Terjed Erdélyben az „Igen, tessék”
Örvendetesen terjed Erdélyben az „Igen, tessék” mozgalom, amelynek lényege, hogy kereskedelmi és különböző szolgáltató létesítményekben az alkalmazottak kitűzővel jelzik, hogy magyarul is lehet hozzájuk fordulni – nyilatkozta Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (ISPMN) elnöke, a mozgalom kezdeményezője.
Horváth István a kezdeményezést egy nemzetközi szemináriumon is bemutatta Brüsszelben, amelyet a finnországi svédek 1908-ban alapított kulturális alapítványa, a Svenska kulturfonden szervezett a kisebbségi nyelvhasználat lehetőségeiről. A szakember elmondta, a mozgalomhoz immár négyszáz cég csatlakozott.
A mozgalom terjesztői olyan felmérésekre hivatkoznak, amelyek alátámasztják a kezdeményezés létjogosultságát. Így például az olyan településeken, ahol a magyarok aránya az össznépesség 50 százalékánál kisebb, a magyarok egyharmadával előfordult: bár tudta, hogy az elárusító magyar, mégis románul beszélt vele. Az anyanyelvhasználat ilyen belső, alkalmasint pszichés gátjait is oldani képes ez az egészen egyszerű módszer, a kitűző használata.
A brüsszeli szeminárium meghívottja volt a Nobel-békedíjas Martti Ahtisaari volt finn államfő is. Ő élesen bírálta a szemléletet, hogy amíg egy ország EU-tagságra pályázik, eleget kell tennie a kisebbségvédelmi elvárásoknak, a csatlakozás után azonban akár meg is feledkezhet mindenről. Ahtisaari szerint jó lenne, ha az Európa Tanács mind a 47 tagállamára kiterjedően átfogó értékelési rendszert honosítanának meg, áttekintve, hogy mennyire valósulnak meg az úgynevezett „jó kormányzás” követelményei. Egy ilyen objektív „eredménytábla” összeállítása a kormányoktól nem, sokkal inkább a civil szervezetektől várható – mondta.
Szabadság (Kolozsvár)

Terjed Erdélyben az "Igen, tessék"
Örvendetesen terjed Erdélyben az "Igen, tessék" mozgalom, amelynek lényege, hogy kereskedelmi és különböző szolgáltató létesítményekben az alkalmazottak kitűzővel jelzik, magyarul is lehet hozzájuk fordulni – mondta kedden az MTI-nek Horváth István, a romániai nemzeti kisebbségekkel foglalkozó kutatóintézet (ISPMN) elnöke, a mozgalom kezdeményezője.
Horváth István azon a nemzetközi szemináriumon vett részt Brüsszelben, amelyet a finnországi svédek 1908-ban alapított kulturális alapítványa, a Svenska kulturfonden szervezett a kisebbségi nyelvhasználat lehetőségeiről, uniós közreműködéssel. Az eszmecsere jelentős részét a különböző európai térségekben meghonosodott, bevált gyakorlatok és eljárásmódok ismertetése tette ki. Ezek sorában mutatta be az ISPMN elnöke az "Igen, tessék" kezdeményezést, és számolt be annak terjedéséről. Beszámolt arról, hogy immár négyszáz cég csatlakozott a mozgalomhoz, amelynek alapgondolata az, hogy a kisebbségi nyelvhasználat nem csupán politikai kérdésként és alapjogként fogható fel, hanem valódi, gyakorlati, üzleti haszna is lehet.
Mint mondta, főképp a nagyobb erdélyi városokra összpontosítanak, hiszen ott a magyarok sem mind ismerik "arcról" egymást, és adott esetben nem tudják, megszólíthatják-e anyanyelvükön például a benzinkutast, bolti eladót. Az "Igen, tessék" kitűző használatával az alkalmazottak jelzik ezt a lehetőséget. A vásárlók, ügyfelek komfortérzete és az ebből fakadó üzleti előny azonban korántsem csupán a helybéliek egymás közti viszonyában jelentkezik – folytatta Horváth István -, hanem abban is, hogy nagyon sok magyarországi turista, egyéb látogató fordul meg az erdélyi üzletekben, szolgáltató intézményekben, és számukra különösen jó érzés, ha látják, hogy magyarul lehet kommunikálni.
Az "Igen, tessék" mozgalom terjesztői hivatkoznak olyan szociológiai felmérési eredményekre, amelyek alátámasztják a kezdeményezés létjogosultságát. Eszerint például az olyan romániai településeken, ahol a magyarok aránya az össznépesség 50 százalékánál kisebb, a magyarok egyharmadával előfordult: tudta, hogy az elárusító magyar, mégis románul beszélt vele – különböző okokból. Az anyanyelvhasználat ilyen belső, alkalmasint pszichés gátjait is oldani képes ez az egészen egyszerű módszer, az "Igen, tessék" kitűző használata.
A brüsszeli szeminárium rangos meghívottja volt Martti Ahtisaari volt finn államfő, aki előadásában élesen bírálta azt a szemléletet, hogy amíg egy ország EU-tagságra pályázik, addig eleget kell tennie a kisebbségvédelmi elvárásoknak, az uniós csatlakozás után azonban minderről akár meg is feledkezhet. Ahtisaari szerint jó lenne, ha az összes európai országra – nem csupán az uniós 27-ekre, hanem az Európa Tanács mind a 47 tagállamára – kiterjedően átfogó értékelési rendszert honosítanának meg, azt áttekintve, hogy az egyes országokban mennyire valósulnak meg az úgynevezett "jó kormányzás" követelményei, beleértve a kisebbségek helyzetét.
Népújság (Marosvásárhely)

Az autonómiakérdést vinnék a parlamentbe
Az idei parlamenti választásokon – a rendszerváltás óta először – Erdély magyarlakta régióiban két párt indít képviselő-, illetve szenátorjelölteket. Az Erdélyi Magyar Néppárt úgy döntött, önállóan indul a törvényhozási választásokon, és célul tűzte ki a 6:3-as alternatív küszöb elérését. Toró T. Tibor, a néppárt elnöke szerint valamennyi magyar nyer, ha két magyar párt jut be Románia parlamentjébe. – Önálló jelölteket állít a parlamenti választásokra az Erdélyi Magyar Néppárt. Így tervezték, vagy ez kényszerpálya a párt számára?
– Az soha nem volt kérdés, hogy állít-e jelölteket a néppárt, csak a legalkalmasabb formát kerestük. A tagjaink, támogatóink, szavazóink iránti tisztelet is erre kötelez. Alapvető céljaink – a közösségi autonómiaformák közjogi kereteinek megteremtése – követelik meg, hogy ezeket következetesen a parlamentben is megjelenítsük. Több lehetőség állt előttünk: önálló jelöltekkel indulunk, vagy választási, esetleg politikai szövetségben a másik két magyar párttal. Az RMDSZ hallani sem akart választási együttműködésről, a Magyar Polgári Párt pedig sorainak rendezésével volt elfoglalva, így nem maradt más lehetőségünk, mint az önálló indulás. Szükségből erényt kovácsolva, választási ajánlatunkban legalább kompromisszummentesen tudjuk megjeleníteni az EMNP elképzeléseit az ország átalakításáról. Az európai föderalizmus hazai meghonosításában látjuk a központosított és homogenizáló nemzetállam meghaladását és modernizációját: ebben a keretben már természetesebben értelmezhető autonómiaprogramunk is.
– Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szerint mindenki számára lenne hely a szövetségben. Hol akadtak el az RMDSZ-szel történő egyeztetések? Miért nem lehetett megismételni a legutóbbi EP-választások forgatókönyvét, amikor Tőkés László sikerrel indult az RMDSZ-listán? – Igazából el sem kezdődtek az egyeztetések. Az RMDSZ vezetői a tavaszi önkormányzati választások eredményeinek birtokában már az elején kijelentették: nem gondolkodnak választási együttműködésben a másik két magyar párttal, csakis az RMDSZ programjával és politikai vonalvezetésével való teljes azonosulás esetén tartanak elképzelhetőnek bármilyen viszonyt. Az RMDSZ előző ciklusokból átörökölt programjában még lehetne találni közös pontokat, hiszen abban a mi szellemi munkánk is benne van, a programjával legtöbbször ellentétes politikai gyakorlatával viszont már nem. Felmerült a sport világából kölcsönzött nemzeti válogatott tetszetős gondolata, amelyet mi alapjában véve jónak tartunk, és törekszünk is rá, de nem tudunk szerepet vállalni olyan csapatban, amelyben a sztárjátékosok rendszeresen bundáznak. Így inkább a saját csapatunkkal nevezünk be. Lehet, hogy nincsenek benne sztárjátékosok, de tisztán játszanak és becsülettel küzdenek.
– Az erdélyi polgári oldal számára egyértelmű csalódás, hogy nem jött létre közös EMNP–MPP-lista, miután utóbbi – híresztelések szerint – nem volt hajlandó feladni az identitását. Csak ilyen áron tudott volna megegyezni a két jobboldali párt?
– Tiszteletben tartjuk az MPP politikai identitását, és értékként kezeljük mindazt a politikai és emberi tőkét, amit az elmúlt öt évben sikerült összegyűjteniük. Formális megállapodást a két párt országos vezetőségei szintjén valóban nem sikerült összehozni, tárgyalásaink sikertelenségét némileg megmagyarázza az MPP utólagos döntése, hogy nem is kívántak önálló jelölteket indítani. Azt viszont tapasztalom, hogy megyei és helyi szinten általában jó az együttműködés a két párt vezetői között, ami azt is előrevetíti, hogy talán a választók között sem lesz ellentét. Ha lelkiismeretükre hallgatnak – ahogyan erre az MPP új elnöke biztatja őket –, akkor baj nem lehet. Amennyire én az MPP törzsszavazóit ismerem, lelkiismeretük nem engedi, hogy olyan párt jelöltjeire adják szavazatukat, amelynek képviselői „bátran” hallgatnak vagy angolosan távoznak, ha a parlamentben Székelyföld területi autonómiájának felette szükséges voltáról kell érvelni. Remélem, képesek leszünk meggyőzni őket – és nemcsak őket –, hogy a néppárt jelöltjeire leadott szavazat az autonómiára leadott szavazat.
– Az RMDSZ vezetői szerint viszont kizárt, hogy a néppárt elérje a 6:3-as alternatív küszöbhöz szükséges szavazatszámot. Az EMNP-nek valóban sokkal jobban kell teljesítenie ahhoz, hogy elérje a kitűzött célt. Lát erre reális esélyt?
– Nem vagyok olyan bátor, hogy előre megmondjam, miként szavaznak majd a választók. Azt viszont tudom, és hozzáértő elemzők számokkal is bizonyították, hogy az alternatív választási küszöböt mindkét párt teljesítheti, hiszen legalább 15 képviselői és hét szenátori választókerület van a Székelyföldön – Hargita és Maros megyében, illetve Háromszéken – és a Partiumban, Bihar, Szatmár és Szilágy megyében, ahol a magyarság többségben van, és jó eséllyel lesz első a magyar jelölt. Aki ezt az egyszerű számtani gyakorlatot és a törvény egyértelmű rendelkezéseit félremagyarázza, nem jár egyenes úton. Mi azt mondjuk: minden magyar nyer, ha nem egy, hanem két magyar párt jut be a parlamentbe. Ugyanakkor közös feladat a magyar választók minél nagyobb arányban való mozgósítása. Anéppárt indulása tavasszal százezer magyar választót hozott vissza az aktív szavazók körébe. Ha az RMDSZ csupán annyi energiát fordít a mozgósításra, mint amennyit a néppárt ellehetetlenítésére, akkor biztosan számarányunk felett leszünk.
– Miért kellene önökre és nem az RMDSZ-re szavaznia a romániai magyar választónak? – Egyetlen érvet mondok: szükség van az autonómia hiteles és következetes képviseletére a bukaresti parlamentben. Aki a néppárt jelöltjeire szavaz, a magyar autonómiára szavaz.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A székely zászló nem ortodox relikvia
Az ablakból, a bagófüsttől megsárgult függöny mögé rejtőző és onnan leselkedő kormánybiztos és segédtisztjei csak nyolcszázig bírtak elszámolni a november 8-ai tüntetésen. Összezavarta őket a székely zászlótenger. Ezt elnézzük nekik, de azért nem ártana, ha a hivatal aktuális székelytörténelem-„szakértője” venne egy-két matematikaórát is a történelem mellé, az alapismeretek elsajátítása érdekében.
No, de mennyien is voltunk a múlt heti székely zászlós tüntetésen? Ötvenezren? Á, dehogy! Az egy másik esemény volt. Ott volt csórékolbász, sör, volt tűzijáték, és voltak Régi Csibészek. Milyen büszkék voltunk! Tele volt a média, a blogszféra, a fórumok, ettől duzzogtak a hírfolyamok. 800, 2000 vagy 4000? Mindegy. Kevés. És mindez úgy, hogy Gyergyószékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről és Háromszék településeiről is érkeztek résztvevők.
Talán, ha a politikusok, az új csibészek – kinek nem inge, ne vegye magára – megértenék, hogy sem pártnak-szövetségnek, sem közösségnek, sem akciónak nem szerencsés súlyos korrupció vádjával az első sorból hirdetni a szülőföld-, székelyzászló- és szimbólumszeretetet, és legalább a szennyes tisztára mosásáig picit hátrébb húzódnának, akkor, talán akkor picivel többen lettünk volna. Talán, ha a magyar politikusok, botcsináltak vagy nem – és ez itt közös zakó, úgyhogy vegyék csak magukra mindannyian –, képesek lennének a közösség érdekében önnön érdekeiken és kicsinyes sértődéseiken túlnézni, összefogni és EGY súlyos ökölként lecsapni Bukarest asztalára a kettő vagy három harmatgyenge legyintés helyett, talán akkor lettünk volna ötvenezren.
Mert ez így, még ha szép és megható, székely szívet dobogtató és melengető is, de édeskevés volt. Ennyi ember hangját nemhogy Bukarest, de még Munteanu mitugrász-sehol-senki-őszemtelensége sem hallotta a kormányhivatal ablakain keresztül. Látni nem látta, azt már tudjuk.
Szervezetten-kapkodós, spontán, ad hoc jellegű akció benyomását keltette ez. Valahogy egy székely kalap alá kellett hozni a választási kampánnyal. Egy székelykapu-nyitással mindent ki kellett teregetni, mindenkit fel kellett vonultatni. Mert minden magyar számít! Minden magyar nyer! Minden magyar mittudomén...
Bármennyire is dicséretes kezdeményezés volt, az ingyenzászlók szétosztása és elkapkodása kívánnivalót hagyott maga után. Sokat. Kínos volt. Mintha nem is székelyek gyűltek volna egybe, mintha nem is székelyek jöttek volna demonstrálni. Tisztelet a kivételnek, de urambocsá!, az ingyen osztogatott zászlók lerohanási akciója az ortodox relikviák expozícióinak helyszíni közvetítéseit idézte. Kár. A székely nemzet ennél sokkal tisztelettudóbb és toleránsabb, és nemcsak felebarátaival és sorstársaival szemben, hanem...
Többen nyilatkozták az elöljáró, elöl álló demagóg uraságok közül, hogy Székelyföld- és magyarságügyben, bármelyik erdélyi magyar politikai párt vagy szervezet legyen a kezdeményező, készek egy zászlóalj alatt összefogni és közösen harcolni. Mióta nem közös magyar ügy egy bivalyerős, hiteles és eredményes parlamenti képviselet?
Emberek, politikusok! Hunor, Tibor, Zsolt! Nektek nincsen közösségi stratégiátok? Nincsenek prioritásaitok? Egy lista? Nincs közös érdek, nemes cél? Ja, hogy van! Igen ám, de mikor kerül már végre fel, nem csak deklaratív módon persze, a közösségetek is – az, amely immár 23 esztendeje ültet politikai lovat alátok csak azért, hogy legyen, miben csalódnia, nektek meg legyen, mivel hazavágtatnotok? Bizalom. Biztonság. Jövő. A miénk vagy a tiétek? Mert akárhogy is számolunk, a háromszéki magyarok az ország egyik legszegényebb régiójában harcolnak a szélmalommal; a statisztikai adatok kiválóan tükrözik a lakosság elszegényedését, a háromszéki bruttó átlagbér messze alulmarad az országos nettó átlagbérrel szemben – ám mi, mint valami modern kori bohém Don Quijoték, makacsul harcolunk az inflációhoz igazított árakkal.
Az mindenképp dicséretes, és ez előtt székely kalapunkat magasra emeljük, hogy a megyeközpont egy eredményes közigazgatásnak köszönhetően feltápászkodott, tükörbe nézett, kicsit megrestelkedett kócos haja, szakadt gúnyája, ápolatlansága miatt, de megrázta magát, és négy év alatt úgy megszépült, mint az elátkozott királykisasszony. Polgármesterünk drámája, hogy olyasmivel kénytelen bíbelődni, amit álmos elődjének már évtizedekkel ezelőtt nyélbe kellett volna ütnie, hogy nekünk már csak a külföldi befektetőket, az ipari parkokat, az új munkahelyeket és a pályázati milliókat kelljen számlálni. Akkor lesz igazán szép a városunk és a régiónk, ha gyönyörű parkjaink sétányait és végre európai ember elejébe való járdáit és útjait – meggyötört lelküket arcukon viselő emberek helyett – boldog, derűs ábrázatú, büszke háromszékiek járnák.
Ha minden egyes, csalódást okozott erdélyi magyar politikus a belé fektetett bizalomért cserébe csak egy árva lejecskét fizetne vissza, mindannyian gazdagabbak lennénk. Huszonkét év hosszú idő, ám ahhoz semmiképp nem volt elég, hogy Székelyföld és Erdély magyarlakta térségeit kimozdítsák a holtpontról. Pedig törvénykeztek és kormányoztak. Mindenkivel.
Az utóbbi évek román politikájában az RMDSZ volt a mérleg nyelve; sajnos, a mindenkori kormánypártok kollektív hátsójának fényezését, a liccs-loccs politizálást nem az erdélyi magyarság, hanem a személyes érdekek diktálták. Azokat, akik szövetségen belül ezzel nem értettek egyet vagy nem jutottak a húsos fazék közelébe, és ennek hangot is adtak, hátrasorolták, ellehetetlenítették, eltávolították, vagy maguktól mentek el, frusztráltságuk eredményeként pedig világra hoztak két kisebb pártot, melyek népszerűségben nemhogy a választási küszöböt, de még a közvélemény-kutatások hibaküszöbét sem érik el. Ugyanazok az emberek, árnyalatnyi különbséggel ugyanazok a színek, ugyanazok a demagóg, üres, léggömbteóriák, ugyanaz a politikai prostitúció.
Egy újabb négyéves parlamenti ciklus végéhez közeledünk, és Ti természetesen folytatni kívánjátok az elkezdett munkát, a tieteket és az általatok zsíros állami szerződésekhez segített vállalkozókét: még hátravan néhány törlesztendő részlet a jutalékból, nem kellene más zsebébe vándorolnia, még nincs tető a nyaralón vagy központi fűtés nagymama garzonlakásában. Ehhez azonban szükségetek van egy apróságra, amit a választási törvény szavazatnak hív; 5–6 százaléknyival már lehet mérleget billegtetni, már lehet tárgyalni, egyezkedni.
Ha csak azért mentek Bukarestbe, hogy vásárra vigyétek a bőrünket, bizalmunkat, biztonságunkat, gyermekeink jövőjét, ha csak azért mentek, hogy átcsorogjatok a román politikai latrinánál, hogy a főváros kapuit átlépve megszűnjetek magyarnak lenni, és rögtön elfelejtsétek, hogy mennyibe kerül egy kenyér Gyergyóban, mennyibe egy vaj Udvarhelyen, és mennyibe egy kiló liszt Szentgyörgyön, akkor inkább maradjatok itthon – úgy, ahogy Codrin Munteanu elvtársnak is otthon kellett volna maradnia... Kerekes Gyula
Háromszék
Erdély.ma

„Nem lehet teher, csak szárny az anyanyelv, amely fölemel”
Mielőtt a témát megjelölő kérdésre néhány, bizonyára elfogult gondolattal hozakodnám elő, jeleznem kell, hogy az én elfogultságom az életemből, a helyemből és a helyzetemből ered. Abból, hogy a „számunkra” szóalakot nem elsősorban magamra értem, noha erre is bőven volna okom, hanem közösségeinkre: a moldvai magyarokra, a székelyekre, a mezőségiekre, a dél-erdélyiekre, a kalotaszegiekre, a keleti és általában a „külső” magyarokra.
A nyelvben kifejeződő közös hazára gondolok, de a nyelvi tájakra s e tájakban élő közösségekre is. Azokra, akik a nyelvi kapcsolatok és a nyelvi ütközések sávjában élnek, ezek előnyeivel és hátrányaival együtt. Vannak, akik úgy gondolják, és ez szinte közösségi szindrómává vált, hogy az anyanyelv már csak a múlt, csak a hagyomány. Vannak, akik csak muzeális értéknek tekintik. Pedig szerves része a jelennek, és biztató ígérete a jövőnek. Nem tudunk meglenni nélküle.
Nyelv, nemzetiség, tudományok – „öszvesítve”
A mai nap történelmi évfordulóként lett a magyar nyelv napja 2011-ben az Országgyűlés szept. 29-i határozatával. A hivatkozási alap pedig az 1844. évi II. törvénycikk, amely sokak rosszallásától kísérve Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. Némelyek szerint minden későbbi bajunknak ez lett a forrása, noha egészen nyilvánvaló, hogy ez az aktus csak nyelvünk évszázadok óta tartó alárendeltségét szüntette meg.
Fontos eseménye volt az előző század végén elindult és a következő század elejéig tartó, kedvező nyelvi (és társadalmi) folyamatoknak. A folyamatokban mindig vannak meghatározó előzmények és következmények. Az előzményekben pedig távolabbiként és közelebbiként egyaránt jelen van Erdély, erdélyi vagy Erdélyből származó személyiségek. Nemcsak az akkor még nem annyira távoli 17. és 18. századra gondolok, amikor a magyar nyelv és kultúra túlélését éppen Erdély biztosította, hanem a 19. századi fontos történésekre is. Ismeretes, de talán ritkán mérjük fel annak jelentőségét, hogy az Akadémia, sőt már a Tudós Társaság első elnöke, szabályzatának megfogalmazója is nyelvész volt, nyelvész és történész, nem műkedvelői szinten, nem lebecsülendő munkássággal, nyelvész volt és erdélyi kötődésű arisztokrata, gróf Teleki József.
Haláláig, 1855-ig volt elnöke az Akadémiának. 1842 és 1848 között pedig Erdély kormányzója. Az alapító és alelnök Széchenyitől eltérően, aki az Akadémiának elsősorban nyelvművelő, nyelvgazdagító, nyelvőrző szerepet szánt, Teleki József végig azt az álláspontot képviselte, amelyet leghatározottabban az Akadémia 1843. okt. 8-i közgyűlésén így fogalmazott meg: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.” Neki bizonyára közvetlen szerepe volt az 1844. évi törvény elfogadtatásában is, amely az általa egy évvel korábban célként megjelölt „öszvesítést” kodifikálta.
Innen pedig egyenes út vezetett 1848 12. pontjához. Az „öszvesítés” megtörtént, hét évtizeddel később pedig elkövetkezett az újabb „szétesés” és eltávolodás. Most nemzetpolitikának, Akadémiának, mindnyájunknak újra az „öszvesítés” a feladatunk, a változatosságban mindig jelen levő közös elfogadása, és legalább annak megtartása, ami értékként megvan, pl. a tudományok magyar nyelvűségében. Újra Teleki József említett, akadémiai közgyűlési beszédének egyik erre vonatkozó passzusát idézve: „…a nyelvnek csak a használat ad életet; […] a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzet míveltségéhez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmaztatnia.”
Ehhez, Wesselényi ma is aktuális szavával, közértelmességre volna szükség. A mai, közelítésnek nevezhető „öszvesítés” több szinten történik, többek között a határtalanítás programjában. Ezen a Termini néven ismert, elsősorban a külső régiókban működő nyelvészeket összefogó kutatóhálózat dolgozik annak tudatában, hogy tevékenysége erősíti a magyar nyelv és kultúra végvárait, azt a védőövezetet, amely Magyarországot körülveszi. Ezt jelentős mértékben segíthetné a tudományon, azaz a nyelvészeten belüli közelítés a szemléletben, a nagyobb fokú empátia a jelenségek megítélésében.
A nyelvi közelítés, az akár eredményes határtalanítás önmagában megtévesztő is lehet, azt sugallhatja, hogy nemcsak értjük, hanem meg is értjük egymást. A megértés jóval többet jelent, többet feltételez. A gondolkodásbeli határtalanítás, a kölcsönös megértésre való törekvés nélkül továbbra is érvényes maradhat az Erdélyből áttelepült író, Vári Attila keserű tapasztalata: „Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.”
Összeköt és elválaszt az anyanyelv
Az alapkérdésre visszatérve: mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világukban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat. Ebből következik az anyanyelv szimbolikus fölértékelődése, fölmagasztosulása, amellyel egyáltalán nincs összhangban a pragmatikus viszonyulás: a mindennapi nyelvválasztás, ebből is a legfontosabb, a tannyelvválasztás.
És ez közvetlenül érinti a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ez a döntés legfontosabb szellemi érzékszervüktől, a megismerés, az ismeretszerzés legközvetlenebb eszközétől távolíthat el, foszthat meg. Mit nem jelenthet ilyen körülmények között az anyanyelv? Nem lehet teher, csak szárny lehet, amely fölemeli az embert. Nem jelenthet sem szégyent, sem megfélemlítettséget, sem hivalkodást, csak méltóságot. Gábor Dénes mondta egy vele készült interjúban: „az anyanyelv nem kabát, amelyet levethet az ember.” Az idegen nyelvi környezetben élő magyar tudósok a legjobb példái annak, milyen különleges, nagy érték a két- és többnyelvűség, és igazolása annak is, hogy ennek nem elkerülhetetlen következménye a nyelvvesztés, a nyelvcsere.
Magas szinten igenis megtartható, gyümölcsöztethető a kétnyelvűség, és benne külön értékként az első nyelv, az anyanyelv. A nyelv mindenki számára a szabadságot és a lehetőséget jelenti a gondolkodásban, a közlésben, az emberi kapcsolatokban, a múlthoz, a hagyományainkhoz való kötődésünkben, az irodalom élvezetében. Ezért alapvető a nyelvhasználat szabadsága és vele együtt minden egyes beszélő és író ember tudatossága és felelőssége a nyelvhasználatban. És mint egyebekben is a joghoz, a nyelvi joghoz is mindenkor társulnia kell a kötelességnek, a kötelességtudatnak.
Péntek János
Elhangzott november 13-án Budapesten, A magyar nyelv napján rendezett emlékülésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)

Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)

A rommmagyar politikus
A rommagyar politikusról nem tudni miért, mi végett van, csak úgy egyszerűen: van. Érdekvédelmi célból, meg közképviseletiből. Születési helye, időpontja ismeretlen, mindössze annyit tudni, hogy a 89-es rendszerváltás zavaros, hétköznapi halandó számára átláthatatlan körülményei között „emanálódott". Egyes vélemények szerint nem kizárt, hogy szűznemzéssel fogant. Talán igen, talán nem. Mindenesetre ha arra gondolunk, hogy nem ismer sem anyát, sem apát, akkor valószínűleg igen.
A rommmagyar politikus legfőbb jellemvonása az állhatatosság. És az igazmondás. Állhatatosságának legékesebb bizonyítéka, ahogyan az autonómiáért küzd – megállás nélkül, folyamatosan, folyton-folyvást. Legdrágább kincse neki az autonómia, mondhatni: szíve csücske. Olyannyira, hogy négyévente – mindig az éppen esedékes választások kampányában – előveszi, mint valami raktárban őrzött cégtáblát, leporolja, s kitűzi maga elé. Igen, célként tűzi ki. Amiért aztán harcolni kezd. Pontosabban addig harcol érte, amíg a kampány tart. Aztán a választások másnapján újra elteszi, elraktározza, hogy négy esztendő múltán legyen, amit elővennie, legyen, amiért harcolnia.
A rommagyar politikus másik legfőbb tulajdonsága az igazmondás. Mást nem is tud mondani, csak az igazat. Ez nem is esik nehezére, hisz ő természetesen tévedhetetlen, s ekként bármiféle erőfeszítés, erkölcsi és etikai kényszer nélkül mondja az igazat. Mondja, másként nem teheti. Aki netán kételkedne a tényállást illetően, gondolja végig: hallott-e rommagyar politikus szájából valaha is olyasfajta állítást, miszerint ő vagy politikustársa egyszer is hazudott volna? Ugye, hogy nem.
A rommagyar politikus különös vonzalmat érez a hatalom, illetve a törvényhozás bársonyszéke iránt. Ezért igyekszik is megszerezni mindenáron. S ha már megvan neki, akkor ragaszkodik is hozzá. Foggal-körömmel megtartaná. Abból ítélve, hogy van, aki már két évtizede is benne üldögél, többnyire sikerül is neki. Nagy öröm lehet számára a hatalom bársonyszékében üldögélni. Közben pedig – úgy mellékesen – harcolni. Miért is harcol a rommagyar politikus? Mikor miért. Közképviseletileg és érdekvédelmileg persze. Miközben piszkosul gyarapodik, mármint anyagilag. Ő egyre gazdagabbá válik, a többiek egyre szegényebbé.
Aztán, amint eljön a kampány ideje, a rommagyar politikus osztogatásba kezd: osztja azt, amit minden kampánykor szokás, de legfőképpen az észt. Önzetlensége ilyenkor határtalan. Már-már odáig megy az észosztásban, hogy neki a végére alig marad. A magához való esze viszont, az megvan neki. Szerencsétlenségünkre.
Hát ilyen a rommagyar politikus.
Szentgyörgyi László
(A szerző a Központ című marosvásárhelyi hetilap főszerkesztője)
Székelyhon.ro

A mezőségi Bonchidától a bukaresti parlamentig
„Szakemberként kerültem az RMDSZ-hez, és minden kaput nyitva találtam, nőként semmilyen diszkriminációt nem éreztem" – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Hegedüs Csilla, aki Kolozs megyében, a Mezőségen próbál mandátumot szerezni a választásokon. A képviselőjelöltet politikai pályájáról és a kampányáról kérdeztük.
- Műemlékvédelmi szakemberként vált ismertté a neve. Lehet azt mondani, hogy akkor fertőzte meg a politika, amikor Kelemen Hunor tárcavezetői mandátuma idején Bukarestbe hívta a művelődési minisztériumba?
- Engem nem a politika fertőzött meg, hanem annak a lehetősége, hogy tenni tudjak valami a szakterületemen az erdélyi magyarság helyzetének jobbulásáért. Ezek most nagy szavak, ám másképp nem tudom megfogalmazni. Engem annak a lehetősége fertőzött meg, hogy felveszem a telefont, és azt mondom: „jó napot kívánok, miben segíthetek?".
- Tavaly márciusban felkérték, hogy vállalja el a kulturális főtitkárhelyettesi tisztséget az RMDSZ főtitkárságán. Jelentett-e dilemmát a tisztség elfogadása?
- Ez volt az a momentum, amikor végképp letettem a voksom amellett, hogy ne csak szakemberként, hanem szakpolitikusként létezzem. Nem okozott dilemmát azért, mert addig is egy olyan csapatnak voltam a tagja, amelyiktől nagyon sokat tanultam, nagyon sok pozitív energiát kaptam. Olyan csapatot ismertem meg, főleg a Kelemen Hunor mellett dolgozó munkatársakban, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni. Akkoriban Kelemen Hunor körül megjelent egy nagyon fiatal csapat. Azt hiszem, most én vagyok a legidősebb közülük. Ebben a csapatban óriási tenni akarás van. A Kelemen által meghirdetett új fejezet valóban új fejezet. Olyan szemléletváltás ez, aminek jó része lenni.
- A képviselőjelöltségre felkérték, vagy belső késztetést érzett arra, hogy induljon a választásokon?
- Sokat vacilláltam ezen a kérdésen. Én úgy működök, hogy az ilyen döntésekkor jól jön a serkentés a barátok, munkatársak részéről. Amikor miniszteri tanácsosként elmentem különböző műemléképületek helyreállításáról tanácskozni, éreztem, hogy az emberek odafigyelnek arra, amit mondok, hozzám fordulnak kérdésekkel, számít a szavam, bíznak abban, hogy én meg tudom oldani a problémát. A barátok és a kollégák azt mondták, meg kéne próbálni.
- Miért a mezőségi választókerületben indul?
- Hát, ha valahol indultam volna, az a Mezőség. Bonchidán tizenkét éve dolgozom, ismernek az emberek, felnéznek rám, bíznak bennem. Úgy éreztem, hogy hasznosítani kellene az egész térségben mindazt az energiát, amit Bonchidán befektettem a csapatommal. Hozzám nagyon közel áll ez a térség. Bonchida hatalmas kihívás, mindazért, amit jelent. És itt nem a kastélyfelújításról beszélek, hanem arról, hogy vissza kell adni az emberek hitét abban: ami a miénk volt, azt meg tudjuk menteni, fel tudjuk építeni. Bonchida kapcsán bevonult az erdélyi magyar köztudatba, hogy mindent meg lehet valósítani. Emellett ott van Szék, ahová öt éves koromba vitt magával először nagymamám (Szentimrei Judit – szerk. megj.) varrottasokról adatokat gyűjteni, ott tanultam meg szőni. Nagyon megszerettem Széket, és ismerem a település mai problémáit. A széki közösségnek újra kell építenie önmagát, és ehhez segítségre van szüksége. Óriási kihívás, hogy segíthessek rajtuk.
- Hány települést foglal magába és hány százaléka magyar ennek a választókerületnek?
- Tizenöt településről van szó, a magyarok aránya 17 százalék.
- Végigjárt már valamennyi települést?
- Amikor ez az interjú készül, már harmadszor járom körbe ezt a régiót. Első alkalommal azt szerettük volna megtudni, hogy az emberek mennyire támogatnának egy olyan jelöltet, akiről elsősorban Bonchida kapcsán vagy miniszteri tanácsosként hallottak, és mennyire támogatnának egy női jelöltet. Emellett kezdtük feltérképezni a gondokat is. Szó szerint kapuról kapura jártunk, érdeklődtünk a problémáikról. Érdekes módon az első reakció általában az volt, hogy „tulajdonképpen nagy baj velünk nincs". A faggatózások során derültek ki a gondok: kezdve attól, hogy nincs orvosi rendelő a faluban és az orvos nem jár ki rendszeresen, egészen addig, hogy nincs tánccsoport a településen, és bezzeg a szomszéd falunak van. Kisebb nagyobb problémák gyűltek össze, amelyek kivetítve a teljes térségre 80 százalékban mindenhol visszatérő gondot jelentenek. Ezeken képviselőként tudnék segíteni. Még a kampány hivatalos kezdete előtt falugyűléseket tartottunk, amelynek az volt a mottója, hogy „megbeszéljük, meghallgatjuk, megoldjuk". Elsősorban a falvak véleményformálóival találkoztunk. Ismertettük velük a helyiektől összegyűjtött problémalistát, és arra kértük őket, próbáljunk meg közösen egy prioritási listát összeállítani. Ennek alapján alakult ki az a választási program, amivel most már harmadjára járjuk körbe a vidéket.
- Milyen általában a fogadtatása ezekben a falvakban?
- Jó, rengeteg a pozitív visszacsatolás. Annál is inkább, mert néhány problémát már most sikerült megoldanunk. Mondok egy példát. Szováton kiderült, hogy van 25 gyermek nulladik osztálytól negyedik osztályig, és van egy tanító néni. Törvény szerint legalább 26 diák kell, hogy két tanítónő lehessen. Ám meg kellett találni a megoldást arra, hogy mégis csak indulhasson még egy osztály, mert a nulladik osztályos gyerekkel egészen másképpen kell foglalkozni, mint a negyedikessel. Ezt sikerült kijárni, most Szováton két magyar osztály van. Hasonlóképpen sikerült megoldani a megyei tanácsos kollégáim segítségével a Székre vezető út korszerűsítését is. Úgy gondolom: ahhoz, hogy a vidéki életnek jövője legyen, a fiataloknak megfelelő életkörülményeket kell teremteni. Munkahelyeket kell számukra teremteni, s ez elsősorban a mezőgazdaságba történő befektetések révén lehetséges. Erre a programom azzal válaszol, hogy létesüljenek terméktárolók, vágóhidak, mézfeldolgozó üzemek. Ez azért kell, hogy azok, akik a földet megdolgozzák, ne azzal töltsék az idejüket, hogy bejönnek a kolozsvári piacra árulni a terményeiket, hanem tudjanak dolgozni. Fontos számukra pályázati lehetőségeket biztosítani. Emellett olyan lakhatási körülményeket kell teremteni, amely elmossa a város és a falu közötti különbségeket. Ha ezek a feltételek adottak, akkor visszafordíthatjuk a falusi lakosság kiöregedésének folyamatát. Én tudok azonosulni ezzel a problémával, mert öt éve magam is úgy döntöttem, Kolozsvár túl zajos, ezért kiköltöztem falura.
- Milyen általában a fogadtatása ezekben a falvakban?
- Jó, rengeteg a pozitív visszacsatolás. Annál is inkább, mert néhány problémát már most sikerült megoldanunk. Mondok egy példát. Szováton kiderült, hogy van 25 gyermek nulladik osztálytól negyedik osztályig, és van egy tanító néni. Törvény szerint legalább 26 diák kell, hogy két tanítónő lehessen. Ám meg kellett találni a megoldást arra, hogy mégis csak indulhasson még egy osztály, mert a nulladik osztályos gyerekkel egészen másképpen kell foglalkozni, mint a negyedikessel. Ezt sikerült kijárni, most Szováton két magyar osztály van. Hasonlóképpen sikerült megoldani a megyei tanácsos kollégáim segítségével a Székre vezető út korszerűsítését is. Úgy gondolom: ahhoz, hogy a vidéki életnek jövője legyen, a fiataloknak megfelelő életkörülményeket kell teremteni. Munkahelyeket kell számukra teremteni, s ez elsősorban a mezőgazdaságba történő befektetések révén lehetséges. Erre a programom azzal válaszol, hogy létesüljenek terméktárolók, vágóhidak, mézfeldolgozó üzemek. Ez azért kell, hogy azok, akik a földet megdolgozzák, ne azzal töltsék az idejüket, hogy bejönnek a kolozsvári piacra árulni a terményeiket, hanem tudjanak dolgozni. Fontos számukra pályázati lehetőségeket biztosítani. Emellett olyan lakhatási körülményeket kell teremteni, amely elmossa a város és a falu közötti különbségeket. Ha ezek a feltételek adottak, akkor visszafordíthatjuk a falusi lakosság kiöregedésének folyamatát. Én tudok azonosulni ezzel a problémával, mert öt éve magam is úgy döntöttem, Kolozsvár túl zajos, ezért kiköltöztem falura.
Cs. P. T.
maszol.ro

A mesemondó forradalmár
Helyszíni tudósítás, Márton Áron Kollégium
Politizáló költő, netán publicista politikus? Szőcs Géza akár verset ír, akár mesét, akár töredékekből összeszőtt naplót, ugyanazok az alapkérdések foglalkoztatják. Erről beszélt a Márton Áron Szakkollégiumban.
A határon túli magyarok kollégiumában került sor Szőcs Géza irodalmi estjére, ezen belül a Carbonaro éjszakái című új kötete bemutatójára. A rendezvény házigazdája, Noszlopi Botond köszöntötte a vendéget és az érdeklődőket. Szőcs Géza sok humorral, a rá jellemző kiegyensúlyozott nyugalommal osztotta meg velünk a múlt történéseit, amelyek a jelenben nagy élettapasztalattá álltak össze.
Szőcs Géza költő, politikus és forradalmár is, aki elszenvedte a Ceauşescu-diktatúrát és harcolt ellene a maga eszközeivel. Mint elmondta, a felsorolt szerepkörök mindegyikében a magyarság karaktere, múltja, jelene és megmaradása foglalkoztatja leginkább, ez hatja át költészetét és határozza meg politikai cselekvéseit. A rendszerváltás után a hatalom magas szintű gyakorlója lett két államban is, tevékenységét most is egy nem mindennapi párosítás határozza meg: főtanácsos és költő.
Noszlopi Botond első kérdése a diktatúrában szerzett élményeket firtatta. Arra volt kíváncsi, milyen érzés, amikor valaki ráébred, hogy elnyomó rendszer veszi körül? Szőcs egy hasonlattal válaszolt. Ha egy békát százfokos vízbe teszünk, kapaszkodik felfelé és eszeveszetten menekül. Viszont ha lassanként melegítjük fel a vizet legalább kilencven fokra, úgy, hogy a béka már benne van, nem érzi annyira a különbséget. Ott marad, nem megy sehova, ezért szépen, lassan megfő. Pontosan ilyen volt a Ceauşescu-diktatúra. Igazi szörnyűsége az volt, hogy az ember nem tudta kívülállóként szemlélni, csak benne lenni. Mindenki abba nőtt bele és „hozzászokott”.
A költő mint „világéletében renitens” alakot, polarizáló személyiséget jellemezte önmagát, akinek mindig, mindenről megvolt a különvéleménye. Emiatt már az óvodában is megosztotta társait. Vagy nagyon jóban volt valakivel, vagy rossz volt a viszonyuk – más lehetőség nem volt. Nevetve mondta a jelenlévőknek: „Lehet, hogy majd úgy mennek innen haza, hogy mekkora hülye ez az ember, egyáltalán minek hozták ezt ide? Vagy éppen úgy, hogy milyen érdekes!”
Szőcs Géza sötéten látja a magyarság demográfiai helyzetét. A számok azt mutatják, hogy a század második felére öt-hat millióra fog csökkenni a magyarság. Jelenleg a 10 millió emberből 3,5 millió tart el 6-7 milliót, vagyis egy aktív két nem-aktívért is dolgozik. Szőcs Géza két megoldást javasolt a problémára. Az egyik, hogy Magyarországnak át kell állnia az egy-két gyerekes családmodellről a többgyerekesre. A másik – ha sokaknál némi rossz szájízre is adhat okot –, hogy be kellene fogadnunk minél több menekültet (jászok, kunok, szlávok, románok stb.), ha mi magyarok nem vállalunk több gyereket. A Magyarországon letelepedni kívánó menekültek száma a tavalyi háromezerről ötezerre nőtt. Szőcs Géza szerint a tűzön-vízen át kitartó, letelepedni vágyó embereket integrálni kell, nem pedig kitaszítani.
Átevezve az irodalom vizeire a beszélgetők megállapították, hogy Szőcs költészete sokak szerint forradalmi, hiszen ellenálló volt. Ő azonban úgy gondolja: egy költő nem attól jó, hogy forradalmi verseket ír, hanem attól, hogy egyszerűen jót ír. De vajon mekkora kihívás a politikai pálya egy költő életében? Szőcs Gézát bevallása szerint abszolút nem vonzotta a politikai pálya, nem készült rá tudatosan, olyannyira nem, hogy mindig is filmrendező szeretett volna lenni. Egyetlen dolgot talált vonzónak a politizálásban, hogy közben megismerheti az emberek viselkedésének mozgatórugóit.
Államtitkári megbízatása alatt egyébként jelentősen nyitott a távol-keleti kultúrák felé. A Kelet iránti szimpátiája irodalmi munkásságában, többek között új könyvében, a Carbonaro éjszakái című művében is megmutatkozik. Szőcs szerint e műfajilag nehezen behatárolható könyv olvasónapló és antológia keveréke, kommentárokkal fűszerezve. Az író neve nem szerepel a könyvön, csak a borító erotikával átfűtött grafikája sejteti, ki írta. Magában a kötetben pedig mesekeretbe ágyazott vendégszövegek olvashatók, a legváltozatosabb műfajokból: naplórészletek, elbeszélések, versek, mesék. A költő-író már korábban is szívesen fordult a kínai és indiai mesekincshez. Akárcsak Szőcs egyéb írásaiban, ebben a kötetben is dominál a történelmi tematika.
A felolvasás során mindenki örömére elhangzottak a Limpopó egyes részletei is. A képzeletbeli napló egy Afrikából érkező strucc szemével láttatja és boncolgatja a bennünket körülvevő világot. Szőcs Géza sokrétű szellemessége azonban nem csak a Limpopó soraiból köszönt vissza, hanem azokból a kedves történetekből is, amelyekben Faludy György költőről emlékezett meg. Ő volt számára az igazi barát, a szellemi partner az utolsó percekig.
Annyi élmény és történet után az estet Kovács Misi és a FolkEmbassy zenekar koronázta meg kalotaszegi csárdással és szaporával. A feszes tempójú táncra egy profi táncos invitálta a közönséget, és ahogy a helyszínen már megszokhattuk, a rendezvény után mindenkit szívesen láttak egy kis dínomdánomra.
Noszlopi Botond
Irodalmijelen.hu

