Ahol a román iubeste pe magyar
A magyarok egyik barátjaként könyvelheti el magát a bukaresti Sever Ioan Miu, becenevén Olahus, a MaghiaRomânia blog alapítója és szerkesztője. Önkéntes csapatával politikamentesen, a romániai magyarok mindennapjait olvasói elé tárva adja meg a lehetőséget arra, hogy a két közösség megismerje és elfogadja egymást. Kustán Magyari Attila interjúja.
Ön bukaresti születésű, ott is él. Magyarul is beszél, pedig felmenői közt nem találni magyart. Hogyan lett a barátunk?
Gyerekkoromban rengeteg szovjetuniós filmet láttam, így például a Macskafogót, a Csipikét is. Persze, akkor nem tudatosult bennem, hogy magyarok munkájával találkoztam, azt is később értettem meg, hogy keresztapám is magyar volt. Meghatározó élmény, hogy egy alkalommal a marosvásárhelyi kórházban édesapám megkérdezte egy asszonytól, hány óra van, az pedig a számlap megmutatásával válaszolt. Sokáig rossz szájízzel gondoltam erre az esetre, édesapám kommentárja miatt, míg aztán megértettem egy ismerősöm által, hogy a lényeg az: a hölgy válaszolt, nem pedig az, hogy tudott-e románul vagy sem. Tizenegyedik osztályos koromban olvastam a Dilema lap egyik számát, ami a magyarok mások általi megítéléséről szólt. Akkor úgy éreztem, valami köt engem ehhez a nemzethez – ekkor kezdődött a „kisebbségi létem”. Később, 2004-től internetes fórumokon Románia népszerűsítésével foglalkoztam, elsősorban azzal, hogy miként áll hozzá a magyar kisebbségi kérdésekhez, és hogy milyen értékeket rejt magában az erdélyi magyar kultúra. Négy évvel később felfedeztem a Limba Cailor blogot, ahová első román ajkú szerkesztőként szállhattam be. Időközben egy call centerben dolgoztam, ahol megismertem első „magyartanárom”, aki felajánlotta, hogy magánleckéket ad nekem.
A MaghiaRomânia blogot 2009-ben indította útjára. Milyen jellegű írások közlésére fektetnek hangsúlyt, honnan közelítik meg a témát?
Fontosnak tartjuk a magyar kultúra és a fontos személyiségek népszerűsítését, legyen szó többek között például Reményik Sándorról, Jávor Pálról, Fodor Sándorról, de Mihai Eminescu magyarra és Ady Endre románra fordított verseit is közöltük. Emellett sajnos a politikum is bőven ad munkát nekünk, mindkét nemzet részéről. Megemlíthető például Dinu C. Giurescu, aki a román szavazókat azzal a céllal próbálta mozgósítani, hogy az RMDSZ essen ki a parlamentből, de írtunk Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterről is, aki az embereket azzal riogatta, hogy ha kellő számban nem voksolnak, akkor román képviselő jut be a városból. Írtunk az EMNP-s, de Antal által is támogatott autonómiatüntetéséről, ahol az erdélyi függetlenséget hirdető szövegek jelentek meg, illetve Csibi Barna a „Viszlát, Románia” felirattal. A néppárt később elhatárolódott Csibitől, de az erdélyi függetlenséget népszerűsítő szövegekről nem derült ki, hogy mit kerestek a megmozduláson. Bár foglalkozunk a politikum megnyilvánulásaival, függetlenek maradunk, éspedig úgy, hogy mindenkit kritikával illetünk, aki megérdemli.
Van-e képük arról, kik alkotják a MaghiaRomânia olvasótáborát?
Nehéz ezt felmérnünk, mert naponta százak látogatják a blogot, ha viszont azt veszem figyelembe, hogy kik a legaktívabbak, akkor kiderül, hogy két román ajkú fiatalember. A Facebook-oldalunk kedvelői közt több a magyar név, Erdélyből, a hajdani Regát területéről is olvasnak minket. Közel nyolcszázan az országból követnek, elsősorban a fővárosból és Kolozsvárról, sokan a Székelyföldről is, de van több mint száz magyarországi olvasónk, többnyire Budapestről. A jellemző korosztály a 25–34 év közöttieké, de olvasnak minket idősebbek is.
Hogyan látja a blog hatását, sikerül kimozdítani az embereket a régi beidegződéseikből?
Azt gondolom, hogy az írásaink felajánlanak olyan elemeket, amelyek segíthetnek a mentalitásváltásban, de az eredmény már olvasóinknak a hozzáállásán múlik. A legtöbb olyan ember, aki hosszú távon velünk tart, már nyitottabb gondolkodású, és vannak persze, akik sértő és gyűlölködő megjegyzéseket tesznek. Az ilyen megnyilvánulásokat eltávolítjuk, az általánosításokra és klisékre építő gondolatoknak helyet adunk, de ezek megfelelő választ is kapnak az olvasóinktól.
Mit gondol, miért alakulnak ki nemzetek közti feszültségek, miért nem lépnek túl az emberek a sztereotípiákon?
Pszichológus vagy szociológus kellene erre a kérdésre választ adjon, én csak azt tudom elmondani, hogy valószínűleg így működik az emberi elme: általánosításokkal, önmaga megnyugtatására. Amikor találkozunk egy idegen emberrel, a korábbi tapasztalatokra vagy az addig hallott klisékre támaszkodunk, és azt hiszem, kevés ember van, aki megszabadult a sztereotípiákban való gondolkodástól. A sajtó felelőssége is fontos, ahogyan a magyarokról, romákról írnak, a történelemoktatás – legalábbis régen – szintén az általánosítást alkalmazta. Létezik egy szélsőséges réteg minden etnikumban, amelyik nagyon befolyásos, és amelyiknek látszólag a másikkal van baja, de igazából önmagával: családi, munkahelyi elégedetlenségeiből alakul ki a rasszista és soviniszta gondolkodás.
Milyen megoldásokat lát ezekre a jelenségekre?
Én abban hiszek, hogy a társadalmi változásokat alulról kell elindítani, és erre kiváló eszköz az Adevărul blogja, ahová szintén írhatok, és a honlapja, ahol a MaghiaRomânián megjelenő cikkeket népszerűsítik. A magyar civil szervezeteknek is javaslom, kommunikáljanak a román sajtóval, a magánszemélyek pedig beszélgessenek a témáról ismerőseikkel, újságírókkal, és persze írjanak a blogunkra. Az államnak szintén komoly felelőssége van, gondot kellene fordítania az interetnikus ismeretekre, a pszichoterapeuták támogatására, akik tudnának segíteni az embereken. A székelyföldi önkormányzatok ugyanakkor, ha jobban tisztelnék az ország törvényeit és nem igyekeznének politikai tőkét kovácsolni a feszültségekből, hitelesebben képviselhetnék a kisebbségek problémáit. Ami a Székelyföldet illeti, itt gondot okoz, hogy a román nyelvet nem oktatják megfelelően, így sokaknál fellép a nyelvi elszigeteltség.
Mivel nem egyedül írja a bejegyzéseket, hanem idővel szépszámú csapat állt az ügy mellé, szeretném, ha bemutatná őket.
Számos ember segíti a munkánkat, Adrian Szelmenczi például, aki az Active Watch szervezet keretében vizsgálja a sajtóban felbukkanó kirekesztő megnyilvánulásokat, Szilágyi István jogi tudását felhasználva közelítette meg a Mikó-ügyet, de ír nekünk egy Kiwi nevű, Finnországban élő társunk is, aki a svédek és lappok kisebbségi életét szokta ismertetni. Ortenszky Loránd Magyarországról dolgozik nekünk, többek között a hozzászólásokat gyomlálja ki. Tudni kell a MaghiaRomâniát erősítő emberekről, hogy önszántukból, bérmentve áldoznak időt és energiát erre a célra, lelkesen támogatják a kitűzött céljainkat.
Tervezik, hogy az internetes felületből civil szervezet, vagy akár politikai párt nőjön ki?
Természetesen minden projekt fejlődik, egy ideje a csapat tagjai beszélgetnek is erről a témáról, de amíg nem tudjuk konkrétan megfogalmazni, hogy mit szeretnénk, addig erről nem beszélhetek. Amit már most elmondhatok: 99,99 százalékban biztos, hogy politikai pártot nem alapítunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Normalitást szeretne az RMPSZ a csángó oktatási programban
A normalitást szeretnék megalapozni, és oktatási programként, annak megfelelően kívánják vezetni a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot – mondta Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ vezetője, aki kérésünkre a program átvétele óta eltelt egy évet értékelte.
Egy éve, hogy a magyar kormány felkérésére átvette a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program vezetését a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). Bár az oktatás zajlik, a kedélyek talán még mindig nem nyugodtak meg a váltás után, és a program új vezetőjének követelményeit sem mindenki fogadta el. Nemrég egy, személyeskedéseket is tartalmazó névtelen blogbejegyzés összegezte az elégedetlenkedők álláspontját. Megjelenésének időpontja szinte egybeesett azzal, amikor végre létrejött a megegyezés a csángószövetség és az RMPSZ között az előbbi tulajdonában lévő oktatási helyszínek működtetéséről.
Egy éve vették át a programot
„Tavaly január végén történt a megkeresés, és február hetedikétől váltak alkalmazottainkká a kollégák” – emlékezett vissza Burus-Siklódi Botond. Ismertette, a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program keretében jelenleg a magyar nyelvű oktatás – iskolai körülmények között és szabadidős tevékenységként – 26 helyszínen zajlik 43 oktatóval. Iskolai körülmények között a választható tantárgyak keretében tanulnak magyar nyelvet a diákok, a délutáni oktatás formájában pedig különböző szabadidős programok által, a hagyományok ápolására és az identitástudat fejlesztésére fektetik a hangsúlyt. Az iskolákban mintegy 1100 gyerek számára zajlik magyar nyelvoktatás, összesen pedig a csángó oktatási programban mintegy 2190-re tehető a részt vevő gyerek száma. Az iskolában oktatók a román tanügyi rendszer keretében megkapják az adott órákért a fizetést, többnyire helyettesítői státusban, emellett támogatják őket a csángó oktatási program keretében is az iskolán kívüli tevékenységért. A Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot magyar állami támogatásból és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványon (AMOA) keresztül a keresztszülői programból befolyó összegekből finanszírozza az RMPSZ. A program keretében az oktatók számára fizetést, lakhatási feltételeket, étkezési jegyet biztosítanak.
Vegyes érzelmek az elmúlt egy évről
„Vegyes érzelmeink vannak az elmúlt egy évvel kapcsolatosan. Mi annak idején úgy indultunk, hogy hasznosítani szerettük volna a csángószövetségnél felhalmozott tapasztalatot, de aztán történt, ami történt, és márciustól ők testületileg kiváltak az oktatási programból, amelyet így alapjaiban meg kellett újítanunk, új oktatási programszervezőt neveztünk ki, létrehoztuk a szakmai irányító felügyelőbizottságot” – mondta. A nemrég megjelent névtelen blogbejegyzésben az egyik vád az volt, hogy hozzá nem értők irányítják részükről a programot. Amint azonban az elnök kifejtette, a felügyelőbizottságba olyan személyeket jelöltek, akiknek nagy tapasztalatuk van a csángó léttel és az oktatással kapcsolatosan is.
„Gondolok itt például Borbáth Erzsébetre, aki megteremtője az iskolai szintű csángó oktatásnak, Lászlófy Pál tiszteletbeli elnökünkre, aki a Moldvában zajló oktatási program létrehozásánál és az első évek finanszírozásában is tapasztalatot szerzett, hisz annak idején is a pedagógusszövetségen keresztül zajlott a program” – magyarázta az RMPSZ elnöke. Hozzátette, érzékelik, hogy amint az általában lenni szokott, vannak, akik az új vezetési stílust, formát el tudják fogadni, és vannak, akik kevésbé, sőt olyanok is, akik egyenesen ellenkeznek.
Úgy gondolja viszont, hogy nem lehetnek nagy gondok, ha a maga helyén mindenki elvégzi a feladatát. „Azt a stabilitást elértük, hogy sem a fizetésben, sem az egyéb juttatások biztosításában elmaradásunk nem volt, naprakészen kapták az oktatók a juttatásokat, és szakmai szinten is igyekszünk segíteni” – mutatott rá. Kifejtette, mivel korábban rövidebb időszakokra – előbb csak három hónapra, aztán az iskolai év végéig, utána szeptember elsejéig – kapták a program vezetésére vonatkozó felkérést, nem volt lehetőség a szakmai munka megtervezésére, most azonban, hogy meghatározatlan időre az ő feladatuk a program koordinálása, ezen a téren is meg kell vizsgálniuk a perspektívákat. „A szakmai támogatás szintjén – az érdekvédelem mellett – szeretnénk az iskolai tevékenység felé közelíteni az iskolán kívüli tevékenységet is” – mondta Burus-Siklódi Botond.
A rég várt megegyezés
Hat oktatási helyszín – amelyet a keresztszülők pénzéből vásároltak – a csángószövetség tulajdonát képezi, és most született meg a megegyezés arról, hogy az RMPSZ fizeti a program keretében ezek fenntartási költségeit, illetve az oktatási program működtetésével kapcsolatos költségeket. Hosszú volt az út addig, amíg január 21-én aláírta az RMPSZ és a csángószövetség a szerződést, Burus-Siklódi Botond szerint sok huzavona előzte meg ezt. „A megegyezés szerint oktatónként minden egyes helyszínen hétszáz lejt fizetünk a csángószövetségnek az általunk vezetett oktatási program finanszírozására. Ezeken a helyszíneken természetesen a csángószövetség szervezhet saját rendezvényeket is, hisz az ő épületeikről van szó” – mondta el az RMPSZ elnöke.
Rendezik a kifizetetlen számlákat
A csángószövetséggel kötött megegyezés révén az érintett helyszínek költségeinek a rendezése is megtörténhet, hisz eddig, mivel nem volt jogi viszony a két szervezet között, az RMPSZ nem fizethette ki ezen oktatási helyszínek fenntartási költségeit. „A hat épület közül ötről van szó – az egyik esetben sikerült más megoldást találni. Ezeken a helyszíneken bizony szeptember óta mi nem tudtunk kifizetni semmiféle számlát, mert nem volt érvényes szerződésünk a csángószövetséggel, aminek a nevére érkeztek a számlák, például a telefon- és villanyszámlák. A megállapodás alapján ezeket most rendezni tudjuk, és a kifizetésekről már rendelkeztem, szeptember elsejéig visszamenőleg kifizetjük oktatónként a megígért és szerződésbe foglalt összeget” – közölte Burus-Siklódi Botond.
Sár- és kesztyűdobálás
„Én soha nem vettem fel a kesztyűt, amit a csángószövetség dobott, például az a nyilatkozat, hogy omlik össze a rendszer” – említette meg a névtelen blogbejegyzésben is sugallt vádat Burus-Siklódi Botond. Véleménye szerint erről szó sincs, és az sem igaz, hogy sok oktató otthagyná a programot. Aki azonban megteszi, annak a helyére van más, mint az RMPSZ elnöke tájékoztatott, várólista van a programba jelentkező pedagógusokból. Az oktatók egyébként januárban egy módszertani felkészítőn szóban és írásban is elmondhatták a véleményüket a program működéséről, és amint Burus-Siklódi Botond közölte, csak kisebb, operatív jellegű problémákat hoztak fel. „Vannak egy páran, akik részéről érzékeljük, hogy minket nem fogadtak el. Ezt nem is muszáj, az ügyhöz attól még lojálisan viszonyulhatnak. Nincs olyan tantestület máshol sem, ahol mindenki egyetértene” – mutatott rá az RMPSZ elnöke. A vádaskodásokkal kapcsolatosan azt mondta, mivel névtelen megnyilatkozásokról, sárdobálásról van szó, nem kíván különösebben reagálni ezekre. „Mi teljes felelősséggel, és minden más elismerés elvárása nélkül tesszük azt, ami tőlünk telik” – szögezte le. Hozzátette, nagyon jól látják, hogy ezt a munkát nem Csíkszeredából kell irányítani, ezért lobbiznak már egy bákói módszertani központ létrehozása érdekében. A központ megalapítása meglátásuk szerint nemzetstratégiai kérdés.
Követhetőséget kérnek
A névtelen blogbejegyzésben, amelyre már hivatkoztunk, azt is nehezményezte az író, hogy bürokratikus rendszert vezetett be a programba az RMPSZ. Kérdésünkre Burus-Siklódi Botond elmondta, semmi mást nem kérnek, mint amit a munkaadói-munkavállalói viszony megkövetel. „Hónap végén kérjük, hogy írják le, ki, mikor, órarend szerint megtartotta a tevékenységet. Ennyit kérünk csak, se többet, se kevesebbet, mint amit egy iskolában is nap mint nap el kell végezzenek a tanárok” – szögezte le. Hozzátette, fontosnak tartják a tervezést is, hisz ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy pedagógiailag is követhető munkát végezzen valaki. „Nyilván, van, akinek ez problémát jelent, formaságnak tekintik, de én úgy gondolom, hogy ez a normalitáshoz való közelítés” – szögezte le az RMPSZ elnöke.
„Nem sérült a program”
Az elmúlt egy év körülményei ellenére a részt vevő gyerekek számát tekintve nem sérült a program – közölte Burus-Siklódi Botond. Rámutatott, azáltal, hogy tavaly szeptemberben a Szeret-Klézse Alapítvány által működtetett külön oktatási program csatlakozott, márciustól pedig a Pusztina Házért Alapítvány által működtetett program is integrálódik, még nő is a résztvevők száma. „Azt hiszem, hogy itt az egységesítésen túl egy komolyabb szakmai munka is beindult, és ez folytatható, tehát van perspektíva. Ebben szakmailag partnerek a Hargita és Bákó megyei tanfelügyelőségek és a román oktatási minisztérium nemzeti kisebbségi főosztálya is. Mi nem akarjuk ezt a programot mitizálni, mi ezt konkrét oktatási programként, ennek megfelelő kihívásként kezeljük. Normális kerékvágásba szeretnénk vezetni. Mindenféle zászlóbontás és zászlólobogtatás nélkül” – szögezte le a pedagógusszövetség vezetője.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Egy választópolgár dilemmái
Dúl a zűrzavar a Maros megyei meg a vásárhelyi RMDSZ-ben. Távolba, azaz a román parlamentbe szakadt honfitársaink, akik Fodor Imre polgármestersége után cserbenhagyták a várost, miközben politikai karrierjüket egyengették nem is sikertelenül, most megmondják!
Olykor visszatértek a város magyarságához polgármesterjelölti minőségben, először Kelemen Atilla, akit igencsak kétkedve fogadtak a városban, aztán sorra: Borbély László, aki olyan langyos kampányt folytatott, hogy borítékolni lehetett az eredményt, ugyanígy Frunda György esetében, akiben már csak politikusok hisznek, a választók nem, ezért is veszítette el az RMDSZ-ből hiányzó kompromisszumkészség hiánya miatt nemcsak a polgármesteri tisztséget, de szenátori pozícióját is.
Markó Béla, bár nem marosvásárhelyi, de itt él a 70-es évek közepe óta, még tartja magát késélen, megmondja a hogyant, mintha ma is ő lenne az elnök, és ki érti, milyen alapon, amikor van egy parlamenti képviselő megyei elnök? A szokás hatalma, vagy háttérből még mindig ő irányítja a szervezetet? Ki fürkészheti ki az igazságot a politika berkeiben? Az egyszerű halandó polgár, aki csak élni szeretne jogaival, aligha. Ő annyit tud, amennyit nyilvánosságra hoznak.
Akárhonnan is nézem, ezek az urak, akik talán a legnagyobb számban ebből a városból kerültek a parlamentbe a többi, magyarok lakta megyékhez viszonyítva, gyakorlatilag húsz év alatt semmi kézzelfoghatót nem tettek a városért, annak ellenére, hogy kirakatnak használták, mindenféle gyűléseiket, kongresszusaikat itt tartották a Kultúrpalotában, és ígérgettek. A vásárhelyi szervezet pedig tulajdonképpen sosem volt tényező, tehát fölösleges a semmit szidni.
Nem vagyok tagja a szervezetnek, sem másnak, de szavazó polgára vagyok, sok más vásárhelyi polgárral egyetemben, akik elvárják azt a minimumot, hogy az őt képviselő magyar politikus elsősorban szülővárosa vagy fogadott városa érdekében cselekedjen. Emiatt egyet kell értenem Kovács Péter kemény szavaival. Akármennyire fényezik is, a városi és megyei RMDSZ csúfos kudarcot szenvedett a választásokon, és nemcsak azért mert megjelent egy másik magyar párt.
Ez is az RMDSZ és vezetői konjunktúra politizálásának a következménye. Valóban, jó lenne végre már új szempontokat bevinni a vezetésbe, életkortól függetlenül. Vagyis frissíteni, mert ezek a képviselő urak minden szinten már kifutottak az időből. Ugyanis, most úgy tűnik, parlamenti képviselőnek lenni nyugdíjas állás az RMDSZ-ben is.
Természetesen tudom, hogy egy rövid publicisztika csak felvetheti a gondokat, elégedetlenségeket, elemzést szakértő politológusoktól várunk, akik választ is tudnak adni, hogy miért történhetett meg ez a csúfság a megye és a város magyarságával?
Kuti Márta
Vásárhelyi Hírlap
Erdély.ma,

