Negyven ösztöndíjat osztottak ki
Harminc megyebeli középiskolásnak és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karain tanuló tíz egyetemi hallgatónak adott át ösztöndíjakat szerdán Borboly Csaba és Birtalan József, a Hargita megyei tanács elnöke, illetve alelnöke.
A Hargita Megye Tanácsa, valamint a Hargita Megyéért Egyesület a tanulmányi eredmények, a szociális helyzet és a közösségi munka figyelembe vételével ítélte meg az ösztöndíjakat a középiskolás és egyetemista diákoknak. Az ösztöndíjakat oklevelek kíséretében a megyei önkormányzat márványtermében szerdán adták át a diákoknak. Ezt megelőzően bemutatták nekik a megyeháza intézményét.
Amint a jutalmak átadásán elhangzott, nagyon sok pályázatot kaptak, a középiskolás ösztöndíjakra 180, az egyetemista ösztöndíjakra 42 diák, illetve hallgató nyújtott be kérelmet. A szerdai rendezvényen Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke gratulált a sikeres pályázathoz az ösztöndíjak nyerteseinek, és mint mondta, a támogatás nem nagy összeg, de idén ennyire volt lehetőség. A középiskolások fejenként ötszáz lejt, az egyetemisták fejenként háromszáz lejt kaptak.
Az elnök felhívta a diákok figyelmét arra, hogy fontos a közösségi munkában való részvétel. Mint mondta, az ösztöndíjak odaítélésekor is odafigyeltek arra, hogy a pályázók milyen közösségi munkát végeztek és ezt a megyei önkormányzatnál meghirdetett állások betöltésénél is szem előtt tartják. Borboly Csaba rámutatott, a megyei önkormányzat intézményrendszere által a megye legnagyobb munkáltatója, és arra biztatta a fiatalokat, hogy majd pályázzák meg az itt megüresedő állásokat.
A fiatalok itthon maradását, illetve hazatérését kívánják elősegíteni azzal is, hogy gyakorlatozási lehetőséget fognak biztosítani az egyetemistáknak – mondta Borboly Csaba, hozzátéve, hogy erről már egyeztettek az önkormányzat intézményeivel és az egyetemi diákszervezetekkel ,és további megbeszéléseket tartanak ez ügyben.
Székelyhon.ro,

A romániai sajtó Orbán Viktor marosvásárhelyi látogatásáról
A kolozsvári Krónika helyénvalónak találta vezércikkében Orbán Viktor Marosvásárhelyen tett megállapításait, a román nyelvű sajtó elsősorban a miniszterelnöknek a választási kampányra vonatkozó kitérő válaszát idézte csütörtökön.
A Krónika vezércikkében kissé „sarkosnak" találta Orbán Viktornak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem napján tartott előadásában elhangzott kijelentését, amely szerint az önsajnálat és a lebeszélés együtt már a következő néhány évtizedben elvezet a magyar nemzet biztos pusztulásához. A vezércikk írója úgy vélte, a helyzet talán mégsem ennyire borús. Hozzátette azonban, hogy „mindig jókor jön az összefogásra, az önépítkező cselekvésre, az együtt és egymásért folytatott munkára és a pozitív, előre vivő, felhajtó erők mozgósítására való biztatás".
Helyénvalónak találta a cikkíró azt is, hogy a miniszterelnök felelevenítette Bocskai István fejedelemnek a nemzetben való gondolkodásra buzdító tanácsát. Egyetértett azzal, hogy az ifjúság szívében és agyában némelykor rendet kell tenni. „Aki ettől meggyőződésből vagy valaminő divatos, de romboló áramlat előtti megfelelési kényszerből, netán megrendelt szolgaiságból eredően viszket, hát vakarózzék" – vélte a magyar nyelvű lap vezércikkírója. A román nyelvű médiában elsősorban a miniszterelnöknek egy a választási kampánnyal kapcsolatos kijelentése talált visszhangra. A Sapientia egyetem marosvásárhelyi campusából távozó Orbán Viktort román újságírók arról kérdezték, eleget kíván-e tenni Titus Corlatean román külügyminiszter felkérésének, hogy a magyar politikusok kerüljék a beavatkozást a romániai választási kampányba. Orbán Viktor egyetlen mondattal válaszolt: „Hál'istennek mindannyian szabad emberek vagyunk." E választ a Digi24 hírtelevízió úgy értelmezte, hogy Orbán Viktor semmibe veszi a román külügyminiszter kérését.
A szélsőséges nacionalista hangvételéről ismert Curentul napilap internetes oldalán közölt cikk szerzője úgy vélekedett, „Orbán Viktor ezúttal sem hazudtolta meg magát, újrakezdi a romániai magyar etnikumú lakosság revizionista témákkal való felizgatását szolgáló erdélyi turnéit". MTI
Erdély.ma

Szó és tett
Bocskai Istvánnak az anyaországi és erdélyi magyarság összefogására buzdító intelme köszön vissza, pontosabban ölt testet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem létében, valamint a két intézmény létrehozásában és működtetésében szerepet vállalók által tegnap aláírt megállapodásban.
Ha ugyanis elfogadjuk, hogy minden nép és nemzet kulturális és akár politikai létezésének, fejlődésének hosszú távú és alapvető letéteményese az anyanyelvű templom és iskola, e keretben pedig a felsőfokú és szakszerű képzés, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nemzetben gondolkodó és cselekvő, magyarországi és erdélyi politikai erőknek és szereplőknek (is) köszönhetően létrejött két erdélyi magyar felsőoktatási intézmény az erdélyi magyarság megmaradásának a bástyái.
A két intézmény létezése a példája annak, hogy lám, miként lehet és kell a nyolcvanas évek nagy és nemes tettekkel kapcsolatos álmodozásait valósággá tenni, hogyan lehet és kell a szót tettnek követnie ahhoz, hogy egyről a kettőre jussunk. Mert siránkozásból, (ön)sajnálkozásból, a tanuljunk meg kicsik lenni féle agymosásból valóban csak a semmit lehet „építeni”, esetleg önmagunk sírját ásni.
Kicsit ugyan sarkosnak tűnik Orbán Viktor magyar kormányfőnek a megfogalmazása, miszerint az önsajnálat és a lebeszélés együtt már a következő néhány évtizedben elvezet a magyar nemzet biztos pusztulásához – a helyzet talán mégsem ennyire borús –, ezzel együtt jól és mindig jókor jön az összefogásra, az önépítkező cselekvésre, az együtt és egymásért folytatott munkára s a pozitív, előre vivő, felhajtó erők, szavak és tettek mozgósítására való biztatás.
Miként helyénvaló néhai fejedelmünk, Bocskai István a nemzetben való gondolkodásra buzdító tanácsának felelevenítése, ezzel egyidejűleg az ifjúság szívében és agyában is a némelykori rendcsinálás. Aki ettől meggyőződésből vagy valaminő divatos, de romboló áramlat előtti megfelelési kényszerből, netán megrendelt szolgaiságból eredően viszket, hát vakarózzék. Vagy menjen allergológushoz.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

A negyedik Kölcsey-antológia
bensőséges hangulatú találkozón mutatták be ma délután a Jelen Ház nagytermét megtöltő közönség előtt az Aradi Kölcsey Egyesület most megjelent antológiáját.
Az egyesület vezetői két neves vendéget is meghívtak az Aradi Magyar Napok keretében sorra került rendezvényre: dr. Bodó Barna írót, publicistát, szerkesztőt, kolozsvári egyetemi tanárt, a bánsági és a romániai magyarság szórvány sorsát kutató számos kötet munkatársát, szerkesztőjét és Luptovics László (egykor aradi) zongoraművészt, nyolc színpadi alkotás zeneszerzőjét, aki nagyszerű játékával örvendeztette meg a közönséget.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnökének megnyitó szavai után Bodó Barna előadását azzal indította: itt, a végeken, ahol a nyelvért való küzdelem mindennapos, ha egy ilyen antológia bemutatója ekkora közönséget mozgósít, akkor nincs baj. Bár igaza volna… Egyébként elmondta, és teljes mértékben egyetértünk: egy ilyen antológiában nem azt kell nézni, hogy elér-e Kányádi- vagy Csoóri Sándor-magasságokat, hanem azt, hogy mennyire vannak benne azok, akik írták, mennyire hitelesen képviseli őket. A nyelvünket kell minden áron megőriznünk, s a műhely, amely a Kölcsey Egyesület körül kialakult, ezt teszi, ezzel az antológiával is.
Ruja Ildikó tanárnő „adatolónak” nevezte ismertetőjét, amelyben a Kölcsey Egyesület eddigi antológiáinak történetét elevenítette fel. Az első (az 1989 utáni időszakban) 1997-ben, a második 2003-ban, a harmadik 2005-ben jelent meg, valamennyi címmel ellátva. A negyediknek, a most bemutatottnak nincs külön címe, egyszerűen Antológia, amely a 2006–2012 között született, a Havi Szemlében megjelent írások javát mutatja be – aradi, de nem csak aradi szerzők tollából. A 283 oldalas kötetben negyedszáznál több költő, tíznél több prózaíró, húsznál több esszé- és tanulmány, emlékírás szerzője mutatkozik be.
A kötetbemutatón Pálfi Kinga, Veress Zsuzsanna, Becsi Anita, Kiss Zsuzsanna szavalók a kötetben megjelent versekből szavaltak.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A válságról faggatták Bajnait Nagyváradon
Messze meghaladta a szervezők várakozásait az érdeklődés Bajnai Gordon volt miniszterelnök, a Haza és Haladás Alapítvány elnökének szerda esti nagyváradi előadásán.
A szervezők a Continental Szálló előadótermében kilencven székkel készültek, végül mintegy 150 érdeklődő gyűlt össze, hogy meghallgassa a politikus, illetve Surányi György volt jegybankelnök, a CIB Bank vezetőjének mintegy kétszer félórás előadását a gazdasági és politikai válság témájában globális, európai, illetve a régiónkra vonatkozó megközelítésben
A Kós Károly Akadémia Alapítvány és az Erdélyi Riport hetilap szervezte estet Markó Béla, az alapítvány elnöke nyitotta meg. Kis közjáték is színesítette a volt kormányfő előadását, négy fiatal a hátsó sorokban papírlapokat emelt a feje fölé, meglehetősen apró betűs feliratokkal tiltakozva Bajnai jelenléte ellen. Miután a politikus zavartalanul folytatta gondolatmenetét, a demonstrálók pár perc után elhagyták a termet. A közönség tapssal honorálta távozásukat.
Időközben mintegy húsz kérdés gyűlt össze, a két vendég felváltva igyekezett valamennyire választ adni. A jelenlévők kérdései alapján is érzékelhető volt, hogy sok vállalkozó, gazdasági szakember van a teremben, hiszen a válságból való kilábalás gyorsabb útjára, az autóipart segítő stratégiára, a várható inflációra, az egységes európai válságkezelés hiányára, a kis- és közepes vállalkozók helyzetére, a belső kereslet növelésének módozataira, az eladósodás kezelésére vonatkoztak.
Bajnai Gordon leginkább az új célokat firtató kérdés kapcsán foglalta össze politikusi elképzeléseit, illetve a ma is aktív labdarúgó politikus egy kérdés kapcsán elárulta, miként jár el, ha tizenegyest rúgnak neki. Fiatal játékosként edzője tanácsára előre eldöntötte, hogy merre vetődik, ma már viszont igyekszik ellenfele tekintetét fürkészve felmérni, hogy merre tart majd a labda.
Egyébként a jövő héten Bokros Lajos személyében újabb ismert politikus, pénzügyi szakember tart előadást Nagyváradon.
Maszol.ro

Használjuk anyanyelvünket (Az EMI kétnyelvűségi akciója)
Nem vagyunk képesek élni azon jogainkkal, amelyek megilletnek, bár lehetőségünk lenne magyar űrlapokat, magyar ügyfélszolgálatot egyaránt igényelni – hívta fel a figyelmet Mihály István, az Erdélyi Magyar Ifjak sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke tegnapi sajtótájékoztatóján, annak kapcsán, hogy a napokban látványosan bővül az egy évvel korábban kezdeményezett kétnyelvűségi akciójuk. Tavaly nyáron 1200 Harapós kutya és Parkolni tilos feliratú táblát osztottak szét a megyeszékhelyen az EMI ifjú önkéntesei, akik most főként intézmények, cégek, üzletek vezetőit keresik fel annak érdekében, hogy a zömmel román feliratok helyére kétnyelvű tájékoztatók kerüljenek. Az év hátralévő részében több mint kétezer, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat támogatásával elkészült magyar és román nyelvű feliratot szórnak szét a városban. Az EMI egyik prioritása, hogy kétnyelvűre cserélje az intézményekben egyik leggyakrabban használt, a dohányzást tiltó román feliratokat, s ezzel együtt további kísérő táblákat is átadnak majd – így egyebek mellett ösztönzik a ki- és bejáratra, a mobiltelefon használatát tiltó vagy a 112-es sürgősségi hívószámra vonatkozó tájékoztatók kétnyelvűre történő cseréjét. A szervezet felmérései azt tükrözik: a fogyasztóvédelmi tájékoztatókat is többnyire román nyelven függesztik ki a boltokban, ám ha a vásárló magyarul is értesül arról, hol tehet panaszt, talán többen élnek ezzel a lehetőséggel – vélekedett a sepsiszentgyörgyi elnök. Mihály István hangsúlyozta: élni kell a magyar nyelvhasználat lehetőségével. Ezt egyébként tesztelték is: a szervezeti tagok családjához magyarul címzett üdvözleteket juttattak el, s ezek zömmel célba értek, kézbesítette a posta. Az, amit teszünk, nem elegendő ahhoz, hogy egyenlő mértékben használjuk a két nyelvet Háromszéken. Szükség van arra is, hogy az emberek feleszméljenek, s ki-ki a maga háza táján tegyen ennek érdekében – összegzett. Emlékeztetett: szervezetük létrejötte óta folyamatosan munkálkodik azért, hogy a magyar nyelv minél szélesebb körben elfogadott és a mindennapokban zavartalanul használható legyen. Mivel egyre több igénylés érkezett, a tavaly szétosztott kaputáblákból az EMI újabb ezer darabot nyomtatott, ezeket az érdeklődők a Lábas Házban található Turulmadár Ifjúsági Irodában vagy a sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központban vehetik át, de megrendelhetők a 0754 902 518-as telefonon is, az önkéntesek házhoz viszik azokat.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Romániai játszmák
Ma Romániában félelmek, gyanakvások, indulatok és szenvedélyek nélkül politikusnak a politikáról beszélni szinte lehetetlen. Ami az elmúlt néhány hónapban történt, azt bizonyítja, hogy bíró nélküli mérkőzés zajlik a pályán, és már nincsen, aki lefújja a szabálytalankodókat. Markó Béla írása.
