Székely Vágta: ló és mítosza
„Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár” – dúdolták tavaly a tűzoltóautó tetején szolgálatot teljesítők még hosszú percekkel azután is, hogy az Óriáspince-tetőn elcsendesedtek a Honfoglalás című rockopera utolsó akkordjai. A Székely Vágta elmúlt hétvégén rendezett idei rendezvénysorozata tovább erősítette az érzést: napjaink egyik legmeghatározóbb hazai közösségi élménye ez a ló–lovassport–lovasérzés hármas mítosz köré kitalált esemény. Már-már kultikus helyszínné nőtte ki magát a Sepsiszentgyörgy közeli Óriáspince-tető, amely a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója révén került először a köztudatba, az elmúlt két évben pedig a Székely Vágta okán vált zarándokhellyé. A háromszéki önkormányzat korábbi elnöke, Demeter János egy békés téli hegyi autózás alkalmával talált a hihetetlen kilátást kínáló helyre, amelynek mai arculatát Damokos Csabával együtt alakította ki. Amúgy roppant nehéz meghatározni, mi is tulajdonképpen, milyen célt szolgál a szeptemberi budapesti döntőben kicsúcsosodó Nemzeti Vágta egyetlen határon túli előrendezvénye. Az azonosításhoz a 2008-ban útjára indított főrendezvény egyik legszívesebben emlegetett mottója, a Kassai Lajos lovasíjász világbajnoknak, a Nemzeti Vágta Kuratórium elnökének tulajdonított mondat – „Ne őseinket kövessük, hanem azt, amit őseink követtek!” – nyújthat némi kapaszkodót. A rendezők szerint a Nemzeti Vágta a hit, erő, összetartozás hármas értékét testesíti meg, hiszen a ló mitikus tisztelete, szeretete, becsülése és értése a magyar ember génjeiben él. Még akkor is, ha az elmúlt század meglehetős hatékonysággal „járult hozzá” eme örökség csorbításához. Korántsem beszélhetünk azonban „csak” lovasversenyről, hiszen a kísérőrendezvények legalább annyira szolgálják a hagyományőrzést, a történelemidézést, a magyarság önmagába vetett hitének, erejének, összetartozásának, eleven múltjának képviseletét. A magasztos célok mellett a rendezvény hangsúlyos törekvése a hazai lótenyésztés, a székelyföldi lóállomány állapotának bemutatása, a gondolatébresztés minél több emberben, hogy igyekezzenek visszatérni eleink példájához. Úgy tűnik, négyévnyi „tévelygés” után idén találta meg ez a folyam a medrét, hiszen ebben az évben már nem jutnak szerephez a galoppozáshoz kitenyésztett angol telivérek, viszont annál nagyobb teret kapnak a hétköznapok során munkalovakként, hátasként élő háztáji paripák. És ez így van jól, hiszen az eddigi rendezvények során csak azon települések kerülhettek reflektorfénybe, amelyek képesek voltak telivéreket és hivatásos zsokékat bérelni a nagy verseny idejére. A 34 települést, illetve lovast felvonultató Székely Vágtán máris érezhető volt a fejlődés: erősebb, felkészültebb lóállomány, edzettebb, tapasztaltabb versenyzői gárda. Az esetenként egészen színvonalas futamok láttán máris megfogalmazódott a remény, miszerint a székely lovasokat akár a Nemzeti Vágta dobogóján is viszontláthatjuk. A versenyek mellett a látogatók tömege, a kosztümös történelmi filmekbe illő díszletek és környezet, a jó szervezés, a választékos étel-, italkínálat, a mértéktartó ízléssel felvonultatott, túlnyomó részében lóhoz és lovagláshoz kötődő kiállítások és tevékenységek – különböző bemutatók – varázsolták jól azonosíthatóvá az eseményt. A székelyföldi termékmustrán többek között székelyszenterzsébeti szíjgyártó, kőrispataki szalmafonó, nagykárolyi kötélfonó, szovátai ostorkészítő, sepsiszentgyörgyi nyeregkészítő és rézműves is bemutatkozott. Munkájuk legjavát ajánlgatták a kézművesek a vágta egyik legsikeresebb rendezvényén, a népművészeti és lovastermékek vásárán. De sokan voltak kíváncsiak a Székely Vágta kulturális kísérőrendezvényére, a Székely Székek Találkozójára is, a történelmi székek szellemi, tárgyi és gasztronómiai hagyományainak seregszemléjén Sóvidék, Csíkszék, Gyergyó- és Kászonszék, Orbaiszék, Kézdiszék, valamint Erdővidék is bemutatkozott. Ami mindenképpen válaszra váró kérdés: egy- vagy kétnapos ez a rendezvény? A számszerűsíthető érdeklődés arról árulkodott, hogy elsősorban a verseny izgalma, azaz a második nap, illetve az esti kulturális rendezvények vonzották a nagyobb tömegeket. A különböző lovasbemutatók ugyanis rendeltetésüktől fogva kísérőrendezvények, amelyek a tétre menő futamok közötti holtidőt töltik ki. A Székely Vágta első napján önálló súllyal megterhelt lovasbemutatók viszont csak rövid ideig voltak képesek megfogni a közönséget: egy kivételes sorsra érdemes rendezvény gyermekbetegségei. Esélyegyenlőség Az öt évvel ezelőtt indult Nemzeti Vágta stabil rendszerre épülő, önálló rendezvénysorozattá nőtte ki magát, amelynek két fő elve a biztonság és esélyegyenlőség. Idén éppen a tényleges esélyegyenlőség megteremtése érdekében szabályozták, hogy milyen lovak vehetnek részt a szeptemberi viadalon: kizárták az angol telivéreket, amelyek lényegesen gyorsabb tempóban vágtáznak, ennél fogva balesetveszélyesebb is. A Székely Vágta azt is jelezte, hogy a vidéki, illetve a határ menti istállókban nem nagyon van angol telivér. „A Nemzeti Vágta versenyszabályzata kimondja, hogy a versenyben induló lovak esetében az angol telivér vérhányad és az ismeretlen származás együttesen a második ősi sorban nem lehet több 75 százaléknál. Ilyen körülmények között a székely versenyzők a középdöntőbe, de akár a döntőbe is bejuthatnak Budapesten – vélekedett Bendes Csaba, a Nemzeti Vágta verseny igazgatója. – Azt szeretnénk, ha mindenki a saját vagy valamely helyi istálló lovával érkezne a versenyre, így egyre több lovas megszólítható. A Nemzeti Vágtán a kisbéri félvér, a Gidrán és esetleg a Furioso – North Star fajtájú lovaknak lehet a legnagyobb esélyük, de minden bizonnyal ott lesz majd az élmezőnyben az arab telivér és a Shagya-arab is.” A tizenhat elővágtáról a legjobb 45 lovas kerül a döntő hetvenkét versenyzője közé, idén az elővágtát szervező település képviselőjének is garantáltan helye lesz a budapesti versenyen. A szervezők döntése alapján a második Székely Vágta mindhárom döntőse és Sepsiszentgyörgy „csapata” képviseli Székelyföldet a szeptemberi Nemzeti Vágtán: a győztes a Csíkdelnét képviselő Keresztély Beáta Herceg nevű lovával, a második helyezett a Gidófalvát képviselő Fazakas János Alpár Pali nevű hátasával, illetve a harmadik helyen végzett Csernáton színeiben induló Ugron Attila Villám nyergében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Uniós pénzekben reménykednek az elöljárók
Magyar tervek Szatmártól Háromszékig
Új helyzetet teremtettek Erdélyben az idei helyhatósági választások. Vegyes lakosságú városainkban gyengült a magyar érdekérvényesítés lehetősége, számos településen már alpolgármesterre sem „futja”.
Székelyföldön az RMDSZ-dominancia a jellemző, olyannyira, hogy csak egyetlen várost vezet más magyar párt soraiból származó alpolgármester. Összeállításunkban erdélyi magyar politikusok „vallanak” terveikről.
A vártnál kisebb sikert hoztak a megyei és a városi önkormányzati vezetők tisztségeiről szóló, az RMDSZ és a román pártok közötti egyeztetések. Miután Szatmárnémetiben elúszott a magyar polgármesteri szék, az önmagát is túlteljesítő Szociálliberális Unió (USL) magyar alpolgármesteri tisztséget sem volt hajlandó biztosítani. Nagyvárad is magyar alpolgármester nélkül maradt, akárcsak több olyan erdélyi város, ahol a magyarság részaránya az utóbbi húsz évben drasztikusan visszaesett. Kivételt jelent Zilah, Kolozsvár és Marosvásárhely, ahol a román pártokkal folytatott tárgyalások eredményesnek bizonyultak.
Elsődleges cél a folytatás
A partiumi és belső-erdélyi megyei önkormányzatok magyar elnökhelyettesei a zömmel európai uniós pénzekből elkezdett beruházások folytatását, illetve befejezését tekintik fő célkitűzésüknek. Csehi Árpád, a Szatmár megyei önkormányzati testület alelnöke szerint az idei évtől más a helyzet, mint az elmúlt négy esztendőben, amikor a városnak és a megyének magyar elöljárója volt, az RMDSZ pedig kormányzati tényezőként segítette munkájukat. Ez egyaránt befolyásolja az érdek-képviseleti munka hatékonyságát és a magyar többségű helyi önkormányzatok támogatottságát. Csehi szerint – magyar alpolgármester híján – rá hárul majd a szatmárnémeti magyarság részéről származó gondok, kérések kezelése. Arra törekszik, mondta, hogy az előző mandátum során elkezdett megyei beruházásokat sikeresen be tudják fejezni, valamint kiemelten kezeli a helyi magyar kultúra, a helyi rendezvények támogatását. Csóka Tibor, a Szilágy megyei önkormányzati testület alelnöke ugyancsak a Szociálliberális Unióval kötött egyezség értelmében lett helyettes megyei vezető. A megegyezés révén az RMDSZ zilahi alpolgármesteri tisztséget is kapott, noha a Szövetség mindössze három képviselővel rendelkezik a 21 fős városi testületben – ez a rendszerváltás óta a legrosszabb eredmény. Csóka a több mint 100 millió eurós uniós projektek kivitelezését és befejezését nevezi meg legfontosabb célkitűzéseként. „Szilágyság számára ez szinte Marshall-tervnek számít. Saját költségvetésükből a települések húsz év alatt sem tudnák korszerűsíteni az út-, az ivóvíz- és a szennyvízelvezető hálózatot” – mondta az alelnök. Csóka szerint a magyar települések fejlődése szempontjából elengedhetetlen az RMDSZ kormányzati szerepvállalása. „Várjuk ki a végét!” – válaszolja felvetésemre, miszerint a következő négy évben stratégiaváltásra lesz szükség, amennyiben az RMDSZ ellenzékben marad. Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzati testület alelnöke árnyaltabbnak látja az RMDSZ kormányzati szerepvállalását. „Az uniós pályázatok önrészének előteremtésénél előnyt jelentett, hogy az RMDSZ a bukaresti kormány tagja volt. Ezt most keményebb helyi érdek-képviseleti munkával kell áthidalni” – fogalmazott. A megyei önkormányzat – a bíróság által is megerősített döntés nyomán – visszaszolgáltatja a magyar tulajdonosoknak a gyalui kastélyt. A Kolozsvár közeli híres épületegyüttest turisztikai látványosságnak szánják. A Kolozs megyei magyar elöljáró kiemelt beruházásnak tartja a Mezőség orvosi ellátását biztosító mócsi kórház újbóli megnyitását. A megye és a régió szempontjából az egyik legfontosabb beruházásnak viszont a kolozsvári reptér korszerűsítési munkálatai számítanak: az új, 3,5 kilométer hosszú le- és felszállópálya az eddiginél nagyobb teher- és utasszállítógépek fogadását is lehetővé teszi. Kiss Sándor, a Bihar megyei önkormányzati testület alelnöke az RMDSZ megyei tisztújító közgyűlésén úgy fogalmazott: Nagyvárad polgármestere, Ilie Bolojan az előzetes megegyezés ellenére sem biztosított alpolgármesteri helyet a partiumi város magyar közösségének. „Mindent meg fogok tenni, hogy az alelnöki tisztség értékesebb legyen annál, mint amekkora jelentőséget ellenfeleink tulajdonítanak neki” – fogalmazott Kiss.
Két Fadrusz-szobor Zilah főterén?
Városaink magyar elöljárói is az infrastruktúrafejlesztést kezelik elsődleges célként. Az utóbbi négy évben sokat sikerült behozni a települések hatalmas lemaradásából, de még távol van a korszerű, lakható város képe. A harmadik mandátumát kezdő Kovács Jenő nagykárolyi polgármester prioritásként kezeli a több pályázatból álló, rekordösszegű – mintegy 10 millió euró értékű – beruházások kivitelezését. Nagykároly teljes infrastruktúrája megújul a következő négy évben. A beruházásokat kormánypénzek is segítik: 150 új lakás épül, amiből 90 szociális célokat szolgál – rászorulók igényelhetik –, további 60 pedig ANL-lakás. „A kormánypénzekből finanszírozott beruházásokat is be kell fejezni, függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon Bukarestben” – reménykedik a polgármester.
Fazekas Miklós, Zilah alpolgármestere az immár 17 százalékra csökkent zilahi magyarság szempontjából elengedhetetlennek tartja egy fedett piac létrehozását, ahol zömmel szilágysági magyar falvakból származó, zöldséget, gyümölcsöt és tejtermékeket forgalmazó árusok kínálhatnák portékáikat. Az alpolgármester az RMDSZ által vezetett Ady-ház felújításáról is beszélt: a városiak kedvenc gyülekezőhelye megújulva várná a közös találkozókra járó zilahi magyarságot. „Erdélyben egyediek leszünk abban, hogy a város főterén két Fadrusz-munka áll majd” – jelentette ki Fazekas. A turulszobor a református templom udvarán várja köztéri elhelyezését, miután a zilahi önkormányzati testület 2010-ben már elfogadott egy erre vonatkozó, kedvező határozatot. „Terveink között szerepel, hogy Zilah bejáratainál négynyelvű – köztük magyar – tábla fogadja a városba érkezőket. A kétnyelvű tábla kivitelezhetetlen, a négynyelvű már könnyebben elfogadtatható” – ecsetelte az alpolgármester a zilahi közhangulatot. A magyarellenes közhangulat szempontjából Kolozsvár sincs jobb helyzetben. A kincses városban a Demokrata-Liberális Párttal (PDL), Kolozs megyében pedig a Szociálliberális Unióval egyezett ki az RMDSZ, bár az erdélyi viszonylatban egyedi eset egyetlen román pártnak sem tetszett. Horváth Anna kolozsvári alpolgármester úgy véli, munkájában előnyt jelent, hogy az Emil Boc vezette kabinetben koalíciós partner volt az RMDSZ. Ez a kapcsolat Kolozsváron továbbra is gyümölcsöző lehet. Horváth szerint a kolozsvári magyarság jó esélye az Európa Kulturális Fővárosa címért 2015-ben leadandó pályázat előkészítése lehet. A pályázat nem csak a város, de a megye prioritása is, Nagyszeben példája igazolja, hogy a projekt óriási lendületet kölcsönözhet egy egész régiónak. A polgármester asszony a nyelvi és kulturális örökség előtérbe helyezésében látja a magyar elvárások megoldását: műemlékeinkre felkerülnének a magyar feliratok, civil szervezeteink pedig hangsúlyosabban vehetnének részt a város mindennapi életében. A Mátyás-szoborcsoport előtti illegális felirat ügyében bűnvádi eljárás folyik az elkövetők ellen, a közeljövőben várható bírósági döntés orvosolná a helyzetet, de keresik a megoldást a kétnyelvű táblák kihelyezésére is, amit az Európa Tanács egyik újabb ajánlása segíthet. „Kiemelten fontosnak tartom az élhetőbb Kolozsvárért elindított beruházások folytatását. Kerékpárutakra, tiszta belvárosra és gondozott külvárosra van szükség” – összegezte Horváth a kincses város szempontjából elengedhetetlen kívánalmakat.
A száműzött marosvásárhelyi alpolgármester
Szatmárnémetivel és Nagyváraddal ellentétben Marosvásárhelyen ugyan van magyar alpolgármester, ám a helyzet olyan, mintha mégsem lenne. Az RMDSZ a marosvásárhelyi és a Maros megyei önkormányzati testületben az USL-vel egyezett ki, így mind a kormánypárt, mind az RMDSZ állíthatott alpolgármestert. Válaszként a demokrata-liberális Dorin Florea a szövetség mindkét alpolgármesterét kitiltotta a polgármesteri hivatal főépületéből, gyakorlatilag megfosztotta őket munka-, illetve hatáskörüktől. A történet a Funar-korszak hangulatát idézi, amikor Boros János kolozsvári alpolgármester – hosszú semmitevés után – a pataréti szeméttelepen számolgatta a szemeteskocsikat, míg a helyi tanács jobb belátásra nem bírta a román polgármestert. Úgy tűnik, Marosvásárhelyen Dorin Florea „gondozza” a funari örökséget. Józsa Tibor szerint Floreát az zavarja, hogy a PDL nem kaphatott alpolgármesteri tisztséget. Revansként maga mellé édesgette a volt magyar alpolgármestert, Csegzi Sándort, aki újabban személyes tanácsadóként dolgozik. Józsa úgy véli, Csegzi az elmúlt években is ugyanezt tette, nem volt önálló hangja, így nem csoda, hogy a városvezetés hanyagolta a magyar ügyeket. „ Daniela Ciotlăuș nemzeti-liberális alpolgármester asszonynak részletesen bemutattam követeléseinket a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésétől iskoláink helyzetéig. Személyes segítségét, valamint a helyi koalíció hozzájárulását kértem ahhoz, hogy a sok éve húzódó ügyek kimozduljanak a holtpontról. Az új alpolgármester asszony támogatásáról biztosított” – összegezte első tapasztalatait Józsa. Úgy véli, ha az USL-nek, illetve az RMDSZ-nek sikerül hatékonyan együttműködnie Marosvásárhelyen, vége szakadhat Dorin Florea nyolc éve tartó egyeduralmának. „A helyi önkormányzatban nehéz meccsek következnek, a képviselő-testület kitartásán múlik, hogy ki lesz a győztes” – fogalmazott. Lokodi Editet, a Maros megyei önkormányzati testület alelnökét szabadságolása miatt nem tudtuk elérni. Borboly: meg kell menteni a kistelepüléseket
A két székelyföldi megyében tiszta a kép. A kétharmados fölényben lévő RMDSZ nem érezte szükségét a magyar pártokkal való tárgyalásnak. Antal Árpád újraválasztott polgármesternek köszönhetően csak Sepsiszentgyörgyön kapott alpolgármesteri tisztséggel felérő intézményvezetői beosztást Nemes Előd néppárti önkormányzati képviselő. Nemes a közösségépítés, a Székely Szórvány Partnerség-, illetve a Székely–Csángó-programot koordinálja a jövőben. Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke szerint miközben a testület a 2013–2020 közötti európai pályázati kiírásokra készül, saját erőből is keresi a megoldásokat. „Folytatnunk kell az elmúlt négy évben elkezdett Kisfalu programunkat: vonzóbbá, élhetőbbé kell tennünk a kistelepüléseket, infrastrukturális beruházásokkal – az elektromos, illetve vízhálózat, valamint csatornarendszer kiépítésével, aszfaltozással, a helyi termelők felkarolásával –, hogy a fiatalok ne költözzenek be a városba, ne néptelenedjenek el a kis falvak. Továbbra is támogatnunk kell a fiatalok szakképzését, a vendéglátóipart, az élelmiszer-termelést, és a fafeldolgozó-ipart, hogy a faanyag saját középvállalkozóink kezében maradjon, illetve ők értékesítsék” – mondta Borboly Csaba, aki szerint az elkövetkező időszak kulcsszavai: „jó hangulat”, „törődés”, „egymásra figyelés” és „kicsiből sokat”. A megyei önkormányzat elnöke úgy véli, „az ellenzéki szerep nehezíti a munkát, de csak az RMDSZ képes biztosítani a munkavégzéshez szükséges keretet és lehetőséget. Bízom benne, hogy az őszi választásokat követően olyan parlament alakul, amelyben – a magyarság képviseletében – az RMDSZ segíteni tudja az önkormányzatok munkáját.” A másik két magyar párttal történő együttműködésről azt mondta: „Több mint ötven Hargita megyei RMDSZ-es polgármester mellett van négy MPP-s, az EMNP-t pedig egyetlen Hargita megyei közösség sem tüntette ki bizalmával, hogy ráruházza a település irányítását. Az MPP-s polgármesterekkel keresem az együttműködés lehetőségét, hiszen az általuk vezetett települések lakosságáért is szeretnék tenni.” Megújuló székely városok
Az RMDSZ-es sorból „kilógó” egyetlen nagyobb lélekszámú erdélyi település, Gyergyószentmiklós hetvenszázalékos többséggel újraválasztott MPP-s polgármestere, Mezei János elmondta: nagy előny, illetve hatalmas lehetőség, hogy folytathatja a négy évvel ezelőtt elkezdett városfejlesztési terveket, beruházásokat. A távfűtés kérdésének megnyugtató rendezése után a város ivóvíz- és csatornahálózatát akarják teljesen felújítani. Fontos feladatnak tartja a tulajdonviszonyok rendezését, ezzel ugyanis adós a polgármesteri hivatal a város közösségének. Mezei a helyi és a környékbeli turizmus fejlesztésében és támogatásában látja a város és környéke kitörési lehetőségét. A polgármester úgy véli, a közigazgatásilag hozzájuk tartozó Gyilkos-tó kiváló turistacsalogató a város számára, ezt a lehetőséget pedig alaposan ki kell használni.
Bunta Levente, Székelyudvarhely újraválasztott RMDSZ-es polgármestere szintén merész városfejlesztési tervekről számolt be. Ezeknek egy része már elkezdődött az elmúlt években, mások új uniós projektek keretében valósulnak majd meg. A távfűtést biomasszával működtetett hőerőművel szeretnék korszerűsíteni, új óvodát és bölcsődét terveznek, bővítenék a város egyetemi oktatását, támogatják egy magánklinika megépítését, mélyfúrással keresnek jobb minőségű ivóvizet, befejeznék a város körgyűrűjének munkálatait. Bunta úgy véli, a jelenlegi 3–4 millió eurós uniós projektek mellé hamarosan újak is felsorakozhatnak.
Az utóbbi évek egyik leglátványosabban fejlődő székely városa, Csíkszereda polgármestere, a szabadságoló Ráduly Róbert helyett Antal Attila alpolgármester beszélt olyan fejlesztésekről és beruházásokról, amelyek eddig általában meghaladták a székelyföldi városok lehetőségeit. A régi-új csapat harmadik mandátuma során Csíkszeredának teljesen felújított főtere, korszerűsített hulladékgazdálkodása és vízhálózata, számos közösségépítő programja – azaz alapjaiban átalakuló arculata – lesz. Ehhez ma 20 millió eurónyi elnyert uniós pályázat áll a rendelkezésükre, ami a város egyéves költségvetésének felel meg. Antal büszkén említette, hogy az eddigi beruházásokhoz nem volt szükségük kölcsönre, nem adósították el a várost.
Kézdivásárhelyen polgármesterváltás történt: a volt MPP-s polgármestert a választás nyomán Bokor Tibor volt RMDSZ-es szenátor váltotta. Az új polgármester szerint gyakorlatilag mindent újra kell kezdeni, a város ugyanis kimaradt a székelyföldi régióra jellemző nagyobb fejlesztésekből. Problémásnak nevezte a már elkezdett ipari parkot építő uniós projekt kivitelezését: a polgármester szerint a megkötött szerződés hátrányos a városnak. Bokor elsőrendű feladatának tartja a város úthálózatának gyors rehabilitálását, hogy a céhes város élhetőbb településsé váljon. „Hosszú évek után nagytakarítást végeztünk, kitakarítottuk az udvartereket, hogy az itt lakók és az ide érkezők is jól érezzék magukat” – mondta az elöljáró. Ma Kézdivásárhelyen is négy uniós projekt vár kivitelezésre, közülük az ivóvízhálózat felújítása, valamint a hulladékgazdálkodás átalakítása a legégetőbb. A háromszéki önkormányzati testület elnöke, Tamás SÁndor többszöri megkeresésünkre sem válaszolt. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy újraválasztott polgármestere a következőképpen összegezte törekvéseit: „Én a szentgyörgyi emberek közérzetének további javítását tűztem ki elsődleges célomul. Mindezt az infrastrukturális és a kulturális-közösségépítő fejlesztések egészséges arányának megtalálásával szeretném elérni.”
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Répás Zsuzsanna: nem változik a külhoni magyarok támogatásának összege
A Magyar Országgyűlésben a múlt héten, a jövő évi költségvetés tervezetének parlamenti vitájában egy ellenzéki képviselő arról beszélt: 2013-ban körülbelül egymilliárd forinttal kevesebb pénzt irányoz elő a büdzsé a határon túli magyarok támogatására.
A hír kapcsán megkerestük Répás Zsuzsannát, az Igazságügyi és Közigazgatási Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárát, hogy mondja el a Magyar Szó olvasóinak: - Valóban csökkentik-e a külhoni támogatásokra szánt keretet? – Tévedésről van szó. Tulajdonképpen ugyanazon az értéken tudjuk megőrizni a határon túli támogatásokat, mint amennyit az idén elkülönítettünk erre a célra. Ez azt is jelenti, hogy bővítésre, sajnos, nincs lehetőség. Viszont az, hogy szinten tudjuk tartani a keretösszeget, a jelenlegi gazdasági helyzetben nagy eredménynek számít. Félreértésre az adhatott okot, hogy megváltozik a támogatási összeg szerkezete: azt a mintegy egymilliárd forintos összeget, amelyet eddig a munkaerő-piaci alapból kaptunk, a jövőben más forrásokból különítjük el. Az oktatási-nevelési támogatásra szánt pénzről van szó. Ez fix összeg, 20000 forint minden, magyar tannyelvű intézménybe járó gyermek után, amelyet a külhoni magyar családok kapnak. Normatív típusú támogatásról van szó, amelynek összege attól függ, hogy az adott évben éppen hányan igénylik. Lehet, hogy most, a költségvetés tervezésénél egy picit kisebb az erre előirányzott összeg, mint amennyire valóban szükség lesz jövőre, de egyértelmű ígéretünk van arra, hogy ha többletigény jelentkezik (ha több család kéri), akkor azt a kormány más forrásokból kipótolja.
– Vannak-e a támogatási rendszer további átalakítására vonatkozó tervek? – Az idén fejeződött be az a nagy átalakítás, amelyet végre akartunk hajtani. Ennek a lényege, hogy az egyszeri, pályázati jellegű támogatásokról a pénzelés egy részét inkább áttereljük a hosszabb távon, kiszámítható módon érkező, úgynevezett normatív jellegű támogatások irányába. A Magyar Állandó Értekezleten született megállapodás értelmében megnöveltük a nemzeti jelentőségű intézmények körét; ma már kétszer annyi intézmény tartozik ebbe a kategóriába, mint korábban, és jóval nagyobb az az összeg is, amelyet ilyen formában ki tudunk fizetni. Ezek azok az intézmények, amelyek hosszabb távon működve biztosítják a határon túli közösségek szempontjából legfontosabb szükségleteket, és szeretnénk, ha esetükben a Magyarországról érkező támogatások kiszámíthatóak, előre tervezhetőek lennének. Míg korábban 30 nemzeti jelentőségű intézmény volt a Kárpát-medencében, az idén 56-ra növeltük számukat. Szeretném, ha ez a tendencia folytatódna, mert úgy látom, nagyon fontos, hogy ezek az intézmények megbízható módon működhessenek a jövőben is. – Nem születtek sértődések abból, hogy egyes, fontos intézmények nem kerültek be a nemzeti jelentőségűek körébe? A Magyar Szó például, noha az egyetlen, a Vajdaságban magyar nyelven megjelenő napilap, nem került a keretbe…
– Nagyon sokan, akik kimaradtak ebből a körből, ezt rossz néven veszik, ez igaz. Látni kell azonban, hogy nem csak azok az intézmények és szervezetek kapnak támogatást, amelyek kiemelt nemzeti jelentőségűeknek minősíttettek. Ugyanakkor nagyon jónak tartom, hogy presztízse van annak, ha valaki bekerül ebbe a körbe. Felhívnám azonban a figyelmet arra, hogy minden évben újra meghatározzuk a nemzeti jelentőségű intézmények körét. Erre kizárólag a Máértban részt vevő határon túli szervezetek tehetnek ajánlást. Várhatóan az ősz folyamán tartunk ismét Máért-ülést, és én várom a javaslatokat a határon túli szervezetektől, amennyiben úgy gondolják, hogy bővíteni kell a kiemelt jelentőségű nemzeti intézmények körét.
kitekinto.hu
Erdély.ma

