Aggódnak a volt környezetvédelmi miniszterek (Szakértői döntés Verespatak-ügyben)
Korodi Attila és Borbély László volt környezetvédelmi miniszter is tiltakozik az ellen, hogy a verespataki aranybánya megnyitásáról kedvező szakértői véleményezés született. Mindkét egykori tárcavezető úgy véli, továbbra is számos megválaszolatlan kérdés maradt, a ciántechnológia biztonságos alkalmazására nem látnak elég garanciát.
Politikai nyilatkozattal tiltakozott Korodi Attila tegnap a képviselőházban a verespataki aranybánya megnyitásának engedélyezéséről információja szerint megszületett szakértői döntés ellen. Az RMDSZ-képviselő, aki volt környezetvédelmi miniszterként 2007-ben felfüggesztette a verespataki aranybánya-beruházás környezetvédelmi engedélyezését, elmondta: tudomása szerint a beruházás környezetvédelmi engedélyéről döntő kormányzati tárcaközi bizottság szakértői két héttel ezelőtt a bányanyitás mellett foglaltak állást, és a jelek szerint a tervezett beruházás a héten ugyanabban a bizottságban államtitkári szinten is megkapja a zöld jelzést.
A környezetvédelmi minisztérium közölte, hogy május 10-én valóban ülésezett a tárcaközi szakértői bizottság, amely a kitermeléssel kapcsolatos bányászati hulladék kezelésének a tervét elemezte, amit a vállalat márciusban nyújtott be. Emellett megvizsgálták a hatályos törvények tükrében a beruházó által ígért pénzügyi garanciákat, valamint azt, hogy a projekt mennyire felel meg az európai vízgazdálkodási irányelveknek. A tanácskozáson a bizottság újabb információkat vagy megoldásokat kért a beruházótól – olvasható a tárca közleményében, amely hozzáteszi, hogy a tárcaközi bizottság még nem döntött. Korodi Attila tegnapi napirend előtti felszólalásában emlékeztetett, hogy a beruházás Európa legnagyobb külszíni bányája lenne, amely ciántechnológia alkalmazásával termelné ki az aranyat és az ezüstöt, a projekt pedig egy 350 hektáron elterülő zagytározót is tartalmaz. Korodi szerint bárki örülhetne a beruházásnak, hiszen az gazdaságilag értékes, de nincs semmilyen gyakorlati bizonyíték arra, hogy a beruházást tervező Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) kanadai–román vegyes vállalat képes maradéktalanul betartani ígéreteit. Ezért Korodi szerint a beruházás veszélyt jelent a környezetre, és nem zárható ki a 2000-es tiszai ciánszennyezéshez hasonló, újabb környezeti katasztrófa lehetősége sem.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke ugyancsak tegnap kijelentette: a környezetvédelmi minisztérium elhamarkodta azt a döntését, hogy szakértői szinten rábólintott a verespataki bányaberuházásra, mert ez a tanulmány nincs olyan stádiumban, hogy a kormány vállalja a beruházásról szóló döntés felelősségét. „Nagyon aggaszt ennek az engedélyezésnek már csak a híre is” – mondta Borbély, hozzátéve: amikor környezetvédelmi miniszterként még ő felelt ezért a beruházásért, világosan kifejtette, hogy csak akkor ad engedélyt a kitermelésre, ha 101 százalékban meg lesz győződve arról, hogy az RMGC bányászati technológiája nem lesz romboló hatással a környezetre – erről azonban kétévi minisztersége alatt nem tudták meggyőzni. Kijelentette, meg fogja kérni a minisztériumot, hogy tisztázza ezeket a kérdéseket, hiszen a szakértői jóváhagyás komoly politikai felelősséget jelent. Borbély arra kérte a zöldszervezeteket, reagáljanak a kormány döntésére, hiszen szükség van arra, hogy a civil szféra is hallassa hangját a hasonló elhamarkodott döntésekkel szemben. A kormány április végén önálló cégbe szervezte a projektben birtokolt 19,3 százalékos részesedését azért, hogy közvetlenül tudja felügyelni az RMGC tevékenységét, és biztosítani tudja a haszon részarányos befizetését az állami költségvetésbe. A beruházást a Román Tudományos Akadémia, a román ortodox egyház és számos civil szervezet ellenzi, akárcsak Magyarország.
Az RMGC 1997-ben szerzett bányászati engedélyt Verespatak térségében, ahol a római kori emlékeket őrző település eltüntetésével, ciántechnológiás eljárással 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt akar kitermelni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a párbeszédet az alkotmány tiltja
Valahányszor azt vetik a magyar ellenzék szemére, hogy nem tárgyalásos úton kívánja elérni céljait, valahányszor azzal vádolják, hogy kerüli a többséggel való párbeszédet, az ember joggal kérdi meg: miről is beszélünk?
Romániában ugyanis a legnagyobb kisebbséget, a kollektív jogaiban a mai napig korlátozott magyarságot – melyet mind történelmi, mind mai állapotából fakadóan megilletne a társnemzeti státus – alkotmányos előírás gáncsolja nem csupán abban, hogy kollektív jogait kiteljesíthesse, hanem magának az erről folyó diskurzusnak, párbeszédnek, a tárgyalásos megoldásnak a lehetőségétől is. Romániában ugyanis alkotmányos előírás tiltja bizonyos cikkelyek módosítását, méghozzá azokat, melyek pontosan e magyar nemzetrész egyenjogúsításához nélkülözhetetlenek.
Idézzük az alkotmány 152-es szakaszát teljes egészében, megvilágítandó, mire gondolunk. A módosítás korlátai címet viselő szakasz leszögezi: „(1) Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági államformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései. (2) Úgyszintén semmiféle módosítás nem lehetséges, ha annak eredménye az állampolgárok alapvető jogainak és szabadságainak vagy ezek biztosítékainak a megszüntetése. (3) Az Alkotmány nem módosítható ostromállapot vagy sürgősségi állapot időtartama alatt, sem pedig háború idején.”
Miért áll mindez törekvéseink útjában? Mint azt képviselőink kifejtették már, az állam nemzeti jellegének deklarálása az 1-es szakaszban lehet egy óhaj vagy cél kanonizálása, de a valóságot nem fedi, lévén az ország lakossága többnemzetiségű. Attól, hogy eleve megváltoztathatatlanná nyilvánítjuk a paragrafust, valóságtartalma mit sem gyarapszik, viszont elejét veszi a nemzetiségi kérdés minden demokratikus rendezésének. Íme egy jogi tabu, egy eleve kisiklatott, hogy ne mondjuk: betiltott témája a párbeszédnek. A belső önrendelkezés formájaként elképzelt területi és kulturális autonómia ellenében a felsorolt jelzők közül nem egyet szintén felhasználtak már, azokat tehát szintén lehet a minden tárgyalástól való elzárkózás szándékával magyarázni. Menjünk tovább: ha egyetlen hivatalos nyelv üdvözít, akkor a kisebbségek nyelvi jogai érvényesülésének már eleve gátat szabtak, azokat megcsonkították. Hogy az állampolgárok „alapvető szabadságjogait” olyan hangzatosan védik, az megható, kár, hogy ez nincs összhangban az előző paragrafussal.
Annyira nem, hogy az idézet utolsó mondata már-már kifordul önmagából. A jogfosztottságot (a részleges joggyakorlást) posztuláló kitétel ugyanis mi mást állandósítana, ha nem egy de facto sürgősségi állapotot? Ezt az egész szakaszt el kellene törölni ahhoz – különben ellentmond magának a népuralom alapelvének is –, hogy a tárgyalásos megoldásra való törekvést komolyan lehessen ajánlani.
De ha egyszer meghiúsítják, hogyan várhatná bárki el, hogy komolyan lehessen venni?
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihívás az e-tankönyv
Nyilvános vitára bocsátotta az oktatási minisztérium az új, nyomtatott, illetve elektronikus tankönyvekre vonatkozó módszertant. A szaktárca áprilisban jelentette be, hogy a következő tanévtől új tankönyveket vezet be az első osztályosok számára, amelyek elektronikus formátumban is hozzáférhetők lesznek.
A tankönyvek kidolgozására, jóváhagyására és beszerzésére vonatkozó metodológia szerint minden egyes kiadványhoz annak digitális változatát is csatolni kell CD-n, az elektronikus változatot a minisztérium honlapjáról is letölthetik a diákok. A tervezet szerint az első osztályosok számára őszre készül el az új román-, magyar-, matematika- és környezetismeret-tankönyv. Mindegyik kiadvány kétkötetes lesz, az ezekhez tartozó digitális verzió pedig a Windows 7-es operációs rendszerben futtatható multimédiás elemeket és játékokat tartalmaz majd. A kiadványok beszerzésére 20 millió lejt utalt ki a minisztérium. Remus Pricopie oktatási miniszter úgy nyilatkozott, a tankönyvek cseréje 2017-ben fejeződne be. Úgy vélte, a digitális változat bevezetése azért fontos, mivel a multimédiás eszközök révén könnyebben tanulnak a diákok. A romániai közoktatásban jelenleg 1491 tankönyvet tartanak nyilván, 293 az elemi, 386 a gimnáziumi osztályok, míg 812 a középiskolások számára készült.
Egyetemi jegyzeteknek is beválnak
A minisztériumi illetékesek arra hívták fel a figyelmet, hogy a jelenlegi tankönyvek annyira tudományosak, hogy akár egyetemi jegyzeteknek is beválnának, ráadásul tele vannak hibákkal, hiszen az eddigi gyakorlat szerint a licit során többet nyomott a latban az ár, mint a minőség. A romániai közoktatásban jelenleg 555 oktatási program zajlik, derül ki a szaktárca adataiból, de csupán 279 számára biztosítottak a tankönyvek, a tantervben szereplő tantárgyak mintegy feléből nincs tankönyvük a diákoknak. A szaktárca magyarázata szerint ennek oka, hogy a kiadók nem érdekeltek a kis példányszámú könyvek kidolgozásában, mint például a kisebbségek nyelvén íródó kiadványok. Mint írják, az elemi osztályok számára a tankönyvek zöme a 2004–2006-os időszakban készült, a középiskolások számára 2007-ben hirdették meg a közbeszerzést. A jelenleg használatos tankönyveket a pedagógusok is elavultnak tartják. Mint rámutattak, olyan, 1996-ban készült könyv is van, amely szomszédos államként Jugoszláviát nevezi meg, Románia uniós csatlakozását pedig távoli célként említi. A Digi 24 hírtelevíziónak egy pedagógus úgy fogalmazott, a jelenleg használatos tankönyvek úgy vannak összeállítva, „mintha az lenne a cél, hogy elijesszék a diákot". A kiadványokat a tanulók is elavultnak és unalmasnak tartják, egy hetedikes diák elmondta, nem vonzza a fekete szövegtenger.
Kevés a pénz, szorít az idő
A tankönyvkiadók a szaktárca terve kapcsán arra hívták fel a figyelmet, hogy európai uniós szinten Romániában jut a legkevesebb pénz iskolai kiadványok beszerzésére, Bulgária például ennek a nyolcszorosát utalja ki e célra. Emiatt a kiadók arra kényszerültek, hogy a közbeszerzés során a legkisebb – adott esetben még az előállítási költségeket sem fedező – árat ajánlják, így a hangsúly a minőség helyett az anyagiakra kerül, a Romániai Könyvkiadók Szövetsége tiltakozott a minisztérium terve ellen, úgy vélve, az a szeptemberi határidővel megvalósíthatatlan, hiszen egy tankönyvet 6–9 hónap alatt lehet kidolgozni. Mario Demezzo elnök akkor azt mondta, a szervezet mindent megtesz a projekt leállítása érdekében, ha kell, a bíróságon támadja meg azt, kérve, hogy a könyveknek csak 2014 őszére kelljen elkészülniük. Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó vezérigazgatója ezzel szemben tegnap a Krónikának úgy nyilatkozott, hogy a most nyilvánosságra hozott tervezet szerint a határidők nem olyan rövidek, hogy lehetetlenné tegyék a könyvek elkészítését. Az elsősöknek szóló tankönyveket idén októberig, a másodikosokét december elején kell bemutatniuk, és csak a 2014–2015-ös tanévben kerülnek a gyerekekhez. A szakember elmondta, a tanügyi törvény előírja, hogy ki kell dolgozni az új tanterveket, hiszen ezek alapján készülnek el a tankönyvek, a tervek egy része, az első és második osztályoké jelentős késéssel, idén áprilisra készült el. A kiadók pedig megszeppentek, hiszen az első nyilatkozatok után attól tartottak, szeptemberig meg kell lenniük az új könyveknek. A tegnap ismertetett metodológia szerint azonban úgy tűnik, arra is lesz elegendő idő, hogy az iskolákban kipróbálják a tankönyveket, a pedagógusok megfogalmazzák észrevételeiket, és ezek alapján javításokat eszközöljenek. „Eddig a megyei központokban csak választhattak a tankönyvek közül, most lehetőség lesz a változtatásra is" – magyarázta lapunknak a szakember.
Figyelni kell az érzékeny pontokra
Dáné Károly arra is rámutatott, hogy a rendszernek vannak érzékeny pontjai, de szerinte ezek odafigyeléssel kiküszöbölhetők. Figyelni kell például arra, hogy a román nyelvű és a nemzetiségek nyelvén írott kiadványokat ne együtt versenyeztessék, hiszen más az egységár, ha egy könyv a 200 ezres román piacra készül, vagy a tízezer magyar, kétezer német kisdiák számára kell kiadni. Az árversenyben általában a román könyv nyer, majd azt fordítják le magyarra, hívta fel a figyelmet a szakember, rámutatva: a fordítás nem mindig sikerül, ezért biztosabb, ha a magyarul szerkesztett könyv jelenik meg, más a megközelítésmódja, az ízlésvilága.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese a Krónikának arról számolt be, hogy magyar vonatkozásban hamarabb elkezdődött a tankönyvek felújítása, hiszen a román változatnál régebbi kiadásokból is tanultak a magyar gyerekek. Ő is megerősítette: nem a tankönyvek újraírása, szerkesztése és kiadása jelent gondot, hanem az, hogy késnek a különböző tantervek, emiatt késnek a kiadványok is. Néhány középiskolai melléktantárgy vagy választható tárgy esetében – például logika, szociológia, lélektan – a 90-es években készültek a magyar tankönyvek, ezeket kell megújítani. Javítani kell a közgazdaság-tudomány középiskolai tantervén is, majd sorra kerül a többi tárgy is, és mire befejezik, kezdhetik elölről az egészet, hiszen arra a korábban felújított tankönyvek elavulnak. „Ez egy soha le nem álló munka" – mutatott rá Magyari Tivadar.
Kihívás a digitális könyv
Ami az elektronikus tankönyvek bevezetését illeti, nagy kihívás a kiadók számára, tartanak tőle, de örülnek is neki – mondta lapunknak Dáné Károly. Mint részletezte, a kiadók többsége erre nincs felkészülve: mivel eddig nem volt szükség rá, nem vásárolták meg a drága technológiát, így a legnagyobb román kiadók sem tudják első körben önerőből megoldani. A magyar kiadók kisebb piacra dolgoznak, kevésbé tőkeerősek, de ezt akár innovációval pótolni tudják, fejtette ki a vezérigazgató. Dáné Károly emlékezetett, hogy az elektronikus tankönyv nem olyan, mint például egy elektronikus regény, multimédiás elemeket, interaktív gyakorlatokat kell tartalmaznia. Ezek esetében nyitott kérdés a szerzői jogdíj is, hiszen eddig a tankönyvek íróit a megrendelt példányok után, százalékos arányban fizették, hívta fel a figyelmet a szakember.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Majálisozik az RMDSZ
Hogy miért épp most készül az RMDSZ huszonhárom éves története legnagyobb és leglátványosabb kongresszusára, csak találgatni lehet. Valószínű, emígy kívánja meggyőzni híveit és ellenfeleit, hogy kicsi a bors, de erős, ám mintha ellentmondana annak a sokszor hangoztatott kijelentésüknek, miszerint „ellenzékben vagyunk, nem tárgyalunk senkivel”. Most mégis látványosan örvendeznek, hogy tanácskozásukat megtiszteli minden jelentős román politikai párt, s képviseltetik magukat határon túli magyar pártok is.
Jó, hogy van pénzük és kedvük rendhagyó, úgymond „huszonegyedik századi” fesztivizmusra, miközben két díszvendégük, jelesen Victor Ponta és Crin Antonescu a kirekesztés ezernyi rafinált módszerével próbálja megtörni közösségünk erejét. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem csak egy példa a sok közül, de kekeckednek a magyarokkal Szatmárnémetiben, ahol a városnapokon figyelemre sem méltatták őket, vagy Dorin Florea Marosvásárhelyén, de még Háromszéken és Csíkban is, hisz a román prefektusok naponta kétségbe vonják nemcsak a Székelyföld létezését, de hivatali nyelvhasználati jogainkat is, s győzelmet ülnek, ha egy-egy táblát kicseréltethetnek, hogy a román felül, a magyar felirat alul kerüljön. Ráadásul mint Damoklesz kardja függ fejünk fölött a régiósítás, mely asszimilálásunk pimasz és tudatos terve. Sokat még nem lehet tudni az Antonescu irányította alkotmánymódosításról, de ismerve e politikus kissé zavaros s nem ritkán agresszív nemzetpolitikáját, tartani lehet attól, hogy az ország homogenizálása nagy eszméjének rendelik alá e folyamatot is. Igaztalan lenne azt állítani, hogy az RMDSZ mindezekkel a veszélyekkel ne lenne tisztában, és hogy tizenegyedik kongresszusán ne tervezné a készülő törvények megszelídítését. Csak épp az kétséges, mennyit ér az majd Bukarestben. Most ugyanis hetvenszázalékos koalíció kormányoz, oda besorolni valóban fölösleges, de ha csődöt mond a nagy barátság, s Victor Ponta rászorul szolgálataikra, vajon kitartanak-e az ellenzéki politizálás mellett? Bizonyára nem. Máris körüludvarolják a miniszterelnököt, Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere tegnapig azzal az ürüggyel utasította el a marosvásárhelyi magyar orvosiért való tüntetést, hogy a sportcsarnokot és a körülötte lévő területet már kibérelte az RMDSZ. Szerencsére, vagy neki vagy másnak megjött a jobbik esze. Lehet bármily nagyszabású és pompás a kongresszus, megjelenhet ott a román, magyar és európai politikai élet színe-virága, szabhatnak régi-új utat maguknak, átirathatják az alapszabályukat és programjukat, alapíthatnak nőszervezetet és politikai műhelyekként tisztelt platformokat, ritkíthatják összejöveteleiket, kitetszik: újabb jelszavukat – Aki magyar, velünk van – olyannyira nem veszik komolyan, hogy épp a hazai magyar pártokat felejtették el meghívni kongresszusukra. Minden bizonnyal az egy irányba igyekvő autonómia-párbeszéd jegyében.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarellenességre vágyom
Nálunk a magyarellenesség csak állítólagos. Tőkés László még áprilisban írt egy levelet Viviane Redingnek, amelyben felemlegette, hogy az utóbbi időben a román közéletben „újból eluralkodott a magyarellenes gyűlöletkeltés”.
És a biztos asszony azt válaszolta, hogy az unió Alapjogi Chartája tiltja az etnikai és nyelvi alapon való hátrányos megkülönböztetést. Ha tiltja, akkor meg nyilvánvalóan ilyen nincs is, mert az unió országaiban betartják az uniós szabályokat. (Szerinte állítólag csak Magyarországon nem.) Különben sincs lehetőség arra, hogy minden állítólagosan előforduló jogsérelem esetén eljárjanak – nyilatkozá. Ez bizonyítja, hogy csak állítólagos a romániai magyarellenesség. Csak állítólag nem engedik sok helyen a székely zászló kitűzését, és csak állítólag akadályozzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti egyetem magyar karának működtetését. Csak állítólag működnek olyan tévécsatornák, ahol állandóan a magyarokat szapulják. Állítólag égettek magyar zászlót egy futballmérkőzésen, Kolozsváron. Állítólag törvénytelenek, és mindig megtámadják azokat a kiírásokat, amelyekben egy beosztás elnyerésénél olyan feltételt szab a versenyeztető, miszerint a versenyvizsgázónak ismernie kellene az ott többségben élő kisebbség nyelvét. Csak állítólag lesz olyan területi felosztás, ahol már mindenütt kisebbségben lesznek a magyarok. Csak állítólag támadták A székelység története című könyvet. Állítólag ellenőrizték a sepsiszentgyörgyi autonómiatanácskozást. Egy felmérésből az derült ki állítólag, hogy csak azért utálnak minket, mert: magyarul beszélünk, mert autonómiát akarunk, mert etnikai pártokat alakítottunk stb.... Állítólag volt, aki azt mondta, hogy ha magyarul akarunk beszélni, akkor menjünk Magyarországra. De olyanok is akadnak, akik Ázsiába küldenek, persze csak állítólag.
Állítólag mindezt csak mi állítjuk.
Lehet, hogy sokan utálnak bennünket, de hát mindenkit nem lehet szeretni. Ha sokszor szidnak vagy gyaláznak is minket, ahogy mondaná Reding asszony is: akinek nem (Red)inge ne vegye magára.
Olyan állítólagos cselekedetekkel meg aztán egyáltalán nem kell foglalkoznia az uniónak, amit sokszor hallunk a híradásokban, hogy a nem uniós Szerbiában verik a magyarokat, vagy hogy Kárpátalján sorozatosan meggyalázzák a vereckei honfoglalási emlékművet. Mindezt valószínű az irántunk való szeretetből teszik, nem magyarellenességből. Viszont például Magyarországon állítólag nemcsak állítólagos a zsidóellenesség és a cigányellenesség. Éppen ezért ezekkel a dolgokkal feltétlen kell foglalkozni. Magyarország olyannyira antiszemita, hogy ott rendezték meg a Zsidó Világszövetség kongresszusát, melyen Orbán Viktor zéró toleranciát hirdetett meg az antiszemitizmus ellen. Ezért szeretném, ha nálunk is lenne valami rendes magyarellenesség, nemcsak ilyen állítólagos, amit csak mi érzünk a saját bőrünkön, talán mert túl kényesek vagy csupán allergiásak vagyunk rá. Ha lenne rendes, becsületes magyargyűlölet, akkor a Magyarok Világszövetsége például Bukarestben megrendezhetné kongresszusát, és ott miniszterelnökünk, Victor Ponta meghirdethetné a zéró toleranciát a magyarellenesség ellen. Azon biztos felszólalna az európai biztos Viviane Reding, és elítélné az idegengyűlöletet is.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgy korai története és népessége (Kádár Gyula új könyve)
Kádár Gyula legújabb kötete Sepsiszentgyörgy korai történetébe nyújt betekintést – Székelyföld akkori történelmébe ágyazva. Sepsiszentgyörgy területén a székely letelepedés előtti évszázadokban a magyarság egyházilag megszervezett településrendszerben élte életét. Kádár Gyula könyvének egyik fő célja beemelni a honfoglalás utáni háromszáz évet a székelység történetébe.
A székely vértanúk
A város korai története Székelyföld történetébe ágyazva mutat rá arra, hogy Sepsiszentgyörgy területén – a székely letelepedés előtti évszázadokban – a magyarság településeket hozott létre. Ezek többsége megérte a székely letelepedést. A kisszámú szláv közösség elmagyarosodott. Az 1220 táján érkező sebesi székelyek Sepsiszentgyörgy mai területén csak magyarul beszélőkkel találkoztak.