Ma már megszokott látvány Bukarestben egy pártszékházban vagy valamelyik kormányhivatalban, hogy amíg bent a szűk körű tanácskozás zajlik, kint a titkárságon egymás mellett sorakoznak a résztvevők mobiltelefonjai. Egyik-másik titkárnő még cetlit is tesz a készülékek mellé, hogy amikor megszólalnak, tudni lehessen, kit keresnek. Nem azért vannak kint ezek a mobilok, hogy csörgetésükkel a tanácskozást ne zavarják, hiszen le is lehetne halkítani őket, hanem mert a bentiek attól tartanak, valaki lehallgathatja, mit beszélnek. Időnként még így is jelentőségteljesen elnémulnak, egyikük felír valamit egy cédulára, azt körbeadják, de nem kommentálják. Nem akárkikről van szó, hanem felelős politikusokról. Félelem nélkül, szabadon kellene mérlegelniük minden pillanatban, mert döntéseik sokszor valóban országos fontosságúak. Ehelyett suttogások, elhallgatások, nekirugaszkodások, meghőkölések és sejtetések töltik ki a szóközöket, sőt, lassan-lassan maga a közbeszéd is ilyen lesz. Miért? Nyilvánvaló, hogy ahol nincsenek félreérthetetlen törvénycikkelyek, és ahol a törvény betűjét mindig felülírja a rosszhiszemű törvényértelmező szelleme, ott senki sem tudhatja „…mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot…” Így lehetett az RMDSZ egyik, miniszterként is kiválóan teljesítő, tehetséges politikusát hazaárulással megvádolni és évek óta kihallgatásról kihallgatásra, tárgyalásról tárgyalásra hurcolni, de így lehetett legutóbb egy RMDSZ-es államtitkárt alapfokon három év letöltendő börtönbüntetésre ítélni azért, mert az államosított javak visszaszolgáltatásáért felelő kormánybizottság tagjaként támogatta a sepsiszentgyörgyi volt református kollégium visszajuttatását az egyháznak. A román restitúciós törvény egyébként a természetbeni visszaszolgáltatás elvét követi, de az ügyészek azt próbálják bizonyítani, hogy bár a szóban forgó épületet az állam annak idején törvényerejű rendelettel az egyháztól vette el, az mégsem volt az egyházé. Nem folytatom. Csak érzékeltetni szerettem volna, hogy ma Romániában félelmek, gyanakvások, indulatok és szenvedélyek nélkül politikusnak a politikáról beszélni szinte lehetetlen. Ami az elmúlt néhány hónapban történt, azt bizonyítja, hogy bíró nélküli mérkőzés zajlik a pályán, és már nincsen, aki lefújja a szabálytalankodókat. Nem bíró az államelnök, nem bíró a parlament, nem bíró a törvényszéki bíró, sőt, lassan-lassan az alkotmánybíró sem, bár mindmáig még az alkotmánybíróság az a testület, amelynek döntéseit, ha fogcsikorgatva is, de tiszteletben tartják a játékosok. Miközben szó sincs arról, hogy valaki is függetlennek tekintené az alkotmánybíróságot, a politikai elemzők és kommentátorok folyamatosan azt számolgatják nyilvánosan, hogy melyik pártnak hány alkotmánybírája van, most például szerintük az döntötte el az államelnök leváltásáról szóló népszavazás sorsát, vagyis érvénytelennek nyilvánítását, hogy Traian Băsescu államfőnek több alkotmánybíróra volt befolyása, mint Victor Ponta miniszterelnöknek. Nyers, primitív visszarendeződés zajlik Romániában – a térség más országaiban is szerintem –, és azt hiszem, meglehetősen optimista vélemény, hogy máris a mélyponton vagyunk, ahonnan csak felfelé vezet az út. Hol kezdődött? Ki kezdte? Lehet ezekre a kérdésekre választ keresni, de nem biztos, hogy érdemes. Valószínűleg a kilencvenes évek ütnek most vissza, az a példátlan jótanulóság, ahogy Románia rendkívül gyorsan kiépítette a maga demokratikus intézményrendszerét, de valójában copy-paste segítségével szerezte „doktori címét”, amely feljogosította az uniós belépésre, és hiába vett át elveket és intézményeket egyaránt, mert ezek igazi értelmét viszonylag kevesen voltak hajlandók átgondolni és magukévá tenni. A többség – a politikusok többsége – számára minden bizonnyal máig értelmezhetetlen a hatalmi ágak szétválasztásának elve, és a különböző alapintézmények (közszolgálati média és médiafelügyelet, alkotmánybíróság, számvevőszék stb.) függetlenségét, illetve a kölcsönös ellenőrzés különböző alkotmányos eszközeit fölösleges akadálynak vélik a gördülékeny hatalomgyakorlás útjában. Valamikor 2004-ben, a választások után, vagy talán már a kampányban is, a győztes államelnökjelölt, Traian Băsescu, aki a most éppen korrupciós vádak miatt börtönbüntetését töltő akkori miniszterelnökkel, Adrian Năstaséval szemben nyert, többször is kijelentette, hogy nem bíró, hanem játékos kíván lenni államelnökként. Sokan felkapták a fejüket, de azért akkor ez még afféle bonmot-ként hatott az amúgy is szókimondó politikus szájából. Utólag viszont úgy látom, akkor kezdődött a semleges, önkorlátozó döntőbíró eltűnése-eltüntetése a közéletből. „Játékos” lett az államelnök (egyébként olyan értelemben is, hogy időnként saját híveivel is eljátszadozott, mint macska az egérrel), de nem csak ő, hiszen valamelyik oldalon nyíltan elkötelezték magukat még a televíziós műsorvezetők is, akik nem is leplezik véleményüket, és ha kell, durván ráförmednek meghívottaikra, a közvélemény pedig természetesen díjazza az ily módon fordulatosabbá lett közbeszédet. A román alkotmány szerint a közvetlenül választott elnöknek nincsen olyan erős hatásköre, mint amit ez a választási mód feltételez, de az ide vonatkozó alkotmányos rendelkezések eléggé általánosak és homályosak ahhoz, hogy egy kellőképpen céltudatos államfő újabb és újabb precedenst teremtve, megpróbálja elnyomni az egész intézményrendszert a félelnöki-elnöki köztársaság irányába, holott Romániában végül is parlamenti köztársaság van, vagy legalábbis volt ez idáig. Az alkotmány, illetve egyes sarkalatos törvények rendelkezései szerint számos testületbe delegál, a parlament és a kormány mellett, tagokat (például az alkotmánybíróságba, de a médiafelügyeleti tanácsba is), és döntő szava van a titkosszolgálatok vagy az ügyészség vezetőinek a kinevezésében is. Ugyanakkor részt vehet a nemzetbiztonsági kérdésekkel foglalkozó kormányüléseken, és ilyenkor ő vezeti az üléseket. Emellett számos olyan eset van, amikor az ellenjegyzési kötelezettségét formálisnak kellene tekinteni, de a jelenlegi államfő úgy véli, ezekben az esetekben is mérlegelési joga van. Ha minisztercsere van a kormányban, ezt a miniszterelnök javaslatára az államfőnek kell aláírnia, és volt már úgy, hogy visszautasított egy ilyen javaslatot, amiből hosszú alkotmányjogi vita kerekedett. De a legfontosabb hatásköri kérdés kétségtelenül a miniszterelnök-jelölt megbízása, és mivel az alkotmány nem mondja ki, hogy feltétlenül a többségi koalíciót kell kormányalakítással megbízni, Traian Băsescu 2004-ben, majd 2008-ban, de a 2009-es kormánybukás után is, tudta úgy irányítani a helyzetet, hogy saját pártja alakított kormányt, amelynek a megbízás pillanatában még nem is volt meg a többsége. 2004-ben annyira eltökélt volt ebben a szándékában – és mi annyira biztosak voltunk, hogy végig is viszi –, illetve olyan erős volt a közvélemény, köztük vezető értelmiségiek nyomása ebbe az irányba, hogy az RMDSZ is az államelnök által vezetett koalícióval lépett szövetségre. Igaz, az is megkönnyítette a dolgunkat, hogy abban a koalícióban ott volt a Nemzeti Liberális Párt, amely akkor a román parlamenti pártok közül a legközelebb állt hozzánk, most pedig talán a legtávolabb. Sic transit gloria mundi! Egyébként azért nem érdemes analógiákat keresni a romániai és magyarországi pártkínálat között, mert például a román Nemzeti Liberális Párt adó- és pénzügypolitikájában liberális ugyan, de hol lappangó, hol erősödő nacionalizmusát figyelembe véve, mégis határozottan jobboldali, sőt, konzervatív alakulat. Miközben Traian Băsescu pártja, a Demokrata-Liberális Párt ma ugyan oszlopos tagja – mellesleg az RMDSZ-szel együtt – az Európai Néppártnak, de 2004-ben, amikor velük szövetkeztünk, még a Szocialista Internacionáléban voltak, és jól emlékszem egy beszélgetésünkre Traian Băsescuval, aki hangosan eltöprengett, hogy talán jobb lenne az Európai Néppártban. És a szót tett követte. Szívósan építette és építi mindmáig azt a populista-autoritárius rendszert, amelyben az államelnök által kialakított parlamenti és kormánytöbbség bírja gyakorlatilag az abszolút hatalmat. Azt kérdezhetné valaki, hogy ha így van, mivel magyarázható, hogy az RMDSZ még néhány hónappal ezelőtt is a Traian Băsescu pártjával volt koalícióban. Nos, miközben nekünk magyaroknak a hatalom egy kézben való összpontosítása, az ügyészi-rendőri hatáskörök növelése természetesen nem lehet érdekünk, hiszen mindez fokozatosan gyengíti a képviseleti-beleszólási lehetőségeinket, el kell ismernem, hogy Traian Băsescu alkalmas partnernek bizonyult egy szintén rendkívül kényes és fontos kérdés rendezésében: az anyanyelvű oktatás körének kibővítésében. Minden bizonnyal felismerte, hogy csak így lehet tartós szövetséget kötni az RMDSZ-szel. De hát mutasson valaki nekem román politikust, aki nem ugyanígy, saját érdekeire figyelve, lesz magyarbarát vagy éppen magyarfaló! Mint ahogy mi is csak egy ilyen koalícióban láttunk erőt az oktatás reformjának a véghezvitelére. Persze, az igazsághoz tartozik, hogy azelőtt kétszer léptünk be egy Băsescu-ellenes szövetségbe, 2007-ben és 2009-ben, és mindkét alkalommal kudarcot vallottunk, márpedig én mindig azt gondoltam, hogy a magyar érdekképviseletet nem szabad túl hosszan ellenzékben tartani, mert annak az egész közösség látja a kárát. Csakhogy ahhoz, hogy az oktatási törvényt elfogadtassuk, majd az anyanyelvű oktatásra vonatkozó új rendelkezéseket gyakorlatba ültessük, mi magunk is sok esetben kötöttünk kompromisszumot, és támogattunk olyan törvénymódosításokat, amelyek nem a parlamenti, hanem az elnöki-félelnöki rendszer felé taszították a dolgokat, vagy legalábbis populista irányba. Többek közt akkor, amikor mi is megszavaztuk a referendumtörvénynek azt a módosítását, hogy a választásra jogosultaknak több mint a fele részt kell vegyen a népszavazáson, mert másképpen nem érvényes. Ebből lett aztán az a hetekig tartó tragikomikus huzavona, amellyel jószerével minden politikai párt lejáratta magát. Ugyanis Traian Băsescu ellenlábasai, Victor Ponta és Crin Antonescu, vagyis a szociáldemokrata–liberális szövetség vezetői, akikkel, mármint pártjaikkal, mi már voltunk tartós szövetségben valamikor, két alapvető hibát követtek el. Az egyik egy feloldhatatlan ellentmondás: a demokrácia értékeinek védelmében – és ha ez a parlamentáris köztársaságot jelenti, akkor ez a mi ügyünk is, márpedig azt jelenti – megszegték a Traian Băsescu által még többé-kevésbé érintetlenül hagyott demokratikus játékszabályokat is. Romániában ma már amúgy is általánossá vált, hogy aki többségbe kerül a parlamentben, az nem várja meg a különböző parlamenti felügyelet alá tartozó intézmények mandátumának a lejártát, hanem különböző fifikákkal, mondjuk, az évi jelentések elutasításával megbuktatja a közszolgálati média vezetését, de általában mindenhez hozzányúl, amihez lehet, és már rég azon töri mindenki a fejét, hogy ezt az elvet miként lehet akár az alkotmánybíróságra is kiterjeszteni. Holott a parlamenti többség és a különböző autonóm testületek mandátumának nem egyidejű lejárta minden bizonnyal a demokratikus hatalommegosztás egyik alapfeltétele. Ismétlem, Romániában így is mindenki azt latolgatja, az államelnök is, a miniszterelnök is, hogy hány tagot tudhat maga mellett ezekben a testületekben, és most Victor Ponta és Crin Antonescu nekiállt elvágni a gordiuszi csomót: pillanatok alatt leváltottak mindenkit, aki útjában állhatott az államelnök lecserélésének, a szenátus elnökét, a képviselőház elnökét, a nép ügyvédjét, de a televízió és rádió vezetőtanácsát is. Tették mindezt a játékszabályok megerőszakolásával, vagyis Traian Băsescu ellen Traian Băsescu eszközeivel léptek fel, és ezzel a kör bezárult. Lehet, hogy igazuk volt, amikor le akarták cserélni az államelnököt, mert lehetetlennek tartották az együttélést vele, de abban, ahogyan ezt meg akarták cselekedni, semmiképpen sem volt igazuk. Romániában az alkotmány megsértése miatt az alkotmány szerint le lehet váltani az államfőt, de ez két lépésben történik, a parlament csak felfüggesztheti, és utána záros határidőn belül népszavazásnak kell döntenie. Victor Pontáéknak nem volt türelmük kivárni az őszi parlamenti választásokat, még azelőtt, tehát ebben az esetben is a mandátum lejárta előtt, ugyanolyan módszerekkel, mint ahogy 2009-ben a mi koalíciós partnereink, a demokrata-liberálisok hozták össze a parlamenti többséget, visszacsábították tőlük az „árulókat”, és megbuktatták a kormányt. Néhány hét alatt mindent meg akartak oldani, ahelyett hogy a számukra elsöprő győzelmet jósló közvélemény-kutatásokra támaszkodva készültek volna az őszre. A népszavazás a jelenlegi törvény szerint nem volt érvényes, hiszen a szavazólistákon szereplő 18.292.464 személyből csak 46,24% vett részt a referendumon, ezeknek viszont 87,52%-a, 7.403.836 személy az államelnök leváltására szavazott. Ebből is látható, hogy a 2010-es fizetéscsökkentések után Traian Băsescu tartósan elveszítette népszerűségét, és ellenfeleinek kapkodása teljesen érthetetlen, hiszen néhány hónap alatt semmi sem változik, végül is itt nem személyekről kellene beszélni, hanem arról, hogy egy stabil parlamenti többség valóban módosíthatná az alkotmányt, és megerősíthetné a demokráciát. Így viszont mindenféle spekuláció ellenére, hogy a választói nyilvántartás elavult – valóban elavult! –, és hogy több mint hárommillióan tartózkodnak külföldön, többségük már valószínűleg állandó lakhellyel – ez is így van –, az alkotmánybíróság érvénytelennek nyilvánította a népszavazást, tehát hivatalában marad Traian Băsescu. Victor Ponta és Crin Antonescu is bíró lehetett volna, de egyelőre csak rossz játékosoknak bizonyultak. A másik súlyos vétkük a mi szempontunkból: a pártérdekű nacionalizmus. A kormánybuktatás előtt, majd utána is rájátszottak a magyarellenes érzelmekre, és például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar nyelvű oktatás ügyének is hatalmas kárt okoztak azzal, hogy megakadályozták az új oktatási törvény rendelkezéseinek az alkalmazását. Fölöslegesen. Hiszen a kormány alapjában véve nem ettől bukott meg, viszont Victor Ponta és különösen Crin Antonescu ezáltal kivívta a magyarok egyöntetű ellenszenvét. Ez a két politikus, azt hiszem, máig sem érti, hogy miközben államfelfogásunk egészen hasonló, mára törvény- és törvényesség-értelmezésünk tőlük is éppen annyira megkülönböztet minket, mint Traian Băsescutól, de ha nem is lenne így, mi a demokráciát és az etnikumközi viszonyt nem tudjuk szétválasztani, még akkor sem, ha időnkénti kompromisszumaink ezt cáfolni látszanak. Egyelőre a román politikában mindkét oldal bukásra áll, ám decemberben valaki nyilvánvalóan nyerni fog, a sok baklövés ellenére valószínűleg a szociáldemokrata–liberális szövetség, tehát Victor Pontáék. Az RMDSZ az önkormányzati választásokon jól vizsgázott, és talán a népszavazás után is átmenőjegyet kaphat – nem többet! – azért az álláspontjáért, hogy nem volt álláspontja: lelkiismereti szavazásra buzdította a magyarokat, akiknek ez kevés volt, és többnyire nem mentek el szavazni. Egyelőre ez is csak a bizonytalanságot növeli körülöttünk, de a parlamenti választásokon mégsem lesz gond, inkább azután. A nagy kérdés ugyanis, mint mindig, hogy kormányon-e vagy ellenzékben. Idézném Arany Jánostól az egyszeri bírót: „(Jobb felől üt) nekem fütyöl, / (Bal felől üt) s nekem fütyöl”. De ki itt a bíró? Egyelőre csak játékosok vannak, szétrúgott bokával, és a háló meg sem rezdül. (Most látom, egyes magyarországi politikusok által közkedvelt futballképekkel éltem akaratlanul. Hát nem, nincsen analógia. Orbán Viktor nem Victor Ponta, még akkor sem, ha az Európai Uniós kritikák szerint látszólag hasonlítanak. Akkor esetleg Traian Băsescu? Vagy ő sem. Azt hiszem, inkább a következmények lesznek ugyanazok majd itt is, ott is, ha nem vigyázunk: szürke és unalmas demokrácia helyett csillogó-villogó populizmus.)
Markó Béla
Az Élet és Irodalom hetilapban 2012. augusztus 31-én megjelent szöveg alapján.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Mikó-ügy: Halasztással kezdődött a fellebbviteli per –
Az alperesek kérésére halasztással kezdődött pénteken a Ploiesti-i Táblabíróságon a Mikó-ügy fellebbviteli pere: a következő tárgyalást az ügyben jogerősen ítélkező háromtagú bírói tanács november elsejére tűzte ki.
Az első fokon eljáró buzaui törvényszék június 29-én hozott ítéletében jogtalannak minősítette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium 2003-as visszaszolgáltatását az Erdélyi Református Egyházkerületnek, ezért elrendelte az épület visszaállamosítását, a restitúciós bizottság tagjait pedig három-három évi szabadságvesztésre ítélte.
Markó Attila, a restitúciós bizottság letöltendő börtönbüntetésre ítélt egyik tagja az MTI-nek elmondta: az ítélet ellen fellebbező alperesek ügyvédfogadás és a védelem előkészítése érdekében kértek halasztást.
A bírói tanács másfél tucatnyi ügyet tárgyalt pénteken: az utolsók között került sor a Mikó-ügy tárgyalására, mert a felperes Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) képviselője csak délután jelent meg tárgyalóteremben. Az ülésvezető bíró ismertette, hogy az alperesek írásban kérték a tárgyalás elnapolását és – miután ez ellen az ügyész sem emelt kifogást – a következő tárgyalást november elsejére tűzte ki.
Markó Attila az MTI-nek elmondta, reménységgel tölti el az a határozat, amelyet a Strasbourgi Emberi Jogok Bírósága hozott a gyulafehérvári Batthyáneum épületének ügyében, mert a határozat kimondta, hogy a római katolikus egyház tulajdonjoga megsérült.
„Ennek az esetnek az ismeretében arra akarjuk felhívni a román igazságszolgáltatás figyelmét, hogy nem kell minden ilyen esetben Strasbourgtól várni az igazságot, az egyházi és közösségi tulajdon visszaszolgáltatásának jogosságát a romániai igazságszolgáltatásnak is be kell látnia" – mondta Markó Attila, aki jelenleg is államtitkári rangban vezeti az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben a sepsiszentgyörgyi választókerületben képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon.
Az államtitkár másfelől nem túl optimista a Mikó-ügy fellebbviteli pere ügyében. „A bírói rendszeren belül van egyfajta szolidaritás: nem vágjuk pofon a kollégákat felső fokon. Másrészt annyira szigorú volt a buzaui bíróság döntése, más hasonló döntések tükrében, hogy abból az látszik, valamiféle befolyásolás történt. Amikor tüntetünk, nem azért tesszük, hogy mi befolyásoljuk a bíróságot, hanem azoknak akarunk üzenni, akik eddig is befolyásolták és a fellebbviteli tárgyaláson is befolyásolhatnák a bíróságot" – magyarázta Markó Attila.
A fellebbviteli per kezdetének előestéjén, csütörtökön Sánta Imre református lelkész felhívására több mint ötszázan élő láncot vontak a Székely Mikó Kollégium köré az egyházi ingatlan visszaállamosítása és a restitúciós bizottságot sújtó ítélet elleni tiltakozásul.
Csütörtökön Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a kormány nevében szolidaritását fejezte ki a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében érintettekkel, valamint a református egyházzal, és azt mondta, a nemzetközi fórumoknak is fel kell figyelniük a történtekre. Markó Attilát a restitúciót kezdeményező Kisebbségügyi Hivatal képviselőjét és Marosán Tamást, az egyházkerület jogtanácsosát három-három éve letöltendő, Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium jogászát pedig három év felfüggesztett börtönre ítélte a buzaui törvényszék.
Szeptember elsején erdélyi magyarok tízezrei vonultak a történelmi egyházak és az RMDSZ felhívására a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium elé, az Igazság Napja elnevezésű demonstráción. A tüntetők az egyházi vagyon maradéktalan visszaszolgáltatását és a visszaállamosítási kísérletek beszüntetését, és a Mikó-ügyben börtönnel fenyegetett tisztségviselők felmentését követelték.
MTI
Erdély.ma

Véres karót Gyulára! – Szobrot állítanak a magyarok ellenségének
Évek óta szorgalmazza a román kormány, hogy világ – a magyarok – csúfjára Magyarországon szobrot állítsanak Andrei Şaguna román ortodox mitropolitának. Bennünket ez meglep, noha szemtanúi és adózói voltunk annak a költségvetésnek is, amely meghintette a Romulust és Remust szoptató anyafarkas-szobrokkal Erdélyt. Nem Moldvát, nem Olténiát, hanem Erdélyországot – a római birodalom jelképével...
Megint Şaguna! Azért megint, mert Sepsiszentgyörgyön már áll egy szobra, Brassóban a másik annak a főpapnak, aki ádáz küzdelmet folytatott az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leveréséért. Föllázította a hegyekben élő románságot a világszabadságot hirdető magyarság ellen, hívei megölték Vasvári Pált is, szálig kiirtották többek között Nagyenyed lakosságát. És most fogózzunk meg: Titus Corlățean mostani román külügyminiszter bejelentette sajtónak, világnak, hogy a magyar kormány elfogadta a Şaguna-szobor fölállítását Gyulán. Valószínű, állja is a nagylelkű a költségeket. Miért ne? Soha ilyen jó nem volt a magyar-román kapcsolat, mint most – ez hangzik naponta, és vallja Ponta. A tömeggyilkosságra sikerrel felhívó főpap most ott délcegül, ahol halt a honvédség. Őt a románság szentté avatta.
