Összefognak a történelmi egyházak
Egységesen lépnének fel az erdélyi magyar történelmi egyházak, hogy a visszaszolgáltatás terén érvényesítsék érdekeiket, mivel ragaszkodnak a teljes restitúcióhoz. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke a Krónikának elmondta, attól tart, hogy a kormány kirakatmegoldásokat keres, és a restitúciós törvény módosításával érdemben nem rendeződik az egyházi vagyon teljes visszaszolgáltatása. „Ismerem az RMDSZ által benyújtott módosító javaslatokat: amit abból el tudnak fogadtatni, azzal maradunk. Amit a történelmi magyar egyházak vezetői mondanak vagy javasolnak, az a kormány előtt nem sokat nyom a latban” – mondta lapunknak az egyházi elöljáró.
Potyó Ferenc szerint ideje volna valós megoldásokat keresni a visszaszolgáltatás elfogadható módon történő rendezésére, de nem tapasztalja, hogy a kormány komolyan foglalkozna a kérdéssel. Erdélyben a római katolikus egyház visszaigénylései mintegy 40 százalékban rendeződtek kielégítő módon, kéréseik többsége valamilyen formai hiányosság miatt függőben van, mondta Potyó Ferenc, aki szerint nincs akarat a teljes visszaszolgáltatásra.
Ötvenéves mulasztást kell pótolni
A református egyház csak a természetben való visszaszolgáltatást tartja elfogadhatónak – szögezte le a Krónikának Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint 23 éve várnak arra, hogy visszakapják egykor elkobozott ingatlanjaikat, ha újabb további húsz évre kötelezik őket az ingatlanok jelenlegi rendeltetésének megtartására, egy emberöltő telik el, mire valóban birtokba vehetik épületeiket. A református egyház nem akarja megváltoztatni például az iskolaépületek rendeltetését, ám az ingatlanoknak a karbantartása a felhasználóra hárul. „Alaptalanok azok a gyanúsítások, hogy magas bért kérünk, ebből nem jövedelmet akarunk, hanem ezeket az összegeket mind, sőt még többet is, a gyakran leromlott állapotban levő épületek javítására fordítjuk. Sok esetben ötvenéves mulasztást kell pótolni” – szögezte le a püspök. Kató Béla úgy véli, az elmúlt években szándékosan késleltették a restitúciót, vagy perek sorozatával akadályozták meg, hogy birtokba vegyék épületeiket. A kárpótlással és a tervezett pontrendszerrel kapcsolatban is kétségeik vannak, hiszen például egy belvárosi, 100–200 éves ingatlant olyan kevésre értékelhetnek, hogy gyakran a terület többet ér, magyarázta Kató. Hozzátette, kulturális és tanintézményeknek épült ingatlanjaikról semmiképpen nem mondanak le, hiszen ezek a tevékenységek jelentik az egyház lételemét. „A módosítás nem lehet számunkra előnyös, a tervezett elhúzódó kárpótlási folyamat is erre utal, de mindenképpen a törvény gyakorlati alkalmazásakor derül ki, hogy az állam mennyire kötelezi el magát a valós visszaszolgáltatás mellett” – vélte a püspök. Kató Béla elmondta, 850 kérést nyújtottak be, ezek egyharmadában született döntés, ám ezen esetekben sem tudták mindig birtokba venni az épületeket. Főleg falvakon kapták vissza épületeiket, viszont szimbolikus ingatlanjaik esetében – mint például a kolozsvári Ady–Şincai iskola épülete, a marosvásárhelyi kórházépület, Désen a főtéri épületsor vagy a bukaresti Műszaki Egyetem egyik épülete – nem született döntés.
Csak a „restitutio in integrum” elvét tartja elfogadhatónak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) is, erről közgyűlési határozat is tanúskodik – jelentette ki lapunknak Csűry István püspök. Kifejtette: a KRE nem adta fel azt a követelését, hogy természetben kapja vissza elkobzott ingatlanait, biztos benne, hogy a közgyűlés nem fogadná el a kormány legutóbbi felvetését, amennyiben az csak az állam számára lenne előnyös. Elmondta: ezután is békés eszközökkel tiltakoznak majd a hasonló intézkedések ellen, ha a kormány felelősségvállalással elfogadja a jogszabályt, levélben fordulnak majd a miniszterelnökhöz. A püspök egyébként úgy sejti, nemcsak a református egyházkerületeknek lesz majd ellenére a hétéves lejáratú kártérítés, a Ponta-kabinetnek az egyházak közös ellenállására kell majd felkészülnie. Biztos benne, hogy a magyar történelmi egyházak egységesen lépnek majd fel vagyonukért. A KRE által visszakövetelt ingatlanok közül a zilahi Wesselényi-kollégium a legnagyobb és legjelentősebb, a püspök szerint ennek visszaszerzése az egyházkerület erkölcsi kötelessége.
Meg kell találni a közös hangot
Bálint Benczédi Ferenc, a magyar unitárius egyház püspöke lapunknak elmondta, ideje volna, hogy végre gyorsabban rendeződjön az egyházi visszaszolgáltatás, amelyet az elmúlt években csak halogattak. „Ha az egyházi ingatlan már nem létezik, nincs tárgyalási alap, de ha megvan, minden esetben szeretnénk természetben visszakapni” – jelentette ki a püspök, aki a jelenlegi módosítás hatékonyságát is elgondolkodtatónak tartja. A történelmi magyar egyházaknak meg kell találniuk a közös hangot a hatékony érdekérvényesítésért, hangsúlyozta az egyházi elöljáró, aki szerint már folyamatban van az egyeztetés a többi erdélyi püspökkel. „Eddig hihetetlenül lassú volt az ügyintézés, aktatologatás zajlott, mintha időnyerésre játszottak volna” – mondta a püspök, aki szerint az államnak nem érdeke a teljes visszaszolgáltatás. Az unitárius egyház 55–60 százalékban kapta vissza egykor államosított vagyonát, sok esetben kárpótlásra várnak.
A kormány pénteken társadalmi vitára bocsátotta a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó új törvénytervezetet, amelyet a kabinet parlamenti vita nélkül akar elfogadni. A restitúciós hatóság honlapján közzétett tervezet általános elvként fogalmazza meg, hogy a természetbeni visszaszolgáltatást kell alkalmazni ott, ahol ez még lehetséges. Ugyanakkor a jelenlegi öt év helyett 25 évre terjeszti ki azt az időszakot, amely alatt az egészségügyi, oktatási és kulturális intézményeknek otthont adó épületek rendeltetése nem változtatható meg. Ez a rendelkezés magánszemélyi, egyházi és nemzeti kisebbségi közösségi vagyonra egyaránt vonatkozik. Ebben az időszakban a tulajdonos bérleti díjra jogosult. A tervezet szerint az állam 2017-től fizet pénzbeli kárpótlást azoknak a jogosultaknak, akik nem kaphatják vissza természetben ingatlanjaikat, ehhez hét év áll a rendelkezésére. Addig az igénylők úgynevezett árverési pontokban részesülnek, s azokat az állam által áruba bocsátott, más ingatlanok megvásárlására használhatják. A kormány várhatóan március 26-án vállal felelősséget a tervezetért. Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel, tegye működőképessé az elkobzott ingatlanok restitúciójával kapcsolatos jogorvoslati rendszert.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),

Bennem is megvan a székely konokság
A parlamenti alkotmánymódosító bizottság RMDSZ-es póttagja, Biró Rozália szerint a Szociál–Liberális Szövetség az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti testületre. A szenátort, Nagyvárad korábbi alpolgármesterét a bizottság munkájáról, a románok tűréshatáráról Cseke Péter Tamás kérdezte.
Ha jól tudom, az alkotmánymódosító parlamenti bizottság tagjának jelölték, időközben azonban „lefokozták” póttaggá. Ez hogyan történt?
A bizottság úgy döntött, túl nagy a testület létszáma, és ezt csökkenteni kell. Így Máté András Levente képviselő a bizottság tagja, én pedig az RMDSZ által javasolt póttagja vagyok. Ám a testület szabályzata értelmében a póttagok is részt vehetnek az ülésen, kifejthetik az álláspontjukat a napirenden lévő kérdésekről.
Mi történt eddig az alkotmánymódosító bizottságban?
Eddig öt ülésünk volt, és a legutóbbi volt az első alkalom, amikor talán érdemben kezdett el tárgyalni a bizottság arról, melyek is a feladatai. Az ezt megelőző üléseken csak az kristályosodott ki, hogy megalakul a Cristian Pârvulescu politológus vezette, szakértőkből álló Alkotmányozó Fórum. A gyanúm szerint ezzel a fórummal próbálják kikerülni azt, hogy a parlamenti bizottságban érdemi munka, vita legyen. Ugyanis az előző üléseken ahelyett, hogy érdemben dolgozott volna a bizottság, inkább huzavona folyt. A testület elnöke, Crin Antonescu szenátusi házelnök valahogy megpróbálta az Alkotmányozó Fórumra testálni azokat a szerintem nagyon fontos lehetőségeket, hogy komoly, érdemi vita folyjon az alkotmánymódosításról. Tartok attól, hogy ezt a fórumot paravánként fogják használni. Párhuzamosan terveznek majd közvitákat, ezeknek az eredményeit összesítik és sorrendbe állítják, és azt fogják majd nekünk mondani: az lehet, hogy a parlamenti bizottságnak más a véleménye, de lám, az Alkotmányozó Fórum, azaz a civil szféra, a szakértők ezt másképp látják. Vagyis gyanúm szerint a Szociál–Liberális Szövetség (USL) az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti bizottságra.
Varga Attila volt RMDSZ-es képviselő is tagja az Alkotmányozó Fórumnak. Ő azt nyilatkozta, hogy a parlamenti bizottság munkája az elsődleges, a honatyák nem kötelesek figyelembe venni a fórum ajánlásait. Ez nem ellentmondás?
Nézze, a parlamenti szakbizottságban is a szociál–liberálisok vannak többségben, és minden bizonnyal az sem véletlen, hogy az USL-hez közel álló Pârvulescu vezeti az Alkotmányozó Fórumot. Bár azt tudnám önnek mondani mondjuk két hónap múlva, hogy a sejtésem nem igazolódott be!
Mi történt a legutóbbi ülésen?
Valamennyi parlamenti párt beterjesztette azokat a témaköröket, területeket az alkotmányból, amelyeket szerinte módosítani kellene. A Demokrata-Liberális Párt például 13, a Dan Diaconescu Néppárt 24, az RMDSZ 27 ilyen témakört javasolt. A javaslatok nem arról szólnak, hogyan módosítanánk az adott témakörhöz tartozó alkotmányos előírásokat, csupán a módosítani kívánt területeket jelölik meg. Mi a felsorolásunkat a Romániát nemzetállamként meghatározó cikkellyel kezdtük, a második javaslatunk a történelmi kisebbségek államalkotó nemzetként való elismerése volt.
Mi lesz a sorsuk ezeknek a javaslatoknak?
A legutóbbi ülésen azt mondta a bizottság egyik, PSD-s alelnöke: a beérkezett témaköröket elemezve megállapíthatjuk – királyi többes volt, ami sértette a fülemet –, hogy vannak olyan felsorolt területek, amelyek nem képezik alkotmánymódosítási vita tárgyát. Nem mondta ugyan ki, de Románia nemzetállami jellegére utalt. Az alkotmány 152. cikkelyére hivatkozott, amely azt a három paragrafust sorolja fel, amelyek nem módosíthatók az alaptörvényben. Egyebek mellett nem lehet hozzányúlni a Románia nemzetállami jellegére vonatkozó cikkelyhez sem. A PSD-s alelnök bejelentését Crin Antonescu bizottsági elnök is azonnal felkarolta. Máté András képviselő kollégám erre úgy reagált: elfogadhatatlan számunkra, hogy bizonyos témákról még csak tárgyalni sem lehet. Hiszen – és ezt már én teszem hozzá, mert Máté András túlságosan is úriember volt ahhoz, hogy ezt elmondja – a bizottságot létrehozó kormányrendelet nem azt írja elő, hogy a parlamenti testület a román alkotmány módosításával foglalkozik, kivéve a 152. cikkelyt. A rendelet szerint a bizottság az alaptörvény egészével foglalkozik, a 152. pedig az egyik paragrafus a sok közül. Valószínűleg a következő ülésen erről komolyabb vita fog kialakulni. Ha ily módon söprik le az asztalról azt a javaslatunkat, hogy tárgyaljunk a nemzetállamiságról, akkor a továbbiakban arról sem lehet vita, hogy államalkotó tényezők-e a kisebbségek, és arról sem, hogy a magyar nyelv hivatalos státust kapjon bizonyos régiókban. Az első csatánk tehát az lesz, hogy elérjük: legalább érvekkel támaszthassuk alá, hogy szerintünk Románia miért nem nemzetállam.
Mi várható a bizottság következő ülésein?
A testület vezetősége összesíti és rendszerezi a beérkezett témajavaslatokat. Sok az átfedés. Több párt is javasolta, hogy az alkotmány korlátozza a sürgősségi kormányrendeletek számát. Az összesítés után ülésenként két-három témakört tárgyal majd a bizottság. Május 15-20. körül elkezdjük az egyes cikkelyek szövegszerű módosításait, a bizottság pedig kétharmados többséggel dönt a végső változatról. Ezzel egy időben megkezdi a közvitát az alkotmánymódosításról az Alkotmányozó Fórum is. A logikus az lenne, hogy a fórum és a parlamenti bizottság munkája párhuzamoson folyjék. Vagyis amikor a bizottság dönt az alkotmány egyes cikkelyeiről, akkor már figyelembe tudja venni a fórumban kialakult álláspontot az adott paragrafusokról.
Ilyen előjelek mellett van-e esély arra, hogy az RMDSZ „kisebbségspecifikus” javaslatait elfogadják?
Ha az USL-t nem tudjuk magunk mellé állítani, akkor erre kevés esélyt látok. Mert annak sem látom esélyét, hogy az USL-t alkotó pártok valamelyikét magunk mellé állítsuk. Én abban reménykedem azonban, hogy az Alkotmányozó Fórumban sikerül a javaslatainkról szóló vitákat szakmai síkra terelni. Az új régiókról szóló vita esetében is ugyanezt szeretnénk elérni. Meg kell nézni például azt, hány európai ország alkotmányában szerepel a nemzetállam meghatározás. Ezt nyilván a bizottságban is meg tudjuk tenni, ha nem születik olyan döntés, hogy a 152. cikkelyre hivatkozva lesöprik az asztalról a javaslatainkat. Ha ez a döntés születik, akkor csak az Alkotmányozó Fórumban zajló vitában reménykedhetünk.
Ön „újonc” a parlamentben. Hogyan történhetett meg, hogy az egyik legfontosabb parlamenti szakbizottságba javasolta az RMDSZ?
Tekintettel arra, hogy nincs jogászunk a szenátusban, és én az emberjogi, kisebbség- és egyházügyi bizottságnak elnöke vagyok, rám gondoltak, mert az alkotmánymódosítás valamennyire rokonterület. Három szakember is segíti a bizottsági elnöki munkámat. Például most éppen azon dolgoznak, hogy összehasonlítják az uniós tagállamok helyzetét a nemzetállamiság vonatkozásában. Kidolgozzák azt az érvrendszert, amellyel talán meg tudjuk győzni a bizottsági kollégákat, hogy ne érzelmek alapján, hanem eszükre hallgatva döntsenek.
Évekig Nagyvárad alpolgármestere volt. Hamar belejött a parlamenti munkába?
Az önkormányzati munkához szoktam, és a parlamentben egy egészen más világba csöppentem. A parlament olyan elméleti döntéseket hoz – törvényeket alkot –, amelyeknek a gyakorlatban óriási jelentőségük van, az önkormányzatok alkalmazzák a törvényeket – és ez lényeges különbség. A parlament más, és három hónap után elmondhatom, érdekes világ.
Az elmúlt hetekben a székelységgel kapcsolatos kérdések borzolják a kedélyeket Romániában. Előbb volt a székely zászló használatának ügye. Milyennek tűnt Nagyváradról a székelyzászló-botrány?
Tudni kell, hogy én csak húsz éve élek Nagyváradon, Marosvásárhelyen születtem. A családom egy része a férjem oldaláról most is a Székelyföldön él. Marosvásárhely a Székelyföld kapuja. Tehát én ilyen vegyes, partiumi-székelyföldi szemszögből tudom szemlélni ezt a kérdést. Bennem is megvan az a konokság, ami a székelyekben: törik, de nem hajlik. Azonban én tizenkét évet dolgoztam a Partiumban alpolgármesterként egy olyan városban, ahol a magyarság kisebbségben él. A székelyföldi kollégáinknak látniuk kell azt, hogy az erő az önkormányzatokban van. Az RMDSZ is azért szorgalmazza a decentralizációt, hogy minél nagyobb erejük legyen az önkormányzatoknak. Ebből kiindulva azt kell mondani: ott, ahol magyar polgármesterünk van, nem biztos, hogy arra van szükség, hogy fennhangon hirdessük azt, ami már úgyis tény. Hiszen a székely zászlók nem most kerültek ki a székelyföldi hivatalokra, hanem évekkel ezelőtt. Úgy hiszem, oda kell figyelni a román közösség tűréshatárára, és ezen a tűréshatáron belül kell cselekednünk. A tűréshatárt olyan ügyekben kell feszegetni, amelyek létkérdések számunkra. A székely zászlót ünnepi alkalmakkor – illetve máskor is, mert a törvény nem tiltja – kitűzhetjük, tehát nem ezzel kell a tűréshatárt feszegetni. Sokkal inkább lehet feszegetni, amikor a közigazgatási átszervezés kerül szóba, hiszen a jelenlegi kormányzati szándék szerint elvennék a hatalmat az önkormányzatoktól. Tehát nekem is nagyszerű érzés lobogtatni a székely zászlót, de nem ez a prioritás most, amikor ellenzékből, kisebbségként nagy horderejű döntéseket kell kivédenünk. Elsősorban az alkotmánymódosításra és az új régiók kialakítására gondolok.
Következett a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetés. Egyetértett azzal, hogy a demonstráción az RMDSZ ne vegyen részt?
Egyetértettem. Nem azért, mert nincs szükség tüntetésre. Hanem azokért a tragikus eseményekért, amelyek szintén Marosvásárhelyhez köthetők. Én ezeken a tragikus eseményeken személyesen részt vettem annak idején. Autonómiatüntetések szervezésével iszonyú nagy esélyt adunk annak, hogy olyan indulatok forduljanak egymással szembe, amelyeket aztán nem tudunk megállítani. Ezért az autonómiatüntetést szerintem nem kellett volna március 10-re, és nem kellett volna Marosvásárhelyre szervezni. A demonstrációt Hargita vagy Kovászna megyében kellett volna megtartani. Ezt megelőzően pedig olyan egyeztetésekre lett volna szükség, hogy együtt tudjon tüntetni a magyar közösség.
Hogyan kommentálja azt, hogy székelyföldi RMDSZ-vezetők részt vettek a tüntetésen és a szervezésben is segítettek?
Személyes döntésük volt, én nem örültem neki. Úgy gondolom, hogy ha az RMDSZ-en belüli többség úgy dönt, nem veszünk részt a tüntetésen, akkor azt mindenkinek figyelembe kellene venni. Az más kérdés, hogy az RMDSZ belső fórumain meg kell tudnunk győzni mindenkit a többség igazáról.
Lehet-e Partium–Székelyföld ellentétekről beszélni az RMDSZ-en belül?
Nem, semmiképpen sem. Másságról azonban igen. Mások a két régió prioritásai. Nagyon sokszor elmondtam, hogy egész más eszközeink vannak a Partiumban ugyanazon célok elérésére, mint a Székelyföldön. Mondok egy konkrét példát. Ha Nagyváradon a helyi önkormányzatban pénzt szeretnénk megszavaztatni egy magyar iskola számára, teszem azt, épületfelújításra, akkor azzal a ténnyel nézünk szembe, hogy van huszonegy román nemzetiségű tanácsos, aki inkább a román iskolának adna pénzt, és van hat magyar tanácsos. Ez a Székelyföldön egész másképp néz ki. Ebből következik, hogy a céljaink azonosak, de az eszközeink eltérőek. Nekünk az összes eszköztárat használnunk kell a céljaink elérésére.
Az RMDSZ májusban kongresszust tart. Most a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnökét kérdezem: mi a tétje ennek a kongresszusnak?
Számtalan körülmény módosult az utóbbi években. A kongresszus alapvető feladata az, hogy a módosult körülményekhez igazítsa, aktualizálja, átalakítsa programját, esetleg a célkitűzéseit és a célkitűzéseknek megfelelő akcióterveket. Ez a tétje a közelgő RMDSZ-kongresszusnak is. Tudomásul kell vennünk, hogy jelenleg egy óriási politikai többséggel állunk szemben Romániában. Ez szükségessé teszi azt, hogy másként közelítsük meg a céljainkat. A céljaink egyébként nem sokat módosultak. Többet közülük részben vagy teljes egészében megvalósítottunk. A mód, az ütemterv, amely alapján ezeket követni kell, az változhat a kongresszuson.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Március 19–20 – egykor és ma
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei szervezete által rendezett hétfő esti sajtóklubban az 1990. március 19- 20-i eseményekről volt szó. A felvezető Miholcsa Gyula riportfilmjének a konfliktus kirobbanását és a manipulációt kidomborító része volt, majd az újságírók Novák Zoltán történész és Spielmann Mihály történész-főkönyvtáros beszélgetésvezetők kérdéseire válaszolva saját élményeiket osztották meg egymással.
Olyan, eddig még nem hallott, bevallott részleteket is felfedtek az események szemtanúi, amelyeket eddig nem jegyzett le senki. Jelen volt többek között Bakó Zoltán, akit annak idején a Népújság munkatársaként március 16-án a Tudor negyedbeli gyógyszertári incidens idején bántalmaztak. Fény derült arra is, hogy a Szabad Európa Rádió, amely akkor még közvetített, mennyire manipulálta az információkat, de azt is elmondták az újságírók, hogy milyen összehangolt diverzió forgatókönyve szerint zajlottak az események 1989. december 22-étől a márciusi eseményekig, s ebben része volt a ma is nacionalista hangnemű Cuvântul liber napilapnak, de hozzájárultak a rendőrség, a hadsereg és a Vatra Româneasca szervezetbe menekült volt szekuritátésok is.
Az újságírók azt is elmondták, hogy az események nyomán a mai napig áthidalhatatlan űr tátong a román és a magyar emberek között. Nemcsak az volt a következménye, hogy évekig távol maradtak Marosvásárhelytől a beruházók, hanem ürügyül szolgált nagyon sok vásárhelyi magyarnak, hogy elhagyja az országot. Akik meg maradtak, és mindennap kapcsolatban voltak román szomszédaikkal, bizalmatlanul közelítettek ismét egymáshoz, hiszen – bár az előző események feszült hangulatot keltettek a városban – senki nem hitte volna, hogy a manipulációnak köszönhetően ilyen konfliktusra is sor kerülhet.
Sajnos, 22 évvel az események után még mindig vannak olyan politikai erők és médiaintézmények, amelyek a románok és magyarok közötti ellentétet szítják. Még mindig van mit tanulni a több mint két évtizeddel ezelőtt történtekből, s továbbra is vannak megválaszolatlan kérdések, amelyekkel érdemes a történészeknek, kutatóknak foglalkozni – vonták le a következtetést a beszélgetésen résztvevők.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely),

Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,

Vérengzés Odesszában
Háborús múlt - Florin Iepan filmben szembesíti hazáját a románok által elkövetett népirtással
Létezett egy náci Románia, és ezzel az utókornak szembe kell néznie – véli Florin Iepan, akinek Odessza című filmjét a héten mutatták be a OneWorld elnevezésű bukaresti dokumentumfilm-fesztiválon.
A fiatal rendező műve várhatóan heves vitákat vált ki, hiszen a román társadalom – fél évszázados történelemmisztifikálás eredményeként – vagy tagadja a helyi holokausztot, vagy pedig mentséget keres a zsidók lemészárlásában részt vevő egykori román politikai és katonai vezetőknek. Többnyire azzal mentegetik az Antonescu-rezsimet, hogy ha történtek is atrocitások román területen, azok nem a románok, hanem a „megszálló” (valójában szövetséges) németek számlájára írandók.
Iepan dokumentumfilmjében mindenekelőtt ettől az illúziótól fosztja meg honfitársait: 1941-ben csaknem 23 ezer civilt, többségében zsidót mészárolt le a román hadsereg Odesszában, román fennhatóság alatt álló területen, román parancsra. Háromhavi ostrom után a román hadsereg 1941. október 16-án vonult be Odesszába. Hat nappal később levegőbe röpült a hadparancsnokság épülete, megölve vagy megsebesítve 135 román és német tisztet.
Az épület korábban a szovjet biztonsági szolgálat, az NKVD székhelye volt, vélhetőleg a menekülő szovjetek aknázták alá. Constantin Trestioreanu tábornok azonban a civil lakosságon vett elégtételt. Tucatjával akasztatta fel a „zsidókat és a kommunistákat” az utcán, még mielőtt táviratozott volna feletteseinek. A bukaresti válaszsürgöny után további retorziók következtek. Egy nap alatt mintegy ötezer „zsidót és kommunistát” akasztottak fel vagy lőttek agyon. 24-én Ion Antonescu marsall, román miniszterelnök utasította Nicolae Macici tábornokot, az új parancsnokot, hogy végeztesse ki az összes odesszai zsidót.
Még aznap mintegy 22 ezer zsidót raktárakba zárták, majd ezeket felgyújtották vagy felrobbantották. Aki menekülni próbált, lelőtték. A rendezőt személyes motiváció vezette a dokumentumfilm megalkotásakor. 2006-ban ugyanis saját bevallása szerint elkövette élete legnagyobb hibáját: részt vett a közszolgálati televízió Nagy románok című műsorában. A népszerű BBC-show, a Great Britons mintájára készült műsorban Adrian Cioronu történész, volt külügyminiszter társaságában amellett érvelt, hogy Antonescu marsall neve kerüljön a legnagyobb románok lajstromának az élére. Utólag tudta meg, hogy a 2006-ban még nagyszerű hazafinak és kommunistaellenes harcosnak tartott egykori kormányfő több mint 300 ezer civil, többségében romániai és ukrajnai zsidó és roma haláláért felelős.
– Valójában a náci Németország után a náci Románia felelős a legtöbb zsidó áldozatért – vallja ma Iepan, aki szerint ezzel a ténnyel honfitársainak is szembe kell nézniük. Ezért akarja elmesélni „minden egyes románnak” az odesszai mészárlás egyetlen túlélőjének a történetét. Két éve elvitte Bukarestbe Mihail Zaslavskit, akinek szülei és három testvére elevenen elégett az odesszai barakkokban. A mai aggastyán akkor 16 éves volt. Bukarestben a hivatalosságok és történészek egyszerűen nem vettek tudomást róla. „Majd máskor”, utasította el Emil Constantinescu exállamfő, amikor a rendező bemutatta neki a 86 éves túlélőt, és felvetette: itt volna az alkalom, hogy a román állam nevében bocsánatot kérjen.
Ez szintén szerepel a filmben. Megszólal az alkotásban az utca embere is, aki még csak nem is hallott arról, hogy Antonescu marsallnak köze lett volna Hitlerhez vagy a holokauszthoz. Iepan szerint az odesszai mészárlás nemcsak azért sötét folt Románia múltján, mert a második világháború egyik legnagyobb tömeggyilkossága volt, hanem azért is, mert azóta egyetlen román vezető sem vette magának a fáradságot, hogy az áldozatok emléke előtt tisztelegjen, vagy a múlttal való szembenézést bármilyen módon elősegítse. A rendező szerint már csak az a kérdés: készek-e a románok hetven év távlatából elgondolkodni az Odesszában történteken, miközben a jólét és a tolerancia Európájába igyekeznek?
Szőcs Levente, Bukarest
Népszabadság (Budapest)

Szórványkiszállás
Nándorhegy és Oravicabánya után újabb helységben folytatta szórványkiszállását a Templom és Iskola Szórványegyesület: az Újmoldován élő magyarokat keresték fel március 16-án. A jól sikerült találkozóra a szépen felújított római katolikus templomban került sor, Rebegila Petru plébános jóvoltából.
Általában a vendéglátók szokták üdvözölni a vendégeket, most azonban a Jakab leveléből vett igével Megyasszai Attila resicabányai lelkész köszöntötte a mintegy húsz újmoldovait. A munkanélküliséggel, az asszimilációval és fogyással küszködő szórványlétben élőknek a lelkész hangsúlyozta, hogy mennyire fontosak. Ugyanakkor bátorította őket, hogy Istennel örömmel lehet fogadni, ha különböző nehézségeken mennek is keresztül.
A Hóvirág Daloskör hat tagja Kossuth-nótákat adott elő, Pénzes Béla elszavalta Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című költeményét, Székely Zsolt rövid előadást tartott a 48-as forradalomról, majd közösen énekeltek más magyar népdalokat, melyek minden jelenlevőt megérintettek és sokan el is érzékenyültek. Az újmoldovai kis magyar közösség, mely a népszámlálási adatok szerint 100 körüli, örömmel fogadta a resicabányai látogatókat, annál is inkább, mivel ritkán van alkalmuk más magyarokkal találkozni, nincs magyar nyelvű miséjük, nincs magyar sajtó a városban. A Templom és Iskola Szórványegyesület vezetői és tagjai újabb kiszállást terveznek Újmoldovára és Krassó-Szörény megye más helységeibe, ahol még élnek magyarok. Az eddigi és a jövőbeni kiszállások költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Nyugati Jelen (Arad),

Velünk kampányolnak
Még több mint egy év van hátra a magyarországi országgyűlési választásokig, de máris gőzerővel zajlik a választási kampány, amiben a határon túli szavazók is témává váltak. A széttöredezett balliberális ellenzék egy része megpróbál a 2010-ig, egy éven át inkább csődgondnokként, mint miniszterelnökként tevékenykedő Bajnai Gordon exkormányfő ernyője alatt gyülekezni.
Eközben a kormány a gazdasági és szociális populizmusban vélte megtalálni a választási siker kulcsát: rezsicsökkentésre kényszeríti a szolgáltatókat. Hogy ez közép- és hosszú távon mennyire ingathatja meg a beruházók Magyarország biztonságos befektetési terep mivoltába vetett bizalmát, még nem tudni, mindenesetre a polgárok – a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint – kedvezően értékelik az akciót. A balliberális oldal eközben szokása szerint bel- és külföldön is diktatórikus törekvésekkel vádolja a kétharmados többségben levő kormányoldalt, ami továbbra is ostobaság.
Nem mintha minden a legnagyobb rendben lenne – az alkotmánymódosítás, amelynek lényege, hogy az alkotmánybíróság által elvetett törvényeket csak azért is alaptörvénybe iktatták, tovább hígította, devalválta azt, és gesztusnak sem túl elegáns, emellett a hagymázas képzelgései miatt hírhedt Szaniszló Ferenc díjazása is nagy baki. A balliberálisok egy része most úgy próbál fogást találni a kormányon, hogy megpróbálja elhitetni: a kabinet választási csalásra készül. Ehhez bennünket, határon túliakat is eszközként használnak, mondván: az a fideszes törvényjavaslat, amelynek értelmében nemzetbiztonsági okból az állampolgársági kérelmet beadók állampolgárság szerinti megoszlására és a benyújtás földrajzi helyére vonatkozó adat megismerése iránti igény teljesítése megtagadható lenne, a választási csalás melegágya. Mert – ahogy azt a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció hangoztatja – ha nem derül ki, hányan szavazhatnak, „a Fidesz bármikor elintézheti, hogy 3-400 ezer szavazat úgy kerüljön bele az urnákba, hogy azokat senki nem adta le”.
A valaha szebb napokat látott Tamás Gáspár Miklós pedig a Milla tüntetésén már odáig ment, hogy „az előre megírt eredmény” miatt a választásról való távolmaradásra szólította a „demokratákat”, valamint a határon túliakat. Az egy dolog, hogy a kormánynak – miközben megpróbálja óvni a határon túli polgárokat az esetleges utódállami hatósági zaklatástól – a látszatát is kerülnie kell minden ferde szándéknak. Az viszont az ezt valló ellenzék részéről sajátos demokráciaértelmezés, hogy – mivel nem tudtak elég támogatót meggyőzni – eleve csalásnak kiáltják ki a jövendő választás eredményét. Ez persze kényelmes, hiszen így akár az összes távol maradót a saját hívükként állíthatják be.
Ugyanakkor ránk nézve veszélyes is, hiszen a választáson esetleg részt vevő határon túliakat a felvetés nyomán kellő rosszindulat és frusztráció megléte esetén „antidemokratának” (értsd: kormánypárti szavazónak) lehet majd bélyegezni. Márpedig a határon túliakat nem kellene belpolitikai játszmáik tárgyává tenniük. Ha egyes politikai erők úgy gondolják, hogy nem kívánják megszólítani a határon túli magyarokat, akkor legalább az anyaországi közvéleményt ne akarják ellene uszítani. A határon túli szavazók el tudják dönteni, jó-e nekik és az anyaországnak, ha élnek választójogukkal. Ami – az eddig ismert felmérések szerint – még százezres nagyságrendű részvétel mellett sem befolyásolná döntően a választások menetét. Nagyon nem lenne korrekt, ha bármely balliberális alakulat – még ha csak részben is – már előre az ő nyakukba próbálná varrni a felelősséget az esetleges választási vereségért.
Balogh Levente
Szabadság (Kolozsvár),