Érzéketlenség
Hogy az Európai Unió számára kényelmetlen, a prioritások listájának alsó felén elhelyezkedő kérdésnek számít a nemzeti kisebbségek problémája, az az elmúlt években többször is bebizonyosodott.
A brüsszeli illetékes hivatalok tisztviselői a szépen hangzó nyilatkozatok szintjén általában mindig fontosnak tartották és tartják kihangsúlyozni a kisebbségi közösségek képviselte értékeket, jogaik tiszteletben tartásának imperativusát, az igazán konkrét, konfliktusos helyzetekben azonban már nem mertek markánsan állást foglalni, „igazságot osztani”. Pedig ha csak a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarok elmúlt két évtizedes, jogkövetelő küzdelmeit vesszük számba, máris egyértelmű, hogy nagyon sokszor helye lett volna egy egységes, valamennyi EU-tagállam számára kötelező, „szamárvezetőként” szolgáló kisebbségi kerettörvénynek.
A baj ugyanis általában onnan ered, hogy Brüsszel sok esetben nem érti, emiatt nem is érzi át a nemzeti kisebbségek problémáját, a többségi államhatalommal szemben felmerülő konfliktusok lényegét. Erről árulkodik például Wenceslas de Lobkowicznak, az Európai Bizottság bővítésért felelős főigazgatósága tanácsosának tegnap Bukarestben elhangzott kijelentése is, miszerint a szerbiai románság jogainak kérdését Romániának és Szerbiának kétoldalú egyeztetések keretében kell rendeznie, és nem szabad, hogy ezek a kétoldalú ügyek prioritásként jelenjenek meg, amikor az EU Szerbia integrációjáról dönt.
Magyarul: Bukarest oldja meg a maga baját Belgráddal úgy, ahogy tudja, de ne próbálja Brüsszel elé vinni a határon túl élő kisebbségei ügyét – például azáltal, hogy feltételeket támaszt Szerbia uniós tagsága elé. Lám, ismét bebizonyosodott, mennyire érzéketlen az EU a kisebbségek iránt, amelynek gondjait legszívesebben a szőnyeg alá söpörné. „Magyarországnak és Szlovákiának is voltak vitás kérdései a múltban, de az európai integráció pozitív válaszokat adott ezekre” – állapította meg Lobkowicz. Valaki igazán szólhatna neki, hogy Szlovákiában megfosztják állampolgárságától, sőt pénzbüntetéssel sújtják azt, aki felveszi a magyar állampolgárságot. Reméljük, nem ezt az eljárást tekinti az EU „megoldásnak” kisebbségi tekintetben.
Szerző(k): Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Iskolát, óvodát avattak Remetén
Felújított iskolaépületet, újonnan épített óvodát adtak át november 18-án, vasárnap Gyergyóremetén. A megvalósítások a Vidékfejlesztési Alap 322-es kiírása mentén megnyert pályázat részét képezik.
A gyermeklétszám csökkenése igen fenyegető veszélyt jelent a remetei tejporgyári iskola megmaradására, ennek ellenére az 1960-as évek elején létesített épületet felújíttatta a község önkormányzata. A beruházás, mely az épület külső-, belső felújítását, illetve egy önálló hőközpont létrehozását foglalja magába, a Vidékfejlesztési Alap integrált pályázata részét képezi.
Huszonhárom évvel ezelőtti statisztikák szerint ebben az iskolában 43 alsó tagozatos és 36 napközis gyermek járt. Az idei tanévtől megszűnt az óvodai csoport, az iskolában pedig 12 diák tanul. „Sokat gondolkodtunk, hogy érdemes-e javítani egy olyan épületet, ahonnan lassan kifogynak a diákok. Az a döntés született, hogy igen. Reményeink szerint itt továbbra is iskola fog működni, de ha mégsem, akkor is a fiatalokat fogja szolgálni” – mondta az avatóünnepségen Papp Mihály, a Fráter György Általános Iskola igazgatója.
Az épületnek szánt rendeltetés kapcsán Laczkó Albert Elemér polgármester elmondta: már múlt tanévtől itt kaptak helyet az addig hosszú éveken át Szentmiklósra ingázó fogyatékkal élő remetei fiatalok, napközis foglalkoztatójuk mellett további tevékenységeknek is lenne még hely az épületben. „Az épületnek további funkciókat keresünk. Olyan tevékenységekre fogjuk használni, amik a gyermekek fejlődését szolgálják” – szögezte le a polgármester, mindazonáltal reményét fejezte ki, hogy a településrészen nem „fogynak el” annyira a gyerekek, hogy az iskola épületét esetleg máshonnan érkezők táboroztatására kelljen használni.
„Valamikor, amikor a tejporgyár virágzott, ez az épület épült utolsóként. A gyár hanyatlása miatt jelenleg leszakadóban van a falunak ez a része. Azt kívánom, hogy a felújított épület legyen jelképértékű; az első olyan pont, ami ezt a falurészt a fejlődés útján elindítja” – fogalmazott a községvezető.
Egy másik beruházás, az alszegi óvoda átadására is sor került vasárnap. Az újonnan épített létesítmény szintén a Vidékfejlesztési Alap 322-es kiírása mentén megnyert pályázat révén jött létre. Az 500 ezer lejt meghaladó beruházással lebontásra került a régi, igen rossz állapotban lévő épület és felépült egy korszerű, jól felszerelt, konyhával és ebédlővel is ellátott napközis óvoda, melyben három csoportot indítottak az idei tanév kezdetén.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Hit, erő, akarat – nem csak a szószékről
Beszélgetés Sánta Imre lelkész-politikussal, az EMNP képviselőjelöltjével
Aki nem a szószékről ismerte korábbról, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium előtti egyszemélyes tüntetése révén szerezhetett tudomást róla. Sánta Imre bikfalvi lelkészt rengeteg vád érte, hogy a Mikó-ügyben való szerepvállalásával csak saját politikai imázsát építette. Az Erdélyi Magyar Néppárt háromszéki képviselőjelöltje azonban az autonómiaküzdelemhez szeretné eszközként használni politikai tevékenységét.
– Van szemernyi valóságtartalma a Mikó-üggyel kapcsolatos vádaskodásnak? – Fontosnak tartom leszögezni: 2012. július 6-án kizárólag lelkiismereti indíttatásból álltam a Mikó épülete elé. Eszembe sem jutott, hogy idén parlamenti választásokat rendeznek. – Hogy érzékelte: másnak sem? – Ezt legfeljebb feltételezni tudom, mert néhány nap múlva valóban feltünedeztek a különböző politikai pártok képviselői. Akkor mindenkit a leghatározottabban felkértem, felszólítottam: tartózkodjon attól, hogy politikai mellékzöngéket társítson a Mikó-ügyhöz, ami – és időközben bebizonyosodott – össznemzeti ügy, és annak is kell maradnia. – A politika mozgósító potenciálja nélkül is azzá vált volna? – Én egyáltalán nem mozgósítottam, aki mellém állt, hozzám hasonlóan lelkiismereti okokból csatlakozott. Eleve nem terveztem ilyen hosszúra, figyelemfelkeltő akciónak szántam, hogy az illetékesekben tudatosítsam, mennyire súlyos, és sürgősen megoldandó helyzetről van szó. Az Igazság napja ötletének felmerülésekor azt mondtam, hogy akkor ezt az állapotot, a tüntetők motivációját szeptember elsejéig ébren kell tartani. Az RMDSZ, egyház vagy egyéb szervezetek mozgósításával semmi bajom, szeptember elseje közeledtével azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az RMDSZ már-már bojkottálja a Mikó előtti mindennapos tiltakozást, a kedvező széljárást inkább a saját vitorlájába igyekszik befogni. Azért fogalmaztam meg azt a bizonyos nyílt levelet is, amelyben mindenkit arra kértem, hogy ne használják politikai célokra a Mikó-ügyet. Azóta egyértelművé vált, hogy senki nem hallgatta meg a kérésemet. – Önben vagy másban fogalmazódott meg először, hogy politikai szerepet vállaljon a politikai kampánydübörgés ellensúlyozására? Netán a lelkiismereti meggyőződése mellé igyekszik ily módon politikai eszközöket állítani? – A néppárt keresett meg engem, nem kimondottan a Mikó-ügy apropóján, hanem annak ismeretében, hogy az én közéleti szerepvállalásom már régi keletű. Ott bábáskodtam az erdélyi ellenzéki mozgalom megteremtésénél, alelnöke voltam a Székely Nemzeti Tanácsnak, ebben a minőségemben aktívan hozzájárultam az első székelyföldi autonómiastatútum tervezetének megszületéséhez. Azóta is folyamatosan azt tartom, hogy a szülőföldön való megmaradás és boldogulás egyetlen módja a székelyföldi autonómia. A jelenlegi képviselő-jelöltségemet új eszközként tekintem az autonómiaharchoz. – Az EMNP megkeresésére rögtön rávágta, hogy igen, megyek, vagy azért tépelődött egy kicsit? – Hosszú vívódás után hoztam meg a döntést. Először elhárítottam a felkérést, de miután az EMNP nem hagyta annyiban, felmerült a függetlenként való megméretkezés gondolata, hogy személyemben egyesítsük a nemzeti oldal opcióit. Miután azonban a két jobboldali pártnak nem sikerült megegyeznie, úgy döntöttem, felvállalom a néppárt képviselő-jelöltségét. – Döntését megelőzte egyházi egyeztetés? – Semmiféle előzetes egyeztetés nem történt. Miután nyilvánosságra került a jelöltségem, azt követően hívott fel Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A beszélgetés nem tartalmazott a részéről számon kérő elemeket, a motivációimra volt kíváncsi. Neki is elmondtam érveimet: senki nem hallgatta meg a kérésemet, hogy a politikát hagyják ki a Mikó-ügyből, mi több, egyértelművé vált az RMDSZ szándéka, hogy a saját kampánycéljaira használja fel a restitúciós veszélyt. És természetesen azt is jeleztem, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések elkötelezett híveként fontos eszközt látok a képviselő-jelöltségben a küzdelem folytatására. Jeleztem azt a döntő mozzanatot is, hogy miután hét évvel az autonómiastatútum-tervezet parlamenti beterjesztése után a szenátusban napirendre került a kérdés, a hivatalos érdekképviseletünk szenátorai vagy mélyen hallgattak, vagy meglógtak a szavazás elől. Ezzel lényegében szembe mentek a népakarattal is, hiszen öt évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Tanács népszavazás keretében kérdezte meg az embereket, és akkor több mint 200 ezer ember adta támogatását Székelyföld autonómiájára. A kötelességen túl ez a 210 ezer szavazat kitűnő eszköz is lehetett volna az érdekképviseletre itthon és külföldön egyaránt. E bűnös mulasztás jelentette számomra az utolsó cseppet, akkor döntöttem el magamban: jöjjön egy olyan ellenzéki politikai erő, amely nyíltan felvállalja az autonómiát. És ha abban nekem politikai jövőt képzeltek el, akkor én azt nem utasíthatom el. – Gyülekezete tagjai hogyan vélekednek politizáló papjukról? – Óvakodnak attól, hogy személyes beszélgetésen felhozzák a témát, de más csatornákon azért visszajönnek hozzám az információk. Ezek alapján a többségnek meggyőződése, hogy megnyerem a választásokat, és elmegyek Bikfalváról. Jól esik, hiszen ez azt üzeni nekem, hogy féltenek, ugyanakkor értékelik lelkészi szolgálatomat, és mindig tisztában voltak közéleti elkötelezettségemmel. Elítélő, ellenző vélemények sem közvetlenül, sem pedig közvetve nem gyűrűztek vissza hozzám. – Lelkész-politikusként mennyire tekinti mintának Tőkés László személyét? – Számomra Tőkés László örök példakép, amit ’89 előtt megcselekedett, az mindenki számára példaértékű kell hogy maradjon. Közéleti tevékenységünk során akadtak nézetkülönbségek közöttünk, de ettől eltekintve sok tekintetben felnézek rá, az eredendő tiszteletem irányába csorbítatlan. Az autonómia gondolata nem új ötlet, már a kilencvenes évek elején megfogalmazódott az erdélyi magyarságban, Tőkés László pedig már akkor kezdeményezője volt ennek a harcnak, püspökként és politikusként egyaránt következetes maradt ehhez az elvhez. – Autonómiatüntetést kezdeményezett, amely ma már valamennyi politikai és civil szereplő teljes támogatottságát élvezi. Mitől kell másnak lennie ennek a rendezvénynek, hogy ne utánlövésként csapódjon le a közvéleményben? – Nincsenek illúzióim, hogy lemoshatnánk magunkról a vádat, miszerint kampánycélokat szolgál a november 24-i sepsiszentgyörgyi rendezvény. Kampány idején a közvélemény érzékenysége fokozottabb a hasonló célkitűzések iránt, s a szándék bejelentése után röviddel össznemzeti felzárkózás történt a kezdeményezés mögé. Ezért tartjuk jó alkalomnak a mostanit az autonómiaigények nyomatékosítására, és bízom benne, hogy az emberek többsége számára fontosabb lesz a közös erőfelmutatás, mint a bármelyik párttal való azonosítás. Hit, erő és akarat – ez kell, hogy jellemezze ezt a tüntetést. A magam feladatának pedig azt tartom, hogy pozitív üzenetekkel visszaadjam az embereknek a hitét, amellyel a kilencvenes évek elején rendelkeztek. Amikor utcára tudtunk vonulni jogaink érvényesítése érdekében. Az elmúlt években az RMDSZ „lebeszélte” az embereket arról, hogy saját maguk intézzék közös dolgaikat. A saját magukba vetett hitet szeretném visszaadni nekik.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Autonómiakampány
Egy kampány sok mindenre alkalmas. Például pártépítésre. Ilyenkor ugyanis az átlagosnál jóval magasabb a mozgalmi libidó, ezért aztán pragmatikus politikai formációk ki nem hagynák, még ha bejutási esélyük alig több, mint hópehelyé a sütőben. Sűrű, koncentrált együttlétet feltételez, közös utakat, élményeket, amelyek aztán könnyen politikai elkötelezettségbe gyökerezhetnek. A kampány alkalmas pénzügyi források mozgósítására is. Ilyenkor ugyanis a gazdasági szféra szereplői többnyire óvatos duhajok, sose tudni, melyik jelölt lesz a befutó, érdemes tehát megágyazni az esélyesebbeknek, politikai elkötelezettséget félretéve.
Ebből lesz aztán az óriásposzter, meg a kampányzárón fellépő rockegyüttes. Az idei kampány felfedezése – Háromszéken mindenképpen – az autonómia, az önazonossági jelképeink érdekében rendezett tüntetések. Kezdődött a Mikó-ügy kapcsán tartott Igazság napjával, ahonnan azonban fájdalmasan hiányzott a megoldás felkínálása. Azaz nem hiányzott, de leragadt a magyarság parlamenti jelenléte szükségességének hangoztatásánál. Holott egyházi és világi javaink sorsát nem lehet az idők végeztéig zárt ajtók mögötti tárgyalások kétes kimenetelétől függővé tenni. Eseti alkudozások helyett azt az intézményi rendszert kell megteremteni, amely révén minimálisra csökken a hasonló veszélyek kockázata. Hívhatjuk például autonómiának. A sor folytatódott az ugyancsak az RMDSZ által szervezett november 8-i tüntetéssel, amelyen emberek ezrei kérték ki maguknak a magyarfaló prefektus arroganciáját, a székely jelképek semmibevételét. Kék-arany zászlók népesítették be a sepsiszentgyörgyi teret, de a beszédek és lózungok között már fel-felbukkant az autonómiaigény nyílt megfogalmazása is. Sokan voltak jelen, de talán még többen maradtak távol, mondván, hogy hitelesebb lett volna, ha mindez nem kampányidőben zajlik. November 24-én újabb tüntetésre szólítják a háromszékieket, és persze nemcsak őket. Ezúttal az Erdélyi Magyar Néppárt a kezdeményező. Hogy mitől lesz ez más, mint a korábbiak? Érdemi választ csak szombaton kapunk, de egy biztos: a területi autonómia iránti igény egyértelmű, kendőzetlen kinyilvánításának hirdetik. Arról beszélünk, amiről igazán érdemes. A rendezvény igazi, utólagos hitelességét persze csak az adhatja, ha a későbbiekben, a kampányzaj elültével is hasonló eltökéltséggel tartják majd napirenden a saját sorsalakítás iránti tevékeny elkötelezettség fontosságát. Pártbélyegtől, politikai hovatartozástól, pillanatnyi és távlati érdekektől függetlenül.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Harry Potter mögé szorul Jókai
Magyar könyvesboltok sorsa Kolozsváron
Több mint ötven esztendeig kellett nélkülözniük a kolozsváriaknak a magyar könyvesboltot. A 37 éven át állami könyvterjesztőként dolgozó Magyari Eszter magánvállalkozóként is változatlanul szereti a könyvet.
A református egyház tulajdonában lévő főtéri épületegyüttes kétszobás üzlethelyiségében alig van forgalom. Nem a legjobb hely ez egy könyvkereskedésnek, de vendéglátóm szerint nincs választási lehetőségük. A jóval forgalmasabb Szentegyház utcai üzlethelyiséget – miután jelentős befektetésből rendbe tették – méregdrágán bérelték, de még úgy is inkább megérte, mint a mostani hely. Magyar kereskedelmi központ címén csalogatták ide őket, ám az eredeti tervet átírta a válság. Magyari Eszter nem ilyen forgalomhoz szokott. Amikor alapos piackutatás után 1999-ben egy székelyudvarhelyi vállalkozó házaspár támogatásával megnyitotta könyvesboltját Kolozsváron, lelkes csapatának szusszanásnyi ideje sem volt. „Negyedévenként nagy teherautónyi könyvet hoztam Budapestről. Mire a következő szállítmány megérkezett, az előzőből már alig akadt valami a boltban” – emlékszik a kezdetekre. Később új tulajdonosokkal új könyvesboltokat hozott tető alá ugrásnyira a Főtértől, a Szentegyház utcában –változatlan sikerrel.
Biblia a rejtett polcon
Magyari Eszter történelem–filozófia szakon szerzett tanári képesítést, majd Bukarestben végzett el egy posztgraduális könyvterjesztői képzést. A hatvanas évek elejétől 37 éven át dolgozott a kolozsvári állami könyvterjesztő vállalatnál. A Ceauşescu-korszakban nagy példányszámban kiadott magyar könyvek napok alatt elfogytak. Nem emlékszik olyan kiadványra, amely hónapokig állt volna az üzletek polcain. A nyolcvanas évek szűkülő könyvválasztékát évente kétszer Magyarországról behozott könyvszállítmányokkal egészítették ki. Hiába figyelmeztették Bukarestből a kolozsvári fiókvállalat igazgatóját, hogy túl sok a magyar importkönyv, a cégvezető – a jó forgalomra és a nagy bevételekre hivatkozva – mindig megvédte alkalmazottját. Magyari Eszter szakmai elismerésként értékeli azt is, hogy a rendszerváltás előtt az általa vezetett kolozsvári könyvesbolt volt az egyetlen, ahol magyar nyelvű vallási témájú könyveket, többek között Bibliát is lehetett vásárolni. Az igazgató „elnézte neki”, az egyházi kiadványokat egy nem túl feltűnő polcon kereshették a vásárlók.
„Egyetemi tanáraim oltották belém a könyvszeretetet. Amikor a bukaresti egyetemen – nem túl jó román nyelvtudással – tanáraimnak a román, a magyar és a világirodalomról beszéltem, csodálkozva néztek rám, hogy Kolozsváron mi mindent tanultunk. Sikeres pályámat tanáraim nagyszerű tudásának és elkötelezettségének köszönhetem” – emlékszik ma is hálásan.
Könyvesbolt és bank
A rendszerváltás utáni Erdélyben is „berobbant” a könyvpiac. Nyugdíjba vonulása után egykori román igazgatója többször megkereste Magyari Esztert, hogy térjen vissza a vállalathoz. Ő azonban a magyar könyvesboltokban látta a jövőt, hiszen Kolozsváron mindig nagy becsben állt a magyar könyv. Bár számításai bejöttek, kezdeti derűlátása mára alábbhagyott. A belvárosban, a Főtér környékén kialakult bérleti díjakat már nem lehet könyvterjesztésből kigazdálkodni, külvárosi üzletben viszont nem lehet könyvet eladni. Ördögi kör ez, amiben a könyvesboltok vergődnek, és számuk évről évre csappan.
„A könyvesboltot működtető vállalkozónak ugyanannyi bérleti díjat kell fizetnie, mint a kocsmárosnak vagy a banknak, márpedig bevételük összehasonlíthatatlan” – összegzi a szakma legnagyobb gondját Magyari Eszter. Ennek ellenére örül, hogy a gyerekkönyvek iránt ma is nagy az érdeklődés. Ezekből fogy a legtöbb, ezt követik az útleíró kiadványok és bizonyos szakkönyvek. A betérő szülőknek változatlanul a magyar klasszikusokat ajánlja, melyeknek forgalma fájdalmasan visszaesett. Sok szülő előbb veszi meg a Harry Pottert, mint Jókai regényeit, mondja. „Hogy megéri-e magyar könyvesboltot fenntartani? Aki könyvesboltot működtet, az a legnagyobb szolgálatot teszi saját közösségének” – fogalmaz búcsúzóul Magyari Eszter.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kapaszkodó máramarosi szórvány
Negyedik alkalommal alpolgármester Nagybányán LUDESCHER ISTVÁN, aki egy évig megbízott polgármester is volt, tizenöt évig pedig az RMDSZ területi elnöke. Utóbbi tisztségből nemrég váltották le, az ok: a bányai területi szervezet a helyi választáson rosszul teljesített. Most ismét alpolgármester egy olyan városban, ahol a magyarság aránya alig 12 százalék. Sike Lajos interjúja.
Kezdjük a helyhatósági választás eredményeinek értékelésével. Igaz-e, hogy jelenleg Máramarosnak egyetlen magyar polgármestere sincs?
Egy azért akad, a koltói, de ő függetlenként indult. Tudom, ez lesújtó hír sokaknak, de sajátos helyzetünk miatt eddig sem bővelkedtünk RMDSZ-es önkormányzati vezetőkben. Alpolgármesterünk is csak kettő van, rajtam kívül a sülelmedi Bicsai István. Legutóbb eggyel több volt, mert Szinérváralján is mi adtuk a második embert. Megyei szinten az önkormányzati tanácsosok száma is csökkent, 23-ról 21-re. Nem mentegetni akarom magamat és közvetlen munkatársaimat, de mindez olyan körülmények közt történt, amikor noha a magyarság száma az utóbbi tíz évben 48 ezerről 34 ezerre csökkent a megyében, az RMDSZ-re most leadott szavazatok száma ugyanannyi volt, mint négy esztendeje. Véleményem szerint az eredményt nem annyira a mi hiányos munkánk, mint inkább a románságnak az előző választásoknál arányaiban sokkal nagyobb részvétele rontotta le. Persze, nem szeretnék mosakodni, mert az elmúlt időszakban akadt elég gondunk a szervezeten belül is. Ezeket nem annyira a két magyar vetélytárs párt okozta, hanem mi magunk. Jelentkezett egy fiatalokból álló, energikus csapat, mely eldöntötte, hogy minden RMDSZ-es vezetőt levált. Mondanom se kell, ez kissé felkorbácsolta a szenvedélyeket, hisz senkit nem az asztal alól húztunk elő, hanem a többség bizalmából került a helyére, miként ez a tavaszi önkormányzati választáson is történt. A területi RMDSZ-ben nemrég megejtett tisztújító gyűlés után azonban jobbára megnyugodtak a kedélyek. Az eddigi ügyvezető elnök, Vida Noémi ült a helyemre.
Valamit azért mégis jól csináltak, ha a 14 ezres bányai magyarságnak most is van magyar alpolgármestere, a 35 ezres szatmárinak vagy a jó ötvenezres váradinak viszont nincs!
Mindegyik eset más. Nem hiszem, hogy a városok egy az egyben összehasonlíthatók. Szatmárnémetiben azért volt most is esélye a magyar jelöltnek a győzelemre is, nekünk Nagybányán minimális, ezért nem is állítottunk, hanem megegyeztünk az USL-vel: ha szavatolják, hogy az egyik alpolgármesteri poszt a miénk lesz, készek vagyunk az ő jelöltjüket támogatni. Sikerült! Ugyanilyen alkuval lett RMDSZ-es alpolgármesterünk Sülelmeden is. Számunkra mindkét eset azt a közismert igazságot bizonyítja, hogy a politikában soha nem szabad feladni, olykor még a legreménytelenebbnek látszó helyzet is javunkra fordulhat. Még jobb példa volt erre pár éve az én polgármesteri megbízatásom. Ki gondolta volna, hogy egyszer csak adódik egy olyan helyzet Nagybányán, hogy – a román polgármester ellen indult eljárás miatt – a magyar alpolgármesterre ruházzák át a város vezetését, ha ideiglenesen is.
Talán ekkor kezdődtek a bajok a helyi RMDSZ háza táján is. Alkalmasint túl nagy volt az elvárás. A helyzet félreismerése vagy csak félretájékoztatás okán, egyesek azt gondolhatták, hogy most aztán sok mindent el lehet intézni a helyi magyarságnak, s mikor látták, hogy nem megy, megkezdődött a bomlasztás. Az adott törvényes keretek közt tudott-e intézni valamit saját közösségének?
Nem sokat, mert csakugyan kötött a törvény és a tanács, de valamicskét mégis, amiben a polgármesteri tisztséggel járó tekintély mindenképpen segített. A korábbinál több önkormányzati támogatást adhattunk a magyar egyházaknak, a katolikusoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak. Ha jól emlékszem, összesen kétszázezer lejt kaptak. S valamivel többet csurgathattam a Németh László Líceumnak is. Utólag nézve, az adott keretek közt többet is tehettem volna. Ám ehhez nem kaptam segítséget az RMDSZ-től, sem a helyi szervezettől, sem az országostól. A közel másfél év alatt egyszer nem hívtak fel vagy kerestek meg, adtak ötletet, bátorítást! Ezt ma is fájlalom, mert egy kicsivel több siker nagyon jól jött volna az idei választási kampányban. Különben vigyáztam, hogy ne menjek bele olyan ügyekbe, amelyekkel az RMDSZ-t és a magyarságot kompromittálhatnám. Nyomást gyakoroltak rám például, hogy építsük meg a romákat elválasztó kerítést, de elutasítottam! A későbbi botrány a nemzetközi sajtót is bejárta, de ahhoz nekem már semmi közöm, akkor már nem én voltam a polgármester.
A mostani, véglegesnek tartott megoldás, az új romatelep is többször szerepelt a sajtóban. Mit szól hozzá?
Teljes felelősséggel mondhatom, hogy ez csaknem minden tekintetben jó megoldás. Az adott épületeket korábban többnyire irodának és raktárnak használták, a város sokat költött a felújításukra, megfelelő lakássá való alakításukra. Vezetékes víz, fürdő, mosdó, szociális kantin, iroda, óvoda, üzlet, megfelelő út, közlekedési lehetőség és minden szükséges van ott. Bebizonyosodott: nem igaz a vád, hogy szennyezett a terület! Az ügyben ellenérdekelt személyek ezt csak kitalálták, és „bizonyításként” könnyfakasztó permetet szórtak magukra és gyermekeikre. Így próbáltak hangulatot kelteni a városban. Hamar kiderült a turpisság.
Beszéljünk egy másik zűrös ügyről, a bányai Kiáltó Szóról, arról a bizonyos nyári kiáltványról! Fel akarták rázni vele Nagybánya magyarságát, hogy lehetőleg mindenki írassa gyermekét magyar iskolába-osztályba. Egy kicsit túllőttek a célon, csemege-témát adtak vele a román sajtónak, s az ügy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz került! Ha a közlés előtt kivesznek belőle egy-két mondatot, vagy csak jelzőt, olyat, hogy kerüljék az idegeneket, és ne barátkozzanak románokkal, a lényeg nem változott volna, és senki nem köthetett volna bele. Eső után köpenyeg! Elsiettük, a noszogatás miatt, hogy gyorsan írjam alá, mert mindjárt lapzárta, én sem figyeltem jobban oda. Tizennégyen írtuk alá, gondolva, hogy foganatja lesz, mert közelgett a beiratkozás határideje. A gyors figyelmeztetés szükségességét az váltotta ki, hogy az egyik általános iskola magyar nyolcadik osztályának fele, tizenkét fiatal román líceumba iratkozott, miközben a Németh Lászlóban veszélybe került a harmadik IX. osztály indítása. A példátlan eset beszédtéma lett a bányai magyarság körében, többen cselekvést sürgettek. Magam is úgy gondoltam: ideje, hogy nyíltabban beszéljünk az ilyen ügyekről, mert városunkban a magyar gyermekek mintegy 30 százaléka román osztályokba jár. Persze, jó részük vegyes házasságban nevelkedett, ezt is tudtam. Nemcsak mint a helyi RMDSZ elnöke adtam az aláírásom, de szülőként is példát akartam mutatni, lévén az én házasságom is vegyes, a gyermekeink mégis magyar iskolába jártak. A kezdeményezés nem járt nagy sikerrel, sőt, akadtak magyar szülők, köztük tanárok, akik kitámadtak, hogy mit akarok, viszályt keltek a vegyes családokban? Az ügy hónapok múlva sem zárult le, a diszkriminációellenes tanács még nem tárgyalta, s a többségi lapok is tovább támadnak miatta. Az egyik éppen a tegnap kezdett ki ismét.
Hogyan látja, mi a legnagyobb gondja a máramarosi szórványmagyarságnak?
Elsősorban is az identitásvesztés. Több mint sok a tennivaló a folyamat lassítása, visszafordítása érdekében. A probléma annyira összetett, hogy a hirtelen nekifeszülés, a kampány nem segít, esetenként árthat. Mindnyájunknak van és lesz dolga bőven, mégis úgy látom, hogy az érdekvédelem választott vezetői mellett, sajátos helyzetünk okán, a pedagógusoknak kellene nagyobb szerepet vállalniuk a magyar közösség szervezésében. Talán a sajtó is jobban kiveheti ebből a munkából a részét.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