Tolerancia mint megalkuvás
A külhoni magyarsággal kapcsolatos kérdésekben mindig némi fenntartással kell kezelni, amit a Népszabadság ír – ismerjük a „történelmi” okokat. Most sem tennék másképp: a „bukaresti” Szőcs Levente a kolozsvári Magyari Nándor László szociológust kérdezte a „székelyföldi politikai mentalitásról”. A Burjánzik az intolerancia című írás a világhálós kiadásban (Nol.hu) épp csütörtökön jelent meg. Bár egyáltalán értékelendő, hogy a Népszabadság hajlandó leírni azt a kifejezést, hogy Székelyföld, a címadásban is tetten érhető tendenciózus következtetést azért jócskán vitathatónak érzem. Az MSZP-vezérkar közelmúltbeli kolozsvári látogatása kapcsán például azt mondja Magyari Nándor László: az RMDSZ egy hibrid vezetésű párt lett, azaz ötvöződik benne a karizmatikus, „fideszes” modell, amelyben a „főnöknek mindig igaza van”, illetve a „racionális”, „demokratikus” modell, amelyben mindenki tartja magát a belső döntési mechanizmusokhoz. A szociológus szerint ezzel magyarázható, hogy míg Markóék Kolozsváron Mesterházyékkal tárgyalnak, székelyföldi RMDSZ-esek az MSZP itteni jelenlétét is kifogásolják. Ugyanis, s most megpróbálom egyszerűsíteni a magyarázatot, az RMDSZ-es központ a kormányból való kipottyanás után elveszítette az ellenőrzést a területek felett, a „helyi hatalom erős emberei egyre inkább a pártközpont fölé kerekednek”. Háromszéken például az ottani „karizmatikus” pártvezetők az RMDSZ-en belüli „szigetté” váltak azzal, hogy nyíltan hangoztatják Fidesz-közeliségüket, jobboldaliságukat, s nem egyszer „jobbról előzik” a „Fidesz nyúlvány populista formációit”. Félretéve azt a tényt, hogy az állítólag a hatalomból kipottyant RMDSZ mégiscsak helyet kapott a kormány hátsó kamrájában, nézzük, hogy Magyari szerint miért annyira jobboldaliak a székelyföldiek. „Egy egyre zártabb közösség, amilyen a székelyföldi, mentálisan is egyre zárkózottabb lesz. Az elmúlt jó húsz esztendőben »beültetett« jobboldaliság olyan gondolkodásbeli paneleket hozott létre és erősített meg, amelyeknek előterében az intolerancia minden formája virágzik. (...) Az örökös sündisznóállás, amibe a székelyföldi helyi elitek hangadói merevedtek (tisztelet a kivételnek), kirekesztő mindenfajta mássággal szemben” – fejtegeti Magyari. Néha az olyan hipotéziseknek, amelyek több, egyenként is igencsak vitatható állításra támaszkodnak, elég egyetlen lábát kiütni, s összeomlanak, mint egy kártyavár. Valóban el kell hinnünk azt, hogy a székelyföldiek azért jobboldaliak, mert zárkózottak, s azért intoleránsak is? A Markó-féle vonal meg demokratikusabbá és toleránsabbá válik azzal, hogy a Székelyföldön nemzetárulóként nyilvántartott szocialistákkal hajlandó leülni tárgyalni, egyezséget kötni, s ezzel az MSZP-t megpróbálja Erdélyben legitimálni?
A másik bajom ezzel az elmélettel, hogy ismét a „haladottabb szellemiségű, kulturált, toleráns” Kolozsvár versus az „elmaradottabb, konzervatívabb, intoleráns” Székelyföld kommunikációs sablont vélem felfedezni benne, amelybe hanyagul elmerülve, közben a román többségbe lassan beleolvadva a kolozsvári, marosvásárhelyi értelmiségiek még mindig hajlamosak lenézni Székelyföldet és a székelyföldieket. Mintha az MSZP-sek kolozsvári felvonulásán nem fogadták volna őket ugyanúgy a tiltakozók, mintha Csíkba vagy Udvarhelyre tették volna be a lábukat. A „tolerancia hívei” aztán persze rendőri segítséggel csak azokat az embereket engedték be a „nyilvános fórumra”, akiket ők jónak láttak, s akikre az RMDSZ-es szervezők rámutattak: az ellenvéleményekre, úgy tűnik, nem voltak kíváncsiak. De még így is volt incidens: az általunk oly „szeretett” MSZP-s vezéralak, Szanyi Tibor a fórumon elhangzottakat időnként kommentáló idős férfinak egy adott pillanatban odavetette, hogy „leverem a fejed, te takony!” (Krónika, 2013. január 23.). Később a képviselő a Facebookon „zsigeri barmoknak” nevezte a kolozsvári tiltakozókat, a bejegyzését kommentálókat pedig folyamatosan sértegette, sőt egyiküket felszólította: „Most már eleget verted itt a taknyodat, úgyhogy bátran eldugulhatsz”.
Ez az a „toleráns” MSZP, amiről a „szakértő” újabb jól hangzó, de a valósággal köszönőviszonyban sem levő sablont elsütve úgy vélekedik, hogy „a jelenleginél (kormánynál – szerk. megj.) sokkal korrektebb és átláthatóbb támogatáspolitikát folytatott a határon túl, sokkal érzékenyebb volt a politikai autonómiájukra”. Átláthatóbb támogatáspolitika? Kinek? Az RMDSZ-elitnek? Politikai autonómia tisztelete? Hogyan? A külhoniak magyarságának megtagadásával? Ha a „tolerancia” szoclib értelmezésben azt jelenti, hogy „megalkuvás”, „nemzetárulás”, „beolvadás”, „gerinctelenség”, „tiszteletlenség”, akkor a székelyek, remélem, még jó ideig nem kérnek belőle.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,

A román és a magyar jobboldal – a szociológus szemével
A szervezetlenség, az identitászavar és a markáns célok hiánya különbözteti meg a román jobboldalt a magyartól – erre a következtetésre jutott Barbu Mateescu román szociológus abban az összehasonlító elemzésében, amelyet vasárnap közölt a Hotnews.ro közéleti portál.
A szerző a decemberi romániai parlamenti választások kapcsán keresi a választ arra, mivel magyarázható a jobboldal kudarca: ehhez használja összehasonlítási alapként a magyar jobboldal választási szereplését, a Jobboldal sikerének története Magyarországon című írásában. Leszögezi: nem a Fidesz kormányzásával, hanem választási teljesítményével foglalkozik.
Mateescu szerint Magyarország 1990–1994-es időszaka ahhoz hasonlít, ami később, 1996–2000 között Romániában is bekövetkezett: a jobboldal meghozta az égetően szükséges reformokat, de ez annyira népszerűtlenné tette, hogy a baloldal visszatért a hatalomba, a jobboldali gyűjtőpárt – a Magyar Demokrata Fórum, illetve a román Demokrata Konvenció – előbb 12 százalékra esett vissza, mára pedig el is tűnt a közéletből.
Ezt az űrt a 90-es évek közepén a Fidesz a konzervatív identitás felvállalásával, vidéki szervezetépítéssel és a hazafiság előtérbe helyezésével töltötte be – vélekedik Mateescu. Hozzáfűzi: Magyarországon a nacionalizmus nem volt a kommunista ideológia tartozéka, így, miután a jobboldal tematizálta a nemzeti büszkeséget, a szélsőségesek zsidó- és cigányellenes retorikára „kényszerültek”, hogy nekik is legyen mondanivalójuk.
A Fidesz 1998-ban 1,2 millió szavazatot szerzett, 2002-ben 2,3 milliót, 2006-ban 2,2 milliót, 2010-ben pedig 2,7 milliót – írja a szerző. A román jobboldalnak is hasonló eredményei voltak 2004 után, csakhogy Magyarország lakossága fele akkora, mint Romániáé – mutat rá Mateescu. Mint kifejti, Romániában elképzelhetetlen lenne, hogy a jobboldal lakosságarányosan 4-5 millió voksot összegyűjtsön.
Az okokat elemezve megállapítja: a román jobboldal sosem bízott igazán a hazai kisvállalkozókban, mindig a külföldi nagybefektetők kegyeit kereste, de – „minő meglepetés” – ők nem szavaznak. Nem járt házról házra, mint a Fidesz, hogy beazonosítsa szavazóbázisát: ilyen adatbázis alakulóban van ugyan Romániában is, de nem a jobboldalon – teszi hozzá.
A román jobboldal nem keresztény, de nem is ateista: nem hirdeti a különböző kisebbségekkel szembeni toleranciát – folytatja elemzését Mateescu. Szerinte bármilyen értékelvű, tisztázó vita mélyen megosztaná a jobboldalt. Hozzáteszi: a Demokrata Liberális Párt (PDL) ugyan tagja az Európai Néppártnak, de maga sem tudja, hogy miért, hiszen a soraiban lévő konzervatívok kevesen vannak, de a párthoz csatlakozott liberálisok maradéka sincs igazán előtérben.
Következésképpen a román jobboldalnak nem maradt más üzenete, mint az, hogy „Le a kommunizmussal”: építő, távlati célt nem tud felmutatni és csak az elnökválasztás, vagyis Traian Băsescu mentette meg – fejtegeti Mateescu. Amikor a karizmatikus vezető eltűnik, akkor a román jobboldal levegőért kapkod – teszi hozzá.
A szociológus szerint ennek tudható be, hogy miközben a Fidesznek egy évtized után sikerült „heroikus” győzelmet aratnia a hagyományosan baloldali Budapesten, a román jobboldalnak 2008-ban „sikerült” elveszítenie a hagyományosan jobboldali Bukarestet. És ezekkel az okokkal magyarázható, hogy a román jobboldal választási eredményei 31 és 12 százalék között csaponganak és még sosem sikerült baloldali koalíciós partner nélkül, egyedül kormányt alakítania – írja az elemző.
„Hosszú távon építkezni, stabilitásra törekedni? Science fiction. Az munkát feltétez, előrelátást, szervezést és azonos értékeket valló vezetőket. Egyszerűbb reménykedni a gondviselés emberének eljövetelében. Aki nélkül a román jobboldal 12-16 százalékon áll” – zárja elemzését a szociológus.
Barbu Mateescu a fiatal román társadalomkutató nemzedék egyik legismertebb tagja, az amerikai pennsylvaniai tudományegyetemen szerzett szociológusi oklevelet 2005-ben, majd visszatért Romániába, ahol politikai tanácsadóként és elemzőként dolgozik. Írásait a jobboldali kötődésű Hotnews.ro hírportálon, a Contributors.ro szerzői közösség honlapján és saját, „Sociollogica” című blogján publikálja.
Szabadság (Kolozsvár),

Kós Károly szellemi öröksége
Tibori Szabó Zoltán: A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén című írásában (Szabadság 2013. február 2.) megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” írt monográfiámra utalt. Ez indított arra, hogy eredeti szándékomtól eltérően, néhány gondolatban mégis kifejtsem a témával kapcsolatos egyéni álláspontomat. Ezzel hatalmas malomkövek között találhatom magam, de ez elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol a napi politika megjelenik. Kós Károly szellemi örökségének hovatartozása kapcsán kirobbant, a hozzászólóktól érthető módon meglehetősen erőteljes érzelmi alapon kifejtett álláspontok között mintha éppen a lényeg kapott volna kevesebb hangsúlyt, Kós Károly szellemi öröksége. Ezt az enciklopédikus nagyságrendű fogalmat kellene előbb tisztázni ahelyett, hogy az egyik, kinek-kinek kedvesebb feléhez – a jobb, vagy a baloldalhoz – próbálja passzítani. Ha a nemzetet a maga teljességében, kerek egészként fogadjuk el, akármelyik oldalunkra tesszük a magunkénak érzett jusst, az egyik felünk csupasz marad. Ha Kós Károly örökségét Erdély fogalmával azonosítjuk, a nagy huzakodásban arra ébredhetünk, hogy újra Cs. Szabó László 1940-ben megfogalmazott, Transzszilvániára vonatkozó szavai érvényesülhetnek: „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.”
Az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosságom közben rá kellett jönnöm arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját.
Kós Károly legendás vehemenciáját kölcsönözve, vágjunk a dolgok közepébe. Mindent meghatározó kiindulópontját – kilenc évtized távlatából – így határozta meg: „én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldről.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest, Kriterion, 1978. 108. old.) Az erdélyi realitás láttatta meg vele tizenegy évesen a Trencsén (ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket, huszonhét évesen a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, harmincöt évesen a gyulafehérvári nemzetgyűlést, ötvenhét évesen a kolozsvári magyar bevonulást és hatvanegy évesen a Maniu-gárdisták vérengzését. Úgy tűnik, egy apróságról megfeledkeztek Kós Károlynak az erdélyi sorsba ágyazott politikai szemléletét keresők: az idővel többségivé nőtt románság meghatározóvá vált szerepének felismeréséről. Az 1910-es balázsfalvi gyűlésre utalva helyettük is megfogalmazta Kós Károly: „Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk, diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában... Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi… nem jelentős dolog… Én azért mégiscsak azzal maradtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk. Hogy van itt Transsylvániában valami, amit tudomásul kell venni, s amihez mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 74. old.) Szülőföld-képét szászföldi gyermekkori élményei, székelyföldi építészeti tanulmányútjai és kalotaszegi kirándulásai, majd ottani letelepedése, építészettörténeti tanulmányai mellett az erdélyi emlékírók évszázados tanulságokat hordozó írásai teljesítették ki. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 76. old.) Nem ingatag izmusokra építette egyre jobban kiterebélyesedő életműve fundamentumát, az oly sokat emlegetett transzszilvanista világképét, hanem szülőföldjéhez való örök hűsége jegyében az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyára. Példaképe a visszavárt „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek két nagyhatalom, török és osztrák között egyensúlyozva kellett biztosítania az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Ezek voltak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok. Mindent megtett azért, hogy az erdélyi magyarság 20. századi metamorfózisai után eszméletre térjen és megtalálja önmaga helyét, szerepét a fanarióta politikai körforgásban.
1921-ben a Kiáltó Szó címen megjelent írásában így összegezte a követendő utat, az önazonosság-tudat feladása nélküli beilleszkedés lehetőségét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” („Kőből, fából házat… igékből várat” In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., Magvető, 1983. 97. old.)
Tusakodásokkal terhes otthonépítő munkája közben elérkezett az erdélyi történelem újabb fordulata, a második bécsi döntés. Tibori Szabó Zoltán idézte Kós Károly Ezerkilencszáznegyvennégy című írásának egyik mondatát: „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén.” A citált részhez tartozik a Kós-gondolat befejezése: „De nem voltunk túl az évtizedek óta szított s a négyéves, kényszerű háború nyomorúsága, valamint a belső, politikai tusakodások mérgével is táplált vak gyűlöletek meg-megújuló kitörésein, az ököl, bunkósbot és fejsze esztelen és felelőtlen dühöngésein.” Az így kiteljesített, a szárazajtai fejvételre utaló gondolatsort 1948-ban fogalmazta meg.
Egészen másképpen kezdődött az emlegetett négyéves időszak, ahogyan Kós az Ezerkilencszáznegyven című írásában éreztette is: „A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. […] Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. […] És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” (Erdélyi Helikon, 1940. 9–10. sz. 612–613. old.) Idővel egyre csalódottabban vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő, kívülről odahelyezett, ejtőernyősöknek titulált közigazgatási vezetők kinevezését, az életükből mindezért 22 évet adó erdélyiek háttérbe szorítását. Az említett Ezerkilencszáznegyven címet viselő írásában mutatta be a helyzetet, a Sors által hajszolt szimbolikus szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.” Mint korábban, ismét szembeszállt az erdélyi önállóságot veszélyeztető és a toleranciát nélkülöző politikával, mellyel a „másik haza” érdekei nem estek egybe.
A területileg ki(vissza)egészült és egészen balra fordult Romániában Tibori Szabó Zoltán véleménye szerint Kós Károlyból a kommunisták jelentős súlyú szövetségese lett. Lássuk életének utolsó tevőleges cselekvési időszakának általam összegzett bemutatását. Miért vállalhatta Balogh Edgár felkérésére a politikai életbe való bekapcsolódást? A választ, vagy annak egy fontos elemét megtalálhatjuk a szociáldemokrata Lakatos Istvánnak (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) írt levelében: „nem szégyenlek támogatást kérni mindenkitől dolgozó magyar népünk érdekében, s melyet ma szolgálnia kell minden erdélyi magyarnak úgy, ahogy lehet és ameddig bírjuk, nehogy elveszítsük csatánkat az élet és a munka frontján, aminek elkerülhetetlen következménye volna, hogy Erdélyről és mindenről, amit itt eleink, Erdély földjében porladó őseink teremtettek, építettek, gyűjtöttek és jóban-rosszban megőriztek, le kell mondanunk, örökre talán.” (Kós Károly levelezése. Bp., Mundus, 2003. 385. old.) A korszak stílusának ismeretében írásaiban sem kelthet meglepetést vagy csodálkozást egy-egy demokratikus, baloldalinak minősíthető szófordulat. A Világosság napilapban megjelent cikkeiben önmagát adta, a falu problémáival, a város építészetével foglalkozott. A „demokrácia” fejlődésével témában és megfogalmazásban egyaránt igyekezett lépést tartani, de érződött nemcsak a sorok között, a sorokban is, hogy ez nem az ő világa. Egyes cikkei nagyon hasonlítottak gróf Bánffy Miklós hasonló időszakban, az Utunkban, a Beszéljünk semmit rovatban közreadott írásainak címében jelzett mondanivalójára. Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték. (Ezt a mondatot idézte Tibori Szabó Zoltán a szövegkörnyezetből.) Voltak – folytattam a gondolatmenetet – akik politikai huncutságot sejtettek a háttérben, ahogyan erről Molter Károlynak írt levelében (Kolozsvár, 1948. december 12.) olvashatunk: „a múltkoriban egy régi barátomon, aki bizalmasan s nagy szívesen azt mondta nekem: Valld be őszintén, öregem, hogy a cikkeidet diktálják és te csak aláírod azokat.” (Kós Károly levelezése i. m. 407. old.)
Kós Károlyt a magas szintű társadalmi megbízatások meglepték, de jóleső érzéssel töltötték el. „Ráadásul én nem voltam kommunista, egyáltalán nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Jólesett tehát a bizalom.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” 114. old.) Ha ennyire ellenkezett meggyőződésével, világlátásával, akkor miért vállalhatta – vetődhet fel a kérdés. Egyre jobban gyökeret ver az a nézet, hogy egyik fia érdekében tett eleget olyan felkéréseknek, mint a Magyar Népi Szövetség védnöksége alatti újságírás, országgyűlési képviselőség. Kós András azokban az években magyar katonaként hadifogoly volt a Szovjetunióban, s hihetőleg megígérték édesapjának, hogy közbenjárnak hazaengedése ügyében. Az MNSZ színeiben való képviselőségét Tóbiás Áron is firtatta, akinek ennyit válaszolt: „Kurkó Gyárfás kényszerített rá.” (Tóbiás Áron: Erdély öröksége. Kolozsvári látogatás a 88 esztendős Kós Károlynál. Olvasó Nép, 1988. 158. old.)
Az új rendszer alaptermészetét kiismerve, keserű élettapasztalata és a történéseket, az összefüggéseket rendszerező logikus gondolkodásmódja Lakatos Istvánnak írt, már idézett (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) levelében – „a magamnak, magunknak nem hazudhattam” életszemléletével – az illúziókeresés, a hamis áltatás elutasítására szólított fel: „sajnos, ma amikor a kivívott szabadságunkkal dicsekszünk a múltak elnyomásával szemben, a jogos kritikának megnyilvánulása tilosabb és veszedelmesebb, mint valaha. Aki kritizálni merészel, az fasiszta-gyanús, akit félre kell állítani, vagy éppen a bíróság elé kell utalni.” Keserűsége tükröződött régi barátjának, Fogolyán Kristófnak írt (Kolozsvár, 1952. október 10.) vallomásosan őszinte levelében: „Aztán számoltam, próbáltam elkészíteni a mérleget. Az egyik oldalra odaírtam a munkát, amit akkor, nehány évtizeden keresztül hittel, bizakodással, szeretettel cselekedtünk, s adtunk, csak adtunk. Miért? Kinek? Mi azt hittük: népünknek, az ő testének és lelkének, a mi véreinknek, a mi gyermekeinknek, a magyar jövendőnek adjuk. Tehát adtuk bőségesen, bőkezűen, számolás nélkül, ahogy a szeretet és a hűség adhatja. Mindent adtunk, ami tőlünk kitelhetett: munkát, tervet, gondolatot, időt, ideget, egészséget, s anyagit… Sokat kellett adnunk, mert kevesen voltunk, akik vállaltuk ezt a munkát és harcot és építést... És akik hittük, hogy helyesen okosan és előrelátóan csináljuk, amit csináltunk és ez a hitünk volt a mi bőséges jutalmunk. Ezt írtam a számadás egyik oldalára. S a másik oldalán azt akartam felírni, hogy mi lett az eredménye annak a kiadásnak, befektetésnek? S lehet, hogy az én öreg szemeim nem látnak már jól, lehet, hogy az én régi agyam már nem tudja megítélni, de bizony mondom, megdöbbentem, mert alig-alig látok valamit is, amit a mai elgondolás értéknek vállalt abból, amit mi akkor értéknek, eredménynek ítéltünk, tudtunk és cselekedtünk…” (Kós Károly levelezése 453. old.) Másként nem is gondolkodhatott az Erdélyi Református Egyházkerület 1934-től 1965-ig, 82 éves koráig szolgáló főgondnoka.
A korszak földi purgatóriumát 1956 ősze hozta el, melyről így vallott Vincze Géza református lelkésznek írt levelében: (Kolozsvár, 1958. június 21.) „A sors rendelése volt, hogy éppen a forradalmat [!] érhettem meg ott: elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” (Kós Károly levelezése i. m. 517. old.)
A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. Ebben az értelemben igaza lehet Tibori Szabó Zoltán írása zárógondolatának: „Kós Károly ugyanis valamennyiünké.” Igen, magyar közkincs, neki nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett „a kisebbségi élet ajándékaként” próbáljunk hozzá méltóan valamit kezdeni és sáfárkodni szellemi örökségével.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa
Szabadság (Kolozsvár),

Mosoni Emőke az RTV bukaresti magyar adásának új főszerkesztője
Új főszerkesztője van a Román Televízió bukaresti magyar adásának, az intézmény vezetősége Mosoni Emőke újságírót (képünkön) nevezte ki a tisztségbe. Az új főszerkesztő Kacsó Sándort váltja, aki egy évtizeden át irányította a magyar szerkesztőség munkáját.
A közszolgálati televízió február 1-jétől csaknem 700 fővel csökkentette alkalmazotti létszámát, így februártól az új szerkezeti felépítés szerint 2450 ember dolgozik az intézményben. A televízió vezetősége csaknem valamennyi végrehajtói vezető posztra új személyeket nevezett ki.
Mosoni Emőke az MTI-nek tegnap elmondta: megkapta már a felkérést a televízió vezetőségétől, és miután egyeztetett Kacsó Sándorral, úgy döntött, hogy elvállalja az új feladatot. Rámutatott: a főszerkesztői megbízatás egyelőre hat hónapra szól, hiszen a televízió versenyvizsgát fog meghirdetni a posztra.
Az új főszerkesztő legfőbb terve, hogy folytassa azt a munkát, amelyet Kacsó Sándor és a szerkesztőség elkezdett. Mosoni szerint jelenleg a legnagyobb kihívás a magyar szerkesztőség számára, hogy még mindig nincs költségvetésük, amiből új műsorokat gyárthatnak, ezért reméli, hogy minél hamarabb döntés születik erről. A román televízió tavaly nyár óta leállította az új műsorok gyártását, és többnyire ismétléseket közöl, miután drasztikus megszorító intézkedéseket alkalmazott a tavaly júliusban kinevezett új vezetőség. A kollektív elbocsátás is része volt ennek az intézkedéstervnek. Mosoni Emőke 1998 óta tagja a román televízió bukaresti magyar szerkesztőségének, 2000-től állandó alkalmazott, jelenleg két műsort szerkeszt, a Heti Krónikát és a Sajtóban című adást.
Kacsó Sándor lapunk megkeresésére elmondta: nem volt meglepő számára a lépés, hiszen a tavaly elkezdődött átszervezések tervezetében ilyen lehetőség is felmerült. Mint mondta, a hivatalos indoklás szerint a menedzsment rosszul végezte a dolgát, így a vezetőket lecserélték, igaz nem mindenhol.
A bukaresti német adás és az egyéb nemzetiségek alosztályának vezetői ugyanazok maradtak, mint a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar adások esetében. Szerinte nem egyértelmű a lépés indoklása.
Kacsó egyébként vezetői pályafutásának 10 éve alatt nemcsak kinevezett, hanem megbízott, azaz ideiglenes főszerkesztő is volt. 2010-ben például, amikor szintén változott a televízió szerkezete, megbízott igazgatóként maradt a szerkesztőség élén. 2011-ben ki is írtak a tisztségre egy versenyvizsgát, amelyen a minimálisan szükséges 8-as osztályzat helyett csak 7,8-at kapott az írásbelin, ekkor azonban tudomása szerint nem volt kihívója. A tervezett második versenyvizsgát meg sem tartották, ugyanis időközben ismét változott a köztelevízió vezetősége, az egyetlen versenytársának, egy nagyváradi rádiós szakembernek pedig nem volt felsőfokú végzettsége, így ő nem is vehetett volna részt a versenyvizsgán.
A mostani átszervezéssel egyébként már nincs külön főszerkesztői állás, hanem úgynevezett koordinátori funkció, amit a kinevezett szakember egyéb szerkesztői teendői mellett lát el. Kacsó egyelőre nem tudta megmondani, hogy az erre a posztra hat hónapon belül kiírandó versenyvizsgára beadja-e jelentkezését. „Nehéz időszak ez, egyrészt kevesebben maradtunk, másrészt még nem világos, hogy az új műsorok gyártására mennyi támogatást kapunk. Amíg ez nem tisztázódik, nem tudom, jelentkezem-e” – magyarázta.
Amint arról korábban már beszámoltunk, a bukaresti magyar szerkesztőség az új struktúrában 24 alkalmazottat tarthat meg. Mosoni Emőke kinevezését egyébként örvendetesnek tartotta, hiszen már régóta tagja a munkaközösségnek, és így elkerülték azt, hogy egy kívülről jövő ember legyen a vezető, aki nem ismeri a körülményeket.
„Mosoni Emőke eddig is a helyettesem volt, szerintem megfelel a feladatra, amennyiben szüksége lesz rá, támogatni fogom a tanácsaimmal” – mondta Kacsó, aki szerkesztőként tevékenykedik tovább, tulajdonképpen főmunkatársi minőségben. Főszerkesztői pályafutása eredményei közül kiemelte a 2005–2006-ban a Duna Televízióval közösen elindított Pulzus című műsort, amely párhuzamosan ment szombatonként a Duna Tv-ben magyar, a TVR egyik csatornáján pedig román nyelven. Szintén fontosnak tartotta, hogy 2011-ben elindult a Magyaradás.ro honlap, amelyen megtalálhatók a korábbi riportok, és magyar nyelvű műsorok.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),