A „tankönyvügy”, a „zászlóügy” ugyanazon folyamat része
Beszélgetés Novák Csaba Zoltánnal, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőjével
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság, és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
– Elégedetlenségének adott hangot „egy Hargita megyei polgár” és a tanügyminisztérium szakvéleményét kérte a székelység történetét bemutató tankönyv iskolai használatát illetően, mert az, megítélése szerint románellenes, „a magyar revizionizmus szellemében eltorzítja a történelmi eseményeket, és szöges ellentétben áll a hivatalos román történetírással”. Felrója, hogy a könyv nem ismeri el a „kis magyar világ idején elkövetett magyar atrocitásokat, hitelesíti az állítólagos ősi székely” szervezettséget, dicsőíti Nyirő Józsefet. Hogyan kommentálja a tankönyv társszerzőjeként ezeket a vádakat?
– A tankönyv erdélyi, székelyföldi magyar történészek és történelemtanárok együttműködésével, tudományos igényességgel készült, és a Székelyföld történetének egy interpretációja, mint bármilyen más történelmi munka. Így nem hiszem, hogy egy „Hargita megyei polgárnak” lenne tiszte tudományos vagy bármilyen szakvéleményt mondani, kérni a munkáról. Én a dolgok lényegét a következőben látom. Az elmúlt időszakban a Székelyföldön beindult egy nemzetesítés, egy önazonosság-keresés, identitáserősítés, amit a román állam és a helyi románság esetenként ellenvetéssel, nemtetszéssel fogad. Ezzel magyarázható az ún. zászlóvita is. A tankönyv valóban része ennek a folyamatnak és ennek tudhatók be a fent megfogalmazott vádpontok. Tehát a tankönyvügy már rég kikerült (de talán benne sem volt) mindabból, amit egy történelmi munkáról való szakmai vitaként foghatunk fel. A tankönyv, mint olyan egy értelmezése a Székelyföld történetének, amivel természetesen lehet vitatkozni, de a szakmai szabályoknak megfelelően. A szeparatizmus, a szándékos félretájékoztatás vádját teljes mértékben megalapozatlannak tartom.
Tudomásom szerint, hivatalos, román nyelvű fordítása nem is létezik a tankönyvnek, szerintem ennek is betudhatók az esetleges félreértelmezések. Véleményem szerint a lehető leghamarabb el kellene készülnie egy szakszerű fordításnak és a kéziratot meg kellene, lehetne vitatni a román szakma képviselőivel, a történetírás módszertana alapján, indulatmentesen. Ugyanakkor az erdélyi magyar történetírás feladata kellene legyen az is, hogy minél többet publikáljon román nyelven is, és tudományos eredményeit megismertesse a román szakmai világgal. Ezzel nagyon sok civil vádaskodásnak ki lehetne húzni a méregfogát. A jelenkorkutatás területén pl. már több munka (könyv, tanulmány) megjelent román nyelven, a román történészek egy jelentős része ismeri, használja (esetenként vitatja is) ezeket.
– A tankönyv tartalmáról Marius Diaconescu román történész cikket közölt a Historia román történelmi szakfolyóiratban, amelyet az Adevărul napilap is átvett. Diaconescu főként azt kifogásolta, hogy a kiadvány úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Hamis történelmi ténynek nevezte, hogy a román hadsereg az I. világháború idején erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait. Hogyan vélekedik ezekről a megállapításokról?
– A tankönyv, a magyar történetírásra alapozva nem ismeri el a dákó-román kontinuitást, ebből kifolyólag (is) a románok székelyföldi megjelenését is másként magyarázza. Szó van jobbágyok betelepítéséről a Székelyföldre, de az, hogy explicite a románok a székelyek szolgái lennének, sarkított megfogalmazás, vádpont. Ami a román hadsereg székelyföldi bevonulását illeti, hát ezt mutatják a korabeli források. Gondolom, nem kell különösképpen magyarázni senkinek sem, hogy miként viselkedik egy háborúban az ellenség területére lépő hadsereg, legyen szó a román vagy akár a magyar hadseregről.
– Meglátása szerint az ön által írt rész milyen mértékben tér el a hivatalos román történelemszemlélettől, mennyire válik hangsúlyosabbá a románok negatív/pozitív szerepe?
– Én a Székelyföld történetének 1945–1990 közötti időszakáról szóló fejezetet írtam a tankönyvbe. A román–magyar együttélés szempontjából ez azért fontos, mivel a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan a Székelyföld a román állam keretén belül létezett. A korszakra vonatkozó kutatások csak a kilencvenes évek második felében kezdődtek el, ebbe a fejezetbe viszonylag új kutatási eredmények kerültek be: a Magyar Autonóm Tartomány, a megyésítés, a Ceauşescu-diktatúra vagy a rendszerváltás. A tankönyv szűkre szabott terjedelmi követelményei miatt elsősorban arra törekedtem, hogy a Székelyföld és a mindenkori román állam viszonyát, annak alakulását mutassam be. A hétköznapi együttélés problematikájára nem került túl nagy hangsúly. A cél az volt, hogy ezeket az eredményeket (függetlenül, hogy a román vagy a magyar történetírás termékei) a diákok, érdeklődők számára közérthető nyelvezetben összefoglaljam. Közel tíz éve vagyok a Román Akadémia munkatársa, a doktori címet is Bukarestben szereztem meg, az Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében ugyanebből a témából (A Román Kommunista Párt magyarságpolitikája). Azokat a kutatási eredményeket (saját és más kollégák eredményei) foglaltam bele a fejezetbe, amit amúgy egyes román tudományos közegekben már bemutattam. Ezekről, mint a történetírásban általában, esetenként volt szakmai vita. Akadtak jelenségek, amiket mások másképpen értelmeztek, de szeparatizmus, tudatos félreértelmezés stb. vádja sosem hangzott el irányomban. A tankönyvet bírálók tudtommal azt róják fel ennek a fejezetnek, hogy azt állítja, a Magyar Autonóm Tartomány idejében nem létezett tényleges autonómia. Nos, a jelenlegi kutatások ezt támasztják alá. Nem létezett politikai és gazdasági értelemben vett autonómia, a MAT a nyelvhasználatban és a kultúrában tért el a többi romániai tartománytól. Ezen állításainkat amúgy több helyen megfogalmaztuk román nyelvű publikációkban is.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Százhatvan fiatal műszaki konferenciája
Tizennyolcadik alkalommal rendezik meg Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület védnöksége alatt, a Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszakát. A kétnapos rendezvény célja a hagyományokhoz híven az erdélyi magyar fiatal műszaki értelmiség szakmai színvonalának emelése, a mérnöki kutatómunka ösztönzése, a magyar és a nemzetközi tudományos kapcsolatok építése, a magyar műszaki nyelv művelése. A tanácskozás fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, védnöke pedig Stépán Gábor, az MTA Műszaki osztályának elnöke.
Tegnap a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében Bitay Enikő főszervező, az EME Műszaki Tudományok Szakosztály elnöke megnyitóbeszédében elmondta: a konferencián tizenhárom egyetemről és négy főiskoláról százhatvan erdélyi, felvidéki és magyarországi szerző kilencvenkilenc dolgozatot mutat be. Emlékeztetett: az eddigi évek konferenciakötetei olvashatók a világhálón, az Erdélyi Digitális Adattárban. Sipos Gábor EME-elnök a műszaki szakosztálynak az intézményben betöltött fontosságát hangsúlyozta. Gyenge Csaba (az MTA külső tagja, EME-alelnök) a konferenciasorozat egyik megálmodójaként méltatta annak tudományos színvonalát, amellyel európai programok részévé nőtte ki magát.
A tanácskozásnak a szakmai és emberi kapcsolatok terén játszott szerepét emelte ki a többi köszöntő: Fodor Tamás (konzul, Kolozsvári Magyar Főkonzulátus), Réger Mihály (rektorhelyettes, Óbudai Egyetem), Czigány Tibor (dékán, Budapesti Műszaki Egyetem), Sikolya László (dékán, Nyíregyházi Főiskola), M. Csizmadia Béla (egyetemi tanár, gödöllői Szent István Egyetem), Máté Márton (egyetemi docens, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem).
A hagyományos Maros Dezső-díjat, kiemelkedő kutatási tevékenysége, sikeres előadásai elismeréséül és további kutatásra való ösztönzésként Varga Andrásnak nyújtották át. Kiskoncerttel Szallós Kis Anna (fuvola), Török Réka (oboa) és Hary Noémi (angolkürt) színezte az eseményt.
A megnyitó után plenáris előadások következtek; délután három szekcióban hangzottak el előadások. Ma a FMTÜ részvevői Nagybányára, Koltóra és Székre látogatnak el.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Beszélni kellene a román és magyar történetírás érzékeny pontjairól
Interjú Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
A jelenleg oktatott történelemtankönyvek információi alapján milyen képet alkothat a középiskola elvégzését követően egy magyar, és milyet egy román tanuló a másik nemzetről, annak történelméről?
– Bonyolult kérdés, ugyanis több alternatív tankönyv is közkézen forog és nagyon változatos lehetőségek állnak a gyerekek előtt. Vegyük csak a magyar gyerekeket, akiknek egyetemes, Románia, illetve a magyar kisebbség történetét bemutató tankönyvek állnak rendelkezésükre. Egyesek ezek közül már rég megértek az újragondolásra. A magyar gyerekeknek az iskolai program és tankönyv alapján megadatik a lehetőség, hogy az egyetemes történetbe beágyazzák Románia történetét, és megtalálják a helyét a romániai magyar kisebbség történetének. Egy szó mint száz, a magyar gyerek korának megfelelő, egységes képet alkothat a román nemzet történetéről.
A román gyereknek adottak az egyetemes történeti tankönyvek, a Románia történetét oktató könyvek, és amennyiben az iskola és tanárai igénylik, opcionális tárgyként felvehetik a Romániai kisebbségek történetét. Nincsenek arról szóló adataink, hányan, hány gyereknek tanítják a kisebbségek történetét. Ebben a kisebbségekről szóló tankönyvben mindenik nagyobb romániai kisebbség története külön fejezetben kerül bemutatásra. Nyilvánvaló, hogy a tankönyv keretei szerint a magyar kisebbségről szóló fejezet terjedelmi, formai okok miatt elég tömör. Amennyiben a román iskolákban nincs igény a kisebbségek történetének oktatására, a román diákok szinte semmit sem hallanak a magyar vagy más kisebbségek történetéről.
– Milyen viszony állapítható meg egyrészt a hivatalos, másrészt az alternatív, a magyarság/székelység történetével foglalkozó és a román történelemkönyvek között? Kiegészítik, fedik, vagy adott esetben ellentmondanak egymásnak a közvetített információk?
– Hadd öntsünk tiszta vizet a pohárba. A gyerekek első alkalommal negyedikben találkoznak a történelem tantárggyal, öt, hat és hetedikben egyetemes történelmet tanulnak a kezdetektől napjainkig. Nyolcadikban Románia történelmét, kilenc és tizedikben egyetemes történelmet tanulnak, majd tizenegyedik osztályban történelemnek nevezett tárgy keretén belül társadalomtörténettel, nemzetközi kapcsolatokkal stb. ismerkednek, és végül utolsó évben Románia történetével zárják. Ezen tantárgyak oktatása a meglévő elfogadott román tankönyvek valamelyikének lefordított változata alapján történik. Mindezek mellett hatodik és hetedikben a kisebbségi iskolákban lehetőség van a kisebbség történetét oktatni. Nyilvánvaló, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a magyarságtörténetet ismerhetik meg a gyerekek. Az iskolai tankeretek ezenfelül lehetőséget nyújtanak arra, hogy opcionális tantárgy keretén belül helytörténetet tanuljanak a diákok. A székely tankönyv azzal a szándékkal született tudtommal, hogy helytörténeti opcionális gyanánt oktassák a székelyföldi iskolákban. A kisebbségtörténet és székelységtörténet tankönyv az akkor oktatott történelemtárgyak ismeretében készült, ezek kiegészítésére szolgál. Valójában egyre közelebb viszi a gyereket a nagy történelemtől a származási helyének történetéhez. A pontatlanságok, hibák sokszor a fordítás minősége és lektorálás hiányának tudhatóak be. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy valahányszor elindul egy tankönyv írása, vagy fordítása, a lényegi dolgokra jut a legkevesebb idő, mivel nagyon hosszú adminisztrációs folyamat előzi meg. Sokszor már második korrekturára nem is kerül sor. Ahhoz, hogy jó tankönyvek szülessenek, szükségesek lennének a szakmai viták, nem csupán a tankönyvírók csoportjában, hanem külső szakemberek bevonásával és nem csupán a szövegek esetén, hanem a grafikai megjelenítéssel kapcsolatosan is.
Érzékelhetően az utóbbi időben az illetékesek egyre jobban odafigyelnek arra, hogy a tankönyvszövegeket kellőképpen lektoráltassák és összhangba hozzák. Azonban még hosszú út vezet oda, hogy minden szempontból megfelelő tankönyvek kerüljenek a gyerekek elé. A tankönyvírás mindenképpen a szakmai berkekben kell hogy maradjon, a politikum szerepe az anyagi és adminisztrációs keretek biztosítására kellene szorítkozzon, egyébként a tankönyvek támadhatóvá vállnak.
– Szempont volt-e a tankönyvírók számára, hogy a tankönyvekben ismertetett történelem alapján hogyan alakul az úgynevezett ellenségkép? Visszafogják, vagy ellenkezőleg, táplálják a másik nemzet negatív megítélését?
– A tankönyvírók szempontjait nem ismerem, de szerintem az egyedüli előttük álló cél egy tudományosan megalapozott, diákok számára érthető, szerethető tankönyv megírása volt. Ez a székelyek történetéről szóló, iskolások számára készült tankönyv ízig-vérig „székely termék”, benne van az igazi székely virtus, ezért, aki nem ismeri a székelyeket, annak bizonyára nehezebben érthető. Egyébként minden nézőpont kérdése, az biztos, hogy belülről, a székelyek szemszögéből minden a legnagyobb rendben van, de ha figyelembe akarom venni a mellettem élőt, akkor néhol talán körültekintőbb megfogalmazás segített volna. Nem is olyan régen az iskolákban az egyik tankönyv címe a Románok története volt, ebből tanulták Románia történetét a kisebbségi iskolákban is, de ez már szerencsére a múlté. Számos kis lépést tettek a felek a közeledésben, de még hosszú út vezet a másik elfogadásáig.
Ami pedig a mostani és az 1989-es tankönyveket illeti, óriási különbségek vannak, szemléletben, tartalomban, kivitelezésben egyaránt. Akkor a tárgyi ismeretekre tették a hangsúlyt, a diáknak kellett felnőni a tankönyvhöz és anyagához. Az alternatív tankönyvek bevezetése nagyon sokszínűvé tette a tankönyvpiacot, éppen ezért a diákok történeti ismeretei a tanárok által választott és tanított anyag függvényében alakul. Ennek köszönhetően a diákok történelmi tudása nagyon változó. Valójában mindenik tankönyv a szakmaiság és tudományosság igényének kívánt megfelelni több-kevesebb sikerrel. A változások után az alternatív tankönyveket a diákok szintjére próbálták szabni, azonban ez olyan nagy kihívásnak bizonyult, amelyre nem minden esetben sikerült kellőképpen válaszolni. Néhol ez a tartalom rovására ment, máskor meg rengeteg információt kapott a diák a könyvben, már-már zavaróan sokféle szerkesztésben. Mindezeken túl, a változások után jól érzékelhető a tankönyvek és íróik azon törekvése, hogy a tankönyvek diákközpontúak legyenek.
Meg vagyok győződve, hogy a tankönyvek készítésében a döntő szerepe a középiskolai tanároknak kell hogy legyen, hiszen ők találkoznak nap mint nap a gyerekekkel, azonban minden csapatban ott a helye az egyetemi oktatónak, vagy kutatónak, akivel a tankönyv koncepcióját megbeszélhetik, és aki a kész kéziratot tudományos szempontokból átvizsgálja és kijavítja. Egy másik alapvető elvárás lenne, hogy a mindenkori módszertanos egyetemi oktató is részt vegyen az ilyen feladatokban, így több szem többet lát alapon jobban ki lehetne szűrni a hibalehetőségeket.
– Ez a folyamat mennyire függ a politikai akarattól, a szakemberek nyitottságától, a román történetírásban körvonalazódó, a tudományosságra, valósághűségre törekvő trendtől?
– Valóban, most már sokkal nyitottabbak a román és magyar történetírásban, felnövőben van egy nagyon aktív, jól képzett, világot látott nemzedék, aki kiválóan megállja a helyét szakmai téren, és előítéletek nélkül tud kényesebb témákban is szakvéleményt mondani. A politikában történt nagy változásokat követően az új történésznemzedéknek egyre jobban sikerül magát a politikumtól függetleníteni. De minden nyitottság ellenére a párbeszéd még nagyon kezdeti fázisban van. A különböző érzékeny pontok megmaradtak és ezeket csak folyamatos kommunikációval lehetne oldani, amit sajnos nincs, aki megszervezzen, kézben tartson. Pár évvel ezelőtt az egyházak közötti megismerést és megbékélést szolgáló Healing of Memories név alatt futó, évekig tartó program indult, ennek következtében az egyházak közötti kapcsolatok terén jelentős javulás észlelhető, legalábbis a programban részt vevők soraiban. Egy ehhez hasonló programot kellene elindítani, amely a román és magyar történetírás érzékeny pontjait átbeszélje, és ezzel még jobban segítse a közeledést. Minden történelemtankönyv esetén nagyon fontos lenne megvizsgálni, hogy mennyire vannak jelen a kisebbségekről, vagy a román többségről szóló adatok és azok mennyire érintik érzékenyen a másik félt. Ehhez egyszerűen olyan bizottságra lenne szükség, amely felhívná a figyelmet az esetleges pontatlanságokra és találóbb, elfogadhatóbb fogalmazási módokat tudna ajánlani.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Virágvasárnap mérföldkő az együttműködésben?
Gyulai civilszervezetek humánus gesztusa Pécskán
Március 24-én délelőtt magyar civilszervezetek országhatáron átnyúló, ígéretes együttműködésének az első lépése történt meg Pécskán.
A gyulai Kert- és Tanyatulajdonosok Egyesületének elnöke, Nyíri Mihály, valamint titkára, Aranyos István egy bérelt autómentő járművel, önkéntességi alapon a helyszínre szállították azt a fóliasátor-vázat, amit a pécskai sérült fiatalember, Rabi Norbert édesanyja, Hajas Erzsébet a családfenntartás biztosítása érdekében vásárolt meg egy gyulai kertésztől. A gyulai Egyesület tagjai ugyanis vitéz Balogh Lajosnak, Gyula Város Képviselő Testülete tagjának közbenjárására felkutatták a minőségileg és vételárban is megfelelő sátorvázat, ugyancsak önkéntességi alapon szétszerelték, illetve ma reggel felpakolták az autómentőre. Nyíri Mihálynak nem titkolt szándéka a segítségnyújtáson túl együttműködésre hajlamos magyar civilszervezetet is találni az országhatáron túl, mert a trianoni határ nem szabhat gátat az egységes nemzeti kultúrában élő magyarok egymáshoz való közeledésében. A Pécskán ugyancsak jelenvolt vitéz Balogh Lajos, a gyulai Kisgazda Polgári Egyesület elnöke, gyulai képviselő vette fel a kapcsolatot a sátorváz igénylésével kapcsolatban, amiről a sajtóból értesült. Miután Nyíri Mihály és társai szétszerelték, kettévágták, majd páronként összekötözték a 40, egyenként 12 méter fesztávolságú vázelemet, Balogh Lajos megszervezte, vasárnap levezényelte a szállítást is. Az általa vezetett Egyesület felvállalja a sátorváz pécskai összeszerelését. Miután a pécskai udvarba behordták a nagy mennyiségű sátorváz-alkatrészt, a szállítók és közreműködök tiszteletére a házigazda által adott villásreggelin a Hajas Erzsébet vezette pécskai Humanitas Egyesület, illetve a két gyulai civilszervezett között kínálkozó együttműködési lehetőségeket, akár határon átívelő EU projekt elkészítésének a lehetőségeit is megvitatták. A házigazda ugyanakkor sajnálatának adott hangot, amiért a helybeli Egyesület egyik alapító tagja, fő támogatója, Antal Péter polgármester bukaresti útja miatt nem lehetett jelen a hármas civilszervezet-találkozón. A sátorváz-szállítás kedvezményezettje ezúton is megköszöni a gyulai civilszervezeti vezetők segítőkészségét, emberbaráti magatartását, abban a reményben, hogy a magyar civilszervezetek határon átnyúló együttműködésében mérföldkövet jelent a virágvasárnapi találkozó.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Túl kell lépni a közhelyekre és sztereotip képsorokra épülő múltképzés elvén a történelem oktatásban
Beszélgetés Orbán Zsolt történésszel, A Székelyföld története egyik társszerzőjével (Orbán Zsolt: Tudatosítani kell a diákokban, hogy a történelem nem egy örök és állandó valóság tükre, hanem szakadatlan interpretáció, a megtörtént múlt eseményeinek a jelen szempontjai szerinti rekonstrukciója)
„A magyarságról alkotott képet egy alaptéma határozza meg: az erdélyi románok évszázados sikertelen harca a többségében magyar politikai vezetéssel szemben, ezáltal nem hinném, hogy túl pozitív kép alakulhat ki a magyar népről” – vélekedik Orbán Zsolt, akinek szintén feltettük a kérdést: a jelenlegi tankönyvek alapján milyen képet alkothatnak a másik nemzetről, annak történelméről a magyar, illetve a román fiatalok. Hozzátette ugyanakkor: az egymás mellett élő nemzetek esetében a „szomszédról”, a „másikról” kialakuló képet a történelmi tudás is befolyásolja, de nem a kizárólagos alakítója.
– A jelenleg érvényben lévő tanterv szerint román történelmet általános iskolában a 8. osztályban és középiskolában a 12. osztályban tanulnak a diákok. A 12. osztályos történelem hivatalosan már nem A románok történelme nevet viseli, ennek ellenére a tananyag döntő többsége megismétli a 8. osztályban tanultakat, csak ezúttal nem időrendi sorrendet követve, hanem a tananyag moduláris elrendezést kap. A tankönyvek közül egy-egy van lefordítva magyar nyelvre, így a magyar anyanyelvű diákok kizárólag ezeket használják, a román anyanyelvűek esetében a tanárra és diákra van bízva, hogy a több lehetséges tankönyv közül melyiket választják. A 8. osztályos tankönyv elnevezése A románok történelme s nem Románia történelme. Ez a kifejezés természetesen etnocentrikus, ezáltal majdnem kizárólag a román nép történetét mutatja be. A mintegy 170 oldalas tankönyvben összesen három lecke van amely címében utal a magyarságra vagy Erdélyre. A magyarságról alkotott képet egy alaptéma határozza meg: az erdélyi románok évszázados sikertelen harca a többségében magyar politikai vezetéssel szemben, ezáltal nem hinném, hogy túl pozitív kép alakulhat ki a magyar népről.
A 12. osztályban használt tankönyv esetében sem sokkal másabb a helyzet. A magyarok csak említésszerűen jelennek meg, ezáltal hiányos és csupán egy-két téma által bemutatott magyarságképe alakulhat ki a románajkú diáknak.
A magyar diák természetesen előnyben van, hiszen háromféle történelmet is tanul, az egyetemes és román történelem mellett 6–7. osztályban találkozik A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárggyal is. Tehát alkalma van jobban megismerni a térség történelmi múltját. Természetesen az egymás mellett élő nemzetek esetében a „szomszédról”, a „másikról” kialakuló képet a történelmi tudás is befolyásolja, de nem a kizárólagos alakítója.
A három könyv természetesen kiegészíti, teljesebbé teszi például az erdélyi történelemről alkotott képet. Amint említettem A románok történelme a román nemzet szempontjából és a román történetírás eredményeire hagyatkozva mutatja be saját múltját, ahol érintőlegesen megjelennek magyarok, székelyek, esetleg szászok és zsidók is. A kisebbségtörténeti tankönyv az erdélyi magyarság történetét taglalja, természetesen évszázadokig a magyarországi történések környezetébe és 1918 után a romániai viszonyok közé ágyazva. A székelység története része a magyar és azon belül az erdélyi történelemnek, viszont a székelység sajátosságaira, a székely múlt részletesebb tanulmányozására nincs lehetőség a többi tanórák alatt. Ma, amikor az egyetemesebb identitásformák mellett felértékelődtek a helyi, regionális azonosságtudat különféle változatai, úgy gondolom, hogy a kellő tájékozódáshoz, önismerethez szükséges a hely története mellett, regionális földrajzzal, néprajzzal, akár irodalommal is foglalkozni. Sokban közös a székelység történelme és kultúrája akár más hasonló utat bejáró népével és térségével, ugyanakkor számos olyan eleme van, amely csak a székelyek esetében található meg. Véleményem szerint egyes történelmi tájegységek múltját vagy sajátosságait bemutató tantárgyakat választható lehetőségként fel kell kínálni a diákoknak, a döntés végső soron az övék lesz. Nem hinném, hogy ártana a bukovinai, bánsági, olténiai vagy dobrudzsai diáknak, ha szűkebb régiója történetét jobban megismerheti.
Természetesen a közép-kelet-európai történetírások egyes témákra adott értelmezései között léteznek eltérések, nem mindent sikerült közös alapokra helyezni. A különböző látásmódok, sokféle perspektívák lehetősége mindig is a történelem sajátja volt. Teljességgel érthető, hogy a „nemzeti szemüvegen” keresztül bemutatott történelmek időnként ellentétes véleményeket is tartalmaznak. Leegyszerűsítve: ami egy nemzet számára beteljesült vágy, történelme csúcspontja, az egyik másik nemzet számára lehet összeomlás, tragédia. A legfontosabb dolog, hogy nemzettörténetek esetében se a dilettáns megközelítés, a közhelyekre és sztereotip képsorokra épülő múltképzés szőjje át a múltat, hanem a történelemtudomány bevett módszereivel kell feltárni és leírni az eseményeket.
A mindent fekete-fehérben láttató, bűnbako(ka)t kereső, mindenre külső magyarázatot ráerőszakoló, a nemzetet majdnem mindig felmentő és áldozatként vagy hősként bemutató szemléletmód káros. Egy igazi történeti mű multiperspektivikus, szemlélete kontroverzív jellegű. Tudatosítani kell a diákokban, hogy a történelem nem egy örök és állandó valóság tükre, hanem szakadatlan interpretáció, a megtörtént múlt eseményeinek a jelen szempontjai szerinti rekonstrukciója. Sokféle és ellentétes véleményeket tükröző forrást kell elemezniük ahhoz, hogy mind emocionális, mind kognitív szinten biztonságosan tudják feldolgozni a „mi és ők” „kisebbség és többség” történeti problémáját.
Egy tankönyv szerepe, feladata semmiképpen nem lehet az, hogy nem bizonyított – legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint – állításokra építse fel egy nemzet múltját. A nemzettörténet megírása mindig érzékenyebb, mivel a közösségi mentalitásba jól beleivódott mítoszokat, esetleges téveszméket is kezelnie kell, anélkül, hogy sértő vagy bántó lenne. A nemzeti múltat a maga nagyszerűségével és hibáival együtt vállalni kell. A székely történelem esetében szerzőtársaimmal együtt igyekeztünk a tudományosság és történeti hűség kritériumait mindvégig szem előtt tartani. Véleményem szerint minden történész – ha annak nevezi magát – a lehető legjobb tudása szerint a szakma iránti alázattal közelíti meg az egyes témákat és a tudományos elvárásoknak megfelelően írja le azokat – magyarázza Orbán Zsolt.
Ami a székelység történetét illeti, a történész kifejti: a kötetben egyáltalán nem volt szándék az ellenségképzés.
– Kizárólag a székelység múltjával foglalkoztunk, de természetesen egy népcsoport történetét nem ragadhatjuk ki abból a környezetből, ahol él(t). Így, amikor szükséges volt, a szerzőtársak igyekeztek morzsányi adalékkal szolgálni más népek történéseiből is. Gondolom, mégsem lehet például azt „elhallgatni”, hogy Ausztria–Magyarország és Románia nem azonos táborban harcoltak az első világháborúban és alapvető érdekeik a háború végeztével sem egyeztek – fogalmazott.
Kérdésünkre, hogy az 1989 előtti tankönyvekhez képest mennyire sikerült szakmailag elfogadhatóbb történelemkönyveket a diákok elé tenni, a történész úgy vélte, jelentős változás észlelhető.
– Az 1990-es évek első felében voltam középiskolás, akkor a román történelmet két évig tanították, két hatalmas, mindent kimerítő, nehézkes szövegű, mítoszokkal telített és grafikailag is gyengén kivitelezett kötetből. A Marga-féle reform hozta el az első változást, bizonyára sokan emlékeznek még egyik-másik történelemkönyv körül kialakult vitára. Azóta is több kisebb változás következett be. A román múlt nagy nemzeti hősként feltüntetett vezérei eléggé elkoptak és a hangsúly az elmúlt mintegy másfél évszázad történéseire tevődött (Románia születésének környezetétől egészen az 1989-es rendszerváltás utáni évek eseményeit is felölelő időszakról van szó). Ezen események kapcsán is vannak érdemi változások, mint például Ion Antonescu holokausztban játszott szerepének megítélése, átértékelése.
Mindenképp elmondható, hogy a jelenleg használt román történelemtankönyvek szellősebbek, emészthetőbbek és tudományosabb alapokra helyezettek mint a két évtizeddel ezelőttiek.
A román történetírás jelentős megújulási folyamaton ment keresztül. A nacionalista és/vagy kommunista szemléleten felnőtt nemzedék lényegesen háttérbe szorult és egy fiatalabb, gyakran nyugati egyetemeken is megfordult, nyelveket ismerő történészgeneráció kezdte „átvenni a hatalmat”. Természetesen a jelenség szakmai konferenciákon elhangzott előadásokban, szakkönyvekben sokkal inkább jelen van. Ez érthető folyamat, hiszen mindig később történik meg a tudományos eredmények, újdonságok, újszerű értelmezések, szemléletek lecsapódása a tankönyv szintjére. A hosszú évtizedeken keresztül táplált mítoszok lebontása, új megvilágításba helyezése amúgy is egy időigényes folyamat, de számos jel arra mutat, hogy a tudományosság előtérbe kerülhet – összegzett a történész.
„Ami egy nemzet számára beteljesült vágy, történelme csúcspontja, az egyik másik nemzet számára lehet összeomlás, tragédia. A legfontosabb dolog, hogy nemzettörténetek esetében se a dilettáns megközelítés, a közhelyekre és sztereotip képsorokra épülő múltképzés szöjje át a múltat, hanem a történelemtudomány bevett módszereivel kell feltárni és leírni az eseményeket.”.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Sipos Zoltán
ÍGY AVATUNK MI
Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv.
/Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./
Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez?
Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek.
Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak.
A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más.
A könyv azonban többről szól, mint a Főtér.
Hogyan kezdődött ez a kutatás?
– Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban.
Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg.
Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van.
Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét.
Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog.
Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle.
Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel.
Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék?
– Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani.
A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket.
Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat.
A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb.
Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.)
Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél?
– Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni.
Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag.
És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó.
– Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek.
Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen?
– Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket.
De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester.
Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi.
Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre.
Van különbség magyar és román megemlékezések között?
– A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága.
Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is.
Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban?
– Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája.
Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt.
Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad.
A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg?
– A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék.
1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első.
Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét.
A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság.
Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után.
Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől.
A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett.
Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében.
A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét.
Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat.
Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga.
Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz?
– Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye.
A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani.
(Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Transindex.ro,

