Bevallásuk szerint a kampány körülbelül 100 ezer euró
Az EMNP Országos Választási Hatóság (BEC) honlapján közzétett beszámolójából kiderül, hogy a pártnak a 2012-es parlamenti választások során összesen 557 363 RON (127 ezer euró) jövedelme volt, a kiadásai 501 204 RON-ra (114 ezer euró) rúgtak, tehát sikerült enyhén pluszban zárni. Az EMNP jogi- és magánszemélyektől összesen 9200 RON (2100 euró) adományt kapott.
Csak találgatni lehet, mennyire tükrözi a valóságot ez a bevallás. Annyi bizonyos, hogy az EMNP-nek a parlamenti választások során egy jelölt után 3500 RON-t kellett letétbe helyeznie – 77 jelölttel számolva csak ez a letét egy 61 ezer eurós tétel (ezt az összeget csak akkor térítik meg, amennyiben a párt bejut a parlamentbe).
Az önkormányzati kampányt is „pluszban” zárták
Ami a 2012-es önkormányzati választásokat illeti, a BEC-hez leadott nyilatkozat szerint az EMNP-nek összesen 516 ezer 625 RON (118 ezer euró) jövedelme volt, kiadásai 491 ezer 681 RON-ra (112 ezer euró) rúgtak, tehát közel 25 ezer lej (6 ezer euró) maradt a pártkasszában.
Ami az adományokat illeti, ezek összege 16 603 RON (3800 euró).
Adatigénylésekkel kerestük meg a támogatókat
Feltételezésünk szerint ezek a számok csak részben tükrözik a valóságot, ezért az Atlátszo.hu magyarországi tényfeltáró portál által működtetett Kimittud-rendszeren keresztül egy sor közérdekű adatigénylést nyújtottunk be a magyar állami szervekhez illetve állami tulajdonú vállalatokhoz, keresve a Néppárt támogatóit.
Tényfeltáró munkánk eredményének ismertetése előtt azonban röviden összefoglalnánk, mi az, amit eddig az EMNT, illetve EMNP finanszírozásáról tudtunk.
Az EMNT-EMNP szövetség
„(Toró Tibor) jelezte, hogy az új alakulat legfőbb szövetségese az EMNT lesz. Utalt arra is, hogy az új pártot Erdélyben Tőkés László nevével hozzák jogosan összefüggésbe, hiszen éppen azokat az elveket vallja majd magáénak, mint amelyek érvényesüléséért az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke mindeddig maga is küzdött. (...)” Gergely Balázs, interjúrészlet
Ha a Néppárt pénzügyeiről beszélünk, akkor a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi támogatásait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez azért fontos, mert minden jel arra mutat, hogy a két szervezet között igen szoros, szimbiózis-szerű viszony áll fenn. Úgy véljük, nem túlzás kijelenteni, hogy bár a két szervezet jogi háttere különbözik, erőforrásaik, céljaik tekintetében egyetlen érdekcsoportról beszélünk.
Az EMNT és EMNP viszonyát jól jelzi, hogy a párt bejegyzéséről az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2010. december 4-i, székelyudvarhelyi országos küldöttgyűlése döntött. Nem csak a bejegyzésről szóló elvi döntés mögött áll ott az EMNT: aktivistái a bejegyzéshez szükséges aláírások összegyűjtésében is segédkeztek.
Számtalan összefonódás
Az EMNP vezetősége kivétel nélkül az EMNT-ből érkezett. Az EMNP elnöke, Toró T. Tibor korábban ügyvezető elnöki tisztséget töltött be az EMNT-ben. Az alelnökök hasonlóképp: Gergely Balázs 2009-2011 között az EMNT közép-erdélyi régióelnöke volt, Papp Előd 2003-2011 között az EMNT alapító tagja volt, majd alelnöke lett.
Szilágyi Zsolt is az EMNT alapító tagja majd alelnöke volt évekig, Zatykó Gyula pedig 2008-2011 között volt az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagja.
A választásokon EMNP-színekben induló jelöltek közül sokan jelen voltak/vannak valamilyen szinten az EMNT-ben. Feltűnő, hogy az EMNT és az EMNP honlapján szembeszökően sok az egymásra hivatkozó hír. És ha mindez nem elég, a Bihar megyei EMNT irodában így jelentkeznek be telefonon: EMNT-EMNP, tessék!
Az EMNT Demokrácia Központ-projektje
Amikor 2010 novemberében az EMNT aláírta a könnyített honosítás végrehajtásáról szóló szerződést, sokan azzal vádolták a szervezetet, hogy a Demokrácia Központok (DK) erdélyi irodahálózatát gyakorlatilag helyi EMNP-pártközpontokként használják majd.
„Mivel Magyarországról is jelentős támogatást kaptok a központok finanszírozására, olyan feltételezéseket is hallani, hogy a Fidesz nemcsak morálisan, hanem anyagiakkal is támogatja az új párt létrejöttét. Ezt hogyan kommentálod? – Én nem látok ilyen összefüggést. Nagyon tisztán és nyomatékosan el szeretném mondani, hogy a Demokrácia Központ hálózat az az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hálózata, amely konkrét céllal és programmal jött létre, az esetleges pártalakításhoz gyakorlatilag nem kapcsolódik és nem is fog kapcsolódni.” Részlet egy Gergely Balázzsal, a DK-hálózat egykori vezetőjével készült interjúból
Itt dolgozik a második vonal
A 26 irodából álló hálózat címeit böngészve nyilvánvaló, hogy azok az EMNT területi szervezeteinek irodáiban működnek, vagy fordítva: az EMNT területi szervezeteit „fogadták be” a Demokrácia Központok.
A vezetők nyilatkozataiból kiderül, hogy a DK 110 személyt foglalkoztat rész- vagy teljes munkaidőben, fizetésük 870 és 1100 lej között mozog. 30 személy irodavezető igazgatói tisztséget tölt be, ők havi 1200 és 2000 lej közötti összeget kitevő bérben részesülnek. A DK irodahálózat legmagasabb funkcióiban hat személy dolgozik, ők 2000 és 2900 lej közötti összeget keresnek (nem világos, hogy ez az összeg nettó vagy bruttó).
És bár az irodavezetők listáját nem tették közzé, sajtóbeszámolókból össze lehet rakni a névsorukat, és világos, hogy azok rendszerint a helyi EMNT-szervezetek vezetői. Közülük sokan (Kovács Lehel István, Bákai Magdolna, Szász Péter, Hupka Félix, Nemes Előd, Bordás Sándor, Kali István, Turzai Orsolya, Nagy Pál, Nagy József Barna, Beksy Ida) indultak EMNP-színekben a tavalyi választásokon, illetve pártfunkciókkal is rendelkeznek.
>> A Demokrácia Központok irodavezetői és politikai szerepvállalásuk (sajtóbeszámolók alapján) (.xls) >>
A Demokrácia Központ-projekt költségvetéséről eddig nem sokat tudtunk – igaz, azt már elismerték, hogy magyar költségvetési támogatást kapnak.
Kérdésünkre, mely szerint miért nem számoltak be korábban erről a tényről (ti. a magyarországi támogatásokról – szerk. megj.), Toró elmondta, mindig érzékenyen érinti a román közvéleményt az az információ, mely szerint Magyarországról pénzek érkeznek a romániai magyar közösséghez, így létezett egy «gentleman’s agreement» arra vonatkozóan, hogy nem nyilatkoznak erről. Hozzátette, egyébként teljesen normális az, hogy a magyar állam támogatja a többek között a kedvezményes honosítások lebonyolításában szerepet vállaló Demokrácia Központokat. Hangsúlyozta, ezek a pénzek nem a magyar kisebbségnek szánt pénzeket kezelő Bethlen Gábor Alapból származnak, meghívásos pályázat alapján nyerték el az összeget. Toró T. Tibor interjúrészlet
Azonban a Demokrácia Központok honlapján a támogatók menüpont továbbra is üres (támogatásokról szóló információt az EMNT honlapján sem találni).
Mennyi lehet a Demokrácia Központok költségvetése?
Szász Péter irodaigazgató elmondta, a kolozsvári DK központ finanszírozása kapcsán nem tud konkrét adatokkal szolgálni. Az induló tőkét a magánszférából, pályázati pénzekből és egyéb adományokból biztosították, a továbbiakban is élni fognak a pályázási lehetőségekkel a központ fenntartása érdekében.
Egyedüli fogódzó egy Evenimentul Zilei-anyag, mely a román állami szervek ellenőrzése során készült, kiszivárgott dokumentumra hivatkozik. Eszerint az EMNT vagyonkezelője, az önálló jogi személyiséggel rendelkező EMNT Egyesület bankszámláira a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) kereteiben működő Irányító Szervezet 2010-ben és 2011-ben összesen 490 ezer eurót utalt a Demokrácia Központok működtetésére.
Az EMNT Egyesület támogatására vonatkozó igénylés elutasítva
A KIM az EMNT Egyesületnek folyósított magyarországi közpénzekre vonatkozó adatigénylésünkre a közpénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló 2007. évi törvényre hivatkozva megtagadta a választ, mondván, hogy a határon túli magyar szervezetek vagy személyek számára nyújtott támogatások kívül esnek az információszabadságról szóló 2011. évi törvény hatályán. Ezügyben jogorvoslathoz folyamodtunk. Annyit azonban sikerült kideríteni, hogy az EMNT Egyesület 2011-ben sikeresen pályázott a népszámlálási kampánnyal, illetve a Mikó Imre terv népszerűsítésével a Külügyminisztériumnál: összesen mintegy 8 ezer eurót kaptak (a Mikó Imre terv támogatását 2012 novemberéig nem fizették ki).
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. ezen kívül 85 ezer euróval támogatta „Tematikus átfogó képzés közösségfejlesztésre 22 erdélyi helyszínen az Egyesület szervezésében (2012 december – 2013 február)” című programjukat.
A képzések néppártosoknak szólnak
Az EMNT honlapján nem találtunk hírt a pályázat címéhez hasonló nevű képzésről, nem tudni, hogy azt megszervezték-e, és ha igen, milyen formában.
A sajtóközleményekből azonban kiderül, februárban elindult egy Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem nevű képzés az EMNT és a Bálványos Intézet szervezésében. A képzésre az EMNP önkormányzati tanácsosait várják (sajtóközlemény itt). Ezen kívül az EMNT és a Pro Partium Egyesület szervezésében március elején Érmihályfalván szintén képzést tartottak Politikai kommunikáció címmel. Ez a képzés is kifejezetten az EMNP Bihar és Szatmár megyei önkormányzati tanácsosainak szólt
(sajtóközlemény itt).
A Szilágy megyei néppártosok is voltak képzésen a közelmúltban (sajtóközlemény itt).
Ismerjük a kedvezményes honosítás összköltségvetését
Bár a Demokrácia Központok költségvetéséről nem sokat tudunk, egy másik, kedvezményes honosítással kapcsolatos adatigénylésünkre érdemi válasz érkezett. Kiderült, hogy az 1135/2011 és az 1164/2012 kormányhatározat rendelkezik az állampolgársági eljáráshoz kapcsolódó jogszabályok végrehajtásához szükséges költségvetési forrás biztosításáról. A kormányhatározatokból (a linkekre kattintva letölthetőek a .pdf dokumentumok, melyekben részletesebb bontás is szerepel) kiderül, hogy 2011-ben 11,3 millió euróba, 2012-ben pedig újabb 11 millió euróba került összesen a kedvezményes honosítás. A magyar kormány különféle minisztériumait érintő tételekből azonban nehéz bármilyen következtetést levonni az erdélyi Demokrácia Központok költségvetésére vonatkozóan.
A Szerencsejáték Zrt. adományai
Az utóbbi években az EMNT-EMNP érdekcsoport egyik legbőkezűbb támogatója a Szerencsejáték Zrt. volt. A látványosan profitábilis nemzeti lottótársaság 100 százalékos tulajdonosa a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. tartós tulajdonú társaság.
Honlapján közzétett ismertető szerint a magyar államot megillető tulajdonosi jogok és kötelezettségek összességét – az állami vagyonról szóló 2007. évi CVI. törvény alapján –, az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, aki e feladatát a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zártkörűen Működő Részvénytársaság (MNV Zrt. ) tulajdonosi joggyakorló szervezet útján látja el.
A „Tőkés-sajtótröszt” legfőbb támogatója
A Szerencsejáték Zrt. legutóbb akkor került a romániai magyar média figyelmének a középpontjába, amikor két LMP-s politikus, Karácsony Gergely és Dorosz Dávid felhívta a figyelmet arra, hogy a "Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért" Alapítvány 850 ezer eurós adományban részesült (az adománylevél itt letölthető).
Ez az alapítvány vásárolta meg az Udvarhelyi Híradó Kft.-t (Udvarhelyi Hirado SRL), mely többek között az Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Hírlap, Gyergyói Hírlap című napilapok, illetve a Székelyhon.ro hírportál kiadója.
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány képviselője Dr. Korda Éva Judit. Korda korábban a HírTV-t működtető Rt. (HírTV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zártkörűen Működő Részvénytársaság) vezérigazgatója volt 2005-2007 között, majd igazgatósági tagja 2008 közepéig. A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány székhelye Budapesten, az Üllői út 102-es szám alatt található, (ugyanitt van a Magyar Nemzet és a Class Fm székhelye).
Azóta további támogatásokról döntöttek
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány a 2010 decemberi 850 ezer eurós támogatás óta 2011 decemberében újabb 670 ezer eurós támogatást kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. Simicskához köthető vezérigazgató dönt az adományokról
Az adománylevél szerint az összeg „a határon túli magyar nyelvű sajtótevékenység ápolására és megsegítésére használható fel.” Egy újabb adatigénylésünkben arra kérdeztünk rá, hogy mi az adományokról döntő testület megnevezése, összetétele, melyek a pályázatok formai követelményei valamint az adományok odaítélésének kritériumai.
A válasz: a Szerencsejáték Zrt. „szponzorációs pályázatot nem ír ki, a Társasághoz beérkezett minden támogatást kérő levél egyformán kérelemnek minősül”. Az odaítélés kritériumaira vonatkozóan érdemi választ nem kaptunk.
Részlet a válaszból: „a támogatási kérelmek elbírálásában a Szerencsejáték Zrt. részére segítséget nyújtó, javaslattevő külső független szakértőkből álló tanácsadó testület megnevezése: Társadalmi Tanácsadó Testület. Tagjai az egészségügy, sport és kultúra területén végzik tevékenységüket. Javaslatuk alapján a végső döntést a Társaság vezérigazgatója hozza meg.”
Rákérdeztünk a Társadalmi Tanácsadó Testület tagjainak kilétére, azonban azt a választ kaptuk, hogy személyes adataik nem nyilvánosak. Közölték, a támogatások odaítéléséről a végső döntést Dr. Szentpétery Kálmán elnök-vezérigazgató hozza meg. Őt 2010-ben nevezték ki.
Szentpétery a Szerencsejáték Zrt. mellett a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. felügyelőbizottsági tagja volt egy ideig (erről a tisztségről tavaly nyáron lemondott), valamint az Aranykor nyugdíjpénztár ellenőrző bizottságának tagja.
Korábban a Bizományi Áruház Vállalat vezérigazgatója, a Simicska Lajoshoz köthető ún. MFB-BÁV-csoport tagja.
(Szentpétery Kálmán a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója. Saját közlése szerint mindig kívül állt a politikán, ehhez képest azonban 1999 óta ott találjuk nem csak a botrányos körülmények között a Simicska-Töröcskei érdekkörbe került BÁV Zrt. vezetésében, de a Főtaxi Zrt., illetve a Metal-Art Zrt., vezetőségében is. Kinevezése óta a Szerencsejáték Zrt. révén milliárdos nagyságrendű megrendelésekhez jutott a Simicska Lajos érdekkörébe tartozó HungIster Zrt. és Publimont Zrt., valamint a Patonai Péter tulajdonolta I.M.G. Kft. egyaránt. Szentpétery névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. adományai
Véletlen vagy sem, de az EMNT-EMNP érdekcsoport, valamint a „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány másik nagy támogatója a Magyar Fejlesztési Bank Zrt., ahol 2012. június 15.-ig Dr. Szentpétery Kálmán az igazgatóság külső tagja volt.
Az MFB feletti tulajdonosi jogokat ugyancsak az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, a társaság elnök-vezérigazgatója pedig Baranyay László (pályakép itt). Neki szintén van kapcsolata Simicska Lajossal.
A támogatások odaítélésében több olyan arcot is felfedezhetünk, akiket az Atlatszo.hu A Nemzeti Együttműködés Rendszere: Kik ejtették foglyul a magyar államot? című anyagában az MFB-BÁV-csoporttal azonosít.
(Baranyay László 2010 júniusa óta újra az MFB Zrt. vezérigazgatója. Az MFB igazgatóságának – akárcsak az első Orbán-kormány idején – újra tagja Orosz Ferenc, Vér Iván vagy a Vegyépszer körüli cégekben is gyakran felbukkanó Várady György. Az akkori alkalmazottak közül Németh Lászlóné miniszterként formálisan immár Baranyaynak is főnöke. Az akkori MFB-n keresztül több száz milliárd forint közpénz jutott autópálya-építő cégekhez, illetve bizonyos privatizációs manőverekben volt a szervezetnek kiemelkedően fontos szerepe az állami tulajdonú banknak. Ma a magyar állam nevében az MFB gyakorolja a tulajdonosi jogokat az összes nagyobb infrastruktárális beruházással és forráskihelyezéssel kapcsolatos tevékenységet végző állami vállalatnál a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-től Garantiqa Hitelgarancia Zrt.-ig, de az MFB szervezetéhez tartozik a Magyar Turizmus Zrt.-től a Diákhitel Központ Zrt.-ig több tucatnyi különböző egyéb állami vállalat is. Baranyai névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Villamos Művek Zrt.
Az adományok egy kisebb része a Magyar Villamosművek Zrt.-től származik. A magyarországi áramsz

Téglajegyek a magyar gyermekekért, helyi közösségekért
Téglajegyek a magyar gyermekekért, helyi közösségekért Közösségi házra és szórványiskolára gyűjtenek
Téglajegyekkel reménykedik beszerezni az egykori óvoda épületébe tervezett magyar közösségi ház felújításához szükséges fogyóanyagokat az aranyosegerbegyi 1500 fős magyar közösség, amely a munkálatokat maga végezné el. A Torda közelében lévő, több mint ötezres lélekszámú nagyközség szerveződő magyarsága nem idegen megoldáshoz folyamodik: vidékünkön a hasonló példák közül talán a szamosújváriaké a legismertebb, akik szórvány iskolaközpont építéséhez igyekeztek a közeli-távoli segítő szándékúak erkölcsi és anyagi támogatását téglajegyekkel megszerezni. A szomszédos Désen a Magyar Ház gyűjt hasonló módon a tetőszerkezet cseréjére, és minden esetben elmondható: az érintetteket magukat is meglepi a támogatás mértéke, ugyanakkor az összegyűlt pénz mellett legalább annyira fontosnak érzik az erőt, amit a közösségi összefogásból tudnak meríteni a folytatáshoz. Minden esetben még nagyon sok téglajegyre van szükség…
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES, LUKÁCS ÉVA.
Szabadság (Kolozsvár).

Békeidők harcai
Többnyire katartikus eseményként élik meg a pártok első kongresszusukat. Az ünnepélyes környezet, a magasztos tervek, a fokozott médiafigyelem ilyenkor jelentősen túldimenzionálja az önmagában is fontos pillanatot, elnyomja az alapító atyákban és küldöttekben esetleg megbújó aggódást, csupa ünnep és bizakodás az élet. A második kongresszus az esetek többségében már egészen más. Vagy azért, mert az új párt élete sikertörténet, csupa pompa, csillogás – ez lenne a kirívóan ritka eset –, vagy pedig azért, mert túl az első éleslövészeten bőven van, amit elemezni.
Az Erdélyi Magyar Néppárt szombati kolozsvári összejövetele bőven az utóbbi kategóriába sorolandó. Az egy évvel ezelőtti indulás óta eltelt időben kampányból kampányba lépett a Toró T. Tibor által vezényelt alakulat, embereinek legfeljebb inget cserélni jutott idejük hazaugrani a civil hétköznapokba. A szakirodalom szerint persze teher alatt nő a pálma, és pártépítésre nincs is annál alkalmasabb politikai élethelyzet, mint a kampány, amikor lobog a harci tűz és szól a lelkesedést magasan tartó harsona. Való igaz, egy-egy sikeres választási kampány alaposan felgyorsíthatja az építkezési folyamatot, de sikertelenség esetén arra is alkalmas, hogy szétverje a még nem túl edzett csapatokat. Ennek az állagfelmérésnek a pillanata érkezett most el a néppárt számára. S talán egy kicsit a stratégiákhoz rendelt taktikák és eszközök mustrája is. Mert nem csak a célközönség, a szavazói bázis – romániai magyarság – adott, de e korlátozott létszámú közeg által kitermelt, értékes perspektívákat felvillantó közéleti emberek száma is. Az elmúlt év dupla megméretése rávilágíthatott arra, kik keveredtek el a konjunkturálisan a csillag alá sereglettekkel, illetve kik azok, akik nem bírják az elismerést csak ritkán hozó politikusi gyűrődést. Az ilyen csapatmustrák óhatatlanul okoznak fájdalmakat, a talpon maradók azonban hitükben megerősödve, elkötelezettségükben visszaigazolva léphetnek tovább.