Juttatom észbe: a romános lakosságú Méhkerék 1993-ban azt üzente a magyar kormány felszólítására, hogy nincs pénzük román nyelvű utcanévtáblákat állítani. Bezzeg Erdélyben volt, van, de leverik Şaguna hívei! Nos, ezen a Méhkeréken – falu – a magyar kormány román kulturális központot létesít nemsokára. Húzzunk bele! És ez a kormány elismeri a Román Ortodox Egyházat történelmi egyháznak Magyarországon. Nem semmi! Ám a román kormány s külügyminisztere hallani sem akar magyar autonómiáról, mert az alkotmányellenes lenne. És elperelik a Mikó Kollégiumot, az egyházi javakat, épületeket államosítják. Megy ez, s így fog ez menni.
Şaguna 1849 januárjában Puchner tábornokhoz megyen Moldvába, tárgyal a magyarok leveretése, az oroszok sürgős behozása ügyében. Erdélyben nagy vérontás volt 1849-ben, őrjöngve mészárolták a magyarságot a románok, amikor már veszve voltak a seregek, védtelen a magyar civil lakosság. Ez volt Şaguna fő műve. Ezekért kapott egy halom kitüntetést az osztrákoktól, bárói rangot. El ne felejtsük: Budapesten kezdte és folytatta tanulmányait a pap, míg most kiköt Gyulán, ahol néhány száz román él, és semmiképp sem akart egyetlen román család máig Romániába költözni.
Ez a hírem október 6-ára, Arad véremlékére, kedves híveim. Nekünk Nyirő József hamvait sem szabadott eltemetnünk a szülőföldjén, holott soha nem bántott senkit a nagy székelymagyar író. Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Fűtésidény meglepetésekkel?
Bár az Országos Energiaszabályozási Hatóság (ANRE) bejelentette, idén semmiképp sem módosul a földgáz gigakalóriánkénti ára, mint kiderült, több erdélyi településen mégis többet kell fizetni a távhőért. Az ANRE adatai szerint a lakosság által fizetendő földgáz ára 10 százalékkal emelkedik mind a jövő évben, mind 2014-ben, 2015–2018 között évente 12 százalékkal nő majd negyedévenkénti igazításokkal. Az ANRE által csütörtökön is bemutatott kalendáriumban az idei évre nem szerepelt árnövelés. Niculae Havrileţ, az ANRE elnöke azonban leszögezi: több önkormányzat is jelezte már, hogy a hőközpontok működtetésére többet kell költeniük, így ebben az esetben jogos az áremelés.
Betartják a régi direktívát? Az ANRE árfagyasztásról beszél, terepen azonban más a helyzet
Csíkszeredában az önkormányzat már eldöntötte, 335 lejre emeli a távfűtés gigakalóriánkénti árát. Tavaly a szeredaiak 299 lejt fizettek, tehát idén télen 11 százalékkal kerül majd többe a távfűtés. Ráduly Róbert polgármester azzal indokolta a drágítást, hogy emelkedett a gáz, az elektromos energia és a víz ára is. Csíkszeredában a fogyasztók mintegy 10 százaléka kérvényezte a távfűtés-rendszerről való leválást.
Biró Hajnalka, a Goscom távhőszolgáltató szóvivője lapunknak elmondta, a nyár folyamán 754 leválásra vonatkozó kérést iktattak, ám ez a szám nem végleges. Lesznek, akik időközben meggondolják magukat, vagy az sem kizárt, hogy többen is úgy döntenek, nem igénylik a távhőszolgáltatást, a pontos adatot október végén tudják majd, amikor összesítik a tulajdonosi társulások jelentéseit.
Biró Hajnalka hangsúlyozta, azokban a tömbházakban is lesz távhőszolgáltatás az elkövetkező fűtési idényben, ahol a távhőről levált lakrészek aránya magas. A vállalat szeptember 20-án megkezdte a fűtésrendszer feltöltését, a lakókat idejében értesítik, hogy a belső hálózaton végzett munkálatokat időben fejezzék be, különben elönti a víz a lakásokat. Biró Hajnalka elmondta, a törvény szerint akkor kell beindítaniuk a távfűtést, ha egymás után három nap 18 és 6 óra között 10 Celsius-fok alá süllyed a hőmérséklet.
A hamarosan kezdődő fűtésidényben is a tavalyi áron kell majd fizetni a fűtésért Gyergyószentmiklóson. Egy gigakalória hőenergiáért a magánszemélyek számára továbbra is 184,8 lej plusz áfa a fizetnivaló, azaz 229,15 lej. Az ár 2013 decemberéig nem változhat.
Udvarhelyen már befejződött a távfűtési rendszer feltöltése, így október elseje óta készen áll a rendszer a fűtési szezonra. A fűtést a lakószövetségek kérésére indítják majd el, ez rendszerint egy hét leforgása alatt szokott történni, amikor az idő annyira hidegre fordul – mondta el Ráduly Mihály, az Urbana Rt. igazgatója. Kérdésünkre azt is közölte, hogy a távfűtés lakossági ára nem változik a rövidesen kezdődő fűtési szezonban, a tavalyihoz hasonló, 240 lejes gigakalóriánkénti árra számíthatnak a távfűtést használó családok. Idén mintegy száz háztartás vált le a közüzemi vezetékhálózatról, azonban a vízszintes elosztóvezetékekkel felszerelt tömbházakban néhány visszacsatlakozás is történt.
Utóbbiak száma egyelőre nagyon alacsony, de a jövőben az ilyen tömbházakban élő, nem távfűtést használó családoknak ajánlatot fognak kidolgozni a visszacsatlakozásra – tájékoztatott Ráduly Mihály, hozzáfűzve, hogy az áttéréshez nyilván munkálatokra van szükség, de ezt megpróbálják kedvezményesen biztosítani.
Bizonytalanság Nagyváradon
Bár egyelőre úgy tűnik, a váradiak nem fognak többet fizetni a fűtésért, mint tavaly, az önkormányzat azonban nem tudja szavatolni, hogy a tél folyamán nem emeli a gigakalória árát. Ilie Bolojan polgármester szerint, ha mégis kénytelenek lesznek drágítani, az nem a helyi testületen múlik. A liberális városvezető hangsúlyozta, az önkormányzatnak nem áll szándékában drágítani a távfűtést, de „nem tudhatják, mi történik a következő három-négy hónapban az országban”.
A polgármester hangsúlyozta, rengeteg olyan tényező lehet, ami a hőenergia drágulásához vezet, ám független az önkormányzattól. Bolojan arra utalt, hogy drágulhat a szén és a gázolaj. Jelenleg a váradiak 235 lejt fizetnek egy gigakalóriáért. A polgármester ugyanakkor kifejtette, hogy a tulajdonosi társulások vezetői politikai okokból röppentették fel az állítólagos drágításról szóló híreket, ezek a találgatások a választási kampány részei.
Kolozsváron nem változik a távhő gigakalóriánkénti ára, azaz idén is 165 lej marad – jelentette be a héten Emil Boc, Kolozsvár polgármestere. Az elöljáró elmondta: a városi önkormányzat úgy döntött, magára vállalja a jelenlegi 165 lejes gigakalóriánkénti ár és a 361 lejes piaci ár közötti árkülönbség kifizetését. Ezt az összeget szubvenció formájában fizetik ki a távhőszolgáltatónak Ezen kívül idén sem marad el a távhőtámogatás a rászorultaknak. Boc emlékeztetett: a helyi önkormányzat és a polgármesteri hivatalnak 2009 óta sikerült szinten tartania a távhő árát. Hozzáfűzte 2011-ben 13,7 millió eurót fizetett ki a város a szolgáltatónak, ugyanis éves szinten ekkora volt a lakosságnak kiszámlázott összeg és a tényleges ár közötti különbség.
Kilátástalanság Marosvásárhelyen
Három hónappal a melegvíz-szolgáltatás felfüggesztése után sem lehet tudni semmi pontosat Marosvásárhelyen arról, hogy mikor lesz távfűtés és meleg víz. A központi rendszeren maradt, közel háromezer család egyre türelmetlenebb. Annak ellenére, hogy Claudiu Maior, a polgármester tanácsosa többször is megígérte a gázvállalattal szembeni adósságok törlesztését és a szolgáltatás újraindítását, egyelőre nem történt semmi az ügyben. Ionela Ciotlăuş alpolgármester viszont kimondta: miután Dorin Florea polgármester és a városháza korábbi vezetése tönkretette a távfűtési rendszert, jó lenne, ha mindenki egyéni kazánról gondoskodna.
Egyelőre úgy néz ki, a városháza fennhatósága alá tartozó Locativ vállalat második nekifutásra megkapta az országos illetékes hatóságtól a hőszolgáltatói engedélyt. A gond csupán az, hogy az illető cég eddig lakásgazdálkodási vállalatként, és nem távfűtő egységként működött. Megfelelő szakembergárda alkalmazásával ez is áthidalható lenne, a nagyobb bökkenő az, hogy az önkormányzatnak versenytárgyalást kell kiírnia a szolgáltatás elnyeréséért.
Mindez tovább bonyolítja az ügyet, és hosszabbítja a meleg víz nélküli időszakot. Amint arról beszámoltunk, az RFV-ként ismert magyarországi E-Star Alternatív Energiaszolgáltató Nyrt. júliusban felfüggesztette Marosvásárhelyen a melegvíz- és a fűtésszolgáltatást, mivel az önkormányzat nem teljesítette a koncessziós szerződésben vállalt kötelezettségeit: nem fizette ki a hőenergia-támogatást, valamint az önkormányzati épületek teljes fogyasztásának ellenértékét. Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Ne szólj szám, nem fáj fejem
Egy érdekes névsor: Becsek-Garda Dezső, Sógor Csaba, néhai Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor és Vekov Károly. Tegyük hozzá Csapó József volt szenátort, a Székely Nemzeti Tanács alapító elnökét, a legelső székelyföldi autonómiastatútum kidolgozóját.
A listán levőknek két közös nevezőjük van: a székelyföldi autonómiastatútum elfogadását javasolták a román törvényhozásban, és jelenleg egyikük sem tagja Románia parlamentjének. Gondolom, ez a „véletlen” egybeesés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a román felsőházban a 9 RMDSZ-es szenátor közül a jelen lévő 5-ből (!) senki sem mert megszólalni a területi autonómia statútuma törvénytervezetének szeptemberi vitájában. A hősiesen rettegő romániai magyar képviseletünktől joggal kérdezhetjük: ha egy ilyen alkalommal nem próbálnak higgadtan, intelligensen érvelni a területi autonómia és decentralizáció felettébb hasznos voltáról, mit gondolnak, mikorra fog eljutni oda a román közgondolkodás, hogy belássa, erre szükség van, ez nemcsak a romániai magyaroknak, hanem valamennyi román állampolgárnak hasznára válna?
Itt volt az alkalom, hogy a Törvényhozási Tanács (Consiliul Legislativ) téves, az európai normákat és a román alaptörvényt félrefordító, félremagyarázó érveit a nyilvánosság előtt megcáfolják. Idézhették volna az Európa Tanács 2003/1334-as számú határozatában foglalt rendelkezést, amely a Nemzeti Kisebbségek Védelmére Vonatkozó Európai Keretegyezményre hivatkozik. A keretegyezmény kimondja, hogy ,,a felek megfelelő intézkedéseket hoznak a gazdasági, társadalmi, a politikai és kulturális élet minden területén a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és a többséghez tartozók között teljes és tényleges egyenlőség előmozdítása érdekében.” Elmagyarázhatták volna, hogy az idézett passzus, valamint az Európa Tanács 1993/1201-es számú ajánlása sem támasztja alá a Törvényhozási Tanácsnak azt a véleményét, miszerint az európai intézmények nem támogatják az aszimmetrikus régióknak mint államon belüli entitásnak etnikai alapon való létrehozását.
Megszoktuk, hogy legalább a választási kampányok idején az RMDSZ az autonómiával kampányol, rábiggyesztve az aradi Szabadság-szoborra az „Együtt az autonómiáért!”, avagy az „Autonómiát Székelyföldnek!” jelszavát. Mindenkori kampánytémájuk és az RMDSZ programjába foglaltak ellenére semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy a székelyföldi autonómiastatútum vitájában hallgattak, mint a csuka. Ráadásul főtitkári gőggel büszkén bevallották azt, hogy 22 évvel az RMDSZ létrehozása után még mindig nincs a szervezet által kidolgozott és felvállalt autonómiastatútum. Kovács Péter a Krónikában azt fejtegette, hogy „koalíció, partneri viszony kell a többséggel és persze olyan tervezetet kell benyújtani, ami elfogadható”.
A nyilatkozó tehát egyetért az autonómiastatútum elutasításával, mivel az „nem elfogadható”, ugyanakkor szorgalmazza a bármi áron való koalíciókötést azzal a Szociálliberális Unióval (USL), amelyik elsősorban magyarellenes retorikájával került hatalomra, és azonnal visszavonatta az általa megbuktatott kormánynak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának létrehozására vonatkozó határozatát. Victor Ponta miniszterelnök marosvásárhelyi tárgyalásain egyértelműsítette, hogy továbbra sem ért egyet a tanügyi törvény által előírt önálló magyar főtanszékek létrehozásával. Ennek ellenére az RMDSZ politikai alelnöke azzal dicsekszik, hogy ellenzékből is létrehozták a „magyar karokat”, noha a frissen módosított chartával egyelőre még magyar főtanszékeket sem hoztak létre! A MOGYE szenátusának szeptember 28-i óvatos meghátrálását elsősorban a magyar tanerők és diákok kiállása, az RMOGYKE és a szülők tüntetései, a plágiumbotrányok, valamint a nemzetközi odafigyelés idézte elő.
Az RMDSZ csúcsvezetése által áhított koalíciókötéssel kapcsolatban elmondhatom,  sohasem állítottam és most sem állítom, hogy ab ovo nem szabad kormánykoalíciót kötni. Ugyanakkor igencsak vitathatónak tartom azt, hogy ha törik, ha szakad kormányra kell kerülni azért, hogy mintegy 200 ember jó állást kapjon annak árán, hogy cserébe feláldozzák a romániai magyarság hosszú távú megmaradását, gyarapodását. A magyarfalókkal való koalíciónak külföldön az lenne az olvasata, hogy a romániai magyarság helyzete kifogástalan, az RMDSZ pedig régi jó szokásához híven nem kritizálná azt a kormányt – bármit is tesz –, amelynek haszonélvezője.
A lista másik tanulsága: az RMDSZ mindenkori csúcsvezetése sosem védte meg azokat, akik határozottan képviselték a magyar közösség érdekeit, és ezáltal magukra vonták a többségiek haragját. Példaként említem Király Károly, Tőkés László és néhai Pálfalvi Attila tanügyi államtitkár esetét. Úgy néz ki, hogy a gyászos tradíció folytatódik, mert a csúcsvezetés minden további nélkül rábólintott arra, hogy a magyar oktatás érdekeit karakánul és profi módon képviselő Dr. Szabó Béla profeszszort román követelésre ne válasszák meg a magyar oktatásért felelős rektorhelyettesnek.
Ha beleegyezünk abba, hogy a magyarság képviseletével szemben vétójogot gyakoroljon az ultranacionalista román szenátus, előbb-utóbb kizárólag csak rommagyarok „képviselhetik” érdekeinket a MOGYE szenátusában is. Jellemző, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő „magyarok”, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat.
Mit sem számít az, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a paritás elvét, vagy legalább az etnikai arányosságét. Ez a faramuci helyzet még messze nem oldotta meg a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés helyzetét, éppen csak kimozdította a holtpontról. A választások után derül ki, hogyan is áll a magyar oktatás helyzete, mennyire fogják betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit.
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)

SZKT, vagy amit akartok
Markó Béla volt RMDSZ-elnök a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) zilahi ülésén arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a kommunista zsarnokságból nemrég kilábalt országunkban aggasztóvá válik a visszarendeződés veszélye.
Tudjuk, hogy mit jelent ez, de ha nem tudnánk, akkor se reménykedjünk, ők majd megmondják. (Mi az, hogy majd? Most!) Világosan, feszes logikával, íme: ha veszély van, akkor félni kell – vagy legalábbis nem árt óvatosnak lenni –, gyanakvónak és bizalmatlannak kell lenni mindenkivel és mindennel szemben, ami újszerű. Össze kell zárni, szól a figyelmeztetés, képileg és fogalmilag pedig: juhnyáj viharban, esetleg hadi alakzat, kinek melyik tetszik. Csüggedni persze nem kell, mert nekünk, romániai magyaroknak van egy szövetségnek álcázott politikai pártunk, az egységes és oszthatalan RMDSZ személyében, az erő tehát velünk van, nem hagy el minket... soha!
Az egyetlen és kizárólagos politikai képviseletünk megvéd minket. Kiktől is? Mindenekelőtt az MPP-től és az EMNP-től – ez a kissé meredek, de alig meglepő, frappáns válasz Kelemen Hunor éppen regnáló RMDSZ-elnök szájából hangzott el. Ha megkérjük a romániai magyarság állatorvosát, hogy fejtené ki ezt részletesebben, akkor vélhetően jön az unos-untiglan ismételgetett duma: viszályt akarnak szítani köztünk, acsarkodó szekértáborok ádáz gyűlöletét exportálja az anyaország romlott politikai elitje az erdélyi tündérkertbe, ahol minden nagyon jó volt, mindennel meg voltunk elégedve mindaddig, míg ezek a mesterséges alakulatok létre nem jöttek. (Persze, ki lehet ezt fejteni hosszan „orbánozva” is, de nem érdemes!) Az én olvasatomban a helyes értelmezés így hangzik: ők, politikai képviseletünk felkent papjai megóvnak minket a belső ellentétektől, a szóváltástól, a nyilvánosság előtt zajló politikai cirkusztól (értsd politikai vita), az érvek és ellenérvek ütköztetésétől, a választott képviselőink elszámoltatásától, sőt, ha kell, megvédenek minket saját magunktól is. Mert a romániai magyar választópolgár védelemre szorul, önmagában életképtelen, éretlen, tudatlan és naiv, egyszóval elesett, olyan, aki a bölcs, tapasztalt és jól értesült előljáróira kell, hogy hagyatkozzék, másképpen neki annyi.
Kelemen Hunor az RMDSZ új generációjához tartozik, de azért nem annyira fiatal, hogy ne élte volna át a ’89 előtti mostoha időket, tehát akárcsak Markó, nagyon is tudja, hogy mit beszél. Ha valaki veszi magának a fáradtságot, és belelapoz a boldog emlékű kommunista pártsajtóba (másmilyen sajtó akkortájt ugye nem is volt), akkor ezt a gondolatmenetet, ezt a félelemkeltést, ezt az erőszakosan görcsös féltést és az azzal szükségképpen együttjáró, képmutató küldetéstudatot fellelheti ott is. Úgy tűnik tehát, a vészjelzés jókor jött: kísértet járja be Romániát, a kommunista visszarendeződés kísértete, hogy egy nagy klaszszikust parafrazáljak. Kedves romániai magyar polgártársaim, nem árt résen lenni!
