Bizakodó könyvesek
Sikeres volt a 84. Ünnepi Könyvhét
Látogatószámát tekintve és a könyvkiadók visszajelzései alapján az elmúlt évek legsikeresebb rendezvénye volt a hétfőn zárult 84. Ünnepi Könyvhét – mondta Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadó és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója az MTI-nek.
A szombat délutáni, több mint másfél órás záporeső ellenére valószínűsíthető, hogy látogatói rekordot dönt az idei könyvhét. Köztéren zajló rendezvényről lévén szó a budapesti Vörösmarty térre kilátogatók számát csak megbecsülni lehet – hangsúlyozta az igazgató. Kitért arra, hogy bár sok épületet megrongált a szombati vihar, a pavilonok nem áztak be, így a könyveket sem érte kár.
Zentai Péter László felidézte, hogy az idei könyvünnepre 345 újdonság jelent meg, a központi helyszínen 147 pavilonban kínálták kiadványaikat a kiadók.
"Nehéz lenne megmondani, melyik volt a legsikeresebb könyv, de a visszajelzések azt mutatják, hogy voltak olyan szerzők, akiktől 200-300 kötetet is megvásároltak" – jegyezte meg. A MKKE igazgatója reményét fejezte ki, hogy a sikeres fesztivál már a fordulópontot jelzi az évek óta recesszióban lévő könyvpiacon. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál is hasonló eredményekkel zárult, akkor egyes kiadók 20 százalékos forgalomnövekedésről számoltak be. "Nem szeretném elkiabálni, hiszen még csak az év első felében járunk, de talán megfordul a negatív trend" – fogalmazott.
A szakember szerint az idén erősebb, összeszedettebb program várta a közönséget a korábbi éveknél, ami annak köszönhető, hogy a programok kialakítását egy-egy szerkesztőre bízták. "Bevált az is, hogy későbbre tettük a zenei műsort" – jegyezte meg, kiemelve a Kaláka, a Sebő együttes koncertjét és az Így játszunk mi! – Írók gitárral című estet, amelyen Barna Imre, Bornai Tibor, Bródy János, Grecsó Krisztián, Háy János és Vámos Miklós lépett fel.
Az idei Könyvhét alkalmából Könyvnapi verselő címmel versolvasó programot hirdettek a Kossuth Kiadó és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közreműködésével. Zentai Péter László hangsúlyozta: az alapvetően iskolások számára szervezett szavalásba a közönség is bekapcsolódott, a legtöbben Ady Endrétől mondtak verset. A programot jövőre is szeretnék megrendezni.
Szabó T. Anna az év fordítója
A Szólít a szörny című ifjúsági regény (kiadó: Vivandra) fordítója, Szabó T. Anna kapta az év fordítója elismerést az IBBY- díjak átadásán. A költő, műfordító szerint Patrick Ness könyve katartikus élmény, amely a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlható.
Szabó T. Anna az MTI-nek elmondta, hogy régóta foglalkozik műfordítással, húsz éve dolgozik kiadóknak, a folyóirat-fordítások mellett több mint negyven hosszabb-rövidebb könyv, színdarab vagy verseskötet ment át a kezén, és azért örül különösen az elismerésnek, mert úgy érzi, ez a díj erőt ad a folytatáshoz.
"A gyerekkönyveket különösen szeretem, életem első fordítása, ami persze még nem jelent meg, szintén egy mesekönyv volt 13 éves koromban. Az ilyen munkával azonnal le tudom tesztelni a szöveget a gyerekeimen" – mesélte. Patrick Ness könyvét is felolvasta nekik, mert nem állhatták meg, hogy végig ne lapozzák. A sötéten gyönyörű rajzok, Jim Kay munkái rögtön megragadták az érdeklődésüket, és kíváncsiak lettek a történetre.
"A Szólít a szörny voltaképpen nem gyerekkönyv, a legkisebbeknek nem is ajánlható, de úgy 10-12 éves kor felett bárkinek való, aki nem ijed meg az árnyékától, illetve az élet árnyékos oldalától. Aki még emlékszik a félelmetes Grimm-mesékre vagy az Andersen-mesék szívfacsaró igazságtalanságára, az is meg fog lepődni: ez a történet annál is mélyebb és felkavaróbb, de legalább annyira szép" – fogalmazott Szabó T. Anna.
A Vivandra kiadó repertoárjában számos olyan kötet – köztük a Halálkönyv, Szeretlek könyv és a Ne bánts! könyv – akad, amelyek tabunak számító témákat dolgoznak fel. A Szólít a szörny, amelyben egy kamaszodó gyerek próbál megbirkózni az elfogadhatatlannal, súlyosan beteg édesanyjának közelgő halálával, szintén hiánypótló munka.
Szabó T. Anna elárulta, hogy rá is nagy hatással volt a könyv, életében először történt meg vele, hogy fordítás közben egy bizonyos ponton folytak a könnyei, pedig amúgy nem sírós.
"A Szólít a szörny több mint egy profi írói munka: mitikus ereje van. Nyilván azért, mert már a megírás története is gyásszal kezdődik: a fiatal írónő, Siobhan Dowd, aki az eredeti történetet kitalálta, meghalt, mielőtt kidolgozhatta volna a regényt. Patrick Ness ezután kezdte írni, és a kettejük ereje megsokszorozza a hatást. Ez a díj is a könyvet dicséri, és csak egyik a regényt jutalmazó számtalan elismerés közül" – mondta, hozzáfűzve, hogy Ness és Dowd többi könyvét is az olvasók figyelmébe ajánlja.
Az IBBY (International Board on Books for Young People, Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar szekciója a hagyományok szerint több kategóriában adta át elismeréseit a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A díjazottak között szerepelt Kárpáti Tibor, aki az év illusztrátora díjat kapta Szabó T. Anna Tatoktatok című gyerekvers- kötetének rajzaiért.
"Ez a könyv az egészen kicsiknek is való. Életem egyik nagy öröme volt, hogy tavaly Tibor elvállalta ezt a munkát, és a gyerekek lelkes visszajelzéseiből látom, hogy nemcsak én szeretem. Több könyvtárban mondták már, hogy az elsők közt emelik le a polcról, és sorban állnak kikölcsönözni. Kárpáti Tibor rajzai rögtön megszólítják és megragadják a gyerekeket – szerintem máris klasszikus" – számolt be a kötet fogadtatásáról.
Szabó T. Anna a Magvető Könyvkiadónál megjelent Tatoktatokkal is szerepelt a 84. Ünnepi Könyvhéten, és vadonatúj gyerekkönyvét, a Tükörcicákat is dedikálta. Emellett társszerzőként felolvasott a Kalóz nagypapa című mesekönyvből.
Népújság (Marosvásárhely)

,,Minden jót” a sapientiásoknak!
Legyetek bátrak, törekedjetek értékmentésre és merjetek cselekedni! Ne azt keressétek, hogy hol lehetne meghúzódni a rendszerben – ezekhez hasonló jó tanácsokkal látták el a Sapientia egyetem végzőseit Csíkszeredában.
Elballagtak szombaton a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai végzősei: a Műszaki és Társadalomtudományok Kar négy szakáról 92-en, a Gazdaság- és Humántudományok Kar hat szakáról pedig 99-en dobták magasba ballagó kalapjukat.
Közösséget képviselő intézmény
„Azt tudtuk, hogy amennyiben itt képzeljük el jövőnket, nagy szükségünk lesz erre az egyetemre, arra viszont nem számítottunk, hogy az intézmény ennyire sikeres lesz” – így köszöntötte a ballagókat Dávid László rektor, aki hozzátette: ennek az egyetemnek a legfőbb érdeme – azon kívül, hogy kinyitja a tudás kapuját, alkot és értéket teremt – nem más, mint a közösségi képviselet. „Azt kívánom, hogy a Sapientia legyen a katalizátora annak az összefogásnak, amelyre oly nagy szüksége van a nemzetnek.”
A Hargita megyei önkormányzat részéről Petres Sándor alelnök volt jelen, aki szerint a Sapientia megcáfolta azt a téves kolozsvári tézist, miszerint Székelyföld periféria. „Azoknak a professzoroknak volt igazuk, akik idejöttek vidéki egyetemet teremteni, és azoknak a diákoknak, akik állják a versenyt” – húzta alá Petres.
Egy újabb győztes esztendő
Zsigmond Barna Pálnak, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának köszöntőjét kollégája, Szarka Gábor konzul olvasta fel. „Ezt az esztendőt egy újabb győzelemnek tekintjük, hiszen a tavalyi oktatási év végén elmondhattuk, hogy az akkreditációval lezárult a hőskorszak, idén pedig a mesterképzések indításának jogával már teljes értékű egyetemé vált a Sapientia. Adott tehát a lehetőség arra, hogy az erdélyi fiatalok szülőföldjükön, saját anyanyelvükön sajátítsák el a legmagasabb szintű ismereteket. Világlátásunkat bővíteni, tudásunkat szélesíteni ugyanis csak anyanyelvünkkel lehet. (…) A magyar állam kiemelten fontosnak tartja az anyanyelven való tanulás biztosítását a szülőföldön.”
Ráduly „követelései”
Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere a székely hadosztály őrnagyának, Gyurócsik Jászai Mihálynak 1926-ban, saját kiadásban megjelent, Tanulságok és igazságok a közelmúltból című visszaemlékezéséből idézett, beszédét pedig erre az idézetre építette. „Szeretném hinni, hogy akkor is fogjuk védeni Székelyföld portáit, amikor a mi portánk már elesett, mint amikor tették valamikor a székely hadosztály katonái. Azt is hinni szeretném, hogy ti majd nemcsak a portátokon belül fogtok helytállni, hanem a közösségben is.” Hozzátette, a végzős hallgatóknak is tudniuk kell, hogy a családjuk és az egyetem székelynek nevelte őket.
„Ezért arra kérlek, vagy ha úgy tetszik, azt követelem tőletek, hogy mindig maradjatok a székely hadosztály elkötelezett tagjai, most már nemcsak sorkatonaként, hanem tizedesként, szakaszvezetőként egyaránt” – így Ráduly.
Oktatói biztatások
„Székelyföldön nehezen tudom meggyőzni hallgatóimat arról, hogy a mai világban románul és angolul is jól kell tudni. Ugyanakkor itt még nem igazán tudják az élethosszig tanulás fogalmát sem, de sokan azt várják, hogy a hároméves egyetemi képzés után egy életre szóló munkahelyük legyen” – ezt már Kósa István, a Műszaki és Társadalomtudományok Kar dékánja mondta, aki egyúttal arra biztatta a ballagókat, hogy csatlakozzanak rá „az élethosszig tanulás trendjére”, utazzanak, ismerjenek kultúrákat, és tanuljanak nyelveket.
Az egyetem másik karáról, a Gazdaság- és Humántudományok Karról Lázár Ede dékánhelyettes szólt a hallgatókhoz. „Talán egyelőre csak korlátokat és elutasításokat láttok, pedig ennek a Székelyföldnek nagy szüksége van rátok. Azt kívánom, hogy értékteremtésre törekedjetek, ne azt keressétek, hol lehetne meghúzódni a rendszerben, egy kis nyugdíjas állást és hatáskört létrehozni, a potyautas-stratégia ugyanis vesztes stratégia. Legyetek bátrak, merjetek vállalkozni, hogy értéket teremtsetek saját magatok és Székelyföld számára” – buzdított a dékánhelyettes.
Az eseményen Sógor Csaba európai parlamenti képviselő két végzős diáknak egy-egy brüsszeli utazást ajánlott fel. Az idei ballagás üde színfoltjának számított a tavaly ősszel létrejött, jelenleg tíztagú Sapientia Fúvószenekar szereplése.
Bakó Zoltán
székelyhon.ro