Az itt élő magyar közösségek betagolódtak a velük egy nyelvet beszélő székelységbe. Mivel a helytörténeti monográfiák csak a székelyek előtt itt élő szlávokat emlegetik, ezért e könyv* fő célja beemelni a honfoglalás utáni 300 évet a székelység történetébe. Ez jogos, hisz az itt élő magyar közösségek a székely etnogenezis részévé váltak. Mivel a Székelyföldre vonatkozó írott történeti forrásaink többnyire a 14–15. századtól kezdődnek, Sepsiszentgyörgy korai történetének a bemutatása – a honfoglalástól (895-től) 1332-ig – merész vállalkozás. A kötet másik témája: Sepsiszentgyörgy népesedéstörténete. Ennek célja meghatározni, felbecsülni a település népességét egy olyan időszakban is, amelyből alig maradt ránk történeti forrás. A szerző megrajzolja Sepsiszentgyörgy középkori társadalmi rétegződését, röviden ismerteti a népesség számának alakulását a későbbi időszakban is. A Székely vértanúk fejezet elvezet az 1851–1854 között szervezett szabadságmozgalmak történetébe. Miután a Székely Nemzeti Tanács a Székely Vértanúk napját, március 10-ét a Székely Szabadság napjává nyilvánította, egyre nagyobb az igény az említett események ismeretére. A köztudat keveset, illetve egyáltalán nem tud a kivégzett vértanúkról, a nagyszámú börtönre ítéltről, azokról, akik vállalták egy új szabadságharc előkészítésében való részvételt. E tanulmány fő célja rámutatni: Székelyföldön két önálló mozgalom zajlott. Mivel szélesebb olvasóközönség számára készült, kisebb témákra tagolva az átlagolvasó számára is áttekinthető.
Mivel a szerző a Székely vértanúk mellett ismerteti a székely letelepedés előtti kort, a székely településrendszer kialakulását, Sepsiszentgyörgy helyét a székely városok között, e könyv nemcsak várostörténet, hanem része a Székelyföld történetének is. Szükség van a helytörténetre, a régiótörténetre, a székely és a magyar múlt ötvözetére. Szükség van az 1850-es évek szabadságért folytatott küzdelmeinek ismeretére, mert az elődök helytállása kötelez a szabad emberi tartás megőrzésére, a közösségi jogok kivívására. Kádár Gyula 2010 novemberében indított könyvsorozatából röpke bő két év alatt négy látott nyomdafestéket. Az elsőnek, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötetnek a fő témája a székely autonómia kérdése. Ezt követi 2011 novemberében a Székely hazát akarunk kiadvány, amely bepillantást enged a magyarság honfoglalás kori hadtörténetébe. Tárgyalja a magyarság (1330-ig) és a székelység lélekszámának alakulását (1614-ig), boncolgatja a székely nép megmaradásának kérdését is. A harmadik kötet 2012 decemberében jelent meg Múltunk kötelez címmel. Ez is két külön részből áll. Az első fejezet bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét is. A könyv második fejezete Erdély egészségügy-történetét taglalja 1400-tól 1900-ig. Kádár Gyula e könyvsorozatát 30 önálló kötetre tervezte. Sorozatjellegét az azonos kötés, méret és tematika biztosítja. Könyveiben a szerző bemutatja Székelyföld és Erdély történetét, kultúráját. Az ötödik kötet megjelenése novemberre várható, de ez a korábbi kötetek eladásától függ. A könyvek megvásárolhatóak: Sepsiszentgyörgy könyvüzleteiben, a H-Press lapterjesztő standjainál. Meg lehet rendelni a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen és a 0740 026 450-es, 0722 308 635-ös telefonon.
* Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. A székely vértanúk. Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó. Sepsiszentgyörgy, 2013.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendőri erőszakért és a romák kirekesztéséért bírálja Romániát az AI
Rendőri erőszakért, a romák kirekesztéséért és egy abortuszellenes kezdeményezésért bírálja Romániát az Amnesty International (AI) 2012-re vonatkozó éves jelentése – közölte csütörtökön a román Mediafax hírügynökség.
Az emberi jogok érvényesülését vizsgáló nemzetközi szervezet jelentése szerint a román hatóságok “önkényesen és aránytalanul” alkalmaztak rendőri erőt januárban a megszorító intézkedések elleni tüntetések idején.
Az AI szerint tavaly is folytatódott Romániában a romák hátrányos megkülönböztetése és kirekesztése. A roma gyerekeket külön osztályokban helyezik el egyes iskolában, a kolozsvári városközpontból 2010-ben kilakoltatott 70 roma család továbbra is a külvárosi szeméttelepen él, a diszkriminációellenes hatóság megbírságolta a nagybányai városházát, amiért fallal különítette el a romákat, Karácsonkőn (Piatra Neamt) 500 roma családot egy villanyáram nélküli, a legközelebbi buszmegállótól két kilométernyire lévő telepre költöztettek – sorolja a jelentés.
Aggályos az AI szerint az a képviselői törvényjavaslat is, amely tanácsadáson való részvételre kötelezné az abortuszra jelentkező nőket, mert ez a jelentés szerint “többletkiadást és hosszabb várakozást” jelentene számukra.
A jelentés megemlíti, hogy az Európai Parlament újabb vizsgálatot kért Romániától arról, működött-e titkos CIA-börtön Bukarestben, ahol terrorizmussal gyanúsított személyeket tartottak fogva.
Az AI-nek nincs irodája Romániában. A nemzetközi szervezet küldöttei tavaly három látogatást tettek az országban – közölte a Mediafax a jelentést ismertetve.
erdon.ro

Borbély: nem mondunk le a MOGYE magyar tagozatáról
„Remélem több politikai akarat van jelenleg mind a kormány, mind pedig a szakminisztérium részéről a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetősége közötti nézeteltérések megoldására, mint ezelőtt egy évvel. Az akkreditációs aktacsomagot mindenképp úgy kell összeállítani, hogy az megfeleljen a tanügyi törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásainak” – nyilatkozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke ma délelőtt, május 24-én a marosvásárhelyi Gaga rádió stúdiójában. Hozzátette, elfogadhatatlan, hogy az akkreditációt megadó hatóság azt a dossziét elemezze, amely a magyar szempontokat teljesen figyelmen kívül hagyja, hiszen ha ebben a formában hosszabbítják meg az egyetem működési engedélyét, a magyar tagozat önállóságával nem számoló struktúra hivatkozási alap lesz minden jövőbeli magyar kérés elutasítására.
„A MOGYE-ügy ékesen bizonyítja azt, hogy mennyire fontos az, hogy az RMDSZ politikai tényező legyen a parlamentben, hogy a magyarságnak legitim képviselete legyen törvényhozói szinten, amely akaratát érvényesíteni tudja. Sajnos az egyetem vezetőségi szintjén nem érvényesül sem a tolerancia, sem a másság elismerése, de abban mindenki egyetért, hogy itt a magyar orvosi oktatásnak egy olyan hagyománya van, amit nem lehet félreseperni. Az oktatási szaktárca is nyilván ezért nem sieti el a döntést, hiszen láttuk a tavalyi évben, amikor az Ungureanu-kormány megbukott a MOGYE-ügyön, hogy súlya van ennek a döntésnek” – fogalmazott Borbély.
Az alelnök hangsúlyozta, tiszteletben kell tartani a szeptemberben aláírt hétpontos megállapodást, amelyet Ecaterina Andronescu volt oktatásügyi miniszter is ellátott kézjegyével.
„Mindezek ellenére, sajnos, amikor tettekre került sor, a vezetőség visszalépett, és nem akarta abban a formában összeállítani a dossziét, hogy az a magyar tagozatnak is megfeleljen. A legnagyobb veszély szerintem az, hogy az egész akkreditációs aktacsomagot visszadobhatják amiatt, hogy a vezetőség, a folytonos csatározás miatt, nem tud egy életképes dokumentációt összeállítani” – nyilatkozta Borbély, hozzátéve, nem lesz könnyű mindenkit meggyőzni az igazukról, de az RMDSZ azért van a parlamentben, hogy megértesse a kormánykoalíció pártjaival, hogy a magyar tagozatnak létjogosultsága van, és nem lehet félreseperni.
Erdély.ma

Forgách András ősbemutatója Váradon
Egy izgalmasnak ígérkező dráma, A fiú ősbemutatójával zárja a színházi évad premierjeinek sorát a nagyváradi Szigligeti Színház.
A ma este debütáló darabot a Jászai Mari-díjas dramaturg, Forgách András jegyzi szerzőként és rendezőként is.
„Öt évvel ezelőtt írtam, pontosabban akkor fejeztem be. Egy fél évet töltöttem egy svájci kolostorban, ott írtam meg. De én kéretlenül nem szeretem sehova se elküldeni a munkáimat, várom, hogy hívjanak” – mesélte az író a tegnapi sajtótájékoztatón. Szabó K. István, a társulat igazgatója megkereste Forgáchot az új drámák bemutatását támogató Katona József pályázat kapcsán és bevallása szerint egyből megtetszett neki a mű. A történet három tragikus figura sorsáról szól, az Öregasszony, a Lelkész és a Fiú sorsa fonódik össze. Forgách a Krónika érdeklődésére elmondta, hogy ezt a fiút valójában nem ő találta ki, egy barátnője története inspirálta. Az ő egyik ismerőse kábítószerfüggő volt, majd olymódon lett öngyilkos, hogy felakasztotta és benzinnel leöntve felgyújtotta magát. Azóta foglalkoztatta a kérdés, hogy mitől lesz valaki ennyire elkeseredett, hogy ilyesmit elkövessen.
A rendezésre is Szabó kérte őt fel, s bár magát nem tartja rendezőnek, korábban már több művet is színpadra vitt. „Ha létezik reneszánsz alkat, akkor Forgách András a színház reneszánsza. Kevés olyan embert ismerek, mint ő. Dramaturg, író és rendező” – mondta a társulatvezető, aki már az elején biztos volt abban, hogy termékeny és izgalmas lesz az együttműködésük. Lapunk érdeklődésére Forgách elmondta, hogy egyéniségükkel a színészek sokat tettek hozzá a darabhoz, mi több, helyenként még a szövegen is változtatott miattuk. „Egyiküknek nem jutott eszébe az én mondatom és sokkal jobbat mondott helyette” – mesélte. A darab amúgy az év végén nyomtatásban is megjelenik majd Forgách válogatott drámakötetében. Az ősbemutató a 35 férőhelyes Studióban lesz péntek este 19 órától, majd szombaton és vasárnap szintén 19 órától lehet ismét megtekinteni az előadást.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Az „egy közös magyar ügy” hite
Szeretünk beszélni Trianon meghaladásáról, gyógyításáról, a Trianonon való túllépésről. Léteznek is olyan lépések, technikák, amelyek ebbe az irányba mutatnak lelki öncsonkítás nélkül (lásd a magyar állampolgárság kiterjesztése, június 4-nek a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítása), ettől függetlenül kőkemény tény, hogy Trianon negatív következményei máig hatnak, és több síkon érvényesülnek.
Sok szó esett a rendszerváltás után – amikor egyáltalán nyíltan lehetett beszélni e kérdéskomplexumról – az anyagi lelki, lélekszámbeli veszteségről, annál kevesebb arról, hogy Trianon szétválasztotta az anyaországban az állami és nemzeti érdeket. A szocializmus, majd a szocialista kormányzat idején a nemzeti érdek egyértelműen háttérbe szorult, és a helyzet perverzitása folytán még az államérdek sem érvényesült. Az egyes, egymástól elszakított nemzetrészek számára potencialitássá tette az egyedi fejlődési utat, elméletileg és gyakorlatilag lehetővé tette a Kárpát-medencei magyar „szétfejlődést”, az elcsatolt nemzetrészekhez tartozó egyének számára pedig a kettős identitást. Ép öntudatú magyar számára evidencia, hogy a rákényszerített idegen, elnyomó hatalom és állampolgárság nem jelenthet azonosulási pontot, önazonossági mintát. De a nemzeti öntudat megélésétől sokak számára mentes hétköznapok az elszakított nemzetrészek egyes rétegeiben bizony okoznak hasonló deformációkat, amelyek extrém esetben odáig juthatnak, hogy akad, aki ezt normaként állítja be. A többes identitás egyébként az első lépcső a más identitás, vagyis a többségbe való nyelvi, kulturális majd érzelmi beolvadás irányába.
Fenyővíz és szójaszalámi
Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van a magyar politikai elit iránymutatásának, nemzeti felelősségtudatának, hiszen egyedül ez képes valamelyest ellensúlyozni a spontán szétfejlődést és az egyéni szintű asszimilálódást. A politikai elit szintjén két egymást kizáró paradigma uralkodik ebben a kérdésben. Az egyik a „be nem avatkozás” teóriája, amit az elmúlt húsz évben legtöbbször és legnagyobb hatással Markó Béla fogalmazott meg. Eszerint az anyaországnak nincs más dolga, mint hogy támogassa az egyes elszakított nemzetrészek politikai törekvéseit, bármilyen irányba is mutassanak azok. Hivatalos keretek között megélt személyes élményem Markó Béla sajátos reakciója, amikor az SZKT egyik őszi ülésén 2002-ben hozzászólásomban Markó expozéjához idéztem Csoóri Sándort, aki nyílt levelében többek között ezeket írta: „Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a 19. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”
Markó akkor azt mondta, hogy jómagam aradiként elmondhatom, ha más irányt képzelek el az RMDSZ politikájában, de Csoóri Sándor előbb költözzön Erdélybe, és ne csak látogatóba jöjjön hozzánk székely fenyőt nézni és borvizet inni, majd azután „szóljon bele” a dolgainkba. Méltatlan válasz volt az őszinte aggodalmait megfogalmazó nemzetféltő Csoóri Sándornak, de az a szemlélet érdekes benne igazán, ami mögötte van. Kísértetiesen emlékeztet arra a román viszonyulásmintára, amely mentén a kilencvenes évek elején azzal próbálták egyesek hitelteleníteni a ’40-’50-es évek elején külföldre kényszerített, majd hazatérő, a kommunizmus által meg nem fertőzött gondolkodású emigránsokat, hogy akik nem ettek velünk szójás szalámit, ne akarjanak irányt mutatni az országnak. Vagyis aki nem eszi velünk együtt a kisebbségi lét keserű kenyerét, ne okoskodjon a jövőnk felől.
Ezzel a gondolkodásmóddal áll szemben a szabó dezsői paradigma, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Nagyon sokan, sokhelyütt idézték már e gondolatot, de a nagy igazságok értelmes emberek előtt soha nem kopnak közhellyé. Érdemes belegondolni e aforizmatikus gondolat mélységeibe. Ezt akarjuk? Hogy együtt lélegző organizmus, együtt reagáló közösség legyünk? Aki magyarul érez, nem akarhat mást. Sokan elmondták Szász Jenőtől kezdve – aki teljesen mindegy, hogy milyen szerepet töltött be az erdélyi politikai életben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet élén olyan pozícióban van, hogy politikai pártállástól függetlenül csak drukkolni lehet neki, hogy megállja a helyét – Kövér Lászlón keresztül Semjén Zsoltig: csak egy magyar ügy van.
Be- vagy be nem avatkozni?
A „be nem avatkozás” paradigmája különösen akkor ütközik az „egy közös magyar ügy” szemléletével, ha feltesszük a kérdést: mit kell tennie a nemzet sorsáért felelős magyar kormánynak, ha azt látja, hogy a határon kívül rekedt nemzeti közösségek politikai elitjének egy része elcsábulva a többségi szirénhangoktól egyre inkább klikkérdekű komprádorpolitikát folytat, azaz nem a magyar érdeket képviseli az elnyomó hatalommal szemben, hanem az elnyomó hatalom imázsát ápolja külföldön? Az Orbán-kormány opciója egyértelmű: elsősorban azokat a szervezeteket támogatja, amelyek magyar jövőt képzelnek el szülőföldjükön, amelyek a magyar autonómia hívei.
Ugyanez a kérdés megfordítva: e paradigma szerint mi dolga van az idegen uralom alatt élő magyarnak, elsősorban Erdélyben? A Felvidékről most nem beszélnék, mert ott aránytalanul nagyfokú joghátrány éri a magyar állampolgárságukat vállalókat, hasonló a helyzet a Kárpátalján, a Délvidékre viszont vonatkozik az, ami az erdélyiekre.
A magyar állampolgárság igénylése egyszerre közösségi és egyéni imperatívusz. Trianon óta a státustörvény hozott létre először jogi viszonyt az elszakított nemzetközösséghez tartozó egyén és az anyaország között. Az ellenünk elkövetett bűnöket nekünk megbocsátani nem képes, még mindig a magyarságot vádoló Kisantant nem értékelte a magyar önmérsékletet. Az állampolgárság olyan jogi viszony az állam és annak polgára között, amely nemzetközi jogilag elismert, odaítélése az állam szuverén akaratán múlik, s amely alapesetben érzelmileg is telített. Optimális esetben a polgár hazájának érzi azt az államot, amelyhez az állampolgárságon keresztül kötődik. Erre most, Trianon óta először, nekünk is lehetőségünk van. Ezen túl a magyar választójogi törvény módosításával jogosulttá váltunk szavazni is. A közös magyar Kárpát-medencei sorsformálás immár nem szépen hangzó metafora, hanem tényleges lehetőség.
A választójoggal élni éppoly közösségi és egyéni imperatívusz, mint az állampolgárság vállalása. Ez következik a szabó dezsői „egy közös magyar ügy” hitéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hol írják az erdélyi traumát?
Általában a totalitárius rendszer visszaéléseinek koronatanújaként szólaltatják meg a 84 esztendős Dávid Gyulát, az EMKE újraalapító elnökét, a Polis Könyvkiadó vezetőjét, a 19. századi magyar irodalom egyik erdélyi szakemberét. Lapunknak aktuális közéleti dilemmák kapcsán fejtette ki véleményét.
– Mi a véleménye az alternatív magyar pártok létjogosultságáról Erdélyben?
– Demokratikus társadalomban természetes igény, hogy az ország polgárai különböző politikai alternatívák között választhassanak. Ezeknek az alternatíváknak – és persze különböző gazdasági érdekeknek – a kifejezői a pártok. A kisebbségi helyzet azonban merőben más, ott ezt az igényt felülírja, hogy érdekeit – számbeli kisebbsége miatt – csak egységben van esélye érvényesíteni. A különböző jövőképeknek, gazdasági és egyéb érdekeknek pedig ebbe az egységbe kell betagozódniuk, az elkülönülés itt az egész közösség érdekét veszélyeztető luxus. A romániai magyar társadalom 1918 óta folyton rákényszerült ennek felismerésére: a két világháború között is, amikor egy erős Magyar Párt mellett csak rövid időre – nem egyszer egységbontó céllal, román kezdeményezésre – léptek porondra más ideológiákat vagy célokat kitűző magyar politikai pártok. A bécsi döntés utáni Észak-Erdélyben is, amikor az itteni magyarság érdekeit korábbi kisebbségi szerepvállalásuk alapján kiválasztott, és a magyar parlamentbe behívott férfiak képviselték. És még az 1989 utáni első időkben is, amikor a különböző alternatívák platformok formájában tagolódtak be az RMDSZ-be. Egyébként – negatív formában – ugyanez volt nyilvánvaló a legutóbbi parlamenti választásokon: az alternatív pártok a magyarság parlamenti képviseletének esélyeit csökkentették. Egy parlamentáris demokráciára berendezett államban ugyanis, ahol a parlamenti szavazások eredményeként megszületett törvényektől függ minden kérdés, a kisebbségek számára a parlamentáris út az egyetlen, amely eredményhez vezet. A romániai magyarság érdekeinek érvényesítését kizárólag az újabban megalakult pártok együttműködésének útján látom megvalósíthatónak.
– Mit gondol az erőteljesen polarizált magyarországi politika Erdélybe való beszüremkedéséről?
– Egyértelműen veszélyesnek tartom. Ez ugyanis a magyarországi politikai táborok, csatározások áthurcolását jelenti a kisebbségi magyar társadalomba, s annak további polarizálódását. Teret hódítanak ezáltal olyan politikai törekvéseknek, amelyek céljaikban, tetteikben távol esnek tőlünk, s csak még több zavart keltenek az emberek fejében. Érthető, hogy a magyarországi politikusok elsősorban Székelyföldre összpontosítanak, mert ott szerepelhetnek zavartalanul, onnan erősíthetik saját magyarországi táboruk önbizalmát. A magyarországi politikai pártharcok Erdélybe telepítésének kísérleteivel egyébként szintén találkozhattunk a bécsi döntés utáni években Észak-Erdélyben. Voltak, akik itt is megszervezték volna a választásokat az akkori magyarországi pártstruktúrának megfelelően, s különböző jobboldali – sőt, szélsőjobboldali – magyar pártok azután is szervezkedtek itt, miután a „behívott képviselők” előbb említett rendszerével az észak-erdélyi magyar politikai képviselet megoldódott. Az egyetlen stabil magyar politikai erő azonban akkor itt az Erdélyi Párt volt, őhozzá tartoztak a „behívott képviselők”, az tudta képviselni egységesen Erdély akkori elképzeléseit. A romániai magyar közösség problémái szerintem ma is másfajta stratégiát igényelnek. Céljaink elérése érdekében csak a romániai politikai erőviszonyok ismeretében és azokkal számolva politizálhatunk eredményesen.
– Indokoltnak tartja az anyaországi politika Székelyföldre összpontosulását?
– Szerintem semmiféle magyar politizálás, sem kisebbségi, sem többségi nem szűkítheti le magát Székelyföldre. A romániai magyarság számbeli többsége Székelyföldön kívül él. E tömb mellett, amelyet szeretnek „belső anyaországnak” is nevezni, van egy jelentős számú, igaz, már kisebbségben, olykor szórványban élő közép-erdélyi és partiumi magyarság is. Aztán ott vannak az abszolút szórványok: Máramaros, Beszterce-Naszód, Hunyad, Fehér megye, a Bánság. Különböző problémákkal küszködünk itt és ott. Nem lehetséges – nem szabad, hogy az legyen – olyan kisebbségi stratégia, amelyik csak az egyikre érvényes, a másikat pedig „elhanyagolhatónak” tekinti, pláne fölöslegesnek ítéli. A román politikai közgondolkozás sarkalatos pontja az 1859-es egyesülés óta az egységes nemzetállam megteremtése. A kisebbségek beolvasztására irányuló – főképp az iskolapolitikában érvényesített – törekvés már az első világháborút megelőző évtizedekben markánsan érvényesült a Regátban. Folytatódott aztán az egységes nemzetállam megteremtése után, pedig a Párizs környéki békékkel Romániához csatolt országrészekben jelentős számban éltek kisebbségek. Új lendületet kapott a totalitárius rendszerre épülő szocializmusban, amely a homogén nemzetállam megteremtését tűzte ki céljául, és munkálta tűzzel-vassal – ez a törekvés ma is meghatározó. Ebben a helyzetben számunkra sürgető volna olyan stratégia kialakítása, amely egyszerre jó az abszolút szórványnak, ugyanakkor nem hozza hátrányos helyzetbe a székelyföldi tömböt. Nálunk ez a fajta gondolkodás 23 évvel a diktatúra bukása után is végzetesen hiányzik intézményesen és a civil társadalom köreiben egyaránt. Ha Székelyföld ennyire felértékelődik a politikusaink szemében, ha folyton annak autonómiájáról beszélünk, az még inkább mélyíti a távolságot a romániai magyarság különböző régióiban felvetődő különböző problémák és megoldási kísérleteik között.