135 éve született Ady Endre
Ady Endre születésének 135. évfordulója alkalmából Szatmárban „Érmindszenti zarándoklatot" szerveztek, amelynek üzenetét Szentmártoni János a költő szülőházának udvarán így fogalmazta meg: Ady 135 éve köztünk van.
A költőóriás emlékének hűséges őrzője, a Szatmárhoz minden erejével ragaszkodó barátunk, Muzsnay Árpád publicista, tanár immár 23. alkalommal kezdeményezője, motorja ennek az eseménynek, a jól bevált program szerint:
A megemlékezés november 16-án, pénteken konferenciával kezdődött Szatmárnémetiben – ahol Ady összesen három napot töltött korteshadjáraton, tudtuk meg a beavatott nagyváradi helytörténész, Péter I. Zoltán érdekes előadásából, aminek aktualitását az adta, hogy éppen a romániai parlamenti választások kampányidőszakában vagyunk. Délután Nagykárolyban, Ady középiskolai tanulmányainak városában, újabb eszmecserével és Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész ragyogó Ady-verses-énekes összeállításával folytatódott. Másnap reggel pedig az ébredező Érmindszenten ökumenikus istentiszteletre gyűltek össze a megemlékezők a csöpp református templomban, végül beszédek, versek, koszorúk sora következett a szülőház udvarán felállított Ady-mellszobor tövében.
Muzsnay Árpádnak lassan negyedévszázada a november 22-e, Ady születésnapja előtti hétvége erről szól. Előtte és utána az év folyamán fáradhatatlanul szervezi a megemlékezéseket olyan személyiségekről, eseményekről, amelyek szűkebb pátriájába, Szatmárra vonzzák a Kárpát-medencei magyarságot: Páskándi, Jakabffy, Petőfi, Kölcsey, Rákóczi és mások emlékének ápolása az egész év során okot adnak arra, hogy találkozásra, eszmecserére gyűljenek össze a hűséggel megáldottak. Felvidékről több visszajáró vándor látogatja a szatmári programokat, igaz, inkább a keleti végekről: például Kolár Péter, Köteles László, Máté László gyakran vendégeskednek Muzsnay Árpádnál, viszonzásul rendre szeretettel várják őt a kassai programokon. Idén Pozsonyból Duray Miklós politikus-közíró volt a meghívott előadó, aki Nagykárolyban „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinus" címmel tartott előadást, majd az érmindszenti szülőháznál is köszöntötte Adyt születésnapja alkalmából.
És most időrendi sorrendben az eseményekről: Az Ady-tisztelők Szatmárnémetiben, a megyei múzeum dísztermében gyűltek először össze, a hallgatóság sorában örvendetesen sok volt a fiatal érdeklődő, akik meghallgatták Muzsnay Árpád főszervezőnek és Szőcs Péter történésznek, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettesének köszöntőjét, a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulójának, Galiger Barbarának szavalatát, majd az újszerű, élvezetes előadásokat: Jánosi Zoltán, nyíregyházi irodalomtörténész, Pop Felician román költő, Péter I. Zoltán nagyváradi történész, végül Pomogáts Béla irodalomtörténész gondolatait Adyról, az életét alakító társadalmi eseményekről. Délután Nagykárolyban, a felújított Károlyi kastélyban, felejthetetlen kulisszák közt töltöttek fél napot az emlékezők. A Nagykárolyi Múzeum munkatársai nem titkolt büszkeséggel mutatták be a kastélyt, amelyet néhány hónapja adtak át rendeltetésének, kulturális központ és múzeum várja az idelátogatókat, minden szinte a régi fényében ragyog. Köszöntötte a vendégeket Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere és Sróth Ödön költő, a helyi Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke. Németi János nagykárolyi nyugalmazott múzeumigazgató az érmindszenti Ady Endre Emlékmúzeum megalakulásáról, majd a költő születése századik évfordulójának 1977 évi megünnepléséről számolt be.
A Károlyi kastélyba a helyi közönség szép számban jött el, hogy meghallgassa az előadók fejtegetéseit Adyról, koráról, mának is szóló üzeneteiről: Duray Miklós „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinust", Takács Péter történész Nyíregyházáról „Ady áldott és átkozott Érmindszentjét" idézte a hallgatóság elé, Egyed Emese kolozsvári irodalomtörténész pedig Ady Párizsát varázsolta a Károlyi kastély lovagtermébe.
Az igazi varázslat ezután következett: Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész „Szeretném, ha szeretnének" című verses-zenés műsora, Kovács Réka zongorakíséretével. Drámai erejű összeállításban, meggyőző odaadással előadott irodalmi estben volt része a közönségnek. Másnap a zarándokok Érmindszentre – Adyfalvára, vagy ahogy a román felirat hirdeti, „Ady Endrébe" érkeztek. És bizony olyan érzése támadt az embernek, hogy az idő kereke visszafelé forog, hiába a novemberi verőfényes napsütés, a szinte elnéptelenedett kis falu szegénysége ordító. Egy család: fáradt, ráncos arcú, kortalan apa, anya, sovány serdülő fiú gyalogol éppen a faluból kifelé a végtelennek tűnő úton, az érkező autók, buszok sorával szemben. Ilyen forgalom egy évben egyszer van, de láthatóan nem érdekli őket. És amikor az autók, buszok az ünnepség végével elhagyták a falut, a kis családdal újra találkoztak, mentek hazafelé, a kezük ugyanolyan üres, mint reggel a faluból kifelé...
A helybeli lakosok közül Marius Rocával, Érkávás polgármesterével ismerkedtünk meg, akihez közigazgatásilag tartozik a néhány házból álló, inkább tanyára emlékeztető Érmindszent, örültünk magyar nyelvtudásának és annak, hogy tudja, mit jelent Ady Endre szülőfaluja a magyarságnak. Az Ady-ház gondozójának, a negyven év körüli Szilágyi Enikőnek sok volt a tennivalója, teát kínált a népes vendégseregnek, a szoborhoz pedig akkor jött, amikor átvettei Hegedűs Lóránt nyugalmazott püspök ajándékát, Ady vers-elemzéseket tartalmazó négy kötetét, amelyet egészségi állapota miatt a püspök úr nem személyesen, hanem a szatmárnémeti református lelkésszel küldött el Érmindszentre.
Ady szülői háza és mellé épített nagyobb kúria alapos felújításra szorul. Elhangzott a szatmári múzeum igazgatója szájából, hogy a nyíregyházi testvérintézménnyel közösen támogatást nyertek egy  Európai Uniós keretből, amiből modernizálják a szülői házat, a környékét, és az immár 1977-től nem frissített, elöregedett, helyenként idejétmúlt kiállítási anyagot is. A szülőfalu református templomában Balla Árpád lelkipásztor köszöntötte a gyülekezetet, igét hirdetett Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Kondé Lajos, a Szeged-Csanádi Római Katolikus Egyházmegye pasztorális helynöke. A szülőház udvarán, Ady Endre mellszobránál, amelyet 1977, a századik születésnapra emeltek, Muzsnay Árpád, Liviu Marta történész, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, Pataki Csaba mérnök, a Szatmár megyei RMDSZ megbízott elnöke, valamint Marius Roca, a községközpont: Érkávás polgármestere köszöntötte az ünneplőket, majd ünnepi beszédet tartott Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kelemen Hunor író, az RMDSZ szövetségi elnöke, Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke Budapestről ás Duray Miklós közíró, politikus Pozsonyból. A beszédek közt Ady versek csendültek fel, Zorkóczy Zenóbia színművész és a környékbeli iskolák diákjainak előadásában. Debrecenből is érkezett egy autóbusznyi ünneplő, akik hozzájárultak szavalataikkal az ünnepi hangulat emeléséhez.
A távolabbról érkezők nem sokat tudhattak arról, hogy Érmindszentre a 10 órakor kezdett, RMDSZ színeiben megtartott ünnepség végével 13 órakor az ünneplők újabb népes csoportja érkezik. Választási kampány zajlik ugyanis Romániában, december 9-ére készül a magyar szavazatokra számító két párt is, az RMDSZ és a Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt. A konfliktus abból adódott, hogy Tőkés László is jelezte, szeretne részt venni az érmindszenti megemlékezésen, amelyet az RMDSZ-t támogató Muzsnay Árpád szervez.
A kívülálló erről nem sokat tudhatott, bár nem új keletű ez a konfliktus, de most a kampányban felerősödött a visszhangja annak, hogy Tőkés Lászlót nem hívták meg előadónak. Duray Miklós Pozsonyban már hónapokkal korábban, májusban kapott felkérést Muzsnay Árpádtól, az EMKE Országos Elnöksége tagjától egy előadás megtartására a novemberi ünnepségen. A felkérést jó szívvel elfogadta, mert úgy érezte van mondanivalója. Némi fejfájást az okozott neki, hogy két nappal a szatmárnémeti program előtt elektronikus postán egy levél érkezett Tőkés László európai parlamenti irodájából, amelyben „Duray urat" magázva, fejedelmi többesben, testvéri jókívánságokkal kísérve „figyelmeztetik", nem kellene Szatmárnémetibe mennie, mert a szervezők kampányrendezvénnyé silányítják az érmindszenti évfordulót, egyeseket kizárnak, másoknak viszont a jóhiszeműségét használják fel.
A figyelmeztetés megjött, meghívó a másik, az EMNP által szervezett érmindszenti ünnepségre nem, mondja keserűen Duray Miklós, miután Szatmárnémetiben megtudta, a két párt hívei kissé teátrálisan, november 17-én, szombaton ugyanazon a napon külön-külön ünnepelnek. Duray Miklós válaszolt Tőkés László levelére, kérte hogy keressenek alkalmat a beszélgetésre, amikor nem csak pártpolitikai acsarkodásról esik szó, hiszen évek óta nem volt erre alkalom. Válasz még nem érkezett.
Muzsnay Árpád szerint bármelyik szervezetnek, csoportosulásnak joga van megemlékeznie bárkiről, s azt kérni fel szónoknak, akit éppen jónak lát. Az általa kezdeményezett és megszervezett emlékezés senkit nem gátolt abban, hogy az év bármelyik másik napján (például november 22-én, Ady születésnapján) ne emlékezhessen méltóan a költőre, és kérdezi: Mi írja elő, hogy Tőkés Lászlót minden évben szónoklatra kell felkérni? Arra nagyon ügyeltek, hogy ne hangozzon el a rendezvényünkön más pártra, kulturális szervezetre sértő megjegyzés. Igazán örömteli persze az lenne, ha november mindegyik napján csoportok sora zarándokolna Érmindszentre, s a magyar nyelvterület akár mindegyik helységében (az Ady Endre életéhez és munkásságához kötődőkben mindenképp) emlékeznének rá, ez a főszervező véleménye. A három nap során nagyon sok elismerő szó hangzik el Muzsnay Árpád címére, biztatás, hogy a szervező munkát folytassa.
Lapozva az öt évvel ezelőtti ünnepség után megjelent kiadványt, azt olvasom, hogy 2007-ben az európai parlamenti választások idején is megismétlődött ugyanez, akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész így reagált: „Elég abból, hogy közös ügyeink mögé, amelyek a megmaradásunkat érintik, sohasem tudunk felsorakozni! Mögöttem a szobor hallgat, művei azonban mindennél hangosabban üzennek, ideje lenne odafigyelni Adyra" - figyelmeztetett 2007-ben Pomogáts Béla. Ha figyelnénk Adyra, akkor csak legyintenénk arra, hogy ünnepségek forgatókönyve, időpontja körül nem tudunk közös nevezőre jutni, hiszen a magyar nemzet érdekérvényesülésének látványos gyengülése nem ezeken az ünnepségeken múlik, ezek legfeljebb visszatükrözik a politikai hatalmi viaskodások miatt bekövetkezett súlyos megosztottságunkat, szerte az egész Kárpát-medencében. Ez morzsolja fel megtartó erőnket.
Pogány Erzsébet,
Felvidék.ma

Ne hagyjuk veszni elkobzott értékeinket!
Kerekasztal-megbeszélést tartottak az egyéni és közösségi vagyonok visszaszolgáltatásának helyzetéről szerda délután Kolozsváron, az Erdélyi-Múzeum Egyesület (EME) székhelyén. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által szervezett rendezvényt Ilyés Szilárd Zoltán, az EME tudományos kutatója, néppárti kolozsvári képviselőjelölt vezette.
Sipos Gábor az EME elnökeként és az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosaként elmondta: a Mindent vissza!/Restitutio in Integrum! elnevezésű mozgalom azért kelt életre, mert a többségi nemzetben még mindig él a Semmit sem vissza! dac, és a Székely Mikó Református Kollégium elhíresült ügye óta különösen erős a fővárosiak eltökéltsége a magyarok jogos követeléseivel szemben. Az EME elkobzott ingatlanok, gyűjtemények és más ingóságok visszaszolgáltatásáért perel hosszú idő óta, amelyek most egyetemi, múzeumi, levéltári vagy könyvtári tulajdonban találhatók, és több esetben már a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságától várnak megoldást. A református egyház eddig körülbelül 30–40 százalékban kapta vissza egykori javait.
Vekov Károly történész az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) és a Kolozsvári Casino Egyesület elnökeként számolt be nem túl kedvező tapasztalatairól. Kolozsváron épületeket, bankokat, biztosítókat, hitelszövetkezeteket, ipari cégeket, művelődési intézményeket, szakmai és sportegyesületeket koboztak el annak idején, de az a törekvés, ami a két világháború között nemzeti jelleget öltött és a kommunizmus alatt osztályjellegbe bújt, más formában a mai napig megmaradt: magyar kézbe ne adjanak vissza anyagi javakat. Ennek szellemében a visszaszolgáltatási bizottság tíz év alatt alig tett valamit: 1989 után átmenekítették a klikk-rendszert, és a civilizált világban szentségnek számító, de a Kárpátokon túl ismeretlen fogalomnak bizonyuló telekkönyvi nyilvántartást próbálják elfeledtetni. Parlamenti képviseletünknek a jövőben rámenősebben kell viszonyulnia ehhez a témakörhöz – vélekedett az EMNP szenátorjelöltje.
Szőcs Sándor, a visszaszolgáltatási perekben jártas jogász keményebben fogalmazott: Romániában, napjainkban annyira sem veszik komolyan az alapvető emberi jognak számító tulajdonjog tiszteletét, mint a kommunizmusban. Erdélyben a hajdan minden faluban működő közbirtokosság visszaállítása jelenthetné a helyi lakosság számára a hatalomnak való kiszolgáltatottság megszűnését. Például Magyarvalkón ez sikerült, és ott felcsillantotta a reményt a mezőgazdasági fejlődésre. Összesen kb. 100 ezer ilyen hektár vár visszaszolgáltatásra, amit a föderalizmus könnyen megoldhatna – fejtette ki az EMNP képviselőjelöltje. Úgy vélte, hogy az ősi földbirtokok megvédése érdekében a falvak népének össze kell fognia. Előbb politikailag kell fellépnie, majd szükség esetén akár a polgári engedetlenség fegyverével is – mondta Szőcs Sándor.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Jövőkémlelés sárga ködben
Fél évszázada kezdődött a nagy romlás.
Akkortájt hetente kopogtatott konyhaajtónkon a kézdiszéki hárászkendős rokonság, komaság. Nagyanyám tapintatosan hámozta ki a fájdalomba bugyolált asszonyokat, akik azért zötykölődtek a székely körvasúton félnapot, hogy néhány percre láthassák fogva tartott férjüket. Belőlük a kollektivizálási őrület csinált bűnözőt. Ugyanazokban az években verték le az első cövekeket a majdani vegyi kombinát területén. Látszólag semmi összefüggés a kettő közt, ami aktuálissá tenné. És mégis. A húgyszagún füstölgő kolosszus nemcsak a város levegőjét rondította el, hanem az ezrével betelepített idegenajkúak a város szellemiségét is visszavonhatatlanul megváltoztatták. A szovjet mintájú magyar autonómia agonizálása kezdődött és néhány éven belül formailag is felszámolták, darabolták a székelyföldet.
Az idegenek átvették a vezetést. Hogy mennyire nem magyar a kombináti "nagy család" érzékelhető volt a minap tartott születésnapi megemlékezésen is, ahol Ceausescu-korszak vívmányriportjaival nosztalgiázott a pezsgőző társaság. De vagyunk még néhányan, akik arra is emlékszünk, hogy 1990 első napjaiban a kombináti dolgozók egy csoportja akadályozta meg, hogy magyar vezetői is legyenek a megyei kórháznak. Gyalázatos érdemeket szereztek a Bolyai iskola és az orvosi egyetem magyar diákköveteléseinek vérbefojtásakor. Most, hogy svájci tulajdonba került a vegyikombinát, talán jobb lesz a levegő Marosvásárhelyen és a robbanásveszélyes nacionalizmust is kezelni tudják. Bár abban nem hiszek, hogy a kivénült személyzet frissítésekor jelentős számban alkalmaznának magyar munkakeresőket. Pedig a munkahely az ittmaradás, a megmaradás alapfeltétele. Na nem feltétlenül egy vegyiüzemben. Röpködnek is az alternatív ötletek. Csak gyakran választási lufinak bizonyulnak. Például a nyeretlen, egyéves néppárt esetében. A politikailag pelyhes állú jelöltek előregyártott és a Duna-partról sugalmazott üzenetei sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a helyi valósággal. Mert ugyan összelopkodták a szólamokat, még az RMDSZ-től is ollóztak néhányat. Ami dicséretes lenne, ha a kivitelezésre is adnának ötleteket. Az autonómialicitet fásultan szemlélik már sokan. Mindannyian akarjuk, de a megélhetés és a fenntartható közösségi lét távlatai nélkül mit sem ér. Egy jó szándékú, lasszóval listára ráncigált néppárti jelölt sajtóbemutatkozásán azt ígérte, megoldja, hogy több eu-s pénz jöjjön a vállalkozókhoz. De a mikéntre már nem tudott kivitelezhető választ adni. Egy másik párttársa azzal dicsekedett, hogy ő senkivel nem köt alkut. Politikában ez nem erény, hanem félrevezetés. Félő, ha az erdélyi magyarság bedől a maszlagnak, rosszul választ.
Karácsonyi Zsigmond
e-nepujsag.ro