Márványtábla hirdeti a 800 éves történelmet Szilágynagyfaluban
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelt a település
Örömünnepre virradt Szilágynagyfalu a hétvégén: jelképes születésnapot tartott a település apraja-nagyja és a sokfelőlről idesereglő vendégek annak tiszteletére, hogy éppen 800 évvel ezelőtt, 1213-ban említették elsőként írásban a nevét a Váradi Regestrum tüzesvas lajstromában. Akkoriban, a 13. század elején még Nog néven szerepelt, 1249-ben, a tatárjárást követően az első települést bejegyző oklevél szerint már Nagyfalu a neve, majd egy 1898-as okmányban szerepel először Szilágynagyfaluként. Ezt a kerek évfordulót a helybéliek kétnapos rendezvénysorozattal kívánták emlékezetessé tenni. Az esemény programját úgy állították össze, hogy kultúra, művelődés és szórakozás egyaránt helyet kapjon, ugyanakkor méltó emlékjelét is hagyhassák az évfordulónak, márványtábla formájában. Szilágynagyfalu ezzel a gesztussal is azt bizonyítja: a múlt tiszteletét legalább olyan fontosnak tartja, mint a jelen és a jövő értékeinek megtartását.
Szilágy megye nyugati részén, a Rézhegység, a szilágysomlyói Magura és a dombvidék övezte medence közepén, a Berettyó partján fekszik Szilágynagyfalu. A település szemmel látható fejlődésnek indult az utóbbi néhány évben, és ezt nem csak pezsgő kulturális élete igazolja, hanem az a tény is, hogy a falu képes munkahelyet biztosítani nem csak lakóinak, hanem a környék több településéről is járnak ide dolgozni, az itt létesült gyárakba, üzemekbe.
A nemrég felépült, vadonatúj polgármesteri hivatal épülete előtt a vasárnap délelőtti, napsütötte órákban fegyelmezetten gyülekezett az ünneplő közönség, amely a szombati oldottabb, sok zenével, néptánccal, koncerttel, színi előadással fűszerezett programot követően részese kívánt lenni az egyik legünnepélyesebb pillanatnak, az emléktábla leleplezésének. A hivatal előtti zászlórengeteggel Nagyfalu nem csak az Európai Unió, hanem a testvértelepülések képviselői előtt is tiszteletét fejezte ki, hiszen erre a rendezvényre többen is – Vámospércs, Tuzsér, Péder, Csíkszentdomokos, Tiszanagyfalu – eljöttek csoportokkal. Somogyi Vengli Judit, a falu kulturális életének egyik közismert személyisége ezúttal műsorvezetői tisztséget betöltve sorra szólította mikrofon elé az egyházi és világi méltóságokat, akiknek embert próbáló két órát kellett kiállniuk a tűző napon. A beszédeket megelőzte a helyi baptista fúvószenekar szolgálata, ők a román, a magyar és az Európai Unió himnuszával köszöntötték az ünnepet és az egybegyűlteket, majd Matei Radu polgármester és tanácsadója, az egykori alpolgármester és máig is fáradhatatlan szervező Katona-Farnas Sándor mérnök mondott üdvözlő szavakat. A frappáns beszédben az elöljárók kiemelték: egy közösségnek magának kell megoldania gondjait, együtt keresve meg a leghatékonyabb módszereket, emberséggel szolgálva a közös célokat.
Kis helytörténeti ismertetővel Fazakas Viola vallástanár szolgált, két nyelven, Major Miklós földrajztanár 2000-ben megjelent monográfiája alapján. Az előadó ismertette a falu első írásos emlékeinek időrendi sorrendjét, kezdve a Váradi Regestrum-beli megjelenéssel, kitérve, hogy a 15-16. századi források már mezővárosként tesznek említést Nagyfaluról, amely nevét kiterjedéséről kapta.
Számos egyéb büszkesége mellett a falu a költőjét is nagy becsben tartja: Fazakas László lelkész erre az ünnepi alkalomra látogatott haza szülőfalujába, Nagyfaluba Mezőtúrról, ahol jelenleg egy idősotthont igazgat, és mintegy öt megjelent verseskötettel, valamint költeményeinek román és angol fordításgyűjteményével is büszkélkedhet. Természetesen nem érkezett üres kézzel: külön erre az alkalomra írt verse a gyökerekhez való ragaszkodás, a szilágysági emberrel érzett lelki rokonság dala, amelyet Fóris Diána diáklány mondott el, értő tolmácsolásban. „Jó hazatérni szülői ház híján/ az egész szülőfalu az enyém/ népével határrészeivel együtt/ ünnepien s fehéren-feketén” – vallotta a költő, aki ebből az alkalomból díszoklevelet is átvehetett az önkormányzat részéről, és neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy Matei Radu polgármesterrel közösen emelje le a leplet a település 800 évét évszámokkal (1213, 2013) hirdető márványtábláról. Az emlékjelet Gheorghe Chiş ortodox és Lukács József református lelkész szentelte fel és áldotta meg, ünnepi gondolataikban mindketten azt emelték ki, hogy a falu 800 éves történelmében mindig is ott volt az egyház, és a továbbiakban is csak az Istenbe vetett hit és bizalom segíthet a közös terhek hordozásában.
A megye vezetése nevében Ionel Ciunt prefektus szólt néhány elismerő szót a faluról, kifejtve: a történelmet nem lehet megváltoztatni, a jelen és a jövő azonban élő kell hogy legyen, amilyen élővé Nagyfalu is tudott válni az utóbbi évek során. Csíkszentdomokos testvértelepülés üzenetét és szeretetét Ferencz Alajos polgármester tolmácsolta, azt kívánva a falu népének, hogy a 800 év bölcsességét ötvözzék a jelennel, így vigyázva múltjukra is. A tavaly ugyancsak 800 éves évfordulót ünneplő Tuzsér nagyközség önkormányzata és lakói szintén kifejezték elismerésüket a testvértelepülésnek, Lakatos Bertalan alpolgármester és csapata emléklapot is átnyújtott ebből az alkalomból Nagyfalu polgármesterének. A testvértelepülések elöljáróit Matei Radu is megajándékozta, kifejezve köszönetét feléjük, és gesztus-értékkel bírt, hogy az általa jól beszélt magyar nyelven szögezte le: a barátság és a szeretet nem ismer határokat.
Az ünnepi pillanatokat fokozta a díszoklevelek átadása: elismerésben részesültek mindazon egykori polgármesterek és alpolgármesterek, akik sokat tettek a falu gazdasági-kulturális fejlődéséért: Liviu Songot, Maier Elemér, Balázs Zoltán, Diószegi Gyula, Szabó István, Fazakas Irma, Kovács Lajos, Varga Mihály, Katona-Farnas Sándor és a költő Fazakas Sándor vehette át az elismerést. És hogy Szilágynagyfaluban nem csak a hosszú élet, de a tartós házasság titkát is ismerik, arra bizonyíték, hogy nem kevesebb mint 19 aranylakodalmas párt is felköszöntöttek az ünnep keretében.
A hivatalos avatási ceremóniát délután már kötetlen program követte: az elszármazottak találkoztak a kultúrotthonban, közben a szabadtéri színpadon újabb tánccsoportok léptek fel, a stadionban pedig barátságos mérkőzés keretében mérte össze erejét és tudását Nagyfalu és Tuzsér labdarúgócsapata. A könyvtár és a kultúrház termeiben szombaton megnyitott kiállításokat is megtekintjük barátaink, Somogyi Vengli Judit, Katona-Farnas Sándor, és felesége, Katica jóvoltából. A könyvkiállítás a Nagyfaluról valaha kiadott munkák és a különféle folyóiratokban a faluról megjelent írások, valamint a helyi alkotók munkáinak gazdag gyűjteménye, míg a fotókiállításon Vámospércs és Tuzsér testvértelepülések bemutatkozó pannói mellett főként a falu életének jelentős eseményeiről készült felvételeket tekinthetik meg az érdeklődők. A polgármesteri tanácsos büszkén mutatja a holland testvértelepülés, Nijverdal meglátogatásakor készült fotókat, amelyek azt bizonyítják, hogy a helyiek igyekeztek itthon kamatoztatni az ott látottakat. A kiállított szőttesek-varrottasok helyi asszonyok munkái, és bár a környéknek nincs jellegzetes varrottasa, Katona-Farnas Katicától megtudjuk, hogy egykor a földesúr Bánffyak hoztak ide varró asszonyokat, akiktől a helyiek átvették a mintákat, és kenyérkereseti lehetőséget biztosítottak a varrással. Egy kisebb teremben helyi fiatal tehetségek különféle technikával (goblen, ikon, akvarell, ceruzarajz stb.) készült munkáit állították ki, az összes tárlat olyannyira népszerűnek bizonyult, hogy a nyitás napján még éjfélkor is hosszú sorokban kígyóztak a látogatók.
Szilágynagyfalu már több ízben bizonyította, hogy életképes, folyamatosan fejlődő település, amely sajátos színt képvisel a Szilágyságban. Minden idelátogató vendég még legalább 800 esztendőt kívánt a falunak, ami nagy valószínűséggel csöppet sem lehetetlen kívánság, hiszen ha a jövőben is ilyen mértékben tudnak együttműködni itt az emberek, akkor számos megvalósítás állhat még a település előtt.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Sikeres vakság
Az elmúlt két évben robbant be sikeres erdélyi kortárs drámasorozatként Székely Csaba Bányavidék című trilógiája, amelynek első két részét, a Bányavirágot és a Bányavakságot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió mutatta be nagy sikerrel itthon és Magyarországon egyaránt. A hétvégén a Pécsi Országos Színházi Találkozón kapott két újabb díjat a Bányavakság Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna színészek alakításának köszönhetően, akik a legjobb női és legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést vehették át.
Az eddig bemutatott két erdélyi produkció szinte minden fesztiválon feltűnést keltett, hiszen a szerzőnek sikerült olyan húsba vágóan mai erdélyi élethelyzetekről érvényes korképet felvázolnia, amely alig jelenítődik meg a közbeszédben vagy más kortárs művészeti alkotásokban. Székely Csaba végre nem panoptikumként vagy skanzenként közelített Erdélyhez, hanem felépített egy élethű tükörképet, amely helyenként lehet, hogy torz, de összességében megbízható ábrázolást nyújt a jelenlegi erdélyi valóságról. Székely Csaba tehát nem csak megemlékezett Erdélyről és a dicső múltjáról, hanem szembenézett a valósággal, és olyan társadalmi jelenségekről szólalt meg hitelesen, mint a szegénység, a korrupció, a nacionalizmus, a hagyomány. Már rengeteg írás jelent meg az erdélyi és a magyarországi előadásokról, a Bányavirág szövegét a Látó című irodalmi folyóirat is közölte, időközben a teljes trilógia megjelent kötetben a Magvetőnél. De igazán csak az értheti meg a már-már divatossá vált bányavidékiséget, aki megnézi a Sebestyén Aba rendezésében készült erdélyi produkciókat. Lehet sokat nevetni, de sírni is. Sőt egy kicsit bele is lehet betegedni az előadásokba, hiszen a darab metsző humorral leplezi le a nagy Erdély-mítosz alatt elterebélyesedett kicsinyességet, gyűlöletet, képmutatást, kilátástalanságot.
A mindennapi életben értetlenkedve szemléljük sokszor azt, ami körülöttünk történik. Nem értjük, hogy miért és kinek fontos a nemzetállam, miért nem értenek minket a románok, a románok pedig azt, hogy miért nem értjük meg mi őket. Miért van az, hogy román és magyar emberek nem tudnak őszintén beszélni identitási kérdésekről, de sokszor azzal sem vagyunk tisztában, hogy mit jelent Romániában élni, mennyire vesszük tudomásul azt, hogy ebben az országban születtünk, hogyan tudunk alkalmazkodni ehhez a valósághoz, milyen kompromisszumokat kell kötni, vagy egyáltalán akarunk-e Romániában élni. Nem értjük a román–magyar viszony történelmi terhét, ami folyton megnyomorít, fogalmunk sincs, hogy miként lehetne feloldani ezt az átkos örökséget és kohéziós hajtóerővé változtatni. Iskolák, tankönyvek, oklevelek kétnyelvűsége – vagy miért ne, többnyelvűsége – még mindig kedélyeket borzol. Politikusok használják fel szavazatszerzésre a zsigeri indulatokat úgy, hogy közben színvonaltalanság, fegyelmezetlenség dúl mindenütt, a szűkebb és tágabb világban pedig villámgyorsan mennek végbe az átalakulások, amivel a belterjes világunkban már senkinek sincs ideje foglalkozni.
A Bányavidék trilógia nagy érdeme az, hogy normálisan, emberien szólal meg nyavalyáinkról. A szerzőnek nincs semmilyen érdeke, így nem torzítja mondanivalóját. Székely Csaba nem mérlegelt, hogy mit szabad és mit nem szabad kimondania, hanem végtelenül őszintén kiírta magából azt, ami zavarja. A Bányavakságban kapott a magyar és a román nacionalizmus egyaránt, tüneményes humorral van ábrázolva a románok és magyarok közötti kommunikációs nehézség, ami bizonyos helyzetekben már-már krónikus képtelenséggé fajul. Visít a nevetéstől a közönség miközben Székely Csaba megmutatja, hogy időnként milyen ostobák tudunk lenni, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ha csak pillanatokra is, de a szerző száz politikusi helyzetértékelőnél, vezércikknél és politikai elemzésnél is eredményesebben lebbenti fel a fátylat az emberek szeméről, akik így szembesülhetnek családtagjaikkal, szomszédaikkal, kollégáikkal, ismerőseikkel. Vagyis önmagukkal. A marosvásárhelyi produkciókban a bányavidékiség a mai életszagú erdélyi létet jelképezi, és csak örülni lehet annak, hogy volt bátorsága egy erdélyi állami intézménynek műsorra tűznie a darabot.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

A szekus irattárban nyugvó egyházi közelmúltról
Fontos tényfeltárást végzett Oláh Sándor társadalomkutató, akivel a Székelyföld Galériában csütörtökön 18 órától találkozhatnak az érdeklődők. A kutatót az Izsák Vilmos unitárius lelkész besúgóról szóló, a Székelyföldben folytatásban megjelent tanulmánya kapcsán kérdezhetik.
– A Székelyföld folyóirat legutóbbi három számában egy besúgó unitárius pap, Izsák Vilmos ténykedését tárja fel. Mennyire átlátható ezen az eseten keresztül a hírhedt Szekuritáté besúgói hálózatának működése?
– Annyira, amennyit ebből egy ügynök vagy ügynökök tevékenységének megismerésével, ezek mozgásterének feltárásával megismerünk, illetve megnézzük, hogy a tartótisztek hogyan, milyen szempontok alapján válogattak emberekben (pl. az ügynökök beszervezésekor), mikor, milyen megfontolások alapján használták vagy mellőzték az ügynökök adatait. A hálózat működtetése a hatalmi gépezet egyik eszköze, a politikai, társadalmi erőterek változásaival összefüggésben alakuló, időben változó hierarchikus alakzat volt. Egy egyedi eset azonban e jelenség teljes bonyolultságát nem mutathatja meg. Ehhez más léptéket is kell a kutatóknak választani, a politikai intézmények szintjén is szükséges a jelenséget vizsgálni.
– Egyházi, társadalmi, illetve kulturális szempontból mi a hozadékuk ezeknek a jelentéseknek? Mennyire számítanak kordokumentumnak?
– Az említett esetelemzés az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült – hálás vagyok a Székelyföld folyóiratnak, hogy folytatásokban közölte. A programot az EU keretében működő Egyházi Átvilágítási Folyamatot Koordináló Bizottság irányítja. De nemcsak az unitáriusok, a református és evangélikus egyházak is megteremtették a lelkészek és világi tisztségviselőik átvilágításának intézményes kereteit. Hogy milyen eredményekkel és következményekkel zajlik a folyamat, erről az egyházak képviselői nyilatkozhatnak. Az említett koordináló bizottság kikérte a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól (CNSAS) a személyi iratcsomókat, létrehozott egy kutatócsoportot (ennek tagjaként dolgozunk), amelynek feladata a különböző állami szervek egyházi életbe való beavatkozásának feltárása az 1945 és 1989 közötti időszakban a kapott levéltári anyag alapján. A cél a bizottság ügyvezetője, Szabó László lelkész megfogalmazásában „a közelmúltunkkal való őszinte szembenézés és az erkölcsi jóvátétel az áldozatok irányába”. De más hozadéka is van az átvilágítási folyamatnak. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület (volt) püspöke fogalmazta meg 2011-ben: „tudomásul kell vennünk, hogy a jelenkori egyháztörténetünk értékes leletei a Szekuritáté levéltárában nyugszanak. De ez a történelem nem az övék, hanem a miénk. Ha ismerni akarjuk valós történelmünket, a hűséges kitartásokkal, no meg az árulásokkal együtt, akkor ezt az anyagot nem szabad nekik hagyni... a hallgatás azért a legrosszabb megoldás, mert ezzel azt üzenjük a következő nemzedékeknek, hogy a nehéz ügyeket az egyházban is el lehet kenni.” (Erdélyi Napló, 2011. szeptember 15.)
Körültekintő, gondos elemzést igénylő kérdés, hogy egy-egy ügynöki jelentés mennyire hiteles kordokumentum. Ezt esetenként kellő kontextusba helyezéssel szükséges vizsgálni és a döntéseinket mérlegelni, esetleg újabb adatok előkerülésével újra kell értelmezni egy-egy korábbi megállapítást. Az ügynök sokszor erőfeszítésekre kényszeríti a kutatót: érdekei szerint vagy rosszindulatból nagyokat mond, máskor elhallgatja a tényeket. Akár saját érdekei alapján, akár az elvárások, követelések kényszere alatt cselekszik, a feljelentését konstruálja. A kutató dolga, hogy ezt a konstrukciót szembesítse az általa szintén más konstrukciókból megismert múltbeli valósággal.
– Olvasva a tanulmányokat arra a következtetésre lehet jutni, hogy ez a besúgó önként vállalta feladatát. Fel lehet becsülni, hogy mekkora lehetett ez a hálózat, illetve hogy a beszervezettek milyen arányban vállalták önként ezt a feladatot, és hányan lehettek azok, akiket megfélemlítéssel kényszerítettek besúgásra? – Az ügynöki tevékenység vállalásának, elfogadásának sokféle indítéka lehetett, a történeti kutatás szerintem soha nem fog eljutni olyan mikroszkopikus szintre, hogy e tekintetben pontos arányszámokkal szolgáljon. Ennek egyik oka lenne az óriási vizsgálandó esetszám és a kis létszámú kutatócsoport. Például a Pálfi Géza római katolikus pap köré szervezett informátorhálózatban követésének két évtizede alatt 84 hálózati személy tevékenykedett, közülük 27 világi, a többi egyházi személy volt. Még erre az egy személyre állított kis hálózat ügynökeinek indítékait is nehéz lenne feltárni. Bizonyára sok esetben rejtve is maradtak ezek. Írásunk „hőse” közel negyven évig volt a pályán, ez idő alatt ügynöki tevékenységének motivációi is változtak – jól megfontolt érdekei szerint. Önkéntessége soha nem volt megkérdőjelezhető, akkor is jelentett, amikor még nem volt a hálózat tagja, majd akkor is, amikor időlegesen kizárták. Mikor, milyen indítékokból? Erre is kerestük a válaszokat a Székelyföldben megjelent írásban.
– Izsák tetteinek erkölcsi elítélése elmarad a tanulmányban...
– A morális ítélkezés nem a kutató dolga, annak az olvasók értelmezéseiben, olvasataiban kellene megszületnie.
Szőcs Lóránt
szekelyhon.ro |

A kulturális autonómia ösvényén
Kolozsváron ülésezett az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsának (KAT) elnöksége. A testület megállapította, az RMDSZ legutóbbi, csíkszeredai kongresszusának döntései javítják a kulturális autonómia kiépítésének feltételeit, ennek megfelelően a KAT meghatározta a következő időszak cselekvési prioritásait.
Elkezdik a parlamentben elakadt kisebbségi törvény kulturális autonómia fejezetének aktualizálását, kidolgozzák az egyes területek ágazati stratégiáit, ugyanakkor olyan konkrét, a mindennapok kérdéseire választ adó lépéseket terveznek, amelyek a jelenlegi jogszabályi feltételek között is előrelépést jelentenek.
Száraz hírként ennyit, esetleg hasonlóképp száraz hangnemben a fentieket némileg kibővítve lehetne lehozni a végre működését érdemben elkezdő KAT üléséről. Székely István, a KAT elnöke viszont fontosnak tartotta a fogalmak útvesztőjén túlmenően részletesen is elmagyarázni, mit is akar a tanács, hogyan képzelik el a kulturális autonómia kiépítését. Háttérként tudni kell, a KAT felállításáról már előző kongresszusán döntött az RMDSZ, hogy a valós munkát csak most kezdheti el a testület, amiatt a külső körülmények és a szervezeten belüli ellentmondások egyaránt okolhatóak.
Lássuk tehát a Székely István felvázolta elképzelést. A kisebbségi törvénytervezetből leválasztva a kulturális autonómia fejezetét, azt különállóan dolgozzák ki. Jogi hátterének elkészítéséhez szakpolitikai koncepciócsomagot társítanak, magyarán leírják, mit tennének másképp, ha holnap ránk köszöntene az autonómia. Itt válnak el a területi és a kulturális autonómia útjai, Székely István a KAT elnökeként utóbbiról beszélt csupán.
A kisebbségi törvénytervezetben megalkotott kulturálisautonómia-elképzelést jócskán át kell alakítani, hiszen míg a kilencvenes évek elején azt a civil társadalom irányából kívánták felépíteni, nem számolva az önkormányzatokkal, feladatvállalásuk növekvő mértékével, addig mára egyértelművé vált, az önkormányzatokra lehet a tervezhető jövőt alapozni. Ez innen, a Székelyföldről nézvést máris realitás, hiszen az önkormányzati intézményeket lehet magyar intézményekként működtetni, interetnikus környezetben viszont ennek kivitelezése a magyarság számarányának csökkenésével egyenes arányban mérséklődik, adott esetben lehetetlenné válik.
Lehetséges ellenben az arányosság elvének betartatása: a közvetett vagy közvetlen állami fenntartású kulturális-tudományos intézményeknél a költségvetésnek, a programoknak, a szakszemélyzetnek az adott terület etnikai arányának megfelelően kell jelen lennie. Ennek előkészítéséhez előbb felmérik, jelenleg milyen ez az arány az érintett intézményekben, a megfelelő százalékok elérése az önkormányzati képviselet és a politikum közös feladata. És végül az önkormányzati háttér nélküli szórványban – de ez érvényes az interetnikus környezetre is – tovább kell erősíteni a magyar kulturális feladatokat vállaló civil szervezeteket támogatás és együttgondolkodás terén egyaránt.
Ezek a jelen valóságára, a mostani jogi feltételekre és költségvetési adottságokra építhető elképzelések, ezzel párhuzamosan a szakpolitikai felmérésekkel alátámasztott kulturális autonómiastatútumot is elkészítik, szándékuk szerint az év végéig a parlament elé is terjesztik. A középiskolai, felsőfokú és felnőttoktatástól az egészségügyön át a művelődés minden terét átölelő szakpolitikai felmérések célja a világos jövőkép meghatározása is, bejelölve azt az intézményrendszert, melyben a kulturális autonómia okán jogosítványaink lennének, valójában igénybejelentésünk ez, megrajzolja a romániai magyarság életterének határát.
Ez lenne tehát az az ösvény, amelyen most az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsa elindult. Hogy az ösvényből felhagyott csapás lesz-e, vagy járható út, sok mindentől függ, elsősorban attól, az RMDSZ felvállalja-e és végigviszi-e a KAT által kidolgozandó tervezetet, de éppoly mértékben függ a társadalom ez irányú igényének további következetes felmutatásától. Vagyis attól az összefogástól, a jelzések és visszacsatolások nem is annyira bonyolult rendszerétől, amelyet ez idáig csak a kinyilatkoztatás szintjén sikerült megvalósítani.
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma

A Csűrszínház mint jövőbe mutató törekvés
Szombaton a Csíki Játékszín az idei évad első csűrszínházi színházi produkcióját, Gádor Béla–Tasnádi István Othello Gyulaházán című zenés vígjátékát hozta el Mikházára. A csíkszeredaiak nem először lépnek fel ezen a színpadon, tavaly Móricz Zsigmond Búzakalász című színművével szerepeltek. Mindkét darab rendezője, a társulat alapító igazgatója Parászka Miklós, akivel az előadást megelőzően a helyszínről, színházművészetről beszélgettünk.
– Miért jönnek vissza szívesen a Csűrszínházba, miért más itt fellépni, mint egy kőszínházban?
– Nagyon sokra tartom, hogy egy kulturális jelenség mögött egy szervesen beágyazódó folyamat van. Az, hogy egy kis faluban megjelenik a színház, a nagy kulturális központok szempontjából abszurdumnak tűnik, de valójában ez az igazán jövőbe mutató törekvés. Akkor őrizhetjük meg nézőinket, ha kis közösségek találnak rá a színházra. Hiszek a kultúra demokratizmusában, abban, hogy a színház nem az elitek kiváltságos privilégiuma vagy saját játékszere, hanem ugyanolyan mértékben bárki örömére megszülethet egy színházi produkció, és bárhol kifejleszthető a színházi élet. S erre jó példa a Csűrszínház. Rendkívül tetszik az a mikházi jelenség, amit Szélyes Ferenc színművész Csűrszínházi Egyesületén keresztül képvisel, a hagyományokra épülő makacssága és az újba, a jövőbe való kapaszkodása. Bármilyen téren az a legértékesebb, ha valami létrejön, épül és szervesen beépül egy közösség életébe. Ennek megtartó, jövőbe mutató ereje van. Ezért és a régi ismeretségünk alapján rendszeres visszatérő vendégei vagyunk a Csűrszínháznak.
– A tapasztalat azt igazolja, hogy a csűrszínházi nézőknek több mint fele marosvásárhelyi, aztán a környékbeliek, de kevesen jönnek el a faluból. Ön szerint miért nem érzi kellőképpen magáénak a falu a létesítményt?
– Ez egy hosszú folyamat, amelyhez lehet, hogy nem elég egy évtized. Ez a kérdés színházalapítóként is nagyon sokat foglalkoztat. A kulcsszó talán az igény felkeltése lehet, ami nem magától születik, hanem gerjeszteni kell. A Csíki Játékszín rendszeresen jár vidékre. Azt tapasztaljuk, hogy ahova visszatérünk, ott évről évre valami új történik. Akár úgy is, hogy a mi jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan helyi döntés szülessen, ami előrelendíti a művelődési életet. Erre a legjobb példa Gyergyóremete, ahol másfél évtizede rendszeresen fellépünk, s emiatt az önkormányzat úgy döntött, hogy felújítja a művelődési otthont, amelyet színvonalas, korszerű "színházzá" alakítottak. Nyilván ez nemcsak a mi hasznunkra válhat, hanem a közösséget is ösztönözheti arra, hogy színtársulat alakuljon, színvonalas előadásoknak legyen helyszíne a gyergyóremetei kultúrház. S ha már van ahova, akkor az emberek a munka után átöltöznek, színházba mennek, és kialakul az a reflexszerű rítus, a színházba járási szokás, ami kineveli az értő közönséget. Ezzel kapcsolatosan megemlíteném egy másik kezdeményezésünket: a hónap elején Csíkszeredában megszerveztük az első gyerek- és ifjúsági fesztivált Lurkó színház néven. Ennek az a célja, hogy új formában ágyazódjon be a kulturális kínálatba a rendezvényünk. A gyerekszínházba például nem iskola által szervezett bérletrendszerben, hanem családoknak felkínált belépést biztosítunk, így lehetőséget teremtünk arra, hogy zsenge gyerekkorban kialakuljon a színházba járás szokása. A családi látogatások elősegíthetik a belső kohéziót, a generációk közötti párbeszédet, az élmény közös feldolgozásával. S ez nemcsak a színháznak jó, hanem pozitív erővel hat a társadalomra is. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a folyamat is hosszú távú, de eredményes lesz. Ilyen a csűrszínházi jelenség is. A színházba járás igényének a felkeltése mellett Mikháza a Csűrszínház által egy csomópont, találkozási hely, ahova eljönnek Marosvásárhelyről, a Nyárádmentéről. Igazi kulturális, turisztikai, idegenforgalmi helyszín lett, aminek természetesen csak akkor van igazán értelme, ha a falu lakosságát, a községet is meg tudja érinteni. Ez viszont komplexebb folyamat, hiszen függ a műsorpolitikától, a személyes kapcsolatoktól, a szervezési készségtől, az odafigyeléstől, amihez rengeteg türelem és kitartás kell.
– Ebben a hosszú távú folyamatban a műsorpolitikát is említette. Mennyire kell egy színház műsorpolitikáját igazítani a kor elvárásaihoz, ki az, aki meghatározza az igényt: a közönség vagy a színházi szakemberek?
– A színháznak három alapvető funkciója van: egy létfilozófiai, egy rekreatív- szórakoztató és a társasági életet alakító. Mi, általában szakbarbárok, színháziak az utóbbi kettőt el szoktuk felejteni. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a színház a társasági élet alakítója. S ezért is kezdeményeztük a Lurkó fesztivált. A színházba járással a nézők, együtt, közösen alakítanak ki szokásokat, megosztják az élményt, élményeket, találkoznak, s ebben az atomizáló társadalomban igencsak szükségünk van az ilyen találkozási helyekre. Ugyanakkor ott van a szórakoztató jelleg is. A mai élet kihívásaiba belefáradt ember vágyik arra, hogy újraépítse önmagát, hogy szórakozzon, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ez a funkció néha szitokszóvá minősül a szakmai berkekben, amit óriási butaságnak tartok, mert az elitista színházelméletet vallók közül sokan vannak olyanok, akik az esztétikai élmény létfilozófiai élményét helyezik előtérbe. Tulajdonképpen ezek a kategóriák átjárhatók, hatnak egymásra, együtt érvényesek, és e három szemlélet kiegyenlített érvényesítése, gyakorlása alapozhat meg egy korszerű, a közönség elvárásainak is megfelelő színházat. Az átjárhatóság persze nem azt jelenti, hogy e külön polcokra helyezzük a jól elkülöníthető darabokat. A legizgalmasabb szakmai, formai kihívást az jelenti, hogy olyan élményszerűvé kell tennünk egy-egy színpadi produkciót, amiben mindhárom funkció érvényesül, de a hatásrendszere megérinti a primér közönséget is. S erre a "kísérletre" alkalmas színtér a Csűrszínház is, ahova azért is érdemes eljönni, mert nem a megszokott kőszínházi körülmények között, és igen heterogén közönség előtt lehet kipróbálni egy-egy darab iránti befogadókészséget. És ott van még a Csűrszínház társadalmi- kohéziós szerepe is, aminek igen nagy jelentősége, hatása van, és kell legyen a környékre.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Egyetem a községben
Egyből elterjedt a híre a Kolozs megyei Szászfenes község polgármestere által a közelmúltban aláírt szerződésnek, amelyben az önkormányzat rábólint arra, hogy egy civil szervezet tíz hektáron egyetemet és campust (azaz bentlakást) építsen a község területén. Érthető a hír iránti érdeklődés, hiszen állítólag egy tízmillió euróra tervezett befektetésről lenne szó, amely egyetemi piackutatási, közgazdasági, jogi és mérnöki kart eredményezne. Akár hihetetlennek tűnhet, de mégis igaz.
A polgármester azzal indokolta döntését, hogy amennyiben megvalósul ez a befektetés, megközelítőleg 800 ezer lejes bevételt jelentene a község költségvetésébe, és ennek a pénznek már a felhasználása is megvan: korszerűsíthetik a község óvodáit, iskoláját vagy más fontos intézményét. Érthető ez az indoklás, hiszen a közel 30 000 lakosra duzzadt Szászfenes az utóbbi időben robbanásszerű fejlődésen ment keresztül – köszönhetően a 2005–2008 közötti kedvező gazdasági helyzetnek is –, és rengeteg fiatal házas és kisgyerekes család költözött oda. Persze egyből felmerült, hogy az önkormányzat – ha már ennyire ad az oktatásra – megpróbálhatott volna javítani a hatáskörébe tartozó tanintézeteken, de ezt a polgármester az anyagiakra (ezek hiányára) hivatkozva vetette el.
Ahhoz, hogy egy egyetem megépüljön, nem szükséges egy-két évnél több idő. De ahhoz, hogy működjön, és főleg jól működjön, éveken át tartó akkreditáció szükséges. Gondolom, a másik szerződő félnek (amelyik viszont nem nyilatkozott a sajtónak) megvan a maga elképzelése arról: honnan szerzi be a pénzt ehhez a – valljuk be – mamutbefektetéshez. Ellenben a pénzen, a tanintézet akkreditációján és a tanerők alkalmazásán kívül nem tudom, mennyire számoltak azzal, hogy lesz-e elegendő diákjuk? Főleg a mostani körülmények közepette, amikor a maturandusok alig 50-60 százalékának sikerül az érettségije. Továbbá a kolozsvári nagymúltú egyetemek is megszenvedték az 1990-es években szinte törvényszerűen bekövetkezett demográfiai mélypontot, még ha erről nem is beszélnek szívesen. Ha ehhez még hozzátesszük a két éve megismétlődő kudarcos érettségit, akkor óriási kételyeim vannak az egyetem működését illetően. Mivel az egyetem nem állami, hanem magán felsőoktatási intézmény lesz, tandíj-kötelezettséget jelent. Értesülésem szerint van épp elég tandíjas egyetem Kolozsváron. Ki és miért válassza akkor a Szászfenesi Egyetemet? Így, nagybetűkkel…
Van még egy másik gond is, ami egyaránt jellemző a romániai magyar és a többségi fiatalokra is, és ez a munkahelyhiány, valamint a kilátástalanság miatti elvándorlás. Be kell vallanunk: létezik néhány hiányszakma, ahol állítólag elég magasak a bérek (pont azért, mert hiányszakmákról van szó), de amúgy nem könnyű az elhelyezkedés, a pályakezdés még az egyetemi alapképzés vagy a mesteri birtokában, netán a doktori dolgozat megvédése után sem. Ezért a fiatalok jó része külföldön próbál állást találni, elhelyezkedni, egzisztenciát teremteni magának és majdani családjának. Még akkor is ezt az utat választja, ha nem az általa végzett szakmában, vagy csak rokon szakmában helyezkedik el, vagy képzettségét meg sem közelítő állás jut neki.
Szóval, még csak elképzelni sem tudom, hogy mi lesz a sorsa a szászfenesi egyetemnek. Mivel már aláírt szerződésről van szó, a hír nem tekinthető kacsának. Én inkább csak halkan nevetgélek, hogy a több évszázados felsőoktatással rendelkező Kolozsvár közvetlen közelében egy község milyen terveket dédelget. Nagy a gyanúm, hogy végül csupán annyi lesz az eredmény, hogy bekerülünk a Rekordok Könyvébe a községi egyetemünkkel, és végérvényesen világszínvonalon nevetség tárgya leszünk.
Szabadság (Kolozsvár),

Sötét gödörben vagyunk – Születésnapi beszélgetés a 75 éves Czegő Zoltánnal
Czegő Zoltán tanár, költő, író, újságíró, szerkesztő 1938. június 18-án látta meg a napvilágot Bukarestben, születésnapja alkalmából a Székely Hírmondó főmunkatársával beszélgetett munkatársa, gyermek- és ifjúkoráról, politikáról és az erdélyi magyarság jelenlegi állapotáról.
– Hetvenöt esztendő nagy idő, de mégis arra kérem, tömören foglalja össze eddigi életpályáját. – Még mindig jobb, ha én foglalom össze, mert így elkerülhetőek a hibák. Az 1930-as évek világválsága miatt máréfalvi születésű édesanyám Bukarestben szolgált, és itt ismerkedett meg gidófalvi apámmal. Három hónapos koromban szüleim hazaköltöztek, attól fogva székely levegőt szívtam magamba. Hét osztályt Bordoson, a nyolcadikat Marosvásárhelyen végeztem, de kilencedikbe már a Székely Mikó Kollégiumba jártam, és még abban az évben felvettek a Bolyai Egyetem filológia szakára.
– Miért választotta a tanári pályát?
– Hivatást éreztem a tanítás iránt. Édesanyám, apám akaratával is szembemenve, ragaszkodott továbbtanulásomhoz, így hát elindultam üres tarisznyával, és sok nélkülözés közepette ugyan, de 1962-ben sikerült elvégeznem a románnal időközben összevont, és Babeş–Bolyai névre keresztelt egyetem lélektan, pedagógia, valamint magyar nyelv és irodalom szakát.
– Hol kezdődött tanári pályafutása, és mi következett ezután?
– Korondra kerültem az ottani középiskolába, ahol magyar nyelvet és irodalmat, valamint történelmet tanítottam. Apám 1963-ban bekövetkezett halála után, hogy közelebb kerülhessek az akkor már Uzonban lakó családomhoz, az egyetlen környékbeli üres állásba, Sepsibükszádra kértem át magamat. Mivel időközben az írásnak is nekifogtam, kezdetben az Előre, majd a megyésítés után a Megyei Tükör munkatársa lettem.
– Ugorjunk egy nagyot. Miért szökött ki Magyarországra?
– Mert a Nyár köd alatt című verseskönyvem megjelenése után nemkívánatos személynek nyilvánítottak, eltávolítottak az újságtól, és többet egyetlen lapnál sem közölhettem.
– Miért tért haza Sepsiszentgyörgyre?
– Egy adott pillanatban annyira elfogyott a levegő körülöttem, hogy éreztem, ezt sem fizikailag, sem szellemileg nem tudom tovább elviselni, ezért hazajöttem.
– Ha szabad így fogalmaznom, miért lépett politikusi pályára?
– Én egész életemben politizáltam, hiszen a határokon túlra szorított magyar irodalomnak a politikáról kell szólnia, ellenkező esetben ugyanis Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján és a Szerémségben nem ér semmit.
– Mi a véleménye az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetéről?
– Gyalázatos. Egy nagy, sötét gödörben vagyunk már 93 éve, s mióta Kós Károly, Benedek Elek és „fiai”: Bánffy Miklós, Nyirő József és Tamási Áron innen eltűntek, nem is keressük a módját, hogyan lehetne a napfényre kijutni, mert a kommunista piócák és utódaik elszívták a nép erejét. Azóta csak fogy a népünk, fogynak az iskoláink, és sokasodnak az árulóink, de ha még ez sem volt elég, akkor mi tettünk róla, hogy végzetünkhöz közelebb kerülünk, hiszen napjainkban már három párt között osztjuk meg a maradék erőnket.
– Van-e megoldás, és, ha igen, mi lehet az?
– Egyetlenegy olyan pártot kell létrehozni, mely keményen és megalkuvás nélkül képviseli a magyarság érdekeit, és az összefogásnak köszönhetően akkora erőt tömörít, mely Brüsszeltől Bukarestig fölhívja magára a figyelmet. A jelenlegi állapotunkban ugyanis mindkét helyen csak belénk rúgnak és nevetnek tehetetlen vergődésünkön.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

"Túllépi a hatáskörét"
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettesének nyilatkozata a Maros megyei főtanfelügyelő "rendeletéről":
"A Maros Megyei Tanfelügyelőség épülete a többségi nacionalizmustól régóta bűzlik: jó lenne kiszellőztetni és egy kicsit megmozgatni az állóvizeket. Ehelyett a még hivatalban levő főtanfelügyelő túllép a hatáskörén, és bele próbál szólni abba is, hogy az iskolák milyen díjakat, okleveleket, dicsérő iratokat nyomtatnak sikeres tanulóiknak. Az iskolák elsősorban szülői, pedagógusi és önkormányzati hatáskörben vannak, a tanfelügyelőségek az országos oktatási – tehát szakmai – politikát felügyelik, és egyes szervezési jogosítványaik vannak. Vannak törvényesség felügyeletéről szóló jogosítványaik is ugyan, csakhogy semmilyen jogszabály nem tiltja az iskoláknak, hogy milyen papíron, milyen formai elemekkel nyugtázzák kiemelt teljesítményű tanulóik érdemeit, illetve, hogy ezeket hol nyomtatják, hol szerkesztik. Az évzárói diplomák nem tartoznak az 5565/2010-es minisztériumi rendelet hatálya alá sem, ami az iskolai okmányokról rendelkezik. Helyes, hogy a helyi RMDSZ azonnal felszólította a megtévedt főtanfelügyelőt, hogy vonja vissza azt a rendeletet (ez tulajdonképpen egy fontoskodó cifra körlevél, nem több), sőt a leghelyesebb az, ha ezt egyszerűen tudomásul sem veszi, ha pedig szükséges, akkor az iskolaszékek határozottan, ha kell, a helyzethez illően nyersen lépnek fel" – fogalmazott Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese.
Az oktatásért felelős főtitkárhelyettes hozzátette: "Egyébként a romániai magyar iskolai rendszer maximálisan alkalmazkodott az egyes oklevelek terén a központi elvárásokhoz. Nem kuruckodtunk ott, ahol nem volt alkalmas, és például az országos tantárgyversenyeinket sorra elismertettük a minisztériummal, ami minisztériumi oklevéllel jár, és bármennyire is román nyelvűek voltak ezek, bármilyen giccses bizánciak, az ilyeneket is – még a magyar nyelv és irodalom versenyein is – kiadtuk, hiszen ezek nemcsak szimbolikusak, hanem különböző pályázatokon, egyetemi felvételiken számítanak."

