Hamis és igazi
Nem meg-, de felidézni is elképesztő, hogy a nem is oly régen országos méreteket öltő éhezést a korabeli pártállam propagandája a diktatúra utolsó évtizedében a racionalizált táplálkozás megszépítő, jobban mondva megtévesztő kifejezéssel illette.
Ez az ördögi irányelv nemcsak mennyiségileg írt elő szigorú elvonást alapélelmiszerekből, de az adott élelmiszer minőségileg is távol állott az igazitól. Olcsó és az eredetihez képest idegen anyagokkal pótolták mindazt, ami a kenyeret kenyérré, a felvágottat felvágottá, a kávét kávévá teszi. Egyenesen a zsarnokság ízét érezhette ezekben a termékekben az alattvalónak tekintett fogyasztó. Egyszer-kétszer magam is belekóstoltam a kávépótlékból készült fekete levesbe, de éreztem, erősen csikarja a gyomrom, ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom ennek fogyasztását. Azt az időszakot ezért is tekintem én nekezolízűnek... Különleges és ritka pillanatnak mondhatta az ember, ha igazi kenyérhez, igazi párizsihoz vagy babkávéhoz jutott. Nem csoda, hogy '89 decemberében éhséglázadásra emlékeztető epizódok játszódtak le itt is, ott is az országban, amikor is a pártállami apparátust a legelviselhetetlenebb években is minden földi jóval ellátó titkos élelmiszerraktárakat feltörte a tömeg. Aztán hetek-hónapok teltével a szabad piacon megjelenhetett az igazi kenyér, az igazi párizsi, a babkávé s a többi.
Ugyanakkor a kultúra értékeit kínáló piacon sok klasszikus műve megcsonkítatlanul s a tiltott szerzők könyvei szabadon jelentek meg. Tamási Ábele is, amely ugyan iskolai tananyag volt az utolsó dúlás, a „felszabadulás" után, megérte, hogy eredeti nyitómondatával jelenhetett meg, azzal, amellyel a kommunista kultúrpolitika uralma alatt megjelent kiadásokban nem találkozhatott az olvasó, éspedig: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé." (Kiemelés tőlem, B. J.) Igen ám, de nemsokára újabb hamísítások foglalták el az eredetiek helyét, de már nem politikai és cenzurális nyomásra. Tisztán üzleti-gazdasági megfontolásból például klasszikus meseírók művét amatőrök, avatatlanok, illetéktelenek és kufárok átírták, megrövidítették, elgügyésítették, s tömegpéldányszámban – a szerzők nevét bitorolva – adták ki rendre. Olvashatatlan nyelvezetű, élvezhetetlen stílusú, gyermekeknek kínált képes- és meséskönyvek garmadája foglalta el a könyvpiacot. Holott a gyermekek kezébe nem szabadna adni – Kányádi Sándor szokta hangsúlyozni – igénytelen irodalmat...
A kóros jelenségek gyorsan terjednek. A gyermek- és ifjúsági irodalom élő fórumait, a folyóiratokat érte utol egy idő után a járvány. Ezek egy kis része (Szivárvány, Napsugár, Cimbora) megmaradt igazi értékek közvetítőjének, nagy része viszont annyira elmagazinosodott, hogy már-már nem is az írott szó és igazi irodalom terjesztése a céljuk, hanem többek között a tinédzser használók öltözetének tartozékaié és egyéb bónuszoké, szemöldökre és más szervekre, kisebb-nagyobb tagokra kapcsolható mütyüröké. Oly mértékű ez a megszokottól való elhajlás a mondott lapok esetében, hogy immár nem is a lapot magát, hanem csatolt „ajándékait" várja a fiatal fogyasztó. Ami pedig még elgondolkoztatóbb, hogy ezeknek a magazinoknak mindenütt akadnak buzgó terjesztői, s nem akárhol, hanem a tanítók-tanárok körében, akik egyúttal úgymond szavatolják a kínált „szellemi" termék minőségét is...
A hamisítások ezer és ezer fajtája dívik, s megjegyezném, véleményem szerint mind közül a guminő az egyik legalulmúlhatatlanabb, de ha csak a kultúra terén tekintünk szét, ott is könnyű észrevennünk a könyv- és folyóiratpótlékokat, amelyek hálójukba akarnak csalni időst és ifjút egyaránt. Azt gondolom, mikor belekóstol az ember ezekbe a pótlékokba, ma sem tehetne másként, mint egykor ama szójával „dúsított" kávé esetében tették sokan: abba kellene hagynia fogyasztását, ha nem akarja, hogy utolérje a gyakor... Hallgatnia kellene saját józan ítélőképességére, továbbá az igazi és eredeti szokások és értékek átadásában szerepet vállalók szavára, akik nem önös érdekből, hanem a közösség javát s az egyének szellemi-lelki épségét és integritását szem előtt tartva talán még őrködnek a vártán. Igaz, egyre kevesebben. Mert nehéz felvenni a harcot „versenyképesebb" résztvevőkkel, az eredetit mímelő hamissal, a látszatokkal, az előítéletekkel, a csábítással. Hiába, nemigen tanul az ember! A két és fél ezer éves példa is ebben erősít meg. A cinikus görög bölcs ugyanis – feljegyezték róla –, amíg komoly dolgokra kívánta terelni a szót az agorán, senki sem akart vele beszélgetésbe elegyedni, de mihelyt elkezdett madár módra csiripelni, összeverődött köré a tömeg. Meg is korholta ezért a körülállókat, mondván nekik – a történészt idézve –, hogy ilyen ürességekre veszik maguknak a fáradságot, a komoly igyekezetre pedig késedelmesek és sajnálják az időt.
Borcsa János
A szerző kézdivásárhelyi irodalomtörténész
Krónika (Kolozsvár)

Tájhaza és vasketrec
Neve a múlt rendszerben a Limes-körrel, a rendszerváltás után pedig többek között a Provinciával forrt egybe. Molnár Gusztáv filozófus-politológussal sajátos és saját „tájhazájáról”, a 20. század eleji Magyarország perspektíváiról és a tovatűnt lehetőségekről beszélgettünk.
– A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek?
– A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk.
– Mi lett az elkobzott írásokkal?
– Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez.
– Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre?
– Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról.
– Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban?
– Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora.
– Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország?
– Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba.
– Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma?
– Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian Steffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat.
– Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért?
– 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni.
– A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is?
– Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest.
Molnár Gusztáv Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012)
Dénes Ida

Lemondott a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Gimnázium igazgatója
Botrányba torkollott az évzáró ünnepség a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Gimnáziumban. A múlt hétvégén megtartott ünnepély ugyanis menesztéssel végződött, az iskola vezetőségét érintően. Mi több, a román és magyar nemzetiségű diákok szülei is összezörrentek, annyira, hogy a biztonságiak kénytelenek voltak közbelépni.
Mint ismert, a botrányt egy transzparens okozta, amelyen a „Kétnyelvűség az Európai Unióban. Kétnyelvűség a Liviu Rebreanu Gimnáziumban.” felirat szerepelt, román és magyar nyelven egyaránt. Ezt követően, a tanintézmény igazgatója lemondott funkciójáról.
Daniel Manea, a Maros Megyei Csendőrség szóvivője úgy nyilatkozott, a csendőrök verbális figyelmeztetésben illették a lázadozó szülőket.
Ami az igazgató lemondását illeti, a Maros Megyei Tanfelügyelőség képviselői azt állítják, a Liviu Rebreanu Gimnázium vezetője személyes okokból vonult vissza funkciójából, helyében pedig versenyvizsga alapján választják az új igazgatót. Addig is, az üresen maradt tisztséget egy általuk kinevezett személy tölti majd be.
marosvasarhelyi.info
Erdély.ma

Megjelent a VADRÓZSÁK második kötete (A százötven évig készült kiadvány)
Háromszéken, Erdővidéken mindig tisztelettel emlékeznek Kriza János munkásságára, a nagyajtai emlékházban őrzik a személyéhez kötődő tárgyakat, művei és a róla szóló írások jelentős részét, emlékeznek születésének, halálának évfordulójára, mellszobrot állítottak neki a község központjában.
Legutóbb pedig méltó ünnepséget rendeztek születése 200. évfordulójára. De magáénak vallja az egész Háromszék. Legutóbb a Vadrózsák első kötetét, 1863 óta először, teljes hasonmás kiadásban Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ Sepsiszentgyörgyön jelentette meg, most pedig a kovásznai, Sepsiszentgyörgyön érettségizett kiváló néprajzkutató, Olosz Katalin gyűjtötte össze szétszórt hagyatékát, hogy közzétegye a Vadrózsák második kötetét.
Százötven évig írták
Az Arany János szerkesztette Koszorúban 1863. január 25-én a Vegyes rovatban olvasható: „Éppen most jelent meg Steinnél Kolozsvárt Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkeszti Kriza János. Első kötet.”
S ettől kezdve a Vadrózsák cím után hosszú ideig kiírták: első kötet. De idő teltével bizonyos alkalmakkor lassan még tudományos közlésekben is el-elmaradt, vagy egyre ritkábban közölték az első kötet kiegészítést, mert véglegesnek kezdte tekinteni mind a tudományos közvélemény, mind az olvasóközönség, hogy a székely népköltési gyűjtemény mint Vadrózsák egyedüli kiadvány, folytatására nem lehet számítani. De végül napjainkban mégis megjelenhetett a második kötet is, mégpedig úgy, hogy – Olosz Katalin fogalmazása szerint – százötven évig írták. Tekintsünk vissza a kezdetekre! Olosz Katalin e kötet előkészítése során ezt tette. Javában folyt a Vadrózsák nyomtatása, amikor Kriza Jánosnak véglegesen rá kellett jönnie: annyi népköltészeti anyag gyűlt már össze, hogy nem fér el az előkészített és még folyamatosan gyarapodó könyvben, szükség lesz második kötetre is. 1862. július 11-én így írt: „a második kötetre a jövő évben készen leszek: van is készletem még annyi, hogy egy 40 íves kötetet kiállíthassak” [az első kötet 37 ív]. De elkezdődött fokozódó kételye is: „ki tudja, lesz-é és mikor! egy második kötet.” Próbáljuk követni Kriza János életében hol a bizakodó reményt, hol a csüggedést, máskor a mindig újrakezdést a második kötet megjelentetéséről. 1862. augusztus 12-én levelében írta Gyulai Pálnak: „Készleteim nagy sokasága mulhatatlanul szükségessé teszi egy IIik kötet kiadását.” Október 19-én folytatta: „sok helyről gyülend bé mégis valami az én Gyűjteményem IIik kötetébe, mely majd a jövő nyáron menend sajtó alá”; november 19-én szintén Gyulai Pállal közölte: „Ha már méltónak találják e gyüjteménynek folytatását, tán nem lenne rossz a Grófot ambitionálni arra, hogy tovább is pártfogolja s előmozdítsa annak kiadását – akkor már a jövő évben neki kezdenénk a nyomtatásához”; 1863. január 4-én (még nem jelent meg az első kötet), a második kötetre utal: „jövő Septemberben legalább sajtó alá adandók”; de június 27-én azt írta: „A Vadrózsáim második kötete kiadására új év előtt nem gondolhatok”; október 4-én a Gyulai Pálhoz küldött levelében már némi lemondásról írt: „a »Vadrózsák« IIik kötetét elkészíteném sajtó alá, de ebben a pangó világban nincs semmi jó kilátásom. Várok hát addig, míg jobb világra vergődhet a végzet.” A következő év május 26-i keltezés: „Isten tudja, mikor lesz módom kiadni a »Vadrózsák« másik kötetét, melynek anyagszerei csaknem mind készen állnak.” Többször visszatért az anyagi gondokra is. Október 26-i levél: „A Vadrózsák második kötetét kész vagyok bármikor kiadni, hogyha egy kissé biztosíthatom a rá teendő költségek – a nyomtatásiak megnyerését.” Annál is inkább szükséges volna támogatásra, mert ezekben az években többször, több helyen panaszkodik azért, hogy még mindig tartozik a nyomdásznak az első kötet megjelentetéséért. 1865-ben további várakozásról tájékoztat: az Akadémia is segíti a kiadást „a jövő évben, azért az évet még mind a szerkesztésnek, a gyűjtésnek fogom szentelni, hogy majd választékosabb gyűjtéseket adhassak a közönségnek.” 1866-ban ismét a további halasztást közli: „Még egy év előtt nem adom ki, az alatt főleg Csík-Gyergyóból remélek valamit nyerhetni”.
A következő évek is a támogatás reményében, a gyűjtés és szerkesztés folytatásával teltek el. Az 1868. október 13-i levélben olvashatjuk: az ígért „segélyt remélem énmagam is nemsokára megnyerhetni – s akkor képes leszek a már rég készen álló IIik kötetét is »Népköltési Gyűjteményemnek« kiadatni.” Kriza János halála előtt két évvel, 1873. január 5-én válaszlevélben közölte Gyulai Pállal: „nem maradhatnánk-e a mellett, hogy a IIik kötetbe szánt anyagszert rendezném s legfeljebb 4 hónap alatt sajtó alá készíteném”. És a Kelet című kolozsvári lap – idézi Olosz Katalin – a Napi hírek rovatában közölte: „Kriza János még ez évben kiadja a »Vadrózsák« második kötetét, mely bizonyára a népköltészeti virágok egyik ékes bokrétája lesz.” Jakab Elek pedig 1874. december 27-én írta Kriza Jánosnak: „Hát a Vadrózsák IIik kötetével mit teszel? Írj egy pár sort hozzá, küldjed ki neki [Gyulai Pálnak], hidd meg, tiszteletdíjjal kiadatja, de sőt kiadatják más barátai, akik mohón várják a nagyszerű műved végét! Oh hallgass meg, édes jó barátom! Míg nappal van, míg munkádat te végezheted, végezd el. Ne maradjon félbe dicsőséged emlékoszlopa!” Kriza János ismételten hozzálátott a Vadrózsák második kötetének nyomdai előkészítéséhez, de csupán két hónapja maradt munkálkodásra, mert 1875. március 26-án tüdőgyulladásban végleg eltávozott az élők sorából.
A második kötet további útja
Olosz Katalin a továbbiakban is nyomában járt a második kötet sorsának. Alig egy nappal Kriza János halálát követően Toldy Ferenc sürgeti a Vadrózsák második kötetének kiadását. 1875 októberében Kriza János hagyatéka már Gyulai Pálhoz került. A Vasárnapi Újságban is írnak arról, hogy a kiadásra készen álló második kötet költségeit az Akadémia biztosítja. Némi hallgatás után 1882-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötete Székelyföldi gyűjtés címmel, amelynek előszavában azt olvashatjuk: „Kriza hagyatékát nemes lelkű özvegye bocsátotta rendelkezésünkre …s kiválasztottunk belőle minden kiválaszthatót, de a nagybecsű balladákon kívül, melyek egy részét Kriza még életében a lapokban közölte, nem sok értékest találtunk benne.” A továbbiakban vissza-visszatérő gondolatként élt, hogy az első kötetnél, az 580 oldalasnál nagyobb terjedelműnek, a másodiknak, már 1862-ben nagyobb mennyiségű anyaga kiadásra készen állt, s ezt még meg lehet toldani azzal, hogy Kriza János és társai tovább folytatták a gyűjtést, de a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetének kiadásakor csupán mintegy száz oldalnyi közölhetőt találtak a szerkesztők. Majd a második kötet kiadása fokozatosan feledésbe merült. Még a szaktudomány képviselői is elfogadták, hogy a hagyatékból többet nem lehetett kiválogatni. Az 1960-as éveknek kellett elkövetkezniük, amikor Faragó József, a Kriza-hagyaték kutatója megállapította, hogy nemcsak felelőtlenül szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetét, hanem egyenesen félrevezették a kutatókat és olvasókat, amikor lezártnak tekintették a Kriza-hagyaték ügyét.
Olosz Katalin
annyi huzavona, kiadási gondok, szerkesztési félremagyarázások, elhallgatások, a végleges feledésbe merülés megelőzéséért százötven év után fáradhatatlan kitartással, a nehéz feladat elvállalásával kezdett hozzá az mulasztások pótlásához. Vállalkozott a Kriza-hagyaték felkutatására és a Kriza János által annyira óhajtott második kötet kiadására. Aprólékos és hosszas kutatás eredményeként sikerült rátalálnia a hagyaték jelentős részére: átnézte a Kriza János által nyomtatásban közzétett gyűjtéseket, a különböző folyóiratokban, más közleményekben megjelentetett népi alkotásokat, felkutatta a kéziratos hagyatékot, azt is, amit 1949-ben az Akadémia pincéjében véletlenül találtak, mindenre figyelve hasonlította a kéziratokat és a kinyomtatott szövegeket, kijavította a szándékosan vagy véletlenül közölt ferdítéseket. Következtetéseiben hasznosította Kriza János írásait, levelezését, amelyeket nemrég Szakál Anna tett közzé. Szerkesztés közben arra törekedett, hogy folytassa Kriza Jánosnak az első kötetben kialakított rendszerét. De bizonyos módosításokra a gyűjtemény szétszórtsága, némely részek elkallódása, az eltérő írásmódok, a folklórkutatás huszadik századi fejlődése is késztette. Kriza János százötven évvel korábban kialakított szerkesztési elvét ki kellett egészíteni oly részekkel, amelyek utólag kerültek elő a hagyatékból. Ilyen a hiedelmeket bemutató fejezet, amelyre Kriza János a Vadrózsák első kötetének előszavában már utalt. Olosz Katalin kiegészítette a hagyatékot a Magyar népcsoportok Erdélyben fejezettel, amely a 19. századi Erdélyben élő, a székelységtől külön álló magyar népcsoportokról nyújt némi tájékoztatást. Ezért is változott a kötet alcíme a Székely Népköltési Gyűjtemény helyett Erdélyi néphagyományokra. Némely változtatásokra a későbbi kutatások alkalmazása is késztette. Ha a törzsanyagban nem is, de a jegyzetekben például a balladák címe után közölte a ma már nélkülözhetetlenné vált típuscímeket, továbbá figyelembe vette azt a nemzetközileg elfogadott szabályzatot, amelyet 1966-ban a folklórkutatók alakítottak ki a freiburgi értekezleten az egységes összehasonlító vizsgálódás érdekében is. Olosz Katalin a második kötetről elmondott általános megjegyzéseken kívül megkereste az eredeti szöveget, elfogadható szempontokat próbált kialakítani a különböző írásmódok egységesítéséhez, kijavította a már nyomtatásban megjelent eltérő közlések szövegét, összehasonlította a hagyatékból előkerült írásmódokkal. Pontosan megjelölte a forrásokat, helyreigazította a versszakok írásmódját, tisztázta, ki, hol, mikor közölt az eredetitől akár egy szóval is eltérő szöveget vagy másként írt hangot. Olosz Katalin így zárja a második kötetet: „Százötven év történetének végére értünk. A könyv, amelynek másfél századdal ezelőtt kellett volna megjelennie, megszületőben (egészítsük ki: megszületett). Láttán-olvastán azonban egyik szemünk sír, a másik nevet. Örvendünk annak, hogy sikerült végre összehoznunk a Vadrózsák második kötetét. Örvendünk annak, hogy nyomára akadtunk a Kriza-hagyaték eddig lappangó darabjainak, s hogy általuk tisztázni tudtunk olyan problémákat, amelyeket több mint egy évszázada görget maga előtt a szaktudomány.” E siker közös örömünk, Olosz Katalint mindezért köszöntjük, és köszönjük, amit e kötet megjelentetéséért tett. Sajnálkozik viszont azon, hogy a „Kriza-hagyaték feltárása körül bőven van még tennivaló”, hisz nem minden kéziratnak sikerült nyomára akadni.
A harmadik kötetért
Kriza János az első kötet nyomdai munkálatainak megkezdését követően arról írt Gyulai Pálnak, hogy rövidesen második kötetre is szükség lesz, de a mesék „egy harmadik kötetre maradnának fenn”. Ezt a tervét, igényét a későbbiekben is megismételte. Most pedig Olosz Katalin a második kötet záró soraiban arról ír: „egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a második kötetbe a mesék megint csak nem fértek be, szükség lesz egy harmadik kötetre is, melynek gondolatát egyébként maga Kriza is felvetette. Bízunk abban, hogy valóra válik Kriza János legmerészebb álma: napvilágot lát a Vadrózsák harmadik kötete is – és nem újabb másfél évszázad múltával!”
KRIZA JÁNOS: VADRÓZSÁK, Erdélyi néphagyományok. Második kötet. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