Székelyföldi Legendárium könyv- és térképismertető
Hol volt hol nem volt, a tejúton túl, ott, ahol Csaba királyfi csillagösvénye kezdődik, valahol a Kárpát kanyarban, ahol az itt lakóknak az óriások és az ördögök formálták a hegyeket – völgyeket, és a tündérek fakasztották a patakokat és adtak a föld mélyéből felbugyogó víznek gyógyerőt. De még sárkányok és óriáskígyók is járták e vidéket és őrizték a hegyek barlangjaiba rejtett kincseket. Aztán eljött az idő, amikor az óriások, ördögök, tündérek, sárkányok és óriáskígyók úgy határoztak: átadják ezt a bűvös, mesés földrészt az embereknek. Így lettek e Tündérkert őrzői a székelyek, és azóta is becsülettel őrzik a mesebeli lényektől ajándékba kapott hazájukat. Telt múlt az idő és sokan szemet vetettek erre a kincsekben gazdag tájra, amit a székelyek hősiesen és furfangos cselekkel védelmezték az ellenségtől. Esténként a tűz mellett tündérekről, óriásokról, követ görgető ördögökről, hatalmas sárkányokról és őseik hősies cselekedeteiről meséltek gyermekeiknek és mesélnek ma is. Mondák és legendák ringatják álomba az unokákat, mert bármennyire is hihetetlen, ezek a mesék igazak. Egyszer volt, igaz volt…
A könyv tartalmáról
Óriások és tündérek, sárkányok és szülőföldjüket védő rettenthetetlen hősök népesítik be a könyv lapjain sorakozó legendákat. A kedves Olvasó előtt kibontakozik egy képzeletbeli meseország, a történelmen túli Székelyföld. Olyan történetekkel ismerkedhet meg, amelyek földrajzi helyszínekhez, településekhez kötődnek. Tartalmuk a történelmi valóság és a képzelet sajátos ötvözete. A több mint százötven legendában és mondában őseink mesélnek ünnep- és mindennapjaikról, eljuttatva a mai kor emberéhez küzdelmeik, örömeik varázslatos és egyben tanulságos krónikáját. Célunk, hogy ezt a gazdag örökséget továbbadjuk.
A Legendárium feladata, hogy ezt az örökséget közérthetően, a mai kor követelményeinek megfelelően mutassa be a gyerekeknek, ugyanakkor arra is törekszik, hogy a felnőtteket is visszacsalogassa a mesék, a csodák, az álmodozás világába. Álmodozni pedig mindenki tud és szeret; a kedves Olvasónak csupán az első lépést kell megtenni, és máris rátalál a legendák földjére vezető útra. Olvassák tehát gyerekeiknek, egymásnak ezeket a történeteket, barangoljanak Székelyföld különböző tájegységein, találkozzanak régi idők hőseivel, az őket segítő tündérekkel, óriásokkal, adják át magukat a legendák csodás mesevilágának..
Köszönetet mondunk Kányádi Sándornak, aki rendelkezésünkre bocsátotta a Bánatos királylány kútja című meséjét. Ezzel indul a barangolás a székelyföldi legendák közt, hiszen a legjobb példa arra, hogyan ragadja meg egy kisgyermek képzeletét egy mese, hogyan kel életre egy forrás, miután elmesélték neki annak mondáját. A kisgyermek képzeletében attól kezdve ez nem csupán egy forrás, hanem a forrás, nem csak egy tájkép része, hanem része az ő életének is. Szeretnénk, ha a Legendáriumban szereplő régmúlt események az olvasó életének szerves részeivé válnának.
Megjelent a Székelyföldi Legendárium könyve és térképe. A könyv 156 székelyföldi mondát és legendát tartalaz. A könyv Orbán Balázs, Benedek Elek, Ambrus Lajos és még számos néprajzos gyűjtését veszi alapul. A szövegeket Kudelász Nóbel író fogalmazta át, egy a mai gyermekek által könnyen befogadható és olvasmányos nyelvezetre. Az illusztrációkat Márton Erika képzőművész rajzolta, rajzait Cseke Tímea és János Levente dolgozták fel számítógépes módszerekkel. A könyvet Pálfi Csaba tervezte, a korrektúrát Sebestyén Klára és Dr. Szakács István Péter végezték.
A könyv paraméterei: A4-es formátum, 224 oldal színes illusztrációkkal. A könyvet 10 ezer példányban nyomtatták ki. A könyvet kiegészíti a székely meseországot ábrázoló Székelyföldi Legendárium térkép, melynek méretei 70 x 100 centiméter és minden magyar gyermek szobájának kiváló dísze lehet. A fontosabb székelyföldi településnevek mellett ott vannak a mondák és legendák rajzai. A rajzokat betű és szám kódokkal jelötük, melyek segítségével könnyedén megtalálhatjuk a hozzájuk kapcsolódó történeteket.
A könyv hátoldalán pedig zárszóként pedig Böjte Csaba testvér üzenetét olvashatjuk: „Igazából minden történet arról szól, hogy érdemes jónak, kitartónak, bátornak lenni, mert a jó előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. És hogyha ez olyan sokszor bejött, hát akkor miért ne jönne be a mi életünkben is?"
A könyv megrendelhető a www.legendarium.ro honlapon.
Erdély.ma

Ki fogja betölteni a meghirdetett egyetemi állásokat a MOGYE-n?
Nemhogy az önálló magyar intézetekből álló tagozat, de egyáltalán a meglévő csonka magyar oktatás is veszélybe kerül, ha a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen meghirdetett állásokra nem lesz elegendő magyar jelentkező a szeptemberre kitűzött versenyvizsgán. A tantervben szereplő órák megtartásához, valamint az ARACIS (a felsőoktatás minőségét ellenőrző ügynökség) által megkövetelt „lefedettséghez”, ami a tanárok és hallgatók számarányát jelenti, az óraadó tanárok mellett 31 állást kellene betölteni, különösen a problematikus tantárgyak, a sebészet, a fertőző betegségek és más diszciplínák esetében – hangzott el korábban az önálló magyar oktatásról szóló tanácskozáson.
Hogy mindebből mi valósulhat meg, s a jelenlegi helyzetről dr. Azamfirei Leonard egyetemi tanárt, a MOGYE rektorát kérdeztük.
– Hány állásra szerveznek versenyvizsgát?
– Eredetileg 57 poszt, elsősorban adjunktusi, néhány tanársegédi, két előadótanári és egy professzori állás meghirdetésének a jogát kértük a szaktárcától. Másfél hónappal ezelőtt a tanügyminisztérium illetékesei megszabták, hogy csak az egyetemi év közben felszabadult állásokat hirdethetjük meg. Ez volt az ok, amiért új jegyzéket készítettünk, amelyben 43 állás szerepel. Július 16-án kezdődött és augusztus 31-ig tart a beiratkozás. Szeptember 1-15. között a versenybizottságok értékelik a dossziékat, majd szeptember 17-23. között zajlik a vizsga.
– Milyen követelményeknek kell eleget tenniük azoknak, akik tanársegédi állást pályáznak meg? Megmaradt-e az a feltétel, hogy doktorátussal kell rendelkezzenek? – Ebben az esetben a „legkritikusabbak” az előírások, amit, egy fiatal jelölt karrierjéről lévén szó, nem tartok természetesnek, a jelöltnek ugyanis megvédett doktori címmel kell rendelkeznie. – Tehát nem elegendő, ha folyamatban van a doktori képzés?
– Mi minden szinten azt kértük: fogadják el, ha a jelölt már elkezdte a doktorátust, mivel a tanársegédtől elsősorban azt várjuk, hogy szakmai szempontból fejlődőképes legyen. Aki már megszerezte a doktori címet, az kiforrott szakember, s magasabb szintű állásba lehet alkalmazni. Sajnos, nem tudtuk megváltoztatni az előírásokat. Ezért valószínűleg kevesebben fognak jelentkezni, mint ahogy szerettük volna. Ezentúl nagyon fontosnak érzem az adjunktusi állások betöltését, ugyanis a legaktívabb korszakukban levő szakemberekről van szó, akik részt vesznek a kutatómunkában, szakcikkeket közölnek és leendő előadótanároknak tekinthetők.
– Lehet-e tudni, hogy melyek azok az állások, amelyeket a magyar oktatók pályázhatnak meg?
– Mi nem egy bizonyos személy számára hirdetünk meg egy állást.
– Nem is erre vonatkozott a kérdés.
– Az adjunktustól felfele akkor szervezünk vizsgát magyar oktatóknak, ha magyarul megtartandó előadásokat kell lefedni. Természetesen bármely állásra jelentkezhet magyar jelölt, ha jól beszéli a román nyelvet.
– Mindez a Hivatalos Közlönyből nem derült ki.
– Például a fertőző betegségek szakon világos, hogy a két állás esetében egy magyar és egy román előadóra van szükség, ami az úgynevezett „pozíció” feltüntetéséből derül ki. Ezek az adatok nemsokára pontosan megjelennek az egyetem honlapján.
– A tanársegédek esetében is?
– Mivel a gyakorlati oktatás román nyelven folyik, arra bárki jelentkezhet.
– Ön is nagyon jól tudja, hogy pontosan ettől függ a magyar nyelvű oktatás jövője, hiszen, ha továbbra is olyan kis számban kerülnek be magyarul is oktatni tudó tanársegédek, mint eddig, néhány év múlva a magyar nyelvű oktatás magától számolódik fel.
– Ki akadályozza meg, hogy jöjjenek? Én azt szeretném, ha minél többen jelentkeznének, mert akkor nagyobb lenne a versengés is.
– Mindenki tudja, hogy minden tanársegédi állást előkészítenek valakinek, s a kívülállónak semmi esélye sincs a versenyvizsgán, akkor meg miért tanulna, tenné ki magát a kudarcnak? – Szeretnék mindenkivel korrekt módon viselkedni. Minden tanszékvezetőt megkérdeztem a terveiről, és elfogadtam az ajánlatokat. A kért állásokat pedig meghirdettem. Aki nem kért, ott nem tehettem semmit. Úgy nem lehet állást kérni, hogy félreállnak, és nem vesznek részt az egyetem életében. Bármennyire is szeretném, ha nem hallgatnak meg, akkor nincs mit tennem. Tegnap kértem újra, hogy közöljék a vezető tisztségekbe javasolt személyek nevét. Nagyon szeretném, ha a magyar tagozaton levő üres állásokat betöltenék. A jövő tavasszal ellenőrizni fogja az egyetem mindhárom tagozatát az ARACIS. Alapvető feltétel a tanár-diák arány, s én azt szeretném, ha mind a három vonalat engedélyeznék, mert az egész egyetem léte függ ettől.
Leonard Azamfirei rektor felvetését követően a magyar tagozat választott képviselőitől értesültünk, hogy az egyetem vezetőségének benyújtott szervezési, működési szabályzattervezetet, amely a közoktatási törvény alapján a kért döntési és szervezési önállóságot biztosítaná a magyar oktatás számára, a szenátus Copotoiu Constantin elnök aláírásával július 6-án, egy sor törvényességi kifogásra hivatkozva, visszautasította.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

„Az ősök szelleme dolgozik bennem” – Visszatekintő dr. Medvigy Endrével
A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége XXI. vándorgyűlésének egyik legaktívabb résztvevője a KITÁSZ tavaly leköszönt elnöke, a mostani közgyűlésen tiszteletbeli elnöki címmel megtisztelt irodalomkutató, dr. Medvigy Endre volt.
Moderátorként is irányította a konferenciát, előadást is tartott Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése címmel. Hétfői lapszámunkban a vándorgyűlés munkálatairól, tanulságairól már szólt egy interjúban. Mellékletünkben személyesebb dolgokról, Marosvásárhelyhez, Erdélyhez fűződő kapcsolatáról vall a rendkívül sokat közlő, termékeny író, irodalomtörténész. – Egyetemistaként többször jártam Marosvásárhelyen, még udvarolgattam is ide. A távolság persze nem tette lehetővé, hogy komoly párkapcsolat legyen ennek a vége. De némiképp a doktori disszertációm témája is ide kötött. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalommal foglalkoztam, ennek kapcsán a dolgozatomat a Vásárhelyi Találkozóig futtattam ki, amely rendkívül humanista, békét kereső, európai kitekintésű vállalkozás volt a világháború előtt néhány évvel, 1937-ben, és igen érdekes szintézise az itteni szellemi áramlatoknak. A magyarság jogainak követelése markánsan fogalmazódott meg a Vásárhelyi Találkozó határozataiban, zárónyilatkozataiban. Az anyanyelvhasználattól a magyar nyelvű oktatás minden szintű megköveteléséig nagyon sok dologra kitért. Kijelenthetjük, hogy igen tanulságos eseménysor zajlott akkor itt, és meggyőződésem, hogy a találkozó jegyzőkönyvében ma is lennének hasznosítható gondolatok. Tovább menve, elmondhatom, hogy a 80-as években Budapesten Benda Kálmán mellett a Ráday-gyűjtemény tudományos munkatársa voltam, és amikor a nyolcvanas évek legvégén 450 éves lett a marosvásárhelyi református vártemplom, azt a feladatot kaptam Benda Kálmántól, hogy az évforduló kapcsán szerkesszek egy emlékkönyvet. Úgy oldottam meg, hogy nemcsak a várról, nemcsak a református egyházról igyekeztem mindent összeszedni, hanem a város történetéről, művelődéstörténetéről, értékeiről, irodalmáról, kultúrájáról is próbáltam bevinni mindazt, ami csak beleférhet egy ilyen kiadványba.
– Az 1990-ben megjelent félezer oldalas, igen tartalmas, hiánypótló kiadvány aztán hamar újra hiánycikké vált. De „jegyességed” a várossal, Erdéllyel sosem szakadt meg.
– Apai ágon partiumi, nagyváradi gyökereim vannak, nagyapám, apám Váradon született. Anyai ágon erdélyiek is voltak, Déshez is kötődött a családom némely tagja. Bizonyára az ősök szelleme dolgozik bennem, ez így természetes. Beleszületünk egy kultúrába, egy hagyományrendszerbe, és úgy tisztességes, hogy az ember vállalja a múltját, próbálja tovább vinni azokat az értékeket, amelyeket az ősök is nagyra tartottak.
Nagy Miklós Kund

Népújság (Marosvásárhely)