A néppárt ugyanis a jövőben a józanság mérlegnyelvét jelentheti, úgy, hogy közben töretlenül képviseli a nemzet egységét, illetve egységének megteremtését célzó elveket. Olyan periódusban, amikor az autonomista célok minden korábbinál erőteljesebb értelmet nyernek és tömegtámogatást tudhatnak maguk mögött. Nem feledkezve meg közben a frontvonal mögött tevékenykedő önkormányzati képviselőkről, akik ugyancsak menet közben, erőteljes ellenszélben kénytelenek elsajátítani ezt a specifikus tudást. A békeidők harcai következnek. Statáriumok nélkül, emberi törvények keretei között. Sokszor az sem könnyebb, mint magasan tartani a zászlót.
Csinta Samu.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 3.
Az egyetértésben elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, valamint az ugyancsak konszenzusban megszavazott Brassói program, illetve a lapszabályzat-módosítás, valamint RMDSZ-tisztújítás után igen hamar sor került az első jelentős kötélhúzásra a szervezet „belső parlamentje”, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elnökének megválasztása kapcsán. Az autonomista-helyzetteremtő és a kollaboráns-tájba simuló szárny között a kongresszus előtt köttetett egy gentleman agreement, miszerint a politikai egyensúly és a közös cselekvés lehetőségének megőrzése lesz a fő irányelv a fontosabb tisztségek betöltésénél, s ennek jegyében az SZKT elnöke az autonomista szárny jelöltje lesz, aki ellen a másik oldal nem indít senkit. Ehhez képest miután megtörtént az autonomisták részéről Borbély Ernő egykori politikai fogoly, későbbi parlamenti képviselő jelölése, Kozsokár Gábor szenátor javasolta Csiha Tamás kollégáját SZKT-elnöknek, aki meg is nyerte a választást.
Az autonomisták becsapva érezték magukat, a továbblépést taglaló belső tanácskozásukon érdekes módon Markó Béla is részt vett, s úgy lépett fel, mint aki egyetért a tanácskozókkal. Végül kompromisszumképpen Csiha mellé többségében autonomista házelnökséget választott a testület
Még el sem csendesedett az SZKT tisztújítás okán kialakult konfliktus, amikor a szervezet máris belefutott a következőbe. Ez azonban nem személyi kérdések, hanem a két tábor mögöttes politikai filozófiája mentén alakult ki, még akkor is, ha ez nem volt annyira nyilvánvaló, mint a Kolozsvári Nyilatkozat vagy a Neptun-ügy kapcsán kirobbant belső válság idején. Bíró Béla – aki szerint a magyar irredentizmus „álom, s még csak nem is szép”, s aki szerint mindenki, aki ismeri a román kultúrát, szükségszerűen „egy kicsit román is” – a Beszélő hasábjain elemezte az esetet (lásd az akkor még hetilapként működő sajtorgánum 1993/12-s számában a Tőkés püspök szelet vetett… című írást). Elmarasztalta Tőkés Lászlót, aki 1993. február 6. és 23. közötti amerikai útja során kijelentette: Romániában finom eszközökkel végzett etnikai tisztogatás zajlik.
A kijelentés nagy port kavart fel, valamennyi román politikai erő elhatárolódott tőle, a román parlamentben az 1984 című Orwell-klasszikusban érzékletesen leírt „öt perc gyűlöletet” idézve órákon keresztül gyalázták a román honatyák Tőkés Lászlót, az RMDSZ-t és a magyarságot. Az RMDSZ frakcióvezetői pedig ahelyett, hogy statisztikákkal, tényekkel támasszák alá Tőkés kijelentésének helytállóságát, szerencsétlennek nevezték és elhatárolódtak tőle. Míg Tokay György és Verestóy Attila frakcióvezetők, valamint az erdélyi balliberális értelmiség a román politikusokkal közösen Tőkés László ellen fordultak, illetve elhatárolódtak tőle, Octavian Buracu emberjogi harcos a román állami televízió nyilvánossága előtt állt ki mellette.
Egy dolgot azonban helyesen látott Bíró Béla: e kijelentés mögött az áll, hogy Erdély problémájának megoldását Románián kívül kell keresni. Bíró Béla persze úgy látja – s ebben már aligha azonosulhatunk vele –, hogy a magyar kisebbség helyzetének javulását „a román ellenzékkel közösen kivívott román demokráciától” lehet remélni. Ez volt az az érv, amivel Domokos Géza és a balliberális tollforgatók szüntelenül óvták az erdélyi magyarság prominenseit a saját létérdekei melletti határozott kiállástól, attól, hogy az autonómiát az RMDSZ egyáltalán programba vegye. Mert ugye „mit szólnak majd román barátaink?”. Román barátaink, mint tudjuk, győztek a választáson 1996-ban, megannyiszor becsaptak, s még azt a keveset sem tartották be, amit ők maguk megígértek a két sürgősségi kormányrendeletben. Nemhogy területi és kulturális autonómiánkat nem értük el, de az önálló állami magyar egyetem sem jöhetett létre, amit pedig az RMDSZ vezetői több ízben is szakítópróbának neveztek.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokratikus ellenzék” győzelmétől remélt „román demokrácia” nem hoz megoldást, a következő ködkép Románia uniós csatlakozása volt, amely úgymond automatikusan megoldja problémáinkat – ezt hirdették Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig sokan. Erre hivatkozva akadályozták meg, hogy az RMDSZ a zsákutcás kormányzati szerepvállalás helyett minden erejét arra fordítsa, hogy tudatosítsa a külvilágban: az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete csak akkor támogatja Románia EU-csatlakozását, ha előbb elnyerjük a románság által már 1918-banmegígért autonómiát. Ehelyett az RMDSZ a kormányzati szerepvállalással és a protokollum-politikával azt üzente „kifelé”, hogy minden rendben van, hogy mindent megoldunk „itthon”, nincs szükség Koszovó mintájú külső beavatkozásra. Hála Gyurcsány Ferencnek és kormányának 2005. szeptember 26-án Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli parlamenti támogatásával elvesztettük utolsó eszközünket arra, hogy középtávon Magyarország külpolitikai nyomás alá helyezze a román diplomáciát.
Visszatérve az „etnikai tisztogatás” vitájához: az SZKT nem jutott döntésre a vacsora kezdetéig, a vacsora után visszaszállingózó küldöttek megérkezése előtt Csiha Tamás frissen megválasztott elnök a gyűlés határozatképtelenségére hivatkozva azt berekesztette, s ha Tőkés László nem tereli vissza a távozófélben levő képviselőket az ülésterembe, el is maradt volna a határozattervezet megfogalmazása. Így végül elkészült egy alapvetően korrekt szöveg, amely kiáll Tőkés László kijelentése mellett, de nem ítéli el a frakcióvezetők magatartását. A határozat – miként azt az RMDSZ közlöny 1993/3-as számában is szerepel – végül „jogerőre emelkedett” összesen 80 támogató szavazattal, miután azt a helyben megszavazók mellett többen utólag aláírták. Hadd idézzünk a szövegből: „Mindmáig a román hatalom bevallott politikai célja az egységes és homogén nemzetállam megteremtése. Megvalósítása feltételezi minden itt élő kisebbség önazonosságának feladását vagy szülőföldjének elhagyását. Az e célt követő politikai gyakorlat eszköztárába tartozik – többek között – az etnikai tisztogatás is. Ez alkalmazott formái szerint nem, de céljait illetően – nevezetesen a kisebbségek felszámolása tekintetében – azonos a volt Jugoszláviában történtekkel. Az SZKT elítéli ezt a gyakorlatot, kinyilvánítja egyetértését az RMDSZ tiszteletbeli elnökének ilyen értelmű nyilatkozatával. Mivel a diverziós célokkal felgerjesztett parlamenti vitában nyilván nem került sor ezen álláspont tudatosítására, szükséges azt nyomatékosítani.”
A józan érveknek 1993-ban még volt annyi hatásuk, hogy az SZKT-küldöttek nem szekértáborok szerint, hanem lelkiismeretükre hallgatva szavaztak. A lezajlott vita azt látszott megerősíteni, hogy nem lehetetlen az egységben folytatott autonómiapolitika, az erdélyi magyar nemzeti önkormányzat építése, hogy a két tábor mégoly érzékeny kérdésekben is megtalálja a közös nevezőt. Hasonló érvek kerültek elő fél évvel később a Neptun-ügy SZKT-vitája kapcsán is, hasonló eredménnyel: a testület elítélte a román külön utas politizálást, amely „károkat okozott a szervezetnek”, de ezúttal sem büntette a felelősöket. A Neptun-ügy kihatása máig tartó, az akkori tárgyalók érvpaneljei ma is visszaköszönnek az RMDSZ vezetőinek retorikájában, mi több, az 1996-os kormányzati szerepvállalás óta a teljes szervezet a Neptun-logika mentén működik.
(folytatjuk) Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Soós Sándor: a gazdaszerepet szeretnénk betölteni
Az elmúlt másfél év alatt feladatom volt a közép-erdélyi helyi szervezetek megalakítása, így nagyon sok időt töltöttem vidéken, megismertem Kolozs megye legtöbb településének gondjait, amelyek megoldása most már a mi feladatunk is.
Nagy hangsúlyt szeretnék fektetni a közösségek megerősítésére, mert – ahogy egy falusi ember fogalmazott –, nincs a magyarságnak gazdája. Mi szeretnénk ezt a gazdaszerepet betölteni, odafigyelni, törődni a magyarsággal – jelentette ki a Szabadság kérdésére Soós Sándor, akit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) mai kongresszusa alkalmával a politikai alakulat Kolozs megyében kifejtett tevékenységéről kérdeztünk. Az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét a március 27-én tartott megyei küldöttgyűlésen bízták meg a tisztséggel. Eddig ügyvezető elnökként tevékenykedett, illetve továbbra is betölti a közép-erdélyi pártigazgatói feladatkört is.
Soós Sándor elmondása szerint eddig 14 helyi szervezetük van Kolozs megyében, de a közeljövőben továbbiak alakulnak majd meg. – Kolozs megye sajátosságait is figyelembe vesszük, a megyei elnökség összetétele is tükrözi a területi struktúrát. Kolozsváron kívül a Kalotaszeg, Mezőség és Aranyosszék kisrégiók szerinti felosztás eredményesebb munkaleosztást eredményezett. A közép-erdélyi megyei elnökökkel közösen több régióspecifikus feladatot vállaltunk fel, így például a közép-erdélyi turizmus fejlesztési tervének elkészítését, egy életképes szórványstratégia kidolgozását, a vidékfejlesztés segítését – mondta a megyei elnök.
Dinamikus, többnyire fiatal csapatuk van – hívta fel a figyelmet az EMNP politikusa, hozzáfűzve: nem rövid távú, önérdek-indíttatású tervekkel kezdték a néppárt építéséta megyében, hanem úgy szeretnék a munkájukat végezni, hogy majd az unokáknak nyugodt lelkiismerettel mondhassák: a magunk idejében minden tőlünk telhetőt megtettek, hogy átadják nekik hagyományainkat, nemzeti örökségünket, és lehetőséget teremtettek számukra, hogy itt, Kolozs megyében magyarul tanulhassanak a bölcsődétől az egyetemig, munkahelyük legyen, és magyarként megmaradhassanak.
Szabadság (Kolozsvár).

Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)

Gábor Áron hazatérése (Szoborhistóriák)
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra – Tőkés László beszéde
Az Erdélyi Magyar Néppárt II. országos küldöttgyűlése
Kolozsvár, 2013. április 20.
Kegyelem néktek és békesség, Istentől!
Magam is részvétemet fejezem ki Füzes Oszkár nagykövet úrnak, akinek felesége bensőséges testvéri érzéseket lopott a kegyetlen politika világába, és Erdély egyfajta nagyasszonyaként buzgólkodott minden jó ügyben, a határok feletti nemzetegyesítés szellemében.
Államtitkár úr, külön is részvétemet fejezem ki Szalai Annamária halála miatt a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Kérem, tolmácsolja mindannyiunk részvétét!
Csép Sándorra pedig az általa meghonosított jelmondattal emlékezem: Áldást, népességet! – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai programjába is szorosan beletartozik, amit ez a jelszó kifejez.
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Küldöttgyűlés, kedves Testvéreim!
Mindenekelőtt röviden kitérnék a legutóbbi napok eseményeire, egyben azt is remélve, hogy mai felsereglésünk alkalmából ezután az érdemi dolgokkal tudjunk foglalkozni, rövid értékelésem tehát egyben a felvetett témakör lezárását is célozza.
Az elmúlt napokban az anyaországi magyar, az erdélyi magyar és a román médiában összehangolt módon támadták az Erdélyi Magyar Néppártot, melynek védnöke vagyok. A logika kísértetiesen hasonlít a pártbejegyzést követő médiahadjáratra: ha még emlékszünk rá, Kelemen Hunor tanácsosa, illetve az RMDSZ bukaresti szervezetének vezetője egy román ügyvéd megbízásából vizsgálta át a pártbejegyzést támogató aláírásokat, ezt követően pedig az Új Magyar Szó főszerkesztője Dan Voiculescu címzetes szekuskollaboráns lapjával, a Jurnalul Nationallal közösen „tényfeltáró” riportsorozatban tett meg mindent a Néppárt ellehetetlenítéséért. Az akkori célzatos támadássorozat következményeit a mai napig szenvedjük. Együttérzésemet és szolidaritásomat fejezem ki a meghurcoltak iránt. Azóta is néppártosokat hurcolnak a rendőrségre, mindezt egy mindez ideig még senki által nem azonosított személy feljelentésére hivatkozva.
Most, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő Transindex újságírója tett közzé „tényfeltáró” riportot magyarul, illetve a székely zászló elleni hecckampány zászlóvivő médiumában, az Adevărul című bukaresti napilapban, románul. Majd ezt követően – minő meglepetés – a fentebb említett szekusbesúgó, Dan „Felix” Voiculescu zsebpártja, a Konzervatív Párt tett feljelentést az Erdélyi Magyar Néppárt ellen az Országos Választási Hatóságnál, a Korrupcióellenes Ügyészségnél és a Román Hírszerző Szolgálatnál.
Ezzel az ügy oda került, ahová való: szekusok zsebpártja támadja Románia egyetlen autonomista és föderalista pártját – Önökkel együtt –, az RMDSZ elnöke tulajdonában lévő lap információi alapján, és ezzel a kör bezárult.
De emlékszünk még arra is, amikor az RMDSZ vezetésével működő pénzügyőrség vizsgálgatta a demokrácia-központjaink működését, a vizsgálat eredményeit pedig egy másik bukaresti központi napilap hasábjain láttuk viszont.
Tanulságképpen megfogalmazhatjuk: kényelmetlen pártot hoztunk létre. Kényelmetlen elsősorban az RMDSZ-nek, mert vetélytársa akadt – és nem is akármilyen, hiszen amíg az Erdélyi Magyar Néppárt majdhogynem megduplázta támogatottságát, közel hetvenezer szavazatot szerezve a föderalizmus és az autonómia ügyének, a magát magyar érdekvédelmi szervezetnek nevező formáció a tavaly az önkormányzati választásokhoz képest az őszi parlamenti választásokra már rengeteg választót elveszített, gyakorlatilag a Kárpátokon túli, vélhetőleg román szavazatokkal csúsztak be éppenhogy, a küszöb fölött a román parlamentbe. Nem véletlenül köttetett a választások előtt a titkos paktum az RMDSZ és a Szociálliberális Unió között. Itt tartunk tehát: román szavazatokkal, hatalmi segédlettel tartják bent a parlamentben a számukra kényelmes magyar pártot és azokat, akik a román kormány magyar hangjaként szoktak működni. A román posztkommunista hatalomnak tehát kényelmetlen az autonomista nemzeti oldal. Azért kényelmetlen, mert minket nem tudnak megvásárolni. Mert mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra.
A román hatalom mindenkor talált magának komprádorokat, olyan magyarokat, akiknek fontosabb az önérdek, mint a köz java: a Bukarestben átnevelődött magyarjainkról van szó. Az egészben az a leginkább abszurd, hogy: tolvaj kiált tolvajt! Bizonyítottan korrupt hatalmasságaink a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kapnak – és ezekkel az összegekkel még soha nem számoltak el az adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a Szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják, ennyi az ára annak, hogy itthon elmagyarázzák: éppenséggel miért nem időszerű az önrendelkezés ügye.
Valószínűleg az is fáj nekik, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat számolatlanul öntötte az adófizetők forintjait az ő alapítványaikba, példának okáért: csak 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 763.428.832 forintot, azaz mintegy 2.567.000 eurót zsebeltek be. (Csak tájékoztatásul jegyzem meg: az Iskola Alapítványnak például az oktatási-nevelési támogatás „menedzseléséhez” több mint 200 millió forintra volt szüksége évente, míg a Romániai Magyar Pedagógusszövetség ugyanezt a munkát, az összeg egyötödéért tudja elvégezni.) Ezt különösképpen a figyelmébe ajánlom Répás Zsuzsanna államtitkár asszonynak, aki ebben az ügyben közvetlenül illetékes.
Mindezeket szükséges volt ennyire részletekbe menően tisztáznunk, hogy világosan lássuk: az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elleni támadások mögött a román hatalom és az őt kiszolgáló magyar pártelit összjátéka áll. Valószínűleg a magyarországi elvtársak is fel fogják használni ezeket a nemzeti kormány elleni nemtelen harcukban, nem véletlenül borult egymás nyakába Markó Béla volt RMDSZ-elnök és Mesterházy Attila MSZP-elnök. Ennek a jelenségkörnek azonban egy másik dimenziója is van, éspedig az az általánosan jellemző magyarellenesség, mely a maga helyén az antiszemitizmushoz, a cigányellenességhez, vagy nyugati viszonylatban az iszlamofóbiához hasonlítható.
Közismert, hogy a 19. és 20. század fordulóján ‒ okkal vagy egy átfogó nemzetközi politikai manipuláció következményeképpen ‒ egy általánosan felgerjesztett nemzetközi magyarellenes közhangulat kialakításának is döntő szerepe volt Magyarország megbüntetésében, a nemzet szétszaggatásában. Ezeknek az időknek az emlékét idézi fel mindaz, ami éppen mostanság, az utóbbi két-három évben megy végbe nemzetközi téren, az Európai Unióban, és az Egyesült Államok viszonylatában, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány, illetve Magyarország ellenében. Nemrégen elfogadtunk egy határozatot az Európai Parlamentben, a xenofóbia, a rasszizmus, az iszlamofóbia, a homofóbia ellenében lépve fel. Ekkor kezdtem irigyelni a homoszexuálisokat… Tudatom önökkel, hogy módosítónkat nem voltunk képesek keresztülvinni. A határozat elfogadását megelőzően, nem tudtuk bevenni ebbe a határozati szövegbe, hogy az Európai Unió fokozott mértékben lépjen fel a kisebbségellenes irányzatok ellen. Ezért irigyeltük az iszlám követőit, vagy a homoszexuálisokat, mert őket megvédik, de a hagyományos történelmi kisebbségek védelme még csak egy mellékmondat erejéig sem talált helyet egy európai alapdokumentumban.
Találóan mondja Gál Kinga EP-képviselő épp a napokban: milyen érdekes, hogy Reding asszony páratlan szigorúsággal védelmezi a jogállamot és a kisebbségeket Magyarország, a magyar kormány ellenében, de amikor a szlovákiai, felvidéki, romániai magyarokról van szó, panaszainkat, közbenjárásunkat, folyamodványainkat rendre visszautasítja, és ezeket az ügyeket az egyes tagországok illetékességi körébe utalja, vagyis kettős mércét használ.
Ugyanez a közvetett magyarellenesség nyilvánul meg abban a diverzióban, melynek éppen a múlt héten lehettünk tanúi Strasbourgban, illetve Bukarestben. Amint tudjuk, az Új Magyar Szó internetes kiadása, a maszol.ro a Fidesz ellen terjeszt tévhíreket – valószínűleg politikai megrendelésre –, azt állítva, hogy a Fideszt ki akarják tenni az Európai Néppártból, illetve hogy a Fidesz már titkos tárgyalásokat folytat az Európai Konzervatívok Pártjával, hogy átlépjen az ő frakciójukba, illetve pártjukba. Olyannyira elmérgesedett ez a helyzet, hogy Joseph Daul néppárti frakcióvezető külön cáfolatot intézett az Új Magyar Szóhoz. Íme, a sajtómanipuláció milyen méreteket ölt, és hol üti fel a fejét. Feltevődik a kérdés: kik juttatták el a diverziókeltő RMDSZ-es újságírót – mert hiszen az Új Magyar Szó bevallottan RMDSZ-es újság – Dubrovnikba, az Európai Néppárt büróülésének helyszínére? Kiknek a pénzén utazott oda ez az újságíró? Kik adták a transindexes Sipos nevű újságírónak a sípot a szájába? Kérdezem már csak a személyes érintettség jogán is, hiszen a napokban éppen engem gyaláztak az Adevărul és az Antena3 médiák.