És kint mi vár rád
– Mik voltak a legintenzívebb félelmeid a diktatúra idején? – Hogy emberi méltóságom utolsó dekáitól is megfosztanak... Rám szállnak, bekerítenek, megzsarolnak a csigagerincűek – engem, aki nekik soha, de rájuk mindig szerettem volna köpni. Rettegtem a fizikai bántástól, tudtam, képtelen lennék elviselni.
De inkább talán attól féltem, hogy könnyen provokálható tehetetlenségemben valami visszafordíthatatlan őrültségbe hajtanak. Miként az szinte meg is esett, a szeku fizetett külső munkatársa agresszív provokációjának köszönhetően. Álltam vele szemben (nevét sosem felejtem), az esőköpenyem alatt hatalmas kést szorongattam, s éreztem, hogy bármelyik pillanatban böllérré változhatok. Hirtelen pályamódosításomban cimborám parancsszava fékezett meg. Ez volt az elvtársak aljas módszere: minél mélyebbre süllyeszteni az embert, minél jobban megalázni, hogy aztán annál kiszolgáltatottabb, annál manipulálhatóbb legyen.
– Vezetőségi tagja vagy az Europa Clubnak...
– A klub a nagy idegenben menedéket nyújtott, fellépési lehetőséget kínált – életmentő volt a valahova tartozás, az anyanyelvi közegben forgolódás. Itt kinn döbbentem rá, mennyire közösségi emberré tett a színház. Kerestem hát a fórumot, melyen szólhatnék kizsigereltségünkről, fajüldözöttségünkről, lidérces álmainkról – az otthoni állapotokról. Memorandumot írtam, az osztrák rádióban elsőként számoltam be részletesen az Aranykorszak népboldogításáról, forgolódtam a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében, nyílt téren, fáklyafényben fújtam a mikrofonba az Egy mondat a zsarnokságrólt… de talán az Europa Clubban tudtam a legtöbbet elmondani üldöztetésünkről. Idővel aztán bekerültem a vezetőségbe, s legfőbb törekvésem erdélyi művészek, politikusok meghívása-felléptetése lett. Újabban évkönyvet szerkesztek az elhangzó előadásokból. – Szerkesztőségi tagja vagy a Bécsi Naplónak...
– Egy ideig én voltam a szedője, majd „ postása”. Aztán bevettek a szerkesztőségbe. Itt is az erdélyieket protezsálom. Mivel túl „komoly” újság, házi használatra összehoztam egy (bor)humoros lapot Szürkebarát címmel. Ugyanis gazda lettem az óhaza kies dűlőjében, magam művelem meg szőlőmet hétvégeken, magam szüretelek, többedmagammal iszom a pompás nedűt; szerencsére olyan sok barátom van, hogy a két szomszéd is nekem termel.
– Politikai szatírákat írsz. Lett belőlük két kötet...
– Bőven volt és van élményanyagom, sajnos. A mérhetetlen ostobaság, a bunkó gőg, a gazember szemfényvesztés, a fröcsögő sovinizmus, ami a világ legcsodálatosabb hazácskájának kikiáltott szemétdombon tovább folyik, kimeríthetetlen forrást biztosít. Így hát a Dákok a nyitott égbolton, az Öntudat és facke után írom Az elvtárs nem vész el című neobalkáni helyzetjelentést.
– Elő is adod ezeket a szövegeidet?
– Persze. A Kárpátok Bölénye még javában üzekedett, amikor a klubban kiteregettem a kommunista szennyest. A decemberi (vissza)fordulat aztán lehetővé tette, hogy Erdélybe is beugorjam. Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen (pontosan a márciusi pogrom első évfordulóján) író(?)-olvasó találkozó keretében „viseltem ki magam”. Tavaly Kézdivásárhelyen, Szentgyörgyön, Vásárhelyen léptem fel két kollégám besegítésével, a román Szabad Európa Rádió szerint nemzetgyalázó bűnében kéjelegve.
– Játszottál színpadon eljöveteled óta?
– Hat év „nyugati tanulmányidő” után több hónapra hazamentem, és Nemes Leventével felújítottuk-átrendeztük az Emigránsokat. Ezzel is bejártuk a Monarchiát: Szentgyörgy, Kisvárda, Bécs, Grác, Innsbruck. – Milyen a kapcsolatod egykori kollégáiddal?
– Kitűnő. Mind a hat társulattal. Mostanában többet találkozom velük, mint otthoni korszakomban. Szeretem őket. Vajon azért, mert nem vagyok köztük? Ők is szeretnek engem. Vajon ugyanezért? (A főiskolától egyszerűen imádatot várok: nekünk, menekült színészeknek köszönhetik, hogy egyáltalán áll még az intézet. Mert ha mind otthon maradunk...) Magyarországi vendégszerepléseiken igyekszem megjelenni, erdélyi körútjaimon beugrom egy-egy előadásra, vagy legalább röpke, boros pletykapartira, most drukkoltam és koccintottam végig a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját (Kisvárda)... De mindennél lényegesebb: Az utóbbi három esztendő alatt a marosvásárhelyiekkel három, a szatmárnémetiekkel, a nagyváradiakkal és a szentgyörgyiekkel két-két alkalommal, egyéni előadókkal vagy tucatszor sikerült betörnöm Bécsbe. Azon spekulálok, miként lehetne rendszeresíteni ezeket a labancföldi portyákat. – Szerinted milyen a jelenlegi hazai magyar színjátszás?
– Jaj, ezt a kérdést megspórolhattad volna! Röviden: amilyen lehet. Vagyis esetleges. Kevés a színész, kevés a rendező, egyre kevesebb a néző... A II. Sírásó Hamletet, a Dajka Júliát játszik... A társulatok Godot-ra várnak... a főiskola irányából. Reméljük – kivételesen – mindenüvé megérkezik. – Mire jó a jelen kötet? Emlékezni? Összefog? Közös krónikát írtok?
– Lehet, hogy semmire, nem tudom. Megeshetik, hogy csak nekem kell. (De már az is egy vevő.) Hogy van-e dokumentumértéke, hogy mond-e valamit erről a nemzedékről, az erdélyi magyar színjátszás utóbbi évtizedeiről – majd eldől.
– Hogyha a „szentgyörgyi színpadot” kihúzzák alólad, alólunk, befogadó hazánk idegenként kezel, s Magyarországon sem éreznénk magunkat otthon, akkor meg mire fel...? – Mi már otthon sem éreznénk magunkat otthon, itt idegenek vagyunk, Magyarországon meg románok. Hogy mégis mire fel? Én ehhez a csapathoz tartozom, már nem tudok, és nem is akarok más lenni, mint aki voltam. Hiába menekül az ember Afrikába, gyönyörűen lebarnulhat ugyan, de négerré nem lehet soha.
– Nem furcsa, hogy míg Ceauşescu élt, puszta jelenlétével is célt meg értelmet adott életünknek: át akartuk menteni magunkat egy feltételezett jobb világba...? – A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már-már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez. – Egyáltalán miből élsz tulajdonképpen?
– Ja, az „osztályharcban vasba öltözött”-en nagyon előrehaladtam: éjszakai portás vagyok egy előkelő szállóban. A munkahely olyan, mint a feleség: abból és azzal él az ember. A hobbi a szerető: lehetővé teszi az előbbi elviselését. A kettő otthon még egybeesett. Itt kettős életet élek. – Miért nem álltál meg Magyarországon?
– Mert akkor (88-ban) még nem lehetett, de főleg azért, mert a szocializmusnak még az árnyékától is izzadtam. Meg aztán van egy olyan, hogy ahonnan én a lábam kiteszem, oda rögtön betolakodnak a románok; elvégeztem a főiskolát, a következő tanév már két tagozattal indult; Szentgyörgyről eljöttem augusztusban, márciusban a „testvérek” már ott voltak a színházban... Na, most próbáld elképzelni: kikötök Magyarországon, aztán valamiért tovább kényszerülök...
Kérdezett: Gergely Tamás
(1994)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szaporodnak irodalmi zarándokhelyeink
Igen, székelyföldi kiruccanásai során aki csak teheti, egy megállót Udvarhelyre is beiktat ezután, hogy legalább egy főhajtásnyira elidőzzön Sütő András szobránál a művelődési ház előtti téren. A vasárnapi avatóünnepségen az író számos tisztelője ott volt. Helybeliek és környékbeliek, marosvásárhelyiek, kolozsváriak, sepsiszentgyörgyiek, magyarországiak, amerikaiak, és még ki tudja hányan és honnan a tömegben. Sokan méltatták az eseményt, dicsérték a kezdeményező udvarhelyieket, dr. Ferenczy Ferencet, a Sütő András Baráti Egyesület tagját és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, Lőrincz Györgyöt, a helyi önkormányzatot és mindazokat, akik adományaikkal, másfajta hozzájárulásukkal lehetővé tették a szoborállítást. Jutott az elismerésből az emlékmű alkotójának, Zavaczki Walter fiatal szobrászművésznek is. De a tisztelgés mindenekelőtt "szavaink Nagyfejedelmét" illette.
Közben sokunk fejében az is megfordult, hogy Sopron után minket, marosvásárhelyieket Székelyudvarhely is megelőzött. Pedig úgy illett volna, hogy elsőként az író városa tegye ily módon is nyilvánvalóvá: időtől, koroktól függetlenül elevenen kívánja tartani Sütő András emlékét. Illő helyen álló, méltó köztéri alkotással! De hol vagyunk még ettől?! És bár igaz az, amit az író, irodalomkritikus barát, Gálfalvi Zsolt mondott az avatáson, miszerint szavakból, gondolatokból formálva, jelképesen mindenütt, ahol magyarok élnek, áll egy-egy Sütő-szobor, azért az olvasók, az utókor tiszteletének szobormások alakjában is testet kell öltenie. Marosvásárhelyen mindenképpen. Erre mégsem kellene időtlen időkig várnunk!
De idézzük is Gálfalvi Zsoltot a Lényeglátó jelentések című írásából. A június 23-i eseményre megjelentetett tartalmas kiadványban olvasható: "Ha van értelmes emberi élet, ha van az elmúlással perelő életmű, a Sütő Andrásé ezek sorában világít. Szárnyas szavai létünkbe ivódva példázzák az írástudó törékeny és mégis lélekerősítő lehetőségeit. A kíméletlen történelem szorításában is lehet az emberség, az értelem becsületérzé-sének, az emberi- közösségi értékek őrzésének, teremtő lombosításának az esélyeit egyengetve élni és munkálni". És tovább: "…az értékteremtő képességet és életrevalóságot sűrítő nyelvet éltette, gyarapította, művelte szállóigékké nemesedett, lényeglátó jelentésekkel tartalmasodott szókapcsolatokkal. És ezt óvta, őrizte konokul, következetes elszántsággal, teremtő képzelettel, sokrétű tudással, szivárványos kedéllyel – és személyes áldozatvállalással.
Korunkban a sietős szoborállítók és szoborrombolók elfogult buzgalma és felszínes frázisokba burkolt erőszakos igyekezete miatt néha kétessé válik az emlékjelek értelme. Sütő András rég várt szobra azonban maradandó szavakból, gondolatokból épül és lelkünkben formálódik klasszikus értékű, igehirdető, megtartó művének jelképévé".
A Sütő András munkásságát, egyéniségét fotókkal is felidőző kötet tizenöt író, költő, pályatárs esszéjével, visszaemlékezésével, vallomásával, értékelő soraival vázolja fel mindazt, amit Pusztakamarás 2006-ban elhunyt fia élete nyolcvan esztendeje alatt nyújtott közösségének, könyvei olvasóinak, drámái nézőinek.
A vasárnapi avatóünnepség jóformán még véget sem ért, a kisgyerekek máris ott viháncoltak a méretes bronzszobor talapzata körül. Az író talán épp ennek örülne a legjobban: a legtermészetesebb módon jelen lehet az emberek mindennapjaiban, s ércmása révén talán szellemi létünk köznapi vérkeringésébe is szervesebben bekapcsolódhat.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Ifjúság – Múlt – jelen – jövő: mit jelent magyarnak lenni?
Apáczai Csere János Elméleti Líceum
A Magyar Országgyűlés által kiírt Múlt – jelen – jövő tematikájú esszépályázatra beküldött erdélyi dolgozatok szerzőit is díjazták a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum tanévzáróján. A kiérdemelt díjakat Pappné Farkas Klára, az országgyűlés Külügyi Igazgatóságának főosztályvezető-helyettese adta át. A diákok ajándékcsomagja többek között személyre szóló értékelést tartalmazott az írásukról, és országházi emléktárgyat is kaptak, továbbá három nagyenyedi és két kolozsvári diák a közeljövőben egyhetes parlamenti kiránduláson vehet részt Budapesten. A Budapestre látogató csapatba Lukács Dániel Mátyás X. B és Jánosi Zsuzsa Anna XI. B osztályos apáczais tanuló került be, az elkövetkezőkben a legjobb pályaműveket olvashatjátok.
Magyarnak lenni: tudod mit jelent? – kérdi Sajó Sándor Magyarnak lenni című költeményében. Talán nem ez az első alkalom, hogy ezzel a kérdéssel szembenézünk. Valószínűleg minden magyar ember már feltette magában ezt a kérdést. De vajon választ talált rá? Vagy retorikus kérdés maradt? Egy, ami biztos, hogy nem könnyű kérdés, választ találni rá nem egyszerű...
Szerencsés gyereknek érzem magam. Hogy miért? Mert már születésemkor is édesanyám így szólt hozzám: „Kislányom!”. Majd pedig az első értelmes szó, amit kimondtam, az „Anya” szó volt. Az óvodában az óvó néni ezt mondta: „Gyerekek!”. Elsős koromban pedig a tanító néni így szólított fel: „Gyertek!”. Mindezekre így visszagondolva most úgy tűnik, hogy milyen természetes dolog. Természetes, ha valaki mindezekben az emlékezetes pillanatokban a saját anyanyelvét hallhatja. De vajon tényleg ennyire természetes? Vagy talán inkább megszokott... Itt már talán felmerülhet egy probléma. Megszoktuk és természetesnek vesszük, ha valaki hozzánk magyarul szól. Magyarul kérdi meg a tanár, hogy van-e házid, magyarul kérdi meg nagymama, hogy ebédeltél-e. Magyarul olvashatod a tankönyved, magyarul olvashatod a településed nevét, magyarul hallgathatod meg a vasárnapi istentiszteletet. De vajon ez mindenhol ilyen természetes, mint nálam?
Gyerekkorom óta Kalotaszegen és Kolozsváron nevelkedtem. Sok ideig azt hittem, hogy körülöttem mindenki magyar. Néha nagyot néztem, ha románul kérdeztek tőlem valamit. De csak mosolyogva vállat vontam, mert fogalmam se volt arról, hogy vajon mit kérdeznek. Aztán emlékszem, amikor mezőségre mentünk látogatóba az ottani nagyszüleimhez. Én, aki teljesen a magyar kalotaszegi falut szoktam meg, nagyrészt román faluba kerültem. Amikor a román szomszéd néni átjött, hogy megkérdezze hogy vagyok, én csak beszaladtam a legbelső szobába és elbújtam. Pedig kedves néni volt, de mégis...
Ahogy nőni kezdtem, rájöttem, hogy nem csak mi, magyarok vagyunk. Sőt, ahogy jobban kezdtem „megismerni” a világot, rájöttem, hogy a többiek, enyhén fogalmazva, többecskén vannak. Kínlódás volt az is, ameddig megtanultam románul, mivel elsős koromig egyetlen szót sem tudtam, maximum csak annyit, hogy „Lasă-mă în pace!” (Hagyj békén!). Hosszú időn keresztül óriási trauma volt számomra, amikor elküldtek az utca végén levő üzletbe kenyeret vásárolni. Szóval az egész úton azért izgultam, hogy azt az egyetlen mondatot el tudjam mondani helyesen, és véletlenül se kérdezzenek tőlem valamit, amit nem értenék. A mai napig megmaradtak bennem ezek a különös érzések, amikor ismeretlen helyzetben ismeretlen nyelven kell beszéljek. Ilyenkor igazán irigyeltem azokat a dédnagymamáimat, akik életük nagy részét úgy élték le, hogy egy szót sem kellett románul beszéljenek. Persze mindig voltak „magyarabb” és „románabb” vidékek. De szép volt, amikor inkább „magyarabb” volt. Csak aztán ahogy nagyon jól tudjuk, a történelem során mindez megváltozott. Jött a világháború, Trianon, kommunizmus. Akitől csak lehetett, elvették a kis/nagy vagyonát, elkergették a román királyt is, elmenekültek a grófok, bárók. Szóval a szegény proli (proletár – szegény munkásnép, ezek általában olyan szegény városiak, akik alig kaptak fizetést a gazdagok gyáraiban) és a szegény paraszt lett az úr. Sok kulákot, akiknek kicsivel többecske földjük volt, kitelepítettek szülőfalujából, miután többhektáros vagyonukat elkobozták. Aztán a sok magyar uraság szivesebben dolgoztatott oláhokkal, mert igénytelenebbek voltak, mint a magyarok (ahogy tapasztalom, manapság se igényesebbek). Ezért betelepítették a falvakat, lejött szépen Vasile bácsi feleségestől, gyerekestől, Viorica nagymamával együtt a hegyről, mivel egy kis hagyma, puliszka elég volt nekik a megélhetéshez. Ennek következtében, ha csak egy kicsit is körülnézünk, itt-ott találunk néhány olyan falut, ahol teljesen lerobbant az uradalom, ami valamikor még híres magyar grófé volt. S nem tagadhatjuk, a kommunizmusban is Ceauşescu bácsi arra törekedett, hogy minél több románt betelepítsen Erdélybe (miért is ne...). Még a magyarok áttelepítésével a Kárpátokon túl is próbálkozott, például munkahelyet biztosított az iskola/egyetem elvégzése után. Sajnos aztán 1989 után sokan külföldre indultak, hiszen azt gondolták, hogy ott „kolbászból van a kerítés”. Igaz, hogy egy kis százalékuk meg is tálalta a „boldogulása útját”, de bizony vannak, akik ott sem élnek sokkal jobban, mintha itthon maradtak volna. Valószínűleg nem olvasták Petőfinek a Fekete kenyér című versét, aki így ír: Itthon sokkal jobb ízű énnékem/A fekete, mint máshol a fehér.
Szóval ennyi minden után tényleg szerencsésnek érzem magam, hogy magyar közösséghez tartozhatok. Tulajdonképpen panaszra nem sok okom lenne, hiszen ha körülnézek, rájövök, hogy vannak olyan részek, ahol szomorúbb a helyzet. De az ember sosem elégedhet meg, hanem mindig küzdeni kell. A magyar ember örökös harcos kellene legyen. Igaz, néha nehéz kisebbségben élni, mert a „nagyobbak” döntenek helyettünk is. Megesik az is, hogy olykor nem tudják eldönteni, hogy mégis kik vagyunk, hol lakunk, mi a nemzetiségünk, na de milyen nyelvet is beszélünk. Pár éve egy budapesti gimnáziumba látogattunk, ahol egy baráti beszélgetés közben azt kérdezte egy diáklány tőlünk, hogy: „Ti milyen nyelven gondolkoztok?”. Ez volt az a pillanat az életemben, amikor rájöttem, hogy bajos ez a dolog. Őszintén megvallva, nagy csapás volt számomra. Szükség lenne változásra, de hogy milyenre, még én sem tudom pontosan. Valószínűleg az a baj, hogy mindenki nagyon jól megvan ott, ahol van; azzal, amit épp csinál. Az emberek többsége azt gondolja, hogy úgysem lehet tenni ez ellen semmit. Csak sajnos ezzel a hozzáállással tényleg nem.
Kölcsey Ferencet idézném: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki e utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. És igen, ennek a mondatnak minden egyes szava igazság. Ugyebár, vegyük csak azt példának, hogy milyen jól esik az, amikor egy külföldi kirándulás során „otthonos” hangokat hall az ember, olyan szavakat, amiket ő is megérthet. De itt Erdélyben is sajnos nagyon sokszor megesik, hogy bár itthon vagyunk, mégis úgy érezzük, hogy mégsem. Mintha idegenek vennének körül, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, olyan közösségbe kívánkozunk, ahol minden szempontból megértenek minket.
A Föld azé, aki benépesíti és sajnos mi csak egyre fogyunk. De méltóságunkat, magyarságunkat mindig, bármilyen körülmények között megőrizhetjük. Talán minden csak akarat kérdése. Emberként kell élnünk és viselkednünk, harcolni azért, ami a miénk, amit őseinktől kaptunk. A magyarságnak szép múltja van, nagyon kár lenne mindezeket az emlékeket, hagyományokat csak úgy semmibe venni és elfeledni. Így talán lehet még aranykora a magyarságnak!
„Látom az arcodon rég a fájdalom ült meg,/Siratod a népet, a rosszat nem te kérted/Ne bánkódj magyar, jön még jobb is e világon!/Nem egyedül élsz törékeny lélek a szilánkon.../Magyar! Életen át ne bánkódj!/Magyar! Higgy és bízz, ez az országod, tarts ki amíg élsz!”
Végül, a Punnany Massif hiphop együttes szövegével üzennék: nem könnyű kisebbségként élni, sok a megpróbáltatás, viszont örökké küzdeni kell, türelemmel harcolni, összefogva szembeszállni a megpróbáltatásokkal, megküzdeni az akadályokkal. A saját jövőnk a mi kezünkben van, tehetünk róla, hogy a lehető legjobb legyen!
Szabadság (Kolozsvár)

