Vásárhelyi RMDSZ: átvágták a gordiuszi csomót
Többszöri halogatás után újjászervezi marosvásárhelyi szervezetét az RMDSZ, mert sorra bukta el a választásokat a Maros-parti városban. A döntést Markó Béla szenátor már az év végi SZKT-beszédében sürgette, a városi körzetek azonban igazságtalannak tartották nyilatkozatát. Cseke Péter Tamás az érintett politikai szereplők véleményét ütköztette.
Teljes egészében felszámolta és újjászervezi a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetet a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöksége. A döntés értelmében megszűntek a régi szervezet városi körzetei, testületei és tisztségei, helyüket az átszervezés feladatával felruházott bizottság vette át. Az ügyvezető elnökség tulajdonképpen a Területi Állandó Tanács (TÁT) tavalyi határozatát juttatta érvényre. Miután ugyanis Marosvásárhelyen az RMDSZ-nek 2012-ben már harmadik nekifutásra sem sikerült megnyernie a polgármester-választást, a helyi tanácsban kisebbségbe került a frakció, elveszítették a megyei tanácselnökséget, a TÁT bizottságot állított fel a kudarc okainak elemzésére. Ez a testület már akkor megállapította, hogy a marosvásárhelyi szervezet megérett az újjászervezésre, az erről szóló határozatot azonban tavaly felfüggesztették. Elérkeztek a decemberi választások, és jött az újabb kudarc: a marosvásárhelyi választókerületben induló Frunda György szenátor elvesztette mandátumát.
A szervezet felszámolásának előzményéhez tartozik, hogy Markó Béla szenátor a Szövetségi Képviselők Tanácsának múlt év végi, választási eredményeket elemző ülésén kijelentette: „Ahol jók az eredmények, ott elismerjük a munkát, ahol pedig olyan rossz, mint Marosvásárhelyen, ott a városi RMDSZ-nek mennie kell már tegnaptól és nem holnaptól!” A városi RMDSZ-körzetek elnökei ezt zokon vették, és év elején nyílt levélben tudatták a volt szövetségi elnökkel: igazságtalannak tartják az állásfoglalását.
Markó: radikális változásra van szükség „Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy a választások után összességében is értékelni kell az eredményeket, és választókerületenként is el kell végezni az elemzést. Aki jól teljesített, annak az eredményét méltányolni kell, aki rosszul, ott le kell vonni a megfelelő következtetést” – jelentette ki az SZKT-ülésen mondott beszéde kapcsán az Erdélyi Riportnak Markó Béla. Leszögezte: nagyon rossz választási eredmény esetén elengedhetetlen az adott RMDSZ-szervezetben a radikális változtatás. „Márpedig Maros megyében van olyan választókerület, ahol nagyon jól teljesített az RMDSZ, és van olyan kerület, nevezetesen a marosvásárhelyi, amelyik nagyon rosszul teljesített” – fogalmazott a politikus. Ez Markó szerint nem szubjektív megítélés kérdése: Marosvásárhelyen az RMDSZ szenátorjelöltjére a választók 39 százaléka szavazott, pedig a városban a magyarság aránya 45 százalék körüli. Ugyanilyen rossz volt az eredmény az önkormányzati választásokon az RMDSZ-es polgármesterjelölt és a tanácsosi lista esetében. „Nyáron az a döntés született, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetben teljes tisztújítás lesz, ezt végül halogatták azzal az indoklással, hogy a parlamenti választások előtt nem lenne hasznos a változtatás. Nekem akkor is az volt a véleményem, hogy éppen a parlamenti választások érdekében kellene végrehajtani a tisztújítást, most pedig látom, hogy a körzeti elnökök mentségeket keresnek ahelyett, hogy tudomásul vennék: Marosvásárhelyen az RMDSZ nem érte el azt az eredményt, amelyet elérhetett volna, és amelyet más választókerületben sikerült elérni” – jelentette ki Markó utalva arra, hogy saját választókerületében, a Nyárád mentén nagyon jó választási eredményt sikerült elérni. „És tudom, hogy e mögött milyen munka van” – tette hozzá.
Gál Éva: önzetlenül dolgoztunk „Az SZKT-n bennünket ok nélkül lehordtak, gondolhatja, hogy esik, amikor több mint húsz éve dolgozunk ingyen és bérmentve, és azt üzenik, tűnjünk el a színről, nem holnap, hanem már tegnap” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak Gál Éva körzeti elnök, a Markó Bélához címzett nyílt levél egyik aláírója, akit a városi körzetek felszámolásának bejelentése előtt kerestünk meg. Szerinte a volt szövetségi elnök azért volt igazságtalan velük szemben, mert a helyhatósági választások alkalmával az országos vezetőség a marosvásárhelyi eredményeket jónak találta, és abban az értékelésben, amelyet a városi szervezettel csupán az októberi hónapban közöltek, az áll, hogy a megyében mindössze 16 olyan RMDSZ-szervezet van, amely a 2008. évi választásokhoz viszonyítva jobb eredményt ért el. Gál Éva sérelmezte, hogy ennek ellenére a megyei szervezet bizottságot hozott létre a városi szervezet átszervezésére. „Ezt a bizottságot mi nem fogadjuk el, már csak azért sem, mert ilyen bánásmódra nem szolgáltunk rá, mint ahogyan a szenátor úr irányunkban tanúsított viselkedését sem vagyunk hajlandóak elfogadni. Ingyen, önzetlenül dolgoztunk ezért a szervezetért éveken keresztül” – emlékeztetett a körzeti elnök. Frunda György mandátuma elvesztésének szerinte az is az oka, hogy a parlamenti választások előtt rendelkezésükre álló nagyon rövid időszakban egy olyan tömeget kellett mozgósítani, amelyet negatívan érintettek a Boc-kormány RMDSZ-támogatással hozott megszorító intézkedései. Emellett Gál Éva szerint Markó megfeledkezik arról, hogy a városban már csak papíron 45 százalék a magyarság aránya, sokan falura költöztek, és bérbe adták a marosvásárhelyi lakásukat. „Csak az én lépcsőházamban három ilyen család van” – jelentette ki.
Benedek István: érthető a körzeti elnökök elégedetlensége Benedek István, a városi RMDSZ-szervezet elnöke sok mindenben egyetért Gál Évával. „Érthető a körzeti elnökök elégedetlensége, hiszen még az RMDSZ egyik főtitkárhelyettese is elismerte a választási eredményeket kiértékelő kerekasztal-beszélgetésen, hogy Marosvásárhelyen jó volt a mozgósítás. Olyan emberek vannak a városi szervezetben, akik keményen dolgoztak ezért. Jó szándékkal, önzetlenül végezték ezt a munkát, bár lehet, hogy nem mindig jól” – fogalmazott az Erdélyi Riportnak a városi elnök, akit szintén a városi körzetek felszámolásának bejelentése előtt kerestünk meg. Benedek is úgy látja, hogy Marosvásárhelyen változtak az etnikai arányok, nem lehet azzal a taktikával választásokat nyerni, mint a Székelyföldön. „Ezt valószínűleg Markó Béla is tudja” – jelentette ki. Szerinte a gyenge választási eredményekhez hozzájárultak a magyarságon belüli belharcok, azok a tavalyi viták, hogy ki legyen a marosvásárhelyi magyarok polgármester-jelöltje, illetve hozzájárult az is, hogy az RMDSZ korábbi kormányzati szereplése idején csökkentették a közalkalmazottak fizetését. „Számtalan szemrehányó levelet kaptam a tagságtól, amelyben a bérlevágásokra panaszkodtak. Mi ezt igyekeztünk elmagyarázni a kampányban, ám nem mindig sikerült” – nyilatkozta Benedek, hozzátéve: áll elejébe a leváltásának, a négyéves mandátuma amúgy is hamarosan lejárt volna.
Brassai Zsombor: felháborító a Markóhoz címzett levél Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ-szervezet szervezési alelnöke szerint felháborító a Markóhoz címzett nyílt levél hangneme és a körzeti elnökök magatartása. „A volt szövetségi elnök beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen gondok vannak a szervezeti életben, amit elodázhatatlanul orvosolni kell. Megállapításai alapos kivizsgálásokon és elemzéseken alapszanak” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak. Emlékeztetett arra, hogy a tavaly létrehozott bizottság is megállapította, a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetet át kell szervezni, és ez csak a közelgő parlamenti választások miatt nem történt meg. „Ezt a bizottságot jómagam vezettem. Kiderült például, hogy az esetek többségében már nem létezik tagnyilvántartás, az úgynevezett körzeti választmányok tisztségviselők hiányában megszűntek, illetve a legtöbb esetben nincs semmiféle szervezeti tevékenység” – magyarázta. Brassai Zsombor elismerte, hogy a körzeti elnökök ingyen, önzetlenül végezték munkájukat, ám úgy fogalmazott: „a jó szándék nem helyettesítheti a profizmust”. Így történhetett meg szerinte az, hogy 2008-tól kezdve az RMDSZ polgármester- és parlamenti jelöltjeinek minden egyes választáson úgynevezett „külsős” kampánystábokat kellett bevonniuk, mivel az erejét vesztett szervezet alkalmatlan volt eredményes kampánytevékenység lebonyolítására. „Nem vall a körzeti elnökök bölcsességére, hogy a kritikát ennyire indulatosan fogadják. Senki nem akarja őket kompromittálni, bosszúról sincs szó, de ha egyszer valami nem működik, azon javítani kell” – jelentette ki a szervezeti alelnök.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Elfogy a magyar Erősdön
Mindig vegyes érzelmekkel lépünk be a falu elemi iskolájába, ahonnan több jeles család indult a nagyvilág felé, többek között a Bíbók. Most mindössze két magyar gyermek tanul a több mint félszáz román és román anyanyelvű roma gyerekkel. Hadd boncolják, keressék ilyetén családi indíttatásuk útját azok a helybeli magyarok, akik – kinek van ebbe beleszólása? alapon – román nyelvű osztályokba járatják gyerekeiket még Sepsiszentgyörgyön is.
A kilencven százalékot meghaladta a helybeli roma nemzetiségű tanulók lélekszáma: egy óvónő és három tanítónő neveli-tanítja a jövő nemzedéket. Láttuk, hogy valamennyire sikerült használható állapotba hozni az iskola öreg épületét. Cseréltek nyílászárókat, padlócsempét rakattak. Önerőből végeztük a munkálatokat – mondta Kovács László polgármester. Jakabffy Andrea és Marilena Dăndărău pedagógus mutatta be az épületet, utóbbi egyébként a hazai zöldek pártjának színeiben községi tanácstag. Egy olyan használhatatlan osztálytermet javíttattak ki, amelynek pádimentuma beszakadt, és oda szerelték be a fűtési rendszer központját, ami jól működik. Marilena most fejezte be a községről szóló monográfiáját, amelyben Erősd vendégforgalmi értékeiről is ír. Hadd mondjuk el, hogy Erősd elképzelt magyar iskolája a református parókia épületében működik. Kötelességének tartotta Ráduly-Baka Zsuzsanna, a helybeli 150 magyar lelket pásztoroló református lelkész, hogy egy héten legalább egy alkalommal behívja a parókiára az óvodás és elemista gyerekeket, hogy a vallásoktatás mellett tanulják, gyakorolják a magyar beszédet, írást-éneklést, magyar táncokat. Összehozott a lelkész asszony egy kis gyerekkórust is, ami pozitív példa és kimondottan rendhagyó ebben a végvári faluban, ahol működik egy nőszövetség is. Tudatában van annak, hogy egy ilyen településen az egyház az egyedüli, amelynek feladata maradt az identitástudat megtartása, erősítése. Testvértelepülési-egyházközségi kapcsolatot teremtettek a Balaton-vidéki Felsőörssel, ahová a nyáron készülnek a gyerekekkel és a fiatalokkal, akik kis ajándék műsorral viszik el oda az erősdi népi hagyományokat. Szántó- és legelőterületeit nem kapta vissza maradéktalanul az egyház. A lelkész abban reménykedik, hogy az új községi tanács meghallgatja újra megfogalmazott panaszukat, és birtokba helyezi őket. Nem kell azt hinni, hogy a tavalyi ünnepléssel befejezték templomuk tatarozását. A kényesebb és igényesebb rész, a XVIII. századinak tartott kazettás mennyezet mentése-tartósítása, mert megtámadták a kártevők, még a jövő feladatai közé tartozik. Nagy szüksége lenne az egyházközségnek egy olyan többfunkciós imaházra, tágasabb helyiségre, ahol össze tudna ülni a gyülekezet, meg lehetne tartani a bibliaórákat, gyerekfoglalkozásokat, a vallásos szeretetvendégségeket, melyeknek helyszíne most a parókia épületének egyik szobája. S mert a magyarság és az egyház léte itt teljesen összefonódott, ebben a teremben bármilyen magyar közösségi rendezvényt meg lehetne tartani, annál is inkább, hogy egy ilyen épület jól megférne a parókia eléggé tágasnak mondható udvarán.
Egyre kevesebben tudják, hogy Erősd a neolitikumi műveltségnek nevet is adó település, s bár a Székely Nemzeti Múzeum ősrégészeti gyűjteményéből ez jól megismerhető, a lelőhelyen, Erősdön semmi nem jelzi, hogy neves régészek évtizedeken keresztül itt tárták fel e kultúra tárgyi emlékeit. Nos, ezekből lehetne ízelítőt adni ebben az elképzelt közösségi házban (képek, rajzok és tárgyak révén), és már ott is vagyunk a lelkész álmánál: pályázni és segítséget kérni bárhonnan, hogy Erősdöt be lehessen vonni a kulturális, autós és falusi turizmus vérkeringésébe jelzések, eligazító táblák, egyfajta idegenvezetői szolgálat bevezetésével. Erre kellene fogékonynak lennie a jövőben a megyei és a községvezetésnek, a művelődési felügyelőségnek. Elkészült a megyeszékhelyet Erősddel összekötő aszfaltos út, s ha az Olton áthajló hidat, mely Kovászna megyéhez tartozik, felújítják, netalán újjáépítik, megnyílik a nagyvilág irányába, a Barcaság, Brassó és a nagyon közeli E60-as műút felé a közlekedés. Hogy mit láthatna majd itt a vendég, azt csak úgy hevenyében soroljuk: a Tyiszk neolitikumi régészeti rezervációt, Erősd őslakóihoz a csiszolt kőkorszaki festett kerámia kapcsolódik. Folytatjuk a látnivalók sorát a kazettás református templommal, udvarán millenniumi emlékmű és élő emlékfa áll, a mutatós parókiával, amely a Kós Károly-féle erdélyi rusztikus népi építkezés stílusjegyeit hordozza magán, trapéz alakú oromfalas barcasági lakóházaival, Csókás várának izgalmas történetével, a törpemandula-cserjéssel, meredek löszfalaival, a gyurgyalagok odúival, Rózsa Sándor-barlangjával, sztyeppei jellegű növényközösségével (tavaszi hérics a Veczer-tetőn). S mert létezik gyalogos turizmus is, azt is tudni kell, hogy Erősdöt jelzett ösvény köti össze a Foglány-hágón át a szintén látnivalókban-értékekben gazdag Aldobollyal.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nemzetpolitikai évértékelő
Nem volt a magyar nemzetpolitika, a magyar nemzeti érdekérvényesítés éve a 2012-es esztendő. Még akkor sem, ha voltak felemelő pillanatai, mint például a két békemenet, amely egyrészt megmutatta mind a nagyvilágnak, mind pedig a Kárpát-medence lakosságának, hogy az Orbán-kormánynak megvan még a belső támogatottsága, hogy a kormány nagyságrenddel nagyobb tömeget tud az utcára szólítani, mint az álbaloldali cirkuszolók.
Nagy előrelépés volt az új választási törvény is, nemcsak és nem elsősorban a regisztráció miatt, hanem azért, mert – függetlenítve a szavazati jogot a lakóhelytől – az Országgyűlés kiterjesztette azt minden magyar állampolgárra, s lehetővé tette, hogy a következő magyar parlament immár a nemzet parlamentje legyen. Így a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás ezentúl nemcsak tetszetős retorikai fordulat lesz, hanem megélt valóság. Örömteli a kulturális szférában, hogy egy szimbolikus intézmény, a magyar Nemzeti Színház élére végre méltó ember került Vidnyánszky Attila személyében Alföldi Róbert helyére, aki blaszfémikus gesztusaival mintha kifejezetten provokálta volna a kormányt idő előtti leváltására. Magyar nemzeti körökben egyfajta világhálós mém annak a jelenetnek a leírása, amelyben magyar katonák Nagy-Magyarország térképére maszturbálnak. Azt se felejtsük: nem sok híja volt, hogy a román diplomácia december elsején a magyar színjátszás szentélyének szánt nemzeti intézményben ünnepelje Magyarország 1918-as megalázását és már akkoron kilátásba helyezett megcsonkítását.
Mindezek dacára a magyar nemzeti érdekérvényesítés egyik leglényegesebb frontján a helyzet nemhogy javult, de rosszabbodott. A nemzeti erők nemhogy egységesültek volna, de minden jel szerint mélyültek közöttük a törésvonalak. Egyik oldalról a Fidesz nemzeti irányzata és a Jobbik között, másrészt Erdélyben az MPP és az EMNP között, továbbá az RMDSZ egyes, nemzeti kérdések iránt nem közömbös politikusai és az EMNP vezetősége között. Mit tesz a pártlogika, a politikai verseny? Mert az mégiscsak abszurd, hogy húsz esztendős barátságok rámehetnek arra, hogy egymást tisztelő és becsülő emberek a történelem vaskényszere nyomán egy politikai árok két oldalára kerülnek. Antal Árpád és Tamás Sándor tétlenül nézik, hogy híveik gyertyát gyújtanak Toró T. Tibor ellopott molinóból kivágott arcképe előtt? A kampányban román veszéllyel riogatnak az EMNP ellenében, majd egyikük matematikai, ténybeli abszurdumokat állít (Orbaiszék kapcsán) a kampány után is alaptalanul vádolva a néppártot? Az MPP volt elnöke arra szólít fel a nemzet televíziójában, hogy az erdélyi magyar választók szavazzanak az RMDSZ-re, s eme iránymutatását megerősíti a jelenlegi elnök, Biró Zsolt is? A minden eddigit alulmúló magyar választási részvétel vélhetőleg nemcsak a rossz idővel magyarázható, hanem azzal is, hogy a tavasszal az MPP-re voksolók jó része nem ment el szavazni. Az EMNP bármennyire szerette volna, és talán alkalmas is lett volna képviseletükre, nem tudta őket megszólítani, vezetőik pedig összevissza beszéltek. (Az EMNP közel egyharmados szavazatnövekedése ugyanakkor minden bizonnyal az MPP-bázis másik részéből adódott, valamint azon területekről érkezett voksoknak volt köszönhető, ahol tavasszal a párt nem indított jelölteket.)
Végül még durvábbá vált a helyzet az anyaországban a Fidesz és a Jobbik között. Utóbbi akkor is támadja immár a kormányt, amikor erre nem lenne oka. A termőföld ügyében zajló pályáztatások körüli visszásságok kifogásolása korrekt, megalapozott és helyes. Hogy rámutatnak a kulturális szférában tapasztalható balliberális pozícióőrzésre, az is helyénvaló. De támadni a választási regisztrációt, amely az első lépés a demokratikus folyamat racionalizálásában, és megnehezíti a befolyásolható, alapvetően érdektelen, informálatlan tömegek érdekalapú urnákhoz citálását, ez bizony a pártlogika győzelme volt az elvek felett. (Ebben az ügyben a frakcióból később okkal és joggal kizárt Lenhardt Balázs adott le elvhű, támogató voksot.) De igazságtalan és visszatetsző az is, hogy immár rutinszerűen veszi egy kalap alá a Jobbik a Fideszt és az MSZP-t. Mert ugyan bizony mikor fogadott volna el az MSZP olyan alkotmányt, amelyben utalás történik a jog folytonosságra és a Szent Korona-tanra? Mikor adott volna állampolgárságot és szavazati jogot a határon kívül szakadt magyarságnak? Mikor támogatta volna a határon túli nemzeti erőket erkölcsileg és politikailag? A kérdések sora folytatható akkor is, ha legutóbb a nem létező náciveszély ellen a Fidesz is együtt tüntetett a hisztériakeltő „baloldali” pártokkal. A Jobbik vélhetően abban bízik, hogy kemény, sokszor igazságtalan retorikájával megnyerheti a nem szavazók, a bizonytalanok egy részét. Ez akár a nemzeti szavazatmaximalizálás irányába is mutathatna. Csakhogy ennek akkor volna értelme, ha közben megmaradna a választások utáni, akár hallgatólagos együttműködés esélye. Mert igaz, hogy most a Fidesz még fölényesen vezet a biztos szavazók körében, de az MSZP kezdi összeszedni magát, s nem tudni, mit hoz a következő másfél év. A magyarság érdeke, hogy a Fidesz óvatosságból vagy külföldi nyomásra ne a „baloldali” pártok irányába orientálódjon, ha netalán nem sikerül abszolút többséget szereznie, hanem a Jobbik irányába. A két párt között dúló, kívülről totálisnak tűnő háború azonban nem ebbe az irányba mutat. Ha volt tanulsága 2012-nek, akkor az az, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok csak egymásra számíthatnak – s egy olyan korban, amikor a magyar nemzeti érdekérvényesítésben a szomszédok és a globális világhatalom egyaránt ellenérdekelt, ne testvérharcra fecséreljék erejüket.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Magyari Tivadar
Katonai szekus-történet
1987-ben volt, sorkatona voltam, tizenkilenc éves. A Securitate azt akarta, hogy besúgó legyek, és hogy kezdetben saját közeli rokonomról jelentsek.
Megértették velem, hogy elfogadják azt is, hogy róla akár kedvező dolgokat jelentsek, ha más nem jut eszembe. A beszervezés után, pár nap múlva, amikor a naivitásomból magamhoz tértem, visszautasítottam, hogy a továbbiakban bármit is jelentsek, bárkiről, kedvezőt vagy kedvezőtlent. Ezt tudomásul vették. A történet ez, dióhéjban, és részletesen megírtam 2008-ben az akkor működő blogomban.
Hosszasan mesélve pedig a következő:
Nyolcvankilenc előtt sok besúgót a kötelező sorkatonai szolgálat alatt szerveztek be. Minden katonai egységnél volt legalább egy Securitate-tiszt, általában civil ruhát viselt. Az ilyent "kémelhárító tisztnek" hívták. Ahol én voltam sorkatona, ott egy idősebb, már fehér hajú, testes alezredes töltötte be ezt a tisztséget, ő is mindig civilben járt, ettől elég feltűnő volt.
Egy délután ez az alezredes magához hívatott.
Hellyel kínált az irodájában, ez rendhagyó volt, mert a sorkatonáknak ilyenkor általában állnia kellett. Közölte velem, hogy ő az állambiztonság képviselője az egységnél, de ezt tudtam, mert azelőtt saját parancsnokaink, kissé halkítva amúgy harsány hangjukat, mondták nekünk, hogy jobb, ha „elkerüljük” a kémelhárító tisztet.
A történetet sokszor, sok embernek elmeséltem már, illetve megírtam, ezért jól emlékszem részletekre is. Akkor az alezredes először kérdéseket tett fel arról, hogy mit gondolok a román nép és a román nyelv eredetéről. Ebből arra következtettem, hogy valaki beköpött, mert ilyen és hasonló történelmi témákról érdekes, nyílt szakmai vitákat folytattunk a többi fiúval az alegységben. Már egyetemre bejutott diák-jelölt voltam, több társam pedig szintén jövendő egyetemista az ország valamilyen egyetemén. Akkoriban a sikeres felvételi után először elvitték az embert kilenc hónapra katonának, együtt azokkal, akik később évfolyamtársai lettek (de más egyetemistákkal is), és a következő tanévben kezdhette az első évet.
Volt annyi eszem, hogy "megfelelő" módon mondjam el, hogy miképpen, honnan eredt a román nép és annak nyelve. A Securitate-tiszt mindent tudott rólam, azt is, hogy mikor, milyen eredménnyel, hogyan felvételiztem azon a nyáron a BBTE-re, korábbi iskoláimról.
Már nem emlékszem hogyan, de az alezredes Magyarországra települt rokonomra terelte a szót. Tudott róla is. Több kérdéssel feszegette, hogy ez a rokonom, amikor hazalátogat, hoz-e valami románellenes történelem könyvet, miről beszélgetünk a családban, és rákérdezett arra is, hogy szidalmazza-e Romániát, a fennálló politikai rendszert. Hát, folyton szidalmazta, szidalmaztuk, se nem jobban, se kevésbé, mint mások. Azt is tudtam róla, hogy őt meg is figyelik olyankor, amikor hazajön. De egyébként szűkebb családom nem tartozott a Securitate által megfigyelt, követett, lehallgatott családok közé, és a "szekuról" sem sokat – majdnem semmit – nem tudtam. Ha szüleim vagy nagyszüleim szóba hozták ezt és a hasonló hatóságokat, akkor majdnem mindig az ötvenes éveket emlegették, amikor sok-sok embert elvittek és bebörtönöztek.
Akkor, ott szekus tiszt kérdéseire válaszolva letagadtam, hogy magyarországi rokonom bármikor is szidalmazta volna a rendszert, és vártam, hogy valamivel meghazudtol és lecsap rám. De ezt a hazugságot látszólag könnyen el is hitte. Sőt, "megkért", hogy, na, jó, akkor ezt a rokonomra nézve kedvező tényállást adjam írásba, és elő is vett nekem egy papírt. Leírtuk: főleg ő diktálta, és a szöveg arról szólt, hogy a rokonom politikailag közömbös, családi témákról beszélget velünk, nem politizál, nem szidja a rendszert.
Egy későbbi alkalommal, talán egy pár nap múlva, amikor újra magához hivatott, ehhez hasonló, kedvező dolgokat újra leíratott velem – és itt következik a beszervezés, aminek szintén sokféle tanulsága lehet, mert a történet ezen a ponton nagyon hasonlít azokéhoz, akik ugyanilyen esetüket viszontmesélték később, 1989 után nekem:
"Megkért", hogy ezentúl vállaljam, hogy ezeket így leírom. Jó? Jó - mondtam. Akkor nem tudtam, ma már rég tudom, hogy a beszervezések egyik taktikája az volt, hogy először a beszervezendő személy bizalmát próbálták elnyerni. Az enyémet azzal, hogy nyilvánvalóvá tették, hogy akár csupa pozitív, felmentő dolgokat írhatok, mondhatok a rokonomról vagy bárkiről. Milyen jó.
Papírt és tollat adott ismét, és lediktált egy "csatlakozó" nyilatkozatot. Valami olyasmit, hogy ezentúl alaposan tájékoztatom őket, semmit sem hallgatok el, de ezt nem árulom el senkinek, függetlenül attól, hogy az illetővel milyen közelségi fokon vagyok. Nem emlékszem pontosan mire gondoltam közben, de már "benne voltam a hórában, járni kellett". (A szöveg szabványos lehetett, mert később, amikor azonos történeteket beszéltem meg másokkal, hasonló szövegre emlékezett mindenki.) Távozáskor a tiszt még azt mondta, hogy ha valami gyanúsat észlelek a katonák között, például valaki emlegetné, hogy "külföldre szökne", mondjuk Jugoszláviába, átúszva a Dunán, azt is így jelentenem kell, de bármi gyanúsat, vallásos propagandát, nacionalista megnyilvánulásokat. Választott is valami álnevet nekem, erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy ez volt a legfurcsább számomra. Mondtam: "megértettem". Olyan ökörséget úgysem hallottam sose senkitől a kaszárnyában, Erdély közepén, hogy Jugoszláviába akarna szökni (persze tervezhettek volna akár ilyesmit, de erről nem beszéltek előtte hangosan, hacsak nem voltak bolondok vagy provokátorok).
Az alezredes elvtárs akkor külön megparancsolta nekem, hogy erről a jelentéses dologról senkinek, soha semmit se mondjak. Mondtam: megértettem. Aztán az első alkalommal, napok múlva, amikor biztonságos körülmények között tehettem, hozzátartozóimmal, megbízható ismerőseimmel közöltem mindent, úgy, hogy a célszemély rokonom is az első lehetséges alkalommal megkaphatta ezt az üzenetemet.
Két-három hét múlva, még mielőtt újra magához rendelt volna, odamentem a kaszárnya udvarán éppen álldogáló alezredes elvtárshoz, lenyeltem a gombócot, szalutáltam neki és közöltem, hogy ilyesmivel nem akarok foglalkozni, kérem tisztelettel, tekintsen el ezentúl ettől. Hosszan nézett rám vastag, ősz szemöldöke alól, majd egy ideig elnézett mellettem, gondolkozott, gondolkozott, gondolkozott. És azt mondta: "jól van", binyé.
"Medve, nem vennél le engem arról a listáról? De igen."
Így csak két jelentés maradt, az is kedvező, a „célszemély” napok múlva már tudott arról is. Sem a katonaság hátralevő hónapjai alatt, sem a következő másfél év egyetemi időszaka alatt (1989 decemberéig) - immár Kolozsváron - soha egy szekus nem keresett, nem hívatott jelentésre bírni valakiről. Pedig egyetemen olyan környezetben voltam, ahol a diktatúra szempontjából számított az ottaniak lojalitása. Egyszerűen attól fogva "szekussal" semmi dolgom nem akadt.
Úgy emlékszem, megdöbbentett, félelmet keltett bennem maga az, hogy "konspiratív" módszerrel dolgoztak, például álnevet akartak nekem adni. Mintha egy illegális szervezetbe próbáltak volna bevonni nagy bizalmasan, nem pedig egy hatalmon levő erőszakszervezetbe.
Bizarr volt az, hogy minden a kettőnk titka kellett, hogy maradjon: a tegnap megismert szekus rád bízza a titkait, és te a tulajdon családodnak nem árulod el, inkább jelentgetsz róluk. A 89-es változások előtt óvatosan, szűk körben, aztán 1989 után közvetlenül, minél szélesebb baráti és ismerősi körben elmeséltem ezt a történetet, mert féltem, hogy, ha nem mesélem el, valaki egyszer előveszi valahonnan valami akták mélyéről.
Később, talán 2004-ben kaptam egy értesítést Bukarestből, hogy ebből a szempontból átvilágítanak, mert akkor már középszintű vezető beosztásom volt munkahelyemen. Más semmi. Gyanítom, hogy a vén szekus alezredes annak idején végül nem is terjesztett fel engem besúgónak. Nem bizonyultam megfelelőnek, nem voltam eléggé motivált, megbízható az ő szemszögükből: mindegy. 1989 után, felbátorodva attól, hogy én elmeséltem ezt a történetet, nemzedéki társak közül többen bevallották, hogy hasonlóan jártak, belépő nyilatkozatot ijedtükben írtak ugyan, de sok esetben, valamiért egy idő után nem hívatta, nem kereste a Securitate őket, nem is jelentettek semmit, soha, senkiről. Az ilyen személyek, vagy az olyanok, mint én, nyilván bátrabban tudtunk erről beszélni, mint azok, akik valóban benne voltak a táncban, és sűrű oldalakat kellett leírniuk. A mi esetünk ezért nem is izgalmas, a mostani nagy leleplezések és velük kapcsolatos elemzések – esetenként fontoskodások vagy zsigerkedések – nem rólunk szólnak. Viszont fontos információ van nálunk, akik szabadabban tudunk beszélni erről: a beszervezés körülményei, az egyes tipikus helyzetek, állapotok stb. A nagy leleplezettek vagy hiteltelenekké válnak, netán boszorkányüldözöttekké, és azért nem beszélnek a részletekről, vagy még jobban begubóznak, sőt sündisznóan védekeznek.
Attól kezdve egy ideig mindenki besúgónak tűnt számomra. Mert ha én, a magyar, akinek nem megfelelő nézetei vannak a román történelmi mitológiákról, sőt azokkal gúnyolódik, akinek gyanús rokonai vannak, kellek nekik, akkor mennyire lehet kelendő a többi, a tősgyökeres, lojális mitológiás? Jó kérdés, hogy mi lett volna, ha akkor az udvaron a szekus azt mondja, hogy szó se róla, a táncot tovább kell járni, mert ha nem, baj lesz; hogy milyen baj? – nagy baj! Ettől én is féltem, és a B tervem az volt, hogy ha benne kell maradni a hórában, akkor valahogy figyelmeztetni fogom majd a megfigyelendő embereket. (De ha azok is besúgók, és besúgják azt, hogy én nem akarok besúgni?)
Ezt a figyelmeztetős módszert – mert, lám, ez is működött egyes esetekben! – egy román, nacionalista, tulajdonképpen magyarellenes, de nagyon vallásos és egyenes gerincű katonatársamtól tanultam. Ez a fiú félrevont egy napon, és szólt nekem, valahogy így: "Vigyázz, mert belőlem és bizonyára még egy pár személyből a kémelhárító tiszt informátort csinált, rólad faggat engem, hogy miket beszélsz, miről dumálunk mi ketten. Vigyázz, ne mondjad többet itt senkinek azokat a hülye osztrák-magyar elméleteidet a románokról. Én mindenesetre azt mondtam neki, hogy rendes fiú vagy, nem mondasz semmi rosszat, nem vagy románellenes."
A katonatárs arra kért, hogy bármi „rendszerellenest” vagy akár „románellenest” akarok mondani, azt ne mások előtt, csak négyszemközt mondjam neki, ha már mondani akarom, mert ha nem, akkor ő lebukhat, amiért nem jelenti a tisztnek azt, amit füle hallatára mondok. Mert egy harmadik személy besúghatja őt, hogy nem jelent rendesen. Nagyjából megegyeztünk, hogy ő nem tart nekem vallásos nevelést, ha igen, nem mások előtt, én pedig nem mondok „hülye osztrák-magyar elméleteket”. Maradt a gyanú, hogy ez a gesztusa egyszerű provokáció, és később kigondoltam, hogy próbára teszem. Azt mondtam neki, hogy megtudhatjuk, hogy kik lehetnek a valószínű besúgók. Ugyanis, amikor minket hívat a szekus, mindig délután, este felé teszi, amikor viszonylag lazább program van, tudunk hiányozni, és egy teljesen ismeretlen (más alegységből való) katonát küld hozzánk, aki beszól a terembe, kiáltja a nevünket, és azt mondja: „A kapuhoz!”. Ha csomag vagy látogató érkezett, akkor kerestek meg így. Aztán amikor kettesben ballagtunk ezzel a küldönc katonával, az mondta, hogy a kémelhárító irodájába menjünk, ne a kapuhoz, és eltűnt dolgára. Arra gondoltam, hogy, ha ezt visszamondja ez a társam a szekusnak, az más módszert fog választani később arra, hogy magához hívasson valakit, sőt lecsap rám, de megölni ejsze nem fog. De a módszer nem változott. Később kilestem, hogy azok, akiket a kapuhoz hívnak, hova mennek (valamilyen ürüggyel elhagytam a folyosónkat), de kiderült, hogy a „kapuhoz” hívás elég általános dolog, amikor ezt kurjantották, akkor nagyon sok sorkatonát valóban a kapuhoz hívtak, vagy valamilyen munkára rendeltek, például takarítani a parancsnokságon vagy rendet csinálni az irodákban). Miután megosztottam még egy-két ártatlanabb és később könnyen kimagyarázható „osztrák-magyar elméletet” ezzel a társammal, de ennek nem lett következménye, a konspiráció és a bizalom mélyült közöttünk. És kezdtünk további sorstársak után nézni.
A történet folytatódik azzal, hogy egy délután valaki a katonai hálószoba közepén, negyven ember füle hallatára a rádión bekapcsolta a román nyelvű Szabad Európa műsorát. A könnyűzenei műsort szokta hallgatni évek óta, otthon; a rovat címe ez volt: „Metronom”. Táncra perdültek a fiúk, jó zene volt, a rádió antennáját az ágy vasához érintve kiválóan lehetet fogni rövidhullámon az ország közepén, a román hadseregben, 1987-ben a Szabad Európa Rádiót.
Összenéztünk egy páran, a tájékozottabbak, és kérdeztük tőlük: „Damnyé dumnyézéulé: ti nem tudjátok, hogy ezt nem szabad hallgatni, még jól megb-nak ezért bennünket!?” Többen bambultak, mondták, hogy ez rockzene, román rádió, nem idegen, nincs benne politikai, otthon is hallható. Hárman néztünk akkor már össze, és félrehívtuk egy sarokba a rádióst, és megmagyaráztuk neki, hogy ezt ne tegye, mert bennünket időnként magához hívat a szekus, és még a végén kiveszi belőlünk ezt a Szabad Európa-ügyet. Intett, hogy jó, köszöni, figyeltük utána szemünk sarkából, fél órát hallgatott, töprengett, aztán ő hívott a sarokba bennünket, hogy vigyázzunk, mert neki meg arról kellene jelenteni „ezeknek”, hogy ki folytat vallásos propagandát vagy magyar sovén propagandát, de ő csak a vállát szokta vonogatni, ezért kér, hogy vigyázzunk mi is, ne mondjunk semmit, amit neki jelentenie kellene.
Aztán még lettünk egy páran így. Szépen fel is göngyölítettük a hálózatot, legalábbis egy részét, és – azt lehet mondani – vigyáztunk egymásra. Egy pár szarházi is képben volt, akivel nem konspiráltunk, róluk „tudtuk” – vagy, bocsánat nekünk, gyanakodtunk rájuk, esetleg teljesen ok nélkül – velük szemben tartózkodóak voltunk, kerültük őket, és – mai szóval – néha még szívattuk is őket. Egymás ellen valószínű semmit sem jelentettünk, mások ellen se, én biztos nem, hiszen akkor már „kiléptem”, és egyre bátrabban beszéltünk négyszemközt akármit, románt, magyart, osztrákot, kommunizmust, Gorbacsovot és az Istent, már nem féltünk egymástól. A leprások sem félnek a leprások szigetén, hogy egymástól elkapják a leprát: már úgyis mind leprások.
Transindex.ro,