Kisebbség- és keresztényellenesség az EU-tagjelölt országokban
A Benes-dekrétumokról, a szlovákiai magyarok állampolgárságáról, illetve a kisebbségellenes megnyilvánulásokról is szóltak magyar európai parlamenti (EP-) képviselők a testület strasbourgi plenáris ülésén, a hétfő éjjel elhangzott egyperces felszólalások között. Tőkés László néppárti képviselő kisebbség-, illetve keresztényellenes megnyilvánulásokat tett szóvá.
Törökországi híradások és az Amnesty International közleménye a törökországi örmények ellen elkövetett, nem egy esetben halálos kimenetelű erőszakos cselekményekről számolnak be. „A támadások rávilágítanak arra, hogy mennyire elviselhetetlen örménynek lenni Törökországban” – állapítja meg az egyik kisebbségi örmény forrás. Az előre kiterveltnek mutatkozó, rendszeres és célzott terrorakciók mögött feltehetően azok a török szélsőséges nacionalista erők állanak, melyek az 1915-ös örményellenes genocídium szellemében az ország teljes etnikai „purifikációjára” törekszenek, és ennek céljából a többségi iszlám keresztény-ellenességet provokálják, valamint a védtelen örmény-keresztényeket igyekeznek megfélemlíteni.
A terroristák – jelképes módon – az Isztambulhoz tartozó Samatya települést választották ki célpont gyanánt, mely nyolcezres örmény közösségével az Örmény Ortodox Pátriárkátus székhelyéül szolgál. Hazai vizekre evezve, Szerbiában szintén olyan őshonos kisebbségi – magyar – településeken folytatódik nemzeti közösségünk provokálása és megfélemlítése, mint a délvidéki Temerin. A szerb hatóságok cinkos magatartása közismert. A múlt heti temerini „magyarverés” esetében még attól sem riadtak vissza, hogy magukkal a szerb huligánok által helybehagyott magyar ifjakkal szemben is kivizsgálást indítsanak, ittas állapotban véghezvitt verekedés címén. A szerbiai viszonyok a korábban elkövetett magyar- és németellenes tömeggyilkosságok tekintetében is párhuzamba vonhatók a törökországiakkal.
A két ország márcsak azért is egymás mellé állítható, mivel az Európai Unió két tagjelölt országáról van szó. Tegnap esti, napirend előtti felszólalásában, az EP strasbourgi plenáris ülésén ezt emelte ki Tőkés László európai képviselő, határozottan felemelve szavát a világszerte felerősödött keresztényellenességgel, valamint a térségünkben szűnni nem akaró magyarellenességgel szemben. Az erdélyi képviselő az európai csatlakozás kizáró jellegű előfeltételeként hangsúlyozta a nemzeti és vallási kisebbségek védelmének a megkövetelését – hiszen az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint a „koppenhágai kritériumok” is ezt teszik kötelezővé. Strasbourg, 2013. február 5.
F E L S Z Ó L A L Á S
Két uniós tagjelölt országból érkeztek hírek kisebbség-, illetve keresztényellenes megnyilatkozásokról. Törökországban az „örmény holokauszt” (1915) gyászos emlékét idézi az, a rendszerint idős, magatehetetlen örmény asszonyok ellenében, Samatya keresztény körzetében elkövetett, erőszakos támadássorozat, mely halálos áldozatokat is követelt.
Szerbiában a véres balkáni háború etnikai tisztogatásaira emlékeztetnek a Temerin magyar városban sorra került, újabb erőszakos cselekmények, melyeknek múlt héten ártatlan magyar fiatalok voltak az elszenvedői.
Mindezek kapcsán, ezúton hívom fel az Európai Parlament, a Bizottság és a Tanács figyelmét arra, hogy – a „koppenhágai kritériumok” értelmében – mindkét tagjelölt ország esetében kizáró jellegű csatlakozási feltételként érvényesítse a nemzeti és vallási kisebbségek védelmének követelményét.
Strasbourg, 2013. február 4.
Tőkés László
EP-képviselő
Erdély.ma,

„Jó érzés csapatban dolgozni”
Beszélgetés Kiss Gáborral, a tízéves Agnus Rádió főszerkesztőjével
Változatos programokkal ünnepli tizedik születésnapját szombaton az Agnus Rádió: az egész napos rendezvénysorozat keretében városi nyomkeresésre, társasjátékversenyre, bloggertalálkozóra, autóbuszos városnézésre, komolyzenei estre, tortalicitre és farsangi mulatságra várják az érdeklődőket, akik emellett betekintést nyerhetnek a műsorkészítés rejtelmeibe, valamint a Szabadsággal közösen indított Házaló fazék rovat kulisszái mögé is bepillanthatnak. Kiss Gáborral, a rádió jelenlegi főszerkesztőjével az elmúlt időszakban végbement változásokról beszélgettünk a kerek évforduló apropóján.
– Másfél évvel ezelőtt, 2011 szeptemberében neveztek ki az Agnus Rádió főszerkesztőjévé, Vitus-Bulbuk Istvánt váltottad a tisztségben. Mi minden történt ebben az időszakban az Agnus háza táján?
– Elsősorban a csapat összetétele módosult, többen vagyunk, többfelé járunk. Az igazán lényeges változás nem is annyira a szerkesztőségben, hanem inkább Kárpát-medencei szinten történt. A Kárpát-medencei Református Rádiótanács kezdeményezésére tavaly szeptember óta készítenek közös műsort a részegyházakban működő református rádiók és stúdiók, Határtalan címmel. Mivel nem mindenhol sikerül napi 45 percet biztosítani ennek sugárzására, szombaton heti összefoglalót adunk a műsorból. Természetesen azok az interjúk és riportok, amelyek a Kárpát-medencei műsorfolyamba bekerülnek, szabadon felhasználhatók bárki számára, így, ha a teljes műsort nem is tudjuk sugározni, hiszen napi 8 órában elég nehéz erre sort keríteni, mégis lehetőségünk nyílik hírt adni arról, ami a Kárpát-medence más régióiban történik.
Néhány rovatunk is változott közben: így például az irodalmi műsor, amelynek új szerkesztője van, Kovács Emőke személyében, és újraindítottuk a Házaló Fazekat, az Agnus Rádió és a Szabadság közös rovatát, amely immár kéthetente jelentkezik. Mihály Noémi kolléganőm vette át a szerkesztését, más perspektívából megközelítve a műsort, mint ahogyan Adorjáni Eszterrel annak idején elkezdtük. Ez pedig a Házaló fazéknak is jót tesz.
– Újabban a refradio.eu/radio/agnus oldalon érhető el a rádió honlapja.
– Ez is a Kárpát-medencei Református Rádiótanácsnak köszönhető, hiszen közös felületen működünk, a refradio.eu oldalon keresztül. A rádiós misszióba bekapcsolódó stúdióknak lehetőségük van ezen belül saját honlapot létrehozni, mégis van egy közös platform, amely egységes és ugyanakkor különböző, hiszen a felkerülő tartalomról mindenki maga dönthet. Szorosabb kapcsolatban vagyunk az egyházi műsort gyártó más erdélyi stúdiókkal is, rendszeresebben kapunk tudósításokat Sepsiszentgyörgyről és Kézdivásárhelyről is. Az egyházi szervezetek közül többször dolgoztunk már együtt a Bonus Pastor Alapítvánnyal – ezeket a műsorokat lényegében ők készítették el, mi csak a műsoridőt biztosítottuk. Ugyanez kezd körvonalazódni most már az Ifjúsági Keresztyén Egyesülettel és a kolozsvári Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesülettel, ugyanakkor pedig a Protestáns Teológiai Intézet is be szeretne kapcsolódni a rádiós munkába.
– Többen írjátok az Agnus blogot is, ezáltal változatosabb témákat, nézőpontokat ismerhetnek meg az olvasók. Hogyan alakult ez?
– Büszke vagyok erre, hiszen 2008-ban, amikor hozzáfogtam, teljesen másnak indult az egész. Mindig az volt a problémám, hogy nyáron, amikor Kolozsváron nem történik semmi, jóformán alig van, mit feltölteni. A mindennapi.hu portál megszűnésekor gondoltam arra, hogy érdemes lenne a közéleti-egyházi vonalon elindulni, és ilyen témában blogokat működtetni. Egészen másként alakult aztán ez is, amolyan egyházi blogoszféra lett belőle: a bloggereink között vannak Magyarországon élő újságírók, valamint rádiónk korábbi és jelenlegi munkatársai, akik kisebb-nagyobb rendszerességgel publikálnak. Mindenkinek külön felületet biztosítunk, hogy a bejegyzések könnyen visszakereshetők legyenek, másrészt így a látogatottságot is könnyebb monitorizálni. Amióta többen írják, érzékelhetően megnőtt a látogatók száma: napi 300 egyéni látogatónk volt áltagosan, amikor még csak a főoldal létezett, ma viszont már 1500 egyéni látogatót vonz a honlap. Az egyik legérdekesebb blogunk egyébként a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület számára létrehozott felület, amelynek jelen pillanatban három szerzője van, s ahány ember, annyi stílus. Persze a többi blog is eléggé változatos, csak más tekintetben: Békefy Lajos oldalán a nemzetközi egyházi hírekről lehet tudomást szerezni, Bagdán Zsuzsi pedig nagyon szépen és mélyen tud írni személyes hangvételben mindarról, ami őt foglalkoztatja. Fábián Tibor volt főszerkesztőnk blogja egyház és világ kapcsolatáról szól, az általam működtetett, fotóblogon pedig azokat a képeket jelentetem meg, amelyeket nap mint nap készítek.
– Az energikusságodon és szervezőkészségeden túlmenően, amiről már korábban, műsorvezetői és riporteri tevékenységeid során megbizonyosodhattunk, hogyan telt számodra ez a másfél év?
– Rengeteg örömöm volt ebben a másfél évben. Voltak persze nehezebb időszakok is, de szerencsére sikerült elhárítanunk az akadályokat. Hihetetlenül jó érzés csapatban dolgozni, koordinálni a csapatot, és igazából nem is fontos, hogy ki a főnök: hiszen a döntések nagy részét közösen hozzuk meg, nekem csak akkor kell tulajdonképpen közbelépnem, amikor nagyon hamar kell dönteni. Persze fárasztóbb, hiszen mégiscsak felelősség, de úgy érzem, rengeteget lehet fejlődni, főként a szervezési részét illetően. Fárasztó azért is, mert folyamatosan kell dolgozni, előkészíteni gyűléseket, leosztani a munkát, de ugyanakkor elégtétel a munka gyümölcse.A cím tényleg nem jelent sokat: viccelődve mondtam egyszer, amikor a szerkesztőségben valaki főnöknek szólított, hogy ha még egyszer ezt mondja, levonom a fizetését. Nem hiszem, hogy ténylegesen a főnökük lennék, inkább egyike vagyok azoknak, akik régóta vannak a rádiónál: tíz évből ötöt töltöttem itt, ismerem a rádió profilját, és ez talán feljogosít arra, hogy összehangoljam a munkát. De ugyanolyan joga lenne erre Farkas Adorjáni Eszter főszerkesztő-helyettesnek is, aki talán régebb óta is dolgozik a rádiónál, és aki nagyon nagy segítség nekem. Jól ki tudjuk egészíteni egymást, míg én inkább a közéletben mozgom otthonosan, addig őt a kultúra, a zene érdekli jobban, ami nem is csoda, hiszen végzettsége szerint zenész.
Szabadság (Kolozsvár),

RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Do you like banana, Mr Bottoni?
Régebben érdekelt, ki volt besúgó, ki nem. Ma már alig jobban, mint mondjuk az, hogy mi van a banánnal. És megmondom, úgy ahogy van: ez igen ritkán jut eszembe. Viszont messzemenően foglalkoztatna, ha nem beszélnénk nyíltan a banánról.
Egy hónappal ezelőtt Stefano Bottoni írt egy cikket arról, hogy miért hallgatott el a Szilágyi Domokos-konferencia után, és miért szólalt meg most, a Szőcs-ügy kapcsán.
A cikk óta megint sokféle szóbeszéd keringett a környezetemben. Megint, tudniillik annak idején, mielőtt nyilvánosságra kerültek volna a Szilágyi Domokos „jelentései”, hasonló természetű szövegeket hallottam. Ám ezekből nyilvánosságra hozni bármit, sem akkor, sem ma: nekem nincs „apparátusom”, vagyis szakértelmem. Hiába kéri számon Stefano Bottoni, hogy:
„…senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse.” Az évek során néhányan közzétették megfigyelési dossziéjukat (például Markó Béla vagy Gyimesi Éva), tudok arról is, hogy hasonló munkákon dolgozik Gálfalvi György, Kántor Lajos. És hát ott van Könczey Csilla, aki akárha a saját bőrére írná, annyira érzékeny módon teszi olvashatóvá családja életét. Továbbá érdemes elolvasni Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond kiváló regényét, vagy Székely Csaba nemrég BBC díjat nyert rádiójátékát. Ez utóbbi egyébként arról szól, hogy egyszer, még az „átkosban” az apa, a kapcsolatai révén banánt visz haza, de a fiának meg kell fogadnia, hogy soha senkinek nem beszél erről, mármint a banánról. Amikor évek múlva a fiú mégis mesél róla, akkor nyomasztani kezdi, hogy megszegte-e a fogadalmát: vajon az akkori, forradalom előtti énje és a mai, forradalom utáni énje között van-e kapcsolat? Nagy és fontos kérdés! Szóval, vették páran a fáradságot, és a maguk módján feltártak ezt meg azt. Hogy mért nem kéri ki senki Szőcs István dossziéját? De kicsoda? Rám gondol Bottoni? Olvastam történészi munkákat, Frank Ankersmit és Eelko Runia a kedvencem, ámde fogalmam sincs arról, milyen módon kell feldolgozni egy megfigyelési dossziét. Mivel kell összevetni? Mi számít korszerű módszernek és mi nem? „Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.”
Yes. Stefano Bottoni eltalálta a szegfejet: minden rendszer „összeforr” a társadalommal, amennyiben a társadalomnak fogalma sincs, hogy milyen az a rendszer, mettől meddig tart, hol vannak a határai és a mozgatórugói, működésének mi a rejtett mechanizmusa. Ha a ’89 előtti társadalom rendelkezett volna „nyitottsággal”, lettek volna információi arról, hogy mi van a kulisszák mögött, lettek volna internetes fórumok, laptopok és lapok, és főképp történészek, társadalomkutatók, akik szabadon kutathattak volna, akik nyilvánossá tették volna a besúgólistákat stb., akkor másképp működött volna minden. Minél nyitottabb, minél több információval rendelkezik saját magáról, minél több tényleges, feldolgozott, szakszerűen dekódolt információval szembesül, és nem csupán szóbeszéddel, ilyen-olyan ficujkákkal, annál szabadabb, kevésbé „rendszerfüggő”, kevésbé „alattvaló” lesz a társadalom – s benne az összes emberi lom.
Láng Zsolt
Transindex.ro,

Előadás a dévai református temetőről
Menteni a még menthetőt!
Nagy érdeklődéssel fogadták a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör februári találkozóján Barra Árpád nyugalmazott tanár előadását a helybéli református temetőről. Az előadó, elmondása szerint több évtizede figyeli a temető sorsának alakulását.
– Gyermekkorom óta ismerem ezt a temetőt, hiszen közvetlenül vele szemben állt a családi házunk. És el kell mondanom, hogy 70 év alatt teljesen megváltozott a temető arculata. Nem csupán azáltal, hogy sajnos nagyon megszaporodtak a sírok, de számos régi, akár jelentős személyiség síremléke is nyomtalanul tűnt el az évtizedek során. Ezért tartottam fontosnak felmérni, és adott időben rögzíteni a temetőben még fellelhető síremlékeket – ismertette munkája indítékát Barra Árpád.
A felmérést 1997 és 1998 folyamán végezte. A közel egy hektáros területet parcellákra osztva térképezte fel, lejegyezve minden egyes síremlék állapotát, a rajta olvasható írást. Így bármikor ki lehet deríteni, hogy egy adott helyen kinek a sírja állt ebben az időben, illetve azt is, hogy név szerint kinek hol található a nyughelye.
A kedd délutáni előadás során kiderült: a mai református temetőt feltehetően a XVII. századtól használják. – Bár a legrégibb, még fellelhető síremlék 1823-ból való és 1875 előttről összesen 11 darab sírkő áll még a temetőben. Ennek ellenére, egy korabeli rézmetszet, illetve a Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társaság által közzétett feljegyzések alapján biztosan állítható, hogy itt évszázadokkal korábban is temető volt. Néhány főúri síremlék ugyan a hajdani református temető sírkertjében kapott helyet, de minden bizonnyal ide is temetkeztek már a XVII–XVIII. században is. A sírásások alkalmával manapság is régi kripták maradványaira bukkannak – fogalmazott az előadó.
A temető történetéről tanúskodó írásos dokumentumok sajnos nagyon hiányosak. 1738-ban ugyanis feltehetően a pestisjárvány miatt az egyházi anyakönyveket elégették. A következő század adatait tartalmazó iratok pedig a kommunizmus idején tűntek el. – 1950-ben az állami hatóságok “megőrzés” végett elvitték a parókiáról az 1818 és 1903 közötti anyakönyveket. Ezeknek elvileg a levéltárban meg kellene lenniük, de sajnos nem sikerült még hozzáférni – mondta az előadó.
Az iratok eltűnésével együtt folyamatosan tűnnek el a régi síremlékek is. Az ortodox sírok behatolásával egyre vegyesebbé válik az évszázadokig kizárólag protestáns jellegű temető. Az előadó szerint részben a vegyes házasságok, részben a városi ortodox temető túltelítettsége okán lesz egyre több román feliratú síremlék a református temetőben. Ezzel párhuzamosan folyamatosan pusztulnak, dőlnek ki, törnek össze és tűnnek el a régi, többnyire homokkőből készült fejfák.
A pusztulás ellenére néhány jelentős dévai személyiség síremléke ma is fellelhető a temetőben. Ezek közül az előadás során említésre került a Barcsay család sírkertje, Téglás Gábor feleségének, két lányának sírja, Majland Oszkár néprajzkutató, Szőts Sándor tudós református lelkész, László Zsigmond honvédtiszt síremlékei.
Az előadás alkalmával Barra Árpád felhívta a figyelmet arra is, hogy hasonló pusztulási folyamatnak van kitéve a városi, illetve a telepi római katolikus temető is. Mindkettőben esedékes lenne egy hasonló jellegű felmérést készíteni.
Deák Piroska tanárnő szóvá tette, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a dévai magyar temetőkben nyugvó jeles személyiségek éltének, munkásságának ismertetésére. Ezért a következő, március 5-re tervezett, helytörténeti találkozón ilyen témában hangzanak majd el előadások.
Gáspár Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Elutasítók és elfogadók
Évek óta hallhatjuk, mennyire fontos a román közvélemény számára is elmagyarázni, egészen pontosan mi bújik meg a magyarság, székelység autonómiaigénye mögött. Összeszedett, kidolgozott, pontos elképzelése azóta sincs erre vonatkozóan senkinek, az autonomista mozgalmak elsősorban saját házunk táján, esetleg Európa nyitottabb felében hirdetik az igét, itthon csak egy-egy botrány kapcsán kényszerülnek többnyire kínos magyarázkodásra.
Mai napig nem jött létre ama bizonyos román–magyar kerekasztal, amely végre tiszta vizet önthetne a pohárba. Igaz, ezért elsősorban nem a magyar fél okolható, a románság néhány szószólója minden, ilyen irányban szárba szökkenő ötletet elfojtott, már csírájában. A néhány felbukkanó elképzelés valahogy mindig háttérben maradt, megfeneklett a látványosabbnak ígérkező megmozdulások mögött. S bár a románság ezt nem mindig látja, bizony nagyon sok energiát elemészt a magyar szervezetek hadakozása egymással, többnyire addig vitatkoznak azon, hogy ki akarja igazán, ki teszi a legtöbbet, és melyik út lenne valóban eredményes, míg végül a nagy robbanásból csak egy kis pukkanás marad, s visszhangja csak akkor ér túl a Kárpátokon, ha akadnak román nacionalista érdekek, melyek botránnyá dagasszák. Lám, mindmáig nem sikerült kamatoztatni a nem hivatalos népszavazáson összegyűjtött, Székelyföld autonómiájára leadott kétszázezer igen szavazatot. Ilyen körülmények között, és az elmúlt időszak nagyon heves magyarellenes hangulatában – lám, tegnap ismét egekig csaptak az indulatok Németh Zsolt nyilatkozata miatt – nem is olyan rossz eredmény, hogy egy friss közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 47 százaléka nem tartaná veszélyesnek, ha a közigazgatási átszervezés során engednék a magyarokat önálló régióba szerveződni. Az elutasító 48 százalék többsége idős, 65 év feletti, és tanulatlan, alig nyolc osztállyal rendelkező. S lám, hiába harsognak kórusban a bukaresti televíziók, politikusok, riogatásuk nem ért célt mindenkinél. Itt lenne hát az idő megbeszéléseket kezdeményezni, akár stratégiát kidolgozni arra, hogyan lehetne mind több és több román emberhez eljuttatni, mit is akar valójában a magyarság, székelység, hogy nem valakik ellen, hanem valamiért – például Székelyföld hathatósabb fejlődéséért – lenne szüksége előbb az egy régióba tartozásra, majd autonómiára. A mostani zászlóbotrány, de a márciusi marosvásárhelyi tüntetés előkészítése, lebonyolítása is jó alkalmat nyújthat erre. S ha így, akár apránként sikerül lemorzsolnunk a pontos szándékunkat nem ismerők, az elutasítók táborát, akkor az ellenünk csaholók is egyre inkább veszítik erejüket. Nekünk pedig arányosan nőhetnek esélyeink, hisz végre józan, érvekre alapozott vita kezdődhet a nacionalista hangulatkeltés helyett. Ehhez azonban az is elengedhetetlen, hogy a magyar szervezetek nem egymással vetélkedve, hanem egymást segítve, szerepeket megosztva cselekedjenek.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szolidaritásból magáénak vallja a székely zászlót a román újságíró
Sabin Gherman újságíró egy tegnapi cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy bár bizonyos médiaorgánumok figyelemfelkeltő szalagcímek alatt tálalják a vészterhes gyorshírt, hogy a székely zászló lassan kiszorítja Hargita és Kovászna megyében a román állam szimbólumait, és közeleg a magyarok által keltett apokalipszis, a valóság ehhez képest az, hogy az ország több helyiségében ott lengedezik az adott település zászlaja. Mint írja, például Tordán végighaladva megfigyelhető, hogy a zászlórudakon a román trikolór, és az Európai Unió zászlaja mellett ott látható a város fehér-piros lobogója is, Aranyosgyéresen pedig a város sárga-kék zászlaja. Az emberek többnyire csaknem teljes nemtörődömséggel sétálnak el alattuk, de adott esetben hirtelen támadt büszkeséggel magyarázzák el az idegennek, hogy milyen lobogót láthatnak – írja Gherman.
Emlékeztet továbbá arra, hogy körülbelül két hónapja a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşa-csúcsra a turizmus fellendítése céljából. Neamţ várán ugyanakkor büszkén lengedezik a történelmi Moldva lobogója – tájékoztat az újságíró, hozzátéve: az olasz, francia, amerikai, vagy magyar vendéglők is jellemző módon kitűzik a megfelelő nemzet zászlaját. – Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést az újságíró. Mint megállapítja, véleménye szerint a dagadó botrány valóságos aranybánya a román politikusok számára: „elég buták és szegények vagyunk ahhoz, hogy rájuk hallgassunk, hogy megfélemlíthessenek, hogy a fülünk botját se mozdítsuk az egészségügy, a tanügy és a mezőgazdaság problémái miatt, hiszen Isten jóindulatából itt vannak nekünk a magyarok, akikkel háborúskodhatunk” – állapítja meg Gherman.
Hozzáteszi: tudatában van annak, hogy a jelenlegi hangulatkeltés közepette egyesek számára szinte hazafias kijelentésnek minősülne róla azt mondani, hogy szeparatista, és az Erdélyt óhajtó magyarok bérence. Mint írja, szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. Mindemellett, most azt az időt éljük, „amikor alávaló emberek a trikolórt a gyorshír sárga szalagjával helyettesítik” – jegyzi meg Gherman.
Lucian Mândruţă újságíró Facebook-oldalán közzétett bejegyzésében kiemelte: nem érti, miért okoz gondot egyeseknek a Székelyföld zászlaja, hiszen nyugati államokban minden tartomány saját történelmi lobogóval, fesztivállal, sajtmárkával, könyvtárral, vagy műemlék kastéllyal rendelkezik. Mindezek az elemek hozzájárulnak a térség kultúrájának gazdagításához; Romániában ez miért nem lehetséges? – veti fel a kérdést. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a legalább ezer éve itt élő székelyek határőrök voltak”, és „egyetlen román sem tudja, hány csatában haltak meg magyarok azért, hogy megvédjék Erdélyt a tatároktól és törököktől, mert nincs szemük és fülük csak Mihai Viteazu és Ştefan cel Mare cselekedeteire.” Mint írta, a román tankönyvekben nincs hely más nemzetek hősei számára, akikhez kapcsolódó történelemnek már ideje lenne a békét jegyeznie fel. Mândruţă szerint a Székelyföld zászlaja körüli botrány csak a gyűlöletet és a mindkét oldali szélsőséges nacionalizmust szítja, alátámasztva a magyar szélsőjobboldal elméletét, hogy a románok „primitívek”. – Kedves magyarok, mivel hozzám hasonlóan román állampolgárok vagytok, történelmi szimbólumaitok az enyémek is – hangsúlyozta bejegyzésében az újságíró, aki bejegyzéséhez csatolta a székely zászlóról készült fényképet és megjegyezte: „Ma én is székely vagyok – az első Argeşből”.
Szabadság (Kolozsvár),