Séta Nagyvárad múltjában és jelenében
Kolozsvár, Marosvásárhely, Visegrád, Segesvár: ebbe a tekintélyes listába sorol be most Nagyvárad, azaz a Projectograph kiadó legújabb Kincses Képeskönyve*, amely ezúttal a Partium fővárosába kalauzol el. A kiadó kezdeményezése dicséretes, hiszen a gyerekek szintjén igyekszik emberközelbe hozni az kiválasztott városok történelmét, és teszi mindezt emészthető, szerethető módon, sok érdekes történettel, apró adalékkal fűszerezve. És persze, Jánosi Andrea remekbe szabott illusztrációt sem hagyhatjuk szó nélkül, hiszen ennek a sorozatnak a kezdetektől az a jellemzője, hogy kép és szöveg teljes egyenrangúságban szolgálja az olvasót.
Az összes, eddig megjelent Kincses Képeskönyv esetében jellegzetes a borító, úgy is fogalmazhatunk: felüti az alaphangot, hiszen igyekszik megragadni a városra leginkább jellemző helyet, ami a legtöbb esetben egy tér, rajta templommal. Nagyvárad esetében ez picit módosul, bár a tér stimmel, központi épülete azonban ezúttal nem az Isten, hanem inkább Thália papnőinek hajléka, azaz a színház. A Szigligeti Színház, amely az évek során mit sem veszített jelentőségéből, és ma is központi helyet foglal el a város életében. Ugyanakkor, ha Nagyváradról van szó, akkor semmiképp sem tekinthetünk el az alapítónak tartott Szent László királytól, akinek emlékét jelentős mértékben ápolják mind a mai napig. Nem véletlen, hiszen – amint arra a könyv szövege is rávilágít –, bár Várad egykori vára mellett már 900 esztendővel ezelőtt is szétszórtan ott állt néhány, apró kunyhókból álló falucska, a település felvirágoztatása valóban a szent királynak köszönhető, aki Bihar várából átköltöztette a püspökséget a kedvezőbb fekvésű és biztonságosabbnak ítélt Váradra, majd elrendelte egy pompás székesegyház megépítését. 1095-ben ide is temették el a nagy királyt, akinek ereklyéit még hosszú ideig őrizték Váradon, majd átkerültek a győri székesegyházba. 1390-ben pedig egyedülálló lovasszobrot is avattak (a Kolozsvári testvérek remekművét) a király emlékére, amely több száz évig őrködött éberen a város fölött, amíg végül a két világháború közötti zavaros időkben el nem távolították, az összes többi magyar szoborral együtt.
A könyv a város történetének többi jelentős mozzanatát is felidézi, pl. a kolostorok létrejöttét, a különféle szerzetesrendek megtelepedését és kultúraterjesztő szerepét, a gazdaság és kézművesség fejlődését, a reformáció terjedésével pedig az oktatás fellendülését. Arra is fény derül, honnan erednek a városnak és környékének olasz vonatkozású helynevei, és a jelenlegi városcímer előtörténetéről is értesülhet a kíváncsi olvasó.
Egy város történelme annyira komplex, hogy őrületes munka ebből egy kötetrevalót szűkíteni, ráadásul gyerekek számára is érthető formában, a könyv szerzői azonban minden szinten teljességre törekednek, így a végső kép, ha itt-ott hiányos is (mert nem is lehet másmilyen), mégis kikerekedik. Az olvasó úgy barangolhatja végig Nagyvárad izgalmas történetét, hogy számos apróságot megtud, pl. azt is, hogy a Szigligeti Színházat Jászai Mari egyik, zajos sikert aratott váradi fellépése után kezdték el építeni, a város színházszerető lakosságának határozott igényére, és 1900-ban már készen is lett az eklektikus épület, amely azóta is fontos meghatározója a település arculatának. A kultúra amúgy is fontos szerepet játszik itt, gondoljunk csak Adyra és a holnaposokra (akiknek újabb kori szobra már nem kerülhetett be a kötetbe, így ez a jövő feladata maradhat). A könyv ugyanis nagyjából a ’89-es változások utáni megújulással ér véget, kitérve a teljesen új képződményekre és a felújított állatkertre.
Zágoni Bálint (szövegben) és Jánosi Andrea (illusztrációban) ezúttal is igényes munkát végzett (eléggé rájuk jellemző módon), a könyv pedig minden bizonnyal azoknak is örömet fog okozni, akiknek nincs különösebb kötődésük a városhoz, de szeretnek tájékozódni a történelem és a helytörténet útvesztőiben. Vagy csak szeretnék kigyűjteni a sorozat darabjait, amelynek soron következő köteteit is érdeklődéssel várjuk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
*Kincses Képeskönyv Nagyvárad. Projectograph kiadó, Kolozsvár, 2013.
Szabadság (Kolozsvár)

Újvidéki győztes, erdélyi díjözön a színházi fesztiválon
Sorsszerűség a köbön: a 25. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja programjának utolsó, ráadásul Opera ultima címet viselő versenyelőadásának, az Újvidéki Színház produkciójának ítélték oda a seregszemle fődíját. A kitüntetések túlnyomó része Erdélybe „utazott”.
Lehetne spekulálni, hogy a szervezők direkt szánták-e az újvidékiek slusszpoénját a kisvárdai fesztivál végére, de alighanem a klasszikus „gondolta a fene” választ kapnánk az érintettektől. Annál is inkább, mivel az anyagi okokból minden korábbinál „fapadosabbra” hangolt fesztivál résztvevői többnyire „forró ágyváltással” cserélték egymást. Az újvidékiek Opera ultimája mindenesetre a versenyszegmens méltó befejezése volt, s a várszínpadi előadás végén bizony sokakban megfogalmazódott: ezzel az előadással még bármi megtörténhet. Meg is történt: fődíjas lett. Nemcsak a szinte émelygést okozó tömény kérdésfelvetéssel, amelyek éppen igazságuk révén közelített vészesen a demagógiához. Szerencsére még idejében behúzta a vészféket, s így teljesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy sokáig emésszük magunkat a hallott-felvázolt helyzeteken, amelyek térségünkben bárhol maximálisan aktuálisnak tűnhetnek.
Beaumarchais szövegei – A sevillai borbély és Figaro házassága – már történelmileg forradalminak számítanak, s mint kiderült, Gyarmati Kata dramaturg és Kokan Mladenovics rendező radikális újraértelmezésére is alkalmasak. A keretül szolgáló aktuálhelyzet ismerős: egyre inkább elharapózik az a gyakorlat, hogy a színházfenntartó beleszól a műsorpolitikába. Az intézmény válasza két, merőben ellentétes töltetű és stílusú felvonásban érkezik. Az első – a mozarti sevillai borbély – remek paródiája a történetnek és operának egyaránt, sok jó ötlettel és egyensúlyérzékkel.
Szünetben nem is sejtjük, mi vár ránk a folytatásban. A Figaro házassága csak laza keret térségünk alapvető társadalmi, művészi, szociális problémáinak kimondásához, a maradék művészi szabadsággal megfogalmazott forradalmi kiáltvány közzétételéhez. Sötét, elkeserítő üzenet, erősen határos a kocsmapolitizálással, alaposan próbára teszi befogadóképességünket. A feszes szerkezet, a remek színészi játék azonban „eladja” a talán nem is annyira túlrajzolt képet. A tapsrend után szinte szövetségesként álltunk fel helyünkről: meg kell próbálni, ellenkező esetben szinte nem érdemes színházat csinálni. És Kisvárdát játszani sem.
Kisvárdai dicsőséglista
Életmű-díj: Fülöp Zoltán (színművész, Csíki Játékszín), Hernyák György (Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanára)
Fődíj: Ultima című (az Újvidéki Színház Opera ultima című előadása)
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának díja: Bányavakság (a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Legjobb alakítás (megosztva): Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna (Bányavakság – a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) Kisvárda Város Díja: Tokai Andrea (Parasztopera – temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház)
Kisvárda város polgármesterének díj: Béres Márta (szabadkai Kosztolányi Dezső Színház) A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díj: Egger Géza (a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata – A nyugati világ bajnoka című előadása) A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díj: D. Albu Annamária (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Az imposztor című előadása)
A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díj: Szakács László (Az imposztor, valamint a Bányavakság című előadásban nyújtott alakításáért)
Közönségdíj: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Az imposztor című előadása
Csinta Samu
székelyhon.ro

Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar

Székely sziget családi nap
Elsősorban azért, mert a katrosai táborhelyet nem vehették bérbe, másodsorban a hatóságok állandó zaklatása miatt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete idén lemondott az V. Székely sziget megszervezéséről, s helyette – úgymond kárpótlásként – Székely sziget családi napot tartottak szombaton a kézdivásárhelyi sportcsarnokban. A látogatók a nap folyamán megtekinthették a két lemhényi régiséggyűjtő, Bene Zoltán és Bíró Attila hadtörténeti kiállítását, helyi termelők portékáiból válogathattak, részt vehettek rovásírás-oktatáson, míg a kicsiknek a gyereksarokban kézműves-foglalkozásokat szerveztek. A Határőrség rádióműsor élő adásban hangzott el Szőcs Zoltán, Tóth Bálint, Kiss Zsófia, Szőcs Csongor és Bartos Géza szerkesztésében, majd ifj. Tompó László budapesti irodalomtörténész Székely sors Nyirő József műveiben címmel tartott előadást, Zagyva György Gyula, a Jobbik Magyarországért Mozgalom országgyűlési képviselője a nemzeti ellenállásról beszélt. A zabolai Gyöngyharmat Néptáncegyüttes után a Kárpátia, majd a Romantikus Erőszak nemzetirock-együttes csapott a húrok közé. Napközben a vártnál kevesebben fordultak meg a rendezvény helyszínén, ám estére megtelt rockzenerajongókkal a sportcsarnok.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templombúcsú, könyvbemutató Borossebesen
Együtt a melengető, megtartó kultúránkban
Vasárnap a Szent Péter és Pál apostolokra felszentelt borossebesi katolikus templomban 12 órakor kezdődött búcsúi szentmisén ft. Petar Stojanovic seléndi plébános magyarul és románul köszöntötte a településről, illetve a környékről érkezett nagy számú híveket, nt. Prém Imre Csaba helybeli református lelkipásztort, az aradi vendégeket és nem utolsó sorban Gheorghe Feieş polgármestert.
Külön köszöntötte az olasz, a szlovák és a cseh híveket, kiemelve: a borossebesi egyházközség egy olyan színes kert, amelyikben számos nemzetiség él egymás mellett békében, Isten-szeretetben. A továbbiakban felkérte kollégáját, nt. Prém Imre Csaba lelkipásztort a magyar nyelvű igehirdetés megtartására, amiben Pál apostolnak az efezusiakhoz írt levele 4. részének 5. és 6. verseiből kiindulva, a már Jézus által is kiemelt, sokszínűségben megvalósuló egység fontosságát ecsetelte. A hitben való egységet legjobban a helybeli hívek példázták, hiszen a borossebesiek mellett borosjenői, körösbökényi, dezsőházi, seléndi katolikusok is szép számmal voltak az ünnepélyes szertartáson. Jézus a hitbeli egységet Péter által látta megvalósulni, ezért rá, a kősziklára építette egyházát, míg a keresztényüldöző Pált egyházának a legnagyobb szószólójává változtatta azáltal, hogy megjelent neki. A magyarul elhangzottakhoz hasonlóan, ft. Petar Stojanovic románul ismertette Péter és Pál apostolok küldetését, Krisztus egyházának a megtartásában, a gyarapításában betöltött nélkülözhetetlen szerepüket.
Tekintve, hogy a programban könyvbemutató is szerepelt, a plébános még a szentmise vége előtt felkérte a borossebesi gyökerekkel rendelkező Kiss László budapesti lakost, a Képek és szemelvények Borossebes város múltjából című kötetének az ismertetésére. A szerző meghatódva beszélt a településen született, majd innen elszármazott nagyapjáról, a városkában eltöltött gyermekéveiről, az itt élő rokonairól, az őt ide kötő emlékeiről. A továbbiakban a könyv kiadója, az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke, Jankó András ismertette a kötet megjelenésének a körülményeit, kiemelve: az Egyesület azért karolta fel a kiadvány megjelentetését, mert helytörténettel, a borossebesi magyar kultúra emlékeinek a feltárásával foglalkozik, ezért igen szilárd fogódzót képezhet a helybeli magyarság gyökereinek a megismerésében, nemzeti azonosságtudatának a megőrzésében, az itt- és megmaradásában. Éppen a templomhoz kötődő egyik részt elevenítette fel, ami az 1880-ban a település környékén szervezett 3 hónapos hadgyakorlathoz kötődik, amikor is a 3 napig itt-tartózkodó I. Ferenc József király és császár, miközben a Wenckhein udvarházból naponta átsétált a katolikus templomba, eléje futószőnyeget terítettek. A történet kiegészítéseként ft. Petar Stojanovic plébános megjegyezte: Ferenc József itt-tartózkodásakor azon a díszes faragású karosszéken ült, amelyiken most a kolléga, Prém Imre Csaba lelkipásztor foglal helyet. Az érintett megilletődve állt fel, alaposan megnézte a széket, majd újra helyet foglalt rajta. A továbbiakban Gheorghe Feieş borossebesi polgármester a helybeli általános értékek megbecsülésének, a jelenlegi, illetve a jövőbeli generációknak való továbbítás fontosságát ecsetelve kijelentette: a magyar változatból is vásárolnak a városháza számára, de szeretnék román nyelvre is lefordíttatni, esetleg kétnyelvű kötetet kiadni Borossebes történetéről. Mielőtt sor került volna a templombúcsú alkalmából szokásos körmenetre, a plébános minden vendégnek egy-egy borítékba helyezett olvasót ajándékozott. Ezt követően elővette az Oltáriszentséget, amelyikkel a felkoszorúzott feszület, illetve a templomi lobogók nyomában, a nagy tömeg kíséretében énekelve, imádkozva megkerülték a templom előtti körforgalmat, majd visszavonultak a templomba az elbocsátó áldásra, illetve nemzeti imánk megszólaltatására. A Búcsúi szentmise a templomkertben adott agapével zárult, ahol a borossebesi asszonyok az általuk készített finom süteményekkel, üdítővel, kávéval vendégelték meg a településről, illetve a környékről érkezett nagyszámú híveket. Ugyanakkor, a templom előtti hűvösben egy asztalnál Kiss László dedikálta az előtte sorban álló embereknek a városról, annak egykori lakóiról szóló kötetét, amit hamar elkapkodtak, további tízet még rendeltek is. Mert az embereket legalább annyira érdeklik a gyökereik, a múltjuk, mint a jövőjük. A dedikáció után a szerző meghatódva nyilatkozta: nem mindennapi élményben volt része, amikor végre a borossebesieknek személyesen adhatta át több mint egyéves munkájának a gyümölcsét, a róluk szóló könyvet. Örömmel nyugtázta a kapósságukat, amiért annak a reményének adott hangot, hogy a szeptember 6-ára, a református templom megáldásának a 200. évfordulójára tervezett ünnepségre újra eljöhet és még sok borossebesinek dedikálhatja a róluk, az értük írt, szerkesztett könyvet. Elégtétellel nyugtázta, hogy megérte az anyaggyűjtésre, a megírásra fordított munka.
Úgy érezzük, vasárnap valóban egy bensőséges, örömteli eseménynek lehettünk részesei, mivel egy városka magyarsága kézzelfogható bizonyítékát kaphatta az eddig elferdített, mellőzött, feledésbe kényszerített múltjának, ami valóban szilárd fogódzóvá válhat számára a jövőépítésben, a megmaradásban. Ehhez partnerekre is találhatnak, az egész környékből odasereglett magyarokban, akikkel szeretetben együtt lehettek, közösen tervezhették a megmaradásért vívott mindennapos küzdelmeiket a legtávolabbi szórvány-magyar bástyákon, Borossebesen, Borosjenőn, Selénden, Dezsőházán, Körösbökényben vagy éppen Menyházán.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az orvosok szerint megoldott az anyanyelvű betegellátás
Nem jelent akadályt az erdélyi és partiumi egészségügyi intézményekben, ha a beteg nem tud románul, a lapunk által megszólaltatott illetékesek szerint mindenhol vannak magyar anyanyelvű szakemberek, akik szükség esetén tolmácsként is helytállnak, és a világnyelvek használata is megoldott.
A marosvásárhelyi kórházakban az idős román nemzetiségű orvosprofesszorok is készségesen megszólalnak magyarul, ha a beteg érdeke ezt kívánja, fiatalabb kollégáik azonban már nem vevők a számukra indított magyar nyelvtanfolyamra.
A Szatmár Megyei Kórházban nem gond, ha olyan páciens érkezik, aki nem beszél románul, magyarul viszont tud. Amint azt Constantin Demiantól, az intézmény szóvivőjétől megtudtuk, nincs külön tolmácsuk, hisz fordító alkalmazását nem teszik lehetővé számukra a hatályos törvények, a betegek anyanyelvhasználattal kapcsolatos jogait azonban szem előtt tartják. Mint kifejtette: sok a magyar nemzetiségű, illetve magyarul beszélő munkatársuk, minden részlegen dolgoznak olyanok, akik tudnak értekezni a románul nem tudó páciensekkel, ők segítenek, ha nyelvi problémák merülnek fel.
Demian szerint a megyei kórházban ez soha nem okozott gondot. Problémáik inkább olyankor vannak, ha nemcsak románul, de magyarul sem tud a beteg, ilyenkor nehezebben oldható meg a kommunikáció. Mint elmondta, nemrég egy olasz férfit kezeltek, de találtak olyan személyt, aki segített értekezni az illetővel.
„Vannak orvosaink, akik tudnak magyarul és olyanok is, akik nem. Utóbbiak vannak többségben, de igyekszünk úgy kialakítani a beosztást, hogy minden műszakban legyen magyarul beszélő orvos vagy asszisztens" – magyarázta lapunknak Gheorghe Carp, a nagyváradi megyei kórház igazgató-menedzsere. Elmondta, főállású tolmácsot ugyan nem tudnak alkalmazni, de tudomása szerint a nyelvi nehézségek nem okoztak fennakadást, szükség esetén mindig akadt valaki, aki fordított.
Magyarul beszélnek a román professzorok
A Maros megyei, de kiváltképpen a marosvásárhelyi kórházakban az idősebb nemzedékhez tartozó román nemzetiségű orvosok többsége is készségesen kommunikál anyanyelvükön a betegekkel. A pozitív hozzáállás annak is betudható, hogy az érintettek felfogják, nemcsak a betegnek van szüksége az orvosra, hanem az orvosnak is a betegre, vallja Konrád Judit. A Maros megyei kórház igazgatónője nem emlékszik, hogy az utóbbi években valaki is ilyen jellegű panaszt emelt volna a román nemzetiségű orvosok ellen. Mint mondta, olykor ő is meglepődött, hogy némelyik kollégája, aki a hétköznapi életben csak románul szólal meg, betegeivel milyen szépen beszél magyarul.
Aki meg nem tud magyarul, általában a nővérek segítségével próbálja megérteni a beteget, illetve megértetni magát. „Nem is az 55 és 65 év közöttiekkel van gond, hanem a fiatalabbakkal. Közülük már kevesen beszélik a nyelvet, azok, akik más régiókból érkeztek, nem is értenek magyarul. A kollégák nagy részében mégis megvan a jóindulat, van, aki legalább néhány szó erejéig próbál magyarul szólni az idősebb betegekhez. Olyan eset is volt, amikor a rezidens orvos megkért, tolmácsoljam azt, amit mond az idős magyar bácsinak" – ecsetelte a helyzetet Vass Levente urológus főorvos, a Studium Alapítvány kuratóriumi alelnöke.
A fiatalabb generáció nyelvtudását a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) próbálta pótolni, amikor meghirdette az ingyenes nyelvkurzust. „A román diákok és ifjú orvosok közül elég sokan jelezték, hogy szívesen megtanulnának magyarul, de amikor meghirdettük a kurzust, egyikük sem iratkozott be" – mondta el lapunknak Ádám Valérián, a szervezet titkára. Szerinte egyesek attól tartanak, ha megszólalnak magyarul, nacionalista társaik megbélyegzik, kiközösítik őket.
Ádám elmesélte, hogy az évfolyamtársai között volt egy olyan magyar vezetéknevű, de román nemzetiségű vásárhelyi kollégája is, aki hatodév végére egy-két káromkodásnál többet nem tudott vagy nem akart megtanulni magyarul. „Amikor több végzős diáknak is mondtam, hogy az ő érdeke lenne magyarul kommunikálni a beteggel, elvégre az idős, neves román profeszszorok is ezt teszik, azt válaszolták, hogy a korábbi nemzedékek kényszerből tanulták meg a nyelvünket" – mesélte lapunknak a RMOGYKE titkára.
Nincs panasz a szórványban és a magánkórházakban sem
A szórványban sem okoz problémát a magyar nyelv használata orvos és páciens között. Bende Barna, a vajdahunyadi kórház igazgatója a Krónikának elmondta, bár a dél-erdélyi megyében – ahol mindössze öt százalékra tehető a magyarság számaránya –, kevés a magyar nemzetiségű egészségügyi szakember, eddig nem okozott gondot a csak magyarul tudó páciensek ellátása. Mint részletezte, az általa vezetett, mintegy 850 alkalmazottat foglalkoztató vajdahunyadi kórházban csupán öt orvos és 12 aszszisztens beszél magyarul, azonban nem volt rá példa, hogy nyelvi korlátok miatt ne tudtak volna ellátni valakit.
„Ilyenkor itt vannak a magyarul tudó kollégák, de itt vagyok én is, van, akivel magyarul beszélni" – mondta a kórházigazgató. Hozzátette, a Hunyad megyei magyarok nagy része jól beszél románul, az idősek is megértik, ha az ország hivatalos nyelvén mondják el problémáikat, eddig csupán magyarországi turisták esetében volt szükség „tolmácsra". Az igazgató szerint arra az esetre, ha éppen nincs ügyeletes magyar anyanyelvű szakember, a kórház szerződést kötött egy céggel, amely szükség esetén azonnal tolmácsot biztosít, erre azonban eddig csak az angol nyelv vonatkozásában volt szükség.
A magyar nyelvű kommunikáció orvos és betege között a magánkórházakban is megoldottnak tűnik. Zsigmond István, a kolozsvári Gynia magánklinika résztulajdonosa és szakorvosa elmondta, az intézményben a gondozónők kivétel nélkül beszélnek magyarul, akárcsak az asszisztensek legalább fele, a személyzet kiválogatásakor ugyanis ez kritérium volt. „A kétnyelvűségből soha nem származott gond, hiszen a román kollégák is tudják, menynyire fontos az anyanyelvű ellátás" – hangsúlyozta a szülész-nőgyógyász, hozzátéve, hogy az intézményben a feliratok is kétnyelvűek.
A nagyváradi Pelican magánkórházban kérésre tolmácsot biztosítanak a románul nem tudó betegek számára, mondta lapunknak Angela Perneş. Az intézmény illetékese szerint ugyanis az egészségügyi személyzet csak az állam hivatalos nyelvét használja.
Jelbeszéddel is lehet majd kommunikálni
Minden téren biztosítani próbálják a betegekkel való akadálytalan kommunikációt a sepsiszentgyörgyi Fogolyán Kristóf Kórházban. András Nagy Róbert kórházigazgató lapunknak elmondta, az anyanyelven történő kommunikáció zavartalanul zajlik az intézményben, a több éve Sepsiszentgyörgyön dolgozó román orvosok megértik a magyarul megfogalmazott panaszokat, ám mindenképpen gondoskodnak róla, hogy az asszisztens tudja tolmácsolni a beteg mondanivalóját és lefordítsa az orvosi utasításokat. András Nagy Róbert elmondta, mandátuma alatt egyetlen ilyen jellegű panaszt kellett orvosolnia: a betegtájékoztatónál nem tudta magát megértetni egy idősebb férfi. Azóta megoldották a problémát, mindig teljesít szolgálatot magyarul is beszélő alkalmazott.
A betegekkel való kommunikáció másik vetülete a külföldiek egészségügyi ellátása, idén például 3–4 balesetet szenvedett külföldi állampolgárt kellett ellátni a sürgősségen. Az igazgató hangsúlyozta, ha a beteg beszél valamilyen világnyelven, akkor megértik, hiszen mindig van szolgálatban olyan alkalmazott, aki jól beszél angolul, németül, franciául vagy éppen olaszul. Gond akkor van, ha a beteg csak saját anyanyelvén, például szerbül vagy bolgárul beszél, az ilyen helyzeteket szinte lehetetlen áthidalni.
Most azon dolgoznak, hogy megoldják a sérültekkel, a süketnémákkal való kommunikációt. Szakembert keresnek, aki szolgáltatói szerződés alapján, szükség esetén a rendelkezésükre áll, és jelbeszéddel tolmácsol a süketnémák és orvosok között. Az igazgató hangsúlyozta, a szolgáltatás biztosítása a kórház akkreditálásának egyik feltétele, így minél hamarabb meg fogják oldani.
Tar Gyöngyi, a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője lapunknak korábban elmondta: a hozzájuk tartozó intézményekben megvizsgálták a nyelvi jogok érvényesülését, és arra a következtetésre jutottak, hogy valamennyi kórházban, mentőállomáson és más szociális intézményben a magyar és német betegek anyanyelvükön részesülhetnek gondozásban. „Az egészségügy különösen érzékeny terület a kétnyelvűség szempontjából, a beteg számára már az is kommunikációs korlátot jelent, hogy rosszul érzi magát, ezért fontos, hogy anyanyelvén kapjon információt. A gyógyulása szempontjából is elsődleges, hogy a beteg megértse, mi történik vele, mik a teendői" – mondta Tar Gyöngyi.
Mint arról beszámoltunk, az Európa Tanács felkérésére az egészségügyi minisztérium számon kérte a megyei igazgatókon a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartájának érvényesítését. A szaktárca arról kért jelentést, milyen intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy a kórházakban az ápolásukra bízott személyekkel anyanyelvükön értekezzenek. Florin Buicu, a képviselőház egészségügyi bizottságának titkára úgy nyilatkozott, az egészségügyi rendszernek sokkal súlyosabb problémákkal kell szembenéznie, mint a nyelvi jogok kérdése.
A kórházakban is vizsgálódna a CEMO
Amennyiben a budapesti Kisebbségjogvédő Intézet elfogadja a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) pályázatát, a szervezet júliusban nekilát a Maros megyei kórházak felméréséhez. Aktivistái eddig az oktatás és a közigazgatás területén végeztek vizsgálatot. Szigeti Enikő programvezető szerint a felmérések eredménye lehangoló. „A kórházak esetében egyelőre csak egy apró előrelépést látunk: Lokodi Edit Emőke elnöksége idején valamennyi megyei érdekeltségű egészségügyi intézmény homlokzatára kikerült a kétnyelvű felirat. A falak közt viszont egészen más a helyzet" – fejtette ki Szigeti Enikő. A régebbi egységek folyosóiról és ajtóiról a 80-as évek közepén távolították el a kétnyelvű feliratokat, az új kórházba már ki sem tették. A tavaly avatott új sürgősségin a magyar felirat, az angollal együtt, kisebb méretben ugyan, azonban megjelenik a román alatt.
Krónika (Kolozsvár)