Utólag a besúgókról – sine ira et studio
Annak, aki szenvedő alanya volt – mint jómagam is – a rá állított számos besúgó tevékenységének, a bölcs Tacitus címben idézett tanácsa (Harag és részrehajlás nélkül) bizony kissé szűk érzelmi ruhának bizonyul.
Azonban azt tanácsolom magamnak, de másoknak is, mégis próbáljunk meg a besúgói tevékenység kérdéséhez, ha ez lehetséges, elfogulatlanul viszonyulni. Ugyanakkor azt sem feledve, hogy sok úgynevezett „célszemélynek” a sorsát ők is befolyásolták, megterhel(het)ték addig nem tudott vádakkal.
Szabadulás utáni rabság
A Krónikában az utóbbi hetekben, hónapokban újra napvilágra kerültek igen tiszteletre méltó nevek, akik annak idején írásban kötelezték el magukat a román politikai rendőrség, a Szekuritáté szolgálatában. Személyesen nem ismerek mindenkit a Könczei Csilla blogján említettek közül, de két személy elég közel állt (áll) hozzám, hogy nevük olvastán felkapjam a fejem.
Veress Zoltán költőről, íróról, műfordítóról és Varró János irodalomtörténészről, regényíróról, műfordítóról van szó. Már Szilágyi Domokos „leleplezése” is megdöbbentett, és tragikus sorsának bizonyára ebben (is) rejlik a magyarázata. Irodalmi és általában értelmiségi létünknek, írásaik hitelességének és hatásának olvasóik emlékezetében bizony ártottak, akárhogy igyekezzünk a magánéletet az alkotóitól különválasztani.
Az említettek valamennyien megszenvedték a nacionálkommunizmus börtöneit olyan „tettekért”, amelyeket alig tudtak vallatóik a jelentéktelenség homályából a felszínre hozni. Többnyire szintén „informátoraik” segítségével. Akárhogy is volt, kiszabadulásuk után sem voltak az akkori viszonyokhoz képest „szabadok”. Már csak azért sem, mert a Szekuritáté számára a belügyminisztérium hírhedt 70-es számú törvénye kötelezővé tette bizonyos társadalmi kategóriákhoz tartozókat (így a volt politikai elítélteket is) megfigyelni, róluk dossziét nyitni, és köréjük besúgóhálózatot építeni.
Miután Nicolae Ceauşescu megtiltotta, hogy a kommunista párt tagjait beszervezzék besúgóknak (nekik e nélkül is kötelességük volt a szocializmus vívmányait a „rongálóktól” megvédeni), a legalkalmasabbak erre a célra a megfélemlíthető, volt politikai elítéltek voltak. A családtagokat is sújtó különböző tilalmak (amelyekről azonban soha sehol nem jelent meg hivatalos irat), a képesítésnek a semmibevétele munkahelyi alkalmazásnál (már ha sikerült valahol akármilyen állást kapnia) általános volt.
A „megbízhatatlan” tanár többet nem taníthatott, az újságíró, író esetleg korrektor lehetett. Ebből a megalázó helyzetből két út vezetett a „napos oldalra”. A becsületes út a rehabilitáció volt, a másik a besúgói kötelezvény. Lehetett választani. Én például, mert szerettem tanítani, kértem a rehabilitációmat. Nem engedélyezték. A másik út nem volt számomra elfogadható. Így aztán volt, akinek sikerült rehabilitáltatnia magát, mint például Palczer Károly volt kollégámnak és „bűntársamnak”. Ő nyugdíjazásáig tanított. Dávid Gyula irodalomtörténésznek ugyancsak sikerült a rehabilitáció. Azóta is „könyves ember”, szerkesztő.
Macska-egér játék szekusokkal
Nem ismeretlen számomra sem a beszervezés alattomos, hitvány módja. Néhány évig nyugton hagytak, majd rám állítottak egy fiatal szekus tisztet, hogy szervezzen be a titkosszolgálatba. Külön írás kellene ahhoz, hogy hónapokig tartó próbálkozásának minden trükkjét előadjam. Mivel beteg feleségem és kislányom megélhetését nekem kellett biztosítanom, nem mondhattam „hős daliaként” egyenesen nemet. Macska-egér játék volt, de nem mehetett az idegeimre.
Cselvetéseit más beavatása nélkül, magam kerültem el. Hónapok teltek el a „találkákkal”. Volt benne csábítás és volt fenyegetés, zsarolás és utazási lehetőség (húgomhoz, Magyarországra), jó állás kijárása és rehabilitáció. Amit akarsz. Aztán abbahagyták, többet nem kísérleteztek velem. Akik ezt nem bírták cérnával, azok csapdába estek. Mint az említettek is.
Mert az a mai, viszonylag fiatal olvasó, aki nem élt abban a rendszerben, vagy még gyerek volt, nem tudhatja, mit jelentett a diktatúra. Annak elbeszélni sem lehet, mert azt fogja mondani, hogy a személyes gyűlölet túlzásra késztet. És nagy százalékban vélekednek úgy a szerencsétlenek, hogy jobb volt akkor élni. Persze már akinek! (Azt azért tegyük hozzá, hogy azt a rendszert ugyan nem ismerték, de ismerik a mai nyomorúságunkat, különösen az állástalan vagy alulfizetett fiatalok.) Emberkaméleonok Nyilván mindenkinek, Veress Zolinak is, a már túlra költözött Varró Jánosnak is megvan a maga története, amelyet Zoli, ha röviden is, de becsülettel elismert és megmagyarázott (talán jobb lett volna a „leleplezés” előtt). Varró János ezt nem tette meg, önéletrajzi visszaemlékezésében (Erdélyi sorsvallató – Egy erdélyi ’56-os utolsó vallomása, Kecskemét, Korda Kiadó, 2008) sem. Kár.
Nem árt azonban a történtekhez azt is hozzátenni, hogy igen sok esetben a „tolvaj kiált tolvajt”. Naponta vagyunk elképedt tanúi annak, hogy mennyi emberkaméleon szaladgál jobbra érdemes hazánkban. Én nem találtam túlzásnak a budapesti Terror Háza „nyilas testvér” átöltözését harcos kommunistává. Nálunk sincs másképp.
Volna a Krónikában olvasott két íráshoz, a Bereczky-Veress Bíborkáéhoz és a Szőcs Gézáéhoz kapcsolódó véleményem, elvi problémám. Az csak természetes, hogy szeretjük szüleinket, akik védtek és támogattak mindenkor minket, olykor saját életminőségük rovására is. Már az esetek többségében. Persze van kivétel is, például amikor apa jelent a fiáról, még ha „paródiába illő módon” is.
Ez ugyanis megbocsáthatatlan aljasság, és az írott, valamint bármelyik íratlan törvénynek ellentmond, tisztelt Szőcs Géza úr. Bereczky-Veress Bíborka édesapjának – bár nyilván jólesett neki – nincs szüksége arra, hogy gyermeke az ő személyes elszámolnivalójába avatkozzék, sőt nem is ajánlott, az elfogultság miatt.
Persze a pozitív elfogultságra gondolok. Próbáljuk megérteni, hogy ez csakis magánügy. Szőcs Géza pedig ne akarjon – nagylelkűen – apjának, aki emlékezetem szerint minden alkotó kemény, szigorú, olykor gunyoros bírálója volt, menlevelet adni. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy ő akarja helyrehozni apja – enyhén szólva – hibáját. Szőcs István vállalt valamit, amit eddig gondosan eltitkolt. Ez – lásd fentebb – szintén csakis rá tartozik. Szőcs Géza a múlt rendszer üldözöttjeként elhagyta hazáját, hogy távolról tegyen érte, majd hazajött, itthon folytatni kinti tevékenységét népe javára. Ez dicséretes, ez tartozik rá, és nem az apja múltjába avatkozni.
Esterházy Péter Javított kiadás (Budapest, 2002) című könyve zárómondatainak egyikével fejezem be: „Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult, és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebb fele legyőzte őt”.
Puskás Attila
A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Kraszna
Díjátadó az ifjú hírhozóknak
A Hírhozó program rendhagyó évnyitóját tartja január 14-én Krasznán a Cserey-Goga Iskolacsoport a Harmónium Egyesület Aprólépés csapatával együttműködve. A projekt célja, hogy a tudatosságot hirdesse és igyekezzen rávilágítani a felelős döntés fontosságára, következményére: legyen szó identitáskeresésről, vásárlásról, vagy tanulásról.
Az esemény egyben a Hírhozó program Szilágy megyei nyitánya, valamint a www.aprolepes.hu ifjúsági zöldportál erdélyi bemutatkozása. Az együttműködés alapja, hogy az Aprólépés weblapon zajló víztakarékossági és energiatakarékossági versenyen a Cserey-Goga Iskolacsoport Biológiai Köre nagy sikerrel szerepelt. Első és második helyek és oklevelek sokasága kerül/került így Szilágy megyébe. Az együttműködés személyes találkozássá nőtte ki magát, és továbblépett a szórványmagyarság híreit megosztó közös gondolkozás irányába is – áll az eseményt meghirdető sajtóközleményben.
A program célja az élményszerű ismeretátadás, a már tanultak elmélyítése, gyakorlati megoldások elsajátítása ökofilmklub, mozgásos vetélkedők, kvízek és tárlatvezetés során.
A rendezvény programja a következőképpen alakul: a meghívottak reggel 8–9 óra között érkeznek, ismerkednek az iskolával és vezetőségével. 9–11 óra között hírnökképző tanfolyam, mozgásos vetélkedő, öko–filmklub, kvíz várja a résztvevőket. 12 órától a díszteremben rendhagyó tárlatvezetés (20–30 fő részére), majd az ünnepélyes díjátadó következik, benne a díjnyertes alkotások (versek, mesék) előadása a szerző tolmácsolásában, a Bokréta néptánccsoport fellépése, a Tinikomédiások fellépése, az Aprólépés kalendárium átadása az alkotóknak.
14 órától a nyerteseket megvendégelik öko-bio falatkákkal.
A Hírhozó projekt általános célja a szórványtelepüléseken élő magyar ajkú lakosság bevonásával egy hírnök-hálózat (valamint egy ezt támogató szórványmagyar közösségi weboldal) létrehozása, amely elősegíti a szórványtelepüléseken élők aktív közreműködését saját településük hiteles és naprakész megismertetésében, ezen keresztül az anyaországbeli és a határon túli magyarokkal való közvetlen kapcsolatépítésben. Célul tűzi ki továbbá a kulturális identitás megőrzése szempontjából kulcsfontosságú fiatal generáció megszólítását és mozgósítását, egy olyan rendszeres (napi vagy heti szintű) kapcsolattartásra épülő, a Kárpát-medence számos magyarlakta területére kiterjedő együttműködési hálózat kiépítését, amely közös civil, oktatási vagy kulturális projektek kidolgozását teszi lehetővé a jövőben, valamint a lakossági (személyes) kapcsolatok kiépítését.
A projekt célterülete elsősorban Hunyad, Temes, Arad, Bihar és Krassó-Szörény megye, ugyanakkor a projekt keretében kapcsolatfelvétel, illetve érték- és helyzetfeltárás céljából olyan új területekre is ellátogatnak (Szilágy megye, Felvidék), ahol az együttműködésnek még nincsenek előzményei. Cél a partnerségi hálózat folyamatosan bővítése, amíg az lefedi a teljes Kárpát-medencét.
A projekt számos olyan innovációs lehetőséget rejt magában, amelynek révén a határon átnyúló kapcsolatokat az élet különböző területeire kiterjeszthetik majd (pl. QR kódok kihelyezése a könnyebb tájékozódás érdekében, skype-os magyaroktatás, pályázati partnerközvetítés, közösségi játékok (memóriajáték magyar nevezetességekkel, kvízjáték stb.), így sikeres megvalósítás esetén a jövőben mintául szolgálhat a szórványmagyarság helyzetének javítását célzó projektek számára.
A projekt megvalósításában együttműködő partner az Algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központ Egyesület és a Cserey-Goga Iskolacsoport. Az Egyesület általános célja, hogy a romániai magyar diaszpóratelepülések lakosságát különböző állandó jellegű közösségi programok szervezésével (pl. nyári táborok, konferenciák, műhelyek stb.) összefogja, életben tartva ezzel a szórványtelepülések közötti formális és informális kapcsolatokat.
Ugyanakkor Krasznán az érdeklődők ízelítőt kaphatnak hírnökképzésből tanfolyamunkból. A képzést 3 napos turnusokban (egy csoport 12–15 fő) március 9–17 között tartják, ifjúsági és felnőtt kategóriában is. Az érdeklődők a hír- és eseményírás, a képkészítés, a webszerkesztés alapjaival ismerkedhetnek meg. Jelentkezni (az életkor megadásával) az info@harmonium.hu címen lehet. Tárgy: hírnökképzés. A képzés ingyenes, a szállást és az étkezést a szervezők biztosí
Szabadság (Kolozsvár),