Interjú ft. Csűry István királyhágó-melléki református püspökkel
Kiegyenesíteni a világot
– Idén szeptember elsején beszédet tartott Sepsiszentgyörgyön a Mikó kollégium ügyében. Ennek kapcsán kérdezném: mi az, amivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek 2012 késő őszén még adós a román állam?
–2012 őszéhez úgy érkeztünk, hogy Királyhágó-melléki Református Egyházkerület körülbelül 350 kéréséből, amelyek mindegyike külön-külön nagy értéket jelent egyházunk számára, kb. 220 nagyjából teljesült. Nagyon nagy gondunk még mindig a zilahi Wesselényi Kollégium, ami önmagában is hatalmas érték, illetve a máramarosszigeti iskola épületcsoportja – ez a két nagyobb ingatlan, amelyek még hiányoznak ahhoz, hogy azt mondhassuk: a legnagyobb, legértékesebb és legszükségesebbek már visszakerültek hozzánk. Persze ezek a nagy ingatlanok egy kicsit árnyékba szorítják a további követeléseinket, amelyek elsősorban az erdőink visszaszolgáltatását jelentik; ugyan erre törvényileg később lett lehetőség, de itt van az egyik legnagyobb lemaradása a román államnak, illetve el kell még mondanunk, hogy földjeink visszaszolgáltatásával is igen-igen nagy a hátrány. Annak idején az egyházi földeket szétosztották hamar olyanok között, akik később kerültek a mi vidékünkre, illetve az első törvény nyomán – öt hektár mindenkinek – az egyházak kérése, követelése kicsit a háttérbe szorult. Summa summarum: egyházkerületünk talán azon egyháztestek közé tartozik, amelyeknek nincs akkora lemaradása, mint több más nagynak. Viszont ez nem jelenti azt, ha arányában nézzük a dolgot, hogy mi jobb helyzetben lennénk. Legfeljebb olyan szempontból, hogy ilyen kiemelkedően nagy ingatlanok nem olyan hosszú sora jelentkezik, mint az Erdélyi Egyházkerületnél vagy a római katolikus egyháznál, ahol még mindig nagyon viaskodnak azért, hogy ingatlanjaik visszakerüljenek. Nagyon örülök annak, hogy az Unió részéről most egy olyan felhívás érkezett Románia részére, hogy az integrációs, restitúciós törvényt módosítsák elsősorban, de ugyanakkor alkalmazzák is. Nagyon örülnék, ha ez az uniós rendelkezés arra is vonatkozna, hogy ne csupán a statisztikák számai jöjjenek egyenesbe, hanem figyeljenek arra is, hogyan érkeznek vissza ezek a javak. Ingatlanjaink szinte egytől egyig nagyon romos állapotban kerülnek vissza, mások nem voltak ugyan nagyon romosak, de a kiköltözők, akik addig bitorolták, teljesen értelmetlen károkat okoztak bennük. A nagyváradi Lorántffy gimnáziumban az elköltözők képesek voltak a villanykapcsolókat kitépni úgy, hogy a falból is kiszakadt egy hatalmas rész. Volt olyan osztálytermünk, amelynek plafonját is tönkretették – hogy ezt miért kellett? A másik gond: hogy – ahol lehet alkalmazni (biztos, hogy nem lehet mindenhol) – megközelítőleg ugyanott kapja vissza az egyház a tulajdonát, ahol volt, ne ötven kilométerrel arrább kapjuk vissza erdeinket. Vagy a földek visszaszolgáltatása ne úgy történjék, hogy az akkor elkobzott elsőrangú földek helyett a visszakapottak egy része talán még elfogadható, más része szinte használhatatlan, mert olyan helyen vannak, ahol a mezőgazdasági munkák szinte lehetetlenek. Miért mondom ezeket a dolgokat? Mert gyakran az állam leírja ezeket a kötelezettségeit, az egyház pedig ott van – sajnos, egy lelkiismereti teherrel együtt –, hogy visszakapta ugyan a földeket, de nem tudja használni, az értéket kivenni belőle, ami viszont egy következő projektnek, missziós feladatnak lenne a munkája. Mire gondolok? Visszakapjuk a földjeinket iskoláink mellett. A földek termése arra szolgálna, hogy az iskolát fenn tudjuk tartani. De ha a föld nem munkálkodik, iskolafenntartó feladataink háttérbe szorulnak. Meg kell látni 2012-ben is, hogy az egyháznak van egy közre, közösségre néző funkciója is, itt tulajdonképpen a közfenntartás problémájának kellene előkelő helyre kerülnie, de ott van, sajnos, az, hogy az egyházat, még önmagunkat sem tudjuk a közfenntartói járulékokkal, a híveinktől beszedett összegekkel fenntartani. Ha ezek a restitúciós dolgok visszajönnének, annyira meg tudna erősödne az egyház, hogy ezeket az intézményeket fenn tudnánk tartani, nem lennénk annyira rászorulva a közfenntartásra vagy állami pénzekre, hanem saját magunk is ki tudnánk ezeket termelni. Nagyon nehéz helyzetben van Románia, de mind jobban látszik, hogy a mezőgazdaságnak egyre jobban kezd visszajönni az értéke, mindenhol kell kenyér, és ennek megszerzésében az egyházfenntartók, a gyülekezetek nagyon sok mindent tudnának tenni. Ezért emeltünk és emelünk szót a nagyváradi premontrei templomban, mert úgy gondoljuk, hogy egy ilyen ökumenikus összefogásban kellene még erőteljesebben hallatni a szavunkat, és meg is tesszük, hogy a premontrei értékeket, ingatlanokat, földeket is vissza tudjuk szerezni.
– Hogyan áll jelenleg az egyházkerületben a református oktatás ügye?
– Nagyon boldogan mondom el, hogy egyre fejlődünk. Ami most teljesen új: az egész oktatási rendszerünket elkezdtük alulról építeni, mégpedig úgy, hogy nagyobb figyelmet szentelünk az óvodákra. Világos volt eddig is előttünk, viszont a törvények részben nem engedték, részben nekünk sem nagyon volt rá lehetőségünk az óvodáknál és elemi iskoláknál elkezdeni. Főleg szórványvidéken de a tömbmagyarságban is észre lehet venni, hogy ott, ahol a gyermek már az óvodában nem kezd anyanyelven tanulni, vagy az anyanyelvű oktatástól elszakad, ott nagyon sűrű gondok kezdődnek el. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben 12 református magyar óvoda van. Nagy öröm, hogy szeptemberben négyet tudtunk indítani, kettőt kimondottan a szórványok szórványában, az egyiket éppen Resicán, a másikat Szatmár megyében, Domahídon, Nagykároly közelében, egy olyan helyen, ahol a reformátusok is, a magyarok is kisebbségben vannak, de az óvoda a más nyelvűeknek, más felekezetűeknek is alkalmat ad, mert hiányzott ezen a kicsi településen. Erősítjük tovább a középiskoláinkat. Három középiskolánk van, Szatmárnémeti, Zilah, Nagyvárad, annyi újdonság lett, hogy mindhármat sikerült továbbfejleszteni, azokban nemcsak a középiskolai szint működik – a Lorántffyban például első osztálytól kezdve végig tudunk tanítani, a Wesselényiben is elérkeztünk ide ebben az esztendőben, a szatmáriaknak pedig egészen nagy hagyományuk van ebben. Tovább erősítjük a Partium Keresztény Egyetemet, eljutottunk oda, hogy az ezres létszámú diákság minden esztendőben megvan. Erősítenünk kell az egyetemen az ún. humán részt – a teológia, filozófia gondban van, jelentkezők kevesebben érkeznek. Persze ennek megvan a magyarázata – ezek azok a képzések, amelyek végén a munkahely kicsi pénzzel jár, nem nagyon fizeti meg ez a modern mai világ. Valahogy úgy kell majd átstrukturálnunk, s ezen nagyon gondolkodunk, hogyan lehetne ezeket a szakokat intézni, hogy végzéskor a diákok meg tudják majd keresni a mindennapi kenyérre valót.
–Örvendetes hogy az iskolaügyről ilyen pozitív dolgokat mondhatott el, viszont az a nagy kérdés: lesz-e tíz, húsz esztendő múlva gyermek, fiatal, aki ezekbe az iskolákba járjon? Néhány éve elindult az Áldás, népesség mozgalom. Van-e látható, kézzel fogható eredménye? Hogy értékeli a jövőt ilyen szempontból?
–Egyházkerületünk a 22 esztendős történetében mindig meg-megpróbálkozott valamilyen projekttel. Az Áldás, népesség az egyik kiváló lehetőség volt. Sajnos, a program valahol ott akadt meg, ahol már az ún. nagycsaládot vagy éppenséggel a születendő gyermeket lehetett ünnepelni, de nem ment tovább, ahova szerintem mennie kellett volna, azoknak a fiatal családoknak a serkentéséig, hogy a gyermek vállalásában, tehát egy megelőző feladat végzésében tudjon nagyobb szerepet betölteni. Mi úgy próbálunk segíteni, hogy összefogtunk az RMDSZ-szel, mégpedig úgy, hogy az RMDSZ kért bennünket: próbáljunk meg megnevezni olyan embert, aki a részünkről képviselőként jelen lehetne a parlamentben. Amikor ez az ötlet fölmerült, az én fejemben az forgott: olyan embert kell szerezni, aki a román parlamentben, Bukarestben olyan témákat képvisel, amelyek a református egyháznak, meg általában az egyházaknak a közös témái. Az egyik nagyon fontos téma – az ingatlanokat és hasonlókat kivéve – a család szerepe. Oda kellene figyelni rá, hogy miként lehetne ezt a nagyon nehéz demográfiai helyzetet javítani, hogyan kellene a családot segíteni elegészen a családon belüli erőszak kiiktatásáig, a gazdaságilag nehezebb sorban élők segítéséig, hogy az embereknek ne az legyen az első gondjuk, hogy ott spórolok, hogy nem vállalok gyermeket – most már látunk olyat is, hogy ott spórolok, hogy nem házasodom, s ez mind a két nemnél felüti a fejét. Ezeket a dolgokat segíteni nem tudjuk csak azzal, hogy lelki gondozói szép beszédeket mondunk. Ezeket törvénnyel kell megerősíteni, az államot kell bevonni, az adópénzekből kell visszaosztani ezekre a helyekre. Nagyon szeretnénk Romániában végre oda jutni, hogy ne hegyre hegyet halmozzanak, mert oda jutottunk most ebben a világban, hanem nézzük meg a völgyeket, amelyeket be kell tölteni. Ézsaiás próféta a Messiásra várakozással kapcsolatban gyönyörűen leírta, hogyan kellene kiegyenesíteni ezt a világot. Így kellene szerintünk egy világot a család révén kiegyenesíteni, hogy az alapoknál kezdve megerősödjünk, s majd ünnepeljük az Áldás, népesség keretében hogy megszületnek a gyermekek, vannak nagycsaládok. De hangsúlyozom: nagyon nagy arányban ott van ma a házasságra, gyermekvállalásra egyáltalán nem készülő emberek sokasága. Mi nagycsaládot csak akkor remélhetünk, ha minél több család lesz, minél több boldogabb házasság, s ezért szeretnénk mi a törvény segítségével is minél többet megtenni.
–Idén a helyhatósági választások környékén volt egy vitája Tőkés László volt püspökkel. Ennek kapcsán kérdezném: mi a véleménye az egyház és politika viszonyáról?
–Szívesen beszélek róla azért is, mert szeretném az emberek fejében kialakult zűrzavart ezzel kapcsolatban eloszlatni. A véleményem az, hogy az egyháznak valóban ernyőszervezetként kell működnie. Nehéz ezt szerényen megfogalmazni és kimondani: az egyház fölötte áll a társadalom más egységeinek, szervezeteinek, és ezt éreztetni kell. Ha az egyház beszorul valamelyik szervezetnek a karjai közé, már nem tud ez lenni. A vitánk ott kezdődött, hogy én azt mondtam: az egyházat úgy szeretném látni, hogy az nagyon szívesen szóba tud állni minden más szervezettel, nemcsak az egyikkel vagy a másikkal, hanem mindegyikkel, sőt igyekszik úgy működni, hogy ezeknek valamilyen formában, ha más nem, ezeknek az élő lelkiismerete legyen. Ha élő lelkiismeretként tudunk működni, nagyobb tekintélye van az egyháznak is és ezeknek a politikai szervezeteknek is, amelyek ott vannak mellettünk. Azt hiszen, ezt megértették emberek, az RMDSZ ugyanis erre mondta, hogy ha az egyház így látja a dolgot, hol tudunk együttműködni. Erre azt válaszoltam: hogy az RMDSZ felé tudjak mozdulni, adjon lehetőséget rá, hogy a mi emberünk, akit mi nevezünk meg a mi feladatainkkal, ott legyen. Félreértés ne essék: vannak nekünk református képviselőink, voltak, lesznek, de olyan képviselő kell, aki – nem muszáj, hogy református vallású legyen – a református egyházat képviselje a parlamentben. Ugyanezt az elvárást, és szó szerint mondom el, a Néppárt felé is megtettük, viszont Toró Tibor május végén egy Krónikában megjelent cikkben azt nyilatkozta: a református püspök ne szóljon bele a jelölésekbe. A református püspök nem szól bele, viszont onnantól kezdve már meg kell fontolnia azt, milyen formában fogja majd rendezni, mondjuk a Néppárttal az ügyet. Én továbbra is fenntartom, hogy a politikai szervezetek fölött kell lennünk, mert nemcsak képviselni kell az érdeket, hanem érvényesíteni kell, ez az érvényesítés pedig, azt hiszem, sőt tudom, nem működik a pártok ernyője vagy befolyása alatt, hanem a pártok fölött. Egy nagyon lényeges érv: nekünk ott vannak a híveink, a Partiumban, a Királyhágó-melléken ott van 180 ezer aktív református, akiket meg tudunk szólítani 24 óra alatt. De ott van még százezer ember, aki várja, hogy megszólítsuk. Tehát nem elhanyagolható az a körülbelül 300 ezer ember, akik hallgatnak a szavunkra, s ha hallgatnak, mi csak értelmes dolgokat mondhatunk nekik. Nem ígérgetéseket, nem álmokat, nem távoli fantáziákat, hanem konkrét, elvégezhető feladatokat. Ezért mondjuk azt – hál’Istennek az igazgatótanács is egyetértett ezzel –, hogy a mi hozzáállásunk ehhez a kérdéshez az: olyan embereknek osztunk le feladatokat, akik ezt a feladatot el is vállalják, és el is akarják végezni. Minden politikát félretéve, nem erőből, nem hatalommal, hanem ahogy a Szentírás írja: Isten szeretetéből, lélekből, azért, visszatérve egy alapvető kérdésre: hogy itt tíz év múlva is magyar éljen, magyar gyerek szülessen, tíz év múlva is legyen kinek, legyen kit tanítanunk, mert valóban, ez nagyon félelmetes dolog, látjuk a statisztikai zuhanást: nagyon fontos, hogy legyenek ilyen emberek a környezetünkben, akik ezt felvállalják és akikért érdemes dolgozni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A politikailag korrekt – „Luther Mártonnak a veszélyes iratait senki se merészelje olvasni!”
De adhattam volna címnek azt is: állítsátok meg Arturo Uit! Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után a láncrémhír-terjesztők, lánchazudozók, vagyis a politikailag korrektek újra kirobbantottak egy botrányt Magyarországon.
Céljuk valószínűleg a csendesülő nemzetközi figyelem újabb felrázása, Magyarország nemzetközi megítélésének a változása, de a Fidesz látszólagos gazdasági sikereinek ellensúlyozása is. Úgy tűnik, nem telhet el nap, hogy ne tennének meg mindent Magyarország, a magyar kormány, s közvetve a magyar nép „szólásszabadság” égisze alatt történő lejáratásáért.
Jeszenszky Géza oszlói nagykövetet rasszistának bélyegezték a „gyűlöletbeszéd-kutatók”, Mesterházy Attila MSZP-s pártelnök a l’ Unitának nyilatkozva fasisztának nevezte Magyarországot. Botrány botrány hátán, nincs még egy ilyen ellenzék a világon. Azt is mondhatnám, ha nem ők vannak hatalmon, nincs demokrácia Magyarországon. Persze a demokrácia fogalmát is ők határozzák meg, ahogy a demokrata fogalmát is!
Ők az antifasiszták, ők, ők! Fogalmaik szerint a tisztesség, ahogy a becsület, az adott szó elavult, divatból kiment kacat, szerintük nincs haza, nincs hazaszeretet, s talán nincs nép se. Érdekeik szerint kérdőjelezik meg nemcsak a fogalmak, a szavak jelentését is! A Véleményvezér névre hallgató blog szerzője így foglalja össze a gondolkodásuk keretét: „A becsületsértés és rágalmazás régi jogintézmények. Egy olyan kor szülöttei, amikor az emberek egyrészt ritkán mondtak nyilvánosság előtt véleményt, másrészt – talán kissé fennkölten és romantikusan hangzik, de így igaz – az egyik legnagyobb érték az életben a becsület és a jó hírnév volt. (…) Ennek a kornak vége (Kiemelések L. GY.). Korunkban minden arra sarkall mindenkit az iskolától a munkahelyig és a közéletig, hogy mindenről mondjon véleményt: szólj hozzá, szavazz, kommentelj, lájkolj, tüntess, blogolj, állj és mondd! Ez a tömegdemokrácia, ahol tényleg bárkinek lehet szava.”
Hová vezethet az identitások tagadása?
Valóban így lenne? Nem tapasztaltuk ugyanezt meg már 1945–52 között, amikor koholt vádakkal bárki feljelenthetett bárkit értelmiségi képességétől függetlenül? Amikor rászabadították a besúgókat a társadalomra? Amikor bárki értelmezhette a népi demokrácia fogalmait, s közben börtönbe, kitelepítésre jutatta az embertársait? S hogyha elvetünk minden megkülönböztető fogalmat, a jó és rossz, szeretet-gyűlölet, tisztességes-tisztességtelen fogalmát például, hogyan határozzuk meg ezeket? Hogyan igazodunk, igazodnak el, akik nem ismerik a fogalmakat se? Talán a törvényeket is meg kellene szüntetni a politikai korrektség érdekében? S ahol mindent szabad, valóban szabad minden? Ha korlátok nélküli egy társadalom, akkor létezik-e még felelősség? És kérdés az is, kivel szemben határozzák meg a korrektséget? És egyáltalán, ha a fogalmak használata eltűnik, akkor valójában mi is a korrekt? Más szóval, ha a „politikai inkorrektség” megszűnik, lesz-e még szükség „politikailag korrektekre”? Létezésük még indokolt? Hová vezethet a különböző identitások tagadása? De miként értelmezhető például az, hogy a szexuális identitások védelmére érzékeny nyugati társadalmak alig vagy meg sem szólalnak a nemzeti identitások védelmében? Az identitások teljes elmosása a cél? Mivel az erdélyi magyar társadalom nagy többsége nem vagy kevésbé ismeri, nézzük meg, mit jelent a „politikailag korrekt” kifejezés? A Wikipédia alapján megpróbálom öszszefoglalni.
A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés öszszekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta. Magyarországon elsősorban a liberális és baloldali politikai erőkhöz köthető a használata. (…)
Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”), vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). (…)
A legnagyobb – kettős – veszélyt mégis az jelenti, hogy a nyelv korrektté alakítása pótcselekvéssé válik, amely a gondoskodás látszatának fenntartása mellett nem orvosolja az őt kiváltó eredeti problémákat; továbbá, hogy a korrektség/inkorrektség döntésében magát hivatottaknak érzők – akár jelentéktelen kisebbségként is – megbélyegzéssel és kirekesztéssel elhallgattathatják és tönkretehetik az „inkorrektnek” minősített gondolatok kifejezőit (ami nem politikailag korrekt, az inkorrekt, tehát rossz), a problémákat elkendőző „hallgatási spirálba” húzva a közbeszédet. A szólásszabadság ilyesfajta korlátozása legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. (Persze, hogy ki a politikailag korrekt, azt ők maguk határozzák meg – teszem hozzá én –; a világ két részre oszlik, a politikailag korrektekre és inkorrektekre, az előbbiek jogával, hogy meghatározzák a fogalom tartalmát.) A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása (kiemelés L. GY.) az emberek széles körű érdekei ellen hat, mint például hozzá nem értés, korrupció vagy bűnözés leplezése.
A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái ellen fellépni, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában például egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása (Lord Chamberlain) elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972 óta a havonta megjelenő Index on censorship folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért.
Korrektség kontra szólásszabadság
Röviden összefoglalva: politikai korrektség egyfajta rejtett identitás, titkos zsargon, amelyet a politikailag korrektek határoznak meg. Egyfajta új cenzúra, amelynek segítségével a szólásszabadság bajnokai elhallgattatják politikai ellenfeleiket! Kérdés persze az is: hol tanulják meg, honnan tudják a „politikai korrektek”, hogy mi a korrekt, és mi nem? Talán ösztöndíjasként a nyugati alapítványoknál? De kérdés persze az is, át kell-e vennünk a nyugati kultúra tiltásainak szabályait negyven év tudatgyilkos kommunista cenzúra után! Szükségünk van-e rá?!
S teszik mindezt többnyire azok, akik egyébként a hétköznapokban a szólásszabadság mellett érvelnek! (Megtudtam, a Budapesti Corvinus Egyetemen külön katedra működik, ahol a szólásszabadságot, illetve a gyűlöletbeszédet kutatják! A kérdés lehetne persze az is: van-e katedra a „politikailag inkorrekt” beszéd kutatói számára, ahol esetleg a szeretetbeszédet tanulmányozzák?) S hogy érthetővé váljon, hogyan is értelmezik a „politikai korrektséget”, a Wikipédia segítségével a már előbb is idézett kukás = hulladéklogisztikai referensen túl további példát is idézek.
A kérdés persze az, újraírható-e, újrafogalmazható-e a nyelv? És hová kell sorolni mindazokat, azt a nagy tömeget, akik kiszorulnak, vagy valamilyen oknál fogva kimaradnak az újraértelmezett nyelvhasználatból? Fasiszták lesznek? Vagy egyszerűen szellemi képességük „korlátai” révén (hisz nem ismerik a fogalmakat és a nyelvet) rettegésben tartanak a politikai korrektek.
És föl kell tennünk azt a kérdést is: a politikailag korrekt szóhasználat hozzájárul-e az igazság, a gondok kimondásához, a dolgok pozitív irányba történő fordításához? Megváltoztatja a létező realitást? Például megold-e valamit is az a keresztes hadjárat, az a hangzavar, ahogy a szokásos módszereikkel meglincselnek valakit, keresztre feszítik úgymond a többiek megfélemlítése érdekében is a „politikailag inkorrekteket”? Amelynek már köztudottan is felismerhető forgatókönyve van. Valaki megfogalmazza, a következő hozzászóló fölerősíti, majd az újabb és újabb tiltakozásokkal egyfajta láncfolyamattá, bűnfallá emelik. (Persze a baráti körök újra és újra fölforrósítják, felerősítik, majd a hazai „piacról” kiviszik a nemzetközi porondra.) S teszik mindezt mindaddig – lásd Schmitt Pál esete –, amíg elérik céljukat. Lemondatják, vagy kiközösítik a közéletből. Elérik például – jelen esetben – Jeszenszky Géza lemondatását.
Kérdem én: hogyha nem lettek volna politikai céljaik, akkor is valóban így kellett volna eljárniuk? Ha nem akartak volna „ügyet csinálni”, akkor is így járnak el? Gondoljuk végig, milyen más lehetőségeik lettek volna akkor. Az első, s talán a legkézenfekvőbb: baráti levélben figyelmeztetni J. G.-t. És amikor az első felvetés után J. G. nyilvánosan bocsánatot kér, akkor lezárják az ügyet. Így történt? Nem! De nézzük, mit is követett el Jeszenszky Géza.
Az abszurditás megvalósulása
Jeszenszky Gézának, Magyarország oslói nagykövetének, volt külügyminiszterének az egyik általa írt tankönyvéből kiragadott inkriminált mondata, amelyet a „politikailag korrektek” nem tartanak „politikailag korrektnek”, így hangzik: „Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” A szólásszabadság kutatói által elindított gyűlölethullám persze úgy folyt le, ahogy az előbb már jeleztem. Nem részletezem. Mindenki megszólalt, csak maguk a kérdéskör ismerői, tehát a genetikusok, esetleg szociográfusok, szociológusok nem.
A kérdés, mint a tóba vetett kő körül a víz, hullámokat vetett, tovább gyűrűzött, hogy végül igazi nemzetközi botránnyá minősüljön. A „politikailag korrektek” elérték, hogy Jeszenszky Gézát kiközösítették arról a rendezvényről, amelyet ő szervezett. S mindez számomra is és sokak számára érthetetlenül az után következett be, miután Jeszenszky egy kitűnő tanulmánnyal jelentkezett az úgynevezett Romsics Gerő-vitában. Viszont amire nem számítottak, Jeszenszky Géza mellett többek között felsorakoztak azok a jeles amerikai személyiségek is, akik egyébként el szokták marasztalni a magyar jobboldalt.
A Professzorok Batthyány Köre mellett Charles Gáti, a Johns Hopkins Egyetem professzora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet, a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézete (SAIS) transzatlanti kapcsolatokat kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója és Deák István, a Columbia Egyetem professor emeritusa is kiállt Jeszenszky Géza mellett.
Persze a megszólalók politikai tényezők és nem a kérdés szakemberei voltak. A kívülálló azt remélte, hogy az „eset” kapcsán itt az alkalom ennek a kérdésnek az egyszer és mindenkori tisztázására, tehát megszólalnak a kérdéskör kutatói is – ám a megfélemlített magyar társadalom hallgatott. Végül – dicséret érte – megszólalt egy genetikus is.
Czeizel Endre, Magyarország egyik legismertebb genetikusa a Hír Tv oknyomozó magazinjának elmondta, a Kádár-korszakban az egészségügyi világszervezet egy kubai doktornőt küldött hozzá, akinek az volt a feladata, hogy a vérrokonok házasságát vizsgálja a különböző népességekben. Hosszas utánajárás után – ismeretlen volt úgymond ez a kérdéskör az akkori Magyarországon – engedélyt kaptak a kutatásra. A 7 legnagyobb roma közösségben folyt le a kutatás.
„Az derült ki – mondta dr. Czeiczel Endre –, hogy ebben a hét roma közösségben 0 és 21 százalék között volt az unokatestvérek közötti házasság, az átlag 4,7 százalék volt. Azt tudtuk, hogy a magyar lakosságban 0,3 százalék, tehát ez esetben 16-szor nagyobb. Tehát ez tény, nem lehet vitatni. Ezzel nincs semmi baj, mert például a zsidó közösségekben is: kis közösségekben éltek, egymás között házasodtak – az antiszemitizmus miatt is, meg amiatt is, hogy egy zsidó anya csak zsidó férfival nemzhetett gyereket a vallási szabályok betartásával”. Ennyi! De talán nem is kellett több.
Romániában – Vekerdi József szerint 1929 után – először én írtam a cigányságról az 1980-ban megjelent Amíg csak él az ember című kötetemben. Sok gyermekkori barátom volt köztük, de azért is, mert fájt az életük. A cikkemről Vekerdi professzor írt a párizsi és a római cigány újságokban, de közölte később a Romániai Magyar Szó, illetve a budapesti Long drom is. Elfogultsággal tehát nem vádolhatnak. Mivel a genetikához nem értek, a kérdésem csak az a Jeszenszkyt elmarasztalókhoz: hogyan terebélyesedhetett az én szülőfalumban a kezdetben lévő egyetlen család (a székely falutörvények szerint kezdetben csak minden székely faluban „egy cigány és egy zsidó” család telepedhetett meg) mára száztagú kolóniává?
A tisztánlátáshoz persze tudni kell azt is, hogy a gyermekkoromban mindössze 20 négyzetméteres, világítás nélküli, faluszéli kalibában laktak. De kérdés persze az is, volt-e jobbító szándék a Jeszenszky Géza mögött kialakult botrányban? Hozzájárul-e a kérdéskör ilyenszerű felvetése a kérdés megoldásához? A cigányság neveléséhez, vagy egy újabb, Magyarország elleni lejárató kampány csupán? Ahogy az is, miközben elmarasztalják a mai „magyar” társadalmat, a cigányság vezetői megtesznek-e mindent a cigányság nevelése érdekében? Vagy csak a jogok ismertetése lényeges, kötelességeik nincsenek sem önmaguk, sem a saját környezetük iránt? (Meg kell mondanom, tudatában vagyok a lehetséges támadásoknak, de a kérdés fölvetése a „politikai korrektség” iránt egyre sürget.
Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap november 19-ei számában olvastam, hogy egy dániai kisváros többségében muszlim vallású funkcionáriusai megtiltották a köztereken a fenyők karácsonyi kihelyezését. Az EU nőjogi és esélyegyenlőségi biztosa ugyanakkor törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely kitiltatná a hagyományos családmodellről – apa, anya, gyerekek – szóló irodalmat az iskolákból. Tehát felmerül a kérdés: a másság tisztelete csak a hallgató vagy megfélemlített nagy többségre vonatkozik?
Végezetül – hogy a kérdést függetlenítsem saját elfogultságomtól – idézem Köntös László református pap írását, amelyet a Wikipédia megfelelő oldalán (tehát a politikai korrektséget taglaló oldalon) leltem. „Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hideg zuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a „keresztyén alapokra”. Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata” – www.parokia.hu.
Egyesek szerint a „politikailag korrekt” viszonyulás, beszéd eljuttat a társadalom olyan fokú atomizálódásához, amely már egyes nyugati társadalmakban létezik, hogy az emberek nem mernek egymásra nézni, mert megsérthetik a másik, vagyis a nézett ember személyiségi jogait. Ezt akarjuk?
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