Gyermekeinket magyar iskolába
Az RMDSZ idén is meghirdette a „Minden magyar gyermek számít” országos beiskolázási kampányát, amely arra biztatja a magyar vagy etnikai szempontból vegyes családokat, írassák magyar tannyelvű osztályokba gyermekeiket. Kiss Tamás szociológust arról kérdeztük, felméréseiknek megfelelően a vegyes házasságból származó gyermekeknek hány százalékát íratják magyar iskolába, milyen érvek alapján döntenek a szüleik arról, hogy melyik iskolában, a magyarban vagy a románban kezdje el tanulmányait csemetéjük. Kiss Tamás lapunknak elmondta: országos szinten a vegyes házasságból származó gyermekeknek alig egyharmada sajátítja el a magyar nyelvet és vallja magát valamilyen szinten magyar nemzetiségűnek. Ebből az egyharmadból csak nagyon kevesen tanulnak magyar nyelvű oktatási intézményekben. Szórványvidékeken elenyésző az aránya azoknak a vegyes házasságokból származó gyermekeknek, akiket magyar iskolába íratnak, sok esetben annak tulajdoníthatóan, hogy a magyar oktatási hálózat nincs annyira kiépülve, hogy felvehesse a versenyt a román tanintézményekkel – véli a szakember.
Kiss szerint alacsony, az említett egyharmad alatt van a magyarul tanuló gyermekek aránya Kolozsváron, és más nagyvárosokban is. Az aránytalanság csökken a Székelyföldön és a Partium bizonyos részein, ahol a vegyes házasságból származó, magyarul beszélő gyerekeknek körülbelül a felét oktatják magyar intézményekben, amelyek versenyképesebbek, és nyilván hálózatuk is sűrűbb, mint a szórványtelepülések esetében – magyarázta. Az aránytalanságot tehát egyrészt az etnikai szocializáció, másrészt a magyar oktatási hálózat versenyképessége határozza meg – tette hozzá.
A vegyes házasságból származó gyermekek beiskoláztatásakor a legnagyobb mértékű lemorzsolódás óvoda után, az első elemi iskolai osztályba való beiratkozás előtt következik be: a magyar tannyelvű óvodába járatott gyermekek aránya a legnagyobb, még szórványvidéken is jellemző, hogy az ilyen korúakat magyar nyelven taníttassák – részletezte Kiss Tamás. Mint megállapította, a nyelvváltás egyébként egyirányú, ugyanis elenyésző azok száma, akik román tanintézményről magyarra váltanának.
A beiskoláztatással kapcsolatos döntéseket alapvetően két tényező határozza meg: egyrészt a családon belül érvényesülő hatalmi asszimetria, másrészt, hogy az oktatási hálózat mennyire, és milyen minőségben áll rendelkezésre – fejtette ki a szociológus. A társadalomban fennálló kisebbségi/többségi viszony ugyanis a családon belül is újratermelődik. A magyar fél eleve hátránnyal indul, mivel kisebbségi státust visz be házasságába. A családon belüli hatalmi viszony alakulása ugyan nem egytényezős, előfordul, hogy a magyar partner magasabb szakmai státusa, különböző kvalitásai kiegyenlítik helyzetét, de a gyerekek beiskoláztatására irányuló döntések összességén jellemző módon meglátszik a többségi-kisebbségi viszony.
Az RMDSZ által indított tudatosító kampány kapcsán Kiss Tamás megállapította: jó kezdeményezésnek tartja a népszámlálás után, 2012-ben indított programot, amelyhez hasonló Szlovákiában is régóta működik. Úgy vélte, az eredményesség érdekében a programot minél szakszerűbben, célzottabban kell lebonyolítani. Nincs sok értelme például annak, hogy a Székelyföldön törekedjenek a szülők megszólítására a magyar nyelvű média közvetítésével; azokat a településeket kell megcélozni, ahol a magyar oktatási rendszer veszélyben van, illetve azokat a családokat, ahol az elemi iskolai beíratás előtt álló gyermekek vannak – magyarázta. Hozzátette: a kampánynak jól célzott közpolitikákkal, a megfelelően irányított támogatási rendszerrel is ki kellene egészülnie, hiszen szórványtelepüléseken, ahol a magyar iskola, magyar tannyelvű osztály versenyképessége nem kielégítő, az adott oktatási egységnek presztízsnövelő intézkedésekre van szüksége.
Kiss Tamás szerint a felfogás, miszerint hosszú távon hátrányos, ha a fiatalok a teljes beiskoláztatási periódusban magyar nyelven tanulnak, nem indokuk, hanem utólagos racionalizációjuk azoknak a vegyes házasságban élő szülőknek, akik román tannyelvű iskolába adják gyermekeiket.
Magyari Tivadar, az RMDSZ Oktatási Főosztályának főtitkár-helyettese elmondta: az RMDSZ által 2012-ben kezdeményezett mozgalomnak pozitív hatása volt.
– Több megyéből jelezték nekünk, hogy néhány településen, ahol veszélyben volt a magyar oktatás, sikerült meggyőzni a szülőket arról, hogy gyereküket magyar osztályba írassák, és ennek eredményeképpen megmaradtak az osztályok. Ugyanakkor a Mezőségről és a Zsíl völgyéből is olyan adatok kerültek hozzánk, hogy nőtt azon vegyes házasságban született gyerekek száma, akiket magyar osztályba írattak: 10-ről 25 százalékos növekedésről van szó – összegzett Magyari.
(N. H. D.)
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Diverzió
Hol van már a tavalyi hó? Az 1996 és 2012 májusa közötti szép idők, amikor a magyarellenesség szítása a perifériára szorult politikai erők játéka volt.
A magyarság jogai folyamatosan bővültek, az etnikai feszültségek csökkentek. Nem is olyan rég, már nem is ment csoda számba, ha román többségű vidékeken magyar vezetőket választottak.
Az USL tavaly májusi hatalomra kerülése azonban gyökeres változást hozott e téren is. A felülről szított magyarellenesség ismét állampolitikává vált, a mostani székelyföldi zászlóháború előtt a MOGYE- és a Nyírő-ügyekben tapasztalhattunk hasonló keserűséget, s az Európa ellenes kirohanások ismét megjelentek Bukarestben másfél évtized szünet után. Diverziós megfontolásokból. A zászlóháború körüli cirkusz, amit az USL-s hatalom indított és a román sajtó felfújt, bizonyos pontokban hasonló az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekhez. Akkor a cél a figyelem elterelése volt a lusztrációt előíró, néhány nappal korábbi temesvári kiáltványról. A társadalom nem foglalkozott többé a kommunista nomenklatúra hatalomátmentésével, mivel a „magyar veszélyre” összpontosított.
A mostani – szintén mesterségesen szított – zászlóháborúval a társadalom figyelme az USL-s hatalom jogállamiság ellenes lépéseiről, a korrupt politikusok eltökélt harcáról az igazságügy ellen, Voiculescu médiaterrorizmusáról, a gazdasági visszaesésről, az adók növeléséről, a kórházi ellátásért való fizetésről és hasonlókról a magyar problémára terelődik.
Még Németh Zsolt nem kimondottan szerencsés lépése nélkül is várható volt egy hasonló manipuláció, hiszen nemrég Voiculescu propagandagépezete nagy ügyet csinált a Kovászna megyei tanács állítólagos kizárólag magyar nyelvű internetes honlapjából – a valótlanságot a román sajtó jelentős része nyomban el is ítélte.
Mi következhet még? Hiszen a gazdasági helyzet egyre borúsabb, a korrupt politikusok küzdelme önös érdekeikért pedig alighanem folytatódik.
Elterelő hadműveletekre tehát egyre gyakrabban szükség lesz.
A magyar kártya pedig 16 év után is kéznél van.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