Egyenruhás államfő, stratégia nélkül
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Évértékelő beszélgetés Juhász Bélával, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójával
Segítséggel lehet a negatívumból pozitívum
Bár még tanévet nem zárt, de egy új évet kezdett a Csiky Gergely Főgimnázium is, ennek apropóján arra kértük Juhász Béla igazgatót, hogy értékelje a 2012-es évet.
Az iskola életében is – mint minden másban – voltak pozitívumok, negatívumok, melyekről az ember nem szívesen beszél, viszont ügyességgel, talpraesettséggel és segítséggel lehet pozitívum a negatívumból is.
– A 2012-es évre visszatekintve mi az, amiről szívesen beszél és mi az, ami negatívumként maradt meg Önben?
– Szívesen beszélek arról, hogy a 2012-es év is komolyabb gondoktól mentes volt. Arról, hogy a Csikyt az elmúlt évben is „tenyerén hordta” Király András oktatási államtitkár barátunk és Bognár Levente, Arad alpolgármestere, az RMDSZ megyei elnöke. Jól emlékszem arra a telefonhívásra, amely a minisztériumból értesített: indulhat Bukarestbe egy gépkocsivezető, hogy elhozza a vadonatúj 16+1 személyes iskolabuszt. És meglett hozzá az anyagi háttér is: üzemanyag, járulékos költségek térítése, és nem utolsó sorban egy sofőri állás. Az év második felében sikerült a városi tanács költségvetés-kiegészítése során jelentős összeget kapnunk arra, hogy diákjaink biztonsága érdekében szerződést kössünk egy őrző-védő céggel.
Igen jelentős sikernek könyvelhetjük el az államtitkár közbenjárását a minisztériumban, aminek nyomán – országos premierként – engedélyezték kettéosztani a kilencedik reál osztályt matematika–informatika, illetve természettudományok szakra.
A Kincskereső Óvodáról se feledkezzünk meg! A tavalyelőtt beindult napközis csoport igen sikeresnek bizonyult: negyedével nőtt a gyereklétszám. Ősztől kaptunk egy fél dadusállást, amelyre régóta vártunk. A nyár folyamán a szomszédos katasztrófavédelmi felügyelőség átadott az óvodának egy 35 négyzetméteres helységet, amelyből csinos kis ebédlőt varázsolt a városi tanács munkacsoportja. Egyúttal más javításokat is elvégeztek, például, kicserélték a repedezett padlócsempét. S – gondolom – nem árulok el titkot, hogy az év vége felé elkészült az óvoda új épületszárnyának látványterve (tornaterem, a tetőtérben könyvtár). Alpolgármesterünk szerint számíthatunk rá, hogy nyárára megkezdik az építkezést.
Arról is beszélnék szívesen, hogy az iskola régi épületének földszintjén beindult a 25-ös létszámú előkészítő osztály frissen kimeszelt két teremben, vadonatúj bútorzattal és felszereléssel, remekül felkészült, igen hozzáértő tanító irányításával.
Amit negatívumként említhetnék, arról nem szívesen beszélek. Talán csak annyit, hogy elszomorító volt tapasztalni a gyerekek karácsonyi műsorsorozata előtt, hogy a lezúduló hó súlya alatt, egyik hajnalon beszakadt a díszterem előterének műanyag mennyezete. Egy telefonhívás az alpolgármesternek, fél órán belül a helyszínen a szakértői bizottság, majd a javító brigád, és három napon belül megtörtént a helyreállítás. Lám, így lesz a negatívumból pozitív eredmény!
– Ön már csaknem három éve tölti be a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói posztját. Mi az, amit szem előtt tartott és tart a mai napig is a diákság érdekében?
– A Csiky Arad megye egyetlen iskolája, ahol hároméves kortól az érettségiig anyanyelven, magyarul tanulhatnak a gyermekek. Ebből adódóan igen sokszínű a gyerekanyagunk. Céljaink is sokrétűek. Nagyon szeretnénk, hogy diákjaink jól érezzék magukat itt, e régi-új falak között, szívesen töltsék itt fiatalságuk jelentős részét, miközben olyan tudásanyagot sajátítanak el, amellyel bátran elindulhatnak az életben, egészséges magyarságtudatuk alakuljon ki, tanuljanak meg anyanyelvükön gondolkodni, álmodni.
– Az iskola épülete, felszereltsége, a tanítási körülmények, az oktatás minősége... Meg van ezekkel elégedve?
– Épületeink felszereltsége, a tanítási körülmények – szerintem – kielégítőek. Állítom ezt, figyelembe véve, hogy nemrég kaptuk meg az új épületszárnyat hat kényelmes osztályteremmel, tágas könyvtárral és a Tóth Árpád nevét viselő közösségi teremmel, amely egyre inkább diákjaink és általában az aradi magyarok kedvelt találkozóhelye lett, ahol könyvbemutatót és megemlékezést, tudománynépszerűsítő előadást, mesemondó-versenyt, diákszínjátszó-találkozót, néptáncbemutatót vagy országos általános műveltségi vetélkedőt rendeznek.
Száz férőhelyes bentlakásunk a város egyik legjobb internátusa. Bentlakó diákjaink nagy része ösztöndíjat kap.
Az oktatás, a körülményekhez képest, figyelembe véve a szórványoktatás buktatóit – szerintem –, megfelelő. Tanári karunk igen jó képesítésű, többen első fokozatú képzettséggel, vagy doktori címmel rendelkeznek.
Álmaink között szerepel az iskola meg a bentlakás udvarának rendezése, sportpályák létrehozása. A látványtervek elkészültek, az anyagi háttér egyelőre nem biztosított.
Reméljük, hogy idén folytatódik a régi iskolaépület meg a bentlakás hőszigetelése, végre kijavítják az elavult lefolyórendszert és tavasszal új tetőszerkezetet kap a díszterem.
– A szülőket mennyire vonják be a tanintézmény munkájába? Vannak-e visszajelzések részükről, pl. a diákok eredményeit illetően?
– Az iskola kapuja, a tanári bejárata, illetve az igazgatói iroda három (!) ajtaja állandóan nyitva áll a szülők előtt. Megbeszéljük a gondokat, teendőket, és ha kell, segítséget kérünk. És általában kapunk. Példaként említeném a tanév eleji takarítás, csinosítás, meszelés, mázolás pillanatait. Mindenképpen meg szeretném említeni, és főleg megköszönni azt az önzetlen anyagi segítséget, amelyet elsősorban egykori diákjaink nyújtanak cégeiken keresztül vagy magánszemélyként, alkalomadtán célirányosan.
– Juhász Béla is volt diák. Ha összehasonlítja az akkori oktatást, diákéletet a mostanival, mit lát?
– Amikor a jelenlegi Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjében, az Aradi 3-as számú Középiskolába jártam, mindössze 16 osztálya volt az iskola nappali tagozatának: évfolyamonként két párhuzamos osztály a magyar tagozaton és kettő a román tagozaton, a kettőből egy reál és egy humán szakos. Általában a városban sokkal kevesebb volt a középiskolai osztály. Ezért a középiskolába jobban megrostált, válogatott „csapatok” kerültek.
A diákélet sokban hasonlított a mostanihoz. Bár erről rengeteget lehetne mondani. Annyit mindenképpen meg kell hagynunk, hogy a mai diákok nyíltabbak, merészebbek, s talán őszintébbek, mint mi annak idején.
– Hogy érzi magát a megye egyetlen magyar nyelvű tanintézménye igazgatójaként?
– Rendkívüli megtiszteltetésnek tartom, hogy elfoglalhatom ezt a tisztséget. Éppen ezért igyekszem eleget tenni minden elvárásnak, szolgálni az aradi magyar nyelvű oktatást, amíg erőm megengedi.
Juhász Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen I.
Az új vezetőség összeállításánál már az első órákban figyelembe vették a város etnikai szerkezetét. Ebben közrejátszott az is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen a tüntetéseken a magyar munkások.
A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.
A temesvári eseményekről szóló nem hivatalos hírek hamar megérkeztek Marosvásárhelyre. A levegőben ott vibrált valami feszültség. A bátrabbak baráti, szakmai körökben viszonylag nyíltan hangoztatták véleményüket, az óvatosabb személyek csak suttogva adták tovább a rendelkezésükre álló híreket. December 17-én több katonai egységet, így a marosvásárhelyieket is, riadóztatták. A módszerek helyi szinten is kísértetiesen hasonlítottak azokhoz az eljárásokhoz, amivel a pártvezetés szokás szerint reagált különböző kiélezett helyzetekben:
a mozgósítás és az ideológiai indoktrináció ötvözése.
A diktatúra közvetlen kiszolgálói és követői december 18–20. között félelemből vagy meggyőződésből, az önámítás utolsó erőforrásait felélve ismételten kifejezték lojalitásukat Nicolae Ceauşescu rendszeréhez. December 20–21-én több intézményben és vállalatnál is elítélő gyűléseket szerveztek, amelyeken a jelenlevők (sokszor nem túl nagy lelkesedéssel) elítélték a temesvári eseményeket.
A helyzet rendkívül feszült volt. A gazdasági megszorítások, a kialakult nemzetközi- és belpolitikai helyzet téves lereagálásának következményei a társadalmi tűréshatárt súrolták. A különböző váltásokban, munkacsoportokban a vezető hangadók már nyíltan beszéltek az esetleges megmozdulások lehetőségéről.
Szintén december 21-én, a reggeli órákban a marosvásárhelyi katonai parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy vezényeljenek ki csapatokat a város különböző pontjaira és akadályozzák meg, hogy a tüntető csoportok eljussanak a városközpontba, a megyei pártszervezet székházához. A pártszékházat és a városközpontban levő intézményeket a különböző katonai és rendfenntartó alakulatok együttesen biztosították.
December 21-én délelőtt 11 óra körül az Imatextől a munkások egy része a központ felé indult. Az váltotta ki az első ellenállást, hogy alá akarták íratni velük a temesvári megmozdulásokat elítélő nyilatkozatot.
Újabb tüntetők csatlakoztak hozzájuk az IRA-tól és a Metalotechnicától. Az Imatextből érkező hírekre reagálva a pártvezetés a gyár irányába küldött két autó Securitatés kiskatonát és milicistát lőszer nélkül. A parancsokat a megyei pártvezetés telekonferencián kapta meg. A rendőrségnek még ekkor sem kommunikálták le hivatalosan, hogy valójában mi is történt Temesváron. A karhatalmi szervek és a pártvezetés megpróbálta rávenni az embereket arra, hogy menjenek haza. A tömeg egy része szétszóródott, egy kemény, kb. ezres mag viszont a járdákon túljutott a kordonon, amelyet időközben vissza is vontak a város központjába. A tömeg végül a katona- és rendőrkordonnal védett megyei pártbizottság elé érkezett, ahol követelte, hogy a megyei első titkár, Viorel Igreţ tárgyaljon velük.
Estére a tömeg megfogyatkozott. Ennek a hatására néhány vezető úgy döntött, hogy megpróbálnak újabb embereket toborozni a lakónegyedekből. A „toborzó menetből” a város központjába visszatérő tömeget katonai- és rendőrkordon fogadta. A karhatalmi szervek néhány embert kiemeltek és elszállítottak, majd könnyfakasztó gránátokkal és vízágyúval próbálták szétoszlatni a tüntetőket.
Este kilenc körül eldördültek az első lövések.
Egyes visszaemlékezések szerint a Grand szálló, a Kultúrpalota és a Posta épülete környékén 70-80 tüntetőt tartóztattak le azon az estén. Többségüket rendőrség terepjárókba ültették és a Securitate épületébe szállították, ahol többüket bántalmazták.
A karhatalmi védelmi gyűrű egész éjszaka őrizte a pártszékházat. A helyi nómenklaturisták egy része és a bukaresti küldöttek a pártszékházban töltötték az éjszakát.
1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. A megyei kórházban 18 sebesültet ápoltak, de ezek száma jóval nagyobb volt, a következményektől tartva sokan otthon látták el sebeiket.
A december 21-i marosvásárhelyi történésekről hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét.
A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
22-én reggel 6-kor a rendőrség újabb parancsot kapott, hogy le kell zárni a főteret, mert tüntetés lesz újra. A reggeli órákban valóban újra tüntetni indultak a munkások, ezúttal az előző napinál is nagyobb számban. Király Károly emlékirataiban azt írja, hogy őt több gazdasági egység (Ilefor, Bőrgyár, Konzervgyár) küldöttsége kérte fel, hogy csatlakozzon a tüntetőkhöz. Király elfogadta és a tömeggel együtt érkezett meg a központba.
Menet közben körvonalazódtak a tüntetők első kérései: Ceauşescu lemondása, a Securitate felszámolása, egyenlő bánásmód minden állampolgárnak nemzeti hovatartozástól függetlenül, általános sztrájk Ceauşescu bukásáig, szolidaritás Temesvárral. A tömeg több jelszavat skandált, többnyire román nyelven: Fără violenţă! (Erőszak nélkül), Vrem cu Timişoarara! (Temesvárral vagyunk), Noi suntem poporul! (Mi vagyunk a nép), Libertate! (Szabadságot), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval). A városközpontban Király Károly, Florian Aurel és több tüntető vezér rövid buzdító beszédet mondott.
Az új hatalmi szervek megválasztása, a helyzet normalizálódása, december 22–29.
A Marosvásárhely központjában kialakult feszült patthelyzet Ceauşescu futásának hírére oldódott fel. A diktátor meneküléséről szóló hír hallatára a helyi a pártvezetők zöme a pártszékház hátsó felén, a pártszállón keresztül, amint tehette, elhagyta az épületet. Akik maradtak, hangosítást szerveztek, beszélni szerettek volna a tömeggel.
12,30 körül a tüntetők egy része behatolt a pártszékházba, ahonnan könyveket, iratokat, képeket, pártcímereket dobáltak ki, amit a tömeg üdvrivalgás közepette fogadott, összetört, illetve meggyújtott. A véleményformálók, vezetők a Kultúrpalotába hózódtak vissza. Onnan beszédet intéztek a téren levő tömeghez és elkezdődtek az első tárgyalások.
A tömeg egy része a Securitate épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Ott két részre szakadva vonultak az épület két bejáratához. A Securitate munkatársai, alkalmazottai különböző menekülési útvonalakon elhagyták az épületet. Az első szónoklatok du. kettő körül hangzottak el. Rövid beszédet mondott többek között: Făgărăşan Angela, Florian Aurel, Király Károly, Man Nistor, Sütő András. Királyt, aki fél háromkor intézett beszédet a téren levőkhöz, a tömeg hangos ovációval fogadta.
A 22-i eseményeknek két kiemelkedő fontosságú pillanata volt.
Az első a diktátor házaspár bukásának pillanata és megyei pártvezetés ebből bekövetkező hirtelen visszavonulása. A második fontos történés a kialakult politikai vákuum kitöltésének pillanata volt.
Délután kettő körül a tüntetők vezérei, szószólói mellé megérkezett egy etnikailag vegyes értelmiségi csoport, amelyik átvette az események irányítását: Király Károly, Sütő András, Man Nistor, Florian Aurel, Mihai Sin stb. Olyan személyekről van szó, akik kellő késztetéssel rendelkeztek és feljogosítva érezték magukat az előző rendszer bánásmódja miatt arra, hogy véleményt alkossanak, hogy beszéljenek a tömeghez, hogy befolyásolják az események alakulását.
A Kultúrpalotában így összegyűlt vezetők eldöntötték, hogy létrehozzák az első listákat az újonnan javasolt vezetőkről. Közös megegyezéssel (habár voltak őt ellenző szórványos bekiabálások is) végül Király Károlyt jelölték első számú vezetőnek, helyetteseinek pedig Man Nistort (egykori politikai fogoly) és a tüntető csoportok élén tevékenykedő Sorin Moldovant (a Vegyipari Kombinát munkása).
Az új szerv képviselői közölték Bukaresttel, hogy Marosvásárhelyen minden rendben van, stabil a helyzet. Ugyanazon az estén megszervezték az üzletek, intézmények védelmét is, amelyet trikolóros karszalagos forradalmárok láttak el. A lakosság a tömbházak védelmét szervezte meg egy esetleges, a civil lakosságot érhető támadás elhárítása végett.
Az új megyei vezetőség összeállításánál a jelenlevők már az első órákban figyelembe vették a térség és a város etnikai szerkezetét is.
Így, más magyarok által is lakott erdélyi nagyvárosokkal (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) ellentétben, Marosvásárhelyen többnyire a megyei nemzetiségi arányoknak megfelelően voltak jelen magyarok az új vezetőségben, és a megye élén is egy magyar nemzetiségű vezető állt.
Abban, hogy ez így alakult, szerepet játszott az a tény is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen az utcákon, a tüntetéseken a magyar munkások.
A Maros megye élére álló új hatalmi szerv képviselői azonnal, feltételek nélkül elfogadták a Ion Iliescu köré csoportosuló új román vezetést. Király visszaemlékezése szerint, az új megyei vezetőség még aznap este találkozott a hadsereg, a rendőrség és a Securitate képviselőivel, ahol tisztázták a kialakult helyzetet, és azt is, hogy a bukaresti utasítások alapján a Securitate a hadsereg alárendeltségébe került.
Király beleegyezett abba is, hogy azok a securitatés alkalmazottak, akik veszélyeztetve érezték családjuk és önmaguk testi épségét, elmenekítsék a városból a családtagokat olyan településekre, ahol nem ismerték őket.
Másnap, december 23-án reggel zajlott le Marosvásárhely főterén, ahogy a korabeli sajtó nevezte, az első szabad népgyűlés, ahol több helyi vezető mondott beszédet. Délután ismét tanácskozásra ült össze az új hatalmi szerv, tisztázni a helyzetet és kiegészíteni a sorokat. Megalakult a Nemzetmegmentési Front Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (NMF MMIT).
A tanácsba a fontosabb gyárak, üzemek, intézmények, a hadsereg és a történelmi egyházak küldöttei kaptak helyet, ezek között természetesen nem hiányoztak az ún. önjelölt küldöttek sem. A rend és fegyelem megőrzése mellett az új hatalmi szervek legfontosabb feladata az volt, hogy biztosítsák a lakosság számára az alapvető életfeltételeket: melegítés, világítás, élelmezés. 23-án első lépésként megalakult a lakosság élelmezéséért felelős biztosság, kinevezték a mezőgazdaságért felelős munkatársakat és az orvosi ellátást koordináló munkacsoportot. A fenti bizottságok hatáskörébe tartozott a segélyszállítmányok rendszerezése és szétosztása.
23-án elkezdődött az üresen maradt városi vezetés megszervezése is. Első ízben a megmozdulások során keletkezett űrt betölteni kívánó értelmiségiek jelentkeztek, akik megalakították az ideiglenes városi tanácsot, egyelőre szakbizottságok felállítása nélkül.
A városi tanács első felállásban magyar többségű volt. 24-től a hadsereg képviselője, Ioan Judea ezredes töltötte be az elnöki tisztséget, Sanda Veronica Moldovan és Weszely Tibor voltak az alelnökök, a titkári pozícióba pedig Iuliu Suciut választották meg. 1990. december 31-én a kora délutáni órákban az NMF városi elnöke, Ioan Judea találkozott a rendőrség képviselőivel és bejelentette, hogy egyetlen rendőrt sem menesztenek, a problémás személyeket más vidékre helyezik.
A megye jövőjét illetően január 3-án került sor az első fontosabb politikai eseményre, a helyi vezető szervek újraválasztására. A december 22-én jellemző eufóriát felváltották a különböző érdekcsoportok és személyek közötti viták. A legfontosabb kérdés az volt, hogy ki örökli az időközben Bukarestbe, az NMF országos vezetésébe hívott Király Károly megyei elnöki tisztségét.
A hadsereg képviselői fontos pozíciókat követeltek maguknak, illetve felmerült az etnikai arányok kérdése is. A több órán át tartó vita után egyfajta kompromisszumos megoldás született. Király maradt elnöknek, de munkáját három alelnök hivatott segíteni. A hadsereg-pártiak viszont némi előnnyel zárták a szavazásokat, hisz országos szinten is egyedi módon Ioan Scrieciu tábornokot ún. első alelnöknek választották meg, Gâlea Valert és Kincses Elődöt pedig alelnöknek. Az első alelnöki tisztség azért volt fontos, mert Király távollétében gyakorlatilag Ioan Scrieciu állt a megye élén.
A megyei szervek összetétele a következőképpen alakult: Baculea Dan jegyző, Pop Dorel - Ifjúsági bizottság, Man Nistor - Oktatás és tudományért felelős bizottság, Virág György - Gazdasági bizottság, Mihai Sin Kulturális bizottság, Hârşan Viorel - Ökológiai bizottság és Jakabffy Attila - Kisebbségi bizottság.
Régi-új elit Maros megyében és Marosvásárhelyen
Romániában, így Maros megyében is a diktatúra szorítása miatt nem szerveződött meg egy jól körülhatárolt ellenzéki mozgalom. Többek között ennek tudható be az is, hogy a helyi pártvezetés összeomlását követő vákuumban egy viszonylag heterogén csoport jelentkezett, akik között az első fázisban megtaláljuk a tüntetők néhány vezéregyéniségét (Sorin Moldovan, Făgăraş Angela), illetve azokat a személyeket, akik erre a történelmi szerepkörre önkéntesen jelentkeztek: egykori politikai foglyok (Man Nistor), Ceauşescuval szembeforduló értelmiségiek, egykori nómenklaturisták (Sütő András, Király Károly).
Az idő múlásával, december 23-án ez a csoport kiegészült a különböző megyei gazdasági egységek, kulturális intézmények, egyházak és a hadsereg képviselőivel. Az első órákban, napokban a közös ellenségkép és a hatalomváltás okozta zűrzavar orvoslása fogta össze ezt a minden szempontból heterogén csoportot. A tüntető munkások vezérei és a gyárak küldöttei egyértelműen a technikai értelmiség felé billentette a mérleg nyelvét.
Nyilvánvaló volt, hogy a közvélemény kritikájának leginkább kitett megyei és városi tanácsba nem kerülhettek be elvileg olyan személyek, akik a közvélemény előtt is ismert vezető politikai tisztséget töltöttek be a Ceauşescu korszakban. Kivételt Király Károly, Sütő András vagy Ion Scrieciu jelentettek. Király és Sütő KB tag, illetve póttag volt, Scrieciu pedig vezető katonatisztként tagja volt a hatvanas évek végén a megyei pártbizottságnak. Sütő (aki január elején amúgy is lemondott) és Király esetében a nemzetiségi jogokért történő kiállás, kvázi disszidensként való megítélésük adott legitimációt és ismertséget, Scrieciu pedig a diktatúra puhább időszakában töltött be a közvélemény számára teljesen ismeretlen tisztséget.
Király Károly személyében egykori nómenklaturista, magyar származású vezetője volt Maros megyének. A diktatúra bukásának pillanatában ő volt az a személy, aki kellő ismertséggel, tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy az események élére álljon és, hogy Bukarestben és Marosvásárhelyen is egyaránt elfogadják. A hetvenes évek elején került ki a pártvezetésből, önkéntes alapon. Ez viszonylag elegendő időintervallum volt ahhoz, hogy a köztudatban megkopjon a pártaktivista múltja, habár, mint említettük, történtek erre nem túl erőteljes utalások.
A Szabad Európához intézett levelei, amelyben a diktatúra nemzetiségpolitikáját bírálta, nagy népszerűséget eredményeztek számára a magyar lakosság körében. Jó kapcsolati tőkével rendelkezett Bukarestben, az új vezetés egykori nómenklaturista részlegét személyesen is ismerte.
Úgy tűnt, Király személye az első napokban mindenki számára garanciát jelentett. Bukarest és Iliescu azt remélhette tőle, hogy Maros megye nem fog a radikalizmus útjára lépni, a marosvásárhelyi magyarok pedig az etnikai ügyek képviselőjeként tekintettek rá. A helyi románság és a román elit pedig azt nyugtázhatta, habár magyar vezető került a megye élére, legalább olyan személyről van szó, aki valamikor integrált része volt a román államvezetésnek.
Ami az etnikai arányok tiszteletben tartását illeti – elsősorban a magyar képviselők jelenlétére vonatkozóan – már az első pillanatokban kihangsúlyozták annak fontosságát. Megjegyzendő, hogy a kérdés érzékenységét a román képviselők többsége is belátta már az elején és a rendszerváltás első napjaiban komolyabb kifogások ez ellen nem hangzottak el.
A román fél számbeli túlsúlyát amúgy egyetlen fórumon sem veszélyeztette semmi, ugyanakkor magyarok is elfoglalhattak néhány fontos pozíciót. Megyei szinten ebben nagy szerepet játszott Király Károly, aki, mint említettük, megfelelő taktikai érzékkel hozott pozícióba néhány személyt a közvetlen környezetéből.
Az 51 tagú megyei tanácsban 28 román képviselőt választottak be, 20 magyart és három németet. A megyei tanács végrehajtó bizottságának öt román és négy magyar nemzetiségű tagja volt. A városi tanácsnak 13 magyar tagja volt, 12 román és egy német. A tanács élén Judea ezredes személyében román elnök volt, a városi végrehajtó bizottságban pedig négy-négy román és magyar, illetve egy német tag volt.
Novák Csaba Zoltán
Transindex.ro,