Bűvölet: a mához és a máról szóló történet
„Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói »arcátlansággal« közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva” – magyarázta lapunknak Laczkó Vass Róbert színművész, akit Víziorgonás szerepében láthatott a miskolci operafesztivál közönsége szombaton, Orbán György Bűvölet című operájának ősbemutatóján. A Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz fesztivál koprodukciójában létrejött előadást Novák Eszter rendező és Selmeczi György zongoraművész, karmester vitte színre, közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a Debreceni Kodály Kórus. A főszerepeket kolozsvári – Balla Sándor, Laczkó Vass Róbert, Molnár Mária – és budapesti – Herczenik Anna, Nyári Zoltán – művészek alakítják.
– Kolozsvári, budapesti és debreceni művészek, alkotók közös munkája a Bűvölet című operaelőadás, amely a Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójaként valósult meg. Hogyan zajlott a felkészülés?
– Próbáltuk úgy beosztani a rendelkezésünkre álló, meglehetősen rövid időt, hogy egymás otthoni elfoglaltságait is tiszteletben tudjuk tartani. A munka folytonosságának biztosítása érdekében Kolozsváron és Budapesten is gyakoroltunk az elmúlt időszakban: amikor például nekem itthon előadásom volt, akkor 2-3 napra a teljes főszereplő stáb átköltözött Kolozsvárra, és fordítva. Zenekarral próbáltunk egy rövidet itthon is, majd a rendpróbák sűrűjét az éppen árvízi hangulatban tocsogó Budapesten hoztuk össze, az ottani kollégák és a rendező programjához igazodva. A produkció végül az utolsó hat napra, színpadi és főpróbák idejére költözött le Miskolcra, ott nyerte el végleges formáját a díszlettel és a jelmezekkel együtt. Közben megérkezett a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus is, így már teljes felállásban fejezhettük be a munkát. Ami engem illet, kolozsvári munkáimmal párhuzamosan gyúrtam át magamon az újabb szerepet, így a Valahol Európában bemutatójára készülve már a Bűvölettel is napirenden voltam.
– Már korábban is részt vettél kortárs operák színpadra állításában, mások mellett Orbán György első operájának kolozsvári bemutatóján is dolgoztál. Hogyan alakult ilyen vonatkozásban az énekesi pályád?
– Elsőként a Pikkó herczeg egyik főszerepét játszottam, énekeltem 2002-ben, a Kolozsvári Magyar Operában tartott országos bemutatón, kis híján beugróként. Ekkor ismerkedtem meg a zseniális Orbán Györggyel. Tavaly aztán lemezre vettük ezt a művet, közben egyik munka hozta a másikat: a Pikkó herczeg után rendre következtek Demény Attila kamaraoperái, Vajda János Leonce és Lénája Kolozsváron, majd a Karnyóné ősbemutatója a budapesti Magyar Állami Operaházban, valamint a Mario és a varázsló, szóval megtaláltuk egymást a kortárs repertoárral. Így kerültem a képbe legutóbb is, szinte kibicként a diplomás operaénekesek mellett, akikhez képest egészen más munkamódszerrel készülök egy-egy ilyen előadásra.
– Éppen amiatt, gondolom, hogy elsődlegesen színész vagy…
– Így van, gyökeresen ebből a nézőpontból viszonyulok egy színpadi zenedrámához. Szándékosan fogalmazok így, hiszen az opera, mint megénekelt és meghangszerelt drámai műfaj, számomra főként színpadi műként értelmezhető még akkor is, amikor metronómmal is mérhető, tehát állandó értékűre szab a szerző egy-egy szándékot, helyzetet, érzelmi kitörést, ezzel pedig jócskán behatárolja az előadó lehetőségeit. Félreértés ne essék: ezt én egy hozzáadott plusz értéknek, különleges minőségnek fogom fel, nem pedig egy korlátnak! Ugyanakkor van itt egy másik szempont is: kortárs zenedrámák ősbemutatójának részese lenni a szó szoros értelmében zenetörténeti esemény. Innentől kezdve te vagy a referencia, mint ahogy referencia minden olyan alkotó, aki a darab történetében először formál meg egy szerepet, vezényel egy művet, értelmez és vázol föl egy színpadi szituációt. Az utánuk következők már hozzájuk képest alkotnak újra valamit. Egyedi, soha vissza nem térő élmények ezek, amelyekből megadatott már nekem jó néhány, különösen hálás vagyok értük, és rendkívül büszke vagyok rájuk.
– Orbán György írja a Bűvölet kapcsán: „A szürrealisztikusan romló birodalomban vagyunk... a kései Róma szenátorának házában. Szenátor két vendégével cseveg, gyönyörű felesége és rabszolgája némán hordják fel az ételeket, italokat. A dekadencia már önjáró. A szenátus betiltja a zenét. Ez a Kuplerosnénak jó üzletet jelent: Afrikából hozat zenészeket, amiből felvirágzik az üzlete. Tilosnak tilos, de áriában halljuk, hogyan kell az ilyesmit működtetni. A másik vendég, a Víziorgonás nagyobb ívű. Gátlástalan újgazdag, aki hazafias alapon ad el olyan víziorgonákat, amelyek maguktól játsszák a rémes Birodalmi Himnuszt.” Hogyan kapcsolódik ez a történet napjaink világához?
– A míves szöveg mondanivalója, tágabb értelemben a szerzői üzenet szempontjából is döbbenetesen „közel” áll hozzánk ez a történet. Ha Rómát mint szimbólumot például Brüsszelre vagy Washingtonra cserélnénk, akkor is tökéletesen érthető lenne a történet. Végülis egy kortárs művet leginkább a saját korunk és körülményeink determinálnak azzá, amivé lesz, függetlenül attól, hogy adott esetben az egész eddigi zenetörténet és a szerző különleges műveltségének legszebb arzenálja van belesűrítve a műbe. A Bűvöletben olyan, csöppet sem – vagy sokak számára sajnos nagyon is... – bűbájos kifejezések hangzanak el, mint „liberalizált korrupció” vagy „progresszív kenőpénz”… Nos, aki ennyire vérmesen kortárs szókapcsolatokat képes komplex, ám nagyon is szuggesztív és pontosan értelmezhető zenei formában megfogalmazni, azt az alkotót nem lehet eléggé megbecsülni! Minden mondatnak és zenei frázisnak átütő ereje van a színpadon, ha komolyan vesszük a szerzői szándékot, amelyet Orbán a legjobb humoristákat is kenterbe verő malíciával fogalmazott meg adott esetben elhanyagolható, de csöppet sem zárójeles utasításként. Az előadó szempontjából külön érdekesség, hogy a mű dramaturgiailag is nagyon jól megkomponált, rendkívül sok intellektuális műveltséggel telített. Szerzője – akit a librettó Anonymusaként is tisztelhetünk, persze – megteremtette mindegyik figura jelrendszerét, nyelvezetét, szókincsét, valamint a személyes problematikát, amellyel egyedül ő foglalkozik.
– Milyen utat jár be a Víziorgonás, akit te formálsz meg az előadásban?
– Elindul valahonnan, a történet végére pedig ugyanoda jut vissza; egyenesen és rendületlenül halad előre úgy, hogy mégis helyben toporog. Szerepfejlődés olyan értelemben nincs az ő esetében, hogy jó vagy rossz irányba mozdulna el a karakter. Taktikázás, froclizás viszont annál bőségesebben! Az érdekek közötti szlalomozása révén tökéletes szimbóluma annak a társadalmi romlottságnak, amelynek ma nap mint nap tanúi vagyunk. Ilyen értelemben roppant izgalmas, nagyon a máról és a mához szól ez a szerep, tanulságul!
– Mint ahogyan a darab is, amelyben egyebek mellett adóbevallásról, üzletről, törvényhozásról és erkölcsi romlottságról esik szó… A fesztiválnaplóban olvastam, hogy a közönség vastapssal fogadta az előadást. Milyen más reakciók érkeztek?
– Tapasztalataim szerint az operafogyasztók körében egyfajta pejoratív értelme lett a „kortárs” jelzőnek. Mi az, hogy kortárs opera? Nem talál a kép a hanggal... Ez sajnos egy rosszul felfogott előítélet. A kortársiasság ugyanis éppen azokra a sajátos problémákra, napjaink jelenségeire tud reflektálni, amelyekre a századokkal korábban született művek a legnagyobb jóindulattal és átértelmezéssel sem képesek. Lehet, hogy műélvezeti szempontból a tökélyt közelítik, dramaturgiailag viszont nem válaszolhatnak meg bizonyos kérdéseket. Innen nézve megdöbbentő volt számomra, hogy a vastaps és a siker után, amely a bemutatót követte, a nézők nem mentek rögtön haza, hanem közülük sokan ott maradtak, hogy megvitassák a látottakat. Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói „arcátlansággal” közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva. Ezt külön értékelte a közönség, többen mondták, hogy szívesen megnéznék újra. A jelenlévő Négyek – a szerző Orbán György, Vajda János, Csemiczky Miklós és a művet színpadra segítő Selmeczi György – pozitívan értékelték a látottakat. Nekik hihetünk, hiszen mindannyian alkotó pályatársak, akik a mű szakmai színvonalához felnövő kritikát is lényeglátóan megfogalmazzák.
– Hogyan látod, milyen sorsa lehet az előadásnak az elkövetkező időszakban?
– Annak ellenére, hogy én konkrétan nem alakíthatom a sorsát, reménykedem abban, hogy játszani fogjuk még Miskolcon is, emellett pedig bízom a mielőbbi kolozsvári és a budapesti bemutatókban is. És miért ne: Debrecenben, a Kodály Kórus székvárosában? Nagyon szeretném, ha Erdély különböző városaiba is eljutna az előadás, mert nem túl nagy stábot megmozgató, rendkívül a mához és a máról szóló történet, ami zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt könnyed, humoros és roppant élvezhető, ráadásul Orbán György Marosvásárhely szülötte és Kolozsvár érlelte világszínvonalú komponistává.
– Selmeczi György karmesternek és Novák Eszter rendezőnek is az érdeme, hogy az ősbemutató ilyenre sikeredett. Milyen volt velük dolgozni?
– Az opera esetében – amely korlátozott időtartamba szorított szándékokról, szerepformálási ívről és azokhoz adaptált színpadi eszközök használatáról szól – nagy szükség van a biztos kezű rendezőre, aki képes felmérni, hogy mit lehet beledolgozni az előadásba, és mi az, amit ki kell hozni az énekelve játszó személyekből. Nagyon fontos a lényeglátó külső szem – jelen esetben ez Novák Eszter rendező volt –, és ugyanilyen fontos a néma szándékokat is meghalló külső fül, amelynek szerepét próbáról próbára Selmeczi György töltötte be. Érdekes és izgalmas volt a velük való munka, sok tekintetben is a színész- és a színpadközpontúság érvényesült. Én persze külön hálás vagyok a kolozsvári korrepetitoraimnak, nélkülük ebből semmi nem lett volna. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy rendkívül munkás ez a mű mind a karmester, mind pedig a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, nem utolsósorban pedig a profi zenészek és az énekesek számára is! Egyúttal persze tanulságos és rendkívül hasznos a kottarágás, a műnek pedig az a lényege, hogy foglalkozzanak vele.
Orbán György: Bűvölet
Szereplők: Szenátor – Balla Sándor, Víziorgonás – Laczkó Vass Róbert, Kuplerosné – Molnár Mária, A feleség – Herczenik Anna, Orfeusz – Nyári Zoltán, Dajka – Gerdesits Irén. Közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus. Karmester: Selmeczi György. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Művészeti munkatárs: Foltin Jolán. Alkotók: Selmeczi György és Novák Eszter.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi Könyvfesztivál
Kolozsváron az Eikon Kulturális Egyesület, az Eikon Kiadó és a városháza közös szervezésében rendezik meg az Erdélyi Könyvfesztivált, a város Főterén.
A Román Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén tartott sajtótájékoztatón Irina Petraş elmondta, az 5 napig tartó rendezvény (június 19.-23.) tekintélyes mennyiségű kiadványt kínál az olvasni vágyóknak. Lényegében minden korosztály megtalálhatja az ízlésének megfelelő könyvet. Biztatása megerősítéseként említette Lukács József: „Gastronomie şi istorie în Transilvania sec. XV-XVI.” című könyvét. Az érdeklődő olvasó a tulajdonképpeni korabeli ételreceptekből megtudhatja, melyek voltak Mátyás király kedvenc ételei.
Vasile Gheore Dâncu kettős minőségben, mint könyvkiadó és terjesztő, lendületesen, nagy gyakorlattal a háta mögött, sorjázta, melyek azok az irodalmi értékek, melyeket föltétlenül érdemes megvenni és elolvasni. Meg említette azt is, hogy ez alkalommal magyar könyvstandok (Mentor, Hunga Libri, Koinónia, Korunk-Komp Press, Polis, Kriterion, Művelődés, Idea) is jelen lesznek a könyvvásáron. Mint H. Szabó Gyula mondta, a magyar könyvkiadókat a Romániai Magyar Könyves Céh képviseli.
Ezen a könyvvásáron meggyőződhetünk arról, hogy a román nyelvű könyvkiadás virágkorát éli. Jobbnál, jobb, értékesebbnél értékesebb kiadványok sokasága dominál. Ebből a könyvtengerből talán kiemelkedik Horea Bădescu írónak „Clujul Poeţilor” („Költők Kolozsvárja”) címmel összeállított antológiája. Csodálatos városkép kerekedik ki, amely igyekszik mindazon értékeket felsorakoztatni, amelyek figyelemre méltók. A kötetből Dorel Vişan színművész fog felolvasni.
Az esemény szervezőinak bevallott szándéka az olvasókedv minél jobb felcsigázása, melynek eredményét abból lehet lemérni, mennyire kelendő a kínálat.
A rendezők arról sem feledkeznek meg, hogy a moldáviakat is ellássák olvasnivalóval. Ennek érdekében cselekednek is.
A kínálat bősége lehetővé teszi a tényleg színes kolozsvári kultúra palettát bemutatni olyan módon, ahogy a XXI. század gondolkodása fejezi ki. Ebből a szempontból érdemes megtekinteni az Irina Petraş Locuirea cu stil – címmel összeállított képes albumát. Az összeállítás a maga nemében dicséretes. Úgy helyez képeket és magyarázó szövegeket egymás mellé, hogy azok pontosan úgy hassanak, ahogy azt ő akarja. Mert a montázs nagyon könnyen mást is közölhet, mint amit az egyedülálló kép mondana. Felhoznék egy példát: egy oldalon, baloldalt fent Romulus Ladea szobrászművész Erdély Iskola (Şcoala Ardeleană), 1973-ban a Babeş- Bolyai Tudományegyetem előtt leleplezett, valóban értékes térplasztikáját láthatjuk, alatta Kolozsvár címere, 1377, majd jobboldalon az Erdélyi Iskola szobor, éjjeli kivilágításban. A képeskönyvből kiderül, exportra szánták, mert nem csak a városunk, hanem több helységből is turisztikailag érdekes helyeket mutat be.
A könyvkiadás gazdagon bizonyítja, van, amit az olvasók elé tárni. Balla Zsófia, Lászlóffy Aladár, Molnos Lajos, Balázs Imre József verseit románra fordították, szerepelnek az antológiában.
Gabriel Bota költő a vasárnap tartandó felolvasó napra hívta fel a figyelmünket, mikor is bárki fél háromtól hét óráig, felolvashat egy rövidke szöveget abból, amiből ő akar. Hiszen szólás és mozgás szabadság van.
Az I. Erdélyi Könyvfesztiválon 66 könyvbemutatót és 14 hangversenyt tartanak.
Csomafáy Ferenc
;;;?erdon.ro,