K Ö Z L E M É N Y
Az Európai Parlament plenáris ülésén tegnap délután, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében tartották meg a Rui Tavares portugál zöldpárti EP-képviselő elhíresült nevéhez kapcsolódó, az alapvető jogok magyarországi helyzetéről szóló jelentéstervezet vitáját. José Manuel Barroso EB-elnök és Viviane Reding alelnök részvétele, valamint Martin Schulz EP-elnök személyes elnöklése érzékletesen rávilágít az esetleges unióbeli kihatásaiban sem elhanyagolható „magyar ügy” jelentőségére. A magyar kormányfő megítélése szerint – mindenesetre – a teljességgel elfogadhatatlan és igaztalan dokumentum elfogadása nem is annyira Magyarországra, hanem sokkal inkább „Európára nézve jelent komoly veszélyt”.
A Fidesz EP-küldöttségének álláspontja szerint: „A Tavares-jelentés nem más, mint az európai baloldal pártdiktátuma”. Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy a Magyarországot elítélő baloldali-liberális pártszövetség alakjában „a vádló és a bíró ugyanaz”.
A jelentés vitája mindvégig ennek az éles pártközi konfrontációnak a jegyében zajlott. A demokratikusnak álcázott balliberális elvszerűsködés már-már komikus megnyilatkozásaként Bokros Lajos egykori MSZP-s miniszter az európai konzervatív jobboldal reprezentánsának pózában intézett kirohanást a magyarországi demokrácia ellen. Az Európai Néppárt vezérszónokai a pártcsalád tagjai iránti szolidaritással verték vissza a magyarellenes vádaskodásokat. A másik oldalon Göncz Kinga és Tabajdi Csaba MSZP-s képviselők a szokott formájukat hozták.
A parlamenti pártpolitikai erőviszonyok, illetve Európa hidegháború utáni, örökölt politikai megosztottsága ismeretében, a másnapi zárószavazás kimenetele – sajnos – egy pillanatig sem volt kétséges. És valóban, ma délben a Tavares-jelentést 370 igen- és 249 ellenszavazattal, 82 tartózkodás mellett az EP plénuma elfogadta.
Megjegyzésre méltó, hogy az igen szavazatok száma még így sem érte el az EP-képviselők abszolút többségét (370 a 765-tel szemben). Amint erre Orbán Viktor maga is rámutatott, a Magyarországgal szemben kialakuló szavazatarány tulajdonképpen nem mást, mint az európai képviselőtestületnek – a baloldal számára kedvezőbb – pártpolitikai összetételét tükrözi.
A házszabály korlátozásai, illetve a feszes időkeretek miatt Tőkés László erdélyi képviselőnknek csak írásos formában nyílott lehetősége hozzászólni a vitához. Ésaiás prófétát idézve, azt a kommunista típusú hazugságbeszédet bírálta, amely „a gonoszt jónak és a jót gonosznak, a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondja”. Ez a fonákság kiváltképpen szembeötlő abban a vonatkozásban, hogy az Alaptörvény balliberális és nyugati bírálói Magyarország keresztény gyökerei és a család ellen is támadást intéznek, miközben a nemi devianciák egyenjogúsításáért hadakoznak. A kisebbségek ügyében szintén kettős mércét alkalmaznak, amikor is kíméletlenül bírálják a magyarországi antiszemitizmust és cigányellenességet, ezzel szemben viszont a határon túl élő magyar kisebbségi közösségekért a kisujjukat sem hajlandók mozdítani.
Írásbeli és mai, ún. szavazásindokló hozzászólásában erdélyi képviselőnk szépítés nélkül mutatott rá, hogy Magyarország pellengérre állítása tulajdonképpen nem más, mint annak a pártos politikai és ideológiai harcnak a változott körülmények között való folytatása, melyet a volt kommunisták vívtak a demokrácia, az emberi jogok és az – európai – nemzeti értékek ellenében. Lenint idézve, azoknak a „hasznos idiótáknak” a megtévelyedéséről is szólt, akik az egykori szovjetbarát nyugati személyiségekhez – Arthur Koestler, Albert Camus, George Orwell, André Gide vagy a volt kommunista Giorgio Napolitano – hasonlóan, jóhiszemű tévedésükkel akaratlanul is a közös ellenség malmára hajtják a vizet. „A demokratikus Európának nem a levitézlett, régi rendszer párthívei, hanem a rendszerváltoztató magyar nemzeti kormány oldalán van a helye” – hangsúlyozta Temesvár egykori lelkipásztora.
Strasbourg, 2013. július 3.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

Az űrlap alja
Trianoni határkő az Árpád-kori köveknél
Nemzeti Összetartozás Napunk környékén ismét alkalom adódott felkeresnem Körösszeget (Cheresig). Ifjú, kerékpáros barátaim (Eco-Mountain Transylvania Egyesület – Székely Zoltán elnök) meghívására és szervezésében karikáztunk ki a Körösszeg határában, illetve Románia és Magyarország trianoni határán álló, romjaiban is monumentális toronyhoz. Csak ez a szabálytalan hatszög alapú építmény maradt meg abból a kis várból, melyet a XVII. század legelején romboltatott le Bocskai István hajdúseregével. A magányos torony a mai Románia területén van, de az egykori vár romjainak egy része magyar földben pihen. Az idő lehámozta a toronyról a faépítményeket és a tetőszerkezetet is. Első látogatásom alkalmával (az 1990-es évek eleje) még állt az észak-nyugati falon az akkori műemlékvédelmi hivatal azonosító, információs táblája is, miszerint ezen falak alatt ölték meg 1290-ben IV.(Kun) Lászlót, az utolsó bizonyosan Árpád-házi királyt szeretett kunjai. Kinek állhatott érdekében eltávolítani ezt a táblácskát, nem tudni…
Természetesen most is körbejártuk a romokat, ösvényt taposva a derékig érő növényzetben és kimerészkedtünk a legközelebbi trianoni határkőhöz is, ahonnan átláttunk és ráláttunk Körösszegapáti és Berekböszörmény takaros magyar házaira és templomtornyaira. A határhoz simuló biztonsági zónát (szántás – fâşie) teljesen benőtte a gaz. Bezzeg nem így volt ez anno, amikor még mozgalmas élet volt a határőrkaszárnyában és környékén is. Akkor is Nagyvárad–Biharszentandrás–Köröstarján–Körösgyéres–Vizesgyán–Körösszeg útvonalon érkeztünk kerékpárokon, de már jóval Körösszeg előtt elkezdődtek az igazoltatások. Többszöri nyilvántartásba vétel után jutottunk ki az országhatárra. Most csak Körösszegen futottunk össze a határ és a rend éber őreivel. Ők is A két lépésre nevű ABC teraszán hűsöltek. Mivel nem nagyon érthették ázsiai nyelvünket, előbb csak mutogatással próbálkoztak kapcsolatot teremteni, de miután érthetően is elmondtuk jövetelünk célját, csak a csoport vezetőjét írták fel és még útba is igazítottak, nehogy elcsángáljunk, mintegy megkönnyebbülve, hogy csak román turisták vagyunk.
Elégedettséggel tapasztaltam, hogy az egykori határőrségi laktanya legalább annyira romos, mint az egykori vár. Az az egy kilométernyi földút Körösszeg és a torony között helyenként ugyanolyan sáros, mint először volt. A békésen kapálgató, román nénikékkel való eszmecsere után fordulhattunk is vissza. Az első 25 km aszfaltpályát felmondva Mácsapuszta (Mácsa Árpád-kori településből lett puszta – Livada de Bihor) felé vettük a kormányokat, de most már dűlőutakon. Az érni készülő búza- és felmagzott repcetáblák közötti nyári hőségben és délibábos zsongásban vezetőink észrevétlenül elkavartak. Eme útvesztés, mint minden szerencsés véletlen, nagy felfedezéshez vezetett. Egy csodálatos kis ökoszisztéma alföldi képe tárult elénk. Az Álcsi-patak völgyének környezetvédelmi területére keveredtünk. A halásztóvá duzzasztott patak felső szakaszán kisebb tavak, láposok, nádasok bújnak meg a völgyben. Itt láthattuk és hallhattuk a rikácsoló bíbiceket, az elegáns kiskócsagokat. Egy háromnyelvű (román, magyar, angol) információs tábla szerint kanalasgémeket és cigányrécéket is láthattunk volna. Mi egy menekülő róka fejét még tudtuk azonosítani a nádasban. Miután megdézsmáltunk egy-két út menti cseresznyefát, ismét aszfaltos úton gurultunk Várad felé. Egy barátságos sárgarigó is elkísérte a csapatot a világháborús bunkerekig. Mindent összevetve a kellemes és vidám túra végén, közel 55 km megtétele után, egyesek már nem szívesen ültek a nyeregben.
Egri Ferenc
Czárán Gyula Alapítvány – Bihari Turista Club
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Népesség
Mégsem csökkent annyira az ország lakossága, ahogy a 2011-es népszámlálás tavaly közölt előzetes eredményei mutatták.
Az országos statisztikai hivatal csütörtökön ismertetett végeredményei szerint az állandó lakosság 20,12 millió, beleértve a huzamosabb ideje itt élő külföldieket, viszont nem számítva a huzamosan külföldön élő román állampolgárokat. Utóbbi kategóriába a statisztikai hivatal kb. 728 ezer személyt sorolt, leszögezvén, hogy a valós szám jóval nagyobb, akár többszöröse is lehet.
Ahogy várható volt, a kivándorlás leginkább az ország legelmaradottabb részét, Moldvát érinti, a népesség-kibocsátó megyék első öt helyezettje kivétel nélkül ottani. Még rágondolni is rossz, mi történne, ha a Nyugat bezárná kapuit előttük, és otthon kellene megélhetést keresniük, családjaik, pedig hazautalt pénzeik nélkül maradnának.
Románia lakossága „csak” 1,56 millióval csökkent 2002 és 2011 között. A társadalom nyilvánvaló elöregedését a statisztika is kimutatja: a 15 éven aluliak aránya 15,9%, kisebb, mint a 65 éven felülieké (17,4%). A részben aktív, részben tanulmányaik idején még eltartott 15 és 24 év közötti fiataloké még a gyerekek kategóriájánál is kisebb, csupán 12,3%, míg az elvileg aktív 25-64 év közöttieké a legnagyobb, 55,7%. Csakhogy mivel nálunk a nyugdíjba vonulás áltag életkora olyan 55 év (különféle beteg- vagy korkedvezményes kitételek révén), a valós aktív lakosság aránya alighanem jelentősen kisebb. Ami – a roppant kedvezőtlen foglalkoztatási arányok mellett – további kérdőjeleket vet fel a nyugdíjrendszer, szociális hálózat, egészségügy stb. hosszú távú fenntarthatóságával kapcsolatosan.
Talán még ennél is aggasztóbb a lakosság iskolázottsági szintje, hiszen a legnagyobb hányad, majdnem fele (44,2%) csupán elemi iskolai tanulmányokkal rendelkezik, beleértve 245 ezer (vagyis 1,2%) analfabétát! A középszintű iskolázottság aránya valamivel kisebb, 41,4%, míg a felsőfokú végzettségűeké csupán 14,4%! Utóbbi alighanem irreálisan magas, hiszen odasorolták a számtalan diplomagyár végzőseit is, noha tudásszintjük ezt aligha indokolná. De hát ezen kategória aránya, még így mesterségesen felpumpálva is kb. a fele a fejlett nyugati országok olyan 30%-hoz képest! Az alacsony iskolázottsági szint viszont a demokrácia fenntarthatóságát kérdőjelezi meg, illetve nagyszerű magyarázatot szolgál a nép köréből, nép által többszörösen megválasztott politikai osztály csapnivaló minőségére.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Kiss Tamás: Kevés köze van a valósághoz a népszámlálási adatoknak
Nem Románia lenne az első ország Kelet-Európában, ahol kozmetikázzák a népszámlálási adatokat – nyilatkozta a Szabadságnak Kiss Tamás szociológus. A szakember a 2011-es népszámlálás végleges adatait értékelte, amelyet tegnap tett közzé az Országos statisztikai hivatal, és amely a korábban ismertetett előzetes eredményekhez képest lényegesen magasabb lakosságszámot állapít meg.
– A népszámlálás módszertanát tekintve 2011-ben a kérdőíveket személyes lekérdezés alapján töltötték ki, nem volt szó regiszter alapú népszámlálásról. A személyes összeírás 19 milliós lakosságszámot eredményezett, ezt egészítették ki több mint 1,2 millió személlyel, akiknek az adatait különböző nyilvántartásokból vették át, például a pénzügy, a munkaügy, a nyugdíjosztály, vagy épp az egészségügyi minisztérium adatbázisaiból – magyarázta Kiss Tamás, aki szerint óriási a különbség az előzetes és a végleges adatok között.
A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa szerint egyértelmű, hogy a 20 millió fölötti lakosságszám „felmutatása” volt e manőver célja. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy az ország lakossága meghaladja ezt a számot, vagy alatta marad, még ha kevéssel is. Hogy a „nagy” vagy a „kis” népességű országok kategóriájába tartozik Románia. Az Európai Unióban például bizonyos források, vagy épp az europarlamenti képviselői mandátumok száma függ az illető ország lakosságának számától.
– Úgy tűnik, hogy a népszámlálás folyamán, amely eléggé kaotikussá sikeredett, nem sikerült kellőképpen csalni, és végül ehhez a módszerhez folyamodtak – hangoztatta a szakember. – Az persze kérdéses, hogy mennyire számítanak majd hiteleseknek ezek a mutatók, hogy az Eurostat elfogadja-e például ezeket az adatokat, tette hozzá Kiss Tamás.
– Románia különben nem az egyetlen Kelet-Európában, ahol a népszámlálási eredményeknek egyre kevesebb közük van a társadalmi valósághoz, Szlovákiában és Bulgáriában is kozmetikázták az adatokat. A regiszterek alapján fel lehetett volna vinni akár 23 millióra is, hiszen a lakosságnyilvántartóban még mindig 23 millió fölött van a román állampolgárok száma – vélekedett.
Kiss Tamás szerint még a 19 milliós lakosságszám is nagyon optimista becslésnek számít, hiszen a nyugat-európai országokban a hivatalosan nyilvántartott román állampolgárok száma most már 3 millió fölött van, és folyamatosan nő.
A szakértő szerint azoknak a személynek a nagy száma, akik nem vallottak nemzeti hovatartozásukról, szintén arra vezethető vissza, hogy a különböző regiszterekből egészítették ki az adatokat, ilyenformán nem volt lehetőség rákérdezni erre. Kiss Tamás szerint fontos odafigyelni, hogy mihez viszonyítva fogják megállapítani ezentúl a nemzetiségi arányokat. Az RMDSZ-nek következetesen képviselnie kell azt az elvet, hogy az etnikai arány megállapításakor ne vegyék figyelembe azokat, akik nem nyilatkoztak a nemzetiségükről, hiszen nem is volt alkalmuk erre. A szakértő elmondta: a statisztikai hivatal közleményéből egyelőre arra lehet következtetni, hogy viszonylag korrekt módon járnak el, mivel a 19 millióból számítják a nemzetiségi arányokat.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar tanítóképzés a PKE-n
Nagyvárad
Lehet jelentkezni a Partiumi Keresztény Egyetem óvodai és elemi oktatás pedagógiája szakára, mely a tavalyi évben indult. A részletekről az érintett személyek nyilatkoztak honlapunknak.
Bartha Krisztina, a PKE tanszéki koordonátora az Erdély Online-nak arról számolt be, hogy az óvodai és elemi oktatás pedagógiája szak a 2012/2013-as tanévben indult a Partiumi Keresztény Egyetemen azzal a céllal, hogy visszaállítsák azt a hagyományos tanító képzést Nagyváradon, mely évtizedeken keresztül igen magas színvonalon zajlott. Emellett azt is szerették volna, hogy egy teljesen magyar nyelvű képzés induljon el, úgy a módszertant, mint a szaktantárgyak oktatását illetően, jól képzett tanárok segítségével. A most zárult első év a bizonyítéka annak, hogy ez meg is valósult. Nagyon nagy érdeklődést mutatkozott a tanítóképző képzés iránt, s ezt a „hagyományt” folytatni akarják. A következő tanévre 35 helyet hirdettek meg, melyből 18 tandíjmentes, a többi nyilván tandíjas. Szerinte a tandíjaik eléggé alacsonyak, összehasonlítva a többi egyetemmel, akár nagyváradi, akár más erdélyi felsőfokú tanintézményekkel. Évi 300 euróról van szó, emellett pedig nagyon jó ösztöndíj hálózatot működtetnek, érdemösztöndíjban részesül a legjobb hallgató az évfolyamon, illetve van tanulmányi és szociális ösztöndíjuk is. Azoknak a hallgatóknak pedig, akik más településekről érkeznek, az Arany János kollégiumban kínálnak szállás lehetőséget, amihez napi egy étkezés is társul. Az étkezdét természetesen a többi diák is használhatja, abban az esetben például, ha sok órájuk van egy nap, és nincs idejük hazamenni, vagy máshol ebédelni.
Az alapképzés 3 éves, óvó- és tanító(nő) diplomát lehet szerezni vele. Olyan tantárgyakat oktatnak például, mint általános pedagógia, pszichológia, nevelés lélektan, didaktika, különböző módszertanok, illetve van egy nagyon jó gyakorlati része is a képzésnek. Minden félévben a diákok elmennek óvodákba és iskolákba, ahol már több éve gyakorló óvó néniktől, tanító néniktől elsajátították a gyakorlati jellegű készségeket. Van néhány állandó tanárjuk, akik főállásban dolgoznak a PKE ezen szakán, illetve olyanok is, akik szintén az egyetemen oktatnak, de más szakokról bedolgoznak, valamint néhány vendégelőadó is tanít Debrecenből és Nyíregyházáról. Fontosnak tartják a tehetséggondozást, jelezték a diákszervezetnek: szeretnék, hogy a szakuk a Tudományos Diákköri Konferencián is részt vehessen. Az egyetem akkreditált, a szaknak pedig rendelkezik a szükséges működési engedélyekkel, tehát a végzős hallgatók államilag elismert diplomát szereznek.
Kis közösség
Arra a kérdésünkre, hogy egy idén érettségizett fiatal miért választaná például ezt a szakot, Bordás Andrea adjunktus azt felelte: a PKE nem egy nagy egyetem, ahol elvész a diák, hanem szinte egyénenként foglalkoznak mindenkivel, más szóval megvannak a kis közösségek előnyei. Vannak Erasmus-kapcsolataik, és sok közös programot szerveznek. Karácsonykor bensőséges hangulatban megajándékozták egymást, de volt könyvbemutató is, Schneider N. Antal és szerzőtársai kötetét ismertették egy érdekes beszélgetés keretében. A legnagyobb szabású programjuk talán a Mesekavalkád volt, mely a Diáknapok keretében zajlott, és ahová egy egész osztályt meghívtak, és első éves hallgatóik a gyakorlatban is tényleg kipróbálhatták magukat. A diákok emellett megnézhetik, hogy hogyan zajlik egy-egy óra, a másodévtől kezdve tanítanak is, és rengeteg olyan tevékenységben is részt vehetnek, mely iskolán kívül zajlik. Versenyeken szerepelnek, ellátogatnak játszóházakba, ahol megtanulhatják ők is, hogyan kell a gyermekekkel bánni. Közben pedig megismerkednek pedagógusokkal, mely a jövőjük szempontjából azért lehet hasznos, mert a munkahelyeiken könnyebben beilleszkednek majd. Miután elvégzik az egyetemet, a tapasztalat azt mutatja, hogy valamilyen állás mindenkinek jut, még ha rögtön nem is Váradon egy végleges poszt. Ha más nem, akkor helyettesítő, mert az óvónők és tanítónők elég gyakran mennek szülési szabadságra…
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