Kuti Csongor
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Tükör által homályosan
Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára.
Lectori benevolo
Jelen írás nem tudományos cikk, vagy annak vázlata, mindössze néhány felvetéssel kíván hozzájárulni Könczei Csilla szekusblogja kapcsán kialakulóban lévő közvitához. Írásom nagy mértékben támaszkodik Katherine Verdery: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe című közlésére, melynek következtetésével bizonyos fokig egyetértek.
E sorok írója 1989 tavaszán, nem sokkal 14. életévének betöltése után, néhány vele egykorú osztálytársával együtt, mintegy születésnapi ajándékként, megkapta KISZ tagkönyvét. Egyikünknek sem jutott eszébe tiltakozni. Majd decemberben, a csíkszeredai télben felbuzgó forradalmi hangulatban, öcsém közreműködésével, azonmód megcsonkítottam, majd elégettem és szétszórtam, mint Adolf Eichmann hamvait a Földközi tenger felett.
Szeku Tizenkét évvel később, kötelező sorkatonai szolgálat címén Csíkszeredából Slatinára teleportáltak, egy olyan belügyminisztériumi egységhez, ahol meglepetéssel tapasztalhattuk: javarészt a közalkalmazotti elit soraiból származó csemeték társaságába keveredtünk, akik egy szépreményű belügyi vagy SRI-s karrier irányába igyekeztek innen dobbantani, okosan lerövidítve a tiszti karhoz az akadémián át vezető lényegesen tekervényesebb utat.
Így alkalmam akadt találkozni a Gagyi József által felelevenített CI-tiszt 2001-es változatával. Hat hónap slatinai tartózkodás alatt kiderült: mindent tudnak, amit egy huszonéves kezdő jogász kapcsolatairól tudni érdemes. Besúgókat ugyan már nem toboroztak, de bő évtizednyire a diktatúra bukása után, igencsak kényelmetlenül merült fel a gyanú: talán mégsem úsztuk meg.
A társasági kapcsolatokban rejlő erőtől (l.: a társasági oldalak szerepe az arab „forradalmakban”) tartott a diktatúra is, így a szeku kiemelkedő feladata volt a kapcsolati hálók feltérképezése, azok ellenőrzése a kollaboránsok által. E logika mentén azon személyek lettek kiszemelve beszervezés céljából, akik nagy mozgástérrel, jó kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Verdery szerint éppen ez okból exponáltak is voltak, hiszen sok esetben családtagjaik, barátaik oltalmazásának szándékával, vagy kiterjedt ismeretségi körükben észlelt „gyanús” tevékenységgel kapcsolatban kerültek beszervezésre (Verdery 2012). Általánosítani azonban fölösleges: minden egyes történet egy külön dráma, és a szereplők motivációinak magyarázatát csak esetenként lehet értelmezni.
A szeku érdeklődése tehát nem csak az egyénre, hanem annak szociális kapcsolataira is kiterjedt, és sikerének kulcsa részben abban rejlett, hogy a rendszer maga az autonóm egyén helyett az arctalan tömegre épült: a diktatúrában nem voltak egyéniségek. Ilyetén a kollaboráció sem egyéni, hanem hálózati tevékenység volt, ami természetesen igen nagy kiterjedésű apparátust, és számos besúgót igényelt. (A besúgókat más besúgók figyelték, így többségük egyszerre volt „bűnös” és „áldozat”.)
Kételkedem azonban Stefano Bottoni kijelentésében, mely szerint az együttműködők jelentették a többséget. A keletnémet titkosszolgálat archívumának adatai alapján mintegy 178 ezer besúgóból és 93 ezer ügynökből állhatott az apparátus, eszerint nagyjából 35 keletnémet állampolgárra jutott egy szekus. A Stasi pedig – elméletileg – lényegesen aktívabb volt, mint a Securitate (180 km dosszié 35 km-rel szemben ), nincs okunk hát feltételezni, még a magyar kisebbség tekintetében sem, hogy nálunk rosszabb volt az ártatlan-kollaboráns arány (Verdery 2012).
Lusztráció A hálózat a személytelenségre, a kapcsolatai, semmint önálló cselekedetei által meghatározott egyénekre épült. Ezzel viszont a jogállamiság elvei szerint működő igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Az alkotmányos jogok védelme megköveteli, hogy a bíróság a kollaboránsokat egyénként kezelje, ez viszont a történelmi realitások torzult percepciójához vezetne (Verdery 2012).
A bíróság egyének és azok cselekedetei felett ítélkezve tud jogorvoslatot nyújtani, azonban nem ülhet törvényt a történelem, egyes rendszerek vagy ideológiák felett: a történelmi jóvátétel nem tartozik hatáskörébe.
Midőn hamvai szétszórattak a Földközi tenger felett, Adolf Eichmann elnyerte méltó büntetését a náci gyilkológép működésében betöltött szerepéért. A halálos ítélettel végződő per azonban nem tartozik a nemzetközi büntetőjog történetének mérföldkövei közé. Az igyekezet, amellyel a jeruzsálemi bíróság megpróbálta az Eichmann pert a nácizmus és az antiszemitizmus perévé átlényegíteni, míg történelmileg és emberileg is érthető, jogi szempontból helytelen. Bár metafizikai szőrszálhasogatásnak tűnhet (Aschheim 2001), de nem elhanyagolható különbség Eichmann cselekedetei és a zsidóság szenvedései között az a tény, hogy csakis az előbbi kategória képezheti büntetőjogi per tárgyát (Arendt 1963).
A jogelméleti részleteken túlmenően azonban az Eichman sztori jól illusztrálja, miként válhat szörnyeteg bármelyik átlagemberből. A Securitate irattáraiban is csontvázak lapulnak.
A demokratikus fordulat után a hálózat léte maga tette szükségessé a tisztogatási folyamatot: a nómenklatúra tagjaiból, ügynökökből és besúgókból álló hálót szét kellett (volna) szabdalni, hogy annak tagjai ne akadályozhassák a demokratikus átmenetet. Ebben a kontextusban figyelemre méltó adalék lehet, hogy éppen a hatalomátadó kommunista vezetők szorgalmazták rendkívüli elkötelezettséggel egy erős igazságszolgáltatási rendszer és alkotmánybíróság felállítását, abban a reményben, hogy a kommunista bírói elit lecserélésére nem lesz elegendő egyetlen parlamenti ciklus. (Verdery 2012)
A „lusztráció” kifejezés maga a Csehszlovák titkosrendőrség szakzsargonjából ered, ahol a párttagok lojalitásának megállapításáért (a kevésbé megbízható káderek eltávolításának céljával) lefolytatott vizsgálatot jelölte.
Mára kellő történelmi távlattal és adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a lusztrációt egyetlen posztkommunista államban sem lehetett jogorvoslatként vagy igazságtételként értelmezni. A lusztrációs törekvések leginkább a posztkommunista politikai verseny és a parlamenti koalíciók történetei, amelyekben a lusztrációs jogszabályok nem az adott állam politikai történetének, hanem az aktuálpolitika függvényében alakultak. Általában pedig a kommunista utódpártok és politikai ellenfeleik erőviszonyait tükrözik.
A végletekig átpolitizált lusztrációs törekvések ezért képtelenek voltak megfelelni a valós, igazsággal, jogorvoslattal, jóvátétellel vagy megbékéléssel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Ez azonban paradox módon oda vezetett, hogy a néhai besúgók és ügynökök kilétére gyakran némiképp a múlt rendszerre emlékeztető be(és ugyanakkor mintegy: fel)jelentéssel derül fény: valakiről kiderül, hogy kollaboráns volt.
A lusztráció valahogyan „elszabadult” a hivatalos – politikai – ellenőrzés alól, és egy tágabb értelemben vett verseny fegyverévé vált (Verdery 2012).
Értelmezésként ide kívánkozik egy Michnik – Havel párbeszéd részlet:
„Michnik: Van egy további probléma is. Hallottam, hogy egy szlovák politikai vezető, Jan Carnogursky azzal vádolt meg egy másikat, Vladimír Meciart, hogy együttműködött a titkosrendőrséggel. Meciar ugyanezzel vádolta meg Carnogurskyt. Az egyetlen hiteles döntőbíró ebben az esetben csakis egy titkosrendőrségi tiszt lehetne. Azt hiszem, elég abszurd lenne az a helyzet, amikor a titkosrendőrség ezredesei adnak ki erkölcsi bizonyítványokat.
Havel: Ez igaz. Erre én is felhívtam a parlament figyelmét. Valóban abszurd, hogy egy demokratikus államban egy ember valamely posztra való alkalmasságának abszolút és végső kritériuma a titkosrendőrség belső aktáiból származzon.” (Michnik és Havel 1993)
Igazság Térjünk vissza a Securitate irattárához. Miféle igazságot szeretnénk felfedezni, és miféle igazság rejtőzhet a több kilométernyi dossziékban?
Kiolvasható-e belőlük egy „abszolút” igazság, vagy csak eseti, szubjektív, személyes igazságok léteznek? Fennáll-e annak veszélye, hogy az „abszolút” igazság ürügyén mintegy einstandoljuk a közösségi emlékezetet?
A szeku igyekezett leleplezni a rendszer ellenségeit. Fölfedni a látszat mögött létezni vélt igazságot, a személyes igazságokat. Az archívum ezen igazságok tárháza. A rendszer saját népességéről felhalmozott tudásának emlékműve (Verdery 2012).
Az archívum igazsága azonban számtalan tekintetben kérdéses. Sok aláírást erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással csikartak ki. Másokat egyszerűen átvertek, azt sem tudták mit írnak alá. Ugyanakkor az ügynökök motiválva voltak a minél több aláírás beszerzésére, ezért alkalomadtán „gyártották” a kollaboránsokat.
Az archívum, az egyes dossziék korántsem hiánytalanok. A volt csehszlovák StB dossziéinak mintegy 90%-át megsemmisítették vagy eltüntették, hasonló eljárás a Securitatetól sem lehetett idegen. Azt hiszem, hogy Katherine Verdery romániai származású antropológus javaslatával kell egyetértenem, aki jelenleg saját megfigyelési dossziéját dolgozza fel: tekintsük a szeku irattárát kiváló terepfeljegyzéseknek a legobskúrusabb kommunista intézmény működésének tanulmányozásában. A lusztráció zsákutcának bizonyult, a bírósági jogorvoslat nem járható út, az Igazság és Megbékélés Bizottságok, több mint 20 évvel a rendszerváltás után, már nem időszerűek.
A jóvátétel egyetlen megvalósítható formája a kommunista múlt, és annak részeként a szeku működésének feldolgozása. Hogy minden ügynökről, minden kollaboránsról kiderülhessen, milyen szerepet játszott a diktatúra fenntartásában. Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára. Különben utódaink majd szekusoknak fognak remek újrahantolásokat szervezni.
A keletnémet lusztrációról megjegyezték, hogy míg Csehszlovákia és Lengyelország bíróságai, postahivatalai és iskolái személyzet nélkül maradtak volna, ha komolyan átvilágítják a közalkalmazottakat, addig Németország újraegyesítése során épp az ellenkező probléma merült fel: felesleg mutatkozott bürokratákból, a lusztráció pedig megoldotta ezt a foglalkoztatáspolitikai dilemmát. A romániai magyar közösség szerencsés helyzetben van: a fenti problémák egyike sem fenyegeti. A kérdés mindössze annyi: van-e annyira erős civil társadalmunk, hogy megteremtse a szembenézéshez és megbékéléshez szükséges kontextust?
Felhasznált irodalom:
Arendt, Hanna: Eichmann in Jerusalem. A report on the banality of evil, Penguin books, 1963 Aschheim, Steven E. (ed.): Hannah Arendt in Jerusalem, Berkeley: Univ. of California Press, 2001 Michnik, Adam és Havel, Vacláv: Igazságtétel vagy bosszú? Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu) Verdery, Katherine: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe: Purity and Danger in Transitional Justice (Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009, ed. Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger, Oxford Univ. Press, 2012)
A szerzőről: Kuti Csongor LLM, SJD, alkotmányjogász, tudományos fokozatait a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte, jelenleg gyakorló jogász és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója
Transindex.ro,

A magyar kultúra napja – Romániai magyar programok
Romániában koncertekkel, színházi előadásokkal, szavalóestekkel és maratoni felolvasásokkal ünneplik január 22-őt, a magyar kultúra napját, amelynek keretében Szatmárnémetiben a Magyar Kultúra Hetét rendezik meg.
A Szatmárnémeti Ady Endre Társaság és egyéb helyi közintézmények és alapítványok szervezésében kerül sor a Magyar Kultúra Hetére, amely január 19. és 27. között zajlik a partiumi városban - tájékoztatták kedden a szervezők az MTI-t.
A rendezvény programja szerint egy hét alatt a szatmárnémeti közönség megtekintheti a Nagyvárad Táncegyüttes Bambucördög és Fekete sáfrán című előadását, lesz Dsida Jenő pódiumest, díjnyertes színjátszó csoportok seregszemléje és szavalóverseny. A rendezvény egyik partnere a helyi Északi Színház Harag György Társulata, amelynek művészei egyebek között Kovács András Ferenc megzenésített verseit adják elő Csillagszél címmel. Január 26-án este a magyarországi Misztrál együttes lép fel.
Marosvásárhelyen másodszor szervezik meg január 22-én azt a maratoni felolvasóestet a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek a szervezésébe az idén több helyi civil szervezet, egyetem, valamint irodalmi és médiaintézmény is bekapcsolódott.
A felolvasáson nagy szerepet kapnak a marosvásárhelyi szerzők, de a felolvasni vágyók más erdélyi magyar kortárs szerzők írásaiból is válogathatnak. Kiemelt figyelmet szentelnek az évfordulós erdélyi szerzőknek, hiszen idén ünneplik Szilágyi Domokos költő születésének 75., Páskándi Géza író születésének 80. és Karácsony Benő író születésének a 125. évfordulóját, illetve Dsida Jenő költő halálának 75., Nyirő József halálának 60., Csíki László író halálának ötödik és Wass Albert író halálának a 15. évfordulóját.
Január 20-án Székelyudvarhelyen fotókiállítás nyílik a helyi Művelődési Ház koncerttermében, ahol a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban szervezett fotótáborokban részt vett művészek alkotásait teszik közszemlére. Székelyudvarhelyen is több napos rendezvényt tartanak a magyar kultúra napja alkalmából, így lesznek képzőművészeti kiállítások, tánc- és színházi előadások, könyvbemutatók, filmvetítések, de népdalversenyre is sor kerül.
Bukarestben a Balassi Intézet és a Bukaresti Nemzeti Opera közös szervezésében koncertet hallhat a közönség a magyar zeneirodalom jelentős alkotásaiból, szinte valamennyi vokális műfajban, Borsos Edith és Anda Pop énekművész tolmácsolásában.
A magyar kultúrát 1989 óta ünneplik január 22-én, a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
MTI

Itt az idő
Mintha végre, jól elosztva a feladatokat, valóban egy cél felé kezdték volna tolni az erdélyi magyarság ügyének szekerét érdekvédelmi szervezeteink, pártjaink, kisebb-nagyobb szerepet vállalva, valóban azon igyekeznének, hogy kimozdítsák a holtpontról az autonómia ügyét.
Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor Dél-Tirol fővárosában, Bolzanóban írt alá megállapodást az ottani tartományi kormányzóval és az európai nemzeti kisebbségeket tömörítő legjelentősebb szervezet, a FUEN elnökével. Egymillió európai polgár aláírásának összegyűjtését tűzték ki célul, hogy lépésre kényszerítsék az Európai Bizottságot, hozzon létre egységes, minden tagállamra érvényes kisebbségvédelmi szabályozást. A lisszaboni szerződés elfogadása tette lehetővé az európai polgári kezdeményezést, és előbb a Székely Nemzeti Tanács, majd Tőkés László vetette fel, ily módon lépésre lehetne kényszeríteni a kisebbségi kérdésben ugyancsak távolságtartó és óvatos uniót. Több tanácskozást, konferenciát tartottak, kezdeményező testületeket, bizottságokat alapítottak, de a három tábor mostanáig elbeszélt egymás mellett, pontosabban ugyanazt a célt emlegették, de minden alkalommal hangsúlyozták, hogy valójában csak ők gondolják komolyan, a másik két fél megrekedt a nyilatkozatok szintjén. Gyakran hallhattunk az elmúlt másfél esztendőben a hét európai államban összegyűjtendő egymillió aláírásról, a partnerek kereséséről, arról, hogy így talán a közönyös, sőt, olykor egyenesen ellenséges európai tagállamok is rákényszeríthetőek lennének, hogy elfogadják az őshonos kisebbségek jogainak kiterjesztését, megmaradásukat szavatolandó hajlandóak lennének követni a jól ismert és működő európai példákat: a dél-tiroli, a baszk vagy katalán autonómiáét. Az erdélyi magyar politikusok többnyire egyetértettek abban, egy ilyen jellegű egységes jogszabálycsomag nélkül nehezen elképzelhető, hogy az EU kiálljon az erdélyi autonómiatörekvések mellett. Végre van tehát egy pontosan megfogalmazott és bár távlati, de egységes cél, s végre megmozdult valami. Igaz, az RMDSZ kicsit mintha jobbról előzött volna, de fontos, hogy határozottan lépett, és úgy tűnik, ezúttal nem kirakatjáték folyik, hanem valóban közelebb kerülhetünk a megvalósításhoz. Jó lenne hát, ha a másik két tábor is csatlakozna (remélhetően találnak helyet nekik is a munkában), és nem új utak, bizonyítási lehetőségek keresésébe ölnék energiáikat. Itt az idő, végre lehetőség kínálkozik az oly sokat emlegetett egységes fellépésre, bizonyíthatnák, hogy felül tudnak emelkedni a kicsinyes, önző politikai érdekeken. Mert ha ismét háromfelé kezdik rángatni ama képzeletbeli szekeret, félő: nagyon hosszú időre a kátyúba ragad.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nemzetstratégia vitatott stratégával
Indulás előtt az új nemzetpolitikai intézmény
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt tavaly leköszönt elnöke vezetheti a magyar kormány új háttérintézményét, a Nemzetstratégiai Intézetet. Az elnöki szándék szerint a nemzetstratégiai kérdésekkel foglalkozó kutatóműhelyek ernyőszerepét látja majd el az új intézmény, amellyel egyébként többen is elégedetlenek.
A magyar kormány tavaly döntött a Nemzetstratégiai Intézet létrehozásáról – a 2012. december 11-én megjelent kormányrendelet értelmében az Orbán-kabinet háttérintézményeként működő új budapesti intézet vezetője Szász Jenő székelyudvarhelyi politikus. Az induláshoz biztosított 100 millió forintos létrehozási költségvetés mellett az új műhely idén 1,3 milliárd forintból gazdálkodhat, ami magyarországi viszonylatban is kiemelkedő állami támogatás. Szász Jenő lapunknak ezt így magyarázta: a magyar kormány olyan intézmény létrehozásáról döntött, amely egyaránt szolgálja a Kárpát-medencei magyarságot és a diaszpóra nyugati közösségeit is. „Noha más korban és más körülmények között jött létre, az új Nemzetstratégiai Intézet sokban hasonlít a Bethlen István miniszterelnöksége alatt életre hívott Teleki-intézethez” – fogalmazott Szász, aki szerint az új háttérintézmény a magyar államigazgatás igen fontos intézetévé növi ki magát.
Nem versenytárs, koordinátor
Kérdésünkre, hogy a már meglévő és a hasonló szakterületeken tevékenykedő intézmények ismeretében teljes mértékben indokoltnak tartja-e egy új állami hivatal létrehozását, Szász Jenő azzal érvelt: a Nemzetstratégiai Intézetnek a magyar kormány háttérintézeteként hiánypótló feladata lesz. „Nem akarunk a hasonló szakmai műhelyek versenytársa lenni. Koordinációs szerepet kapunk: a Nemzetstratégiai Intézet szövetségese és partnere lesz a már meglévő műhelyeknek, amelyek általunk többletlehetőséghez jutnak. Az új intézmény létrehozásával valamennyi tudásműhelynek lehetőséget biztosítunk ahhoz, hogy tanulmányaik, javaslataik – más szakmai műhelyek munkájával kiegészülve és intézetünk koordinációjával – a magyar kormány asztalára kerülhessen” – fogalmazott az intézményvezető. Szász szerint ez a katalizátorszerep a társadalmi élet valamennyi területére érvényes.
Lefordítják a politika nyelvére
A hivatalos megfogalmazás szerint az új intézet saját elemzései, kutatásai és felmérései mellett igyekszik összehangolni és Kárpát-medencei rendszerekbe építeni a különböző műhelyek és egyéni kutatók eredményeit. Szász Jenő ezt azzal egészítette ki, hogy a Nemzetstratégiai Intézet azért is hiánypótló, mert az elmúlt két évtizedben sok tanulmány, tudományos eredmény elsikkadt, miután nem volt, aki átformálja azokat a politika nyelvére, hogy a döntéshozók elé kerülhessenek. A százfősre tervezett új intézet személyzeti összeállítása még az elején tart. A néhány munkatárssal induló intézmény személyzetét – a kormánytól kapott feladatok függvényében – lépésről lépésre növelik. Szász szerint a különböző fórumok korántsem kezelik annyira fenntartásokkal az új intézet megalakulását, mint ahogy az a sajtóvisszhangok szerint tűnne. „Akivel eddig beszéltem, üdvözölte a magyar kormány döntését. A Magyar Tudományos Akadémia háttérintézményeinek vezetői részéről az együttműködési szándékot láttam” – állítja Szász, hozzátéve: az intézet nyitott lesz minden együttműködésre törekvő politológus, szociológus és egyéb szakember, valamint a különböző szellemi műhelyek irányába. A székelyföldi intézményvezető szerint eddig is léteztek kisebb-nagyobb kutatóműhelyek, azonban a rendszerváltás óta egyetlen elszakított nemzetrészben sem sikerült közép- és hosszútávú nemzetstratégiát kidolgozniuk. Az új intézet feladata lesz pótolni a hiányt.
Nem elég a jó szándék
A volt pártvezér bizakodása ellenére úgy tűnik, Szász Jenő intézményvezetői kinevezését sem Magyarországon, sem Erdélyben nem övezte túl nagy lelkesedés. A kormányoldal döntéseivel folytonosan vitában álló magyarországi balliberális ellenzék hozzáállásán túl a konzervatív oldalon is kétkedő hangok jelentek meg, amelyek az új vezető politikusi előéletének ismeretében Szász Jenőt – nemzetpolitikai elkötelezettsége ellenére – korántsem integratív személyiségként, illetve szakemberként kategorizálják. Kormányforrások szerint Szász kinevezése mögött Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnökének a lobbija áll, aki közismerten jó emberi kapcsolatot ápol az MPP elnöki tisztségéről múlt ősszel lemondott Szász Jenővel, valamint a politikai alakulattal. A megkérdezett erdélyi szakemberek tartózkodók, vagy eleve megkérdőjelezik a magyarországi döntés helyességét. Horváth István, a kisebbségkutató intézet vezetője szerint az új magyarországi intézményre szükség van, mivel a Teleki-intézet megszűnte utáni űrt azóta sem sikerült betölteni. A kolozsvári szakember úgy fogalmazott: egy intézmény eredményessége elsősorban a vezetőtől függ. A lehetséges együttműködésről szólva elmondta, várja az új intézet megalakulását, és a meglévő műhelyekkel kapcsolatos együttműködési szándékot, de csak a meghirdetett stratégia nyomán lehet majd eldönteni, mennyire eredményes az új intézmény.
A személy az akadály
Toró Tibor politológus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint az új állami intézményre szükség van, de nem az erdélyi politika világából érkező Szász Jenő irányítása alatt. Toró túlzottnak tartja az új intézet 1,3 milliárd forintos költségvetését olyan körülmények között, amikor a magyar állam által fenntartott Sapientia egyetem évente 2 milliárd forintból gazdálkodhat. Ezzel együtt a fiatal szakember várakozóan tekint az új intézmény működése elé. Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szerint kétséges az új intézet létjogosultsága. Úgy véli, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézete, a Magyar Külügyi Intézet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Nemzetpolitikai Kutatóintézete, a kolozsvári kisebbségkutató intézet, illetve a magyarországi és erdélyi egyetemek szellemi műhelyei elegendőek a nemzetstratégiai munkára, a közöttük levő együttműködést kellene erősíteni. A kolozsvári egyetemi tanár szerint az új intézmény csak akkor lehet integratív, ha tudományos autoritással rendelkezik, ez azonban nem várható el egy új intézettől. Bakk jóval nagyobbnak tartja az évek óta működő műhelyek tudományos autoritását, mint az újonnan alakuló Nemzetstratégiai Intézetéét. „A legfőbb akadálya annak, hogy neves kutatók, jó szakemberek is beálljanak a sorba az intézményvezető személye” – fogalmazott Bakk Miklós.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Mire hajt az MSZP?
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke bocsánatot kért, amiért a párt a kettős állampolgárság ellen kampányolt a 2004. december 5-i népszavazás előtt. Akár azt is mondhatnánk, hogy végül is jobb későn, mint soha, ahogy a kommunista MSZMP utódja a (vad)kapitalizmus egyik leghűbb hívévé vált, úgy a nemzeti kérdésekben eddig érzéketlen párt arra is rájöhetett, hogy egységes, 13–14 milliós magyar nemzetben gondolkodni nem feltétlenül egyenértékű a revizionista fasizmussal.
Egy baj van ezzel a bocsánatkéréssel: kései, és nem is igazán tűnik hitelesnek. Nem most kellett volna megkövetnie Mesterházynak a határon túli magyarokat a „23 millió románozásért”, amikor már mi is szavazhatunk a magyarországi választásokon, hanem legkésőbb akkor, amikor a párt élére került.
Nem tette meg, így egyértelmű, hogy a bocsánatkérősdivel immár a jövő évi magyarországi választásokra spekulálnak. A hirtelen jött nemzeti felbuzdulás oka az lehet, hogy az MSZP-nek a saját oldalán is kihívói vannak, így jól jöhetnek a korábban tehertételnek tekintett határon túliak voksai is. Ami ennél is érdekesebb Mesterházy erdélyi látogatásában, az, hogy az MSZP az RMDSZ-szel írt alá partneri megállapodást. A kérdés most az, hogy az RMDSZ csak ráijeszteni akar-e a Fideszre, hogy az lássa, van alternatívája, ha már inkább az RMDSZ itteni ellenzékét tekinti partnernek.
Emellett úgy gondolkodik: nem árt jóban lenni az MSZP-vel, hiszen jövő tavasszal akár még kormányra is kerülhet. (Meg persze az anyagi támogatás sem jön rosszul, most, hogy nincs benne a bukaresti kormányban, és Budapestről sem az RMDSZ feneketlen zsákjába ömlik a támogatás – olybá tűnik, mintha az MSZP éppen kilóra venné meg a szövetséget.)
A másik lehetőség az, hogy a partnerséget hosszú távúra tervezi, hogy így álljon bosszút a Fideszen, és ha nem is buzdítja szavazótáborát az MSZP-re történő voksolásra– ennyire azért talán nem rugaszkodtak el a valóságtól a szövetség vezetői – de arra igen, hogy inkább ne vegyen részt a magyar választásokon, ami szintén nem jó az itt népszerű magyar kormánypártnak. Azért kíváncsiak vagyunk, mit szólnak a köpönyegét megfordító baloldallal való összebútorozáshoz az RMDSZ még meglevő szavazói.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Még mindig nem értik
Komoly bukaresti napilap foglalkozott a minap sportrovatában egy kolozsvári futballista állampolgársági ügyével. A Portugáliából a kincses városba került, az ottani vasutas klubbal évek óta szerződésben álló idegenlégiós a csapat alapemberévé vált, családostól ideköltözött, valójában már félig kolozsvárinak tartja magát, olyannyira, hogy román állampolgárságért is folyamodott. A sportújságírók persze rögtön kiderítették, hogy mivel az illető nem volt korábban tagja a portugál nemzeti tizenegynek, a szabályok értelmében román válogatott még lehet, mihelyst megkapja az állampolgárságot. S mivel kiváló játékos, a sajtó épp ezért is próbál finoman nyomást gyakorolni az illetékesekre: a kormányzat minél hamarabb, akár soron kívül is honosítsa a fickót, az edző pedig nyomban válogassa be a nemzeti tizenegybe a kiváló játékost. Ez másutt is gyakorlat. Ámde a különben jóhiszeműnek tűnő sportújságíró érvelésében az is szerepelt – mintegy a nacionalistákat megnyugtatandó –, hogy azért sem lenne kirívó egy portugál szerepeltetése a román fociválogatottban, mert a történelem során már játszottak abban „idegenek”, mint például „Ladislau Bölöni (Ungaria) și Miodrag Belodedici (Serbia)”. Akiket nyilván éppúgy honosítottak valamikor, mint a szóban forgó portugált. Hát nem döbbenetes? Itt tartunk most. Ha a román újságírók (közvéleményformálók!) tudatáig sem jutott el huszonvalahány évnyi demokrácia, kisebbségi jogküzdelem és magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés után az, hogy ebben az országban nem csak a románok őshonosak, akkor mit várjunk el a sokmilliós átlagtól? Vagy az egységes nemzetállam bűvöletében ágáló politikusoktól? Nem kellene – akár fizetett hirdetésként is – közzétenni minél több román sajtóorgánumban azoknak a sportolóknak a terjedelmes listáját, akik úgy hoztak dicsőséget az országnak, a román trikolórnak, hogy a mai Románia területén születtek magyarnak, svábnak, szásznak, szerbnek, zsidónak, tótnak, makedónnak, ruszinnak, lipovánnak, bolgárnak, örménynek, töröknek, tatárnak vagy épp másnak?
Dénes László
Székelyhon.ro,