Változások az idei EU-táborban
Változó Európa, változó Erdély címmel tizedik alkalommal rendezik meg július 2–7. között a Hargita megyei Marosfőn az EU Tábort.
A rendezvény fontosabb témái között a romániai régióátalakítás, az alkotmánymódosítás, illetve az RMDSZ Európai polgári kezdeményezése szerepel – jelentették be kedden Kolozsváron Szabó József MIÉRT-elnök és Jakab Adorján alelnök, a rendezvény főszervezője.
Jakab Adorján elmondta: a MIÉRT, az RMDSZ főtitkársága és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) közös rendezvényén a 2014-es európai parlamenti választásokról is szó esik majd. A témához kapcsolódó beszélgetéseken Sógor Csaba és Winkler Gyula EP-képviselők is részt vesznek. Többek közt megvitatják, hogy az Európai Unió föderális berendezkedés irányába tett lépései mennyire érintek pozitívan vagy hátrányosan az erdélyi magyarságot. Csapatportya címmel csapatvetélkedőt is szerveznek a tábor résztvevőinek, a nyertes csapat jutalma egy brüsszeli tanulmányút lesz.
Jakab Adorján hozzáfűzte: a fiatalok ifjúságpolitika iránti érdeklődését felcsigázandó meghívták a táborba a Magyar Kétfarkú Kutya Párt képviselőit is. Szabó József rámutatott: a fiatalokat valójában nem érdekli a politika, elsősorban a bulváros, könnyed hírekre kapják fel a fejüket, ez az oka, hogy meghívták a rendezvényre a magyarországi viccpártot.
Az EU Táborba részt venni szándékozó fiatalok egyébként június 20-ától jelentkezhetnek az eutabor@miert.ro drótposta címen. A szervezők 17–35 éves fiatalok jelentekézését várják, elsősorban az alsó korhatárt veszik szigorúan. Jakab Adorján kérdésünkre elmondta: idén is mintegy 300 résztvevőre számítanak. Túljelentkezés esetén a jelentekézés időrendi sorrendje számít, más kritériumot nem alkalmaznak a szervezők.
Az EU Tábor költségvetése idén is mintegy 100 ezer lej lesz, ezt az összeget a rendezvény támogatói finanszírozzák. Az egyhetes táborban 50–90 lejes szálláshelyeket lehet igénybe venni, ugyanakkor sátorozási lehetőséget is biztosítanak a szervezők.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Áradás Udvarhelyszéken
Hirtelen lezúduló eső okozott áradást az udvarhelyszéki Kápolnásfaluban és Szentegyháza alsó részén.
A megáradt patakok miatt pincékbe és lakóházakba is befolyt a víz szerdán délután. Kápolnásfaluban a helybéliek elmondása szerint szerdán délután 14 óra körül kezdett esni az eső. A rövid idő alatt lezúduló, hatalmas menynyiségű csapadék miatt kiléptek medrükből a településen átfolyó patakok, a Kis- és Nagy-Homoród. Homoródfürdőn nem okozott nagy gondot a patak megáradása, viszont Szentegyháza alsó részén több helyen is kilépett medréből a Nagy-Homoród, és gyárudvarokat öntött el a víz. Főképp Kápolnásfaluban tett sok kárt az áradás. A Hargitáról lefolyó nagy vízmennyiség annyira megduzzasztotta a Csonka-patakot és a Homoródot, hogy 30 családi házba befolyt a víz.
Este 18 óra után kezdtek apadni a patakok, a falu felső részén a házakból elkezdték kiszivattyúzni a vizet. Benedek László polgármester elmondta, körülbelül hat kilométer utat tett járhatatlanná az áradás, továbbá rengeteg kis hidat megrongált, valamint az erdei utak is tönkrementek. Az elöljáró elmondta, megpróbálnak lehívni kormánypénzeket a sürgősségi esetekre elkülönített alapból.
Pál Gábor
Krónika (Kolozsvár)

Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Skultéty-botrány és történelemhamisítás
A kilencvenes évek első felében úgy tűnt, hogy a kultúrköri hovatartozás elsődleges fontosságú tényező térségünk társadalmainak a kommunista rendszerhez való viszonyulásában. Az első szabad választáson Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Horvátország és Szlovénia választóközönségének többsége a rendszerváltó erőkre szavazott, Jugoszlávia ortodox államaiban és Romániában a posztkommunisták jutottak hatalomra. Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a román fennhatóság alatt álló területek közül Erdélyben jelentősen nagyobb számban szavaztak a történelmi pártokra, bár a Nemzeti Megmentési Front itt is győzedelmeskedett. Akkortájt alkalmam volt részt venni egy MDF-es konferencián, ahol Kelemen András külügyi államtitkárt különböző égető aktuális témákról kérdezett a hallgatóság: például a Duna eltereléséről és a szlovák–magyar viszony várható alakulásáról. Az előadó úgy vélte, az akkori ellentétek dacára középtávon harmonizálódik a két ország viszonya, hiszen mindkét ország katolikus többségű, és egyébként is, elég csak megnézni Szlovákia címerét. A válasz akkor meggyőzőnek tűnt.
Közben kiderült, hogy a szlovák politikai elitben sokkal több a frusztráltság és sokkal nagyobb a kisebbrendűségi komplexus, mint ahogy feltételeztük. Hogy most az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni ellenérzéseit ne említsük. A Kisantant országai közül Magyarországnak épp Szlovákiával a legfeszültebb a viszonya, ott éri a magyarságot a legdurvább diszkrimináció, és sajnos ott is legelőrehaladottabb a magyarság lélekbeli, nyelvi és kulturális asszimiláltsága – a „teher alatt nő a pálma” egyszerűnek és valószerűnek tűnő bölcsesség eleven cáfolatául. A származás szerint diszkrimináló, a magyarság jogfosztottságát jogszabályi szinten rögzítő Beneš-dekrétumok még érvényben vannak, a magyar nyelv használatát súlyosan korlátozzák, a magyar állampolgárságot felvevő nemzettársainkat megfosztják szlovák állampolgárságuktól, a szlovák diplomácia pedig ott tör borsot a magyar külügy orra alá, ahol tud.
Legutóbb a Skultéty-üggyel. A történetet nem részletezem, ez most a sajtó egyik fő témája, azok is megismerhették a 91 éves korában leszerelt, Garay János és Kodály Zoltán által megénekelt, Háry János alakját ihlető, huszonkét hadjáratban harcoló veterán huszár katona élettörténetét, akik eddig nem hallottak róla. Skyultéty László a mai Szlovákia területén született 1738-ban, Hegyesmajtényban, sírja mindeddig Újaradon volt. Ma már csak síremléke, egy magyar feliratú fekete obeliszk által megtestesítve, mert a szlovák fél igényének megfelelően román állami hivatalnokok jelenlétében sebtiben kihantolták, és szülőfalujában újratemették, mint szlovák hőst. Mert nem elég, hogy egy végzetesen balszerencsés történelmi pillanatban, midőn Magyarország szabadkőműves kalandorok vezetése alá került, elorozták ezeréves országunk területének két harmadát, most a magyarságnak az oktatott történelemből való fokozatos kiszorításával párhuzamosan szlovákká, románná, szerbbé akarják tenni e területek híres szülötteit is.
A magyar érdeket senki nem fogja képviselni, ha mi nem tesszük. Ellenfeleink a magyar „baloldal” által szorgalmazott és gyakorolt, „bizalommegelőlegezésen” alapuló „gesztuspolitikát” gyengeségként értelmezik és vérszemet kapnak. De nem elég tiltakozni, ellenoffenzívát kell indítani. A Kisantantnak a történelmet meghamisító külföldi és belföldi propagandáját ellensúlyozni kell. A magunk szerény eszközeivel. Bármennyire méltatlan és sziszifuszi dolog vitába szállni a nyílt történelemhamisítással, meg kell tenni.
A nemzet- és országpropaganda nem merülhet ki rózsát tartó csinos női lábak népszerűsítésében, tudatos felvilágosító kampányra van szükség, mert maholnap a mértékadó külföldi lexikonok a dákoromán legendát tényként fogják említeni. A román politikusok „történelmi” érveket harsognak a médiában s ezzel egészítik ki a történelmet sajátosan kiszínező hivatalos oktatási és kultúrpolitikát. Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni politikai érdekképviseletének egyik nagy mulasztása, hogy a történelem vitás kérdéseit kizárólag a történészek hatáskörébe utalta, ahelyett, hogy a magyar álláspontot képviselte volna minden fórumon a leghatározottabban.
A jó irányban soha nem késő lépni. A magyar reintegráció, a határokon átívelő magyar újraegységesülés intézményei megvannak, lassan kiegészülnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel is. Itt az ideje operatívan használni őket, többek között minél hatékonyabb és minél többszintű, a történelem valós tényeinek népszerűsítését is felölelő kommunikációs stratégia megalkotására. Ezt sem fogja senki megtenni helyettünk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Havonta kelljen javíttatni a múzeum kilincsét
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a nemrég alapított Erdélyi Művészeti Központ szerepe elvitathatatlan, főként azért, mert nem egy várost, hanem egy régiót szolgál ki. A szerteágazó intézményrendszer belső működéséről, külső képéről, a jövőt illető törekvéseiről Kustán Magyari Attila beszélgetett Vargha Mihály igazgatóval.
A csíkszeredai múzeum látványos vendégkiállításokkal szokott tarolni, a sepsiszentgyörgyi látszólag egy más irányvonalat választott. Mire fektetnek hangsúlyt?
Mivel óriási a gyűjteményünk, arra törekszünk, hogy bemutassuk saját anyagunkat is, úgy hogy „rendbe tesszük”, restauráljuk, kontextusba helyezzük, lásd Gábor Áron ágyúja, a zabolai szárnyasoltár, vagy az Apor-kódex példáját, amivel egyben intézményi szintű régi adósságunkat is törlesztjük. A mi intézményünket a British Museum mintájára tervezték, tehát egy konglomerátumként működik, de amellett, hogy a saját tárgyi hagyatékainkat ápoljuk, s bemutatjuk a közönségnek, fontosnak tartom, hogy bizonyos területen „szakosodjunk”.
Például a képzőművészet irányába, amelynek a szerepe az Erdélyi Művészeti Központ létesítésével tovább erősödhet.
Igen, hiszen egyrészt Sepsiszentgyörgyön létezik a Gyárfás Jenő Képtár, aminek komoly XIX-XX. századi törzsanyaga van, másrészt a városnak a megyésítés utáni évtizedekben komoly képzőművészeti szerepe volt egész Erdélyt tekintve. Most már elindult egy szakmai munka, kutatások folynak, fiatalokat vonunk be, emellett pedig egy szomszédos épületet restaurálunk az idén, ami a Központ kiállítóterme lesz. Egy komoly intézményt szeretnénk, ahová sok érdeklődő jön, ahol kibővül a már száz éve működő Székely Nemzeti Múzeum kínálata, ahol teljesebbé tudjuk tenni a székely magyarokról alkotott képet. Mert szívesen és okkal dicsekszünk a múltbeli, harctéri vitézségünkkel, Gábor Áronnal, de egy múzeumnak elsődleges feladata, hogy bemutassa helyünket a tudományban, a művészetben is. Hogy volt és van nekünk Mikes Kelemenünk, Kőrösi Csoma Sándorunk és Barabás Miklósunk is, akik által nemcsak védtük, hanem építettük is Erdélyt, Európát.
A nemrég elhunyt Jakobovits Miklóst többek között a Központ alapítójaként jegyezhetjük. Milyen emlékeket őriz róla?
Nagy alkotó és rendkívül lelkes ember volt, aki önzetlenül támogatott minket ebben a törekvésünkben. Az önzetlenségét és européer gondolkodását emelném ki: nem tudnám megszámolni, hogy hány erdélyi művésznek harcolt ki magyarországi kitüntetést vagy éppen támogatást. Nagyon drukkolt nekünk, hogy megvalósítsuk a Központot, a megjelent katalógusunkat többek között ezért is az ő emlékének ajánljuk.
Sikeres működésükhöz a döntéshozók támogatása is szükséges. Milyen a viszony a helyi önkormányzatokkal?
Támogatnak, segítenek, és mivel Székelyföld Kulturális Fővárosa szeretnénk lenni, a múzeum minden erejével bekapcsolódik ebbe a törekvésbe is. Sepsiszentgyörgyön nagyon jó a helyi közönség. Szeretettel, majdhogynem vallásos áhítattal jönnek be a múzeumba az emberek. Ha nem sikerül jól a hirdetés, akkor is számíthatunk egy 50-70 tagú törzsközönségre, amelyik az interneten, vagy az utcán rákérdez, hogy mikor érdemes ellátogatnia hozzánk. Kortárs képzőművészeti teret, az országban egyedülálló Magmát is létrehoztuk néhány évvel ezelőtt, ami nagyon sok erdélyi és magyarországi fiatal „fogyasztót” ide vonz. Magyarországon nagy gondok vannak, átalakulóban a teljes múzeumi szféra, gond van a kortárs művészetek háza táján is. Nálunk pedig egy nagy múltú múzeum befogadja a ma élő alkotókat, mert úgy gondoljuk, hogy ez is a kultúránk szerves része. Nem állhat meg a művészettörténelem Gyárfás Jenőnél.
Miből él egy múzeum ma?
Nyugaton egy ilyen típusú kezdeményezés, mint a Magma, civil pénzekből építkezik, mert szókimondó, provokál. Ezt a mai romániai pénzosztók nem igazán tudják elviselni, nem igazán jelent értéket számukra. Az Egyesült Államokban például a múzeumokat nem állami pénzzel finanszírozzák, minden magántőkéből működik, a kortárs is. Nálunk, ha megvonnák a támogatást, bezárhatnánk a kapukat. Nem tudok olyan erős magántőkéről, amire számíthatnánk – ilyen biztosan előfordul Bukarestben, de Székelyföldön egyelőre nem látok ilyen lehetőséget. A pályázati lehetőségek is szűkülnek, az Erdélyi Művészeti Központtal viszont szerencsések vagyunk, mert Magyarországról normatív támogatást kapunk.
Múzeumpedagógust azóta alkalmaznak, amióta Ön az igazgató. Mi a feladata?
A legjobb befektetés a múzeum esetén is a gyerek, aki nyitott, aki alakítható, és aki rácsodálkozik a dolgokra. Én is így lettem művész: ebben a múzeumban láttam először Gyárfás Jenőnek a fényképet meghazudtoló festményeit, de van például egy kollégám, aki akkor döntött úgy, hogy régész lesz, amikor ötödikes korában a néhai Kónya Ádám végigvezette őt itt a termeken. A múzeumpedagógia meghatározó funkció.
Egyéb újítások mellett talán a múzeumkert megnyitása az egyik legfontosabb lépés, amit az elmúlt években tettek. Miért érezték ennek szükségét?
Szokták kérdezni, hogy miért döntöttünk így, hiszen a múzeum a tudományé. Az emberek nem arra kell gondoljanak, hogy itt fizetniük kell, szépen fel kell öltözniük, és régi, poros tárgyakat nézegetniük. Mi azt szeretnénk, hogy ez egy élő hely legyen; aki például bejön ide, hogy megnézzen egy jazzkoncertet (a múzeumkert néhány éve a városnapok egyik fontos színhelye, nyaranta pedig rendszeresen ad otthont kulturális rendezvényeknek, családi programoknak – szerk. megj.), az legközelebb jegyet vált nálunk, kíváncsi lesz arra, hogy mi történik belül is. A múzeumpedagógus is azért fontos, mert ha a gyerekeket sikerül becsábítani, legközelebb magukkal hozzák a felnőtteket is. Többé nem arról szól az intézmény, hogy vasárnap délután felteszem a cvikkert, és mintegy szerepet játszva meglátogatom a múzeumot, hanem arról, hogy hozhatom az egész családot, tartalmasan tölthetem el itt a szabad időmet. Kávézót is tervezünk a múzeumba. Kós Károly előrelátó volt, de száz év az mégiscsak sok idő, ma nagyon hiányzik a múzeumból egy hely, ahol leülsz, megpihensz, elgondolkozol a látottakon, ahol a hasznos mellett a kellemesre is áldozhatsz. Egy egész komplexumra szükségünk van, hogy amikor eljön ide egy busznyi ember, akkor a látogatás után ne Brassóban ebédeljen, hanem nálunk, a múzeumkertben, mondjuk egy pohár szilvórium mellett. Hogy a nívós ismeretszerzés feltöltődéssel, a kellemessel társuljon. Sokszor mondjuk, az a jó, ha sűrűn kell javíttatni a múzeum kilincsét, annyian járnak hozzánk, annyira jó nálunk.
Beszéljünk azokról is, akiket nem igazán sikerül megfognia a múzeumnak. Kik ők?
Sepsiszentgyörgy is egyetemi városnak számít, itt működik a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néhány szaka. Kimutatásaink szerint viszont kevés egyetemi diák jár hozzánk. A digitális technikák annyira lekötik a figyelmüket, hogy nehéz becsábítani őket a múzeumba, persze vannak receptjeink: érintőképernyős felszerelések, több vetítés stb., ezen még dolgozunk. Ez a távolmaradás valószínűleg annak is betudható, hogy Sepsiszentgyörgyön nincsenek humán szakok a felsőoktatásban.
Ön nem csak mint múzeumigazgató, hanem szobrászként is közismert. A megye számos köztéri alkotást köszönhet Önnek, ezek mellett pedig elvontabb, saját ízlését tükröző munkái is vannak. Ez a kettősség mit jelent egy művész számára?
Annak örvendek, hogy számos munkát rám bíztak, hamarosan például elkészítem az első köztéri szobrom a szülővárosomban, Kézdivásárhelyen is, vagy a nemrég elhunyt Sylvester Lajos író plakettjét Csernátonba. Az emberek ezekért a munkáimért ismernek, a kisplasztikáimat pedig inkább a szakma értékeli, mert ezekben testesítem meg a saját lelkivilágom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Továbbra is vészhelyzetben
Az RMDSZ frakcióvezetője és jogászszakértője, Máté András Levente tartózkodott az alkotmánymódosítás bizottsági végszavazásakor, mert a szövetségnek nem sikerült elfogadtatnia sem a kisebbségi nyelvek regionális hivatalos nyelvként való elismertetését, sem a hagyományos térségek különleges jogállását.
Végül is csak azt cikkelyezték, amit huszonhárom év alatt elért a magyarság: az alapvető nyelvi jogokat, a nemzeti jelképeink szabad használatát (?), saját döntéshozó és végrehajtó testületek létrehozását identitásunk megőrzését érintő hatáskörökkel. Ez kevés, főként ha nem működik, de jó előre tudtuk: a Szociál-Liberális Szövetség uralta parlament nem lesz bőkezű kisebbségi jogok tekintetében, s elutasít minden olyan kezdeményezést, mely a területi autonómia megteremtésének csíráját tartalmazza. Ráadásul a régiósítás ugyancsak vitatott terve is helyet kapott a dokumentumban, ami megmaradásunkat veszélyezteti.
A hatalom lendülete mostanra mintha kissé megtört volna. Elbizonytalanodott, s megrettent a csak harmincszázalékos jelenlétet igénylő népszavazástól, s bár ígér fűt-fát, már legbelsőbb köreiben is kételkednek annak érvényes és eredményes kimenetelében, ráadásul félnek az alkotmánybírósági normakortolltól, s máris vádaskodnak, azt állítván, hogy az alkotmánybírák zöme az államelnök sugallatára hallgat, akinek – nem titok, nyilatkozott is már erről – ugyancsak visszatetsző a tervezet. Ráadásul a hónap végén Bukarestbe érkeznek a Velencei Bizottság szigorú jogászai, az Európai Parlament szakértői, s kiszivárgott: nem lelkesednek e sebtében összetákolt, de igen alaposan módosított alkotmánytervezetért.
A hazai független jogászok is úgy vélik, az alkotmánymódosítók a fékek és ellensúlyok rendszerének meggyöngítése, a parlament túlhatalmának megteremtése, az alkotmánybíróság feladatkörének megnyirbálása és az államelnök jogkörének megvonása révén magát a demokráciát fenyegetik.
Az alkotmánymódosítás atyja, Crin Antonescu elismerte, hogy az egész cécó nyertese a parlament, mely imigyen megerősíti hatalmát mind a kormánnyal, mind az elnöki hivatallal szemben. De a túlhatalom soha sem veszélytelen: mert kezükben a törvényhozás, s ha azt korlátozás és ellenőrzés nélkül gyakorolhatják, magát a szabadságot veszélyeztetik.
Márpedig abból most sincs túl sok Romániában.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma

Ballagtak a MOGYE végzettjei
"Kezetekben az élet!"
Újabb fiatal orvosnemzedék tette le tegnap az orvosi esküt a marosvásárhelyi Sportcsarnokban, a ballagási ünnepség zárómomentumaként. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) idei 806 végzőse (orvosi, fogorvosi, gyógyszerészeti karokon, illetve a rövid távú képzéseken), maga mögött hagyva a jegyzeteket, vizsgákat, felvállalta a legszebb hivatás gyakorlását: a gyógyítást, az élet védelmét.
A MOGYE végzettjei tegnap délelőtt az egyetemtől indulva, a Gaudeamust énekelve vonultak a Sportcsarnok felé, ahol szülők, rokonok, barátok virágokkal, gratulációkkal már várták őket. A szinte elviselhetetlen hőség ellenére zsúfolásig megtelt teremben Nicolae Neagu, a MOGYE adminisztratív igazgatója, majd dr. Leonard Azamfirei rektor köszöntötte az egyetem volt hallgatóit, immár pályakezdő orvosait. A MOGYE rektora az új kezdethez emberi és szakmai felelősségtudatra biztatta a végzetteket, arra, hogy mindig empátiával és odaadással közeledjenek a betegekhez. Corneliu Grosu prefektus üdvözlő szavai után Ciprian Dobre megyei tanácselnök szólalt fel, hangsúlyozva: a most végzett orvosoknak törekedniük kell arra, hogy méltók legyenek a nagynevű, elismert elődeikhez, öregbítsék az egyetem hírnevét. "Az egyik legszebb, legnemesebb hivatást választották, a gyógyítást. Tudásuk által élet és halál fölött dönthetnek" – mondta a megyei önkormányzat elnöke.
Dr. Szilágyi Tibor tudományos tevékenységért felelős rektorhelyettes magyarul szólt a végzettekhez, mondván, az elmúlt évek erőfeszítéseinek mintegy a megkoronázása ez a nap, az orvosi eskütétel napja. "Az eltelt hat év alatt Önök keményen dolgoztak, áldozatot hoztak azért, hogy felkészüljenek az orvosi és gyógyszerészeti hivatás gyakorlására. Ezen áldozatvállalásból keményen kivették részüket a szüleik is, akik lehetővé tették ezt. Önök olyan hivatást választottak, amelyben felvállalták az élet védelmét, de a mai orvostudomány már nemcsak a beteg életének a megmentését tűzte ki céljául, hanem a betegek életminőségének javítását is. Önökön múlik majd, hogy az egyre tovább élő emberiség életminősége milyen lesz, mennyire tudják megszabadítani a szenvedésektől" – mondta, figyelmeztetve is egyúttal arra, hogy az orvosi pálya számtalan elégtétellel szolgál, de olykor a csalódással, kudarccal is szembe kell nézni. "Az orvos sikerélményének nagy ára van: átvirrasztott éjszakák, lelkiismereti vívódások, szüntelen tanulás, lemondás saját örömökről, de mindez természetesnek tűnik, mivel életüket annak szentelik, hogy mások szenvedéseit enyhítsék" – tette hozzá a rektorhelyettes, aki hangsúlyozta, a ballagás nem a tanulási időszak lezárását jelenti, a ballagás "legfeljebb mérföldkő olyan szempontból, hogy az eddigi vizsgák záros határidejét az állandó továbbképzés váltja fel, és erre a motivációt nem a vizsgák kötelező volta, hanem saját lelkiismeretük fogja jelenteni, ami nagyobb önállóságot, ugyanakkor nagyobb felelősségtudatot feltételez. Nehéz pályát választottak, mert az egész embert kívánó szakmai életüket össze kell egyeztessék a magánélet kihívásaival. A rezidensi vizsga, a szakosodás rendszerint egybeesik az élet más fontos eseményeivel, mint a házasság, a gyermekáldás, és sok minden egyéb. E pálya gyakorlása során sok nehézséggel kell majd szembenézniük, de a megfelelő kitartással a későbbi sikerek majd kárpótolják ezekért."
Szilágyi Tibor utalt az elmúlt időszak konfliktusaira, "az egyetem belső vívódásaira", amikor megtapasztalták, hogy egy törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. "Hogy nem tudtunk önöknek egy széles körű anyanyelvi oktatást biztosítani, hogy a törvény adta lehetőségeket nem tudtuk kihasználni, általában nem rajtunk múlott. Egy fontos dolog azért megtörtént: mindannyiunkban megerősödött az együvé tartozás felemelő érzése. Meggyúlt egy láng, amit nem lehet kioltani" - tette hozzá.
Az ünnepélyes orvosi eskütételt megelőzően az évfolyamelsők szólaltak fel: Larisa Gabor, Albert Karola, Costache Tudor, Kulcsár Edit-Anna, Kántor Lajos Kristóf és Nistor Ignat Mariana, majd a végzettek magyarul és románul tettek esküt arra, hogy minden tudásukat a betegek gyógyítására fordítják. Tegnap délután 6 órától a magyar hallgatók templomi ballagására került sor, a hagyomány szerint a Vártemplomban tartották az ünnepséget.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Szent László Napok: egy jövőbe mutató kezdeményezés
„Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy Nagyváradot Szent László alapította, ugyanakkor fontos, hogy ezt ne hivalkodó formában tegyük. Közös életterünk ez a város, egyformán büszkék kell legyünk múltjára, hiszen csak így lesz jövője” – hangsúlyozta Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője a vele készített interjúban.
– Honnan adódott a Szent László Napok megszervezésének ötlete?
– Az ötlet már rég adott volt, azon csodálkozom, hogy huszonhárom év alatt nem jutott senkinek sem az eszébe egy olyan – nem egyházi – rendezvény megszervezése, mely a városalapító lovagkirálynak, Szent Lászlónak állít emléket. Hogy mennyire megbecsült az ő alakja Nagyváradon, az is mutatja, hogy csak egy sikátor van elnevezve róla a szinte felismerhetetlen Sf. Ladislau formában. A huszonegyedik század közönyös szürkeségéből ki kell emelnünk az olyan fontos történelmi személyiségeket, mint Szent László, aki egyházmegyét alapított, és akit szentként tisztelnek nemcsak Magyarországon és a Kárpát-medencében, hanem az egész nyugati kultúrában. Az egyház ezt megteszi a maga eszközeivel, de szükség van egy világi megemlékezésre is – nem az egyházi helyett, hanem azt kiegészítve. Az itt élő, immár többségi románság számára is nyilvánvalóvá kell tenni, hogy ezt a várost Szent László alapította, ugyanakkor fontos, hogy ezt ne hivalkodó formában tegyük. Közös életterünk ez a város, egyformán büszkék kell lennünk múltjára, hiszen csak így lesz jövője. Annyi hamis történelmi adat kering a városról, beleértve az internetet, hogy szükségesnek érezzük felhívni a valós tényekre a figyelmet. Ez nem valakik ellen szól, hanem elsősorban a múltunk tiszteletéről.
– Milyen elképzelések mentén állították össze a rendezvény programját?
– Mint ahogy az előbb is mondtam, Szent Lászlóról beszélhetünk, mint szentről, de beszélhetünk úgy is, mint városalapító történelmi személyiségről, egy nagy keresztény lovagkirályról. A programokat igyekeztünk ennek megfelelően kidolgozni. Lesznek előadások, melyek a város történelmét és I. László király ebben játszott szerepét mutatják be, ugyanakkor arra is figyeltünk, hogy szórakoztató programokkal is szolgáljunk, hiszen a nagyváradi magyar közösségnek igénye van a minőségi, fesztivál jellegű összejövetelekre is. Amiképpen Kolozsváron, Brassóban vagy Kalotaszegen nagy sikernek örvendenek a helyi magyarság kulturális értékeit bemutató magyar napok, úgy Váradon is nagy eséllyel siker övezi majd az ugyanezen célból szervezett Szent László Napokat, vagy más nevén Nagyváradi Magyar Napokat. Fontos még azt is elmondani, hogy a szervezésben mintául szolgált a hajdani királyi városban, Győrött ugyanezen név alatt futó eseménysorozat is. Győrt és Nagyváradot összeköti Szent László királyunk alakja, gondoljunk csak arra, hogy ott őrzik az eredeti hermát, aminek hű másolatát itt találhatjuk. A győri rendezvények szintén a szent király előtt tisztelegnek – a lovagkort idéző hangulattal, korhű jelmezes felvonulással, lovagi táborokkal, harci tornákkal stb. Az idei anyagi lehetőségeink nem engedték meg, hogy hasonló elképzelések mentén szervezkedjünk, de jövőre mindenképpen ilyesmiben is gondolkodunk. Rendezvényünk időpontja egybeesik a László-nappal, ami azért jó, mert iskolai szünidő van. Remélhetőleg az időjárás is kedvező lesz.
– Milyen támogatást kaptak az önkormányzattól, a civilektől, a különböző kulturális intézményektől, egyházaktól?
– Őszintén? Több támogatásra számítottunk. Talán azért nem álltak mellénk teljes mellszélességgel, mert első alkalommal szervezzük meg rendezvényünket. Igyekszünk magasra tenni a mércét, és minden ízlésnek megfelelni, hogy jövőre bontsuk le azokat a falakat, melyek jelenleg körbevesznek minket. Ha egy tartalmas és minőségi rendezvényt tudunk felmutatni, akkor jövőre sokkal nagyobb bizalommal közelít majd felénk mindenki. Hagyományteremtés a szándékunk, reméljük, idővel mások is csatlakoznak hozzánk. Ezzel együtt sok biztatást és támogatást is kaptunk. Sokat köszönhetünk a kezdeményezésünket barátilag fogadó vállalkozóknak. De többnyire pályázaton elnyert pénzből fedezzük a költségeket.
– Ez a bizalmatlanság, amiről beszélt, nem azzal függ össze, hogy Ön az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke? Ez a státusza szerepet kap a Szent László Napok szervezésekor?
– Megtörténhet, hogy ez is közrejátszik, de egy valamit meg kell értenie mindenkinek. A közösségépítés független a pártpolitikától. Minden valamire való politikusnak fel kellene mérnie azt, hogy többet árt, mint használ azzal, ha pártpolitikai érdekből rátelepszik a kulturális intézményekre, a civil szférára vagy a hasonló kezdeményezésekre. A Szent László Napok programjában egyetlen politikai esemény sem kapott helyet, és ez egy tudatos döntés volt a részünkről. Megvannak azok a fórumok, ahol helye van a politikai csatározásoknak, azonban ez nem az a rendezvény. Fel kell mérnünk: vajon a közösségépítés egyik járható útja-e egy-egy ilyen alkalom, amikor is minden nagyváradi magyar egy közösség tagjának érezheti magát. Hisszük, hogy az összetartozás érzését közös értékeink felismerése teszi teljessé, az, hogy egyformán büszkék vagyunk magyarságunkra, váradiságunkra, múltunkra és jelenünkre. Ha mindez teljesül, csak akkor lehet jövőnk szülőföldünkön.
Mészáros Tímea
Erdon.ro

Tanévzáró
Nem hozott számottevő újdonságot a romániai közoktatás számára a napokban véget ért 2012/2013-as tanév. Az ígéretek, tervek ellenére az oktatási körülmények semmivel sem javultak, lényeges, a közoktatás minőségét emelő változtatásokra sem került sor.
Ma kezdődik a nyolcadikosok szakaszzáró vizsgája, és alig egy hét múlva szervezik meg az írásbeli érettségi vizsgákat. Nehéz két hét előtt állnak tehát az iskolások és szüleik: a gyerekek fáradtak, a nagy melegben még nehezebb összpontosítani. A nyolcadikosok, és a tizenkettedikesek számára szervezett próbavizsgák nem vetítettek elő jobb helyzetet a tavalyinál – bár a jóhiszeműek még reménykednek abban, hogy idén elfogadhatóbb eredmények születnek, mint 2012 nyarán. Hogy mennyire volt hiú ábránd, az hamarosan kiderül. Azt viszont már most elmondhatom, és a vizsgaeredmények közzététele után ez talán hangsúlyosabbá válik, hogy a társadalom szinte minden rétegéből süt a felháborodás, a rosszallás a közoktatás és a tanintézetek felé. (Már akit érdekel, hogy mi lesz a gyermekével...)
Az oktatás mindhárom tényezője – a gyermek és családja, továbbá a pedagógusréteg – elégedetlen az oktatási körülményekkel: túl sok a tananyag, túl nehéz a tanulnivaló, az iskola nem nevel, csak oktat, az iskola nem az életre nevel, rosszak a tankönyvek, túlzsúfolt maga a tanrend. A tanárokat továbbra is a hatalmas bürokrácia sújtja: a minisztérium a megyei tanfelügyelőségeket, ezek az tanintézményeket, az iskolák a pedagógusokat sanyargatják több kilónyi irat megírásával, benyújtásával. Azt hiszem, kevesen vannak, akik meg tudják mondani: mire jó az a sok kimutatás, jelentés.
A gazdasági, politikai és egyéb nehézségek ellenére sokan várják el azt, hogy 23 évvel a rendszerváltás után oktatási rendszerünk minőségi legyen. Cinikusan feltehetjük a kérdést: a folyamatos belpolitikai viszály, a gyengén teljesítő gazdaság, a büntetlenül maradó nagykorrupciós ügyek közepette miért pont az oktatás működne jól?
Ilyen elszomorító tények mellett egércincogásként hat a „tanulj, gyermekem, tanulj!” szlogen. A fiatalok közel fele nem látja értelmét a (tovább)tanulásnak, a tisztességes munkának. Ez utóbbinak főleg nem itt... És akkor szembe kell néznünk azzal, hogy (tanult vagy akár tanulatlan) fiataljaink nem itt valósítják meg a jövőre vonatkozó elképzeléseiket. Meg sem haragudhatunk rájuk ezért.
Vajon a mindenkori kormány mikor döbben rá arra, hogy a rendszerváltást követő negyedszázados tartalmatlan, következetlen politizálásuknak a fiatalok isszák meg a levét? Az a fiatalság, akire, ugye, számítunk, számítanunk kellene és lehetne.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Leváltják a Rebreanu iskola igazgatóját a román-magyar konfliktus miatt
Még a héten leváltják a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu általános iskola román igazgatóját és magyar aligazgatóját, a szülők közötti román-magyar konfliktus miatt - közölte kedden az MTI-vel Illyés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes a Maros Megyei Tanfelügyelőségtől.
A román és magyar tagozattal működő intézményben a múlt hét végi tanévzáró ünnepségen dulakodás tört ki a magyar feliratozás hiánya miatt transzparenssel tiltakozó magyar szülők és a tiltakozásukat elutasító román szülők között.
Két magyar szülő azt kifogásolta, hogy az iskola vezetése annak ellenére sem helyezett el kétnyelvű feliratokat az intézményben, hogy emiatt két ízben is elmarasztalta az Országos Diszkriminációellenes Tanács.
Több magyar lap is beszámolt arról, hogy néhány román szülő kitépte a kétnyelvűség szükségességét románul és magyarul hirdető transzparenst a tiltakozók kezéből, és szétszaggatta azt. A dulakodás nyomán két magyar és egy román szülőt bekísértek a csendőrségre, ahol figyelmeztetésben részesítették őket.
Illyés Ildikó az MTI-nek elmondta, a tanfelügyelőség értékelése szerint az iskola román és magyar vezetői sem tudták megfelelően kezelni a helyzetet, ezért együtt kell távozniuk az intézmény éléről. Hozzátette, csak azért várnak a hét végéig a menesztésükkel, mert az intézményben épp most zajlanak a nyolcadik osztályt végző diákok záróvizsgái, és nem akarták megbolygatni ezek folyamatát. A főtanfelügyelő-helyettes hozzátette, a tanfelügyelőségnek módjában áll lecserélni az igazgatókat, hiszen azok nem versenyvizsgával nyerték el tisztségüket, hanem ideiglenes kinevezéssel vezették az intézményt.
Marosvásárhelyen egyre gyakrabban törnek a felszínre román-magyar feszültségek az iskolákban. A 45 százalékban magyarok által lakott városban többnyire vegyes iskolákban tanulnak a gyermekek. 1990-ben az önálló magyar oktatási intézmények kialakításának a román elutasítása vezetett el a "fekete márciusként" ismert véres román-magyar összecsapáshoz.
Maszol/MTI