Egyed Ákos: a románok nem ismerik a magyarság történelmét
A Magyar Köztrásaság Érdemrendjének középkeresztjével nemrég kitüntetett, bodosi születésű, Kolozsváron élő Egyed Ákos történész, akadémikus azt mondja: a székely szimbólumok körüli botrány a tudatosan félrevezetett és megtévesztett románság hiányos ismereteire vezethető vissza.
– Valami olyasmit érzek, hogy egyrészt nem tudják, miről van szó, tehát történelmileg nem ismerik ennek előzményeit, hogy például a székelység a történelem folyamán, sok századon keresztül önigazgatási jogokkal rendelkező társadalmat képezett, és saját szimbólumokkal rendelkezett – fejtette ki Egyed Ákos. – Arról nem is beszélve, hogy Székelyföld székekre oszlott, és minden széknek megvolt a maga sajátossága. Másrészt azt sem tudhatják, hogy mit fejeznek ki ezek a szimbólumok: a múltat, a múlton keresztül pedig a jelent. Zavarja őket az is, hogy a székelység nem rejti véka alá, hogy meg akar maradni, és – a magyarság részeként – meg akarja őrizni önazonosságát és identitását.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tanulságairól is szólt az akadémikus: a nemzedékek különböző szerepeket játszottak a történelem folyamán. A középkorban az idősek óriási tekintéllyel bírtak, az írásbeliség még gyerekcipőben járt, és a törvényektől a hagyományokig mindent észben kellett tartani. Később, a forradalmak révén az ifjabb nemzedékek gondolkodásmódja megváltozott, és maguk léptek a cselekvés előterébe. Így történt ez 1848 márciusában, de ennek következményei a szabadságharcban csúcsosodtak ki, amikor fiatalok a harctéren védték meg 1848 eszméit.
A hagyományok átadása nem egyszerű feladat, mert a körülmények nagyon megváltoztak, és egyéb vonja el az ifjúság figyelmét, de amennyiben egy nemzet jövőt akar építeni, és a maga értékeit át akarja menteni, akkor a fiataloknak feltétlenül tisztában kell lenniük a múlttal – mondta ki a szentenciát Egyed Ákos.
– A fiatalok ma is odafigyelnek ezekre a történelmi eseményekre, csak esetleg másképp reagálnak azokra, mint mi, az idősebb nemzedék. Talán a ceremóniákat nem kedvelik annyira. 1848-ban nem volt olyan magyar család, amely valamilyen, akár vér-, akár anyagi áldozatot ne hozott volna, és ez egészen biztos, hogy nemzedékről nemzedékre átöröklődött. Ezt talán egy kicsit erőteljesebben kellene hangsúlyoznunk, s akkor a családi hagyományokon keresztül is meg tudnánk szólítani az ifjúságot – vélekedik a történelemtudós.
A kutatóknak, tanároknak is megvan a maguk felelőssége, hiszen úgy kell megírni a történelemkönyveket, hogy azt a fiatalok elfogadják, és megértsék belőle ’48 szellemét: a szabadság, a hagyományok, az értékek, a történelmi örökség védelmét azért, hogy ezek tudatunkban tiszta képet alkossanak. Ha másért nem, akkor azért, mert aki a történelmet ismeri, az a mai, igen bonyolultnak tűnő világban is jobban eligazodik – tette hozzá Egyed Ákos. Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Kelemen Atilla:
A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintósat
Dr. Kelemen Atilla képviselő tízegynéhány éven át vezette az RMDSZ Maros megyei szervezetét, most viszont úgy döntött, "letészi a lantot", és visszavonul a megyei elnöki tisztségből. Eljött tehát a számvetés ideje, arról beszélgettünk, hogy mit mutat közel két évtized mérlege, melyek voltak az eltelt időszak sikerei, mit élt meg kudarcként.
– Pontosítsunk: 1993-ban lettem a TKT elnöke, de miután 1991-ben hazajöttem Amerikából, nagyon szorosan együtt dolgoztam az RMDSZ-szel és Zonda Attilával. Aztán következett a Kolcsár Sanyi bácsi és Kincses Előd időszaka, amikor végig TKT-elnök voltam, tehát benne voltam a döntéshozatalban. 2000-ben, tizenhárom évvel ezelőtt lettem megyei elnök. Azért szoktam húsz évet mondani, mert azelőtt is ott voltam a Maros megyei RMDSZ vezetésében. Sőt, már '91-ben az akkori főtitkárságnak voltam a mezőgazdasági referense, a Domokos Géza korszakából is elkaptam egy rövid időszakot, utána pedig hosszú éveken keresztül a Markó Béla-időszakban volt a munkám legnagyobb része. Büszke vagyok arra, hogy a Markó Béla és Takács Csaba vezette RMDSZ-szel együtt tudtam dolgozni.
Szolgálatra vállalkoztam
– Az RMDSZ-t mindig egyfajta szolgálatként fogtam fel, megpróbáltam az RMDSZ érdekvédelmi részét szem előtt tartani, hiszen a romániai magyarság érdekvédelme a fő tét ebben a dologban. Óhatatlanul voltak sikertelenségeink, de nagyon sok olyan harcot vívott meg ebben az időszakban az RMDSZ, amelyekre ma már nem nagyon emlékszünk, kezdve attól, amíg a magyar feliratoknak létjogosultságot tudtunk teremteni, kezdetben kalózakciókkal, hogy úgy mondjam, majd később sikerült megteremteni ennek a törvényes kereteit is. Ezeket ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sok minden belefért ebbe a húsz évbe, de úgy gondolom, hogy a teljes RMDSZ-nek egy sikeres periódusa volt ez az időszak, és amellett, hogy egyre többet tanultunk meg az érdekvédelmi politizálásból, még mindig vannak olyan dolgok, amelyek nem úgy működnek, ahogy kellene. Ettől függetlenül mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az összmagyar nyelvterületen a legeredményesebb és mindeddig egyben maradt szervezet az RMDSZ, hiszen ma már nagyon sok párt eltűnt a román politikai palettáról. Ki emlékszik ma már a PUNR-re vagy a Vatrára, vagy ki emlékszik a nagy történelmi múlttal rendelkező román pártra, a Parasztpártra? Egyik sincs már Románia parlamentjében, az RMDSZ ellenben még mindig ott van.
– Ehhez fanatikus hitre is szükség van, és olyan emberekre, akik igazi szolgálói annak a célnak, amiért ez a szervezet létrejött. A '90-es évek elején interjúsorozatot készítettem akkori politikusokkal. Nem születtem politikusnak címmel...
– Ez rám teljes mértékben talál, nem is érdemként szoktam emlegetni, de bizony a több száz állatorvosból alig találunk olyat, aki nem volt párttag, és én egyike voltam ezeknek. Ezt persze nem különösebb érdemként szoktam felhozni, egyébként származásom miatt nem is lehettem volna az, sem apám, sem anyám, sem senki a családból.
-– Mégis, hogyan lett politikus?
– Nagyon belém nevelték, hogy a nemzetért tenni kell. Édesapám sokszor mondta ezt, Teleki Pál országgyűlési beszédeit tartalmazó könyvét is kellett olvasni nekünk, ami tilos volt abban az időben, Németh László történelmi és társadalmi drámái nálunk majdhogynem kötelező olvasmány volt. Sajnos, még nem igazán értünk el ahhoz, amit Németh László megálmodott, de számomra jelen pillanatban is a vidék a legfontosabb. Az életem a vidékhez köt, szeretem a vidéki közeget, ott érzem igazán jól magam, és most már 42 éves állatorvosi tevékenység után tudom, hogy ott a helyem. Majdhogynem azt mondhatom, hogy tudatosan belénk nevelték ezt a fajta szolgálattételt, amit apám mindig úgy mondott, hogy szolgálni kell a nemzetet, és nem előnyöket várni.
– Vannak bírálói is, elégedetlenek mindig akadnak. Egyesek azt állítják, hogy ön a parlamentben a mezőgazdasági szakbizottság elnökeként, alelnökeként, annak ellenére, hogy szíve csücskének nevezi a vidéket, nem tett eleget a vidéki emberekért.
– Meg kellene nézni azt a több mint százhúsz törvénytervezetet, amit én nyújtottam be a mezőgazdasági szakbizottságban: pl. a 2000. évi 1-es, Lupu-törvény néven elhíresült törvény, amelynek öt kezdeményezője van, de a törvény második aláírója az RMDSZ, illetve Kelemen Atilla. Sokat harcoltam akkoriban, hogy ez a törvény átmenjen, mert nem mindenkinek volt az a véleménye, hogy a restitúció a megoldás. De én voltam az állatorvosi kollégium törvényének az egyes számú szerzője, az állattenyésztési, a legelőtörvény, a méhészeti törvények vagy mások egyéni vagy társszerzője.
A mezőgazdasági szakbizottságban és román közegben több elismerést kaptam
– Lehet, nem kommunikáltam elég jól, ez egy külön adottság. Van, aki a munkát választja, és azt mondja, az majd megmutatja magát. Ma ez egy kicsit másképp működik, tudom, de ezt felvállalom. Érdekes módon a mezőgazdasági szakbizottságban és a román közegben több elismerést kaptam azért, amit tettem. Például Gura Humoruluiba meghívtak egy mezőgazdasági kiállításra, amikor George Flutur volt a mezőgazdasági miniszter. Az ottani állattenyésztők külön találkozni óhajtottak velem, mivel az állattenyésztési törvénybe sikerült bevinni a szarvasmarhákra járó támogatást, amit kimondottan én harcoltam ki a minisztériumnál. De említhetném a lótörvényt, amelyre egész Európában felfigyeltek, bár aztán hatályon kívül helyezték, áthelyezték egy másik törvénycsomagba, de azért gondolom, egyetlen lótenyésztő sem felejti el, hogy a lovakért mit tudtam tenni. Lehetett volna talán jobban népszerűsíteni, esetleg másképp kellett volna kommunikálni. Köztudott, hogy én nem vagyok internethasználó, a Facebookon sem szeretek szerepelni. Valószínű, többet szerepelhettem volna, jobban kellett volna kommunikálni a médiával, hisz sok olyan politikus van, aki az ideje nagy részét önreklámozással tölti, vagy egyik tévétől a másikhoz vándorol. Az időmet én munkával töltöttem, bár a munka ma már nem divat. A magamutogatás nem az én stílusom. A világ most éppen nem eszerint működik, de már nem fogok megváltozni 65 évesen, s valószínű, hogy a világ sem nem fog az én kedvemért megváltozni.
– Evezzünk vissza hazai vizekre: miért nem vállal még egy mandátumot?
– Bizonyára van, aki emlékszik, mit mondtam ezelőtt négy évvel a választáskor, amikor úgy gondoltam, abba kéne hagyni, de végül rávettek, hogy induljak még egy ciklusban. Azt mondtam, rendben, de ez az utolsó lesz, és többet nem lehet engem rávenni. Most is nagyon sokan megkerestek, hogy maradjak, de azt mondtam, húsz év elég volt. Persze az is elterjedt rólam, hogy olykor durván szigorú voltam.
– Meg rettenetesen nehéz ember...
– Nehéz ember vagyok, mert megköveteltem magam körül a fegyelmet. Úgy gondolom, fegyelmezett munka nélkül nincsenek eredmények, és azt is gondolom, hogy abban, hogy egy ilyen óriási szervezetet, amilyen a Maros megyei, egyben tartottunk, nekem is van érdemem. Nem hiszem, hogy Hargita megyéhez hasonlóan háromfelé kellett volna vágni ezt a megyét. Maros megye épp így képezi le az egész ország helyzetét, hiszen egyharmada a megyének gyakorlatilag a tömbmagyarság, a Nyárádszereda – Erdőszentgyörgy – Szováta háromszög, a fele-fele rész az Marosvásárhely és környéke, fel Régen felé, és sajnos vannak teljesen elszórványosodott vidékeink. Ez egyfajta empátiát követel a politikustól, érteni kell mindegyik vidék sajátosságait, és eszerint kell politizálni, nem úgy, hogy az egyiket el kell sorvasztani. Mostanában különböző forgatókönyveket hallok, hogy le kell mondani a szórványról, és csak a tömbre kell odafigyelni, sőt már amolyan kimenekítési szcenáriumok is keringenek. Én ezekben nem hiszek. Azt hiszem, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. Markó Béla a múltkor Duray Miklós egyik hasonlatát idézte, hogy a szórvány és a tömbmagyarság viszonya olyan, mint a kenyér és a héja: lehet keményebb, egy kicsit égettebb, de ha levágják róla, hamar megpenészedik vagy kiszárad, és ehetetlenné válik. Pontosan így gondolom én is: nincs tömbmagyarság szórvány nélkül, nincs szórvány tömbmagyarság nélkül. Mindegyiknek megvan a maga helye a politikai palettán, és mindegyikre oda kell figyelni.
Fegyelem vagy bábeli zűrzavar?
– Maros megyében 218 működő RMDSZ-szervezet van. Óriási megye, nem lehetett hagyni, hogy mindenki mondja a magáért, abból bábeli zűrzavar lett volna. Természetesen megköveteltem a munkát, megköveteltem azt, hogy az önkormányzatok töltsék be azt a feladatot, ami rájuk hárul, és arra is emlékeztettem a megválasztott képviselőket, hogy szolgálatra vállalkoztunk, a választókat kell szolgálni úgy, ahogy ígérjük egy-egy kampányban. Ezt ki könnyebben, ki nehezebben viselte. Furcsa azért, hogy olyan emberek, akikkel vitatkoztunk, jönnek most, hogy hiányozni fog a kemény és kordában tartó kezem. Olyan levelet is kaptam, hogy ott kellene maradnom, a korlátozó, keretet szabó szigorúságot jobb volna tovább képviselni. Ez már nem az én dolgom, de fegyelemre és önfegyelemre van szükség, és a funkciónak megfelelően kell viselkedni. Ez néha összeütközést is eredményez. Sokszor elmondtam a barátaimnak: lehet, hogy én egy más világban gondolkodom, de szeretek az emberekkel kezet fogni, a dolgokat a szemükbe mondani. A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintásét. Nem rákattintással akarok kommunikálni, nem egy virtuális teret akarok kitölteni. Azt a helyet akartam mindig kitölteni, amelyben helye van az ellentmondásnak is, helye van a dolgok néha nagyon kemény megbeszélésének. Lehet azt mondani, hogy nehéz ember vagyok, de azt mindenki tudta rólam, hogy az egymást követő prefektusok sem várakoztattak az ajtó előtt, mert kinyitottam az ajtót, és bementem. Mindig tisztában voltam azzal és rákényszerítettem őket is, legyenek tisztában azzal, hogy én a megye legnagyobb politikai alakulatát képviselem. Természetes volt, hogy a Maros megyei magyarságot képviselem, ennek megfelelően, nem magamnak, a megye magyarságának követeltem ki azt a tiszteletet, amit el is értem. Igen, nehéz ember vagyok valószínű, de ezt másképp nem lehet. A meghunyászkodás nem vezet célra.
Nehéz házasság volt az elmúlt négyévi
– Képviselő úr, 218 helyi szervezet van a megyében, ezek között voltak olajozottan működő szervezetek, de voltak problémásak, konfliktusosak is. Legkézenfekvőbb példa a marosvásárhelyi szervezet, amelyben a több éven át lappangó ellentétek a tavaly nyári, az úgynevezett felszámolási akcióban csúcsosodtak. Egyes vélemények szerint önnek is nagy a felelőssége abban, hogy idáig fajultak a dolgok.
– Én ezzel az RMDSZ-szel az elmúlt húsz évben teljesen azonosultam, számomra nem egy bejáró munkahely volt. Bevallom, nagyon sok álmatlan éjszakám is volt azért, hogy hogyan kellene bizonyos dolgokat megoldani. Volt, ami nem ment jól a megyében, bár sok minden olajozottan működött, és továbbra is hiszem, és büszkén mondom, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ országos zászlóvivője. Ehhez lehetett viszonyítani a többi megyék munkáját. Persze természetes, hogy a sikertelenségek, kudarcok az enyémek is. A magam felelősségét nem akarom kivonni ezekből a dolgokból. Az, hogy a marosvásárhelyi szervezettel a viszonyunk hogyan jutott ide, egy kicsit visszamennék a történetben. Amikor nagyon úgy nézett ki, hogy 2003- 2004-ben Dávid Csaba, az akkori városi elnök a Reform tömörülés felé fordul, és egy részét el is viszi a vásárhelyi szervezetnek, akkor az én személyes viszonyom által tudtam visszahozni a szervezetbe Dávid Csabát és csapatát. Nem titkoltam soha, hogy a négy évvel ezelőtti választáson én nem Benedek Istvánt támogattam, de miután ő nyert, azt mondtam, meg kell próbálnunk egy civilizált kohabitációt, elfogadtam a választók döntését. Egyesek piszkálódást vártak volna tőlem, azt, hogy találjam meg a módját, hogy egy előrehozott választással váltsam le a vezetőséget. Én viszont megpróbáltam együtt dolgozni vele. Nem mondhatja rám a régi vezetésből senki, hogy egyetlen alkalommal is keresztbe tettem volna ennek a szervezetnek, megpróbáltam az RMDSZ mellett tartani. Rázós szekérúton jártunk, de ezen a döcögős úton is együtt kellett mennünk.
Amikor a tavaly a dolog kiborult, magatehetetlenül feküdtem egy súlyos műtéttel. Ha itthon vagyok, valószínű, nem tört volna ki ez az egész cirkusz. Lehet, az is hiba volt, hogy miután hazajöttem, azt mondtam, nem kell felfordítani az RMDSZ-t egy választás előtt. A magam hibáit elismerem: igen, meg voltam győződve, hogy tiszteletben kell tartani a választók akaratát. Nehéz házasság volt ez a négyévi, az biztos, lehetett volna jobban is csinálni, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ma politikai szerepet vállalni Romániában magyar emberként nem hálás feladat. Az embereknek van egy csomó jogos és néha nem egészen jogos elégedetlensége. Ezekre mind választ kell adni, fel kell tudni vállalni.
Komplikálta a megye vezetőjének az életét, hogy ebben a megyében volt Markó Béla, Frunda György és Borbély László
– Nagyon nehéz volt úgy vezetni, hogy ezekkel az emberekkel is el tudd fogadtatni, hogy néha nem úgy dönt az ember, ahogy ők elvárnák. Azt hiszem, hogy ezeket a problémákat Maros megyében kezelni tudtuk, bár amikor a magyar politikának ilyen kiemelkedő egyéniségei vannak a megyében, okoz nehézségeket is. Persze eredményeket is, és büszkék lehetünk arra, hogy ez a megye ilyen politikusokat adott. Tehát a kép árnyaltabb, mint első látásra tűnik. Nehéz feladat volt, biztosan vannak dolgok, amelyeket másként lehetett volna...Azonkívül, egy másik dolog, ami egy RMDSZ-elnöknek általában árnyalja a politizálásban a munkáját, az, hogy akár elismerik, akár nem, bizonyos értelmiségi körökben komoly presztízsveszteséget jelent az aktív politizálás. Nagyon sokszor mondták, hogy könyveket írtál, tudományos dolgozatokkal foglalkoztál, miért kell neked a politika? Miért teszed ki magad annak, hogy szidjanak? Pontosan azért tettem ki magam, mert ezt felvállaltam, és úgy gondolom, valakinek fel kell vállalnia. Annyira naiv nem lehet egy politikus, hogy azt higgye, mindenki elégedett lesz a munkájával. Nem így teremtették az emberiséget.
– Egy korszak most lezárult, új fejezet kezdődik. Hogyan látja a jövőt?
– Nem tudom, új fejezet-e ez vagy folytatás. Miért ne lenne jó, ha kontinuitás van egy megyében? Miért ne volna jó, hogy ebben a megyében nem nagyon voltak disszidens akciók, amelyek az RMDSZ egységét megtörték volna? Ezt miért ne lehetne folytatni, azt a célt látni, amelyet ez a szervezet bölcsen ezelőtt 23 évvel kitűzött maga elé? Én ezt így látom. Persze, lezárult egy fejezet. De egy könyv sem ér véget egy fejezet végén...
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Lapszemle
Művelődés/március
Ha március, akkor ’48-as forradalom – egyebek mellett ezt sem téveszti szem elől legfrissebb számában a Művelődés c. közművelődési folyóirat. Lett ágyú! című írásában Benkő Levente az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc, ezen belül Háromszék önvédelmi harca első ágyúinak a születési helyére, az erdővidéki Bodvaj vaskohójához kalauzolja az olvasókat, bemutatva Gábor Áron mester sikeres ágyúöntő próbálkozásának vázlatát. Benkő Judit a Magyar Kultúra Napjának kolozsvári, nagybányai és máramarosszigeti ünnepségeiről számol be, Bodor Pál (Diurnus) pedig a nemrég elhunyt kiváló erdélyi televíziós szakemberre, Csép Sándorra emlékezik. Galéria rovatában Szabó Zsolt, Bátori Gábor és Szekeres Attila István Makrai Zsuzsa nyírbátori tűzzománc-művésznek a nemrég Kolozsváron, a Minerva-házban is kiállított Báthory-címereiről ír, az Enciklopédia rovatban pedig Kónya-Hamar Sándor Vita Sándor közgazdasági szakíró, szerkesztő életpályáját foglalja össze. Édes iskola címmel Csávossy György a bor szépségeiről ír, Egy életmű feltámadása címmel pedig Bakó Botond Elekes Károly nagyenyedi múzeumőr, professzor életművébe nyújt betekintést. A folyóirat Kuti Márta szerkesztésében folytatja a Híres erdélyi magyarok című sorozatát.
Szabadság (Kolozsvár),

Inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik a hangsúly
Történészekkel készített interjúsorozatunkban elsősorban arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni, mennyire elfogultak a történelemoktatásban jelenleg használt különböző típusú tankönyvek, az iskolában elsajátított ismeretek mennyire befolyásolják a magyar, illetve a román fiataloknak a másik nemzetről alkotott képét. Korábbi lapszámainkban Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel, Novák Csaba és Orbán Zsolt történészekkel, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőivel közöltünk interjút. Az alábbiakban további véleményeket olvashatnak ebben a témában.
„A székelység történetéről szóló tankönyvben nem tapasztalható az Erdélyben élő egyik népcsoport elleni uszítás sem, a tényközlés szintjén mozog a narratíva, az érzelmek nyílt kifejezését kerülve. A tankönyv elsősorban a székelységre és a magyarságra koncentrál, így a környező népekkel való interakciók a háttérbe szorulnak, ez azonban a felvállalt nemzeti történetírás hagyományába beleillik. Ha módosításra kerül a tankönyv, annak nem a románság elleni uszítás az oka, ilyet én nem találtam az elolvasott fejezetben. Az lenne a cél, hogy a székelységről is teljesebb kép bontakozzék ki egy szélesebb, erdélyi, vagy kelet-közép-európai összefüggésbe ágyazva.
Két rövidebb megjegyzés: bár a dualizmus és a két háború közötti fejezet is beleillik a tárgyilagos tényközlés kategóriájába, az első világháború kapcsán szükséges volna a románság nehezedő helyzetének tárgyalása, mert ez megmagyarázná a román hadsereg ellenséges fellépését a Székelyföldön, illetve az Erdélyből elhurcolt magyarok szenvedéseit is. A tankönyv megáll 1916-nál, holott a visszafoglalás után, 1916–1918 között a Magyarországon maradt román elitre, pl. a papságra nehéz sors várt, a románok gyanússá váltak, az egyes falvak románjait igazoló eljárásnak vetették alá, ami sok sérelmet és magyarellenességet szült. A felhalmozódott román sérelmek bemutatása magyarázná a radikalizálódó román Erdély-politikát is 1918–1920 között. A tankönyv a ’20-as, ’30-as éveket a románosítás időszakaként említi, de erre forrásként a korabeli románok által is vitatott objektivitású 1930-as cenzust hozza, valószínűleg a magyar és német gazdasági és demográfiai pozíciók megőrzése nagyobb mértékű volt, mint amilyennek a cenzus beállítja.”
(Rigó Máté, történész, doktorandusz az Amerikai Egyesült Államokban)
„A székelység történetét feldolgozó alternatív tankönyv ellen indított sajtótámadások egyértelműen jogtalannak tekinthetőek. A román sajtó ellenszenve, elsősorban a tankönyv történeti és pedagógiai értelemben vett korszerűsége miatt indokolatlan. A szerzők által kitűzött célok egyike a székely történelem objektív, azaz nemzeti mitológiáktól mentes bemutatása volt. A szerzők másik célja a korszerű pedagógiai elvek figyelembe vétele, illetve gyakorlatba ültetése volt. Ennek során igyekeztek olyan tankönyvet írni, amely a VI. és VII. osztályos diákok részéről is felkelti az érdeklődést a székelység múltja iránt, hiszen az érdeklődés felkeltése megkerülhetetlen tényező az oktatás során.
Véleményem szerint a 2012-ben kiadott székelységtörténeti tankönyv által megfogalmazott célok iránymutatóak, vállalhatóak és követhetőek a romániai történelemtankönyv-kiadás számára. Ez nem azt jelenti, hogy a székelységtörténeti tankönyv hibátlan és tökéletes (hiszen ez egyáltalán nem igaz), hanem azt, hogy a romániai viszonyokat figyelembe véve, jelen körülmények között a legjobb történelmi tárgyú tankönyvnek tekinthető mind a küllem, az objektivitás, mind a pedagógiai elvek tekintetében.
A tankönyvvel szemben megfogalmazható negatív kritika közül e helyen talán a talán túlságosan erőteljesen is jelenlévő militáns szemléletet emelném ki, amely hangsúlyosan háttérbe szorítja a székely történelem kulturális, gazdasági és társadalmi aspektusait. Orbán Dezső egyik Imreh Istvánnak címzett levelében a szóban forgó témával kapcsolatban felteszi azt az általa meg is válaszolt kérdést, mely szerint „[...] a székelységnek, mint katonanépnek milyen történelme lehet, ha nem hadi?” Véleményem szerint a hadtörténet a székely történelem esetében – éppen úgy, mint más népek történelmének az esetében is – csupán egy szegmense a történelmi múltnak, még akkor is, ha jelentősége kiemelkedő fontossággal bír.
(Both Noémi Zsuzsanna, többszörös TDK-díjas mesteris hallgató, a BBTE Történelem-Filozófia karának Jelenkor és Nemzetközi kapcsolatok képzésén)
„Egyéni és tanári véleményem az, hogy a használatban levő történelemtankönyvek, sem román nyelven, sem magyar nyelven (túlságosan hű fordításuk miatt) nem teszik lehetővé azt, hogy a 12 osztály elvégzése után a magyar vagy a román tanuló egy átfogó, valós képet tudjon kialakítani a másik nemzetről és annak a történelméről. Ennek több oka is van: nincs pontosan bemutatva a magyar vagy román nép történelmi szerepe, sok a buktató, a hamis információ, nem egyeznek meg az általunk ismert és a román történészek által használt adatok, több esetben az egyik nép történelmi múltja ellentétbe kerül a másik nép múltjával. A magyarok és románok szemszögéből a hangsúly inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik, és nem a közös történelmi múlt és értékek kiemelésére. Az órákon az események értékelésében, a tankönyvek hamis információi mellett, a tanár egyéni felfogása, előadása, magyarázata, álláspontja is befolyásolhatja a másik nemzetről kialakított képet. Ezért volna szükség szerintem egy politikamentes, egyéni és közösségi érdekeket mellőző, a valós történelmi múltra támaszkodó történelemoktatásra, és ennek megfelelő történelemkönyvekre. Sajnos egy bizonyos, mindkét népet érintő esemény értékelésekor nemzeti öntudatunk, sőt gyakran pártállásunk szerint fogalmazzuk meg az értékelést, írjuk meg a könyveinket. így a diákban az a kép alakulhat ki, hogy csak az én népem, közösségem történelme értékes és nem a másiké. Én személyesen arra törekszem, hogy a tankönyvekből csak az igazán valós, helyes és hasznos információkat vegyem ki, és mindkét nép történelmi értékeit emeljem ki, megmagyarázva, hogy minden népnek van értékes történelme, úgy ahogy minden nép történelmében vannak talán értéktelen, de megtörtént és a jelenkor által rossz irányba felhasznált események. Úgy gondolom, hogy csak a valós, értékes és hasznos, igazi történelem segítheti elő azt, hogy a másik népről kialakított képünk megfeleljen a valóságnak. Tagja vagyok egy könyvszerkesztő bizottságnak, amelynek az a feladata, hogy a románokkal megismertesse a Románia területén élő kisebbségek történelmi múltját, értékeit, személyiségeit, és úgy gondolom, hogy ez által is közelebb kerülhetünk majd ahhoz, hogy tankönyveink üzenete azonos legyen, és nem az ellenségképet, hanem az együttműködést, a közös múlt értékeit hasznosítsák.
1989 után sok minden megváltozott, jó és rossz irányban egyaránt. És ez tapasztalható a történelemkönyvek írása terén is. Sikerült átszabni a történelemkurrikulumot, de talán nem eléggé. Egyre kevesebb hely jut a XX. századi romániai történelemnek, túlságosan európai ízű történelmet tanítunk, elfelejtjük az emberiség számára fontos ókori történelem értékeinek megfelelő ismertetését, és egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk talán olyan eseményekre, amelyek fontosak, de nem meghatározóak. A szakmaiság jelen van, beszélhetünk egy fejlődési folyamatról, tudományosságról is, de talán azt mondanám, hogy ezzel még az elején tartunk. Csak akkor lesz majd igazi fejlődés, szakmaiság és tudományosság, ha megértjük, hogy a történelem nem egy egyéné, nem egy nemzeté, hanem mindannyiunk értéke, és annak ismerete mindannyiunk előrehaladását segítheti.
A román és a magyar nyelvű tankönyvek szerzői, azokat a kritériumokat követik, amelyeket a minisztériumi kurrikulum bizottság határoz meg. Egy tankönyv csak akkor fogadható el, ha megfelel ezen kritériumoknak. És sajnos ezen kritériumok egyike a nemzeti történelem által védeni a nemzeti eszmét, a valós vagy valótlan, de nemzeti szempontból hasznos információk kiemelése. Ezt nem mindig nyíltan fogalmazzák meg, de sajnos a tankönyvek sorai között ott van, olvasható ez a trend is. És ez a szakmaiság, a tudományosság rovására is megy. A magyar fordítások sem mentesek ettől, mert a tükörfordítás igénye nem teszi lehetővé a tudományos alapokra helyezett valós múlt ismertetését. Ezért van szükség magyarok által megírt, szakmailag és tudományosság szempontjából megfelelő, ellenségképtől és hamis információktól mentes tankönyvekre, amelyek a román nyelvű tankönyvekhez hasonlóan használhatóak legyenek.
(Farkas Ferenc igazgató, Kézdivásárhely, Református Kollégium)
Szabadság (Kolozsvár),

Velejéig korrupt a román igazságszolgáltatás?
Romániában olyan magas szintre emelkedett a korrupció, hogy a magas rangú igazságszolgáltatási tisztségviselőket is megfertőzte.
Bűnhálózat az igazságszolgáltatásban
Nem csak az igazságszolgáltatásban, de a román közvéleményben – elsősorban a sajtóban – is nagy port vert fel két bíró, Viorica Dinu és Antonela Costache előzetes letartóztatása. Mindketten valóságos hálózatot építettek ki bűnözők felmentése érdekében, amelyben bíróktól kezdve bírósági jegyzőkön át egészen az ügyvédekig, más közvetítőkig bezáróan vettek részt igazságszolgáltatási szakemberek. A két ügyvédnek úgymond kész díjszabásaik is voltak a kedvező ítéletek – legtöbbször az előzetes letartóztatás feloldása – meghozataláért. Amennyiben mégis képtelenek voltak más ügyvédeket befolyásolni a bűnözők számára kedvező ítélet elérése céljából, olyankor visszaadták a pénzt a megvesztegetőnek, ezzel mintegy mentesítve magukat a felelősség alól.
Viorica Dinu és Antonela Costache több ügy kapcsán is jelentős csúszópénzeket vett fel. A korrupcióelleni ügyészek kimutatása szerint a két bírót csupán az utóbbi négy hónap során mintegy 800 ezer euróval vesztegették meg: Viorica Dinu 109 ezer eurót kapott és további 345 ezer euróra tettek számára ígéretet, Antonela Costachénak pedig 300 ezer eurót ígértek meg kedvező ítéletek megszületése esetén és 32 ezer eurót vett fel.
Így például 150 ezer eurót ígért nekik Dinel (Staicu) Nuţu szabadlábra helyeztetése érdekében az állami pénzeket lenyúló bűnöző testvére, Marian Staicu, aki, a testvére két ügyvédjének átadott 50-50 ezer euró mellett ugyanennyit fizetett Sorin Vasilescu bírósági jegyzőnek. Dinel (Staicu) Nuţut 2007-ben azzal vádolták meg, hogy több mint 11 millió euróval károsította meg a szászmedgyesi Transgaz vállalatot.
ECRIS: korrupt – ha korruptak használják
A korrupció elleni ügyészek vádirata szerint a két bírónő idén, januárban kísérletet tett Staicu kiszabadítására, az ügyben illetékes ítélőtanács azonban fenntartotta az előzetes letartóztatást. Staicu két ügyvédjének, Ileana Raducannak és Petre Danielnek sikerült azonban 5000 euróval megvesztegetniük Sorin Vasilescu bírósági jegyzőt, aki „elintézte", hogy a dosszié februárban már Viorica Dinuhoz és Antonela Costachéhoz kerüljön.
A bírósági jegyzőnek valóban nem lehetett könnyű dolga: az ECRIS nevű számítógépes rendszer ugyanis – amennyiben „békén hagyják" – véletlenszerűen jelöli ki a különböző dossziékat elbíráló ítélőtanács bíráit. Azonban nem csak a hackerek, de a bíróságon is szinte mindenki tudja, hogy a rendszer kijátszásának legalább tíz kiskapuja van; ezekről már 2011-ben jelentést készített a Számvevőszék. E kiskapuk egyikét használta ki Sorin Vasilescu. A hiba természetesen nem elsősorban a rendszerben van, mert az eleve nem korrupt – bár a rendszeren is lehetne már javítani – hanem azok felhasználóiban van.
„Möbius, vagy mi a fene"
A két bírónő „nehézsúlyú" volt a pályán, igen komoly ügyek kerültek hozzájuk. Így például ott kellett volna lenniük a korrupció elleni ügyészek Adrian Nastase feltételes szabadon bocsátása elleni fellebbezéséről döntő ítélőtanácsban is – letartóztatásuk miatt azonban erre már nem került sor.
Viorica Dinu foglalkozott Dan Voiculescu ügycsomójával is, amelyben a politikust az Élelmiszeripari Kutatóintézet lenyúlásával vádolják, és hozzá került Sorin Ovidiu Vantu egyik bűnvádi esete is.
A két bírónő neve ott szerepelt Vasile Balint, azaz Sile Camataru szavadon bocsátásnak zavaros ügyében is, miszerint a hírhedett maffiózót nem azért engedték ki büntetése letöltése előtt a börtönből, mert példás magaviseletű fogoly volt és kifestette saját celláját, hanem azért – mert egészségi állapota erősen megrendült. Viorica Dinut és Antonela Costachét az sem zavarta, hogy Sile Camataru „nagybetegen" nyomban elhelyezkedett egy kereskedelmi társaságnál.
Antonela Cosctache volt az, aki letartóztatási parancsot adott ki a guru, Gregorian Bicolaru ellen és tagja volt annak az ítélőtanácsnak, amely a volt kormánytanácsos, a korrupcióval megvádolt Fanel Pavalache ügyében döntött.
A két bírónő érdekelt volt az úgynevezett Mobins-dosszéban is: konkrétan az öt év börtönbüntetésre ítélt Stefan Radulescu ügycsomójáról van szó, akit a Mobins bútorgyár megkárosításáért ítéltek el. (A két bírónőt az igazság kiderítése olyannyira foglalkoztatta, hogy még magának a gyárnak a nevével sem voltak tisztában, Antonela Costache egyebesen „Möbius, vagy mi a fenének" emítette a dossziét).
Továbbá, jókora csúszópénzért felvállalták a bűnüldözők által a Stroe és a Gusti néven emlegetett két dossziét is, amelyet végül is Eduard Gusti és Dan Stroe bűnvádi dossziéja néven sikerült azonosítaniuk.
A hiszékeny bírónők
Ennek ellenére mindketten igen hiszékenyek voltak. A korrupció elleni ügyészekkel folytatott „magánbeszélgetések" kapcsán például elhitték azt, hogy a bukaresti bíróság alumíniummal bélelt, kibádogozott liftjeit nem lehet lehallgatni. Így ügyeiket rendszerint a felvonóban beszélték meg – a korrupció elleni ügyészek legnagyobb örömére, akik itt helyzeték el mikrofonjaikat, és akiknek így sikerül perdöntő bizonyítékokat felvenniük.
Elhitték azt is, hogy a régebbi típusú mobiltelefonok úgyszintén lehallgathatatlanok. Ezért mindketten régi mobiltelefonokon át beszélték meg egymással a megvesztegetés részleteit, a pénzek elosztását, aminek a vádhatóságok még akkor is örvendtek, ha mindez kissé a hang minőségére ment.
Az ügyészeknek így tudomására jutottak a pénzek elosztása körüli manőverek, a két bírónő „etikai kódexe", miszerint a megvesztegetést elfogadó csupán némi kenyeret biztosít magának, és „munkaerkölcse", miszerint „túlságosan hülyék azok a bírók", akik nem akarnak ily módon pénzhez jutni. Mindemellett Antonela Costache, a botrány kitörésekor felhívta személyes varázslónőjét, akit felelősségre vont azért, hogy jóslataiban nem figyelmeztette a korrupció elleni ügyészek akciójára.
A korrupció elleni ügyészek szerint az összegyűjtött anyag – a telefonbeszélgetések hanganyaga mellett fotók, videófelvételek, tanúk vallomása, több feljelentés – megdönthetetlen vádat jelent annak bizonyítására, hogy a két bírónő széles körű hálózatot épített ki az ítéletek meghamisítása céljából, jól kiépített rendszert hozott létre a megvesztegethetőségükért járó összegek begyűjtésére.
Az ügyben, a két bírónő mellett vádlottként szerepel Vasilescu Sorin bírósági jegyző, Raducan Ileana és Petre Daniel Costel ügyvéd, Petre Daniel Costel felesége, aki ellen megvesztegetésben való bűnrészesség miatt indult eljárás, illetve Dinel (Staicu) Nutu testvére, Staicu Marin, megvesztegetés miatt.
A dobogó harmadik helye
A két bírónő rövid idő alatt csinos vagyonra tett szert. Viorica Dinu Bukarestben három lakással, 800 négyzetméteres telekkel rendelkezik. Volkswagen Golf típusú gépkocsija van, ékszereinek értékét 10 ezer euróra teszi.
Antonela Costache a Bukarest melletti Voluntari községben 200 négyzetméteres villával, csaknem 600 négyzetméteres telekkel, Audi TT gépkocsival rendelkezik. Emellett két bankbetéte is van, 132 ezer lejjel, illetve 62 224 euróval.
Antonela Costache egyébként 1400 eurós szőrmekabátot vásárolt magának, de ezzel nem tett túl Dinu Vioricán, aki azzal kérkedett, hogy 3500 eurós kabátja van – igaz, eddig még nem vett fel, mert nagy és súlyos".
Mindeddig az igazságszolgáltatási rendszerben adott legnagyobb megvesztegetés egyébként a Szociáldemokrata Párt volt szenátora, Cătălin Voicu nevéhez fűződik, aki 260 ezer eurót adott Florin Costiniu egykori magas rangú igazságszolgáltatási tisztségviselőnek. A negatív rangsorban Maria David korábbi bírónő következik, aki 200 eurós csúszópénzt kért. A moszani 150 ezer eurós megvesztegetési összeggel Viorica Dinuhoz és Antonela Costachéhoz elfoglalta a dobogó harmadik helyét, amelyen eddig a temesvári táblabíróság volt alelnöke, Nicolae Costantin Serban állt – nyamvadt 50 ezer euróval.
Maszol.ro,