A láthatatlan légió
Nem, nem arra a személyre gondolok, akinek nem jutott hely az RMDSZ városi tanácsosi listáján, akit 12 év alpolgármesteri tevékenység után a polgármester tanácsadójává neveztek ki, akit formai okokra hivatkozva kizártak a parlamenti választásokról, akinek nevétől mind a mai mindig hangos a sajtó. Még csak nem is arra a tanácsosunkra, aki korábban rövid ideig ugyan, de szintén az alpolgármesteri funkciót töltötte be. Nem, nem őt nevezték ki az idén alpolgármesternek, hanem valaki mást.
Segítségül elmondhatom, hogy a jelenlegi magyar alpolgármestert a városi tanácsosok soraiból választották ki. Hogy kik is tartoznak ehhez a csoporthoz? Tíz személyről, tíz marosvásárhelyi RMDSZ-politikusról van szó. Önök hányat tudnak közülük megnevezni? Visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy mi a neve városunk magyar alpolgármesterének, annyit még elárulok, hogy most először, a 2012-es helyhatósági választásokon került be az érdekképviseletünk tanácsosi listájának egyik előkelő helyére, és onnan – a vásárhelyi választóknak köszönhetően, illetve a frakció döntésének értelmében – az alpolgármesteri székbe. Igen, vele (és a másik alpolgármesterrel) történt meg az a „kellemetlenség”, hogy nem kapott helyet a polgármesteri hivatal főépületében.
A legutolsó „életjel” az említett személytől – a Hangya-épület egyik tetőtéri szobájából – akkor érkezett a vásárhelyi választóközönség felé, amikor ama elégedetlenségének adott hangot, hogy ennyire „embertelen” körülmények között kell végeznie munkáját. Akkoriban, vagyis majdnem fél éve, a beiktatását követően még az alábbi sajtócsemegét is elénk tárta: „Én nem ragaszkodom a székemhez, ha majd úgy érzem, hogy nem tudok teljesíteni, lemondok róla.”
Lehet, voltak olyan kételkedők a marosvásárhelyi választók között, akik értetlenül álltak az (akkor is) ismeretlen személy kinevezésével szemben, akik feltették magukban a kérdést, hogy miért éppen erre a személyre esett a választás, miért őt találták a legalkalmasabbnak, és vajon „kinek a kije”, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire fontos beosztásba került.
Ha akadtak is olyanok, akiket ezek a gondolatok emésztették (természetesen alulírott nem tartozik közéjük), nos, ők nagy valószínűséggel mind a mai napig kételyek között vergődnek. Az eltelt fél év alatt nem derült ki, milyen jó tulajdonságokkal rendelkezik az alpolgármesterünk, illetve az ő árnyékában meghúzódó „láthatatlan légió”. Igaz ugyan, hogy időnként hallani lehet egy-két magyar városi tanácsost, amint éppen sajtótájékoztatót tart, vagy „érdeket véd”, de összességében rengeteg kívánnivalót hagy maga után a tevékenységük.
A javában zajló parlamenti választási kampány kiváló alkalom lehetne helyi politikusainknak, hogy aktívan bekapcsolódjanak a közösségi problémák megoldásába, hogy részt vegyenek a lakossági fórumokon, hogy közelebb kerüljenek a vásárhelyiekhez. Ennek ellenére a legtöbbször csak a hűlt helyüket találjuk. Hogy az egyik politikai mentorukat parafrazáljam: „Marosvásárhely magyarsága ennél többet érdemel!.”
Ferencz Zsombor
Krónika (Kolozsvár)

„A mandátumom végére felnőtt a Sapientia”
„Az az érzésem, hogy a mandátumom végére felnőtt az egyetem" – jelentette ki a maszol.ro-nak Dávid László, akit további négy évre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorává választottak. Az intézményvezetőt új mandátumának terveiről kérdeztük.
Visszatekintve az elmúlt rektori mandátuma időszakára, melyek azok a megvalósítások a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem életében, amelyeket fontosnak tart kiemelni?
Először is az az érzésem, hogy a mandátumom végére felnőtt az egyetem. Ez nem csak az akkreditációt jelenti, hanem azt is, hogy bizalommal tudok tekinteni a fiatal kollégákra, „felnőttek" ők is. Amikor a mandátumom elkezdődött, sokszor feltettük azt a kérdést, hogy lesz-e kellő erejük, energiájuk, hogy ezt a nehéz periódust végigvigyék, egyszerre kellet szakot építeni, tudományos eredményeken dolgozni, doktorálni, tudományos címet szerezni, jó tanárként teljesíteni és felnőni ehhez a feladathoz, amit a Sapientia jelent. A megvalósítások miatt büszkén tekintek vissza. Úgy hiszem, van akinek folytatni azt az eszmét, amit a Sapientia képvisel, mert ez az intézmény nem csak egyetem; benne van az is, hogy itthon maradjunk, hogy jól érezzük magunkat és alkossunk itthon, a fiataloknak pedig megpróbáljuk átadni mindezt. Végre közösségként élem meg a Sapientiát; az egyetem három helyszínén roppant sok ellentét volt, ám végre látom az alagútnak a végét, azt a fényes pontot, amiért érdemes volt dolgozni.
Melyek volnának az új mandátum kitűzött céljai és tervei?
A célokat három különböző kategóriába sorolnám. Be akarom fejezni azokat az elkezdett fejlesztéseket, amelyek különböző okokból nem valósulhattak meg. Azt is mondta annak idején a Sapientia Alapítvány elnöke, Kató Béla, hogy újra szeretné alapítani a Sapientiát, mert az egyetem megérdemelte volna, hogy a hőskorban többet áldozzunk rá. Nem tettük, de így is megszerezte az akkreditációt, azonban továbbra is nagyon sok mindenben hiányt szenved. Kolozsváron nincsen székhely, Marosvásárhelyen nincs bentlakás, Csíkszeredában az épület pontosan olyan állapotban van, mint ahogy ezelőtt 11 évvel abbahagyták az építését, ezeket helyre kell hozni, és ez azért is fontos, mert a fiataloknak azt kell elmondanunk: nem feledkeztünk meg rólatok, nem feledkeztünk meg erről az egyetemről, van értelme az elvégzett munkátoknak, most hozzátesszük ezt a részét is, és az egyetem így lesz egységes egész.
Másodsorban nagyon fontosnak tartom azt, hogy az egyetemen megerősítsük a kutatást. Felépítettük az egyetemet, van oktatás, és ki kell alakulnia annak az irányvonalnak, amely mentén a Sapientia igazán jó eredményeket tud felmutatni. Rég mondjuk, és vállalni kell azt, hogy a kutatást és a kutatásos eredményeket meg kell erősíteni, a kutatásoknak kötődniük kell ahhoz, amit a Sapientia képvisel, az embereinek megfelelő tudományterületeken és a szakok szerint zajlódjon a munka. Ezzel akarunk kitűnni a többi egyetem közül, így szeretnénk megmutatni azt, hogy volt értelme ezt az egyetemet megalapítani, mert ez a szimbiózis, amely kutatást-oktatást jelent a Sapientián is megvalósult.
Harmadsorban azzal kell szembenéznünk, hogy az egyetem alapításánál jeleskedő nagy öregjeink, azok az egyetemi tanártársak, akik vállalták az alapítást, abban a korban vannak, amikor már törvény szerint – de a természet szabályai szerint is –kevesebb időt és energiát tudnak áldozni arra, hogy az egyetemet továbbra is aktívan szolgálják. Át kell adni a stafétabotot. A fiatalokra hárulnak a teendők, és úgy hiszem, hogy ez a következő négy évemnek éppen arról kell szólnia, hogy hogyan és kiknek sikerül átadni ezt a feladatot, hogy megbízhatóan, hosszú távon tudják továbbvinni az egyetemet.
Ezt a három tervet szeretném mindenképpen megvalósítani, persze vannak más céljaim is: megerősíteni az alapoktatást, kiépíteni a mesterképzőt és négy éven belül elindítani az első doktori képzésünket is.
A rektorválasztás egy válaszvonalra esik két korszak között, az első az alapítványi korszak volt, amikor azt mondhatjuk, hogy a Sapientia Alapítvány segítségével létrehoztuk az egyetemet, ez 10-11 évbe tellett, de kész van. Most meghúztuk a vonalat, átléptük a Rubikont, egyetemként működünk minden jó oldalával és minden kihívásával, ami ezzel jár. Ha négy év múlva is ennyire tisztán meg tudjuk fogalmazni az elvégzendő célokat és azok határidejét, akkor azt jelenti, hogy sikeresek voltunk az elmúlt négy évben.
Említette, hogy Kolozsváron a Sapientiának még nincs székhelye, ennek megépítése már több éves terv. Hol tartanak most?
Az épület már elkészült, be lehet menni, a födémet befejeztük, ezután csak a felszereléseket és a nyílászárókat kell feltenni, az épület tető alatt van, teljes egészében úgy érzem, hogy az áll ott, ami öt-tíz-száz év múlva is állni fog, a továbbiakban ki kell színesíteni, fel kell öltöztetni az épületet, úgy ahogy azt illik.
Mikor nyitja meg majd a kapuit?
A jövő tanév elején szeretnénk már abban az épületben kezdeni. Kérdés, hogy a tanévkezdésre kész lesz-e, mert van egy-két hónapos csúszás, ez egy kezdeti eltolódás, és ennek a behozása plusz kiadásokat igényel, ezért egyelőre nem tudjuk, hogy ott kezdjük a tanévet és vállaljuk a költségeket, vagy a néhány hónapos csúszás mellett döntünk.
Kik támogatták és milyen pénzből készülhetett el az épület?
Ezt az épületet azért tudtuk elkészíteni, mert Magyarország kormánya a kezdeti megállapodások szerint végre megadta azt a kétmilliárd forintos támogatást, amelyet addig soha nem kaptunk meg. Ez azt eredményezte, hogy az egyetem működtetése mellett jó gazdálkodással ki tudtunk szorítani egy olyan összeget, amelyből fokozatosan, lassan fel lehetett építeni ezt a kolozsvári épületet. A Magyarország kormányával megkötött szerződésben benne van a folyamat véglegesítése, az épület felöltöztetése is. Ha az előző periódusban nem építettük volna meg az épületet, akkor nem beszélhetnénk arról, hogy jövőben ott kezdjük a tanévet.
A román állam semmilyen támogatást nem biztosított?
Sajnos nem támogattak, és a megkapott támogatások egy része is elment adókra és illetékekre, olyan utakra, amelyek megnehezítették az építkezést, és főleg azért fizettünk rá, mert mindaddig, amíg nem kaptuk meg az akkreditált egyetem státuszt, sok esetben úgy soroltak be, mint alapítványt, a megfelelő következményekkel. Egy valamit hadd emeljek ki: az alapítványok adókötelesek minden vagyonukra, ingatlanukra, ez évente elég nagy terhet rótt ránk, bár mindenki tudta, hogy ezeket az épületeket oktatási célokra használjuk. Attól a pillanattól, amikor ezek már az egyetem tulajdonát képezik, mentesülnek az adókötelezettségtől. Ezekre keserűen emlékszünk vissza, mert adóra kiadott összegeket jobb célokra is lehetett volna és lehetne fordítani, de ennek az időszaknak több hátránya is volt, miután törvénybe iktattak olyan külföldi pályázati lehetőség nyíltak meg, amelyekre jóval kisebb önrésszel vagy önrész nélkül lehet nevezni.
Az akkreditáció megszerzésével számítanak-e a román állam támogatására?
Igen, mi számítunk a román állam támogatására, mert közterhet veszünk le a válláról. Ha mi nem tanítanánk ennyi hallgatót, akkor az állam tanítatná őket, állná ennek a fedezetét. Ha nem tanítunk valakit, akkor utána nem lesz adófizető munkavállaló állampolgár, aki a befizetett illetékeivel fenntartja az államot. Több ezer hallgató végzett nálunk, kiképzésük nagy anyagi teher, amit átvettünk, tehát úgy érezzük, hogy megérdemelnénk a támogatást. Persze ennek számos részletkérdése van, amit a megfelelő pillanatban elemeznünk kell. Az is benne van a pakliban, hogy ha a Sapientia egyetem ilyen támogatást kap, akkor a többi magánegyetem is hasonló igényekkel lép fel. Itt azt a lehetőséget is fel kell vetni, hogy olyan mértékben részesüljenek támogatásban, amilyen mértékben hozzájárultak a közjóhoz. Ebbe az is beletartozik, hogy hiányszakmákban, esetenként nagyon nehéz, sok beruházást igénylő szakmákban vállaljuk a képzést. Nem arra megyünk, hogy egy-egy szakmában öt-hatszáz diákot beültetünk egy óriási terembe, és egy személy tart nekik előadást, ez nagyon költséghatékony oktatás, csak az a kérdés, hogy mennyire hatékony a tudás szempontjából. Mi azt vállaljuk, hogy esetenként pár emberes kiscsoportokkal laboratóriumokat felszerelve és ezeket működtetve pontosan azokban a hiányszakmákban indítunk képzést, amelyek a román és a magyar állam, de az Európai Unió számára is fontosak. Ilyen az informatika, vagy az informatikához kötődő műszaki területek, ahol nem lehet mellébeszélni, mert világszerte meg van az a szint, amelynek ha egy hallgató nem felel meg, nincs keresnivalója a piacon. A Sapientia vállalta, hogy ezen a téren, de több más szakon is, ütőképesen, megfelelő hatékonysággal oktat.
Az akkreditálás nyomán melyek voltak az eddig tapasztalt előnyök?
Mindannyian érezzük az elvégzett munka utáni jó érzést, emellett egyelőre csak arról tudok beszélni, hogy látjuk a lehetőségeket. Látjuk azt, hogy az akkreditáció pillanatáig mi nem vehettünk részt közvetlen módon az Erasmus vagy Ceepus csereprogramokban. Az ezekhez való hozzáférés roppant fontos, mert ha a hallgatók egy szemesztert egy-egy neves egyetemen töltenek, akkor rengeteg tapasztalattal térnek haza. Ugyanígy, ha egy oktatónak úgy kell előkészítenie egy előadássorozatot, hogy azt egy neves egyetemen, nemzetközi nyelven is megtartja, akkor másként hozza haza ezt a tudást, és másként tanít itthon is. Eddig másodkézből benne voltunk ilyen programokban, más egyetem jóvoltából, de közvetlenül csak most kaptuk meg az Erasmus Chartert, amelynek az akkreditáció volt a feltétele, most már teljes jogú tagok lehetünk a programban. Hamarosan kiderül, hogy ezekre az oktatási programokra mennyit szán az unió, de meg vagyok győződve, hogy nagyon jó befektetés az, ha értelmiségi fiatalokat, nyitott embereket tud nevelni.
Akkreditáció hiányában eddig nem indíthatott mesterit. Hogyan alakul ezután a képzés a sorsa?
Több képzés előkészítése folyamatban van. A jelenlegi ex lex állapotban, amíg nem lesz minőségbiztosítási felmérés, amely alapján besorolnak egy adott minőségi kategóriába, még várnunk kell a mesterképzők kérésével. Addig is azt találtuk ki, hogy külföldi egyetemekkel közösen nemzetközi mesterképzőket indítunk. Úgy gondoljuk, addig kell a lehetőségeket fejleszteni, amíg minden hallgatónknak biztosítani tudjuk azt a mesterképzőt, ahol tudja folytatni a tanulmányait, ha akarja. A finanszírozástól kezdve a teljes struktúrát ki kell építenünk, és ennek a tanárok oldaláról nézve is nagyon komoly feltételei vannak, mert a pedagógusokat illetően is sokkal szigorúbbak az elvárások, mint az alapképzésben.
Idén a marosvásárhelyi karon új szak is indult, milyen volt ennek a fogadtatása?
Ezt az új szakot, a tájépítészet legalább 3-4 éve el kellett volna indítani, de arra gondoltunk, hogy amíg a kertészeti szak végleges akkreditációja nem történik meg, addig felelőtlenség mellé tenni egy olyan szakot, amely megosztja az erőforrásokat. A tájépítészet szakról többen is úgy vélték, hogy nagyon nagy szükség van rá, ezt a Marosvásárhelyen szervezett tájépítészeti konferencián részvevő nemzetközi előadók és szakemberek is megerősítették.
Általában milyen a diákok érdeklődése a Sapientia képzési lehetőségei iránt?
A Sapientiára beiratkozó diáklétszám a katasztrofális érettségi eredmények ellenére is az idén ugyanakkora volt, mint tavaly, de emellett a régiók szintjén átrendeződést tapasztaltunk. Arra számítottunk, hogy a csíkszeredai és a marosvásárhelyi helyszíneken egyforma lesz az érdeklődés, ennek ellenére Marosvásárhelyen többen, Csíkszeredában pedig kevesebben jelentkeztek. Marosvásárhely régióként vonzó más régióból származó hallgatóknak is, Csíkszereda egyetemi lehetőségként nem vonzó a Maros menti, Szamos menti, Körös menti fiataloknak, nem jellemző az, hogy Erdély szórványrégióiból Csíkszeredába mennének a diákok tanulni. A csíkszeredai egyetem diáksága a közvetlen térségből kerül ki, és mivel ott roppant rossz érettségi eredmény volt, ez meglátszott a jelentkezők létszámán is. Vásárhely az elvesztett hallgatókat érdekes módon kompenzálta. Az átrendeződésnek egy jó oldala is van, amint a kollégák is jelzik, a nehéz érettségi után sokkal jobban felkészültek az elsőéveseink, akik most bejutottak az egyetemre, valószínű, hogy sokkal nagyobb százalékban el tudják végezni, tehát kisebb lesz a lemorzsolódás, ami nem rossz dolog.
Infrastrukturális fejlesztések szintjén mi volna a következő lépés?
Marosvásárhelyen az infrastrukturális fejlesztés első lépése az a diákbentlakás lenne. Eredetileg 240-300 helyre terveztük az épületet, úgy hisszük, hogy az első fázisban mindenképpen kielégíti az igényeket, de emellé meg kell teremteni a létezési feltételeket, biztosítani kell azt, hogy ott lehessen megfelelő módon étkezni. Az egyetem eddig működtetett kantinja félmegoldás volt, mert a máshol elkészített és odaszállított ételt melegen tartották, de ezzel az eljárással számbelileg sem lehetne egy akkora tömeget kiszolgálni, ezért az új épület egyik szélére beterveztünk egy étkezdét. Olyan épületet készül majd el, amely nem is annyira impozáns, hanem inkább hasznos, közel 300 diáknak biztosít lakhatási, étkezési és tanulási feltételeket.
A bentlakás felépítésére kitűzött határidő 2014. december 31., ha eddig nem sikerül véglegesen átadni, akkor bajban leszünk, ezért a helyszíni vezetők, Székely Gyula dékán folyamatosan egyeztet a tervezővel, hogy ezt a viszonylag nyugodt, de még építkezésre nem használható téli periódust kihasználjuk.
Kutatási központ is épül?
A kutatási központ esetében ketyeg az óra, mert az egyetem együttműködési szerződést kötött egy kutatócéggel, de ez az szerződés nem volt teljesen megfelelő arra, hogy a cég európai pénzeket kapjon a központ felépítésére. Most patthelyzet alakult ki: a Sapientia bizonyos feltételrendszert igényelt, mert úgy látta biztosítva a szerződést, az EU meg azt kéri – mivel az egyetem nem vehetett részt ebben a pályázatban –, hogy a cég rendelkezzen a szükséges területtel, a Sapientia ezt nem adhatta minden feltétel nélkül. Azért mondom, hogy patthelyzet van, mert van szerződés, erre a cég nem kapott uniós támogatást, ezért még vár a terv megvalósítással, ha egyáltalán kivitelezi.
Maszol.ro