„Bert lelkipásztor akarok lenni!”
Holland házaspár tizenöt éve a Pataréten
Sokadik eset: múlt héten ismét a hulladékot szállító kocsi kerekei alá csúszott egy szemetet válogató gyermek a Pataréten. A tizenegy éves kislány életét vesztette. Ahhoz, hogy el tudják temetni, először nyilvántartásba kellett venni, hiszen a telep lakóinak legalább a fele semmiféle hivatalos okmánnyal nem rendelkezik. Így történt meg, hogy gyakorlatilag egyszerre állították ki a születési és a halotti bizonyítványt is. Történik mindez alig 2 kilométerre az európai fővárosi rangra pályázó Kolozsvártól.
A szeméttelep felszámolása, az európai normáknak megfelelő hulladéktároló létrehozása okán a pataréti romák helyzete ismét a helyi önkormányzat napirendjére került. A tragikus eset csupán szomorú adalék: ráirányíthatja a hatóságok figyelmét arra, hogy Patarét nem csupán higiéniai kérdés, ideje lenne valamiféle értelmes megoldást találni az ott élő roma közösség helyzetére. Azok, akik nem közömbösen, vagy elutasítóan viszonyulnak a Patarét-kérdéshez, abban reménykednek, hogy a rosszemlékű Sorin Apostu féle álláspont, miszerint „ha felszámolják a szeméttelepet, elkotródnak a cigányok is”, a múlté. Ez a típusú problémamegoldás nemhogy hatástalan, embertelen, hanem Kolozsvárhoz méltatlan.
E közösség tagjainak szüksége van az önkormányzat támogatására. Ha az illetékes helyi hatóságok továbbra sem vesznek róluk tudomást, semmi esélyük a boldogulásra. Ha ugyanis nincsenek személyi okmányaik, nem tudnak segélyért folyamodni, amelyre különben a törvények szerint jogosultak lennének. Nem tudják őket alkalmazni, nem tudnak ingyenes orvosi ellátásba részesülni, gyermekeiket iskolába íratni. Egy új, integrált szeméttelep létrehozása csak részben jelent munkalehetőséget a szemétválogatást 40 éve kényszerűségből magára vállaló, közel 2000 lelket számláló roma közösség számára, amelynek apraja-nagyja hóban, kánikulában gyakran napi tizenkét órát tölt a hulladékhegyek közt, táplálékuk jelentős része a környező nagyáruházak lejárt termékeiből áll össze.
Minderről Looij Lambertus Johannes, a ProRroma Alapítvány alelnöke beszélt lapunknak. Közismert nevén Bert lelkipásztor Hollandiából jött igét hirdetni Romániába. Bevallása szerint azon vallásos emberek közé tartozik, akik nem csak prédikálnak, hanem cselekednek is. Húsz éve járt először az országban, tizenöt éve került a Patarétre. Feleségével, Margriet asszonnyal gyakorlatilag magukra vállalták ennek a közösségnek minden gondját-baját. Három gyermeket fogadtak örökbe, a két kislány a szamosújvári árvaházból került hozzájuk 9 évesen, a kisfiú, Benny nevelőszüleivel együtt részt vesz a telepen folyó munkálatokban.
– Tizenöt évvel ezelőtt jártunk először Pataréten. Láttuk a nyomort, elkeseredettséget, kérdeztük, miért nem tesz már valaki valamit? Mondták: lehetetlen! Ez volt az a varázsszó, ami mozgásba lendített, ami arra ösztökélt, hogy tegyek valamit ezért a közösségért. Akkor még nem tudtam elképzelni, mihez is fogok kezdeni, ennek ellenére úgy döntöttünk feleségemmel, belevágunk. Mindenekelőtt igyekeztünk a közösség tagjainak a bizalmába férkőzni, ennek hiányában ugyanis nem számíthattuk együttműködésükre, enélkül pedig nem lehet eredményt elérni. Margriet például odaállt melléjük, a hulladékot válogatókkal együtt dolgozott, üveget mosott stb. Nagyon nehéz a kívülről becsöppenőknek megmondani, hogy ezt meg ezt kell tenni, ha nincs meg ez a bizalom, ha nem nyitottak irányunkba.
Apró lépésekkel kezdtük, az elején fogalmunk sem volt, milyen intézmények segítségére lehet számítani. Menet közben derült ki, hogy létezik többek közt egy hollandiai ProRomi Alapítvány, amely a roma közösségek integrációjával foglalkozik, velük együttműködve hoztuk létre romániai változatát, a ProRromá-t, amelynek én vagyok az alelnöke. Elkezdtek innen-onnan támogatások is érkezni, többnyire ezek nagysága határozta meg, hogy milyen terveket tudunk megvalósítani. Szerencsénkre úgy alakult, hogy amikor nagyon kellett valamire pénz, váratlan külső segítség érkezett, rendszerint előkerült a hiányzó összeg.
Nehéz szegényen élni, de még nehezebb szegényen meghalni. Még az elején volt, azokban az években, amikor odakerültünk: pénz híján a család nem tudta eltemetni a hozzátartozót, a tetem ott hevert a barakkban a nyári 40 fokban. A többiek – gyerekek, felnőttek – ott ettek, aludtak mellette. Volt egy kis pénz a számlánkon, amit arra gyűjtöttünk, hogy elmegyünk a gyerekekkel valami finomat enni. Mondtam nekik, hogy sajnálom, de ebből a pénzből inkább kifizetjük a temetést. Nem sokkal később hirtelen arra ébredtünk, hogy a számlánkra egy ismeretlen jóakaró hatalmas összeget utalt. Akkor biztos voltam abban, hogy nekem itt küldetésem van. Hogy nem véletlenül kerültem ide. És lám, hogyha egymásra vigyázunk, a Jóisten is vigyáz ránk.
Ezzel az adománnyal lehetővé vált, hogy az alapítvány megvásárolja azt a pataréti földterületet, ahol jelenleg a roma közösség él, és hogy elkezdjünk építkezni. Már korábban is húztunk fel barakkokat azzal a kockázattal, hogy le fogják bontani. Nem volt mit tenni, nem nézhettem, hogy családok alusznak szabad ég alatt, a gyerekeket megharapják a patkányok.
A barakkokat saját erőnkből építjük fel, eddig 40-et sikerült összehozni. Mindig akadnak alkalmi segítségek, múlt héten például Hawaii-ról érkező fiatalok egy csoportja ásta egész álló nap a sáncot. Nemsokára dél-amerikaiakat várunk. Belgiumból, Hollandiából, Amerikából is sokszor voltak önkéntes csoportok, elsősorban fiatalok.
– Elgondolni is rossz, milyen veszélyeknek, betegségeknek vannak kitéve a kolónián a gyermekek. Kapnak-e segítséget ezen a téren?
– A gyermekeknek nagy az ellenálló képességük. Baj inkább a tüdejükkel van. A faanyagot, amit a szeméttelepen találnak, többnyire építkezésre használják, nem azzal fűtenek, hanem minden mással, ami ég. A tűzre dobott műanyag gyakran mérgező füstöt bocsát ki, ez megviseli őket. A hatóságok szerencsére segítettek annyiban, hogy hetente kétszer orvost küldenek ki, aki megvizsgálja őket, gyógyszert ír fel. Afféle családorvos. Ez persze azt is jelenti, hogy a közösség tagjait ilyenformán nyilvántartásba veszik, hiszen soknak születési bizonyítványa sincs, nemhogy egészségügyi biztosítása. Türelmesen végigjárjuk velük a hivatalokat, igyekszünk megszerezni minden papírt, ez nagyon nehéz feladat, de kitartással, sok kilincseléssel és imával sikerül.
– Komoly sikerélmény az óvoda. Hány gyerekkel tudnak foglalkozni?
– Megdöbbentett, mennyi a piszkos, fertőzött, szerencsétlen gyermek. Először csak lecsutakoltuk őket, aztán igyekeztünk valamennyi táplálékot is biztosítani számukra. Adódott egy épület a környéken, ami valamennyire alkalmasnak tűnt ahhoz, hogy ott gyerekekkel foglalkozzunk. Épp akkor járt arra egy osztrák csapat, az ő – váratlan – anyagi támogatásukkal sikerült meg is venni az épületet.
Jelenleg két csoport működik 14-14 gyerekkel. A telepen körülbelül 200 gyerek van, de egyelőre ennyit tudunk befogadni. Ahogy látom a sok gömbölyödő hasat, ez a szám hamarosan nőni fog. Itt jegyezném meg, hogy tervezünk felnőttképzést is, mert a gyermek Isten áldása, de amikor nem tudod táplálni, ellátni őket, akkor nem szabad többre vállalkozni. Az ész, az ítélőképesség is Isten ajándéka, amit azért adott, hogy használjuk. Ezt kell velük megértetni.
Óvodánk nem részesül állami támogatásban, a hatóságok tudnak rólunk, elismerik munkánkat, de nincs szó arról, hogy fizetett pedagógust küldjenek, aki szakszerűen foglalkozik a gyerekekkel. A feleségem teszi ezt, önkéntesekkel, minden tudásukat, szeretetüket bevetve. Jó munkát végeznek, hiszen vannak pozitív visszajelzések: azok a gyermekek, akik a mi óvodánkból kerülnek ki, megállják a helyüket az első osztályban, sokuk úgy kerül oda, hogy ismeri az ábécét – miközben a szülők legnagyobb része írástudatlan, vagy minimális ismeretekkel rendelkezik. Tavaly 14 ovisból 12 ment elsőbe, ezek közül 9 be is fejezte az első osztályt. A pataréti gyermekek Szamosfalvára járnak iskolába, ahol szerencsére befogadják őket, nincs szó kiközösítésről. Csak a szállításukkal van baj, a gyermekek kicsik, a távolság nagy, nehezen oldható meg kísérgetésük.
Senkit sem köteleztünk arra, hogy jöjjön óvodába, hanem olyan környezetet teremtettünk, hogy a gyermekek kedvtelésből csatlakozzanak. Mindenekelőtt alapvető dolgokra tanítjuk meg: kezet mosni, evés előtt imát mondani, vécépapírt használni, az egymással való viselkedésre, bocsánatot kérni … mindezt az agresszív szülői modellek „csiszolására”. Ezek az intelmek meg is maradnak, visszahatnak a családra, mesélik a szülők, hogy otthon a gyermekek őket is figyelmeztetik a kézmosásra, evés előtti imára.
Nem volt egyszerű megértetni a szülőkkel a tanulás fontosságát, az óvoda hasznát. Ódzkodtak a gyermekeket elengedni az óvodába, mivel akkor nem tudnak segíteni a szemétválogatásban. De végül megértik, hogy ez mennyire fontos. Hónapokig magyaráztuk türelmesen: nem tudnak írni, olvasni, ha bezárják a szeméttelepet, nem lesz mihez kezdeniük. Mi megtanítjuk őket, amire csak lehet, különben nem fognak boldogulni. Megértették, most már várólista van az óvodásoknál.
– Jó vagy rossz a patarétiek szempontjából a szeméttelep felszámolása?
– Nyilván jó döntés, a romák többsége azonban megélhetését veszti el. Lehetetlen, hogy a városban alkalmazzák őket. Remélem, hogy az új szeméttelepen szükség lesz a munkájukra, ez az egyetlen esélyük. Ezzel az életmóddal vannak megszokva, lehetővé kellene tenni számukra, hogy továbbra is szemétválogatással foglalkozzanak. Jó volna, ha hivatalosan is alkalmaznák valamennyit. Ha valaki szállítási céget indít, olyan sofőröket alkalmaz, akinek több éves tapasztalata van. Ez a helyzet itt is. Ezek az emberek 40 éve válogatják Kolozsvár szemetét. Bár nem világos, mennyi is a napi bevételük, úgy saccolom, hogy a családok körülbelül 50 lejt tudnak összehozni. És mert ennek a leírhatatlan nyomornak is vannak fokozatai: a legszegényebbek azok, akiknek nincs lovuk, szekerük se. Hiába gyűjtik össze a kiválogatott szemetet, nem tudják elszállítani, vagy csak részben.
– Mennyire érzi veszélyesnek ezt a helyet? Mennyire úr az erőszak a telepen?
– Még eddig nem loptak el tőlem semmit, meg sem vertek. Nem mondhatom, hogy nem voltak „éles” helyzetek, amikor közbe kellett avatkoznom, mert baltával estek egymásnak. Érdekes módon nagy a szolidaritás közöttük. Amikor a múlt héten a villám belecsapott az egyik férfibe, aki meghalt, szó nélkül összeadták a pénzt a temetésre. Voltam már tanúja olyan jelenetnek is, hogy a kéregetőnek ők hamarabb adtak, mint mások. Képzeljék, a múltkor a cunami áldozatainak gyűjtöttek.
Sajnos a szenzációhajhász sajtó egyáltalán nem segít a romákról alkotott kép árnyalásában, a mentalitásváltásban. Rendszerint azok a hírek kerülnek előtérbe, amelyek negatívak. Nem azt mondom, hogy ezek nem igazak. De elsősorban a negatív hír kerül a sajtóba, a sok kis pozitív élmény, előrelépés, ami valóban nem sajtószenzáció, de amire lehet és érdemes építkezni, az elmarad. Azt biztos megírják, hogy tyúkot lopott. Persze, a lopás elítélendő, senki sem állítja az ellenkezőjét. De tudják, milyen, amikor nyolc gyerek bőg, hogy éhes? Gyakran nincs más megoldás. Márpedig elfajult, buta cigány van bőven, nem nehéz őket pellengérre állítani.
– Életüket végérvényesen Kolozsvárhoz kötötték?
– Nem is olyan régen valamelyik pataréti kisgyereknek tették fel a szokásos kérdést: „mi leszel, ha nagy leszel?” Széles mosollyal mondta: „Bert lelkipásztor akarok lenni!” Ha csak erre gondolok, azt mondom, megérte a Pataréten töltött tizenöt év.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Kampánymentes miniszterelnöki látogatás
Többször is hangsúlyozta Victor Ponta miniszterelnök, hogy nem kampányolni jött Csíkszeredába, hanem pusztán találkozni akart a három székelyföldi megye elöljáróival, vezetőivel. A szombati eseményen sem Borboly Csaba, sem pedig Ráduly Róbert Kálmán nem volt jelen. A Hargita megyei önkormányzat képviselő-testületének elnöke és Csíkszereda polgármestere is pihenőszabadságát tölti.
Július 21-én, szombaton Victor Ponta miniszterelnök csíkszeredai látogatása során törvénytelenül eltávolították Hargita megye hivatalosan elfogadott zászlaját a megyei tanács gyűlésterméből.
A tervezettnél húsz perccel hamarabb érkezett Victor Ponta, aki a hagyományos székely termékek havi vásárán kolbászt és sajtot kóstolt – pálinkával is kínálták, de azt nem fogadta el –, a tömegből érkező „Székelyföld, Autonómia” beszólásra viszont mosolyogva csak annyit válaszolt, nem érti. Politikai tandemtársa, Crin Antonescu ideiglenes államfő nem jött vele. A Székelyhon.ro „hol van Antonescu?” kérdésére azt válaszolta, hogy „ő majd megválasztott államfőként érkezik Csíkszeredába”. Taps a kormányfőnek
Zsúfolásig megtelt a hargitai megyeháza amfiteátruma, a jelenlévők nagy része mégsem polgármester volt, hanem a székely megyék prefektusi hivatalainak alárendeltségébe tartozó intézmények vezetője, illetve alkalmazottja. A miniszterelnököt taps fogadta a teremben.
A kötelező jókívánságok után Victor Ponta elmondta, már a júniusi helyhatósági választások után tervezte ezt a látogatást. „Azért jöttem önökhöz, hogy miniszterelnökként a helyi gondokról érdeklődjek. Nem kampánykörúton vagyok, egyébként sem pályázok semmilyen funkcióra” – húzta alá, majd a jövő vasárnapi referendum kapcsán annyit mondott, az az érdeke, hogy a voksolás „korrekt módon történjen”. Többször is emlékeztette a jelenlévőket, hogy részéről nem létezik diszkrimináció, ő funkciójából adódóan minden párt polgármesterével egyenlő módon tárgyal.
Az őszi parlamenti választások is szóba kerültek, ekkor emlékeztette a jelenlévőket, hogy fontos a magyarság számára képviseletet küldeni a parlamentbe. „Mindig is azt vallottam, hogy ha a kisebbségek kimaradnak a parlamentből, akkor nem tudnak eléggé hatékonyan védekezni a radikalizmus ellen”.
Kérdések A jelen lévő Hargita megyei vezetők többek között azt kérték a kormányfőtől, hogy támogassa a gyergyószentmiklósi műjégpálya felújítását, a megyei és tölgyesi kórházak további modernizációját, illetve a székelykeresztúri Sóskútfürdő teljes rendbetételét. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatával kapcsolatos kérdésre Ponta azt válaszolta, hogy személyes véleménye szerint az egyetem szenátusa rosszul döntött, amikor nem vette figyelembe az egyetem kétnyelvű voltát. Ugyanakkor rögtön hozzátette, a magyar tanárok is hibáztak, amikor a magyar tagozat létrehozását erőltették.
A régióátszervezésről is kérdezték a miniszterelnököt, aki erről úgy nyilatkozott, hogy tartja magát a Szociálliberális Unió nyolcrégiós elképzeléséhez, ám más megvalósításokra is nyitott: „jövő évben mindenképp pontot kell tegyünk erre a kérdésre, mert 2014-től már működniük kell a saját elnökkel és testülettel kormányzott régióknak”. A továbbiakban a közintézmények krónikus emberhiányára is felhívták a kormányfő figyelmét. Az egyórás beszélgetés után Victor Pontát egy, székely termékekből álló csomaggal ajándékozták meg a házigazdák.
Újságírói kérdések
A beszélgetés utáni sajtótájékoztatón a román–magyar viszonyt érintő újságírói kérdésekre válaszolva a miniszterelnök elmondta, lezártnak tekinti a Nyírő-ügyet, meg egyébként is az a cél, hogy „a közép-kelet-európai országok, így Románia és Magyarország is fenntartsák a jó kapcsolatokat”. Hozzátette, örül annak, hogy a helyhatósági választásokon a romániai magyarok nem hagyták magukat Magyarországról befolyásolni. A szomszédos országokkal való viszony kapcsán kiemelte, a keleti országoknak Brüsszelben ugyanolyan esélyeik kell legyenek, mint a fejlett államoknak, nem szabad ezeket a volt kommunista tömb országaiként kezelni.
Kérdésünkre, hogy fog-e találkozni jövő héten Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel – aki szombaton Tusnádfürdőn tart előadást –, Ponta nemmel válaszolt, mivel ő abban az időszakban a tervek szerint a londoni nyári olimpiai játékok megnyitóján fog részt venni.
Kitérő választ adott viszont az egyik központi kereskedelmi televízió munkatársának azon kérdésére, hogy fenntartja-e a két évvel ezelőtt Maroshévízen tett kijelentését, miszerint Székelyföld nem létezik. „A politikai nyilatkozatokon túl én jelenleg minden román állampolgár miniszterelnöke vagyok, ezért mindenkiért felelősséggel tartozom”.
A kormányfő Csíkszeredából Nagyszebenbe utazott.
Kozán István
Szekelyhon.ro

Könyv az erdélyi konglomerátumról
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című új kötetét a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületben ismerhette meg a közönség, Markó Béla és Demény Péter közreműködésével. A közreműködők Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és Szabédi László személyét, valamint a transzilvanizmus fogalmát értelmezték. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila jegyezte le.
A Kossuth kiadó gondozásában megjelent könyv mintegy ötven évet ölel fel, s teszi ezt három közismert személyiség, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, valamint Szabédi László szövegeinek segítségével. Ahogy Poszler György fogalmaz a könyv hátsó borítóján, ez a munka „fiktív szemináriumokat” gyűjtött össze, amely három nagy halott elmélkedéseit tárja fel, fontos létkérdésekről, „a romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről.” Markó Béla ennek nyomán igyekezett meghatározni a kötet „sajátos és újszerű” műfaját, kijelentve, hogy egy mindenképpen alapműnek számító esszéregényről, dokumentumregényről beszélhetünk, de a műfajt illető legpontosabb megfogalmazást a könyv alcíme hordozza: Erdély. „Illúziókról, azok elveszítéséről, majd újabb illúziókról szól nemcsak a mű, hanem maga Erdély is”, – jelentette ki. Az egyik tévedésünk, hogy nem tudunk azokról az elődökről, akik korábban már gondolkodtak a térség sorsáról, így Kántor kötete ebben a tekintetben is hathat a felfedezés erejével. Szabédiról beszélt, aki nem csak gondolkodóként, hanem íróként is más utat járt be, nem a manapság előtérben levő „tündérkedő” vonulat, „most Nyirőt olvasnak, illetve Wass Albertet – ez utóbbit sajnos”, – tette hozzá.
Kántor elmondta, a kötet megvalósítását hosszas gondolkodás előzte meg, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy a három ember munkáiból vett át szövegeket, de a célja nem az volt, hogy az életútjukat felvázolja, hanem a Szabédi ifjúkori naplójában megtalált „konglomerát” fogalmat érzékeltetése. Olyan személyeket állított a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. A könyvben gyakran monogramokkal utal a személyekre, sokszor az Sz.-G.-Sz. triót is használva. Sz. azonban nem különbözik sokban Szabéditól, mindössze annyiban, hogy a monogram által erősödik a fikció jelleg, annak ellenére, hogy a szereplők eredeti szövegeivel dolgozott.
Minden aspektusban tökéletes? Más kérdés, hogy például Gaál Gábor vagy Szilágyi Domokos személye mennyire megosztott, és megosztó. Ezzel kapcsolatosan tette fel a kérdést Demény Péter, amelynek aktualitása is van: magyar sajátosság-e elvárni a művészektől, hogy minden szinten és aspektusban tökéletesek legyenek? Demény úgy látta, meglehetősen kétséges alakok kiváló írók, színészek lehetnek, Markó azt válaszolta, hogy „tetszetős lenne egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a magyar kulturális beidegződéssel, amely arról szól, hogy nincs fiktív én a versben, hanem az azonos az életrajzi énnel, élet és mű nem választható el egymástól”. Petőfi példáját említette, azzal kiegészítve a gondolatot, hogy akár Balassi Bálint személyéig visszamehetünk, amikor ezt a kérdést kutatjuk. Petőfi esetében az ember és az alkotó egyesítése azt eredményezte, hogy a versei hitelességét a csataéren kellett bizonyítania, ebbe pedig belehalt. A kultúránk tette ezt vele, viszont Petőfi halálával szemben Jókai például hosszú életet élt meg, ami nyilvánvalóan nem negatívumként említendő. A magyar kultúra sajátossága ember és életmű egybeforrása, ezért is jelenthettek olyan méretű traumát azok az életrajzi tények, amelyek az utóbbi években kiderültek nem csak Szilágyi Domokossal, de ebben a térségben több közismert személyiség kapcsolatosan is. Kántor Lajos úgy vélte, minden életnek sok tanulsága és olvasata létezik, hogyha a dossziék elolvasása után embereket kellene leírnia, sokaktól elbúcsúzhatna, így szerinte meg kell tanulni elválasztani a két dolgot. Irodalomtörténetileg soha nem szerette a kánonokat, – mondta, Demény Péter pedig ráerősített: mindig csak sztárok vannak, hiszen a közönség nem tud mindenkire figyelni. Sokakat nem is a moralitásuk miatt tolnak háttérbe, hanem mert egy-egy adott korban éppen másokra illik hivatkozni, viszont fontos megjegyezni, hogy az éppen közismert alkotók nem válnak feltétlenül rossz minőségűvé a státuszuk miatt.
Nemlétező közös Erdély-kép. A beszélgetés következő fonala már Erdélyről és az egységről szólt. Kántor Lajos a könyve címét említette, mivel a konglomerátum éppen azt jelenti, hogy nem lehet egységről beszélni; a Kós Károly és Kuncz Aladár által megfogalmazott transzilvanizmustól pedig teljesen eltér a Szabédi-féle értelmezés, amely éppen azt hangsúlyozza, meglehetősen illúziórombolóan, hogy azoknak az erdélyi magyaroknak az elmélete ez, akik egy országrész elveszítéséből építkeztek. Demény rámutatott, a transzilvanizmus maga is egy egység felé mutat, hiszen éppen azt akarja meghatározni, hogy három nemzet hogyan kreál valami különlegeset ebben a régióban. Kántor két, a könyvében is szereplő idézetet vetett össze: Csíki László „örök egy Erdélyét”, és Lucian Blaga azon írását, amelyen maga is megdöbbent, hiszen úgy szól Erdélyről, hogy a magyarok ittlétét egyáltalán nem említette meg. Maga sem tenné naftalinba a transzilvanizmust, mint fogalmazott, viszont messzemenően elfogadja Szabédi véleményét, aki szerinte egy teljesen reális megközelítésben nyilvánult meg a kérdésről.
Markó Béla a román-magyar közös Erdély-kép kapcsán rámutatott, ilyen nem létezik, bár valaha azt mondták, hogy Erdély a magyar nemzet keletje az ősiség, az eredet tekintetében, míg a románok számára a nyugatot jelenti, az európai értékeket látják benne. Nehéz volna tehát közös nevezőre hozni a két nemzet közti véleménykülönbséget, erre nem is akart kísérletet tenni, de úgy látta, valahol, valamikor bár a magyar közös szemléletet fontos volna meghatározni.
A mai közös Erdély-szemléletbe nem fér bele Tamási Áron és Szabédi László, vagy Székely János és Sütő András, – mondta, mert ezek olyan erdélyi alternatívák, amelyek, ha egységes szemléletet akarunk kialakítani, akkor fölöslegesek. Az egységes szellemiség meghatározása során nem zárhatjuk ki egyikük nevét sem, hanem éppen a közös pontokat kell megtalálnunk bennük. Szabédi racionalizmusa kapcsán úgy vélekedett, az nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, hogy könnyen megtörténhet, nincs más kiút számunkra.
A beszélgetés záróakkordjaként Demény Péter megjegyezte, számos olyan témát sikerült felvetniük, amelyet a jövőben bizonyítani kell, az az állítása pedig, mely szerint egy könyv csak akkor él, hogyha beszélnek róla, egy találkozóra is alkalmazható.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Lángolnak az erdők Erdély-szerte
Erdély-szerte erdőtüzek pusztítanak, Hargita megyében a hétvégén hat helyszínen küszködtek a lángokkal a tűzoltók, ezekből tegnapra kettőnek a terjedését sikerült megfékezni. A Bucegi-hegységben tegnap 15 kilométeren égett az erdő, a tűz a nemzeti park területét is veszélyeztette, de erdőtűz pusztít Fehér és Szeben megye hegyvidéki részén is, utóbbi Păltiniş közelében.
Hargita megyében a hétvégén a régió különböző részein gyulladt meg a száraz növényzet. A Csíkszentimre és Madéfalva környéki erdőtüzek terjedését tegnapra sikerült megfékezniük az önkéntes tűzoltóknak, de a Borszék és Gyergyószentmiklós környéki tüzek oltásával tovább küzdöttek a lánglovagok és az önkéntesek.
Alina Ciubotariu, a Hargita megyei sürgősségi felügyelőség szóvivője az Agerpres hírügynökségnek úgy nyilatkozott: többnyire 10-15 éves fenyőerdők, tönkök gyulladtak meg. Az első becslések szerint összesen 55 hektár erdőre terjedt ki a tűz, amelyet őrizetlenül hagyott tábortüzek okozhattak. A szóvivő arra intette a lakosságot, hogy ne gyújtson tüzet az erdőkben, hiszen a nagyon száraz növényzet és a szél nagyon kedvez az erdőtüzek kialakulásának, amelyeket utána nagyon nehéz eloltani.
A csíkcsicsói és a büdösfürdői erdőtüzeket például tegnapra csak megfeszített munkával sikerült megfékezniük a tűzoltóknak. Becze Attila, Csíkcsicsó polgármestere tegnap délután érdeklődésünkre elmondta: a tűz terjedését sikerült megfékezni. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka körülbelül 25 emberrel felügyelte a helyszínt, és továbbra is kisebb csoportokban ügyelnek arra, hogy ne éledjenek újra a lángok.
Mivel tűzoltóautóval nehéz megközelíteni a kigyulladt erdőrészeket, emberi erővel igyekeztek megállítani a lángok terjedését, vedrekkel hét-nyolc ezer liter vizet locsoltak rá a madéfalvi, pálfalvi és csicsói önkéntesek. A vizet traktorok segítségével, ezerliteres tartályokban szállították a helyszínre. Szerencsére szombat estére elállt a szél, így sikerült megállítani a lángok terjedését. Becze úgy vélte, körülbelül húszhektárnyi fiatal, magántulajdonban lévő erdő vált a tűz martalékává, kárfelmérés még nem történt.
A tűz okáról csak találgatások vannak, de valószínűsíthető, hogy emberi mulasztás történt – mondta az elöljáró. Tegnap délutánra a Büdösfürdő melletti erdőtüzet is sikerült megfékezni, de a területet továbbra is őrzik, mert még füstölög az avar. A csíkszentimrei tűzoltók csíszentsimoni, csíkszentkirályi, csíkszeredai társaikkal együtt éjjel is kint tartózkodtak a helyszínen. Másfél hektárnyi területen vált a lángok martalékává egy fiatal, bokros erdőrész. A tüzet vélhetően emberi felelőtlenség okozta.
Zsákokban cipelik a vizet a Gyilkos-tónál
Kedd délután óta küzdenek a lángokkal a tűzoltók a Gyilkos-tó fölött álló Gyilkos-hegyen is. Az erdős területen a száraz aljnövényzet és csutakok égnek, a fákba még nem kapott bele a tűz. Hegyi Barna, a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park igazgatója elmondta, a parkkal szomszédos magánterületen pusztítanak a lángok, az erdőtulajdonosok Neamţ megyeiek, de a terület közigazgatásilag Gyergyószentmiklóshoz tartozik. A növényzet nagy valószínűséggel eldobott cigarettacsikktől gyulladt ki, erre utal, hogy a turistaösvénytől terjedtek el a lángok.
A tűzoltáson a gyergyószentmiklósi hivatásos tűzoltók, a városháza mellékgazdaságának dolgozói, önkéntesek mellett a hegyi csendőrök, a nemzeti park dolgozói, tölgyesi, csíkszeredai és Neamţ megyei tűzoltók is dolgoznak. A sziklás, nehezen megközelíthető terepre műanyag zsákokban, a hátukon cipelik a vizet, emiatt az oltás igen nehézkes, bár a szélcsend miatt nem terjednek a lángok, amelyek három hektáron emésztették fel az aljnövényzetet. Hegyi Barna elmondta, a tűz terjedését megfékezték, de eloltani csak egy többnapos kiadós eső tudná.
Tíz hektár égett le Păltinişnél
Több mint 15 hektárnyi erdő és 10 hektárnyi száraz aljnövényzet égett le a hétvégén Fehér megyében, Sugág község közelében is. A még péntek este kitört tüzet 22 katonai tűzoltó és 14 önkéntes próbálta eloltani. Cristian Todor, a sürgősségi felügyelőség szóvivője az Agerpresnek elmondta, sikerült megfékezni a lángok terjedését, ezek már csak a föld szintjén pusztítanak, a fák koronáját nem érintik. De ennek ellenére továbbra is felügyelik a területet, hogy ne éledhessenek újra a lángok. Sugág község területén tegnap egy másik helyszínen is erdőtűz ütött ki.
Több erdőtüzet jelentettek a hétvégén Szeben megye területéről is, ezek közül néhányat tegnapra sikerült eloltani. Összesen 18 hektár erdő lett a tűz martaléka, ezek közül 10-12 hektár Păltiniş közelében. Itt mintegy száz személy segédkezett az oltásban, az illetékeseknek hét speciális jármű segítségével sikerült megfékezni a lángok terjedését.
Veszélyben a bucegi-i nemzeti park
Továbbterjed a csütörtökön keletkezett tűz a Bucegi-hegységben is, a lángok immár a nemzeti park területét is veszélyeztetik, még ha egyelőre csak az aljnövényzet ég. A Mediafax hírügynökség beszámolója szerint azonban a természetvédelmi terület szomszédságában nem tudják bevetni a belügyminisztérium két tűzoltó-helikopterét, ugyanis ezek egyike el van romolva, és külföldön javítják, míg a másiknak hiányzik egy alkatrésze. Mihai Drăgan, a Prahova megyei sürgősségi felügyelőség képviselője szerint bár kérték a légi járművek bevetését, erre nincs lehetőség. Hozzátette, hogy a lángok a Prahova-völgyi üdülőhelyek helyett a hegy irányába terjednek, a helyszínen a sürgősségi felügyelőség, a hegyi mentők és az állami erdészet képviselői mellett a helyi hatóságok is jelen vannak. A Bucegi-hegycsúcstól 1700 méterre található, a román királyi ház tulajdonában lévő területen – melyet az állami erdészet gondoz – csütörtökön villámcsapás következtében terjedt el a tűz, melyet szombat este a völgyből is látni lehet.
Krónika (Kolozsvár)