– Az autonómia fogalma, említése frusztrációt ébreszt a többségi nemzetben. Miben gyökerezik ez?
– Egyrészt már korábban is, de különösen a szocializmus idején sikerült elültetni a románságban azt a történelemtudatot, miszerint van ez a szegény, őshonos román nép, amelyre rátelepedtünk mi, barbárok, évszázadokon át elnyomtuk őket, s még ma sem átallunk mindenféle kiváltságokat követelni. Létezik ugyanakkor a román többségben egy trauma, amit a bécsi döntés időszaka mélyített el, hiszen ők akkor szembesültek azzal, hogy Erdélyt akár el is lehet veszíteni. E fenyegetéssel azóta bármikor manipulálni lehet őket. Egyvalamit senki sem tudatosított kellőképpen: az autonómia – a frusztráltsági reflexen túl – azért hangzik teljesen idegenül a román füleknek, mert Nagy-Románia megvalósulása után kialakult egy központosított román államhatalmi struktúra, s az emberek nagy többsége hozzászokott ahhoz, hogy kizárólag ebben gondolkozzék. Az első világháború nyomán Romániához csatolt területek voltak társadalmilag és gazdaságilag a leggazdagabbak és legfejlettebbek. Az elején létezett egy olyan román politikai elképzelés is, hogy a csatolt területeken élő magyar, német, zsidó polgári rétegek aktív közreműködésével kellene felemelni a Regátot az újonnan kapott részek színvonalára. Ezt azonban ejtette az akkor uralmon lévő liberális párt, amely egyfajta gyarmatként tekintett ezekre a gazdaságilag fejlettebb, természeti kincsekben gazdag területekre. Így alakult ki a Bukarest központú államberendezés, olyannyira, hogy a hatalomból 1920 után még a Nagy Egyesülést létrehozó Erdélyi Román Nemzeti Pártot is kiszorították. És ez azóta is így működik. Amikor ma napirendre kerül a regionalizálás kérdése, szerintem lényegében arról folyik a vita: hogyan lehet megcsinálni a régiókat a korábbi központosított leosztási rendszer fenntartásával. És persze a tömbmagyar vidékek további bomlasztásával. A mi sokat emlegetett autonómia-törekvéseinket illetően olyasfajta politizálásnak látnám az esélyét, amely megkeresi a történelmi román régiók (Olténia, Moldva, Bukovina, Dobrudzsa) decentralizációban érdekelt erőit, és autonómia helyett decentralizációról beszél. Ebben a formában talán az autonómiának is nagyobb kitörési esélyei volnának.
– Hangzatosabb az autonómia gondolata, de vajon tisztázottabb is?
– Nem vagyok az autonómia-kérdés szakembere, de tudom, hogy az RMDSZ-nek van valamiféle elképzelése, amely talán egy évtizede ott lapul a fiókban, és olvasom az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt nyilatkozatait az autonómia témájában. Ezek azonban mind az általánosságok szintjén mozognak, s főképp a megvalósítás valós menetrendje hiányzik belőlük. Pedig minden politikai jelszónak az a mércéje, hogy mi és milyen módon valósul meg belőle. Az élet persze produkál meglepő fordulatokat is, az albánok is belekényszerültek egy szerb autonómia elismerésébe Koszovóban. Én is fellelkesedtem, amikor erről olvastam. A gond viszont megint csak az, hogy Koszovó és a Székelyföld nemzetközi súlya, megítélése korántsem azonos, nem beszélve a háttérben meghúzódó nagyhatalmi érdekekről. A kilencvenes évek elején akadt nyugati politikus, aki azt magyarázta nekünk, hogy áldozatok nélkül nem megy semmi: majd ha egy kicsi vér folyik itt is, a világ ránk figyel, megoldja a problémáinkat. Aztán vér folyt Marosvásárhelyen, Baszkföldön, az íreknél, de megoldás sehol sem született. Márpedig ha az européernél is européerebb Angliában sem tudnak elvergődni odáig, hogy elfogadják egy kisebbség jogos igényét, milyen alapon képzeljük azt, hogy az angolok vagy akár a nemzetállamot kitaláló és a Nagy Forradalomban azt tűzzel-vassal megvalósító franciák kényszerítik majd rá Romániát Székelyföld autonómiájának elismerésére?
Dávid Gyula
Irodalomtörténész, szerkesztő, a Petőfi Erdélyben és a Jókai Erdélyben népszerű kötetek szerzője, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztője. 1928. augusztus 13-án született a háromszéki Árapatokon. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán végezte. 1957-ben bebörtönözték egy 1956-os halottak napi házsongárdi temetőlátogatás ürügyén, ’64-ben szabadult. 1970-től a Kriterion munkatársa, nyugdíjazása óta a Polis Kiadó vezetője.
Serestély Zalán
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Számadás és tervezés
Csíkszeredában tartotta 11. kongresszusát az RMDSZ
"A tervek szerint alakult a kongresszus: minden egyes dokumentumot elfogadtunk, lefolytattuk a politikai vitát, elfogadtuk az RMDSZ módosított programját és alapszabályzatát. Kiszélesítettük az állandó tanácsot az önkormányzati képviselettel, hisz azt tapasztaljuk, hogy ebben az időszakban az önkormányzatokra sokkal nagyobb szerep hárul, mint akkor, amikor kormányon voltunk. Az önkormányzatok ereje növekvőben van, és én bízom abban, hogy egyre nagyobb erejük, pénzügyi értelemben is nagyobb mozgásterük lesz, és így a feladatokból is többet tudnak vállalni" – nyilatkozta a szombaton Csíkszeredában közel 800 küldött és meghívott jelenlétében zajlott kongresszus végén tartott sajtótájékoztatón Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
Elmondta, hogy az elnökséget leszűkítették, az elnökség fogja meghozni a gyors, operatív döntéseket, de a tartalmi, lényeges kérdéseket az Állandó Tanács és a Szövetségi Képviselők Tanácsa fogja elfogadni. – Nagyon fontosnak tartom, hogy a meghívottak – Victor Ponta miniszterelnök, Crin Antonescu, a szenátus elnöke, Vasile Blaga, a PL és Mihai Razvan Ungureanu, a Polgári Erő elnöke – eljöttek a kongresszusra, és mindegyik azt hangsúlyozta, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, mint az erdélyi magyar közösség legitim képviselője, megbízható, komoly partner, akivel az ország általános kérdéseiről, és az erdélyi magyarság sajátságos kérdéseiről akár kormánykoalícióban, akár ellenzékben egyeztetni kell. Ugyanennyire fontosnak tartom, hogy elfogadta a meghívást Semjén Zsolt magyar miniszterelnök- helyettes, a KDNP elnöke, Rogán Antal, a Fidesz alelnöke, Újhelyi István, az MSZP alelnöke, akik üzeneteikben megfogalmazták, hogy a magyar kormányzat, a magyar politikai pártok támogatnak minden egyes törekvésünkben, és hogy az RMDSZ-re úgy tekintenek, mint a romániai magyarság legitim képviseletére.
Miután megköszönte a médiának, hogy velük tartott, pontosított egy hírfolyamot arról, hogy Hargita megyei politikusok sokasága kérte, hogy a szervezet elhatárolódjon Borboly Csabától amelyet álhírnek, manipulációnak nevezett. – Ez nem igaz, egyetlenegy RMDSZ-es politikus, egyetlen RMDSZ-tag sem kérte, és arra kérjük a sajtó képviselőit, hogy ha lehetséges, akkor ezt a pontosítást tegye meg.
"A területi autonómia biztosítása becsületbeli kérdés"
A kongresszus házigazdája, Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere a székely zászló felmutatásával kezdte beszédét megemlékezve Csíkszereda szülöttéről, Erőss Zsoltról és társáról, majd megköszönte a magyar kormánynak, hogy többek között Csíkszeredában is létrejött a Sapientia egyetem. Reményét fejezte ki ugyanakkor, hogy Victor Ponta és Crin Antonescu rendezi azt, amit már 95 éve rendezni kellett volna.
A polgármester beszélt a beruházásokról, megvalósításokról, de beszélt a kudarcokról, a leépítésekről, bérlevágásokról, az uniós pályázatok késleltetett elszámolásáról, illetve arról, hogy "fé-lelemkeltés, állami terror" nehezedik az állami intézményekre: – Egészpályás támadást intéznek ellenünk, bűnnek tartják a saját történelmünk megismertetését, bűnnek tartják a magyar nyelv ismeretét, hivatásos feljelentők támadják a székely tankönyvet, ízekre szedik a székely vásárt, a csíkszeredai főépítész magyar nyelvtudásának elvárása diszkriminációt jelent Bukarestben, jelentette ki hozzátéve, hogy a parlamenti kétharmad felelőssége, hogy Románia végérvényesen rendezze Székelyföld helyzetét. – Vissza kell menni az 1918-ban megfogalmazott jogokhoz. A területi autonómia biztosítása be-csületbeli kérdés, mi nem akarunk sem többet, sem kevesebbet, mint kulturális autonómiát az egész magyarságnak, és területi autonómiát a Székelyföldnek.
Felállva tapsolta meg a kongresszus Borboly Csabát, Hargita Megye Tanácsának elnökét, aki rövid köszöntőjében csak annyit mondott: "nagyon jólesik, hogy itt lehetek önökkel, jólesik, hogy itt vannak önök is."
Ha megállunk, porladunk, mint a szikla!
Dolgozni jöttünk Csíkszeredába, nem ünnepelni. Számadásra és tervezésre. Sok a tennivalónk. És nem azért, mert lazsáltunk az elmúlt két évben – éppen ellenkezőleg. Új fejezetet ígértünk, és bőven vannak eredményeink, amelyekre büszkék lehetünk. Dolgozni kell, mert a kisebbségi lét ilyen: ha megállunk, porladunk, mint a szikla – lassan, de folyamatosan – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök
A minden magyar számít jelszó értelmében a szolidaritást alapértékként fogalmazta meg, kijelentve, nincs fontosabb és kevésbé fontos tagja ennek a közösségnek. – A szolidaritás azt is jelenti, hogy megvédjük egymást, kiállunk egymásért. Azt is jelenti, nem hagyjuk, hogy a múlt erői levadásszanak bennünket. Megvédünk kicsit és nagyot. Politikust és civil aktivistát. Megvédünk mindenkit, aki magyar, és akit azért támadnak, mert a közösségért dolgozik.
Az RMDSZ működése másik elvének a sokszínűség elismerését nevezte. – A sokszínűség, a mások iránti nyitottság és tisztelet ennek az erdélyi magyar közösségnek az egyik legrégebbi és legtiszteletreméltóbb hagyománya. Ezt látniuk és tudniuk kell azoknak, akik azt gondolják, hogy másságunk egy kellemetlen állapot, amit meg kell szüntetni, jelentette ki az elnök.
A továbbiakban arról szólt, hogy az önkormányzatok az RMDSZ politikájának zászlóvivői: – Mióta közel egy éve az RMDSZ kikerült a kormányból, az önkormányzatok nem csak a helyi közösség dolgaiban illetékesek, hanem a napi politikánk zászlóvivői lettek. A három regionális önkormányzati tanács megalakulása segítette a régiók érdekeinek hatékony megjelenítését, az előttünk álló feladatok pontosabb meghatározását. A helyi és megyei szervezetek, a parlamenti frakciók mellett a magyar önkormányzatok, polgármesterek, tanácsosok a magyar érdekek őrzői és védelmezői Ákosfalvától Zsibóig, Nagyiratostól Kézdialmásig.
Kelemen Hunor szerint 2012 választásai ismét megerősítették, csak magukra számíthatnak, és minden magyar ember szavazata kell ahhoz, hogy az RMDSZ megőrizze az erős, egységes magyar képviseletet. A kormányzásban 2009 végétől eltöltött két évet eredményesnek nevezte. Véleménye szerint az RMDSZ kihasználta a lehetőségeket, áttörést ért el a magyarság jogaiért folytatott harcban, és hozzájárult az ország gazdasági stabilizálásához.
"Olyan alkotmányt akarok, amely végre egyenrangúságot ad az erdélyi magyar közösségnek"
A kongresszusi dokumentumokról szólva kiemelten beszélt az alkotmánymódosításról: – Olyan alkotmányt akarunk, amely a nemzetállam fogalmának törlése mellett végre államalkotó tényezőként ismeri el a nemzeti kisebbségeket, amely szabad használatot biztosít nemzeti szimbólumainknak, és amely megteremti a közösségi autonómia lehetőségét! Szorgalmazzuk továbbá, hogy a hivatalos román nyelv mellett regionálisan a kisebbségek nyelve is legyen hivatalos. (…) Ennél kevesebbért nem érdemes küzdenünk. Nekem személy szerint is elegem van abból, hogy még mi magyarázkodunk a székely zászló kapcsán. Nem magyarázkodni akarok, hanem olyan alkotmányt, amelyik végre egyenrangúságot ad az erdélyi magyar közösségnek.
Az európai parlamenti választásokra való felkészülés, véleménye szerint, részben becsületbeli ügy, részben stratégiai kérdés, amennyiben az európai képviselet a hatékony kisebbségvédelem egyik fontos eszköze.
Az európai polgári kezdeményezésről szólva kijelentette: – Nem kevesebbre vállalkoztunk, mint hogy Európa egymillió polgárának aláírása által támogatva az Unió napirendjére tűzzük a kisebbségek ügyét. Ha össze tudjuk gyűjteni az egymillió aláírást, az Unió nem térhet ki a kérdés tárgyalása – és előbb vagy utóbb – a kisebbségek számára megnyugtató rendezése elől.
Székelyföld számára a továbblépés az autonómia
– Székelyföld számára a továbblépést a kisebbségben élő európai nemzeti közösségek jogállásához hasonló autonómiák kivívásában látjuk, közösségünk megmaradásának és gyarapodásának ez a záloga. Mind a területi, mind a kulturális autonómia jogi kereteit nekünk kell megteremtenünk. Látnunk és tudnunk kell, hogy bármilyen megoldás is körvonalazódik, azt a románokkal együtt lehet elképzelni és elfogadtatni. Ne áltassuk magunkat: ajándékba senki sem fogja elhozni az autonómiát. Sem Brüsszel, sem Washington, sem Budapest. Segíteni tudnak, szükség is van minden segítségre, de elsősorban nekünk a románokat kell meggyőznünk céljaink helyességéről, igazságosságáról.
Akkor járunk el helyesen, ha a mi belső csatározásainkban az autonómia ügyét nem használjuk fegyverként egymás ellen. Határozottan állítom, hogy ez kellene az első olyan hallgatólagos vagy írásos megállapodás legyen, amit mindenki elfogad, mert a legtöbb kárt akkor tudjuk okozni egymásnak és különösen a mi közös ügyünknek, ha azt a látszatot keltjük, hogy vannak igazi autonómiaharcosok és vannak olyanok, akik ezzel szemben állnak. Bátran mondom, hogy az autonómia egymás elleni használata, szavazatszerzési célból csodafegyverként való előrántása nem csak hogy nem visz közelebb a célhoz, hanem minden egyes esetben eltávolít attól. Egymásról feltételeznünk kell, hogy a közös cél érdekében cselekszünk, hogy jóhiszeműek vagyunk és nem egymás politikai életére törünk az autonómia fegyverével, mondta a szövetségi elnök.
A Kongresszus több dokumentumot fogadott el alkotmánymódosításról, régióátszervezésről, gazdaságpolitikáról, a Székelyföld és a szórvány stratégiájáról, az európai parlamenti választásokról, és az európai polgári kezdeményezésről. Ezek a dokumentumok határozzák meg a következő esztendőkben az RMDSZ cselekvési stratégiáját.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kongresszusi hozzászólások 4,10 percben
Az RMDSZ csíkszeredai kongresszusán felszólalásra összesen 37-en iratkoztak fel, mindegyikük 4 perc tíz másodpercben fejthette ki gondolatait. Ahogy az lenni szokott, kevés küldöttnek sikerült beleférni az időkorlátba.
Bíró Rozália, az SZKT elnöke hozzászólásában elmondta: székelyföldi születésű partiumi magyarként Székelyföldön és Partiumban is otthon érzi magát. „Zavaró, hogy szövetségünk berkein belül olyan tendenciák érvényesülnek, amelyek nem veszik észre, hogy egymásra vagyunk utalva. Álmainkat csakis közösen, egyhangúan tudjuk megvalósítani. Remélem, hogy ezen a Kongresszuson is minden kérdésbe érdemben döntünk” – jelentette ki.
Biró szerint az RMDZ új programja következetes, uniós elvárásoknak felel meg, és a gazdasági válságból való kilábalást célozza. A szenátor beszédében kitért az újonnan megalakuló női szervezet létrehozására, és reményét fejezte ki, hogy a kongresszus pozitívan értékeli a megalakulását.
Máté András Levente képviselőházi frakcióvezető beszédében azt hangsúlyozta, hogy a demokrácia, a jogállam és az európai értékek az RMDSZ számára nem csak címszavak. „Szeretnénk, ha a nemzetállam fogalmát törölnék az 1-es cikkelyből, kérjük a nemzeti kisebbségek államalkotó tényezőkként való elismerését. Kérjük a magyar nyelv használatát a hivatalos intézményekben, azokban a régiókban, ahol 20 százalék fölötti magyar ajkú lakosság él. Kérjük a helyi autonómia intézményesítését a helyi önkormányzatok által, illetve a sajátos hagyományokkal rendelkező régiók különleges jogállásának sarkalatos törvénnyel való elismerését. Az új alkotmány előírásai mélyen rányomják bélyegüket a mindennapi életünkre. Az új helyzetben új irányelvek és új célok mentén kell szerveződnünk” – mondta a politikus.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében a magyar összefogás megteremtése mellett szállt síkra. Az elmúlt hetek személyes tapasztalataira utalva Pál apostol Timóteusnak írott második levelét idézte fel, hangsúlyozva: a küzdelemtől egy közéleti vezető nem ijedhet meg, testileg-lelkileg késznek kell lennie erre. „Pál apostol élete utolsó szakaszában, földi megpróbáltatásai közepette, a Szentírás egyik legnagyobb hatású, mindenkor érvényes üzenetét fogalmazta meg. Ez a levél hozzánk, közösségünk evilági vezetőihez is szól, s arra int minket, hogy a jó harcot igenis megharcoljuk, a pályát igenis végigfussuk, a hitet igenis megtartsuk. Több harc áll még előttünk, mint mögöttünk. De ígérem, a harcot megharcoljuk, a hitet pedig megtartjuk” – zárta beszédét Borboly Csaba.
Székely István főtitkárhelyettes beszámolt a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) megalakulása óta történt eseményekről, elért eredményekről. Rámutatott, hogy a jövőben egyre nagyobb szükség van az önkormányzatokra. „A tervezhető jövőt elsősorban az önkormányzatok elkötelezettségére, munkabírására tudjuk alapozni. Itt vagyunk erősek politikai széljárástól függetlenül” – hangsúlyozta Székely.
„Emelnünk kell nemzetünk belső értékét. Fokoznunk kell nemcsak az egyes ember teljesítőképességét külön-külön, hanem a nemzet együttes összmunkájának eredményét is. Ez pedig attól függ, hogy több legyen a magyarság kebelében a pozitív, mint negatív ember (...)” – Klebelsberg Kuno idézetével indította beszédét Szabó József, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke. Ugyanakkor kiemelte, a mindenkori ifjúság számára fontos, hogy lássa, merre tart, milyen példaképeket követ, ugyanis ez határozza meg tevékenységüket, jövőképüket.
„Magyar közösségünk az elmúlt 23 év alatt megtett minden magától telhetőt, amelyre mindeddig szükség volt. Hasonlóan tavaly decemberben, amikor a romániai magyarok kilencven százaléka az RMDSZ-re szavazott” – hangsúlyozta Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy megyei elnöke, parlamenti képviselője. Felszólalásában kitért Szilágy megye sajátos jellegére: „Nem tudjuk, eldönteni, hogy szórvány vagy tömb magyarsághoz tartózunk, de a statisztikai adatok szerint az anyanyelvi oktatásban a Szilágy megyei gyerekek számaránya meghaladja a Szilagy megyei magyarok számarányát. Mindebben a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek országos része volt ” – jelentette ki.
„Higgyék el, valóban egy új fejezet kezdődött szövetségünk életében, ez az az új fejezet, amelyben sikerült az elmúlt húsz év tanulságait úgy levonni, hogy abból a következőkben építkezzünk”- vélekedett Korodi Attila parlamenti képviselő a kongresszusi felszólalásában. Hozzátette: nehéz úgy dolgozni a közéletben, szembenézni ennek kihívásaival, hogy a román állam egyes szervei folyamatosan azon vannak, hogy ezt ellehetetlenítsék. „Sajnálom Borboly Csabát és családját, sajnálom Markó Attilát. Nem szabad elfogadnunk, hogy ők áldozatok legyenek, és minden létező demokratikus eszközt meg kell ragadnunk, hogy harcba szálljunk azokkal, akik minket akadályozni akarnak közéleti munkánkban" – fogalmazott a képviselő.
A fiatalok lendületére, lelkületére és álmodozására legalább annyira szükség van, mint az idősebbek racionalizmusára és tapasztalataira – hangsúlyozta Takács Aranka, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének küldötte, aki az idén negyedik alkalommal sorra kerülő Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezését hozta fel példaként az RMDSZ és a MIÉRT együttműködésének eredményességére.
Peti András, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke beszédében emlékeztette a kongresszust a megyeközpont veszteségeire. „Ezt a tendenciát csak sok prábeszéddel, tisztánlátással, bölcsességgel lehet megfordítani, ezért nehéz munka vár arra a csapatra, amely ezelőtt 3 hónappal vállalta a kihívást. Vállaltuk és vállaljuk, csak együtt sikerülhet!” – jelentette ki.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke megyei oktatási gyorsjelentést készített. Mint mondta, Maros megye leképezi Erdély magyar közösségének helyzetét. „Nyárádszeredában és Szovátán természetes, hogy van önálló magyar iskolánk, hiszen a közösség nagytöbbsége magyar. Segesváron, Dicsőszentmártonban küzdünk az önálló magyar oktatási intézményekért – itt természetes, hogy küzdünk ezért, mert itt kis számban élnek magyarok. Marosvásárhelyt pedig még nem adtuk fel, mert még mindig van annyi magyar, hogy belakjuk. Egyetlen iskolából és óvodából se vonuljunk ki, miénk itt a tér, ezt skandáltuk 2008-ban Borbély László kampányában, ez a helyes politika, miénk itt a tér, egyetlen talpalatnyi helyet se adjunk fel” – mondta Brassai.
„A legtöbben nem mondják ki, de a bukaresti politikum fel akarja számolni a megyéket és össze akarja vonni a községeket. A mi esetünkben pedig a magyarságunk megélésének lehetőségét is el akarják venni. Legyen világos mindenki számára, hogy megyéinket nem hagyjuk. Legyen világos mindenki számára, hogy nem hagyjuk Székelyföldet feldarabolni. Az idei év legnagyobb kihívása, hogy megmentsük, amit ezer éven keresztül építettünk” – hangsúlyozta felszólalásában Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, az RMDSZ Háromszéki területi szervezetének elnöke. „A székely emberek határozott, bátor kiállást, és eredményt várnak tőlünk. Halljuk, látjuk, mindenki tudhatja, a székelyeknek elegük lett a bukarestiek által nyakunkra rakott kudarcokból, a tétovázásból, a toporgásból. Győzelmeket várnak. Le fogjuk tehát győzni a „merjünk kicsik lenni” szemléletet, az „oszd meg és uralkodj” politikát, az „el is lehet menni ebből az országból” típusú arroganciát” – ígérte Tamás Sándor.