Erdély tájain – Évszázadok kincskeresői Kolozsváron és környékén
Kolozsvár környékén, kincsek nyomában
Nem hiába nevezzük Kolozsvárt kincsesnek: a város és környéke nem szűkölködik a gondosan elrejtett kincsekről regélő legendás történetekben, és a meséknek hitelt adó szenvedélyes kincskeresőkben sem. A legutóbbi, akiről tudunk, a XX. század ’80-as éveiben hunyt el, úgy tudjuk, kincset nem talált, bár egész életében foglalkoztatta a dolog, annyira, hogy titkos műhelyében kincskeresőgépet fabrikált. Időnként fellángol a kincskereső kedv a kolozsváriakban, így például 1890-ben tömegesen ástak a reménykedők a város határában, a barátok kincse után kutatva. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzik Cseke Gábor 1826-os iratcsomóját, amely összegzi a témában fellelhető forrásokat, de írt a kincsekről Tavaszy Sándor és ifj. Xantus János is. Hova rejtették hát eleink a mesés drágaságokat? XVI. századi szövegeket kínálunk a rejtegetésről, későbbieket a kutakodásról.
Hányatott történelmünk során kétségtelenül sor kerülhetett bizonyos kincsek elrejtésére, mely időnként lázba hozta a kolozsváriak kincskereső kedvét. Évszázadokon át kutatták a szászfenesi Leányvár alagsorát, vagy Gyöngyös Gyerőffy kincsét a Sátorhegyen. Az EKE nagyjai közül többek közt dr. Tavaszy Sándor vagy dr. Xántus János is foglalkozott a témával. Utóbbi Tündérszép tájakon című könyvében, az ötvenes évek talán utolsó varázsvesszős kincskeresőjét vallatja Szent Mihály napján barátok kincséről, a plecska-völgyi Krisán-árok hét pincéjének hét ajtójáról, a rég kidőlt „jeles” fákról... Hints Miklós alábbi közlése városunk közvetlen határába visz, érzékeltetve a kincskeresők általános hiedelmeit és babonáit.
Kolozsvár kincseit általában a jezsuitákhoz – illetve elüldözésükhöz – kapcsolják, de mint látni fogjuk, más változat is van (tatárjárás). A mondák már majd’ két évszázada keringenek. Ezek iratait Cseke József gyűjtötte össze 1826-ban Kolozsvár vidéki kincsekről gyűjtőcímmel, gyakorlati céllal: meg szerette volna találni a kincset (az iratcsomó jelzete MS-790, Kolozsvári Egyetemi Könyvtár). Ezért engedélyt kér, ásatásokat végez, eredményről azonban nincs szó. A kéziratokból viszont betekintést nyerhetünk a korszak hiedelemvilágába. Még a mai ifjúsági kaladfilmek szerzői is forrásul használhatnák, csak a karbunkulus helyett energiatakarékos LED világítótestet, az álomlátás helyett fémdetektort kell alkalmazniuk. Jelentős a monda nevelő hatása is: a megtalált kincset csakis közhasznú célra lehet felhasználni. Ebből az íratcsomóból közlünk néhány részletet, kiemelve az irat címét.
Ruina.
„Anno 1772 midőn kaptuk azon kegyetlen Udvari Decretumot, hogy minket evacualtatnak (az jesuitákat) tehát kéntelenitettünk a mi jobb vagyonainkat az az ami arany és Ezüst és drágább köveinket az mü kezünk alá jutott Dominiumban (mely Kolos Monostor neveztetik) lévő Bükk nevezetü erdőben azaz Ruinaknak, a melyet Anno IIII Benedik laktak és ahoz tartozandó Tárházaiban el rejteni mind ezen kintsekkel együtt a mik a Tárházban és Bányákban voltak. – (utasítás a lelőhely megtalálására) ...Ennek végiben közböl egy mezei rosa fácska vagyon és ezek között meg kapod az ajtoját 10 ölnyire lefelé, a mely zárva vagyon egy kis lakattal, üsd meg és magától fel pattan. Menj le ezen omladozott kripta grádicsin, ennek az utolsó lépcsőjére vigyázz, mert ez egy kő láda melyben vagyon a kripta ajtajának Kolcsa, nyisd meg és menny be bátorsággal mert elég nagy világosság vagyon benne. Egyenesen menvén meg látsz egy koporsót, két oroszlán álván mellette. Üsd meg ennek lábánál fekvő kis vas rudat, azonnal meg nyilik azon koporsó vas fedele és benne találhatod a Bánya vas ajtajának és lakattyainak Kultsait – a Kriptának más oldalán meg látsz két kőből ki metszett Barátokat a mellettek fekvő két állatokkal, de meg ne ijedj ezeknek nagyon rút formájuktól, egy ajtó vagyon közöttük, mely Tégedet a Bányába és Kintses Tár házba vezet, melyhez azon Koporsókban fekvő Kultsok tartoznak.
(...) következendőket fel találja: Jobb oldalra egy mélységben levő pintzét, bal oldalra egy nagy Szobát és egyenesen szembe egy kis Kápolnát, a melyben sok Papoknak képeit egész életben látni fogod az Oltár előtt és oldal felől egy ládát fogsz látni az Oltáron, a mely egészen ezüst. Vigyázattal lépjél oda, a mely láda előtted magától fel nyilván, teli vagyon írásokkal, amelyekből mindeneket, amik tsak müvelünk történtek, történnek és Világ végéig történni fognak. (…) Gyertya világ pedig teljességgel nem kell, mert egy Karbunkulus világositja az egész rejteket – azon írások meg fognak téged tanitani, mit tselekedj és mit kövess el (...) esküdjél meg az igaz Istenre hogy ezen Kintset valami el romlott Klastromnak épittésére, betegek, Özvegyek, Árvák, házi Szegények és nevezetesen pedig a Fejedelem számára fel ajánlod, a te élelmedre, a mennyi magadnak és késő maradékidnak számodra elegendő fog lenni (…)
Záradék: Mind ezeket 1588 ban, midön már az Arianusok és Kalvinisták üldözése, erőszakos mukája annyira erősedett, hogy Erdélybe maradásunkhoz reménségünket el vesztettük, akkor tsináltuk bé és irtuk meg ezeket.
Min Prov, Steph Arator, Math Thoman, Joan Lelesi”
A K. Monostori erdőkben levő Bányák rende.
„Amint a Sz Aloyz kuttyát meg találod menny fel a martra és 24 geographiai lépést lépj, ály meg, nézz széllyel, meg látsz egy sűrű berket és ott köveket látsz sokat, béhányva fa és kő mohával elesleg földdel, ha ezt kibontod reá akadsz a pintze szájára. Keresd a szellőző jukat kétfelöl a föld szélén. A második vagyon délre azon megirt völgyön, tarts mindenkor jobb kéz felé és találsz ott árkokat – a jobb kézen valón menj fel éppen a végire, a végin nézz bal kéz felé és látsz egy kevés vizet szivárogni és ott vagyon egy nagy Bányának a Szájja bé csinálva és abban vagynak oldaloslag Pintzék kincsel meg rakva a Szellőző Lyukai pedig felyül vagynak.” (Hasonlóképpen leírja a 3., 4. és 5. bejáratot is, de a vállakozóbb kedvűek elindulhatnak kincset keresni ennyivel is.)
Nints a földön maradandó semmi (Copia)
„Tudtára légyen minden Embereknek hogy 1579-ik esztendőben Bátori István és Bátori Kristoff által adván birtokunkba a Kolos Monostori dominiumot, azt meg vizsgáltuk meg tanálván a Benediktusok klastroma omladékát. Egy klastromi protokollum ut mutatoja szerint meg tanáltuk a kriptát melynek egyik oldalába koporsók, másik oldalába egy nagy Kápolna, harmadikba egy nagy palota és ebből más oldal kamrák vagynak tele rész szerént vert aranyakkal és ezüst pénzekkel rész szerint rudakba aranyokkal és ezüsttel, minden más drágaságokkal.”
Anno 1826 die 23 Apr.: Álom látás.
„Asszonypatakban a Papfalvi határ szélben a mely föld omlás vagyon a halmokon felyül a patak mellett járván ott találtam egy dárdával és nyíllal, vas pánczélba és sisakba öltözött Vitéz Embert, nyakába volt kerekitve négy águ drót korbács és csattos keskeny szíjjal, meg állitván engemet azt mondja: hallod-é barátom akárki légy tudd meg hogy itten a tatárok egy nagy pintzét töltöttek meg sok kintsel, melyet ki tsikartak a magyaroktól azért, hogy negyedik Béla Magyar Király leányát Battus tatár Herczegtől (...) Én voltam egyik Vezér kérő követ Béla Királyhoz, (...) nem vihettük el a temérdek kintset, hanem ide zártuk be. Ezt így beszélvén eltünt előttem én is fel ébredvén le írtam 23 Apr 1826.”
Megjegyzendő, hogy a kincskereséshez voltak úgynevezett alkalmas „áldott” napok, órák (pl. éjfél). Talán jelentősége van annak is, hogy az álomlátás Szent György nap előestéjén történt.
Legendák motívumai
Az elrejtett kincs több nép mondavilágában megjelenik, és a történetek érdekes módon sok hasonlóságot mutatnak. Azonos a kincs rejtekhelye, a kincskereső kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, bizonyos követelményeket kell teljesítenie, sokszor rémítő állatokkal szembesül, nem ismeretlen az állat- vagy emberáldozat motívuma sem, és a telhetetlenség szinte mindig a kincskereső sikertelenségét okozza. Az átok is végigkíséri a kincskeresőt küldetésében, hiszen méltatlanul áhítozik arra, ami nem az övé, ezért baleset érheti vagy akár életével fizethet vakmerőségéért. Ifj. Xantus János így ír erről Tündérszép tájainkon című, 1962-es kiadású kötetében:
„Ha a kincskeresésre vonatkozó néphagyományokat szemügyre vesszük s az összehasonlító néprajz szemüvegén keresztül vizsgáljuk, akkor bámulattal fogjuk látni, mennyire megegyeznek ezek- nem csak főbb mese motívumaikban, de gyakran részleteikben is. A kincs rendszerint szikla tövén, várromok falában, barlangok mélyén rejtőzik. A megtaláló kemény próbáknak vettetik alá: egész idő alatt, míg a kincs után kutat, nem szabad megszólalnia, egyedül, társtalanul s üres gyomorral kell munkáját végeznie. Sokszor ijesztő vadállatokkal kerül szembe. Lám mit is ír Varga Pál, kolozsvári polgár 1716-ban kelt kincskereső végrendelete a Hidegszamos mentén lévő rejtett drágaságokról: „látánk ottan (ti. a sziklában) egy ajtó formára váló jukat. …bemenénk. Belől nagy tágasság van, kétfelől két megkötött agarat látánk, fekete szemüeket, fogukat elvicsoriták vala s mind a hárman ottan elrémülénk. Elébb menvén, látánk két oroszlánt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemeik drágakövekből” Így ír a cigányhavasi kincsek mesebeli őrizőiről.
A kincses mondákban az állat, sőt az emberáldozat motívumai is megtalálhatók. Nem ritkán tanító célzatuk is van, hiszen a kincskereső telhetetlensége rendszerint a kincs elvesztéséhez vezet.”
HINTS MIKLÓS
Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Engel József: A magyar nyelv gyökérszavai
Bolyai János orvosával, Engel Józseffel került a legközelebbi, baráti kapcsolatba. Ahogy már megírtam, Engel Józseftől 14 db Bolyai János részére felírt orvosi recept maradt meg.
Engel József Marosvásárhely történetébe is beírta nevét. Orvosi tevékenységéről annyi maradt meg, hogy igen közkedvelt és népszerű volt a betegei körében, elsősorban egykori lakóháza lett igazi mesélő ház, ugyanis a híres Makariás-ház 24 évig Engel József birtokában volt. A Makariás-ház arról nevezetes, hogy II. József császár Marosvásárhelyen tett látogatása alkalmából a Makariás- házban volt elszállásolva (abban a korban az lehetett a legfényesebb ingatlanja Marosvásárhelynek). Orbán János Makariás-ház, Marosvásárhely című dolgozatában a következőket írja:
"A barokk épületet 1813-ban Teleki József vásárolta meg. Az 1850-es években Engel József orvos tulajdonába került, aki a kortársak emlékei szerint felújította az épületet, csak a régi falak és rácsok őrződtek meg. 1864-ben Engeltől a helybéli református egyházközség vásárolta meg és leánygimnáziummá alakíttatta az épületet. A gimnázium három évtizedig működött itt, 1895-ben helyiségeit már bérbe adják." Tehát a házat ma akár Engel-háznak is nevezhetnénk.
De nem is ezzel, a Marosvásárhely helytörténészei által jól ismert ténnyel szeretném az olvasók figyelmét fenntartani, hanem Engel doktor életét és nyelvészeti munkásságát szeretném ismertetni.
Kezdjem személyes élményemmel. Mikor utánanéztem, hogy Engel József A magyar nyelv gyökérszavai című elsőrangú pályamunkájával (kinyomtatva: Budán, 1839) lett az MTA levelező tagja, és belenéztem ebbe a munkába, rögtön az jutott eszembe, hogy Engel az ötletet Bolyai Jánostól kölcsönözte. Ugyanis Engel József bizonyíthatóan 1837. február 25-én írta fel az első receptet Bolyai János részére, tehát két év elég volt ahhoz, hogy a pályamunkáját elkészítse. Bolyai János is nagy gyökérszófejtő, kutató volt.
Kutatásaim során rájöttem, épp ellenkezőleg történt! Bolyai János érdeklődését és figyelmét éppen Engel doktor irányíthatta a magyar nyelv gyökérszavai irányába. Szerencsére Finály Henrik, a latin nyelv és a történelem tudósa (az MTA tagja), Réthy Mór sógora 1872-ben egy emlékbeszédet tartott az akkor már két éve elhunyt Engel József levelező tag felett, és abból a nekrológból megtudhatjuk Engel életének fontosabb állomásait. A lényeg, hogy Engel József egy 1834-ben a Tudós Társaság által kiírt pályázatra készítette el a pályaművét, amikor még orvostanhallgató volt Pesten, de pályamunkáját csak 1839-ben nyomtatták ki. Tehát Engel József jóval Bolyai János megismerése előtt már gyökszókutató volt, és így Bolyai János Engeltől értesülhetett a téma fontosságáról. (Nagyon nagy a hasonlat Engel gyökszavai és Bolyai János gyökszavai között.) Életrajzát Finály Henrik nekrológjából tudjuk rekonstruálni.
Engel József 1807. május 2-án Bécsben született, Engel Keresztély János és Maucks Katalin gyermekeként. Az apja fia születésekor az erdélyi udvari korlátnokságnál udvari titkár és történelembúvár. Engel József német nyelvű környezetben nevelkedett, és hatéves korában Lőcsén kezdett német iskolába járni. 1819-ben az apja elküldte a fiát cserébe Rozsnyóra, hogy magyarul tanuljon. 1821-ben visszatért Lőcsére, és itt 1823-ban befejezte a gimnáziumot, majd a pesti egyetemen bölcsészeti tanulmányokat folytatott. De 1825-ban a szülei vagyoni helyzete arra kényszerítette, hogy a 18 éves ifjú kenyérkereset után nézzen. Ekkor Marosvásárhelyen egy rokonnál beállt gyógyszerészgyakornoknak. Három év alatt kellő gyakorlatot szerzett és pénzt spórolt ahhoz, hogy 1828-ban Pesten beiratkozzon a gyógyszerészetre és 1829-ban mesteri oklevelet szerzett. Utána beiratkozott az orvosi egyetemre, és 1830-32 között nehéz anyagi körülmények közepette elvégezte azt. Mint kész orvos és szülészmester 1836-tól Marosvásárhelyen folytatta a tevékenységét egészen 1857-ig. Akkor átköltözött Kolozsvárra, és ott "mint közkedvességű, értelmes orvos széles körökben nyújtván sikerest segélyét szenvedő embertársainak, bevégezte munkás életét 1870. június 2-án, áldozatul esvén a különben még életerős férfi egy fájdalmas és veszélyes betegség, a hólyagkő következményeinek".
A Házsongárdi temetőben nyugszik.
Most nézzük meg Engel fő művének történetét:
A Tudós Társaság (az MTA akkor megnevezése szerint) 1834-ben tartott V-dik nagygyűlésében kihirdetetett a következő nyelvtudományi jutalomkérdésére:
"Melyek a’ magyar nyelvben a’ tiszta gyökök? Számláltassanak elő, mennyire lehet, eredeti jelentéseikkel.
1836-diki március 19-ig, mint határnapig, hat pályamunka érkezett, melyek közül, az e’ végre kinevezett három, osztálybeli bíró, Balogh Pál, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály rendes tagok előadására a’ VII-dik nagygyűlés a’ 6. és 4. számok alattiakat találván kiadásra, amazt egyszersmind jutalomra, méltónak, a’ bírálók hivatalos tudósításaikból azon helyek kivonata bocsátatik itt e’ munkák elébe, melyek a’ nagygyűlés határozataiban, vezették."
Tehát hat pályamunka érkezett be, és ebből kettő lett a nyertes, nevezetesen a 6.-nak beérkezett pályamunka: Engel József: A magyar nyelv gyökérszavai és a 4.-nek beérkezett pályamunka: Nagy János: Tiszta magyar gyökök. Ezeket a pályaműveket az MTA határozata alapján 1839-ben ki is nyomtatták.
Kölcsey Ferencnek a következő volt a véleménye Engel dolgozatáról:
"Hogy az író philosophi lélekkel bír, azt neki tagadni senki nem fogja. Nyilván van bevezetéséből az is, hogy a magyar nyelvet sokáig, és critikai tekintettel vizsgálta. Ha mind helyes-e a mit például a betűk eredeti értelmökről mond? azt oly könnyen megítélni nem lehet? De azt meg kell vallani, hogy gyökvizsgálatait elvekre alapítá; ’s hogy elveit nagy részén a dolog természetéből folyó józan következetesség tetszik ki. Óhajtottam volna, hogy állításait a nyelv régi történeteiből bővebben világosította volna fel; de a feladott kérdés talán ezt nem hozta magával. Azonban így is, mint felállítá elveit, sokaknak helyes volta, például a megforgatott betűkre nézve, minden gondolkozó philolog előtt világos; ’s ezen elv nélkül gyökeret keresni, hiában való fáradozás. Szóval, e’ szó alatti bevezetés nekem, bár értelmem nem mindenben egyez, nevezetes, fontos munkának látszik, mely az academia pártfogását érdemli."
Vörösmarty Mihály rendes tag "figyelmet és dicséretes említést érdemlő munkának" nyilatkoztatja, ’s nagy szorgalom gyümölcsének, de a szerző "nem fejti ki elég világosan szónyomozó elveit, ’s így a gyökértáblák, melyek a munka legnagyobb részét teszik, nem érthetők, a gyökök értelme az összeállítás által gyanítva, de kimondva nem lévén. Ide járul, hogy ezen táblákat nem csupa gyökök, hanem származékok ’s összetételek foglalják el, ’s ezen, a kérdéshez szorosan nem tartozó rész neveli a munkát oly roppantságra."
Szóval érdekes bírálatot kapott Engel két akkora tekintélytől, mint Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály.
A történet érdekessége, hogy közel 20 év múlva Engel Józsefet ezért az egy munkájáért az MTA levelező tagja sorába választotta. Viszont amikor 1859-ben megírta a székfoglaló értekezést, amely csak abban állt, hogy a 25 évvel korábban megírt dolgozatát kibővítette, és azt nyelvfilozófiai köntösbe ágyazva bemutatta az Akadémián, akkor az a hallgatóságból nevetést és derültséget váltott ki. Akkor már nem élt sem Vörösmarty, sem Kölcsey, így nem volt, aki Engelt védelmébe vegye. Így aztán Engel teljesen felhagyott a nyelvtudományi vizsgálataival, és visszatért a hűséges szerelméhez, a gyógyászathoz, amelyet soha el sem hagyott!
De ha mi meg akarjuk érteni Bolyai János nyelvészeti kutatásait, föltétlenül Engel József művének áttanulmányozásával kell kezdjük.
Oláh-Gál Róbert
Irodalom
Finaly Henrik: Emlékbeszéd Engel József levelező tag felett. Budapest, 1873. (Értek. a nyelv- és széptud. kör. III. 5.)
Engel József: A magyar nyelv gyökérszavai. A m. tud. társaság jutalomkérdésére előterjeszté. Első rangú pályamunka. Budán, 1839. (Nyelvtudományi pályamunkák II. kötet. Nagy János munkájával együtt.)
Orbán János: Makariás-ház, Marosvásárhely,http://lexikon.adatbank.ro/muemlek.php?id=404
* készült a Magyar Tudományos Akadémia Domus Programja által támogatott tevékenység keretében
Népújság (Marosvásárhely)