Kiút a gazdasági és lelki válságból - megkezdődött a Magyar Népfőiskolai Collegium konferenciahete
Nemcsak gazdasági, hanem lelki válságban is vannak ma az emberek, ebből keresi a kiutat a Magyar Népfőiskolai Collegium (MNC) huszadik alkalommal Balatonszárszón megrendezett jubileumi konferenciahete - mondta Kis Boáz, a szervezet ügyvezető elnöke a hétfői nyitónapon.
A magyar-magyar kapcsolatok erősítését célként meghatározó civil szervezet nyitóáhítattal kezdődött konferenciáján mintegy 120-an vesznek részt. A többségében hívő, különböző felekezethez tartozó érdeklődők Kárpátaljáról, a Felvidékről, Erdélyből, a Délvidékről és Magyarországról érkeztek.
Kis Boáz köszöntőjében azt mondta: ma olyan szellemi, lelki káoszban élünk, amely lerombolja a személyiséget, ezért a társadalomnak sok mindenen kell változtatnia. A konferencia célja, hogy ebben az útkeresésben segítséget nyújtson a résztvevőknek.
A hétfőtől vasárnapig tartó rendezvény első napján Márkus Béla egyetemi tanár beszélt Nyírő József mai arcáról, a következő napokon teológusok, kormányzati tisztségviselők, egyetemi tanárok, kutatók, politológusok és művészek tartanak előadásokat. Az MNC idei célja a csángók felkarolása; szó lesz arról is, milyen hatást gyakorol a csángókultúra a magyarságra. Esténként a Kárpát-medencei magyar kastélyokról, várakról, templomokról tartanak vetítésekkel egybekötött előadásokat.
MTI

Számvetés félidőben
Hogyan lehetünk sikeres nemzet?
Mintegy keretbe foglalja a magyar kormány nemzetpolitikájának félidejét két választás: a 2010-es szlovákiai parlamenti és az idei romániai önkormányzati. Ezek szükségképpen más és más feltételek között zajlottak, de egy vonás közös volt bennük: a Budapest részéről megfogalmazódó egyértelmű preferencia az egyes magyar szervezeteket illetően. Az akaratérvényesítés totális kudarca talán elgondolkodásra készteti a nemzetpolitika alakítóit. Ám addig is, amíg ez megtörténik, érdemes mindannyiunknak, magyarországi és külhoni magyaroknak (lám-lám, ehhez a terminushoz magam is ragaszkodtam 2006-tól kezdve, és talán bevetté válik) számvetést készíteni arról, hogyan lehetne kiszabadítani a magyar ügyet a pártpolitika fogságából, és a jövőre nézve a realitásokkal számot vető, egyfajta „közös minimumot” magában foglaló koncepciót megfogalmazni.
A mára kialakult helyzetet ugyanis nem pusztán szakmai vagy diplomáciai ügyetlenkedéseknek, személyes ellen- és rokonszenveknek vagy valamely idegen erők mesterkedésének tudhatjuk be, hanem a rossz valóságértelmezésen alapuló és a kihívásokra hamis válaszokat adó politikának. Az elhúzódó gazdasági válság és a nyomában járó, a demokrácia alapintézményeivel és alapértékeivel is gyakran vitába gabalyodó térségbeli politika közegében Magyarország abban segíthetné a magyar közösségeket, hogy intézményeik és az önazonosságot megtartó programjaik bővüljenek, megtarthassák vagy növelhessék az őket megillető helyet szülőföldjük politikai életében az országos szinttől a helyiig, használhassák kormányzati-politikai tapasztalatukat, befolyásukat Magyarország és szomszédjai együttműködésének előmozdításában. De ma annak lehetünk tanúi, hogy Budapest mindent a hozzá való politikai lojalitás mérlegén mér. Ez alapjaiban rendíti meg a magyar közösségeket, és a kívülről nyíltan támogatott pártok felhasználásával szétveri az oly fontos belső szolidaritást, aminek eredményeképpen gyengülnek a közösségek érdekérvényesítő lehetőségei. A realitásokat figyelmen kívül hagyó politika nem számol azzal, hogy a külhoni magyar közösségek belsőleg tagolt és sokszínű entitások, amelyek tagjai a sorsfordító történelmi események okán ma a magyarországitól eltérő politikai mezőben élnek. Éppen ezért érdekeik és terveik nem föltétlenül esnek egybe a magyarországi, illetve az adott országbeli pártok céljaival, politikájával.
A „magyarság közjogi egyesítésének” programja – a közösségek politikai alárendelése
A politikai nyilatkozatok és a magyarországi támogatásokban manifesztálódó gyakorlat valójában ellehetetleníti a deklaráció szintjén kiemelt célnak mondott autonómiát. A magyar közösségek önrendelkezése nemcsak a lakóhely szerinti állam által biztosított jogok vonatkozásában kell hogy fontos hivatkozás legyen, de a magyar–magyar viszonyban is. Úgy nem épülhet ugyanis autonómia, ha közben a közösség szuverenitása, az a joga, hogy saját belátása szerint válassza meg képviselőit – éppen a budapesti politikai akarat révén – csorbát szenved.
A különböző államokban élő magyarság közjogi egyesítésének minduntalan hangoztatott ígérete egy régmúlt, de ma már életre nem kelthető térségbeli politikai konstrukció hamis illúziója. Nem a revízió vágyában tartom felelősnek a mai magyar kormánypolitikusokat, sokkal inkább abban, hogy visszaélnek a külhonban élő magyarok érzelmeivel, és olyan képzetet keltnek, mintha hatalmukban állna visszafordítani a történelmet és egy csapással orvosolni az elszenvedett sérelmeket. Ennek az illúziónak azonban óriási ára van.
A „magyarság közjogi egyesítésének” programja együtt jár a magyarországi politikumnak, annak szokásrendszerének és technikáinak külhoni exportjával, a magyar politikai életre jellemző végzetes és végtelenül káros megosztottság alapvetéssé tételével, a külhoni magyar szervezetek, pártok táborokba sorolásával és ennek alapján történő kezelésével. Mindennek betetőzése a külhonban élő magyar állampolgároknak a választójog – egyébként felemás és az állampolgári egyenlőséggel ellentétes konstrukcióban történő – „odaajándékozása”. A cél nyilvánvalóan az, hogy a magyar közösségeket mintegy kiszakítsák annak az államnak a politikai közegéből, ahol élnek, és részesévé tegyék a magyarországinak. De miért is? Mert Budapesten dől el, hogy melyik partiumi város mellett épül repülőtér, vagy mikor lesz autópálya-fejlesztés Dél-Szlovákiában, vagy az, hogy mikor épül meg a szennyvíztisztító Beregszászon? És még csak nem is ez a legkiáltóbb ellenmondás. A valódi veszélye ennek a koncepciónak, hogy a magyarországi belpolitikának rendeli alá a magyar–magyar kapcsolatokat, és arra kényszeríti a jelenlegi kormánnyal lojális szervezeteket, hogy feladva saját autonómiájukat, osztozzanak a mai kormánypártok politikai sorsában – nemcsak a győzelemben, de szükségképpen a vereségben is. Miközben ezeknek a szervezeteknek az a hivatása, hogy az őket megválasztókat képviseljék a magyar–magyar kapcsolatrendszerben és odahaza, ami ezzel a szerepkijelöléssel és annak elfogadásával lehetetlenné válik. Ez a helyzet a külhoni magyarok számára váratlan módon új típusú problémát is eredményezett: megjelent a szülőhely szerinti állammal szembeni lojalitásválság, ami elbizonytalanítja a magyar közösség tagjait, csökkenti közéleti szerepvállalásukat, választási hajlandóságukat és a többség-kisebbség viszonyrendszerében olyan kérdéseket nyit meg, amelyek rendezése, lezárása újból komoly energiákat követel a közösségektől és az egyes személyektől egyaránt.
Mielőtt összemosódnának egyes fogalmak, tisztázzunk egy kardinális kérdést: a magyar állampolgárság külhoni magyarok általi megszerezhetősége még nem kellett volna hogy automatikusan elvezessen a „közjogi nemzetegyesítésnek” mondott programhoz. Az 1990-es évek óta meglévő – a néha gyengének és hiányosnak értékelt, de mégis hivatkozásul szolgáló alapszerződések létrehozását segítő – politikai konszenzus, amelynek lényege a realitások belátásán alapuló kulturális nemzet koncepció volt, szemben a Trianon előtt közjogi-politikai értelemben is fennállott, de vissza már nem hozható konstrukcióval, 2010-ben felmondásra került. Az állampolgársági törvény 2005-ös módosításával valójában minden akadály elhárult azok elől, akik magyar állampolgárokká akartak válni, és egyben vállalták az azzal járó kötelezettségeket is. A 2010-es törvénymódosítás az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetőségét megteremtve nem csupán felborította az állampolgári jogok és kötelezettségek kényes egyensúlyát, de utat nyitott a magyar–magyar kapcsolatok totális átpolitizálása felé. Ezt akkor is érdemes rögzíteni, ha a magyar állampolgárságot megszerzők ezt a helyzetet – érthető módon – érzelmi és nem politikai szempontokból közelítik meg. De nekik is látniuk kell, hogy akaratuk ellenére egy belpolitikai játszma részeseivé lettek.
Kétségtelen, hogy ez a helyzet nem egyik napról a másikra alakult így. Előjeleit már láthattuk az 1998. és 2002. közötti ciklusban, de az akkori választásokat követően még sokan azt gondolhatták, hogy a „kisiklás” helyrehozható, és a magyar–magyar viszony a pártpolitikától távol tartható. Gyorsan csalódniuk kellett a reménykedőknek. A Magyar Állandó Értekezlet működésének a magyarországi legnagyobb ellenzéki párt általi paralizálása és napi érdekek szerinti felhasználása természetesen nem lett volna megvalósítható külhoni szövetségesek nélkül, de a valódi felelőse ennek a helyzetnek mégiscsak az a politikai erő volt, amely a külhoniakat képviselő szereplőket mindenáron be kívánta terelni a maga táborába. Elegendő mindehhez végiglapozni a MÁÉRT 2002–2006. közötti jegyzőkönyveit és állásfoglalásait, visszaemlékezni a késhegyre menő vitákra, hogy milyen deklarációt mely szervezet és miért írt vagy nem írt alá. Vagy csak felidézni azt a már-már anekdotikus történetet, amikor az egyik külhoni magyar szervezet vezetője egy kérdés kapcsán minden skrupulus nélkül kijelentette: megvárják, mit mond a Fidesz képviselője, és majd ők is úgy szavaznak.
És itt érdemes egy kis kitérőt tenni. Mindig is azt az álláspontot vallottam, hogy tiszteletben kell tartani a külhoni magyar szervezetek politikai önmeghatározását és azt, hogy melyik nagy európai politikai irányhoz, pártcsaládhoz tartoznak – lévén ez része az ő autonómiájuknak. Még akkor is, ha mást gondolnak Magyarország belső történéseiről, a magyar kormány belpolitikájáról. És azt is természetesnek gondolom, hogy a magyarországi politikai pártok kapcsolatot tartanak a külhoni magyarság szervezeteivel, de azt már nem, ha a pártpolitikai szimpátia szerepet kap az állam nemzetpolitikai gyakorlatában. Az, hogy a budapesti kormányzó erőknek és a magyar szervezeteknek az élet berendezéséről vallott politikai-ideológiai preferenciái egybeesnek-e, nem tükröződhet a nemzetpolitikában, a magyar–magyar viszonyban, mert abban a keretben nem pártpolitikusok, hanem egyszerűen „csak” magyarok vagyunk.
A „közjogi nemzetegyesítés” koncepciójának hozadékai közül kettővel foglalkoznék itt, az etnikai vagy nem etnikai pártok kérdésével és a magyarlakta régiók számára is fontos térségfejlesztéssel, mert mindkettő jól mutatja ennek a koncepciónak a veszélyeit és az eredménytelenségét is.
A két évvel ezelőtti szlovákiai választás óta kommunikációs elemből elvinek mondott jelentőségűvé lépett elő – bár néha mintha elcsöndesedne – az az álvita, amely az etnikai kontra nem etnikai (ún. vegyes) pártokról szól. Érdemes látni, hogy ez kezdetben jó eszköznek tűnhetett a magyar kormánynak vagy kormánypárt(ok)nak lojálisan alárendelődni nem akaró külhoni magyar szervezetek megbélyegzésére. De ha részletesen megvizsgáljuk a magyar pártok, politikai szervezetek programját, abban természetszerűleg együtt szerepelnek a magyar identitás megőrzésére vonatkozó (ha úgy tetszik, kizárólagosan etnikai) és a közösségnek az adott állam többségi nemzetével, politikai szereplőivel való viszonyára, a magyarok által is lakott régiók fejlesztésére, az adott állam jövőjére vonatkozó (ha úgy tetszik, nem kizárólagosan etnikai) kérdések. Az elmúlt két évtized térségbeli fejleményei azt mutatják, hogy akkor tud sikeres lenni egy magyar szervezet, ha a saját állama realitásaiból indul ki, ott keres és talál szövetségeseket a magyar közösséget védő és fejlődését célul kitűző programja végrehajtásához. Ez ugye csak nem nemzetellenes politika? Budapestről önkényesen kategóriákba sorolni és elvenni az erkölcsi jogot a magyarság képviseletére azoktól, akik ezt célul tűzik, és akiket erre meg is választanak – ez valóban elvezethet a magyar képviselet szétzilálódásához az adott országokban, és akkor majd lehet azon merengeni, jó ötlet volt-e a magyar–magyar viszonyt ezzel az újabb álvitával megterhelni.
Térségünk államainak uniós tagságával olyan források nyíltak meg az itt élők előtt, amelyek megszerzésére korábban a magyarországi támogatásokból vagy a nemzeti költségvetéseikből esély sem volt. Ezt a lehetőséget felhasználva, a magyar kormány 2006-tól arra törekedett, hogy a szomszédos országokkal olyan közös fejlesztésekben állapodjon meg, amelyek az ott élő magyar közösségeket is szolgálják, közösségi megerősödésüket, gazdasági-szociális céljaik elérését segítsék. Látszólag 2010 után is folytatódott ez a koncepció, a „Varratmentes Európa” és az „Egymás felé forduló régiók” program helyett a hangzatos „Kárpát-medencei Gazdasági Övezet” elnevezéssel, de immár alapvetően más percepcióval. Annak elhitetése, hogy – akár külhoni szakértőket is bevonva – Budapesten eldöntik, milyen fejlesztések induljanak a térségben, és azt majd az érintett államok ellenvetés nélkül végrehajtják, annak teljes meg nem értéséről tanúskodik, hogy a Kárpát-medencében együttműködés nélkül semmilyen fejlesztés nem képzelhető el. Mindezek okán nem tartom meglepőnek, hogy ez a projekt az elképzeléseket, szándékokat bemutató prezentációknál nem jutott tovább. Pedig a rendelkezésre álló források ésszerű és koncepciózus felhasználása nélkül a magyarság modernizációja, európai léptékű versenyképessége csak elképzelés marad.
A magyar politikai osztálynak éppen ezért tudnia kell, hogy a „magyarság közjogi egyesítésének” programját elfogadva nem jóvátesz valamely történelmi sérelmet, hanem hamis illúziókat keltve a külhoni magyarság önállóságának megtörését és a magyarországi politikai rendszerbe történő bedarálását támogatja. Ennek a politikának a jegyében a más országokkal, népekkel fenntartott kapcsolatokon továbbra is ott uralkodik majd a térségbeli magyar szupremácia bizalmatlanságot keltő gondolatvilága.
Új egyezség” – átléphetőek-e a mentális határok?
A félidős értékeléssel nem kerülhető meg azoknak a feladatoknak a számbavétele – még ha nem is egy részletes program bemutatásának igényével –, amelyek megoldása elengedhetetlen a magyar–magyar viszonyrendszernek a realitásokkal számot vető újrarendezéséhez.
A legfontosabb közös feladat a bizalom helyreállítása Magyarország és a külhoni közösségek között, és egy politikai kötőerővel bíró új egyezség létrehozása. Ez az új nemzeti egyezség alapozhatja meg a történelmi realitásokat számba vevő, az együttműködésre és a kölcsönös felelősségvállalásra, a pártpolitika-mentességre és az egyenlő közelség elvére építő, a magyar közösségek differenciált helyzetére figyelő nemzetpolitikát. Mindehhez az eddigi beidegződésekből, a politikai szatócskodásból, a személyes ellen- és rokonszenvekből épült, talán túlságosan is megszilárdult mentális határok átlépésére van szükség. Az új egyezség ugyanis önkorlátozást igényel, elsősorban a magyarországi pártok részéről, de bizonyos értelemben a külhoniaktól is.
Talán könnyebb vállalni a „kölcsönös be nem avatkozást” az egyes szervezetek és politikai erők belső életébe, ha minden szereplő biztos lehet benne, hogy a politikai megállapodás hosszú távú stabilitást hoz a magyar–magyar viszonyban. Ennek a stabilitásnak az alapja a közös történelmi múlt, a közös nyelv, a bennünket összekötő szálak sokasága és a közösen elképzelt jövő, amely ma már senki által el nem vitatott jog. Lehet, hogy túl sok a vélt vagy valós sérelem, amit a szereplők egymásnak okoztak, és éppen ezért nem könnyű vállalni az önkorlátozást. Lehet, hogy egyes szereplők azt gondolják, ha a politikai helyzet kényszere úgy hozza, szavakban majd mindent elvállalnak, de a gyakorlatban nem kívánnak elszakadni a „jól bevált” modellektől. Éppen ezért nem lehetetlen, hogy az új egyezség megszületése nem történik majd gyorsan, de addig is érdemes számításba venni, hogy minden önáltatással, cselvetéssel, az önkorlátozás és a racionalitás kijátszásával töltött idő a nemzet közös jövőjéből vesz el.
A „közjogi nemzetegyesítésnek” a történelmi igazságtalanságokat egy csapással helyrehozónak ígért, de valójában megvalósíthatatlan (és talán a sejtetett módon megvalósítani sem kívánt) programját hátrahagyva mi, magyarok nem veszítünk semmit. Sem a magyar–magyar viszonyban, sem az egyes közösségek vagy egyének vonatkozásában. Ugyanúgy közös marad a múltunk és a jövőnk, a nyelvünk és a kultúránk. Senki sem áll neki felfejteni az együttműködés sokszínű szövetét. És még csak annak lehetősége sem vész el, hogy véleménye legyen bárhol bármely magyarnak a magyarországi eseményekről, a mindenkori magyar kormányról és politikáról. A visszatérés a kulturális nemzet európai logikájú és léptékű koncepciójához egyszerre ad lehetőséget a magyar közösségek fejlődését szolgáló elképzelésekhez és járulhat hozzá a bizalom fenntartásához a szomszéd népekkel. A konfrontáció helyett a kooperáció politikája újrateremthetné a térségben hazánk külhoni közösségek által is joggal kívánatosnak tartott erkölcsi erejét és tekintélyét.
Nyilvánvaló botorság lenne figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetpolitika nem légüres térben valósul meg, a magyar közösségek helyzetére alapvető hatást gyakorolnak az egyes térségbeli államok belpolitikai történései és nem utolsósorban Európa jövőjének alakulása. Mivel itt elsősorban a magyar–magyar kapcsolatok újrarendezésének belső követelményeit szerettem volna összefoglalni, csak vázlatosan térnék ki a külső tényezőkre. Bármennyire is felesleges ismételgetésnek tűnhet, de azért mégiscsak mondjuk el magunknak: a Kárpát-medencei magyarság kilencven százaléka egy politikai-gazdasági-kulturális térség, az Európai Unió polgára, immár nem választanak el bennünket fizikai értelemben határok, mint ahogyan ez évtizedeken keresztül volt. Az uniós tagság – de már annak ígérete is – komoly civilizációs változásokat indított el a térségünkben, és ennek is köszönhetően a magyar közösségeknek nem elhanyagolható eredményeket sikerült elérniük, kiharcolniuk. Ez óriási pozitív változás a húsz évvel ezelőtti állapothoz képest – nem is beszélve a kilencven évvel ezelőttiről. A kapcsolatrendszer kereteinek minőségi megváltozása – más formában ugyan, de – érvényes a Nyugat-Európában vagy Európán kívül élő magyarságra is.
Igaz, hogy a közel negyedik éve tartó válság közege kedvez az antidemokratikus és a nacionalista ötletekkel operáló politikai szereplőknek, és a kisebbségi jogkorlátozás támogatóinak a hangja időnként erősebbnek tűnhet. Mégis arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk azokat, akik a szomszédos országok többségi nemzeteiben a jogkiterjesztést tartják követendő politikának, közben világosan, határozottan érvelnünk kell a kisebbségi jogok és a már elért eredmények megőrzése és továbbfejlesztése mellett. Másra nem hárítható felelősségünk, hogy a saját jövőjét nem könnyű körülmények között újragondoló Európai Unió tagjaként Magyarországnak legyen elég ereje, tehetsége és elfogadottsága ahhoz, hogy a magyar közösségeket is alapvetően érintő kérdéseket napirenden tartsa és megszervezze azokhoz az értő európai hallgatóságot. Nem könnyű, de más járható út nemigen akad.
Érdemes ugyanakkor szem előtt tartani, hogy amíg nincs egyetértés a nemzetpolitikának a pártpolitikából történő kiszabadításáról, addig nem lehet hatékonyan működő szakpolitikákat megvalósítani, mert folyton zsákutcába jutnánk. Éppen ezért nem szólnék most intézményi kérdésekről és a mikromenedzsmentről, amelyről oly sokan és oly sokat írtak és nyilatkoztak már, de megemlítenék néhány koncepcionális jellegű kérdést, amely szorosan összefügg az előbbiekben vázolt „új egyezségről” írottakkal.
A magyar–magyar viszonyrendszer kiszámíthatóságának és egyértelműségének megteremtése mellett legalább ekkora jelentőséggel bír az egyes magyar közösségek – differenciált módon történő – konszolidálódásának elősegítése, elsősorban az önazonosságot szolgáló intézmények és programok stabilizálása révén. A konszolidáció azonban nem járhat egy pillanatnyi állapot hosszú távú befagyasztásával, sokkal inkább kiindulási pontnak kell lennie a magyar közösségek modernizációjához és versenyképességének erősítéséhez, elsősorban az oktatás, a tehetséggondozás és a szakképzés területén. Stratégiai szemlélettel, a kölcsönös érdekeltség fenntartása mellett kell összehangolni a szomszédos államokkal a magyarok által is lakott régiók fejlesztését, építve azokra az eredményekre és tapasztalatokra, amelyek 2005 óta halmozódnak ezen a területen.
Lehetővé kell tenni valamennyi külhoni magyar legitim szereplőnek, hogy részese legyen a magyar–magyar együttműködésnek, azt szem előtt tartva, hogy a szervezetek legitimitásukat a saját közösségüktől, választóiktól nyerik és nem valamely magyarországi politikai központtól kapják. Meg kell találni az egyensúlyt a különböző felhatalmazású külhoni szereplők igényei között, egyértelművé téve a stratégiai és a gyakorlati döntések meghozatalának rendszerét és ebben a politikai és a szakmai nézetek képviseletének helyét és formáit.
Az alkotmányos és közéleti szerepeknek megfelelően meg kell adni a lehetőséget arra, hogy a releváns magyarországi politikai és szakmai tényezők helyet kapjanak a nemzetpolitika intézményrendszerében, de világossá kell tenni a feladatok és hatáskörök elhatárolását, a döntésekért viselt felelősséget. A mindenkori magyar kormány esetében nem lehet elvitatni a jogot arra, hogy a nemzetpolitika kormányzati intézményrendszerét, a támogatási rendszer struktúráját kialakítsa és működtesse, de szigorú szabályokat kell alkotni annak nyilvánosságára és ellenőrizhetőségére vonatkozóan. És nem elhanyagolható az az igény sem, hogy korrekt, részrehajlástól mentes, partneri viszony álljon fenn a mindenkori magyar kormány és a külhoni magyar szervezetek között.
Ugyancsak meghatározó jelentőségű a realitásokkal számot vető stratégiaalkotás kérdése, amely egyrészt kellően érzékeny kell hogy legyen az egyes magyar közösségek differenciált helyzetére, így építenie kell az ilyen közösségekben született koncepciókra, ágazati stratégiákra, másrészt kormányzati oldalról arra is erőfeszítéseket kell tennie, hogy kevesebb látványosság mellett, nagyobb hatékonysággal kerüljön sor a nemzetpolitikai célkitűzések koordinált megvalósítására. Talán az is elérhető, hogy az 1990 óta a nemzetpolitika területén felhalmozott intézményi és szakmai tapasztalatok – természetesen ésszerű szelekció mellett – felhasználásra kerülnek, és az egyes kormányzati ciklusok értékei, eredményei egymást erősíteni fogják, így elkerülve a felesleges és időrabló kísérletezéseket és segítendő a stabilitáshoz szükséges szakpolitikai minimum megtalálását.
Egyeseknek mindaz, amit leírtam, már túl sok is lehet, mások meg hiányolhatnak számos kérdést. Ahogyan valóban fontos lenne szólni például arról, hogy hogyan tartható fenn a külhoni magyar közösségek szervezeti egysége a politikai-világnézeti sokszínűség mellett, vagy arról, hogy miképpen egyeztethető össze az önmegvalósítás közösségen, szülőföldön kívüli jogos egyéni igénye és a szülőföldön maradás programja, de akár arról is, hogy miért nem szerencsés összekeverni a szomszédságpolitikát az egyes európai pártcsaládokhoz kötődő politikai szimpátiával, és miért félrevezető minden fejleményt eszerint megítélni. És a bölcsebbek azt is hozzátehetik, hogy sok minden a megvalósításon és a napi ügymeneten múlhat. De legalább ennyi mindenképp szükséges ahhoz, hogy ne a múltbéli, gyakran fájdalmas eseményeket akarjuk most újrajátszani, hanem végre cselekvő, sikeres és a maga teljesítményével elégedett nemzet lehessünk. Gémesi Ferenc
---------------------
A szerző 2006. és 2010. között a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának szakállamtitkára volt
Szabadság (Kolozsvár)