Szabó Ödön Bihar megyei képviselő felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy 3 fajta üzenetet lehet megfogalmazni: egyet a román társadalom és a román politikum irányába, egyet a magyarországi társadalom és a magyarországi politikum fele, egy harmadikat pedig saját közösségünk számára. „A mi közösségünk és a Szövetség 24 éve küzd jogainkért eredményesen. Minden lépéssel előrébb haladunk és tudjuk, hogy közösségünk értékeli az igyekezetet, az eredményeket. A víz igazi ízét sivatagban érzi az ember: most érezzük, ellenzékben, hogy mit jelent ott lenni, ahol a döntéseket hozzák” – mondta a képviselő.
„A regionális kulturális homogenitás a fejlődés kerékkötője” – állítja az a tanulmány, amely tudományos alapja kíván lenni a román államreformnak. Ilyen elméletek mentén, Románia küszöbön álló, a regionalizáció köpenyébe burkolt közigazgatási átszervezése a posztkommunista időszak legnagyobb fenyegetése közösségünk irányába” - hangzott el Klárik László felszólalásában. A háromszéki szenátor hangsúlyozta: a regionalizáció az utóbbi két év román politikai közbeszéd vesszőparipája lett. „Ki lett kiáltva a csodaszernek, ami egy csapásra megoldja a gazdasági és társadalmi válságban vergődő ország problémáit. Románia kormánya más utat próbál követni. Ha ezt fogja tenni, annak az lesz az eredménye, hogy még mélyebb gazdasági és társadalmi válságba taszítja az országot. Megpróbálhatja. A mi magyar kulturális és politikai összetartozásunk öntudatát nem tudja csökkenteni” –zárta felszólalását Klárik.
Pataki Csaba Szatmár megyei szenátor a hozzászólásában kifejtette: „Legyen bármilyen régiósítási elképzelés ennek térségnek meg kell maradnia, minden lépést megteszünk és támogatásunkról biztosítjuk az itt élőket. Ha kell népszavazást írunk ki, ahhoz hogy Székelyföld megmaradjon ebben a formában”.
Kereskényi Gábor parlamenti képviselő negyvenezer magyar Szatmár megyei magyar üdvözletét tolmácsolta hozzászólásában: „Az elmúlt választásokon bizonyítottunk, Szatmár megyében közel negyven ezren építjük magyar közösségünk, én az ők üdvözletét adom át a Kongresszus küldötteinek”.
„Sokszor elmondtuk, hogy milyen Európát akarunk mi, erdélyi magyarok, Most az elmúlt két év munkájával eljutottunk oda, hogy legfontosabb célkitűzésünket a többi európai kisebbségi közösséggel együtt fogalmazzuk meg. Azt akarjuk, legyen európai szabályozás a nemzeti közösségek jogairól, melyek kisebbségben élnek. Az európai állampolgári kezdeményezés által, egy millió aláírással fogjuk nyomatékosítani akaratunkat” – mondta Winkler Gyula európai parlamenti képviselő. Az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke szerint helyt kell állni a jövő évi európai választásokon, és ott kell lenni, ahol a döntések megszületnek, különösen most, amikor Európa átalakul, amikor új szabályok születnek, amikor az európai intézményeknek közelebb kell kerülni az állampolgárokhoz, amikor megalakulhat a régiók és közösségek Európája.
Az Európai Polgári Kezdeményezés kapcsán Sógor Csaba EP-képviselő elmondta, nagyon fontos a civil társadalom hozzájárulása a törvényhozók munkájához. Emellett röviden kitért Románia aktuálpolitikai helyzetére, egy történettel illusztrálva üzenetét: „Az 1968-as megyésítéskor tüntetéseket szerveztek, különböző szlogeneket skandáltak: Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk! Hívták a helyi lelkészt, Pali bácsit is tüntetni, mondván, magyar emberekre van szükség! A lelkész azt válaszolta, nem, most józan észre van szükség”
Grüman Róbert, az Itthon, fiatalon mozgalom nevében szólalt fel, hangsúlyozva: közelebb akarják vinni a közügyeket és közösségi kérdéseket a fiatalokhoz. „Az Itthon, fiatalon mozgalom célja nem csupán szakmai rendezvények szervezése, hanem a fiatalok bevonása közösségi munkákba, mert nem csak az RMDSZ-nek van szüksége erős ifjúsági támogatásra, hanem az erdélyi magyar közösségnek is” – mondta a fiatal politikus.
Maszol.ro

Sepsiszentgyörgynek, Székelyföldnek is fontos (Ballagás az egyetemen)
Kicsinek bizonyult a megye legnagyobb épülete, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata székházának előcsarnoka szombaton, a végzősök ballagási ünnepségén. Ezúttal együtt búcsúztak az összes szak és a magiszteri képzés végzősei.
Nagy Attila, a BBTE kihelyezett tagozatának főigazgatója elmondta: tudja, hogy ilyenkor mindenki meg szeretné váltani a világot, de Albert Camus Nobel-díjas francia író ma is érvényes megállapításával bocsátotta útra a 202 végzőst – világot most már nem megváltani kell, hanem az intelligens emberek segítségével a jézusi szeretet jegyében összetartani. Dumitru Marinescu prefektus beszédében kiemelte, mérlegkészítés ideje ez, hisz a diákok három év alatt megértek, új ismereteket szereztek, és szakemberekké váltak, így az új kezdet ideje is.
Laura Olteanu adjunktus, az egyetem szenátusának tagja, az oktatók szakszervezetének elnöke a BBTE vezetőségének jókívánságait tolmácsolta.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének üzenetét Czimbalmos-Kozma Csaba városmenedzser olvasta fel. A polgármester hangsúlyozta, mennyire fontos a mai világban a tudás, és nemcsak a fiatalok számára fontos, hogy tovább tanuljanak, hanem a szülőföldnek, Sepsiszentgyörgynek, a Székelyföldnek is. Minél jobban szeretjük munkánkat, annál inkább megváltjuk szülőföldünket – üzente, és kívánta, a végzősök bízzanak önmagukban, ne feledjék, honnan indultak, mindig tudják, hova tartoznak, őrizzék szívükben Sepsiszentgyörgyöt és a Székelyföldet, mert szülőföld csak egy van.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közel száz hallgatójától búcsúzott a Művészeti Egyetem
Közel száz diáknak szólalt meg utoljára a csengő szombaton a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A ballagási ünnepség rendkívül tartalmasra és érdekesre sikeredett, hiszen az ilyenkor szokásos díszbeszédek sorozata helyett az egyetem végzősei, diákjai "játszották a főszerepet", táncoltak, énekeltek, szórakoztató bábjeleneteket adtak elő. Egy szó mint száz, bebizonyították, ismét egy újabb, tehetséges művészgeneráció hagyja el az iskolapadokat, amely minden bizonnyal megállja helyét a nagybetűs élet színpadán.
Joggal mondják, hogy a Művészeti Egyetem diákjai és tanáraik, főként a leendő színészek egy nagy családként élik meg az itt töltött éveket. Ez a családias hangulat érezhető a ballagási ünnepségeken is, a leendő színészeket, zenészeket, koreográfusokat egyrészt örömmel tölti el, hogy megvalósult a kitűzött céljuk, szakemberekként indulnak el a választott pályán, másrészt pedig szomorúan veszik tudomásul, hogy véget értek az együtt töltött évek, amelyek nemcsak osztályközösséggé, hanem igazi családdá kovácsolták őket. Szombaton az egyetem magyar karán a hároméves alapképzés és a kétéves magiszteri fokozat, színész, rendezés, látványtervezés, koreográfia, bábszínészet, zenepedagógia, teatrológia- impresszárió szakos diákjai, összesen hetvenketten, mondtak búcsút a Köteles utcai intézménynek. A Sebestyén Aba és Daniela Lemnaru művészek vezette ünnepség keretében az egyetem vezetősége részéről Sorin Crisan rektor és Balási András rektorhelyettes búcsúztatták a végzősöket. A rektor arra biztatta a pályakezdőket, hogy az életbe kikerülve nézzenek szét maguk körül és figyeljenek oda az apró dolgokra, esélyekre, hiszen ezek azok, amelyek meghatározzák a létüket. – A részletekre odafigyelve tudjátok majd a lehető legjobb szakmai teljesítményt elérni – hangzott el a rektor jó tanácsa, majd a koreográfia szakos hallgatók latin tánccal kedveskedtek a közönségnek, a leendő bábszínészek pedig az óriásbábu tánca Michael Jackson-dallamokra, humoros bábjátékkal fakasztottak mosolyt a nézőtéren ülők arcára. Balási András, az intézmény rektorhelyettese egykori diákként szólt a végzősökhöz. Mint mondta, 1997-ben jutott be az egyetem teatrológia szakára és abban az időben két szakban merült ki az egyetem kínálata, színész, illetve teatrológusi képzésre volt lehetőség. – 29 évesen akkor az egyetem legidősebb diákja voltam, szégyelltem is magam emiatt. Aztán pár év múlva már nyugdíjas tanítványaim is voltak. Akkor sem volt itt mennyország, hiszen infrastrukturális problémákkal küszködött az egyetem, de mi mégis a mennyországban éreztük magunkat, mert azt tettük, amit szerettünk. Most hozzávetőlegesen száz hallgató ballag, annak idején összesen 30-an voltunk, magyarok és románok. Ezek a számok is bizonyítják, mennyire kinőtte magát ez az egyetem – tette szóvá beszédében Balási András. A román tagozat végzőseinek a nevében Cristi Iorga szólalt fel, aki John Malkovich szavaival búcsúzott, a magyar végzősök részéről pedig Kinda Szilárd szólt társaihoz, valamint B. Fülöp Erzsébet osztályvezető tanárukhoz, akinek megköszönte a lelkiismeretes munkát, a kitartást, amivel mindvégig arra törekedett, hogy a diákjaiban lévő tehetséget minél jobban kibontakoztassa. A végzős rámutatott, bizonyára társaiban és benne is ott lapul ilyenkor a félelem, a bizonyítási kényszer, a kudarctól való rettegés, ami minden pályakezdő színészt foglalkoztat, viszont hangsúlyozta, az itt töltött évek felkészítették őket arra, hogy helytálljanak a pályán – hangzottak el Kinda Szilárd biztató szavai, aki társainak és önmagának is szakmai sikereket, és nem utolsósorban, szerződéseket kívánt. A diákok művészi produkcióival lépten-nyomon színesített ünnepi műsor a végzősök színpadra vonulásával ért véget, közel száz ifjú tehetségnek tapsolt állva a közönség.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Kongresszus
Fölösleges izomfitogtatás, helytálló célkitűzések, elszalasztott alkalmak: ezek jellemezték A hétvégi csíkszeredai RMDSZ-óriáskongresszust.
A korábbiaknál jóval népesebb fórum fölösleges erőfitogtatás volt, az összes saját polgármester felsorakoztatása nélkül is nyilvánvaló volt, hogy az RMDSZ az erdélyi magyarság politikai képviselője, az együttvéve is pehelysúlyú EMNP és MPP távolról sem jelent kihívást. Még akkor sem, amikor a kormányszerep óhatatlanul erodálta Kelemenék népszerűségét. Ezt immár a budapesti hatalom is megértette, a mostani RMDSZ–Fidesz partneri viszonyt össze sem lehet hasonlítani az előző, nagyváradi kongresszus nyílt feszültségeivel.
A nyolc irányelv, melyek között a legfontosabbak a székelyföldi területi autonómia, az alkotmánymódosítási javaslatok, a régiós átszervezéssel kapcsolatos elképzelések, európai kisebbségvédelem, vagy a szórvány megerősítése viszont kétségtelenül megalapozott, fontos és hasznos politikai célok. Kivitelezhetőségük azonban fölöttébb kérdéses. Időzítésük miatt.
Mert – az EU-s sík hangsúlyozásán kívül – nem újdonságok. A hárompilléres (személyi, kulturális és területi) autonómia-programot már 1992-ben, a Kolozsvári Nyilatkozatban elfogadták, azóta pedig több mint két évtized telt el, és továbbra is célkitűzési szinten maradt. Az alkotmánymódosítás és a régiók átszervezése is évek óta terítéken van a romániai politikai porondon.
2010–11-ben, amikor Băsescu és a PDL szorgalmazta ezeket (legutóbb például „legalább 12 régiót” ajánlottak fel), az RMDSZ – erős, mérlegnyelv alkupozícióból – mereven elzárkózott a tárgyalásoktól, a 2012 utáni új parlamentre várva. Most szívesen tárgyalnának, csakhogy nemigen van kivel: az USL aligha lesz hajlandó engedményekre, mivel kétharmados, alkotmányozó többséggel egyszerűen nincs szüksége a politikai erőviszonyok változása nyomán lényegesen gyengébb alkupozícióban lévő RMDSZ-re. A közhangulat is változott azóta az USL sorozatos magyarellenes uszításai nyomán. A nemzetállam fogalmának törlése, vagy a székely területi autonómia elfogadtatása még etnikai békeidőkben is kényes, nehezen lenyelhető kérdések a románság számára, nemhogy mesterségesen felturbózott állapotban.
Bármennyire is jogosak az RMDSZ célkitűzései, az alkalom aligha kedvező. A vasat addig kell ütni, amíg meleg.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Elutasítja a magyarellenesség vádját a nagyváradi polgármester
Magyar politikusokkal és nem a nagyváradi magyarokkal van baja Ilie Bolojannak
Az elmúlt hónapokban több olyan eset történt Nagyváradon, mely sokak szerint az itteni magyar közösség kisebbségi jogait sérthetik. Magyar utcanevek megváltoztatása, parkok átnevezése keltett több alkalommal felháborodást, és ezeket a magyarellenesnek minősített rendelkezéseket a közvélemény egyértelműen Ilie Bolojan polgármester rovására írta. Sokan csodálkoztak is azon, hogy a városgazda miért lett egyszerre úgymond magyarellenes, hiszen előző mandátuma alatt, míg az RMDSZ-szel irányította a várost, a helyzet nem volt ennyire kiéleződve. Sok vélemény látott napvilágot a közelmúltban, egyedül a polgármester véleménye nem volt tisztázva. Megkerestük tehát a városgazdát, s neki szegeztük a kérdést: mi a baja tulajdonképpen a nagyváradi magyarokkal?
– Polgármester úr, az elmúlt hónapokban a nagyváradi magyarság körében kialakult egyfajta negatív hangulat, mivel sokan úgy vélik, az ön által hozott intézkedések nem veszik figyelembe a nagyváradi magyarok nemzetiségi jogait, illetve a város egykori magyar múltját szándékosan rombolni akarják. Ön hogyan látja ezt?
– Pontosan mire céloz, beszéljünk konkrét esetekről, mivel úgy vélem, nem helyes általánosítani.
Célzok itt a Bajor Andor utca átnevezésére, vagy például a pár hete bezárt Moszkva kávézóra, hiszen mindkét eset több keserű kérdést hagyott maga után, s a magyar váradiak közül sokan ezt etnikai alapú intézkedésnek vélték, vélik.
– Rendben. Kezdjük a Bajor Andor utcával. Ennek az utcának az átnevezése azért történt, mert maguk az utca lakói kérték. Írásos megkereséssel fordultak a város vezetőségéhez. Igen, jóváhagytuk ennek az utcának az átnevezését, de Váradon mégis van jelenleg olyan utca, amelyik a Bajor Andor nevét viseli. Nem merült fel annak a kérdése sem, hogy kiiktassunk egy magyar utcanevet Nagyváradon. Azon a tanácsülésen, amelyiken ezek az utcanévcserék történtek, senki nem emelt ez ellen kifogást, nem érvelt ez ellen. De nézzük meg, abban az esetben, amikor el kell döntenünk, milyen nevet kapjon egy utca, milyen kritériumokat kell figyelembe vennünk. Mikor jelzőkre utaló neveket adunk, például Csendes utca, amit magyarra és románra is le lehet értelmesen fordítani, fel sem merül annak a kérdése, hogy ez elfogadható vagy sem. Azonban amikor különféle ismert emberekről kell elnevezni, akkor igenis betartjuk azt, hogy minden negyedik újranevezendő utca magyar személyiségről legyen elnevezve. De van még valami, amiről nagyon őszintén kell most beszéljünk! Be kell látnia mindenkinek, hogy egyes magyar nevek kiejtése, helyes leírása nagyon nehéz a nem magyaroknak, ez ellen nem tudunk mit tenni. Volt olyan, hogy telefonos tárgyalás során lebetűzve se tudta leírni a címet a tárgyalópartner. Értsük már meg, ez nem egy magyarellenes dolog, ez a realitás, nyelvi korlát. De hangsúlyozom, a tanácsban mindeddig nem merült fel az, hogy Váradon már meglévő magyar utcaneveket megszüntessenek, kitöröljenek a köztudatból. Nézze ezt a most elém terjesztett utcanévlistát, láthatja, minden negyedik új utcanév magyar személyiség neve.
– És a Moszkva kávézó esete? Az egy olyan hely, ahol magyar kulturális eseményeket szerveznek évek óta.
– Legyen világos, a törvények betartása minden lokálra érvényes. Akár magyar, akár román törzsközönsége van. Nézze meg, itt van az asztalomon egy határozat, pont ma bírságoltunk meg és zárattunk be ideiglenesen egy Zöldfa utcai lokált, hasonló okokból, mint a Moszkva kávézót, mivel nem tartották be a csendvédelmi rendelkezést. A Zöldfa utcai lokál tulajdonosa román, akkor most ez egy románellenes intézkedés volt – kérdem én –, vagy egy, a város polgárainak az érdekeit szem előtt tartó rendelkezés? Legyen világos, a nagyváradi önkormányzat és a rendőrség között van egy megállapodás, mely szerint ha egy lokál kétszer figyelmeztetésben részesül amiatt, mert megszegte a csendvédelmi intézkedést, harmadik kihágáskor ab ovo be kell azt záratni. Senkit nem ér tehát meglepetésként az ilyen bezáratás. Tehát elmondom még egyszer, a Moszkva Kávézót nem azért zárattuk be egy hónapra, mert az egy magyarok által látogatott lokál, hanem azért, mert többszöri figyelmeztetés ellenére sem voltak hajlandók betartani az előírt szabályokat. Engem tökéletesen nem érdekel, hogy a lokálok mellett lakó és esetenként panaszt tevő polgárok, akiket zavar a nem megengedett lárma, milyen párthoz tartoznak, nagyromániások, liberálisok, RMDSZ-közeliek. – A nagyváradi magyarok mégis aggódnak amiatt, hogy egyre inkább terjed, a polgármester magyarellenes politikát folytat.
– Beszéljünk akkor nyíltan, mondjuk ki, mi is generálja valójában ezeket a botrányokat. Arról van szó, hogy az RMDSZ egyfajta lejárató, uszító kampányba kezdett most a román városvezetőség ellen, mivel nem jutottak vezető pozícióba az önkormányzatban. S ehhez legkézenfekvőbb, ha minden problémát etnikai síkra terelnek. Hogy saját sikertelenségüket leplezzék, azt akarják elhitetni az itteni magyar közösséggel, hogy a városvezetőség a polgármesterrel az élen egyszeriből mélységesen magyarellenes lett. Én a megelőző mandátumom alatt jól együtt tudtam működni mind az RMDSZ-szel, mind az itteni magyar közösséggel. És ami nagyon fontos, legyen világos, ami a megelőző mandátum alatt Váradon történt, akár jó, akár rossz dolgok, akár úgymond magyarellenes intézkedések, azokban az RMDSZ kivétel nélkül partner volt. Nem a liberálisok csinálták egyedül, hanem az RMDSZ-szel koalícióban. És az, hogy jelenleg hol tart ez a város – bármilyen szempontból –, akár jó, akár rossz értelemben, az nemcsak az én érdemem vagy hibám, hanem ugyanúgy az RMDSZ-é is, hiszen RMDSZ-es alpolgármesterrel, az itteni magyarok képviselőjével tettünk együtt mindent! Ha magyarellenes dolgok történtek netán, úgy ezeket is az RMDSZ-szel közösen tettük. Ez az igazság.
– Ön hogyan viszonyul emberként a magyarokhoz? Vannak magyar barátai, ismeri a magyar kultúrát, a régi Várad történelmét?
– Igen, vannak magyar barátaim és egész eddigi politizálásom bizonyítja, hogy nem vagyok magyargyűlölő. Elmondok most önnek egy eddig nem nyilvános esetet, csak hogy képbe legyen az én személyes hozzáállásommal, viszonyulásommal a magyarokhoz. Pár évvel ezelőtt kormányfőtitkárként helyettest kellett válasszak, az egyik jelölt egy Vâlcea megyei román liberális volt, a másik pedig a margittai RMDSZ-es, Cseke Attila. Én pedig Cseke Attilát választottam, és mikor Tăriceanu kormányfő is rákérdezett, hogy de miért, azt feleltem, én bihari emberként bizony jobban megbízok egy margittai magyarban, mint egy vâlceai liberálisban. És ezt jól tudják azok az RMDSZ-esek, akik most magyargyűlölőként akarnak engem beállítani, meg lehet tőlük kérdezni ezt is. Hiszi vagy sem, számomra nem az a fontos, hogy valaki milyen etnikumhoz tartozik, milyen funkciója van, hanem hogy emberileg mennyit ér. És több etnikai uszításra alapuló nagyváradi történetet elítélek, és tudom, hogy az itteni magyarok nem is ismerik a dolgok hátterét. Mint például azt sem, hogy mikor az Ady-líceum bérleti ideje lejárt, a megkérdezésem nélkül elkezdtek uszító hazugságokat terjeszteni arról, hogy a líceumot ki akarjuk onnan költöztetni. Fel is hívtam akkor a tanintézet igazgatónőjét, és elmondtam, hogy szégyellje magát, hogy először hergelik a szülőket, aláírásokat gyűjtenek, de nem egyeztetnek se velem, se a püspökséggel, és azt terjesztik, hogy kellemetlenség érheti a nagyváradi magyar diákokat. De több ilyen etnikai uszításon alapuló eset volt itt az elmúlt években. Pár éve, amikor az RMDSZ titokban, nem tudni milyen összeköttetések kapcsán meghívta Váradra Budapest polgármesterét, Demszky Gábort, engem mint nagyváradi polgármestert nem is értesítettek erről. Pedig elvártam, hiszen sok magyar él itt, és a magyar főváros polgármesterét illő módon akartam én is köszönteni. De nem is szóltak nekem erről az egészről. Ők tudják, miért, később ugyanis több furcsa dolog derült ki erről az állítólag irodalmi jelleggel felruházott látogatással kapcsolatban is. Mint ahogy azt sem tudják a nagyváradi magyarok, hogy a Rhédey-kápolna felújítását sem az RMDSZ-es alpolgármester szorgalmazta, hanem én vettem fel a kapcsolatot budapesti építészekkel, és több furcsaság történt ott, ami azt igazolta, éppen a magyar érdekképviselet nem tartotta szívügyének a romos magyar kápolna tisztességes rendbetételét. De gondolom, azok, akik most abból élnek, hogy én magyarellenes vagyok, ezekről nem beszélnek.