Engedtessék meg nekem, hogy a zilahi SZKT szellemiségét Bibó István tekintélyével szegezzem szembe. A 20. századi magyar politikai gondolkodás talán legnagyobb alakját azért idézzük itt meg, mert ő valami olyasmit mondott, hogy a demokrácia „a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.” Nos, uraim, döntsék el maguk, teljesül-e ez a feltétel a romániai magyarságra vetítve? Fontolják meg, teljesülhet-e egyáltalán, ha nincs választási alternatíva. Bibó úgy látta, hogy demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a kritikától stb. Nála sokkal bölcsebb RMDSZ-es elöljárók viszont veszélyekről, védelemről és persze ennek nyomán egységről beszélnek. Csak ne lenne olyan ismerős ez az egész... Nincs miért szépítenünk a dolgot: a romániai magyarság politikai egypártrendszerben élt mindaddig, ameddig az RMDSZ lehetséges magyar váltópártjai meg nem alakultak. A „zilahi bölcsek” (sic!) ezt a korábbi áldatlan állapotot tartanák üdvösnek... Visszarendeződés? Az!
Félreértés ne essék, a fentebb idézettek nem azért igazak, mert Bibó mondta, hanem azért, mert különösebb szellemi erőfeszítés nélkül belátható, hogy nyilvános politikai vita nélkül egyszerűen nem létezik demokratikus politikai közélet. Ha a közügyeket nem lehet megvitatni az állampolgárok széles körű részvételével, akkor sem a képviselőink erényeit, sem azok hibáit nem láthatjuk. Nem tudjuk eldönteni, hogy kibe szorult politikai bölcsesség és kibe nem, nem tehetünk különbséget a magánérdekeit hajkurászó korrupt politikus és a közjót folyamatosan szem előtt tartó elöljáró között. Másfelől, ha elvakítanak minket a szenvedélyeink, a vágyaink és főként a félelmeink, akkor indulatosan ítélünk, nem pedig megfontoltan és mérlegelve.
Egyik esetben szavazunk, a másik esetben választunk. A kettő közti különbséget nem lehet eléggé túlbecsülni. Király András az SZKT-n erre is egyértelmű direktívát fogalmazott meg, amikor azt mondta, hogy az RMDSZ-nek nem választani, hanem szavazni kell elvinnie az embereket. Őszinte, de a romániai magyar választópolgárt lesújtó vélemény ez, azt feltételezi ugyanis, hogy a polgártársaink képtelenek önállóan gondolkodni és helyesen dönteni.
Egy közösség egészséges politikai ösztönei azon múlnak, hogy fel tud-e halmozni sok-sok évnyi hasznos politikai tapasztalatot. Ez pedig a maga során csak úgy lehetséges, ha tagjai minél szélesebb körben, folyamatosan, generációról generációra élhetnek politikai szabadságukkal, alkalmuk van arra, hogy a nyilvánosság előtt mérlegre tegyék véleményüket. Szabadon társulhatnak közös célok megvalósításáért anélkül, hogy ezekhez a kezdeményezésekhez valamiféle felsőbb szintű jóváhagyás vagy támogatás szükségeltetne. Egy valóban szabad és „egészségesen” működő politikai tér arról ismerszik meg, hogy a legegyszerűbb és legjelentéktelenebb polgár közérzete is jó, jövőképe pedig alapvetően derűs. Nos, elég csak körülnézni mindenkinek a saját környezetében, és nehéz szívvel ugyan, de gyorsan levonhatja a következtetést: sokan vannak, akik az ismerősök, családtagok, munkatársak közül az elmúlt 15–16 évben hagyták el az országot, még többen vannak viszont, akik itthon maradtak ugyan, de csalódottak, kiábrándultak, és teljes közönnyel viseltetnek a közügyek iránt. Pedig ezeknek az embereknek is voltak/vannak vágyaik, terveik és van a közösségi ügyekre vonatkozó véleményük, csak éppenséggel nem volt azokra kíváncsi eddig senki.
Az RMDSZ történelmi felelőssége elsősorban nem abban rejlik, hogy foggal-körömmel ragaszkodik a kizárólagos hatalomhoz – noha egy demokratikus értékeket valló politikai alakulat már önmagában ezért is elmarasztalható. Hanem azért, mert immár tizenhat éve politikai kiskorúságban tartja a romániai magyarságot. Ez a közösségre nézve sokkal nagyobb veszélyt rejt magában, mint az ellenséges többségi társadalom nyomasztó túlsúlya. A parlamenti választásokat előkészítő zilahi tanácskozás az elmúlt másfél évtized arroganciát és zavarodottságot elegyítő RMDSZ-ét vetíti elénk. Nem jó hír ez nekünk, politikai ellenfeleiknek, de talán még nagyobb csalódást keltő hír a romániai magyar választópolgárok számára.
Ilyés Szilárd A szerző tudományos kutató, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének alelnöke
Krónika (Kolozsvár)

Még várat magára az erdélyi műemlékek feltérképezése
Erdély-szerte nem történt még meg a műemlékek és műemlék jellegű épületek helyzetének, jelenlegi állapotának a felleltározása. A topográfiai felmérésre azért is égetően nagy szükség van, mivel a ma még álló épületek közül nagyon sok két-három év múlva már eltűnik – hangzott el a Gyorsuló metamorfózis, Városi műemlékeink helyzete az ezredfordulót követően című műemlékvédelmi konferencián, Marosvásárhelyen.
A Kultúrpalota Tükörtermében tartott rendezvényt a Marosvásárhelyi Művelődési Központ a Maros Megyei Múzeummal közösen szervezte.
A műemlékvédelem alapjai hiányoznak
A csütörtöki egész napos rendezvény egyik célja a nagyközönség figyelmének a felkeltése volt a műemlék jellegű épületek megőrzésére. Ahogy Orbán János művészettörténész, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa, szervező a maszol.ro-nak elmondta, a műemlékek, illetve a műemlék jellegű építészeti értékkel bíró épületek állapota, rohamos átalakulása, esetenként a pusztulása aggodalomra ad okot.
„Ebből kiindulva fel szeretnénk hívni a széles nyilvánosság figyelmét a műemlék-topográfiák szükségességére, hiszen a műemlékvédelem alapjai hiányoznak, az emberek nem tudják, mi az, amit védeni kell, ezért fontos számba venni, dokumentálni és valamilyen módon hozzáférhetővé tenni" – mondta a szervező.
Nem csak a műemlék építészeti érték
A topográfiai felmérést nem csak a műemlékek esetében kell elvégezni, de olyan építészeti értékkel bíró épületeknél is, amelyből sokkal több van, és amelyek meghatározzák a város arculatát. Összehasonlításképpen például Marosvásárhelyen 140 műemléképületet tartanak nyilván, míg az építészeti értékkel bíró épületek száma eléri az ötszázat is.
„Itt azokra az épületekre kell gondolni, amelyek a városkép szempontjából legalább olyan jelentősek, hiszen hozzájárulnak a városkép megőrzéséhez" – fogalmazott Orbán János.
Tájékoztatása szerint ez a kategória van kitéve leginkább a megsemmisülésnek, mert abból kifolyólag, hogy nem műemlék, semmi törvényes jogi védettsége nincs az átalakításokkal szemben.
Az utóbbi időszak gazdasági fellendülése nagyon megviselte ezeket a Marosvásárhely arculatát meghatározó épületeket azzal, hogy hőszigetelő ablakokat szereltek a homlokzatokba, átalakítottak egyeseket, tetőt cseréltek, vagy csak szakszerűtlen, építészetileg rossz felújításokat végeztek.
Gyenge a műemlékvédelmi rendszer
A konferencián jelenlevő Entz Géza műemlékvédelmi szakember a topográfiai felmérések európai gyakorlatáról beszélt. Kitért a franciaországi példára, majd a magyarországit ismertette. „A műemlékvédelemnek nincs társadalmi bázisa, holott távlati védelemre, ezt célzó befektetésekre volna szükség, hiszen nemzeti érdek, hogy az épített örökség megmaradjon" – mondta a szakember.
Intézményes módon soha nem merült fel egy átfogó topográfiai munkának Erdélyben – hívta fel a figyelmet Emődi Tamás nagyváradi műemlékvédő építész, aki szerint Marosvásárhely az egyik olyan erdélyi nagyváros, ahol Keresztes Gyula műépítész szakirodalmi leírásán kívül még csak kezdeményezés sem történt. Elszórtan a 70-80-as években Erdély különböző vidékein voltak kezdeményezések, de azok sem hozták meg a kellő eredményt.
„Minden egyes városban nagy szükség volna ilyen leltárok elindítására, nem utolsósorban azért, mert olyan léptékű ingatlanberuházások, épületátalakítások történnek nap mint nap, a kapitalizmusnak nagyon furcsa változata hódol Romániában, amelynek a szabályozatlansága meglehetőséen kirívó" – mondta a maszol.ro-nak a szakember. Ennek az átalakulással járó szabályozatlanságnak nem képesek gátat vetni sem a művelődési minisztérium dekoncentrált intézményei, sem az urbanisztikai bizottságok, sem az építészi hivatalok.
„A műemlékvédelmi rendszer annyira gyenge és életképtelen, hogy ezeknek a topográfiáknak lassan nem az lesz a céljuk, hogy bizonyos alapot képezzenek egy majdani monografikus kutatáshoz, hanem az, hogy egyáltalán rögzítsék azt, amit két-három, vagy öt év múlva nem lehet már rögzíteni" – fogalmazott Emődi.
Maszol.ro

Székelyek nyomában Bukovinában
(Folytatás szeptember 26-i lapszámunkból)
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza- hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori "őslakosok" közül számosan "hazalátogattak" Bukovinába. A korosabbak lelki békéje megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millennium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: "Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pamântul natal."
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér- zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzetiszínű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székely-magyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, ráfaragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve.
Maneuti (Andrásfalva), Dornesti (Hadikfalva), Tibeni (Istensegíts), Iacobesti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó, immár román–magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székely–magyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotjukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a többméteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: "Radacinile neamului nostru se afla înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai." A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: "Itt nyukszik Istenben" Szőcs Antal (1910- 1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy kéttucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat "mesélhetne". A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő.
Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sok ezer zsidó vált a jászvásári és dorohoii pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csak hogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva–Dornesti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880- ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó
A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés "nem szívesen" indulna a választásokon
Nem valószínű, hogy jelöltként részt vesz a december 9-ei parlamenti választásokon Tőkés László – szögezte le október 7-ei marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján, rámutatva: meg kell büntetni a korrupt magyar politikusokat.
Néhány nappal ezelőtt, az RMDSZ zilahi Szövetségi Képviselők Tanácsán az RMDSZ néhány vezetője tudni vélte, hogy Tőkés László is indul a választásokon, méghozzá a marosvásárhelyi szenátori körzetben, Frunda György ellen. Az EMNT elnöke, a Néppárt védnöke erre azt válaszolta: „Ez nevetséges, gyerekes. De miért ne indulhatnék? Minden jogom megvan erre. Amúgy őszintén szólva nem szívesen indulnék, és nem is tevődött ilyen formában fel, hogy döntsem el, hogy indulok vagy nem indulok, de ha nagy szükség lesz erre, akkor akár az is előfordulhat, hogy részt veszek a választásokon”.
Az MSZP-vel cimborál az RMDSZ?
Tőkés László elmondta, elszomorítja, hogy a Kós Károly Akadémia Bajnai Gordont, Kovács Lászlót és Kuncze Gábort hívta meg a rendezvényeire. Szerinte „Kós Károly forog a sírjában” emiatt. „Feltételezem, látok olyan jeleket, hogy az RMDSZ az MSZP-vel egyeztet, alkudozik arról, hogy részt vegyenek a 2014-ben esedékes magyarországi választásokon” – fogalmazott az EP-képviselő.
Tőkés László szerint a lakosságnak meg kell büntetnie azokat a magyar szenátorokat és parlamenti képviselőket, akik csupán a mentelmi jog megszerzéséért készülnek Bukarestbe, és olyan fontos döntések meghozatalakor, mint Székelyföld autonómiája, kivonultak a teremből.
RMDSZ, MPP: a nemzeti ügy hátráltatói
Tőkés László irodája a sajtótájékoztatóval egy időben közleményt is kiadott, amelyben többek között ez áll: „A parlamenti választások közeledtén csak sajnálni lehet, hogy az egypárti kizárólagosságra törekvő RMDSZ újból meghiúsította a nemzeti minimumon alapuló erdélyi magyar összefogást. Hasonlóképpen sajnálatos, hogy saját tagságával és választóival szembe menve, az MPP csúcsvezetősége szintén hátráltatja a nemzeti együttműködést. Pedig a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében, tavaly október 6-án megvalósult közös fellépés, valamint a Református Székely Mikó Kollégium ügyében kialakult – idei – szeptember elsejei kiállás komoly eszmei és erkölcsi alapjául szolgálhattak volna az olyannyira kívánatos demokratikus új magyar egységnek. Fájdalmas, hogy az RMDSZ pártvezetősége első kormányra kerülése óta – immáron tizenhat éve – inkább szót ért az akármely politikai oldalon álló román versenypártokkal, mint saját magyar „testvérpártjaival”, melyekkel szembeni alapmagatartása: a posztkommunista kizárólagosság. Általános összefüggésben szólva, éppen ennyire fájdalmas, hogy a posztkommunista politikai elit önző pártérdekei oltárán kész feláldozni a társadalmi közérdeket.”
A Néppárt védnöke szerint elfogadhatatlan, hogy Markó Béla és Frunda György 10.54-kor még szavazott a román Szenátusban, majd 11.14-kor, amikor Székelyföld autonómiája kapcsán kellett voksolni, már nem voltak a teremben.
„Ilyen emberekre nincs szükség”
„Ezt a választóknak büntetniük kell. Ilyen emberekre nincs szükség, és azokra sem, akik a korrupció miatt a mentelmi jog megszerzéséért mennének Bukarestbe, politikai háttéralkuk áraként. Mozgósítani kell a magyarságot, és akkor mindkét magyar párt bejuthat” – fogalmazott Tőkés László.
Hozzátette, a legjobb az összes magyar párt összefogása lett volna, de a 2009-es Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot az RMDSZ egyoldalúan felmondta. „Az RMDSZ teljes, egypárti kizárólagosságra hajt, a nyitottság részükről hazugság. Politikai arrogancia, hogy a zilahi SZKT-n azt mondták: Tőkéséktől akarják megvédeni az erdélyi magyarságot. Jelöltjeik azt hiszik, hogy örökös tagságot kaptak a parlamentben és a mentelmi jogba menekülnek, ennek pedig semmi köze a demokráciához. Ez nem vagy-vagy helyzet, hanem is-is: az már most biztos, hogy az RMDSZ bejut a parlamentbe, tehát ezzel nem riogathatnak, a Néppárt pedig az alternatív küszöb segítségével szintén ott lehet a bukaresti döntéshozásban, ezzel pedig a magyar közösség lehet a választások győztese. A parlamentből viszont ki kell szorítani a korruptakat, akik megfélemlítik a magyarságot, mint például Markó Bélát, Frunda Györgyöt, vagy a Bihar megyében induló Bíró Rozáliát és Szabó Ödönt” – ismertette az európai parlamenti képviselő.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Erdély legjobbjává válni
Akár Erdély legjobb egyetemévé is fejlesztené rektora a Sapientia EMTE-t minapi kijelentése szerint, s ebben, úgy érzem, nem csupán pillanatnyi eufóriájának adott hangot. Különben jó hangulata is teljesen indokoltnak tűnik, miután épp az idei évnyitóra nagyvonalú ajándékban részesült az intézmény, a Partiumi Keresztény Egyetemmel együtt két év alatt négymilliárd forintos támogatást kapnak a magyar kormánytól további fejlesztések érdekében.
E befektetések biztosan növelik a két egyetem versenyképességét, ámbátor korábbról elmaradt fejlesztésekről van szó. A mai magyar kormány – elődjétől eltérően – kiemelten törődik a saját alapítású két felsőoktatási intézménnyel, íme, gondoskodni kíván azok felszereltségének javításáról, Kolozsváron eléggé nem méltányolható módon nagyobb szabású és teljesen új oktatási épület létesül, Marosvásárhelyen évtizede hiányzó diákkollégiumot húznak fel, Csíkszeredában új szárnyat kap a meglévő ingatlan. Ami a rektori elképzelés realitását illeti, érdemes a hazai mezőnybe illesztve megítélni. Mint ismeretes, a shanghaji egyetem által évente elkészített legutóbbi, 2012-es rangsorolásban, az ún. ARWU-listán (Academic Ranking of World Universities) egyetlen romániai felsőoktatási intézmény sem szerepel, ott van viszont már évek óta két magyarországi, mégpedig a budapesti ELTE és a Szegedi Tudományegyetem is. A rangsorolás a felsőoktatási intézmények eredményességi és kiválósági paramétereire épít, így például a tudományos publikációk számát és azok idézettségét, az oktató-hallgató arányt vizsgálják, továbbá a külföldi oktatók és diákok aránya alapján hasonlítják össze őket. Első helyen újabban mindig a Harvard végez. Az SZTE és az ELTE egyaránt a 300–400 közötti helyek egyikét foglalja el. A magyar állami alapítású és a magyar felsőoktatási normákat is szem előtt tartó Sapientiának tehát van, mihez viszonyítania a maga színvonalát, és valóban kapcsolódhat egy eredményesnek nevezhető tradícióhoz. Sajnálatos, hogy ezt nem határokon belül találta meg. Viszont már ma is a legjobb hazai magánegyetemnek tartják, s például a politechnikai, művészeti és jogi képzés dolgában már most felveszi a versenyt akármelyik hazai intézettel, amióta a tavaly az akkreditációt is kiérdemelte, az itt zajló oktatás minőségét saját oklevél is tanúsíthatja. A rektori óhaj tehát, hogy az elitképzést és az erdélyi magyarság sajátos igényeit ötvözve példásan teljesítő egyetemet építsenek, egyáltalán nem tűnik légből kapottnak, mi több, a diákság és a tanári karok további erőfeszítései révén kimondottan elérhető céllá válhat. Azt pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy tekintélyes felsőoktatási hálózat mennyire záloga az erdélyi magyarság jövőjének.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fordítók tanácskozása
Nagyon sok hasznos elméleti és gyakorlati tudnivaló került terítékre a romániai magyar fordítók első konferenciáján, amelyet szombaton tartottak a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban. Mivel 1033 engedéllyel rendelkező magyar fordító és tolmács van Romániában, öt szakfordító megalakította a Romániai Magyar Fordítók Egyesületét (RMFE), amelyet az idén januárban jegyeztek be. Első tanácskozásukon közel 60 szakmabeli vett részt, s Ferencz Júlia-Krisztina, az egyesület elnöke úgy érzi, hogy elérték a céljukat. Egyrészt, mert tanulságosak voltak az előadások és a megbeszélések, másrészt sikerült újabb tagokat toborozni.