Összehangolt erőkkel
Alig akad olyan magyarlakta városa Erdélynek, amelyről az elmúlt hetek-hónapok során ne röppentek volna fel a magyarok elleni jogsértésekkel kapcsolatos hírek.
Nagyváradon például köztér- és utcanév-változtatással kívánják nyomatékosítani, kik az urak a városban, Marosvásárhelyen az orvosi egyetemen máig nem oldódott meg a magyar nyelvű oktatás helyzete, mi több, újabban középiskolákba is begyűrűzött a román nacionalizmus, előbb a kétnyelvű oklevelek ütötték ki a biztosítékot a hivatásos nemzetvédőknél, majd a tanévzáró ünnepségen dulakodásba torkollt a magyar szülők kétnyelvűséget hirdető akciója.
De még üdülőtelepről is érkeznek olyan sajtójelentések, miszerint eltűnt gyermek keresésére sem engedélyezték a magyar nyelvű felhívást. Nem jobb a helyzet térségünkben sem: a nagy feljelentő elődje nyomába lépő új prefektus pert indított Barót polgármesteri hivatala ellen a városháza-felirat miatt, mindeközben pedig a brassói táblabíróság érvénytelenítette Kovászna Megye Tanácsának megyezászlóról szóló határozatát.
Mintha valakik készakarva gondoskodnának arról, hogy mindenütt – a strandtól, parktól kezdődően az oktatási és állami intézményeken át az igazságszolgáltatás palotájáig – azt érezzük: másodrangú állampolgárai vagyunk ennek az országnak.
Nehezen hihető ezért, hogy véletlen egybeesésekről lenne szó, sokkal inkább úgy tűnik, összehangolt, központilag irányított stratégia mentén hoznak újabb és újabb, nemzeti önérzetünket sértő intézkedéseket. Megeshet, reakciókészségünket tesztelik így, a forró nyár küszöbén, hadd lássák, mire számíthatnak, ha ősszel nyélbe ütik a közigazgatási átszervezést, s olyan régióba olvasztják be Székelyföldet, amelyben a magyarság aránya 30 százalék körülire csökken, megeshet, autonómiatörekvéseink erősödésének kívánják elejét venni, megfélemlítésünket célozzák ezek az akciók – bármiként legyen is, bármilyen sötét szándék álljon e magyarellenes megnyilvánulások mögött, ha válaszunk nem kellőképpen határozott és ugyanannyira összehangolt, sikerrel nem járhatunk.
Mintha kezdenének ugyan ráébredni erre a magyar politikai pártok és szervezetek is, az együttműködési szándék kinyilvánításánál azonban többre volna szükség: legalább a régiósítás ügyében egységes akciótervet kellene kidolgozni, és együtt cselekedni, mégpedig mielőbb. Az idő ugyanis nem nekünk dolgozik.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Politikai pojáca
Magyarországon nem hivatalosan ugyan, de már választási kampány zajlik. A felmérések azt mutatják: továbbra is a Fidesz a legnépszerűbb, egyes elemzők szerint sokat segít a magyar kormánypártnak, hogy az ellenzék képtelennek látszik a közös fellépésre. A Medián közvéleménykutatása szerint az MSZP 23, az Együtt 2014 – Párbeszéd Magyarországért választási szövetség 10 százalékon áll a biztos szavazók között. A megkérdezettek 35 százaléka Bajnai Gordont megfelelőbbnek tartja az ellenzék vezetésére, Mesterházy Attila 30 százalékot kapott. A Tárki szerint az MSZP támogatottsága a pártválasztóknál 22 százalék, az Együtt-PM pedig 10 százalékon áll.
A 2010-es nagyarányú választási kudarc után szétesett baloldalon javában tartanak az egyeztetések, a Mesterházy Attila vezette MSZP-nek és a Bajnai Gordon neve által fémjelzett Együtt-PM szövetségnek ezután kell megállapodnia a közös jelöltekről, listáról, stratégiáról és a miniszterelnök-jelölt személyéről. Elhangzott: alapvető különbségek nincsenek a két párt elképzelései között, így gyors megállapodásra számítanak. Elmondták azt is: mindkét fél elképzelhetőnek tartja, hogy a másik párt vezetője álljon az ellenzéki szövetség közös listájának élén. (Harmadik személy tehát nem jöhet számításba…) Ami pedig a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció pártjával való esetleges együttműködést illeti, a szombati egyeztetések utáni sajtóértekezleten kitérő választ adtak. Valami ilyesmit: voltak fontosabb kérdések is, amiben egyeztetni kellett, a Gyurcsány-dolog harmadrendű probléma. Amiből akár azt is érthetnénk: a megújulást hirdető baloldal szeretné végleg maga mögött hagyni a Gyurcsány-korszakot (is).
Ez a sértett mellőzöttség érződik ki abból a klónozott őszödi beszédből is, ami június 16-án hangzott el Budapesten, immár nem intimnek vélt pártvezetői berkekben, hanem utcai nyilvánosság előtt, Nagy Imre egykori házánál, az 1956-os magyar forradalom főhőse kivégzésének évfordulója alkalmából. Szerzője ugyanaz az eredetieskedő, saját politikai sírját változatlan buzgalommal ásó Gyurcsány Ferenc volt, aki nyolc évvel ezelőtt miniszterelnökként hatalmi apparátusa tartós hazudozásaival kérkedett, és húszmillió románnal riogatta az anyaország kenyérkeresőit, miközben a kettős állampolgárság ellen kampányolt.
„A tömeg, amely mohón és falánkan jól akar lakni ennivalóval, olcsó és gyors keresettel, technikai kényelemmel, műveltségpótló szórakozással és ismeretekkel, igénytelen lesz erkölcsi és szellemi magatartásában. Ennek az igénytelenségnek természetes következménye a pökhendi és szemérmetlen ököljog, társadalmi, kulturális és világnézeti vitákban.” Márai Sándor 1942-ben leírt sorai tökéletesen találnak a mai Gyurcsányra, aki cinizmussal társított állandó vagdalkozásában egykori elhíresült beszédét most is „korszakalkotónak” minősíti. A „második öszödije” minden eddiginél sértőbb, vehemensebb. A legfőbb politikai ellenfelének tartott Orbán Viktorról többek közt azt állította, hogy az „hatalma érdekében az ócska, ósdi keresztény, konzervatív középosztály összes eszmei zagyvasága és önzése által fordított utat járja, lopja a szabadságot.” A DK vezére saját magát múlta felül, amikor gyalázkodásában kijelentette: „az egyházak számára Orbán kolléga hátsó fele a fontos”.
Akármennyire is választási kampány dúl odaát, az efféle tömegsértegetés még akkor sem hagyható visszhang nélkül, ha klinikai esetről van szó. Ennek a vehemenciának a magyarázata: Gyurcsány ázsiója annyira leromlott, hogy a választási kampány komolyra fordultával már senki sem akarja magát kompromittálni vele, kimaradt a baloldali erők miniszterelnök-jelölti trónjáért folytatott harcból. És minél inkább iparkodik nyilvános szereplésekkel, annál mélyebbre süllyed. Arra viszont talán alkalmas, hogy a (nagyon) piszkos munkát elvégezze.
Ördög I. Béla
Szabadság (Kolozsvár)

ET: „szoros figyelemmel követik” Magyarország helyzetét
Olyan kompromisszumos módosító javaslatot szavazott meg kedden Strasbourgban az Európa Tanács (ET) parlamenti közgyűlése Magyarországgal kapcsolatban, amely a megfigyelési (monitoring) eljárás hivatalos megindítása helyett csupán azt mondja ki, hogy "szoros figyelemmel kísérik" a helyzet alakulását.
Az eredeti előterjesztés annyira aggályosnak minősítette a jogállamiság magyarországi helyzetét, hogy - EU-tagország vonatkozásában mindeddig példátlan módon - hivatalos megfigyelési eljárás megindítását kezdeményezte.
Különböző országokhoz tartozó és különböző pártállású képviselők azonban olyan módosító indítványt adtak be - és végül fogadtattak el 135 szavazattal, 88 ellenében, 6 tartózkodás mellett -, amely ehelyett csupán a további magyarországi fejlemények szoros figyelemmel kísérését, majd - időhatár nélkül - a Magyarországnak tett javaslatok megvalósításának áttekintését helyezi kilátásba.
ET-tisztségviselők a nap folyamán felhívták a figyelmet arra: felettébb szokatlan döntés lenne, ha európai uniós tagállammal szemben megfigyelési eljárást indítanának. Ugyanakkor utaltak arra is, hogy az ET alkotmányjogi szakértői testülete, a Velencei Bizottság a közelmúltban elmarasztaló tartalmú megállapításokat tett a negyedik magyar alaptörvény-módosítással kapcsolatban, és ez élénk visszhangot keltett az ET parlamenti közgyűlésében.
A Magyarország elleni eljárás megindítására irányuló indítvány alapja az a jelentés volt, amelyet két képviselő, a svéd liberális Kerstin Lundgren és a cseh konzervatív Jana Fischerová készített a jogállamiság magyarországi helyzetéről. A jelentéstevők előzőleg több tájékozódó látogatást tettek Magyarországon, legutóbb idén februárban. Közösen készített jelentésüket a monitoring bizottság megkapta ugyan, Fischerová azonban ezután lemondott társ-jelentéstevői tisztségéről. Bár aláírását kifejezetten nem vonta vissza, a jelentés tartalmát egyoldalúnak, elfogultnak nevezte.
A jelentést a parlamenti közgyűlés monitoring bizottsága áprilisban nagyon szűk többséggel, olyan szavazási procedúra eredményeként fogadta el, amelynek az egyértelműségét többen kétségbe vonták. A parlamenti közgyűlés házbizottsága ezután májusban arra az álláspontra helyezkedett, hogy ellenzi a megfigyelési eljárás megindítását Magyarországgal szemben. Mivel ez a vélemény nem egyezett a monitoring bizottságéval, a kérdést a parlamenti közgyűlés plenáris ülésének napirendjére kellett tűzni.
Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a bizottsági jelentésről azt mondta, az ET nem jogi bírálatokat, hanem politikai vádakat fogalmazott meg. Szerinte az eljárás arra volt példa, mintha megint "előbb lett volna ítélet, mint tárgyalás". Hozzátette: kétszer is találkozott a bizottság jelentéstevőivel, vizsgálatuk eredménye azonban nem tükrözte az egyébként konstruktív megbeszéléseket.
Maszol.ro