Értetlenség a Tokaji Írótábor felhívása körül
Közleményben foglal állást az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi  Intézetének Intézeti Tanácsa a Tokaji Írótábor 2012-es felhívása kapcsán. Mint kiderül, a tanács meglehetős értetlenséggel fogadta a Tokaji Írótábor 2012-es felhívását, amelyben négy írószervezet a jelenlegi magyar irodalmi kánonok radikális revíziójára szólít fel, s indoklásában szakmailag tarthatatlan vélelmezésekkel illeti a rendszerváltás utáni irodalmi intézmények és a szakmai közélet szereplőinek jelentős hányadát.
„Intézetünk elfogadhatatlannak tartja a felhívás előítéletekkel és kifejtetlen célzásokkal teli általános ítéleteit, s hangsúlyozza: a hajdani, represszióra épülő szocialista kultúrpolitika hiteles bírálata nem mehet végbe ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a bírált rendszernek voltak a sajátjai. Elítélése nem egyszerűsödhet sem az elmúlt fél évszázadban keletkezett kulturális értékek egységes elvetésére, sem a kánonok utólagos megbélyegzésére, sem pedig a jelenlegi, egyáltalán nem homogén intézményrendszer gyanúba keverésére. Minthogy az irodalmi írás nem ideológiai rendszerek lenyomata, Intézetünk károsnak ítél minden olyan szándékot, amely az irodalmi kánonok alakulásának politikai befolyásolására s különösen a kánonok egységesítésére irányul.
Mivel minden kánon folyamatos mozgásban van, és amíg van irodalom, ez a mozgás feltartóztathatatlan, a kánonok körüli vita és párbeszéd természetes velejárója, nélkülözhetetlen része az irodalmi folyamatoknak. De úgy véljük, a vita ilyen eszközökkel történő kiélezése nem szolgálja a magyar irodalmi kultúra ügyét, hanem a kultúrától kifejezetten idegen tartományokba tereli a párbeszédet. Közös érdeke minden ép szakmai érzékkel rendelkező irodalmi köztudatnak, hogy ne csak azt lássa be, miért indokolt újra meg újra megvitatnunk az örökölt kánonok kérdéseit, hanem azt is, hogy e vitának csak higgadt körülmények között és tárgyilagos szakszerűség mellett van értelme”, áll a közleményben.
A 40. Tokaji Írótábort augusztus 15. és 17. között rendezik meg, és amint az a tábor honlapján olvasható, az idei tanácskozás Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címen többek közt azokkal az írókkal foglalkozik, akiket – mint fogalmaznak – a hatalom kihagyott a magyar irodalom történetéből.
„Az irodalom és a politikai hatalom viszonya – a diktatúrák és az ideológiai egyeduralom idején – az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét végzetesen befolyásolta. A szabad szellem állami ellenőrzésének, cenzurális csonkításának történelmi korszakonként változtak a módszerei. A szakmai szervezetek és az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától az ’ellenséges’ vagy ’reakciós szemléletű’ szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig, a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a ’tiltott, tűrt, támogatott’ minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet. Ez a következetes irányítás határozta meg az irodalomközvetítő rendszerek: az oktatás, a könyvtár, a rádió, a filmgyártás, majd a televízió által reprezentált kánont, amely számos értéket is magában foglalt ugyan, de a különböző politikai időszakokban – például 1945–49, 1950–56, 1957–61 – könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat és életműveiket. Így törölték a 2. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét. Műveiket kitalicskázták a könyvtárakból és bezúzták, arcképüket, fényképeiket kiretusálták a dokumentumokból, létüket kihagyták a magyar irodalom történetéből” – olvasható a 40. Tokaji Írótábor felhívásában.
A bevezető összegzése pedig ekként hangzik: „A 40. Tokaji Írótábor azért idézi meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor a diktatúra a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozta, illetve amikor az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság túléli korát, hogy felhívja a figyelmet a jelen kétarcúságára, egyszersmind ösztönözze egy előítéletekkel teli, értékzavaros korszak örökségének felmérését és felszámolását”.
Népújság (Marosvásárhely)

Ezren sem pótérettségiznek
Az idén elhasalt érettségizők alig kétharmada jelentkezett az augusztusi pótérettségire: a megyei tanfelügyelőség összesítése szerint múlt héten 972-en iratkoztak be, közülük 810 végzett nappali, 90 esti és 72 hétvégi tagozaton.
Utóbbiak többnyire 30–35 éves munkavállalók, akik szakmai előrehaladásuk érdekében ültek vissza az iskolapadba. A júniusi érettségin 1229 végzős diák bukott meg, és még 139 szállt ki menet közben a megmérettetésből; további hetet puskázás miatt kizártak, ők leghamarabb két év múlva próbálkozhatnak újra. A pótérettségi a román szóbelivel kezdődik augusztus 20-án, és a választott szaktantárgy írásbeli dolgozatával zárul 31-én. Az első eredményeket szeptember 2-án függesztik ki, a fellebbezéseket már aznap be kell nyújtani, végleges eredményhirdetés szeptember 5-én várható.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erről jut eszembe
Európa csendes, újra csendes…Tényleg? Nem mindig, esete válogatja. Pár napja láthattuk, hallhattuk, mennyire kemény, milyen hangos tud lenni, ha mondjuk, a "demokrácia", a jogállamiság sérülésének veszélyeit véli felfedezni. De azt is számtalanszor tapasztaltuk, hogy kevésbé beszédes, diszkréten visszafogott vagy éppen néma, ha netalán a kisebbségügy valamilyen megoldatlan aspektusa kerül terítékre. Romániában vagy bárhol másfelé. Ilyen jelenségek fölött nagyvonalúan átsiklik a tekintete. És elnéző, megbocsátó pózban tetszelegve, a kritizálandó dolgokat figyelmen kívül hagyja. Mindez arról jutott eszembe, hogy a napokban Segesvárt Európa-díjjal tüntették ki. Szép város, híres város, de hogy ez lenne az ország "legeurópaibb" települése, abban nem vagyok bizonyos. Kívülállóként nyilván könnyen tévedhetek, az ott lakók tudhatják igazán, hogy helységük valóban minden tekintetben megérdemli-e ezt a rangos nemzetközi elismerést. Ami a saját fenntartásaimat illeti, az a segesvári Petőfi-szobor ügyével kapcsolatos. Ezt a jegyzetnyitó verssor olvastán többen már ki is találhatták. Újra közeleg nemzeti költőnk halálának évfordulója, most éppen a 163., a tisztelgő főhajtás ezúttal sem maradhat el, de a városháza melletti talapzatáról hat évvel ezelőtt elkerült mellszobor most sincs a végső helyéül kijelölt parkban, illetve az ígéret szerint a Petőfi nevét viselő téren a várban. Noha a polgármester jó néhányszor biztosította a sajtót, hogy a szoborállítás sínen van, az avatásra is sor kerülhet az éppen folyó esztendőben, sőt a városi tanács is ismételten megerősítette, hogy minden rendben, valami mégis mindig közbejött. A világszabadság halhatatlan lírikusát megörökítő műalkotás pedig tovább porosodott a virágkertészet raktárában. Vajon egyszer mégis megembereli magát az Európa-díjas város, és méltóképpen viszonyul a világ minden táján megbecsült magyar költőhöz? Vagy továbbra is csak ígérgetnek? Előbb-utóbb ilyen vonatkozásban is észrevehetik az európai döntéshozók, ha szó és tett között hibádzik az összhang.
A díjat egyébként a település hagyományos rendezvényén, a középkori fesztiválon adták át a kitüntetést odaítélő testület magas rangú képviselői. Hallották-e vajon, hogy cirkusz is volt az esemény körül, mert a tíznaposra tervezett fesztivált egyharmadára rövidítették, nehogy megzavarja a népszavazási kampányt és magát a referendumot? Bizony, így megy ez. Mindig akad egy nagytestvér, aki az ilyesmibe beleszól. Különben kár volt emiatt felháborodni, vagy egyáltalán fölösleges volt a népünnepélyt megrendezni, fesztiválok nélkül is feszt politikai zsibvásárok önkéntelen részesei lehetünk, a főszereplők hozzáállása, viselkedése pedig a legtöbbször a sötét középkori jelzőhöz is méltatlan. A rossz hír azonban az, hogy a vásári komédiáknak egyszer csak vége szakad, a romániai közéleti tragikomédia viszont a jelek szerint sosem fog befejeződni, bárki jusson is hatalomra.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Tusványos – Panellbeszélgetés a romániai magyar sajtóról
Hol tart a romániai magyar sajtó? Mekkora hatással van a politikum a médiaorgánumokra, mennyire változtatott a nyomtatott sajtó helyzetén az online média/ újságírás elterjedése, és egyáltalán mi a nyomtatott sajtó a teendője ahhoz, hogy túléljen az egyre jobban terjedő online médiák mellett? Ezekre, és az ezekhez hasonló kérdésekre adtak csütörtökön választ a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban rendezett panelbeszélgetés előadói, név szerint Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője és Fall Sándor, a Krónika volt főszerkesztője.
Az előadáson több alkalommal is elhangzott, hogy a romániai magyar sajtó soha nem volt független, mindig politikai vagy gazdasági nyomás alatt állt. Csinta Samu az előadás kezdetén erre a kijelentésre reagálva elmondta, hogy 1999-ben a Krónika megjelenésével minden megváltozott. Abban az időben a lap főszerkesztőjeként törekedett a függetlenségre, nem akart egyik politikai párt nyomása alá se kerülni, annak ellenére, hogy időnként volt részük különböző kellemetlennek nevezhető „fenyítésben”, viszont sikerült megtartaniuk álláspontjukat, és ezzel együtt függetlenségüket. A beszélgetés során kiderült, hogy míg Magyarországon nagy a polarizáltság a média terén itt Erdélyben, Székelyföldön egy olyan jobb-közép beállítottságú olvasótábor alakult ki, amelynek az igényeit nem könnyű kielégíteni. Nehéz megtalálni a megfelelő utat, amely nem tölti el előítéletekkel az olvasót.
Az is igaz, hogy amennyiben a sajtó nem foglal állást a napi politikai történések mellett, nem közli le a fontos közéleti, cirkusszal telített eseményeket, amely jobb esetben mindkét fél véleményének egymással való szembeállítását jelenti, akkor unalmassá válik. Mindezek ellenére nagyon fontos egy szigorú és egészséges távolságtartás.
Erdélyben 20-23 éve nem volt egy komoly olvasó-feltérképezés, hangzott el az előadásban. Az olvasóról kialakult kép torz, elavult, így az újságírók saját elképzelésük, belátásuk szerint írják a cikkeket (néha kilóra), anélkül, hogy pontosan tudnák, hogy mire kíváncsi az olvasó, mit várna el az illető sajtóorgánumtól. A legtöbb újságíró fiatal és tapasztalatlan. Ugyanakkor érdekes jelenségként említhető meg a szakmában való elcsúszás. Sokszor az tapasztalható, hogy egy napilapnak vagy éppen egy online médiumnak 20-25 éves főszerkesztője van, amely nem egy egészséges jelenség. Nagyon korán eljön a szakmában való kiégés ideje, ugyanakkor 3-4 év alatt egy újságíró nem tesz szert akkora tapasztalatra, amely feljogosíthatná egy főszerkesztői pozíció elvállalására.
Ami pedig az anyagi biztonságukat elleti, Erdélyben egy-két napilap képes normális körülmények között fenntartani magát, a többi pedig „túlélő üzemmódba" helyezte magát. Az olvasói tábor pedig nem képes annyi jövedelmet termelni egy lapnak, amely biztosítani tudja a megélhetést. A különböző pályázati pénzek csak éhenhalásra elegendőek, az alapítványi pénzek pedig csak a periférikus költségeket fedezik. Aki pedig nem tudja ezt a kevés pénzt megfelelően kezelni, felhasználni az meghal. Letiporják azok, akik mögött áll egy biztos háttér, amely általában nem mentes a politikától. Viszont a pártok is csak azokat támogatják, akik őket is segítik, támogatják, amikor eljön az ideje.
Arra is kitértek az előadók, hogy lassan de biztosan az online média megöli a nyomtatott sajtót. Ezzel mindenkinek számolnia kell, úgy a jóknak, mint a gyengébbeknek.
Kulcsfontosságú tényezőkként emelték ki a hosszú távú fennmaradáshoz, a túléléshez a megfelelő olvasói feltérképezést, igényfelmérést, stratégia és üzleti terv kialakítását, illetve a nagyon jó marketingtevékenységet. Ezek nélkül a pályázati illetve az alapítványi pénzek nem használhatók. A kulcsszó minden médium estében a jó és minőségi munka. Ha jól írnak az újságírók egy lapnál, azzal minden korosztályt meg tudnak szólítani. A lényeg az érdekes, színvonalas és hiteles hírközlés, amely a jelen helyzetben megmentheti az erdélyi magyar sajtót az eltűnéstől.
György Erzsébet
Erdély.ma

Băsescu és a magyarok
Kérdezik tőlem ismerőseim, hogy akkor mi legyen, menjünk, s szavazzunk Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett román államelnök mellett, vagy éppen ellene? Mi a jobb nekünk? Mert hogy ez így nem jó, az biztos. Akkor miért kérditek? – kérdezek vissza önkéntelenül, s eltanakodva a jelenlegi romániai politikai állapoton, eléggé megkeseredik a szájam íze.
Mert én bizonyisten úgy vélem, a jelenlegi romániai helyzetet tekintve, Băsescu a mérhető demokrácia megmaradásának egyetlen záloga ebben az országban. Félreértés ne essék, természetesen ő sem angyal, hiszen nem lehetünk annyira naivak, hogy elhiggyük, a nagypolitika boszorkánykonyhájának katlanjai között megélnek a makulátlan hősök. Nem, nem élnek meg. Ám adott politikai diagnózisunkat figyelve úgy vélem, a szociáldemokraták által elindított kommunista visszarendeződési folyamat egyetlen elrettentője és megakadályozója (tetszik vagy sem) Băsescu, pontosabban a tájainkon még életben maradt demokrácia megtartásának ezen utolsó esélye, melynek a felfüggesztett elnök jelképe lett a nemzetközi közvélemény előtt is. Mert ha ezt is elbaltázzuk, ha engedjük, hogy az elvtársak holmi ködös valutaalapos mítoszokra és nem bizonyított vádakra hivatkozva leváltassák a számukra kellemetlen néppárti elnököt, akkor megérdemeljük a sorsunkat. Sokan emlékezhetnek itt az átkosra, a vörös terrorra, a sarló és kalapács „aranykorára”, ahol megtermett a Kárpátok Géniusza, az ateizmus, a szeku, csak éppen emberhez méltó lét és szabadság nem termett. Ha azt akarjuk, hogy visszaessünk oda, ahonnan vérrel-könnyel kiverekedtük magunkat 1989 decemberében, ám rajta, le kell váltani Băsescut, búcsút mondani Európának, a schengeni övezetnek, megmaradva a balkáni trend elvtársainak uralmában. Hangsúlyozom ismételten, nem állítom, hogy Băsescu kapitány makulátlan hős, tévedhetetlen bajnok. Viszont a memóriám sem rossz, és világosan emlékszem olyan tetteire, megnyilvánulásaira, melyekhez hasonlót egyetlen román államfő sem tett meg. Hacsak a közelmúlt eseményeire gondolok, jusson csak eszünkbe az a nemzetközi politikai életet megbotránkoztató eset, mikor Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök a Bukarestben tartózkodó magas rangú politikusok közül egyes-egyedül Orbán Viktor magyar miniszterelnököt nem volt hajlandó fogadni. Traian Băsescu, aki akkor még nem vált a Szociálliberális Szövetség (USL) szervezte puccs áldozatává, viszont elnöki minőségében fogadta Orbánt, megadva ezzel mind a néppárt elviségének, mind a határon inneni és túli magyaroknak a diplomáciai tiszteletet. És azt sem kéne elfelejteni, hogy Băsescu volt az első román elnök, aki elfogadta az erdélyi magyarok azon igényét, hogy több, párhuzamosan létező magyar érdekképviselet is létrejöjjön Erdélyben.
Nekem még különösen szimpatikus volt az a 2009-ben esett történet, amikor a mesterségesen gerjesztett madárinfluenzás tömeghisztériába Romániát is be akarta kapcsolni a Magyarországon már nagyot aratott gyógyszermaffia, azonban Băsescu hajóskapitányi határozottságával seperc alatt keresztülhúzta számításaikat, sőt még az esetben érintett Egészségügyi Minisztériumban dolgozó politikusokat is méltányosan megbüntette.
Azokon tanakodom, honnan is volt az USL-nek ennyi pénze a kampányra, hiszen nem is kormánypártként indultak, mégis a román választások történetében a legdrágább kampányt hozták össze? Kiknek a pénzéből? Ugyanazon a héten, amikor Ponta nem fogadta Orbán Viktort, miért nyilatkozott a nemzetközi médiában olyanokat, hogy Magyarország élén szívesen látná Mesterházi Attila szocialista politikust, azonban a nyilatkozatokból egyértelműen az is kiviláglott, nem is ismeri igazán a magyarországi politikát. Kik a tanácsadói az anyaországi helyzet megítélésében, mert egyelőre csak az világlott ki, csakis azok lehetnek, akik a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai–Mesterházi négyesfogatot hajtották, hajtják a nagy magyar prérin…
És vannak még kérdéseim, amikre viszont mindenki tudja a választ. Szedette le valaha Băsescu vagy az általa vezetett román kormány bármelyik vezetője megyék magyar zászlaját? Ítéltek-e börtönre korábban egyetlen olyan magyar közalkalmazottat, politikust csak amiatt, mert azok kiálltak a magyar egyházaktól a kommunisták által elsinkófált ingatlanok visszaszerzése mellett?
S hogy stílusosan próbáljam zárni eme eszmefuttatást, még csak annyit, ne feledjük, (vörös) patkányok nélkül kikötőt ér egy hajó, de kapitány nélkül alig.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma

Párbeszéd a nemzetpolitikáról
Legelőször 22 esztendeje, 1990 nyarán rendezte meg a bálványosi tábort a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) és a Fidesz azon szárnya, amely már akkor érzékeny volt a külhoni magyarság problémáira. A tábor profilja több szempontból is sokat változott az idők során. A százas nagyságrendű részvevőt mozgató, erősen balliberális eszmeiségű nyári szabadegyetemből fokozatosan nemzeti színezetű, magyar fiatalok tízezreit megmozgató tömegrendezvény lett.
Kezdetben egyetlen sátorban zajlottak az előadások, ahonnan nem illett hiányozni, később, a tábor 1997-es Tusnádfürdőre költözésével a kulturális kínálat egyre szélesebb lett, a legnagyobb vonzerőt az esti sztárelőadók kezdték jelenteni, miközben az sem jellemző, hogy bármelyik kis sátorban üres lenne a nézőtér.
Hosszú ideig markáns és nem kevéssé erőltetett vonal volt a tusványosi programban a magyar-román párbeszéd. Mint a szervező csapat tág holdudvarához tartozó ős-tusnádjáró évről évre bosszankodással vegyes együttérzéssel hallgathattam, hogy „nem jönnek a románok”. Ami magyar fül számára első hallásra nem tűnik rossz hírnek, de a programban beharangozott román előadókról volt szó, akik előzetesen többször rábólintottak a felkérésre, majd utolsó pillanatban fontosabb dolguk akadt. Persze nem mind jártak így el, s a szervezők is voltak olyan ügyesek, hogy a látszatot fenntartották, de ha tárgyilagosak akarunk lenni, nem tagadhatjuk: az érdemi párbeszéd szempontjából felesleges volt ennyire ambicionálni a kérdést. Kinek volt jó azt hallgatni Adrian Severintől, hogy etnikai alapú autonómia sehol nem létezik Európában? Miközben a kérdést csak felszínesen, ismeretterjesztő irodalomból ismerők is kapásból elsorolnak féltucat ellenpéldát. Vagy azt nézni, hogy Traian Bãsescu miként iskoláz le politikai rutinjával egy politikában járatlan, laikus, autonómiát követelő magyarországi civilt? Kérdezte volna a mellette ülő Tőkés Lászlót, hogy mit ért autonómia alatt, megkapta volna a választ. A mosolypolitika, a „bizalomerősítés”, a konstruktív vita az ellenérdekelt felek között a konszenzuális látszatteremtés eszközei, show-elemek voltak, amiből kinek-kinek minden bizonnyal megvolt a maga politikai profitja. Szükség van persze a lényegre irányuló érdemi magyar-román párbeszédre, de erre aligha kerül sor addig, amíg az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét biztosító pártok nem tudnak egységfrontba tömörülve konszenzusra jutni a legfontosabb kérdésekben – például az idén húsz éves autonómia-követelés konkrét hogyanját illetően –, és nem tudnak érdemi politikai nyomást kifejteni a román politikum irányában.
Mindezek alapján igen kedvező fejlemény a tusványosi program vonatkozásában, hogy a hangsúly az utóbbi években a terméketlen és erőltetett magyar-román párbeszédről a magyar nemzetpolitikára tevődött át. Akkor is, ha ez egyes balliberális orientációjú szerzők szerint unalmas köldöknézés. Lehet, hogy van, akinek szórakoztató a román előadók feszengése a magyar környezetben, a magyar vitatársak elegáns udvariassága, amivel a lényeg mellett elbeszélnek, nehogy megsértsék a gáláns román előadót, aki végül mégis méltóztatott elfogadni a meghívást, de ez nem vitt előbbre semmivel. Sokkal inkább előremutató pászmának tűnik, hogy az álvita, az egymás feje mellett való elbeszélés helyett minden bizonnyal probléma-orientált érdemi párbeszéd zajlik majd a magyar állampolgárság kiterjesztésének, a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás és kommunikáció, a magyar közvagyon visszaszolgáltatása, a magyar demográfia, az egységes Székelyföld, az autonómia vagy a 2012-es választások témakörében. A tusványosi tábor idén sem okoz majd csalódást a résztvevőknek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