Kelemen–Mesterházy találkozó
A kolozsvári székházban fogadta tegnap Kelemen Hunor szövetségi elnök a Magyar Szocialista Párt elnökségét – tájékoztat az RMDSZ sajtóirodája. A találkozón jelen volt Borbély László politikai alelnök, Bíró Rozália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke, Kovács Péter főtitkár és a szövetség főtitkárhelyettesei. Az MSZP küldöttségét Mesterházy Attila elnök vezette.
Kelemen Hunor a tavalyi önkormányzati és parlamenti választások eredményeiről számolt be, ugyanakkor ismertette a 2013-as esztendőben várható politikai napirendet: az alkotmány módosítása, a fejlesztési régiók átszervezése és a választójogi törvény módosítása.
Mesterházy Attila MSZP-elnök részletesen ismertette pártjának új nemzetpolitikai programját, amelyet az elmúlt időszakban lezajlott elemzések és azok következtetései alapján dolgoztak ki.
Az RMDSZ szaktestületei a következő időszakban részletesen elemzik az MSZP nemzetpolitikai programját, amelyhez a magyarországi párt észrevételeket, javaslatokat vár.
Az MSZP küldöttsége tegnap délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a magyar tagozat vezetőivel találkozott.
Összenő, ami összetartozik!
– hangoztatja közleményében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A Toró T. Tibor vezette politikai alakulat szerint az MSZP és az RMDSZ nyílt „egymásra találásának” van pozitív hozadéka: „elősegíti az erdélyi magyar közösség tisztánlátását egy olyan kérdésben, ami eddig is sejthető volt. Az MSZP-vezérkarral való kolozsvári találkozóval az RMDSZ nyíltan is felvállalta baloldali kötődését, a szövetséget jóhiszeműen támogató erdélyi magyarok végre láthatják, mire fordítja a szövetség a tőlük kapott bizalmat”.
„Az erdélyi magyar társadalom számára világossá vált, hogy az RMDSZ most azokkal vállalt nyílt közösséget, akik a 2004. december 5-i magyarországi népszavazás előtt a szomszédos országokba szakadt magyarok kettős állampolgársága ellen kampányoltak”, fogalmaznak. A néppárt szerint joggal merül fel a kérdés, hogy a szövetség maradjon-e az Európai Néppárt tagja, vagy a Szocialista Internacionáléban kérne helyet.
AZ EMNP szkeptikus az MSZP-nek az erdélyi magyarok iránt hirtelen támadt rokonszenvét illetően. A szocialisták másfél évvel a magyarországi országgyűlési választások előtt – amelyeken a külhoni magyar állampolgárok is választani fognak – villámcsapásszerűen felfedezték az erdélyi magyar közösséget, és féltő gonddal érdeklődni kezdtek iránta – vélekednek. „Nem tartjuk hihetőnek, hogy két évtizednyi teljes közömbösség, sőt, ellenséges viszonyulás után a nem is olyan régen még „23 millió román munkavállalóval riogató MSZP őszintén, hátsó szándékoktól mentesen közeledik az erdélyi magyarokhoz”, fogalmaz az EMNP.
Fidesz: az MSZP csak színlel
Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivőjének közleménye szerint az MSZP a határon túl bocsánatkérést színlel, Magyarországon pedig listázzák és románozzák az erdélyi magyarokat.
A politikus szerint, ha Mesterházy Attila MSZP-elnöknek valóban lelkiismereti kérdés lenne a bocsánatkérés, ezt nem csak azután tette volna meg, hogy a határon túliak szavazati jogot kapnak, hanem már korábban.
(„Szavazatmaximálás szempontjából irracionális a kolozsvári látogatás”
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke elhárította a feltételezést, miszerint pártja elsősorban a magyar állampolgárságot megszerző erdélyiek szavazatára pályázna. Tegnap este a Minerva-házban lapzártakor még tartó előadásában kifejtette: realista ebben a kérdésben, kolozsvári látogatásuk hatására a magyar szocialistáknak sem Erdélyben, sem a Felvidékben, sem a Vajdaságban sokkal több szavazója nem lesz a következő választásokon. „Nem azért jöttem ide, hogy arra biztassam önöket, ránk szavazzanak, hanem azért, mert őszintén hiszek abban, hogy az MSZP nemzetpolitikáján változtatni kell. Be akarjuk bizonyítani, hogy a Magyar Szocialista Párt nevében a „magyar” nagyon fontos a mi politikusaink számára. Ez ma még csak szavakban jelenik meg. Mondhatják joggal, hogy a puding próbája az evés, és igazuk van. Elfogadjuk, hosszú utat kell még megtennünk, hogy kivívhassuk az önök bizalmát, támogatását. De nem akarok meghátrálni ez elől, nem akarom, hogy azt mondják, mi nem akarunk szembenézni hibáinkkal”, hangoztatta a szocialista pártelnök.
Mesterházy hangsúlyozta, ha a „szavazatok maximalizálását” tekintené fő célnak, akkor biztosan nem jött volna Erdélybe. Annak, mondta, amit Kolozsváron előadott, megvan a kockázata: nem biztos, hogy az MSZP választóinak széles köre osztja véleményét. Ő azonban hisz abban, hogy hosszú távon mindenki érteni fogja majd a baloldalon, mennyire fontos, hogy az MSZP a nemzetpolitika területén markáns politikát képviseljen – vélekedett. „Szavazatmaximálás szempontjából irracionális a kolozsvári látogatás, a tisztesség szempontjából igenis racionális. Megéri vállalni ezt a kockázatot, mivel ez a párt politikáját olyan pályára helyezi, amiben hiszünk”, hangsúlyozta.
Kifejtette: Magyarországról bizonyos források olyan határon túli magyar szervezetek irányába mennek, amelyek nem az itteni magyar közösség célját szolgálják. Egyféle „szavazatvásárlás” van folyamatban, „logisztikavásárlás”, ami lehetővé tenné majd a Fidesz számára, hogy ne kelljen közvetlenül a határon túl kampányolnia. A többi párt ezt nem engedheti meg magának, ezért majd mutogatni fognak azokra a magyarországi politikai alakulatokra, amelyek Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban korteskednek. Mesterházy szerint e mögött más cél is húzódik, éspedig az, hogy a romániai választásokon legközelebb ne az a párt győzzön, vagy legalábbis ne olyan arányban, mint ahogy azt az RMDSZ tette 2012-ben. „Nem pártpolitikai ügy a magyarság ügye, Budapest nem válogathat a határon túli magyar szervezetek között. Akit a határon túliak legitim módon megválasztottak, az nekünk partnerünk.”
Bár az MSZP-nek az az elve, hogy a magyar belpolitikai harcokat nem szabad a határon túlra átszivárogtatni, a kampányok alkalmával nehezen lehet elkerülni ezt. Mesterházy ugyanakkor attól is tart, hogy a magyarországi pártok határon túli korteskedése megerősíti a román szélsőséges pártokat.)
Szabadság (Kolozsvár),

Az MSZP nemzetstratégiai programjának margójára
Mesterházy Attila szerdán, 2013. január 16-án egy népes szocialista vezető politikusokból álló küldöttség élén Kolozsvárra látogatott, ahol kihelyezett elnökségi gyűlést tartottak, valamint az RMDSZ egyik háttérintézményeként működő Kós Károly Akadémia vendégeként előadást tartott az MSZP nemzetpolitikai stratégiájáról. Külön érdekesség, hogy a küldöttség tagja volt Szanyi Tibor is, aki Gyurcsány Ferenc és Molnár Csaba mellett egyike volt azoknak, akik nemmel voksoltak a kettős állampolgárság törvény parlamenti szavazásán. Emellett, a szocialista párthoz közeli Táncsics Mihály Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány stratégiai együttműködési megállapodást írtak alá. Az esemény három szempontból elemezhető. Egyrészt, a látogatásnak van egy szimbolikus vetülete, látszólag Mesterházy szakít az eddigi szocialista vezetők nemzetpolitikai stratégiájával. Másrészt, maga a bemutatott dokumentum az eddigi politikai stratégiák és nemzetpolitikai irányvonalak függvényében elemezhető. Harmadrészt, a kérdés körüljárható az RMDSZ és az erdélyi magyar politika és a közelgő 2014-es magyarországi választások, valamint a Fidesz-–RMDSZ viszony szempontjából is.
Az esemény három szempontból elemezhető. Egyrészt, a látogatásnak van egy szimbolikus vetülete, látszólag Mesterházy szakít az eddigi szocialista vezetők nemzetpolitikai stratégiájával. Másrészt, maga a bemutatott dokumentum az eddigi politikai stratégiák és nemzetpolitikai irányvonalak függvényében elemezhető. Harmadrészt, a kérdés körüljárható az RMDSZ és az erdélyi magyar politika és a közelgő 2014-es magyarországi választások, valamint a Fidesz-–RMDSZ viszony szempontjából is.
Mesterházy látogatásának szimbolikus vetülete
Kétségtelen, hogy az MSZP látogatásának szimbolikus szempontból gesztusértéke van. Egyrészt, a szocialista párt elnöke nyilvánosan bocsánatot kért pártja 2004. december 5-én tanúsított magatartása miatt, egyben látványosan szakítva az addigi nemzetpolitikával és cáfolva azt a tézist, hogy az MSZP-t nem érdeklik a határon túli magyarok. Ezt erősítette az a tény is, hogy történetében először a párt az úgynevezett „elcsatolt országrészek” egyikén tartott kihelyezett elnökségi gyűlést.
Másrészt, a látogatásnak belpolitikai szempontból is van töltete. Az MSZP elnöke beszédében hangsúlyozta, hogy nemzetpolitikája nem csak a Fidesznek és magyar jobboldalnak lehet, hanem igenis a magyar baloldalnak is kell hogy legyen ebben a kérdésben véleménye. Ez azért is fontos, mert az eljövendő választások tekintetében az MSZP akár más – a határon túli magyarok szavazati jogát ellenző vagy ignoráló – stratégiát is választhatott volna.
Továbbá, az MSZP határon túli magyarok felé tett gesztusa egy, a magyar bal- és jobboldal által elfogadott és hangoztatott nemzet-koncepciók közelítéséhez, akár közös megújításához is vezethet.
Az MSZP nemzetpolitikai programjának elemzése
A Kolozsváron bemutatott dokumentumnak három elvi sarokpontja és hat stratégiai célkitűzése van. Egyrészt, az MSZP a határon túli magyarok támogatásában az egyenlő közelség elvét alkalmazná: úgy támogatni a határon túli magyarság célkitűzéseit, hogy ne erőltesse rá saját vízióját. Továbbá, tárgyalna az összes, a magyarságot legitim módon képviselő szervezettel, amelyeket nem alárendeltként, hanem partnerként kezelne. Másrészt, kiemelt fontos elv a szülőföldön való megmaradás és boldogulás. Más szóval az MSZP nem támogatja a határon túli magyarok áttelepülését elősegítő rendelkezéseket.
A nemzetpolitika harmadik elvi pillére a környező országokkal való jószomszédi viszony visszaállítása vagy kialakítása.
A célkitűzések a következőképpen összegezhetőek:
1. Hosszú távú Kárpát-medencei stratégia kezdeményezése, egy tízéves Kárpát-medencei fejlesztési program Romániával és Szlovákiával való közös kidolgozása.
2. Új oktatási stratégia bevezetése, az információs és kommunikációs technológiákon alapuló magyar közoktatás bevezetése, az összmagyar kulturális és történelmi örökség elektronikus formában való gyűjtése.
3. A határon túli média támogatása, a Duna TV eredeti szerepének visszaállítása, önállóságának mind intézményes, mind költségvetési biztosítása.
4. Aközös kormányülések gyakorlatának visszaállítása és annak kiterjesztése Szerbiára, Szlovákiára és Ukrajnára is.
5. A határon túli magyarok számára juttatott támogatáspolitika átalakítása. Ez a határon túli szakértők bevonását jelentené az előkészítésbe és döntéshozatalba, másrészt a nyílt pályázati rendszer kibővítése úgy, hogy a költségvetés 95%-a nyílt pályázati úton kerüljön kiosztásra.
6. A nyelvi jogokért való küzdelem felkarolása, a magyar nyelv egyenrangúságának szorgalmazása a hivatalos nyelvhasználaton túl a kereskedelemben és a gazdaságban is.
A bemutatott stratégiával kapcsolatban több következtetés is megfogalmazható. Először, az elvek alapját az úgynevezett Markó-doktrína Magyarországgal kapcsolatos tézisei képezik, mely szerint a magyar–magyar kapcsolatokat az egyenlő közelség, a kölcsönös tisztelet, a függetlenség és az egyenlő partneri viszony kellene hogy meghatározza.
Másodszor, problematikus, hogy kit tekint az MSZP legitim határon túli szervezetnek. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy minden olyan szervezet, amelyik megválasztott önkormányzati vagy parlamenti képviselőkkel rendelkezik, a határon túli magyarság legitim képviselőjének számít, azonban a Kolozsváron megtartott beszédből arra lehet következtetni, hogy az MSZP nem számít a két kisebb romániai magyar párt partneri viszonyára. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az MSZP elnökség kizárólag az RMDSZ-nél tett látogatást, nem egy olyan rendezvény keretén valósult meg, ahová az EMNP és az MPP vezetői is meghívást kaptak.
Harmadszor, a célkitűzéseket figyelembe véve a program nem hoz újdonságot az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest. A célkitűzések jelentős része a Magyarország és a szomszédos államok kapcsolata felől közelíti meg a kérdést, a kormányközi kapcsolatok eszközével próbálja a problémát megoldani. Ez akár az Antall-kormány örökségének is tekinthető, hiszen egyensúlyban akarja tartani a jószomszédságot a magyar kisebbségek érdekeinek, jogainak védelmével. Továbbá, a Kárpát-medencei közös fejlesztés eszméje a Sólyom-féle Határon túli magyarság a XXI. században című konferenciasorozaton kapott először konzisztens megfogalmazást.
Negyedszer, fontos elem a Duna TV visszaállításának és a határon túli média támogatásának kiemelése. Ennek két olvasata is van. Egyrészt, belpolitikai szempontból ellenzi a Fidesz által elképzelt centralizált közmédia-birodalmat, kinyilvánítva a Duna TV innen való kiemelését és függetlenítését. Másrészt, visszaállítva a Fidesz által megszüntetett média-támogatásokat, vélhetőleg azoknak a médiaorgánumoknak juttatna támogatást, amelyek nem részei a Fidesz által létrehozott „médiabirodalomnak”.
Ötödször, a bemutatott célkitűzések legproblematikusabb része a Bethlen Gábor Alapra és a határon túli támogatáspolitikára vonatkozó rész. A javasolt megoldás feleleveníti a Gyurcsány kormány által bevezetett döntési mechanizmust, mely szerint a határon túli szervezetek döntenek a határon túlra juttatott támogatás elosztásáról. Ugyanakkor, Mesterházy kritizálta a jelenlegi rendszert, azt állítva, hogy a határon túlra jutatott támogatásnak mindössze 5%-a kerül nyílt pályázatos kiosztásra. Az MSZP célkitűzési szerint 95%-át szeretné az összegnek nyílt pályázati úton kiosztani. A tervezettel kapcsolatban több probléma merül fel. Egyrészt a támogatás egy jelentős része (Sapientia EMTE támogatása, nemzeti szempontból kiemelt intézmények normatív támogatása, oktatás-nevelési támogatás) nem pályázati alapon kerül kiosztásra és ezek a tételek a jelenlegi költségvetés egy jelentős részét képezik, és vélhetően ezekhez egy potenciális szocialista kormányzat sem nyúlna hozzá. Más szóval a fenti kijelentés kivitelezése mindenképpen problémás, hiszen az említett 95%-os arány nagyon túlzottnak tűnik, vagy pedig az évek óta működő normatív támogatások vélhető megszüntetését jelzi előre.
Mindent egybevetve az MSZP nemzetpolitikai programtervezete nem hoz sok újat az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest, inkább összefoglalja az eddig működtetett közpolitikai gyakorlatokat. Ugyanakkor fontos elem, hogy az autonómiatörekvések támogatása nem jelenik meg külön célkitűzésként. Az előadás keretén belül ez a határon túli magyar szervezetek programjának támogatása címen került említésre. Más szóval, a szocialista párt csak abban az esetben szállna síkra az autonómiáért, amennyiben a legitim határon túli magyar politikai szervezetek ezt célként megfogalmazzák.
Mesterházy látogatása a magyar–magyar viszony szempontjából
Az MSZP kolozsvári látogatását és az RMDSZ háttérintézményét képező Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal aláírt együttműködési megállapodás a magyar–magyar kapcsolatokat figyelembe véve két szempontból elemezhető. Egyrészt aszerint, hogy hogyan illeszkedik a Markó Béla által meghirdetett „egyenlő közelség elvéhez”, másrészt figyelembe véve, hogy miként fogja befolyásolni a Fidesz–RMDSZ viszonyt.
Az elmúlt években az RMDSZ Fidesz-szel szembeni fő kritikája az volt, hogy a Fidesz nem tartja be a magyar kormány azon felelősségét, hogy egyenlő távolságot tartson a határon túli szervezetektől és azzal, hogy bizonyos szervezeteket kiemelten támogat, nem csak exportálja az anyaországi szembenállásokat, de beavatkozik a határon túli magyar közösségek politikai belügyeibe is. Az RMDSZ minden magyarországi párttal és a mindenkori magyar kormánnyal jó viszonyt szeretne ápolni. Kovács Péter politikusi blogján és Markó Béla az eseményt megnyitó beszédében a tolerancia felől közelítette meg a kérdést, azzal érvelve, hogy az MSZP mostani vezetősége nem ugyanaz a gárda, amelyik a december 5-i népszavazási kampányt levezényelte, ezért felelősségünk tudatában, pontosan az egyenlő közelség elvéből kiindulva kötelességünk meghallgatni más pártok koncepcióit is, hiszen a nemzetpolitika nem pártpolitikai kérdés. Hozzá kell tennünk, hogy ebben a kontextusban a Kós Károly Akadémia által szervezett előadás bizonyos fenntartásokkal beilleszthető az RMDSZ által hangoztatott politikába, amennyiben az elkövetkező periódusban a többi magyarországi parlamenti és parlamenten kívüli párt is meghívást nyer álláspontja ismertetésére. Az aláírt együttműködési nyilatkozat azonban túlmutat az egyenlő közelség elvén: már partnerségi kapcsolatot feltételez.
A találkozó tárgyalható még a problémamentesnek nem mondható Fidesz–RMDSZ viszony és a közelgő magyarországi választások szempontjából is. Az RMDSZ MSZP-hez való közeledése a Fidesz felé leadott jelzésként, függetlenségi szándéknyilatkozatként is értelmezhető. Az RMDSZ ezzel azt üzenheti a magyarországi kormánypártnak, hogy „amennyiben nem rendezitek a viszonyotokat velünk, mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, hogy kivel barátkozzunk”. Az ilyen típusú politika azonban nem biztos, hogy célravezető, hiszen az erdélyi magyarok a legutóbbi közvélemény-kutatások tükrében körülbelül 100 ezer szavazatot hozhatnak a magyarországi választásokon, amely legjobb esetben a mandátumok 3-4%-nak sorsáról dönthet. Ugyanakkor, ismerve az erdélyi magyarok erős Fidesz-szimpátiáját, az RMDSZ számára csak akkor lenne célravezető részt venni az MSZP mellett a kampányban, amennyiben a szocialista pártnak reális esélye lenne a választások megnyerésére. Más szóval, az RMDSZ MSZP felé tett gesztusa könnyen a Fidesz további eltávolodását válthatja ki, a kényszerített közelítés helyett.
Ugyanakkor, a látogatás nehezen értelmezhető szavazatmaximalizáló lépésként, hiszen a szocialista párt nem számíthat túl sok szavazatra a határon túl, sőt a bocsánatkéréssel elvetette a határon túli magyarok ellen folytatott belső szavazatmaximalizáló kampány lehetőségét is. Ugyanakkor, az erdélyi magyar belpolitika szempontjából az RMDSZ számára sem hoz új szavazatokat, az MSZP-vel való barátkozás, sőt mi több, új támadási felületeket nyit meg saját ellenzéke számára.
Összefoglaló
Az MSZP vezérkar és Mesterházy Attila pártelnök kolozsvári látogatása fontos szimbolikus mérföldköve a magyar nemzetpolitikának, hiszen a szocialista párt látszólag szakít az eddig hangoztatott szimbolikus politizálásával, egyben bocsánatot kérve a 2004. december 5-én megszervezett népszámlálás kapcsán kifejtetett tevékenysége miatt. Ugyanakkor, nem szabad elfelejteni, hogy sokkal hatásosabb lett volna, ha Mesterházy már rögtön pártelnökké választása után teszi meg ezt a lépést és nem várja meg vele a magyarországi választások közeledtét. A bemutatott nemzetpolitikai program nem hoz újdonságot az eddig megszokott szocialista kormányok gyakorlatával szemben, hanem csupán összefoglalja, és újra meghirdeti azt.
Továbbá, a látogatásnak aktuálpolitikai vetülete is van, hiszen a közeledő magyarországi választások tükrében gyökeresen megváltoztathatja a jelenlegi magyar–magyar viszonyokat. Egyrészt, a találkozó kapcsán aláírt együttműködési nyilatkozat nem fér össze az eddigi RMDSZ-gyakorlattal, eltávolítja a szövetséget az eddig gyakorolt, vagy legalábbis hangoztatott egyenlő közelség elvétől. Természetesen ez részben az RMDSZ és a Fidesz megromlott viszonyának számlájára írható. Másrészt, az RMDSZ szempontjából a találkozó úgy is értelmezhető, mint kísérlet a saját mozgástér növelésére, a Fidesz felé leadott jelzésként is olvasható: amennyiben a Fidesz nem változtat az RMDSZ-szel szembeni politikáján, az RMDSZ a Fidesz ellenzékét támogathatja a választásokon. Ugyanakkor, felmerül a kérdés, hogy ez a stratégia mennyire lesz célravezető, hiszen a határon túli szavazatok vélhetően kis mértékben fogják csak befolyásolni a magyarországi választások kimenetelét, valamint, a kormánypárt jelenlegi térvesztése ellenére nehezen valószínűsíthető egy választást nyerni képes ellenzéki alternatíva kiépülése.
A Mensura Transylvanica elemzése
Szabadság (Kolozsvár),