Székely nép vagy székelyföldi magyar kisebbség?
Mi teszi indokolttá annak vizsgálatát, hogy a székely nép fogalma napjainkra már letűnt történelmi kategória, vagy ma is létező, élő és cselekvésre kész közösség?
Először is a székely nép nehéz, szinte reménytelennek mutatkozó mai helyzete és ennek jövőbeli kilátástalansága. Amennyiben a jelenlegi folyamatok nem vesznek gyökeres és radikális fordulatot, akkor néhány évtized leforgása alatt megvalósul az „erdélyi magyar nemzeti közösség homogenizálódása”, azaz a Székelyföld szórvánnyá változtatása. Ez lesz az ára a székelykérdés elbagatellizálásának, kisebbségi (a szó közjogi és nem a számbeli arányosság értelmében) kérdésként kezelésének, más szóval a székely nép beolvasztásának, átalakításának „székelyföldi magyarsággá”.
Ez természetesen egyet jelent a székely népnek mint történelmi, etnikai és kulturális közösségnek a végleges felszámolásával. A kérdés eldöntése abból a szempontból is sürgető, mivel ez alapvetően befolyásolja, sőt meghatározza és behatárolja a székelyföldi politizálás stratégiáját és a kivitelezés során bevethető eszközöket! Kissé leegyszerűsítve a kérdést, arról van szó, hogy „székelyföldi magyar kisebbségként” vagy pedig a „Székelyföld őstelepes népeként”, más szóhasználattal, nemzeti kisebbségként, vagy önálló múlttal, önigazgatási gyakorlattal rendelkező népként hirdetjük-e meg autonómiaigényünket, azaz önrendelkezési akaratunkat.
Kisebbségi politizálás vagy önrendelkezési stratégia?
Lehetséges stratégiák egy államon belüli kisebbségnek (a romániai magyarságnak) mint nemzeti közösségnek a fennmaradása és közösségi jövője megteremtése érdekében. Hogy egy államon belüli számbeli kisebbség melyik utat választja, az mindenekelőtt attól függ, hogy az illető közösség milyen történelmi feltételek mellett jutott számbeli kisebbségi helyzetbe, de a döntő az, hogy saját magát hogyan határozza meg! Az emberi és egyéni kisebbségi jogokra építő stratégia (kis lépések stratégiája, vagyis a lassú beolvadás vagy aránylag fájdalommentes felszívódás stratégiája) fő eszközei az egységes politikai képviselet, a parlamenti jelenlét és a kormányzati tényezővé válás, egyszóval szerves beépülés az adott ország politikai kultúrájába és gyakorlatába. Kik vehetik ezt igénybe?
Ez az út mindenekelőtt a bevándorló kisebbségek számára kecsegtet sikerrel. Ennek a stratégiának megfelel az erdélyi magyar nemzeti közösség, kisebbségi jogok, egységes magyar képviselet, székelyföldi magyarság, „regionális tudat”, erős parlamenti képviselet, kormányba lépés stb. fogalma. Fő jellegzetessége, hogy folyamatos harcot jelent a többségi hatalommal, és jellege az erőviszonyok helyzetétől függően húzd meg, ereszd meg folyamat.
Ezzel szemben az önrendelkezési jogra építő stratégia az illető ország területén őshonos, erős és öntudatos népi-nemzeti közösségek számára járható és eredménnyel kecsegtető út. Legfőbb eszköze az illető őshonos nép erős nemzeti önazonosság-tudatára, önkormányzati, kulturális (vallási) elkülönülésére, önigazgatási hagyományaira és gyakorlatára építő közösségi akarat kinyilvánítása és közösségi fellépés ennek elérése érdekében, ha kell, áldozatok árán is. Kik vehetik igénybe? Mely közösségek számára járható ez az út? Mindenekelőtt az illető országban élő vagy oda csatolt területek őshonos közösségei számára, melyek önmagukat népként határozzák meg. Eme stratégiának megfelelő fogalmak: „székely nép”, „székely nemzet”, társnemzet, népek önrendelkezési joga stb.
Fő jellegzetessége, hogy a magát népként meghatározó közösség önakaratából táplálkozó és önerejére támaszkodó egységes fellépéssel próbálja célját, területi önigazgatását, függetlenségét elérni, a népek számára nemzetközileg elismert önrendelkezési jogára támaszkodva. Míg utóbbi, a „népstátus” az összetartozás, a saját közösségi értékeink ismeretére, azok megóvására, közösségi jövőnk iránt érzett felelősségtudatra mint erkölcsi értékekre és ezek parancsára alapoz, addig az első (felolvadás-beolvadás) az anyagi érvényesülést, a közösségi értékek mellőzését, a kisebb ellenállás irányába való sodródást, a liberális életfelfogást mint erkölcsi értékeket helyezi védőpajzsként maga elé. Azzal is számolnunk kell, hogy míg a „népstátus” megtartása és erősítése mindenekelőtt a közösség évezredeken át felhalmozódott belső tartalékain alapszik és azok felszínre hozásával erősíthető, addig a felolvadás-beolvadás folyamata kívülről vezérelt, külső források és külső erők bevonását teszi szükségessé, és ezek hatásában bízik (lásd uniós polgári kezdeményezés).
A diktatúra megszűnését követő, több mint két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a romániai magyar politikai elit és értelmiség – megalkotva az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség fogalmát – mereven ragaszkodik ennek koncepciójához és az erre felépített „kisebbségi politizáláshoz”. Ha úgy tetszik, közismert nevén a „kis lépések stratégiájához”, vagyis a maga „egységes nemzetállami” koncepciójához. Ezen belül tudomást sem akar venni a székely közösségnek mint „népnek” a létéről. 1990-től vizsgálva az erdélyi magyar politikai életet, majd 2003-as megalakulásától figyelemmel követve a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tevékenységét, sorsát a 2010. november 19-ei budapesti ülésig, továbbá mai helyzetét, világosan kirajzolódik, hogy „a kis lépések stratégiájában” mint egyedüli célravezető elképzelésben lényegi egyetértés uralkodik, és eredményes együttműködés jött létre a hazai magyar politikai pártok, a magyarországi politikai hatalom, valamint a hozzájuk igazodó egyházak és civil szerveződések körében.
Az is nyilvánvaló, hogy ez az egyetértés egyértelműen hátrányos helyzetet teremtett a székely közösség számára, már-már székelyellenes összefogást eredményezve. Ennek az egyetértésben született stratégiának a kifejezése és megnyilvánulása volt a 2011-ben rendezett népszámlálás szégyenteljes, nemzetáruló propagandája, amelynek során arra biztatták, sőt hazugságokkal ijesztgették a székelyeket, hogy tagadják meg „székely magyar” önazonosságukat, és vallják magukat csak magyarnak. Izsák Balázs SZNT-elnöknek ebben a szégyenteljes kampányban való részvételével veszítette el végérvényesen az SZNT 2003-ban kinyilvánított közképviseleti jellegét, és vált végérvényesen a Magyar Polgári Párt szatellitszervezetévé.
Ennek a politizálásnak a legnagyobb, mondhatni történelmi vesztese maga a székely nép, hisz történelmi lehetőségét szalasztotta el annak, hogy statisztikailag felmutassuk a székely népet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a magatartás és az említett erők összefogása volt tetten érhető az erdélyi magyar politizálás minden olyan mozzanatában, mely felcsillantotta a reményét annak, hogy a székelykérdés kikerülhet a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindulhat az önrendelkezési jogra építő, közösségi akaratot érvényesíteni szándékozó, önálló székely politikai küzdelem.
Kik is a székelyek?
2003-ban az SZNT-t azzal a gondolattal hoztuk létre, hogy kiemelje a székelykérdést a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindítsa a népek önrendelkezési jogára építő, önálló politizálás útján. Sajnálatos módon 2008-tól kezdve fokozatosan adta fel a szervezet a megkezdett önrendelkezési stratégiáját, és lépett rá lassan a kisebbségi politizálás RMDSZ-es útjára. Ez a fordulat végérvényesen 2010-ben, az SZNT budapesti ülésén vált nyilvánvalóvá, majd teljesedett és csúcsosodott ki a 2011-es népszámlálási kampány során, a székely nép létének nyílt tagadása formájában. „Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk – vagy valaki csak így emleget minket –, ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: magyar” – szerepel az SZNT 2010. november 19-én, Budapesten született határozatában.
„Székely vagyok, annak a népnek a fia, amely Urunk születése után a negyedik században az ősi Dácia területén telepedett meg, és amely ma az Erdélyi Fejedelemségben él” – írta Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű székely tudós 1825. január 28-án Kennedy századoshoz, a brit alakulatok parancsnokához írt bemutatkozó levelében. Mi sem mondhatunk mást, hisz számunkra a népi emlékezet nem csak hit, de bizonyosság is. A szkíta–hun származástudat családi örökségként él ma is minden székely családban. A székelység tudja, hogy a Kárpát-medence őstelepes népe. Mindezek felidézését elégségesnek tartom ahhoz, hogy ne legyen kétséges, a székelyek jogosan határozták meg önmagukat népként (nemzetként a fogalom akkori értelmében), és nevezték dokumentumaikban szülőföldjüket, a Székelyföldet „a mü országunknak”. Ez az önmeghatározás szervesen illeszkedett az akkori Magyarország, a Szent Korona országának jogrendjébe, az országszervezés koncepciójába. A székely nép léte tehát a 20. század elején még történelmi valóság: az 1890-ben Csomafalván rendezett népszámlálás során például 62-en magyarnak, 2400-an székelynek vallották magukat.
Orbán Dezső így vall a székelyekről Székely Gesta című írásában: „A székely nép történelme folyamatos harc a megmaradásért és hihetetlen véráldozattal járó küzdelem a szálláshely, a szabadság megtartásáért, a mindenkori központosító hatalommal és idegen hódítókkal szemben.”
Egy ezeréves és annál régebbi időkre visszanyúló múltat akar felejtetni, közösségi önazonosság-tudatot lerombolni a nemzeti egység jelszava mögé bújtatott politikai érdek. A folyamat érdekessége és sajátossága, hogy ebben a törekvésben segítő partnerként jelenik meg a magyarországi politika. Orbán Dezső Székely Gestájában keserűen állapítja meg: „Keserűség fogja el a székely embert, ha az elmúlt 1000 év együttélési tapasztalataira gondol, és próbálja számba venni a kölcsönösség alapján az egymást segítő gesztusokat. A székely nép az elmúlt ezer esztendő során mérhetetlen áldozatokat hozott a magyar állam védelme és fenntartása érdekében. Ezzel szemben magyar részről nemhogy semmit nem kapott, hanem úgy bántak vele, mint a mostohagyerekkel, teljesen megfeledkezve arról, hogy a székely nép a magyar államnak talán legfőbb tartóoszlopa volt, és ha ez elsorvad, annak kárát az egész ország megérzi”.1 Az első világháború végén még feléledt a felismerés, hogy a székelykérdés megoldásának kulcsa az önálló Székelyföld és ennek politikai jogalanya maga a „nemes székely nép” (Székely Nemzeti Tanácsok megalakítása, Rugonfalvi Kiss István, Páll Árpádék, Urmánczy Nándor stb.). Magyar politikai támogatás, sőt ellenséges magatartás következtében (a Székely Hadosztály hátbatámadása és lefegyverzése) természetesen gyorsan kifulladtak. „A magyar nemzetet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg, hanem egy merőben szellemi tényező” – vallotta Joó Tibor 1939-ben. Ennek szellemében született meg a Magyarok VII. Világkongresszusán elfogadott meghatározás, mely megadja a székely nép méltó helyét a magyar nemzet testében: „3.1. A magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó nép. A magyar néppel egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él az ugyancsak magyar anyanyelvű, határőrző székely nép, amelynek tagjai születésüknél fogva nemességet élveztek.”2
Mi a helyzet ma, 2012-ben, a 21. század elején? Létezik-e ma a székely nép fogalma mai értelmezésben mint önmagát meghatározni képes, sajátos identitástudattal rendelkező, önvédelemre képes, cselekvő közösség? A kérdésre határozott igennel válaszolhatunk. A székely nép ugyan önbizalmában megtépázottan, közösségi kohéziójában gyengítetten, értelmisége és politikai vezetői által többszörösen is félrevezetett és elárult közösségként, de ma is létező valóság. A mai Székelyföld 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területén a 808 739 lakosból a 2002-es népszámlálás alkalmával 609 739 vallotta magát magyar nemzetiségűnek (75,33 százalék) és 175 787 román nemzetiségűnek (21,73 százalék). A székelyek hun eredetét először a 18. században kérdőjelezték meg. Célja megfosztani a székely népet történelmileg kialakult, ősidők óta lelki táplálékként szolgáló ősi önazonosság-tudatától. Sajnos ez a szervezett tudatrombolási folyamat napjainkban is tart. Fő zászlóvivői az úgynevezett „elismert”, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődő és a finnugrizmuson nevelkedett történészek, az oktatás irányítói, a szellemi életbe egyre nagyobb szerepet játszó liberális szemléletű internacionalisták, a politikai élet irányítói, az írott és elektronikus sajtó és sok esetben az egyházi szereplők.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogyan lát minket a hivatalos magyar politika, a magyar állam. Mennyire illeszkedik ez a magatartás és megnyilvánulás a 2010/XLV. törvényben foglaltakhoz? Az alábbi idézet önmagáért beszél. Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság volt elnöke 2010. október 18-án Traian Băsescu román államfővel tartott sajtótájékoztatóján Bukarestből üzent nekünk, határon túliaknak, és az alábbi kijelentést tette: „Arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat…” Az SZNT néhány tisztségviselője akkor nyílt levelet fogalmazott meg, melyet eljuttatott a budapesti elnöki hivatalba. Ebből egy idézet: „Tisztelt Elnök Úr! Emlékeztetjük, a székelység nem Romániába beszivárgott nemzeti kisebbség, melynek tagjai kisebbségi jogokért kellene folyamodjanak, hanem szülőföldjén őshonos, ma is többséget alkotó NÉP, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, és élni akar a népeket megillető önrendelkezési jogával!”3 (A történelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök elutasította a levél aláírását.) Jó úton jár-e a magyar nemzetpolitika, ha a hivatalos állampolitika szintjére emeli a székely nép önazonosság-tudatának gyengítését, veszélybe sodorva ezáltal önrendelkezési esélyeit?
Nézzünk szét itthon, Erdélyben és a Székelyföldön. A székelyföldi szellemi élet egyik, ma is jelesnek tartott képviselője, a Székelyudvarhelyen élő dr. Hermann Gusztáv Mihály történész fennen hirdeti, hogy a székelységnek van egy úgynevezett „virtuális (képzeletszülte) múltja” (a szkíta–hun eredet), és mellette létezik a valós, melyről ugyan semmit sem tudunk, de mindenként valami sárba ragadt, a honfoglaló magyarsághoz tapadt, Erdélybe betelepített népesség lennénk.4 Tulajdonképpen ez a szemlélet dominál a mai szellemi életben és az oktatásban. Hogy ez a népesség hogyan volt képes saját írást alkotni, önigazgatásra alkalmas sajátos jogrendet, katonai és adminisztrációs szervezetet létrehozni, és évezreden át működtetni, arról nem beszél a szerző. A fontos számára „a mítosszal való leszámolás”, az egészséges nemzeti önazonosságtudat lerombolása, sárba tiprása. Megkockáztatom, hogy a székely társadalom értékvesztésének, elbizonytalanodásának, jelenlegi, kilátástalanságot tükröző állapotának előidézésében legfőbb tényező a saját, értsd székely önazonosság-tudattal rendelkező, népe iránt elkötelezett székely értelmiség hiánya. Ennek a kérdésnek a megválaszolása talán a legbonyolultabb az összes tényező között. Miért nincs, ha volt, hová lett, ha meg van, miért hiányzik belőle az elkötelezettség, a tisztánlátás? Ha nincs, milyen módszerekkel lehet újratermelni és csatasorba állítani?
A politikai és közéleti megnyilvánulások
Izsák Balázs SZNT-elnök szerint „a székelység a magyarság legmagyarabb törzse”. A kijelentés – amellett, hogy paradoxon – rendkívül irritáló lehet a magyarországiak és általában a magyarok szemében, ugyanakkora nyílt tagadása a székelységnek mint népi közösségnek. (Ha magyarabb a magyarnál, az már nem magyar, mint ahogy, ami pirosabb a pirosnál, azt már nem pirosnak hívjuk, hanem bordónak.) Ugyancsak Izsák Balázstól származik az alábbi meghatározás arra a kérdésre, hogy ma kit tekint székelynek. „Székely az, aki a Székelyföldön lakik, és magyarul beszél”. Innen már csak egy lépés annak dokumentumba erőszakolása és megszavaztatása, hogy a székely nép olyan közösség, mely egyformán őrzi magyar nemzeti és sajátos regionális önazonosságát,5 azaz a székely önazonosság tudat nem őseinktől örökölt meghatározó tudati elem, hanem a régióban tartózkodás következtében felvett tulajdonság, amely természetesen megszűnik, eltűnik a régióból (értsd a Székelyföldről) történő távozással. Így születik meg a székely nép fogalma helyett, és helyettesíti azt a politikai és közéleti szóhasználatban a székelyföldi magyarok közössége, mint bizonyos regionális önazonossági jegyekkel rendelkező, önrendelkezési jogától megfosztott kisebbség.
Ez képezte, és képezi ma is az elvi alapját a 20 éve folytatott, és egyedi lehetőségnek beállított kisebbségi politizálásnak, más néven a kis lépések politikája egyeduralkodóvá tételének. Ebből következően és ezzel az elvi megalapozottsággal mondanak le a székely nép önrendelkezési jogának követeléséről és érvényesítéséről, hisz a Székelyföld többségi lakosságát nem a székely nép, mint e terület őshonos népe, hanem a székelyföldi magyarok teszik ki. A cél visszautalni a székely önrendelkezés kérdését a kisebbségi jogok területére és ezzel a román hatalom belügyeként annak jóindulatára bízni. És történik mindez az „egységes magyar nemzet”, „az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség”eszméjének égisze és jelszava alatt, mely éppúgy nem igaz, mint az úgynevezett „egységes román nemzetállam”.
Hogy mennyire így van, arra a 2011-es népszámlálás előtt kifejtett, összehangolt és hazugságokra alapozott, székelyellenes kampány derített egyértelműen fényt. Az elmúlt 20 év legszervezettebb és legátfogóbb, a székely önrendelkezés elvi alapját támadó, lényegében székelyellenes kampányának lehettünk tanúi. Egyetlen táborba verődtek a magyarországi, az erdélyi politikai pártok, az egyházak és a civil szerveződések jeles képviselői, a lakájsajtó teljes támogatását élvezve, hazug érvekkel beszélni rá a székelyeket arra, hogy tagadják meg székely–magyar kettős identitásukat, és vallják magukat csak magyarnak. Mindezek ellenére a székely nép múltja része történelmünknek, léte pedig mai valóságunknak. Minden közösségi megnyilvánulása azt jelzi, hogy magát a magyar nemzet részének tekinti. A kérdés csak az, hogyan értik, értelmezik, és miként értékelik ezt a kinyilvánított akaratot a felek?
Ilyen körülmények között tehát az alapvető elvi kérdés, aminek eldöntése halaszthatatlan, melynek egyértelmű megválaszolása nélkül lehetetlen székely jövőstratégiát készíteni: létezik-e ma a Székelyföld őshonos, ma is többségi lakosságát alkotó székely nép mint sajátos önazonosság-tudattal rendelkező etnikai-történelmi-kulturális, önigazgatásra és önvédelemre képes közösség, melynek önrendelkezési jogára építhető egy, a megvalósítás reményével kecsegtető jövőkép? A kérdés mind a mai napig megválaszolatlan, holott megválaszolására egyedül és kizárólagosan a székely értelmiség az illetékes, és köteles javaslatot tenni, majd a politikai vezetéssel közösen ebben népi közmegegyezést kialakítani. Ennek a kérdésnek az eldöntését a székelyekre kell bízni. Egyedül csak ők illetékesek. A felelősség tehát mindnyájunké, székely értelmiségieké. Lehet félrehúzódni, lehet értetlenséget mutatni, lehet másokra mutogatni és várni, lehet kifogásokat találni, de ez nem mentesít senkit a történelmi felelősség alól, éljen itthon a Székelyföldön vagy bárhol a világon; legyen fiatal vagy idős.
A felelősség hatalmas. A 2013-as esztendő sorsunk és jövőnk vízválasztó éve lesz. A székelység beolvasztására tett kísérletek, sorozatos lépések (szándékosan nem írtam Székelyföldet, hisz a cél a székelység, nem pedig a Székelyföld) újabb, mondhatni döntő szakaszba érkeztek. A Ponta-kormány eltökélt szándéka véghezvinni az ország közigazgatási átszervezését, előzetesen pedig lezajlik az alkotmánymódosítás vitája a parlamentben. Csak parlamenti eszközökkel ezekre döntő befolyást nem tudunk gyakorolni. Eredményes stratégia semmi másra, csak a székely nép önrendelkezési jogára építhető. Ehhez mindenekelőtt a székely népre van szükség, annak őszinte és hiteles megszólítására, az igazság nyílt és kendőzetlen képviseletére.
Fel vagyunk-e készülve mi, a székely közösség arra, hogy ezt véghezvigyük, vagy kénytelenek leszünk néhány látszatakció kifulladtával és néhány látszatengedmény elfogadásával belenyugodni felszámolásunkba? Egyet biztosan állíthatunk: nem a székely népen fog múlni. A politikusok, értelmiségiek, az egyházak és a sajtó viseli a felelősség 90 százalékát. A 2011-es összefogást kell megismételni, de ezúttal a székelyek érdekében, és nem ellenük. A nép követni fogja a menet élére álló, megválasztott vezetőit.
A nagy kérdés, hogy lesznek-e ilyen vezetők?
Jegyzetek: 1 Orbán Dezső: Székely Gesta
2 Magyarok VII. Világkongresszusa, Budapest, 2012. augusztus 16–20., Nemzetstratégiai Konferencia 3 Nyílt levél Schmitt Pál úrnak, a Magyar Köztársaság elnökének, 2010. október 21.
4 Hermann Gusztáv Mihály: Székely történeti kistükör 1848-ig (rövidebb változata megjelent a Limes 2004 (XVII). 1-2. számában)
5 Elvi nyilatkozat a SZNT történelmi folytonosságáról, Budapest, 2010. november 19.
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Miért tartunk csak itt? Hogyan tovább?
Egy régi dakota közmondással indítok: a jó beszéd a rövid beszéd. Azért, hogy minél rövidebb legyek, mindjárt az RMDSZ megalakítását idézem fel. Ha 1989 decembere végén az alapítók által óriási ünneplésben részesített Tőkés László nem áll a volt nomenklaturista Domokos Géza mellé, nem sikerült volna pillanatok alatt százezreket beléptetni a szövetségbe.
A szövetség presztízsén nagyot lendítő Tőkés László nemigen tudott az apró lépések politikájával azonosulni, ezért egyre több vitája lett a hatalomba csöppentekkel, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a tiszteletbeli elnök nimbuszát rombolják, és kilökdössék őt a szövetség ernyője alól. A tíz évvel ezelőtt megtartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszust alapszabály-ellenesen szervezte meg a csúcsvezetés. Csak a kongresszus szervezése körül kialakult vitában tudtuk meg, hogy az előző, csíkszeredai kongresszus által jóváhagyott és az RMDSZ-közlönyben 1999 májusában nyilvánosságra hozott magyar nyelvű alapszabály 118 cikkelyt tartalmaz, a Markó Béla által aláírt román nyelvű változat pedig 116-ot – ezt a tényt, amelynek kétségtelen hamisítás jellege van, Bukarest 2-es számú kerületi bírósága is rögzítette.
Az alapszabály-ellenesen (a hiányzó szakaszokban rögzített előválasztások mellőzésével), törvénysértő módon összehívott kongresszus aztán „törvényesen” törölte a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Miért is volt ez olyan fontos, hiszen az akkori vezető grémium, az Operatív Tanács minden alkalommal egyhangúlag leszavazta Tőkés László javaslatait?
Számomra két magyarázat létezik: azért, hogy senki se legyen az RMDSZ vezetőségében, aki választási kampányon kívül is ébren tartja az autonómia ügyét. A másik magyarázat: Adrian Năstase akkori román miniszterelnök nyilvánosan is megfogalmazta elvárását: „tőkéslászlótlanítani” kell az RMDSZ-t. Ennek a feltételnek a szatmári kongresszuson eleget is tettek, és alapszabály-módosító trükkel száműzték a szövetség vezetőségéből a romániai fordulat kirobbantóját, és egyszínűsítették a romániai magyar hivatalos képviseletet. A szatmári kongresszuson nem véletlenül feszíthetett egymás mellett díszvendégként a két december elsejei koccintó, a vastapssal köszöntött Adrian Năstase és Medgyessy Péter.
Arra a kérdésre, hogy tíz év után mi a teendő, sokkal nehezebb válaszolni. Az RMDSZ egységretorikája még mindig hat az egyszerű szavazópolgárokra, akik azt mondják, ha ők nem védenek, akkor ki fog minket megvédeni? Azt, hogy milyen gyatra ez a védelem, gyakorlatilag mennyire nem lehet a magyar nyelvet hivatalos ügyintézéskor vagy a bíróságokon használni, sajnos annyira megszokták az emberek, hogy fel se tudnak ezen háborodni.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen annak ellenére folytatódott a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása, hogy a volt szövetségi elnök évekig oktatásért felelős miniszterelnök-helyettesi fizetést is kapott. A MOGYE-n kialakult helyzet és az azzal kapcsolatos többségi retorika kísértetiesen emlékeztet a Bolyai Tudományegyetem 1959-es kényszerházasságos megszüntetésekor használt érvrendszerre. Ennek kapcsán idézem Katona Szabó István Nagy hazugságok kora című emlékiratát: „A Román Munkáspárt érvényesítette a maga nacionalista gyakorlatát ,,a munkásosztály érdekében”.
Ekkor fogalmazódott meg, és kapott hangsúlyt, hogy minden nemzeti kissebségi törekvés, amely a megmaradást szolgálja: ,,szeparatizmus”, tudatos elszakadás a román néppel való testvéri együttéléstől. Az fel sem merült, hogy egy kisebbségnek önálló jogai lehetnek megmaradása és fejlődése érdekében. Minden elkülönülés szeparatizmus, tehát bűnös minden igény és követelés saját intézmény megtartására vagy létesítésére, az egyenjogúság érvényesítése, a saját vezető megválasztása, sőt még az anyanyelv használata is a közéletben. Mindez szeparatizmushoz vezet. De arról szó sem esett, hogy ez a kényszer-asszimiláció az erőszakos beolvasztás elleni jogos önvédelem.”
Mindezt ma is hallhatjuk a MOGYE kapcsán. A nacionálkommunista beidegződések az utca emberében is igen erősek. Valahányszor az egyetem magyar oktatási vonalával szemben érvényesített diszkrimináció ellen tüntetnek, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistáinak állandóan az eszébe juttatják, hogy Romániában élnek, és ha nem tetszik nekik a helyzetük, menjenek Magyarországra… A MOGYE sorsának alakulása mintegy állatorvosi lóként demonstrálja az RMDSZ-es csúcsvezetés Marosvásárhely-politikájának csődjét.
Mialatt Bukarestben karriert építettek és tollasodtak, az általuk „képviselt” Marosvásárhely egyre inkább veszti el magyar jellegét. Odajutottunk, hogy az egyetlen sikeres magyar kezdeményezést, a Félsziget Fesztivált RMDSZ- és Sziget Management Kft.-bábáskodás mellett költöztették el Kolozsvárra. Csak egyetérteni lehet az Igaz Szó (mai nevén Látó) volt munkatársának, Kuti Mártának a véleményével, miszerint: „Akárhonnan is nézem, ezek az urak, akik talán a legnagyobb számban ebből a városból kerültek a parlamentbe a többi, magyarok lakta megyékhez viszonyítva, gyakorlatilag húsz év alatt semmi kézzelfoghatót nem tettek a városért annak ellenére, hogy kirakatnak használták, mindenféle gyűlést, kongresszust itt tartottak a Kultúrpalotában és ígérgettek.”
Az általuk folytatott kis lépések politikája csak arra volt jó, hogy a rövid távú túlélést szolgálja, de a romániai magyar közösség hosszú távú megmaradásához nem elegendő, ehhez létre kellene hozni a háromszintű autonómiát. Ismerve ingadozó, tájba simuló hozzáállásukat, igencsak komolyan kellene vegyük Ágoston Andrásnak, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnökének a figyelmeztetését: ha az európai polgári kezdeményezés csak a kisebbségi keretegyezmény létrehozását célozza meg, akkor a területi autonómia megvalósítása végleg lekerülhet az Európai Unió napirendjéről. Ezért lenne fontos egy olyan dokumentum összeállítása és valamennyi romániai magyar politikai erő általi támogatása, amely tartalmazza a kisebbségi autonómia valamennyi formáját. Kincses Előd
Az EMNT február 2-án Szatmárnémetiben rendezett autonómiafórumán elhangzott beszéd szerkesztett változata.
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd.
Krónika (Kolozsvár),