A konferencia az egyesület alapvető céljainak a megvalósításában kívánt segítséget nyújtani: összefogni a Romániában tevékenykedő magyar fordítókat, népszerűsíteni a szakmát, ismertetni a különböző fordítói programokat, s a jól működő szakmai közösség révén hozzájárulni ahhoz, hogy minőségi fordítások készüljenek.
Nyitóbeszédében Ferencz Júlia-Krisztina a fenti célokat ismertette és köszönetet mondott a támogatóknak.
Ami fordítás, az eleve rossz, illetve a magyar fordítás jobb, mint az eredeti – ennyire megoszlanak a vélemények a műfordításról – hangzott el dr. Fazakas Emese, a Babes-Bolyai Tudományegyetem docensének előadásában, aki a fordítás során felmerülő problémákról és azok megoldásáról beszélt. Bár a fordításnyelvhez negatív jelentéstartalmak társulnak, mint például az idegenszerűség vagy nehezen érthetőség, ami káros befolyással van a nyelvre, az előadó véleménye szerint a fordításnyelv valójában nem okoz nyelvi romlást. A nyelv állandó változásaival viszont (a jogi és az adminisztrációs területen például) számolniuk kell a fordítóknak. Megfeleljen az eredetinek, érthető és jó legyen – ezek az alapvető követelmények. Az eredetinek való megfelelés érdekében a sok feltétel közül az egyik legfontosabb: a fordítónak jól kell ismernie a célnyelvi követelményeket. Ennek ismeretében lehet eldönteni például, hogy a cserealkatrész vagy pótalkatrész, a kollégium vagy bentlakás, a meditáció vagy magánóra, az órarend vagy nyitvatartási idő, az ágazati minisztérium vagy szakminisztérium, az egyetem előtti oktatás vagy közoktatás stb. szavakat használja.
30 százalékkal lerövidíti az időt az SDL Trados Studio elnevezésű programcsomag, amely több mint negyven nyelven segít a fordításban. Ezt a Temesvárról érkezett Adrian Urban, a Professional Translations Kft. projektmenedzsere mutatta be a hallgatóságnak.
A fordítással, fordítókkal kapcsolatos jogszabályi háttér egymásnak ellentmondó, hiányos előírásokat tartalmaz – hangzott el többek között Gogolák Csongor előadásában (Fordítani csak pontosan és szépen, ahogy... a törvény előírja).
Van igény a tolmácsokra, képzésük Kolozsváron történik, s a tolmácsolásról mint szakmáról tartott előadást Sárosi- Márdirosz Krisztina, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa.
A konferencia zárórendez-vényeként tartott kerekasztal-megbeszélésen a romániai fordítási piac helyzetéről vitáztak a résztvevők egy szabadúszó, egy cégnél alkalmazott fordító, egy bírósági tolmács valamint egy cégvezető részvételével. A megbeszélésen többek között az derült ki, hogy vannak területek (pl. az igazságügy), ahol sok a fordító, másutt viszont – például a műszaki vagy az orvosi szakterületen – kevés a hivatásos szakember.
A szervezők szerint sikeres volt a rendezvény, s remélik, hogy jó hírük elterjedésével egyre több fordító csatlakozik az egyesülethez.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Nyirő-ügy: Bunta ne beszéljen hülyeségeket
Cáfolja az író hamvainak újratemetésével kapcsolatos híreket a Nyirő József Emlékbizottság elnöke.
"Szemenszedett, megalapozatlan hazugságnak" és "fölösleges riogatásnak" nevezte Nyirő hamvainak újratemetésével kapcsolatosan a román és magyarországi médiában megjelent híreket a néhai író végakaratát beteljesíteni kívánó Nyirő József Emlékbizottság elnöke.
Balázs Árpád szerint a sajtóban megjelent nyilatkozatok csak a román fél álláspontját tükrözik. Véleménye, hogy a teljes igazságot már csak azért sem lehet ismerni, mert az ügyben a magyarországi fél nem tett hivatalos nyilatkozatot, így pontos információk nincsenek arról, hogy az újratemetéssel kapcsolatosan mi hangzott el konkrétan a román és magyar külügyminiszter, Titus Corlățean és Martonyi János budapesti tárgyalásán.
„Minden szó hazugság, kezdve attól, hogy újra elkezdődtek a május 27-ére tervezett, de az udvarhelyi polgármesteri hivatal által egy rosszul kiállított okmány miatt formai okokból meghiúsult újratemetés előkészületei, folytatva azzal, hogy a holokauszt emléknapján vagy a decemberi választások előtt kívánjuk újratemetni Nyirő József hamvait" - részletezte Balázs Árpád.
"Ismételten hangsúlyozom a korábbi álláspontunkat, hogy Nyirő József újratemetése kegyeleti és nem politikai kérdés. Az újratemetéssel kapcsolatosan megjelent információk fals bombahírek, nem felelnek meg a valóságnak. Figyelemelterelő eszközként használta a román sajtó azért, hogy ezzel riogassa a népet. A témával orrba-szájba hülyítették az embereket" - fogalmazott.
Hozzátette: Bunta Levente polgármesternek a Népszavában közölt nyilatkozata is hazugság. „Bunta állítsa ki a korrekt engedélyt és ne beszéljen hülyeségeket" – kommentálta a városvezető nyilatkozatát Balázs Árpád.
Megerősítette: Nyirő József hamvai jó helyen, biztonságban vannak, az újratemetés tervéről természetesen nem mondtak le.
A hamvak újratemetésének dátuma még nincs pontosítva.
Lázár Emese
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Cigánygyerekek ferences rendi árvaházban
Pál atya a gondviselésben bízik
Marosvásárhelytől 15 kilométerre, Marossárpatakon működik a Szent Erzsébet Társulás otthona árván maradt gyerekek számára. A környék egyetlen magyar római katolikus árvaháza a szűkös állami támogatás és a munkájukat nehezítő gyerekjogvédelmi törvény ellenére stabil intézménnyé nőtte ki magát.
Takaros falusi porta képét mutatja a marossárpataki gyerekotthon. Az egymás mellett sorakozó épületek rendre készültek el, annak függvényében, hogy mikor mennyi pénzből gazdálkodhatott az árvaházat fenntartó alapítvány. A régi udvarházak stílusának megfelelően az épületegyüttes jókora udvart fog körül, ami a délután folyamán és hétvégeken gyerekzsivajtól hangos. Több mint harminc, zömmel cigány származású gyerek állandó otthona a marossárpataki épületegyüttes, ahol a legfiatalabb négy éves, a legidősebb pedig huszonegy.
Mire Pál atyával megérkezünk, a helyi iskolából kezdenek hazaszállingózni a gyerekek. Kisebb elemista csoport – az oktató irányításával – az udvar mélyén felállított ponyva hűvösében készíti házi feladatát. A frissen érkezők ebédelni mennek, aztán a házirend szerint rájuk is sor kerül. Amint Pál atyát meglátják, körbefogják a gyerekek, mindenik a maga mondandójával. Van, aki a jó jegyet adja tudtára, egy kislány viszont arról panaszkodik, hogy a vallástanárként dolgozó ortodox lelkész hármast adott. Pál atya már szokva van a gyereksereggel, hol örül, hol aggodalmaskodik, vagy éppen az oktatót utasítja, hogy holnap menjen be az iskolába, és ismét szóljon, hogy hiába román nevű Alexandra, ő nem ortodox, hanem római katolikus, így a lelkésznek nincs joga őt osztályozni. Felém fordulva mondja, hogy a néhány román nevű, ám magyarul beszélő gyerekkel folyton baja van a vallásoktatónak: képtelen elfogadni, hogy nem minden román nevű gyerek ortodox…
Ketten egy szobában
Amíg Pál atya magára ölti a ferences rendi szerzetesek ruháját, a kis kápolnában nézelődöm: itt tart heti rendszerességgel misét gyerekeknek és felnőtteknek, és itt kerül sor a gyerekekkel folytatott lelki beszélgetésekre is. Körbejárjuk az épületszárnyak hálószobáit. A kétágyas szobákba olyan gyerekek kerülnek, akik kedvelik egymást. Az egyik ágy mellett lábprotézisszerű járóalkalmatosságot látok. Megtudom, súlyos testi és lelki fogyatékkal élőket nem tudnak fogadni, van azonban néhány kevésbé súlyos eset, aki már jól beilleszkedett a közösségbe. Minden szoba tiszta és rendezett, ám az egyik különösen az. Mint kiderül, a 18 éves Kinga lakik itt, akire nem csak ő, hanem az alkalmazottak is büszkék. Ha a kislány beleegyezik, a lelkész szerint ő lesz az első, akit alkalmazni fognak fizetéssel az árvaházban, hiszen mindent szívesen vállal. Kinga története éppolyan szomorú és fájdalmas, mint az idekerülő legtöbb gyereké. Héderfáján született és nőtt fel három testvérével, mígnem egyik napról a másikra szétesett a család. Gyerekszerető és -nevelő szülő számára talán fel sem fogható a kislány története: szülei otthagyták őket, megszöktek otthonról. A tizenéves kislány hamar megérezte a helyzet súlyosságát, így maga próbált kisebb testvéreiről gondoskodni. Erdei gyümölcsöket szedett, kéregetett, mígnem egy hideg téli estén az arra járó polgármesternek feltűnt, hogy a házban mozgás van, de az ablakok be vannak fagyva. Riadóztatta a marosvásárhelyi gyerekvédelmi igazgatóságot, akik új otthont kerestek a magukra maradt gyerekeknek.
Román nevű gyerek románul beszéljen!
Pál atya nem szívesen beszél a gyerekjogvédelmi központtal történő együttműködésről. A törvény értelmében kötelező kapcsolatban állnak egymással. Ennek lényege, hogy az állam minden gyerek után napi 8 lej 30 bani kosztpénzt fizet, illetve havi 97 lej „gyerek-kihelyezési juttatást”. Ám csak abban az esetben, ha a gyereklétszám belefér a megyei intézmény büdzséjébe. Pál atya negyven gyerekéből csak 33-nak jut támogatás, mert ennyire van pénz. Az állami segély a teljes költségeknek mindössze egyharmadát fedezi, a többit adományokból kell előteremteni. A lelkész szerint a gyerekjogvédelmi törvény a legsötétebb kommunista bürokráciát idézi. Egyik cikkelye kimondja, hogy román nevű gyerek csak román iskolába járhat, más nemzetiségű gyerekekről viszont nem rendelkezik. A Szent Erzsébet Társuláshoz kerülő gyerekek az otthonban magyarul beszélnek, de az alapítvány tiszteletben tartja vallásukat és származásukat. A román nevük miatt kötelezően román osztályba íratott gyerekek – gyengébb nyelvtudásuk miatt – könnyen a pedagógusok célpontjaivá válnak. Az otthonban, családias légkörben nevelkedő cigánygyerekeknek számos hátránnyal kell megküzdeniük. Ők a „megjegyzett” gyerekek, az árvaháziak. Ezt csak „súlyosbítja” cigány származásuk. Ha csintalanok, a tanár a fejükhöz vágja, hogy titeket mire tanít a pap? Az otthon néhány lakója halmozottan hátrányos helyzetbe szorul, amiért román nevű cigánygyerekként magyarul beszél… A gyerekvédelmi igazgatóságnak azonban nagy szüksége van az otthonokat működtető alapítványokra. Amikor bejelentés nyomán egy kiskorú hozzájuk kerül, előbb körbetelefonálják a gyerekotthonokat működtető magánalapítványokat, hogy nem vállalja-e valaki. Csak végső esetben marad állami gondozásban a gyerek. Becslések szerint az alapítványi kihelyezés költségeihez képest az állami gondozás ötször többe kerül.
Cégadományok: Az 1998-ban létrehozott, marosvásárhelyi székhelyű Szent Erzsébet Társulást az erdélyi ferences rend vezetőinek jóváhagyásával alapította Pál atya. A gyerekek fogadására Marosvásárhelyen három családi típusú ház jött létre, Marossárpatakon pedig elkészült az alapítvány épületegyüttese. Összesen 40 gyerek számára vannak kialakítva az otthonok. A 16 alkalmazott bére, illetve a fenntartási költségek nem kis fejfájást okoznak az alapítvány vezetőjének, Bakó Bélának, Ferenc-rendi nevén Pál atyának. Úgy fogalmaz: ezt a gondviselésbe vetett hit nélkül nem lehet vállalni. Gyerekei soha nem éheztek, mindig volt rajtuk rendes ruha, az épületekben van meleg víz, télen pedig fűtés. Intézményüket egy angliai és egy magyarországi alapítvány támogatja, de több vállalkozó is segít. Marosvásárhelyi éttermek a nagyobb rendezvényekről megmaradó ételt ingyenesen áthozzák, cégek gyűjtenek alkalmazottaiktól pénzt, mások ruhát, kenyeret, élelmiszereket adományoznak. Szűkösen, de minden hónapban kijön a számítás, az alkalmazottak bére két hétnél többet soha nem késik. Van olyan kolozsvári cég, melynek alkalmazottjai felváltva utaznak hétvégenként Marossárpatakra, hogy az otthonban, illetve az otthon melletti kis farmon segédkezzenek.
Szent Ferenc nyomdokain
Erdélyben két árvaházi intézmény működik a római katolikus egyház keretében: Déván a Böjte Csaba által alapított Szent Ferenc Alapítvány, Marosvásárhelyen pedig Bakó Béla Szent Erzsébet Társulása. Mindkettőt ferences rendi szerzetesek alapították. Nem véletlen, hogy Böjte Csaba csíkszeredai káplánja Pál atya volt, ő készítette fel a teológiára. Hogy jobban megértsem e „vállalkozás” lelki mozgatórugóit, a marosvásárhelyi alapítvány Ady utcai székhelyén vendéglátóm, Bakó Béla a kezdetekről mesél. Gyerekkorában, a tehetős marossárpataki gazdaportán ismerte meg az adakozás lelkületét. A faluban gazdag családnak számítottak, szüleinek sok földje volt, sok napszámos forgolódott a portán. Szüleitől látta, hogy aki rászorult, annak segítettek. Gyerekként ismerte meg a cigány–magyar együttélés hétköznapjait, hozzájuk is több cigánycsalád bedolgozott. Olyanok is dolgoztak a portán, akiknek a dédapja is a Bakó család munkása volt. „Ha anyámhoz eljött a cigányasszony, mert nem volt mit főznie a gyermekeinek, kihozott a kamrából egy csontot, és kettévágta. Azt mondta: felét főzze meg, a másik felét megfőzzük mi!” Az otthon kapott útravaló végigkísérte a teológián, ahol eldöntötte, amint lehetősége nyílik, beáll a ferences szerzetesek közé. Erre a rendszerváltás után kerülhetett sor. Az egyszerűség, szegénység, tisztaság és engedelmesség jegyeit hirdető egyházi rendben találta meg az elhivatásának leginkább megfelelő életpályát. Marosvásárhelyi lelkészként 1994-ben előbb szegénykonyhát indított, majd 1998-ban árvaházat alapított. Pál atya tisztában van azzal, hogy cigánygyerekekkel nehezebb foglalkozni, de meggyőződése, hogy amit munkatársaival nyújtani tud, az előbb-utóbb hatással lesz az otthon lakóinak mindennapjaira. A gyerekek szakmát tanulnak, az idén pedig már két egyetemista is kikerült a gyerekotthonból. Az intézetben való tartózkodásnak nincs felső korhatára, a fiatalokat azonban előbb-utóbb sikerül útra bocsátani. Munkahelyeket keres számukra, mindenkinek esélyt ad a boldoguláshoz. Az otthonba jórészt Maros megyei településekről kerülnek a „szociálisan árva” gyerekek, akiknek az esetek többségében ugyan élnek a szülei, ám gyerekeiket nem keresik. Igazi apjuk így Pál atya lett, őrá hallgatnak, és őrá néznek fel.
Pál atya
Bakó Béla 1954. július 23-án született Marossárpatakon. Szászrégenben érettségizett, 1975 és 1981 között pedig a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia Karon tanult. 1981 és ’84 között csíkszeredai káplán, két évig brádi plébános, 1986-1990 között anyai nagyszüleinek falujában, Orotván plébános. 1990-ben kéri felvételét a ferences rendbe, 1991-ben tesz fogadalmat Csíksomlyón. Marosvásárhelyre helyezik az Ady utcai Szent Imre plébániára. Több évig helyi börtönlelkészként is dolgozik. 1994-ben elindítja Marosvásárhely első szegénykonyháját, 1998-tól az általa alapított Szent Erzsébet Társulás elnöke. Tizennégy évet szolgált Marosvásárhelyen. 2005-ben Csíksomlyóra, majd két év múlva Dévára helyezik. Idéntől a kolozsvári Ferenc-rendi templom munkatársa. Kolozsvár, Marosvásárhely és Marossárpatak között ingázik folyamatosan.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az elveszett hajlék: svábok Dobrudzsában
Először 2002 nyarán jártunk a Konstanca megyei Mihail Kogãlniceanu nevű településen, a hajdani Karamuratban. A szomszéd Oituz faluban élő csángó telepesek hívták fel a figyelmünket arra, hogy itt is élnek rokonaik, csángó-magyarok, akik a svábok római katolikus templomába járnak misére. A Páduai Szent Antal védelmébe ajánlott templomban a plébános nővére fogadott bennünket, néhány névvel is szolgált, akiket érdemes megkeresnünk a faluban, ám nem jártunk sok sikerrel. Idő híján mindössze néhány felvételt sikerült készítenünk a templomról, majd továbbutaztunk. Nem sejthettük, hogy tíz év múltán ezek az archív felvételek milyen értékesek lesznek számunkra.
Gótbetűs múlt.