Hölgyeim és Uraim, száz szónak is egy a vége: politikai és nacionál-kommunista visszarendeződésnek vagyunk tanúi Romániában. Erre nézve elég, hogyha néhány példát sorolok fel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája a Bolyai Egyetem megszüntetésének időszakára emlékeztet bennünket. A területrendezési tervek a Ceauşescu-korabeli megyésítés időszakát juttatják eszünkbe. Magyar vidékeink elidegenítése, folytatódó asszimilációja, már-már az egykor tervbe vett falurombolás fenyegetésével veszélyeztetnek bennünket. Vagy itt van a tulajdonaink ügye: a restitúció kérdése. Huszonnégy év után még mindig ott tartunk, hogy teljesen bizonytalanná vált továbbra is birtokban tartott, elorozott épületeink sorsa. Elég, ha a Székely Mikó Kollégiumra, vagy a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumra emlékeztetek. És errefel megint az RMDSZ megalkuvásával találjuk szembe magunkat a restitúció kérdésében. De itt van a kétágú templom ügye, ahol egy újabb bukaresti plaza-botrány árnyéka vetül reánk. Még szerencse, hogy tó fakadt az építkezések helyszínén, és a romániai korrupció megintcsak hátráltatta a kétágú templom történelmi helyszínének a tönkretételét. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam továbbá arra, hogy az az egyházkerület, amelynek én voltam közel két évtizedig a püspöke, paktumot köt az RMDSZ nomenklatúrájával, és abban a teremben, amelynek épületét mi szereztük vissza a megyei kommunista pártkabinet tulajdonából, most ott grasszálnak az RMDSZ etnobizniszen alapuló elitjének, illetve nomenklatúrájának a tagjai. Íme, már egyházaink közé is bevette magát ez a fajta visszarendeződés.
Nos, ebben a helyzetben, a nacionalizmusnak és a posztkommunizmusnak ebben az átmenetinek tekintett, de túlságosan hosszúra nyúlott időszakában, Kós Károly kiáltó szava juthat eszünkbe. Mi, mai magyarok, mai nagybányaiak, mai erdélyiek és partiumiak, újból felemelhetjük kiáltó szavunkat hitünk védelmében és érdekében. Makkai Sándorral együtt mondhatjuk azt, hogy így nem lehet, és nem mehet tovább. Márton Áronnal együtt mondjuk, aki nemcsak a zsidókat vette védelmébe, ahogy méltán emlegetni szokták, hanem magyarsága érdekében is felemelte szavát Gróza Péter kormánya előtt. Velük együtt, az ő példájukat követve, egyházaink erkölcsi többletével és hitével kell felemelnünk kiáltó szavunkat a magyarság védelmében és érdekében is. Ezt teszi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt.
De egyházainkra most is számítani akarunk. Előkerestem a romániai magyar történelmi egyházak vezetőinek 2006. november 3-án kelt támogató nyilatkozatát. Ebből idézek: „Romániában élő magyar nemzeti közösségünk szolgálatában álló egyházaink képviselőiként, hitből fakadó köteleztetésből kinyilvánítjuk a következőket: határozottan kiállunk az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, és teljes mértékben támogatjuk az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét. Ezen belül szintén erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét. Úgy ítéljük, hogy mindezek biztosítása egyben egész országunk javát és érdekét szolgálja a küszöbön álló európai csatlakozás keretei között.” Az idézett szavak magukért beszélnek, és mi magunk is az Európai Parlamentben petíciót nyújtottunk be egyházi ingatlanaink ügyében. Várjuk a választ erre a petícióra. Segítségünkre volt ebben az Emberi Méltóság Tanácsa, az aláírók pedig: Sándor Krisztina, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök. Örömmel nyugtázom, hogy Victor Ponta miniszterelnök megkövette a román görögkatolikus egyházat az elkobzott tulajdonaik miatt. De pont így meg kellene követnie magyar egyházainkat, mint ahogy a Tismăneanu-jelentés is elismerte, hogy településeinket mesterséges módon románosították el. Már régóta várat magára egy román bocsánatkérés az elszenvedett hátrányok és elnyomatás miatt.
Hölgyeim és Uraim!
Az elmondottak arra vallanak, hogy jó úton járunk. Nemcsak magyar szempontból fontos, amit cselekszik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és és az Erdélyi Magyar Néppárt, hanem éppen ennyire román szempontból is. A Románia modernizációjaként értett föderalizálás, az erdélyi magyarság megmaradását szolgáló többszintű önrendelkezés, a temesvári eszmék megvédése olyan ügyek, amelyek mellett következetesen és megalkuvás nélkül ki kell állanunk. Mi megtaláltuk a helyes utat, a már előbb idézett Kós Károllyal együtt szólva, világosan látjuk a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Emellett külön büszkeség számomra, hogy még a román nagypolitika számára is életképes alternatívákat tudunk az asztalra tenni: Románia szövetségi állammá alakítása egyre több román nemzetiségű számára élhetőnek tűnő jövőképet kínál. Regionalizációs koncepciónk a legmegalapozottabbak közé tartozik.
Ám a célok eléréséért még rengeteget kell dolgoznunk. Az őszi választásokon egyértelműen bebizonyosodott, hogy az erdélyi magyar választópolgárok csalódottak, közönyösek és elfordultak a politikától. Több mint fele a választásra jogosultaknak vagy román pártokra szavazott (ez a kisebbik rész), vagy nem is élt alkotmányos jogával. Ez vészjelzőnek számít minden magyar politikai párt és minden tudatos magyar ember számára.
Az önfeladásból, a kicsinyes pártpolitikai adok-kapokból, a hatalom elvtelen megtartásából, a régi kommunista időket idéző úrhatnámságból, a civil szférát megfojtó klientúra-építésből, adólejeink elherdálásából az erdélyi magyaroknak elegük van. Mi még túl kevés időt töltöttünk a pályán ahhoz, hogy megmutassuk: másképpen is lehet politizálni. Lehet úgy képviselni az erdélyi magyarság ügyét, hogy nem bukaresti paktumokkal biztosítunk ideig-óráig bármikor visszavonható jogokat – hanem úgy, hogy minden rendelkezésünkre álló demokratikus eszközzel, konokul, kitartóan küzdünk az önrendelkezésért, azért, hogy javaink fölött mi rendelkezzünk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten döntsünk adólejeink felhasználásáról, hogy önálló magyar oktatásunk legyen, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket – az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét – közhivatalokban, közéletben, kórházainkban.
És lehet úgy politizálni, hogy nem utasítjuk el magyar testvéreink segítő jobbját, épp ellenkezőleg: az átkos kommunista „be nem avatkozás elvét” végképpen eltörölve, az egy magyar nemzet eszméjének jegyében figyelünk az egész Kárpát-medencei magyarságra, mint ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy egyemberként mozdul nemzetünk az egész világon, ha – példának okáért – székely szimbólumainkat gyalázza a posztkommunista román hatalom.
Hölgyeim és Uraim!
Nemrégen jártunk Hódmezővásárhelyen, Mártélyon tartottuk a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács soros ülését. Aztán Beregszászon is jártam – éppen itt üdvözölhetem Brenzovics Lászlót, akinek a vendégei voltunk. Kovács Miklós mondotta Beregszászon, hogy nem akarunk egy néprajzi kiállítás tárgyává lenni. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni, az Egyesült Európában.
Szerbia csatlakozási tárgyalásainak a folyamatára gondolok. Noha Csurogon már kezdik felépíteni a kivégzett, tömeggyilkosságnak áldozatul esett magyarok emlékművét, hadd idézzem Csorba Bélát, akit külön is köszöntök itt, most újan választott elnökként, aki k

Nem mi tértünk el a szatmárnémeti gondolattól
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület főpásztora, Csűry István református püspök a partiumi polgármesterek, önkormányzati képviselők, parlamenti tagok és lelkipásztorok április 19-én megtartott tanácskozása után beszélt lapunknak a konferencián történtekről, s a kezdeményezőket ért támadásokról. Az interjút Szilágyi Aladár készítette.
Püspök úr, nemde, a pénteki találkozónak már voltak előzményei, és lesz folyatása is?
Ez egy tíz éves gyakorlat, annyi módosítással, hogy kezdetben kimondottan csak a Bihar megyei, majd a partiumi polgármestereket, alpolgármestereket hívtuk meg. De rájöttünk, hogy ez nem elegendő. Úgy gondoltuk, meghívunk minden olyan helyi vagy megyei önkormányzatba megválasztott felelős embert, akitől a polgármesterek függenek, és aki hathatósan hozzá tud járulni a problémák megoldásához. Ebből a meggondolásból hívtuk meg a megyei tanácsok tagjait, a parlamenti képviselőket és szenátorokat is. Ugyanakkor megüzentük: jó lenne, ha a lelkész is eljönne a polgármesterével, hiszen ez jó alkalom arra, hogy akár a felvetődő helyi problémákat is tisztázni lehessen. A jelenlét várakozásainkon fölüli volt, nyolcvannégy résztvevőt regisztráltunk. A Szilágyságból például csak két polgármester hiányzott, a Bihar megyeiek is mintegy nyolcvan százalékban jelen voltak. Bizonyára a találkozót megelőző negatív kampány is hozzájárult a nagyobb arányú részvételhez…
Mennyire körvonalazódtak a kitűzött elképzelések, mi lesz ennek a tanácskozásnak a hozadéka?
Az első az, hogy oda-vissza el tudtuk hinni, igenis, le lehet ülni beszélni a problémákról. El tudtuk hinni azt, hogy a lelkésznek nem kell tartania a helyi közigazgatásban hatalmat kapott embertől, és az önkormányzatiakkal is sikerült elhitetnünk, hogy az egyház sem akar mást, mint ami az erdélyi magyarság érdeke. Minden megszólalás, a jókedv, a humor erről szólt. Olyan kérdések kerültek napirendre, hogy miért kell összetartanunk az erdélyi jövő alakításában; mi az, ami a legnagyobb gondunk jelenleg, vagyis a restitúció kérdése. Felvetődött, hogy milyen közös kezdeményezésbe foghatunk. Mi megajánlottuk az egyházi kórházat. Nekem nagyon jól esett, amikor Cseke Attila szenátor kijelentette: ez nemzeti ügy! Emellett fel kell sorakoznia mindenkinek. Nem utolsó sorban felvetődött egy pragmatikus kérdés is, a pályázatok ügye. Mi, az egyház elmondtuk, hogy milyen irányba tesszük le a pályázatainkat, őszintén rámutattunk, hol, miben akadályoznak, fékeznek meg bennünket, hol léphetünk tovább. Nagyon jó volt Erdei Dolóczki István képviselőnek a felszólalása, olyan gyakorlati, praktikus dolgokat vetett fel, amiket jó tudni. Nem csak nekünk, akik írjuk a pályázatokat, hanem a gyülekezeti lelkipásztornak és a polgármesternek is. Ami a restitúciót illet, mi jobban állunk, mint az Erdélyi Egyházkerület. Nekünk ott van a zilahi Wesselényi Gimnázium, amiért a vérünket kell ontanunk, és ott van a máramarosszigeti iskolacsoport. Ami a restitúciós törvényt illeti, annak mi az egészével nem értünk egyet, mert lelassítja, központosítja a procedúrát, a licites eljárással túlbonyolítja, és a kártérítés helyett a kártétel veszélye is fennáll, hiszen az elhúzódó procedúra alatt csak romlik az épületeink állaga. Seres Dénes képviselő felhívta a figyelmünket arra, hogy lett egy lehetőség: az eddigi gyakorlattal ellentétben a vissza nem kapott ingatlanokra vonatkozóan ki lehet egészíteni a dokumentációkat. Ezt kilencven nap alatt meg lehet tenni, de ez a határidő jogvesztő, mert aki kilencven nap alatt nem mozdul, annak elvész a jogorvoslati lehetősége. Hétfőn már körlevelet küldünk szét ebben az ügyben minden gyülekezetnek.
Hadd ejtsünk szót arról is, hogy a konferenciát megelőző hetekben egyfajta ellenkampány indult meg, minden napra jutott egy támadás, előbb több „kiságyú”, végül a „nagyágyú”, az ön elődje is megszólalt. Mit gondol, a folyamat ellenzői miért indítottak össztüzet?
Megmondom őszintén, váratlan volt, de amikor kirobbant, abban a pillanatban be tudtam azonosítani, hogy mi zajlik a háttérben. Nem gondoltam azt, hogy egy ártatlan konferencia ennyire felkavarja a port. Feltételeztem, hogy egyfajta félreértés is van, azt gondolták egyesek, hogy most az RMDSZ szoknyája alá fog bebújni a református egyház, holott mi mindenkit meghívtunk, a tanácskozás mindenki előtt nyitva volt, sőt a más pártok színeiben tisztségbe kerülteket is, a függetleneket is meghívtuk, el is jöttek néhányan. Ha valaki elolvasta a napirendi pontokat, rájöhetett, hogy ezek alapvető kérdések, s a részünkről a számonkérő magatartás körvonalazódott. Azzal, hogy mi felfedtük a lapjainkat, a dialógus körülményeit akartuk megteremteni. Hogy miért indult ez az ellenkampány? Való igaz, hogy 2008-2009 tájékán, amikor én még helyettes püspök voltam, megláttunk egy olyanfajta nyitás lehetőségét, amellyel kimondottan az egyháztagokra összpontosítottunk. Elviselhetetlennek találtam azt, hogy összehívok egy társaságot, az emberek külön csoportokba rendeződnek, haragszanak egymásra, talán nem is tudják, hogy miért, és nincs meg az a református emberhez méltó – követelménynek is mondanám – felszabadultság. Ott, ahol valakinek feltámadt Krisztusa van, ott, ahol a Szentlelket vigasztaló erőnek látjuk, ott nem szabad begörcsölt embereknek lenniük. A másik dolog, hogy unos-untalan követett a vád – világos dolog, hogy a Néppárt, az EMNT oldaláról, Tőkés László felől érkezett –, hogy mi egy másik irányba, az imilyen-amolyan RMDSZ felé indultunk el. Mi, amikor átvettük az egyházkerület vezetését, felmértük azt, hogy milyen lehetőségeink vannak. Nagyon pontosan érzékeltük azt, hogy Magyarország irányába is gondjaink vannak, hogy nem mindenütt vagyunk szimpatikusak, és nem mindenütt fogadják el a pályázatainkat. Azt is, hogy a Nyugat – a saját gondjai miatt is – lecsökkentette számunkra a támogatást. Mi marad nekünk? A román kormány. Megmondom őszintén, az utóbbi esztendőkben igen tekintélyes összegű pályázatainkat fogadták el. Egy sor dologban megkaptuk a támogatást, templomok renoválására, gyülekezeti házak építésére, megnyíltak az uniós lehetőségek. Elkezdtünk most három olyan uniós projektet, amire eddig nem volt lehetőségünk. Több mint egymillió eurót kapunk egy olyan határon átnyúló program keretében, amelyik a mi oldalunkon öt műemléktemplomot tesz rendbe, olyan pici gyülekezetekben, ahol semmi remény nincs arra, hogy valamit mozdíthatnak. A másik: Szatmár megye Nagytarna gyülekezetében már alig él néhány hívünk, viszont gyönyörű parókia van, ott egy ifjúsági központot, tábort építünk ki. Ahhoz, ha jól emlékszem, 400 ezer eurót kapunk. Visszatérve az eredeti felvetésre, mi nem a politikai sündörgés, tapadás okán kezdtünk keresni olyan lehetőségeket, amelyek során ezeket az egyházépítő, közösségépítő pályázatokat el tudjuk nyerni. Kivel, kikkel tehetjük ezt meg? Hát nem a polgármesterekkel és más illetékesekkel?
Egyáltalán, mi van ennek a támadásnak a hátterében?
Azzal vádolnak bennünket, hogy eltértünk az eddigi egyházi politikától. Most deklarálta is Tőkés László, hogy a 2003-ban Szatmárnémetiben történtekre hivatkozva emelt vádat ellenünk. Akkor vált külön az RMDSZ-től, és most emlékeztet arra, hogy abban mi „előkelő” szerepet töltöttünk be. Így is van, ezt nem is akarjuk tagadni. De a helyzet az, hogy nem mi távolodtunk el a szatmárnémeti gondolattól. Ott nem arról volt szó, hogy létrehozunk egy pártot, hanem egyesek szerint egy összetartó ernyőszervezetet, mások ezt így nevezték: egy miniparlamentet. Az ernyőszervezetben is mindenkinek helye van, s a miniparlementben is, más-más pártok színeiben. Amikor mi észrevettük, hogy ez elkezd egy pártosodás irányába menni, akkor azt mondtuk: ez így nem lesz jó, mert nem ezt ígértük a híveinknek. Rádöbbentünk, hogy a szatmárnémeti folyamatot a kezünkbe kell venni. Tőkés Lászlónak nagyon rosszul esett, amikor egyszer kijelentettem, hogy az Erdélyi Nemzeti Tanács alulteljesített, és az ügyet az egyháznak vissza kell vennie a kezébe. Hogy mi történik? A számok beszélnek. Ez az EMNT, amelyik támogatja a Néppártot, az országos megmérettetésen 0,62 százalékot ért el. Önmagában látszik, hogy ez nem az egyháztól függött. Ha az egyház veszi a kezébe, akkor nem 0,62 lesz az eredmény. Mint ahogy nem az EMNP 0,62-jének és az RMDSZ 5,2-jének az összege. Mi látjuk azt, hogy a híveinknek több mint a fele nem ment el szavazni. És itt akartunk belépni, itt akartunk segítséget nyújtani mind a két irányba. Az RMDSZ is furcsán nézte a mi közeledésünket, hogy az az egyház teszi, amelyik eddig támadta a szövetséget. Ebben van valami jogos is. A 0,62-es társaság meg mindig az sulykolta, hogy ők milyen nagy győzelmet arattak… A másik dolog, nem kis bátorsággal kijelentettük, amikor a Fidesz ellen próbáltak hangolni bennünket: mi vagyunk a Fidesz meghosszabbított keze. Minden olyan próbálkozásunk, ami az MSZP irányába ment, amikor kormányon volt, például, a Szülőföld Alappal, a műemléktemplomok restaurálásával kapcsolatban vagy a kisegyházi segélyekkel kapcsolatban, de nem jutottunk el csak ilyen altitkárokig. Ötven gyülekezetünk került veszélybe a segély elmaradásával. Lehet, hogy megcsonkított tekintéllyel, de hitelesen ki tudjuk mondani azt, hogy mi keresztények és nemzetiek vagyunk. A konferencián tartott beszédemben kikeltem az ellen, hogy üres szavakkal hangoztassuk keresztény és nemzeti voltunkat. Miként állíthatja ezt magáról az, aki megtámadja az egyházát, a püspökét, és a nemzetet darabolja?
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A szervezetépítéstől a nemzetépítésig
– beszélgetés Toró T. Tiborral, az EMNP elnökével –
Szombaton az Erdélyi Magyar Néppárt országos küldöttgyűlése Toró T. Tibort választotta elnöknek. A frissen megválasztott elnök a Népújság kérdésére kijelentette: elnöki programja tulajdonképpen a Néppárt programja. Prioritásait tíz pontban fogalmazta meg, a szervezetépítéstől a nemzetépítésig.
– A szervezetépítést folytatni kell, hiszen a munkának talán a közepén tartunk, és a kétéves mandátumunk végére nem szabad olyan települése legyen Erdélynek, ahol a Néppártnak legalább egy csoportja ne lenne, egy olyan fix pontja, amelyre támaszkodni tud a 2016-os választásokon. Az önkormányzati munkára kell koncentrálnunk, hiszen az önkormányzatokban van nekünk elsősorban keresnivalónk.
– Pedig nem igazán képeznek erőt jelenleg az önkormányzatokban...
– Nem vagyunk az önkormányzatokban hatalmon, de ahhoz talán elég erősek lehetünk, hogy az átláthatóságot, tisztaságot, az elkötelezettséget számon kérjük a választott és kinevezett tisztségviselőkön. Ehhez külön stratégiával kell nekivágnunk azokkal az emberekkel, akik 2016-ban önkormányzati képviselők akarnak lenni.
– Arról is beszélt, hogy mennyire fontos a szakmaiság felértékelődése a párt munkájában. Pontosan mit jelent ez?