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Wiszkoczy Henrik neve és személyisége szervesen összefonódik az 1848–49-es forradalom nagyenyedi tragikus eseményeivel. Közvetlen részvevője, szereplője, szemtanúja s egyben súlyos szenvedője is a városra zúduló kíméletlen támadásoknak 1849 januárjában. Személyéről, szerepléséről viszont aránylag szűkszavúan szólnak napjainkban mindazok, akik a szóban forgó események fölidézésével foglalkoznak. Adózzunk tehát bővebben emlékének, hiszen élete legtragikusabb szakaszát itt Nagyenyeden élte át azokban a gyászos kimenetelű hideg, téli napokban.
Trencsén vármegye Kisutczaújhely nevű községében született 1800. december 30-án. Középiskolai tanulmányai végeztével 1821. október 25-én a Minorita rendbe lépett s a próbaévet a szepescsütörtökhelyi kolostorban töltötte. Ezt követően a teológiai tanulmányait részben Egerben, részben Szegeden hallgatta nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel. A szerzetesi szent fogadalmat 1824. október 8-án tette le Szegeden. 1826. szeptember 23-án Makón történt pappá szentelése után két évig a miskolci gimnázium tanára, innen 1833-ban a budapesti egyetemre ment, ahol a bölcsészeti tudományokból vizsgázott szép sikerrel, minek eredményeként a Rend a nyírbátori kolostorhoz rendelte az ottani növendékeknek a bölcsészeti tudományok tanítására. Nyírbátorról Szegedre helyezték át, ahol négy éven át a papnövendékek teológiai oktatásával bízták meg. Szegedről Aradra ment, az ottani Minorita Ház alelnöki tisztével ruházták föl. Itt szintén négy évet töltött. A továbbiakban aztán Marosvásárhelyre került, ahol a Ház főnöki tisztségével bízták meg, amelyet öt évig viselt a legnagyobb buzgalommal, miközben az alsósófalvi római katolikus egyházközség adminisztrálását is ráruházták. Marosvásárhelyről ismételten Aradra megy vissza, a Rend másodházfőnöki minőségében a gazdasági ügyek vezetőjeként hat évet töltött e Maros-parti városban. Ezt követően Balka Arnold, Nagy Mihály helységbeli földbirtokosok gyermekeinek nevelője. Két év után visszahívást kapott a Rend részéről, amely 1846-ban Nagyenyedre küldte minorita házfőnöknek és a plébánia lelkészének. Így találják e városban az 1848–49-es forradalmi mozgalmak és tragikus események.
A várost közvetlenül fenyegető veszedelem hírére, mely Axente Sever román vezér csombordi táborából érkezett – írja br. Kemény Gábor az eseménynek szentelt könyvében 1863-ban –, a derék és köztiszteletben álló Wiszkoczy Henrik nyomban Prodanhoz, a felenyedi betolakodó román csapatok vezetőjéhez sietett – aki éppenséggel bajtársaival mulatott – s erélyesen fölkérte, hogy miként azt előzetesen megígérte, hasson oda a város megmentésére, mire Prodan kardot kötött s haragosan elhagyta a házat. Kemény Gábor így folytatja: „A prezidens is kisiet, de nem veszi útját egyenesen a »residentiába« (a minorita zárda felé), hanem – ekkor már javában égvén a Magyarutca külső része – arra felé indult segítséget és tüzet kiáltozván. Nemcsak a tűz világolt, de ekkor nagy hó is volt, tehát hóvilág is, és mindezeknek tetőzésére a legtisztább telehold. A járókat, kelőket majdcsak úgy lehetett látni, mint nappal. Nem sokat haladhatott a presidens, míg reá rivalgának, fenyegeték, puskagolyók röpülnek körülötte: sebesítve rogyik össze. Sebe nem volt halálos, a nagy hideg, a havon fekvés, és az, hogy kifosztották nemcsak attól mi zsebeiben volt, de gúnyái egy részétől is, pl. csizmáitól, miben nagy szükséget láttak az oláhok, azt eszközölték, hogy hamar magához tért. Felkelt, vánszorogni kezdett hazafelé. Az oláhok közül ezt észreveszik, utána iramodnak és lándzsa döfésekkel, ütésekkel újra földre terítik. Még a zárdáig nem ért vala az oláh zaj. Hosszas kimaradása a presidensnek aggódóvá tette pap társait sorsa iránt. Keresésére mentek. Meg is találták, másodszori aléltságában, a földön vérében fetrengve. Felemelték, hazavitték. Nem volt még magánál, de ápolás után magához jött. Elbeszélte mi történt vele.”
Eme első enyedi áldozat a későbbiekben így örökítette meg a személyével történteket:
„Alább írt Isten és a világ előtt, saját tapasztalataim után őszinte meggyőződésemből vallom azt, hogy az 1849. évi januárius 8-án és az ezt követett napokra hivatkozólag, Nagyenyed városa gyámoltalan és fegyvertelen népe minden igaz ok nélkül oláhság által megtámadtatott. A rablást, gyújtást és gyilkolást könnyen meg nem fogható hallatlan kegyetlenséggel jan. 8-án úgy éjjeli 11 óra felé kezdette el. Én elejökbe mentem őket megkérendő s nagy iszonyodással láttam, midőn az egész várost minden oldalról vízözönleg meglepvén, minden háznál, az egyik csoport a házakba ablakokon belőtt, a másik csoport azonnal a házat gyújtotta, a harmadik csoport betörvén a kapukat, ajtókat, házba rohant be kegyetlenül ölvén a benttaláltakat, levetköztetvén meztelenségre csikorgó hidegben, nagyot, kicsinyet, öreget, fiatalt, nemi különbség nélkül. Borzasztó ütések és verések között csak pénzt és pénzt követeltek. Ezek, tanuk cáfolhatatlan vallomása és mindnyájuk tiszta tudomása szerint Axente és Prodan vezérek parancsolatából történtek. Magam valék az első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat elvágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Mentelmi
Rendszeres olvasóim bizonyára emlékeznek arra az ígéretemre, hogy a magyarországi 2012-es történtek és 2013-as kilátások után a romániai helyzetről fogom kifejteni véleményemet az első adandó alkalommal.
Időközben sikeresen, vagy legalább jól-rosszul, mindenki túljutott a minden év elején szokásos zűrzavaron, így némileg tisztább fejjel, hogy azt ne mondjam: józanul állhatok neki magam is a fejtegetéseknek. Mivel pedig a 2012-es év romániai viszonylatban olyannyira zsúfolt volt a szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan történésektől, megpróbálok inkább azzal foglalkozni, hogy milyen kilátásokkal vágtunk neki ennek a most kezdett évnek. Annyit azonban mindenképpen el kell mondanom, hogy soha ki nem találtam volna a tavaly év elején azt, hogy kevesebb, mint 12 hónap alatt alatt három kormánya is lesz Romániának (Ungureanu, Ponta I. és Ponta II.). Azt sem tudtam volna megjósolni, hogy az államelnök felfüggesztésére sor kerül, illetve mégsem, hiszen az érvényességi küszöb nem csekély európai uniós szemöldökráncolással is erősített "magassága" nem tette lehetővé Traian Basescu menesztését. Hogy aztán ezért is mi, romániai magyarok lettünk a fő bűnösök, azon már fölösleges is csodálkozni. Mi ugyanis mindig "kéznél vagyunk", nem is értem, miért nem dicsérnek meg ezért bár egyszer román nemzetiségű honfitársaink.
Az már távolról sem vicces, hogy a helyhatósági, majd a parlamenti választásokon a "választás szabadsága" a magyar közösségen belül olyan kifacsart formában nyilvánult meg, hogy arra nem sokan gondolhattak. Az RMDSZ, erőfölénye tudatában, elfelejtette: az erős attól lesz még erősebb, hogy védi-óvja és nem földbe döngöli a gyengébbet. A gyengébbek pedig folyton úgy viselkedtek, mintha a demokrácia azt jelentené: a (számszerűen) kevesebbek diktálnak a többeknek. A következmények olyan eredményhez vezettek, hogy attól koldulunk, egyelőre még csak a szó átvitt értelmében, bár ebben sem vagyok biztos. A romániai magyar közösséget "sikerült" megfosztani eddig sem többségi hatalomként létező képviseletének néhány helyétől, másrészt a kevesebbek által választott alakulatok vezetői továbbra is úgy tesznek, mintha mi sem történt volna: ugyanazzal a vehemenciával osztják az észt, mint a választási kampányban. Legalább azt illene immár észrevenni, hogy a pályán kívülről nem lehet szabályos gólokat szerezni, még ha óriási hangerővel biztat is minket bárki. No de erről inkább nem írok, mert rögtön eszembe jut a zárt kapuk mögött sorra kerülő magyar–román labdarúgó- mérkőzés (március 22., Budapest), amiről tényleg jobb, ha (követve a magyar miniszterelnök példáját) nem szólok semmit.
Arról ejtenék még néhány szót, hogy októberben paktumot kötött az RMDSZ vezetése a jelenleg kormányon levő pártokkal. Maga a szöveg, késéssel, nyilvánosságra is került. Személyes véleményem erről az, hogy védhető. Akik úgy nyilatkoznak, hogy erre nem volt felhatalmazása a szövetségnek, elfelejtik, hogy az aláírók JOGOSAN képviselik a romániai magyar közösséget, a 2008-ban megszerzett (némelyek esetében a 2012-ben megerősített) szavazatok alapján. Milyen politikai lehetősége lett volna az RMDSZ-nek eddig is, ha minden nagyobb horderejű döntése előtt külön "felhatalmazást" kért volna választóitól, és milyen TÖRVÉNYES módon tudta volna ezt megszerezni? Emlékszem, a 2000-2004 közötti választási ciklusban az RMDSZ, országos és helyi szinteken egyaránt, több megállapodást kötött az akkor kormányzó PSD-vel, és ezek alapján számos, máig érvényben levő kisebbségi (és nem csak, hanem infrastrukturális, egészségügyi, oktatási, szociális, művelődési stb.) jogot-követelést tudott biztosítani. Azokat a megállapodásokat sorra nyilvánosságra is hozták mindkét fél beleegyezésével, aztán többek között ennek is tulajdonítható, hogy a Nastase-kormány megbukott 2004- ben, "magyarbarátsága" okán. De az RMDSZ-t akkor is számtalan támadás érte "belülről", hogy nem kellett volna aláírnia azokat az egyezségeket. Félreértések elkerülése végett: aki nemcsak olvassa, hanem érti is a történelmet, számtalan kisebb-nagyobb "paktumról" szerezhet tudomást, amelyek országok, földrészek sorsáról döntöttek, nyilvánosságra kerülésük pedig legtöbbször évek vagy évtizedek kitartó történészi munkájának eredménye. Ezen persze lehet háborogni, lehet nyilatkozatokat harsogni, de ettől a politika és a politikusok (nem csak az RMDSZ!) nem fognak megváltozni. Nem védek, nem is támadok tehát senkit, csupán tényeket sorolok fel, ezek akár tetszenek valakinek, akár nem, megmaradnak "makacs dolgoknak".
Azzal folytatnám, hogy a folyó évre szóló kilátásokat, szigorúan romániai értelemben, egy alapjában felszínesnek tűnő, az elmúlt évtizedek gyakorlatában már-már bevett dolognak tetsző esemény kapcsán igencsak borúsnak látom. Arról szólok, hogy olvastam egy frissen parlamenti mandátumot szerzett személy "vallomását" saját vagyonnyilatkozata ügyében. Az illusztris személy nem kevesebbet állít, mint hogy ő csupán azért töltötte ki a nyilatkozatot, hogy csúfot űzzön a Feddhetetlenségi Ügynökségből (Agentia Nationala de Integritate – ANI). Mivel pedig az újságírók nem hagyták annyiba a kérdezősködést, kiderült sorban, hogy vagyontárgyai nagy részét lányai és/vagy felesége nevére íratta, de mindennek a teteje az volt, amikor kijelentette: ha feje tetejére is áll az ANI, akkor sem hajlandó beírni a nyilatkozatba egyetlen bankszámláján szereplő pénzösszeget sem.
Nem vagyok otthonos a törvény minden előírásában, hogyan is lehetnék, de úgy tudom, aki nem teljesíti a teljes vagyonnyilatkozat határidőn belüli leadását, annak meg kell szüntetni a mandátumát. Márpedig ezen a téren semmi jelét nem tapasztaltam, hogy bárki illetékes (pártja, a kormányon levő liberálisok elitje, az ANI, a parlament, a kormány) megszólalt volna. Hogyisne, hiszen emlékszünk arra, amikor évekkel előbb egy honleány vagyonnyilatkozata olyasmit tartalmazott, miszerint értékes festményei vannak, amelyek piaci árát a saját kedvenc majma állapította meg! Ha akkor sem tiltották ki az illetőt a parlamentből, akkor most sem várható semmilyen következmény. Ha pedig így áll a helyzet, akkor ez a lehető legvilágosabb jelzés a választók, az istenadta nép felé, hogy a mentelmi jog mögött megbúvóknak mindent szabad továbbra is, míg a köz, amelynek képviseletét ünnepélyesen felvállalták, üljön csöndben és menjen el négyévenként szavazni. Más dolga mintha nem is volna!
Borúlátásom másik oka az, hogy a most (még?) érvényben levő választási törvény olyannyira csúfot űzött a szavazópolgárból, ahogy nem hiszem, hogy a diktatúrákon kívül máshol is megtörténhetett: a visszaosztások során a választói preferenciákban akár negyedik helyre sorolt jelöltek jutottak mandátumhoz, miközben "győztesek" sora dühönghetett tehetetlenül. Csoda, hogy ebben a "rendszerben" annyian távol maradtak az urnáktól?! Magyarok és románok, akik valamennyien viselni fogják újabb négy évig ezt a megaláztatást. Függetlenül attól, hogy ki, milyen politikai alakulatok vallhatják magukat kormányon levőknek.
Befejezésül valami optimistábbat: olvasom, hogy a miniszterelnök ki akarja penderíteni a protokollvillákból azokat az egykori tisztségviselőket, akik számtalan anyagi (és egyéb) kedvezményt élveznek mind a mai napig az állami protokollalap (Regia Autonoma a Administratiei Protocolului de Stat – RAAPS) lakosztályaiban. Szívből drukkolok az akció sikerének és jut eszembe az az arrogancia, amellyel 1998-ban a RAAPS igazgatója a szemembe röhögött a marosvásárhelyi Park szálló visszaszerzését szentesítő kormányhatározat láttán, kijelentve, hogy úgyis vissza fogják utalni nekik. És hetek múltán (!) igaza is lett. Örvendetes, hogy azóta már ismét visszakerült a Maros Megyei Tanács alárendeltségébe, és ugyancsak biztató, hogy a miniszterelnök (úgy tűnik) komolyan gondolja azt, amit mond. Tudniillik a jogtalan előnyöket erkölcsi alapon nem szabad fenntartani. Csak rajta, sok sikert ebben is! Hátha az RMDSZ vagy inkább a romániai magyar közösség irányába tett nyilatkozatai és eddigi cselekedetei nem "kifele" irányuló diplomáciai lépések, hanem meggyőződésből fakadó igyekezet jelei.
Virág György
Népújság (Marosvásárhely),

Püspöki römi a református egyházért
Február elsején a kolozsvári Farkas utcai református templomban iktatják be hivatalába Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, aki az előző tizenkét évben püspökhelyettesi tisztséget töltött be, tavaly decemberben pedig az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Az új püspök a maszol.ro kérdéseire válaszolt.
Püspökhelyettesként a lehető legközelebbről láthatott rá arra, miben áll a gyakorlatban püspöknek lenni. Jelent ez előnyt a jövőbeni teendők végzésénél?
Való igaz, hogy nekem ide nem úgy kellett bejönnöm január elsején, hogy nem tudtam volna, merre nyílik az ajtó, hiszen tizenkét év alatt rendkívül sok mindennek voltam részese, de vannak olyan feladatok, amelyeket a püspökhelyettesnek nem lehet átadni. Elsősorban a lelkigondozói feladatokra gondolok, a személyes találkozásokra lelkészekkel és egyháztagokkal.
Amit Pap Géza püspök úrtól átvettem: a diakónia, a székelyföldi ügyek koordinálása, az anyagi kérdések stratégiája, részben egyetemi és iskolai ügyek intézése, valamint a külföldi, ökumenikus kapcsolatok ápolásának azon része, amely különösen sok utazást igényelt – évente 70–80 ezer km-t is megtettem. Sok területét megismertem a munkának, de most tapasztalom igazán, hogy mit is jelentenek a püspöki teendők a mindennapokban: az egyházkerületben folyó igehirdetés feltételeinek minél jobb körülmények közötti biztosítása, az adminisztráció zökkenőmentes megszervezése, az egyházkerület képviselete és felügyelete minden szinten.
Ha eltér valamiben az, amit és ahogyan Pap Géza volt püspök képviselt attól, amit és ahogyan ön fog képviselni, mi lenne az?
Eleve adott az a tény, hogy két különböző emberről van szó, más habitussal rendelkezünk, tehát a kérdéseket is másként közelítjük meg és javasolt megoldásaink is lehetnek egészen mások. Aki ismer engem, az nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lát, nyitottnak és befogadónak. Ez őszintén, belülről jön. És ez bizalmat kelt az emberekben. Ha végül is valamit elutasítok, azt is úgy teszem, hogy érezzék az emberek, megtárgyaltam velük az elutasításuk okát is. Ha beavatjuk embertársainkat a mi gondolkodásunkba, és az elutasítást is nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel tesszük, akkor talán a másik fél könnyebben el tudja fogadni a helyzetet, akkor is, ha nem érte el a célját.
A kommunikáció az elmúlt 12 évnek nem volt éppen erős oldala. Most nem kimondottan a médiával való kommunikációra gondolok, hanem a gyülekezetekkel, lelkészekkel való kommunikációra is. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Erre fordítanám időm legnagyobb részét. Az ügyvitelt pedig, ami eddig az én feladatom volt, másokra ruháznám.
Az adminisztrációt sokféleképpen meg lehet szervezni: úgy is, hogy minden hozzád jusson el, és te kelljen rámond az igent, de úgy is, hogy különböző szinteken önállóságot adsz a tisztviselőknek. Én nem kívánok egy egész hetet benn ülő püspök lenni, mert ha a problémákról csak akkor értesülök, amikor elérkeztek a püspöki irodáig, akkor már igen nagy a baj. Szeretnék hamarabb, még a helyszínen, a gyülekezetek látogatása során tudomást szerezni a gondokról, és elébük menni a megoldással. Tehát a továbbiakban is nagyon sokat fogok utazni.
Vannak-e olyan kompetenciák, amelyekkel személyiségtől függetlenül rendelkeznie kell egy püspöknek?
Ha visszatekintünk történelmünkre: elődeinknek mindig megvolt a karizmája a vezetéshez, amit Istentől kaptak, tehát ez szükséges.
Aztán a mai egyházi állapotunkban nagyon fontos, hogy gyorsan tudj a helyzetnek megfelelően döntéseket hozni, nincs idő éveket lamentálni bizonyos kérdések fölött ebben a rohanó társadalomban. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kompetenciával, akkor a közössége is hátrányt szenved, mert olyan vonatok mennek el, amelyek többé nem jönnek vissza.
Elengedhetetlen a diplomáciai érzék. Sok kérdést nem lehet úgy megoldani, hogy fejjel rohanunk a falnak. Gyakran több tárgyalás szükséges ahhoz, hogy a célt elérjük.
Fontos a kapcsolattartás, nemzetközi és hazai kapcsolatrendszer. Ha valaki úgy kerül ebbe a székbe, hogy nem ismerik, fél ciklus eltelik azzal, hogy kialakítsa a kapcsolathálót. Ha valaki már otthonosan mozog ezekben a körökben, hamarabb elkezdheti azt a munkát, amit az egyház érdekében tenni kell. Ezért mondtam, hogy nálunk a püspökválasztás nem a jövőre tett igéreteink, hanem az eddigi cselekedeteink alapján történik. De mindenek fölött a püspök az alázatos szolgálatban az első kell legyen és minden cselekedete Isten igéje fényében kell történjen.
Székely József kolozsvári lelkipásztor, volt püspökjelölt programtervezetét alkalmazhatatlannak találja, vagy elképzelhető, hogy hasznosítani lehetne a következőkben?
Amit az ifjabb kollégák megfogalmaztak, azzal 90 százalékban egyet tudok érteni, mert ők tulajdonképpen egy diagnózist állítottak fel, ami valós. Én még kétszer annyi hibát tudnék felsorolni. Abban sem kételkedem, hogy ha vezetéshez jutnak, akkor nem próbálták volna ezeket megoldani valamiképpen. De fogadjuk el azt, hogy egyházunk választó testületei a most megválasztott tisztségviselőkben látott biztosítékot arra, hogy a problémák megoldódjanak.
Az igazgatótanácsban vannak az általuk javasoltak közül is, tehát nem teljesen egyoldalú a helyzet. Viszont egyet mindenkinek meg kell tanulnia, nekem is: a legjobb dolgokat is lehet ajánlani, de ha véghez akarjuk vinni, annak megvan annak a törvényes módja és rendje. A zsinatban van 35 ember, aki vitatkozik rajta, és utána szavaz. Ha az ügy nem kapja meg a fele plusz egy szavazatot, akkor el kell fogadnom, nem boríthatom fel az asztalt, még ha magamban el is könyvelem, hogy hályog van a szemükön. El kell fogadnunk, hogy az általunk delegált testületeknek van kompetenciájuk a változtatásokról dönteni. Minden rossz törvény jobb annál, mint az anarchia. Ezért nekünk be kell tartanunk a törvényt – és a püspök erre tesz esküt, hogy betartja és betartatja. Lehet minősíteni: ennyire volt képes adott korban az adott közösség, ennyit tudott kiizzadni magából, de látjuk azt, hogy ez koronként változik. Vannak aranycsapatok és vannak szürkék, ezt el kell fogadni.
A választás idején is hosszasan beszélgettünk Székely Józseffel, és utána is biztosítottam arról, hogy érzékelem és tudom, hogy az általuk felvetett problémákat meg kell oldani, de a megoldásokat nem egy ember, hanem egy közösség hozza, testületek hozzák. Tehát nem értem azt sem, egyesek miért beszélnek diktatúráról.
Én senkit ki nem zárok, aki engem ki nem zár. Ha engem valahonnan kizárnak, akkor oda nem tudok bemenni. Én ki nem zárok senkit, hanem – úgymond – meghívok, hogy ebben-abban a munkában vegyünk részt. Egyházpolitikai, hatalmi viták mindig lesznek, de ha valaki az egyházban dolgozni akar, abban senki meg nem akadályozza.
Gyülekezeti lelkészként is kell szolgálnia a püspök úrnak?
Az egyházunk szabályzata szerint a püspök is lelkipásztor, van egy gyülekezet, ahol ő parókus lelkész. Hagyománya volt annak, hogy a Belvárosi Egyházközségnek lett a püspök a lelkésze, viszont ezen változtattunk már a korábbi években: a püspök továbbra is abban a gyülekezetben marad, ahol megválasztása előtt szolgált. A mindennapi lelkészi teendőket egy helyettesnek kell elvégeznie, de ez nem azt jelenti, hogy a püspök nem munkálkodik abban a gyülekezetben, ahogy ideje engedi. Hogy szeretnék-e egy másik gyülekezet megválasztott lelkésze lenni, azt még egyelőre nem döntöttem el.
Miközben annyi gyülekezetben megfordult, mit tapasztalt, melyek azok a területek, ahol legsürgetőbben szükség lenne változtatásokra?
Elsősorban az ifjúság bevonása a gyülekezeti életbe a legfontosabb. Óriási hiányosságok vannak a keresztyén nevelés területén. A mai felnőtt generáció nem vállalja a nevelés felelősségét, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy kéne téged nevelni. Pedig a világ soha nem így jutott előbbre: a fiatalok mindig lázadtak, de a felnőttek az általuk helyesnek tartott elvek szerint neveltek, és amikor a gyermekek felnőtté váltak akkor ők is a saját elképzeléseik szerint tették a dolgukat. Ez volt a fejlődés természetes menete. Ma mintha a nevelő generáció meghátrálna: nem avatkozom bele, nem konfrontálódom. Mindenkinek kötelessége lenne állást foglalni a maga idején. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, lehet kritizálni, lehet ellene lázadni, de amikor odakerülsz, akkor képviseld azt, amiben hiszel.
De talán éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a hit gyengült meg. Nagyon sok helyen látom azt, hogy az emberek célt tévesztenek. Nem látják azt a perspektívát, amiért küzdhetnek. Orientációs válságban vergődnek. Az embereknek irányvonalakra lenne szükségük.
A hitben való nevelés az egyik legfontosabb eszköze a hit gerjesztésének és táplálásának. Vonatkozik ez az iskolai, a családi, a gyülekezeti nevelésre is. A nevelés során lehet beleoltani az emberbe a hitet, hogy Isten nem csak megteremtette ezt a világot, és utána magára hagyta, hanem azóta is folyamatosan kormányozza, számon tart benne minden embert, terve van velem is. Ha ez a hit megvan, az egyéb nehézségeket, amelyeket hosszan lehetne sorolni, ennek szellemiségében megoldhatnánk. Erre kell leginkább odafigyelni, hogy hogyan lehet a lelkészekben, gyülekezeti tagokban, az ifjúságban ezt az Isten iránti bizalmat ismét felkelteni.
Komoly lélekszámbeli válságban is vagyunk: a 90-es népszámlálás óta az erdélyi református egyház lélekszámának egyharmadát elveszítette. Ez nem csak a misszió hiányának tudható be, hanem egyszerűen a születés és elhalálozás közti aránytalanságnak. Ez a tagságbeli válság azt üzeni, hogy a struktúrához hozzá kellene nyúlni: ahol alig van 150 fő, oda ne nevezzünk ki lelkészeket – de ezt mi nagyon el szeretnénk kerülni, ezért az utolsó percig kínlódunk és próbálkozunk, hiszen sok helyen a lelkész az utolsó magyar adminisztrátor: mert már magyar iskolája, polgármestere nincs és tulajdonképpen a templom körül szerveződik az élet.
A református egyháznak van a legkiterjedtebb iskolahálózata. Mindamellett, hogy a mi felekezeti oktatásunkkal szemben a többségi társadalom nem elfogadó, minden lehetőséget megragadunk, hogy a hat meglévő kollégiumunkat patronálni tudjuk. Az iskolai vallásoktatás ajándék: bizonyos műveltséget kínál fel. A gyülekezeti vallásoktatást azonban nem helyettesítheti, mert az közösségbe integrál. A gyülekezet azt jelenti, hogy abba mindenki benne van: az unoka is, a nagymama is. Megvan bennünk a hajlam, hogy korcsoportok vagy társadalmi helyzet szerint elkülönüljünk, de kell legyen a hétnek legalább egy olyan alkalma – a vasárnapi istentisztelet –, ahol mindenki ott van, és egymást kell tolerálják ezen a helyen: például a gyereknek el kell viselni az orgonajátékot, az időseknek pedig a gitárszót. Ez nagyon fontos, mert egy családot alkotunk. Ha soha nem találkoznak ezek a csoportok, nem figyelnek egymásra az idősek és fiatalok, akkor a közösség nem fog formálódni.
Hogyan látja a püspök úr a gyülekezetek szerepét?
A hívő embernek szüksége van a hozzájuk hasonlóan gondolkodók közösségére, ahol erősíti magát, feltöltekezik emberi szeretettel, támogatással, ha valahol egymásra találnak a hittestvérek, ott jól érzik magukat: közös nyelv, közös értékek, közös hit – vagyis otthonra lelnek. De az otthonteremtés nem könnyű, és tudjuk, mennyi baj van az otthonainkban, mennyi szeretetlenség és sértés vagy mennyi szeretet és odafigyelés is lehet benne.
Az egyház kovász akar lenni, és maga köré gyűjtögetni a közösségeket akkor is, ha nem mindig jár sikerrel, eredménnyel, sokan csalódnak benne, sokan elmenekülnek. Ott van az a kísértés is, hogy alakítsunk ki magunknak egy külön szigetet, ahol csak mi vagyunk, mint egy kolostorban. Viszont az Úr a világba küldött el bennünket, tehát nem az elkülönülés, hanem a világban élés a mi feladatunk. A többi ember között kell nekünk hitet tennünk szavainkkal és életünkkel. Ez nagyon sok konfrontációval jár, nagyon sok visszautasítással, keserűséggel, de ez a tanítványság.
Szabad-e a sok nehézség közepette mégis merészet álmodni?
A központi kérdés az, hogy tudsz-e válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek nap mint nap megjelennek. Hiába tűzöl ki nagy és bombasztikus célokat, hogyha a mindennapokban nem tudsz tenni értük.
Persze egy püspöknek, vezetőnek vízióval rendelkező embernek kell lennie. Tapasztalatai és hite alapján vágyakat fogalmaz meg.
És különösen kell hogy fájjon valami, hogy te azért valamit tenni tudjál. A társadalomban nagyon sokan panaszkodnak, és fel tudják sorolni, hogy mi nem megy, de a megoldást mástól várják. Aki vezetésre szánta el magát, annak kell, hogy fájjon, ha a dolgok nem mennek, és kell legyen egy víziója a megoldásról. Aztán találnia kell társakat, támogatókat, össze kell gyűjtenie a szükséges tudást, ami hiányzik, majd elterveznie, kivel, mivel, mikor fogja megtenni a konkrét lépéseket.
Az álmok a Bibliában rendkívül sokat jelentenek, és csodálatos álmokat láttak azok, akik később prófétáltak, tehát nekünk is szabad álmodnunk és álmokat kérnünk. De ne torpanjunk itt meg. Ha nem élünk két lábbal a földön, miközben a mennybe tekintünk, akkor abból nagy bajok lesznek.
Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. Középiskoláit az egykori kolozsvári Református Kollégiumban végezte, az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Karán tanult 1979-ig. 1988 óta Sepsiillyefalva megválasztott lelkipásztora. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM (Landwirtschaft–Agricultura–Mezőgazdaság) Alapítványt, melyeknek mindmáig elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, majd 2003 októberétől az elnöke. Bethlen Gábor díjas (1994), elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját (1995), Szabó Dezső emlékérmes (1999), Bocskai díjas (2001). 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese. 2012 novemberében az Európa Parlament Európa Polgára díjjal tüntette ki. 2012. december 14-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
Ez minden helyzetben érvényes. Az ökonómiát sem szabad a teológiától különválasztani. Mert ha csak az ökonómia érvényesül, elsodródunk az önzés, a szerzési vágy, a hedonizmus irányába. Ha viszont a teológia rányomja a bélyegét az ökonómiára, akkor már mindjárt más a motiváció: nem az a lényeg, hogy minél több pénzt szerezzek, és minél jobban éljek, hanem hogy azzal, amit kaptam, emberi körülmények között tudjam szolgálni a többieket. Ez a reformáció egyik nagy tanítása: addig csupán a kolostori életmód, az ott történő imádság volt az Isten dicsőségére, azt tartották igazán nagy értéknek, ha valaki imádkozással töltötte a napjait, ezzel szemben a reformáció azt fogalmazta meg, hogy a munka is végezhető Isten dicsőségére, épp olyan kedves lehet az Isten előtt, mint az imádkozás. Abban az esetben persze, ha nem öncélú, nem az egyéni jólétre irányul, hanem a közösség érdekében történik, nem azért, hogy nekem legyen több, hanem hogy nekünk. A világban bárhol járunk, kísértések érik az embert, de ha tudjuk, kinek szolgálunk, meg tudunk maradni.
Annyi mindenen mentem keresztül én is, de mindig az maradtam. Mindig lelkipásztor voltam, és az is akarok maradni életem végéig. Akkor is lelkipásztor voltam, amikor gazdasági kérdésekkel foglalkoztam. Amikor munkahelyek ezreit segítettem létrehozni, akkor is lelkipásztorként tettem, és soha nem az járt a fejemben, hogy ettől én mekkorát növök mások szemében, vagy mennyi hasznom származik belőle. Minden cselekvésemben az volt a prioritás, hogy a Pásztor szeretete megnyilvánuljon. Különböző feladatokat vállaltam el anélkül, hogy politikus lettem volna vagy egyetemi oktató vagy menedzser. Mint amikor az ember römizik, és a zsolit beteszi középre. Mert láttam a lehetőséget, mert fájt nekem a mások fájdalma, nem nézhettem, megoldást kellett találni. Azt a tudást pedig, amit útközben megszereztem, mindig az egyházban akartam gyümölcsöztetni. A következő hat évben az eddigi tapasztalataim gyümölcseit próbálom szétosztani tehetségem szerint.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro,