55 év alatt kérték annyian a magyar állampolgárságot, mint az utóbbi évben
A kedvezményes honosítás folyamatának jelenlegi állásáról tájékoztatták Tusványoson az érdeklődőket a magyar kormány képviselői. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős államtitkárhelyettes szerint a 2004. december 5-i népszavazás fordulópont volt, drámai pillanat a nemzetpolitikában, amely ugyanakkor magyarországi szemmel sok folyamatot elindított. Testvértelepülési, testvérgyülekezeti kapcsolatok alakultak, erősödtek meg, egyre többen látogattak a határon túlra, megélénkültek a magyar-magyar kapcsolatok.
A magyar parlamentben csupán három képviselő nem szavazta meg a kedvezményes honosításra vonatkozó törvényt, akkor, amikor még az új kormány meg sem alakult – hangsúlyozta.
Ugyanakkor a külhoni magyarok magyar állampolgárság-igénylési folyamata túlmutat az ügyintézésen, túlmutat azon is, mennyi akta keletkezik, hiszen egyszerű ügyintézők – szembesülve az egyéni történetekkel – érzik egyre inkább szívügyüknek, és az is nyilvánvaló, milyen sokat jelent ez az embereknek, akik visszaszerzik elvesztett magyar állampolgárságukat – tette hozzá.
Wetzel Tamás miniszteri biztos az aktuális statisztikai adatok ismertetése előtt hangsúlyozta, az embereket kell nézni a számok mögött. A külhoni magyarok kedvezményes honosítása sikertörténet, emblematikus, pedig benne volt a bukás lehetősége is – mondta. Eddig 300 ezer személy nyújtotta be a dossziéját, ütemezetten haladnak az eskütételek, az iratcsomók elbírálása.
1970-ben 416-an kértek magyar állampolgárságot, és 739-en mondtak le róla. Most évente 200 ezren kérik. 1957-től kb. annyian kérték és szerezték meg, mint most 1 év alatt – közölte. Továbbra is nagy a érdeklődés a magyar állampolgárság iránt, sok megható egyéni történet van, felemelő pillanatoknak lehetnek tanúi az ügyintézők, igénylők egyaránt. Korábban felmerült, hogy nem kéne eskütétel, mert bonyolult megszervezni, hanem inkább postai úton továbbítani a döntést és a dokumentumokat. Ám az eskütétel Wetzel szerint a sava és borsa az eljárásnak, felmérhetetlen jelentőségű az állampolgárságot megszerzők számára, erősíti az összetartozás érzését, ezt a vendégkönyvek bejegyzései is mutatják a külképviseleteken.
2004 óta valóban változás történt a közgondolkodásban Magyarországon, jellemzően semmi negatív visszajelzés nem érkezett a kedvezményes honosítás kapcsán, szinte mindenki valóban sikeres és előremutató dolognak tekinti, amit rég be kellett volna vezetni – vélte Wetzel. Az emberek elfogadták, hogy minden magyart megillet a magyar állampolgárság.
Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul szerint az ügyfeleknek is pozitív visszajelzése van az eljárásról. Csíkszereda a legnagyobb forgalmú külképviselete Magyarországnak, ide fut be a legtöbb igénylés. A kettős állampolgárság kapcsán romániai magyar politikai konszenzus van, nemcsak a Demokrácia Központok, hanem az RMDSZ és az MPP is besegít az ügyintézésbe, jó a kapcsolat velük – hangsúlyozta. Ugyanakkor megköszönte a román hatóságoknak, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek az ügyintézés elé. Felidézett egy esetet, amikor egy csángó család igényelte a kedvezményes honosítást, és a családanya nehézkesen beszélt magyarul; az ügyintézők tanakodtak, mi legyen, amikor az asszony megkérdezte, énekelni lehet-e? És elénekelt egy archaikus csángó népdalt. Az ilyen történetek megerősítik az embert, hogy magyarnak lenni jó – zárta felszólalását a főkonzul.
Felszólalt Boldoghy Olivér szlovákiai színművész is, akitől megvonták a szlovákiai állampolgárságot, mivel nyilvánosságra hozta, hogy magyar állampolgár lett. Ez a máshol olyannyira olajozott rendszer Szlovákiában sajnos nem működik, a szlovák hatóságoktól való félelmükben a magyarok inkább Magyarországon tesznek titokban esküt. Boldoghy és Gubík László a szlovák alkotmányra hivatkozva civil tiltakozó akciót indítottak a diszkriminatív szlovák állampolgársági törvény ellen; az alkotmányban ugyanis az áll, akarata ellenére egyetlen állampolgártól sem vonható meg az állampolgárság. Elindítottak egy petíciót, hogy töröljék az alkotmányellenes törvényt, ezt néhány hete leadták a belügyminisztériumban.
„Többünktől elvették a szlovák állampolgárságot, folyamatos zaklatásnak, nyomásnak vagyunk kitéve” – ecsetelte a helyzetet. Fény az alagút végén, hogy a szlovák Alkotmánybíróság nem dobta vissza az általuk benyújtott kérést, foglalkoznak az üggyel, és ugyanakkor elindult egy magyar-szlovák kormányszintű egyeztetés is. Ám a radikalizált szlovák közvéleményt a média is manipulálja, mindig előveszi a magyar kártyát, és radikálisoknak bélyegezi a diszkrimináció ellen tiltakozó magyarokat, miközben voltaképpen az alkotmányosság a tét.
Wetzel szerint egyébkény 296-an veszítették el a szlovák állampolgárságukat, magyarok kevesen vannak köztük, a legtöbb cseh állampolgár. Boldoghy elmondta, próbáltak az ügyük mellé állítani szlovák közéleti személyiségeket is, ám egyelőre kevesen vannak mellettük.
Szász Péter, az EMNP Kolozs megyei szervezetének alelnöke hangsúlyozta, hasonló lehetőséget más országok is megadnak a határaikon kívül élő nemzettársaiknak, időszerű volt, hogy Magyarország is bevezesse a könnyített honosítást. A kolozsvári Demokrácia Központ igazgatója a Határtalanul! osztálykirándulás-programot nagyon fontosnak nevezte, hiszen a gyerek egy ilyen látogatás után elmondja szüleinek, hogy azok a magyarok a határon túl bizony nem szlovákok vagy románok. A magyar állampolgárság felvétele szerinte az asszimilációt is megállítja, köteléket teremt a különböző országokban élő magyarok között.
Tiboldi László moderátor, a csíkszeredai Demokrácia Központ irodavezetője közölte, az irodahálózat másfél év alatt több mint 105.700 személynek állította össze az állampolgárság igényléséhez szükséges dossziét. Ezeknek az igényléseknek az 53%-a székelyföldi. (tudósítónktól)
Transindex.ro

Izsák Balázs: a nemzetközi kötelezettségek súlyos megsértését jelentené a régiósítás
A Victor Ponta vezette új román kormány nem sokkal beiktatása után május elején közzétette Románia közigazgatási regionális átszervezésének tervét, amely Székelyföldet három különböző közigazgatási egységbe sorolná.
A tervezet ellen nyílt levélben tiltakozott a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). A kormányfőnek címzett és a nemzetközi fórumokhoz is eljuttatott nyílt levélre nemrégiben válasz érkezett.
Izsák Balázs, az Székely Nemzeti Tanács elnöke: „Megjelent a sajtóban az új román kormánynak egy régiósítási terve, amelynek megfelelően Székelyföldet három óriás régióba tagolták volna. Hargita megye Moldvához, Kovászna megye Brassóhoz, Maros megye pedig egy Besztercétől Szatmárig terjedő északi régióhoz került volna. A mi levelünk arra emlékeztette Románia kormányát, hogy Romániának vannak nemzetközi kötelezettségvállalásai és ennek a súlyos megsértését jelentené egy ilyen régiósítás. De emlékeztettük őket a székelység kifejezett akaratára is, amelynek megfelelően egyetlen közigazgatási egységhez, az autonóm Székelyföldhöz szeretne tartozni itt mindenki. A Székely Nemzeti Tanács ilyen értelemben egy népszavazást is szervezett, amelynek során több, mint 200 ezer lakója Székelyföldnek fejezte ki az akaratát, hogy az autonóm Székelyföldön szeretne élni, ott képzeli el a jövőjét, tehát az nemzetközi jog normáival is ellentétes, de a helyi közösség akaratával is ellentétes ez az elképzelés. Tehát ez volt az nyílt levél, amelyet angol nyelven eljuttattunk az Európai Uniós tagállamainak Bukaresti nagykövetségeihez is, azon felül az Egyesült Államokkal, vagyis Oroszország nagykövetségének, természetes, hogy az eredetit magának a miniszterelnök úrnak."
A válaszlevelet a Székely Nemzeti Tanács lefordította és magyarázó levél kíséretében továbbította a bukaresti nagykövetségeknek abban a reményben, hogy be fog kerülni azokba a jelentésekbe, amelyeket ezek a nagykövetségek az országaik kormányainak készítenek. Mindenképpen szeretné a figyelem középpontjában tartani a kérdést.
- Romániában a demokrácia annyira törékeny, ahogy a mostani válság és a különböző cirkuszok mutatják, hogy nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi történik – mondta Izsák Balázs. Kossuth Rádió
Erdély.ma

Társadalomalakító egyetemek
Üdvözölte az Erdélyi Magyar Felsőoktatási Tanács megalakulását a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar vonalának vezetője, s ez lépés lehet az egységes magyar felsőoktatási tér kiépítése felé – mondhatnók, ha egy szusszra szeretnők összefoglalni, ami az intézményi vezetők tusványosi kerekasztalán világosodott meg a hallgatók előtt.
Aáry-Tamás Lajos magyar oktatási ombudsman, moderátor drámai hangütéssel kezdte: milyen hatással lesz a felsőoktatás jövőjére, hogy az európai pénz elfogyott, és fiataljaink jó része külföldre vágyik a szülőföldről? Nos, a sorra következő intézményvezetők számokkal és érvekkel igyekeztek leszerelni az aggodalmakat. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese arra is kitért, hogy intézményükben 76 alap- és 36 mesterképzés magyarul is folyik, de sokan a magyar diákok közül az angol, német, francia vagy román vonalon tanulnak. Nemcsak a magyar diákok arányszáma alacsonyabb az elvárhatónál, még súlyosabb a mesterképzésben mutatkozó alulreprezentáltságunk. A Sapientia, a Partium Egyetem, valamint a BBTE, a marosvásárhelyi orvosi és a színművészeti tagozata alapította felsőoktatási tanácsra véleménye szerint jelentős szerep vár, bár ennek tartalma még kidolgozatlan – derült ki beszámolójából, mely a nagy nyugati és amerikai egyetemek felé való nyitás előnyeit is megkísérelte megcsillantani.
Különösen ellentmondásos a kárpátaljai II. Rákóczy Ferenc Főiskola sorsa: a magyar állam pénzén tartja fenn magát, de a sokszor kedvezőtlen ukrán akkreditációs törvénynek kell megfelelnie, ráadásul a magyar–magyar politikai hullámzásból származó hátrányok is sújtják, ezért legalább eme utóbbitól meg kellene kímélni őt és erdélyi sorstársait – vélte Orosz Ildikó rektor. Dávid László, a Sapientia rektora szerint egy fiatal egyetem sokszor több eséllyel birkózik meg a kihívásokkal, mint a régi. Az egységes magyar felsőoktatási tudásteret egységes értékrenddel kellene megalapozni. Erdélyben a műszaki és természettudományos képzésben még régióspecifikus igények várnak kielégítésre, az agrár-, erdészeti stb. oktatás beindításra vár, s az agyelszívásnak kellene elejét venni a minőségi képzés által, és akkor nem lenne megkérdőjelezhető, hogy betölti-e az egyetem társadalomformáló szerepét. Az előadó szerint a levelező tagozatok létjogosultsága kétes – lásd az óromániai egyetemek székelyföldi expanzióját –, miközben az olyannyira szükséges orvosi képzést szegregációnak állítják be, holott az az oktatási hatékonyság záloga – egyebeket nem említve. A Sapientia EMTE célja felkészíteni az itthoni alkotásra és a régió felemelésére. Hasonló eszménykörben mozog a Partiumi Keresztény Egyetem is, de merőben más demográfiai és szomszédsági viszonyok közt – taglalta János-Szatmári Szabolcs rektor –, amelynek az elvándorlás, a szórványosodás és a vegyes házasságok jellemezte régióban kell megtalálnia a maga helyét. Érdekes, hogy kurzusaik iránt érdeklődés ébredt román anyanyelvű hallgatók körében is, miközben diákságuk zöme számára főleg esélyteremtő intézményként léteznek ott, ahol a nagyváradi állami egyetemen sok magyar a nem anyanyelvi képzést választja. Az asszimiláció fékezése érdekében magyar tanítóképzést indítanak az idén, s igyekeznek romológiai tanulmányok révén is felkészíteni a leendő pedagógusokat, a román államtól pedig elvárnák, hogy e sajátos státusú egyetemeket ne magánintézményeknek tekintse, hanem közösségi intézményeknek ismerje el és vállaljon részt fenntartásukban, miközben a hálózati együttműködés révén Erdélyen belül és Debrecen felé is lát lehetőségeket a diákcsere kiépítésére.
Ezt üdvözölte Pákozdi Csaba a Károlyi Gáspár Református Egyetemtől, aki egyedüliként képviselte az anyaországi felsőoktatást. Márpedig, miként egy hozzászóló szóvá tette, felteendő a kérdés: ha a tízmillió anyaországi számára hetven felsőoktatási intézmény áll rendelkezésre, vajon a másfél milliós erdélyi magyarság mai két egyeteme és a három felemás, önigazgatásában korlátozott állami tagozat kielégítő hálózatot képezhet-e? Amúgy az intézményvezetők nagyobb távlatokban derűlátóak, akár egy konzorcium alakítását is lehetségesnek tartják idővel, s remélik, az aggasztó mai demográfiai folyamatok megfordításához képesek lesznek hozzájárulni pontosan az erdélyi magyar értelmiség kinevelése által. Dávid László leszögezte, az elkövetkező három évben okvetlenül meg kell oldani az orvosképzés függő kérdéseit, el kell indítani az első magyar doktori iskolát, és a hiányzó agrár- stb. szakokkal ki kell bővítenünk az erdélyi kínálatot, mi több, a Kárpát-medencei felsőoktatási tanács megalakítására is szükség lenne. A kerekasztal fonáksága okán meg kell fogalmaznunk: a hazai és anyaországi oktatáspolitikusok távolmaradása remélhetőleg nem a fejlesztési elképzelések és eszközök hiányával vagy az állásfoglalástól való ódzkodással magyarázható.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ikszes referendum
Nagy valószínűség szerint semmit nem old meg a Traian Băsescu államelnök leváltásáért szervezett referendum. Jóval a népszavazás előtt tudni lehetett már, hogy Băsescu veszít a népszavazáson, hiszen a nép többsége nem bízik benne. A bérek levágásáról szóló, két évvel ezelőtti bejelentése óta kegyvesztetté vált. Már a jópofáskodó, közvetlen stílusa sem menti meg. Az emberek megunták, így most új államfő kellene az aktív választók többségének. Băsescu csakis az elégtelen részvétel miatt térhetne vissza a Cotroceni-palotába. De akár visszatér, akár nem, sajnos nem fog megszűnni a politikai válság, ami egyre aggasztóbb méreteket ölt. A gazdaságra is egyre inkább kihat az áldatlan politikai csatározás, így például a lej árfolyamát már nem lehet visszahozni a válság előtti szintre, ami azt jelenti, hogy a különböző szolgáltatásokért többet fizetünk, akárcsak a hiteligénylők a bankoknak.
A lehetséges változatok közül Băsescunak a Cotrocenibe való visszatérése lehet a legproblémásabb. A népszavazás érvénytelensége esetén, ha a Szociálliberális Szövetség (USL) nem tanúsít önmérsékletet, és meghosszabbítja Băsescu felfüggesztési időszakát, akkor komoly alkotmányossági aggályok merülnek fel. Egy ilyen felelőtlen döntés következményeibe belegondolni is rossz. Amennyiben pedig Băsescu visszatér, az USL-nek nem lesz könnyű beletörődnie a frusztráló helyzetbe. Az államfő számára ugyanis komoly legitimitási gondot teremt a több millió ellenszavazat. Ezt kihasználva, az USL gyaníthatóan folytatni fogja az ádáz belpolitikai háborút a novemberi parlamenti választásokig. Csakhogy az esetleges kétharmados többség megszerzése sem segíthet abban, hogy Ponta és Antonescu megszabaduljon a számukra kibírhatatlan társbérlettől, hiszen Băsescut csak akkor válthatják le, ha ismét megpróbálják felfüggeszteni. Rövid idő alatt azonban egy sikertelen politikai manőver megismétlése botorság lenne. A bűvös kétharmad birtokában, persze lehetősége nyílna az USL-nek módosítani az alkotmányt, és megfosztani az államfőt lényeges hatásköreitől, de ezt csak a következő elnöki mandátumtól lehetne alkalmazni, amikor már amúgy sem Băsescu lesz az ország első embere.
Teljes mértékben azt a lehetőséget sem kell kizárni, hogy Băsescu lemond a parlamenti választások előtt azért, hogy ismét egyidőben legyen a parlamenti és az elnökválasztás. Bár egyelőre elképzelhetetlen, hogy az USL elfogadja az államfő által támasztott feltételt, a 2009-es népszavazás eredményének gyakorlatba ültetését. Vagyis azt, hogy egykamarás parlamentet vezessenek be, és csökkentsék háromszázra a honatyák számát. Az USL ezt az áldozatot ma nem vállalhatja, de ha annyira elmérgesedik a belpolitikai helyzet, hogy a következő négyéves kormányzása sikerét is veszélyeztetve látja, akkor utolsó esetben – a belső konfliktusok vállalásával is – stratégiát válthat, és megnyithatja az utat a teljhatalma felé. Ezt azonban csak akkor teheti meg, ha őszig sikerül kétharmad közelébe tornásznia saját támogatottságát.
A vasárnapi népszavazás utáni másik lehetőség természetesen az, hogy a referendum érvényessége esetén Băsescu kénytelen végleg átadni a Cotroceni-palotát Crin Antonescunak, aki így legtöbb három hónapig látja el az ideiglenes államfői tisztséget. Ebben az esetben várhatóan szeptember elején előrehozott elnökválasztás lesz. De addig is, Băsescu távozása csak akkor lesz gördülékeny politikai szempontból az USL számára, ha a népszavazás nagyvonalakban tisztességesen zajlott le. A referendum előtt ugyanis komoly kérdőjelek merültek fel e tekintetben. Az is előrevetíthető volt, hogy a PDL és Băsescu erőteljes kampányba lendülnek, amelynek során államcsínyt kiáltanak, és megpróbálják bizonyítani, hogy nagyméretű csalás történt a népszavazáson. Céljukat akkor érik el, ha valóban meggyőző bizonyítékokkal állnak elő, ami alaposan megnehezítené az USL dolgát, főleg akkor, ha ennek hatására az Európai Unióban erős jobboldal ismét össztűz alá veszi Pontáékat. Ráadásul a miniszterelnöknek még a plágiumbotránya sincs elvarrva. Ez még előidézhet politikai bizonytalanságot, hiszen a Bukaresti Tudományegyetem etikai bizottságának döntése kétségtelenül széles nemzetközi visszhangra talált, így Ponta további politikai pályafutásában komoly teher lehet még ez a plágiumügy. Szeptemberi elnökválasztás, majd novemberi parlamenti választás ütemterve esetén naivitás azt hinni, hogy a politikai válság véget ér Băsescu távozásával. Év végéig várhatóan nagyüzemben lesz a politikum arzenálja.
Az egyszerű választópolgárok számára az igazán hasznos az lenne, ha a romániai társadalom, így a pártok is megtanulnák az autentikus demokráciát, és elfogadnák akár a társbérlet intézményét is, amit az elnökválasztás és a parlamenti választás 2003-ban történt szétválasztása idézett elő. Persze, sokkal könnyebb lenne kormányoznia egyetlen pártnak, főleg úgy, hogy mindent ő irányít, de megtapasztaltuk már 1989 előtt, hogy ez hova vezet. Most már ideje lenne továbblépni a demokratizálódási folyamatban, és akkor nem kellene időt pazarolni értelmetlen politikai csatározásokra, amelyek a társadalom és az ország valós bajaira még tüneti kezelést sem nyújthatnak.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Kétszer annyi román diák, mint magyar a MOGyE-n – Merre tovább?
Közel kétszer annyi román diák felvételizett a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre idén, mint magyar. Az, hogy egyre kevesebb magyar diák tanul a MOGYE-n hátrányosan érinti az önálló magyar kar megszervezését és a külföldi, főként magyarországi intézményes kapcsolatok kialakítását is.
Véget ért a felvételi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A 2102-’13-as tanévre 970 helyet hirdetett az egyetem, erre összesen 1325 diák jelentkezett, azaz közel kétszeres túljelentkezés volt.
Legnépszerűbbnek idén is az általános orvosi képzés bizonyult. A meghirdetett 350 helyre 660-an jelentkeztek. Végül 132 magyar és 213 román diákot vettek fel erre a szakra.
Prof. Dr. Leonard Azamfirei rektor, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem: „Természetesen a legnagyobb versengés az általános orvosi szakon volt. Úgyis mondhatnám, hogy egy nagyon jóleső tapasztalat volt, hiszen átlagosan háromszoros volt a túljelentkezés erre a szakra. Ezért azt gondolom, hogy akik túljutottak ezen a szűrőn nagyon jól felkészült diákok és abban reménykedek, hogy az egyetemünknek is kiváló hallgatói lesznek.”
A magyar diákok közül évről-évre kevesebben felvételiznek. Ennek egyik oka az államilag támogatott és a költségtérítéses helyek arányának az újraszervezése.
Hlavathy Katalin elnök, Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség: „Jelen pillanatban a fizetéses helyekre nagyrészt csak román diákok jutottak be. Ez azért van, mert miután az állami helyek feltöltődnek a bejutási média alapján sorrendbe teszik a diákokat függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek vagy milyen tagozatra jelentkeztek.”
Mivel a magyar felvételizők lényegesen kevesebben vannak ezért az esélyeik is kisebbek, arra hogy a fennmaradó fizetéses helyekre bejuthassanak. Pedig jelenlétükre nagy szükség lenne, mondják a magyar oktatók.
Prof. Dr. Brassai Attila elnök, Bolyai Kezdeményező Bizottság: „Ehhez jelen pillanatban csak, úgyis mondhatnám az önálló magyar tagozat testén át vezet az út, ameddig ez meg nem alakul addig nyílván a magyarországi egyetemek ezt az intézményes kapcsolatot nem fogják létrehozni és nekünk erre annyira szükségünk van, mint a levegőre, mint egy éhezőnek egy falat kenyérre.”
A külföldi kapcsolatok pozitív irányba mozdítanák el az egyetem tudományos és kutatómunkáját. Így tovább fejlődhetne az oktatás minősége és ezáltal a szakemberképzés is.
Madaras Melinda
Erdély Tv
Erdély.ma