Idén nyáron ismét rászántunk egy délutánt, és szokásos oituzi látogatásunk után átmentünk a két falut összekötő mezei úton a sváb templomba, ahová éveken át az oituzi csángók is zarándokoltak misére, míg saját templomot nem építettek. Szembetűnő volt a változás. A templom új tetőt és tornyot kapott, eltűnt udvaráról a csángók által hajdan állított Mária-szobor, és az új meszelés alatt megsemmisült a régi, gótbetűs felirat is: „Antonius v. Padua beten für Uns”. A templomból nyoma veszett a „Páduai Szent Antal, könyörögj érettünk!” magyar feliratú oltárterítőnek is, illetve számos más változást is elszenvedett a száztizennégy esztendős épület. Alig nézhettünk szét a templomban, máris megjelent az új pap, akivel tíz évvel korábban nem volt szerencsénk személyesen találkozni. Filmet forgatnánk az itt élő csángó telepesekről – mondtuk neki –, mire nyomban kiigazított: ebben a faluban nem élnek, soha nem is éltek magyar ajkú csángók, csak katolikus románok és svábok. Korábbi tapasztalataink alapján úgy ítéltük, hogy ebben a témában akár le is zárhatjuk a beszélgetést, ezért a svábokra tereltük a szót, hiszen ők is nagyon érdekelnek, ahogy a templomalapítás története is. Erre megmutatta az oltárt, rajta az 1898-as évszámmal, elmondta, hogy milyen mesterek munkáját sikerült megőrizni és restaurálni a kálvária képeiben. Még tájékoztató füzetet is kaptunk a templom és a dobrudzsai római katolikus hitközség történetéről, sőt elszalajtotta a templomszolgát, hogy kérdezze meg Fendrich Terezia nénit, fogadna-e minket. A várakozás hosszú perceiben vakmerő kérdésre ragadtattam magam. Rákérdeztem a lecserélt magyar feliratú oltárterítő sorsára. Nem emlékszik ilyesmire – válaszolta –, majd nyomatékul hozzátette: itt soha nem laktak csángók, bár tudja, mit szeretnénk, mert ő is Rekecsinben született, Bákó megyében. A szülei jól tudtak magyarul, de nem voltak sem magyarok, sem csángók, hanem román katolikusok. Hallgattunk, nem volt, amin vitatkozni. Egy kicsit még nézelődtünk, majd lassan kitessékelt a templomból. Menjünk el a vasárnapi misére, addig is látogassuk meg Fendrich Tereziát, mert vár minket, már bejelentettek! Elindultunk hát a sváb portára. Nem is gondoltuk, hogy véletlen utunkon milyen történetre bukkanunk. Régi idők szép emléke Mardale Fendrich Terezia 82 esztendős özvegyasszony. A családi házon, illetve az ahhoz tartozó gazdasági épületeken ma is látszik, hogy életük során jó gazdaemberek voltak, szorgos munkájukból valódi eredményt, értéket tudtak kovácsolni. Terezia néni egyedül él, a faluban ugyan lakik még néhány sváb leszármazott, de tiszta sváb családot már nem találni. A vegyes házasságok lassan megtörték a hagyományokat, a helyi kultúrával együtt a sváb identitás is eltűnt. „Kogãlniceanu szép volt – meséli Terezia néni. – Érezhetted, amikor itt ünnepeltek a svábok. Szombatonként délben már senki sem volt az udvarokon. Fürdették a lovakat, de már senki sem dolgozott. Az asszonyok már péntek este kiseperték az udvart, hogy minden rendben legyen szombatra. Ünnepeinken, vagy akár egy lagziban is csak mi, svábok lehettünk jelen. Volt sok tehenünk, lovunk, semmit sem kellett vásárolnunk. Így volt nálunk... És segítettük egymást, mivel sok gyerek volt, néhol kilenc is. Nagyon összetartók voltunk. A közösség erősen hallgatott a papra. Ha ő azt mondta, úgy legyen, az úgy is volt. Ezzel meg is voltunk békélve, hiszen saját vallásunkat tartottuk, és ez volt a rend alapja is. A kisgyermekes anyákat például a pap nem engedte be a templomba, hogy ne zavarjanak. Mit tehettek, kint kellett imádkozniuk az udvaron. Olvastak, énekeltek, s ha befejezték, mehettek haza főzni, dolgozni, gyermeket nevelni. Ezt a templomot a svábok építették. Még az alapjait is. És a kapu kilincsére rá is van kovácsolva, hogy melyik esztendőben. De most már egyre kevesebben vagyunk itt németek. Tíz család ha van, vagy talán annyi sem... A templomban már nem a római katolikus szertartás szerint miséznek. Többnyire görög katolikusok járnak oda.”
Menekülés itthonról haza
A második világháború idején Hitler parancsára a svábok jó részét visszatelepítették Németországba. A helyi németek házai, utcái hirtelen elnéptelenedtek, az itt maradókra pedig szomorú idők köszöntöttek. „Minden rokonunk elment, de apám nem akart elmenni anyámmal. Mi kicsik voltunk még, nem menekülhettünk. Anyám nélkül nem is mentem volna. A svábok éjszaka indultak el, mert Hitler azt mondta, mindenki menjen még sötétben a bãlcescui állomásra, hogy senki ne lássa, hova mennek. De hova vitték így őket? Kútba vetni? Aztán reggel elvitte őket a vonat. A marhákat és kutyákat mind szabadon eresztették. Mindenik üvöltött a maga módján. A lovak nyihogtak a gazdáik után... Szörnyű volt. Nem bírtuk nézni... És a kutyák is üvöltöttek szünet nélkül a kerítések tetején, míg végül le nem nyugodtak. Egy-két hét is beletelt, míg elcsendesedtek” – mondja Fendrich Terezia, és csendben elsírja magát. Volt egy papjuk, folytatja később, aki elment Németországba. Két éjszakán át bujkált a templomtoronyban, ott várta egy pokrócon kuporogva a megfelelő szökési lehetőséget. Házvezetőnője vigyázott rá, és értesítette az időpontról, hogy órája se legyen, mert ha az oroszok elkapják, talán meg is ölik. A németek házai, birtokai – ahogy az Magyarországon a dunántúli és délvidéki svábok kitelepítése után is történt – nem álltak sokáig gazdátlanul. Hasonló sorsú emberek költöztek oda, akik ugyanúgy üldözöttek voltak, vagy lakosságcserék nyomán váltak földönfutókká. „Sokan költöztek ide a betelepítésekkel és a lakosságcserével – Bulgáriából, mindenhonnan. Beköltöztek a német házakba, és tönkretették azokat. Ma akár három házat is építhetnek egy régi sváb családi ház helyébe, mert alig van szabad telek. Most makedónok – vagyis arománok – vannak a svábok házaiban. Na, de aztán ők is hoztak ide valamit. Mert ezek mind a hegyekből jöttek, kecskékkel, juhokkal. Itt a románoknak is szemet kellett hunyniuk, hogy ők jogtalanul beköltözhessenek a házainkba. Nagy igazságtalanság volt. Talán azért hozták ide őket, mert légiósként harcoltak Dobrudzsáért. Mentek volna inkább haza! Nem? Most juhtartással foglalkoznak, és gond nélkül élnek belőle. Annyi autójuk van, ahány kell, minden gyermekre jut egy. De ezek a makedónok semmit sem tudtak, amikor megérkeztek. Nem tudták, mi az a gabona, a korpa. A svábok jó gazdák voltak. A pincébe lehordtak két-három szekér homokot, és abban tartották a murkot, petrezselymet a téli hónapokban, egészen húsvétig. Mindig volt friss zöldségük. Jön egy reggel az egyik frissen beköltözött szomszédasszonyunk, s azt kérdezi: »Szomszéd, ezek a németek bolondok voltak? Mert korpát főztünk a disznóknak, s nem eszik meg.« Erre anyám azt mondta: »Még szép, hogy nem eszik meg, hát te sem eszel homokot. Mert az nem korpa, hanem a homok, amiben a zöldséget tarjuk.«”
Széttört világ
Az új telepesekkel nehezen békéltek meg a régebbiek. Az igazi tragédia akkor következett be, amikor a hajdani keletnémet területről hazaküldték a dobrudzsai sváb telepeseket. A csalódott, kisemmizett családok hosszú vándorlásuk végén azt tapasztalhatták, hogy hajdani birtokaik, házaik mind idegenek kezén vannak. „Szekérrel és gyalogosan jöttek vissza Németországból, aztán csak sírtak és sírtak... Akik hazatértek, többnyire nálunk szálltak meg, főleg a rokonoknál. Senki nem kérdezte, miért és hogyan szöktek. Jöttek. Tele volt velük az udvar. Anyám sajnálta őket, mert az sem volt, amit egyenek. Megfejte a teheneket, és tejet adott nekik reggelire. Nővérei, komái, rokonai voltak, és enniük adott... De azóta nagyon kevés német van itt. Tíz család, talán még annyi sem.” Lassan mindent utolér a változás. A németek templomát az elmúlt években úgy átalakították, hogy alig lehet ráismerni. Eltűnt belőle az egyetlen magyar emlék is, a csángók féltett oltárterítője, és vele együtt talán etnikai öntudatuk is. Néhány emléktábla utal csupán a német telepesekre. A temető azonban az emlékezés valódi arcát mutatja, bár a régi sírok karcsú kőoszlopait lassan kőhalmokká morzsolja az idő. A valaha feldúlt és megrongált sváb temető szétszórt sírkődarabjait mára összegyűjtötték és elrendezték, amennyire lehetett. A régi fotókerámiákon megörökített arcmásokat szinte kivétel nélkül megsemmisítették, így soha többé nem lehet összeragasztani ezt a széttört világot. Lassan elhalnak az utolsó öregek is, a házakat, udvarokat új lakók népesítik be. Ha elvész az öregek emlékezete, lassan minden eltűnik nyomukban: hajlékaik, templomuk, közösségük hajdani arca. Terezia néni kedvesen integet kapujából, német szóval kíván jó utat, talán látjuk még jövőre...Színes falutérkép Dobrudzsa nemzetiségi térképe nagyon színes. A terület gyakran cserélt gazdát a történelem során, így a különböző származású telepesek időről időre átformálták választott vagy kényszerűen új hazájukat. A Konstanca közeli Mihail Kogãlniceanu, régi nevén Karamurat valaha tatár falu volt. A 19. század végén besszarábiai svábokat telepítettek ide, akik jól működő gazdaságokat teremtettek. Ennek az időszaknak a tanúja az 1897-1898-ban épített római katolikus templom is. A falu a történelem során tatárok, lipovánok, besszarábiai svábok, moldvai csángók és arománok otthonául szolgált. Mindenkinek maradt itt hírmondója, apró emléke. A németekről – a templomon és a temetőn kívül – már csak néhány idős ember tud mesélni.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kik ülnek a törzsasztalnál? (Vári Attila és Káli Király István Sepsiszentgyörgyön)
Egyre nehezebb működtetni, fenntartani egy erdélyi magyar kiadót, s noha a kiadványok minőségében látszik a fejlődés, és az évente Marosvásárhelyen megtartott nemzetközi könyvvásárt is megrohamozzák kiadók, kereskedők – a forgalom mindinkább csökken, kevesebben vásárolnak, olvasnak könyvet. De ha ez így is van – márpedig így van, mint azt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője részletesen ecsetelte –, akkor is megéri.
S hogy mennyire megéri, az kiderült ugyanakkor, ugyanott: jóllehet, Sebestyén Mihály végül nem jutott el a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó közönségtalálkozójára, Káli Király István és Vári Attila a város – Marosvásárhely – ürügyén „történelmi visszatekintőt megkörnyékező” könyvbemutatója után alighanem mindenki kicsit (vissza)vágyott az egykori székely főváros – ma már inkább Székelyföld határvárosa – Súrlott grádics nevű kisvendéglőjébe, annak törzsasztalához. Már csak azért is, mert becsordul oda a történelem, mert az ott ülőknek véleménye van a körülöttük, a térségben, a világban zajló kisebb és nagyobb eseményekről, azt elmondják, megvitatják, s azért is, mert átélnek, túlélnek mindent az első világháborútól napjainkig. Vári Attila Súrlott grádics című elbeszélésfüzérében hiteles helyszínen, hiteltelen szereplőkkel (hatuk életkora összesen 800 év) hitelessé váló történeteket ír meg – mutatott rá Káli Király István, hangsúlyozva: hiába járta meg a világot Vári Attila, úgyis csak azért tette, hogy végérvényesen marosvásárhelyi legyen. Egyszer boldognak érezte magát, aztán valami megváltozott – és ez egy regény keletkezéstörténete is lehet, Bíbor, avagy Hórusz szeme című kötete születéséről vallott így Káli. S mindezek csak foszlányok abból, ami elhangzott, mert a törzsasztalnál – ezúttal a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasóterem változott azzá másfél óráig – a törzsvendégek mindig ott vannak, sok mindent átélnek, és mindent túlélnek.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négyszázötvenkét RMDSZ-es jelölt a parlamenti választásokon
Kisebbségvédelmi reform az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán
Az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT) csütörtöki ülésén nagyjából véglegesítette a december 9-i parlamenti választásokon megméretkező képviselő- és szenátorjelöltjeinek a névsorát – jelentette be tegnap, Kolozsváron a sajtónak Kelemen Hunor szövetségi elnök a tanácskozást követően. A 452 képviselői és szenátori választókerület közül 407-ben megszavazták a jelölt személyét, a többnyire Kárpátokon kívüli kerületekben október 20-ig véglegesítik a jelöltállítást. Kolozs megyéből a képviselőházba tíz, míg a szenátusba négy RMDSZ-es jelölt igyekszik bejutni. Kelemen Hunor kitért az október 16–18-án Bukarestben megrendezendő, és nagy nemzetközi érdeklődésnek örvendő európai néppárti kongresszus előkészítésére is. Ezen várhatóan elfogadják az RMDSZ által javasolt módosításokat az EPP alapprogramjába. Ezek az európai őshonos nemzeti kisebbségek számára jelentős előrelépést jelenthetnek.
Ördög I. Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Értjük-e egymást?
Amikor a Szabadság 2012. július 24–25-i számaiban megjelent, a szokványosnál talán igen, de a témakör súlyánál semmiképpen sem terjedelmesebb írásomban (Számvetés félidőben. Hogyan lehetünk sikeres nemzet?) kifejtettem az álláspontomat arról, milyen koncepcionális kérdések megválaszolására van szükség a nemzetpolitikában, abban reménykedtem, hogy nem csupán a romániai magyar közösség és annak véleményformálói mondanak majd arról így vagy úgy véleményt, de abban is, hogy a magyarországi hivatalos szereplők sem odázzák el a szükségszerű szembenézést az elmúlt két év fejleményeivel és annak a magyar közösségekre gyakorolt hatásával.
Ha szembenézésként és politikai korrekcióként nem is, de bizonyos értelemben a magyar hivatalos nemzetpolitika tartalmi összefoglalásaként mindenképpen tekinthetünk arra az írásra, amely a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárától jelent meg a Krónika 2012. október 8-i számában (Répás Zsuzsanna: Nemzetpolitika a gyarapodás jegyében), valamivel több, mint két évvel a magyarországi kormányalakítást követően.
Az e témakörben már bevettnek számító gyakorlat szerint mindazonáltal sajnálatosan kevés szó esik a koncepcionális, a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekről és az arra adandó válaszokról, cserében mintegy eláraszt bennünket számos szakmapolitikai vagy annak gondolt kérdés technikai részlete. Mert biztosan érdekes lehet, milyen elhivatottan végzi a honosítási eljárás során a kormányzati apparátus a munkáját – amihez komoly anyagi és személyi többletforrást kapott –, de talán ezért önmagában még nem kellene ünnepelnünk a munkájukat végző kollégákat. Arról, ami valóban meghatározó kérdés, hogy az érzelmi tölteten túl mit jelent az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetősége a magyar közösségek szülőföldön maradására és gyarapodására nézve, vajmi kevés szó esik. Azt pedig egyenesen kikerüli a hivatalos nemzetpolitika, hogy választ adjon arra, számolt-e azzal, hogy – ha csökevényes formában, kizárólag a pártlistákra történő szavazás jogának megadásával – a külhonban élő állampolgárok választójoga milyen következményekkel járhat e közösségekre és a magyarországi–külhoni magyar viszonyra. Mint ahogyan eddig még nem sikerült kellően cizellált választ kapni arra sem, miért is kellett a kulturális nemzet addig a magyar közegben vallott és Európában is általánosan elfogadott koncepcióját felrúgva, 2010-ben meghirdetni a „közjogi nemzetegyesítés” programját, és vajon mit is jelent ez valójában.
Sokszor kifejtettem, de most is megerősítem: a mindenkori magyar kormánynak elvitathatatlan joga, hogy kialakítsa és működtesse a magyar–magyar egyeztetés és a támogatáspolitika rendszerét. Egyetlen kívánalom a pártatlanság és a hatékonyság. Ezért önmagában nem az az érdem, hogy valamely kormányzat ilyen vagy olyan néven működtet valamilyen konstrukciót, hiszen a Bethlen Gábor Alapot sem azért kritizálják megszületése óta folyamatosan, mert nevet váltott Szülőföld Alapról, hanem mert nem működik kellő hatékonysággal és átláthatósággal, nem utolsósorban pedig kirekeszti a konkrét támogatási döntések meghozatalából a külhoni magyarság legitim képviselőit. Mint ahogyan az oktatási-nevelési támogatás körüli turbulenciák és gyakran keserű kritikák oka nem a támogatást lebonyolítók rapid és eléggé homályos érvelésű lecserélése volt, hanem az, hogy késve és a korábbiakhoz képest nehézkesebben jutott el a támogatás összege az érintettekhez.
És ha már a különböző magyar–magyar fórumok üléseinek idejét éljük: bármennyire is szeret hallgatni erről a hivatalos Budapest, 2006. és 2010. között is működött a magyar–magyar egyeztetés sokelemű rendszere, más néven mint ma, de a világ magyar közösségei képviselőinek bevonásával.
De mi lenne, ha egyszer nem merülnénk el a támogatáspolitika tengernyi technikai részletében, az egyes kérdések mikromenedzsmentjében. És nem azt bogoznánk, hogy a Határtalanul! Program egyenes folytatása-e az előző kormányzati ciklusban költségvetési forrásokból gazdálkodó Apáczai Közalapítvány hasonló programjának, vagy valami új felfedezés. Vagy a nyugati magyarság emlékeit összegyűjteni szándékozó projekt vajon azonos-e azzal, amit 2009-ben hirdetett meg az akkori nemzetpolitikai kormányzat? És persze jó lenne azt is feledni, miért tartott attól valaki, hogy egy jó, a magyar közösségek érdekét szolgáló program folytatása, mint például a nemzeti jelentőségű intézmények és programok dolga nem lenne szalonképes csak azért, mert Budapesten egy másik kormány alakult. Mert miközben ilyen kérdéseken elmélkednénk, nem maradna elég idő és energia a valóban meghatározó kérdésekre.
Abban talán nincs vita – és ezt a Krónikában megjelent cikk is alátámasztja –, hogy a külhoni magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzése, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer fejlesztése, támogatása prioritás. Ez például olyan ügy, aminek az eredményessé tételében, a versenyképes tudás megszerzésében minden szereplő gond nélkül képes együttműködni.
Éppen ezért örömmel vettem, hogy a nemzetpolitikai kormányzat az eddigi támogatási formákhoz a maga részéről az óvodai nevelésre irányuló figyelemmel járul hozzá. De itt újra előtüremkedik a koncepció kérdése: ha nem versenyképes a magyar nyelven szerzett tudás, akkor reálisan várható-e, hogy arányában növekszik majd a magyar nyelvű oktatást választók száma? Nem lenne-e időszerű, hogy szakmai kutatások eredményeképpen ne csak jelszavakban értesülhessünk az egységes oktatási tér kialakításáról, de láthassuk is végre annak kereteit? Népszerű lehet iskolát, egyetemet alapítani, de tudjuk, hogy lesz elegendő iskolás gyermek, érettségizett, az egyetem kapuit átlépni képes hallgató vagy csak a presztízskérdések számítanak?
Gyakran szeretnek megfeledkezni arról a nemzetpolitikával hivatalból foglalkozók, hogy a magyar közösségek jövőjének és a magyar–magyar viszonynak az alakulása nem függetleníthető a külső körülményektől, elsősorban a szomszédos államoktól, azok többségi nemzeteitől. Lehet másképp gondolni, de attól még nem lesz sikeres az a nemzetpolitika, amelyik nem a térségbeli kooperációt tekinti alapvető céljának. Az együttműködés képessége hozzátartozik a tekintélyes és megbecsült Magyarország alapértékeihez. Ahhoz a Magyarországéhoz, amelynek sikerét a külhoni magyar közösségekben is fontosnak tartják. Valóban, bizalom nélkül nem csak az államközi kapcsolatokban, de a magyar–magyar viszonyban sincs előrelépés.