Mircea Dusa eltávolítaná az autonómiás plakátokat
Mircea Dusa román belügyminiszter úgy véli, hogy a választási irodáknak el kellene távolíttatniuk azokat a propagandaanyagokat, amelyek Székelyföld területi autonómiájára utalnak.
Az Agerpres hírügynökség jelentése szerint az újabb Hargita megyei képviselői mandátumra pályázó Mircea Dusa egy gyergyótölgyesi kampánygyűlésen elmondta: az emberek azt várják el a képviselő- és szenátorjelöltektől, hogy a munkahelyekről, a fizetésekről beszéljenek, nem pedig az autonómiáról. A belügyminiszter megjegyezte, mind a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), mind az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) választási plakátjai sértőek a térség románsága számára. „Mindkét párt jelöltjeinek meg kell érteniük, hogy román parlamenti mandátumra pályáznak, nem pedig az úgynevezett Székelyföld parlamentjébe” – jelentette ki a belügyminiszter.
Mircea Dusa hozzátette, hogy a magyar képviselők is arra az alkotmányra esküsznek fel, amelynek első cikkelye kimondja: Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. „Be kell tartaniuk az esküjüket” – nyomatékosította Mircea Dusa. Azt is megemlítette, hogy már csak pár nap van hátra december elsejéig, Románia nemzeti ünnepéig, és „meglehet, a Hargita és Kovászna megyei románok azt a kérdést teszik fel maguknak, szükséges-e tiltakozó megmozdulásokat szervezniük az autonomista megnyilvánulások ellen”.
Válasz Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere egy csütörtöki sajtótájékoztatón éppen az autonómiatörekvések vélt alkotmányellenességének vádjára adott választ. A polgármester kijelentette, az autonómia emlegetése éppen annyira lépi túl az alkotmány kereteit, mint amikor Crin Antonescu, a szenátus liberális elnöke a monarchia visszaállításáról, Traian Basescu államfő az egykamarás parlamentről, Victor Ponta miniszterelnök pedig a regionalizálásról beszél. Antal Árpád hozzátette, ezek a fogalmak ugyanúgy nem szerepelnek az alkotmányban, mint az autonómia vagy a föderalizmus fogalma, mégsem vádolják alkotmányellenességgel az ezeket emlegető politikusokat. Szombaton ezrek tüntettek Erdélyben az autonómiáért. A tüntetésen felszólaló Tőkés László szerint az autonómia kérdésének nem megosztania, hanem éppen összekapcsolnia kellene az erdélyi-partiumi magyarságot.
MTI
Erdély.ma

Honosítás, és az érmelléki öntudat erősítése
Együttműködési megállapodás két éves évfordulójának megünneplésére, illetve a “Szülőföldünk: Bihari Érmellék” című kiadvány bemutatására került sor szombat délután az érmihályfalvi Padlás Galériában, az EMNT megyei szervezetének rendezésében.
Mintegy százan vettek részt a szombat délutáni eseményen, az érkezőket a honosítási eljárás során előkerült érdekes kordokumentumokból összeállított kiállítás falakra helyezett darabjai “irányították” a Padlás Galériába. A megjelenteket Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi régióelnöke köszöntötte, azzal, hogy “újabb idegeninvázió van Érmihályfalván” – utalva a helyi polgármesternek egy korábbi rendezvényük kapcsán tett kijelentésére. Dr.Wetzel Tamás, a Magyar Köztársaság Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának miniszteri biztosa szólt a továbbiakban, felelevenítve, hogy “mintha tegnap lett volna” az, amikor a minisztérium együttműködési megállapodást írt alá az EMNT-vel az egyszerűsített honosítási eljárás lebonyolítására. Ami ellenben az azóta lezajlott hatalmas munkát illeti, akár 20 évnek is tűnhet a két esztendő, tette hozzá, adatokat is sorolva: 330 ezren kérelmezték az állampolgárságot, közülük 220 ezren Erdélyből, 90% pedig túl van az eskütételen, 150 ezren névmódosítást is kérelmeztek. Később, kérdésre adott válaszból azt is megtudtuk, hogy az anyakönyvi iratok kiadásával mintegy egy éves késében vannak.
Nemzetegyesítés
Idén mindössze 10%-kal kevesebb a kérelmező mint tavaly, a legtöbb kérelmet pedig Létavértesen iktatták. A biztos egyúttal köszönetet mondott a munkában részt vevő polgármestereknek és jegyzőknek, közülük jelen volt a szomszédos Nyírábrányból Nyíri Béla polgármester, és Kiss Edit jegyző, illetve a “csúcstartó” létavértesi jegyző, Dezső Angéla. Dr. Nagyhajú Béla, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) igazgatója azt emelte ki, hogy a honosítás a nemzetegyesítés fontos feladata, de kiemelkedő szerepe van a testvértelepülési kapcsolatoknak is. Ugyanakkor cáfolta azt a híresztelést, hogy a könnyített honosítási eljárást bárki is meg akarná szüntetni. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke köszönetet mondott azoknak, aki részesei a honosításnak, és kiemelte az Orbán-kormány érdemeit ebben a kezdeményezésben, emlékeztetve, hogy például Románia már 10 évvel korábban tett hasonló lépéseket az övéi érdekében. Zatykó Gyula, aki két éve az EMNT vezetője volt, visszaemlékezett a megállapodás előkészítésére, megkötésére, a Demokrácia Központok alapítására, majd a “közhasznú munka” beindulására. Nyíri Béla nyírábrányi polgármester kötelességnek és megtiszteltetésnek nevezte, hogy részt vehetnek a honosítási eljárásban.
Helytállás
Bár a rendezvény végén került sor rá, de itt említjük meg, hogy a honosításban kifejtett munkájukért az EMNT Magyar Helytállás Díját vehette át dr.Wetzel Tamás, dr. Nagyhajú Béla, Nyíri Béla, Kiss Edit, Dezső Angéla és Czeglédi Júlia, a helyi Demokrácia Központ irodavezetője. A rendezvény második részében könyvbemutatóra került sor, Szilágyi Ferenc-Czeglédi Júlia-Molnár Zsolt: Szülőföldünk Bihari Érmellék című albumát vehettük kézbe. A szerzők nevében dr.Szilágyi Ferenc mondta el, hogy a kiadvány célja, erősíteni a partiumi, érmelléki öntudatot. A kiadvány három részből áll: az első az Érmellék “önmeghatározása” földrajzi, néprajzi, közigazgatási, történelmi szempontok alapján; a második rész egy úgynevezett településtár, mely fontos épületek, emlékhelyek fotóival mutatja be a régió településeit; a harmadik pedig egy dokumentumtár, hely 25 család iratait, tárgyi emlékeit mutatja be, melyek a honosítási eljárás során, vagy kapcsán kerültek előtérbe (az érintett családok is meghívót kaptak az eseményre). Az albumot minden jelenlévő ingyen megkapta, az a továbbiakban 35 lejért vásárolható meg az EMNT-irodákban (Demokrácia Központokban). Jövő pénteken, november 30-án 17 órától Raffay Ernő: Politizáló szabadkőművesség című új kötetének bemutatóját tartja az EMNT az érmihályfalvi Padlás Galériában.
Rencz Csaba
Erdon.ro

Huszonkét év
Elég volt! – a sepsiszentgyörgyi autonómiapárti tüntetés e felkiáltásban összegezhető egyik tanulsága történelmi távlatba helyezi a ma küzdelmeit.
Gondoljuk meg, a korábbi diktátor 25 évig uralgott – mondotta nemrég egy szónok egy másik rendezvényen, és a kijelentés egybecseng a néphangulat egy mára kiérlelt felismerésével: korszakhatárhoz közeledünk, történelmi léptékkel is mérhető időszak telt el a rendszerváltás óta. Az eltelt két évtized kisebbségvédelmi eredményei nem annyira önmagukban véve jelentéktelenek, hanem pontosan a viszonylag nagy, szinte egy emberöltőnyi időszakkal mérve, „megszámolva” találtatnak könnyűeknek.
Mert mit is ért el az erdélyi magyarság e két viharos évtized hepehupás terepén, e sokszor kilátástalan bukdácsolásban a román belpolitika minduntalan zavarossá és viharossá váló vizein? A Székelyföldön a kisebbségi jogok vonatkozásában bizonyos értelemben még mindig alatta vagyunk annak, amit a korábbi totalitárius rendszer első korszakában nyújtott, amikor itt a bíróságtól a kormányhivatalig magyar szó járta, és még az autonómia egy, igaz, eleve gúzsba kötöttnek szánt változatával is kísérleteztek, betelepítésekről pedig szó sem volt. Azt nevezzük eredménynek, hogy még ott sem tartunk? Ma pedig pontosan a kisebbségvédelmi hozzáállás elégtelensége az, ami kiviláglik megfáradt és lendületet vesztett képviselőink tevékenységéből, hiszen ahogy telik életünk és erőnk apad, érezzük: ennél jóval többre lenne szükség, a teljes értékű emberi lét megélésére, normalitásra, a védelmi pozíciókból való kilépésre. Közösségi és egyéni létünk polgári kiteljesedésére vágyunk valamennyien, ahelyett, hogy a múlt folyton feltámadó démonaival, a többségi sovinizmussal, a jogokat kiskanállal mérő nemzetállammal kelljen a végkimerülésig hadakoznunk.
Logikus és történelmi léptékű javulását sorsunknak az elprédáltnak érzett két évtized után az önrendelkezés egy magasabb fokának birtokában remélhetjük. Ennek a felismerésnek adott hangot a sepsiszentgyörgyi sokaság, melynek erejét, lélekszámon innen vagy túl, pontosan a tiszta hang adja, ennek jogán jegyzi-jegyezheti fel a történelem.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Kétéves a könnyített honosítási eljárás
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Magyar Köztársaság Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma, valamint Külügyminisztériuma kereken két évvel ezelőtt kötötte meg megállapodását az egyszerűsített honosítási eljárással kapcsolatos ügyintézés lebonyolítására.
Ezt a történelminek nevezhető egyezséget ünnepelték szombat délután Érmihályfalván Wetzel Tamás miniszteri biztos, Nagyhaju Béla, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal igazgatója, valamint az érmellékiek honosításának intézésében élen járó személyek részvételével. Wetzel Tamás köszöntőbeszédében úgy fogalmazott: az állampolgársági törvény elfogadásával történelmet írt a magyar kormány, amelyre száz év múlva is emlékezni fognak.
A jogszabálynak köszönhetően mintegy 330 ezer külhoni magyar válhatott magyar állampolgárrá, tette hozzá a politikus. Nagyhaju Béla beszédében arra világított rá, hogy a honosítási eljárás miképpen szolgálja a nemzet fennmaradását. Fontosnak találta elmondani, hogy egyes, szárnyra kapott rémhírekkel ellentétben a magyar kormány nem szünteti meg az eljárást, sőt tovább egyszerűsíti, hogy még több külhoni magyar válhasson magyar állampolgárrá.
Szilágyi Zsolt, Tőkés László brüsszeli kabinetfőnöke, érmelléki szenátorjelölt kifejtette: kilencven éve keressük a megoldást arra, hogyan tudunk otthon lenni és megmaradni szülőföldünkön. Az ismert körülmények között fontos, hogy rendezzük viszonyunkat az anyaországgal, és rendezzük viszonyunkat annak az országnak a fővárosával, amelybe a történelem kényszerített bennünket – fogalmazott. Az egyszerűsített honosítási eljárás a nemzet összekapcsolásának eszköze, ezért is érthetetlen, miért támadják egyes választott vezetőink.
Zatykó Gyula néppárti alelnök, Nagyvárad szenátorjelöltje – aki annak idején a partiumi demokrácia-központok hálózatának kiépítését vezette – az eljárás beindításának első napjait idézte fel. Mint mondotta, élete meghatározó élménye volt, látni azt a nagyfokú érdeklődést, ami már az első napokra jellemző volt. Szilágyi Ferenc, a néppárt helyi vezetője bemutatta a Szülőföldünk: Bihari Érmellék című képes albumot, amelyet az EMNT azzal a szándékkal adott ki, hogy erősítse az érmellékiek öntudatát, és az egy közösséghez való tartozás érzését.
A könyvben nemcsak az érmelléki településeket mutatják be, hanem az itt élők múltját is felelevenítik korabeli családi fotók, világháborús tárgyi emlékek, katonai kitüntetések és okiratok stb. bemutatásával. A rendezvény keretében az EMNT a Helytállás díját osztotta ki azoknak, akik érdemben tettek az érmellékiek honosításáért. Díjban részesült Wetzel Tamás miniszteri biztos, Nagyhaju Béla főosztályvezető, Nyíri Béla, Nyírábrány polgármestere, Kiss Edit nyírábrányi anyakönyvvezető, Dezső Angéla létavértesi anyakönyvvezető, valamint Czeglédi Júlia, az érmelléki EMNT-iroda munkatársa. Wetzel Tamás és Nagyhaju Béla a szatmárnémeti EMNT-iroda vendégei voltak, ahol ünnepélyes keretek között zárták az iroda által összeállított tízezredik honosítási dossziét.
Krónika (Kolozsvár)

Huszonkét év
Elég volt! – a sepsiszentgyörgyi autonómiapárti tüntetés e felkiáltásban összegezhető egyik tanulsága történelmi távlatba helyezi a ma küzdelmeit.
Gondoljuk meg, a korábbi diktátor 25 évig uralgott – mondotta nemrég egy szónok egy másik rendezvényen, és a kijelentés egybecseng a néphangulat egy mára kiérlelt felismerésével: korszakhatárhoz közeledünk, történelmi léptékkel is mérhető időszak telt el a rendszerváltás óta. Az eltelt két évtized kisebbségvédelmi eredményei nem annyira önmagukban véve jelentéktelenek, hanem pontosan a viszonylag nagy, szinte egy emberöltőnyi időszakkal mérve, „megszámolva” találtatnak könnyűeknek.
Mert mit is ért el az erdélyi magyarság e két viharos évtized hepehupás terepén, e sokszor kilátástalan bukdácsolásban a román belpolitika minduntalan zavarossá és viharossá váló vizein? A Székelyföldön a kisebbségi jogok vonatkozásában bizonyos értelemben még mindig alatta vagyunk annak, amit a korábbi totalitárius rendszer első korszakában nyújtott, amikor itt a bíróságtól a kormányhivatalig magyar szó járta, és még az autonómia egy, igaz, eleve gúzsba kötöttnek szánt változatával is kísérleteztek, betelepítésekről pedig szó sem volt. Azt nevezzük eredménynek, hogy még ott sem tartunk?
Ma pedig pontosan a kisebbségvédelmi hozzáállás elégtelensége az, ami kiviláglik megfáradt és lendületet vesztett képviselőink tevékenységéből, hiszen ahogy telik életünk és erőnk apad, érezzük: ennél jóval többre lenne szükség, a teljes értékű emberi lét megélésére, normalitásra, a védelmi pozíciókból való kilépésre. Közösségi és egyéni létünk polgári kiteljesedésére vágyunk valamennyien, ahelyett, hogy a múlt folyton feltámadó démonaival, a többségi sovinizmussal, a jogokat kiskanállal mérő nemzetállammal kelljen a végkimerülésig hadakoznunk. Logikus és történelmi léptékű javulását sorsunknak az elprédáltnak érzett két évtized után az önrendelkezés egy magasabb fokának birtokában remélhetjük. Ennek a felismerésnek adott hangot a sepsiszentgyörgyi sokaság, melynek erejét, lélekszámon innen vagy túl, pontosan a tiszta hang adja, ennek jogán jegyzi-jegyezheti fel a történelem.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia az egyetlen megoldás (Ezrek tüntettek Sepsiszentgyörgyön)
Az autonómia az egyetlen megoldás a székelyföldi magyarság számára – háromszoros igen kiáltással erről fogadtak el nyilatkozatot a szombati sepsiszentgyörgyi tüntetés résztvevői. Több ezren gyűltek össze, s a szónokok beszédeiben visszatérő motívum volt, hogy elérkezett az idő, cselekedni kell, mind többen és többen összegyűlni, világgá kiáltani akaratunkat, igényünket, ha azt akarjuk, ez a föld a miénk maradjon, és száz év múlva is magyarok lakják be.
A 11 órára meghirdetett TransylMania-koncert késve kezdődött, és lassan szivárogtak a Szabadság térre az ünneplőbe öltözött, székely zászlós tüntetők. 12 óra előtt tíz perccel még csak pár százan álldogáltak a színpad előtt, de aztán egyre többen és többen érkeztek. Bevonultak a lovasok – mintegy húszan öltöztek ünneplőbe, pattantak paripára –, majd megérkeztek a politikusok, a színpaddal szemben jobboldalt a Néppárt, baloldalt az RMDSZ elöljárói, jelöltjei kaptak helyet. Hatalmas székely zászlót feszítettek ki a színpad előtt – azt a lobogót, amelynek felvonására nem kaptak engedélyt a szervezők, előző este a zászlórúd felállítását megakadályozta a román hatalom.
Cél és eszköz
A székely himnusz eléneklése és Székely Kinga lelkész áldása után Sánta Imre, az EMNP sepsiszentgyörgyi képviselőjelöltje nyitotta a felszólalók sorát. „Szabadságot a székely népnek! Autonómiát Székelyföldnek!” – dörögte a bikfalvi református lelkész. Sokan megkérdőjelezték e tüntetés időszerűségét, ám véget kell vetni a folyamatos halogatásnak – mondotta. „Ugyanabban a posványban tocsogunk, amelybe belerántottak minket egy diktátum által. Míg szerte Európában az eltelt száz év alatt, de a közelmúltban is országhatárokat írtak át, autonómiák jöttek létre, addig mi csak tétlenül és tehetetlenül álltunk az idő múlásában” – hangsúlyozta. „A létünk a tét, honfitársaim! És megmaradásunk záloga az autonómia, amely még elérendő cél ugyan, de amelyet elérve eszközzé válik önazonosságunk megőrzésére” – emelte ki Sánta Imre, aki szerint hittel és kitartással el lehet érni, hogy mind többen és többen legyünk, hogy szavunk, kiáltásunk egyre erőteljesebb legyen.
A székely széki tanácsok nevében felszólaló Bíró Levente kitért arra, hogy Háromszék ezúttal az összefogásban is példát mutat, „pártpolitikai hovatartozástól függetlenül jelen vannak politikusaink, felekezeti egyházaink, civil szervezeteink és mindazok, akiknek szívügye a székelység jövője, a székelység felemelkedése” – mondotta. Ő is arról beszélt, hogy hitre van szükségünk, s kifejtette: a magyarság történelme során mindig lázadó volt, nem tűrte az elnyomást, és ebben a székelység meghatározó szerepet vállalt. Leszögezte: a mai autonómiatüntetés egy állomása az autonómiaküzdelemnek, folytatni kell a harcot december 9-e után is, „ki kell vinnünk küzdelmünket az utcára, és egyre többen kell csatlakoznunk, egészen addig, amíg kivívjuk Székelyföld területi autonómiáját” – zárta beszédét.
Pártpolitika fölé emelni a nemzetpolitikát
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke felidézte: 1989 decembere óta, 23 esztendeje mondják barátaival következetesen, hogy „autonómiára van szükség, mert ez a megoldás”, és huszonhárom éve támadják őt, őket emiatt. Az autonómia útjáról letért korábbi harcostársak megosztással vádolják őket, „márpedig az autonómia ügyének nem megosztania, hanem összekötnie kellene bennünket. Jó példa erre, hogy ma itt találjuk az RMDSZ megyei és helyi vezetőit” – hangsúlyozta. Tőkés László számba vette azt is, hogy ma a román parlamentben négy magyar honatyával – két képviselővel és két szenátorral – kevesebb ül, mint ahányan 2008-ban bejutottak, vannak, akiket felbuktattak más állásokba, egy képviselő elhunyt, Bokor Tibort pedig Kézdivásárhely polgármesterévé választották, és helyüket senki nem foglalta el. „Ki vette észre, hogy néggyel kevesebben vagyunk Bukarestben?!” – tette fel a kérdést, majd folytatta: „Lám, önmagában a mennyiség semmire sem garancia. Minőségi képviseletre van szükségünk. Olyan politikusokra, akik az autonómia ügyéből egy tapodtat sem engednek (...). Akik még akkor is felemelik szavukat érettünk, amikor ez értelmetlennek tűnik.” Tőkés László kitért arra is, hogy a baszk, katalán, dél-tiroli autonóm régiók nem szenvedték meg annyira a válságot, mint a központtól függő országrészek. „Ha összekapaszkodunk, hogyha egymásnak veti a hátát a tömbmagyarság és a szórvány, Székelyföld és a Részek, hogyha egységes magyar nemzetként lépünk fel, akkor lesz jövőnk” – hangsúlyozta. Új egység kell, amelyben a pártpolitikának fölébe emelkedik a nemzetpolitika. „Vannak közös ügyeink. Közös nyelvet beszélünk. Közös a célunk. És ez a célunk nem más, mint amit Kós Károly már kilencvenegy esztendővel ezelőtt tisztán és világosan megfogalmazott: a magyarság nemzeti autonómiája” – mondotta az EMNT elnöke,
Háromszoros igen a folytatásra
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke felidézte: októberben a román szenátus anélkül utasította el a Székelyföld autonómiastatútumát, hogy az RMDSZ szenátorai felszólaltak volna a tervezet mellett, és a szövetség vezető politikusai részt sem vettek az ülésen. Hozzáfűzte: téved, aki azt gondolja, hogy ezzel a témát lezárták. „A küzdelem csak most kezdődik!” – jelentette ki. Felszólítására a tömeg háromszoros igen kiáltással szavazta meg, hogy a decemberi választások után megalakuló új parlament elé is beterjesszék a székelyföldi autonómiastatútum tervezetét, és azt is, hogy a székelyföldi önkormányzatok ismét határozatban tegyenek hitet az autonómia mellett. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke, erdővidéki-sepsiszéki szenátorjelöltje arról beszélt, hogy „elég volt a tétlen csodavárásból”. Székelyföld és annak „régi, kemény népe” él és élni akar! „Nem engedhetünk tovább teret a romlásnak, a csüggedésnek, a beletörődésnek, a fásultságnak, a reménytelenségnek” – mondta. Szólt arról, hogy a „parlamenti képviselet monopóliumát féltve őrző” RMDSZ aprópénzre váltotta az autonómia ügyét, s bár húsz évvel ezelőtt felesküdtek az autonómiára, és 1996 óta majdnem folyamatosan hatalmon vannak, „a jövőt adták el a jelen – szavazatra váltható – eredménymorzsáiért”. Toró szerint az autonómia hatékony közigazgatási eszköz, amellyel okosan élve nemcsak nemzeti szimbólumaink szabad használatát és ünnepeink méltóságát tudjuk biztosítani, hanem megoldást kínál a dolgos mindennapok gondjaira-bajaira is. „Az autonómia nem egy megoldás a sokból, hanem a megoldás” – hangsúlyozta. „Jelenünk feladata és jövőnk felelőssége tehát egy föderális Románián belüli önálló európai Erdély, azon belül pedig a Székelyföld autonóm régió megteremtése. Harcunkat békésen, demokratikus eszközökkel vívjuk, de elszántan és kitartóan” – mondotta, és vázolta: a célhoz közelebb csak a politikum, a civil társadalom és az egyházak harmonikus együttműködése vihet.
Toró T. Tibor szavai után Sánta Imre olvasta fel a sepsiszentgyörgyi tüntetés nyilatkozatát. Egyebek mellett követelték anyanyelvünk, nemzeti szimbólumaink szabad használatát, önálló oktatási rendszert bölcsődétől az egyetemig, hogy adónkat itt költhessük el Székelyföld fejlesztésére, mi gazdálkodhassunk természeti kincseinkkel, hogy saját dolgainkban mi dönthessünk. A nyilatkozat megszólítja mindazokat, akikre szükség van az autonómiaküzdelemben: az egyházakat, civil szervezeteket, írástudókat, tudósokat, művészeket, az időseket, ifjakat, a politikai pártokat, hogy dolgozzanak ki egy közös cselekvési tervet az autonómia elérése érdekében. „Ha egymillió aláírást kell összegyűjteni, hogy Európa végre felfigyeljen ügyünkre, összegyűjtjük. Ha százezer aláírás kell ahhoz, hogy a Románia parlamentjébe választott képviselők számára nyomatékot adjunk jogos követeléseinknek, összegyűjtjük” – áll a szombaton közfelkiáltással elfogadott dokumentumban. A bő másfél órás tiltakozó nagygyűlés a magyar himnusszal zárult. A hideg miatt a tömeg már korábban oszladozni kezdett, a tüntetés végét körülbelül 1500-an várták meg.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)