– A 2012-es választási évben nem volt időnk ezeket a műhelyeket olajozottan működtetni, ezért ebben az évben erre fogunk koncentrálni. Ennek köszönhető, hogy az országos választmány elnökét beemeltük az elnökségbe, hiszen az országos választmány az a testületünk, amelyben ott vannak a szakbizottságaink. Ennek egyik eredménye a Mikó Imre-terv, munkában van egy átfogó társadalomépítési szociális terv, amely azokat a fontos kérdéseket kell összegyűjtse és koherenssé tegye, amely az emberek mindennapi életét teszik könnyebbé úgy, hogy rámutassunk arra is, hogy az autonómia intézménye mennyiben segíti ezt elő szociális, közjóléti, környezetvédelmi és egyéb szempontok szerint.
Egy másik csomag az egyházi, illetve a közösségi ingatlanok, a kárpótlás kérdése. Ez forró téma, hiszen a kormány most fogadta el. Erről egy dokumentumot is elfogadtunk, amellyel kiállunk a restitutio in integrum mellett, illetve próbálunk minél szélesebb akcióegységet teremteni mindazokkal, elsősorban a magyar történelmi egyházakkal, akik kárvallottjai lehetnek ennek a folyamatnak, ha úgy kiteljesedik, ahogy a kormány elképzelte, és amelyre úgy tűnik, az RMDSZ valamilyen módon áldását is adta.
– Azt mondta, nagypolitikai kérdésekben is állást foglalnak. Mit tud tenni egy kis, parlamenten kívüli párt?
– Van néhány nagypolitikai kihívás, amely előttünk áll, s amiben fontos, hogy állást foglaljunk és cselekedjünk is, bár az eszközeink nem túl gazdagok, nem vagyunk a parlamentben, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell megszólalnunk, vagy akár cselekednünk az alkotmánymódosítás, a régióátalakítás, vagy akár a választási törvény kérdésében. Meg kell keresnünk azokat az eszközöket, elsősorban mozgalmi eszközöket, amelyekkel befolyásolhatjuk a folyamatok kedvező alakulását. Nagyon fontos eszköze a Néppártnak a közösséggel való partnerség. A közösség maga lehet politikai szereplő, ezt bizonyítottuk a marosvásárhelyi március 10-i tüntetésen, és ahányszor szükség lesz erre, használni fogjuk ezt az eszközt. Ez erőt ad, ugyanakkor hatékonnyá teheti a Néppárt politikáját.
– Tőkés László azt nyilatkozta, nem döntötte még el, hogy indul-e az európai parlamenti választásokon. Az EMNP viszont éppen az indulását szorgalmazza.
– Három választás áll előttünk 2014-ben. Az államelnök-választás fontos eszköz lehet arra, hogy alakítsuk a román politikai gondolkodást, és egyáltalán a politikai kultúrát. Ennek pozitív tapasztalatai vannak amúgy az elmúlt huszonhárom esztendőben, sajnos, nem sáfárkodtunk jól ezekkel a pozitív fejleményekkel. De fontos az európai parlamenti választás is, mindent meg fogunk tenni, hogy Tőkés Lászlót visszajuttassuk az Európai Parlamentbe. Történelmi igazságtalanságnak és bűnnek tartom azt, hogy komoly erőkkel munkálkodnak azon, hogy ellehetetlenítsék azt az embert, aki ismertségéből és elkötelezettségéből fakadón legtöbbet tehet azért, hogy a Kárpát-medencei magyar ügy európai és nemzetközi üggyé váljon.
Ami a magyarországi választásokat illeti, nagyon fontos nemzetpolitikai kérdés, hogy állampolgárságunk és szavazati jogunk is van. Többé már nem lehet a határon túli magyar közösségekkel visszaélni, mert politikai tényezőkké váltunk, számításba kell venni minket akkor, amikor a magyarországi pártok meghatározzák a maguk választási stratégiáját. Mi minden erőnkkel azon leszünk, hogy minél több ember egyrészt jusson magyar állampolgársághoz, másrészt pedig éljen azzal a joggal, amit megkapott a magyar választójogi törvényben. A választásokon való részvétel erősíti majd azt a folyamatot, amelyet nemzetegyesítésnek szoktunk nevezni, és a normalitás felé fog haladni, hiszen nem igaz, hogy nincs közünk ahhoz, ami a magyar parlamentben történik, van közünk hozzá, mert magyar ügy, és a mi ügyünk.
– Hogyan látja az erdélyi magyar–magyar viszony jövőjét?
– A magyar–magyar viszony megváltoztatása egyik fontos feladata és küldetése a Néppártnak. Nekünk feladatunk egyrészt rendet teremteni az autonómia párti táborban, és ezt a munkát gyorsan kell elvégezzük, másrészt pedig ki kell egyensúlyozni az erdélyi magyar politikát. Ezt úgy lehet megtenni, ha megerősödünk, és legalább összemérhető erővel és közösségi támogatottsággal rendelkezünk. Ha ez megtörténik, akkor azt hiszem, egy hatékony nemzetpolitikai érdekérvényesítés fog megszületni, hiszen akkor rá tudjuk kényszeríteni erre azokat, akik Bukarestben látják az erdélyi magyarság jövőjét, aki ott érzik jól magukat, és a kijárásos politikából kovácsolnak mindig elég politikai tőkét ahhoz, hogy visszamehessenek és folytathassák.
Mi úgy gondoljuk, Bukarestbe csak azért kell menni, hogy megteremtsük az erdélyi autonómia jogi kereteit, egyébként itthon van dolgunk. Tehát akkor leszünk hatékonyak az érdekérvényesítésben, ha ez a két politikai erő – a bukaresti kijárásos, és az autonomista –, amely azt gondolom, visszavonhatatlanul fókuszálódott, együttműködik. Együttműködni pedig akkor tud, ha rá van kényszerítve. Mi azon leszünk, hogy rákényszerítsük őket az együttműködésre. Egyrészt, mert a közösség elvárja ezt az együttműködést, másrészt pedig a román nemzetállami szemponttal szemben csak így lehetünk eredményesek.
Végül feladatunk, amelyről már beszéltem, a közösségi erőt minél magasabbra emelni, ébren tartani, frissen tartani, és használni akkor, amikor a kijárásos vagy a kamarilla politika nem vezet eredményre. Márpedig nem vezet eredményre, tehát nekünk az a dolgunk, hogy ezt az erőt arra használjuk, hogy ott legyünk majd, ahol a döntések megszületnek azzal az elkötelezettséggel és azzal a hittel, amely jellemezte itt, Kolozsváron is ezt a 450-es közösséget.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés a Kőváry László díjas Szekernyés János helytörténésszel
„Az ember nem a díjakért dolgozik”
Szekernyés János temesvári helytörténet-kutató, műkritikus, irodalom- és művelődéstörténész, újságíró a napokban vehette át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László történészről elnevezett díját „Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért”.
Szűkebb pátriájában közismert: amiről helytörténeti vonatkozásban Szekernyés János nem tud, az nem is létezik... A megtisztelő díjról, készülő monumentális helytörténeti munkájáról a Képzőművészek Szövetsége temesvári székházában beszélgettünk Szekernyés Jánossal.
– A magyarság térképén Temesvár peremvidéknek számít, ezért kevesebb az esély rá, hogy az embert észrevegyék. Ezért is örvendetes a számomra, hogy a szórványhelyzet és az elszigeteltség dacára számon tartanak. A díj, amit megkaptam, Kőváry László kolozsvári történész nevét viseli. Nemrég alapították kimondottan azzal a céllal, hogy a helytörténet, a honismeret területén tevékenykedő emberek munkáját elismerjék. Az EMKE díjátadó ünnepségén többször is hangsúlyozták, hogy ez egyfajta „Erdélyi Oscar-díj”! Megtisztelő volt maga az ünnepség is, de főleg a kitüntetett gárda, amelyet többségben országos elismertségnek örvendő rangos emberek alkottak – nagy megtiszteltetés közéjük tartozni! Az „Erdélyi Oscar-díjhoz” egy szobrocska is jár és egy díszes oklevél. A Paraszt Madonnának becézett szobrocska – egy kicsit tenyeres-talpasabb női akt – igen jól néz ki és dísztárgyként kiválóan illik a lakásba.
– Az évek során már több rangos díjat átvehetett.
– Országos díjat, az Elnöki Érdemrend Tiszti Fokozatát Iliescu elnöktől vehettem át annak idején. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Pro Ecclesia-díjjal tüntetett ki, megkaptam a Pesty Frigyes-díjat és a Pro Cultura Timisiensis-díjat, valamint a Magyarországi Újságíró Szövetség képzőművészeti-építészeti szakosztályának különdíját. Az ember nem a díjakért dolgozik, ezek jönnek utólagosan, az ember számára az a fontos, hogy odafigyelnek a tevékenységére, a munkájára!
– Helytörténet-kutatói tevékenysége újabb fontos állomásához érkezett: előkészületben van a Magyar emlékjelek a Bánságban című monumentális mű, amelynek a szövegét Ön írta.
– Egy hatalmas projektről van szó, amely a történelmi Bánság valamennyi emlékjelét leltárba veszi, a Marostól egészen az Al-Dunáig és a Tiszától a Bánsági hegyekig. Ebben a munkában Bánságnak a szerbiai és magyarországi részei is benne lesznek. Amikor ehhez hozzákezdtünk – a Temesvári Magyar Nőszövetség felvállalta ennek anyagi támogatását – nem mértük fel, hogy ez mekkora munka! Minden olyan települést, ahol magyar vonatkozású köztéri szobor, emlékmű, síremlék, templomi szobor, festmény, jelesebb magyar művészek alkotásai fellelhetők, valamennyit bejártuk Sárossy Valentina fotóművésznővel. Amennyire a lehetőségeink engedik, feltérképezzük a már nem létező műemlékeket is; amelyeknek nyomai vannak (vagy még azok se) régi képeslapok, fényképfelvételek alapján. Nem csak a háromnyelvű szöveg megírása okoz gondot, és teszi hatalmassá a munkát: minden településnek van egy bemutatója is, amelyben a jeles emberek, a népszámlálási adatok szerepelnek. Természetesen a műemléket is leírjuk – mikor állították, ki az alkotója, milyen állapotban van – ez rengeteg munkát vett és vesz igénybe. Remélem, az év második felére befejezzük a munkát, amelyet román és angol nyelvre is lefordítanak. A Magyar emlékjelek a Bánságban eredetileg albumnak készült, egyfajta lexikon kerekedett ki belőle, több mint 500 oldalba megpróbálják bezsúfolni a rengeteg anyagot, ami összegyűlt. A tördelést Kálmán Enikő ismert grafikus készíti, a szerbiai és a magyarországi anyag már be van tördelve, most a romániai rész van soron. Ennek a munkának a célja elsősorban a számbavétel, leltárba vétel, másrészt az, hogy az érdeklődést a tájegységre ráirányítsa, hiszen a Bánság nincs annyira a közérdeklődés fókuszában, mint Erdély. A könyvben lesznek olyan dolgok, amelyek meglepetést fognak kelteni a magyar közvéleményben is, felkeltik a figyelmet a bánsági magyar értékek iránt! Mivel a Bánság nagyobbik fele most Romániához tartozik, román nyelvre is lefordítjuk a munkát, hogy megismertessük az itt élőkkel azokat az értékeket, műtárgyakat, amelyeket a magyarság itt hagyott, felállított az évek során, hiszen a legrégebbi időktől a legújabb korig valamennyi szobor, emléktábla bekerül ebbe az összefoglalásba. Az angol fordításnak az a célja, hogy a nemzetközi közvéleménnyel is megismertessük ezt a Belgiumot meghaladó területnyi országrészt és a történelem, a néprajz iránt érdeklődőknek, de a turistáknak is hasznos könyvet adunk a kezükbe.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Hasznos idióták és kártékony bölcsek
Gazda József a Székelyföld emblematikus személyisége, aki sokat tett életében az erdélyi magyar identitáshatárok fenntartása és ezeknek a határoknak a színvonalas szellemi tartalommal való feltöltése érdekében.
Amikor egy ilyen ember szólal meg valamilyen kérdés kapcsán, akkor a hozzászólásnak alappal van súlya, és ha az állásfoglalás ferdít, az okozott sebek nem indokolatlanul fájnak. A Hasznos idióták... című írást (Háromszék, 2013. április 17.) Gazda József feltehetően az előtt írta, mielőtt megjelent volna a kérdéssel kapcsolatos véleményemet részletesebb formában tükröző interjú, amelyet Cseke Péter Tamás készített, és a Magyar Szó Online, illetve az Erdélyi Riport kiadványokban tett közzé. Álláspontja ugyanis kizárólag egyetlen megállapításra reflektál, amelyet egy MTI-hír alapján a hazai magyar nyilvánosság több fóruma a kontextusból kiragadott formában, többnyire pontatlanul közvetített a hazai magyar olvasóközönség felé. Noha Gazda József reflexiója súlyosan megbélyegző és igazságtalanul torzít, mégis hálásnak kell lennem neki, hogy ürügyet szolgáltatott a következő pontosításokra. Az MTI híranyaga e kritikus részlet tekintetében precíz ugyan, a hazai sajtóanyagok többségének figyelme mégis elsiklik afölött, hogy az inkriminált kijelentésem az etnikai alapú területi autonómiára vonatkozott. Gazda József is nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: „Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk”. Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze. 2011-ben egy kötetet jelentettem meg a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál, amelyben a politikatudomány autonómiát alátámasztó érveit vettem számba, kimutatva, hogy az etnikai vagy nyelvi alapon megosztott társadalmakban az autonómia szükségessége közvetlenül adódik a demokrácia politikai projektként való fölvállalásából. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az általunk sokat emlegetett, létező autonómiaalakzatokhoz rendszerint göröngyös út vezetett el. Létrejöttük történetében sok múlott a nemzetközi kontextuson, a szereplők bölcsességén és kitartásán, és egyértelmű, hogy nincs recept, ami alapján biztosra vehetően el lehetne jutni az autonómiához. Számolni kell azzal is, hogy a létező autonómiaalakzatok jelentős részét elhúzódó konfliktusokat lezáró megállapodások hozták létre (ezzel a részlettel kapcsolatban többen emlegetik a nemzetközi rezsim „perverz következményeit”, arra utalva, hogy a békés eszközöket alkalmazó kisebbségekre nem figyel oda a nemzetközi közvélemény), illetve azzal, hogy a viszonylag hosszú időn át stabil berendezkedésnek számító katalán autonómia vagy skót devolúció radikalizálódása és elindulása az elszakadás útján nem tesz jó szolgálatot a jelenlegi autonómia-törekvéseknek. Többek között ezekre gondolva állítottam, hogy tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia. A Cseke Péter Tamás által készített interjúban azt is kifejtettem: a jelenlegi világhelyzetben elképzelhetetlen, hogy Romániában a román többség akaratától függetlenül vagy annak ellenében jöjjön létre az autonómia bármilyen formája. Az autonómia lényege a hatalommegosztás, amihez politikai akaratra van szükség, az ehhez szükséges feltételek pedig jelenleg nem adottak Romániában, különösen ami a területi alapú etnikai autonómiát illeti. Ez az én véleményem ebben a kérdésben, amely mögött sok munka és szerteágazó tapasztalat van, de álláspontom – természetesen – nem több, mint egyike a lehetséges álláspontoknak. Nagyon hálás lennék, ha valakinek – például Gazda Józsefnek – sikerülne érvekkel bebizonyítania, hogy tévedek, akár abban a formában, hogy premisszáim helytelenek, akár abban az értelemben, hogy a következtetéseim elhibázottak. Sajnálatos adottsága erdélyi magyar közgondolkodásunknak, hogy a sorskérdéseinkkel kapcsolatos vitákban az érvek helyét egyre inkább az olyan minősítgetések veszik át, mint például a „hasznos idióta”. Gazda József csúsztatásának van egy további, a kérdés lényegét kiforgató eleme: álláspontomat, ha közvetve is, az RMDSZ érdekeit kiszolgáló nézetként állítja be. Az autonómia kérdésével kapcsolatos nyilvános állásfoglalásaimban többször próbáltam arra felhívni a figyelmet, hogy a román közgondolkodás főáramára jellemző, az autonómia kérdését zsigerből elutasító magatartás történelmi okok mellett arra is visszavezethető, ahogy az erdélyi magyarság nevében fellépők az elmúlt bő húsz év során az autonómiáért folytatott küzdelmet felfogták, illetve kivitelezték. A történet lényege röviden az, hogy az autonómia kérdését visszatérően rövid távú politikai céloknak rendelték alá, az autonómiaigényt megjelenítő kommunikációt pedig felkészületlen, a kérdéshez alapvetően nem értő szóvivőkre bízták. Többek között ennek is köszönhető, hogy az erdélyi magyarság által követelt autonómia lényegét illetően egymásnak ellentmondó üzenetek jutottak el a román közvéleményhez, amelyek azt eredményezték, hogy a fogalomhoz társított képzetek igen széles szemantikai skálán mozognak, a decentralizációtól kezdve az önkormányzaton át a nemzeti önrendelkezésig. Ahelyett, hogy a kérdést sikerült volna bevinni a közpolitikai viták napirendjébe, azt értük el, hogy a román társadalom egészében egy igen hatékony immunrendszer jött létre, amely rendkívül eredményesen mozgósítja az ellentestjeit valahányszor az autonómia kérdése felbukkan a nyilvánosságban. Ennek az adottságnak a kialakításában az RMDSZ-nek természetesen igen komoly felelősségrésze van, de egyáltalán nem válik az esélyeink javára az sem, hogy egy ideje három politikai szervezet licitálja túl egymást az autonómia kérdésében. És van végül Gazda József állásfoglalásának egy szomorú összetevője is. Mívesen szerkesztett mondataival azt sugallja olvasóinak, hogy a Székelyföld érdekeit árulja el az, aki az erdélyi magyar közgondolkodást jelenleg kényszerpályán tartó illúziókkal próbál leszámolni. A jól felfogott közösségi érdek kétségkívül olyan dolog, aminek tekintetében a kompromisszum nem jöhet szóba. De az adottságokkal nem számoló rögeszmék és a tájékozatlanságra alapozott előítélet fölöttébb kártékony csatlósai a kisebbségi jogharcnak. Gazda Józseftől elvárható volna, hogy felismerje: az újra és újra kivitelezhetetlennek bizonyuló célért folyó küzdelem azt eredményezi: egyre többen látják ma már értelmetlennek az autonómiakérdés feszegetését, az erdélyi magyar közgondolkodás egészére pedig rátelepszik a kollektív kudarcérzet. Az elhibázott, teljesíthetetlennek bizonyuló jövőkép demoralizál, és elveszi az emberek kedvét attól, hogy itt és most elvégezhető feladatokra összpontosítsanak. Magyarán: hogy a csodavárás helyett méltó tartalmat adjanak az autonómia létező vagy rövid távon elérhető formáinak. Nem tudom, valóban vannak-e hasznos idióták, akik a Gazda József által oly találóan megbélyegzett szerepet játsszák el ma a magyar–román relációban, de attól tartok, minden kétséget kizáróan vannak kártékony bölcsek, akik minden erejükkel azon vannak, hogy az erdélyi magyarságot megtartsák az előítéletekkel terhelt jövőképek fogságában. Salat Levente
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kötelékek – kézfogások
(A)hol élünk…
Hol élünk? Kérdezhetjük ezt elégedetlenül, furcsállva vagy éppen felháborodottan, attól függően, hogy épp milyen kellemetlenség ért, bosszantó vagy erkölcsi érzékünket, hitünket-meggyőződésünket sértő hír érkezik hozzánk, a közelből. Pártok által vagy tőlük függetlenül. Végül is hol élünk? Ez már megbocsátóbban hangzik, akár beletörődést sugallva („Szegény ember vízzel főz” értelemben). A legrealistább – kevésbé érzelmi felhangokkal telített – forma talán az egybeírás volna, így: ahol élünk. Azt gondolom, a normalitásra törekvés követeli meg tőlünk az „ahol” előtérbe állítását. Kolozsváron fogalmazva, sok minden fér bele ebbe az „ahol”-ba, például hogy nem Norvégia, nem Boston (a közelmúlt szörnyűségeire gondolva és persze arra is, hogy milyen messze vagyunk az ottaniak életszínvonalától). A környező házak, utcák, terek és korántsem utolsósorban a minket körülvevő emberek férnek be elsősorban az „ahol”-unkba, mindennapjainkkal és az ünnepekkel – azokkal a dolgainkkal, amelyek valamiképpen próbálják előkészíteni a nevezetesebb napok méltóságát, sikerét.