Amíg a pártpolitikai logika szorításából nem sikerül kiszabadítani a nemzetpolitikát, addig lehetnek ugyan egyes projektek sikeresek, de nem lehet az egyes ciklusok eredményeit összegző és ötvöző szakpolitikákat megvalósítani.
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar kormány és a külhoni magyar közösségek közötti bizalomnak a pártpolitika-mentességre, a kölcsönös felelősségvállalásra és a közösségek autonómiájának tiszteletben tartására kell épülnie. És ezen a téren még bőven van tennivalója Budapestnek.
Ezeket a gondolataimat, a szokásnak megfelelően, először a szóban forgó írásnak helyet adó kolozsvári napilapnak küldtem el, de mivel szerkesztősége a közléssel kapcsolatos megkeresésre nem válaszolt, ezért – és a téma aktualitására való figyelem okán – fordultam a Szabadsághoz.
Gémesi Ferenc,
a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának
volt kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára
Szabadság (Kolozsvár)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Sánta Imre: „Ha más nem lép, megteszem én”
„A buzăui bíróság ítéletével kezdődött a történet. A sajtóból értesültem arról, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról döntöttek. Tehetetlen dühöt éreztem, amiért egy ilyen nyilvánvaló igazságtalanság történik, egyrészt az egyházzal, másrészt az egész erdélyi magyar közösséggel. Akkor úgy éreztem, nem tudok tenni semmit ellene. Másnap reggel azonban már úgy ébredtem, hogy mégis van lehetőségem, mindenkinek adott, hogy kinyilvánítsa a nemtetszését, tiltakozzon.” – Beszélgetés a Mikó-ügyben tüntető Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztorral.
– Miként fogalmazódott meg Önben a gondolat, hogy civil tiltakozásra van szükség a Mikó-ügyben, és mi vitte arra, hogy kiálljon a kollégium elé?
– A buzăui bíróság ítéletével kezdődött a történet. A sajtóból értesültem arról, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról döntöttek. Tehetetlen dühöt éreztem, amiért egy ilyen nyilvánvaló igazságtalanság történik, egyrészt az egyházzal, másrészt az egész erdélyi magyar közösséggel. Akkor úgy éreztem, nem tudok tenni semmit ellene. Másnap reggel azonban már úgy ébredtem, hogy mégis van lehetőségem, mindenkinek adott, hogy kinyilvánítsa a nemtetszését, tiltakozzon.
Ekkor jött az ötlet, hogy ha más nem teszi meg, akkor megteszem én. Közben teltek a napok, és különböző szervezetek részéről tiltakozások, nyilatkozatok, szolidaritásvállalások jelentek meg az elítéltekkel, de azt láttam, hogy nincs konkrét lépés. Akkor döntöttem el: ha más nem lép, akkor én megteszem. Naponta két órát strázsát állok a Székely Mikó bejárata előtt. Így kezdődött el július 6-án az 57 napig tartó tüntetés, amelyet néhány napig egyedül folytattam, majd fokozatosan csatlakoztak hozzám.
– A tüntetés elején bízott abban, hogy mások is az ügy mellé állnak?
– Nem mozgósítottam. Nem hívtam, nem kértem senkit arra, hogy mellém álljon, viszont bíztam benne, hogy felfigyelnek a kezdeményezésemre. Ahogy abban is, hogy azok, akik hozzám hasonlóan úgy érzik, valamilyen módon tiltakozniuk kell az igazságtalanság ellen, odaállnak majd mellém. És nem csalódtam. Nem fogalmaztam meg célként, hogy tömegmozgalommá nője ki magát a tüntetés, egyszerű figyelemfelkeltő akciónak szántam.
Azt akartam, hogy vegyék észre, mi történik körülöttünk, mi történik velünk, hogy a napi gondjaink közepette is odafigyeljenek a közéletre. Szerettem volna érzékennyé tenni elsősorban a szentgyörgyieket, de az egész erdélyi magyarságot is az iránt, ami megtörtént a Székely Mikó Kollégiummal, és az iránt, ami velünk, erdélyi magyarokkal történik általában. Egyértelmű, hogy itt nemcsak a Mikóról van szó, ez az ügy túlmutat önmagán.
– Volt arra példa, hogy megpróbálták kisajátítani a kezdeményezését?
– Amikor elkezdtem a tiltakozást, nem gondoltam tovább, hogy mi nőhet ki belőle. Csupán azzal a szándékkal álltam ott, hogy tiltakozzak az ellen, ami történik, lelkiismereti indíttatásból történt. Ahogy teltek a napok, rá kellett döbbennem, hogy vannak olyan politikai pártok, szervezetek – ez a politikának a természete –, amelyek valamilyen módon megpróbálják ebbe a vitorlába is befogni a számukra kedvező szelet.
Mindig igyekeztem ennek elébe menni, ahogy láttam, hogy ilyen törekvés jelentkezett, mindenkit arra kértem: tegyük félre, hogy milyen párthoz tartozunk, milyen ideológiát vallunk, és összpontosítsunk a Székely Mikó Kollégium ügyére. Úgy érzem, sikerült elébe mennem annak, hogy bármi ráépüljön a kezdeményezésemre. A próbálkozók vagy megértették, vagy pedig kényszeredetten ugyan, de elfogadták a kérésemet. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy ne hangozzon el egyetlen szónoklat vagy beszéd sem, csak az Ige és az imádság.
– Hogyan teltek a tüntetés órái, mennyire volt nehéz kiállni az iskola elé naponta, két hónapon keresztül?
– Nem volt könnyű. Rettenetesen meleg volt a nyáron, és a délutáni órákban még visszasütött a nap az iskola épületére. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy az ájulás kerülget. Amúgy sem vagyok nagydarab, de a két hónap alatt jó néhány kilót leadtam. Mások is kérdezték, hogyan bírom. Ilyen alkalmakkor mindig azt gondoltam, hogy az én nagyapám elment a háborúba, amikor hívták, hogy megvédje a hazáját, a szülőföldjét. Ha ő ezt meg tudta tenni, akkor az unoka is megtehet legalább annyit, hogy naponta két órát áll a napon, és tiltakozik az igazságtalanság ellen.
Nagyapám sem vitt esőernyőt, napernyőt a háborúba, ráadásul az életét tette kockára, úgyhogy ezt a két órát nekem is naponta ki kellett állnom. Ez a gondolat erősített, az igazság tudata és a hitem, mert Isten segítsége nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Erőt adott azoknak a támogatása, akik naponta megjelentek körülöttem. Az 57 nap alatt a Mikó előtti járda egy civil fórummá alakult, ahol naponta két órán keresztül a velem tiltakozók megbeszélték a mindennapokat és a közéleti eseményeket.
– Legutóbb arra kérte az erdélyi magyar közösséget, vonjon élőláncot a Mikó köré: kérésére több százan válaszoltak. Van-e eredménye a tiltakozásoknak?
– Az élőlánc alkalmával sokkal többen jelentek meg, mint az 57 nap során. Ehhez hozzájárult a szeptember elsején szervezett Igazság Napja is, hiszen a szervezők erőteljes kampányt folytattak, hogy érzékennyé tegyék a közvéleményt a téma iránt. Nem fogalmaztam meg célként, de az 57 napos tüntetés és az Igazság Napja révén mégis elértük, hogy az emberek kezdtek rádöbbeni arra: ki kell állniuk saját magukért, a saját és a közösség érdekeiért. Véget kell vetni annak a mély álomnak, amelybe lassan belemerült az erdélyi magyarság.
Az elmúlt évtizedekben egy tudatos altatás zajlott a politikum részéről. Szavakban nem fogalmazták meg, de az volt az üzenet, hogy mindenki maradjon nyugodtan otthon, mi majd a városházán, a megyeházán, a parlamentben vagy éppen Brüsszelben megoldjuk helyettetek a gondjaitokat. Az emberek most már kezdtek ráébredni arra, ez nem teljesen így van, és ha történtek is előrelépések, a mi gondjainkat nem oldja meg senki helyettünk. Kipattant egy olyan szikra, amely bízom benne, hogy fellobban, és az erdélyi magyarok rájönnek: ki kell állniuk a jogaikért. Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Kétnyelvűség a felsőoktatásban
Ez volt a címe annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyre a Pro Európa Liga szervezésében tegnap került sor a Continental Szálló Tonitza termében. Meghívott előadó dr. Salat Levente, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára volt, aki a vitafórumon átfogó előadást tartott arról, hogy a világ különböző egyetemein hogyan valósul meg a két- vagy többnyelvűség, európai, észak- és dél-amerikai, indiai és kínai példákat bemutatva.
A rendezvényen jelen voltak a marosvásárhelyi egyetemek képviselői, a politikum, illetve az önkormányzat részéről Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke és Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója vett részt. A kerekasztal-beszélgetésen a marosvásárhelyi orvosi egyetem jelenéről, jövőjéről is beszélt Buicu Florin szenátusi kancellár, illetve Ádám Valérián a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület képviseletében.
A tanácskozás végén Smaranda Enache, a PEL társelnöke a Népújság kérdésére elmondta:
– Azt hiszem, hogy nagy jelentősége van ennek a kerekasztalnak. Nyilvánvalóan még nagyobb jelentősége lehetne, ha eljönnének azok a politikai személyiségek is, akiktől függ, és akik sokszor befolyásolják a kétnyelvűség sorsát városunkban, térségünkben és az egyetemi szférában is. Ezt azért mondom, mert sajnálatos módon Marosvásárhely volt az a város, ahol összecsapások voltak azért, mert egy líceum vissza szerette volna kapni a magyar nyelvű jellegét, és megbuktattunk egy kormányt, nem mi, hanem azok, akik orvosi egyetem kérdését nem tudták megfelelő módon adminisztrálni. Ez a mai modern világban eléggé rendhagyó, mert mindenütt a világban az egyetemek arra törekednek, hogy minél több diákot, minél több előadót tudjanak megnyerni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a nyelvi specifikumot is próbálják tiszteletben tartani.
Kolozsvárról egy olyan egyetemi személyiséget hívtunk meg, aki évek óta foglalkozik a világ kisebbségi egyetemeinek struktúrájával, profiljával, és meghívtunk olyan egyetemi vezetőket, politikusokat, a civil társadalom olyan személyiségeit, akiknek beleszólása lehet a mostani helyzetbe.
Tíz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ez a kérdés sokkal gyorsabban megoldódik, hogy lesz párbeszéd, hogy megszületnek azok a megoldások, amelyek a kommunista diktatúra hagyományait felszámolják. Ez még mindig nem történik meg, úgyhogy türelmesen kell tovább dolgozni, bár az ember sokszor úgy érzi, fölösleges. De az ilyen kerekasztal is felmutatja, hogy vannak olyan közösségi kérdések, olyan intellektuális kérdések, amelyeket nem oldottunk meg, azért sem, mert elfogadtuk ezekben a kérdésekben a politikum szerepét. Igazi egyetemi autonómia nem jött létre, mert olyan mentalitású emberek vezetik még az egyetemeinket, akik nagyon kötődnek a vertikális diktatúrához hasonló gondolkodásmódhoz, és akik még nem szabadultak fel, nem jöttek rá, hogy egy szabad világban élnek, és hogy egy globális világban olyan embereket kell nekünk itt felkészítenünk, anyanyelven is, akik a világon bárhol megállják a helyüket.
– Ezeken a tanácskozásokon többnyire azok vesznek részt, akik egyetértenek ezekkel az elvekkel, viszont azok a politikusok vagy közéleti személyiségek, akik hatással lehetnének a dolgokra, általában hiányoznak.
– Szinte restellem, hogy sokszor úgy van, hogy elküldjük a meghívókat olyan személyiségeknek, akik az adott témában nyilatkoztak, döntöttek, és valahogy bebetonozták a témát a rossz ötleteikkel, és nincs szerencsénk őket itt látni. Nagyon sokszor úgy történik, hogy ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken olyan emberek vesznek részt, akik a változást, a jövőt szeretnék elfogadtatni közösségükben. És nem igazán tudunk hatni a törvényhozókra. Csak azt említeném meg, hogy a mostani megyei tanácselnök volt az, aki a parlamentben egy olyan beszédet tartott az orvosi magyar fakultásának létrehozásáról, amely részben hozzájárult ahhoz, hogy az Ungureanu-kormány megbukjon. Szerettem volna itt látni Salat Leventével dialógusban, és próbálta volna meggyőzni Salat Leventét, hogy miért kell Románia kivétel legyen. Miért nem követhetjük mi is a modern világ gondolkodását? Ezek az emberek vigyáznak arra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, és általában nagyon foglaltak, amikor ilyen rendezvényre kerül sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Csíky Boldizsár – 75
Az Erkel Ferenc-díjas marosvásárhelyi zeneszerző a napokban töltötte 75. életévét. A város művészeti és közéletének kiemelkedő személyiségét nagyon sokan köszöntötték születésnapja alkalmából. A helyi filharmónia, amelynek a 90-es években igazgatója, majd hosszabb ideig zenei tanácsosa volt, október 5-i ünnepi koncertjén tette emlékezetessé az eseményt úgy is, hogy ősbemutatóként tűzte műsorára Csíky Boldizsár Erdélyi rapszódia című szerzeményét. Olvasóink jókívánságait továbbítva, elsősorban erről az új műről kérdezgettük az ünnepeltet.
– Régóta érlelődött benned ez a kompozíció, vagy hirtelen elhatározás szülte ezt a nagylélegzetű alkotást?
– Az Erdélyi rapszódiát a filharmónia felkérésére írtam. Vasile Cazan kolléga mintegy fél éve kért tőlem egy új darabot erre az eseményre. Aztán, ahogy lenni szokott, az ember halogatja. Júniusban nekifogtam, nem nagyon ment, majd a nagy meleg miatt esett nehezemre, aztán mindegyre jött valami, ami jó indok volt az újabb halogatásra. Végül mégis észbe kaptam, augusztus elsején leültem, és egy hónap alatt elkészültem vele. Kemény munka volt, mert már nem volt időm vázlatozni, egyenesen partitúrába kellett írni.
– Nagyzenekarra…
– Igen, aztán az izgat, hogy valamit leírsz, és megtörténhet, hogy az illető klarinétos vagy bőgős mosolyog rajta, mert esetleg nem lehet úgy lejátszani.
– Beszéljünk kissé részletesebben a műről. Kezdjük a címmel, műfajjal. A magyar zeneirodalomban született még Erdélyi rapszódia?
– Lehetnek még ilyen művek, de nem tudom. A barátaimtól, kollégáimtól kitelik, hogy ilyen darabokat írjanak. Orbán Gyuri vagy Selmeczi például írhatott ilyesmit, de nincs más hasonló szerzeményről tudomásom. Az elnevezés műfaji motivációt is jelez. A kötött formák engem egy kicsit inspirálnak is. Ha megvan az, hogy formailag most ez meg ez kell következzék, a gondolatritmus kérdése nem tevődik fel olyan élesen. Egyébként akár kötött, akár nem, a zenei ideák egymásutánja teljesen egyedi, a stiláris sajátosságokon, a konkrét kifejezőeszközökön kívül erről ismerhetsz rá a szerzőre, mondjuk Mozartra vagy Händelre, hogy csak egypárat említsek a legnagyobbak közül. Rapszódiának különben sokféle darabot neveznek. Brahms például rapszódiának tekint nagyon kötött formájú műveket. Liszt olyan darabokat nevez rapszódiának, amelyekben megpróbál összefűzni és logikus sorrendbe állítani különféle, általa népinek tudott dallamokat. Rahmanyinov egy Paganini-témára írt egytételes versenyművére mondja, hogy rapszódia. Ami azt jelenti, hogy egy kicsit szabadabban kezeli a zenei anyagot, nem ragaszkodik annyira a műfaji előírásokhoz. Végső soron a tartalom és a forma kölcsönösen befolyásolja egymást.
– Kissé elméleti problémákba kezdünk mélyedni. Közelítsünk másképp a művedhez. Én, ha azt hallom, hogy rapszódia, mindenekelőtt hangulatra, érzelmekre gondolok. Nyilván a hangulat is lehet többféle, elégikus például, vagy romantikusan felfokozott. A mai kor, amiben élünk, különös, elidegenedett világ. A rapszódia nem korábbi korsza-kok műfaja?
– Lehet, hogy így van, bár ez a dolog sem feltétlenül korhoz kötött. Akkor, amikor a nagy klasszikusok vagy a nagy barokk szerzők komponáltak, mindenki azt vette ki a zenei eszköztárból, amit akart. Mindenki tudta, hogy milyen egy hármashangzat vagy milyen egy moduláció. Ezek a fogalmak mindenkinek közösen álltak rendelkezésére. Neefe, Beethoven tanára is pontosan úgy tudta mindezt, mint Beethoven. Mindannyian ugyanabból az anyagból, eszköztárból dolgozhattak, csak egyik így, másik meg úgy. Ez a gyakorlat azonban a XX. század elejétől, közepétől megszűnt. A kor behatárolásában azért van ez a bizonytalanság, mert volt akinél (például Rahmanyinovnál) nem szűnt meg soha. De mellette ott dübörgött Sztravinszkij, Bartók, Hindemith, az egész nagy generáció, és minden szerzőnek ki kellett alakítania a saját eszköztárát ahhoz, hogy egyéni hangot tudjon megütni. Ez külön nehézség, és nagyon nagy feladat. Nekem ’68-ban mutatták be az első nagyobb kompozíciómat, amit a kritika érdemesnek tartott arra, hogy foglalkozzon vele, és ezelőtt mintegy tizenöt évvel éreztem úgy, hogy van valamilyen stílusom, amiről rám lehet ismerni. Ez egy koncert során történt meg. Itt volt a Magyar Rádió kórusa Strausz Kálmán vezetésével, a Vártemplomban léptek fel, és kértek tőlem két darabot. Szokatlan módon Zrínyi Miklós szövegére írtam egyet. Az idő és hírnév nagyszerű vers. A másik egy Balassi Bálint-ének volt, A fülemüle. Amikor írtam, akkor is éreztem, hogy az eszközök jönnek, nem kell kínlódnom azzal, hogy megfogalmazzak egy harmóniát vagy egy ellenpontos szerkezetet. Amikor pedig hallgattam azt a vásárhelyi bemutatót, akkor éreztem, hogy valami történt. Azóta elég hosszú idő telt el. A nagy zsenik, akik közül már említettem néhányat, azonnal rátalálnak a saját hangjukra, a kisebb szerzők nehezebben szülik azt meg.
– A saját hang a szerző fontos erénye. De még vannak dolgok, amik sokat jelenthetnek számára. Az új művednek már a címében is jelezted az erdélyi jelleget. Ez is olyan sajátosság, amihez ragaszkodsz.