Pál-Antal Sándor: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen!
Pál-Antal Sándor történészről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy bármennyire furcsa is, de az egyetemi tanulmányait közgazdaságtan szakon indította. Történelem szakra csak másodévesként iratkozott át. Ezen a héten vele beszélgettek a Központ munkatársai. Az olvasóknak elmondja, hogy miként lesz egy csíki gyerekből történész, elárulja, hogy kik voltak azok, akik lépteit irányították.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé… Beszéltek a kutatási területeiről és az ars poeticájáról is. Szót ejtettek a mai román és magyar történetírás viszonyáról, a magyar történész utánpótlásról, a díjairól, és nem utolsó sorban a székely autonómiatörekvésről. Beszélgetésük végén elmondja, hogy mi hiányzik az életéből, és azt is, hogy mit tartalmaz számára a „hogyan tovább”.
– Kezdjük a legelején. Miként lesz egy csíki gyermekből történész? Kik irányították lépteit, kik egyengették útját a pályán?
– Már elemi iskolás koromban sokat olvastam, középiskolásként pedig még többet. Jókai történelmi tárgyú regényeivel szívtam magamba a múlt iránti érdeklődést. Az egyetemre mégse a történelem szakra iratkoztam be, hanem a közgazdaságra. És csak másodéves egyetemistaként váltottam a történelemre, amikor a két kolozsvári egyetem összevonásakor a Bolyain megszűnt a közgazdaságtan. Itt pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kiváló tanároktól sajátíthattam el a történelmi ismereteket, és a múltkutatáshoz szükséges alapot, amit a későbbiekben levéltárosként kamatoztathattam. Most is büszkén említem, hogy Jakó Zsigmond, Pataki József vagy Imreh István tanítványa voltam. Volt tanáraimmal az egyetem elvégzése után sem szakítottam meg a kapcsolataimat. Tanácsaikat évek múltán is igénybe vettem.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé. A fordulat után egymást követték a megjelent könyvei. Milyen témakörök foglalkoztatták és foglalkoztatják? – Mivel levéltáros lettem, kutatási területemet is a szakma igényeihez igazítottam. Érdeklődési körömet nem a nagy történelmi események, politikai harcok, hanem a történelem segédtudományainak a művelése képezte, főként az intézménytörténet. Ez pedig a történetírás nehezebb válfaja. Az első ilyen írásom Marosszék intézményeinek a története, amely később kiegészült a marosszéki intézmények címeres pecsétjeinek a feldolgozásával és közzétételével is. Ez több évi munkát igényelt. Egyik legkedveltebb témám a székely önkormányzat története volt. Vagy három évtizeden át foglalkoztatott ez a kérdés, míg 2002-ben egy önálló kötetben napvilágot látott. A 89-es változások előtt – azokban az időkben alig volt Marosvásárhelyen kutatással is foglalkozó magyar történész – különböző történelmi eseményekhez kapcsolódó rendezvények közreműködőjeként írogattam hosszabb-rövidebb anyagokat, amelyek rendszerint újságcikként láttak napvilágot. A rendszerváltás után, amikor a közlés elé állított tiltó falak ledőltek, ezek közül válogatva és kiegészítve egy tanulmánykötetet is közzétettem Székelyföld és városai címen, amely több utánnyomást is megért.
– Beszéljünk egy kicsit a kutatási területekről is…
– Kutatásaim során a 17-18. századi Székelyföld múltjára összpontosítok elsősorban. De az igények változásaira is reagálni kényszerültem. Egy ilyen kitérő eredménye az Áldozatok – 1956. c. munkám, amely a magyar forradalom után, a Magyar Autonóm Tartományban lefolyt megtorló intézkedéseket ismerteti.
– A levéltárosi feladatkör igencsak maghatározta munkáját…
– Levéltárosként feladatomnak tartottam és tartom a forráskiadást. A kiadott források révén a kutatók munkáját igyekeztem megkönnyíteni. Ilyen jellegű kiadványaim: a Maros– és udvarhelyszéki 1848-49-es eseményekre vonatkozó iratok, Marosvásárhely jogszabályai és polgárnévsorai, a Székelyföld 18. század eleji összeírásai és mások. Nem hagyhatom ki foglalatosságaim közül a helytörténetet sem, hiszen több falutörténetet is írtam. De ide sorolandó Marosvásárhely története is, amelynek az 1. kötete néhány éve már az olvasóhoz is eljutott.
– Mi a történészi ars poeticája?
– Több is van. Például: Csak az igazat, még ha az fájdalmas is. A valóság elhallgatása bűn. Arra a kérdésre válaszolj, hogy miért.
– Lesznek-e székely történelem tankönyvek a felsőbb osztályok számára is?
– Remélem, igen.
– Hogyan látja-tapasztalja a mai román és magyar történetírás viszonyát? – Szerény próbálkozások vannak, de még mindig olyan párhuzamos úton haladunk, amely sehogy sem akar találkozni. Pedig a két út közeledését sokféleképpen lehetne egyengetni. Talán áttörést hoz a közeljövőben a Székelyek története c. kézikönyv és tankönyv kapcsán kibontakozó vita, ha a nagypolitika lehetővé teszi azt, és ha a nacionalizmus nem emel ismét áthághatatlan akadályokat elébe. – Milyen az erdélyi magyar történész utánpótlás?
– Jó úton haladunk. De az eredmények több vonatkozásban sem kielégítőek. A most végzők messze nem kapják meg azt a képzést, amiben annak idején mi részesültünk. És ennek első sorban az oktatási rendszer az oka, amely egy elnyúló krízisen megy át. Ugyanakkor még mindig nem sikerült lefedni minden korszakot. Kevés a középkorral és az 1849-1945 közötti időszakkal foglalkozók száma. Ugyanakkor – más korszakokhoz képest – túlságosan felkapott lett a kommunista időszak. És érzékelhető egy kevésbé biztató jelenség is fiatal kutatóink körében: nem nagyon akaródznak nagyobb horderejű témákkal foglalkozni. De bízom benne, hogy ezt a bátortalanságot hamarosan leküzdik, és komoly szakemberekké válnak.
– 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Mit jelentett, és mit jelent ez önnek szakmailag és magánemberként?
– Mindenekelőtt azt, amit a székfoglaló előadásom végén mondtam: „1990-ig magyar nyelven három tanulmányt közölhettem csupán. A sors kegye folytán ekkor kedvező szelek kezdtek fújni számomra. Elhárultak nálunk is a tudományos kutatást nehezítő akadályok, és megnyíltak előttem az érvényesülés kapui. Már rég túlszárnyaltam valamikori szerény tervem, és – számos tanulmányom és közleményem mellett – a 21. kötetem megjelenése előtt állok… Igyekezni is fogok, hogy az Akadémia külső tagjaként tehetségemhez és lehetőségeimhez mérten tovább szolgáljam a magyar tudományosságot.”
– Egy ilyen rangos elismerés rendkívül magas szakmai helytállást igényel, hiszen az ember tevékenysége mások számára is mércévé válik...
– A magasrangú szakmai elismerés természetes velejárója, hogy megszaporodnak a közéleti megnyilvánulások, megsokszorozódik az ember saját munkájával szembeni igényessége. Példaként említem, ha addig egy tanulmány véglegesítéséhez elégségesnek tartottam az utólagos egyszeri vagy kétszeri átolvasást, azóta már többszöri ellenőrzés és pontosítások végzését is kötelességemnek érzem.
– Széchényi Ferenc-díj, Arany János és Gróf Mikó Imre Emlékérem, Mikó-emléklap, A szabadság hőse emlékérem (Magyar Köztársaság), Pauler Gyula-díj, díszoklevél a levéltári tevékenységért... Szinte lehetetlen felsorolni a sok kitüntetést. Köztudott, hogy nemrég a Gábor Áron-díjjal is jutalmazták… – Igen, váratlanul ért. Meg is kérdeztem az illetékesektől, miért gondoltak rám? A választ pedig meggyőzőnek találtam. Hiszen történészként én is támogatom az SZNT autonómiaküzdelmét. Olyan megható ünnepélyes díjazásban, mint a Kultúrpalotában, mindeddig nem volt részem. Ezt csak az tudja átérezni, aki részt vett azon a gálaesten.
– Mi a véleménye a székely autonómiatörekvésekről? Reálpolitika vagy utópia?
– Szögezzük le: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen! Azt a jogot, amiért alázatosan könyörgünk, soha nem kapjuk meg. Az a nyíltan, és demokratikus eszközökkel folytatott harc, amit az SZNT folytat, az egyedül célravezető. De ezt mindannyiunknak akarnunk kell, és nyíltan ki kell állnunk érte. Nem úgy, ahogyan azt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke tette, aki nemcsak elutasította, hanem félre is magyarázta az autonómia fogalmát. Szerinte ugyanis – olvastam a minap egy helyi napilapban – ha az autonómia netán az ölünkbe hullana, nem tudnánk mit kezdeni vele...
– Végezetül: mi az, ami hiányzik az életéből?
– Céljaimat, elvárásaimat a lehetőségekhez szabtam, és tudatosan, lépésről lépésre haladtam feléjük. Szakmai vonalon nincs hiányérzetem, hiszen nem vagyok becsvágyó. Ami a családomat illeti, kevésnek tartom az unokáim számát, és várom a dédunokákat.
– A „hogyan tovább” is érdekelne…
– A minap egy csendes hétvégi házban számvetést végeztem. Hiszen ideje volt felmérnem még meglévő tartalékaimat, és összevetnem elképzeléseimmel. Remélem, lesz még annyi időm, hogy közzétegyek egy-két forráskötetet, befejezzem a Bodor Péter életrajzot és folytassam Marosvásárhely történetét, levéltári vonalon pedig, hogy tovább folytassam a már beindult magyar-román közös levéltári tájékoztatónak szánt „fond-jegyzékek” sorozat részére tett vállalásomat.
Névjegy: Pál-Antal Sándor Csíkkarcfalván született 1939. szeptember 26-án. Középiskoláit Nagybányán és Csíkszeredában végezte. 1963-ban a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban kezdte pályáját, levéltáros (1963-67), majd főlevéltáros, 1981-től a magyar paleográfia lektora az Állami Levéltár bukaresti továbbképző központjában. 1995-től Marosvásárhelyen levéltári szakértő. Az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Nagy-Bodó Tibor
kozpont.ro
Erdély.ma,

Bértollnokok, manipulátorok
Érthető volt az RMDSZ távolmaradása az autonómiatüntetéstől, hiszen „nem akartak az SZNT vagy az EMNP utánfutójává válni” (idézet Kelemen Hunortól). „Profi” politikai alakulathoz méltó módon kiszámolták, hogy kevesebb szavazatot hozott volna számukra a beolvadás, mint az elhatárolódás (különösen, ha ezt az ellentábor nyereségével hasonlítjuk össze). Azt is felmérték, hogy mennyire rontották volna ezáltal a kormányzási esélyeiket, és „bevállalták” a sok rossz lehetőség közül az egyik legrosszabbat. A „tömegmegmaradás” törvénye most is érvényesült. A tizedikei tüntetés „megtizedelte” a március 15-i RMDSZ-rendezvények résztvevőinek sorait. Ez volt az ára a megalkuvásnak.
Ugyanakkor, amint az várható volt, az RMDSZ és a körülötte ügyködő érdekcsoportok nem álltak meg a méltóságteljes távolmaradás szintjén, és annak ellenére, hogy egy létfontosságú közösségi ügyért megszervezett, békés tüntetés zajlott le, mégis elmarasztalóan nyilatkoztak róla. A politikai élvonalhoz tartozó képviselőik még viszonylag mértéktartó szavakkal illették a megmozdulást, mert ösztönös diplomáciai érzékükre hallgatva úgy gondolták, hogy a széllel szemben nem ajánlatos felhúzni a vitorlákat. Akadt azonban egy olyan agitációs feladatokkal megbízott bértollnok csoport, amely „a papír úgyis mindent elbír” alapon, nem átalkodott a minimális jóérzés határait durván áthágni, és a jóindulatú, békés tömeget illetlen jelzőkkel minősíteni. Kezdetben a „számháború” eszközeivel provokálták a közvéleményt, majd a román részről is megnyilvánuló elismerő szavak ellenére, amelyek igazolták, hogy ez a rendezvény nem a gyűlöletkeltésre épült (lásd például Cora Muntean jegyzetét), szélsőségesnek nyilvánították a tüntetést, illetve annak egyes résztvevőit.
Mintha érdekük lett volna a magyar tömegek lejáratása, olyan vérmes lelkesedéssel vagdalkoztak a számukra felkínált, állami pénzekből fenntartott médiafelületeken. Nem érdekelte őket, hogy a közönségük éppen azok közül való, akiket oly durván és méltatlanul leminősítettek. Mit számít az olvasók, a hallgatók vagy a nézők véleménye, ha a pénzt nem ők utalják a bankszámláikra, hanem az intézményvezetőik, az állami hatalom emberei, a média manipulátorai? Kit érdekel az utca hangja, ha a sajtóban csak a jól meghatározott feladatokkal megbízott hivatalos megmondóemberek juthatnak szóhoz? Bebizonyosodott, hogy a közintézményi szerepvállalás, az állami pénzekhez való hozzáférés nincs ingyen.
Mindenkinek „feladata” van, és azt, aki nem felel meg az elvárásoknak, a legrövidebb időn belül menesztik. Innen származott ez a rövidlátó ügybuzgalom. Pedig nincs rosszindulat, sem fajgyűlölet, sem túlzott nacionalizmus a köreinkben, hiába akarják ezt mindenáron ránkbizonyítani. A józan észünk megvédésére, a bértollnokok irományaival szemben ajánlott a higgadtság és a távolságtartás, a rádió- és tévé-manipulátorok kivédésére pedig kéznél van a távirányító. Előbb-utóbb megbuknak a hamis közvélemény-kutatók, az álszent média-manipulátorok, és eljön az erdélyi magyar közönség, közösség ideje is.
Ferencz Zsombor
kozpont.ro
Erdély.ma,

Szabó Ödön a HTMP-ről: ötletemet valaki jónak találta
„Lám, azt ötletemet valaki mégis jónak tartotta” – jelentette ki a maszol.ro-nak kedden Szabó Ödön a Határon Túli Magyarok pártjának bejegyzéséről. Az RMDSZ-es képviselőt azért kerestük meg, mert tavaly szintén felvetette egy Magyarországon bejegyzendő határon túli párt létrehozását.
„Én egy olyan kezdeményezésre gondoltam, amit az RMDSZ vállaljon fel, de örülök, hogy ez megfogalmazódott másokban is, ha nem is éppen úgy, ahogy én elképzeltem” – mondta Szabó Ödön, aki a HTMP elnökét, Egri Pétert nem ismeri. A képviselő tudomása szerint a mostani pártbejegyzéshez az RMDSZ-nek semmi köze nincs. Ezt megerősítette a maszol.ro-nak Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára is.
A képviselő szerint a HTMP-t vélhetően azért jegyezték be kezdeményezőik, mert van rá igény: egy évvel a választások előtt a magyarországiak fele nem tudja, hogy melyik pártra szavazzon, és a szavazásra jogosult határon túli magyaroknak sincs túl sok alternatívájuk.
Szabó Ödön úgy véli: az elkövetkező időszakban dől majd el, mennyire komoly ez a kezdeményezés. „Lássuk, milyen személyiségeket, partnereket, programokat tud maga mellé állítani ez a párt. Akkor kiderül, hogy tulajdonképpen egy határon túli esetleges kezdeményezésnek akarták valakik elejét venni, vagy pedig tartalommal akarják megtölteni a HTMP-t” – mondta a politikus.
A képviselő hangsúlyozta, nagyon is komolyan gondolta tavaly júniusban, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén elhangzó javaslatát egy Magyarországon bejegyzendő határon túli párt létrehozásáról, amelyre a magyarországi parlamenti választásokon a magyar állampolgárságot szerzett határon túli magyarok szavazhatnának.
A tavaly júniusi SZKT-ülésen Szabó Ödön először arról beszélt, hogy Kövér László erdélyi kampánykörútja Bihar, Szatmár és Kolozs megyében rontotta a magyarság választási esélyeit. „Alapítsunk mi is pártot Magyarországon, lássuk, mit szólnak hozzá!" – jelentette ki a politikus. A felvetéshez hozzászóló Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester szerint a határon túliak magyarországi pártját a magyar állampolgárságot szerzett felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarokkal közösen lehetne bejegyezni. Ráduly sérelmezte, hogy a magyar választójogi törvény alapján a határon túli magyarok csak pártlistákra szavazhatnak. Markó Béla, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke is kitért a pártalapítás javaslatára. „Megfenyegettük a magyarországiakat, hogy létrehozunk ott egy pártot. Ez nem árt, de még mielőtt a 2014-es magyarországi választásokról beszélnénk, nekünk az őszi parlamenti választásokra kell összpontosítanunk" – jelentette ki Markó, aki helytelenítette, hogy magyar részről „nem követték meg" az RMDSZ-t.
Felvetését azzal indokolta, hogy ha az RMDSZ az erdélyi magyarság képviseletére vállalkozott, akkor ezt a képviseletet el kell tudni látnia a magyarországi parlamentben is. „Ha azt akarja az RMDSZ, hogy az erdélyi magyar közösség képviseletét ellássa, akkor minden olyan térben jelen kell lennie, ahol az erdélyi magyar közösségről döntenek, tehát a budapesti parlamentben is” – fogalmazott Szabó Ödön.
A maszol.ro egyébként kedden a HTMP honlapján megadott telefonszámon megpróbálta szóra bírni a párt elnökét, Egri Pétert, ám nem jártunk sikerrel. Egyelőre e-mailen elküldött kérdéseinkre sem kaptunk választ.
Maszol.ro,