Nem biztosított vidéken az alapvető egészségügyi ellátás
Erdély-szerte gondot jelent a vidéki fogászati rendelők hiánya, mivel ezek kereskedelmi egységekként működnek, a szakmai szervezetek nem kényszeríthetik a fogorvosokat, hogy falun rendeljenek, így a fogfájós betegek kénytelenek városon kezeltetni magukat. Számos vidéki községben a háziorvosi ellátás sem megoldott, míg városon az állandó ügyelet biztosítása okoz gondot. A hatóságok az önkormányzatok segítségével próbálják kezelni a problémát.
Nagy gondok Szilágy megyében
Nincs fogászati rendelő 24 Szilágy megyei községben, a megye 57 közigazgatási egysége közül 14-ben gyógyszertár sem működik, és hatban háziorvos sincs – hívta fel a figyelmet Ligia Marincaş, a megyei közegészségügyi igazgatóság vezetője a prefektúra illetékes bizottságának legutóbbi ülésén. Hozzátette, hogy a megye háziorvosainak alig több, mint fele rendel vidéken, a 117 szakemberből csupán 62 él falun, és a gyógyszertárak zöme is városon található: a 61-ből 35.
A fogorvosi rendelők esetében még szembetűnőbb az aránytalanság: a megyében működő 125 rendelőből 88 városon van, csupán 39 fogorvos vállalta a vidéki munkát. Oana Ciobanu prefektusi szóvivő elmondta: Filonaş Chiş prefektus a következő találkozóra a megyei közegészségügyi igazgatóság, a megyei egészségbiztosítási pénztár, az orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek képviselőit is meghívta. Közösen keresnek majd megoldást arra, hogy biztosítsák a megfelelő egészségügyi ellátást a vidéki településeken, és odavonzzák a szakembereket.
Közegészségügy helyett kereskedelem
A fogorvosi tevékenységet nem szabályozza törvény, mint az orvosi ellátást, ezért fordulhat elő, hogy a kisebb községekben egyáltalán nincs fogorvosi rendelő – véli Szabó Ödön Bihar megyei önkormányzati képviselő. Elmondása szerint a Bihar megyében is több helyen megfigyelhető hiány oka elsősorban az, hogy a fogorvosi ellátás valójában nem közegészségügyi, hanem kereskedelmi tevékenységnek számít, így érthető, hogy egy fogorvos nem nyit olyan településen rendelőt, ahol nem számíthat nagy bevételre. Azt egyébként, hogy tagjai hol tevékenykednek, a megyei fogorvoskamara sem szabályozza.
A Bihar megyei települések jó részében azonban még így is van fogorvosi rendelő, elsősorban ott, ahol a polgármester fontosnak tartja, hogy a község vagy kisváros területén fogorvosi ellátást is kapjanak a lakosok. Székelyhídon és Érmihályfalván például van fogorvosi rendelő, amely elég nagy ahhoz, hogy a környékbeli kistelepülések lakóit is kiszolgálja. De van olyan község is, például Örvénd, ahol Sorbán Levente polgármester tudatosan törekedett arra, hogy orvos, gyógyszertár és fogorvos is legyen – utóbbi heti néhány alkalommal várja a betegeket a rendelőben.
Az önkormányzat is sokat tehet
Maros megye egyik legnagyobb községében, Mezőpanitban az önkormányzat bocsátotta a fogorvosok rendelkezésére a rendelőt, melyet a szakemberek saját költségükön szereltek fel. A korszerű gépekkel két orvos dolgozik, így biztosított a reggeltől estig tartó folyamatos szolgálat. „A községbeliek rendkívül elégedettek a Panitba kijáró két fogorvossal, akik, ha kell, sokszor este tízig is dolgoznak. Arról nem is beszélve, hogy időnként az időseket, iskolakezdéskor pedig a gyerekeket ingyen vizsgálják meg” – dicsérte a mezőségi községközpont két fogorvosát Bartha Mihály polgármester.
Más a helyzet a megye legkisebb községében, a mindössze nyolcszáz fős Székelyvéckén, ahol nincs és nem is volt fogorvosi rendelő. Az önkormányzat egyszer nekirugaszkodott egy rendelő kialakításának, de az elöljárók hamarosan letettek tervükről. „Az a gond, hogy nálunk még ivóvíz sincs az orvosi rendelőben, ilyenkor, kánikulában pedig a kutak szinte teljesen kiszáradtak. Másrészt egy ilyen kis község nem is tudna eltartani egy szakembert” – sorolta a rendelőnyitás ellen szóló okokat a település polgármestere. Fekete Pál azonban hozzátette, hogy ha csak húzásról van szó, a Marosvásárhelyen dolgozó fogorvos felesége bárkinek szívesen és házhoz menve meg szokta oldani a gondját.
Ugyanakkor elmondta, a legközelebbi rendelő a mindössze tíz kilométerre fekvő Gyulakután van, ahová aszfaltozott út vezet.
Kolozs megyében a magyar többségű, illetve vezetésű községeknek nem okoz különösebb gondot a fogorvosi rendelők hiánya. Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere érdeklődésünkre elmondta, bár a községben nincs fogorvosi rendelő, ez nem jelent különösebb gondot, hisz alig hat kilométer választja el őket Bánffyhunyadtól. Hozzáfűzte, a megye legtöbb, magyar vezetésű településére is jellemző, hogy viszonylag közel vannak egy-egy nagyobb városhoz.
Nem lehet kényszeríteni az orvosokat
A városokhoz kötődik a fogorvosi ellátás Kovászna megyében is, tudtuk meg Ágoston Lászlótól, a megyei közegészségügyi igazgatóság vezetőjétől. Elmondta, a fogorvosi rendelők mintegy 75- 78 százaléka, azaz 54 rendelő a városokban van, és csupán15 falvakon, hat fogorvos pedig vidékre is kijár rendelni. A rendszer magánkézben van, egy fogászati rendelő berendezése pedig hatalmas befektetés, ha nincs elég beteg, akkor ráfizetéses lehet a vállalkozás, részletezte az igazgató. Így nem lehet kényszeríteni az orvosokat, hogy falvakon nyissanak rendelőt.
Henning László, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke szerint arra összpontosítanak, hogy a kisebb falvakban is biztosítsák az alapvető egészségügyi ellátást. Ennek érdekében tárgyalnak a polgármesterekkel, hogy közösen találjanak megoldást erre, mert míg a községközpontokban viszonylag zavartalan az ellátás, a kisebb településekre nem jutnak el az orvosok.
Nem biztosított a háziorvosi ügyelet sem
Míg falvakon a rendelőket hiányolják, a városokban az állandó ügyelet biztosítása okoz gondot – hívta fel a figyelmet Ágoston László. Kovászna megyében például továbbra is csak Baróton van állandó háziorvosi ügyelet, a többi városban az alapellátást végző orvosok nem vállalják a szolgáltatást. Baróton jó eredményekkel működik, hét-nyolc orvos biztosítja hétköznapokon, délutántól másnap reggelig és hétvégeken a 24 órás szolgálatot. Ez az ellátás opcionális, nem lehet kényszeríteni az orvosokat, hogy vállalják, mondta az igazgató, aki több ízben is tárgyalt a háziorvosokkal, próbálta meggyőzni őket, hogy beindítsák az ügyeleti vonalat, de nem járt sikerrel.
Ennek ellenére még próbálkoznak ennek biztosításával. A háromszéki háziorvosok többször is kifejtették: fenntartásaik vannak az állandó ügyelettel szemben, szerintük például szükségtelen a délutáni ellátás, hiszen a háziorvosok többsége két váltásban, délelőtt és délután is dolgozik. Ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy rengeteg idős és túlterhelt orvos dolgozik a rendszerben, ha kötelezővé teszik az ügyeletet, megtizedelhetik azok számát. Emellett elvárják, hogy megfelelő infrastruktúrát biztosítsanak az ügyeleti központban, hiszen ha nincs lehetőség a különböző vizsgálatok, beavatkozások elvégzésére, továbbra is a sürgősségre mennek a betegek, ahol elvégzik a laboratóriumi vagy a röntgenvizsgálatokat, infúzióra kötik a rászorulókat.
András Nagy Róbert, a sepsiszentgyörgyi kórház igazgatója lapunknak elmondta, szükség lenne az állandó háziorvosi ügyelet bevezetésére, mert ennek hiányában főleg hétvégén a betegek minden problémával a sürgősségre mennek. Abban bízunk, hogy az új egészségügyi törvény megoldja ezt, és valamennyire tehermentesíti a sürgősségi ellátást, mondta. A sepsiszentgyörgyi kórház sürgősségén hét közben napi 60-80 beteg fordul meg, a hétvégeken a számuk eléri a 120-at.
Késnek a sürgősségi fogászatok
Valószínűleg idén sem indul be a sürgősségi fogászati ellátás Sepsiszentgyörgyön. András Nagy Róbert, a sepsiszentgyörgyi kórház igazgatója lapunknak elmondta, vállalták, hogy az építés alatt levő új sürgősségi osztályon fogorvosi rendelőt is működtetnek majd. A kórház biztosítja a rendelőt, a fogyóanyagot és a felszerelést, ám ehhez meg kell épülnie az új sürgősségnek.
A hat éve felújítás alatt álló egészségügyi intézmény vezetősége az idén eldöntötte, hogy mivel a rendelkezésükre álló földszinti 300 négyzetméteren nem tudnak korszerű sürgősséget kialakítani, ezért hozzátoldanak még egy 500 négyzetméteres könnyűszerkezetű épületet. Erre megkapták a kórházat működtető megyei önkormányzat jóváhagyását, a tervek is elkészültek, jelenleg a finanszírozási forrásokat keresik. András Nagy Róbert elmondta, egyeztettek a megyei fogorvosi kamarával, és azt az ígéretet kapták, hogy ha meglesz a helyiség, az orvosok ingyen is elvállalják az ügyeletet.
A biztosító ugyanis elenyésző összeget tud adni a fogászati kezelések térítésére, a háromszéki fogorvosoknak csak mintegy harmada kötött szerződést, de a rendelkezésükre bocsátott keret így is csak néhány beavatkozás finanszírozására elég. A fogfájós beteg úgy juthat ingyenes fogászati ellátáshoz, ha elmegy a biztosítóhoz, és ellenőrzi, melyik rendelőnek vagy fogorvosnak van szerződése a biztosítóval. Ha szerencséje van, akkor a kiválasztott fogorvos még nem merítette ki a rendelkezésére álló keretet, és térítésmentesen elvégzi a beavatkozást. Erre viszont egyre ritkábban van esély, így marad a fizetéses rendszer, magyarázta az igazgató.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya, Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nagyvárad: nem érdekli a megyei tanácsot, hogy bizonyíthatóan egyházi tulajdon a pénzügyi palota
Hiába kerültek elő újabb bizonyítékok a nagyváradi pénzügyi palota tulajdonjogának ügyében, a Bihar megyei önkormányzati testület nem vette azokat figyelembe. Amint arról beszámoltunk, a palotát nemrég a római katolikus püspökségnek ítélte az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntő hatóság, ám az önkormányzat bírósági úton próbálja megváltoztatni ezt a határozatot, és saját tulajdonába venni az ingatlant.
Úgy véli ugyanis, hogy az nem volt az egyház, hanem a magyar állam tulajdona, amelyet a trianoni döntéssel a román állam átvett.
Radu Ţîrle, a megyei tanács leköszönt elnöke még 2009-ben rendelt egy szaktanulmányt az épület jogi helyzetéről – tájékoztatta a Krónikát Szabó Ödön RMDSZ-es tanácsos, a jogi bizottság elnöke. A tanulmány elkészült, és a megyei testület a palota visszaszerzéséért indított per szeptemberi tárgyalásán szeretné azt be is mutatni. Időközben azonban a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség kutatója a Bihar Megyei Levéltárban bizonyítékot talált arra, hogy a román állam az 1920-as évek elején bérleti díjat fizetett az épülettulajdonos irgalmas rendnek – a palota tehát biztosan a rend tulajdonában volt, és ezt az állam is elismerte.
Az újonnan előkerült bizonyítékok miatt Szabó Ödön azt kérte, hogy a szaktanulmány elfogadását halasszák el az augusztusi ülésre, hogy addig minden tanácsos elolvashassa a friss dokumentumokat, ám a testület nem napolta el a határozatot, és elfogadta a hiányos tanulmányt. Szabó Ödön egyébként lapunknak azt mondta, biztos benne, hogy a bíróság a katolikus püspökség javára fog majd dönteni, hiszen a bizonyítékok egyértelműen mellette szólnak.
A nagyváradi pénzügyi palota 1890-ben épült, a római katolikus püspökség kutatásai szerint az irgalmas rend építtette saját telkén, bankkölcsönből. Az államosítás után sokáig a 2-es számú poliklinika működött benne. A visszaszolgáltatási procedúra elhúzódása miatt aztán a palotán sem az önkormányzat, sem az egyház nem végezhetett felújítást, így végül annyira rossz állapotba került, hogy a kórház elköltözött onnan, s ma is üresen áll.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Népszavazás
Nehéz lenne tagadni, hogy Orbán Viktor jó stratégiai érzékkel mindig tartalékol valamit Tusnádfürdőre. A nyári uborkaszezon idején az újságírószakma már csak azért is odafigyel Tusványosra, mert ez az esemény mindig témát ad, nem is keveset. Idén sem volt ez másként. Orbán Viktor üzent a brüsszeli bürokratáknak, akik nem hajlandóak tudomásul venni a legújabb pénzügyi-gazdasági válság természetét, s valójában inkább problémát jelentenek azok számára, akik képesek lennének kilábalni e krízisből, mint segítséget. Nyugat-Európa a válságkezelés ügyében rosszabbul áll, mint Közép-Európa, szólt a kemény, s minden bizonnyal sok ingerült reakciót kiváltó orbáni tézis.
Emellett a magyar miniszterelnök mondott sok mást is, többek között leszögezte, hogy bármily furcsa, de neki, mint nemzetben gondolkodó magyar kormányfőnek könnyebb zöldágra vergődni, azaz józan, kölcsönösen elfogadható kompromisszumra jutni egy román hazafival, jelen esetben Traian Băsescuval, mint egy internacionalistával, aki nem is tudni, miben hisz. (Így Orbán. Egy közíró mindig nagyobb szabadsággal rendelkezik, úgyhogy nyugodtan megsaccolhatjuk, hogy mi mozgathatja Pontát, Mesterházi Attilát, Gyurcsány Ferencet s a többi figurát, akik nevét éppannyira nem szívesen veszem tollamra, mint az említettekét. A pénz, a hatalom, a pozíció, az egyéni csillogás, s mindez gondosan elrejtve szlogenek, jelszavak, ideológiai dogmatöredékek közé.)
Nem csoda, hogy Orbán Băsescu mellett állt ki, finoman azt is jelezve: lehet, hogy bizonyos esetekben inkább nem kell véleményt nyilvánítani ahhoz, hogy a remélt eredményt érjük el. Szinte komikus, hogy a főplagizátor román miniszterelnök most Orbán nyakába akarja varrni a népszavazás sikertelenségét, arra hivatkozva, hogy a magyar megyékben gyér volt a részvétel. Örömteli lenne, ha az erdélyi magyarság egy emberként követné a magyar miniszterelnök iránymutatását, de erről, sajnos, szó sincs. Az erdélyi magyarság nagy része felfogta, hogy a szemünk előtt zajló bukaresti színjátékhoz semmi köze. Aki pedig úgy érezte, hogy mégis, annak is jó oka volt rá, hogy ne vegyen részt a népszavazáson, hisz ezzel is a román demokrácia utolsó bástyájának tűnő elnök mellett tett hitet.
Borbély Zsolt Attila
Hirmondo.ro