– Mi a logika az Olaszi temető átnevezése Mihai Viteazul parkra ? Mihály vajdának a történelmi kódexek szerint semmi köze nincs se a régi Váradhoz, se az Olaszi parkhoz. – A szóban forgó park átnevezésének egyetlen egyszerű magyarázata van. A nagyváradi főtér felújítása után Ferdinánd király szobra kerül oda, az eddig ott helyet kapott Mihály vajda-szobrot a volt Olaszi temető helyén kialakított parkba akarjuk átvinni, ez adta az ötletet, hogy a parkot is így nevezzük el. Ez azonban még nem került napirendre. Még nem dőlt el ezzel kapcsolatban semmi. Más javaslatot sem kaptunk a kérdéses park elnevezésére eddig.
– Politikai körökben az is elterjedt, hogy azért lett úgymond „magyarellenes", mert már nincs magyar alpolgármester a városban. Ha Biró Rozália még alpolgármester lenne, akkor is megszülethetnének ezek a döntések?
– Biró Rozália jelenléte nem igazán befolyásolna semmit. De elmondom, hogy alakult úgy, hogy miért nem akartunk most az RMDSZ-szel közös városvezetést. A legutóbbi választás előtt, amikor kezdődött a kampány, tárgyalást kezdtünk újfent az RMDSZ-szel, éspedig arról, hogy a következő mandátumra is legyen egy magyar nemzetiségű funkcionárius a város vezetőségében. Mi bele is mentünk ebbe. Azonban a kampány ideje alatt az RMDSZ igen furcsa mód kezdett el kampányolni, olyan kijelentéseket téve, hogy az eddigi városvezetőség és az eddigi polgármester – azaz én –, képtelen a tisztánlátásra, az előrelátásra, tervezésre, mint az elmúlt húsz év alatt a többi. Azaz a nép nyelvén szólva az eddigi polgármesterek simán hülyék voltak. S mentek a nagy kampányszövegek, hogy bezzeg a kisebbségi magyar vezetőknek hatalmas, világmegváltó terveik vannak, tehát rájuk kell szavaznia mindenkinek. A megállapodás ellenére nem velünk kampányoltak, hanem ellenünk. Mi akkor nagyon világosan megmondtuk nekik, hogy ez nem korrekt, s megkérdeztem: évekig benne voltatok a városvezetésben, alpolgármesteretek volt, mit tettetek konkrétan ezért a városáért, az itteni magyarokért? Fel tudtok valamit mutatni? Kiderült, nem. Erre logikus a válasz, hogy vagy pont olyan „hülyék” és a tisztánlátásra képtelenek voltatok, kedves RMDSZ-szes barátaink, mint én és kollégáim, vagy lehet, hogy valóban sokkal okosabbak vagytok, mint mi, voltak nagyra törő, magasztos terveitek, de inkább kormányoztatok velünk, az úgymond hülyékkel, és lapítottatok, elhallgatva a nagy ötleteket, javaslatokat. Miért? Mert nektek ez így ugye jobban megérte, kifizetődőbb volt a saját érdekeiteket nézve! S ami az úgymond magyarellenességre alapozó kampányt illeti, én elfogadom, hogy megszólnak, szidnak, ha valamit vétek, de hogy ezt tegyék csak azért, mert román vagyok, azt nem tűröm! Mint ahogy én sem gyalázok egy magyar politikust sem csak azért, mert az magyar nemzetiségű! Én már akkor megmondtam az RMDSZ-nek, ha nem tudtak tisztességesen játszani, betartva a megállapodást, nem is fognak bejutni a városvezetésbe, amennyiben az USL megkapja a kétharmados többséget az önkormányzatban. Van egy régi román közmondás, lehet, ismeri, így szól: „Minthogy egy hülyével győzni, inkább egy okossal veszíteni!” Egy dolog a politika, legyen szó akár egy kisebbségi nemzet politizálásáról, amit egy párt vezetőinek jelleme határoz meg, és más dolog az emberi tartás és jóérzés. Politikában sem szabad az emberi jóérzést semmibe venni. Így alakult, hogy ezt követően az RMDSZ, noha ők szegték meg a megállapodást, még ők érezték sértve magukat, s nehogy kiderüljön, mennyire tisztességtelenül politizáltak a kampány alatt, elkezdték terjeszteni, hogy a nagyváradi polgármester egy magyarfaló vadállat. Én mint polgármester, azon vagyok, hogy tiszteljek minden nagyváradi polgárt. A magyarok legyenek büszkék arra, hogy magyarok, mint ahogy én is büszke vagyok arra, hogy román vagyok. Sose szégyelltem bevallani, bármit hordtak össze rólam, igenis egy Rév mellőli kis faluból származom, és szeretem a szülőfalumat.
– Mit üzen azoknak a nagyváradi magyaroknak, akik sérelemnek vélik az ön egyes intézkedéseit, hiszen ön nekik is a polgármesterük?
– Ha valós gondokért, megoldatlan bajokért neheztelnek rám, azon leszek, hogy amire képes vagyok, megtegyem. De amit húsz év alatt sem tettek itt meg, azt én négy alatt meg kellene egy-kettőre oldjam? Iparkodom. Szeretném a tetteimmel igenis igazolni, hogy jót akarok ennek a városnak. Két évvel ezelőtt egy biharpüspöki fórumon az egyik öreg magyar azt mondta nekem, hogy mai napig olyan utcában lakik, ahol nincs aszfaltút. Száz éve lakik a családunk itt, mondta nekem az öreg, mutassa meg, mit tettek maguk ezért a városért, azonkívül, hogy adókat rónak ki ránk? Tudja, akkor elgondolkodtam, mert mit lehet mondani ott, ahol ma sincs aszfaltút, csatorna? Tisztában is voltam azzal, hogy ezek az emberek nem fognak rám szavazni. Vannak tehát valós, objektív gondok, amiket a szememre vethetnek. És vannak azok, az úgymond etnikai síkra terelt elégedetlenségek, melyek itt a magyarokat érintik. Kijelentem, én igenis tisztelem azt, amit a magyarok ebben a városban az idők során tettek. Kérdezheti, miben nyilvánul meg ez a tisztelet? Például abban, hogy azon vagyok, hogy bármi áron megmentsük a régi magyar világban épített műemlék épületeket. Nézzen csak szét, kérem, itt, az irodámban, ahol most beszélgetünk. A képeket, melyek a falon lógnak, szándékosan úgy válogattam össze, hogy Várad nagy építői legyenek rajta. Látja, az ott Rimler Károly polgármester, akinek nagy tisztelője vagyok, ő nagyon sokat tett ezért a városért. Mellette pedig ott van Aurel Lazăr arcképe is. Mint ahogy a másik falon magyar királyokat ábrázoló festményt is talál és román történelmi szereplőket. Ezek a képek így együtt adják Várad jelenét. Magyarokkal és románokkal, mert ez a valóság, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Senki nem vitathatja el Várad magyar múltját. Én sem fogom, és nem is akarom. A nagyváradi magyaroknak meg azt üzenem, legyenek nyugodtak, hiába állítják egyes politikusok, hogy megváltozott a magyarsághoz való viszonyom, ez nem igaz. Elismerem a múltjukat és tisztelem őket. Persze legyen az is világos, hogy igenis lesznek, lehetnek még politikai vitáim olyan politikusokkal, akik magyarok. De a magyar emberek tisztelete és a magyar politikusokkal való esetleges politikai érdekellentétek esetünkben két külön dolgot jelentenek. És üzenem a nagyváradi magyaroknak, hogy akár hiszik, akár nem, azt szeretném, ha itthon éreznék magukat ebben a városban, hiszen itthon vannak benne.
Szőke Mária
Reggeli Újság
Erdely.ma

Több a magyar kisdiák
Az eddig összesített beiskolázási adatok szerint országos szinten nőtt az előkészítő osztályba beíratott magyar gyerekek száma az előző évhez képest. A Krónikához eljutott minisztériumi adatok szerint előzetesen 9749 magyar nulladik osztályosra számítottak a tanintézetek, ehhez képest összesen 10 163 beiratkozási kérvényt regisztráltak, míg egy évvel korábban 8320 kisdiák ült be első alkalommal az iskolapadba.
A beiratkozási időszak lejártával derült ki, országos szinten 160 294 gyereket vettek előzetesen számba, a gyakorlatban viszont 172 192 beiratkozási kérvényt nyújtottak be, vagyis mintegy 12 ezerrel többet, mint amennyire az iskolák számítottak. A jelentkező gyerekek 80 százaléka szeptember elseje előtt tölti be hatodik életévét. Király András oktatásügyi államtitkár lapunknak azzal magyarázta a magyar diákok számának a növekedését, hogy immár nem a tanintézetekre van bízva a gyermekek „felkutatása", hanem a szülők jelentkeznek az iskolákban. Arra a kérdésünkre, hogy az elemi oktatásban is a tanintézetek hírneve alapján választanak-e a szülők, vagy a kicsiknél inkább a pedagógus hírneve a döntő azt mondta: tapasztalata szerint mindkét esetre van példa. „Előfordult, hogy nem belvárosi iskolába, hanem egy külvárosi iskola jó nevű tanítónénijéhez viszik inkább a gyermeket" – magyarázta Király.
Senkit nem utasítanak el
Hasonlóképpen vélekedik Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes is, de tapasztalata szerint náluk inkább az jellemző, hogy pedagógus alapján választanak tanintézetet. A második beiratkozási szakasz lezárultával összesen 5156 gyermeket írattak be előkészítő osztályba, közülük 1271-en magyar tagozatban kezdik az iskolát, s mivel az idén még lehetséges volt, 744 kicsit egyenesen az első osztályba küldenek a szüleik – ismertette a partiumi megye adatait Kéry, aki lapunknak elmondta: pillanatnyilag még nem tudják, hogy lesznek-e olyan iskolák, ahol létszámhiány miatt nem fognak osztályt indítani, ám az magyar tagozatot biztosan nem fog érinteni. „Tizenkettes létszám alatt csak külön engedéllyel lehet osztályt indítani" – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes, és hozzátette: a beiratkozások még korántsem zárultak le, hiszen épp a hivatalos határidő után kereste őt fel hét szülő aki még nem adta le a papírokat. „Senkit nem utasíthatunk el" – jelentette ki Kéry.
Nem csökken a 2013/2014-es tanévtől Szatmár megyében sem az előkészítő osztályok száma. Amint Szejke Otília, az elemi oktatásért felelős tanfelügyelőtől megtudtuk, bár a beiratkozásra megszabott határidő már lejárt, május 30-ig a tanfelügyelőségen még átveszik azok kérvényeit, akik elmulasztották időben benyújtani a papírokat. Ezek sorsáról egy megyei bizottság dönt majd. Amint a tanfelügyelő elmondta, vannak még helyek, több olyan induló első, illetve előkészítő osztályt tartanak nyilván, ahol nem érték el a maximális diáklétszámot. Szatmár megyében ősztől 153 előkészítő osztály indul, ebből 96 román, 53 magyar és 4 német tannyelvű lesz. A beiratkozások terén hasonló a helyzet Szilágy megyében is, lapunk érdeklődésére Rozs Rita Éva kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő elmondta: náluk sem csökken a magyar kisdiákok létszáma.
Felemás helyzet a Székelyföldön
Hargita megyében a tanfelügyelőség szerint sok iskolában az előre megszabott helyek számát növelni kellett. A gyerekeket be tudták íratni szüleik az iskolába, még ha nem is minden esetben abba a tanintézetbe, amelybe szerették volna. Bartolf Hedvig főtanfelügyelő elmondta, az április 2–22. között lezajlott első szakaszban Hargita megyében összesen 3181 gyereket írattak be az előkészítő osztályokba, a május 8–17. közti második beiratkozási időszakban további 62 jövendőbeli diákot – mondta el Waczel Ferenc, a megyei tanfelügyelőség munkatársa. A szaktanfelügyelő azt is közölte, a beiratkozás során 15 Hargita megyei tanintézetben is növelni kellett az előkészítő osztályok előre meghatározott 25 fős létszámát, Székelyudvarhelyen például egy kivételével az összes iskolában, de néhány vidéki tanintézetben is szükség volt erre.
Kovászna megyében viszont az iskolák által számba vett gyerekek 94,66 százalékát beírták az előkészítő osztályokba. Keresztély Irma főtanfelügyelőtől megtudtuk, eszerint a beiskolázási tervet nem valósították meg, így kevesebb osztály alakul, mint amennyire számítottak: a 106 önálló előkészítő osztályból 104 indulhat el, a 74 szimultán osztályból pedig 73. Elmondta továbbá, a statisztikák nem megbízhatók, például Háromszéken 2600 olyan gyerek szerepelt a statisztikai adatokban, aki ebben az évben tölti a hat évet, a népszámlálás eredményei szerint azonban 2300-an vannak, míg az iskolák 2190 hatéves gyereket számoltak össze. Közülük a két fordulóban 2073 iratkozott be előkészítő osztályba, 1457 kisdiák, vagyis 70,28 százalék magyar tagozatra, és 616 a román tannyelvű iskolákba.
Következetes brassói magyarok
Brassó megyében várhatóan három 17 vagy 18-as létszámú magyar osztály jön létre – mindhárom a megyeszékhelyen –, míg falvakon, ahol megcsappant a gyereklétszám, a 2-3 előkészítős magyar kisdiák szimultán osztályban tanul majd az elsősökkel és a második osztályosokkal. Szabó Mária Magdolna, a Brassó megyei főtanfelügyelő-helyettes érdeklődésünkre elmondta: Brassó megyére továbbra sem jellemző, hogy a magyar nemzetiségű gyerekeket román iskolába íratják. Mint mondta, valószínű előfordul, hogy a magyar gyereket román óvodába járatják, majd román tagozaton folytatja az iskolai tanulmányait, de azokat a kicsiket, akik magyar óvodába járnak, általában magyar iskolába íratják. Az előkészítő osztályokra a beiskolázási tervet nagy vonalakban teljesítették, Brassó városában egyetlen betervezett osztály nem alakulhat meg, mert mindössze nyolc gyerek jelentkezett, őket átirányítják más tanintézetekbe létrejövő magyar osztályokba.
Kolozs megyében is zökkenőmentesen zajlottak le a beiratkozások az előkészítő és első osztályokba – tudtuk meg Péter Tünde Kolozs megyei főanfelügyelő-helyettestől. Érdeklődésünkre elmondta, a tervezett számban indulnak el a magyar nyelvű előkészítő osztályok, az előzetes tervekhez képest mindössze annyi változott, hogy Kolozsváron az Emil Isac Gimnáziumban a tervezett magyar tagozat nem indul el, mert csak nyolc gyerek iratkozott be, őket várhatóan a Brassai Sámuel Gimnáziumba irányítják át. Ezzel együtt a magyar tannyelvű előkészítő osztályok száma nem csökken, mert a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban a tervezett kettő helyett három előkészítő osztály indul.
Sikeres az RMDSZ „diáktoborzója"
A magyar nyelvű oktatás népszerűsítése érdekében az RMDSZ az idén is elindította a Minden magyar gyermek számít nevű kampányát, és bár pontos adatokkal még nem tudnak szolgálni, a programért felelős oktatásügyi főtitkárhelyettes sikeresnek véli az akciót. Magyari Tivadar eddig pozitív visszajelzéseket kapott a szórványból. A Krónika érdeklődésére elmondta: amikor például két héttel ezelőtt Nagyszebenben járt, a helyi pedagógusok tájékoztatása szerint érezhetően nőtt a magyar oktatás iránti érdeklődés. A kampány során igyekeztek tudatosítani a szülőkben azt, hogy nem jár hátránnyal az anyanyelven való tanulás. „Beszterce-Naszód, Szilágy és Temes megyében érezhető a javulás, a többi helyről még nem kaptunk visszajelzést" – mondta Magyari. Tapasztalata szerint csupán a rendszerváltás után, a magyar tanintézetek, illetve osztályok gyarapodása miatt volt látványos növekedés a magyar iskolákba való beíratások számában, ezt leszámítva viszont az ötvenes évek elejétől mostanáig nem voltak nagy ingadozások.
Kötelezővé tennék az óvodát is
Remus Pricopie oktatásügyi miniszter az egyik hírtelevíziónak nyilatkozva jelentette be: egy-két éven belül Romániában kötelezővé válhat az óvodai oktatás is. „A tervek szerint a gyerekeket legkésőbb 5 éves korukig be kell íratni a nagycsoportba, így fel tudnak készülni a nulladik osztályra" – érvelt a tárcavezető. Pricopie rámutatott, több uniós tagállamban az óvodakötelességet négy éves kortól alkalmazzák. Mint ismert, az oktatási törvény jelenleg csak az iskolakötelesség korát szabályozza, ez pedig a hatodik életévet betöltött gyerekekre vonatkozik.
Krónika (Kolozsvár)

József atya, aki Istennel él
P. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók.
A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját.
„A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte.
Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József.
1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt.
A búcsú egykor és ma
„Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé.
„Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya.
A csíksomlyói szolgálat évei
A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor.
„Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került.
„A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József.
Megtalált értékek
József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól.
„Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre.
A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte.
„Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Egy zászlóbontás történetéhez 8.
Élet (?) a magyar diaszpórában
Azt már Rebreanu is megénekelte, hogy a kisebbségi létnél már csak a diaszpórában folytatott kisebbségi lét a nehezebb. Nyirőnél e tételt igazolva látjuk, aki azonban még rávilágít arra is, a legnehezebb a kisebbség kisebbségének: magyarok és cigányok „Az én népem” című regényben.
Az előző részekben láthattuk, hogy – akár a Herdelea-család Rebreanu által megírt kisebbségi sorsa Nagy-Magyarországon – igen nehéz a magyar, tömbben élő kisebbség sorsa Nagy-Romániában. Cikkünkben most abba is betekintést nyerünk, hogy az élet a végeken – ahogy Rebreanunál is láthattuk – mindig jóval nehezebb. Botár Béla pap, Az én népem című Nyirő-regény főszereplője, az alábbiakban szembesül kollégája, Islai Miklós és a szórványmagyarság helyzetével.
A szórvány, hol nemzet süllyed el
Islai Miklós a magyar végeken, a román tenger közepette – áldatlan körülmények között – megpróbálja ellátni papi teendőit. Ezek a körülmények azonban még főhősünk számára is riasztóak:
... Islai Miklós, ki ebből a faluból került ki papnak, valahol a Mezőségen hányódik egy istenverte, elhagyatott, mocsok szórványban.
(173. oldal)
A mezőségi „mocsok szórvány” kifejezés természetesen a kilátástalan állapotra utal, melyhez képest Székelyföld helyzete – talán némi túlzással –egyenesen idilli. A kontraszt olyan, mint Rebreanu regényében a szatmári szórványrománság és a besztercei tömbrománság helyzete közt:
– Maguknak sejtelmük sem igen van, hogy ezekben a szórványokban milyen nyomorral küzdenek a papok.
– Hogy nézhetik el az effélit az ott lakó népek?
– Kitől várjanak valamit? – világosítja fel a pap. – Hiszen alig tíz-tizenöt családból áll ezeken a helyeken az egész magyarság. Ötven-száz lélek. Sok helyt még ennyi sincs. Ezek is napról-napra fogynak.
(173. oldal)
Islai Miklós aztán apránként adagolja a mérget, s felvázolja Botár Béla előtt a mezőségi magyarság körében végzett lelkészi ténykedésének történetét:
– [...] Szép márciusi napon érkeztem meg és a zsidó kocsmájánál leszállottam a szekérből. Senki sem várt, senki sem fogadott. A zsidó örvendett, hogy végre magyar szót hall. Előkerítette a kurátort, aki bizalmatlankodott és nem örült, hogy papot kaptak. Megkínáltam pálinkával. Ettől barátságosabb lett.
– Menjünk a papi házhoz! – bíztattam.
[...]
– Ez az?
– Ez, a micsodás –, bólintott a kurátor, akinek a beszédén érzett, hogy jobban tud románul, mint magyarul. Ha egy-egy szó nem jutott eszébe magyarul, románnal pótolta. A hangsúlyt is nyújtotta.
– Na te-esék!
Később tudtam meg, hogy az én híveim otthon is románul beszélnek.
(177–178. oldal)
A helyi zsidó kocsmáros magyarpreferenciája mellett különösen érdekes, hogy a magyar kurátor viszont már töri a magyart. A magyarság lokális pusztulása, a nemzet mezőségi „süllyedése” szimbolikusan megjelenik a paplak süllyedésének a képében is:
– Tudja, az ilyen öreg ház minden esztendőben besilyed a főldbe félaraszt, egy araszt, már a szerint, hogy milyen az esztendő.
(179. oldal)
Az évek múlásával természetesen egy egészen biztos – az olvasó számára is: felemelkedni sem a pap háza, sem a mezőségi szórványmagyarság nem fog, viszont a süllyedésük megállíthatatlannak tűnik. Főleg akkor, ha maguk a helyiek is mindent elkövetnek a múlt felszámolása érdekében...
A múltat végképp eltörölni
Islai Miklós – miután szembesül azzal, hogy a paplak süllyed, a nyáj fogyatkozik, és se pénz, se posztó – kénytelen a feledés és a múlt megsemmisülésének rémével is szembenézni. A falu magyar temploma – érdeklődés hiányában – megszűnt létezni. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb:
Úgy éreztem, mintha rám omlott volna a vén templom.
– Úgy tudom, hogy még árpádkori, nyolcszáz esztendős templom volt.
– Ammá csak volt!... Amit lehetett, felhasználgattunk belőle.
– Maguk? Református magyarok? – riadtam rá megbotránkozva, de a kurátor nem jött zavarba.
– Románok, magyarok vegyest. [...]
– Szóval templom sincs!
– Van, hogyne volna! – világosított fel a kurátor. – A románoknak szép, nagy kőtemplomuk van. [...]
– És maguk oda járnak?
– Hova járjunk? – vonta meg a vállát az atyafi. – Oda kell, hogy járjunk, ha nincs más!
– De hiszen maguk kálvinisták, magyar kálvinisták! – képedtem el.
– Mi meg is tartottuk a vallásunkat! – veti fel az ember büszkén a fejét. – Igaz, hogy csak nyolc család vagyok magyarok a faluban. A többi általment a tisztelendő úrhoz.
(180–181. oldal)
Az asszimiláció teljes fronton érvényesül. Az még hagyján, hogy kevesen maradtak magyarok a Mezőségben, hogy a falu műemlék templomát kőről kőre elbontották, elhordták a hívek, hogy a kálvinista magyarok az ortodox román templomba mennek istentiszteletre, de hogy még el is veszítik magyarságukat és nyíltan románná válnak, az már Islai Miklóst is ájulással fenyegeti. Olyan jelenségnek vagyunk itt tanúi, mint Rebreanu román végvidékén, Szatmárban, néhány évtizeddel korábban:
Felfigyeltem.
– Az nem magyar?
– Ő nem, de az apja még négylovas hintón járó magyar volt. Ide van eltemetve a kriptában, csak ehelyt... A fia már szegény napszámosember.
[...]
– Vannak még ilyen magyar nevű románok a faluban?
– Ojjé, de mennyien!... Itt van mindenek előtt az öreg tiszteletes úr leánya, Lukrécia kisasszony.
– Lehetetlen! – döbbentem meg. – Az öreg református pap leánya román?
– De még mekkora!
A falnak tántorodtam.