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Igazi laudációt a szekus besúgók írtak
Születésnapi beszélgetés Tokay Györggyel
E beszélgetés aláírója nagyon jól tudja, hogy „nem illik” egy interjú során tegeződni – de mindkét fél ugyanúgy szemforgatásnak minősítené, ha több mint negyvenéves ismeretség után a látszat kedvéért magázódnánk. Pláne akkor, ha a házigazda egy pohár itallal is megkínál. – Március 27-én van a születésnapod, amelyen a Nyugati Jelen és olvasói, tulajdonosa nevében is köszönteni szeretnélek. Hogy érzed magad hetvenes éveid majdnem közepén? – Hogy mondjam, nem érzem az öregséget tehernek, pedig lenne okom rá. De ne részletezzük, hogy mit jelent ágyba feküdni, a kerekesszék Schumacherének lenni. Ez van, az embernek ezzel ki kell egyeznie, de engem nem zavar, mert megvannak a könyvek, megvan a televízió, az internet – az ember nézegeti a világot, és csodálkozik. Még mindig csodálkozom.
– Min csodálkozol?
– Hogy semmit nem tanulunk, és mindent elfelejtünk. Ugyanazokat a hibákat látom elkövetni, egy kicsit aktualizálva, az utóbbi 22 esztendőben. A politikai életnek a hordozói tulajdonképpen a politikai akaratot megfogalmazó pártok. Azok pedig olyan társadalmi tömörülések, amelyek értékek és érdekek mentén szerveződnek – például a munkaadók, a munkáltatók stb. stb. Hogy 22 év alatt ezt miért nem tudtuk megtanulni mind a mai napig ebben az országban, azt nem tudom. De itt személyek mögött tömörülnek az emberek, s ebből kifolyólag aztán a politika, sajnálatos módon szégyenteljesen sekély. Néha az a benyomásom, a tévéhíradót nézve, hogy ha valaki kellőképpen meg van borotválva, egy rendes öltönyt vesz magára, és mondjuk egy lila nyakkendőt, az már politikai személyiség. A semmiből is csinálunk politikai személyiségeket, akik jönnek, mennek, eltűnnek, megjelennek, körülöttük pártok szerveződnek, az emberek az egyik pártból a másikba mennek, s az ország marad ott, ahol van. Ez egy kicsit kiábrándító. Kiábrándító az is, hogy a magyarok – legyen az RMDSZ vagy más politikai tömörülés – hiába próbálják az országban megvalósítani az európai gondolkodás normáit, tiszteletben tartatni ezeket, mert a politikai élet társszereplői egyszerűen nem látnak partnereket a magyarokban, önmaguk pedig csak ritkán politizálnak értékek és érdekek mentén. Az isten szerelmére: melyik társadalmi osztályt képviseli, mondjuk, a Szociáldemokrata Párt? Az alkalmazottakat? Ahogy elnézem a vezetőséget és adóbevallásait, nem egészen úgy néz ki, mintha az alkalmazottak pártja lenne. A jobboldali liberálisok lennének a munkáltatók – de ha jól látom, a szociáldemokratákkal vannak együtt, holott az érdekek, elvben, nehezen kibékíthetők, hogy ne mondjam: egyáltalán. Rendben van: mondjuk, hogy elegünk volt az ideológiai alapon szerveződő pártokból (nekem speciel ez a véleményem), elég volt nekem a Kommunista Pártból, még sok is. Akkor maradjunk egy olyan pártnál, amelyik programok körül szerveződik, ahova besorolnánk magunkat, s Romániában vagy még két pártot. Melyik az a program, amelyiket meg akarjuk valósítani, hogy mindenkinek jó legyen? Ennél közelebbi meghatározást nemigen tudok. Hogyan legyen mindenkinek jó? No, ez az, amire nem válaszoltak. Kitört a nagy válság – ebből a kifelé menet a nagy probléma, mert beleesni beleestünk. Elmúlt 4-5 év, és nem látok egyetlen politikai szerveződést, amely azzal állt volna elő, hogy mi úgy akarunk a válságból kitörni, hogy a következő koherens programot valósítjuk meg… Ennek a programnak vannak nagyon kellemetlen részei, például csökkenni fognak az ilyen-amolyan juttatások, kisebb lesz a… de: ezen az úton ez meg az meg fog megvalósulni. Nincs ilyen. Ha erre gondolok... – De egyébként jól érzed magad…
- Jól érzem, de ha magam csinálnám, akkor biztosan nem érezném jól. Ám most, hogy kívülről látom a dolgokat, mint magánember, jól érzem magam.
– Menjünk tovább. Az utóbbi időben ritkán jelensz meg a nyilvánosság előtt, legutóbb a Kölcsey-díjad átvételén láthattunk, és gondolom, érezted magad is, mennyi szeretet és megbecsülés vesz körül az aradiak részéről. „Életművem az, hogy önökkel lehetek, életművem az, hogy önöknek legyen magyarhoz és emberhez méltó életük” – mondtad akkor szerényen. Csakhogy sokan jól emlékszünk, például, 1990 szeptemberére, amikor parlamenti képviselőként betegséged dacára éhségsztrájkba kezdtél az aradi magyar középiskoláért, vagy arra, hogy amikor már reménytelennek látszott a dolog, határozottan kimondtad: a Szabadság-szobor állni fog. Az életműved sok ilyen konkrétumból tevődik össze. Vagy egy díjazottnak illik szerénynek lennie?
– Született optimista vagyok, nyilván a megbecsülés, ami körülvesz, ehhez hozzájárul. Tudod, ahogy volt ez a Kölcsey-díj – legyen Kölcsey-díj, vagy Simonyifalva díszpolgársága – mert én is díszpolgár vagyok ám, és nem fogom elfelejteni, míg a világ világ –, ezeket azért kaptam, mert az emberek megbecsülnek, és ennél nagyobb öröme nem kell legyen valakinek. Persze jó lenne, ha egy kicsivel több pénzem is lenne, de inkább ezt választom, a megbecsülést és a szeretetet, mint a sok pénzt és a megvetést, amivel én is nézem azokat, akik, hát, nagyon görbe utakon jutottak az anyagi javakhoz. De én nagyon nem szeretem ezeket a témákat, nagyon nem szeretek beszélni se róluk, olyan prédikáció- és vasárnapi igehirdetés-, olyan osztályfőnöki óra-szerű szavak ezek. Csinálni kell, s akkor meglátjátok, hogy jó lesz. Nem kell erről sokat beszélni, csak azért mondtam most is, mert megkérdeztél. Persze, hogy örültem a díjaknak. De ezzel kapcsolatban hadd mondjak el valamit. Nagyon szépen beszélt a laudációban Borbély Laci barátom, amikor aradi barátaim megtiszteltek a Kölcsey-díjjal. Néhány nappal azután kezembe jutott, 22 év után, a szekuritátés dossziémnak egy része, pontosabban a ’82–84-es évekből. Hát, kedves barátaim, az én laudációmat ott írták meg, ti. amit ott felsorolnak, kb. így: „a magyar nyelv és kultúra fanatikus propagálója”, írja a spicli főhadnagy, „a magyar iskolákért harcoló nacionalista sötét alak”, mondja az őrnagy úr – tehát már 1984-ben elismernek olyan dolgokat, amikre nagyon büszke vagyok. Laci barátom elmondta, mit csináltam az RMDSZ-ben – de hogy előtte mit csináltam… tulajdonképpen a laudációmat 1982 után írták, itt vannak a dossziék, aláírva, gyönyörű pecsétekkel. Megáll az ember esze, hogy mit hoztak fel ellenem, mint gonosz, átkos tevékenységet: hogy szeretem a fajtámat, az anyanyelvemet, a saját kultúrámat – ez a legsötétebb bűnök közt szerepelt. Az, hogy ezt a kultúrát hirdetem, az bűn volt, hogy az iskoláinkért „tűzbe megyek”, az is bűn volt. És most itt van ez a laudáció, ami ezelőtt 30 évvel majdnem egy vádirathoz elég volt. Nem kerültem börtönbe, de oda akartak. – Közel két évtizedes politikusi pályafutásod alatt biztosan sok elégtételed is volt, de csalódnod is jócskán kellett – gondolok, például, a Neptun-üggyel kapcsolatos támadásokra, vagy a kisebbségügyi miniszterségből való távozásodra. Az aktív politizálás befejezésével hogyan gondolsz minderre? Mi az, amire a legszívesebben emlékszel, s van-e olyan, amit elfelejtenél?
– Ha azt kérdezed, mit szeretnék elfelejteni, vagy a Neptun-ügyre gondolok: mindig is akadnak olyan emberek, akik kitartanak bizonyos értékek, érdekek fenntartása mellett, ezeknek pedig vannak ellenségeik. Normális dolog. Valamikor a szekus tiszt volt az ellenség. Azt hiszem, 1992-ben, amikor C. V. Tudor az egyik versében Domokos Géza mellett szerénységemet is akasztófára javasolta, akkor összehívtam egy gyűlést, vettem két üveg whiskyt, és azt mondtam: uraim, ettől a perctől fogva ember vagyok, ha C. V. Tudor azt mondja, hogy engem fel kell akasztani, akkor valóban csináltam valamit. Lent voltunk a parlament étkezdéjében, s megkérdezték a román kollégák, hogy mit művelünk, akkor azt mondtam: megünnepeljük azt, hogy engem Corneliu Vadim Tudor kötélre javasolt egy újévi versében. Hogy azután a saját fajtámtól is kaptam a szemem közé, hogy árulónak, vagy baleknek neveztek – vagy gazember, vagy balek, mondotta az egyik ellenfelem –, és a neptunizmus után azt akarták egyesek, hogy ne vehessek részt az RMDSZ politizálásában…, de az RMDSZ úgy döntött, hogy mégis szüksége van rám, és nem azokra, akik ezt a vonalat úgy látták, hogy egy autodaféval a máglyán megégettessek. A mai napig is híve és fenntartója vagyok a tárgyalások elméletének a konfliktusos megoldásokkal szemben. Egyszerűen azért, mert alapvető katonai, stratégiai és politikai alapelv az, hogy ha a kisebbik erő egy nagyobb erővel csap össze, abból többnyire vesztesen kerül ki. A konfliktusos megoldás nem kedvez a számbeli kisebbségben lévőnek – ezt bizonyítja a történelem, ezt bizonyítja az ETA, IRA és egyéb szervezetek évtizedekig elhúzódó politikai gyakorlata is. Én magam a békés tárgyalások híve voltam, vagyok és maradok, úgyhogy evvel szépen megnyugodtam, ezzel mentem nyugdíjba és ezzel maradok továbbra is. Nem találtam elvet még, amely bebizonyítsa, hogy nekem nincs igazam. Nyitott vagyok mindenféle érvelésre s várom, hogy jöjjön valaki, aki bebizonyítsa, hogy miért nincs. Ami az aktív politizálás befejezését illeti: vannak egyesek, akik nem tudnak elbúcsúzni attól az érzéstől, hogy ők fontos személyiségek. Ha egyszer képviselő voltál, vagy miniszter, avagy nagykövet, az újságírók hajkurásztak és a televízióban osztottad a malasztot, és igét hirdettél, akkor az idők végeztéig ott kell lenni, s ha véletlenül nem vagy ott 75 éves korodban, amikor a hamut is mamunak mondod, vagy arrafelé irányulsz, akkor neked feltétlenül boldogtalannak kell lenned. Én ezt nem hiszem. Én azt hiszem, hogy, amint az Írás mondja, mindennek megvan a maga ideje. Mindennek. Én rengeteg követ összegyűjtöttem, de a kődobálást el fogom hagyni. Ha valóban írok még, nem fogok köveket hajítani, megvárom, amíg a földön lévőkbe egyesek belebotlanak. Mert belebotlanak, higgyétek el. A valóság olyan kemény, ha marhaságokat vagy aljasságokat hirdetsz, végül belebotlasz. Én ezt megvárom. Minek kell nekem köveket dobálni?!
– Nem is kődobálásról lenne szó, hanem arról, hogy jó másfél évtizedig benne voltál, közvetlenül a nagypolitika első vonalában (nagykövetként talán már nem annyira a közepében), ismerted az összes „nagykutyát”, minden mozgást tudtál, a pletykákat is. Ezt – nyilván egy racionális szűrőn áteresztve – nem lenne érdekes megírni?
– Hadd kérdezzem meg: minek? Vagy van egy olyan üzenet, ami az egyedi történésekből levonható – és ez fontos –, vagy nincs üzenet, csak érdekesség. Viszont azt megírják a bulvárlapok, az Isten szerelmére. Hogy ki kivel, miért és hogyan – az végső soron nem igazán fontos, a miért és hogyan talán fontosabb lenne. Ha magamat meggyőzöm arról, hogy vannak olyan dolgok, amiket el kellene mondani a politizálás mikéntjével, erkölcsével kapcsolatban, elmagyarázni az embereknek, hogy nem a büntetés nagysága, hanem a büntetés elkerülhetetlensége fogja megállítani a korrupciót, akkor igen. Ha valaki hajlamos lenne megkérdezni, elmondanám, hogy az önkényuralom felé vezető úton a titkos hírszerző szervek vérre menő ellenőrzése létfontosságú, és hogy ennek az ellenőrzésnek az egyik leghatékonyabb módja a költségvetés ellenőrzése, az nagyon jó lenne. De erre nem hiszem, hogy lenne olvasói igény.
Készült veled egy érdekes interjúkötet, amelyből azonban, ismétlem, sok minden kimaradt. Világos választ várok: írsz-e, ahogy régebben fontolgattad, vagy nem írsz? – Talán írok, s ha igen, valami nagyon személyeset. Biztosan csak azt tudhatom, amit én láttam, amit én éreztem. Hogy mások mi éreztek, mit láttak, az kérdéses. Hát erről lehet szó. Kérdés, hogy van-e időm rá.
– Születésnapodon kívánunk jó egészséget, hogy maradjon idő rá.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Száz év jogbitorlás?
A sok egymásnak ellentmondó politikai törekvés következtében a román törvényhozásnak húsz év alatt sikerült annyira összegubancolnia a kommunizmus idején elkobzott javak visszaszolgáltatásának ügyét, hogy mára valóságos gordiuszi csomóként adja fel a megoldhatatlan leckét mindazoknak, akik kibogozni szeretnék.
Ráadásul a mai kormányzó elit továbbra is csak strasbourgi nyomásra hajlandó napirendre tűzni a témát, hiszen a sok mismásolás és főleg mások tulajdonának további bitorlása még mindig sokaknak megfelel. Az európai emberi jogi bíróság munkája lebénult, az egymásnak ellentmondó törvények alapján hol ennek, hol annak kedvező ítéletek közt a Fennvaló is képtelen lenne egyértelmű igazságot szolgáltatni. Ultimátumot kapott hát tőle az ország: vagy rendezi a jogi zűrzavart, vagy minden ezt követő kereset esetében a nemzetközi bíróság automatikusan az állam ellen ítél. Nos, a mostani kormány által kidolgozott javaslat távolról sem oldja meg a jogi gubancot, csak még jobban összekuszálja azt – állapították meg a történelmi magyar egyházak véleményüket minap nyilvánosságra hozó vezetői. Mi több, miként beadványukban kifejtik, a kérdés halasztása folytán újabb évtizedekkel toldanák meg az egyházi ingatlanok kálváriáját, jogtalan elvételét és mások általi használatát – azaz Románia ismételten egy hihetetlen fordított teljesítménnyel állna a nemzetközi nyilvánosság elé, mert mintegy megduplázná a kommunizmus alatti ötvenévi jogbitorlást. Újabb ötven évnek kellene ugyanis a rendszerváltás után eltelnie, hogy a jogos tulajdonosok újra birtokba helyeztessenek az új javaslat szerint. A fordított rekordok könyvébe illő gesztusával Románia ismételten a szégyenpadra kerül – és ezúttal is magamagát ültetné oda. Kisebbségi egyházaink intézménypótló, társadalomépítő minőségükben is megérdemlik közvéleményünk támogatását jogos igényeik dolgában. A visszaszolgáltatást a restitutio in integrum elve alapján, a használati jog azonnali, minél előbbi visszaadása, illetve a méltányos kárpótlás alapján lehet és szabad csak végrehajtani. A mostani kormányjavaslat csak tovább odázná a kérdés érdemi megoldását.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Megnyugszanak-e valaha Nyírő hamvai a hazai földben?
Múlt év május 27-én, pünkösd vasárnapján került volna sor Székelyudvarhelyen Nyírő József újratemetési szertartására. A helyi és a megyei hatóságok által támasztott akadályok, illetve a barátságtalan politikai miliő következtében a végtisztességadás helyett országos és nemzetközi botrány kerekedett az ügyből, amelyben állást foglalt mind a magyar, mind az akkori román kormány. Temetés helyett csak egy ünnepélyes megemlékezést lehetett tartani a plébániatemplom mögötti Pap-kertben.
A magyarországi és a hazai magyar közvélemény, a politikum is megosztott az író megítélését illetően, így nem csoda, ha a honi román többség azonnal fasisztát látott az általa gyakran költőnek nevezett regényíróban és szerkesztőben, aki idén hatvan éve, 1953. október 16-án hunyt el Madridban. Lukács Csaba publicistával, a Magyar Nemzet főmunkatársával, a tavalyi Nyírő-temetés kommunikációs igazgatójával Székelyzsombor máig temetetlen szülöttjéről, a temetési próbálkozásról és a Nyírő hamvaival kapcsolatos további elképzelésekről beszélgettünk. A közismert publicista feladata „mindössze” a temetés zökkenőmentes lebonyolítása lett volna, megbízatása 2012. május 27-én véget is ért. Ebben a beszélgetésben csak a konkrét előkészületekről és a személyes élményekről vall. Egyelőre nem ismert az „igazi” temetés módja és dátuma, annak körülményeiről a későbbiekben intézkedik majd a Magyar Országgyűlés hivatala, ha elérkezettnek látja rá az időt.
– Mivel a temetés aktusa még nem történt meg, arra vagyok kíváncsi, hogy ön rendelkezik-e információkkal a tényleges „örök nyugalomra” helyezéssel kapcsolatosan?
– Folyamatosan keressük a megoldást. Úgy szeretnénk eljárni, hogy az összhangban legyen az író szellemi végrendeletével. Több kísérlet volt a zárt körű temetés megrendezésére is, ám a román hatóságok ellenállása miatt az még nem valósulhatott meg.
– Milyen a hangulat most Nyírő körül Magyarországon? Elcsitultak-e a „kanonizáláshoz” kapcsolható felhangok? A balliberális sajtó teljesen másképp közeledett hozzá, másként értékelte, mint a jobboldali.
– Mivel nem vagyok túl sokat Magyarországon, illetve nem mozgok irodalmi körökben, nem tudom megítélni, hogy mi van most pontosan Nyírő körül. Az biztos, hogy tavaly annyi Nyírő-könyvet adtak el a boltokban Magyarországon, amennyit még soha – ami azt jelenti, hogy az olvasók érdeklődését sikerült felkelteni, és ezt jó eredménynek tartom. A kanonizálás kérdésében fontosnak tartom, hogy életműve bekerült az irodalomoktatásba, de azt is tudom, hogy ennek sokan nem örülnek – jellemzően azok, akik a temetést is ellenezték. Hangsúlyoznám, hogy a temetés szervezése legalább másfél évig tartott, ezalatt kétszer volt kormányváltás Romániában. Amikor elkezdtünk szervezni és eldöntöttük az időpontot, akkor az önkormányzati választások őszre voltak kiírva – nem tudhattuk előre, hogy ezt a román Alkotmánybíróság meg fogja változtatni. A román hatóságokkal jó és konstruktív volt az együttműködés egészen a tervezett temetést megelőző hónapig – az előzetes, mindkét fél által láttamozott forgatókönyv szerint a román és a magyar kulturális miniszter is beszédet mondott volna a temetésen. Az utolsó hónapban aztán jött az új kormány, és minden megváltozott.
– Milyen a család, a rokonok, a leszármazottak viszonyulása? Egy időben szó esett arról is, hogy a temetést szűk családi körben kívánják megejteni. Történtek lépések erre vonatkozóan?
– A Nyírő családnak több ága van – ismerünk olyan rokont, aki aktívan részt vett az újratemetés körüli szervezőmunkában, de akad olyan is, aki másfél éves levélváltás után hirtelen, általunk ismeretlen okból megváltoztatta véleményét, és nem értett egyet az újratemetéssel. Azt tudni kell, hogy Nyírő hamvai fölött nem a család, hanem a Magyar Országgyűlés rendelkezik, mert annak idején a Magyar Nagykövetség temettette el az írót Spanyolországban.
– Változott-e a pillanatnyilag regnáló kormány álláspontja Nyírő-ügyben?
– Az őszi választások után alakított szocialista-balliberális román kormány hozzáállása az elmúlt időszakban nem változott ebben a témában. A beiktatás óta eltelt szűk három hónap alatt nem szólaltak meg Nyírő kapcsán, ám annyi biztos, hogy a székelyföldi autonómiatüntetés, a székely zászló használata, legutóbb pedig a kézdivásárhelyi középiskolás diáklány által a román nemzeti színű szalag provokatív viselésével kirobbantott botrányok azt jelzik, hogy kezdetét vette a visszarendeződés, és – sajnálatos módon – az elektronikus médiumok és az írott sajtó kiadványai sem mindig tárgyilagosak. Bizonyos politikai köröknek ma nem érdekük a „békés rendezés”, hiszen minden kisebbségi cirkusz jó arra, hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról. Biztos vagyok abban, hogy a Nyírő József földi maradványai körüli hercehurca véget ér, az író fizikailag is hazatérhet végre, és hatvan év múltán megnyugodhat szülőföldjén.
„Nyírő Józsefet ma sem felfedezni kell, hanem birtokba venni. Mondom ezt akkor, amikor még értik a menasági, a recsenyédi, kénosi magyar nyelvet, s jobban értik ott, a Szigetközben, Menaságon, Csekefalván, mint a mostani elriasztó, se beszédre, se írásra nem alkalmas budapesti nyelvet. Szóvirágai, ősi szavai, megcsinált szóképei nem öncélúak, nem ragyogni akar Nyírő általuk, hanem megvilágítani egy másik, egy eleven népi világot, amely a miénk, gyámolításra szorulva a rettentő hazai – mert a román Erdély is haza – idegenségben. A román–magyar író és költő, Gelu Păteanu a múlt század hatvanas éveiben úgy fordította le Mikes Kelemen törökországi leveleit a 18. századból, hogy ahhoz alkotott egy nem létező, ám tökéletesen érthető román nyelvet. A mai állapotába juttatott budapesti magyar nyelv távolabb áll a tiszta magyar nyelvtől, mint a húszas-harmincas években használt nyírői. Nyírő József nem metanyelvet, nem különlegességet alkalmaz, hanem a meglévőt élteti. Ki meri azt bizonyítani, hogy akkor, Trianon után s Erdélyben ezt kedvére s kedvéért teszi?! Az önkínzó ember a hit kedvéért tisztulni akar fájdalmában, Nyírő azonban a kín megmutatásával menteni akar a hitben” – írja nagy íróelődjéről Czegő Zoltán.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Kovács Péter plágiummal vádolja az EMNP régiós „szakértőit”
Az EMNP lemásolta az RMDSZ által 2010-ben benyújtott régióátszervezésre vonatkozó törvénytervezetet, amelyet azóta a Szenátus már el is fogadott – jelentette ki Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. A politikus szerint az EMNP annyira el volt foglalva a területi autonómia kivívásával, hogy nem vette észre: Romániában hónapok óta folyik a közvita a régióátszervezésről, amely a magyar közösség megmaradása és gazdasági fejlődése szempontjából létfontosságú.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke szerdán Csíkszeredában mutatta be pártja elképzeléseit a romániai közigazgatás átszervezéséről. Az EMNP szerint a Romániában ma is élő regionális identitások alapján kell meghúzni a régióhatárokat a küszöbönálló közigazgatási átszervezésben. Az EMNP szakértői csoportja által elkészített tervezet Romániát 12 régióra és három „metropoliszrégióra” osztaná.
Erre reagálva Kovács Péter tegnapi nyilatkozatában kiemelte, az EMNP „szakmai anyaga” Erdély, a Bánság és a Partium vonatkozásában egyetlen lényegi pontban tér el az RMDSZ dokumentumától: míg a szövetség tervezetében Szeben és Brassó, illetve Hunyad és Fehér megye külön régiókat, addig az EMNP szerint egy régiót alkotna.
„Nincs azzal semmi baj, ha a néppárti politikusok egyetértenek az RMDSZ által előterjesztett törvénytervezettel, de ne tegyenek úgy, mintha feltalálták volna a meleg vizet” – mondta a főtitkár. Emlékeztetett: a tavalyi választási kampányban a néppárt az RMDSZ arculatát, jelszavát és saját tulajdonú fényképeit is minden lelkiismeret-furdalás nélkül eltulajdonította.
Kovács Péter megemlítette, az RMDSZ továbbra is szakmai síkra szeretné terelni a regionalizációról folyó vitát.
Szilágyi Ferenc, az EMNP Bihar megyei szervezetének alelnöke válaszként kiadott közleményében elutasította a vádat. Többek között kifejtette: az EMNP javaslata egy tudományos munkán alapul, mely öt évvel az RMDSZ törvénytervezete előtt jelent meg. A regionális felosztás folyamatának befolyásolására akkor van esély, ha az erdélyi magyar közösség konszenzusra jut. Az EMNP tárgyalásokat kezdeményez az RMDSZ-szel az egységes magyar tervezet kialakítása érdekében. Mint írja, remélik, az egyeztetést nem az RMDSZ főtitkára által használt arrogáns hangnem határozza majd meg.
Szabadság (Kolozsvár),