A román történelem hiányzó ezer éve
A mítoszromboló Lucian Boia nyomában
A hazugságokkal vagy féligazságokkal manipuláló román történetírás nem újdonság számunkra. Egy jeles román történész, Lucian Boia azonban műveiben igencsak kikezdte az évszázados történelemhamisító praktikákat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Lupescu Radu szerint azonban a lényegi változásra még várni kell.
Lucian Boia bukaresti történészprofesszornak a román történetírás mitoszairól szóló legújabb könyvét olvasva az erdélyi magyar középiskolások helyébe képzelem magam, akik tudathasadásos helyzetben próbálnak tájékozódni Románia történelméről. Az olyan magyar családokból induló gyerekek, akik odahaza szüleiktől hallottak már egyet s mást Erdély történelméről, elképedve szembesülhetnek a Románia történelmét oktató iskolai történelemkönyvek és az otthoni útravaló között tátongó óriási szakadékkal. Ilyenkor az erdélyi magyar történelemtanár felelőssége, hogy mind a hivatalos román, mind a magyar történetírás dolgairól érdemben tájékoztassa diákjait. Dr. Lupescu Radu magyar történész, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője szerint történelemtanáraink többsége mindkét álláspontot igyekszik érdemben bemutatni.
Mítoszok országa
A rendszerváltás után jó ideig elképzelhetetlen volt, hogy elismert román történész olyan könyvet írjon, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi román történetírást. Elsőként Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora törte meg a csendet az 1997-ben megjelent Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művével. Az azóta öt kiadást megért könyvet hasonló hangnemű és jól dokumentált kötetek követték, idén pedig Románia miért más? című elmélkedéskötete jutott el az olvasóhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizeit. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban.
Kissé kényszeredetten, de a román sajtó is felfedezte Boiát: legutóbb az Adevãrul közölt vele interjút arról, hogy lát-e valamilyen kapcsolatot a hazugságokra, féligazságokra épülő román történelemszemlélet és közélet, valamint aközött, hogy Románia immár az Európai Unió tagjaként is minden szempontból az utolsó helyen szerepel. Boia szerint a „román területeknek” a mindenkori Európától való, a 14. századtól napjainkig tartó mérhetetlen elmaradása, leszakadása nem tekinthető véletlennek. A szerző elismeri, hogy a mitológiákra alapuló román történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Ezzel hozható összefüggésbe a kommunizmus bukása után újult erővel feltörő kisebbségellenesség, a másság elutasítása, ami állandó kerékkötője az ország fejlődésének. Legutóbbi könyvében Boia tág teret szentel Erdély elrománosításának. Egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mitológiákra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált.
Elfogadhatatlan kontinuitáselmélet
A Boia-jelenség szemlátomást tömegigénynek próbál megfelelni. Lupescu Radu szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel a kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” állásponttal kapcsolatban.
A magyar történészek által teljes egészében megkérdőjelezett, összességében a legvitatottabb román történelemszemlélet a dáko-román kontinuitás elmélete, amely ma is változatlanul szerepel az iskolai történelemkönyvekben. Lupescu szerint a kontinuitás-kérdést különféleképpen értelmezi a román történészszakma. A kommunizmus előtt a történészek egy része tényként fogadta el, hogy a Dunától délre is létezett neolatin népesség. Tisztában voltak azzal, hogy a korai középkorban a románság jelenléte legalább annyira jól dokumentált a Dunától délre, mint amennyire hiányos a Dunától északra. A kommunista történetírásban a hangsúlyt Erdélyre, illetve Románia területére összpontosították, és régészeti érvekkel próbálták alátámasztani. A történész szerint azonban a kerámiatöredékek nem beszélnek, nem tudjuk megállapítani belőlük, hogy a leletek szláv vagy valamilyen neolatin lakossághoz köthetők.
„A régészet csak akkor segít, ha ebbe az uniformizált történelmi kultúrába becsöppen egy idegen közösség, mint a honfoglaló magyarok. Nekik sajátos kultúrájuk, sajátos temetőik, régészeti leleteik vannak. Ebben a környezetben a magyarokat nagyon könnyen lehet azonosítani” – fogalmaz Lupescu. Szerinte a kontinuitás elméletével az a legnagyobb baj, hogy a rómaiak visszavonulása után, a 3-4. századtól a 14. századig – az első román vajdaság megjelenéséig – ezer év alatt a feltételezett neolatin nép sem államszervezetileg, sem építészetileg nem produkált értékelhető emléket. Ezt az űrt próbálják megmagyarázni olyan tévhitekkel, miszerint a románok felhúzódtak a hegyekbe. „A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának. Ezek jól megfigyelhetők az Erdély történetét értelmező leírásokban, amelyek Gelu Vlad Menumoruttal kezdődnek, de történészeiket nem érdekli, hogy mi történt utána. Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő többszáz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik” – összegzi a legkirívóbb eseteket Lupescu. A keményvonalas román történészek általában azt hangsúlyozzák, hogy Erdély különálló terület volt, nem tartozott a Magyar Királysághoz, hogy a királyság nagyon nehezen tudta megőrizni. Mindez egyféle hivatalos felvezető a „dicső végkifejlethez”, amely szerint elkerülhetetlen volt Erdély egyesülése Romániával. Minden marad a régiben?
A kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. A kolozsvári szakember Adrian Rusut említi, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei. „Rebellis” erdélyi történelem
Tény, hogy az erdélyi magyar és román történészek ma már külön malomban őrölnek. Sok erdélyi magyar régész, történész, művészettörténész tevékenykedik egyetemeken, közintézményekben, őskortól a jelenkorig a teljes spektrummal foglalkozva. Lupescu szerint az erdélyi történészek a román és a magyarországi szakemberközösségnek egyaránt méltó tárgyalópartnerei. A rendszerváltás óta sorozatban jelennek meg a hiányzó erdélyi magyar forrásmunkák. Egyetlen nagy probléma, hogy az erdélyi múltat feltáró forrásmunkák csak magyar nyelven látnak napvilágot, így nem hozzáférhetők a román nyelvű szakma számára. A Sapientia tanára azonban ezt átmeneti állapotnak tartja, a magyar forrásmunkák megjelenését követően rövidesen eljön az az időszak is, amikor az erdélyi múlt hangsúlyosan szerepel majd angol nyelvű szakirodalomként, és román nyelven is hozzáférhető lesz.
Az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert – ahogy Boia fogalmaz – hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Autonómia: út, igazság, élet?
Örök dilemma, ami az elmúlt hét vége két fontos eseménye kapcsán újra az asztalra került: vállaljon-e, vállalhat-e politikai szerepet az egyház? Veretes történelmi példák támogatják az igenlők táborát, közelmúltbeli esetek ütnek ugyanakkor rést a pártoló érvelés falán. A lelkész mindig meghatározó személyiség egy közösségben. Akkor is, ha magával ragadó, értéket-mércét megszabó és képviselő személyiség, de akkor is, ha megoszt, ha bomlaszt. A papok politikai szerepvállalása persze ennél jóval bonyolultabb történet.
Egy gyülekezet hitbéli homogenitása ugyanis korántsem jelenti tagjainak ideológiai egyarcúságát. Viszont, ha egy közösség lelkésze politikai nézeteket hirdet a szószékről vagy azon kívül, fennáll a veszély, hogy nem csak híveket szerez magának. Ellenkező esetben viszont megmarad magát csupán igehirdetésre korlátozó papnak, márpedig a rá bízott „bárányok” élete nem csak a templom falai között zajlik.
A közéleti szerepvállalást élete központjába állító Tőkés László szerint az egyház nem lehet semleges a társadalom, a politika kérdéseiben, az egyháznak ma is felelősséggel kell viszonyulnia a rá bízottak jövőjéhez. „Ha az egyház szociális támogatást nyújt híveinek, miért ne nyújthatna erkölcsi, politikai támogatást is?” – fogalmazott szatmárnémeti prédikációjában Tőkés, s nézetét sokan osztják. Az Erdélyi Református Egyházkerület nemrég beiktatott püspöke, Kató Béla viszont ettől eltérő elvet készül életbe ültetni. Nézete szerint a politikai szerepre vállalkozó lelkésznek nem csak fizetett tisztség elfoglalása esetén kell letennie palástját.
Két, egymástól meglehetősen eltérő nézet egy erdélyi magyarhoz hasonló szűk társadalomban – önmagában is vitát fakasztó párhuzamosság. Kialakulását részben az magyarázza, hogy a politikum érdekeinek megfelelően igyekszik többnyire összemosni a politikai formációkkal a civil mozgalmak szintjén megmaradó, a pártosságtól magát minden eszközzel távol tartani igyekvő szervezeteket. A leegyszerűsítő címkék ragasztgatását a szűkös emberanyag is ösztönzi, hiszen valóban több fórumon is felbukkannak ugyanazok az arcok.
Ideális megoldást keresni jó adag naivitást feltételez. Talán az segíthetne, ha igyekszünk jól „láthatóan” megjelölni azokat a célokat, amelynek támogatásában a közösség nagy többsége képes feloldódni. Az autonómia ilyen lehet, még akkor is, ha esetenként politikai kampányszlogenek is szennyezik a környezetét. Talán még a szószékről sem hangzana profán módon: az önrendelkezés az út, az igazság, az élet.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Gyújtópontban – A megnyugvás ösvényein
Beszélgetés Kötő Józseffel bukaresti évekről, kolozsvári tervekről – egy kis jarash-i kitérővel
–Milyen érzésekkel válik meg Bukaresttől négy év képviselői megbízatás után?
–Könnyű szívvel hagytam ott Bukarestet, nosztalgia nélkül tekintek vissza az elmúlt négy évre. Úgy vélem, hogy a ’89 utáni román parlamenti élet egyik legválságosabb időszakát éltem meg. A vég nélküli politikai válságok, az állandó „dezertálások”, a szinte naponta változó parlamenti többség miatt az utolsó időszakban egyszerűen lehetetlenné vált a munka a törvényhozásban.
Hazajövetelemet nem úgy fogom fel, mint menekvést a feladatok, a politika elől. Nem leszek parkban sakkozó nyugdíjas. Végre úgy érzem, hogy átadhatom magamat az általam választott szakma kutatásának, művelésének. Egész életem erről a tudathasadásos állapotról szólt: valami gyors közéleti feladat mindig elszólított a munkám mellől. Karácsony Benő életműve mindig is közel állt hozzám, ő adta az egyik regényének A megnyugvás ösvényei címet. Úgy érzem, ez az új korszak a „megnyugvás ösvényeit” jelenti számomra.
Több terv is foglalkoztat. Az egyik, ami már szárba is szökkent, az első erdélyi magyar nyelvű színházi folyóirat létrehozása. Nagy szükség van egy olyan fórumra, ahol „kibeszélhetjük” gondjainkat, meghatározhatjuk azt az értékrendet, felállíthatjuk azokat a mércéket, amelyek versenyképes, európai szintű kultúrává emelik a színi kultúrát is. A színháztörténetben mindig is kétközpontúságról beszélünk: Budapest mellett Kolozsvár mindig is stílus- és értékteremtőnek számított. Olyan sajátos interkulturális térségben élünk, ami kölcsönösen ösztönzi a színházi formanyelv megújítását, gazdagítását. Az első szám már napvilágot látott, sikerült kialakítani egy olyan munkatársi gárdát, amelyik a világra nyitottan, a helyi értékek megbecsülésével tud egyetemes mércét állítani.
2009-ben megjelentettem a két világháború közötti színjátszás lexikonát, kutatásaimmal párhuzamosan ezzel az időszakkal is szeretnék tovább foglalkozni, a hiányzó adatokat megtalálni. Bízom abban, hogy eljön az idő, amikor a lexikon bővített második kiadása is megjelenhet.
Összeállt ugyanakkor az anyag, amely lehetővé teszi, hogy megírjuk az erdélyi magyar színjátszás monográfiáját – ez a harmadik csapás, amin a nyugodalmas években el szeretnék indulni.
Sok elégtétellel járt a diaszpóra képviselőjének lenni
– Egzotikus választási körzetet bíztak önre. Mekkora kihívást, felelősséget – kalandot! – jelentett erdélyi magyarnak a Közel-Kelet és Afrika területén élő román állampolgárok ügyének képviselete?
–A gyakran kilátástalannak tűnő napi politikai csatározások mellett ez a munka sok elégtétellel járt. A diaszpórában élő román állampolgárok egyik legfőbb gondja az identitás-megőrzés, erre a választási kerületemhez tartozó országokban kevés lehetőség van. Sikerült megszerveznem, hogy ott, ahol nagyszámú román közösség él, – közöttük sok magyar is – könyvtár jöjjön létre. Kidolgoztunk egy iskolai tantervet, amely az anyanyelv elsajátítására szolgált, ezt a honlapunkon lehetett elérni. Többek közt sikerült kijárni azt is, hogy Rámalláhban román konzulátus nyíljon. Ez nagy segítség volt a Palesztinában élő románok számára, akiknek különben a tel-aviv-i román nagykövetségre kellett volna menniük állampolgársági és egyéb hivatalos ügyeket intézni – mint tudjuk, ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Javaslatomra létrehoztuk a parlament diaszpóra díját is. Kezdeményezésemre testvérvárosi kapcsolatot hoztunk létre Bánffyhunyad és Jarash városa között. Tavaly márciusban már küldöttség érkezett a bánffyhunyadi városnapokra.
Mindvégig nagy segítségemre volt a nemrég elhunyt Mariana Stoica, aki több évig izraeli nagykövet volt. Stoica asszonyt még kolozsvári tanfelügyelőként ismertem meg a ’90-es évek elején, a liberális politikusnak oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar iskolák visszakapták önállóságukat. Különleges személyiség volt, az a nyitottság, az a tolerancia, amit tanúsított irántunk, ma is ritka a román politikában.
– A parlament oktatási szakbizottságának alelnöki tisztségét töltötte be az elmúlt négy évben, a testület egyik fő feladata az új – a nemzeti kisebbségek szempontjából meglehetősen pozitív – tanügyi törvény kidolgozása volt. Bár a jogszabály fogadtatása kedvező volt, a tanügyben zűrzavar uralkodik. Ön átlátja valamennyire ezt a káoszt?
– Valóban, ez a törvény kisebbségi szempontból rendkívül előnyös. Ha a jogszabály érvényben marad, akkor ez hosszú távon biztosíthatja a magyar iskolahálózat megmaradását.
Az új oktatási törvény megteremti a keretet arra, hogy minőségi oktatás jöjjön létre nem csak erdélyi magyar vonalon, hanem országosan is. A minisztérium viszont hatalmasat tévedett, amikor késve dolgozta ki a törvény gyakorlati alkalmazását lehetővé tevő metodológiákat.
Például vita tárgyát képezte az előkészítő osztályok bevezetése. Ha idejében megjelent volna az erre vonatkozó alkalmazási szabályzat, az meghatározta volna az új tantervet, a tankönyveket, pontosan behatárolta volna, hogy hol is a helye a „nulladik évnek”, az óvodában vagy iskolában, nem volt világos az oktatókra vonatkozó szabályozás sem. Júniusban még semmit sem lehetett tudni a metodológiáról, az ellenzők ki is használták zűrzavarkeltésre ezt az áldatlan helyzetet. Emiatt egy nagyon jó, előremutató kezdeményezés politikai játékok áldozatává vált. Egész Európában ez a törekvés, Angliában például már 4 éves kortól kezdik a gyerekek a rendszerbe való beilleszkedést.
Azt sem lehet még tudni, milyen struktúrája lesz az általános iskolának. Uniós viszonylatban Romániában a legnagyobb az iskolaelhagyás. Az európai stratégia legfennebb 6-8 százalékos iskolaelhagyást „tűr meg”, mi már 15 százalék fölött vagyunk. Nem mindegy tehát, hogy kötelező marad-e a kilencedik, vagy sem.
Az igazi reformot a curriculáris reform jelentette volna. Mifelénk még mindig a régi „magolásos” módszer van érvényben, ahelyett, hogy a gyerekek képességeit, kreativitását, az alkalmazni tudást fejlesztenék. Ez a reform késik, mert a minisztérium nem intézkedett. A magyar kisebbségi oktatás is óhatatlanul benne van ebben a forgatagban. Nincs stabilitás, a pedagógus nem tudja megtervezni a gyermekek életpályáját, pedig az iskola erről kellene hogy szóljon. Szorosan idetartozik a javadalmazás kérdése is: nem motivált tanári karral nem lehet reformot csinálni. Sok pénz kellene infrastruktúrára is, amely lehetővé teszi ezt a nyitást az oktatáson belül.
Életidegen az iskolakínálat. Éltetjük az elméleti líceumok mítoszát, miközben futószalagon gyártjuk a munkanélkülieket középiskoláinkban, s az egyetemeken egyaránt. Nem elég rugalmas az oktatási rendszerünk, nincs összhangban a munkaerő-kínálattal.
Új iskolahálózati térképet kell készítenünk
És akkor még nem szóltam a decentralizáció hiányáról, a tanárképzés gondjairól. A magyar oktatásban még súlyosabb a helyzet. Szembe kell néznünk a népességfogyás kérdésével. El kell készítenünk egy új iskolahálózati térképet – sajnos, nem érzek erre elég hajlandóságot. A magyar kisebbség számaránya 6 százalék az össznépességen belül, iskoláink, tagozataink aránya 12 százalék. Ez azt jelenti, hogy nagyon kis létszámú osztályokkal dolgozunk, amelyeknek a globális finanszírozás keretében nagyon nehéz fennmaradnia. Megpróbáltuk ellensúlyozni ezt azzal, hogy kértük, kiemelt módon számolják ki az alapfinanszírozást, mivel az anyanyelvükön tanulóknak több óraszámuk van, veszélyeztetet kulturális környezetben élnek, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez mindeddig nem igazán indult be.
Az óvodai és elemi képzést természetesen meg kell őrizni minden magyarok lakta településen, mert ahol kiürül a magyar szó az iskolában, ott kiürült a magyar szó a településen is. Létre kell hozni azokat az iskolaközpontokat, ahol a szórványvidéken élő gimnazisták és középiskolások bentlakásokban, ösztöndíjjal, minőségi oktatás keretében tovább tudnak tanulni anyanyelvükön. Erre jó példa Szamosújvár és Válaszút is, de sok más hasonló iskolaközpont működik még Erdély-szerte, az ilyen kísérleteknek meg kell adnunk minden támogatást.
El kell tehát kezdeni iskolahálózatunk újragondolását. Ne csak évente egyszer, amikor készül az új beiskolázási terv, fussunk a minisztériumba engedélyért a létszám alatti osztályokra, hiszen ez vagy sikerül, vagy nem. Ezt a kérdést az önálló entitással rendelkező erdélyi magyar közösségnek magának kell eldönteni. Az egyedüli megoldás az önszerveződés.
Ez a kulcskérdés. Világos, hogy Budapest összekapcsolja támogatását politikai érdekekkel és Bukarest is haszonelvűen gondolkodik. Csakis saját magunkra támaszkodhatunk, nekünk kell megteremteni a magunk intézményrendszerét.
Számoljunk le a tévhitekkel
Persze, le kell számolnunk néhány tévhittel közösségünkön belül is. Sőt, számunkra a talpon maradás egyik feltétele, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, miszerint okos magyar embert csak az elméleti líceum tud termelni. Egy jól fejlett társadalomban egyformán helye van az értelmiségi és a műszaki elitnek. Nyugaton a líceumok 70 százaléka szaklíceum, mert ott odafigyelnek arra, hogy a munkapiacon eladható okleveleket adjanak ki, olyan szakmákra képezzenek fiatalokat, amelyekre van társadalmi igény.
Mi még ott tartunk, hogy aki nem elméleti osztályban végez, abból másodrendű állampolgár válik. Kolozsváron jelen pillanatban óriási vita van arról, hogy csökkentsük-e az elméleti osztályok számát a szakosztályok javára, vagy sem. A regionális gazdaságfejlődés kutatására szakosodó intézetek felmérései szerint a fejlődést csak úgy tudjuk biztosítani, ha a középiskolai osztályok 45-50 százaléka szakosztállyá válik. A tanfelügyelőség ezt alkalmazni is akarta, de mivel nem volt előkészítve, ez számunkra kész tragédiát jelentett volna. A jövő viszont ez, meg kell néznünk, hogyan lehet úgy alkalmazkodni ehhez az elvhez, hogy ne érje veszteség a magyar közösséget, lehetőleg minél kevesebb magyar gyermek morzsolódjon le. De ez alól kibújni nem lehet, ugyanakkor érdekünk is! Bánnfyhunyadon, Tordán, de még Kolozsváron is működnek már szakosztályok. A Báthory-líceumban például a három elméleti osztályból kettő marad, egyikük nyomdaipari profilú lesz. Jól döntöttek, előremenekülnek. A válaszúti Kallós-alapítvány felismerte, hogy a falusi gyermekek nem nagyon tanulnak kilencedik osztály után, ebben a környezetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a magyar fiatalok elhagyják az iskolát ennek minden negatív következményével együtt. Ezekre a gyermekekre számítanak jövőre, amikor majd beindul Válaszúton a magyar mezőgazdasági szakoktatás.
Ahhoz, hogy iskolahálózatunkat meg tudjuk tartani, vissza kell hozni a román tagozatokra iratkozott magyar gyermekeket is. Az adatok szerint az óvoda és az elemi iskola szintjén a magyar gyermekek számaránya megfelel a magyarok országos 6 százalékának. Gimnáziumban már csökken, líceumban már csak 3,5-4 százaléknál vagyunk. Hova tűnnek el? A vegyes házasságokból származó gyermekek rendszerint az elemi osztály után váltanak román oktatási intézményre. Ezzel a fajta „természetes asszimilációval” nehéz szembemenni. Sok magyar gyermek viszont azért iratkozik román szaklíceumokba – többnyire itt keresendők fiataljaink – mert nincs magyar kínálat. Fel kell tehát adnunk az elméleti osztályok mítoszát, és tudomásul kell vennünk, hogy igenis reális igény van a magyar szakoktatásra. Ha nem megy végbe ez a fajta mentalitásváltás, végzetes lemaradás következhet be. Nagyon fontos lenne ezt belátni, a magyar szakoktatást megszervezni, hiszen jól tudjuk, milyen nagy az érettségi utáni munkanélküliség. Erre pedig nem az Ecaterina Andronescu-féle szakérettségi a megoldás, a munkaerőpiac ugyanis azt nézi, ki mit tud, a szakérettségivel rendelkező diák pedig egyáltalán nem tett volna szert alkalmazható tudásra az érettségi által.
Helyenként ez a felsőoktatásra is érvényes, amely afféle diplomagyárrá változott. Meg kell néznünk, hogy létezik-e minden húzóágazatban szakmai kínálat anyanyelven. Az európai stratégia szerint 2020-ig a népességnek 35-40 százaléka felsőfokú végzettséggel kellene hogy rendelkezzék. (Nálunk ez jelenleg 6-8 százalék.) Ehhez viszont megfelelő, életképes szakmai kínálat kell, csakis így leszünk versenyképesek.
Ami az egyetemi oktatást illeti, tapasztalok egyféle rugalmasságot a tanári kar részéről, valamiféle elmozdulást ebbe az irányba, különösen most, hogy a BBTE-n teljes autonómiával működik a magyar szak. De sajnos még odébb van, hogy mindezt a közgondolkodás szintjére emeljük.
– Mennyire segít be a szakma, a pedagógusok ebben a munkában?
–Nagyon sok rendkívüli képességekkel rendelkező pedagógusunk van, de érdekes módon nincs meg az a csapatszellem, az az igény az összefogásra, amely egy közös oktatásstratégia érdekében munkálkodna. Úgy tűnik, itt is meghonosodott a szekértáborszellem: ha az egyik társaság ezt mondja, akkor a másiknak óhatatlanul az ellenkezőjét kell képviselnie. Nincs egységes, kiforrott elképzelés. Ehhez kellene az a fajta közösség-összefogás, amelyet sürgetünk.
– A civil szféra megosztottsága ön szerint „leképezi” az erdélyi magyar politika megosztottságát. Ezen a téren milyen esélyt lát az összefogásra?
–Létkérdés az összefogás. Az én „radikális” elképzelésem szerint – amelyet sokan egyáltalán nem osztanak – újra kell modellezni az RMDSZ-t. Ha mi szeretjük magunkat miniparlamentnek nevezni, akkor rendezzünk ehhez „illő” belső választásokat. A népakarat eldönti majd, hogyan alakul a többség. Mint meggyőződéses híve az RMDSZ-nek, mondom, hogy ezt fel kell vállalnunk. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi arány, az RMDSZ 80-90 százalékos többsége így is megmarad, mert a józan magyar ember azt mérlegeli, ki mit tett le az asztalra. Egyébként örökké fog tartani a vita, hogy ki az erdélyi magyarok hiteles képviselője, hogy ki mond igazat. Az viszont más kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a többséggel…
Székely Kriszta

Hány székely az ezer székely?
A megyénkben működő kormányhivatal vezetője vagy teszi magát, vagy annyira tájékozatlan, hogy az egyszerű Maros megyei polgárban is felmerül a kérdés: lehetséges, hogy valakit ilyen csekély szellemi bagázsival neveztek ki ekkora tisztségbe? Elsősorban a kormányra vet rossz fényt, hogy olyan politikusa nyilvánít véleményt egy népcsoportról, amely az általa felügyelt megye lakosságának a több mint 30 százalékát alkotja, aki nyilatkozatai alapján legalapvetőbb történelmi ismeretekkel sem rendelkezik e téren. A Székelyföld "aberráció" – jelentette ki a prefektus. Hogy mire gondolt? Nos, ha a szótár szerint értelmezzük a szó jelentését, elmebeli eltévelyedésre gondolhatunk. S hogy miért? Véleménye szerint a népszámlálás alapján alig több mint ezren vallották magukat székelyeknek, s Székelyföld Brassó és Marosvásárhely között ezer emberrel aberrációt jelent. Szeretném hinni, hogy a prefektus csak a politikai nagyotmondás csapdájába esett, s valójában tudja, hogy a magukat székelyeknek vallók a magyar anyanyelvű és kultúrájú nemzet részei. Akik szülőföldjük határait védelmezték évszázadokon át, s teszik még akkor is, ha időközben a fejük fölött ide-oda költöztették az országhatárokat. A Székelyföld pedig éppúgy létezik, mint Olténia, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság, Máramaros vagy Moldova határon innen és azon is túl. Sőt, annyira létezik, hogy közel 300 kilométeren át utazhatunk tiszta magyar falvakat érintve Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megye sima vagy gödrös útjain.
Annyira tájékozatlan a prefektus sem lehet, hogy mindezt ne tapasztalta volna meg. S ha a Székelyföld nem létezik, a jellegzetes román területi egységeket, például Olténiát is ki kellene törölni a román nép köztudatából, s a térképről is, mivel a népszámláláskor az ezer székelynél is kevesebb oltyánt írtak össze. Bukovináról nem is beszélve. Az egységes román nemzetállam illúziójában élők számára fölöttébb bosszantó lehet, hogy az asszimiláció, aminek a csángóság már nagy számban az áldozatává vált, a reméltnél lassabban halad. Ennek ellenére gyalázatos dolog rongynak nevezni a székely zászlót, s szeretném látni, hogy miképpen tűrnék ezt el a külföldön élő románok, akik nemzeti zászlójukkal fejezik ki identitásukat. Az újabb figyelemelterelő hadjárat, ami a "keszegre" sikerült országos büdzsé és az ország területi átszervezése kapcsán folyik, az aktuális jelentésén túl sajnos azt igazolja, hogy Románia az Európai Unió tagjaként sem képes feldolgozni, hogy olyan "játékszer" birtokában van, amit bárhogy is fújnak, a maga nyelvén szólal meg. A székelys g szimbólumai pedig attól sokasodnak és válnak egyre fontosabbá, minél inkább szeretnék eltüntetni azokat.
Bodoldai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Élt 45 évet
Egy szobor tündéklése és bukása
Marosvásárhely nem tudja megbecsülni szobrait. A kijelentés igazára több példát is sorolhatnánk különböző időszakokból. Ma egynél álljunk meg. Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművésztől kaptam a fényképmontázst. Az ő köztéri alkotásáról van szó, nyilván neki fáj a legjobban (vagy csak neki egyedül?!), hogy szép műve, a Tavasz ilyen szomorú sorsra jutott. Egy évig dolgozott a domborított, hegesztett vörösréz plasztikán. Sokan csodájára jártak, komoly elismerés övezte a köztérre elképzelt, modern szobrot és alkotóját, aki élete egyik főműveként említi a jelképes lányalakot. 1967-ben Marosvásárhelyen kiállításon ismerkedhetett meg vele a közönség. Bukaresti országos tárlaton és Kolozsváron is bemutatták. Városunk szerezte meg a munkát, akkori viszonyok közt egy háznyi árat fizettek érte. A Tavasz a Kárpátok sétányra került, az új lakótelepet díszítették vele. Telt-múlt az idő, a szobor amennyire lehetett, dacolt az elemekkel, a viszontagságokkal. Változott a rendszer, változtak (vagy nem változtak?!) az emberek, a városgazdák. Először a fémtálat lopta el valaki a lány kezéből (1996-ban). Soha nem került elő. A lapos rézedény nélkül furcsának tűnt az ifjú hölgy kar- és kéztartása, aki először látta, gondolt, amit akart, de még így is szép volt a téralkotás. Arra a jelek szerint senki sem gondolt, hogy a fémbegyűjtőknél értékesített szoborrészt pótolják, noha a városvezetőknek erre is lehetett volna gondja. De bokros teendőik közepette… Még a karhatalomnak sem adták ki feladatul, hogy a szemét a szobron jobban rajta tartsa. A további történések legalábbis ilyen következtetésekre juttatnak. Mert egyszer csak valakik a lányt elkezdték vetkőztetni, valójában rézruháját lefejteni, rézbőrét lenyúzni. (2008-as felvétel) Fájdalmas látvány maradt utánuk. A művész számára a legszomorúbb. Az illetékesek ezúttal is edzettnek bizonyultak. Ilyesmire is felkészítették érzékeny lelküket. A vandalizmus pedig folytatódott. Mind több darab hiányzott a fémlapokból, egyre teljesebben tárult fel a szoborlány kőbelseje. 2011-re eltűnt a nem létező tálat emelő bal karja is. Lett viszont egy szokatlan Milói Vénuszunk. Kevés város büszkélkedhet ilyennel. Egy évre rá a megcsúfolt műalkotás fejének is lába kelt. Nyakastól. Uraim, mi következik?! Hogy fejvesztés nem, arra az eddigiek ismeretében mérget vehetünk. De hát mégis!… Talán már gondoltak is egy újabb térszoborra ugyanerre a helyre? Volna egy stílszerű javaslatom. Nagyszerűen illene ide: Európa elrablása.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),