(183. oldal)
Pusztul a magyar; a kutató szellemű Islai Miklós pedig nem rest, hogy a fellelhető egyháztörténeti dokumentumokból ki is olvassa az egyelőre csak lokális nemzethalál krónikáját. Hiszen a nemzetnek, melynek immár nincs múltja, jövője sincs:
Tanulmányozta az egyházközség történetét.
Olyan volt, mint a részeg ember, ki nem bír elválni a saját tragédiájától.
Mert rettentő beszéde volt ennek a múltnak.
A könyvek lapjai közül kihalt magyar nevek feketélnek elő: Balogh, Rigó, Kovács, Koncz, Balázs, Lőrinczy, Domahidy... Az egykori alispán unokája görögkatolikus cseléd, az egykori előneves, ősi magyar családból származó kálvinista pap dédunokája ma magyargyűlölő román tanító. Naghi-nak hívják.
(184. oldal)
Azt már láttuk, hogy a Székelyföldön és a Mezőségben a tömbmagyarság és a szórványmagyarság sorsa között mekkora különbség van. Az igazi páriák azonban – s Nyirő regényében ennek a mozzanatnak külön értéke van – a cigányok.
Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél
Korábban már találkoztunk Nyirő regényében Szándokival, a cigánnyal, aki a magyar felekezeti iskolába vitte beíratni gyermekét, ám az iskola román hatóságok általi bezárása után egész családjával felkerekedett és – a jobb élet reményében – odébb állt. A cigányok örökös vándorlásának világa látszik megelevenedni, különösen annak fényében, amit – egy anekdotikus történet keretében – Szándoki mesél saját apjáról Botár Bélának:
... az apám, a vén Szándoki éppen akkor készülődött, hogy megy meghalni Magyarországra, Tiszabecsre. Ott akart nyúgodni, ahol született... Mi akkor – istállom – csehek voltunk törvényileg.
(61. oldal)
A Magyar Királyságban az 1893-as cenzus szerint mintegy 274 ezer fő vallotta magát cigánynak; Erdélyben ekkor 105 ezren voltak közülük. Az 1918-ban Romániához került, egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken az 1893-as cenzus szerint 151 ezren vallották magukat cigánynak. A Román Királyságban az 1930-as cenzus szerint mintegy 262 ezren vallották magukat cigánynak, Erdélyben 75 ezren. Az egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken pedig (Erdéllyel együtt) összesen 109 ezren. Viorel Achim szerint azonban ezek az adatok erősen kétségesek.
A Trianon után törvényileg csehszlovák állampolgár öreg magyar cigány megkísérel „hazajutni”, szülőföldjére, a király nélküli Kis-Magyarországra, s mindezt fia meséli el – Nagy-Romániában. Csak a totális abszurditás érzékeltetése érdekében elmondjuk: ha megélhette volna, az öreg Szándoki, miután kis intermezzóval ismét magyar, később akár még szovjet állampolgár is lehetett volna, ma pedig ukrán állampolgár is lehetne. A hontalanság, a párialét, a teljes kivetettség igazi parabolája bontakozik ki szemünk előtt Nyirő regényének lapjain:
... indulni akart Tiszabecsre, hogy magyar földben pihenjen, mert igaz magyar cigány volt, az Isten nyugtassa!
(63. oldal)
Trianon után Tiszabecs egyszerre a csehszlovák-magyar határra került, melyet egy patakon kívül egy újkeletű országhatár is elválaszt attól a településtől, ahol az öreg Szándoki lakik – a csehszlovák Kárpátalján:
Távol a híd fényében csillog a Batár-patak. Öreg fahíd ül a hátán. Ott van a két ország határa.
Mikor a közelébe ér a vén Szándoki, visszaretten.
(63. oldal)
Az öreg Szándoki megkísérli a lehetetlent: az éj leple alatt át akar osonni a nem éppen schengeni határon:
– Ott születtem! – rí benne a lélek – ott illik meghalni is!
Mit tudja ő, hogy mi történt a világgal? Hiszen ő hazátlan, szabad madár. Eddig sem tudta semmi törvény megkötni a lábát. Neki mindez olyan természetes. Óvatosan körülnéz.
A hídon erről fehér ház látszik, a cseh határőrök szállása. Félre vág az útból és nesztelenül megkerüli. Az éj s a cigány egyforma s nesztelen.
Nem veszik észre.
A hídon túl a magyarok lámpája hunyorog sárgán.
[...]
– Ki vagy? – fogják körül a magyar határőrök.
– Az öreg Szándoki, no!
– Mit akarsz? Hová mégy?
– Ide Tiszabecsre. Odavaló vagyok.
– Hol az írás?
– Minek az írás, istálom? Nem akarok én semmi rosszat, csak meghalni. Jaj eresszenek haza, mert mindjárt végem van.
[...]
Szabály, szabály.
– Passzus nélkül nem lehet átlépni a határt. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Szegény cigány elnémul. Fáj a rossz fogadtatás.
[...]
Valahogy visszavánszorog a cseh oldalra. [...]
Alig ér azonban a híd végére, ott is elébevágódik a puska.
– Állj, ki vagy?
– Nono, – motyogja elhalón – csak az öreg Szándoki, a cigány... Meg akarok halni.
A cseheknek is van ám eszük.
– Ravasz vagy te vén tyúktolvaj. Cseh pénzen akarod eltemettetni magadat. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Mert ilyen a cigány. Még a saját temetését is lopni akarja.
(64–65. oldal)
Ekkor bontakozik ki az öreg Szándoki igazi tragikomédiája. Haza akart térni szülőfalujába meghalni, megkockáztatott egy illegális határátlépést, a magyar hatóságok visszadobták, a csehek szintén – néhány napig a senki földjén (hídján) vegetál magányában, majd – a tényleg groteszk helyzet egyedüli lehetséges megoldásaként – meghal:
Másnap eltakarították az útból. Cseh oldalon eltemették.
Hazátlan volt.
Jel nem illeti meg, sírdomb nem jár neki.
(66. oldal)
A felesleges ember orosz irodalomból is ismert képéhez hasonlatosan Nyirő József e regényében – az öreg Szándoki élettragédiája kapcsán – mesteri módon ábrázolja a kisebbségek kisebbségének, a – bármely ország számára is – felesleges etnikumnak, a cigányságnak megrendítő képét. A folytatásból pedig az is kiderül majd, mit gondol Az én népem című kötetben román a magyarról és magyar a románról. Talán közelebb jutunk végre egymás jobb megértéséhez?
Felhasznált irodalom
Achim, Viorel: The Roma in Romanian History. Central European University Press, Budapest, 2004.
Fonseca, Isabel: Bury Me Standing. The Gypsies and Their Journey. Vintage, 1995.
Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.
Horváth Krisztián
Nyest.hu
Nyelv és Tudomány

A bizalom ereje és értéke
Ezzel a tanévvel és a tanévet követő vakációval tizedik támogatási évét zárja a Nyilas Misi Tehetségtámogató Program. A jubileumi év végén a program jelenlegi, mintegy négyszáz ösztöndíjasát képviselő húsz fiatal május 24-én bemutatkozott Budapesten, találkozott az ünnepségen megjelent támogatókkal.
Nem siettük el a budapesti megjelenést, mert nem ez a lényege a munkánknak, és mert korábban módunk és szándékunk sem volt rá, hogy ilyen költségekkel terheljük a programot. Most megtehettük a Nemzeti Tehetségprogram és a budapesti székhelyű Európai Tehetségközpont támogatásával. És hogy ennek színhelye a Magyar Tudományos Akadémia székháza lehetett, a székház Felolvasóterme, abban döntő szerepe volt annak, hogy az Akadémia elnöke, Pálinkás József – mint köszöntőbeszédében is elmondta – maga is fontosnak tartja a tehetségek támogatását. Programunk egyébként is sokat köszönhet – mind presztízsben, mind támogatásban – az akadémiai környezetnek, a támogató akadémikusok nagy számának. Ehhez új, jelentős impulzust adott az, hogy a világhírű agykutató, Somogyi Péter is támogatónkká, sőt programunk terjesztőjévé vált munkatársai, tudóstársai körében. Jelentős szerepe volt mostani rendezvényünk szervezésében is. Elfogadta a meghívásunkat Sólyom László volt köztársasági elnök is. Az MTA vezetése részéről jelen volt még, és köszöntötte a résztvevőket, értékelte a programot Csépe Valéria főtitkárhelyettes asszony, aki szintén régi és hűséges támogatónk. A támogatók nevében szólt Vajna Zoltán akadémikus és Kozma Tamás professzor. A program működését, eredményeit, tízéves történetét mi mutattuk be, akik elindítói voltunk, É. Kiss Katalin akadémikus és jómagam.
Szövetségeseket keresve
Miközben nagyon sokan megmosolyognak bennünket, hogy naiv módon ügyködünk a Nyilas Misi körül, magunk és támogatóink számára indoklásként továbbra is ott állnak a statisztikailag is igazolható, többszörösen hátrányos helyzet evidenciái. A pénztelenség, amely miatt tehetségek kallód(hat)nak el; a romániai közoktatás gyenge, romló és egyenetlen színvonala: néha nem is tudjuk, az iskolából vagy az iskolába kellene menekíteni a tehetséges tanulót; a széteső családokban, a magyar nyelvből kieső szórványrégiókban élő gyermekek sorsának bizonytalansága; az ország maga, amely nem a tudást, az iskolázottságot állítja példaként, hanem az ügyeskedést. Nem meglepő, hogy egy, a megszülető gyermekek esélyeit felmérő múlt évi nemzetközi jelentés szerint Románia az értékelt 80 ország között az 56. A környezet, amelyben élünk, nem vált sem gyermekbaráttá, sem tehetségbaráttá az elmúlt évtizedben. A kezdés idején, 2003-ban, amikor a támogatók köre is szűkebb volt, csak szórványkörnyezetben és falun élő családok gyermekeit támogattuk. Néhány éve már nem teszünk ilyen különbséget, de az értékelésben a földrajzi, a szociális és a nyelvi helyzet hátrányait továbbra is figyelembe vesszük.
Aki egyetemi környezetben élt, és a magyar nyelvű oktatás gondjait, sőt a statisztikákat is jól ismerte, annak nem volt nehéz rájönnie a 90-es években, hogy a tehetséges, tanulni vágyó gyermekek jelentős része nehéz helyzetben van. Az is nyilvánvaló volt, hogy saját körünkben, az erdélyi magyarok körében egy ilyen civilprogramra nehéz lesz szövetségeseket találni: akik tehetnének valamit, többnyire érdektelenek, vagy a politika bűvkörében élnek, politikai sikerekre törekednek. Olyan szövetségeseket kellett találnunk, akik nem veszélyeztetik, hanem elvárják és erősítik törekvéseink célirányosságát, programunk és egyesületünk függetlenségét. El kellett és el kell hárítanunk, kerülnünk mindent, ami megoszt bennünket, ami táplálhatná azt a gyanakvást, hogy valamilyen más, leplezett, személyes, politikai vagy felekezeti indítéka volna törekvéseinknek. A szövetségesek Budapestről jelentkeztek: É. Kiss Katalin professzor asszony személyében, aztán gazdag tapasztalataival és teljes megértéssel a Baptista Szeretetszolgálat találta meg az első támogatókat, és adminisztrálta a támogatásokat. Az első öt év után nyilvánvalóvá vált, hogy az akkori szerkezeti keretben – oly módon, hogy a támogatásokkal kapcsolatos ügyeket a Szeretetszolgálat kezeli Budapesten, az ösztöndíjakat pedig mi Kolozsváron – nem biztonságos a program működése. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között álmatlan éjszakáink voltak az ösztöndíjak többhavi késlekedése miatt. Teljes egyetértésben csoportosítottunk át aztán mindent az egyesület munkakörébe Kolozsvárra Somai József ügyvezetése alatt. Azóta itt végezzük odaadó, szerény munkatársainkkal a pályáztatás és a pályázatok elbírálásán kívül a banki átutalások adminisztrálását, a folyamatos kapcsolattartást a támogatókkal, az ösztöndíjasokkal, a személyes kapcsolatok ápolását. Budapesti alapítványunk létrehozásában, amely szintén adminisztratív feladatokat lát el, É. Kiss Katalinon kívül két korábbi támogatónk és barátunk, Jeszenszky Géza és Entz Géza vállalt szerepet.
Stabilitás, rendszeresség
A pályázatok, a kapcsolatok, a terepjárás és a napi munka alapján minden évnek megvolt a maga tapasztalata, a maga tanulsága, és ezek nyomán folyamatosan próbáltunk javítani azon, amit sok tekintetben hályogkovácsként kezdtünk el. Közelebbről láthattuk, hogy pl. a tanulók minősítése hogyan minősíti magukat az iskolákat, a pedagógusokat, hogy milyen vonatkozásban releváns, és miben nem a tanulmányi versenyek eredménye, hogy mennyiben kell fenntartással kezelnünk a szülőktől származó adatokat. Sok tekintetben látlelete ez erdélyi magyar világunknak, oktatási intézményeinknek.
A kezdés lendületében, néha meggondolatlanul, a létszámbeli, azaz a mennyiségi fejlesztést tekintettük fontosnak: sok gyermeket bevonni a programba még több támogatóval. De be kellett látnunk, hogy ennél fontosabb a támogatás stabilitása és rendszeressége, a kapcsolattartás, a kapcsolatépítés. Ebben a törekvésben is a legtöbb ösztönzést és megértést az akadémiai környezetből kaptuk: az elmúlt két évben személy szerint is Somogyi Péter professzortól. Ha elkészítenénk (és el is fogjuk készíteni) a támogatottak erdélyi térképét és a támogatók Ausztráliától Kanadáig, Norvégiáig terjedő világtérképét (amelyen erdélyiek is egyre többen rajta vannak), a közvetlen magyar–magyar kapcsolatoknak egy olyan hálózata rajzolódna ki, amely nagy szavak nélkül példázza az összetartozást, a szolidaritást. Ezen a térképen is mint tudásközpont, mint a tudomány központja az Akadémia a fő sűrűsödési pont.
A bizalomról, a bizalomra épülő emberi kapcsolatokról szokás ugyan mint tőkéről beszélni, de többnyire úgy, hogy ez nehezen váltható át igazi tőkévé, pénzzé. Programunknak ez a bizalmi tőkéje viszont, amely nem a költségvetésből és nem is gazdag emberek adományából ered, pénzben is kifejezhető. Évi átlagban 350 ösztöndíjat folyósítottunk, ez havi 3 millió150 ezer forintot jelent, 10 év alatt 974 erdélyi tanulónak 340 millió forintot juttattunk el, azaz 1 millió 100 ezer eurót, személyenként átlagban 350 ezer forintot. Azt viszont nehéz vagy talán lehetetlen számszerűsíteni, hogyan kamatozott ez a befektetett tőke. Tudjuk, hányan érettségiztek sikeresen a támogatottak közül még az utóbbi két év eredményeiben lesújtó érettségijén is, tudjuk, hogy ők szinte mind egyetemen folytatják tanulmányaikat, sokan közülük tovább élvezve korábbi támogatójuk segítségét. A támogatás egyéb, sokféle hozadékát viszont lehetetlen felmérni: azt, hogy mit jelent a bátorítás, kinek mit jelentenek a személyes, emberi kapcsolatok, a betekintés az ünnepi, gyakran mitikus Erdély hétköznapjaiba, emberi gondjaiba, néha tragédiáiba. Remélhetőleg az is hozadéka, tanulsága ennek a programnak, hogy segít egyensúlyba hozni többnyire egyoldalú szólamokkal megválaszolt erdélyi magyar dilemmákat. Segíti például annak tudatosítását, hogy a hivatástudat csak akkor ér valamit, ha szakmai tudással és műveltséggel párosul, hogy csak az szolgálhatja igazán a közösségét, aki megvalósította önmagát, hogy a köznapi munkát és gyakorlatiasságot nem pótolhatja a szimbolikus ünnep, hogy a józanság célravezetőbb, mint a mítosz és köd, hogy a jelen és a jövő elől nem lehet folyamatosan a múltba menekülni.
Önzetlen szolidaritás
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által képviselt ügyet – amely nem más, mint esélynövelés a jövő érdekében – tíz év elteltével a szolidaritás hálója szövi át: nagymamák, egész családok, tudósok, tanárok, politikusok, egyesületek és alapítványok, tehetségpontok és tehetségsegítő szervezetek szolidaritása. Álljon itt néhány névtelen példa a támogatók széles köréből. Hetedik éve támogatónk egy idősek otthonában élő hölgy, akinek ösztöndíjasa már egyetemi hallgató. Egy idős néni évek óta rendszeresen utal át havi 1000 forintot. Erdélyben született, Magyarországon élő nyugdíjas orvosnő ösztöndíjasa egy gyermekotthonban élő középiskolás lány, aki orvosnak készül, támogatója felajánlotta, hogy amennyiben Magyarországon végezné az egyetemet, hétvégenként szívesen befogadná otthonába. Erdélyi származású, norvégiai orvosnő családtagjaival (szüleivel, testvérével) 13 támogatást vállal; az egyik legfiatalabb támogatónk 25 éves, három évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, nagyapjával együtt vállalta a támogatást, rendszeres kapcsolatban áll az ösztöndíjasával.
Azoknak a szolidaritásáról van tehát szó, akiket a jubileumi tehetségnap résztvevői képviseltek, azokkal, akik a támogatottak képviseletében utaztak el a budapesti rendezvényre: megmutatkozásként, bemutatkozásként, elismerésül és köszönetképpen. Nem sztárok, nem celebek ők, hanem erdélyi tanulók, erdélyi tehetségek.
Péntek János
A szerző a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)

Mikó-ügy: tiltakozik a HHRF
A Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) állásfoglalásban tiltakozik a bírósági határozat ellen, amely megsemmisítette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását, és amely börtönbüntetésre ítélte a visszaszolgáltatásról szóló döntést meghozó Markó Attilát, Marosán Tamást és Silviu Climet.
A szervezet egyben fel szeretné hívni az amerikai kongresszus figyelmét is a „politikai indíttatású döntésre", mely a HHRF szerint „újraállamosítja a református egyház tulajdonát képező Székely Mikó Kollégiumot". A HHRF egyben arra kéri az amerikai kormányt, foglaljon állást az ügyben és tárgyaljon a kérdésről a román kormánnyal. Az állásfoglalás rámutat, a súlyos ítélet az erdélyi történelmi magyar közösség megfélemlítését célozza, és komoly kétségeket ébreszt a román bíróság függetlenségével kapcsolatban. A Magyar Emberi Jogok Alapítvány azt kéri, hogy a tiltakozást minél több amerikai képviselő lássa el kézjegyével.
Amint arról beszámoltunk, tiltakozásának adott hangot a Mikó-ügy kapcsán a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) is.
A NYEOMSZSZ az ausztriai Felsőpulyán még pénteken tartott közgyűlésén elfogadott állásfoglalásában rámutatott: a kollégium visszaállamosítására tett kísérlettel a Ponta-kormány „ismételten igazolta, hogy semmibe veszi a területén élő magyar kisebbség szellemi és kulturális örökségét, a tulajdonhoz való jogot és az egyházak függetlenségét". A 14 európai tagszervezetből álló szervezet annak a nézetének adott hangot, hogy a Mikó-ügy előfutára lehet egy tágabb, a magyar kisebbség és a hozzá tartozó egyházak tulajdonát képező értékek visszaállamosítási kísérletének. Mint ismertes, buzăui bíróság június 29-én hozott elsőfokú ítéletében kimondta, hogy a bukaresti restitúciós bizottság jogtalanul juttatta vissza az ingatlant az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Döntését azzal indokolta, hogy az épületegyüttest nem az egyház pénzéből, hanem többnyire közadakozásból építették. A bíróság a viszszaszolgáltató bizottság tagjait – Marosán Tamást, Markó Attilát és Silviu Climet szabadságvesztésre ítélte, és a református egyházat az államnak okozott kár címén 1,13 millió lej kifizetésére kötelezte.
Krónika (Kolozsvár)

Lerombolt templom – felépült gyülekezetek. Megemlékezés Brassóban
Ünnepi istentisztelet keretében emlékeznek meg vasárnap Brassóban a református gyülekezet templomának 50 évvel ezelőtti lebontásáról. Az alábbiakban a templom építésének és a kommunista hatalom által elrendelt lebontásának körülményeit ismertetjük.
1963-at írtak. Brassó belvárosában a romboló buldózerek fülsértő lármája hallatszott. Zúgtak a gépek, keserűen hallgattak az emberek. A gyülekezet riadt fájdalommal figyelte, amint a templom testébe martak a vasfogak egyre nagyobb darabokat harapva ki falaiból. Ledőlt a torony, omoltak a falak, majd síri csend borult a tájra, a porfelhő is leülepedett. A város szívében keletkezett romhalmazt sietve hordták az egymás után sorjázó teherautók. Sietni, sietni! – ez volt a hatalom parancsa, hogy nyoma se maradjon ennek a rettenetes rombolásnak. Tűnjön el az emléke is egy templomnak, amely annyira sértette a szemüket.
Emberünk egy teherautó kormánya mögött ült, hordta a törmeléket ki a városból. Annyi sok társával együtt őt is kirendelték a munkára. Nem az ő temploma volt. Itt nem az ő hite szerint imádkoztak. Mégis valami belső nyugtalanság bántotta. Amikor a városon kívül kiürítette a törmeléket, szemébe csillant valami. Két fényes tárgyat, két réz falilámpát talált. Sietve rejtette el, nehogy valaki meglássa. Otthon is hosszú éveken át rejtegette, őrizte. Senkinek sem mert szólni róla…
A napokban bekopogott a parókiára egy asszony. Románul beszélt. Hozta a két lámpát és ezt a történetet. Az apja halálos ágyán kérte erre, hogy lelke megnyugodhasson, hogy jóvátehesse azt a munkát, amit annakidején rákényszerítettek.
Így rombolták le három nap alatt a proletár diktatúra idején „a demokrácia és a dolgozó nép érdekében” Brassó városának egyetlen református templomát, amely a város egyik ékessége volt. Az Alpár Ignác műépítész tervei alapján készült, két év alatt felépült templomot 1892. augusztus 24-én avatta fel Szász Domokos püspök. A brassóiak ámulattal csodálhatták a város várfalának omladozó bástyája és szennyes vizű tava helyén emelkedő református templomot.
Könyvtár, dalárda létesült
A nagy mű szorgalmazója Molnár János lelkipásztor, aki 43 évig tevékenykedett a városban. Hivatalos megerősítése után beköszöntő szónoklatát 1850. június 2-án mondta el a gyülekezet szerény imaházában. Templomuk nem volt. A városban minden szempontból háttérbe szorított magyar református protestáns közösség akkortájt 800–900 főből tevődött össze. Az egyházközség nehéz anyagi helyzetben volt, kevés készpénzzel, sok adóssággal. Az imaház, amely egyben iskolateremként is szolgált, egy olyan épületben volt, amelynek emeletes utcai részét bérházként hasznosították. Ennek jövedelméből és a hívek adományaiból tartották fenn az eklézsiát. Az imaház mellett helyezkedett el a kisméretű, két szoba-konyhából álló papi lakás.
