Betett Erdély?
Azt mondja román újságíró barátom, aki tudtommal egy rossz szót nem írt le rólunk: „Ti nem veszítek észre, hogy az ‚Erdély(i)’ megnevezés gyakori használata a választási plakátokon még azokat a román szavazókat is elviszi, akik különben az RMDSZ-re adnák voksukat? Márpedig itt, Szatmárban a vegyes házasságok okán is igen jelentős ez a réteg. Persze, értem én, miért Erdély és miért nem Románia, így próbáltok lelkileg is közelebb kerülni a szeretett szülőföldhöz és azokhoz, akiknek az erdélyiség mindig mást jelentett, mint a román fennhatóság."
Csakhogy amikor a magyarok Erdélyre hivatkoznak, pláne mind gyakrabban, a legtöbb román elszakítására gondol. Most Kövér úr megtisztelő látogatása kapcsán különös okuk volt erre gondolni. Mert bár a román parlament – tegyük hozzá, eléggé európai módon – felszólította, hogy a kampányban nem annyira ajánlott a látogatása, s kérték: inkább halassza el, ő mégis végig járta a Székelyföldet. Ahogy én a mieink közhangulatát, s miért ne mondjam ki, egyesek szitkozódását figyeltem azokban a napokban, Kövér úr nem is csak pár, de sok-sok ezer román szavazatot elvett az RMDSZ-től, amelyet pedig európai viselkedésért és szavahihetőségéért, az átlagromán is tisztel.”
Van benne valami. Gondoljunk csak arra, hogy Ilyés Gyula és Csehi Árpád négy éve fölényes győzelmet arat egy olyan városban és megyében, ahol a magyar lakosság aránya alig 36-38 százalék. (Mellesleg olyan eufóriával éltük meg, hogy azt hittük: itt az örök magyar–román béke.). Most pedig simán veszítenek. Igaz, akkor a román pártok nagyon egymásnak feszültek, most pedig az USL révén keményen összefogtak. Elsősorban a korábbi „bűnösök” ellen, de jórészt a velük kormányzó RMDSZ ellen is. Többek között elegük van abból, hogy – a mérleg nyelveként – hosszú időn át az RMDSZ határozza meg, melyik román párt alakít kormányt. Tegyük a kezünket a szívünkre: ellenkező esetben, mi sem cselekednénk másként!
Sejtem, az Erdély „varázsszó” a két zsebpárt miatt is kellett. Jelezni, hogy az RMDSZ-nek sem kevésbé szíve csücske az erdélyiség, mint az MPP-nek és az EMNP-nek. Csakhogy közben elriasztottuk a velünk rokonszenvező románokat. Akik sokkal többen vannak, mint azok a magyarok, akiket Erdéllyel lehet cukkolni, simogatni. De kell-e külön hangsúlyozni, hogy „Építjük Erdélyt”, ami nyert helyzetben amúgy is nyilvánvaló?
Szóval van mit átgondolni a következő választásig, ha több román szavazatot szeretnénk elcsípni – s miért ne akarnánk. Hagyjuk csak Szász Jenőnek és Torónak az olyan cukros szövegeket is, mint „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk.”
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Németh Zsolt: Magyarország a cselekedetei alapján ítéli meg Románia kormányát
Magyarország nem a politikai színezete, hanem a cselekedetei alapján ítéli meg Románia kormányát, és folytatni szeretné az elmúlt években kibontakozott együttműködést – mondta Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az MTI-nek, miután pénteken a bukaresti külügyminisztériumban tárgyalt.
Németh Zsolt beszámolt arról, hogy a határ menti együttműködéstől kezdve a kisebbségi kérdésig valamennyi időszerű téma terítékre került a Luminita Odobescu és Bogdan Aurescu államtitkárokkal folytatott megbeszélésein.
„Választási kampány van (Romániában), és könnyen előkerül a nacionalizmus ügye, de azt kértem román partnereimtől, hogy ne veszélyeztessük ebben a választási évben a hosszú távú közös magyar-román érdekeket. Erre vonatkozóan a román államtitkárasszony részéről egyértelmű ígéretet kaptam. Bízom abban, hogy ezt be is tudják majd tartani" – mondta Németh Zsolt.