Jogvédő szolgálat Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön is nyílik kirendeltsége az RMDSZ által kezdeményezett Mikó Imre Jogvédő Szolgálatnak, Markó Attila képviselői irodájában, a Martinovics Ignác utcai székházban működik majd. Több kíván lenni klasszikus jogszolgálatnál, egyfajta magyar Amnesty Internationallá nőheti ki magát, és a „harapós kutya” szerepét szánják neki – jelentette ki az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat beindítását a hét elején jelentette be Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kitalálói a háromszéki politikusok. A helyi kirendeltségekből összeálló szolgálat feladata lesz begyűjteni az erdélyi magyarok sérelmeit, összesíteni és továbbítani azokat a román hatóságoknak, de eljuttatják a dokumentációt az európai nagykövetségeknek és a brüsszeli hivataloknak is – ismertette az elképzelést Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke. Minden bizonnyal egy ilyen iroda hiányának is köszönhető, hogy ma Románia azt állíthatja magáról, példásan megoldotta a kisebbségek ügyét, pedig ez nyilvánvalóan nem igaz – fejtette ki Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda feladata lesz felmérni, hogy a különböző háromszéki hivatalokban mennyire élhetnek nyelvi jogaikkal a magyar emberek, a Bukarestnek alárendelt dekoncentrált intézményeknek ugyanúgy kötelességük a magyar nyelv használatát biztosítani, mint az önkormányzatoknak, és ezért a kormány helyi megbízottja a felelős. Céljuk az összegyűjtött adatok alapján éves jelentést készíteni, amelyet felhasználhatnak a nemzetközi jogvédő szervezetek is romániai helyzetismertetéseik során. Az Amerikai Egyesült Államok például minden évben jelentést készít arról, milyen mértékben tartják be az emberi jogokat Romániában, rendelkezésükre bocsátják majd a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat adatait is – mondta el Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda állandó munkatársa Zsigmond József, és lesznek bedolgozók is, a háromszéki intézmények felmérését pedig már elkezdték egy formanyomtatvány segítségével. Feladatuk elsősorban a beérkező panaszok összesítése, arra bátorítanak mindenkit, bármilyen jogsérelem éri, panaszuk van, jelezzék az irodában. Idővel, ha igény mutatkozik, bővítik a szolgálatot, jogi tanácsadást is nyújtanak majd. Antal Árpád kiemelte: jelenleg Romániában még a létező törvényeket sem tartják be, az adott lehetőséget sem használják ki mindenütt az intézmények, a jogszolgálat tevékenységével hozzá kívánnak járulni a helyzet megváltoztatásához.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Néhány megjegyzés a román–magyar feszültségekről
A székelyzászló-ügy keltette feszültségekből valamennyi politikus hasznot húz Budapesttől Bukarestig felháborodott, frusztrált, a diverzió csapdájába esett, manipulált tömegeket hagyva maguk mögött. Elsősorban Orbán Viktor Fidesze nyer, hála a bukaresti politikusoknak és tévécsatornáknak, amelyek mintha ingyen nekik kampányolnának. A Németh Zsolt államtitkár által tett felelőtlen kijelentések, amelyekre Magyarország bukaresti nagykövete is ráerősített, lángba borították a román politika és média színterét. Erre is számítottak. A románok nagy szolgálatot tesznek azzal, hogy megnyilvánulásaikkal radikálizálják a Hargita és Kovászna megyei magyarokat, a Fidesz malmára hajtva a vizet, amely elkezdte a választási kampányt a határon túli magyarok szavazatáért.
A Szociálliberális Szövetség (USL) is sokat nyer, mivel sikerült elterelni a figyelmet egy ország életének egyik legfontosabbnak számító témájáról, a költségvetésről e mostani álprobléma felelőtlen kezelésével. Amikor a magyar politikusok szorult helyzetbe kerülnek – és a Fidesznek érdeke, hogy maga is efféle felfújt nacionalista témákkal terelje el a figyelmet Magyarország gazdasági nehézségeiről –, a régi trükköt veszi elő. Átdobják a területi autonómia témáját a román határon, bízva az együgyű politikusok pavlovi reakciójában és a könnyen felhergelhető médiában.
Valahányszor politikusaink különböző botrányokat akarnak eltussolni, a magyarokra támadnak, mivel tudatában vannak annak, hogy az így kipattant cirkusz minden mást elfed. Az egészben az az érthetetlen, hogy sem a magyarok, sem a románok nem unták még meg ezt a buta játékot. Valószínű, hogy a nacionalizmus a szexuális ösztönhöz hasonlóan működik: izgalmi állapotban az ész eltűnik. A Budapesten és Bukarestben elkezdett tűzijáték nemcsak hogy elvonja a nép figyelmét a valós problémákról, hanem felforrósítja az agyakat és képes akár hosszú távra is elhomályosítani az értelmet.
Nagyon jól jön a Kovásznán állítólag törvénytelenül kifüggesztett székelyzászló-ügy az utóbbi hetek egyik főszereplőjének, Dan Voiculescunak is, aki így megúszta a bűnvádi dossziéja miatti magyarázkodást, az igazságszolgáltatással szembeni szégyenteljes megfutamodásának indoklását. Szenátusbeli lemondása azzal hozható összefüggésbe, hogy a brüsszeli jelentés névszerint is említi az Intact médiabirodalmat, amely a nyilvánosságot egyes politikusok meghurcolására használja. A legnagyobb nyereség viszont a magyar közösség befeketítéséből származik, amelynek jelentős belpolitikai hatása lesz. Ezek után Victor Ponta már nem tudja azzal zsarolni a liberálisokat, hogy kizárja őket a kormányzásból és az RMDSZ-szel hoz létre kormányzó többséget. A közvélemény szemében a romániai magyarság „démonizálása” egy időre megakadályozza az RMDSZ kormányzati szerepvállalását.
Bár ezzel Victor Ponta elvesztette az egyik fontos ütőkártyáját, még számára is nyereséges a Budapesttel folytatott diplomáciai háború. Autoriter kormányfőként tetszeleghet, aki éberen őrködik az ország határai fölött. így kevésbé tűnik annak a köpönyegforgató kormányfőnek, aki a túlélés kedvéért itthon teszi a szépet a liberálisok és Dan Voiculescu előtt, gyalázza az Európai Bizottságot, ahogy viszont Brüsszelbe ér, pont az ellenkezőjét képviseli. Kész tudathasadás.
Az EU-ellenes nacionalisták is teljes mértékben kihasználják ezt a botrányt, hogy még egy ütést mérjenek Brüsszelre és Traian Băsescura. Az egyik vitaműsorban már az is elhangzott, hogy az európai bürokraták összejátszanak a magyarokkal, azért nem lép közbe Brüsszel. Az EU-t azzal vádolták, hogy kettős mércével mér, mert most nem lép közbe tüstént, hogy megfékezze ezt a mesterségesen generált konfliktust, úgy ahogy például a nyáron a román belpolitikai válság elmérgesedésekor. Nyilvánvaló, hogy a két pillanat között nagy a különbség: tavaly jogosan beszéltünk a jogállamiság megsértéséről, most viszont az ország területi integritásának veszélye csak néhány forrófejűnek a képzeletében él. Traian Băsescu sem menekül: állítólag az autonómiával voltaképpen kiegyenlíti a népszavazáskori számlát Orbán Viktorral szemben, amikor a magyar kormányfő azt kérte az erdélyi magyaroktól, ne vegyenek részt az államfő menesztésére kiírt referendumon, így mentve meg őt a küszöbön álló lemondatástól.
Ezek lennének a politikai megjegyzéseim az ügy kapcsán. Most viszont vessünk egy pillantást a dolog lényegére. Kinek van igaza, a románoknak vagy a magyaroknak? Ki sérti meg törvényt? Hol kezdődött ez az őrület?
Először is a székely zászló kifüggesztése a román mellett teljesen törvényes. Ezt már több romániai bíróság is elismerte. Ez nagyon fontos részlet: az, aki most a székely zászló kifüggesztésének problémáját kipattintotta, ebben az esetben egy román volt. Nem a magyarok feszítették túl a húrt, hanem a románok. A volt kovásznai prefektus, akit leváltottak tisztségéből, a törvényszéken támadta meg a megyei tanács azon határozatát, amelyben jóváhagyták a székely zászló kitűzését. Így jött létre ez a jogi vita, ez a kiprovokált konfliktus, amelynek törvényes jogi lezárása 2012 novemberében megtörtént. Magától értetődő megoldás különben. Sorin Oprescu főpolgármesternek joga van kitenni Bukarest zászlóját fontos eseményekkor. A vörös kutyák felhúzzák a Dinamó zászlóját minden mérkőzéskor. Az egymilliós lélekszámot meghaladó romániai magyar közösségnek miért ne engednék meg, hogy saját szimbólumait használja, ameddig a hivatalos szimbólumokat tiszteletben tartja?
Választ keresve ezekre a kérdésekre, érdekes részletre bukkanunk. Kik is azok, akik elvitatják a magyarok azon jogát, hogy a román zászló mellett kifüggesszék a székelyt is? A volt kovásznai prefektus, Codrin Munteanu, aki a magyarok minden identitáskereső gesztusáért a törvényszékhez fordult (iskolanévadástól kezdve a zászló kifüggesztéséig). Munteanu a Konzervatív párt (PC) tagja, aki anyagilag is támogatja a Románok Polgári Fórumát. Márpedig Dan Voiculescu pártja igenis túlnőtt Vadim Tudor Nagy-Romániáján, ami a nacionalizmust, Európa- és Amerika-ellenességet illeti. Következtetésképpen nem véletlen, hogy az Antena 3 és Dan Voiculescu melegen tartja ezt az egyik saját emberük által generált konfliktust. Hála Istennek, a Ponta-kormány múlt héten leváltotta tisztségéből Codrin Munteanut.
A médiában újra életre keltek az 1990-es évek „trikolór-kísértetei”. Gheorghe Funar egyik tévéstúdióból a másikba megy, hogy egy új bécsi diktátum rémét vetítse elő, amely szétdarabolja az országot. A volt Nagy-Románia párti Lucian Bolcaş pedig újra az „irredenta” magyarokkal folytathat harcot, mint a régi szép időkben, amikor Vadim Tudorral együtt ették őket. Titus Corlăţean külügyminisztert is gyakran hívják a „válság- és ideggóc” Antena 3-hoz, ahol felelőtlenül beszélnek a nemzetbiztonságra leselkedő veszélyről, bűnvádi dossziékról, a Kovászna Megyei Tanács elnökének kivizsgálásáról és lemondatásáról. Monica Tatoiu hisztériarohamai különleges színt adnak a Romania TV adásainak, ahol bejelentette: habár magyar és szerb vér csörgedezik ereiben, kénytelen határozottan állást foglalni, mivel „ezek mindenhova betörnek”.
Elég! A nemzetféltő hazafiság az utóbbi években tapasztaltnál is sokkal nagyobb hangerőre kapcsolt. A romániai tévékben mintha polgárháborút közvetítének, az újságírók és kommentátorok mintha a végső harcokat vívó román–magyar háborúról tudósítanának.
A magyaroknak is megvan a maguk tévedése, amikor az identitásukat őrző egyszerű székely zászlónak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyi valójában van. Amikor a radikális nézeteket valló magyarok választóik orra előtt lebegtetik a székely zászlót, ehhez szeparatista eszméket is társítanak, Nagy-Magyarország képét, és nem arra szorítkoznak, hogy a székely zászlót egy helyi közösség jelképének tekintsék és így használják.
Az RMDSZ vezetőinek reakciója sem volt a legsikeresebb ebben a bolondulásban. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mintha Orbán radikálisaival igyekezett volna lépést tartani, amikor a „nemzetállam” szókapcsolat kihagyását kérte a következő Alkotmányból. A téma felvetése abszolút legitim, Kelemen Hunor érvei helyesek ugyan, de a pillanatot rosszul választotta meg, és csak olajat öntött a tűzre.
És hogy mi az eredménye mindennek? Termőréteg helyett egy újabb réteg hamu a román–magyar kapcsolatok felett. Egyes racionálisabb hangok úgy vélik: a kellemetlen incidens nyomán keltett feszültségek nem fognak egyhamar elcsitulni az amúgy is frusztrált magyar közösségben, amelyben egyre erősebb az elszigetelődési komplexus; erősebb, mint akkor, amikor – jól-rosszul – az RMDSZ kormánypártként képviselte a romániai magyarság érdekeit. Ezen vélemények szerint a Székelyföld autonómiája kapcsán Bukarest és Budapest között kirobbanó botrány ugyanakkor lerombolja azt a mítoszt, miszerint Románia jó példa, ami a kisebbségi jogok tiszteletben tartását illeti.
Az Alkotmány legutóbbi módosítása óta tíz év telt el, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy Romániában elfogadják a kisebbségi törvényt, az anyanyelvnek a közigazgatásban való használata kaotikus, a regionalizálási projektet pedig második Trianonként emlegetik, amennyiben a magyar kisebbséget egy olyan közigazgatási egység határai közé szorítanák, amelynek megrajzolásakor nem veszik figyelembe a történelmi valóságot, a román prefektusok pedig nem a kormány képviselőiként, hanem nagykövetként viselkednek Hargita és Kovászna megyében.
Ami pedig a magyarokat illeti, úgy tűnik, elfelejtik, hogy Románia legszegényebb megyéiben élnek. Fel kellene tenniük néhány kérdést maguknak: bár a román többség nem teljesítette a magyarság összes elvárását, nem adta meg a kért jogokat, miért élnek rosszabbul a székelyföldi magyarok, mint azok, akik olyan megyékben laknak, ahol a románság többségben van, és a megyei vagy a városvezetők románok? Hogyan lehetséges, hogy a magyar politikai elit pont olyan korrupt, mint a román? Hogyan lehetséges, hogy annyira rosszak a székelyföldi utak, és oly mértékű ott a szegénység, bár a székelyföldi megyék nagyon gazdagok természeti kincsekben? Polgármestereik, megyei tanácselnökeik, a helyi közigazgatások mit tettek a romániai magyarokért huszárkarneválok szervezésén, Avram Iancu-bábuk felakasztásán, zászlólengetésen és 1848-as jelképek felemlegetésén kívül?
DAN TAPALAGĂ
(Forrás: Hotnew.ro)
Szabadság (Kolozsvár),

Nem mindenkinek sérti a szemét (Román publicisták a székely zászlóról)
Több román publicista közölt az elmúlt napokban a kisebbségi jelképhasználat jogát elismerő, a nacionalista hangulatkeltést elítélő írást a székelyzászló-ügy kapcsán. Ezeknek a kivételeknek az internetes portálok és közösségi fórumok biztosítottak nyilvánosságot, miközben a televíziós vitaműsorokban meghívott politikusok és elemzők többnyire ellenséges hangnemben beszéltek a székelyek követeléseiről.
A román szolidaritási megnyilvánulások sorát Lucian Mândruţă televíziós személyiség nyitotta meg, aki már a diplomáciai szintre került vita kirobbanásának másnapján székely zászlót tűzött ki Facebook-oldalára, és bejelentette: „ma én is székely vagyok, az első Argeş megyében”. Ugyancsak közösségi oldalakon terjednek Sabin Gherman kolozsvári publicista írásai, aki hazai példákkal igazolta, hogy a regionális jelképek Romániában is jelen vannak: Tordán és Aranyosgyéresen például a zászlórudakon a város zászlaja is ott lobog, két hónapja pedig a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşă-csúcsra. Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést Sabin Gherman. Mint írta, azt szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. A Tiszta Romániáért Egyesület portálján Moise Guran, a román gazdasági tévéműsorok egyik legnépszerűbb szakújságírója írt arról, hogy a román hatóságoknak nem lenne szabad „buta és történelmileg igazságtalan” módon tagadniuk Székelyföld létezését. A médiaszemélyiség szerint inkább gazdasági és idegenforgalmi téren kellene hasznosítaniuk azt a márkanevet, amit Székelyföld jelent. Vasárnap az Evenimentul zilei lap internetes kiadása Angela Tocilă nagyváradi író blogbejegyzését vette át a székelyzászló-ügyben. A szerző rámutatott, hogy a tévében agitáló politikusok várakozásaival ellentétben Erdélyben „a magyar és román emberek nem döfték le egymást zászlórudakkal, nem köpködtek egymásra, hanem munkába mentek, elvitték a gyereket iskolába, mintha mi sem történt volna”, és hidegen hagyta őket a Bukarestben fortyogó hazafiasság. Úgy tűnik, a nép mégsem olyan buta, hogy elég legyen számára kenyér helyett a cirkusz, és Erdély elrablásával már nem lehet ijesztgetni őket” – vonta le a következtetést Andrea Tocilă.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Két vásárhelyi RMDSZ?
Két, egymástól különálló rendezvényt is tartanak ma 18 órától az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének újraszervezése kapcsán – derült ki azon a sajtótájékoztatón, amelyet a szövetség korábbi körzeti elnökeinek többsége, valamint Vass Levente volt polgármesterjelölt hívott össze.
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének Területi Állandó Tanácsa (TÁT) korábban közleményben értesítette szerkesztőségünket, hogy február 12-én 18 órára összehívja a marosvásárhelyi RMDSZ közgyűlését a Deus Providebit Tanulmányi Ház tanácstermébe. Az ülésen megválasztják a helyi RMDSZ elnökét, ügyvezető elnökségét, választmányát, ellenőrző és felügyelőtestületeit, a TKT-tagokat, és kijelölik a megyei küldötteket. Kovács István, a 7-es számú körzet elnöke elmondta: a Területi Képviselők Tanácsa (TKT) két hete hozott döntést a vásárhelyi RMDSZ újraszervezéséről.
Ennek leszögezett menete az volt, hogy február végéig újra regisztrálniuk kell azoknak, akik aktívan részt akarnak venni a tevékenységben, majd ezután megtartják a választásokat. „Ennek ellenére engem és másokat pénteken tájékoztattak, hogy már nem regisztrálhatok, mert ad hoc döntés született arról, hogy a regisztrációt berekesztik, és összehívták a közgyűlést. Brassai Zsombor szervezésért felelős megyei alelnök közölte, hogy RMDSZ-tag maradhatok, de a közgyűlésen nem vehetek részt. Elfogadhatatlan, hogy szűk érdekcsoport döntse el, ki és milyen módon képviselje a marosvásárhelyi magyarokat, és minket, akik napi kapcsolatban vagyunk az emberekkel, félretoljanak” – jelentette ki Kovács István. Hozzátette, mivel 48 óra alatt összegyűjtöttek több mint 300 regisztrációt, ez pedig legitimitást biztosít (pénteken 305 személy után zárták le a regisztrációt a megyei RMDSZ-nél), ők is közgyűlést szerveznek „egy valós marosvásárhelyi RMDSZ-képviselet kialakításának érdekében” ma 18 órakor a vártemplomi diakóniai otthon Bocskai-termében. „Mi nem az RMDSZ ellen, hanem az RMDSZ-ért, a széles körű és valós érdekképviseletért cselekszünk” – fogalmazott a volt körzeti elnök.
Vass Levente arra hívta fel a figyelmet, hogy egy ilyen fontos döntést nem lehet meghozni a szabályok tisztázása nélkül. „Az egyetlen leszögezett határidő március 5. volt: a TKT-döntés értelmében eddig meg kell alakuljon és új elnököt kell válasszon a szervezet. Ehhez képest a sajtóból értesültünk, hogy abban a pillanatban lezárják a regisztrációt, amint a közgyűlés dátumát közlik, és ezt 14 nap után, február 8-án meg is tették. Hallatni akarjuk a hangunkat, mert mi is 300-400 fővel erősíteni tudjuk az RMDSZ-t, és így Marosvásárhely érdekeit megfelelőbben tudjuk képviselni. A másként gondolkodást csírájában akarják eltiporni, mind a mai napig nem ismert a vásárhelyi elnökjelölt vagy jelöltek neve és programjuk, ráadásul most kell dönteni arról az 51 személyről is, akik a március 29-éig megtartandó megyei tisztújító közgyűlésen Marosvásárhelyt képviselik” – mondta Vass. Klementisz János, a 3-as körzet volt elnöke úgy vélte, egyesek párttá akarják gyúrni az RMDSZ-t, és holott már több próbálkozás is volt az átszervezésre, ennyire durva intézkedést még nem tapasztaltak, ezért az emberek sértve, kirekesztve érzik magukat.
A felek közötti harc sajtó- és Facebook-nyilatkozatok szintjén is zajlik. „Felháborítónak tartjuk ezt az antidemokratikus lépést, amely arra enged következtetni, hogy egy szűk, érdekek mentén szerveződött csoport a színfalak mögött tervezi eldönteni, hogy ki irányítja majd a marosvásárhelyi magyarság sorsát. Ennek az önkényes magatartásnak – amit mi, aktív RMDSZ-tagok régóta érzünk, ám most félreérthetetlenül megnyilvánult – súlyos következményei voltak és lehetnek a város magyarságára nézve” – áll abban a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben, melyet Kovács István, Magyari Károly, Szőke Zsuzsanna és Vass Levente írnak alá. Utóbbi Facebook-oldalán keményebb hangnemben fogalmaz, disznóságoknak nevezve a választások előkészítését. „Isten óvjon minket! Isten óvja az Eremdéeszt!” – írja Vass.
„Mintegy három hét állt rendelkezésére azon jóhiszemű marosvásárhelyieknek, akik regisztráció nyomán az alakuló közgyűlésben és egyáltalán az újraalakítás folyamatában részt akarnak venni. Több mint 300-an éltek a lehetőséggel” – írja válaszlevelében Brassai Zsombor. A Maros megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke lapunknak úgy nyilatkozott, hogy egy modern politikai szervezetben különbséget kell tenni az aktív, cselekvő tagságot vállaló és a passzív, csak választásokon megnyilvánuló tagok között. „Az aktív mag természetszerűen mindig töredéke annak a nagy közösségnek, akikért síkra száll a politikum. A 90-es évek rég elmúltak már, ez az anakronisztikus felvetés csak további viták gerjesztésére alkalmas” – vallja Brassai. Szerinte azok, akik úgy döntöttek, hogy részt akarnak venni a szervezet újjáalakításában, kihasználták az alkalmas időt, és jelentkeztek az RMDSZ-székházban. Mint mondta, miután a TÁT lezárta a regisztrációt, megjelentek mások is, dossziényi kitöltött regisztrációs lappal. Kérdésünkre, hogy kik voltak ezek, Brassai annyit mondott, hogy „utcáról betért emberek”. „Az újjászervezési határozat világosan leszögezi, hogy csak személyesen lehet regisztrálni. Ahogy Borbély László be tudott jönni személyesen, más is megtehette volna” – szögezte le Brassai.
Krónika (Kolozsvár),