A lelkész fizetése évi 400 forint volt. De mindez nem szegte kedvét a lelkész-tanítónak. Tenniakarás fűtötte. 1853-ban megszervezte az ipari tanulók vasárnapi iskoláját. Maga látta el az iskolában a tanítói munkát és a kántori tevékenységet is. 1859-ben létrehozta az egyházi népkönyvtárat, az első magyar könyvtárat a városban. 1863-ban a Református Dalárda alapításán fáradozott. Ebből fejlődött ki a mai napig is éneklő Brassói Magyar Dalárda. Ettől kezdve rendeztek dalárda bálokat, melyek bevételéből létesítette a Református Iskola alapot. 1857 folyamán megalakította a Magyar Olvasóegyletet majd a Magyar Kaszinót. Megkezdte munkáját a Női Segédegylet, amelyből 1879-ben létrejött a Magyar Protestáns Nőegylet.
Az időközben háromezer lélekre népesedett, komoly értelmiséggel büszkélkedhető egyházközséget Szász Domokos püspök a tizenkét első erdélyi református egyházközséggel egy sorba emelte. A régi imaház így a közösség számára egyre szűkebbnek bizonyult, elérkezett a régi dédelgetett terv megvalósításának ideje: egy, a gyülekezet felemelkedését jelképező templom építése.
„Semmi esélyük sem maradt”
A pazar épületnek két világháború és Trianon sem ártott, de az sehogy sem tetszett a kommunista hatalomnak: a Carpaţi Vendéglátóipari Tröszt szállodájának kibővítése céljából a templom, a parókia és az elemi iskola lebontását követelte a város vezetőségétől. A politika nyomás hatására a város vezetősége tudomásul vette a városrendészeti tervet, és közölte az egyház vezetőivel a feltételeket. Az 1963. február 16-án tartott presbiteri gyűlésen felolvassák a hivatalos átiratot, mely szerint a templomot lebontják.
A következő gyűlésen, 1963. június 11-én részt vett dr. Nagy Gyula püspök, Dávid Gyula püspökhelyettes és jónéhány erőszakos elvtárs. A presbiterek próbáltak ellenállni, és az első megbeszélésen a javaslatok ellen szavazni, de akkora volt a nyomás, hogy a következő alkalommal el kellett fogadni a tényeket. A nagytiszteletű Albu Dezső és Szabó Károly lelkipásztorok, valamint Csia Pál nyugalmazott lelkész minden szóbeli és írásbeli próbálkozása hiábavalónak bizonyult, az elhatározott tényekkel szemben semmi esélyük nem maradt.
Ezután kezdődött el tehát az épületek szisztematikus bontása. Többnyire katonák végezték a munkát. Folyó év őszén a földdel tették egyenlővé a brassói református magyarság végbástyáját, a város egyik ékességét. Pedig 1916. június 14-én Vár utcai lakásában azzal a tudattal tért örök nyugovóra a templomépítő Molnár János lelkész, hogy valami maradandót hagyott maga után. Temetésének napja városi gyásznap volt.
A szertartáson megjelent Brassó megye alispánja, Brassó polgármestere, minden felekezet lelkésze, az általa alapított minden szervezet, intézmény és egylet képviselője, és a református hívek mérhetetlen tömege. A városvezetés életműve iránti elismerését azzal fejezte ki, hogy a templom mögötti utcát róla nevezték el.
Elmosta a történelem
Tisztelt Olvasó, ne keresd az utcanévtáblát, elmosta a történelem, akárcsak a templomot. Így állt sokáig egy jellegtelen szökőkút az Isten háza helyén. Manapság az Aro hotel vendégei kényeztetik magukat a védőtető alatt megépített fedett uszodában. Ennek megépítésekor sikerült gyülekezetünk presbitériumának egy alapkődarabot kimenteni. Ma csak egy tábla emlékeztet, hogy hajdan templom állt itt.
A városvezetés azon ígéretének, mely szerint új templomot építenének a brassói reformátusságnak, természetesen nem tett eleget. Ehelyett végül az Andrei Şaguna sétányon egy tornatermet adtak, amelyhez utólag torony és harangozói lakás épült. A régi templom hangulatát és emlékét a mai belvárosi református templom berendezése őrzi: a szószéket, az orgonát és a padokat sikerült a rombolók keze elől kimenekíteni.
Nagy megpróbáltatás volt ez az esemény, nemcsak a reformátusok, hanem az egész brassói magyarság számára is. Az idő malmai őrölnek, ma a lebontott templom helyett háromban szól Isten igéje.
A Belvárosi Református Templomban (A. Şaguna 3.) vasárnap, június 2-án 13 órakor ünnepi istentisztelet keretében szomorúan emlékezünk meg egykori nagy református templomunk lebontásának 50. évfordulójáról. A megemlékezés keretében a templomépítő Molnár János lelkipásztor munkásságának elismeréseképpen emléktáblát állítunk. Az alkalmat az általa alapított, idén 150 éves fennállását ünneplő Brassói Magyar Dalárda énekes szolgálata teszi fennköltté. A dalárda ünnepi hangversenyére június 8-án, szombaton 16 órától a brassói Redut Kulturális Központban kerül sor.
Szeretettel hívjuk meg minden keresztyén testvérünket, akik együtt éreznek a brassói reformátusokkal e veszteségükben, ugyanakkor pedig együtt tudnak hálát adni Istennek a leomlott falakon túl megújuló életért. Aki nem lehet személyesen jelen, az hallgassa a brassói templomok 12.45−13 között egyszerre felcsendülő harangjainak szavát, s imádságos lélekkel gondoljon e tragédiára, amelyhez foghatónak soha sehol nem szabad újra megtörténnie. Ilyen fájó lélekkel emlékezünk a múltra, de hittel tekintünk a jövő felé: „Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az.“ (Zsid 3,4)
Nagybaczoni Molnár Ferenc A halhatatlan templomépítő magyar című tanulmányát is felhasználva összeállította Kovács Páska Edit, nőszövetségi elnök és Jári Zsolt, Brassó-belvárosi gyakornok lelkipásztor
Krónika (Kolozsvár)

Gyújtó hang és múltba révedés
Látványos külsőségek, rangos meghívottak, nyomokban figyelemre méltó félmondatokat is tartalmazó beszédek és unalmas rutin jellemezte az RMDSZ legutóbbi rendes kongresszusát. A küldöttek arról is határoztak, hogy az RMDSZ törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról.
Ez a szombat munkanap volt az RMDSZ életében, egy dolgos, tettre kész szövetség sok munkával eltöltött kongresszusa, amelyen kijelöltük a következő két év, illetve a 2020-ig tartó időszak feladatait – így összegzett közel nyolc óra múltán kongresszusi biztosi minőségében Kovács Péter RMDSZ-főtitkár. Ahhoz kétség sem fér, hogy tömény fél napot nyomott le a mintegy ezer meghívott és küldött, még akkor is, ha legfeljebb a kezdeti himnuszéneklésnél volt mindenki a csíkszeredai sportcsarnok nézőterén. A magyar, székely, román és uniós – ebben a sorrendben – himnuszok alatt az óriásképernyőn követhettük az asszisztencia beleélését, és láthattuk a székely himnusz csabakirályfis passzusánál, hogy Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnöknek nem erőssége az éneklés.
Ráduly Robert gyújtó hangú beszéde mindenesetre megadta az alaphangot. A csíkszeredai polgármester némileg kényszerpályára állította a rendezvényt azzal, hogy néven nevezte a romániai magyarság aktuális fájdalmait: az autonómiaigényt, az anyanyelv- és szimbólumhasználatot, a magyar elöljárók üldöztetését, de az olyan általános érvényű gondokról is szólt, mint a közalkalmazottak alulfizetettsége és az önkormányzatok finanszírozási kiszolgáltatottsága.
A kivágott magas cé után a díszmeghívottak sem hagyták sokkal alább. Talán soha nem hallottunk Victor Ponta miniszterelnöktől ennyire szellemes, ugyanakkor a felvetett témákat ennyire pontszerűen tárgyaló felszólalást. Konkrét ígéret ugyan nem hagyta el a száját, de kinyitott néhány kiskaput, amelyek közül a legfontosabbnak talán ez tűnt: az alkotmánymódosítás során igyekeznek megtalálni a módját, hogy a magyarság országalkotó tényezőként jelenjen meg az ennek megfelelő jogosítványokkal és komfortérzettel. A regionalizálás témáját sem kerülte meg, és bár előrevetítette, hogy nehéz lesz meggyőzni akár saját pártbeli kollégáit is, igyekeznek olyan megoldást találni, amelyben sem a gazdasági fejlődés parancsszava, sem pedig a magyarság nemzeti azonossága ne csorbuljon. Társelnök kollégája, Crin Antonescu valamivel kevésbé volt engedékeny. Keménysége azonban korrektnek kívánt tűnni, mondandójának összegzése pedig egyértelműnek hangzott: erősebb Romániát csak erősebb magyarsággal lehet létrehozni.
Az anyaországi meghívottak üzenete szinte egybehangzóan az RMDSZ támogatását hordozta. „Magyarország abban érdekelt, hogy Románia sikeres legyen, a magyarság pedig otthon érezze magát a szülőföldjén – jelentette ki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. – A magyar kormány számára minden államközi kapcsolatban az első szempont, hogy milyen helyzetben van az adott országban élő magyar kisebbség.” Semjén úgy fogalmazott, hogy ami Romániának és a románságnak jó Moldova tekintetében, az Magyarországnak is jó Erdély tekintetében. A kijelentésre kis híján felszisszentünk, hiszen ha Románia számára latens törekvés a Moldovával való egyesülés, akkor ez Erdély tekintetében igencsak idegborzolóként hathat a román közvélemény számára.
Rogán Antal, a Fidesz-frakció vezetője „a Kárpát-medence legnagyobb és legerősebb magyar politikai érdekképviseletének” tolmácsolta pártja üzenetét. Arra is kitért, hogy érdemes élni a jövő évi anyaországi választások lehetőségével, és hangsúlyozta, hogy minden határon túli politikai szervezetnek érdemes a választási részvételre buzdítania a magyar közösség tagjait.
A váratlanul éles és érdemi meghívotti felszólalások után a dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Kelemen Hunor elnöki beszámolójában leszögezte: meg kell teremtenie mind a területi, mind a kulturális autonómia jogi kereteit, ennek érdekében a magyar politikai tényezőknek meg kell állapodniuk, hogy csatározásaikban az autonómia ügyét nem használják fegyverként. Olyan hallgatólagos vagy írásos megállapodást kellene kötni – fogalmazott Kelemen – amelyet mindenki elfogad, „mert a legtöbb kárt akkor tudjuk okozni egymásnak, és különösen a mi közös ügyünknek, ha azt a látszatot keltjük, hogy vannak igazi autonómiaharcosok és vannak olyanok, akik ezzel szemben állnak.”
Ehhez képest éles kanyar volt az elfelejthetetlennek tűnő múlt irányába Markó Béla volt elnök és Borbély László politikai alelnök felszólalása – megcsináltuk, megvédtük, kiharcoltuk –, amely minden további politikai szereplő bagatellizálását célozta, valamint annak hirdetése, hogy az RMDSZ-jelvény az egyetlen garancia a magyarság romániai jövőjére. A széksorok pedig egyre üresebbekké váltak.
Hat óra munka
Törvénytervezetet nyújt be az RMDSZ Székelyföld területi autonómiájáról, ez lesz a következő időszakban a szövetség egyik legnagyobb feladata. Székelyföld közjogi státusának rendezése a kongresszus által elfogadott egyik dokumentumban is szerepel. A kongresszus kinyilvánította: fontosnak tartja „Székelyföld jövőbeni közjogi státusának az eddigi tervezeteknél részletesebb kidolgozását és mielőbbi parlamenti elfogadását, az ezzel kapcsolatos szakpolitikai kérdések rögzítését, a térségben élő román közösségek komfortérzetét biztosító törvényes feltételek kialakítását.” Az Öntudatra ébredő, erős Székelyföldet! című dokumentum szerint az RMDSZ intenzív társadalmi kampányokat kíván szervezni, hogy a többségi társadalom tagjai számára elfogadhatóvá tegye az autonómia fogalmát. Dokumentumot fogadtak el a küszöbön álló romániai alkotmánymódosítási törekvésekről is: az alaptörvény államalkotó tényezőkként ismerje el a nemzeti kisebbségeket, biztosítsa a nemzeti, közösségi szimbólumok használatát. Javasolta, hogy a román nyelv mellett a nemzeti kisebbségek nyelvét is hivatalos nyelvként lehessen használni egyes régiókban. Egy másik dokumentum megerősítette egy újabb, regionális közigazgatási szint bevezetésének szükségtelenségét, a fejlesztési régiók tekintetében viszont fenntartotta az RMDSZ 16 régiós felosztást tartalmazó, 2009-ben benyújtott törvénykezdeményezését. Az Erősödő szórványt, összetartó magyar közösségeket című dokumentumban azt a célt is megfogalmazta a kongresszus, hogy a székely–szórvány közösségi kapcsolatokat a magyarországi testvértelepülések és testvérmegyék bevonásával bővítsék ki. Önálló dokumentumban foglalták össze az RMDSZ törekvését, hogy az európai polgári kezdeményezés eszközével késztesse az Európai Uniót egy átfogó kisebbségi keretszabályozás elfogadására. A dokumentumot bemutató Borbély László felkérte a romániai magyar szervezeteket, csatlakozzanak az RMDSZ és európai partnerei kezdeményezéséhez. A kongresszus dokumentumban utasította el a magyar közösséget ért sorozatos támadásokat, és kijelentette: minden demokratikus eszközzel kiáll a jogalap nélkül meghurcolt felelős tisztségviselői mellett. Módosította az RMDSZ programját és alapszabályát is: nőtagozatot hoz létre, és ideológiai ismérvek szerint korlátozta platformjai számát. Ugyanakkor nem bocsátották szavazásra Eckstein-Kovács Péter kolozsvári politikus arra vonatkozó javaslatát, hogy a szövetség utasítsa el a cianidos aranybányászatot, és foglaljon állást a verespataki bányaprojekt ellen.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kongresszusok egykor és most
A demokrácia működéséhez kötődő egykori illúzióinkra mi sem jellemzőbb, mint hogy a rendszerváltás után közvetlenül mekkora botránynak gondoltuk, ha egy kongresszuson nem voltak reális viták, ha mindent előre egyeztettek, a küldötteknek csak rá kellett bólintaniuk arra, amit vezetőik eleve eldöntöttek. E megoldási képleteket a múlt rendszerhez, a kommunista diktatúrához asszociáltuk, holott, tetszik vagy nem tetszik, de a demokratikusnak nevezett modern politikai rendszerek zöme bizony így működik.
Most is demagogizálhatnánk, s farizeus módon megpróbálhatnánk ráhúzni a vizes lepedőt az RMDSZ-re, hogy mennyire antidemokratikus szervezet, hiszen mindent eldönt a vezető klikk a háttérben, s 2003 óta lényegében tétnélküli kongresszusokat szerveznek. Az igazság azonban az, hogy ez nem RMDSZ-, de még nem is Románia-specifikus jelenség, hanem a versenyelvű pártdemokrácia működésének előbb-utóbb kialakuló sajátossága. Robert Michels 1923-as, Sociology of the Party System című nagy hatású munkájában látnoki erővel fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”. A jeles gondolkodó szerint aki versenyelvű pártdemokráciáról beszél, az oligarchiáról beszél, mert minden szervezet, így a pártok is előbb-utóbb szükségképpen oligarchizálódnak. Oligarchián Michels a kevesek domináns pozícióját értette. Tény és való: a pártokon belül szükségszerűen kialakul egy vezető elit, többé-kevésbé zárt klikk, amely meghatározza a párt eszmei és fizikai arculatát.
Klikkek békeidőben
A pártokon belül legjobb esetben is csak formális szempontból van demokrácia, a vezető klikk általában úgy igyekszik befolyásolni a belső játékszabályokat, hogy azzal saját szervezeten belüli hatalmát stabilizálja. Bőven rendelkezik ehhez eszközökkel: elsősorban a pártalapszabályzat, amely a legtöbb esetben lehetővé teszi nemcsak a pártérdekkel (értsd: pártvezetéssel) ellentétesen cselekvők etikai bizottság elé állítását és kizárását, de akár alapszervezetek feloszlatását és újraszervezését is. Nem szólva arról, hogy alapesetben a pártvezetés dönt a helyi jelöltek személyéről, mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokon.
A középgárda célirányos megszervezésével ugyanakkor akár a legnagyobb szimbolikus legitimációval rendelkező alapítókat is ki lehet szorítani egy pártból, amint az az MDF-fel történt Dávid Ibolya elnökségének idején, aki nemcsak eszmeileg fordította ki a szervezetet önmagából, de sorban leszámolt a párt korábban meghatározó vezetőivel, közöttük a „sátorverő” Lezsák Sándorral is.
Ha a demokráciát olyan rendszerként értelmezzük, amelyben a polgárnak érdemi beleszólása van a közügyekbe, akkor tökéletesen igaza van Michelsnek, aki szerint a versenyelvű pártdemokrácia az oligarchiák versenye, így a demokrácia voltaképpen áldemokrácia. Annál is inkább, mivel az oligarchiákon belül nem ritka az egyszemélyes hatalom. A tényleges, megvalósult pártok versenyén alapuló „demokrácia” így működik nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem lényegében mindenütt, beleértve a „demokratikus mintaállamokat” is. A különbség a diktatúrákhoz képest elsősorban abban áll, hogy az egyik oligarchiát államcsíny nélkül le lehet cserélni a másikkal békés úton, választásokon. A pártkongresszusok ebben az összefüggésrendszerben nem tényleges döntéshozó fórumok, hanem olyan fesztív események, ahol a pártoligarchia erőt demonstrálhat, üzeneteket fogalmazhat meg, felvonultathatja belföldi és külföldi szövetségeseit.
A legjobb rossz
Illúzióromboló mindez? Igen, az.
Középtávon azonban egyelőre aligha fogunk kialakítani jobb, élhetőbb, méltányosabb, a jogbiztonságot inkább garantáló, a polgároknak a közügyekbe nagyobb beleszólási lehetőséget biztosító politikai rendszert. Legjobb esetben is arra törekedhetünk, hogy a magunk pártját, a magunk közösségi létkeretét tegyük jobbá. Erre 1993-ban Erdélyben történt egy igen szép és perspektivikus kísérlet amikor az RMDSZ III. brassói kongresszusa elfogadta a nemzeti önkormányzat programját. Eszerint a szövetség állam lett volna az államban, nem pedig egy zsákmányszerző párt a sok közül. Mint e tárgykörben közölt sorozatomból is kiderült, strukturális szempontból épp a szervezet oligarchizálódása, a Markó-Neptun egységfront kialakulása, az autonómiaprogram klikkérdekű háttérbe szorítása vetett véget e szép és nemes korszaknak.
Az utolsó RMDSZ-kongresszus, amikor valami is eldőlt, a 2003-as volt. Ekkor véglegesen pártstruktúrává alakították a nemzeti önkormányzati szervezeti rendszert, és szimbolikusan leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás politikájával azáltal, hogy megszüntették Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét. Tőkés volt az utolsó a sorban: korábban periferizálták Király Károlyt, Szőcs Gézát, Borbély Ernőt, Kincses Elődöt. Lehetetlen ebben nem rendszert látni. De ha nem is ismerjük a hátteret, józan ésszel belegondolva akkor is rájöhetünk, hogy a kommunisták utódszervezeteivel kötött, pragmatikusnak mondott klikkérdekű kiegyezés igencsak ellenére lett volna azoknak, akik a kommunista rendszerben egzisztenciális kockázatot vagy akár életveszélyt vállalva kiálltak elveik mellett.
Happeningen túl
Az RMDSZ kihívói, az autonómiaelvű Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt ma még nem rendelkezik kellő erővel ahhoz, hogy visszaterelje az RMDSZ-t a saját programjához, az autonómia útjára. Amíg a következetes autonómiaelvű erők meg nem izmosodnak, marad a tartalmatlan sikerpropaganda, az autonómiának csak és kizárólag a magyar választói bázis felé való kommunikálása, a román hatalom magyarellenes politikájának külföldi legitimálása, az érdemi autonomista lépések megtételének további elodázása. És a tét nélküli happening-kongresszusok szervezése.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szerény kezdőktől megbecsült hittanárokig
Az öt-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán – állítja Marton József, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja. Összeállításunkban a világi teológusképzés hazai történeti térképét igyekeztünk felrajzolni.
A hazai világi teológusképzés kérdése 1990 márciusában merült fel katolikus berkekben. Bálint Lajos akkori segédpüspök vetette fel, hogy magyarországi minta szerint – ahol Nyíri Tamás kezdeményezésére és vezetésével már a kommunista időszakban működött a levelező teológia – el kellene kezdeni Erdélyben is a „laikusok”, azaz a nem papnak készülők teológiai képzését. Csató Béla akkori vikárius, Csiszér Albert brassói főesperes és Hajdú Gyula, a gyulafehérvári hittudományi főiskola rektora kezdte a szervezést. A kivitelezés gyakorlati része, a megoldások megtalálása leginkább Marton József teológiai tanárra hárult: ő járta körbe az egyházmegyét, tárgyalt a központnak kijelölt helyszíneken, az ottani, tanításra vállalkozó, a tanításhoz szükséges képességekkel és ismeretekkel rendelkező papokkal. Sőt, már kezdetben igyekezett bevonni világi tanárokat is a pszichológia, pedagógia, (egyházi) irodalom oktatásába. Marton József minderre tekintettel dékáni kinevezést kapott 1991-ben. „Miután a laikusok, a hívek hosszú éveken keresztül el voltak zárva a teológiától, hiszen 1990 előtt Erdélybe csak kevés új teológiai témájú kiadvány jutott be, egy-egy magyar nyelvű teológiai folyóirat, még az értelmiség is teljesen tájékozatlan volt ezekben a kérdésekben” – indokolta a képzés beindításának szükségességét.
A siker fokmérői
Az erdélyi katolikus hitű lakosság, az értelmiség teológiai műveltségének felzárkóztatása érdekében regionális képzési központokat hoztak létre Déván, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön, majd a gyulafehérvári mellett a szatmári, váradi és temesvári egyházmegyékben is. Az elképzelés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy összesen 800-an jelentkeztek – és ki is tartottak. Az ötéves, levelező formában megszervezett, hétvégi, tömbösített előadásokat jelentő képzést a jelentkezők 20 százaléka annak rendje és módja szerint, záróvizsgát is téve, elvégezte. „Ezekkel a regionális és nem akkreditálható képzésekkel sikerült olyan tudásréteget megalapozni, amire még a későbbiekben hitoktatásra vállalkozó is alapozni tudott” – tartja Marton József. A kezdeményezés sikerét jelzi az is, hogy a tanulmányi segédanyagként szolgáló, kétezer példányban nyomtatott jegyzetek – a gregorián énektől a pszichológiáig terjedő 35 témájú – mind elfogytak. E jegyzetek megjelentetésével indult el újra az erdélyi katolikus teológiai irodalom kiadása.
Fordulópontok
A romániai teológiai képzés szempontjából fontos fordulópontnak számít az 1993-as tanügyi törvény, amely előírta az újonnan indított intézmények akkreditálását. Az 1991-ben még fakultatívnak tervezett iskolai hitoktatás kötelező lett az 1-8. osztályokban, egyetemi diplomával, tanári képesítéssel rendelkező hitoktatókra lett szükség. Ez pedig már egy másik célt körvonalazott. Marton József így idézi a történetet: „Az elején a más tantárgyakat oktató katolikus tanárokat vontuk be, alapos továbbképzést szervezve próbáltuk őket felkészíteni, bevonni a hitoktatásba. Az akkori idősebb generáció nemsokára nyugdíjba vonult, fiatalítani kellett. Azokra számítottunk hát, akik a levelező tagozatos képzést végezték. Ám akinek nem volt tanári diplomája, annak az intézmény akkreditációja hiányában mi nem tudtunk diplomát biztosítani.” 1995-ben elszaladt az utolsó lehetősége is annak, hogy államilag elismertté válhasson az intézmény: nem tudta ugyanis biztosítani a törvényben előírt tudományos színvonalat, nem rendelkezett megfelelő létszámú képzett tanári karral. A kommunista években ugyanis a teológiai képzés megtűrt volt csupán, álmodni sem lehetett teológiai doktorátusról, néhány tehetséges papnövendék is csak igen nagy nehézségek árán juthatott ki külföldre tanulni.