A magyar külügyi államtitkár azt kérte a román féltől, találjanak megoldást a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának ügyére, tekintettel arra, hogy az anyanyelvű oktatás kiemelten fontos a romániai magyarság jóléte, megmaradása, jövője szempontjából.
A magyar fél a határokon megteremtendő összeköttetési pontokra vonatkozó megállapodási javaslattal szeretne lendületet adni a kapcsolódást jelentő utak, kerékpárutak, vízvezeték építésének.
„Autópálya-összeköttetéseket kell építeni, két autópályát és egy gyorsforgalmi utat kell a közeljövőben összekapcsolni a határon. Határ menti vegyes bizottság felállítását javasoltuk, és a magyar közlekedési miniszter is kész ellátogatni Romániába. Ki kell aknázni a szomszédságból és a remélhetőleg mielőbbi román schengeni tagságból fakadó előnyöket a két ország javára" – magyarázta az államtitkár.
Az MTI kérdésére, hogy szóba került-e a Nyirő-ügy, Németh Zsolt azt mondta: megismételte azt az álláspontot, hogy a magyar fél ezt kegyeleti ügynek tekinti.
„A halottakat el kell temetni, a huszadik század kegyetlensége miatt ez nem mindig volt lehetséges. Magyarországon is számtalan újratemetésre került sor az elmúlt húsz évben, és mindenképpen el kell kerülni, hogy ezek a kérdések ideológiai vagy politikai dimenziót öltsenek" – mondta Németh Zsolt, hozzátéve, hogy a történészek és az irodalomtörténészek munkáját bátorítják, „de a politikának, azt gondolom, ehhez semmi köze".
A román külügyminisztérium államtitkárai írásos sajtóközleményt ígértek a zárt ajtók mögött lezajlott magyar-román tárgyalásokról.
MTI. Erdély.ma

Mikorra várható a valós névadás?
A Dr. Bernády György Iskolanévért Akciócsoport valamint a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) tagjai tegnap délelőtt a marosvásárhelyi G-pont kávéházban tartott sajtótájékoztatón számoltak be az eddig megtett útról, s adták át próbálkozásaik és kudarcaik írott dokumentumgyűjteményét a jelen levő újságíróknak. Ezekben arra keresik a választ, hogy kit terhel a felelősség azért a kudarcért, hogy 2-es számú általános iskolát nem sikerült dr. Bernády Györgyről elnevezni, akinek emléktáblája ott található az iskola bejáratánál. Továbbá azt szeretnék tudni, hogy mikorra várható a valós névadás megvalósulása.
Ha azok, akiken múlik, nem tartják lehetségesnek, őszintén meg kellene mondani, ha viszont megvalósíthatónak érzik, akkor felületes látszatintézkedések helyett cselekedni kellene – vélekednek a szülők. Eddig ugyanis bárhova fordultak, mindenki azt próbálta nekik elmagyarázni, hogy a marosvásárhelyi tanács 2011 decemberében sürgősségileg beterjesztett határozatát, amelyet egyhangúlag szavaztak meg a képviselők, miért nem lehet életbe léptetni.
Maria Cioban, a polgármesteri hivatal jogász végzettségű jegyzője, aki az ügy közigazgatáson belüli törvényes képviselője kellett volna legyen, a szülőknek kijelentette, a névadásról szóló határozat annyira gyenge, hogy azt meg sem lehet támadni a közigazgatási bíróságon. A jegyző véleménye szerint a névadás nem a városi tanács dolga, másrészt a határozat nem tartalmaz időpontokat, s a névadás elindítására vonatkozó megfogalmazás lefékezi az ügymenetet. Egyes tanácsosok szerint a jegyző maga alakította ilyen "gyengévé" az iskolanévadást tartalmazó határozatot, aki a polgármester utasítására a magyar közösséget érintő ügyekre vonatkozó határozatokban a határidőket és a megvalósítást garantáló jogi részeket mellőzi. Ezért jutottak hasonló sorsra a kétnyelvű iskolai homlokzati táblák s a kétnyelvű utcanévtáblák is. Ha ez köztudott, miért nézte el az alpolgármester és a tanácsosok? – tették fel a kérdést a szülők. Az akciócsoport tagjai azt nehezményezik, hogy az RMDSZ részéről nem jelöltek ki egy felelős személyt, aki pontosan követte volna az ügy menetét, annak ellenére, hogy erre vonatkozó kérésüket Csegzi Sándor volt alpolgármesternek is átadták.