Frakciófegyelem és transzparencia
Egy év telt el a helyhatósági választások óta. Köztudott, hogy az RMDSZ megyei szervezetének elnöke folyamatosan járja a vidéket, ismeri a megyét. Tapasztalata szerint hogyan működnek a megye magyar önkormányzatai városokon és falvakon, és hogyan működik véleménye szerint a megyei tanács? – kérdeztük Brassai Zsombor megyei elnököt.
– Rendszeresen látogatom a vidéki önkormányzatokat, illetőleg napirenden vagyok a marosvásárhelyi önkormányzatokban történtekkel. Első összegző megállapításom az, hogy sajnos, nagyon jól érződik, hogy tavalyhoz képest megváltozott a politikai helyzet, a megyei tanácsot nem mi vezetjük, hogy kevesebb politikai eszközzel rendelkezünk, mint korábban. Ezt a helyzetet csakis jól felkészült szakmaisággal, illetőleg összezárt sorokkal lehet kezelni. Az RMDSZ- szervezetekkel való intenzív kapcsolattartásomnak is a célja, hogy elérjük ezt a teljesítményt. Úgy látom, hogy a politikai és gazdasági nehézségek dacára az önkormányzatainkban a polgármestereink tartják a frontot.
– Mennyire sikeresek azok az önkormányzatok, amelyeknek megújult a vezetése?
– A közmondás, hogy új seprű jól seper, itt is érvényes. És ez nemcsak látszat, egy év alatt mérni is lehet a közigazgatási vezetők teljesítményét. Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Gyulakután, Nyárádremetén például komoly előrelépés történt. Az erdőszentgyörgyi önkormányzatban, ahol nagyon sok nehézséggel kellett szembenéznie a vezetésnek, beruházásokat, fejlesztéseket eszközöltek, hasonlóképpen Gyulakuta is kimozdult a holtpontról, Szeredában pedig lendületesen folytatódik az a fejlődés, amely szervesen kötődik a Nyárád menti kistérségi társulás fejlesztési stratégiájához.
Ide sorolhatnám a kisebb településeket is, például Magyarbükköst, amely Maros megye legkisebb önkormányzata és talán a megye legfiatalabb polgármestere vezeti: művelődési otthont tataroztak, utat javítottak, folytatják a csatornázást.
– Apropó, Erdőszentgyörgy. Azért nem mennek igazán jól a dolgok, hiszen egy hónap alatt két RMDSZ-es önkormányzati képviselő is visszalépett, mert nem tudott azonosulni az RMDSZ jelenlegi vezetésének elveivel, állítva, hogy ebben a szervezetben nincs szükség olyanokra, akik gondolkodni is tudnak.
– Nagyon sajnálom, hogy végül is két értékes fiatal önkormányzati tanácsos lépett vissza, mert ők voltak ebben a testületben azok, akik tapasztalattal rendelkeztek, Hegyi László alpolgármester volt két mandátum alatt, Kovrig Zoltán több mandátumon át volt helyi tanácsos, és a térségben jól ismert civil szervezeti vezető. De azt is végtelenül sajnálom, hogy visszalépésük alkalmával azt inszinuálják, hogy az erdőszentgyörgyi testületben nincs helyük azoknak, akik gondolkodnak. Ezt a megfogalmazást bántónak is tartom a többi tanácsosra nézve, akik szintén fiatalok, igaz, hogy újak, és nem elég jártasok az önkormányzati munkában, de felkészültségük mindenképpen felhatalmazza őket arra, hogy jó munkát végezzenek. Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy mielőtt visszaléptek volna a kollégák, azelőtt, a polgármester jelzésére válaszolva, a politikai alelnökkel, Péter Ferenccel és a kerületi elnökkel, Varga Józseffel közösen beszélgetésre hívtuk meg a polgármestert és a két önkormányzati tanácsost, és rendkívül pozitívan hangolva sikerült megegyezésre jutnunk, ahol a két tanácsos esélyt látott arra, hogy átgondolják álláspontjukat, és látták a lehetőségét, hogy együttműködjenek a polgármesterrel. Ennek dacára mégsem sikerült, mert a frakcióülésen néhány javaslatukat a többség leszavazta. Viszont egyáltalán nem kompromittálja az erdőszent-györgyieket, hogy frakciófegyelmet követelnek meg, várnak el egymástól, vagyis, ha nem sikerül a többséget meggyőzni a frakcióban, akkor a közös döntéshez alkalmazkodva várják el tőlük, hogy a tanácsülésen álláspontot fogalmazzanak meg. Ezt sajnos nem így tette a két fiatal tanácsos, és én ezért jogosnak tartom a velük szemben megfogalmazott bírálatot.
– A frakciófegyelem kapcsán jut eszembe, hogy egyesek szerint az RMDSZ-ben úgymond belső terror van, nem lehet sem nyilatkozni, sem különvéleményt megfogalmazni. Persze, egy pártban pártfegyelemnek kell lennie, de a magyar választók transzparenciát, átláthatóságot várnak el választott vezetőiktől.
– A szervezeti fegyelem és az átláthatóság egymásnak nem mond ellent. A szervezeten belül, frakcióban, különböző testületi üléseken, alkalma nyílik mindenkinek álláspontját megvitatni, megvédeni, annak érvényt szerezni. Azért is működünk úgy, hogy konzultatív testületeket állítottunk fel, hogy a felmerülő problémákat, pontosan a transzparencia érdekében, minél szélesebb körben tudjuk végigjárni. Viszont egyesek hozzászoktak ahhoz, hogy bármikor bármit mondhattak, amivel az RMDSZ presztízsét gyengítették. De szerintem az a normális, hogy szervezeten belül megvitatjuk a kérdéseket, közös álláspontra jutunk, és az álláspontunkat tolmácsoljuk a nyilvánosságnak. Hiszen a nyilvánosságnak nem politikai kalandorokra van szüksége, akik sokszor tények ismeretének hiányában kiállnak az utcasarkokra, és mondják a véleményüket. Egy erős szervezetre van szüksége, amely erős politikai testületként tud fellépni a különböző fórumokon, ahol az érdekeinket védeni kell. Ez a határozott álláspontom, és ez nem terror, hanem a demokrácia érvényesülése a szervezeten belül. Eddig azt kifogásolták, hogy nincs, most van, és lám, most ezt kifogásolták egyesek.
– Van-e tudomása a megyei elnöknek az erdőszentgyörgyihez hasonló konfliktusról a megye más önkormányzataiban?
– Arról nincs tudomásom, hogy valahol tanácsosok készülnének lemondani, de az kétségtelen, hogy a frakciófegyelem, mint olyan, az sokaknak kínos. Mert kordában tart, fegyelmezettségre késztet. És ez általában kínos szokott lenni, különösen egy olyan országban, ahol ahhoz szoktunk hozzá, hogy reggeltől reggelig, a különböző hírtévékben politikusok, a saját pártjuktól elvonatkoztatva, mint önálló politikai entitások mondják a magukét, nemegyszer komoly közéleti zűröket okozva ezzel, illetve kompromittálva egyáltalán a politikusnak a társadalmi megítélését. Én határozottan ellene vagyok az ilyen típusú politizálásnak, hiszek abban, hogy az egyeztetés, a szervezeten belüli egészséges vita sokkal erősebb szervezetet szavatol a választóknak, akik a bizalmukat belénk helyezték. Ilyen értelemben, nem is fogok ettől a szemponttól eltekinteni, továbbra is megkövetelem a frakciófegyelmet, ami sokszor nyilatkozási fegyelemben is meg kell nyilvánuljon.
– Tehát mindent egybevetve, mit mutat az egyéves mérleg?
– Új helyzetben kellett politizálni, a körülmények sem jók, hiszen a gazdasági lemaradás, a gazdasági hátrányok egyre nőnek, ennek dacára mégis azt hiszem, hogy továbbra is egy erős szervezetünk van, s a választóink bizalommal lehetnek, hogy a szervezettség, a fegyelmezettség segíteni fog abban, hogy a következő három évben még eredményesebbek legyünk.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Árva élet – csángó sorstörténet Mikházán
A mikházi Csűrszínházi Napok keretében június 28-án, pénteken 19 órától a helyi kul-túrotthon színpadán Kakuts Ágnes: Árva élet címmel mutatja be egyéni előadását.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház 2008/2009-es évadjában mutatta be a nyárádremetei születésű – hazatérő – Déry- díjas színművésznő Árva élet című életúttörténetet, amely egy 16 gyerekes csángó asszonyról szól. Egész különlegesen született meg ez a balladába illő történet. Gyűjtője, lejegyzője és szerkesztője, Marosi Julianna népdalénekes és előadóművész Magyarországon megismert egy, a Bákó melletti Lészpedről kitelepedett csángó asszonyt, aki elmondta, hogy otthon maradt egy lánya, akivel a kommunista időszak miatt huszonöt éve nem találkozhatott. Marosi Julianna Kallós Zoltán segítségével felkereste Moldvában Anna nénit, akit sikerült kivinnie Magyarországra. Kiderült, hogy nagyon jó mesélő és az ő élettörténete híven tükrözi a csángó nép sorsát, s ezen belül egy olyan asszonyét, aki 16 gyereket szült. Nemcsak a történet magával ragadó, hanem az a csángó nyelvjárás is, amely ma a legjobban őrzi anyanyelvünk régies formáját. Kakuts Ágnes egy interjúban elmondja, hogy a szöveget a magnóra rögzített felvétel alapján tanulta meg, maga a gyűjtő szigorú felügyelete alatt, aki segítette abban, hogy hangsúlyban, hanglejtésben, mindenben találjon a szó az 1985-ben elhunyt asszony által elmondottakkal. Ezért lett az előadás is annyira hiteles, hogy ahol eddig játszotta, mindenhol együttérzést váltott ki e nehéz sorsú asszony iránt és nem egy krónikás megjegyezte, hogy könnyeket fakasztott a nézők szeméből. Az Árva élet – Kakuts Ágnes tolmácsolásában – élő ballada, amely akár önreflexióra is ösztönözhet, hiszen valójában mi, akik kisebbségi sorban élünk, ki- ki a kis szeletét vélheti felfedni ebben. "… Ha az életéről töprengett, csak a túlélés esélyét fontolgatta, és csak a vállalhatót – és csak a megbotránkoztatás nélküli megoldást választotta vagy tanácsolta." – írja Marosi Julianna Van egy forrás titok alatt című írásában Anna néniről. – Lehet, hogy mindannyiunkban felmerülnek ezek a kérdések – csak másként keressük rá a választ? Az előadás, a nehéz csángósors túlélési filozófiája talán példaértékű lehet.
v.gy.
Népújság (Marosvásárhely)

Kötelékek – kézfogások
Könyvek esőben, kánikulában
A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa.
Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat.
Könyvbemutató – grafikai kiállítással
Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában.
Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.)
Erdély – Budapest
Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára…
Román kártya?
Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is.
(Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.)
Más kártyák
Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…)
Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.)
Performanszköltemények
Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni…
(Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Minisztériumi átirat: törvénytelenül ítélték el Markó Attilát
Az igazságügyi minisztérium egyik átiratával (is) felvértezve indult csütörtök reggel a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosításáról szóló per tulajdonképpeni első tárgyalására a legfelsőbb bíróságra az első fokon három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Markó Attila.
A gandul.info emlékeztet arra, hogy az igazságügyi minisztérium álláspontja szerint a háromszéki képviselőt törvénytelenül ítélték el, mert nem történt károkozás. Az erről szóló átiratot Ovidiu Puţura igazságügyi államtitkár írta alá, és a védelem tavaly júliusban csatolta a fellebbezési dossziéhoz. A per azonban időközben a ploieşti-i táblabíróságtól átkerült a legfelsőbb bíróságra, mert Markó Attila parlamenti mandátumhoz jutott.
A képviselő szerdán a Transindexnek azt nyilatkozta: a védelem tanúmeghallgatást fog kérni a csütörtöki tárgyaláson. A tavaly összegyűjtött és a ploieşti-i táblabíróságon benyújtott bizonyítékokat a legfelsőbb bíróságnak is be fogják nyújtani. Markó szerint ha a bíróság elutasítja a tanúmeghallgatási kérésüket, a következő tárgyaláson már ítélet is születhet.
Mint ismert, Markó Attila a restitúciós bizottság tagjaként döntött arról, hogy a háromszéki iskolaépületet az Erdélyi Református Egyházkerületnek adja vissza a román állam. A perben tavaly június végén született első fokú döntés a buzăui bíróságon, amely Markó Attilát és Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadóját három-három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte, Silviu Climet, a román igazságügyi minisztérium volt jogi tanácsadóját pedig három év felfüggesztett börtönbüntetésre.
„Ma reggel is ugyanúgy keltem, mint mindig. Megborotválkoztam, elindultam. Emelt fővel - mint annyiszor az utóbbi öt évben. És ezt tudom a legfelsőbb bíróság kapujában is üzenni mindenkinek: ha tiszta a lelkiismeretetek, akkor soha ne hajtsátok le a fejeteket, bármennyire is belefáradtok!” – írta a csütörtöki tárgyalás előtt a Facebook-oldalára
Markó Attila.
Maszol. ro

Az űrlap alja
Ady és a szabadkőművesek románca
Izgalmas, szellemi értelemben pedig nagyon gazdagon rétegzett könyvet írt Raffay Ernő történész Szabadkőműves béklyóban címmel Ady Endre és a hazai szabadkőművesség kapcsolatáról. A kötetben nemcsak Ady pályájának és személyiségének ellentmondásossága sejlik fel, de az a céltudatosság is, amellyel a magyar nemzetállam lebontására törekedtek a szabadkőművesek. E kötet 1905-ig követi Ady és a szabadkőművesség kapcsolatát, de már készül a folytatása. A szerzővel, Raffay Ernővel Sinkovics Ferenc, a Magyar Hírlap munkatársa beszélgetett.
– Ebből a könyvből botrány lesz.
– Felkészültem rá, bár természetesen nem a botránykeltés szándékával írtam. Hosszú ideje kutatom a magyarországi szabadkőművesség történetét, s így jutottam el Ady Endréhez is, akit egyébként gyerekkorom óta csodálok mint költőt.
– E csodálathoz képest ez egy eléggé kemény hangú, kíméletlenül realista, szinte mítoszromboló kötet. Mégis hogyan talált egymásra Ady és a magyarországi szabadkőművesség?
– A hazai szabadkőművesség átfogó és fő célkitűzése a társadalom átalakítása volt. Ennek jegyében behatoltak, pontosabban be kellett hatolniuk a kultúra területére is. Pofonegyszerűen ment az egész. Tessék megnézni, a 19. század végén a belügyminisztériumi kimutatás szerint 7400 szabadkőműves tevékenykedett Magyarországon. Ha végigböngésszük a listájukat, akkor csak két fizikai munkást találunk közöttük, a többiek orvosok, mérnökök, református lelkészek – rabbi és katolikus pap elvétve akad közöttük –, valamint írók, művészek, bankárok. Legalább kétszáz olyan író és publicista nevét tudnám nagy hirtelen felsorolni, aki szabadkőműves volt. Csak úgy, kapásból: Veigelsberg Hugó (Ignotus), Bölöni György, Schöpflin Aladár, Kunfi Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Nagy Endre és így tovább. Magától értetődik, hogy ők írásaikban is a szabadkőművesség eszmevilágát hirdették, hol direkt, hol alig felismerhető, de azért nagyon hatásos módon. Jászi Oszkár a Martinovics páholy főmestereként nyíltan ki is mondta 1911-ben, hogy mindenáron magához akarja csalogatni a magyar radikális baloldali kultúra legjelesebbjeit.
– Nagy Endrét kevésbé ismeri a ma embere. Ki volt ő voltaképpen?
– A politikai kabaré szülőatyja s egyben Ady barátja. Nagy Endre testvérbátyja, Grósz Menyhért orvos a nagyváradi László király páholy főmestere volt. Nagy rávette Adyt, hogy írjon bökverseket a politikai kabaré számára. És Ady írt is! Darabját tíz-húsz koronáért, ami nagy pénz volt akkor.
– Ne szaladjunk annyira előre, inkább vizsgáljuk meg Ady és a szabadkőművesek első találkozását!
– Adyt kezdetben senki sem tekintette kiugró irodalmi tehetségnek. Pontosan 1900. január 1-jén került a nagyváradi Szabadság című napilaphoz mint publicista. Ez a Szabadelvű Párt hivatalos városi és megyei lapja volt, tehát kormánypárti újság. A következő esztendőben Ady váltott, s május végén átment a Nagyváradi Naplóhoz, amely viszont kőkemény ellenzéki napilapnak számított. Közben írt a Nagyváradi Friss Újságnak is, igaz, ez már a bulvár világa, de itt jelent meg 1901-ben Ady egyik leghíresebb cikke, az egyházellenes Egy kis séta, amelyből komoly botrány kerekedett. A Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál találkozott azokkal a nála idősebb újságírókkal, szerkesztőkkel, akik lelkesen segítették eszmélését. Persze mindannyian szabadkőművesek. Itt elsősorban Várady Zsigmondra gondolok, aki a László király páholy főmestere s egyben Ady legfőbb mentora volt, vagy Laszki Árminra, a Szabadság főszerkesztőjére, aki pedig a páholy egyik alapító tagjának számított.
– Hogyan állt ekkor Ady a költészettel?
– Alig valahogy. Leghíresebb verse ekkoriban Az én menyasszonyom című költeménye, amelyet egyébként élete mind a négy vagy öt menyasszonyának is dedikált úgymond, de mindegyiknek más és más címmel.
Ezekben az időkben még nem írt komoly politikai vagy magyarságverseket, sőt amikor Léda asszonnyal kiment Párizsba, ott is csupán tizenkét költeménye született a csaknem egy év alatt. Ady ekkor még nem hajtotta be a fejét a szabadkőműves kalodába, bár testvére, Lajos, aki szintén szabadkőműves volt Budapesten, azt írta, hogy „Bandit már kiszemelte magának a nagyváradi páholy, de párizsi utazása miatt nem kerítettek sort a felvételére”.
Tett egy kisebb kitérőt 1905-ben, ekkor a darabontkormány sajtóosztályán dolgozott, politikai vezércikkeket írt havi 300 korona fizetségért. Soha másutt nem keresett ennyit. A darabontkormányhoz is egy szabadkőműves eszme, az általános és titkos választójog eszméje miatt sodródott, a kormány szerette volna bevezetni, de nem sikerült.
– Mikortól azonosult Ady a szabadkőművesség eszméivel?
– Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely „butaságban tartja a népet”. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn. A Nyugat például azért kapta ezt a nevet, mert a francia szabadkőművesség s az általa elért eredmények utat mutató csillagként ragyogtak a hazai páholyok előtt.
– Térjünk a lényegre! A pénzsóvárság vitte Adyt a szabadkőművesekhez?
– Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett. Folyton pénzzavarban volt. Szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok, vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat.
– Tehát valójában megvették?
– Volt itt még valami. Ady betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. Be kell vallani, a korabeli magyar írók, mondjuk úgy, Ady saját fajtája – Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig – zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt. Nem is segítették, nem is támogatták. Ady tehát egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre.
– Ilyen egyszerűen elfogadta ezt a béklyót?
– Dehogy! Többször is megpróbált kitörni. Például 1907-ben, majd 1908-ban is fura vákuumba került. 1907-ben megírta a Zikcene, zakcene satöbbi című költeményét, amelyre akkor Hatvany Lajosék azt mondták, tipikusan antiszemita vers.
Ha nehezen is, de idővel elcsitult ez a botrány, ám jött 1908-ban A duk-duk affér című prózája, amelyben támogatóira és barátaira támadt. Senkik állnak körülötte, senkik próbálják utánozni, írta. Rosszulesett ez azoknak, akik a kórházi, szanatóriumi számláit is fizették. De zűrök voltak a magánéletében is, megtudta, hogy Léda megcsalja, igaz, Ady viszont amikor elment esténként Lédától és a férjétől, rendszerint még betért valamelyik bordélyba. Háromszor kapott vérbajt, ezt Czeizel Endre említi A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében.
Az 1912-es évben csábítja Jászi Oszkár a Martinovics páholyba a költőt, és ő be is lép, mint afféle utolsó menedékbe. Elsősorban Ady neve kellett a Martinovicsnak. Harmadik kitörési kísérlete Csinszka felbukkanásához kapcsolódik, vele akart mindent új alapokra helyezni. Hatvany ekkor már azt mondta Adyról, hogy költészetében óriási, emberileg viszont gyarló.
– Gyarló? Nem inkább nyughatatlan és kiszolgáltatott egyszerre?
– Ady ekkor már azt hitte, mindent megtehet. Fröcsög és vagdalkozik. A kötetben különben összeállítottam Ady „gyűlöletszótárát” is. Politikai versei amúgy jól megírtak és jól szavalhatók, de a tartalmuk arról tanúskodik, hogy a költő félreértette a magyarországi helyzetet. Erre mondta Szekfű Gyula, hogy Ady egy politikai analfabéta. Folyton a forradalmat várta és sürgette, ilyen értelmű verseket írt például a rendkívül harcos és agresszív Galilei körnek. Úgy gondolta, a galileisták, a szabadkőművesek és a szocdemek alkotják meg majd az új Magyarországot. Radikális, liberális és marxista eszmék egyvelege uralta a gondolatait.
– Ön az elején azt mondta, rajongott Ady költeményeiért.
– Igen. Feleségül vette Boncza Bertát, de folytatta züllött életét. Ő írta le, hogy Csucsán egy román cselédlánytól született egy kisfia is, őt majd Octavian Goga román költő neveli fel, aki megvette a csucsai birtokot, később román miniszterelnök lett. Amikor Ady megírta Óh, fajtám vére című költeményét, visszatérni látszott magyarságához.
Istenes verseiből pedig úgy tetszik, egy züllött lélek kereste a megtisztulást, az Úrhoz vezető utat. Istenes költeményei világszínvonalra emelték Adyt, ez nem lehet kétséges.
Magyar Hírlap/Történelemportál.hu
Raffay Ernő legújabb könyve már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula és a Hobby Libri könyvesboltban.
Raffay Ernőí. Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) /KárpátiaStúdió – Nagy Magyarország Könyvek Kiadó, Budapest/
(Átvéve Sinkovics Ferenc: Ady és a szabadkőművesek románca című cikke - Magyar Hírlap, 2013. jún. 13.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)