Szerkesztőségben
Pályázatok idejét éljük – mondhatjuk, jó ideje folyamatosan. Már készülünk a Kolozsvári Magyar Napokra, a 2013. augusztusi kiadásra, sőt a 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosának előkészítése is napirenden van, sőt-sőt mindezt a majdani Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének reményében (is) tesszük. A kezdeményezők, a szervezők teszik a maguk dolgát, a siker előkészítésében azonban a médiának nyilván szerepe van. Kinek-kinek profilja, lehetőségei szerint. Az újság naponta hozza a friss híreket, interjúkat, nyilatkozatokat – természetesen addig, amíg ereje futja (nem a soros nyilatkozónak), amíg legalább a minimális pénz rendelkezésre áll, hogy a lap rendszeres megjelenését biztosítsa. Tanácskozásokon nem először kerül szóba, milyen fenyegetések közt élnek az újságírók. Nálunk nem annyira a sértett politikusok, az ellenérdekelt gazdasági és politikai csoportok (pártok) a fő fenyegetők, hanem (olykor az általuk is befolyásolt) anyagi ellehetetlenülés jelenti a fő veszélyt. Az internet mindent visz, ez persze világjelenség, a nyomtatott sajtó feladása azonban – egyelőre legalábbis – egy kisebb (tíz- és százezrekben számolt) közösség számára öngyilkos magatartás.
A folyóiratok ezt a (világ)helyzetet némileg másképp élik meg. Nem mintha pénzügyi lehetőségeik jobbak volnának, de az ő kommunikációjuk (a mi kommunikációnk) más kérdéseket vet fel, és talán más próbálkozások megjátszását kínálja. Jellegüknél fogva mélységben közelítve a problémákat, a kultúra, a tudomány, az irodalom és a művészetek művelőinek és fogyasztóinak olyasmit nyújthat, amit az internet csak a felület szintjén ad. És nyithat a könyvkiadás felé is (bár az e-könyvek nyomulása ugyancsak fenyegetően figyelmeztető).
Mindezt Korunk-tapasztalattal írom, mondom, továbbgondolva belső vitáinkat. Éppen három könyv szerkesztése közben, változatlan bizakodással, hogy sikerül (érdemi mennyiségben!) fölkelteni a közönség figyelmét készülő kiadványainkra. (Amikor érdemi mennyiséget emlegetek, természetesen nem a „régi szép időkre” gondolok, egy-egy hajdani Kriterion-könyv, akár verseskötet negyvenezres példányszámára. Arra viszont igen, hogy például a 2012-es szép könyvek versenyében Budapesten és Marosvásárhelyen is díjat nyert Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben az itthoni médiában és a még könyvet vásárlók közt távolról sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet a szakértők és a „jobb olvasók” szerint megérdemelt volna.) Most hátha sikerül jobban felhívni a figyelmet, például Csiki László máig kiadatlan, kitűnő regényére, amelyet negyven évvel ezelőtt a Ceauşescu-diktatúra cenzúrája tiltott el a megjelenéstől, ám csak most került elő, padlásról, zsákból a Hazugok szigete egy gépiratos példánya. És persze reménykedünk abban is, hogy a Kolozsvári Magyar Napokra elkészülő, az eddigi Kolozsvár-könyvektől koncepciójában eltérő könyvecskénk kedvére lesz az itt élőknek, itt tanuló fiataloknak és az idelátogatóknak.
Legtöbbet a harmadik könyvről kellene – kell majd – beszélnünk, hiszen szinte egyebet sem lehet hallani a médiában, mint a nemzeti érdekek s a nemzetek fölötti intézmények folyamatos konfliktusát. Frusztráció, globalizáció és más ilyen furcsa-új fogalmak fordulnak sűrűn elő a vitákban (idegen szavak és „idegenszívűség”? – kérdezhetnénk rá cinikusan). Normalitást emlegetek ebben az április végi „Kötelékek”-ben. Nos, itt aztán, nemzeti önismeretről szólva, igazán szükség volna a normalitásra, politikai konjunktúrákon túlnéző és túllátó véleményekre, érvelésre. Érdemi párbeszédre. Ha Komp-Press tervünk beválik, különböző alapállású szakemberek, történészek, politológusok, írók, publicisták megszólításával elkészül ez a gondjainkba bevilágító kiadvány 2013 végéig.
Díjazottak között
Az EMKE idei közgyűlésén, az azt követő díjkiosztáson, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében jó volt jelen lehetni, hallgatni a 2013-as kitüntetettek érdemeit, tapsolni a díjak átvevőinek. Általában minden évben találtunk olyanokat, akiket örömmel, valós elismeréssel köszönthettünk, de az idei különösen szerencsés választásnak sikerült. Színészeink, szám szerint négyen (Panek Kati, a sepsiszentgyörgyi Pálffy Tibor, valamint a most előadóművészként méltatott Rekita Rozália és Jancsó Miklós), méltóképpen előtérbe kerültek, s a színházi kötődések szintén elhangzottak a főként tévésként ismert és elismert Csép Sándor post mortem életműdíja kapcsán. Az EMKE ugyanakkor – nevében benne van – a közművelődésben szerepet vállalókra, általában kevésbé a média figyelmének középpontjában állókra „hivatalból” gondol; és ahogy ezúttal hallhattuk, jól gondolt. A kórusművészetben járatosabbak a megmondhatói, mit köszönhet Kolozsvár és vidéke a Guttman családnak (Tóth Guttman Emese a 2013-as díjazott); a képzőművészeti élet szervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban pedig grafikusként is szépen teljesítő Székely Géza kapta a megérdemelt elismerést. (Az Apáczai Galéria iskolai tárlatai szinte hihetetlen sűrűséggel, sok jó művészt is mozgósítva követik egymást.) És Kolozsvárról indult valamikor (pontosan abból a Kajántóból, amely a nemzetközi hírre jutott feltaláló mérnököt, Kelemen Árpád professzort is adta nekünk) a ma Temesvárt élő, nem csupán a helytörténeti kutatásban, de a kortárs képzőművészetért is hatásosan tevékenykedő Szekernyés Jánost. (Ne felejtsük: mind Kelemen, mind Szekernyés a Református Kollégiumból lett egykori 2. számú Állami Magyar Fiúlíceum diákja volt.)
Ha már iskola
Az „ahol élünk” mindenütt, Kolozsvárt pedig hangsúlyosan az iskolákat is jelentette, jelenti. Érdemes visszatérni Herédi Zsoltnak a Szabadságban közölt eszmefuttatására (Sznobizmus versus gyakorlatiasság. 2013. április 17–18.). A már nem is olyan ifjú Herédi saját tapasztalatainak felidézésével érdemleges dolgokat mond az iskolaválasztás jelenkori problémáiról, a külvárosi magyar tagozatok helyzetéről, ezeknek az iskoláknak a fontosságáról. Főként arról, hogy mit jelenthet a gyerekek gondolkodásmódjának, magatartásának az alakulásában a „vegyes” környezet, adott esetben a román nyelv korai megismerése. Biztos lesznek, akik vitatni fogják Herédi Zsolt állításait, ellenérveket sorolnak, például a központi iskoláink kiemelt szerepe mellett (és nem alaptalanul). Egy mondatot, egy meggondolkoztató érvet átmásolok ide H. Zs. fejtegetéséből: „Tapasztalatom szerint abban, hogy az erdélyi vagy a felvidéki magyarok jobban alkalmazkodnak, boldogulnak Nyugaton (és többen jönnek haza az összegyűjtött tőkével, illetve tapasztalattal), nagy szerepet játszik az, hogy nem egy olyan zárt kultúrában nőttek fel, mint a magyarországiak.”
Dilemmáink
Egy hosszabb fejtegetés és egy apró hír a bukaresti Dilema veche hasábjairól, április második feléből. Andrei Pleşu az írás hatalmáról elmélkedik – ami tulajdonképpen nem is létezik. Ő csak látleletet tud adni, a „kezelés” már a hatalom dolga. (1989 decembere után Pleşu kétszer volt kormányban, egyszer művelődési, majd külügyminiszterként.) Jelenleg annyit tehet, hogy ír – és ezt tényként, tettként könyveli el.
Sokkal meglepőbb a kis hír, a hetilap utolsó oldalán: az Országos Audiovizuális tanács (CNA) futóversenyt szervez gyermekeknek, és ezt így reklámozza: „Fugi de la TV, participă la Crosul CNA”. Vagyis fussanak a tévétől – ami ugye furcsa felhívás éppen a televíziózást felügyelő román hatóságtól.
Egyre gyakrabban gondolom, hogy hasonló felhívást lehetne intézni román és magyar (magyarországi) televíziók felnőtt nézői felé is.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Rabló kiált tolvajt
Történelemhamisítástól félve, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva úgy döntött a román parlament, hogy a magyar történelmi egyházak levéltárait nem szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. A kétharmad nagy erő, s ha megspékelik nemzetféltő retorikával, úgy összekapja magát a román parlament, mint vihar előtt a juhnyáj. Tavaly, amikor még napirendre került e törvénytervezet, a demokrata liberálisok támogatták az RMDSZ ama módosító javaslatát, hogy azon egyházak, melyek megfelelő feltételeket tudnak biztosítani a régi és sérülékeny irattáraknak, a kommunista elkobzás után ismét tulajdonukba vehessék azokat.
A gyulafehérvári érsekség korszerű raktárakat is építtetett, s lám, hiába. A román államérdek úgy kívánja, hogy ezek továbbra is tulajdonukban maradjanak, s okát már a tavalyi vita alkalmával a szocdemek egyik hevességéről közismert képviselője, Mircea Duşa (jelenleg hadügyminiszter) elég kendőzetlenül meg is fogalmazta: félti az egységes román nemzetállamot a magyar egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatásától, mert ha azok „magánszervek” kezébe kerülnek, meghamisíthatnák például az 1918-as egyesülésre vonatkozó olyan dokumentumokat, anyakönyveket, melyek Románia egységes nemzetállam voltát bizonyítják.” S ahogyan az rossz lelkiismeretű politikusokkal gyakorta megesik, azonnal rosszindulatú feltételezésekbe is bocsátkozott: „tulajdonosaik valószínű, eltüntetnék azokat.”
Az alkotmánybíróság bizonyos formai hibák miatt tavaly visszaküldte a törvénytervezetet, benne az RMDSZ ama módosító javaslatával, hogy az egyházaknak visszaszolgáltatandó iratokról készítsenek mikrofilmmásolatot, s az maradjon az Állami Levéltárak tulajdonában, az eredetieket meg adják vissza egykori tulajdonosaiknak. A demokrata liberálisok akkor még támogatták eme módosítást, s talán mert az RMDSZ ugyancsak restitúciós ügyben nem bizonyult hűséges ellenzéki partnernek, most ők is felzárkóztak a kormánykoalíció mellé, a magyarok és más kisebbségek meg kevésnek bizonyultak voksoláskor.
A hatalmas mennyiségű dokumentum az eltelt évtizedek során meglehetősen szétszóródott, sokat ismeretlen helyen tároltak vagy megsemmisítettek, s ha az új levéltári törvény értelmében ismét átcsoportosítják, megeshet, a jövőben még nehezebb lesz kutatási célokra kikérni.
Pikáns részletkérdés: a román levéltárosok egyesülete például azért tiltakozott a visszaszolgáltatás ellen, mert elveszítenék a levéltárakban őrzött iratok felét! Merthogy többnyire csak Erdélyben és Bukovinában léteznek, azt tudjuk. Mégis, mi történhetett a „kereszténynek született” ortodox nép egyházi irataival, hogy most szavukat sem hallani? Túl alacsony ez az Úr színe előtt.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Etnikai szavazás
A megyei névadó bizottság három román tagja nem értett egyet azzal, hogy a marosvásárhelyi 2-es számú iskola felvegye dr. Bernády György nevét. Az etnikai szavazás az április 25-i zárt ülésen született, amelyről kizárták a névadásért alakult szülői munkacsoport tagjait, akik a márciusi ülés után kifogást emeltek a törvényes előírások be nem tartása miatt. A véleményezést követően, amely a városi tanács részére nem kötelező, csak tájékoztató jellegű, Iulian Boldea, a Petru Maior Egyetem bölcsészkarának dékánja, a bizottság elnöke nyilatkozott lapunknak.
Amint elmondta, egy fehéregyházi utca átnevezéséről döntöttek, és újra megvitatták azt a javaslatot, hogy a marosvásárhelyi 2-es iskola felvegye-e dr. Bernády György nevét.
– Megkértem bizottságbeli kollégáimat, hogy mondják el, indokolják, magyarázzák meg a véleményüket, s ezt követően szavazás alá bocsátottuk a javaslatokat. A kedvezőtlen arány nem azért született, mintha nem értékelnénk dr. Bernády György volt polgármester személyiségének jelentőségét, inkább történelmi vonatkozású érvről van szó. Ez az iskola a két világháború közötti időszakban történelmi elnevezést, I. Ferdinánd nevét viselte. A bizottsági tagok egy része úgy vélekedett, hogy 1990-től már vissza kellett volna vegye a régi nevet. A történelmi mellett társadalmi szempontból is figyelembe vettük, hogy az iskola részéről nem egységes a Bernády elnevezés iránti óhaj, s a vezetőtanács korábban másképpen döntött, ami az akkori összetételét tükrözte.
– A történelmi érvnél maradva, a többségi bizottsági tagoknak nem mond semmit, hogy az iskola dr. Bernády György polgármestersége idején épült?
– De igen, én csak arra utaltam, hogy ennek az iskolának volt egy neve a két világháború között, s ebben az időszakban nagyon ismert, hírneves tanintézménnyé vált.
– Az önök érvelése szerint minden marosvásárhelyi iskola esetében a régi elnevezéshez kellett volna visszatérni… A történelmi megindoklás pedig attól függ, hogy honnan kezdjük a történelmet, az elejétől vagy a közepétől.
– Pontosítani szeretném, hogy a mi szavazatunk tájékoztató jellegű, s az iskolát a véleményezésünk figyelembevétele nélkül is elnevezhetik a városi tanácsosok – tette hozzá a bizottság elnöke.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a két magyar nemzetiségű bizottsági tag véleményét tolmácsolta, akik szerint Bernády György mint az iskola építtetője mindenképpen megérdemli, hogy róla nevezzék el az intézményt, annál is inkább, hogy jelenleg a városban nincs olyan iskola, amelyik az ő nevét viselné. Lévén egy olyan tanintézmény, amely nem kapott más elnevezést, indokolt lett volna a kedvező véleményezés, amivel a bizottság többsége nem értett egyet. Ezentúl a városi tanácsra hárul a feladat, hogy elhatározza, lesz-e Bernády iskola vagy sem.
Dimitrie Poptamas nyugalmazott könyvtárigazgató is arra hivatkozott, hogy a két világháború között az iskola az I. Ferdinánd nevet viselte. Elit gimnázium volt, ahova a város környékéről, a Mezőségről jöttek azok a gyermekek, akik 1918-ig nem folytathatták tanulmányaikat csak Naszódon vagy Balázsfalván. Az iskola a két diktatúra között veszítette el a nevét, amit nem lehet elvenni az intézménytől, ezért 1990 után vissza kellett volna azt vennie… Nem kellene ebből politikai kérdést csinálni…, nem lenne szabad felkorbácsolni az iskola tanárainak és diákjainak a lelkiállapotát. Én a múlt alkalommal is a halasztásra szavaztam, mivel megjelentek a forrófejűek, és a gyűlést a két szülő hatása alatt tartottuk, akik azért jöttek, hogy befolyásolják a döntésünket. Ezért szavaztam a Bernády György megnevezés ellen, annak ellenére, hogy nemcsak tiszteltem, írtam is erről a jelentős polgármesterről, és sokszor idéztem is a Vásárhelyről szóló történelmi munkáimban.
– Ha valóban annyira tiszteli, akkor elvárható lett volna, hogy mellette szavazzon.
– Úgy gondolom, hogy a jövőben valószínű viselheti majd egy intézmény az ő nevét is.
– Már nincs több olyan iskola, amely a Bernády György polgármestersége idején épült volna és ne lenne egy román személyiségről elnevezve.
– Az iskolákat újraszervezik, az új negyedekben új iskolák létesülnek.
– Nem a városnegyedi iskolákat, az ő időszakában emelt tanintézményeket illene róla elnevezni – zártuk a beszélgetést,
A névadó bizottságban Iulian Boldea, Poptamas Dimitrie, Corina Teodor, Csortán Ferenc és Soós Zoltán vett részt, s szavazott 3-2 arányban.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Milyen hát magyarnak lenni?
Csendesen dörmögő
Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is. S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú.
Egy ideje, azóta, hogy jobboldali – régebbi szóhasználattal élve: népnemzeti – kormánya van Magyarországnak, mindenfelől oly sok támadás, kifogás, elmarasztalás, intés és „kilátásba helyezés” éri Anyaországunkat és általában a magyarságot, annyi mindenféle „leminősítő” s nemcsak sértő, de gusztustalan, a minimális jóérzést is mellőző, útszéli jelzővel illetik a magyart, hogy az ember fia, ki magyar, csak kapkodja a fejét – s nem igazán érti (netán mégis?), miféle Isten és ember ellen való vétket követ el azzal a magyar, hogy érzelmeiben, tudatában magyar akar lenni, maradni, miként, mondjuk, a német német, a hollandus holland, a francia francia, vagy a román román? Miért bűnös, veszélyes, demokrácia- és jogsértő az a törekvésünk, amely más népek, nemzetek esetében fel sem tűnik senkinek, bevett, természetes igyekvés? Talán azért tűnik égrekiáltónak, merthogy nem volt ez mindig (rengeteg ideig!), úgymond, bevett, folyamatosan „gyakorolt” igyekvésünk, másmilyen „szokásaink” voltak? Ezért nem természetes, nem magától értetődő mindez? Nehéz elfogadni, tudomásul venni.
Ilyen ellenünk-bolydulásban milyen hát magyarnak lenni, itt és most is?
Úgy vélem, Európában továbbra is pont „olyan” magyarnak lenni, mint – mondjuk – németnek, franciának, angolnak, orosznak, csak valamicskével nehezebb. Romániában is magyarnak lenni pont „olyan” továbbra is, mint románnak lenni Romániában – csak sokkal nehezebb. Magyarországon is nehéz. Még most is.
Azt jelentené-e ez, vajon, tűnődöm, hogy Európában nem kell, mert nem jó magyarnak lenni? Hogy Európában csak németnek, angolnak, franciának, orosznak, finnek stb. jó lenni? Azt jelentené-e, hogy Romániában sem kell, mert itt sem jó, továbbra sem jó magyarnak lenni, csak románnak, miként Szlovákiában csak szlováknak, Ukrajnában csak ukránnak, Szerbiában csak szerbnek? Ha Magyarországon is még mindig nehéz magyarnak lenni, akkor talán Amerikában, Kanadában, Ausztráliában vagy Angliában jó magyarnak lenni, lévén, hogy ott már úgy sem akar senki feltétlenül magyar (is) lenni, mert Amerikában mindenki amerikai, Kanadában kanadai, Ausztráliában ausztrál, Angliában pedig angol akar lenni – tudatosan vagy észrevétlenül?
A mostanból visszanézve a régmúlt időkbe, úgy tetszik, egy idő után az ősi szálláshelyen (Ázsiában?) sem lehetett nagyon jó magyarnak lenni – különben miért vették volna nyakukba eleink a világot, megkockáztatva ezzel a végleges és végzetes szétszóródást, eltűnést is? Netán valamiféle ösztön sarkallta az útra kelést, valamiféle „tudatalattiság”, abbéli akarás, hogy mégiscsak meg kellene, meg kell valahol, bárhol – ha már az addigi szálláshelyen nem lehet – magyarnak maradniuk, ha már megteremtette, s magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bölcs Ura? Lehet, hogy oka volt ez is az Európa felé való kirajzásnak, s nemcsak a legelők, a táplálék után bőgő jószág késztette őket a kockázatos útra?...
Nos, bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is történt, ami megtörtént, a lényeg mégiscsak az, hogy az új szálláshelyen, az új hazában is, az idegen néptengerben, a történelmi viharok, kihívások és sorscsapások, az oly gyakorta előadódó „mohácsok”, „világosok” és „trianonok” közepette, dacára is valahogy megmaradtak, megmaradtunk magyarnak – is! Ami nem volt könnyű soha, s nem könnyű ma sem – sőt, olykor még sokkalta nehezebb volt, s alighanem lesz ezután is, mint egyszerűen „csak” embernek lenni, megmaradni.
A tények emezen oldaláról nézvén magyarságunkat, magyar mivoltunkat, úgy hiszem én is: bármennyire nehéz is, adott helyeken és körülményekben éppenséggel gyötrelmes is – magyarnak lenni, mégiscsak jó és megnyugtató. Mi sem lehet hát természetesebb, magától értetődőbb annál, hogy mi is vállaljuk magyarságunkat, magyar milyenségünket mindig, mindenhol, minden körülmények közepette. Még akkor is, ha ez a magyar sors – s különösen a kisebbségi magyar sors-milyenség – fárasztó is, próbára tevő is, s éppúgy kókadozó reményű is, miként „csakazértis!”, ökölszorító, talprakényszerülő sors is.
Ez a sorsvállalás lehet kötelességből való vállalás, lehetünk „muszáj-Herkulesek” is – de leginkább olyan kell legyen ez a vállalás, mint fának a növés, a gyümölcsöt termés, s mint az, hogy reggelente felkél a Nap.