A megvalósítást megnehezítette, hogy a határozatban az is szerepelt, hogy egy másik marosvásárhelyi iskolát Emil Dandea polgármesterről nevezzenek el, miközben már létezik egy ilyen nevű iskola Vásárhelyen. Ezt azonban nem a határozat meghozatalakor tették szóvá a tanácsosok. A városrendészeti osztály pedig erre hivatkozva utasította el a szükséges lépések megtételét, Horvat Camelia jogász, akit az akciócsoport tagjai többször felkerestek, csupán arról volt hajlandó tájékoztatni a szülőket, hogy miért nem lehet a névadást megvalósítani. Az Emil Dandeáról szóló anyag hiányára hivatkozott a megyei névadó bizottság is, amikor döntéshozatal nélkül küldték vissza az iratcsomót a polgármesteri hivatalnak.
Azzal, hogy sürgősségi eljárásként vitték az ügyet a tanács elé, jogi alapot biztosítottak a jövőbeli feljelentéseknek. Amivel élt is Cornel Briscaru volt polgármesterjelölt, aki a közigazgatási bíróságon támadta meg a határozatot.
Ezt városi tanácsosként Dumitru Matei főtanfelügyelő is megszavazta, s később újságírók jelenlétében ígérte meg a szülőknek, hogy őszire az iskola homlokzatán lesz a Bernády név. Az akciócsoport által beadott petícióra azonban, amely a névadást támogató több ezer aláírást tartalmazta, 30 nap helyett az intézmény jogászainak aláírásával négy hónap múlva adott értelmezhetetlenül zavaros választ, amelyben ráadásul Marosvásárhelyt összekeverték Dicsőszentmártonnal. A megígért helyesbítésben viszont, amelyet Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes nem írt alá, az áll, hogy a városi tanács 2012. januári ülésén az iskolahálózatot úgy szavazták meg, hogy abban a szóban forgó tanintézmény 2-es Számú Általános Iskolaként szerepelt, ezért a névadásra már csak a 2012-13-as tanévben kerülhet sor.
Dorin Florea polgármester pedig, aki állítólag támogatta az elnevezést, válaszra sem méltatta a szülőket.
A Hivatalos Közlöny 2012. februári számában az új közoktatási törvény alapján megjelent 6.564-es miniszteri rendelet szerint azokban a helységekben, ahol nemzeti kisebbségek élnek, ezek számarányának megfelelően az oktatási intézményeket a kisebbségek jeles személyiségeiről kell elnevezni, a kisebbségeket képviselő szervezet kérésére. A névadás a helyhatóság feladata, aminek meg kell előznie a tanfelügyelőségnek az iskolahálózat megszervezésére vonatkozó kérését.
Törvényes alap tehát van, ezért az új alpolgármesternek és azoknak, akik a város lakóinak a képviseletét felvállalták, sokkal határozottabban és az esetleges félrevezetésekre jobban odafigyelve kellene szerepet vállalniuk abban, hogy meg is valósuljon. Ez derült ki a Dr. Bernády György Iskolanévért Akciócsoport és a CEMO által összeállított anyagból, amely a "mikorra várható a valós névadás?" kérdésre keresi a választ.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Segítünk, amennyit kérnek tőlünk
Bukaresti interjú Mesterházy Attilával, a Magyar Szocialista Párt elnökével
Az európai szocialisták bukaresti találkozóján vett részt a héten Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöke, aki kihasználta az alkalmat, hogy találkozzon az RMDSZ vezetőivel: Kelemen Hunor szövetségi elnökkel és Markó Béla volt elnökkel. Az ÚMSZ pedig kihasználta az alkalmat, hogy interjút készítsen a magyarországi politikussal.