Németh Zsolt: Egy kisebbség léte nem kormányfüggő
A mai Európában elfogadhatatlan és életidegen, hogy a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Mindez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul,és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Holott egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
– Heves indulatokat váltott ki a bukaresti balliberális kormány részéről egy héttel ezelőtti nyilatkozata, amelyben jelképes agressziónak nevezte a román hatóságoknak a székely zászló kitűzése ellen foganatosított intézkedéseit. Akkor is ilyen keményen fogalmaz, ha előre sejti, milyen durva reakciót vált ki Bukarestben a nyilatkozata?
– Nagyon szerettem volna finomabban fogalmazni, de sajnos immár hónapok óta annak vagyunk tanúi, hogy a román kormány helyi képviselői, a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Ez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul, és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Ez a mai Európában elfogadhatatlan és életidegen. Egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e, vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek. Érdekes az is, hogy nemcsak az EU más országaiban teljesen megszokott a regionális identitás és annak szimbólumrendszere, hanem Romániában is, vannak például mócok, oltyánok, moldvaiak, dobrudzsaiak, csak a székelyektől vitatják el ezt a jogot.
– Miközben az elmúlt napokban egyeztetett az ügyben Orbán Viktor kormányfő és Traian Băsescu román elnök, valamint a két ország külügyminisztere, a román kormány képviselői továbbra is kötik az ebet a karóhoz, miszerint törvénybe ütközik közintézményeken elhelyezni a székely zászlót. Milyen eszközök állnak a magyar kormány, a diplomácia rendelkezésére, hogy meggyőzze Bukarestet álláspontja felülvizsgálatáról?
– A célravezető eszköznek továbbra is a párbeszédet tarjuk, amely alkalmat adhat arra, hogy mindkét fél kifejthesse álláspontját, érveit különböző kérdésekben, és érdemi, kölcsönösen kielégítő válaszokat találjon azok megoldására. Magyar részről erre készen állunk.
– Kovászna megye prefektusa után a napokban Maros és Hargita megye kormánymegbízottja szólította fel a polgármestereket, hogy távolítsák el a város- és községházáról, iskolákról, kórházakról a székely zászlót. Elképzelhető-e, hogy Magyarország nemzetközi fórumokhoz forduljon, ha a párbeszéd nem vezet eredményre, és folytatódik a székely és a magyar jelképek elleni hadjárat Romániában?
– A felmerült problémák megoldását szeretnénk kétoldalú keretek között, higgadt hangnemben folyó megbeszélések útján megtalálni, nem célunk a feszültség élezése. Romániának érdemes végiggondolnia, hogy mit ér el egy jelkép, így a székely zászló tiltásával. Minél erősebben és korlátozóbban lépnek fel, annál világosabbá válik nemzetközi téren, hogy Románia vitatja állampolgárai egy csoportjának jogát arra, hogy saját maga határozhassa meg, milyen jelképpel tud azonosulni. Magyarországon elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki a román lakosságú községekben a hivatalos épületekre, iskolákra kihelyezett román zászlók leparancsolásáért szálljon síkra, miközben Romániában a magyar és a székely zászló használatáért rendszabályoznak, sőt büntetnek.
– Ön többször hangsúlyozta, hogy Magyarország a párbeszéden alapuló megoldásban érdekelt Romániával a székely zászló használatának ügyében, Bukarest azonban folyamatosan a belügyeibe való beavatkozásnak minősíti Budapest fellépését. Mivel magyarázza ezt a román retorikát a „be nem avatkozás” elvéről kisebbségi kérdésben? Főleg annak ismeretében, hogy Bukarest tavaly azzal fenyegetőzött: megakadályozza Szerbia uniós tagjelöltségét, ha Belgrád sürgősen nem tesz konkrét lépéseket a Szerbiában élő román (vlach) kisebbség helyzetének javításáért.
– A kettős mérce alkalmazása nem szép dolog, ráadásul a belügyekbe való beavatkozás vádja kicsit talán idejét múlta is. Én hiszek abban, hogy tudunk ebben az ügyben is párbeszédet folytatni a román barátainkkal.
– Hogyan kommentálja, hogy az RMDSZ számos vezető politikusa sérelmezte, hogy a magyar kormány előzetesen nem kérte ki a szövetség véleményét a székelyzászló-ügyben, sőt többen azt állították, hogy a Fidesz kampánymegfontolásból vetette fel a kérdést?
– Ez olyan félreértés, amelyet tisztáznunk kell: a fellépésünk mögött nem volt semmiféle belpolitikai megfontolás. Valóban elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a magyarság több százezres tömegeitől megtagadják szimbólumai használatának jogát. Okunk sem volt – és most sincs – feltételezni, hogy az RMDSZ véleménye esetleg eltér e kérdésben a miénktől, hiszen őket még közvetlenebbül érinti a román állam egyes szerveinek fellépése. A fellépésünk nem a feszültség élezését szolgálta sem román partnereinkkel, sem az RMDSZ-szel.
– Titus Corlăţean román külügyminiszter kiutasítással fenyegette Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, mert Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Módosíthat a magyar kormánynak az önrendelkezési igénnyel kapcsolatos álláspontján az ehhez hasonló bukaresti diplomáciai fenyegetőzés?
– Nézze, ez megint olyan kérdés, mint a zászló ügye: ha valami létezik, az attól, hogy tiltjuk, még van. A székelyek sokszor kinyilvánították, hogy szeretnék, ha Székelyföld lakosai dönthetnének saját ügyeikben. A hangsúly a lakosságon van, ami azt jelenti, hogy a magyarok és a románok közösen, demokratikusan döntenek az egyes ügyekben. Az autonómia pedig azt, hogy mindehhez a román állam teremti meg a garanciális kereteket, amelyet az autonómia szervei nem léphetnek át. A románság számára a legfontosabb üzenet, hogy az autonómia nem irányul ellenük. Sem az ország más részein lakó, sem a Székelyföldön élő románok ellen. Attól, ha a magyar nyelv egyenrangúvá válik a románnal, ők még ugyanúgy boldogulhatnak anélkül, hogy beszélnének magyarul, a közigazgatásban a román nyelv nem veszti el a szerepét. Megszűnik viszont egy olyan dolog, ami ma mérgezi a kapcsolatokat, és amivel a magyarokat naponta szembesítik: nevezetesen hogy nyelvük, jelképeik alacsonyabb rangúak, idegenek szülőföldjükön vagy akár tiltottak, büntetést érdemlőek. Ha hideg fejjel végiggondoljuk ezt, akkor magunk is megütközhetünk azon, hogy mennyire egyszerű kérdésről van szó itt: a jogegyenlőség, az otthonosság érzésének megteremtéséről. Ráadásul az autonómiától Románia nem kevesebb lesz, hanem több, gazdagabb, a kétoldalú kapcsolatok pedig tehermentessé válnak, ami kölcsönös érdek. És veszít vele valaki? A nacionalista hangulatkeltőket leszámítva senki.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Egységes erdélyi fellépés várható a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen
Világossá kell tenni, hogy Székelyföld fel nem osztható, és be nem olvasztható, csakis a történelmileg kialakult regionális határai közt autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, ez a lesz a fő üzenete a március tizedikére meghirdetett autonómiatüntetésnek. A kezdeményező Székely Nemzeti Tanács szerint eddig soha nem tapasztalt egységes erdélyi fellépés várható a demonstráción.
Minderről bővebben a Duna Tv székelyföldi stúdiójában Száva Enikő beszélgetett Izsák Balázzsal, az SZNT elnökével.
Izsák Balázs legelőször az általa tett közleményt indokolta meg, miszerint március tizedikén Marosvásárhelyen senki ne akarjon az SZNT céljaitól idegen üzenetet megfogalmazni. Március tizedike egyetlen dologról szólhat: a székelység akaratáról és autonómiatörekvéséről, illetve a tiltakozásról a régió-átalakítás ellen, hangsúlyozta Izsák.
A továbbiakban az SZNT elnöke a Kelemen Hunorral való egyeztető megbeszélésről beszélt. Izsák elmondta: Kelemen szerint azok az RMDSZ-szervezetek, amelyek már jelezték részvételüket a tüntetésen, azok ott lesznek, de a saját személyére vonatokozóan választ nem adott. Izsák Balázs ennek ellenére reméli, hogy végül az RMDSZ is teljes mellszélességgel kiáll az ügy mellett.
Izsák és Kelemen a már benyújtott európai polgári kezdeményezésről is tárgyalt egymással és megegyeztek abban, hogy kölcsönösen támogatják azt. Az SZNT elnöke kifejtette, hogy két különböző kérdésről van szó, mert a nemzeti és nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók ügye az egy kérdés, a nemzeti kisebbségek ügye pedig egy másik kérdés, nem lehet egyazon jogi rendszabályban rendezni ezt a kettőt. Izsák Balázs nem ért egyet Tőkés László azon véleményével, miszerint a két párhuzamos kezdeményezés egymás rovására mehet.
Egyoldalú gesztust tettünk az RMDSZ felé, amikor feltétel nélkül meghívtuk őket, vegyenek részt a kisebbségi kezdeményezésben, mondta Izsák.
A svédországi látogatásáról is beszélt az SZNT elnöke, aki az ottani magyarság segítségét kérte a Székelyföld státusát érintő polgári kezdeményezéssel kapcsolatban. Izsák bizakodó a 13500 svédországi aláírás összegyűjtését illetően.
Végül Izsák Balázs elmondta: nagyon örül annak, hogy Magyarország felvállalta és támogatja a székely szimbólumok szabad használatának ügyét, mert ez legalább annyira fontos, mint a rendszerváltás előtt az anyaország fellépése a falurombolás ellen. A tervezett közigazgatási átszervezés legalább annyira súlyos, és veszélyes az erdélyi magyarság számára, mint annak idején a falurombolás, jelentette ki az SZNT elnöke.
Duna Tv
Erdély.ma

Állásfoglalás
Langymeleg városunk alpári politikai csatározásaiba, tudtán kívül, belecsöppent az egyház is; vallásos közmondással élve, talán így találó: mint Pilátus a Credóba.
Nálunknál szakavatottabb politikusok, szenzációra fogékony újságírók, kívül vagy belül lévő RMDSZ tagok eléggé körbejárták már a marosvásárhelyi RMDSZ újraszervezésének és elnökválasztásának lerágott csontját. Így mi csak egyetlen – minket érintő – vonatkozására reflektálunk. Erre az állásfoglalásra a magyar nyelvű sajtóban megjelent tudósítások késztettek.
Városunkban megjelenő magyar nyelvű hetilap, a Központ egyenesen marosparti „vallásháború”-ról beszél, leosztva, hogy a római katolikus egyház tanácstermében „a központi vezetés támogatását élvező”, míg a reformátusoknál a „mostantól számkivetett belső ellenzék gyülekeztek”. Legolvasottabb megyei napilapunk ugyan tisztázza, „nem felekezeti megosztottság vezérelte őket”, míg az országos napilap, a Krónika tudósítása szerint a „reformátusok tulajdonában levő Bocskai teremben gyűléseztek az elégedetlenek”.
Kedveljük annyira mindhárom újságot és tiszteljük mindhárom (fő)szerkesztőt, hogy nem velük szállunk vitába, hanem a megtörténtek láttán tisztázni és pontosítani szeretnénk pár dolgot.
A Jókai (Eminescu) utcai Diakóniai Otthon és benne a Bocskai terem jogilag és telekkönyvileg valóban a Vártemplomi Református Egyházközség tulajdona, amely Fülöp G. Dénes lelkipásztor idejében épült, sok-sok külföldi és belföldi adományból. Így ma az épületben egy alapítvány működik, amelynek – a hét közül – egyik alapító tagja a református egyházközség. Az alapítók között vannak skótok, írek és nem reformátusok is. A Diakóniai Otthonban működő, nagyon szép szeretetszolgálatot a Lazarenum nevű alapítvány végzi, így a Bocskai terem bérbeadása is a Lazarenum Alapítványt illeti. Ennek alapján egész pontosan így hangzana a tudósítás: a Lazarenum Alapítvány által bérbe adott Bocskai teremben találkozott a „belső ellenzék”.
Mivel még nem regisztráltunk, ezért kívülállókként kérdezzük: a politikai pártok és politikai ellenpártok, miért nem az Ifjúsági Ház vagy a Bernády ház, esetleg a Kultúrpalota vagy a sportcsarnok termeit veszik igénybe tisztújító gyűléseik megtartásakor? Egy gyülekezethez tartozó egyháztagok között mindig vannak „hivatalosak” és „belső ellenzékiek”, elégedettek és elégedetlenek, hűségesek és hűtlenek egyaránt, s így nem egyszer kellemetlenséget okoznak – még akaratlanul is – az egyháznak.
Tisztelettel kérjük, ezután kíméljenek meg a pártok az ilyenfajta „vallásháborúk” előidézésétől!
Marosvásárhely, 2013. február 14-én
Ötvös József Személy Béla
parókus lelkipásztor főgondnok
Krónika (Kolozsvár),

A KMKF 2013. február 15-i plenáris ülésének állásfoglalása
- A KMKF történelmi jelentőségű sikerként értékeli az egyszerűsített honosítási eljárást, a bevezetés óta elért eredményeket. Kiemelik, hogy a magyar állampolgárság könnyített megszerzése hozzájárul a magyar nemzet Alaptörvényben is deklarált közjogi egységéhez. - A KMKF üdvözli, hogy a honosítási és visszahonosítási folyamat révén immár 370 ezer honfitársunkkal, közülük 320 ezer esküt tett magyar állampolgárral bővült a magyar politikai nemzet. - A KMKF megelégedéssel nyugtázza, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése és az új választójogi törvény alkalmazása folytán több százezer magyar állampolgárnak a következő országgyűlési választásokon először nyílik joga arra, hogy választójogát gyakorolja. - A KMKF üdvözli a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megalapítását, melytől a Kárpát-medencei összmagyar kulturális, oktatási, egészségügyi és gazdasági rendszer megalapozását várja. - A KMKF megállapítja, hogy a Kárpát-medence államaiban 2011-ben és 2012-ben lezajlott népszámlálásokon a magyar civil szféra, az egyházak és a politikai erők minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a polgárok vállalják magyar nemzetiségüket és anyanyelvüket. - A KMKF sajnálattal állapítja meg, hogy a magyarság a térségben felgyorsult asszimilációt szenved el, így a népszámlálások során a térségben mindenütt 10%-ot meghaladó, a kivándorlásnak is betudható fogyást tapasztalhattunk.
- A KMKF megismételve 2011. március 11-i állásfoglalását, a népszámlálások eredményeire is tekintettel, a külhoni magyar közösségek megmaradásának és jogainak hosszú távú biztosítékát a különböző autonómia-formákban látja, beleértve a területi autonómiát is. A KMKF e tekintetben üdvözli és támogatásáról biztosítja a 2013-as évben az erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetek autonómia-törekvéseihez kapcsolódó rendezvényeit. - A KMKF jelentős lépésnek tartja a külhoni magyarok jogsegélyének biztosítását, és üdvözli a Kisebbségi Jogvédő Alapítvány és a Kisebbségi Jogvédő Intézet felállását. Bízik abban, hogy ez jelentősen hozzá fog járulni a külhoni magyarság jogvédelmének erősödéséhez, továbbá az egyéni és kollektív kisebbségi jogok, valamint a külhoni magyarok jogtudatossága is bővülni fog a jövőben.
- A KMKF üdvözli az idei év programjaként útjára indult 2013 A kisiskolások éve programot. Egyetértését fejezi ki, hogy 2012 A külhoni magyar óvodák éve sikerét követően a nemzetpolitika középpontjában idén az oktatási intézményrendszer következő láncszemeként a kisiskolások állnak – rávilágítva ezzel az anyanyelvi oktatás jelentőségére, és az iskolai beiratkozások fontosságára a nemzet gyarapodásának érdekében.
- A KMKF a magyar nemzetrészek nemzetközi érdekérvényesítésében nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az Európai Unión belül élő nemzetrészek éljenek a Lisszaboni Szerződés és az Alapjogi Charta nyújtotta lehetőségekkel, ezenképpen az európai polgári kezdeményezés jogával. A KMKF azon tagjai, amelyek uniós tagállamban tevékenykednek, kijelentik, hogy aktívan támogatják majd az aláírásgyűjtés megszervezésével a polgári kezdeményezések sikerre vitelét. - A KMKF megismételve 2011. március 11-i állásfoglalását természetesnek tartja, hogy Románia régióinak átalakítása kizárólag a szubszidiaritás alapelve, valamint a regionalizmust szabályozó uniós és Európa tanácsi dokumentumok alapján, az érintett közösségek akaratának és Románia nemzetközi kötelezettségvállalásainak figyelembe vételével történik meg. Ezek a joganyagok előírják a történelmi és kulturális szempontok figyelembe vételét a régiók kialakításánál. A KMKF támogatja az erdélyi magyar politikai erők: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács ezirányú törekvéseit. A KMKF sajnálattal állapítja meg ugyanakkor, hogy a romániai magyar nemzetrész érdekeivel ellentétes elképzelések láttak napvilágot a régiók kialakítása terén.
- Hasonlóképpen, a Romániában sorra kerülő alkotmánymódosítás kérdésében a KMKF szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja az erdélyi magyar nemzeti közösséget minden olyan kérdésben, amely a nemzeti identitást, a közösségi és nyelvi jogokat, a kulturális és vallási értékeket illeti. Támogatja továbbá az elkobzott egyházi és közösségi vagyonok visszaszolgáltatását. - A KMKF megelégedéssel nyugtázza, hogy – nyilatkozataik szerint – a magyar érdekképviseleti szervezetek egymás polgári kezdeményezéseinek sikerre vitelét támogatni fogják azoknak az Európai Bizottság által való bejegyzése után.
- A KMKF elvárja a román hatóságoktól, hogy szüntessék meg azon székelyföldi önkormányzatok zaklatását, amelyek a román törvényekkel és Románia nemzetközi vállalásaival összhangban a székelység jelképeit használják.
- A KMKF figyelemmel követi az erdélyi magyarok közösségi szimbólumainak használata miatt elharapódzott nacionalista retorikát, ugyanakkor kifejezi abbéli meggyőződését, hogy a közösségi szimbólumok és jelképek használata nem lehet etnikai vita tárgya a XXI. századi Európában, hiszen azok nem sértik a többségi nemzet érdekeit. A közösségi szimbólumok használatát illetően a KMKF szolidaritást vállal valamennyi magyar közösséggel.
- A KMKF figyelemmel kíséri a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás helyzetét, és bízik abban, hogy a strasbourgi bíróság ítéleteinek megfelelően rendezik a kommunizmus éveiben elorzott ingatlanok tulajdonjogának helyzetét.
- A KMKF szolidaritását fejezi ki a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium ügyében elítélt, börtönbüntetéssel fenyegetett magyar közéleti szereplőkkel továbbra is határozottan kiáll az igazság érvényesülése mellett.
- A KMKF kifejezi reményét, hogy az új romániai választójogi törvény figyelembe veszi a nemzeti kisebbségek számára fontos, arányos képviseleti rendszer kialakítását és megerősítését, biztosítva ezáltal a parlamenti jelenlétet.
- A KMKF kívánatosnak tartja, hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa módosítsa a jogkiterjesztő szellemű magyar állampolgársági törvényre válaszul meghozott állampolgársági törvényt, amely jogfosztással sújtja a hazájukban továbbra is élni kívánó, magyar állampolgárságot szerzett személyeket. Az adott állam állampolgárságával bíró többes állampolgárokat a nemzetközi jogszokások szerint is az államok saját állampolgáruknak kell, hogy tekintsék. A magyar állampolgárságukat felvállalók természetes, valós kapcsolatot ápolnak Magyarországgal és ugyanolyan természetes, valós kapcsolatot tartanak szülőföldjükkel és lakóhelyükkel, így a megfosztás embertelen aktusnak bizonyul.
- A KMKF üdvözli és figyelemmel kíséri, hogy európai parlamenti képviselők és civil szereplők révén az Európai Parlament elé került a szlovák állampolgársági törvény és a Benes-dekrétumok kollektív bűnösséget tartalmazó részeinek ügye. A KMKF reményét fejezi ki, hogy a folyamat végén a Szlovák Nemzeti Tanács kiveszi a jogrendből azokat a kollektív bűnösség elvét alkalmazó dekrétumokat, melyek ellentétesek az Európai Unió Alapjogi Chartájával. - A KMKF felkéri a magyar kormányt, hogy a magyar-szlovák kétoldalú találkozók során kiemelt naprendi pontokként kezelje a magyar állampolgársággal kapcsolatos vitás kérdéseket és a Benes-dekrétumok ügyét.
- A KMKF kifejezi abbéli reményét, hogy az ősz folyamán tartandó regionális választásokon az MKP és a Most-Híd megállapodásai révén erős érdekképviselet jöhet létre.
- A KMKF megelégedéssel nyugtázza, hogy a magyar és a szerb államfő tárgyalásai eredményeképpen az év folyamán sor kerülhet az 1942-ben és az 1944-45-ben elkövetett atrocitások és mészárlások áldozatai előtt történő közös megemlékezésre és a múltban elkövetett bűnökért való bocsánatkérésre. A KMKF megállapítja, hogy a múlt lezárásával megnyílhat az út Szerbia és így a délvidéki magyarság számára is az Európai Unió felé. Ugyanakkor üdvözli, hogy az akadémiaközi történész vegyes bizottság szerbiai tagozatának finanszírozására az idén is sikerült jelentős költségvetési eszközöket biztosítani.
- A KMKF mélységes aggodalmát fejezi ki a megromlott vajdasági közbiztonsági helyzet miatt, valamint megdöbbenéssel figyeli, hogy a polgárok személyi és vagyoni biztonságának veszélyeztetése mellett olyan incidensek is történnek, amelyek veszélybe sodorják a tartományban az egymás közötti bizalmat és a nemzetek közötti tiszteletet. A KMKF elvárja, hogy a szerb kormány és Belügyminisztérium megfelelő intézkedéseket foganatosítson a polgárok biztonságának megőrzése, a nemzetek közötti viszonyok kiéleződésének megakadályozása és a kisebbségek védelme érdekében.
- A KMKF elismeri a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács tevékenységét, amelynek révén a közösség maga irányíthatja intézményeit. A KMKF megelégedéssel veszi tudomásul, hogy az MNT gyakorlati eredményei hozzásegítik a magyarságot önazonossága megőrzéséhez és versenyképességének növeléséhez.
- A KMKF sajnálatát fejezi ki a Vajdaság hatásköreinek és költségvetésének megnyirbálása miatt. A magyar nemzeti közösség számára nagy fontossággal bír a Vajdaság finanszírozásáról szóló törvény meghozatala. Elengedhetetlen, hogy az EU-csatlakozási folyamatban a népes magyar közösségnek otthont adó tartomány helyzete is Szerbia integrációs folyamatának egyik központi kérdése maradjon.
- A KMKF tiltakozását fejezi ki amiatt, hogy az ukrán hatalom által megalkotott egyéni választókerületi beosztás nem vette figyelembe az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában lefektetett elveket, így nem hoztak létre magyar többségű választókerületet. - A KMKF bizakodással tekint Horvátország 2013. július 1-i EU-tagsága elé, ami új lehetőségeket teremt a helyi magyarság számára is az uniós alapokhoz való hozzáférés és a szabadabb mozgás, az anyaországgal egyszerűbbé váló kapcsolattartás révén.
- A KMKF üdvözli, hogy a szlovén belpolitikai válság ellenére a muravidéki magyar szervezetek és intézmények támogatása a 2013-as költségvetés keretében nem csorbult. Mivel az immár második esztendeje készülő általános nemzetiségi törvény elfogadása a bizonytalan politikai helyzet miatt ismét eltolódott, figyelmeztet e fontos és alapvető kisebbségvédelmi kerettörvény elfogadásának fontosságára.
- A KMKF szorgalmazza, hogy a teljes Kárpát-medencei magyar nemzeti közösség szereplői – közéleti, önkormányzati, civil, egyházi, kulturális, szakmai-tudományos szervezetei, személyiségei – szorosabb kapcsolatot ápoljanak világszórványunk diaszpóra közösségeivel. Budapest, 2013. február 15.
Erdély.ma,