Van egy tetszetős neoliberális szemlélet, amely szerint nemzet, nemzeti közösség nincs is, csak egyén van, individuum, tehát igazából nem is lehetünk se jó, se rossz magyarok, románok, svédek stb., csak jó vagy rossz szakemberek, példának okáért. Hallottam is fiataloktól nemegyszer, hogy ők nem akarnak se ilyen, se olyan nemzetűek lenni, hanem csakis és kimondottan jó szakemberek. Tetszetős ez a tétel, szemenszedett européer a gondolat – csak azt nem értem ma sem, miért a kizárólagosságra alapoz (hogy a fajtánkkal szembeni kötelesség, a felelősségvállalás mellőzéséről ne is szóljak). Úgy tetszik ki ezen elméletből, hogyha, teszem azt, valaki, úgymond, „jó” magyar, svéd, román stb., az eleve nem lehet egyszersmind jó szakember is. Ez aligha így igaz. Közösségbomlasztó szándékában viszont meglehetősen veszélyes. (Az ego-nak csak enmagával szemben vannak kötelezettségei, senki máshoz semmi köze.)
Hogy mit hoz a globalizálódó jövendő? – pontosan nem tudni. Amit ma még tudunk, bizton állíthatunk: mi, magyarok is még vagyunk, nemzetként is. Milyen hát nekünk magyarnak lenni Európában, s ezen belül Magyarországon és a határain túl is? Az látszik: most sem, még mindig nem könnyű. De, és mégis magyarnak is kell lennünk, azzal együtt, hogy emberek is maradunk. Ez több mint ezerszáz esztendőn át sikerült. Sikerült ez is. Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is.
S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú. Nos, maradjunk egyelőre ennyiben.
Molnos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Madárnyelven – csángó délután
A moldvai csángók körében nem nyelvi asszimiláció, hanem nyelvcsere történik, amit csak az tudna lelassítani, netán megfékezni, ha a csángók büszkék lennének a nyelvükre, ha a román részről érkező megbélyegzést nem erősítené a belülről jövő önstigmatizálás – hangsúlyozta Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a városnapok programjaként tartott, Madárnyelven című előadáson.
A csángók eredetéről szóló rövid felvezetés után az előadó elmondta, a nemzet előtti (prenacionális) identitás – amelynek elemei a katolikus vallás, az államhoz való lojalitás, a helyi és rendi hovatartozás – következményeként a moldvai csángók körében nem annyira fontosak a nemzeti szimbólumok, nincs szerepe a nyelvi eszményeknek, emiatt könnyen elhiszik, ha román részről azt hallják, hogy nyelvük barbár, nevetséges, madárnyelv, olykor pedig maguk tartják úgy, hogy a román az intelligens nyelv, a magyar a parasztnyelv. Az egyik legelismertebb hazai csángókutató a 2011-es népszámláláskor megfigyelt jelenségekről is beszámolt. Többek között elmondta, a moldvai magyar katolikusok nem tesznek különbséget az általuk beszélt nyelv és az identitás között, de anyanyelvként nem jelölhették meg népszámláláskor a csángó nyelvet, mert ilyen nem szerepelt a kérdőíven, magyarnak pedig csak nagyon kevesen vallották magukat, inkább mondják azt, hogy ők olyan románok, akik csángóul beszélnek. Ráadásul a vallásukról többen úgy tartják, román (nem római) katolikus (romano catolic). Jelenleg száznyolcvanötezer katolikus él Moldvában, de negyvenezernél is kevesebben beszélik, illetve értik a magyar nyelvet. Az előadó beszélt arról is, hogy a megélhetés, a munkahely miatt is a román a presztízsnyelv számukra, magyar intézményrendszer és magyar értelmiség hiányában úgy érzik – és jelenleg úgy is van –, a román nyelvvel tudnak érvényesülni, mert „aki Romániában él, az román”.
Tánczos Vilmos a magyar integráció problémás kérdéseit is említette, ami a kulturális, gazdasági, társadalmi különbségek miatt gyakran ütközik akadályokba. Az önálló csángó út is felmerülhet mint a megmaradás alternatív eszköze, ellenben ez esetben megszűnhetnek a támogatások, főként a magyarországiak – véli a szakember, aki a magyar oktatási programra is kitért, amelynek eredménye szerinte nincs arányban a befektetett pénzzel és munkával, de hangsúlyozta, amíg egyetlen gyermek is meg akar tanulni magyarul, ezt a jogot nem szabad megtagadni tőle. A Tipe-Tupa Egyesület által szervezett csángó délután a Százlábacskák Néptáncegyüttes előadásával, valamint Nyisztor Ilona és a pusztinai gyermekek fellépésével folytatódott, este csángó táncházban mulathattak kicsik és nagyok a Fabatka zenekar kíséretében.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 4.
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind azután a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944/45-ben a román majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról, mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről.
A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték csak el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. Ilyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető arról józan érvekkel, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy maga döntsön saját problémáiról.
Az RMDSZ vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az Európa Tanács irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos Géza állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó Béla, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben.
Mi történik ehelyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselőházi frakcióvezetőhelyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (PER) által szervezett, a román hatalommal való 1993. június 15-és 16-án Neptunfürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító David Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg. Nem rójuk fel Frundáéknak David Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyílt, magyarellenes és korrupt, kriptokommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET felvételt közvetlenül megelőzően. Márpedig tagadhatatlan, hogy a román hatalom kozmetikázását célzó propaganda-cikkek születtek meg a neptuni tárgyalóknak köszönhetően. Már a címek is beszédesek: „Románok és magyarok valamelyest erősítik az egymás közti bizalmat” (szóban forgó NYT cikk), „Románia bővíti a magyar kisebbségi jogokat” (International Herald Tribune, 1993. július 21.)
A neptuni tárgyalásról az első híradás Erdélyben „Csend vagy béke” címmel jelent meg egy interjú formájában, melynek keretében Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője kérdezte a magyar részvevőket a neptuni tárgyalásról. A szövegből kiderül, hogy Neptunban a tárgyalássorozatnak immár negyedik fordulójára került sor. Az RMDSZ hivatalos fórumainak háta mögött „magánemberként” tárgyalók hangsúlyozzák, a pragmatikus szemlélet életképességét, a „kiegyensúlyozott reálpolitika” fontosságát.
Az autonómia célkitűzését komolyan vevő nemzeti tábor oldaláról elsőként a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) szólalt meg 1993. augusztus 7-én egy hivatalos nyilatkozat formájában. A Toró T. Tibor által elnöki minőségben szignált dokumentum kérdések formájában világít rá a Neptun-gate lényegére, melyekből a keret szorításában csak szemezgetni tudunk: „hasznos-e politikailag és erkölcsileg egyaránt tárgyalni akár magánszemélyként is egy szándékaiban és tetteiben bizonyítottan az általunk vallott értékek és érdekek körétől olyan távol álló, politikailag és erkölcsileg válságban levő hatalom legkorruptabbnak tartott képviselőjével?” „kihez lojális inkább az a vezérpolitikus, aki ilyen fontos és már két éve zajló tárgyalásról nem tájékoztatja szervezetének legmagasabb szintű döntéshozó szerveit se?” A MISZSZ nyilatkozat azt is megemlíti többek között, hogy a tárgyalók igen alacsonyra engedték a mércét s ezzel veszélyeztették alapvető célkitűzéseink megvalósulását.
Egy nappal később lát napvilágot a Romániai Magyar Szóban Tőkés László „A Hatalom uszályában” című írása, mely az ügyet pontos hivatkozásokkal és idézetekkel, a lehető legdokumentáltabban elemzi. Azt is megtudjuk Tőkés László írásából, hogy a tiszteletbeli elnök már 1993. április 12.-én, majd 1993. május 30.-án magyarázatot kért a tárgyalás korábbi fordulójáról beszámoló Washinton Post cikk kapcsán az illetékesektől, akik a megkeresést figyelmen kívül hagyták. Tőkés László nagyívű írását a Washington Post újságírójának egy gondolatával zárja, mely szerint „ha minden az egyezmény szerint történik, akkor ezek a lépesek példaként szolgálhatnak majd más keleteurópai kormányoknak is” „Íme Románia, mint példa!” – fűzi hozzá Tőkés László, majd így folytatja: „Iliescu elnök is mindegyre azt hajtogatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, annál jobban, mint Európa akármelyik országa. Ezek után van-e még egyáltalán szükség az RMDSZ-re és autonómiára?” Húsz esztendővel ezelőtt a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy három évvel később a kormányzati szerepvállalással az egész RMDSZ-t neptuni pályára állítják s hogy a szervezet aktív partner lesz abban, hogy Romániát 1999-re már több meghatározó politikus Bill Clintonnal az élen példaként emlegesse, miközben az erdélyi magyarságot érő jogfosztó, asszimilációs politika zavartalanul folytatódik, immár az RMDSZ által hitelesítve.
A rendszerváltás után Erdélyben a Neptun-ügyig nem volt példa arra, hogy bármilyen közösségi sorskérdés mentén a nézetellentét szabályos sajtóviharrá emelkedjen. A Neptun-gate kapcsán kialakult polémiában rész vett az eddig említetteken kívül a szövetségi elnök, az ügyvezető elnökség, az SZKT frakciók, újságírók, közírók, a közélet iránt érdeklődő írók és tudósok, a középgárda nem kevés tagja, de még az „egyszerű” újságolvasók százai is. Nem meglepő, hogy az írások szépen kirajzolták az 1990 óta egymással szemben álló két tábor eszmei-ideológiai és stratégiai arculatát.
Markó Béla és Takács Csaba ekkor még az autonomista oldalt látszanak erősíteni. Hallgassuk csak a Szövetség elnökét: „a neptuni találkozót a közvélemény előtt az különbözteti meg más rendezvényektől, hogy itt a résztvevők nyilatkozatai szerint a kormány és az elnöki hivatal képviselői nem hivatalosan ugyan, de ígéretet tettek bizonyos problémák megoldására, és ezek az ígéretek máris a jelenlegi román hatalom melletti pozitív propagandát szolgálják külföldön (kiemelés tőlem, BZSA), például a New York Times-ban megjelent, kiszámíthatóan nagy hatású újságcikkben, amely egyébként számos, véletlennek aligha nevezhető tényhamisítást is tartalmaz.” („Markó Béla közleménye az RMDSZ tisztségviselők figyelmébe ajánlva”, megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában.)
De érdemes Takács Csabát is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ frakció, Tőkés László tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük.
Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól.
Az Ügyvezető Elnökség az RMSZ-ből és a New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízs-veszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (…)
Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón résztvevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte. (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ közlöny 1993/6-os számában)
A Neptun ügyet végül az Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (…) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (…) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (…)
A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.”
Az SZKT állásfoglalása nem akadályozta meg a két parlamenti frakciót abban, hogy a neptuni tárgyalókat továbbra is fontos tisztségekkel ruházzák fel s az érintettek politikai vonalvezetésében sem okozott változást. (Sőt, Frunda György nem kevesebbet engedett meg magának 1996-os elnökválasztási kampányában, mint azt, hogy szemrebbenés nélkül kijelentse: az 1995-ös, nagy sajtóérdeklődés mellett zajló, az RMDSZ minden irányzatát felvonultató, legitim szövetségi tárgyalódelegáció által lefolytatott Atlantai tanácskozás „legitimálta” Neptunt. Akkor még Markó Béla nagyon helyesen leszögezte, hogy „Atlanta nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt”).
Barométerértéke viszont volt: azt igazolta, hogy a többség egyelőre elfogadja az autonómiaprogramot s elutasítja az attól való stratégiai eltérést. Ez így is maradt az RMDSZ következő, 1995. május 26 és 28. között megrendezett IV. kolozsvári kongresszusáig, amit az is jelez, hogy a Szövetség következő, Nagy Benedek Tőkés László elleni minősíthetetlen támadása által indukált belső viharát is az SZKT megnyugtató módon, az etikátlanul eljáró képviselő kizárásával oldotta meg.
De erről már a következő, s egyben záró részben fogunk szólni.
Borbély Zsolt Attila
(folytatjuk)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Cinkosságban a hatalommal
Erkölcsi szempontból elfogadhatatlannak és elítélendőnek tartja Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, hogy utódja, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István az RMDSZ-t nevezte ki egyháza természetes szövetségesének. „Azokat az embereket, akik bizonyíthatóan meglopták az egyházat” – nyomatékosít Tőkés.
– Újabb kanyarokhoz érkezett az egyház, a papok politikai-közéleti szerepvállalásának örökösen vitatott kérdése. Míg az Erdélyi Református Egyházkerület a lelkészi szolgálati keretekből való időleges kilépés feltétele mellett engedélyezi papjainak a nyílt szerepvállalást, addig a Királyhágómellék egyértelműen az RMDSZ-t nevezte meg természetes szövetségeseként. A hazai protestáns egyházak legismertebb politikusaként ön hogyan kezeli ezt a kérdést?
– Teljes mértékben egyetértek az erdélyi egyházkerület nemrég megválasztott püspöke, Kató Béla által szorgalmazott előbbi állásponttal. Vele együtt vallom, hogy lelkészeknek nem csak a lelki szolgálatot kell biztosítaniuk, hanem a gyülekezeti tagok teljes lelki-fizikai „szervizelését". Úgy érzem, a probléma leginkább a népegyház és a hitvalló egyház közötti különbségben ragadható meg. A népegyház keretében az egész közösségre kiterjed Istennek igénye, bölcsőtől a koporsóig, míg az úgynevezett hitvalló egyház megelégszik egy bizonyos „célközönséggel", az üdvözülők seregével. Ezzel korlátozza az egyház mozgásterét, mintegy kivonja a társadalomból ezt a célközönséget. A kommunizmusnak tulajdoníthatóan támadottságunkban, kiszolgáltatottságunkban Erdélyben az egyházi közösség gyakorlatilag egybeesett a polgári közösséggel – csodálkoznak is ezért rajtunk az egész magyar világban.
– Ez ugyanakkor egybeesni látszik az egyházi szolgák közéleti szerepvállasának logikájával is...
– Nekem egyenesen meggyőződésem, hogy egybe kell esnie. Ha van diakóniai támogatás, szeretetszolgálat, gyógyszersegély, akkor miért ne működtethetne politikai segélyszolgálatot is az egyház? Ezt én kezdetben talán ösztönösen műveltem, hiszen már Désen ezért függesztettek fel a lelkészi szolgálatból. Temesvár is többnyire a gondviselés munkája volt, hogy a kicsi Dávid egy egész országért jótállott, de aztán elérkezett a tudatos szerepvállalás korszaka is, amit, úgy érzem, az általam vezetett királyhágómelléki püspökség jól csinált. Most viszont hajlok arra, hogy az erdélyi egyházkerület által megfogalmazott álláspontnak adjak igazat. Mert, amíg jól megy a politikai szerepvállalás, addig nincs baj, de ha szélesre tárjuk az ajtót, veszélyek leselkednek.
– De ki tudná előrelátni, megjelölni, hogy hol húzódik e tekintetben a határ?
– Ne felejtsük el: a kiindulópont annak idején az volt, hogy az államstruktúra pluralista megjelenítője az RMDSZ, amely magában foglalja a teljes demokratikus politikai spektrumot, megtestesíti a romániai magyarságot. Rövid őskorszak után azonban bekövetkezett a pártosodás, képtelenek voltunk megfelelően kezelni az emberek politikai különbözőségeit. Mentségünkre szolgáljon, hogy kezdetben abból a később tévesnek bizonyuló feltételezésből indultunk ki, hogy a nemzeti érdek mindenkit összekapcsol. A valóság azonban meghaladta az eszményi politikai előfeltevésünket: megjelentek a különböző belső-külső hatások, a titkosszolgálati múlt feszítő ereje.
– De miért éppen az ön „felségterületén", a Partiumban a legnagyobbak ezek a feszültségek?
– Ennek ábrázolásához talán nem mellékes egy kis történelmi összefoglaló. Kezdetben a négy katolikus és négy protestáns püspökség részvételével összehoztuk a magyar történelmi egyházak állandó értekezletét. Felsorakoztunk az ingatlanügyekben, iskolaügyekben, politikai jellegű állásfoglalásokat tettünk közzé, az egyházi vezetők RMDSZ-üléseken vettek részt. Az RMDSZ pártosodásával együtt értékét vesztette ez az együttműködés, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyre megosztottabbak vagyunk, egyre inkább magamra maradok a nyolcas társaságban. Ebben a „huzatos" politikai közegben mind gyengébb lett az RMDSZ–egyházak együttműködés, a szövetség 1996-os kormányra lépése után pedig az egyházak már nem érezhették hivatásuknak, hogy megnyilatkozzanak szorosan vett pártpolitikai – és nem nemzetpolitikai – kérdésekben. De volt egy kevésbé természetes jellegű változás is: megmutatkoztak a püspökök és az egyházak felfogása közötti különbségek. A kevésbé politikai alkatúaknak egyszerűen elegük lett, mások pedig az RMDSZ uszályába kerültek. A szövetség egyházi térhódítása megnyilvánult például abban, hogy egyre inkább nyomták be az embereiket a presbitériumokba. Legutóbb például Varga Attilát ejtőernyőzték be a királyhágómelléki egyházkerületbe főgondnokként, Kovács Zoltán érmihályfalvi polgármester pedig kegyvesztett lett az egyházban és a Bihar megyei RMDSZ-ben egyaránt.
– Mi magyarázza az egyre könnyebb befolyásolhatóságot? A lelkészek gyenge közéleti felkészültsége? A személyes, illetve gyülekezeti egzisztenciális problémák?
– Elsősorban az a nemzet- és népszolgálati hagyomány gyengült meg, amely különösképpen Trianon után jellemezte az erdélyi egyházakat. Ugyanakkor nem múltak el nyom nélkül a kommunizmus évtizedei, sőt, mint egy sárkányfogvetemény, annak a pusztító hatása később „ért be". Erre nem számítottunk, sőt, idealista módon nem vettük figyelembe, hogy annak idején, az egyiptomi fogságból való szabadulás után még negyven évnek kellett eltelnie, míg eljutottak az ígéret földjére. Fájdalmas politikai alulkulturáltságot örököltünk, amit súlyosbított a titkosszolgálati múlt öröksége. Amikor leköszöntem a püspökségről, a kilenc esperesem közül öten voltak érintettek a titkosszolgálati múlt ügyében. Ennyire fertőzött volt a közeg. És ez csak a jéghegy csúcsa. Márpedig a titkosszolgálati múlt visszahúzó öröksége határozza meg nagyon gyakran a román hatalomhoz való viszonyunkat, az egymással szembeni bizalmatlanságunkat és az egyházpolitikánkat. És itt kell keresni a királyhágómelléki egyházkerület gyökeres irányváltoztatásának legfőbb magyarázatát is.
– A folyamat ismeretében mégis mi „verte ki a biztosítékot" önnél éppen most, amikor Csűry István püspök tárgyalásra hívta az RMDSZ helyi és országos képviselőit?
– Már a 2007-es címzetes püspöki időszakomtól érzékelnem kellett az RMDSZ-es befolyás erősödését, végleges leköszönésem után pedig egyre egyértelműbbé vált a pályaváltás. Olyan megosztó ügyek merültek fel, mint a Seres-féle Szilágy megyei RMDSZ és a püspökség közötti botrányos szembenállás a zilahi református Wesselényi kollégium ügyében. Hasonló volt az érmindszenti Ady-központ létrehozására elnyert 320 millió forint eltérítése vagy a szatmárnémeti református kollégium visszaszolgáltatása körüli vita. Ezek után szinte anakronisztikussá vált, hogy a királyhágómelléki püspök olyanokkal tárgyaljon, akik bizonyítottan meglopták az egyházat. Utódom azt a bihari RMDSZ-t nevezi természetes szövetségesnek, amely az egyházat csak szavazatgyűjtésre használta, egy évtizede folyamatos ellen-kampányban él, s amellyel több ügyben is élet-halál harcot kényszerültünk vívni. Ezekkel az emberekkel szűri össze a levet, vállal cinkos szövetséget Csűry István, és ez elemi erkölcsi – nemcsak lelkészi, nemcsak egyházi! – alapon is elfogadhatatlan és elítélendő.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

25 éve jelentették be a falurombolási tervet
Huszonöt éve, 1988. április 29-én jelentette be Nicolae Ceausescu államfő, a Román Kommunista Párt (RKP) főtitkára, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. településszisztematizálási tervet, melynek során „agráripari centrumokat" hoznak létre. A köznyelvben falurombolásként elhíresült program a tizenháromezer romániai falu mintegy felének a felszámolását irányozta elő.
Romániában már a hetvenes évek óta folyt a városok és városközpontok szisztematizálása. Az erőltetett városiasítás – a statisztikákban legalábbis – látványos eredményekkel járt, 51 község vált várossá. Ezt követte a vidéki területrendezési elképzelés megvalósítása, amely nem csak a lerombolandó, elköltöztetendő falvakat, hanem minden települést érintett, mert drasztikusan csökkentette a beépíthető területet és elrendelte az ezen kívül eső házak, családi gazdaságok elköltöztetését. Az intézkedésektől a pártvezetés a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület háromszázaléknyi növekedését remélte.