Miskolctól Kolozsvárig
Miskolcon a helyi szocialista korifeusok ismételten románozásba kezdtek. Nem hiszik? Pedig igaz.
Egészen pontosan az történik Miskolcon, hogy a szocialista frakció vezetője felszólította a polgármestert, nevezze meg, a városházán dolgozók, illetve a helyi közigazgatásban és kulturális életben tevékenykedők közül ki született a határon túl, egészen konkrétan Romániában. Ezután azt is hozzátette ez a minősíthetetlen gazember, hogy a miskolci önkormányzati ülések már román nyelven zajlanak – ezzel nyilván arra utalva, hogy akik a határon túl (értsd: Erdélyben) születtek, azok románul beszélnek, hiszen románok.
Bontsuk ki ezt a gusztustalan csomagot.
Ma a miskolci szocialisták vezetője emberek születési helyére, ezzel tehát konkrétan emberek származására kíváncsi. Ma a miskolci szocialisták vezetője embereket a származásuk alapján listáz. Ma a miskolci szocialisták vezetője annyira tudatlan, ostoba barom, hogy azt gondolja, aki Erdélyben született, az szükségképpen román, és románul beszél.
Ma a miskolci szocialisták vezetője numerus clausust óhajt bevezetni Miskolcon, ugyanis aljas listázásának egyetlen indoka az lehet, hogy a születési hely és a származás alapján meghatározza, hány itt vagy ott született, ilyen vagy olyan származású ember dolgozhat a városi önkormányzat kötelékében. Ma a miskolci szocialisták vezetője nyilván hangosan és obligát módon elítéli Gyöngyösi Márton zsidólistára vonatkozó elmebeteg ötletét, majd hazamegy, és odvas vackának félhomályában listákat készít a határon túl született magyarokról.
Ma a miskolci szocialisták vezetője ott folytatja, ahol dicstelen és nyomorult elődei, Kovács Lászlóval és Gyurcsány Ferenccel az élen, abbahagyták: a huszonhárommillió román aljasságánál, a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor a NEM melletti undorító kampányolásnál. A miskolci szocialisták vezetője éppoly érzéketlen, tahó, nyomorult alak, mint amilyenek azok voltak. A miskolci szocialisták vezetője gyékényen árulja a nemzetet és a hazát az ilyesmire fogékony lumpenproliknak. A miskolci szocialisták vezetője Ron Werber utasításait hajtja végre, mert nincs sem önálló gondolata, sem önálló világnézete, sem meggyőződése, sem becsülete.
A szocialisták országos vezetője mindeközben Kolozsvárra ruccan álságos Canossa-járásra. A szocialisták országos vezetője azért teszi ezt, mert Ron Werber ezt tanácsolta neki. Hiszen a szocialisták országos vezetőjének önmagától fogalma sincs a határon túli magyarokról, Erdélyről, s a szocialisták országos vezetője azt sem tudta eddig, hol van Kolozsvár. A szocialisták országos vezetőjének az égvilágon semmit sem jelent az erdélyi magyarság, a felvidéki magyarság, a délvidéki magyarság, a kárpátaljai magyarság, a burgenlandi magyarság. A szocialisták országos vezetője annak a Gyurcsány Ferencnek volt a famulusa, kávéfőzője, sunyi kis talpasa, ócska segédje, aki levezényelte a 2004-es nemzetáruló gyalázatot. És kilenc esztendőn át nem jutott eszébe bocsánatot kérni. Most, hogy a határon túli magyarok szavazati jogot kaptak, Ron Werber szólt neki, hogy kell a voks, menni kell oda is kampányolni. Kiment hát Mesterházy Kolozsvárra utcafelelősnek, háztól házig vérdisznónak, s a legtökéletesebben egy helyi fiatal foglalta össze a nagy zarándoklat lényegét: „Gyalázat, hogy egy ilyen szarembert küldenek ide!”
Ehhez nincs is mit hozzátenni.
Miskolc és Kolozsvár így ér össze a szocialisták és Ron Werber rothadt agyában.
És még csak másfél év múlva lesznek a választások!
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Erdély.ma,

Rohamos mélyrepülés – Tovább apad a Hunyad megyei magyarság
Megállítható-e egyáltalán a Hunyad megyei magyarság mélyrepülése? Kevesebb, mint húsz év alatt, az 1992-es és a 2011-es népszámlálások között a magyar közösség létszáma felére csökkent, 32 000-ről 16 000-re.
Az aggasztó apadás sajnos nem a statisztikai manipulációból adódik, a magyar egyházak adatai ugyanis évről évre megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult a pozitív mérleg, 2012-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttvéve feleannyi, mint a temetéseké. Mindenekelőtt a református és unitárius egyházaknál, a római katolikusoknál a helyzet egy árnyalattal jobb.
Zuhan a központ
Déván, Vajdahunyadon, Szászvároson és általában a megye központi részén él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Itt található a megye egyetlen magyar többségű települése, Csernakeresztúr is. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközösségben 4 esküvő, 10 keresztelő, 16 temetés volt a nemrég lezárult évben, és 6 fiatal volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 16 keresztelőt, 6 esküvőt és 25 temetést regisztráltak, s 11 fiatal volt elsőáldozó.
A dévai unitárius egyházközségben semmilyen változás sem történt az előző évhez képest, nem volt sem keresztelő, sem esküvő, sem konfirmálás, de szerencsére temetés sem.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 3 keresztelőre, 3 esküvőre és 3 konfirmálásra nem kevesebb, mint 27 temetés jutott a tavaly évben.
A vajdahunyadi római katolikus egyházközség viszont szerencsére jobb évet zárt, 22 keresztelőt, 12 esküvőt és 23 temetést regisztráltak, s 7 fiatal volt elsőáldozó.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 5 keresztelő és 10 temetés volt tavaly, esküvő és első áldozás viszont nem volt. Az egyházközséghez tartozó Piskin hasonló a helyzet: 2 keresztelőre 5 temetés jutott, esküvő és első áldozás ott sem volt.
A piski református egyházközségben (a hozzátartozó Haró faluval együtt) volt 2 esküvő, 1 keresztelő és 2 konfirmálás, a temetések száma viszont 7 volt.
A szászvárosi református egyházközségben esküvő és keresztelő nem volt, csupán 5 konfirmálás (3 Szászvároson és 2 Lozsádon) és 10 temetés (5 Szászvároson, 3 Tordoson és 2 Lozsádon) volt tavaly. Sajnos, a megye központi részein a helyzet drámai, a vajdahunyadi római katolikusok szerencsés kivételétől eltekintve a temetések száma mindenütt jóval nagyobb, mint a keresztelőké.
Bányavidéki apadás
Mi a helyzet az egykor még szapora Zsil völgyében? Az adatok itt sem valami fényesek.
A petrozsényi római katolikus egyházközösségben 26 keresztelőt, 20 esküvőt, és 44 temetést regisztráltak a tavalyi év során. 18 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál valósággal elképesztő a mérleg, talán a legtragikusabb évet zárták: 1 keresztelő mellett nem kevesebb, mint 21 temetés volt a tavalyi év során, esküvő és konfirmálás viszont nem volt!
A petrozsényi unitárius egyházközösségben 1 keresztelő és 2 temetés volt esküvő és konfirmálás viszont egy sem.
A petrillai reformátusoknál sem jobb a helyzet: 4 keresztelés és 17 temetés volt, esküvő és konfirmálás viszont egy sem.
A lupényi római katolikus egyházközösségben valamivel jobb a helyzet, noha a mérleg itt is negatív: 15 keresztelőt, 8 esküvőt és 27 temetést regisztráltak tavaly, illetve 4-en voltak elsőáldozók. A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 2 keresztelőre, 2 esküvőre és 3 konfirmálásra 24 temetés jutott!
A lupény-vulkáni unitárius egyházközség is fekete évet zárt: nem volt keresztelő, sem esküvő, csupán 1 konfirmálás (Lupényban) és 5 temetés (3 Vulkánban és 2 Lupényban).
A számok arra utalnak, hogy a Zsil völgyében is rohamosan csökken a magyarság. Ugyanúgy, mint a megye központi részén.
A magyarság, sajnos, mindenütt rohamosan apad, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban az is előfordul, hogy egyik fél sem magyar. Amúgy a római katolikusoknál azért jobbak az adatok, mert román és olasz segítségre is számíthat. Hívei egy része ugyanis román, valamint az ide került olasz vállalkozók is a katolikus egyháznál házasodnak, többnyire ortodox román nőkkel, illetve ott keresztelik az ilyen kapcsolatból született gyerekeiket. Ellenben a magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál ilyesmi még mindig fehér holló számba megy. Amennyiben a római katolikus egyházak magyar gyülekezeteit nézzük, a helyzet aligha jobb a protestánsokénál. Holott utóbbiaknál is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyarok. Ráadásul a keresztelők száma nem feltétlenül jelenti a gyülekezetek gyarapodását, olyan is előfordul – mindhárom felekezetnél –, hogy a Nyugaton munkát vállaló, egzisztenciát ott teremtő szülők itthon keresztelik meg gyermeküket hazalátogatásuk idején, s a gyerek kapcsolata a magyar egyházzal ennyi is marad. Ellenben a temetések – néhány kivételtől eltekintve – szinte mind magyarok, valamennyi felekezetnél.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. A temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét, még kivételesen sincs olyan egyházközség, ahol a fordítva lett volna! A népszámlálás által kimutatott zuhanást sajnos megerősítik a magyar egyházak adatai. Immár kivétel nélkül.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Az USL szerint aki nem magyar, az csak román lehet
Egyre inkább elmérgesedik az a nyilatkozatháború, melyet Kereskényi Gábor parlamenti képviselő pénteki kijelentése robbantott ki. Miközben az RMDSZ Szatmár megye jelentős számú magyar lakosságának érdekvédelmét próbálja érvényre juttatni, az USL hétfőn kiadott közleményében hazugsággal vádolja a politikust, sovinizmus vádjával vagdalkozik, miközben ő maga tesz sovén kijelentéseket. Kereskényi pénteken tartott sajtótájékoztatóján kijelentette: az RMDSZ tárgyalásokat folytat az USL-vel annak érdekében, hogy Szatmárnémeti egyik alpolgármesteri székét és a megye alprefektusi tisztségét a magyarságot képviselő személy tölthesse be. Erre reagálva az USL hétfőn egy heves hangvételű közleményben „hazugnak és megtévesztőnek" nevezte a képviselőt, kijelentvén: az USL helyi szervezete nem tárgyal az RMDSZ-szel. Csakhogy Kereskényi egy szóval sem említette, hogy a helyi szervezettel tárgyalna az RMDSZ...
A folytatásban a közlemény felszólítja az RMDSZ politikusait, „ ismerjék fel végre a realitásokat, melyek szerint az a réteg, akiket ők képviselnek, már alig éri el a megye lakosságának 35%-át... ezzel szemben a románság aránya meghaladja a 65%-ot." Egyszerű matematika: ha a magyarság aránya 35%, miként lehet a románság aránya több, mint 65%?
Ennél azonban lényegesen súlyosabb, hogy – noha a legutóbbi népszámlálás adataira hivatkozik a közlemény szerzője -, pontosan a népszámlálás eredményeit hagyja figyelme kívül, vagy magyarázza félre. A 2011 őszi felmérések hivatalos adatai szerint ugyanis a románság számaránya Szatmár megyében 57,7%, a magyarságé pedig 34,5%. A fennmaradó 7,8%, azaz közel 25.600 lakos pedig ugyanúgy nem román, mint ahogy nem is magyar! A népszámlálás során volt ugyanis, aki cigánynak, németnek, ukránnak, szerbnek, töröknek, olasznak, szlováknak, zsidónak, orosz-lipovánnak, ruszinnak vagy egyébnek vallotta magát. (Mi több, a megyei tanács egyik akciója során megtudhattuk, hogy kínaiak is élnek szép számmal a megyében.)
Bármennyire is szeretné a közlemény szerzője és aláírója, Valer Marian, a cigányok, németek, ukránok, szerbek, törökök, olaszok, szlovákok, zsidók, orosz-lipovánok, (na meg ugye a kínaiak) nem románok. Mint ahogy a magyarok sem azok.
A közlemény említést tesz az Apaservről is, amely a megye történelmének legnagyobb, közel 108 millió eurós beruházását bonyolítja éppen le. A szerző szerint a magyarság számaránya nem jogosítja fel arra a vállalat vezetőjét (Leitner János, szerk.) hogy folytassa tevékenységét. Hogy befejezze a projektet, amit ő nyert.
Nem azért, mert esetleg alkalmatlan rá. Csakis azért, mert nem román... Vagy nem USL-és. Lehet, a szerző szerint a kettő már ugyanaz?
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma,

A székely zászló kitűzését kéri a polgármesterektől Tamás Sándor
Tamás Sándor, Kovászna megye elnöke arra kérte a Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely körül elhelyezkedő települések polgármestereit, hogy valamennyi településen tűzzék ki a polgármesteri hivatal homlokzatára a székely zászlót.
Tamás Sándor - aki egyben az RMDSZ megyei szervezetét is vezeti - elmondta: e gesztussal a polgármesterek szolidaritást vállalhatnak azokkal az elöljárókkal, akik ellen a megye prefektusa pert indított a zászló kitűzése miatt.
„Azért kértem ezt a polgármesterektől, mert a Székelyföld iránti elkötelezettség a szívünkben van” - jelentette ki Tamás Sándor. A jogász végzettségű elnök ezúttal is nyomatékosította, hogy a zászló egy nemzeti közösség szimbóluma, és annak kitűzése - megítélése szerint - nem ütközik törvénybe.
Mint ismeretes, a kék alapon hosszanti aranysávot, valamint holdat és csillagot ábrázoló székely zászlót a megye több polgármesteri hivatalának a homlokzatára is kitűzték már; ott lobog a sepsiszentgyörgyi városházán és a Kovászna Megyei Tanács épületén is. A Kovászna megyei törvényszék azonban tavaly novemberben elfogadta Codrin Munteanu prefektus keresetét, és törvénytelennek ítélte, hogy Uzon község polgármesteri hivatalának homlokzatára kitűzték a székely lobogót. Az igazságszolgáltatási fórum alapfokú döntésével jóváhagyta Munteanu keresetét, és elrendelte, hogy a lobogót el kell távolítani, mivel a törvény szerint csak az ország és az EU zászlóját lehet kitűzni a közhivatalok homlokzatára. Ráduly István, Uzon polgármestere akkor lapunknak úgy nyilatkozott, a törvény csak azt írja elő, hogy ki kell tűzni Románia és az EU zászlóját, más jelképek használatát azonban nem szabályozza, tehát nem is tiltja.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a kereset benyújtása után nyilvános bocsánatkérésre szólította fel a székely szimbólumok ellen harcot hirdető prefektust. Az RMDSZ-es elöljáró felháborítónak tartotta a kereset szövegét, amelyben a prefektus kisbetűvel írta a Székelyföld nevét, a székely jelképet pedig egy futballklub zászlajához hasonlította. A kormánybiztos úgy fogalmazott: az uzoni községháza homlokzatára kitűzött zászló egy nem létező entitást szimbolizál, és éppen annyira törvénytelen, mintha egy futballklub vagy autógyár zászlóját tennék ki a községházára azért, mert a polgármester vagy a tanácsosok kedvelik azt. November 8-án az RMDSZ zászlós tüntetést szervezett a sepsiszentgyörgyi prefektúra előtt, mintegy kétezren vonultak fel székely zászlókkal a székely jelképek védelmében.
Ünnep a magyar kultúra szellemében
Erdély- és Partium-szerte megemlékeznek a magyar kultúra napjáról holnap, egyes településeken már elkezdődtek a rendezvények, néhol többnapos rendezvénysorozat várja az érdeklődőket. Amint arról már korábban beszámoltunk, Bihar, Szatmár, Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna megyében, valamint Bukarestben is ünneplik a napokban a magyar kultúrát.
A jeles napról 1989 óta emlékeznek meg január 22-én, kézirata tanúsága szerint ugyanis Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Közös ünneplés Váradon és Berettyóújfaluban
Nagyvárad tizenharmadik alkalommal ünnepli a jeles évfordulót többnapos rendezvénysorozattal a magyarországi Berettyóújfaluval közösen. Ma délután A közösségi művelődés – a nemzet megmaradása címmel tartanak fórumot – a vitaindítót dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tartja, részt vesznek váradi és magyarországi meghívottak. Délután Meleg Vilmos színművész József Attila-műsorát tekinthetik meg az érdeklődők az Ady Endre Gimnáziumban Kiáltás Istenhez címmel. Holnap, a magyar kultúra napján nyílik meg a világban élő román és magyar fotóművészek 7. nemzetközi szalonja az Euro Foto Art Galériában, a Szacsvay Imre Általános Iskolában pedig két író-olvasó találkozóra kerül sor: az elemi osztályosok Tóth Ágnes költővel, a nagyobbak pedig Markó Bélával beszélgethetnek. Délután a kolozsvári Koinónia Kiadó mutatja be négy könyvét a Szigligeti Színházban, majd a Nagyvárad Táncegyüttes Fekete Sáfrán című produkciójára kerül sor, amely a Magyar Kultúráért díjak és az idén alapított Jakobovits Miklós-díj átadását követi. Szerdán, január 23-án a Bunyitay Vincze Könyvtár a Szemfüles ifjúsági folyóirat író-olvasó találkozójának ad otthont, majd a berettyóújfalui Bihari Népművészeti Egyesület jubileumi kiállítására kerül sor a Tibor Ernő-galériában. A Partiumi Magyar Művelődési Céh ugyanakkor saját rendezvényt is szervez a magyar kultúra napján: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban dr. Pomogáts Béla és más jeles előadók tartanak irodalmi estet, majd Demény Balázs zongoraművész szólóestjére kerül sor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület dísztermében.
Dsida és Arany a színpadon
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata holnap 18 órától ismét műsorára tűzi a nagy sikerrel játszott „....nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak...” című Dsida Jenő pódiumestet. A produkcióban vendégművészként újra láthatja a közönség Bogdán Zsolt Jászai- és kétszeres UNITER-díjas érdemes művészt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészét, Csutak Réka szintén kolozsvári színművészt, valamint Kovács Éva Poór Lili-díjas színművészt. Nagyszabású eseménysorozattal készül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a magyar kultúra napjára, holnap 14 órától látható a budapesti színház- és filmművészeti egyetem negyedéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályának előadásában Arany János klasszikusa, a Toldi. Az előadást beszélgetés követi, 18 órától pedig a Peer Gynt című előadást láthatja a nagyérdemű. A Toldit Horváth Csaba rendező-koreográfus osztálya adja elő. Az előadás során a teljes Arany-mű elhangzik, miközben a mozgás, a zene, a tánc a szöveg szerves részévé válik. Az igazi kihívást az jelentette, hogy hogyan tudunk egy klasszikus, veretes művet megszólaltatni a kortárs színház nyelvén, mondta el Horváth Csaba. A rendező-koreográfus 2005-ben Budapesten hozta létre saját társulatát Forte néven. A klasszikus és modern szövegekkel egyaránt foglalkozó társulat, a kortárs tánc és a prózai színház elemeit ötvöző formanyelvvel kísérletezik. Ez a kifejezési mód azóta „fizikai színház” néven vált ismertté. Az egyedülálló világot megteremtő zenét Dresch Mihály, a budapesti dzsesszzenei élet kimagasló szaxofonművésze szerezte. A Csíki Játékszín a jeles nap alkalmából az Isten pénze című kortárs magyar musicalt tűzte műsorára. Az előadás 17 órakor kezdődik, a musicalt 2012 decemberében mutatta be a társulat Charles Dickens születésének 200. évfordulóján, Dickens Karácsonyi ének című kisregénye alapján a musical szövegkönyvét Müller Péter írta. A mű zeneszerzője Tolcsvay László, dalszövegírója Müller Péter Sziámi, rendezője Somogyi Szilárd. Könyvbemutatókkal ünnepli a Kriza János Néprajzi Társaság a magyar kultúra napját. Pávai István Az erdélyi magyar népi tánczene című kötetét Szenik Ilona méltatja, a György V. Imola, Keszeg Vilmos és Tekei Erika szerkesztette Kriza János Néprajzi Társaság évkönyvét Czégényi Dóra mutatja be. A rendezvényre január 23-án 18 órától kerül sor a társaság székhelyén, Kolozsváron az est házigazdája Jakab Albert Zsolt.
Díjaznak a Gyergyói-medencében
A Hargita Megyei Tanács és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ a gyergyói-medencei települések önkormányzataival, kulturális intézményeivel és civil szervezeteivel közösen ünnepli a magyar kultúra napját. Az önkormányzatok és a kulturális intézmények képviselőjéből álló kuratórium a javaslatok alapján dönt arról, hogy idén a Gyergyói-medencéből ki kapja meg az öt évvel ezelőtt alapított Gyergyói Magyar Kultúráért díjat. Újdonság, hogy a medence minden iskolájának 2-3 diákja is elismerésben részesül, akik iskolán kívüli tevékenységük révén hathatósan hozzájárultak a kulturális élethez. Mindkét elismerést a holnapi gálaesten adják át a szervezők a gyergyószentmiklósi művelődési központ színháztermében 18 órakor. A Hargita Megyei Tanács kulturális alintézményeivel karöltve január 17–31. között a megye számos településén kiállításokat, könyvbemutatókat, hangversenyeket és tematikus előadásokat szervez. A Hon a hazában elnevezésű rendezvénysorozatba bekapcsolódtak Hargita megye kulturális intézményei. A Hargita Megyei Művészeti Népiskola kamarazenekarának hangversenyét holnap 18 órától tartják a gyergyóalfalvi művelődési házban. A szerzők jelenlétében mutatják be Ferencz Imre Madárkirakat, Kozma Mária Régiségek Gyergyóból, Kristó Tibor Kárász Karcsi, a csalihal című kötetét január 24-én Gyergyóditróban, Gyergyószentmiklóson január 25-én.
Krónika (Kolozsvár),