Az Erdélyi Vándorszínház Háromszéken
Szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy idén Háromszéken vendégszerepel az Erdélyi Vándorszínház: ők is jöttek volna már nagyon Székelyföldre, a Lármafa Egyesületnek pedig célja hasonló a vándorszínházéhoz, vagyis egy kis kultúrát elvinni olyan vidéki településekre (is), ahol színházzal például ritkán találkozhat a helyi ember.
Az Erdélyi Vándorszínház 2007-ben alakult meg olyan erdélyi és magyarországi fiatalokból, akik – a magyar színjátszás és kultúra szeretetétől vezérelve – magyarlakta területeken ingyenes színházi előadásokat mutatnak be. Az elmúlt években többnyire Magyarországon, illetve Erdélyben Kolozsvár környékén játszottak, idei előadásukkal Háromszék falvainak népét szórakoztatják. A Bükkfaszéki Márika a commedia dell’arte műfajában készülő, az egykori erdélyi vásári színházak világát felelevenítő misztériumjáték, szórakoztató tanmese erkölcsi mélységekkel, népies nyelvezeten előadva. A rendezőstül, zenészestül tíztagú társulat ittlétét a Lármafa Egyesület szervezi. Csernátoni Loránd, az egyesület vezetője elmondta, a vándorszínháznak a sepsikálnoki parókia ad otthont, próbáik ott zajlanak, reggelijükről, vacsorájukról is a faluban gondoskodnak. Előadói körútjukra jövő héten indulnak, s ahogy illik, a bemutatóval a befogadó falut tisztelik meg: vasárnap este kilenckor lesz a Bükkfaszéki Márika háromszéki ősbemutatója (amúgy az előadások kezdetét mindenütt erre az időpontra tették, falusi embernek legyen lehetősége „a csorda után” még tisztába tennie magát). A jövő heti útvonaluk: hétfőn Sepsikőröspatak, kedden Bodok, szerdán Gidófalva, csütörtökön Zalán, szombaton Sepsiszentgyörgy, vasárnap Kézdivásárhely, az előadások napján a településeken szekéren körbejár a vándorszínház, így toborozva nézőket az esti előadásokra.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az este, amire örökké emlékezni fogunk
Éppen tíz évvel ezelőtt, az Ezer Székely Leány Napja záró akkordjaként sokunk gyerekkori álma vált valóra a két Somlyó-hegy közötti nyeregben. Ott, ahol akkor már szintén mintegy évtizede gyökeret vert a pünkösdi búcsú, új mérföldkőként elhelyezte magát a történelemben az István, a király csíksomlyói bemutatója.
Tíz év s szinte egy korszak választ el bennünket már ettől az eseménytől. Ami a legtöbb „normális” országban egy egyszerű kulturális rendezvény lett volna, nálunk nem lehetett mindössze ennyi: katarzisszerű, nemzeti identitás-építő, nemzetegyesítő történelmi mérföldkő lett. Az a fajta történelmi esemény, ami referencia a legtöbb egyszerű ember életében: az a fajta hivatkozási pont, mint ami globális viszonylatban mondjuk a szeptember 11-ei terrortámadás: mindenki emlékszik arra, hogy mit csinált éppen akkor, amikor az történt. Csak miközben szeptember 11. a pusztításról, a gyűlöletről, a háborúról szólt, a csíksomlyói István, a király mindennek az ellenkezőjéről: az építkezésről, a szeretetről, a békéről. „Felel” ezért a mű és annak története, az előadás helyszíne, az aktuálpolitikai konjunktúra s nem utolsósorban az a több százezer ember, amelyik röpke két órára összekapaszkodott a rockopera üzenetében, félretéve minden hétköznapi bút, feledve a megpróbáltatásokat. Ma már csak csodálattal adózhatunk az akkori közhangulatnak: magyarok a határ két oldalán mennyire ki voltak éhezve erre az élményre, amelyet aztán mekkora intenzitással éltek, éltünk meg.
Alig tíz év telt el 2003. július 5. óta, s tudjuk: ma már meg sem tudnánk közelíteni az akkori István, a király hatását, sikerét. Ideális pillanat volt, előtte és utána megismételhetetlen. Előtte nem ért meg még rá az idő igazán, utána meg már keresztül is robogott rajta: nem sokkal utána, a 2004. december 5-ei magyarországi népszavazás újabb mérföldkő lett a nemzet történelmében, sajnos ellenkező előjellel.
Mégis: ezek azok az események, a kulturális-politikai referenciák, amelyek a jelenkorban a magyar nemzet identitását építik, ezektől vagyunk mi, magyarként olyanok, amilyenek. Röpke másfél év alatt megmutatta magát az érem mindkét oldala: a nemzeti eufória és a nemzetárulás. Ahogy a somlyói produkció jótékony hatása végigsugárzott a nemzet testén, rögtön volt, aki elrágja a méregkapszulát. Ennek ellenére az István, a király csíksomlyói bemutatója az én generációm meghatározó élménye marad, a december 5-ei keserűség ellenére. Visszagondolva alig néhány hónapunk volt utána arra, hogy megéljük az egységes magyarság illúzióját, amikor már és még nem voltunk felosztva „tápos” és „nem tápos” magyarokra. S a buli – ó, igen, a buli is fantasztikus volt.
Ahogy túltettük magunkat az időjárás szeszélyein, a zuhogó esőn, a viharon, ahogy összegyűlt a tömeg szinte pillanatokkal az előadás előtt, s amilyen fegyelmezetten le tudott vonulni utána a sötétben, a sáros úton, az maga a csoda volt. S amikor felcsendültek a kisgyerekkorunk óta ismerős dallamok, az sem számított, hogy a szervezők a közönség várható létszámát alábecsülve alátervezték a hangosítást: a dalfoszlányokat hiába fújta el a szél, mert a több százezer torok pótolta a hangszórók vézna erejét.
Minden bizonnyal mindenki más és más dolgokra emlékszik vissza arról az estéről, de egy dolog biztos: mindannyian életünk végéig emlékezni fogunk rá. Közös élményünk marad a lelki feltöltődés, a meghatottság, az összetartozás érzése is: bár nem jó kimondani, előfordulhat, hogy soha többé nem lesz, nem lehet épp ilyenben részünk.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Vasvári Pál emlékét éltetik tovább Körösfőn
Tizenkilencedik alkalommal szervezett Vasvári Pál-emléknapokat a Körösfői Rákóczi Kultúregylet és a Rákóczi Szövetség Kalotaszegi helyi szervezete a hétvégén, amelyre minden évben szívesen járnak vissza a magyarországi, Vasvári Pál szellemiségét magukénak valló szervezetek képviselői, akárcsak a helyi és környékbeli lakosság. A kétnapos rendezvénysorozat szerves része a Rákóczi Szabadcsapat útvonalának követése, a szabadságharcos halálának helyszínén – a Vasvári Havason – való megemlékezés, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) és a Nyírvasvári önkormányzat által szervezett biciklis teljesítmény- és emléktúra, a magyarországi és helyi résztvevők gálaműsora, a szombat esti fáklyás felvonulás, valamint a vasárnapi ünnepi istentiszteletet követő díjkiosztás és a koszorúzási ünnepség a templomdomb alatti Vasvári-kopjafánál.
Az előző évekhez hasonlóan szombaton Vasvári Pál nyomában jártak a Körösfőre érkezett vendégek – fiatalok, idősebbek egyaránt –, amelynek végállomásánál, a Vasvári Havason emlékeztek meg a szabadságharcos őrnagyról, aki az ottani csatában vesztette életét. Ugyancsak a Vasvári Pál-emléknapok jól megszokott programpontja az EKE és a Nyírvasvári önkormányzat által szervezett biciklitúra, amelynek résztvevőit szombaton délután a körösfői Vasvári-emlékoszlopnál fogadják évről évre.
Két keréken Vasvári nyomában
Tóth Zoltán nyírvasvári polgármestertől megtudtuk, hogy harmadik alkalommal szerveztek biciklis emléktúrát, de először fordult elő, hogy két nap alatt tekerték le a távot. – Már februárban meghirdetjük a Vasvári kerékpáros körversenyt, amely március 15-én zajlik, és amelynek díjazottjai részt vehetnek ezen a teljesítmény- és emléktúrán – beszélt az előkészületekről a polgármester. A helyi versenyzők hét korcsoportban indulhatnak a nyírvasvári versenyen, a 16–45 év közötti korosztály legjobbjaival pedig Körösfőre indulnak. – A 245 kilométeres távot most két napra osztottuk, tartottunk egy éjszakai pihenőt Krasznán, majd a tíztagú bicikliscsapattal onnan indultunk tovább két körösfői és három krasznai túrázóval kiegészülve – mondta a polgármester.
Nemcsak a biciklitúrának, hanem az esti gálaműsornak és tábortűzzel záródó fáklyás menetnek is hagyománya van a körösfői Vasvári Pál-emléknapokon. Szombaton a helyi művelődési házban a Sárospataki Táncművészeti Iskola diákjainak műsorát tekinthette meg a szép számban összegyűlt közönség, utána pedig a helyi Budai Evelin, valamint Péntek Zsuzsa és zenekarának fellépése kínált könnyed hétvégi kikapcsolódást. De még mindig nem ért véget a programsorozat, hiszen a malomdombra való fáklyás felvonulás, tábortűz és bál zárta a napot.
Alternatív történelemóra az emlékszobában
Vasárnap reggel alternatív történelemóra helyszíne volt a Vasvári Pál Emlékház, amely évente kíváncsi látogatók tucatjait vonzza ilyenkor. Ez most sem történt másképp, és Péntek László, a Rákóczi Kultúregylet elnöke fáradhatatlanul mesélte Vasvári Pál történetét kicsiknek-nagyoknak. – Idén az emlékszoba gyűjteménye kiegészült egy 1926-os eredeti fényképpel, amely Prohászka Ottokár püspököt ábrázolja, amint felavatja Vasvári Pál emléktábláját a budapesti Nemzeti Múzeum lépcsőjén, valamint a Rákóczi Szabadcsapat beköttetett jegyzékével – mesélte a büszke elnök, majd bemutatta a Vasvári Pál halálának körülményeit ábrázoló makettet, amely mesterien kidolgozott ólomkatonáival különösen a gyermekek fantáziavilágát indítja be.
Ugyancsak az emlékszobában tett látogatáskor derült fény a Kultúregylet elnökének régóta dédelgetett álmára: jó lenne, ha Budapesten egész alakos szobor őrizné Vasvári Pál emlékét. – Az ideális helyszín a Magyar Nemzeti Múzeum kertje lenne, de egyelőre még csak addig jutottunk, hogy ki kell jelölni a szobor számára legalkalmasabb helyszínt – mondta Péntek.
A körösfői református templom ünnepi istentiszteletét követően a Vasvári-kopjafánál folytatódott a tiszteletadás. Antal János helyi polgármester beszédében hangsúlyozta: hivatásos forradalmárnak nem lehet születni. – Hivatásos forradalmárrá csak az válhat, aki végigjárta a társadalmi tapasztalás és az osztályok harcának iskoláját. Vasvári Pál kijárta ezt az iskolát, ezért válhatott a nép felszabadulásáért küzdő hivatásos forradalmárok ragyogó mintaképévé – hangzott a méltatás. – Megvan minden okunk rá, hogy büszkék legyünk népünk azon fiaira, akik hangosan kimondták és tettre váltották a jelszót, hogy a magyarnak a haladásban élen járó népek között van a helye – zárta beszédét az elöljáró.
Miniatűr kopjafa elismerésül
Évről évre Vasvári-díjjal ismerik el azok munkáját, akik a Vasvári-kultusz megteremtéséért, a szabadságharcos emlékének ápolásáért fáradoznak, amelyet a templomdomb alatti kopjafa tövében adnak át. A kopjafa kicsinyített mását és oklevelet idén Péntek Tihamér Sándor az RMDSZ Körösfő községi szervezetének titkára, Szomor Ferenc a Rákóczi Szövetség Szigetvári Szervezetének alapító tagja, valamint Lévai István Zoltán Budapest XVIII. kerületének alpolgármestere nevében Bauer Ferenc, a Vasvári Pál Polgári Egyesület alapító tagja vette át. Koszorúval tisztelegtek a forradalmár emléke előtt a tiszavasvári, a nyírvasvári, a hetényi, a pestszentimrei és a körösfői önkormányzat, a Kolozs megyei, a kalotaszentkirályi, a körösfői RMDSZ, a Kolozs Megyei Tanács, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány, a tiszavasvári Vasvári Pál Társaság, a Sárospataki Táncművészeti Iskola, a körösfői református egyházközség, a Magyarok Világszövetsége és a tiszavasvári Rákóczi Szövetség, a nyírvasvári Vasváriak Vasváriért Egyesület, a pestszentimrei Vasvári Pál Polgári Egyesület, valamint a körösfői Rákóczi Kultúregylet képviselői.
– Idén is nagyon örültem annak, hogy a biciklitúrások a hosszú út ellenére épen-egészségesen célba értek, örültem, hogy a csata helyszínén, a tónál minden rendben ment és annak is, hogy a vendégek jól érezték magukat. Ha összeszámolom, akkor 30-40 magyarországi település képviselőit sikerült összegyűjteni a rendezvényre: önkormányzati vezetőket, kulturális szervezeteknek a vezetőit és régi barátainkat – értékelte a rendezvényt Péntek László.
A helyiek kis létszámát illetően a kultúregylet elnöke politikai jellegű nézetkülönbségekre hivatkozott, bár ezt a hozzáállást nem tartotta helyesnek. – Sajnos ilyenkor látható még inkább, hogy két pártra szakadt a falu, hiszen az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői nem jöttek el a rendezvényre, hiába hívtuk meg a tanácsosokat személyesen is. De ez nem riaszt el bennünket, mert mindig is hangsúlyoztam, hogy ha tíz embernek is, de megszervezzük az emléknapokat – magyarázta Péntek, akitől azt is megtudtuk, hogy a helyi önkormányzat 5000 lejjel, a Budapesti Rákóczi Szövetség pedig 100 ezer forinttal támogatta az emléknapokat, amely egy nemzetközi tábor zárórendezvénye is volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Bírósági ítélet a kastély visszaszolgáltatására
Gróf Bethlen Anikó nem írta alá az átadási jegyzőkönyvet
Közel nyolcéves, a volt tulajdonosok és a helyi önkormányzat közötti perben született nemrég bírósági végzés: a nagyernyei Bálintitt-kastélyt vissza kell szolgáltatni a jogos tulajdonosnak. A Bálintitt családot képviselő gróf Bethlen Anikó azonban a múlt heti átadásnál nem írta alá a jegyzőkönyvet, emiatt a meglehetősen lepusztult épület rendbehozatala és az elhanyagolt kastélykert illetve a park rendezése tovább húzódhat. Az átadás-átvétel körülményeiről Jánosi Ferencet, Nagyernye polgármesterét és gróf Bethlen Anikót kérdeztük.
– Valóban, szinte nyolcéves per végére értünk, és van egy végleges, megváltoztathatatlan bírósági végzés, amely kimondja, hogy a régi kastély és a velejáró tó, park vissza kell kerüljön a jogos tulajdonoshoz, Bálintitt Károly grófhoz, akit gróf Bethlen Anikó képvisel. A per sokáig elhúzódott, mivel tulajdonosa annak idején hamis iratokkal hagyta el az országot, és a rendszerváltás után nem tudta bizonyítani személyazonosságát, nem volt román állampolgársága, emiatt voltak a bonyodalmak, ezért nem tudtuk adminisztratív úton visszaszolgáltatni az ingatlant. Elismertük, hogy elvileg az övé volt a kastély, de elfogadhatatlannak, nemkívánatosnak tartom, hogy az új iskola épületét is el akarták venni, a jelen végzés értelmében pedig visszakapták az iskolától nem messze levő négy lakóház területét is. Itt olyan családok élnek, akiknek nem volt az építkezésre megfelelő telkük, és a ’90-es évek elején kapták meg e területet építésre. Hanyagság volt részükről, hogy nem kértek építkezési engedélyt, ennek birtokában a Bálintitt család nem kaphatta volna vissza a telkeket. Beszéltem az érdekükben Anikó nénivel, megkértem, hogy közjegyző előtt ajándékozza ezeknek az embereknek a területet, amelyeken lakóházaik vannak. Az új iskola épülete végül az önkormányzaté maradt – nyilatkozta lapunknak a polgármester.
Jánosi Ferenc szerint a park és a tó környéke a falu ékessége kellene legyen, hiszen a báró kertje volt mindig is a fiatalok szórakozóhelye, télen a tavon korcsolyáztak.
– Szándékunkban állt rendbe tenni a parkot, a kastély viszont régi épület, iszonyatosan sok pénzbe kerülne a felújítása. Ez utóbbit nem is terveztük, mivel vártuk a fejleményeket, hogy a visszaszolgáltatás ügyében mit dönt a bíróság. Értesítettük gróf Bethlen Anikót a kastélyépület és a végzésben szereplő területek átadásáról, topográfus jelenlétében elvégeztük a méréseket, de sajnálatos módon a grófnő nem írta alá a papírokat, arra hivatkozva, hogy szeretné jegyzőkönyvbe venni azt is, hogy milyen mértékben van megrongálódva az ingatlan, s ennek megállapítására szakértőt hívott. Mi a jegyzőkönyvet elkészítettük, kimondottan a végzés szerint, én aláírtam, de ő úgy döntött, hogy nem írja alá. Úgy vélem, a mérések, a szomszédok meghatározása a szakértő jelenlé-tében megtörtént, ha a tulajdonos képviselője nem is írta alá a jegyzőkönyvet. Valószínűleg egy másik jegyzőkönyvet fog hozni, amit én nem írok alá, s akkor megint megyünk a törvényszékre. Az önkormányzat jóindulattal kezelte az ügyet: a kastélyból kiköltöztettük a könyvtárat, a karbantartóműhelyt, az iskola keretében működő falumúzeumot, az épületet óvtuk, amennyire lehetett. Pár éve megjavítottuk a tetőt, hogy az épület ne ázzon be, az adminisztrátor cserepeket is cserélt, ahol szükséges volt, ablakot javítottak, hiszen két éve ott még óvoda működött, a per vége felé azonban már nem volt miért több befektetést végezni az épületen – tette hozzá a községvezető.
Lapunk megkeresésére gróf Bethlen Anikó elmondta, dédanyja és a kastély tulajdonosa, Bálintitt Károly nagyanyja édestestvérek, a rokonságot a családok tartották.
– Bálintitt Károly kérése volt, hogy képviseljem ebben a visszaszolgáltatási ügyben, és tegyek meg mindent azért, hogy a kúria épülete ne jusson ebek harmincadjára, mint a kerelőszentpáli kastéllyal történt. Nem értem, hogy miért kellett akadályozni a visszaszolgáltatást még akkor is, amikor a kúria épülete már iskolának sem felelt meg, miért nem kaphatta vissza a jogos tulajdonos a kastélyt, a parknak a maradványát, a tavacskát és a mellette levő területet, amelyre időközben étterem-panzió épült. Az a baj, hogy az átadási papír nagyon szűkszavú, pedig a végzésben még más ingatlanok is szerepelnek, amelyeket vissza kellene adni: telek, legelő, földterületek. Másfelől, az elmúlt évek során nem értesítettek az ingatlannal, a tó melletti terület helyzetével kapcsolatos változásokról sem, mint ahogy arról sem, hogy az iskolát kiköltöztették. A kúria körüli méréseket sem tartom megfelelőnek, ez egy másik ok, amiért nem írtam alá a jegyzőkönyvet. A házak között vannak kisebb területek, amelyekre nem tartok igényt, és hozzá fogok járulni, hogy az ott lakók betelekeljék ezeket. A kastélyépület romos, ezt mindenki láthatja, a tetőzet megjavítása a legsürgősebb teendő. Ezeket a problémákat meg kell beszéljem az ügyvédemmel és szakértővel, anélkül nem tudok dönteni – jelentette ki gróf Bethlen Anikó. Kérdésünkre, hogy milyen tervei lennének a barokk stílusban épült kastéllyal, a körülötte levő, változatos növényvilágú parkkal kapcsolatosan, a grófnő elmondta, Nagyernye községnek adta volna el, hogy kultúr-központot létesítsenek, ám a visszajelzések szerint nem tartanak igényt rá.
– Mindenképpen azt szeretném, hogy kultúrhely legyen, Ernye hasznára, ha pedig nem kell, akkor ezt a polgármestertől akarom határozottan hallani – tett hozzá Bethlen Anikó.
Népújság (Marosvásárhely)