A falurendezési terv részleteit 1988. április 29-én ismertette Nicolae Ceausescu az RKP KP Politikai Végrehajtó Bizottságának ülésén. Eszerint az első szakaszban, 1990-ig elkészítik az átrendezés minden részletre kiterjedő tervét, s felmérik a falvak lakosainak számát. A két-háromezer főnél kevesebb lakosú településeket, azaz a romániai falvak felét eleve életképtelennek minősítették. Az 1995-ig tartó második szakasz végére megyénként 2-3 agráripari komplexumot terveztek kialakítani, az utolsó szakaszban pedig, 2000-ig 558 városi jellegű agráripari központ jött volna létre iskolákkal, kórházakkal, sport- és művelődési központokkal. A lakosságot többszintes lakóházakba akarták áttelepíteni, ezeket kizárólag a központi típustervekkel összhangban lehetett megépíteni. (1985-től már több települést felszámoltak Bukarest környékén és Giurgiu megyében, de a modellértékűnek tekintett új településeken többnyire a legalapvetőbb szolgáltatások is hiányoztak.)
Ceausescu bejelentését követően az ország egész területén megkezdődött a községek átszervezése: a falvak bontásához még hozzá sem fogtak, de sok helyen az orvosi ellátást már megszüntették. Nagyságukra nézve a magyarlakta falvak nem érték el az életképessé nyilvánítás alsó határát, s veszélyeztetettekké váltak a német nemzetiségű falvak is, mivel lélekszámuk az NSZK-ba történő erőteljes kivándorlás miatt folyamatosan csökkent.
A tervezett településrendezés nyilvánvalóan e nemzetiségek szellemi hagyományai és közösségi tudata ellen is irányult, erősítve a román lakosság módszeres betelepítésével támogatott homogenizációs folyamatot. Mindez ellentétes volt a polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányával és a helsinki záróokmánnyal, amelyeket Románia is aláírt.
Nicolae Ceausescu bejelentése után az értelmiség egy része tiltakozott a pártvezetésnél. Közleményekben tájékoztatta a külföldet is, a nemzetközi közvélemény felfigyelt a tervekre, s Románia egyre nagyobb politikai nyomás alá került. Hevesen tiltakozott a falurombolás ellen Ausztria és az NSZK, s kiéleződött a magyar-román viszony is.
A magyarlakta településekről érkező riasztó hírek hatására több magyarországi civil szerveződés 1988. június 27-én tüntetést szervezett a budapesti Hősök terén a romániai falurombolás ellen, a demonstráción mintegy 60-70 ezer ember vett részt. Három nappal később az Országgyűlés állásfoglalásban hívta fel a romániai Nagy Nemzetgyűlés figyelmét a megsemmisítésre kijelölt falvak felbecsülhetetlen történelmi és kulturális értékeire, kifejezve reményét, hogy a román vezetés eláll a terv végrehajtásától. Románia válaszul bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust és a diplomáciai kapcsolatok megszakításának lehetőségét is felvetette. Mindennek nyomán menekültek ezrei kezdtek Romániából Magyarországra áramlani. A feszült politikai helyzetben augusztus 28-án teljesen váratlanul találkozott Aradon az új magyar miniszterelnök, Grósz Károly Nicolae Ceausescuval, de egyetlen fontos kérdésben sem sikerült megállapodásra jutniuk.
A településszisztematizálási programot a román vezetés 1988 végén lelassította, amiben a nemzetközi tiltakozásoknál nagyobb szerepet játszott az anyagi eszközök hiánya. A falvakat eredetileg buldózerekkel akarták a földdel egyenlővé tenni, de aztán ekkoriban láttak napvilágot azok az elképzelések, hogy iskola, közlekedés, orvosi ellátás, postai szolgáltatás híján inkább hagyják őket maguktól elhalni. A tarthatatlan bel- és külpolitikai állapotot végül a romániai forradalmi átalakulás szüntette meg, amely 1989. december 22-én magával sodorta Nicolae Ceausescut és egész rendszerét.
MTI
Erdély.ma

Gyermekek, akiket nem kísér szülői szeretet
– Zsuzsikám, Zsuzsikám, de jó hogy lettél! Nagyanyád, hogy örülne neked, mert ő is Zsuzsa volt! De én téged itt hagylak! Mit csináljak veled otthon? Se fűtésünk, se villanyunk, se pénzünk, se ruhácskád nincs! Hogy vigyelek haza? Otthon van még három! – ezeket motyogta egy fiatalasszony császármetszés utáni kábulatában a szülőszoba szomszédságában. A gyermekáldást szívrepesve váró, s a gyermekre kincsként tekintő anyák fejében meg sem foganna ilyen gondolat, ezért mellbevágóak az elhangzott szavak! Kitisztult fejjel talán el sem árulta volna szándékát az újdonsült négygyermekes anya. Pedig a szándék előre ott lappang. Ma is szülnek olyan anyák, akiknek a gyermek nyűg, teher, nem kívánt jövevény. Maros megyében az utóbbi nyolc évben 506 gyermeket hagytak a kórházban.
Tavaly 48 gyermeket hagytak el
– 2005-ben 131 gyereket hagytak el, de miután ugyanebben az évben hatályba lépett a gyermekjogvédelemre vonatkozó 272/2004-es számú törvény, javult a helyzet, az ezt követő évben már "csak" 87 nem kívánt gyerek maradt intézményi gondozásban. Az elhagyott gyermekek száma az évek során csökkenő tendenciát mutatott, tavaly például 48 esetről beszélhettünk. A 48 gyerekből 28-at a gyermekkórházban, tízet az újszülöttosztályon, nyolcat a szülészeten és egyet-egyet a fertőző betegségek klinikáján, illetve a kardiológiai klinikán hagytak el – mondta Deák Elida, a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság gyermekjogvédelemért felelős aligazgatója.
Megszöknek az anyák!
A szóban forgó törvény megjelenése lehetővé tette, hogy hatékonyabban lépjenek fel a gyermekjogvédelem terén. A kórházakban, a polgármesteri hivatalokban szociális asszisztenseket alkalmaznak, ami nagyban hozzájárul a bajban levő terhes nők, anyák támogatásához. A szociális asszisztensek révén azonosítják a problémákat, és segítik a nehéz szociális helyzetben, szegénységben, rendezetlen családi körülmények között élő terhes anyákat, úgymond előkészítik a "terepet" a gyermek fogadására. Ez a prevenció része, amihez a civil szervezetek is hozzájárulnak. Ennek ellenére azok az anyák, akik előre megfontolt szándékkal úgy mennek be szülni, hogy otthagyják a gyermekeiket, nem visznek magukkal személyi iratokat, és megszöknek a kórházból. Sok esetben hamis névvel jelentkeznek be a szülészeten, s aztán bottal üthetik a nyomukat, pontosabban több intézmény összehangolt kutakodása következik. – Újabban a rendőrség és a gyermekjogvédelem asszisztensek közreműködésével lefényképezi azokat az anyákat, akikről előre feltételezik, hogy megszöknek, mert a fénykép segítségével utólag könnyebben azonosíthatók. Ezzel az óvintézkedéssel minimálisra csökken azoknak az anyáknak a száma, akiket a rendőrség, a helyi önkormányzatok alkalmazottai segítségével nem találunk meg. Ha az apa ismeretlen is, az anyára az anyakönyvezés miatt feltétlenül szükség van, hiszen az újszülöttnek ki kell állítani a születési bizonyítványát, s ehhez kellenek az anya adatai. Ha mégsem kerül elő az anya, akkor csak az adott település polgármesterének rendeletével anyakönyvezhető a gyermek. Az elhagyott gyermekek egy része családi típusú otthonokba, más részük pótmamákhoz kerül, de vannak rendellenességgel született gyermekek is, őket a neuropszichiátriai rehabilitációs központban vagy más gyógykezelő intézetben helyezzük el – tájékoztatott az aligazgató.
458 gyerek 258 pótmamánál
Dr. Horváth Adrienne, a Marosvásárhelyi 2-es Számú Gyermekklinika vezetője elmondta, jelenleg egy elhagyott kisbabát ápolnak, de volt úgy, hogy hármat-négyet is a gondjaikra bíztak. Télen, amikor otthon nincs fűtési lehetőség, többen "felejtik ott" a csecsemőket.
Szomorú és szívszorító érzés elhagyott csecsemők, kisgyermekek közelségébe kerülni, s szembesülni azzal, hogy nemcsak filmekben történhet meg az ártatlan életekkel szemben elkövetett kegyetlenség. A családi típusú házakban szervezett nyílt napokon láthattuk, hogy nem is a finom ebédre éhesek, nem is szép ruhára, játékra vágynak annyira, mint egy figyelő tekintetre, szerető ölelésre. Az elhagyott gyermekek, pláne akkor, ha valamilyen rendellenességgel jöttek a világra, egész életükre kiszolgáltatottak és sérültek lesznek. Azok a szerencsésebbek, akiket pótszülőkhöz helyeznek el, s akik legalább a pótmamát anyának szólíthatják. Maros megyében jelenleg 458 gyermeket 258 pótszülő nevel. Számoljunk csak! Huszonötös létszámmal számolva, tizennyolc osztálynyi gyermek.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Hol sírjaink domborulnak - A második világháborúban eltűnt székelyek (Levél a ládafiából)
Tarcal, 1951. évi nov. 29.
Kedves Klára néném! Bizony a sors igen igazságtalan velünk, idedobtak minket, messze otthonunktól, minden indok nélkül, azt sem tudhatjuk, még hová, merre vezethet az utunk.
Azt hiszem, Tarcalon én vagyok az egyedüli székely, így csupán a családommal énekelhetem drága székely Himnuszunkat. Hiszünk az Istenben, s ő segítségünkre fog jönni, valahányszor szükséget szenvedünk.
Itt csak fizikai (napszámos) munkát szabad végeznünk, melyért a legminimálisabb napszámot fizetik. Hárman keresünk annyit, hogy szűkösen éldegélhetünk belőle, pedig innen 6 km-nyire megyünk minden reggel, rossz úton, s onnan átlag 2 km-re a munkahelyre tovább, tehát naponta – munkán kívül – 14–17 km utat teszünk meg gyalog, mert a deportáltaknak nem jár szekér.
De élünk, s élni akarunk.
Dr. Laczkó kollégám sírját keresve megállapítottam, hogy a templomkertből 1945-ben az összes halottat exhumálták, s külön osztályozták a magyarokat, németeket, románokat és oroszokat. Utóbbiakat innen legnagyobb részt elszállították 16 km-re Szerencsre, s ott díszsírhelyet, illetve helyeket kaptak. A románokat itt temették el külön közös sírba; a németeket is. Így jártak a magyarok is. Azonban az itteni lakosság több magyar testvért, akiknek a személyazonosságát megállapíthatta, külön sírba tett.
Ma, vasárnap: ráértem, sok embert meghallgattam, s azok előadása után állapítottam meg, hogy a templomkertben az ostrom idején csak egy magyar tisztet temettek el. Úgy tartják, főhadnagy volt, s vannak olyanok, akik azt állítják, hogy egy szomszéd falu (Prügy) templomtornyában lőtték le, ahol megfigyelő lett volna. Kb. 19 éves tiszti legénye is volt, aki a temetésen szíve mélyéből siratta gazdáját. A temetése igen nagy pompával történt, valamilyen barátja vagy bajtársa rendezte. Ezt a hősi halottat is átvitték az itteni katolikus temetőbe 1945-ben, s ez a bajtársa ennél az áttemetésnél is jelen volt, mely szintén elég nagy pompával történt.
A katolikus plébánia anyakönyvébe bevezetve nincs, és a plébános, aki eltemette, Oroszországban meghalt. Így ezen a vonalon nem nyomozhattam. De találtam a templom és a temető közelében megbízható tanúkat, akik határozottan állítják, hogy tudják a sírját Dr. Laczkó főhadnagynak; meg is mutatták.
A katolikus temető hegyoldalon van. Keskeny, rossz út vezet hozzá. Temetőőr nincs. A kaputól egyenes út vezet felfelé kb. 300 lépésre, a halottas bódéhoz, mely egy deszkaalkotmány. Idáig érve jobb kéz felé kb. 12–15 lépésre van székely testvérünk sírja. Eléggé gondozott, gyomtalanított a sír, erős tölgyfakereszt rajta, tövénél két csokor őszirózsa, valószínű, halottak napjától maradt. A kereszten egy kb. 20x50cm-es zománctábla van megfordítva rászegezve, ez egy árusnak a reklámját mutatja, s a hátán levő üres részre lehetett felírva a név, mely lekopott. Valami László-féle nevet silabizáltam ki a keresztnév helyén, de ez nem biztos. A keresztre 1949-ig egy rohamsisak is rá volt szegezve, melyen puskalövés nyoma látszott, mint többen mondják. Szóval ennyit állapítottam meg, de tovább nyomozok vasárnaponként. Most már nekem is van egy kedves bajtársam, székely testvérem, akihez kimehetek, s akivel – úgy érzem – elbeszélgethetek. Ha meggyőződöm még teljesebben, hogy ez a sírja, a táblára fehér zománcfestékkel újból írom a nevét. Legyetek szívesek, sürgősen írjatok, hogy László volt-e, és mit írjak a táblára. Kérdezd meg a feleségétől.
Írjatok sokat, s bármerre visz is a végzet, tartsuk meg egymást testvéri szeretetünkben. Jó az Isten, megsegít minket.
Szeretettel csókolunk mindnyájatokat. Lajos és családja.
Közreadja: BÖLÖNI DOMOKOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az NSZK egymilliárd márkát fizetett Ceauşescunak a németekért
A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a Ceauşescu vezette kommunista Romániának azért, hogy jóváhagyja az erdélyi szászok és a bánsági svábok kitelepedését - írta hétvégi számában a Jurnalul Naţional című román lap a német közszolgálati rádió riportját ismertetve.
A második világháború után még 400 ezer német élt Romániában, akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott, és elnyomott. Ceausescu idején 225 ezer romániai német vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek a szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett - emlékeztettek a német rádióállomás összeállításában. Csaknem 210 ezer romániai német kitelepedési engedélyének megszerzése Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Securitatéval - derült ki a riportból.
Az ügyvéd részleteket is közölt a titkos művelet tarifáiról. Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok.
"Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Securitatéval való együttműködés erre nem terjedt ki" - mondta Hüsch, aki bevallotta, hogy a hivatalos összegek mellett sokszor csúszópénzt is fizettek a Securitate embereinek és más közvetítőknek.
"A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. Ceausescunak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst és behajtotta a pénzt Németországon" - idézte a cikk Eginald Schlattner írót, a Szeben megyei Veresmart (Rosia, Rothmart) evangélikus lelkészét.
A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában. A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve jöttek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Antonescu megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. A Romániában maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így már az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Ezt követte a Ceausescu-féle emberkereskedelem.
Ceausescu bukásakor még negyedmillió német élt Romániában, azt követően azonban másfél év alatt több mint 120 ezren telepedtek ki. A 2001-es népszámláláskor 60 ezren vallották magukat németnek Romániában.
A 2011-es népszámláláson - az előzetes eredmények szerint - 27 ezer német anyanyelvű lakost írtak össze az országban.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Lezárult korok, lezáratlan dilemmák
Az előadók közül Kántor Lajos nyitotta a sort, aki a Szabédi-életpályát bemutató Erdélyi sorskerék és az erdélyi magyarság létkérdéseit boncolgató Konglomerát (Erdély) című köteteiből idézett. Szabédi László azok közé tartozott, akik rendkívül koherensen és meggyőzően vitáztak még akkor is, ha nem mindig volt igazuk – állapította meg az irodalomtörténész, Szabédi László egykori tanítványa, hozzáfűzve: egyik elsőrendű alapérzése az otthontalanság volt. Vitába szállt az egyházzal, a hagyománnyal, Brassai Sámuel örökségével, a Kós-féle transzszilvanizmussal, Lükő Gábor magyarságfelfogásával, de még Vargyas Lajos verstanával is. A vitákba nagy vehemenciával kergette bele magát, ami aztán életét is megkeserítette. Kántor Lajos utalt továbbá arra, hogy műkedvelő nyelvészként Szabédi érdekes kísérleteket folytatott az indoeurópai nyelvészettel, a szakma éles bírálata azonban megint csak teherként nehezedett rá. A magyar nyelv európai hontalanságából fakadó nemzeti frusztrációja – a Bolyai Tudományegyetem jól ismert beolvasztása és a Szekuritáté zaklatásai mellett – szintén hozzájárult 1959-ben elkövetett öngyilkosságához.
Szabédinak mind a mai napig megfontolandó transzszilvanizmus-kritikája végett is érdemes hosszabban idézni a következő sorokat a Konglomerát című kötetből: „De vajon az országtranszszilvánizmus [Kós-féle transzszilvanizmus – megj. a szerzőtől] valóban a tényekkel számolt-e? Nem álmokat nyújtott tények helyett? Az erdélyi népek sorsközössége – hát az mikor volt? Tudniillik most egyáltalán nincs! Nemcsak a román nem érez sorsközösséget a magyarral, de a szász sem, s hovatovább jobbadán a zsidó sem. […] A transzszilvánizmust, azt a tanítást, amely az erdélyi népek sorsközösségét és egymás megértését hirdette, éppen az a nemzedék találta ki, amelyik nem is értett románul, amelyik nem is ismerte a románságot. Ha más úton nem jutottunk volna ugyanarra az eredményre, ebből is kiderülne, hogy a transzszilvánizmus egy olyan nemzedék szellemi terméke, amely nemzedék egész szellemi fegyverzetét a nagy magyar állameszme védőpajzsa alatt szerezte, amely nemzedék idegenül és értetlenül állott a megváltozott helyzetben. Már csak ezért is gyanakodni kellene, hogy a transzszilvánizmus téves; hogy úgy mondjam, nem szakértők csinálták, hanem a kisebbségi sors dilettánsai.” – hangzott el Kántor Lajos felolvasásában. Ide kapcsolódik Csapody Miklós irodalomtörténész társadalmi visszhangtalanságra utaló, csípős megjegyzése is, miszerint „ez olyan, mint a jobbkéz-szabály: nem elég, ha csak én tudom.”
Dávid Gyula irodalomtörténész nagy részletességgel mutatta be a kalotaszegi Szucságon tartott 1946-os konferenciát, amikor még sokan hittek egy demokratikus jövő kibontakozásában. Itt Szabédinak a Magyar Népi Szövetséggel szemben megfogalmazott kritikáját érdemes kiemelni: „Soha ennyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság, de: ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ülünk fel. Mi már annak is felülünk, amit nem is ígérnek! […] A magyaroknak a románokkal való egyenjogúsága: program s el is hiszem, hogy mi komolyan is gondoljuk. Szövetségeseiktől ezt a programot a mi vezetőink is nyújtják a népnek. A nép aztán cserében hadd adja földjét, házát, adóját: ezek viszont valóságos dolgok, melyek a román nép valóságos gyarapodását szolgálják.”
Csapody Miklós a különbségtétel fontosságát hangsúlyozta: Szabédi László vitázó volt, és nem vitatkozó, még kevésbé kötözködő. Előadásában Balogh Edgárnak és Gáll Ernőnek a Korunk hasábjain kibontakozott szellemi tusáját elevenítette fel, amelyek bár „vérre menő” viták voltak, nem maradt nyomuk a kortárs emlékezetben – figyelmeztetett az irodalomtörténész. Megjegyezte: Balogh Edgár és Gáll Ernő között jelentős alkati, műveltségbeli és szemléletbeli különbség mutatkozott. Balogh Edgár kozmopolitizmussal, konformizmussal vádolta a fiatal Gáll Ernőt, aki ugyanakkor szektariánus, újításra képtelen, állandóan védekező és sértett főszerkesztő-helyettesnek nevezte Baloghot – míg utóbbiról az önrevízió, nyitottság és kritikus őszinteség képe körvonalazódott. Mégis, az idő Balogh Edgárt igazolta – zárta mondandóját az előadó.
Befejezésül Demény Péter költő, író nyújtott vázlatos képet Bretter György filozófusról, akiről mint a nemzedék szellemi atyjáról beszélt. Az emléknap fényében kiemelendő a filozófus azon idézett gondolata, miszerint különbséget kell tennünk végzet és sors között. Így sorsról csak akkor beszélhetünk, ha az ember felismeri azt, szembe megy vele, ezáltal pedig végzetét sorssá alakítja.