Új köntösben a csípős rádió
Mintegy nyolcszáz hallgatójával együtt ünnepelte 6. születésnapját a Paprika Rádió a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A város egyetlen, a nap minden órájában aktív magyar kereskedelmi rádiója nemcsak hangulatos gálaműsorral készült az évfordulóra, hanem új műsorráccsal is. A változásokról Ambrus Ádám, a Paprika Rádió igazgatótanácsának elnöke válaszolt Kustán Magyari Attila kérdéseire.
A kolozsvári Paprika Rádió nevét ma már ismerik városszerte, ehhez azonban hat év rendszeres építkezésre volt szükség. Kezdjük az alapításnál: kik, miért hozták létre a rádiót?
Az ötlet egy baráti társaság egyik vacsoráján született, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen jó is lenne belevágni ebbe. Tulajdonképpen a Kolozsvári Magyar Vállalkozószövetség tagjairól beszélek, és elsősorban Eckstein-Kovács Péter ötletgazdáról, aki aztán Irsay Miklós barátunkkal és kollégánkkal közösen tervezett és kivitelezett, többek között Gáspárik Attila és Sebesi Karen Attila segítségével. Lelkes társaságról van szó, akik persze megéltek hullámvölgyeket és hullámhegyeket, de az elmondható, hogy most éppen egy pozitív trendet figyelhetünk meg, hiszen nyár óta dolgoztunk a műsorrács átalakításán.
Hogyan verbuválták össze az induláshoz szükséges csapatot?
Nem volt könnyű feladat ez, a kolozsvári magyar közösségnek ugyanis nem volt túlságosan gazdag rádiós múltja. Az elején főként olyan székelyföldi kollégák csatlakoztak, akik már Kolozsváron éltek, de korábban volt némi tapasztalatuk a szakmában, a következő hullám partiumi, elsősorban nagyváradi, szatmári emberekből adódott össze. Sokan közülük a mai napig a Paprika Rádiót erősítik, de az nem titok, hogy lassanként egyre inkább a helyi erőforrásokra szeretnénk koncentrálni, még akkor is, hogyha időbe telik a betanításuk, és csak későre kerülhetnek mikrofon elé.
Miért tartják fontosnak azt, hogy kolozsváriak szólaljanak meg a rádióban?
Több tényezőről van szó: egyrészt érződik a hangsúlyon az, hogy ha valaki más régióból érkezett, mi viszont kifejezetten kolozsvári rádiónak valljuk magunkat, így jól néz ki, hogyha az itt született emberek beszélnek az itteniekhez. Másrészt fontos szempont a helyismeret, hogyha például reggel hétkor betelefonál valaki, hogy dugó van a Szent János-kútnál, akkor egy máshonnan érkezett esetleg nem érti, hogy milyen helyszínről is van szó.
Beszéljünk a rádió hallgatottságáról. Milyen célt fogalmaztak meg az induláskor, hol tartanak most?
Azt terveztük, hogy a kolozsvári magyarság számára egy olyan szórakozási alternatívát létesítünk, ami a román közösségnek már megvolt. A magyar nyelvű közszolgálati rádió persze működött, de csak néhány órát sugároz naponta, mi pedig minden órában szólunk. Ma körülbelül harmincezer napi hallgatónk van, tudjuk azt is, hogy mikor tekernek ránk többen: reggel az autóban, a munkahely felé, vagy már az irodában, esetleg a délutáni főzőcskélés mellett, az idősebbek az esti órákban. Minden korosztály számára van kínálatunk, igyekszünk úgy kivitelezni a műsorokat, hogy ha egy adott korcsoporthoz szól is, mások számára is élvezhető legyen, és arra is odafigyelünk folyamatosan, hogy minőségi szolgáltatást nyújtsunk, így például a kollégák sokáig leckéket vettek egyetemi tanároktól, hogy helyesen beszéljenek magyarul.
A Kolozsvári Magyar Napokon a rádió fogta a sátorfáját, és kiköltözött a Farkas utcába, ahol aztán bárki láthatta, hogyan zajlik egy élő adás. Hasonló interaktív megmozdulásokat terveznek? Milyen a kapcsolatuk a közönséggel?
Sajnos, korábban nem fordítottunk gondot erre, de ettől az évtől kezdve gyakrabban szervezünk találkozókat. A rádió mára beépült a köztudatba, és egyebek mellett ilyen rendezvényeknek köszönhetően is, de ezek többnyire zártkörű rendezvények voltak. A nagyközönség előtt kell megjelennünk, a műsorvezetőink pedig nem szeretnek elbújni, természetesen viselkednek ezekben a helyzetekben is, ezért aztán láthatóbbá tesszük a rádiót, több kiszállást tervezünk.
Milyen változásokat iktattak be kínálatukba december közepétől?
Elöljáróban hadd mondjam el, hogy szerintünk kár elfoglalni az étert, ha csak lemezlovasok vagyunk. Korábban gyakorlatilag nem működött az az információátadás, ami mostantól életbe lép: a jövőben több helyi közéleti témáról beszélünk, interjúk készülnek. Beindul a kolozsváriasodás is, hiszen az eddigi működés alapján a rádió székhelye tulajdonképpen akárhol lehetett volna, nem kapcsolódott a városhoz eléggé. Azzal is foglalkoznunk kell, hogy ne csak kocsmákhoz-kávézókhoz kötődjön a nevünk, hanem adjunk teret a helyi kulturális életnek. A helyi magyar intézményekkel meg kell erősítenünk a kapcsolatainkat – nem véletlenül szerveztük a születésnapi ünnepségünket éppen a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. Soha nem harangozunk be színházi előadásokat például, pedig rengeteg fiatal él a városban, akik, hogyha reggel az autóban elcsípik egy előadás hírét, esetleg élnek a lehetőséggel.
Rádiós műsorok készítőinek rendszeresen felteszem a kérdést: mit tudnak eltanulni a másik féltől, ez esetben a közszolgálati médiától?
Azt gondolom, hogy sokat tanulhatunk tőlük. Éveken át egy magyarországi programigazgató dolgozott velünk, aki nyugatias légkört és vagányságot hozott be, de ettől elveszítettük a kolozsváriasságunkat. Most tanuljuk meg, hogy az embereknek alapvetően szükségük van az információkra, ezt pedig, beismerhetjük, a kolozsvári közszolgálati rádió jobban művelte, mint mi. Természetesen nem tekintjük őket konkurenciának: nem az az elsődleges szempont, hogy a kolozsvári magyarok minket hallgatnak, vagy őket, hanem az, hogy magyar rádióra tekerjenek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

A megbocsátásra még várni kell
Mikor már azt gondoltuk, az RMDSZ azonkívül, hogy lesi a győztes román pártok kegyeit, remélve, valamilyen úton-módon visszakerüljön a kormányba, de amúgy más, igazi meglepetést nem tud szerezni sem választóinak, sem azoknak, akik nagy fenntartásokkal figyelik tevékenységét – múlt héten, amikor Kolozsvárott lepaktált az MSZP-vel, enyhén szólva leesett az állunk.
És lőn nemzetpolitikájuk
Az MSZP megfiatalodva is Horn Gyula pártjának örököse, az meg Kádáré, az internacionalizmus magyar megtestesítőié. Kitetszik ez abból is, hogy hosszú és zivataros történetük során eddig soha nemzetpolitikával nem foglalkoztak. Most – hála a Markó Béla vezette, Kós Károly nevét viselő alapítványának – mindezt Kolozsvárott megtehették, kis felháborodás, meglehetősen nagy sajtóközöny közepette. A hírtől kissé megdermedt a levegő az amúgy is kemény telet élő Erdélyben és a Székelyföldön. Még szerencse, hogy egyben meg is világosodhattunk. Végre kiderült: Markó és köre szívből vagy színből, de szocialista. Érthető tehát, hogy miközben itthon azzal a szocialista Victor Pontával kokettálnak, a magyarországi politikai palettáról is épp azt a pártot választották ki, mely a lehető legtávolabb áll az itt élő magyarság zömétől. Nemcsak azért a fránya 2004. december 5-ért, amikor szabályos testvérgyilkosságot követtek el Kovács László és Gyurcsány Ferenc vezetésével, hanem mert akkor az egységes magyar nemzet alapját, lényegét tagadták meg, máig meg nem magyarázható okok miatt.
Ha ketten hajba kapnak, a harmadik utat tör
Hogy Mesterházy valójában mit akart, amikor eldöntötte, hogy a Kincses Városban fejti ki újnak titulált, de valóban kevés új elemet tartalmazó nemzetstratégiai céljait, csak akkor tudjuk értelmezni, ha a közelgő magyarországi választásokkal hozzuk összefüggésbe, s ha figyelembe vesszük, hogy a magyar pártvezér valójában csak meglovagolta a Fidesz és az RMDSZ viszonyát uraló feszültséget. Jöttek, láttak – hogy győztek-e, később válik el. Markóéknak – ezt a vak is láthatja – pénz kell, és még ennél is jobban áhítják a hatalomba való visszaszivárgást. Még csak nem is titkolták: abban reménykednek, hogy az a „jó, baráti viszony”, melyet Mesterházy Attila Victor Pontával ápol, hasznos lesz számukra, és ismét ott fontoskodhatnak Bukarestben. Bizonyára az is ösztökélte, hogy lelkük mélyén reménykednek a baloldal 2014-es győzelmében, s besegítenének azzal a pár százezer szavazattal, mellyel az állampolgárságot kért és kapott hazánkfiai rendelkeznek.
Melyik kilencven százalék?
Nem véletlenül vetette oda Markó Béla a tárgyalás színhelye előtt tüntető fiataloknak, hiába tiltakoznak-hangoskodnak, rájuk szavazott a hazai magyarság több mint kilencven százaléka... Választási statisztikaként igaz ugyan a volt elnök légbe röptetett adata, de valójában csak a szavazati joggal rendelkező magyarok kevéssel több mint egyharmadát jelenti, pontosan 370 000 voksot. De e füllentésnél szomorúbb és árulkodóbb, hogy az RMDSZ volt elnöke úgy tekint szavazóira, mintha azok nem térhetnének ki parancsa alól. Az ugyanis, hogy ha nincs jobb, ez is megteszi meggondolásból december 9-én a tulipánra nyomták pecsétjeiket, közel sem jelenti, hogy egy esetleges magyarországi választás során ugyanilyen szorgalommal a szocialisták szegfűjére voksolnának. Sőt, majdnem biztos, hogy csak kevesen teszik ezt. Mert Mesterházy Attila bocsánatkérése vagy nagy garral ismertetett nemzetstratégiájuk nem feledteti az emberekkel sem a december 5-i szégyenteljes népszavazást, sem azt, hogy még jelen pillanatban sem szabadultak meg régi ösztöneiktől, a Kovács László által anno meghirdetett „merjünk kicsik lenni” politikától, a nemzeti érzéseket eltiporni kész, neoliberális kegyeket kereső megalkuvásaiktól.
Él-e az egyenlő közelségtartás?
Az itthoniak azt is megkésettnek tartják, hogy huszonhárom évnek kellett eltelnie, míg a magyar szocialisták nemzetstratégiát dolgoztak ki. Ráadásul szemmel láthatóan amolyan óvatos duhaj módra: szót sem ejtenek az autonómiáról, holott azt még az RMDSZ is, ímmel-ámmal ugyan, konjunktúrától függően, főként választási kampány idején, de fölvállalja. S nemcsak ebben kaphatók megbocsáthatatlan mulasztáson a magyar szocialisták, de ama kijelentésükben is, miszerint az egyenlő „közelségtartás” szellemében viszonyulnak majd a kisebb erdélyi magyar pártokhoz is. Érdekes módon erről sem az MPP, sem az EMNP még csak nem is hallott.
Az MSZP az RMDSZ-re mint legnagyobb romániai magyar pártra összpontosít, s annak legitimitásán lovagol. Emiatt is kétséges a szocialisták ama állítása, miszerint az árkok betömését tartják legfontosabb feladatuknak. Nos, ha ennek a partnerségi kapcsolatnak a megerősítésével az RMDSZ-t mint szerény győztest besegítik vágyai netovábbjába, a román szociál-liberális kormánykoalícióba, az a bizonyos árokbetemetés jó időre újra elmarad. Az egymásra acsargó táborok még kis időre saját sáncaik mögé húzódnak, majd újra egymásnak esnének. Csak pénz, paripa és fegyver kellene, de ezekből egyelőre kevés van, s ha a szocialistáknak még így ellenzékből is sikerül anyagiakkal megtámogatniuk az RMDSZ-t, lehet ugyan, hogy tiszavirágzásszerű erőre kapnak, de az a belső megtisztulási folyamat, melyre oly sokan várnak még belső RMDSZ-es körökben is, ismét elodázódik.
Pénz? A szocik – ígérik –, ha majd hatalomra jutnak, a határon túliaknak szánt pénzek mintegy kilencven százalékát ismét az RMDSZ oszthatja el. Csakhogy az anyaországi támogatások legnagyobb hányadát – bárki is rendelkezik fölötte – ma is, tegnap is a tartós, nagy programokra, a magyarul tanuló gyermekek támogatására, az egyetemek költségvetésének biztosítására kell fordítaniuk. A közbenjáró esélyei
Az RMDSZ-ből szemlélve az eseményeket a kolozsvári találkozó úgy is értelmezhető, mint kísérlet a saját mozgásterük növelésére. Nem véletlenül ígérte Mesterházy, hogy a területi-közigazgatási átszervezés számunkra oly sok veszélyt és fenyegetést jelentő ügyében tárgyalni fog barátjával, Pontával. Nos, egy próbát megér, de Bukarest olyannyira semmibe veszi Budapestet, s annyira nincs fogadókészség bennük e témában, hogy kár abban a hitben ringatnia magát az MSZP-nek, hogy amit kormányközi kapcsolatokkal, belső ellenállással nem lehet elérni, azt pártszimpátia alapján esetleg orvosolni lehetne. Ahhoz legalább Hollande-nak vagy Obamának kellene lennie. A mi miniszterelnök-Guevaránkat és pártját esetleg világpolitikusok téríthetnék jobb belátásra, ha szóba állnának vele, nem a szomszédos és nem is oly baráti ország kis ellenzékének kis vezére, aki Kolozsvárról Markó Bélával együtt inti a magyar kormányt: ha nem becsülik meg jobban őket, néhány emberük 2014-ben másra szavaz.
Volt tehát bocsánatkérés és ígérgetés. Sokat egyik sem ér, ígérgetésekkel tele a padlás, a megbocsátás meg nehéz annak, akit hitében, lelkében, nemzeti önérzetében sértettek meg.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma,

Mennyire belső ügy az igazságügy?
Eddig nem tapasztalt botrány húzódik és terjeszkedik, térben és időben egyaránt, a hazai igazságszolgáltatásban. A fejlemények elágazása csak sejteti a híreknek csupán a felszínéhez hozzáférő külső szemlélő átlagpolgárral, hogy itt jóval többről van szó, mint kizárólag holmi belső „munkaügyről”, illetve tisztán szakmai kérdésekről. Hiszen látszólag semmi különös nem történt az igazságszolgáltatás területén, mint az, hogy az előző évekhez és gyakorlathoz hasonlóan bizonyos vezetői tisztségekbe neveztek ki vagy választottak meg szakmabelieket, kollegák egymás közt „elosztották a feladatokat” egy évre. Ebben még semmi rendkívüli nincs, az már ellenben előzmény nélküli, ami a Legfelső Bírói Tanácsban, a román igazságszolgáltatás legfőbb szakmai testületében és körülötte zajlik.
Az eseményeket fordított sorrendben véve, a legutolsó, tehát a legfrissebb események az igazságügy terén: Traian Băsescu államfő elutasította a legfőbb ügyésznek és a korrupcióellenes főügyésznek a kinevezését az igazságügyi miniszter javaslatai alapján, valamint a Korrupcióellenes Ügyészség hétvégi „kiszállása”, amelynek során okiratokat vittek el kivizsgálási szándékkal a Legfelső Bírói Tanácstól, nevezetesen olyan adatokat gyűjtöttek, amelyek a tanács egyik bírójára vonatkoznak, aki esetében korrupciógyanús cselekmények merültek fel.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére.
A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik:
„Kedves Tekintetes Úr!
Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte.
Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak.
Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár.
Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense.
NEnyed, 7-ben 5-én 1849.”
Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek.
Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek.
Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.”
Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.”
De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez.
Az enyediek nyilatkozata így hangzott:
„Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk.
Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben.
Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Kinek a Fidesz, kinek a semlegesség
Megoszlanak a vélemények az MSZP-vel való viszonyról az RMDSZ-en belül. A Krónika arra volt kíváncsi, hogyan látják a területi vezetők a múlt héten történteket, mi a véleményük arról, hogy az országos vezetés szorosabbra fűzte a kapcsolatot az erdélyi magyarság köreiben nem túl nagy népszerűségnek örvendő szocialistákkal. Miközben Antal Árpád arról beszélt, hogy a székelyföldi RMDSZ számára a Fidesz a szimpatikusabb, Borboly Csaba szerint ebben a kérdésben nem kell pártfegyelem. Szabó Ödön sem kampányolna az MSZP-nek, inkább elindítaná az RMDSZ-t.
Antal Árpád: inkább a Fidesz
„Sepsiszentgyörgyről semmiképpen nem tudom a Magyar Szocialista Párt (MSZP) nemzetpolitikáját pozitívan értékelni” – szögezte le a Krónika megkeresésére Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy polgármestere, a városi RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a szövetség politikusainak véleményét ismerve úgy véli, a székelyföldi szervezetek, de az RMDSZ globálisan sem fog szerepet vállalni abban, hogy az MSZP tisztára mossa magát Erdélyben, szerinte a szövetség nem vesz részt a magyarországi pártok kampányában.
„Az RMDSZ sokszínű, a szövetségen belül vannak olyan politikusok, akiknek az MSZP szimpatikus, és vagyunk, akik a Fidesszel ápolunk szorosabb kapcsolatot” – fejtette ki Antal Árpád, aki szerint amióta Kelemen Hunor a szövetség elnöke, szemmel látható a közeledés a magyar kormánypárt felé. Ugyanakkor – tette hozzá – az RMDSZ-en belül elfogadott, hogy a magyarországi demokratikus szervezetekkel folyamatosan egyeztetni kell, az MSZP pedig demokratikus szervezet, a Magyar Országgyűlés tagja.
„El tudom fogadni, hogy az RMDSZ kommunikál az MSZP-vel még akkor is, ha hozzám a Fidesz áll közelebb” – fogalmazott Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi politikus leszögezte, egyértelműen ellene van, hogy az RMDSZ bármelyik magyarországi pártnak az „utánfutója” legyen, „bár erre eddig nem is volt példa”. „Az RMDSZ-en belül sokfélék vagyunk: a Bihar megyeieknek lehet, hogy az MSZP szimpatikus, a székelyföldieknek a Fidesz, de biztos olyanok is vannak a szövetségben, akikhez az SZDSZ vagy a Jobbik áll közelebb” – öszszegzett Antal Árpád.
Borboly Csaba: nem kell pártfegyelem
Nem állt ki eközben egyik alakulat mellett vagy ellen Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke. Mint kérdésünkre fogalmazott, a választásokig még hátravan több mint egy év, és addig még sok víz lefolyik majd az Olton meg a Maroson. „A magyarországi parlamenti választásokkal ráérünk még foglalkozni, ha egyáltalán kell azzal foglalkoznunk. Én azt gondolom, hogy e vonatkozásban a „virágozzék ezer virág” elvét kell követni, tehát itt nincs helye pártfegyelemről beszélni. Én azt ajánlom mindenkinek, döntsön szíve szerint, ahogy jónak látja” – fejtette ki a székelyföldi politikus. Mint mondta, ő személy szerint azt fogja ajánlani, hogy ne fogják vissza magukat.
„Ha úgy gondolják, hogy egy párthoz tartozó magyarországi polgármester korrekt, segítőkész partner volt, akkor nem maradhatunk adósok. Tehát ha azzal jönnek a magyarországi kollégák hozzánk, hogy segítsünk, szóljunk egy jó szót, akkor azt tegyük meg” – szögezte le Borboly, aki ugyanakkor abban bízik, hogy a határon túli kampányolás ügyében a magyarországi pártok képesek lesznek egy etikai kódexben, egy mindenkire kötelező magatartásszabályban megállapodni, ugyanis „nem nézne az jól ki, ha a románság nagy derültségére ütnék-vágnák egymást nálunk”. „Mert mocskolódni, azt tudnak, volt alkalmunk ezt megtapasztalni” – tette hozzá. Borboly ugyanakkor arra is kitért, azt tervezi, hogy október–novemberben valamennyi releváns magyarországi part vezetőjét meghívja Csíkszeredába, hogy ismertethessék elképzeléseiket, programjukat. „Hogy mi lesz utána, majd meglátjuk” – fogalmazott. Az MSZP múlt heti bocsánatkérése kapcsán volt általános iskolai tanárának mondását – miszerint a jó kifogás soha sem rossz – parafrazálva megjegyezte: „egy őszinte bocsánatkérés sosem árt, sosem rossz”. Annak kapcsán pedig, hogy a szövetségen belül ki kihez közeledik, nem kívánt állást foglalni.
Szabó elindítaná az RMDSZ-t
Semelyik magyar pártnak nem fog kampányolni az RMDSZ a közelgő magyarországi választásokon – vallja az MSZP-pártiként számon tartott Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke, Szabó Ödön, aki személy szerint azt tartaná jónak, ha a szövetség képviseltetné magát valamilyen formában az anyaországi voksoláson. A politikus ugyanakkor teljesen természetesnek tarja, hogy az RMDSZ vezetősége találkozott az MSZP elnökségével, hiszen – mint fogalmazott – a szövetség mindenkit fogad, aki Erdélybe látogat.
„Én azt vártam volna, hogy megdicsérik az RMDSZ-t amiatt, hogy egy olyan magyarországi pártnak, amelynek eddig nem volt nemzetstratégiája, most van” – jelentette ki a politikus. Kérdésünkre, hogy mennyire lehet hiteles a szocialista párt pálfordulása, azt a példát említette, hogy 1990-ben a Fidesz szerinte „csuhásoknak” nevezte a klérus tagjait, a Szent Koronát pedig „micisapkának”, az ő pálfordulásuk hitelességét pedig senki nem kérdőjelezte meg néhány évvel később. Szabó Ödön egyébként bibliai párhuzamokkal illusztrálta az RMDSZ–MSZP-kapcsolatok létjogosultságát: szerinte aki ezt bírálja, annak tudnia kellene, hogy a megbocsátásról nem beszélni kell, hanem cselekedni, másfelől a jó pásztor is megkeresi elkóborolt nyáját. A bihari politikus ugyanakkor arra a kérdésünkre, hogy milyen szerepet vállal majd a szövetség a közelgő magyarországi választási kampányban, amelyen minden bizonnyal már számos kettős állampolgár is szavaz Erdélyből, így felelt: „ ha semmilyen formában nem tudjuk elkerülni, hogy a magyarországi kampány Erdélyre is átterjedjen, az RMDSZ-nek saját arculatot kell kialakítania és azt képviselnie. Az RMDSZ nem fogja felvállalni, hogy a bukaresti függőséget egy esetleges budapestire cserélje”. Kérdésünkre, hogy ez azt jelenti-e, hogy a szövetség valamilyen formában elindulna a magyarországi választáson, igennel felelt, Nyírő József erdélyi pártját említve példaként.
Sose volt Eckstein szíve csücske az MSZP
„Alapvetően helyesnek tartom, hogy az RMDSZ kapcsolatot tart fenn a magyarországi demokratikus politikai pártokkal, azzal együtt, hogy nekem az MSZP sosem volt a szívem csücske” – jelentette ki eközben kérdésünkre Eckstein-Kovács Péter, az RMDSZ Szabadelvű Kör elnevezésű platformjának alapítója. Mint fogalmazott, a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, megszervezésének körülményeit nem kívánja kommentálni, mivel őt nem vonták be a szervezésbe, nem rendelkezik információkkal. Kérdésünkre, miszerint előfordulhat-e, hogy az RMDSZ beszáll az MSZP „tisztára mosását” célzó kommunikációba, Eckstein-Kovács Péter leszögezte: nem gondolja, hogy a szövetség segítene kampányolni az MSZP-nek a 2014-es választásokon.
Újabb néppárti bírálat
Az Erdélyi Magyar Néppárt egyébként tegnap újfent bírálta a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, mondván: az RMDSZ végre felvállalta hovatartozását. „Olyanokkal bratyiznak, akik nemzetellenesek” – szögezte le Zatykó Gyula. A partiumi régióelnöknek nincs tudomása arról, hogy az RMDSZ felső vezetésének mandátuma lett volna az MSZP-vel való találkozásra, és „bár jogukban áll bárkivel együttműködni, az MSZP miatt a saját tagságuk és szavazóik előtt kell majd felelniük”. Zatykó emlékeztetett: a Táncsics-alapítványnak, amellyel az RMDSZ Kós Károly Alapítványa együttműködési megállapodást kötött, nemrég még Gyurcsány Ferenc volt az elnöke, Szanyi Tibor, az MSZP elnökségi tagja pedig még 2010-ben is nemmel szavazott a Magyar Országgyűlésben a kettős állampolgárság elfogadásakor.
(Semjén az RMDSZ-szel való kapcsolatról
Ha az MSZP lelkiismereti alapon tette volna meg a bocsánatkérést, már bőven lett volna ideje – jelentette ki a Duna Tv Heti Hírmondó műsorában Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, aki szerint a jelenlegi helyzetben az MSZP nem is tehet mást, mint megpróbál jó pontokat gyűjteni a határon túli magyaroknál. Hozzátette: az MSZP-nek sokat kell dolgoznia, hogy ott szavazatot találjon. Arra a kérdésre, hogy a kormány elkezd-e szövetségeseket keresni vagy együttműködést ajánlani az RMDSZ felé, azt mondta: a kormánynak egyformán fontos minden magyar, függetlenül pártszimpátiájától. „A Fidesz–KDNP szövetség azonban az Európai Néppárt tagja, következésképpen azok a pártok a testvérpárjaik, akik a jobbközéphez tartozva az Európai Néppárt tagjai” – mutatott rá, kiemelve, hogy az MSZP eközben a szocialista internacionáléban van. Az MSZP ugyanakkor – tette hozzá – mindig tagadta, amit a Magyar Állandó Értekezlet fundamentumként fogalmazott meg, miszerint azok a szövetségeseik, akik etnikai értelemben vett magyar pártként határozzák meg magukat. „Így az RMDSZ-nek sokkal közelebb kell állnia a Fidesz–KDNP-hez, mint a szocialistákhoz” – húzta alá. Mint kiemelte, Kelemen Hunorral a szövetségnek kiegyensúlyozott kapcsolata van, Markó Béla ugyanakkor egy irányzatot képvisel az RMDSZ-en belül. „A székelyföldi RMDSZ egészen más, mint például a bihari, utóbbi például mindig is szocialista beállítottságú volt. Az RMDSZ szavazóinak a nagy része a keresztény-konzervatív nemzeti kultúrkörhöz tartozik” – hangsúlyozta.)
Krónika (Kolozsvár),