Az újabb fordulópont 1996-ban érkezett el: miután világossá vált, hogy nem akkreditáltatható a levelező tagozat, más irányba kellett lépni. Holló László, a kolozsvári kar tanára így vélekedik: „Az európai trenddel szemben Románia egyetemein épp az utóbbi 15–20 évben alakult több tíz teológia kar. Nyilván ezt Kelet-Közép-Európa legvallásosabb országában sem a teológia tudományának reneszánsza magyarázza, sokkal inkább egy tényleges helyzetből adódó gyakorlati kényszer. Egyfelől az 1989–90-es változások előtt az államvezetés a teológiák és a felvehető jelöltek számát minimálisra csökkentette, másfelől 1990 után az iskolai hitoktatás elindítása szükségessé tette a hitoktatóképzés megszervezését.” Összegzésképpen: a római katolikus teológia kar fennállásának első tíz éve (1996–2006) alatt 470-en – 311 lány és 159 fiú – felvételiztek sikerrel, közülük 2000 és 2009 között 338-an be is fejezték a tanulmányaikat.
Két kő között
A nappali képzés indítása nem tette zárójelbe a még rendezetlen levelezős kérdést. A tanügyi törvény lehetőséget nyújtott arra, hogy egy akkreditált intézményben különbözeti vizsgák révén érvényes licenciátust lehessen szerezni. Az immár működő saját karon 1997-ben szervezték meg a különbözeti vizsgákat: háromszáznál többen jelentkeztek, többnyire sikerrel vették az akadályt, érvényes tanári diplomát szereztek. Akadt azonban egy kis szépséghibája a rendezési folyamatnak. „Talán senki nem élte át, amit én: miközben a levelezősök szelekciós vizsgáit szerveztem, a nappalis növendékeim támadtak, hogy velük mi lesz, nem lesz így vallástanári hely számukra. Két kő között őrlődtem!” – fogalmazta meg a probléma lényegét Marton József, a megalakult kolozsvári kar dékánja, az egykori levelezőtagozat vezetője.
A nappali tagozatot végzők számára a kettős képzés kínált megoldást. Közülük sokan a másodszakkal helyezkedtek el, majd idővel a teológiai diplomának is hasznát vették, akár úgy, hogy időközben felszabadult a katedra, akár úgy, hogy néhány órában hittant is taníthatnak kiegészítésképpen.
A Sepsiszentgyörgyön élő Pénzes Lóránd így beszél a lehetőségekről: „Nagy kihívásnak tartom, hogy igyekezzem minőségi órákat tartani, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését egyházunk tanítása iránt, hogy provokáljam őket egészséges keresztény értékrend kialakítására. Egy emberi számítás szerint eredményes óra után sokszor hálát adok Istennek, hogy eszköze lehettem, és ilyenkor azt érzem, ez az, amit érdemes, amit akartam csinálni. Már öt éve élem meg a munkahely kérdésének bizonytalanságát, az is megfordult többször a fejemben, hogy pályát váltok, mivel családosként azért előre kell tervezni. A szüleim segítsége nélkül valószínűleg néhány évet vendégmunkásként külföldön dolgoztam volna, hogy sikerüljön elindulni az életben. A pedagógusi fizetés a mindennapi kiadásainkat úgy, ahogy fedezi, feleségem gyereknevelési szabadságon van második fiunkkal, az egyházi segítség a plébániai közösségünkhöz való tartozásban nyilvánul meg, anyagi segítség nincs. Én a szerencsésebbek közé tartozom, de úgy érzem, egyházmegyénk nem képes eléggé segíteni a teológiát végzett értelmiségieken, sokuk még néhány év múltán is az útkeresésnél tart.”
Jövő és megbecsülés
Csiszár Klára az egyetem elvégzése után a szatmári püspökségen ifjúsági referensként dolgozott. „Néha éreztem megbecsülést, néha kevésbé. Motivációra, elismerésre mindenkinek szüksége van, tükör ez, amiben látod magad, ugyanakkor erőt is adhat a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen a motiválás egyik formája. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt hozzá, ez a fajta motiváció azonban nem volt annyira magától értetődő. Inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb dicséretet, köszönetet várni. Persze volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat, de ennek kifejezése soha sem egyénileg történt, inkább kollektíve lehetett megtapasztalni. Voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések, de ezeket a nehézségeket nem tekintettük igazi problémának, hiszen nem érintették gyökeresen munkánk célját. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést” – fogalmazott a ma már Bécsben habilitációs dolgozatát író Csiszár Klára.
Az 1996 óta végző világi teológusgenerációkról Marton József úgy tartja, hogy megállják a helyüket. „A plébános és a hitoktató együttműködése elengedhetetlen, ma már komoly együttműködés alakult ki. Amikor első fokozati vizsgákra kiszállunk, a plébánosok szeretettel fogadnak, támogatnak. Amikor az iskolába eljönnek velünk és látják, hogyan végzik ott a dolgukat a hitoktatók, örömmel könyvelik el, hogy ez komoly segítség a számukra is. A hasonló fokozati vizsgákon sokszor más emberrel találkozunk, mint aki itt, Kolozsváron végzett: az öt-hat-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán! Büszkék lehetünk a hitoktatóinkra.”
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tanulhatunk a diákoktól
Mert belátták: hiába várják, hogy problémáikat más oldja meg helyettük. Ha abban bíztak volna, hogy majd az igazgató, a polgármester, a tanfelügyelőség, a bukaresti kijárásos politikában oly otthonosan mozgó parlamenti érdekképviselet odahat, hogy a több hónapja elmaradt ingázási pénzeket kifizetik – nos, akkor bizony ma is ugyanott lennének.
Megnyirbált családi költségvetés, integetés az út szélén, naponta több órás keserű harc csak azért, hogy éljenek az amúgy alkotmányban is biztosított, a legalapvetőbb emberi jogok egyikével: az oktatáshoz való joggal. Tanulhatunk tőlük, mert e fölismerést tettek követték. Nem törődtek bele, hogy á, úgysem lehet, Bukarestben nem figyelnek rájuk. Nem áltatták magukat azzal, hogy majd apró lépésekkel közelebb kerülnek céljukhoz, és valamikor csak kifizeti tartozásait a minisztérium. Nem a kompromisszumot keresték, hanem céljaikat tartották szem előtt. Nem dőltek be a szép szónak, amikor a japánsztrájk hírére a miniszter hirtelen dicsérni és ígérni kezdett, nem elégedtek meg azzal, hogy Bukarestben elismerték: jogosan tiltakoznak, és nem rettentek meg, amikor az iskolák körül rendőrök kezdtek sürögni-forogni. Hanem szervezkedtek. Az EMI kezdeményezte, de mások is beszálltak – román iskolák tanulói szintén csatlakoztak. Nem külön, pártokra vagy csoportokra oszolva, nem sértődötten boncolgatva, ki is a szervező, hanem akcióegységben, szervezetten, lépésről lépésre kidolgozott ütemterv mentén. Nem kihallgatást kértek valamely főosztályvezetőtől, nem a minisztérium előszobáiban várakoztak, hátha jó kapcsolatok révén sikerül kapni valamit alamizsna gyanánt odadobott pénzből, hanem meghívták a sajtót, a nyilvánossághoz fordulva ismertették gondjaikat. És amikor feltűzték a fehér karszalagot, már az ország minden csücskében tudtak arról, hogy mi zajlik Háromszéken. És lassan csatlakoztak más megyékből is, hisz rájöttek: közös érdek, hogy a bukaresti hatalom visszaéléseinek gátat vessenek. Amikor pedig utcára vonultak, és úgy nyomatékosították jogos követeléseiket, akkor már ugyanvalóst izzadt a miniszter, hirtelen került pénz, az állam elkezdte törleszteni adósságait. Pedig nem is voltak oly sokan. És lám, minden jel arra utal: mégis eredményt értek el. Mi pedig itt állunk, évek, évtizedek óta hirdetett, sokszor meglankadt, túl gyakran elgáncsolt autonómia-harcunkkal, kicsinyes pártpolitikai vitáinkkal, s maholnap betagolnak bennünket egy óriásrégióba.
Miért is nem tanulunk, bár néha, a diákoktól?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy távozó számadása
(Levél a szerkesztőhöz)
T. szerkesztő úr!
Minthogy jelen nyilatkozatomnak célja nem egyéni érdeket nemzeti érdek palástjába burkolni, s így követelő minőségben lépni föl, hanem egyszerűen fajunk s nemzetünk iránti tartozásomat tisztázni, ezért reménylem, helyet ád becses lapjában a távozó számadásának.
Életemből 25 évet – mert öntudatos cél felé igyekvésem tartamát ennyire számíthatom – nem fényes körülmények közt, őszinte törekvésben töltöttem el, tanúim erre még élő tanáraim Csíksomlyón, Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Bécsben és Budapesten; tanúim külföldön, ahol nemzetünknek s tudományos törekvésének szégyenére éppen nem voltam, mindazok, akikkel kétszeri tanulmányutazásom alatt érintkeztem. E törekvés várakozást keltett úgy szülőföldemen, mint annak határán túl is. Hogy eme várakozásnak nem felelhetek meg, nem rajtam múlik. Merthogy nem születtem gazdagnak, s így tanulmányaim értékesíthetése céljából álláskeresésre lettem utalva, az nem az én hibám. Midőn orosz- és mongolországi utam bevégeztével hazahívattam onnan, ahol kielégítő egzisztenciát biztosíthatok vala magamnak, a Magyar Tudományos Akadémia ígért segélyezni mindaddig, míg országos állásom lesz. Ezen ígéretben bízva, őszinte odaadással fáradtam gyűjteményem kidolgozásán, még a sértő alárendelés dacára is. Midőn második ázsiai utamból betegségem miatt hazatérni kényszerültem, értésemre adták, hogy az akadémiai segélynek vége van, állítólag azon okból, mert egyik mecénásom, Fogarassy János koldus módon meghalván, házat nem örökölhetett az akadémia, valóban pedig azért, mert uralomra jutottak a fanatikus pajtások, akiknek igen zokon esett, hogy túlzásaik ellen szólni mertem, s hogy nem voltam hajlandó tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek. Féltek, hogy ha valamely portentum engem akadémiai taggá találna tenni, a lelkes Toldy s mások példáját követve, sorompóba állandottam volna a nemzeti ébredés kora óta igazi tudósaink által eléggé kifejtett egységes nyelvünket Csáki szalmájává tenni igyekvők kétes célú tábora ellenében. Mert sohasem tudtam eltitkolni azon aggodalmam, hogy a sok nem produkáló, hanem csak kérődző mester törekvése bábeli zavart teremtene a magyar nyelvben, ennek csak megutálására vezet úgy az azt megtanulni akaró idegeneknél, mindaz azon beszélő és igazán teremtő romlatlan nyelvérzékűeknél. (...) Hogy mire való volt a félévi ápril-jártatás felsőbb helyen, nem tudom; hogy miért kell valakinek tudományos működését féléven át megzsibbasztva tartani s így idejét elveszíttetni, azt nem értem. Talán célja volt e taktikának engem annyira puhítani, hogy végre nemzetem példájára, lihegve kapkodjam föl az elém szórt hitványka morzsákat? Hisz ha az ajánlat nem gúnyűzés akart lenni, akkor azt kell hinnem, hogy a magyar kormánynak egyenes célja volt vagy alkalmat nyújtani nekem az Indiában tanulmányozott fakírélet itthoni gyakorlására, vagy kényszeríteni az elvándorlásra. Én ez utóbbit választom, mert annyira szellemi nyomoréknak még nem tartom magam, hogy egy csupa kegytől függő 5–6 száz forintnyi fizetéssel s még vagy annyira rúgó ígérettel megelégedjem. (...) Hogy mi a hibám a kormány előtt, tisztán nem tudom. Talán az, hogy nem voltam politikus? a kelleténél több van; talán, mert barátaim némelyike nem kormánypárti? én nem tudok lenni fajomnál fogva; talán, mert nemzetemet buzgón szerettem? ha kormány magát nemzetinek tartja; talán, mert a szabadelvűséget a szolgaság országában sem tudtam megtagadni? ha kormány maga is szabadelvűnek nevezi magát. Talán valamely titkos társaság tagjának tartanak? Ha a nemzettel tartani s azzal együtt érezni és a családi szentélyt tiszteletben tartani nem egyértelmű a titkos társasághoz tartozással, úgy esküszöm, hogy semminemű titkos társasághoz sem tartozom.
Én tehát fölveszem a vándorbotot, melyet előbb nemzeti tudományosságunk érdekében hordozék, hogy új hazában keressek magamnak egzisztenciát, amelyet itthon megteremtenem sem sikerült – mert azt még az Isten sem kívánhatja, hogy én annyi évi küzdés után dühös elleneim kegyelméből tengjek-lengjek.
(...) Én azon tiszta öntudattal veszek búcsút hazámtól, hogy megtettem a lehetőt. A belém fektetett nemzeti tőkét kérje számon a nemzet azoktól, akik oda terelték a dolgot – amint szegény Fogarassy János halálos ágyán Ázsiában létemkor előre jelezte –, hogy kényszerülve lettem lemondani mindarról, ami fajomhoz csatol, mert én nem tudván kétszínű lenni, hazámat s nemzetemet nem tudom magammal vinni a népek szipolyául szolgáló tökéletes faj példájára.
Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az igazi törekvő sokszor nem találja föl honját a hazában, míg a jövevények mind portentumokká lesznek. Az igaz, hogy a hazából kiszorított jeleseink mind szerencsésebbek szakmájuk univerzálisabb természeténél fogva, mint sokkal igénytelenebb magam, aki szerencsétlenségemre jobbadán hazai érdekű szakmát karoltam föl. Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az amfíbiumoknak előnyt ad, pedig tudhatná s láthatná, hogy ezektől csupán azon dicsőség – ha annak lehet nevezni – háramlik reá, hogy tömi gyomrukat s áztatja bőven torkukat, míg az igazi dicsőség sugara máshova esik. Ebben teljesen hasonlítunk egy szomszédunkhoz, ahol minden nagyságos és excellenciás tudós büszkén veti meg a nemzetet, amelynek pedig kopogó testén és lelkén kívül mindent köszönnie kellene.
Vigasztalódjatok, öreg szüleim, annak tudtával, hogy többeket ért fiatokénál átkosabb sors; hisz hányan nem estek csak a közelmúltban is merőben nemzetellenes ügynek áldozatául, akikben szülők, nők s gyermekek mindenüket vesztették? Ha még kiskorú gyermeketek volna, azt a tanácsot adnám, hogy az amfíbiumok, rókák és kutyák főtulajdonságait öntenétek és vernétek belé, mert akkor hamarább célt érne, és ti is általa, mert látjátok, én a mai kor ezen kívánalmai egyikével sem dicsekedhetvén, semmire sem vihettem. A hatalmasoknak (...) pedig ajánlom, hogy kezdjék a kormányzást önmaguk jellemének megigazításával, amint Kung-ce kínai bölcs tanítja, s akkor a kisebbeknél is üdvösebb eredményt érnek el.
Bálint Gábor
Részletek a Pesti Napló 1879. május 2-i, 107. számában megjelent levélből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hangzó csoda Weöres Sándor-versekkel és a Sebő együttessel
Közösségi versmondás június 9-én a Mátyás-szülőház előtti téren
Az elmúlt két évben jócskán beírta nevét a kolozsvári köztudatba a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondás, amelyre életkortól függetlenül mindenkit elvárt a Kvart Egyesület: 2011-ben a Farkas utcában mondhattuk együtt Dsida Jenő verseit – így a közkedvelt „Itt a helyem, itt kell állanom / egyenesen az élen” és a „Kéne valaki, sokszor kéne: / fiatal hugocska, vagy öreg néne” kezdetűt –, tavaly pedig Kányádi Sándor három költeményét – Mátyás-napi vásár, Fekete-piros, Faragott versike – olvastuk a Mátyás király szülőháza előtti téren, az éppen Kolozsváron tartózkodó Törőcsik Mari színművésszel együtt. A versek, a Misztrál és a Kaláka együttes zenéje, valamint a széki fiatalok tánca által megteremtett hangulat, a jó idő és a tartalmas együttlét egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy sokan év közben is szívesen gondolunk vissza a közösségi versmondásra, gyerekek, egyetemisták, felnőttek és idősebbek, egyszóval mindannyian, akik részesültünk a csodából.
Az esemény tavaly épült be szervesen a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét programjába, a Facebook közösségi oldal révén pedig egyre több emberhez jutott el a híre. Egészen egyszerűen kezdődött, s a folytatás tekintetében sem volt különösebb felhajtás: Balázs Attila, a KVART Egyesület vezetője és Molnár Levente, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze teázás közben beszélte meg annak idején a részleteket, majd a szervezéssel járó teendők következtek. Olyan rendezvényt álmodtak meg, amely összehozza az embereket, s lehetőséget teremt a találkozásra, a beszélgetésre – mesélik immár egy kávé mellett, a szerkesztőségünkben tett látogatásukkor.
A siker pedig nem maradt el, a visszajelzésekből ítélve elérték céljukat: amellett, hogy a versolvasás fölöttébb izgalmas tevékenységére biztatták a jelenlévőket – s egyúttal saját magukat is –, kellemes pillanatokat is szereztek a kolozsvári és környékbeli családoknak. – A rendezvény annyira megtetszett tavaly a Kalákának, hogy azt mondták, következő alkalommal is szeretnének részt venni. Az itteni fellépésük után másnap Budapesten, az Ünnepi Könyvhéten koncerteztek, ahol ugyancsak meséltek az élményeikről, s hogy milyen jól sikerült a versmondás – magyarázza Balázs Attila, ugyanakkor azt is elárulja: az ötlet a budapestieknek is elnyerte a tetszését, s javasolták, hogy idén náluk is szervezzenek hasonlót. Molnár Levente hozzáfűzi: ebben az évben sajnos nem tudtak ezzel foglalkozni, elképzelhető viszont, hogy rövidesen Budapesten is sort keríthetnek az eseményre.
Most azonban minden gondolatukkal elsősorban a jövő vasárnapi rendezvényre koncentrálnak, amikor a száz évvel ezelőtt született Weöres Sándor verseit olvassuk majd együtt a Mátyás király szülőháza előtti téren. A kalákások idén ugyan nem tudnak jelen lenni a versmondáson, de tudomást szerezve a mára már hagyomány számba menő kezdeményezésről, rögtön ajánlották maguk helyett a Sebő együttest. – Amikor meghívtuk őket, még nem tudtuk, hogy korábban már volt kapcsolatuk Weöres Sándorral, s nagyon sok versét zenésítették meg. Kértem tőlük egy bemutatkozást, mire ők Weöres egyik szövegét küldték el nekem – emlékezik vissza Balázs Attila.
Az írás, amelyre bizonyára a csapat is különösen büszke, így hangzik: „Örömmel hallgatom a Sebő együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. »Sej-haj, folyóba / Sok a hal valóba.« Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet parallel átfedésekkel halad. Mint például: »Gyöngy az idő, vándoroljunk, Nincs szekerünk, bandukoljunk.« A szimmetrikus szövegű versek csak kivételesen fordulnak elő vers-választásukban. Jobban szeretik az aszimmetrikusakat: »Túl, túl, messze túl, / Mi van a hegyen messze túl?«, ahol két erőteljes és hosszú szótagra egy egész sor rövid szótag jut a következő sorban. A »Túl, túl«-ra az felel meg, hogy »Mi van a hegyen…« A megzenésítéseknek kitűnő ritmusa van. Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.”
Legalább három verset választanak a szervezők a jövő vasárnapi találkozásra, ezek közül a Haragosi lesz az egyik – „Fut, robog a kicsi kocsi, / rajta ül a Haragosi, / din-don diridongó...” –, az esemény Facebook oldalán pedig továbbra is várják a javaslatokat. Az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan ezúttal is arra biztatnak mindenkit, hogy tartson velük. Nem tettek le ugyanakkor arról a tervükről, hogy kortárs kolozsvári költő verseit tűzzék műsorra – ez viszont még egyelőre a jövő zenéje –, s mint mondják, kifejezetten örülnének annak, ha más erdélyi városok is kedvet kapnának a közösségi versmondáshoz – hogy még sokan teremtsék meg a csodát, amelyre az embereknek igényük van.
Addig pedig: találkozzunk június 9-én, vasárnap délután 5 órakor a Mátyás király szülőháza előtti téren! Az apropó a vers, a cél a találkozás.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Borbély: küszöbcsökkentés helyett háromnapos szavazás az alkotmányról
Határozottan ellenzi az RMDSZ a népszavazások érvényességi küszöbének 50 százalékról 30 százalékra való csökkentését – szögezte Borbély László a politikus sajtóirodájának pénteki közleménye szerint.
„Egyrészt azért ellenezzük, mert a hatalmon levő pártok egyáltalán nem konzultáltak az ellenzékkel, annak ellenére, hogy mi felajánlottuk nekik, hogy üljünk le tárgyalni a törvénymódosításról, másrészt azért, mivel nem tartották be még a módosító javaslatokra vonatkozó határidőket sem” – mondta az RMDSZ politikai alelnöke. Hozzátette, a szociálliberálisoknak „valami miatt” annyira sürgős volt ez a módosítás, hogy felrúgták a házszabályt, és az RMDSZ javaslatait teljesen figyelmen kívül hagyták.
„Egyértelmű: attól félnek, nem lesz meg az 50 százalékuk, amikor meghirdetik a referendumot az alkotmánymódosításról, pedig mi hangsúlyoztuk, hogy 2003-hoz hasonlóan, amikor még két napig lehetett szavazni, megvalósítható lenne akár a három napig tartó népszavazás is. Ezt előírhatja akár egy kormányhatározat, vagy belefoglalható a referendumtörvénybe is” – mondta Borbély.
Az alelnök kifejtette: a Szociál-Liberális Szövetség (USL) döntése hátrányosan érinti az RMDSZ-t, a romániai magyarságot, mert a jogszabályt kihasználva, például egy román többségű nagyobb község esetében már 30 százalékkal eldönthetik, hogy beolvasszák vagy átcsatolják a települést egy másik községhez, megváltoztatva így az etnikai arányokat.
„Emellett a polgármestereket is könnyebben le lehet ezentúl váltani, amire eddig csak 50 százalékos jelenlét esetében volt lehetőség” – magyarázta Borbély, hozzátéve: az RMDSZ-nek súlyos fenntartásai vannak a módosítás alkotmányosságával kapcsolatban, és remélik, hogy Az alkotmánybíróság visszautasítja a jogszabályt, amely így visszakerül a parlamentbe. „Mi csak annyit kérünk, hogy egy ilyen fontos kérdésben konzultáljanak az ellenzékkel, hiszen nem csak pártszempontokat kell figyelembe venni” – szögezte le Borbély.
Maszol.ro