A szervezést a közönség soraiban ülők is elismerően méltatták, buzdítva a konferenciák folytatását, a dokumentumokra és az emlékezésre támaszkodva. Kántor Lajos hangsúlyozta: az egyetem magyar tanszékének bekapcsolódása továbbra is várat magára, a Szabédi Emlékház ugyanis, mint kutatóműhely, a szakmabeliek együttműködésére szólít.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Belföldi hírek
Bányavállalatot alapítana a kormány
A kormány arra készül, hogy önálló cégbe tömörítse a verespataki aranybányászat újraindítására készülő Roşia Montană Gold Corporation társaság román állami tulajdonban levő kisebbségi részvénycsomagját. A tervek szerint a kormány az állami tulajdonban levő Minvest Déva társaság részleges felosztásával hozná létre a Minvest Roşia Montană társaságot, és arra ruházná át az államnak a kanadai többségi tulajdonban levő Roşia Montană Gold Corporationban (RMGC) birtokolt 19,3 százalékos tulajdonrészét.
Az új társaság fő tevékenységi köre a bányászatot kiegészítő szolgáltatások elvégzése lenne, és működését Dan Şova infrastruktúráért és külföldi beruházásokért felelős tárca nélküli miniszter felügyelné. A kormány megfeszített ütemet diktál: május közepéig valamennyi érintett minisztériumnak láttamoznia kell a tervezetet, az új társaságnak pedig a kormány döntése utáni két hónapban működőképessé kell válnia. A kabinet azzal készül érvelni a döntés mellett, hogy a Verespatak környéki színesfémek kitermelése több milliárd dollárra becsült bevételt hozna a költségvetésnek, nagymértékben hozzájárulhatna a romániai bányászat fellendítéséhez, és sok munkahelyet teremtene egy olyan térségben, amelyet ma munkanélküliség sújt. Az új társaság létrehozását azért tartja szükségesnek, hogy közvetlenül tudja felügyelni az RMGC tevékenységét, biztosítani tudja a haszon részarányos befizetését a román költségvetésbe, és függetleníteni tudja a Minvest Déva gazdasági kilátásaitól. Eugen David, a verespataki aranybánya megnyitása ellen küzdő Alburnus Maior egyesület elnöke elmondta: egyelőre nem látja át a döntés hátterét, de nyilvánvaló, hogy „körmönfont megoldásra készül a kormány”. Hozzátette: az általa vezetett egyesület perek sorával próbálta megakadályozni a verespataki bányanyitást, e perekben ügyvédeiknek a Dan Şova miniszter édesanyja által működtetett ügyvédi irodával kellett megküzdeniük. Ezen iroda ügyvédei képviselték ugyanis a RMGC érdekeit. Az érdek-összefonódást jelezni fogják az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnek. Az RMGC 1997-ben szerzett bányászati engedélyt Verespatak térségében, ahol a római kori emlékeket őrző település eltüntetésével, ciántechnológiás eljárással, 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt készül kitermelni.
Középkori az úthálózatunk
Romániának még a huszonegyedik században is középkori közlekedési rendszere van – derül ki az országos statisztikai hivatal adataiból. Vannak olyan országutak – főként Vrancea, Giurgiu és Argeş megyében –, amelyek olykor 15 kilométeres szakaszon földutak és 260 kilométeren kövezettek. Ezeket télen le is szokták zárni, mert balesetveszélyesek. A megyei utak esetében még rosszabb a helyzet, országszinten 2200 kilométer földút és több mint 7000 kilométer makadámút. Az aszfaltozott részek is többnyire a régi szekérutak sokszor élesen kanyargó nyomvonalát követik, igen kevés kiigazítással. Az uniós országokhoz mérve Románia az autópálya-építésben is sereghajtó: habár 2011 óta növekedett a számuk, jelenleg összesen 550 kilométer használható, az sem összefüggő, Szeben mellett például csak 20 kilométeres. Ehhez képest Spanyolországban 13 000, Franciaországban vagy Németországban 11 000 kilométer autópályát adtak át a forgalomnak.
A munkahelyekért sztrájkolnak
A Szabad Szakszervezetek Maros megyei szervezete az Azomureş vegyipari üzem érdekvédelmi szervezetével közösen bejelentette, hogy ma délután 2 óra és fél 5 között tüntetést szerveznek a Maros megyei prefektúra előtt. Az alkalmazottak az ellen tiltakoznak, hogy a kombinát vezetősége külső céget fog megbízni a gyár gépeinek és berendezéseinek karbantartásával. Az érdekvédelmi szervezetek szerint az intézkedés munkahelyek megszűnéséhez vezethet, mivel e berendezések műszaki állapotától függ a gyár közép- és hosszú távú tevékenysége. A marosvásárhelyi vegyipari üzem svájci vezetősége a kombinát megvásárlásakor azt vállalta, hogy 2015-ig korszerűsíti a gyár berendezéseit, és ezáltal csökkenti a légszennyezést. Ez a feltétele annak, hogy meghosszabbítsák a kombinát működési engedélyét. t Az Azomureş húsvétra egy országos minimálbérnek megfelelő összeget, 750 lejes báránypénzt adott 2000-nél több alkalmazottjának. A vállalati kollektív munkaszerződés értelmében a cég egy évben négyszer – húsvétkor, karácsonykor, a kémikusok napján, illetve a pihenőszabadság kivételekor – oszt jutalompénzt. A magyar alkalmazottak március 22-én, a húsvétot május 5-én ünneplő románok április 26-án kapták meg a juttatást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KRE: lassan zajlik az átvilágítás
Másfél évtized alatt, 1998 óta alig több mint a felét sikerült kézhez kapni azoknak a szekusdossziéknak, amelyeket a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól (CNSAS) igényelt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) belső átvilágító bizottsága – mondta el hétfői sajtótájékoztatóján Antal János előadótanácsos, kutatóbizottsági tag.
Mint ismeretes, a KRE még Tőkés László püspöksége alatt indította el az átvilágítási folyamatot, amelynek során eddig több mint 90, lelkipásztorokról szóló iratcsomót kért ki a CNSAS-tól, ebből 47-et kapott máig kézhez.
Antal János felidézte: az iratcsomók kikérése 1999-ben, a CNSAS megalakulásakor kezdődhetett meg. „Az, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az átvilágítást elsőként vállalta fel a romániai egyházak közül nem azt jelenti, hogy csak a mi egyházkerületünk kebelében voltak ügynökök, informátorok – a vizsgált dokumentumok alapján kijelenthető, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Ráadásul az erdélyi magyar közvélemény legalább annyira kíváncsi az RMDSZ politikai vezetőinek aktáira, mint bármelyik egyház tisztségviselőinek múltjára” – fogalmazott Antal János. Hozzátette: természetes, hogy a közvélemény az egyházi besúgókhoz másképp viszonyul, hiszen az egyháznak egyfajta erkölcsi tartása is van.
Az átvilágítás jelenleg két tagozaton működik az egyházkerületben – tájékoztatott Antal János. Létrejött egy, öt lelkészi tagból Átvilágító Bizottság, amelynek munkáját egy négytagú, úgynevezett Kutató Bizottság segíti – ez utóbbinak feladata a levéltári kutatás. „Voltak esetek, amikor kutatásaink során egy-egy személy megfigyelési dossziéjához jutottunk hozzá, de ha bizonyos idő után ismét kértük az illető személy fellelhető dokumentumait, előkerült a hálózati dosszié is, így már egész más színben tűnt fel az adott lelkész szerepvállalása.
Más esetekben kiderült, hogy olyan lelkészeknek képeztek hálózati dossziét, akik egyetlenegy információs anyagot sem szolgáltattak” – részletezte az előadótanácsos. Mint kiderült, bár csak 47 dosszié került az átvilágító bizottság birtokába, a CNSAS által kiadott igazolások alapján 55 esetben született döntés. Hat esetben bizonyosodott be, hogy valamely királyhágómelléki lelkipásztor együttműködött a kommunista titkosszolgálattal. Az ellentmondásos és/vagy felderítetlen esetek száma ennél nagyobb.
Tőkés László, a KRE korábbi püspöke ugyanakkor elmondta: évek óta hiába kéri a magyar kormánytól, hogy az Erdélyből áttelepült, bizonyítottan besúgómúltú lelkipásztorok átvilágítását kezdje meg, megkereséseire mindmáig nem érkezett válasz.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Három vendégjáték érkezik májusban Marosvásárhelyre
Kézdivásárhelyi, nagyváradi és nyíregyházi vendégjátékokat láthatnak májusban a marosvásárhelyi színházkedvelők. Ez alkalomból egész hónapban hétfőnként is nyitva tart a Színház jegypénztára (12.00 és 15.00 óra között). Változatlan a Kultúrpalota jegyirodájának órarendje, és valamennyi vendégjátékra jegy váltható online is, a www.biletmaster.ro honlapon.
BUGRISOK – a kézdivásárhelyi Városi Színház bérletes vendégelőadása
Május 7-én, kedden és 8-án, szerdán 19.00 órakor a Nemzeti Színház nagyszínpadán lép fel a kézdivásárhelyi Város Színház Carlo Goldoni Bugrisok című komédiájával. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mesteri szakán színész- és rendezőként diplomázott Balogh Attila által színre vitt produkciót május 7-én az Aranka György diákbéreltesek, május 8-án pedig a Bolyai János diákbérletek tulajdonosai tekinthetik meg. A fennmaradó helyekre jegy váltható.
Május 2-án és 3-án a Kultúrpalota jegyirodája – a megszokott órarend szerint – 12.00 és 17.30 között tart nyitva. Ugyanakkor május 6-án, hétfőn is lehet jegyet váltani a kézdivásárhelyi vendégjátékra a színházi jegypénztárban, amely 12.00 és 15.00 óra között tart nyitva. Online jegyvásárlás: www.biletmaster.ro
A NAGY ROMULUS – nagyváradi vendégjáték Szélyes Ferenc főszereplésével
Szélyes Ferenc, a Tompa Miklós Társulat színészének címszereplésével május 14-én, kedden 19.00 órától tekinthető meg a Nagyteremben Friedrich Dürrenmatt tragikomédiája, A Nagy Romulus. Szabó K. István rendezését a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának előadásában, a Tompa Miklós Társulat meghívására láthatják a marosvásárhelyi színházkedvelők. Jegyek már válthatók online, a www.biletmaster.ro honlapon, valamint a színházi jegypénztárban és a Kultúrpalota jegyirodájában.
NYÍREGYHÁZI VENDÉGJÁTÉK: május 29-én komédia a Nagyteremben
Csokonai Vitéz Mihály egyik legsikeresebb vígjátékával lép fel Marosvásárhelyen a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Társulata. A Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója, Keresztes Attila által rendezett Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című magyarországi produkció május 29-én, szerdán 19.00 órakor tekinthető meg a Nemzeti Színház nagyszínpadán.
A vendégjátékra jegyek már válthatók online, a www.biletmaster.ro honlapon, valamint a színházi jegypénztárban és a Kultúrpalota jegyirodájában.
Maszol.ro

Emlékezés Szászföldre
Az Erdélyben sűrűn autózóknak Segesvár és Kőhalom közötti főúton bizonyára feltűnt néhány, a többitől lényegesen elütő építkezésű település. Szászkézd, Szászbuda – nem csak nevükkel, hanem sajátos, egyszerre levegős és zárt házaival, kapuival is jelzik: az egykori Szászföldön járunk. Harminc éve még virágzó szász települések voltak, ma többnyire betelepített cigányok által lakott falvak.
A magyarok és románok mellett Erdély országalkotó népességeként tisztelt németek közül ma már csak mutatóban találkozhatunk néhánnyal, a szász-sváb lakosság amolyan szimbolikus mércét adó „ártalmatlan” törpekisebbséggé vált, amelynek értékeit szinte demonstratív módon ismeri el a többségi nemzet. Túl későn, hiszen a munkaszeretet, a fegyelmezettség, a takarékosság szinonimájának tartott németeket – 225 ezer lelket – a román kommunista hatalom gyakorlatilag fejpénz ellenében árusította ki az akkor még kettészakadt anyaország nyugati államának. A Német Szövetségi Köztársaság több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a román államnak, harmad akkora összeget pedig az Izraelbe igyekvők kilépési „kapupénzéből” inkasszált Bukarest.
Így fest a leltár. Borítékolható módon az erdélyi magyarság is eladó lett volna, ha nincs a szocialista nemzetköziség, amelynek tagjai mégiscsak némi „prüdériával” kezelték a hivatalos diskurzusban igazából nem is létező kérdést. Hiszen ha a kisebbségek ügye minden ország belső kezelendő problémája, akkor, ugyebár, hogyan lehetne bármilyen adásvétel tárgya?
Nagy és reális újkori veszély viszont az elvándorlás. Az a fajta népességmozgás, amelyet a szabad helyváltoztatás, munkavállalás alapvető és rögzített emberi jogai hitelesítenek. Amelyet súlyosbodó gazdasági- és életkörülmények magyaráznak és ösztönöznek. Az önmegvalósítás, érvényesülés lehetősége, amellyel élni minden ember kétségbevonhatatlan joga. A folyamat egyik mozgatórugója ma éppen a hivatalos román állampolitika, amely nyílt és burkolt tiltásokkal, üldözésekkel, a magyar érdek-képviseleti alakulatok közötti konfrontáció intézményes fenntartásával állandó bizonytalansági légkört igyekszik fenntartani.
A németek 400 ezres lélekszámból indultak, virágzó ipart, kultúrát, közösségi életet alakítottak ki, s egy perverz politikai kurzus áldozataiként tűntek el gyakorlatilag az erdélyi közéletből. Példájuk, emlékük nem csak nosztalgiázásra kell hogy ösztönözzön, hanem a megmaradásunk új utainak és energiáinak felkutatására is. Mert mi, magyarok a még mindig 1,3 milliós lélekszámunkkal nehezebb falat vagyunk. Hitünk szerint lenyelhetetlenek.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Nagy Benedek-ügy
Egyre közelebb került 1994 decemberére az RMDSZ a brassói kongresszus által megszabott kétéves határidőhöz, ameddig meg kellett volna tenni azokat a létfontosságú, az autonómia irányában mutató önépítő lépéseket, amelyek nem ütköztek az etnokratikus román törvényi előírásokba.
Az RMDSZ-t több alkalommal is érte az a jogos vád román részről, hogy nem hajlandó megmondani, mit is ért autonómia alatt, s csak játszik a szavakkal. E vád élét vette volna el, ha a III. kongresszus határozatainak megfelelően elfogadásra kerülnek az úgynevezett autonómiastatútumok, melyek jogszabályi nyelven fogalmazzák meg nemzeti közösségünk emancipációs közakaratát, szuverenitásunk követelt szintjét: a több szintű autonómia formájában megfogalmazódó önszerveződési igényünket.
Az autonómiastatútumok előkészítése és elfogadtatása akár az SZKT-val, akár a következő kongresszussal, akár mindkettővel kizárólag a magyar politikai akarat függvénye volt, azon belül az RMDSZ vezetőségének elhatározottságától és következetességétől függött. Az RMDSZ vezetése viszont valamilyen oknál fogva nem tartotta eléggé fontosnak e dokumentumok véglegesítését, pedig akkor – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – minden együtt volt ehhez. A balliberális ellenzéket „pacifikálták” az RMDSZ struktúráján belül elnyert pozíciók (a Kolozsvári Nyilatkozat ellen annak konszenzusos elfogadás után leghangosabbak ágálók közül Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök lett, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök), a sajtó, az egyházak, a civil szféra pedig egyöntetűen támogatta a hatalmas többséggel elfogadott brassói dokumentumokat. Hasonlóan fontos lett volna az erdélyi magyar nemzeti kataszter összeállítása, valamint az erdélyi magyarság saját „parlamentjének” megválasztása belső választásokon a kataszter választói névjegyzékként való működtetésével.
Puccskísérlet
E kulcsfontosságú stratégiai lépésekből semmi nem valósult meg azóta sem. Talán nem független ettől, hogy 1994 decemberében a brassói menetrend betartása mellett a leghangsúlyosabban kiálló, egyben a legmagasabb, tiszteletbeli elnöki pozíciót betöltő Tőkés László ellen példátlan támadást indított egy parlamenti képviselő, Nagy Benedek, akinek akcióját minden jel szerint a Markó-párti fősodor támogatta.
Nagy Benedek 1994. december 20-án rövid röpiratot osztott szét képviselőtársai között, amelyben átvéve a román sajtó abszurd, azóta leleplezett rágalmát, Tőkés Lászlót szekus ügynökként tüntette fel, az „Ördög szolgájának”, „gátlástalan puhánynak”, „az igazságot elhallgatónak”, „hűtlen kezelőnek” nevezte, aki „fülelő lelkiismerettel” szolgálja embertársait. Nagy Benedeknek az adta az apropót a röpirat megírásához, hogy a magyar rádióban elhangzott egy olyan tudósítás, mely szerint Tőkés László elismerte volna együttműködését a Szekuritátéval, „mint mindenki más”. E nyilvánvaló rágalmat, amely mögött minden bizonnyal az MSZP-SZDSZ-es kriptokommunista hatalom titkosszolgálata állt, Nagy Benedek készségesen „elhitte”, s ahelyett, hogy az érintettel – s egyben elöljárójával – tisztázta volna a kérdést, akcióba lendült. A röpirat szövege alatt nem olvasható aláírás szerepelt, annak megfogalmazása pedig arra utalt, hogy szerzője aláírásokat kívánt gyűjteni a képviselőtársai között Tőkés László ellenében. Ezért talán nem indokolatlan Nagy Benedek akcióját puccskísérletnek nevezni.
Kizárás és honorálás
Borbély Imre Hargita megyei képviselő a szóban forgó frakcióülésen javasolta a probléma azonnali megtárgyalását és testületi elhatárolódást Nagy Benedektől. Tokay György frakcióvezető pozíciójával visszaélve azonban megakadályozta a politikai bomba azonnali hatástalanítását. Tőkés László néhány nappal később összehívta tanácsadó testületét, és úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul. Markó Bélát 1994. december végén 29 magas rangú RMDSZ-tisztségviselő, zömmel képviselők és szenátorok, levélben szólították fel azonnali állásfoglalásra, Markó viszont kivárt, majd válságstábot – az RMDSZ Operatív Tanácsát – hívott össze az ügy megtárgyalására. Ezzel egyrészt azt sugallta, hogy válság van, másrészt időt adott arra, hogy a kognitív méreg minél mélyebbre hatoljon az erdélyi magyar társadalom tudatába, a tiszteletbeli elnök hitele minél jobban csorbuljon. Az Operatív Tanács az Etikai Bizottság elé utalta az ügyet.
Az is szabályos összeesküvésre utal, hogy Tőkés az RMDSZ megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából összehívott ünnepi gyűlésre az utolsó pillanatban kapott meghívót annak dacára, hogy személyével egyedül képviselte az RMDSZ élén a kontinuitást. A gyűlés szervezői vélhetően arra számítottak, hogy január közepére sikerül a tiszteletbeli elnököt erkölcsileg-politikailag annyira ellehetetleníteni, hogy távol tartása az eseménytől természetesnek hasson.
Az ügy kivizsgálása után az Etikai Bizottság Nagy Benedeknek az RMDSZ-ből való kizárását javasolta az SZKT-nak, amely elfogadta a bizottság álláspontját. Nagy Benedek a kongresszushoz fellebbezett, a kongresszus pedig visszavette akizárt politikust, szankcióképpen megvonva az SZKT-tagságát. Két évvel később, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásának idején Nagy Benedeket a vallásügyi államtitkárságon láthattuk viszont.
Szertefoszló álmok
A Nagy Benedek-ügy bebizonyította: az autonómia ellenfelei és a román hatalom RMDSZ-en belüli szövetségesei a legdurvább, legetikátlanabb eszközöktől sem riadnak vissza, ha le akarnak számolni valakivel. 1994 végéig még elképzelhető volt, hogy az eladdig a két tábor között látszólag egyensúlyozó Markó Béla elnyerje az autonomista oldal támogatását, de gyászos részvétele a Tőkés-ellenes akcióban lehetetlenné tette ezt. Hogy fél évvel később mégis elnökké választották, az egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy 1995 májusában már nem az elvszerűség, a programhűség, a politikai következetesség jelölt valakit az RMDSZ elnöki tisztségének betöltésére, hanem a nyers hatalomtechnika, a gátlástalan machiavellizmus.
A Nagy Benedek-üggyel és annak a fősodor általi támogatásával a közös autonomista önépítkezés álma szertefoszlani látszott, új korszak kezdődött, amelyet a politikatörténet az „abszurd kuriózumok” rovatban fog feljegyezni.
A folytatást ismerjük: kormányzati szerepvállalás, engedménymorzsák, ismételt becsapatás, ultimátum az önálló állami egyetem ügyében, majd annak visszavonása a mindmáig létre nem hozott Petőfi-Schiller egyetem ürügyén, protokollum-politika, majd 2003-ban az RMDSZ pártosítása és leszámolás a belső választások eszméjével. Ez volt az a pont, amikor az autonomisták saját szervezetek megalakításába fogtak, mert értelmetlennek látszott az RMDSZ-en belül bármiféle autonomista utóvédharc. Ez viszont már egy mába hajló másik történet, amelyet a jelen szereplői írnak.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)