„Állambácsitól” nem várhatunk megváltást
Beszélgetés dr. Neményi Ágnes faluszociológussal
A megélhetés lehetősége az erdélyi falvakban a rendszerváltás óta tovább csökkent. A kevés kivétel a szabályt erősíti: gazdálkodásból nehéz megélni, az alternatívát jelentő szolgáltatások még gyerekcipőben járnak. Van-e lehetőség arra, hogy az erdélyi falu vonzó és gazdaságilag virágzó település legyen? – erről beszélgettünk dr. Neményi Ágnes faluszociológus egyetemi előadótanárral. – Több mint négy évtizede foglalkozik faluszociológiával, jó ismeri az erdélyi falu gondjait. Huszonhárom évvel a rendszerváltás után mennyire súlyosak ezek? – A romániai falu minden téren elmaradott, helyenként középkori állapotok uralkodnak. A szocialista szövetkezeti rendszer egyik napról a másikra összeomlott, helyette létrejött közel négymillió önellátó kisgazdaság, amelyek sajnos nem biztosítanak megélhetést. Bizalom híján nem épülhet ki szövetkezeti hálózat, összefogás nélkül nem lehet kilépni ebből az ördögi körből. Ma nagyon nehéz megélni a falvakban, a legtöbben máshol keresnek boldogulást. Persze vannak kivételek is – a sikeres falvak –, ahol beindult a gazdasági élet, munkahelyek jöttek létre, egyelőre azonban kevés az ilyen kistelepülés.
– Mi kell ahhoz, hogy megyénként ne csak három-négy ilyen faluról beszélhessünk?
– Egy érdekes nemzetközi kutatási projekt romániai résztvevőjeként azt mondanám, hogy olyan kulcsemberek kellenek, akik kovászt jelenthetnének egy-egy faluközösség számára. Nyolc európai uniós ország felsőoktatási intézményeinek – közöttük a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem – összefogásával kétéves, angol nyelvű mesteri képzéshez dolgoztunk ki programot. Aki ezt elvégzi, faluanimátori oklevelet kap, ez egy új európai mesterség. – Mennyire hasonlít ez a rendszerváltás utáni Magyarországon bevezetett falugondnoki álláshoz?
– Az új foglalkozásnak valamelyest előzménye a falugondnoki állás, amely nem csak Magyarországon, hanem több más európai országban is működik. Azonban többet is jelent ennél. A magyar kezdeményezést jól ismerem, szociológusként több magyarországi faluban tanulmányozhattam működését. Az elmúlt években Erdélyben is felbukkant, főleg székelyföldi településeken, ahol a helyi önkormányzatoknak sikerült megoldaniuk a finanszírozást, de olyan is van, ahol ez civil szervezetek hatáskörébe tartozik. Az erdélyi tisztség azonban eltér a magyarországi és a nyugat-európai falugondnoki munkakörtől: nálunk rendszerint szociális ügyekkel foglalkozik a falugondnok.
– Miben különbözik az önök projektje az eddigi európai falugondnoki képzéstől? – Az új képzés lényege, hogy a helyi sajátosságok felhasználásával európai dimenzióba emelje a közös gondok feltárását és a kiútkeresést. A nyolc egyetem az elmúlt három évben Európa különböző országaiban – többek közt nálunk, Kolozsváron is – szervezett szakmai találkozókat, ahol a programban részt vevő országok falvainak sajátos helyzetét elemeztük. Ezek a gondok többé-kevésbé hasonlítanak, így a kiútkeresés is közös erővel történik.
– Mi a közös a mai európai falvakban? – A falvak általában elmaradottabbak, mint a város, sok falu nem rendelkezik a szükséges infrastruktúrával. Falun szinte mindenhol nehezebb a megélhetés, kiszolgáltatottabbak az emberek. A közös helyzetfelmérés alapján olyan felkészült szakemberekre van szükség, akik helyi fejlesztési stratégiák kidolgozására képesek. Igaz, valamennyi országnak megvannak a jellegzetes problémái, ami jelentősen megnehezíti munkánkat, ám eddigi felméréseink azt igazolják, hogy ezeket a gondokat helyi összefogással, konzultációval, projektek készítésével részben vagy teljesen orvosolni lehetne.
– Egy ilyen „varázsszakmától” mindenki sokat vár. Beválthatja a hozzá fűzött remények? – A több helyen működő európai falugondnoki állás többnyire bebizonyította létjogosultságát. Mi azonban ennél többet ajánlunk. Az új szakma széleskörű tájékozódást feltételez: az animátornak ismernie kell a falusi életmód, a falusi életvitel, a falun élő ember legtöbb gondját-baját. Értenie kell a mezőgazdasághoz, a vállalkozások létrehozásához és működéséhez, szociális kérdésekhez, de a legfontosabb, hogy képes legyen segíteni az embereket abban, hogy közösséggé szerveződve maguk találják meg azokat a gazdasági, társadalmi, szociális lehetőségeket, amelyek révén változtatásra, felemelkedésre van esélyük.
– Az első szakképzett faluanimátorok két év múlva kezdhetik el munkájukat Európa országaiban. Van-e erre fogadókészség a politikum részéről? – Országonként változó a helyzet. Ahol van előzménye a faluanimátori munkának, ott várják a folytatást. Románia azon kevés európai országok közé tartozik, ahol a faluval csak politikai beszédek szintjén foglalkoztak az elmúlt 23 év kormányzatai. Ez vezetett oda, hogy a romániai falu ma a legelmaradottabb az Unióban. Érzékelhető azonban pozitív változás is, az utóbbi években ugyanis sok helyen elkezdődött az infrastruktúra kiépítése, főleg uniós pénzekből. A fejlődés azonban nagyon lassú, kevés a helyi hozzáértő, azaz hiányzik az igazi falugondnok. Bőven lesz tehát munkája Erdélyben is egy képzett faluanimátornak: reményeim szerint a jó szakemberek alkalmazásához a romániai közigazgatás is megtalálja a forrásokat. – Mennyire fogadja el a faluközösség a máshonnan érkező „megmentőt”? – A falugazdásznak nem feltétlenül idegenként kell érkeznie a faluközösségbe. Nemrégiben Máramarosszigeten többen kérdezték: miért nem a falu elöljáróit – a polgármestert vagy az alpolgármestert – képezzük ki? Természetesen ők is lehetnek animátorok, a lehetőség mindenki előtt nyitva áll, aki vonzalmat érez a szakma iránt. Tapasztalatom szerint az emberek befogadónak bizonyulnak, ha azt látják, hogy közös érdek a falugondnok sikeressége. Tisztában vannak vele, hogy segítség nélkül rengeteg információtól vannak elzárva, nem tudnak pályázni, nem képesek kihasználni lehetőségeiket. Márpedig pályázni csak akkor érdemes, ha tisztában vagyunk azzal, mit szeretnénk elérni, és ehhez milyen lehetőségeink vannak. Falvaink nagy gondja, hogy az ott lakók nincsenek tisztában lehetőségeikkel, a helyi erőforrásokkal. A jól képzett faluanimátor a helyi erőforrások mozgósításában segíthet a legtöbbet. Irányításával a helybeliek képesek lesznek elindulni egy-egy fejlesztési stratégia mentén. Képzett faluanimátor nélkül is megtörtént ez már néhány erdélyi faluban, olyan lelkes szervezőknek köszönhetően, akik ráéreztek a kitörés lehetőségeire. – A legtöbb falu földhözragadt gondokkal-bajokkal küzd. Az apró parcellás mezőgazdaságból lehetetlen megélni, minden beruházáshoz pénz kell, az emberek pedig szegények... Nem ördögi ez a kör azok számára, akik a helyi nincstelenségből keresik a kitörés lehetőségeit?
– Általános tapasztalat, hogy a napi gondokba belefáradt közösség nem ismeri fel lehetőségeit. Mindig kell egy olyan ember, aki felrázza a falut, aki ráirányítja a figyelmet a valós lehetőségekre, amelyek mellett legtöbbször úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük azokat. Nem egy példa bizonyítja, hogy a helyi szervező csodát művelhet a faluközösséggel. A faluturizmusból például ma már több faluközösség is megél. Hasonlóan fontos a helyi hagyományokban, a helyi kézművességben rejlő lehetőségek kiaknázása vagy a mezőgazdasági termékek feldolgozása. Kincs van alattunk, csak nem vesszük észre. Jönnie kell valakinek, aki megkaparja a földet, hogy ráébredjünk: itt van a közösség nagy lehetősége.
– Ha ön faluanimátorként kezdené pályáját, mit mondana az embereknek? – Először is elmagyaráznám, hogy felejtsük el „állambácsit”, tőle ugyanis nem várhatunk megváltást. Ezt a tévhitet végre minden közösségben el kéne oszlatni, helyette pedig felszabadítani a helyi közösség alkotóerejét. Arra próbálnám rávenni az embereket, hogy olyasmihez kezdjenek, amivel eddig nem foglalkoztak. Általában a faluturizmust is két-három gazda kezdte el településenként, majd újabb kettő-három próbálkozott meg az iparággal, mígnem az egész falu rájött, hogy működik a dolog. A közösség önbizalmát csak ilyen módon lehet erősíteni. – Októbertől hirdetik az új mesteri képzést. Hogyan zajlik az oktatás? – A képzés teljes egészében online rendszerben, interneten történik. Gyakorlatilag bárki bekapcsolódhat, akinek elfogadják a jelentkezését. Bármilyen egyetemi diplomával rendelkező, angolul jól beszélő személy kérheti a felvételét, aki elhivatottságot érez a falugondnoki, az animátori hivatásra. Az így megszerzett diploma Európa valamennyi országában érvényes, a diákok a két év során teljes rálátást kapnak az európai falufejlesztési lehetőségekre.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ha rombol a gyűlölet...
Nem múlik nyomtalanul a vasárnapi népszavazás, a magyar távolmaradás igen erős indulatokat váltott ki sok románból, s bizony a legmagasabb szinten ítéltek el bennünket, éles magyarellenes kirohanást hallottunk Crin Antonescu ideiglenes államelnöktől, s nem volt sokkal kíméletesebb Victor Ponta kormányfő sem. Csatlós sajtójuk azóta is mocskolja a nem szavazásban élen járó székely megyéket, s legszívesebben kihajtanának bennünket Romániából, hogy többet ne szólhassunk bele fontos politikai játszmáikba.
Vasárnap óta sok minden elhangzott a román televíziókban, számos vélemény jelent meg a központi sajtóban, ezek többsége barbár, tudatlan, felelőtlen és befolyásolható népcsoportként jellemez bennünket, akik egy „idegen” miniszterelnökre hallgatnak, romba döntik az országot, nem képesek felfogni, mi a jól meghatározott érdekük, hogy Románia csak akkor virágozhat, ha eltakarítják Băsescut és bandáját, s jönnek végre az igaz demokraták, akik birtokában vannak az aranytojást tojó tyúknak és a mindentudás kövének, akik majd rendbe teszik a dolgokat. S az indulatok bizony tovább gyűrűztek. Nagyváradon magyar fiatalokat vertek meg román huligánok azzal a jelszóval, hogy többé ne szóljanak bele a román politikába, egy sepsiszentgyörgyi román színész pedig közösségi portálon tette közzé megnyilvánulását, amelyben olyan útszéli hangon szidta a magyarokat a voksolástól való távolmaradás miatt, hogy az még számos nemzettársának is felháborodását váltotta ki. Politikai véleménykülönbség alakult ismét nemzetiségi kérdéssé, váltott ki nacionalista indulatokat, egy demokratikus megnyilvánulás miatt köveznek bennünket szóval és tettel. S a heves indulatok, bennünket ostorozó nyilatkozatok sorozata, bármennyire nem szeretnénk, növeli aggodalmunkat, fokozza közösségünk tagjainak bizonytalanságát. Egyre sűrűbben hallani ismét: mi lesz velünk, el akarnak takarítani bennünket, jaj nekünk, ha Antonescuék tényleg győznek. Újra megvetni látszik lábát a félelem, a gyűlöletre gyűlölet a válasz. Pedig nem kell, nem szabad tartanunk attól, hogy bármilyen román hatalom elsöpörhet bennünket, megtorolhatja véleményünket. Még megfogyatkozva is több mint 1,3 millióan vagyunk, s a vasárnapi népszavazás éppen azt mutatja, hogy erőnk van, beleszólhatunk annak az országnak a dolgaiba, amelybe nem betelepedtünk, hanem ahol születtünk, őseink éltek. Nem szabad elhinnünk, hogy gyengék vagyunk, zárni kell sorainkat, szeptember elsején, az Igazság napján nem pár ezren, de több tízezren kellene a Székely Mikó Kollégium elé vonulnunk megmutatni: nem adjuk, ami a miénk, nemcsak létezünk, de kiállunk jogainkért. Ha erre képesek leszünk, nem söpörhet el bennünket a nacionalista gőg és gyűlölet.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európa válsága, avagy uniós tyúkketrecek (Orbán Viktor július 28-án Tusnádfürdőn elmondott beszéde)
Visszaélés egy fogalommal
Európa válsága hosszabb és mélyebb, mint azt kezdetben gondoltuk. Ez hosszú ideig kérdőjeles mondat volt, ma már határozott állítás. A válság nem világválság, hiszen valójában csak az Egyesült Államok és Európa küszködik hasonló kérdésekkel. Ázsia országai eközben fejlődnek, Dél-Amerika országai virágzanak, Afrika népei is, ha mélyről is indultak, de kétségkívül fölfelé lépkednek.
Valami tehát a nyugati világban romlott el, nem a világban, hanem a nyugati világban, és különösen Európában mennek rosszul a dolgok. Nem kerülhetjük meg a kérdést: mi lehet ennek az oka? Hogyan érinti ez a magyarokat, és hogyan fordíthatjuk ezeket a bajokat a javunkra? A mostani válság okainak megértéséhez tudnunk kell, hogy Európa – legalábbis ahogy én miniszterelnökként az európai vezetők közötti forgolódásaim során megtapasztaltam – valójában a mai napig a II. világháború árnyékában él. Mindentől fél – érthető módon –, amiről azt hiszi, hogy okozója volt a II. vagy akár a két világháborúnak. A legfőbb felelősnek ma a nyugati féltekén a nemzetállamok ambícióit jelölik meg. Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák. Ma az Európai Unió, az ahhoz való tartozás, az európai egység egy olyan nemzetközi politikai programmá vált, amellyel kapcsolatban kritikát megfogalmazni, akárcsak érzékeny kérdéseket föltenni, a kánonon kívüli hangfekvésben beszélni nem egyszerűen csak illetlenség, hanem retorzióért, sőt, kiátkozásért kiáltó tett.
Pedig az Európai Unió, az európai egység gondolata nem így indult. Nem gondoltuk, hogy ilyen furkósbottá válik. Úgy indult, hogy először is kezelni próbálta a francia–német ősi ellenségeskedést, és rájött arra, hogy gazdasági eszközökkel politikai problémákat lehet orvosolni. Amikor a gazdasági sikerek nyomán úgy tűnt, hogy a fokozódó fogyasztással, a növekvő jóléttel, a jóléti kiadások emelésével a politikai bajokat kezelni – de legalábbis elodázni – lehet, Európa szerintem fokozatosan elveszítette a realitásérzékét. Ugyanis politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni, még akkor sem, hogyha hosszú évtizedekig úgy tűnik, hogy ez lehetséges. Márpedig így tűnt, és ez a gondolkodásmód vérszemet kapott az olajválság után, amikor az európai integráció elmélyítésével válaszolt egy gazdasági kihívásra. Aztán kétségkívül igaz, a kommunista országok összedöntésében, a diktatúrák megdöntésében sikeresen játszott fontos szerepet a nagyobb fogyasztás csábereje. És eközben az európai világ, annak a nyugati fele elsősorban elhitte, hogy nem egyszerűen csak gazdasági, de egyfajta erkölcsi fölényben is van a kontinens keleti felén élőkkel szemben. A harmadik hibát akkor követte el Európa, amikor valamikor a kétezres évek közepén, az európai alkotmány megalkotására tett kísérletének kudarca után ezzel a ténnyel nem nézett szembe, nem értette meg, hogy ez a kudarc világossá teszi, az európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni. Az Európai Unió ereje nem a nemzetek fölötti központ teljesítményében, hanem a nemzetek saját teljesítményében rejlik.
(…) Ahelyett, hogy feladták volna ezt a gondolatot, valójában megcsontosították, miszerint úgyis létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik, s lehetséges azonos mértékű gazdasági prosperitást létrehozni különböző gazdasági teljesítményű országok között, ha közös pénzük, mondjuk, eurójuk van, és nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges fejlődést elérni a pénzpolitikából kiindulva. És végül nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges kiegyenlítődést elérni Európa nyugati és keleti fele között leereszkedéssel és kioktatással. Mindezt a sok, négy-öt dogmát egyetlen eszme vezényszava alá sűrítették, amit egész egyszerűen úgy hívnak, hogy Európa. Régen látott a mi kontinensünk ilyen visszaélést egy értékes fogalommal. Nemzetek reneszánsza
Ezért ennek a szűklátókörűségnek most meg kell fizetni az árát. Először is szembe kell nézni az európai nemzetek reneszánszával. A nemzeti érzés nemcsak a volt kommunista vagy a szovjet birodalomból kiszakadt országokban horgadt föl, hanem a hagyományos nyugati területeken is. Ma újra van angol, sőt, skót nemzeti reneszánsz, ott van a nemzeti érzés megerősödése a hollandok vagy éppen a görögök szívében is. Egész egyszerűen Európában nemzeti reneszánszt élünk át. Az is láthatóvá vált, hogy az európai nemzetek nem akarnak összeolvadni egymással. A terv egy gyümölcskosárra hasonlít inkább, nem pedig egy gyümölcsturmixra, amit brüsszeli bürokraták hoznak létre. Ebből az is következik, hogy a mai európai területen jelentkező gazdasági válságra nincs központi megoldás, nincs egyetlen megoldás. A közösséget alkotó egyes nemzeteknek a saját erőfeszítéseik révén külön-külön kell megoldaniuk a saját problémáikat. Világos tehát, hogy léteznek olyan nemzeti érdekek, és léteznek olyan nemzeti érzések, amelyeknek a nyílt kimondása – akármit is állítsanak egyesek – valójában egyáltalán nem vezet a fasizmus újjáéledéséhez. A másik fontos tapasztalat, amit le kell vonnunk a mai válságból, úgy hangzik, hogy minden gazdasági fejlődés mögött tényleges munkateljesítménynek kell állnia. Angela Merkel úgy fogalmazta meg, hogy minden pénzért, minden forintért vagy márkáért vagy euróért, amit elköltünk, előbb-utóbb meg kell dolgozni. A hitelgazdaság persze azt az illúziót kelti, hogy nem kell érte megdolgozni, mert előre elfogyaszthatjuk azt a pénzt, amiért eddig nem dolgoztunk meg. És miután az emberek ezeket a bonyolult kérdéseket nem látják át, vagy nem érzik dolguknak, hogy áttekintsék, ezért könnyen esnek hitelmámorba, és elfeledkeznek arról, hogy minden forintot, ha előrehozták is hitel formájában a költekezésüket, amit elköltöttek, minden forintot előbb vagy utóbb elő kell teremteni, vagyis meg kell érte dolgozni. Ebből az következik, hogyha valaki azt hiszi, hogy a mai európai válság megoldható valamifajta ügyes pénzügyi húzással, valami szellemes banki konstrukcióval, az téved, és félreérti a válság természetét.
Végezetül azt gondolom, hogy a Nyugatnak egyfajta erkölcsi fordulatot is végre kell hajtania, aminek fontos eleme, hogy nem nézheti le a kontinens keleti felét. Az úgy nem fog menni, hogy miközben lengyel vízvezeték-szerelőket dolgoztatnak, azzal vádolják őket, mint nem kívánatos vendégeket, hogy elveszik a munkát a helyiek elől, aközben lenézik a kétkezi munkát. Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország, a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban. És végképp nem fog menni, hogy a demokráciát és az Európai Uniót ideológiai furkósbotként használják az egyre erőteljesebb nemzeti érzésekkel szemben.
Közép-Európa sikeresebb
Ha ezeket a folyamatokat Európa nem érti meg, ha nem érti meg a válság természetét, amiben vagyunk, akkor Európa nyugati része súlyos bajba, a mainál is súlyosabb bajba kerülhet. Úgy is le lehet írni a mai helyzetet, hogy miközben Nyugat-Európa nem boldogul a válsággal, sőt, egyre mélyebben keveredik bele, addig Közép-Európa egyre magabiztosabbá válik a válságkezelésben. Nem akarom azt mondani, hogy itt könnyű az élet, sőt, nehéz, sőt, időnként úgy érezzük, hogy egyre nehezebb, de az aggasztó hírek, az európai gazdaság egészét bajba sodró, fájdalmas hírek ma nem Közép-Európa országaiból érkeznek, hanem Spanyolországból, Olaszországból, Portugália és Franciaország felől. Hozzájuk képest a közép-európai országok ma kifejezetten stabilak. Ezért érdemes itt most Közép-Európa és Nyugat-Európa viszonyáról tágabb összefüggésben beszélnünk.
Éles határvonal választja el azokat az országokat, amelyek gyarmatosítók voltak, és amelyeknek sosem voltak gyarmataik. Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások. Ebből a szempontból persze Németország helyzete jól mutatja, hogy ők a Nyugat és a Kelet között helyezkednek el. A Közép-Európa – a Mitteleuropa – fogalom is, ha az ember jól lapozza vissza a történelemkönyveket, minthogyha a német nyelvből jött volna át a mienkbe.
Fortélyos félelem
Közép-Európa kétségkívül a XX. század nagy vesztese volt. De nem csak vesztese, hanem a nyugatiak szemében bűnbakja is. Az ember ma, ha sok időt tölt Brüsszelben, akkor az indirekt – ezt nem szokás mondani, nem udvarias dolog ilyet mondani, de ennek az indirekt – lenyomatával nap mint nap találkozik. Van egy közmegegyezés a nyugati elitben, miszerint a XX. század bűneiért nem ők felelősek, hanem a közép-európai népek. Márpedig mi ezt egészen másképpen látjuk, és innen nézve meg tudjuk érteni, hogy a nyugat-európaiak politikáról és hatalomról való gondolkodását a II. világháború után alapvetően a félelem határozza meg. Ez a gondolkodásmód, ahogy a XX. század második felét a félelem lelkiállapotából nézték a nyugatiak, sok mindent magával hozott. Először is magával hozta a teheráni konferenciát, amikor a Nyugat a II. világháború derekán úgy döntött, hogy abban a háborúban, a II. világháborúban csak a fasizmus ellen fog harcolni, a kommunizmus ellen azonban nem. Aztán rájött, hogyha legyőzni nem akarja, egy idő után talán már nem is tudta, akkor az a legkézenfekvőbb, hogyha egy kényszerű, nem örömteli, de kényszerű együttélést épít ki vele, ezért nem is lépett fel a kommunizmus ellen egészen addig, amíg Ronald Reagan zászlót nem bontott.
Közép- és Nyugat-Európa viszonya szempontjából fontos történelmi tény, hogy Teheránban, a teheráni konferencián – ahogy Ronald Reagan mondta – a Nyugat eladta azt a szabadságot, ami nem is volt az övé, hanem a mienk volt. Ez akkor még jó ötletnek látszott, azonban a II. világháború következményeinek ismeretében a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől. Ennek az volt az oka, hogy a mai nyugat-európai elit fejében kézenfekvő gondolat, hogy Németországban a fasizmus demokratikus úton került hatalomra, abból lett a világháború, következésképpen óvatosnak kell lenni a néppel, mert a végén, ha megengedjük neki, még olyan döntéseket hoz, amiből aztán nagy baj lesz. Ezért persze a demokrácia fontos dolog, de azért jobb, hogyha a hatalmat mégsem a nép gyakorolja. Így lehet többnyire összefoglalni azt a lelkiállapotot, amiben ma a nyugat-európai elit magára a népre, a saját népére is tekint.
Intézmények hatalma
Ebből a gondolatból aztán egy olyan sajátos politika alakult ki évtizedek alatt – mind a mai napig uralkodik ez a fölfogás –, miszerint nem az emberek hatalmát kell megvalósítani a politikán keresztül, hanem az elveknek és az intézményeknek a hatalmát. Ma már be kell látnunk, hogy ez téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett.
Sohasem elvek és sohasem intézmények hozzák a döntéseket. Emberi döntések következménye volt a II. világháború, a jaltai egyezmény, az új határok megrajzolása Európában. Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az ’56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról ’56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a ’68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.
Csakhogy az euróválságnak – nem tudom, önök észrevették-e? – valahogy nincs felelőse. Az elveknek és az intézményeknek olyan típusú túlértékelése, amiről az előbb beszéltem, szükségszerűen vezetett el Európában felelőtlen cselekedetek hosszú sorához. Ennek a helyzetnek aztán az a lélektani következménye, hogy nő a harag Európa-szerte az emberek lelkében magával az unióval szemben. Tehát ez a fajta személytelen, a felelősséget kikerülő politikai intézményrendszer előbb-utóbb egy arctalan, formátlan indulatot vált ki azokból az emberekből, akik nem tudják megérteni, hogy miközben ők mindennap becsületesen elvégezték a munkájukat úgy, mint a megelőző években vagy évtizedekben is, mégis rosszra fordultak a dolgok. És kíváncsiak arra, hogy mégis ez miért állt elő? Ha megpróbáljuk megfejteni a sajtóhíreket meg a brüsszeli bürokraták beszédeit, akkor az derül ki, hogy sok mindenki tehet sok mindenről, de egy helyen nem tehetnek semmiről. Ez a hely Brüsszel. Az nem hibás semmiben. Viszont mindenki más hibás: a görögök, a spanyolok, az írek, mi, magyarok is hibásak vagyunk persze, de ott, valahogy Brüsszel környékén csupa olyan ember van, sőt, lehet, hogy ember nincs is, csak elvek és intézmények, akik semmiről nem tehetnek.
Az ilyenfajta politikai rendszer elfedi a felelősség kérdését. A dolog úgy áll, hogy a Brüsszelhez hasonló felelőtlenséget – már kiváltságként – még a bankok élvezhetnek. Ők nem felelősek még semmiért. Sőt, a válságkezelés nem áll másból, mint hogy azok a bankok, melyeknek az a problémájuk, hogy most az extraprofitjuk eltűnt, az adófizetők pénzéből újabb és újabb tíz- meg százmilliárdos föltőkésítésért, segítségért állnak sorba.
Rossz reflexekkel továbbra is védelmezik azokat az intézményeket és elveket, amelyek ide vezettek bennünket. Féltik a nemzeti bankok függetlenségét, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy az Európai Központi Bank egyre inkább politikai, nemzeti politikai döntések befolyása alá kerül. Tiltakoznak a multinacionális cégek megadóztatása ellen, és infarktus kerülgeti őket, hogyha a történelmi lemaradást valamely ország sajátos iparpolitikai fejlesztésekkel akarja behozni, mint ahogy Magyarország is ezt szeretné. A nem intézményes, hanem természetes emberi közösségek, mint a család és a nemzet, kifejezetten idejétmúlt, veszélyes és ellenséges kategóriáknak, érzelmeknek és közösségeknek tűnnek föl, miközben egyébként az európai emberek számára mind a család, mind a nemzet továbbra is a legfontosabb közösség, természetes közösség, fontosabb bármely művi intézménynél meg elvnél.
A piac mindenhatósága
Arról beszélnek, hogy az államok ne avatkozzanak be a gazdaságba, miközben egyébként Brüsszelből azt is előírják, hogy az uborkának merre kell kunkorodnia, továbbra is védik azt az elvet, hogy a piac működésébe nem szabad beavatkozni, mert majd a piac szabályozza saját magát, holott sem 1929-ben, sem 2008-ban nem volt erre képes. Továbbra is a piac mindenhatóságának elve mellett eltűrik, hogy rászabaduljon az európai életre a hitelezők, a spekulánsok közössége, a szélhámosok, a sikkasztók köztörvényes világa, és tönkretegye a reálgazdaságot. Summa summarum, Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére. Ezek után arra a kérdésre kell most válaszolnunk, ha igaz az előadásom kiindulópontjául választott tétel, hogy miközben Nyugat-Európa egyre nagyobb bajba kerül, Közép-Európa viszont sikeres a válságkezelésben, mivel magyarázzuk ezt? Tudjuk-e igazolni egyáltalán ezt az állítást, és ha igen, mivel magyarázzuk?
Először is, tisztelt hölgyeim és uraim, a közép-európai országok nem követték el azt a hibát, amit Franciaország, Olaszország és Spanyolország – hogy csak a legnagyobbakat említsem – elkövetett, vagyis hogy a válság kirobbanása után további adósságokba verték magukat. Ezt nem követték el a lengyelek, a csehek sem, meg a szlovákok sem. Talán Románia sem követte el eddig, bár most itt nehéz idők jönnek. Egy ország van, amely elkövette ezt a hibát, ez Magyarország, amely a 2008-as válság után radikálisan megnövelte az államadósságát, és most azért harcolunk, hogy az adóssághegy ne szakadjon ránk, hanem kimászhassunk alóla. Persze jó tudni a közép-európai országoknak, hogy miután alacsonyabb az államadósságuk jóval, mint a nyugatiaké, a nyugatiak lassan elérik azt az egyéves nemzeti össztermék 90 százalékát, amelyről azt állítja a modern politikai gondolkodás, hogyha az ember elérte, onnan már önerőből visszafordulni, az államadósságot csökkenő pályára állítani nincs esélye, és óhatatlanul a hitelezők martalékává válik. Elveszíti szuverenitását, és külső segítség nélkül a működőképességét sem tudja fönntartani. Amikor a mi kormányunk megalakult, akkor Magyarország 80 százalék fölött volt, most már a 80 alatti tartományban vagyunk, de miután Szlovákiában és Romániában is, Csehországban és Lengyelországban is alacsony az államadósság, 50 alatt vagy az 50 százalék szintjén van, erős a csábítás, hogy a politikai nyomásokat és konfliktusokat úgy kezeljék ezek az országok, ahogy a nyugat-európaiak tették 2008–2009-ben, és följebb engedjék az adósságukat, mint ahol most van. Életveszélyes. Ez egy életveszélyes fenyegetés és kihívás Közép-Európa számára, meg kell őrizni a józan eszünket, bármilyen nehéz is, és nem szabad arra a sorsra jutnunk, mint a déli országoknak, ahol a válságra a hitelek, az eladósodás megnövekedésével válaszoltak.
Közép-európai ösztönök
Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyvenesztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze, a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikusok hibáznak, és olyankor érdemes új lehetőséget biztosítani egy-egy közösség számára, új vezetőkért folyamodni, régieket elküldeni, újakat megválasztani, de az a gondolat, hogy esetleg a vágányokon kéne állítani, ez Nyugat-Európában az elmúlt években, az elmúlt évtizedekben nem volt szükséges, következésképpen a hatalom személyes jellegének hiányát, elvi és intézményes jellegét ösztönszerűen elfogadták. Ezzel szemben Közép-Európában ilyenfajta elkényelmesedésre nem volt módunk. Itt nem épült föl semmiféle jóléti világ, itt az az illúzió, hogy a dolgok tulajdonképpen jól mennek, csak bizonyos elveket meg intézményeket kell követni, majdnem mindegy igazából, hogy melyik erő, melyik elit kormányoz, ennek nincs jelentősége, ez a gondolat nem alakult ki. Itt pontosan tudjuk, mondjuk, Magyarországon, hogyha jönnek a szocialisták, előbb vagy utóbb összedöntik az országot. És előbb vagy utóbb a jobboldalhoz kell fordulnunk, az hozza rendbe. Aztán ha ráuntunk a jobboldalra, meg a jobboldal mindenfajta hibákat vét, meg nem elég ügyes, akkor persze visszamegyünk a baloldalhoz, aki majd megint jól összedönti az országot, és utána megint visszahívjuk a jobboldalt, hogy tegyen már rendet, legyen kedves, mert ebből nagyon nagy baj lesz. Ez pontosan így történt az elmúlt húsz évben. Így nyertük meg 1998-ban a választásokat, így vesztettük el 2002-ben. Így hívták az emberek vissza a szocialistákat, majd így hívtak vissza bennünket 2010-ben. Vagyis világos, hogy Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával – sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes. Ez lapul a Kelet–Nyugat vita és viszonyrendszer mélyén. Ezek után még annyit szeretnék mondani önöknek, hogy a saját feladatunk súlyát helyesen mérjük föl, hogy 1990-ben sokkal könnyebb volt a helyzet szellemi, intellektuális értelemben, mint most. Mert 1990-ben – jól emlékszem még azokra a tusványosi összejövetelekre is – teljesen nemcsak hogy törvényes, hanem szinte szükségszerűnek látszó gondolat volt az, hogyha sikerül mindent úgy csinálnunk, mint a nyugatiaknak, akkor az jó lesz. A kérdés csak az, hogy tudjuk-e úgy csinálni, mint ők. Ez a mostani helyzet, hogy a Nyugat súlyosabb válságban van, vagy legalábbis pillanatok alatt súlyosabb válságban lesz, mint Közép-Európa, ezt a kényelmes intellektuális ösvényt eltorlaszolja. Nincs, kit utánozni, nincs sikerrecept, amit ha átfordítanánk ide, Erdélybe vagy Magyarországra, akkor könnyebbé válna az életünk. Nekünk kell kigondolnunk, beazonosítanunk a gondjainkat, és nekünk kell úgy válaszokat találnunk, hogy persze a többiek tapasztalatát beépítjük, de nem hihetjük, hogy egész egyszerűen onnan átültetve ide bizonyos dolgokat, megoldódnak életünk nehéz problémái. Ha ki merjük mondani, hogy semmi értelme Nyugat-Európát másolni, hanem a szabadság szellemének jegyében a saját gazdasági rendszereinket kell fölépíteni, ha ezt ki merjük mondani, akkor óriási lépést tettünk a siker irányába.
Ugyanakkor óvnám magunkat attól, hogy megtagadjuk Nyugat-Európát. Fontos dolog talán, hogy elhangozzék: a képet ugyan, amelyet Nyugatról őrzünk, érdemes átalakítanunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy kontinenshez tartozunk, egy gazdasági rendszerben vagyunk, és egy csónakban ülünk, egy hajóban evezünk. Nekünk az az érdekünk, hogy a Nyugat kezelni tudja a válságát, oldja meg a bajait, és hogy egész Európa kilábaljon a bajból. Csak azt a törvényszerűséget kell elfogadnunk, hogy nem ugyanolyan módon tud kilábalni Európa nyugati fele, az eurózóna országai, mint ahogyan ki tud lábalni ebből a helyzetből és új távlatot tud nyitni a maga számára Közép-Európa. Nekünk, közép-európaiaknak egy ilyen helyzetben, ha nem akarunk ismét pórul járni, és nem akarunk széllel szemben menni – olyan széllel szemben, amellyel szemben nincs esélyünk talpon maradni –, akkor nekünk össze kell fognunk egymással, és egy nagyon erős, a történelem során még talán soha nem tapasztalt közép-európai együttműködésre kell fölkészülnünk arra a húsz-huszonöt évre, ami most következik a világgazdaságban és a világpolitikában. Közösen kell megteremtenünk a közép-európai biztonsági garanciákat, az energiabiztonságot, az útvonalak biztonságát, a kereskedelempolitika biztonságát és a katonai biztonságot is. A közép-európai együttműködés útjának megtalálása a következő húsz-huszonöt év sikeres Közép-Európájának legbiztosabb kérdése. Románia történelme szempontjából hasonló pillanatot élünk át, és én zárásképpen csak azt kívánom a románoknak is meg az itt élő magyaroknak is – a magyar nemzethez tartozó, de itt élő magyaroknak is –, hogy jó döntéseket hozzanak. Például úgy, hogy nem hoznak döntést. (Szerkesztett változat)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)