A HTMP és a külhoni magyarok
Egyelőre csak egy tucat kezdeményező áll mögötte, de tagadhatatlan, hogy a frissen bejegyzett Határon Túli Magyarok Pártja (HTMP), a 2014-es magyarországi választásokon nem a Fidesznek kíván segíteni. A pártalapítás eszméjének előéletét tekintve jól látszik, hogy az ötletgazda a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) még 2011-ben megszellőztette ezt az elképzelését.
A múlt év júliusában Kelemen Hunor már szólt a pártalapításról. „Erről a kérdésről – így az RMDSZ elnöke – nincs döntés, és a közeljövőben nem is lesz, de a gondolat rég érlelődik. Nem kell csodálkozni, ha a Felvidéken, a Vajdaságban vagy Erdélyben felvetődik a magyarországi párt alapítása. Ez hosszú folyamat, amellyel nem is az RMDSZ foglalkozna, de az erdélyi képviseletnek lehetne Magyarországon is intézményes kerete, egy párt, amelynek a kettős állampolgársággal rendelkezők odaadhatják a szavazataikat. Ez nem akkora szentségtörés, mint ahogy néhányan látják”.
Világos beszéd. A ma már láthatóan autonómiaellenes RMDSZ-es Európai Polgári Kezdeményezésen (EPK) túlmenően, a HTMP létrejötte újabb hadüzenet, melyből kitetszik: az RMDSZ nem a Fidesznek szánja az erdélyi magyarok szavazatait, s az is, hogy a magyarországi választási kampány alatt saját fiókpártja segítségével kívánja a szavazókat befolyásolni.
Elsősorban azért, hogy a „fülkék forradalma” zátonyra fusson, s a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) mellőzésével vissza lehessen térni a korábbi nagy anyagi hasznot hajtó politizálási formához. A helyi többség által felállított bizalmi minimumnak (aki a hatalomból falatot akar, az ne autonómiázzon) megfelelően az autonómiatörekvések politikai gumicsonttá való átalakításához. S nem utolsó sorban, a saját Erdélyben működő nemzeti ellenzéke letarolásához.
Mit is mondott tavaly júniusban a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésen Szabó Ödön, aki akkor először arról beszélt, hogy Kövér László erdélyi kampánykörútja Bihar, Szatmár és Kolozs megyében rontotta a magyarság választási esélyeit? Az RMDSZ fenegyereke nem minden indulat nélkül így fakadt ki párttársai és az újságírók előtt: „alapítsunk mi is pártot Magyarországon, lássuk, mit szólnak hozzá!”.
Azon tehát nem kell csodálkozni, hogy a legnagyobb, s a romániai politikai elit szövevényes belső viszonyai között is eligazodó, megfelelő súllyal rendelkező magyar párt (helyi hatalmi hátszéllel) szembefordul a nemzeti integráció gondolatával. Magáért, eredeti státusáért harcol.
Emlékezetes, hogy a 2010. évi magyarországi választások után kenyértörésre nem (hiszen erre nincs is szükség), de kemény politikai csörtékre került sor a Fidesz és az RMDSZ között. Miután a Fidesz a nemzeti integráció előmozdítása, konkrétan a NER tartalommal való megtöltése során a maga részéről felszámolta a két évtizedes, s az RMDSZ számára viszont nagy haszonnal járó langymeleg „hídelméletet”, rögtön láthatóvá vált: kőkemény érdekütköztetés kezdődik. A nemzeti integráció folyamatait meghatározó Fidesz, valamint a román bizalmi minimum keretei között tevékenykedő, haszon- és szabadelvű RMDSZ között.
A Fidesz, kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött a magyarországi választások, a „fülkék forradalmát” követően, választási ígéreteit teljesítve a lényegig (az autonómiakövetelésig) lenyúló eszmei vita gyakorlatát igyekszik meghonosítani Kárpát-medencében. A magyar pártoknak a beleszólás jogát is magában foglaló együttműködése alapelvvé vált. A kisebbségi „egypártok” nem ragaszkodhatnak tovább a viszonylagos önállósághoz. Különösen nem ahhoz, amely csak Budapest felé nyilvánulna meg. Vállalniuk kell a politikai korszakváltást, s fel kell adniuk egy kényelmes, nagy anyagi haszonnal járó politikai pozíciót. A NER időbeni előrehaladtával a közvetítő, a helyi ügyekben való döntőbíró szerepét elhagyva, az arany középről át kellene állniuk a nemzeti oldalra, az autonómiakövetelő magyar többség soraiba.
Az RMDSZ az autonómia ügyét holdudvara anyagi gyarapodásának alárendelve, a Fidesz által képviselt irányvonal ellen fordult, s mindent megtesz, ami erejéből telik.
Politikáról lévén szó ez úgymond rendjén is van. Csakhogy itt többről, a nemzeti integrációról beszélünk, a lehetőségről, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok nemzetként foglalhassák el helyüket Európában. Ezért a HTMP-nek új politikai képződményként szomorú szerep jutott. Az autonómia elleni küzdelmet kell megtestesítenie.
A magyar nemzetstratégia szempontjából óriási a jelentősége annak, hogy a politikai elit nemzeti oldala a 2014-es választások után is megőrizze nagy többségét. A Fidesz erős politikai pozíciója feltétele a nemzeti integrációs folyamatok sikerének. Vannak dolgok, amelyeket tisztán kell látnunk, ha egyről a kettőre akarunk jutni.
Az RMDSZ most egyedül lépett pástra. Felemelt sisakrostéllyal száll szembe a Fidesz-el, de ez egymagában nem zárja ki, hogy kellő időben segítői is színre lépjenek.
A magyarországi politikai elit szoclib ideológiát követő része hallgat. Tudjuk, nem támogatja az autonómiatörekvéseket: neki az felel meg, ha csak egy, a „legnagyobb”, a „legerősebb” kisebbségi pártot kell anyagilag segíteni, azt, amely autonómiaügyben nem kakaskodik. Alapelve a kevés pénzért nagy nyugalom. Nem vitás azonban, hogy idővel neki és médiájának is megjön a hangja.
Nincs róla külön hír, de magáért beszél, hogy a HTMP bejegyzésének közzététele előtt Kelemen Hunor találkozott a Híd-most, a Magyar Közösség Pártja és a Vajdasági Magyar Szövetség vezetőjével is. Közös pártalapításról ezek a pártvezetők nem beszéltek, de nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megállapítsuk: a Kárpát-medencében működő egypártok vezetői, ha mást nem, hát tájékozódtak a küszöbön álló eseményről. Egy kis malíciával, a múltjuk ismeretében hozzátehetjük: tájékozódtak, és jóváhagyólag tudomásul vették azt, ami később bekövetkezett. Bizonyos jelekből ítélve a Vajdaságban ez egyáltalán nem zárható ki.
Hogy a „határon túli magyar vezetők közül ki mennyire elégedett a megbeszélések eredményével, erről nem szólnak a hírek, csak találgathatunk. Sebaj, a politikai tevékenységet és szimpátiákat csakúgy, mint szegénységet és a köhögést nem lehet eltitkolni.
Mert a HTMP vezetői bevallották: máris megkeresték a többi külhoni magyar egypártot. Együttműködést ajánlanak nekik.
Ágoston András
VMDP Hírlevél,

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

A szeretet jegyében – Interjú Böcskei László váradi katolikus püspökkel
"Jó volt az egyház szívében megtapasztalni, hogy Isten gondoskodik hívő népéről, és a kirendelt főpásztor által ismételten szeretetének jelét mutatja irántunk. Ezt tapasztalhattuk meg a beiktatáson. Ferenc pápa a maga egyszerűségével az Isten és ember iránti szeretet jegyében vállalta és akarja teljesíteni szolgálatát."
– A kereszténység egyik legnagyobb ünnepére készülünk, ami idén azért is különleges, mert az új pápa bemutatkozása épp az ezt közvetlenül megelőző időszakra esett. Ön jelen volt a beiktatáson. Volt-e alkalma személyesen találkozni Ferenc pápával, és milyen benyomás alakult ki Önben róla?
– A mindenkori Péter-utód iránti hűség és tisztelet jegyében vettem részt szentatyánk, Ferenc pápa beiktatásán. Az ilyen rendkívüli eseményeken nem adódik lehetőség arra, hogy minden püspök személyesen találkozzon a szentatyával. Több száz bíboros, érsek és püspök volt jelen, ezért lehetetlen is, hogy ilyen személyes találkozásokra ott sor kerüljön. Ezekre majd később adódik alkalom. Jó volt azonban az egyház szívében megtapasztalni, hogy Isten gondoskodik hívő népéről, és a kirendelt főpásztor által ismételten szeretetének jelét mutatja irántunk. Ezt tapasztalhattuk meg a beiktatáson. Ferenc pápa a maga egyszerűségével az Isten és ember iránti szeretet jegyében vállalta és akarja teljesíteni szolgálatát.
– Ferenc pápa már első bemutatkozásakor és azóta is újat mutatott elődeihez képest. Ön szerint mit várhatunk a továbbiakban Ferenc pápaságától?
– Minden ember egy külön egyéniség. Még a püspök is. Vagy éppen a bíboros, akiből pápa lehet. Ferenc pápával kapcsolatosan az újdonságok sorozata lep meg bennünket, amelyek mögött azonban észre kell vennünk az egyház iránti szeretetet. Szerintem, ez teszi őt igazán különlegessé: ennek a szeretetnek egészen sajátságos és közvetlen kifejezése. Engem személyesen egy nagyon kedves jelenet hatott meg: a Máriának virágot hozó pápa. Mennyire emberi tett, amelyben ott van az Isten és az emberek iránti szeretet. Remélhetjük, sok áldás forrása lesz számunkra az ő munkálkodása. Ezért kell imádkoznunk érte kitartóan.
– Püspök úr, lát-e esélyt arra, hogy a pápa alkalomadtán erdélyi magyar híveit is meglátogassa? Ön esetleg kezdeményezne-e ilyen látogatást?
– Természetesen minden püspök szeretne egy ilyen látogatást, és remélem is, hogy szentatyánk meg fogja látogatni országunkat, sőt az erdélyi katolikus híveket is. A gyakorlatban egy ilyen kezdeményezés a püspöki konferencia hatáskörébe tartozik. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megszületik majd egy ilyen kezdeményezés a szentatya meghívásával kapcsolatosan. Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),

Kertész Melinda
ÚJ FORMÁTUM, RÉGI ELVEK
Interjúk, kulturális témák kerülnek előtérbe az Erdélyi Naplóban
Csinta Samu váltja az Erdélyi Napló élén Makkay Józsefet. Nemcsak főszerkesztő-csere megy végbe a jobboldali hetilapnál: ősztől a kiadvány teljesen új ruhát ölt.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. lapkiadó megbízatásából április elsejétől Csinta Samu veszi át a Kolozsváron szerkesztett Erdélyi Napló hetilap főszerkesztői tisztségét Makkay Józseftől. SMS-interjúnkban az előtte álló munkáról, a lap szerkesztésében végbemenő változtatásokról kérdeztük.
Miért vállaltad el az Erdélyi Napló főszerkesztői tisztségét? Csinta Samu: - Nagy kihívásnak érzem hozzájárulni az első hazai magyar nyelvű magazin típusú hetilap megteremtéséhez. Ősztől ennek megfelelő formátumban, világszínvonalú kivitelezésben jelenik meg.
Csinta Samu 2003 és 2008 között a Krónika napilap felelős szerkesztőjeként tevékenykedett, korábban sportújságíróként dolgozott. 2008-ban azt fontolgatta, politikai pályára lép: MPP-s színekben megpályázta a sepsiszentgyörgyi polgármesteri tisztséget. A választásokból vesztesként került ki, ezt követően a Háromszék napilapnál vállalt újságírói állást.
Mit értesz az alatt, hogy világszínvonalú?
- Csúcsminőségű papírt és nyomdai kivitelezést, teljes színességet. - 5 jelző segítségével “rajzold meg” az Erdélyi Napló olvasójának a fantomképét. Ugyancsak öt jelzőben: hogyan módosul ez a robotkép a lap formátumában bekövetkező változtatást követően?
- Érett felnőtt, konzervatív értékrendű, széles látókörű, érdeklődő, hűséges. Másrészt: egyre fiatalabb szellemű, konzervatív értékrendű, nemzeti érzelmű, érdeklődő, hűséges. -Rád mennyire jellemzőek az imént felsorolt értékek?
- Vallom őket.
-Milyen lesz ugyanabban az irodában dolgozni a Krónika szerkesztőségével, aminek néhány éve a felelős szerkesztője voltál?
- Remek.
- Magazinszerű hetilap szerkesztését vállaltad. Miért távolítanád el a hetilap küllemtől az Erdélyi Naplót? - Éppen ezáltal kapja meg a hetilapos köntöst.
- A lap tartalmában milyen típusú változások várhatóak?
- A legfontosabbak: előtérbe kerülnek az interjúk, kulturális témák, hasznos olvasnivalók.
- Lesz valamilyen személyi változás a szerkesztőségben? Hány személy szerkeszti a lapot, és mikor jelenik meg az első általad szerkesztett lapszám?
- Az átlényegülés az ősz folyamán következik be, az állománybővítés azt követően válik aktuálissá.
- Mekkora lesz a példányszám és mennyibe kerül majd egy példány a standoknál?
- Ezek a közeljövő megválaszolandó kérdései. Most az átmenet előkészítésének periódusa kezdődött el.
Transindex.ro,