– Bartók nagyszerűen megfogalmazta, hogy létezik egy zenei anyanyelv, amely beleivódik a zeneszerzőbe, és azon a nyelven komponál. Ez nem vitézkötéses, bokacsattogtató, mindenáron magyar motívumokkal teletűzdelt valami. A műnek a szellemében kell hordoznia létrehozója magyarságát. Semmiféle utalás nincs arra, hogy a nagy Bartók-kompozíciók népdalidézeteket tartalmaznának, és mégis benne van azoknak a szelleme. Ha nagyon össze tudsz fonódni a saját zenei anyanyelveddel, a népdalkultúrával, az általa felkínált gazdagsággal, utána bármely műfajban úgy tudsz írni műzenét, hogy a háttérben ott van a népdalkincs is, és érezni lehet rajta, hogy az magyar zene. Ha ezt demonstratív módon, szájbarágósan csinálod, zenei demagógia lesz belőle, amivel nem sokra mész. A huszadik század elején még nem volt ezzel baj, hiszen akkor született az új irányulás, az eredeti népi dallamok felé fordulás, viszont a legnagyobb magyar zeneszerzők eljutottak egy olyan szintig, ahogy Bartók mondja, a harmadik fokozatig, amelyen már nincs erre szükség, az említett szellemet direkt utalások nélkül is sugározza a kompozíció. Nekem kevés olyan darabom van, amiben ez a szellem nincs meg, amikor hiányzik, az szándékos dolog. Ilyen például a Hölderlin- dalciklus.
– Egyetlen kérdés még az Erdélyi rapszódiáról: a vásárhelyi ősbemutatón úgy szólalt meg, ahogy írásakor önmagadban elképzelted?
– Én csak a magam receptjét tudom ezzel kapcsolatosan mondani, nem tudom, más hogy van ezzel. Elég nehezen írom a darabokat, nem olyan virtuóz gyorsasággal, mint pédául Orbán György, volt tanítványom, aki roppant mennyiségű jó művet ír. A szerzemény megszólaltatását illetően három változatot ismerek, előrebocsátva, hogy a szerző ideális dolgokat hall, amikor a darabját írja. Tizennyolc első hegedű, tíz cselló hangja csendül meg benne, a legfinomabb pianissimo meg hasonló különlegességek keringenek az agyában. A fantáziájában minden a legnagyszerűbb. A valóságban az egyik eset az, amikor rosszul értelmezik és rosszul játsszák le a művet, és akkor nagyon kínos érzésed van, szégyelled magad a közönség és önmagad előtt is. Másik változat: olyan nagyszerűen adják elő, hogy az az érzésed, az előadás jobb, mint a mű. Ez is előfordult velem. A harmadik eset az, amikor rájössz arra, hogy valamit rosszul írtál le, nem úgy szólalt meg, hogy elképzelted. Félrevezetted magad a papíron vagy a fantáziádban. Az elhangzó hangkombináció nem olyan, amilyenre számítottál. Ez még rosszab, mert nem tudod visszaigazolni önmagadnak, hogy jó, amit leírtál. Ilyen is volt a gyakorlatomban. Itt most Costin karmester nagyon megtanulta a partitúrát, presztízskérdést csinált abból, hogy nagyon jól ismerje. Bizonyos technikai részletecskéket jobban is le lehetett volna írni, három-négy helyen éreztem úgy, hogy kisebb problémák adódtak. Ha nem egy hónap alatt írom meg, hanem ésszerűbben álltam volna hozzá, és több időt hagyok magamnak, akkor lehet, hogy ezeket észreveszem. Viszont mondhatom, hogy ami le volt írva, azt nagyon jól megcsinálták. Nem volt olyan, hogy valaki elrontotta vagy közömbösen játszta volna. Pláne a karmesterről csak dicsérő szavakat tudok mondani.
– Lezajlott az ősbemutató. Most lazítás, pihenés következik? Vagy újabb feladatok várnak? Látom, kéznél van a három Hölderlin-lied partitúrája.
– Ez egy régebbi mű. Viszont egy nagyobb darab megírása után, ilyen felfokozott állapotban az embernek könnyebben jönnek a gondolatai. Így aztán megint írok valamit, pedig nem is kérte senki. Persze kisebb formációra, nem ilyen nagy zenekarra, mint a rapszódia esetében. Így volt akkor is, amikor a székesfehérvári zenekar mutatta be egyik művemet, a Concertatiót. Azt a 70. születésnapomra írtam, és az az Ilarion Ionescu-Galati karmester vezényelte, aki szintén 75 éves, és ezen a héten dirigálta a marosvásárhelyi szimfonikusok koncertjét. Utána rögtön, bár senki nem kérte, megírtam a Gulágot.
– Szóval arra is jók az ilyen kerek évfordulók, hogy az alkotóember meglepje magát valamilyen fontos új művel. Sokan hüledeztek, amikor azt hallották, hogy a 75. életévedet töltöd. Te magad érzed ezt a kort?
– Ha azt kérdezed, hogy fáj-e a derekam, akkor azt mondom, igen. Ha az jut eszembe, hogy régebb, boldogult ifjúkoromban elmentem egy hegyi halászatra, és csak úgy szökdöstem a sziklákon, most meg alig tudom felvonszolni magam az Ilva felső folyásánál levő sziklákig, akkor szintén azt kell mondanom, hogy érzem az idő múlását. És van még valami. Annak idején nem telt ilyen gyorsan az idő, mint manapság. Most, amikor igazán nem kéne, rettenetes gyorsan telik. A ’89-es fordulat óta, mióta annyi mindent átéltünk, és annyi minden történt velünk, villámgyorsan elrepültek az évek. Lehet, hogy azért, mert azóta aktívabb életet tudtunk élni.
– És azóta úgy is intézted, hogy mindig sok dolgod legyen. Számos területen igyekszel tenni valamit. A zeneszerzés mellett ott van az egyetemi oktatás, a Kemény Zsigmond Társaság irányítása, a Bernády Alapítvány kuratóriumi megbízatásai, a Pro Európa Liga, és még sorolhatnék néhány egész embert igénylő elfoglaltságot.
– Amikor annak idején kértem a nyugdíjaztatásomat a filharmóniától, azt hittem, hogy időmilliomos leszek. Vacakolok a kertben, írok, amikor és amihez kedvem van. Egy frászt! Folyton adódik valami. Talán ez az állandó aktivitás gyorsította fel az életem. De az is lehet, hogy ez egyszerűen egy biológiai folyamat, tőlünk függetlenül megváltozik az időérzékelésünk.
– Mikor lesz a következő zeneszerzői jelentkezésed? Nem véletlen, hogy előttünk vannak a Hölderlin-dalaid.
– Jó három évtizede születtek. Novemberben Budapesten a Művészetek Palotájában városunk szülötte, az egyre jobb teljesítményt nyújtó Borsos Edith fogja énekelni. A mű bemutatója nagyon rég volt, Pászthy Júlia vállalta az elődását és az akkori kamarazenekar, aminek én annak idején a Camerata Transsilvanica nevet adtam. Az "elvtársak" rettenetesen fel voltak háborodva emiatt, és rögtön törölték is az elnevezést. Na, ezt adja elő Edith. Nehéz falat ez egy szoprán énekesnőnek, a Kolozsvári Magyar Opera zenekara fogja kísérni a Müpában.
– És az újonnan született mű, amit említettél?
– Úgy néz ki, hogy egy vonósnégyes kompozíció lesz. Benne vagyok a svungban, de amíg nincs kész, nem szeretnék többet mondani róla. Ez olyan halászbabona-féle jó szokás.
– Azt kívánom, hogy ez a lendület minél tovább tartson, és minél tovább érezd, hogy sok időre van szükséged, hiszen rengeteg a mondanivalód.
– Remélem, hogy futja majd még bőven a fantáziából is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Borbély: Félreállítják Szász Jenőt
„Azért hozták létre a Nemzetstratégiai Intézetet, hogy félreállítsák Szász Jenőt. Ez egyértelmű, hiszen Orbán Viktor még azelőtt megnevezte mint igazgató, mielőtt körülhatárolták volna az intézet feladatkörét” – nyilatkozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Ismertette: annak ellenére, hogy a magyar fővárosban a Máért ülésén „mint a romániai magyarok legitim képviselői” tárgyaltak, mégis a sajtóból értesültek a hírről. Borbély úgy véli: a Nemzetstratégiai Intézet csupán egy eszköz a Fidesz kezében, „Szász Jenőt félreállították, így nem fog politikai szerepet vállalni, Tőkés László és pártja pedig megpróbálják átvenni az MPP irányítását” – nyilatkozta. Toró T. Tibor kijelentése kapcsán, miszerint az EMNP attól függően dönt a jelöltállításról, hogy mi lesz az MPP-kongresszus kimenetele, kijelentette: „Felháborító, hogy folyton azt hangoztatják, mennyire fontos a választás szabadsága, aztán ha dönteni kell, azonnal Budapestre futnak.” Megjegyezte: az RMDSZ 23 éve hitelesen képviseli a romániai magyarság érdekeit a román parlamentben, soha nem függött egy anyaországi párttól sem, és nem hagyja, hogy beleszóljanak a döntéshozatalba. „A nemzeti érdek azt kívánja, hogy ne aprózzuk fel a szavazatainkat, remélem, ezt az anyaországi vezetők is belátják” – mondta Borbély László. Ismertette azt is: javasolták, hogy a határon túli támogatásokat az ott élő közösségek javaslatai alapján osszák szét, és reméli, annak ellenére, hogy a döntés Budapesten születik, figyelembe veszik az erdélyi magyarság e kérését. „Mindig jó viszonyra törekedtünk a mindenkori magyar kormánnyal, és soha nem szüntettük meg a párbeszédet a Fidesszel, még akkor sem, amikor olyan partizánakciókat szerveztek, mint amilyen a Kövér Lászlóé vagy Németh Zsolté volt az önkormányzati választások előtti kampányban” – jegyezte meg Borbély László.

Haszontalan könyv, haszontalan sorozat? (Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét sem a Communitas Alapítvány, sem Kovászna megye nem támogatja)
Előttem egy könyv, világoskék csík szeli át fedőlapját, benne a cím: Kőrösi Csoma Sándor – Kultúrák keresztútján. S felette Gy. Szabó Béla ismert grafikája, a nagy magyar, a nagy utazó arca, profilképe ott fent, valahol a Himalája bércei közé beékelve. Jellegzetes cím, tipikus címlapkép.
Kultúrák keresztútján élünk, Kelet és Nyugat kultúrája keresztútján. Itt, ahol e sorokat írom, néhány tíz méterre tőlem kezdenek felszökni a hegyek, láncolatokban, egymás fölé gyűrűzőn, mind fennebb és fennebb, fel, majdnem az égig. Itt a nyugati kereszténység, a nyugati kultúra határa, s kezdődik – ha ortodoxiában gondolkozunk – Kelet. És ott, ama Himalája magas völgyeiben, ahol Kőrösi Csoma Sándor – a nagy előd – alkotott, ott is keresztút volt, kultúrák keresztútja. Ő volt az első, aki a szanszkrit eredetiben elveszett buddhista szentiratokat nyugati emberként olvasta, olvashatta, s az emberi kultúrának, hitéletnek, erkölcsfilozófiának azokat a rendkívül értékes darabjait a világ számára közkinccsé tette. És közkinccsé Tibet nyelvét, addig ismeretlen kultúráját, filozófiáját, tradicionális ismereteinek halmazát. Ott fent, a világ tetején, ott fent, az idő kapujában. A könyv, melyet magam előtt tartok, egy sorozat 18. kötete. Úristen, mi minden van ama 18 kötet mögött. És mi minden bennük!
Elsősorban ennek a 18 kötetnek köszönhető, hogy máig él a nagy előd, a legnagyobb székely, a nagy nyelvész, és a világon nincs nyelvész – ez nem túlzás, hiszen nem olyan látványos szakterület ez –, aki élőbb lenne őnála. Pár éve, ennek a sorozatnak talán a 15. kötetében cikket közöltünk Marczell Pétertől, minden idők egyik leglelkiismeretesebb, legalázatosabb Csoma-kutatójától – sok más, a Csoma-kutatás szempontjából mérföldkőnek tekinthető írása mellett, melyben hírt ad arról, hogy Londonban az egyik világlapban terjedelmes cikk jelent meg szülöttünkről, amelybe „úgymond” egy sor hiba csúszott, ez, ez és ez…. S helyreigazításuk után felteszi Marczell a kérdést, hogy akkor miért is érdemes róla szólni? Azért, mert nagy elődünkről úgy ír a kortárs angol szerző, mint egy szentről, mint egy csodáról, fent látja valahol a tudomány és az emberi nagyság zenitjén, fent, fent a magasban most, a 2000-es években.
Fent látja hát a világ ma is a mi Sándorunkat, nem feledkezett meg róla. S hogy mi is a magasban  láthatjuk, az említett sorozat sokat tett érte. Huszonhárom éve tartjuk évi rendszerességgel a konferenciákat, melyekre összegyűl a tudományos világ e témakör kutatásában érintett tudós társadalma, előadások százai hangzanak, hangzottak el nemcsak Csomáról, de a tudományos műhelyeinkről, a magyar nyelvről, a Kelet-kutatásról, Kelet rejtelmeiről, az Útról, melyen Stein Aurelek és Barátosi Balogh Benedekek, Szentkatolnai Bálint Gáborok jártak, kutattak és „építettek” a magyar identitástudat és népek identitástudata állapotáról, arról, hogy mint lát bennünket a világ. A már idézett Marczell Péter mondta egy alkalommal, amikor genfi otthonában a Csoma-kutatás jelenlegi helyzetéről beszélgettünk: ha ti nem jelentetnétek meg évi rendszerességgel ezeket a köteteket, melyek biztos hátteret jelentettek, s értelmet adtak a munkámnak, én sem szenteltem volna életem húsz esztendejét arra, hogy őt kutassam, hogy megpróbáljam felfedni élete, tevékenysége fehér foltjait.
És nemcsak Csomát állítják elénk ezek a kötetek. Hadd idézzük csak ama legújabbat, a Kertesztutat. A 420 oldalas vaskos könyv négy tömbbe sorolja az írásokat. Csak a tömbcímek: Kőrösi Csoma Sándor nyomában (hét írás, köztük a Csoma egykori zanglai munkahelyének konzerválásán dolgozók ismertetői), Megszólaló múlt (öt írás, köztük Szergej Botalovnak, a cseljabinszki régészprofesszornak, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, osztályvezető professzorának írása az Urálban kiásott, illetve ásatások tárgyát képező magyar temetőről és annak csodálatos leletkincseiről), Találkozások (tizenkét írás, köztük Bárdi Lászlóé Ujguriáról, Csoma végcéljáról, Aradi Éva, Nagy Mari meg Vidák István az indiai, Kacs-félszigeti hunokról), és a negyedik tömb: A magunk keresése hét írással, melyekben többek között „visszaszállhatunk” a múltba, László Gyula nagy régészünk kutatásai felidézéséhez, a csángók mindmáig legnagyobb költőjéhez, Lakatos Demeterhez. Összesen 32 tudós szerző, régészek, sztyeppekutatók, turkológusok, sinológusok, rovásírás-kutatók, mongolisták, tibetológusok, ősvalláskutatók, néprajzosok írásai… Harminckét, magunkat és találkozásainkat kereső tanulmány a kultúrák keresztútjáról. A sorozatban gondolkozva: jó ötszáz – vagy még annál is több – munka, mely élteti, ébren tartja Kőrösi Csoma Sándor emlékét, s melynek szerzői, ha cserélődnek is, de évi rendszerességgel ide zarándokolnak Kovásznára. Ebben a tizennyolcadik kötetben tibeti zarándok is megszólal Csoegyal Tenzin személyében, az első, aki „viszonozta”, amit nagy elődünk az ő népéért tett. És jöttek az évtizedek során Montrealtól Ulánbátorig, Párizstól Budapestig és Kolozsvárig és Cseljabinszkig mindenfelől. Jöttek többnyire saját költségükön, hogy megoszthassák velünk, a magyar kultúrával tudásukat, kutatásaik eredményét. Ennek a sorozatnak még egyetlen kötetét sem támogatta a Communitas Alapítvány, mely a romániai magyar kultúra legfőbb támogatója, úgymond: éltetője. Feltehetőleg azért, mert haszontalan könyvnek, haszontalan sorozatnak tartja. Nincs szükség rá! És erre, a nagy tudósunk halála 170. évfordulóján megjelenő kötetre a megyei támogatásrendszerből sem jutott pénz. Így ama Keresztút 32 írása úgy jelent meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület mindmáig nem tudta kiegyenlíteni a nyomdával szembeni adósságát, s úgy tűnik, egyetlen módja lesz ennek, ha a konferenciasorozat és a könyvsorozat fenntartó munkásai az adósságot saját összespórolt pénzükből egyenlítik ki. Ha dolgoztak érte, vele, fizessenek is!
És így kell lennie, mert a Kőrösi Csoma-erkölcs kötelez. Még ma is!
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Izsák Balázs: váltsák le a háromszéki prefektust!
Codrin Munteanu, Kovászna megye prefektusa feljelentette Uzon polgármesterét, mert az önkormányzat épületére kitette a székely zászlót. A feljelentésben a prefektus úr a székely zászlót egy „nem létező entitás” szimbólumának nevezi, azt állítva, hogy a „székely zászló kitűzése éppen annyira törvénytelen, mint ha egy futballklub vagy autógyár zászlóját tennék ki a községházára.”
Emlékeztetünk arra, hogy a segesvári ügyészség 2010. augusztus 10.-én határozatot hozott a Makfalvi községházára kitűzött székely zászló ügyében. (Az akkor még Zsigmond Vencel által vezetett polgármesteri hivatal szintén feljelentést tett hat makfalvi lakos ellen, amiért kitűzték az önkormányzat épületére a székely zászlót.) A határozatból kiderül, hogy az ügyészség kikérte a Művelődési Minisztérium véleményét, amely megállapította, hogy a csillagos-holdas, aranysávos kék zászló egy „történelmi közösség jelképe”, használata nem ütközik törvénybe, ennek megfelelően az eljárást az ügyészség megszünteti.
Mi oka lehet Codrin Munteanu úrnak ma „nem létező entitásnak” nevezni azt a közösséget, amelyet két évvel ezelőtt Románia Művelődési Minisztériuma „történelmi közösségként” határozott meg, és amely Székelyföld őshonos, többségi közössége? Figyelembe véve a román hatóságoknak e tárgyban hozott korábbi határozatait és megállapításait, ki lehet mondani, hogy Codrin Munteanu úr a helyi lakosságot sértegeti és provokálja, és célja az ország többségi lakóit a székelyek ellen uszítani, nemzeti feszültségeket kelteni a térségben.
Ezek figyelembevételével felkérjük Románia kormányát, hogy váltsa le Codrin Munteanut, és nevezzen ki olyan kormánymegbízottat, aki ismeri az ország törvényeit, aki tiszteli Kovászna megye többségi, székely lakosságát, aki nem rontja az ország helyzetét a nemzetiségi feszültségek szításával, aki tiszteletben tartja az állam intézményei által korábban elfogadott döntéseket.
Erdély.ma