Érettségi egykor és ma
Ugyanazt az útvonalat jártam be, ugyanazon a napon és időpontban hétfőn, mint 15 évvel ezelőtt. Akkor is forró nyári délelőtt volt, akkor is izgatott voltam, és vártam a megkönnyebbülést, akárcsak hétfőn. Érettségi eredményhirdetés volt, én érettségiztem. A szomszéd román lánnyal indultunk el megnézni, hogyan sikerültek a vizsgáink, ő a Mihai Vitezul Főgimnáziumban, jómagam a Mikes Kelemen Líceumban érettségiztem.
Tegnap újságíró kollégáimmal vártuk az eredményt ugyanezekben az iskolákban. Emlékszem, 15 évvel ezelőtt is először a Mikesbe mentünk. Az otthonról megtett úton a barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy a román írásbeli tétele, Rebreanu Ion című regénye, miben azonos vagy inkább hasonló Móricz Sárarany című könyvével. Bár a tételt nem ilyen szempontból vetették fel a tanárok, mi saját véleményünket is megfogalmaztuk, belevittük az írásba, és olvasmányaink tapasztalatával bővítettük ki a dolgozatot. A hétfői eredményhirdetéskor látott ijedt arcokról az jutott eszembe, hogy mi nem féltünk. Nem féltünk attól, hogy megbukunk az érettségin, inkább versenyszellem volt bennünk, hogy ki teljesít jobban.
1998-ban még nem névsorszerint listázták a vizsgázókat, hanem vonalat húztak. A vonal alatt egyértelmű volt a bukás, felette az elért jegyek sorrendjében álltak a nevek. Először a lista első nevét láttam meg, az iskola legjobb tanulója színtízessel vizsgázott, aztán a vonal alá néztem: két név volt alatta, mindkettőjüket románból vágták el 4-es osztályzattal. A saját nevem középmezőnyben jelent meg, átfutottam a jegyeket, és azt éreztem: megérdemlem őket. A következő gondolatom a nyár volt, végre szabad vagyok, jöhet a tenger, napsütés, buli. Az iskola udvarát elárasztották az évfolyamtársak, mindenki örült, néhányan kissé elégedetlenkedtek, óvásokat fogalmaztak meg a 8-as jegyek miatt, mivel úgy gondolták, többet is érdemelnének. Az érettségi átlagok majdnem mindegyike 7-es osztályzat fölött volt, a román szóbeli szigorú szorongatását ellensúlyozta az írásbeli tétel, a választott tárgyból pedig mindenki jelesre vizsgázott. Ugyanez volt a Mihai Viteazul-iskolában is: örömkönnyek, ölelkezések, kiabálások, tervek a jövőt illetően.
2013. július 8-án viszont nem izgatottan várták az eredményt a diákok, hanem félve. Nem a jegyeket saccolták, hanem az esélyt: átmegyünk-e egyáltalán az érettségin. Néhány diákot kérdezve, hogy melyek a jövőbeli terveik, csak egy válaszuk volt: menjünk át az érettségin, aztán meglátjuk. Idén a román vizsgán az érettségizők közel fele megbukott, magyar nyelvből a diákok 16 százalékát vágták el, a választott tárgyból pedig 23 százalék bukott el. A román nyelv és irodalom oktatása évek óta vita tárgya a magyar anyanyelvű diákok számára, viszont a tragikus érettségi eredményeket nem magyarázza. Nem magyarázza meg azt, hogy a választott tárgyból miként bukik meg valaki, hiszen ő maga választotta mint kedvenc tárgyát. Az érettségi eredményei évek óta katasztrofálisak, van olyan szaklíceum, ahol mindenki megbukott, de elméleti líceum is, amelyben a diákok mindössze 27,69 százalékának sikerült a vizsgája. A dolog érdekessége, hogy ezekben az iskolákban is voltak színtízes tanulók, akiket év végén kitüntettek, aztán az érettségin jól megbuktak kettes-hármas jegyekkel. Véleményem szerint, már az is katasztrófa lenne, ha mindenki átmegy az érettségin, de a legkisebb jegyekkel. Mert bármilyen nehéz is egy-egy tárgy, ötösre azért nem kell különösebb megerőltetés, és noha a végeredmény 6-os kell legyen, a többi tárgyból elért pont ellensúlyozhatja azt.
Az este végignéztem a háromszéki diákok listáját, és azt tapasztaltam, hogy akik buktak mondjuk románból, azok nagy része 1 és 3 közötti jegyet kapott, de a többi tantárgyból is épp hogy átcsúsztak. Arról, hogy mindez kinek a hibája és szégyene, megindult a vita: a diák, a szülő vagy a tanár felelős az évek óta tartó rossz eredmények miatt? Legtöbben a rendszert okolják, ami megfoghatatlan, követhetetlen és bonyolult, de egyvalami biztos: a regények regények maradnak, melyeket el kell olvasni a diáknak az érettségire, a tanár következetes kell legyen, és ki kell szűrnie a négy év alatt azt, aki ötösökkel döcög, és nem áll készen az első komoly megmérettetésre, a szülő dolga pedig észrevenni, hogy érettségi előtt a gyereke egyébbel van elfoglalva, mint a tanulás. Ez a hármas pedig sikerrel léphet fel egy bonyolult, évről évre változó tantervvel szemben, és bebizonyíthatja: az érettségi nem nehéz, viszont komolyan kell venni, mint az élet első mérföldkövét.
Írásom végére beismerem: én nem tanultam az érettségire, mert egyébbel voltam elfoglalva. Egyetemi felvételire készültem különórákkal, mivel akkor még nem számítottak a középiskolai tanulmányi eredmények, sem az érettségi átlag. Az számított, hogy mennyire vagy felkészülve abból a tárgyból, amilyen szakon tovább szeretnél tanulni. Mi 15 évvel ezelőtt nem tanultunk az érettségire, hanem készültünk az azt megelőző négy év során. Aki pedig balszerencséjére nem készült fel, az megismételte az évet, hogy aztán ismét nekifusson a vizsgáknak. Mert ez az érettség egyik jele.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Elindult a mesterképzés a Sapientián
Teljes értékű egyetem lettünk – mondta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, Dávid László, utalva arra, hogy végre elindíthatták a mesterképzést az intézmény marosvásárhelyi és csíki karain. Nem is egy, egyszerre hét szakra várják a felvételizőket.
„Most nyílt lehetőségünk a mesterképzés elindítására, ugyanis egy évvel ezelőtt ilyenkor kaptuk meg az intézmény akkreditációját, s már késő volt a mesterképzések beindítására. De most nem is egy, hanem egyszerre hét szakon indítunk mesterképzést, ebből hatra már meg is kaptuk a végleges akkreditációt, egyet pedig valószínűleg az őszi pótfelvételin indíthatunk” – nyilatkozta a Székelyhonnak az intézmény rektora, Dávid László.
Marosvásárhelyen a fejlett mechatronikai rendszerek, a növényorvos, a számítógépes irányítási rendszerek, valamint a szoftverfejlesztés mesteri szakok indulnak, Csíkszeredában a fenntartható biotechnológiák mesteri szak indul, valamint a fordító és tolmács szak, amely mind Marosvásárhelyen, mind pedig Csíkban működni fog. Ezekre már megkapta az engedélyt az intézmény, így jövő héttől már lehet iratkozni a helyekre. Átlagban 15 ingyenes és 15 fizetéses helyet hirdetnek.
A kommunikáció, média és közkapcsolatok mesteri szak vizsgálatára későn érkezett a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) értesítése, a véleményezésük azonban pozitív volt, így várhatóan az őszi pótfelvételire indulhat a kommunikáció mesteri is – tudtuk meg a rektortól.
„A bolognai folyamat most nálunk is befejeződött, azzal hogy mesterképzéseket indítottunk, így nem kell más egyetemeken mesterizniük a hallgatóinknak. Nemzetköziesített szakokról van szó, ami azt jelenti, hogy minden szakon egy-egy magyarországi egyetem közreműködésével tanítunk majd” – mondta Dávid. A Sapientia a Nyíregyházi Főiskolával, a Corvinus Egyetemmel, a Pannon Egyetemmel, az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, valamint a Debreceni Egyetemmel partnerségben szervezi a mesterképzéseket.
„Sikerült akkreditáltatnunk a pedagógusképzést is, így ha valaki ezt is elvégzi, akkor tanár is lehet a szakmáján belül. Ezt a pedamodult eddig más egyetemeken kellett elvégezniük a diákjainknak” – magyarázta a rektor.
A beiratkozási időszak amúgy július 13-án kezdődik a kolozsvári karon működő szakokra, hétfőn pedig megnyitja kapuit a marosvásárhelyi kar, egyszerre a csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karral, valamint a Gazdaság- és Humántudományok Karral.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Legyünk mi bölcsebbek
Mert úgy tűnik, vezetőink nem nőttek fel a feladathoz. Mintha nem érzékelnék a veszélyt, hogy néhány év múlva a szórvány sorsára juthat Székelyföld is, ha a román hatalom megvalósítja régióátszervezési terveit.
S ha ma még egyik vágyunk az, hogy regionális hivatalos nyelvként ismerjék el a magyart, néhány évtized múlva talán már azért izgulhatunk, meglesz-e húszszázalékos arányunk, hogy bár szülővárosunk nevét magyarul is kiírják… Mindeközben képviseletünkre vállalkozó politikusaink csak pártérdekeikkel foglalatoskodnak. Nyugtatgatnak, hogy messzi még a veszély, fanyalogva nyilatkozgatnak, cinikusan üzengetnek egymásnak a sajtóban. Az RMDSZ elnöke nemrég kertipartiszerű összejövetelen látta megfelelőnek nyilvánosságra hozni, hogy szeptemberre szerveznek nagyszabású tüntetést. Csak remélhetjük: a helyszín és a bejelentés módja nem annak a fokmérője, hogy mennyire komolyan viszonyulnak az ügyhöz. Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői, vélhetően kiszorítva érezvén magukat a szervezésből, senkivel nem egyeztetve, július 20-ra hirdettek megmozdulásokat Erdély-szerte. Csak ennyi kellett, nem is késett a replika. Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nekiesett az EMNP-nek, azzal vádolva őket, hogy vízipisztollyal indulnak háborúba. Mi több, ezúttal a márciusi marosvásárhelyi autonómiatüntetésen az RMDSZ központi vezetésével nyíltan szembeszegülő háromszéki RMDSZ-elnök is sietett Kovács nyomdokaiba lépni, maga is különutassággal vádolva a Néppártot. S ha mindez nem lett volna elég, megszólaltak az MPP képviselői is, akiknek meg az fáj, hogy központi szinten nem egyeztettek velük. És – a Hargita megyeiek közleménye szerint – az is, hogy nyár van, a melegben pedig, ugyebár, nehéz tiltakozni. Így állunk hát most, miközben a hatalom rendületlenül folytatja elképzelései gyakorlatba ültetését. Holnap Székelyföldre látogat Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, Bálványoson szerveznek közvitát a közigazgatási átszervezésről. Országjáró körútján újabb helyszínt pipálhat majd ki, s amikor előáll majd a kormány terveivel, senki sem vádolhatja azzal, hogy nem kezdeményezett széles körű társadalmi egyeztetést. Ráadásul fű alatt szervezik át az államigazgatást is a tervezett új berendezkedésnek megfelelően, most éppen az adóhivatalok összevonása folyik a leendő régiók mentén. Történik pediglen mindez nyáron, amikor egyes vezetőink szerint úgysem fenyeget semmilyen azonnali veszély, mások meg a hőség miatt nem tartják időszerűnek felemelni szavukat. Hát ezért kellene nekünk bölcsebbnek lennünk. Hagyjuk a vádaskodást politikusainkra, míg végre eldöntik majd, kinek milyen messzi lő a vízipuskája – mi pedig fogjunk össze, mutassuk meg, hogy bírjuk a meleget, felelősségteljesen viszonyulunk jövőnkhöz, és legyünk ott minden tüntetésen, bármelyik magyar szervezet kezdeményezze azt. Júliusban is, szeptemberben is, valahányszor szükség van rá.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lopakodó régiósítás
Ha nem megy másképpen, hát a „kertek alatt” vezetik be a nyolcrégiós közigazgatási átszervezést: a különböző állami funkciókat ellátó intézmények átszabásával. Legalábbis ez tetszik ki abból a kormányzati igyekezetből, amely a felügyelőségek (építészeti, fogyasztóvédelmi stb.), legújabban pedig az adóhivatal reformját kíséri.
A címszavak rendkívül biztatóak: decentralizáció, korrupcióellenesség, hatékonyság, egyszóval intézményi reform. De immár tapasztalatból tudjuk, hogy nálunk minden az ellenkezőjét jelenti: a decentralizáció valójában központosítást takar, a korrupció elleni harc intézményei a megvesztegethetőség újabb melegágyát teremtik meg, a hatékonyság helyett a bürokrácia burjánzik, a reform pedig szitokszóvá vált, mert ami valamennyire működött, az átszervezés után elveszíti addigi erejét.
Holott minden átalakításnak – a közigazgatási reformnak pedig végképp – az lenne a célja, hogy az állampolgár egyre jobb, egyre hatékonyabb (köz)szolgáltatásban részesüljön. Egy jól működő állami és önkormányzati gépezetnek, a területi közigazgatásnak is ez lenne az alfája és ómegája. Ehelyett könnyen megeshet, hogy – a most körvonalazódó adóhivatali reform leple alatt például – az adóalanynak tekintett állampolgárnak, aki netán vállalkozásra is adta fejét, nem a hozzá legközelebbi területi adóhivatalba kell betérnie ügyeit intézni, hanem egy több tíz, vagy éppen száz kilométerre lévő „regionális” központba. Minden ez, csak nem a létező hagyományokra épülő modern közigazgatási rendszer felé vezető út. A nevetséges szakmai érvekkel alátámasztott közigazgatási átalakítási tervek (például a hagyományokra épülő területi kohézió helyett a migrációban rejlő gazdasági potenciál az egyik fő szakmai érv) egyértelmű és rövid távú politikai érdekeket szolgálnak. Nagyon leegyszerűsítve: az a fő szempont, hogy melyik vidéki „báró” kap nagyobb hatáskört – természetesen a helyi hatásköröket elvonva és nem a központiakat leosztva. Nyoma sincs gazdasági, fejlesztési elképzeléseknek, netán demográfiai meggondolásoknak. Hogy a mumusról, az etnikai szempontról ne is beszéljünk. S ha a nagy politikai szándék átpréselése – ilyen-olyan akadályok miatt – nem kivitelezhető, ha a kockázati szint magasnak tűnik (lásd: érvényességi küszöb a népszavazásnál), akkor jöjjön a lopakodó régiósítás, a közszolgáltatásokat ellátó megannyi intézmény átszervezése.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fontos az átirat megsemmisítése
Három témáról tartott sajtótájékoztatót tegnap dr. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd.
Beszámolt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál tartott meghallgatásról, amelyen a MOGYE rektorával, dr. Leonard Azamfirei professzorral együtt a klinikai gyakorlatban kötelezővé tett egynyelvűségről fejtették ki a véleményüket. A marosvásárhelyi szabadidőközpontban történt incidens kapcsán kéréssel fordult a helyi tanácshoz és a szóban forgó rádió vezetőségéhez: határozatban rögzítsék, hogy a román nyelvű vakációs rádióban a segélykérést a vészhelyzetben levő személy nyelvén is be lehessen mondani. A harmadik témát a magyarországi kitüntetés átvételére elutazott egyetemi tanárok ellen indított eljárás jogosságának a megkérdőjelezése képezte.
– Az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál érdemben tárgyalták az ügyet, amelyben a Romániai Magyar Orvosképzésért Egyesület (RMOGYKE) és az RMDSZ azt kérte, hogy a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Romániai Hatóság (ARACIS) átiratát, amelyik arról szól, hogy a betegágy mellett csak a román nyelvet lehet használni, tehát az orvosok gyakorlati oktatása csak román nyelven folyhat, nyilvánítsák diszkriminatívnak. Sérti ugyanis a betegjogi törvényt, amely pontosan meghatározza, hogy ahhoz a beteghez, aki nem ismeri a román nyelvet, anyanyelvén kell szólni, továbbá más alkotmányos rendelkezéseket is sért. Ezenkívül kértük, hogy nyilvánítsák diszkriminatívnak a MOGYE szenátusának az április 30-i döntését, amellyel elutasította a magyar oktatóknak a magyar oktatási vonal külön akkreditációjára vonatkozó kérését. Kérésünket arra alapoztuk, hogy a tanügyi törvény biztosítja ezt a lehetőséget, s a diszkriminációellenes jogszabály szerint ha megszorítva alkalmaznak egy törvényt, az hátrányos megkülönböztetésnek számít, és büntetéseket von maga után. A harmadik kérés az egyetemi charta azon diszkriminatív kitételeire vonatkozott, amely szerint a gyakorlati oktatás kizárólag román nyelvű lehet, miközben az egyetem vezetősége folyton megfeledkezik arról, hogy az angol nyelven tanulók gyakorlati oktatása angol nyelven történik, amit a rektor a meghallgatáson is próbált elhallgatni.
A tárgyalás két órát tartott. Miután ismertettem a panaszunkat, a rektor válaszolt, majd megcáfoltam az érveit, s ő is próbált cáfolni, de gyenge munícióval. Végül az ODET elnöke, Asztalos Csaba közölte velünk: mivel annyira komplex az ügy, azt szeretné, hogy a tanácsnak mind a kilenc tagja szavazzon, ezért augusztus 15-e után hoznak döntést. Nagyon fontos lenne az ARACIS átiratának a megsemmisítése, mert emögé bújnak, hogy valamilyen törvényes alapja legyen a tanügyi törvényt sértő chartabeli rendelkezésnek. Amennyiben az ODET megállapítja, hogy az ARACIS határozata diszkriminatív, kötelesek lesznek visszavonni, s a szenátus nem hivatkozhat erre az álláspontra.
A víkendtelepi incidens kapcsán tisztázni kell, hogy ki tiltotta meg az SBS Románia szolgálatában álló rádiós cég magyar nemzetiségű alkalmazottjának, Nagy István Csabának, hogy magyar nyelvű segélykérést közvetítsen a rádióban. Elképesztőnek tartom, hogy egy gyermeket ne lehessen azon a nyelven keresni, amelyet ismer, s ami az unokám esetében a magyar és a német. Ezt az embertelen gyakorlatot meg kell szüntetni, ezért a polgármesteri hivatalhoz és a vásárhelyi tanácshoz fordultam, azzal a javaslattal, hogy a következő szerződéseket a Radio vacantaval úgy kössék meg, hogy kötelezzék a műsorszórót arra, hogy a segélykérés a segítségre szoruló nyelvén is elhangozhasson. A Diszkriminációellenes Tanács június 5-én iktatta az erre vonatkozó beadványt, s remélem, rövidesen kitűzik a tárgyalást. Várom továbbá a polgármester válaszát is.
Rossz fényt vet az egyetemre, hogy amikor dr. Szabó Béla professzort a magyar államfő kitüntette, feltételezhetően a MOGYE egyik vezetője álnéven tett panaszt, olyan dokumentumokat csatolva a feljelentéshez, amihez csak egy magas beosztású vezető juthatott hozzá. A feljelentést a Korrupcióellenes Ügyészséghez és a Bírósági Ügyészséghez is benyújtotta. A DNA 300 lej pénzbírsággal sújtotta a magyar tanerőket, amit megtámadtunk, arra hivatkozva, hogy nem volt illetékességük ebben az ügyben vizsgálódni. Álláspontunkat alátámasztja, hogy az ügyészség megállapította, a feljelentő, dr. Popa Alexandru nem létező személy, tehát nem létezik a bűncselekmény, és megszüntette az eljárást – tájékoztatott Kincses Előd.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely

Könyvek a várólistán
Válaszol: Jakab Gábor plébános
Ezzel a címmel indul nyári sorozat a Szabadság kultúra rovatában. Nyár van, itt a vakáció, a szabadságok ideje, bizonyára mindenki szívesen visz magával egy-két könyvet a nyaralás idejére, de akár itthon, a hosszú, nyári esték alatt is kellemes időtöltés lehet az olvasás, esetleg egy pohár bor/üdítő, csésze tea mellett a teraszon/kertben/szobában ülve.
Az általunk megkeresett személyeknek ugyanazt a kérdést tesszük fel: „Milyen könyvek vannak az Ön várólistáján”, és arra kérjük őket, hogy néhány mondatban indokolják meg a választásukat. A sorozatot Jakab Gábor plébános válaszával indítjuk útjára.
Választásom a magyarországi Oravecz Imre Kaliforniai fürj című, több mint 600 oldalas regényére esett. Az indoklást a kötet „fülszövege” (a kemény táblájú könyv borítójának a behajtott szélére írt szöveg) adta. Idézem: „A 19. század második felében és az azt követő századfordulón nagy tömegek keltek útra Magyarországról Észak-Amerikába. Zömük kevésföldű parasztember vagy nincstelen zsellér volt, de akadtak köztük szép számmal jobb módúak is, akik további gyarapodásukat remélték a kivándorlástól. Eredetileg csak annyi időt szándékoztak az Újvilágban tölteni, amennyi ahhoz kellett, hogy némi pénzt gyűjtsenek, és hazatérvén földet vehessenek, házat, istállót építtethessenek, kit milyen cél vezérelt. Csak hát odaát többnyire minden másként alakult, mint tervezték.
Különös, de ez a nagy, emberi dráma jóformán visszhangtalan maradt a magyar irodalomban, és máig sincs méltó feldolgozása. Ezen a helyzeten igyekszik változtatni Oravecz Imre regénye, ezt a szinte eposzi méretű küzdelmet ábrázolja, amelyet ezeknek a férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek, felnőtteknek és gyerekeknek az exodus, az óhazából való távozás és az új hazában való megmaradás jelentett”.
Köztudott, hogy az „exodus” azóta is tart. Különösen is felerősödött az 1989-es változások után. A fájdalmas téma iránti érdeklődésem késztet most engem az Oravecz-regény elolvasására.
Ezenkívül mindennapi olvasmányom (vakációban is!) a „könyvek könyve”, a Biblia. Ennek tagadhatatlanul helytálló megindoklását Szent Jeromosnál olvastam: „Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust”.
Mivel katolikus pap vagyok, nyilván teológiai szakkönyv is szerepel a „várólistámon” a nyár folyamán, mégpedig a magyarországi Vigília Kiadónál 1996-ban megjelent kétkötetes könyv, A dogmatika kézikönyve. Olvastam már a megjelenése idején és tanulmányoztam is, de az ismeretek felfrissítése végett most újraolvasom.
Fiatalokat buzdítva az olvasás fontosságára, szoktam mondani nekik, hogy: Fiúk és lányok! Nem kell sokat olvasni, elég egy életre 5-6 jó könyv. Idáig tetszik is a „buzdításom”, csak akkor lepődnek meg, amikor mondandómat így folytatom: Igen ám, de (fiúk és lányok) el kell olvasni azt az 500-600 könnyvet is, amelyekből kiválaszthatjátok az említett nagyon fontos 5-6-ot.
A teológián ezt tanították nekünk: Clericus absque libris est tamquam miles inermis. Magyarul: pap könyv nélkül annyi, mint katona fegyver nélkül. Nos, bizonyos értelemben az élet nagy harcában mindannyian katonák vagyunk.
(Köllő Katalin)
Szabadság (Kolozsvár)

Kincses: az anarchiát választja a MOGYE a magyar megkülönböztetésével
Autonómia helyett anarchia jellemezné a magyar nyelvet hátrányosan megkülönböztető marosvásárhelyi egyetem működését, ha a jövőben sem tartaná be a diszkrimi- nációellenes törvényeket – mondta a romániai magyar orvosképzésért egyesület jogi képviselője. Az orvostan- hallgatók klinikai gyakorlatának nyelve ügyében folytatott vitában nyár végén újabb fejlemény várható. Panasszal fordult a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület és az RMDSZ a bukaresti diszkriminációellenes tanácshoz, az ottani egyenlő bánásmód hatósághoz. Mindkét szervezet tiltakozik a felsőoktatási akkreditációs hatóság előírása ellen, mely szerint az orvostanhallgatók klinikai gyakorlatuk során kizárólag románul beszélhetnek a páciensekkel.
A diszkriminációellenes tanács hétfőn meghallgatta a feleket, döntés augusztus második felében várható. A panaszos egyesület jogi képviselője, Kincses Előd a Határok nélkül csütörtöki adásában azt mondta, az, hogy a betegágy mellett csak a románt lehet használni – tehát a gyakorlati oktatás is csak román nyelven folyhat –, amellett, hogy diszkriminatív és több alkotmányos rendelkezéssel is ellentétes, sérti a betegjogi törvényt is. A jogszabály ugyanis kimondja, hogyha egy paciens nem tud románul, akkor az anyanyelvén kell hozzáfordulni.
Az egyesület azt is kérte, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusának április 30-ai döntéséről is állapítsák meg, hogy diszkriminatív, miután a testület elutasította a magyar oktatási rész külön akkreditációjára vonatkozó oktatói kérést. Kincses Előd szerint panaszuk alapja, hogy a tanügyi törvény biztosítja az igényelt akkreditáció lehetőségét. Hozzátette: a diszkriminációellenes törvény úgy szól, hogy ha restriktíven, vagyis megszorítva alkalmaznak egy jogszabályt, akkor az már diszkriminációnak számít, és szankciókat von maga után.
A harmadik kérés, hogy a marosvásárhelyi egyetem chartájának, vagyis alapszabályának diszkriminatív kitételeire vonatkozott. Az egyesület elsősorban annak a megállapítását kérte, hogy a magyar diákok számára a gyakorlatok kizárólag román nyelven történő megtartása szintén megkülönböztetés. Kincses Előd hozzátette, a magyar nyelv elleni diszkriminációt jelzi az is, hogy az egyetemen az angol nyelven tanulók gyakorlatát angol nyelven tartják.
Az RMDSZ panasza kizárólag az akkreditációs tanács átiratával foglalkozik, a párt beadványának ügyét a diszkriminációellenes tanács összevonta a magyar orvosképzésért egyesületével, és együtt vizsgálja őket. A tanács elnöke, Asztalos Csaba – Kincses Előd beszámolója szerint – közölte, hogy a felvetett kérdés annyira komplikált, hogy azt szeretné, a testület minden tagja szavazzon róla, ezért születik majd csak augusztus 15-e után döntés.
Amennyiben a kormányhivatal akkreditációs tanács vitatott határozatáról megállapítják, hogy diszkriminatív, akkor a bepanaszolt testület köteles azt visszavonni. Ebben az esetben a marosvásárhelyi egyetem szenátusa nem hivatkozhat arra a kormányhivatali álláspontra, hogy az orvostanhallgatók klinikai gyakorlatuk során kizárólag románul beszélhetnek a páciensekkel – mondta Kincses Előd. A jogász szerint ez azonban még mindig kevés, mert az egyetemi autonómia azt jelenti, hogy az illetékes minisztérium által jóváhagyott egyetemi alapszabályt csak a felsőoktatási intézmény szenátusa módosíthatja. „Tehát továbbra is az ő térfelükön pattog a labda” – fogalmazott a szakember.
Kincses Előd ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a tanügyi jogszabály azt is kimondja, hogy az egyetemi autonómia a törvények szigorú betartásával kell, hogy működjön. „Mert ha a törvényt nem tartod be, az nem autonómia, hanem anarchia” – összegezte véleményét a Kossuth Rádió műsorában a Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület jogi képviselője.
Kossuth Rádió, Határok nélkül
Erdély.ma

Tulipán és vízipisztoly
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség már ismét mást akar. Nem tudjuk még, hogy mit, de azt nagyon. Ismerve a korábban Markó Béla, ma pedig Kelemen Hunor vezette társaságot, sok jóra nem is számítunk. Pedig arról lenne szó, hogy meg kellene védeni azt a fránya – hivatalosan már 1 225 000 főre apadt – erdélyi magyarságot a beolvadástól.
Pedig Kelemenék állításuk szerint a bukaresti parlamentben romániai testvéreink egyedüli érdekképviselői és felkent jóakarói. Ennek ellenére a parlamenten kívüli Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdett legújabban is olyan akcióba, amelyet az RMDSZ is bátran felvállalhatna, de nem teszi.
Mint arról beszámoltunk, az EMNP, valamint az EMNT a múlt héten bejelentette: tüntetéssorozatot indítanak a régióátszervezés ellen és az autonómia mellett. Toró T. Tibor EMNP-elnök szerint nem lesz kiemelt helyszín, minden olyan településre számítanak, ahol szervezeteik vannak, vagy ahol partnereket találnak. Jelenleg azon dolgoznak, hogy a húszperces tiltakozó megmozdulások lehetőleg egységes forgatókönyv szerint történjenek, és azt szeretnék, ha összesen legalább száz település csatlakozna a kezdeményezésükhöz, hiszen a néppárt kezdeményezőként tekint magára, de a tüntetéssorozat nyitott valamennyi erdélyi politikai alakulat, civilszervezet számára.
Igen ám, de az eddigi visszajelzések felemás képet mutatnak, hiszen eddig csupán a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) jelezte, hogy nemcsak részt vesz az eseményeken, hanem a szervezőmunkából is kiveszi a részét. Toró szerint a Magyar Polgári Párt helyi és megyei szervezeteivel szemben már felemásak a tapasztalataik, de többnyire a partneri viszony jellemző a két alakulat kapcsolatára. A néppárt elnöke ugyanakkor elmondta: az RMDSZ országos vezetése részéről érdemi válasz nem érkezett.
Ez az, amire a bevezetőben is utaltam.
A kutya, az RMDSZ jókora tulipánjával a szájában, itt van nagyon elásva, mégpedig a Dambovita medre alá, jó mélyen. Ugatása ennek ellenére még e félig-meddig bukaresti műfolyó csobogása alól is kihallatszik: Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára szerint az EMNP különutas politikát folytat az autonómia és a regionális átszervezési terv ügyében. A főtitkár itt arra is utalt, hogy az RMDSZ jó ideje tárgyalásokat folytat az SZNT-vel egy őszi, nagyszabású demonstrációról, és szerinte sajnálatos, hogy az EMNP egyszerű kampányeseménnyé degradálja az autonómia és a regionális átszervezés témáját. Kovács még azt is hozzáfűzte, hogy „az EMNP sok kicsi vízipisztollyal megy a háborúba, pedig most a nagy ágyúra van szükség, hiszen csak egy több tízezres nagyságú utcai megmozdulás tud megfelelő súlyt adni a követeléseinknek”.
Kár, hogy a politikusok, még mielőtt új hivatásuk és a valóság közti küszöböt átlépik, nem esnek át a szenilitásukat és az amnéziára való hajlandóságukat megállapító szűrésen. Éppen ezért tekintik elmeháborodottnak a választókat, de még a sajtót is.
Én mégis tetszelegnék egy kicsit, ha hagyják, ama bizonyos őrkutya szerepében. Szíves emlékeztetésül leírom tehát, hogy az erdélyi magyar leányzók fekvése március elején még egészen más irányú volt. Olyan értelemben, hogy amikor az SZNT ugyancsak az autonómia érdekében hirdette meg március 10-re marosvásárhelyi, végül harmincezresre sikeredett tüntetését, éppen hogy az RMDSZ hatalmasságai fintorogtak a részvételtől – tisztelet a kivételnek, annak a néhány székelyföldi polgármesternek, aki mégis ott volt a megmozduláson.
De az, hogy most Kovács Péter éppen az SZNT-re hivatkozva mondaná be az unalmast, az már finoman szólva is olyan, mintha Piroska a farkassal tervezne őszre kortárs találkozót tartani. De ha így akarják, legyen. De szóljon már végre valami: nagyágyú vagy vízipisztoly – mit bánom én! Még az sem lenne gond, ha hétfőn az SZNT, kedden az EMNT, szerdán az MPP, csütörtökön az RMDSZ, pénteken az EMNP, majd hétvégén az erdélyi románok mennek az utcára Erdélyért, a regionalizációért és/vagy autonómiáért.
Kezdje el már végre valaki a munkát, mert 1989 decembere óta csak hangzatos kijelentések fogalmazódtak meg ez ügyben, s ha tetszik, ha nem, a vízipisztolyokat is az RMDSZ tartotta a kezében, miközben az ezredesei fordítva ültek a lovon.
És ha nem lesz nagy durranás, hát majd a sajtó üti tovább a vasat. Hála istennek vagyunk még néhányan, akiknek nincs a szájában tulipán, s a Dambovita is messze csordogál tőlük.
Kristály Lehel
Magyar Hírlap
Erdély.ma