Kezdjük talán bukaresti látogatásának „járulékos hasznával”: az RMDSZ-szel való egyeztetésekkel. Mi volt ennek a megbeszélésnek a célja?
– A találkozó kapcsolaterősítés kezdeteként fogható fel. Megegyeztünk afelől, hogy szükség van a rendszeres információcserére, illetve arra, hogy olyan szakmai fórumokon, megbeszéléseken, ahol a határon túli magyarságot érintő fontos kérdések merülnek fel, szocialista politikusok is elmondhassák a véleményüket.
Milyen következtetések vonhatók le a beszélgetések után? – Ami nagyon fontos, hogy mi nem pártpolitikában gondolkodunk, amikor a határon túli magyarságról van szó, hanem nemzetpolitikában. Éppen ezért fő alapelvünk a be nem avatkozás, tehát mi annyi segítséget adunk, amennyit tőlünk kérnek, és semmiképpen nem kívánunk beavatkozni a határon túli magyarságot képviselő legitim szervezetek életébe. Éppen ezért elítéljük azt, amit a romániai helyhatósági kampányban tett a Fidesz, ami nagyon durva beavatkozás volt az erdélyi magyarság életébe és önrendelkezési jogába. Mint tudjuk, a magyar kormány kiválasztott két kispártot itt Erdélyben, és az RMDSZ-szel szemben kampányoltak. Ez a magyarországi politika szempontjából is nonszensz...
Nem sok sikerrel, tegyük hozzá...
– Nem sok sikerrel, hiszen a magyar emberek bölcsebbek voltak itt, tudták, hogy ki az, akinek van teljesítménye, ki az, akire számíthattak a múltban is, és akire számíthatnak a jövőben is. Így nem meglepő, hogy az RMDSZ-nek sikerült növelnie polgármestereinek, önkormányzati képviselőinek a számát. Az a két párt pedig, amelyet a Fidesz minden erejével támogatott, csúfos vereséget szenvedett. Ez is érdekes volt, hogy a magyar kormány nem tudta eldönteni, hogy akkor most melyik kispárt mellé álljon: az egyik fele Tőkés úrhoz húzott, a másik fele pedig Szász úrhoz...
A nagy energia- és főleg közpénzbefektetés sehol nem térült meg. Ezért ki fog felelni? – Nemrég volt egy politikai vitanap Magyarországon az Orbán-kormány első két évéről, amelyet én kezdeményeztem. Vitaindító előadásomban külön kitértem erre a kérdéskörre: hogy miért költenek közpénzeket arra, hogy a magyar kormánypárt kiterjessze politikai befolyását a határon túli magyar közösségekre? Mint ahogyan az is érdekes, hogy a Szerencsejáték Rt., tehát a magyar állam pénzéből vásárolják fel Erdélyben a magyar médiát, egy olyan alapítványon keresztül, amely jóformán még meg sem alakult. Ez nemcsak erkölcsileg, hanem jogilag is megkérdőjelezhető és azt mutatja, hogy a Fidesz politikája arról szól: minél jobban meg kell gyengíteni a határon túli magyarságot képviselő legitim szervezeteket, mert annál nagyobb lesz a függés a budapesti kormánytól, s akkor könnyebben lehet rájuk erőltetni a Fidesz akaratát.
A román–magyar államközi kapcsolatokat ön szerint mennyire befolyásolta negatívan az, ami a kampányban történt: Kövér László magyar házelnök provokatív gesztusai, a Nyirő-újratemetés körüli botrány- és hisztériakeltés?
– Nemcsak a román–magyar viszonyt terhelték meg ezek a dolgok, hanem a magyar–magyar viszonyt is, és láthattuk, hogy korábban Szlovákiával kapcsolatosan a Fidesz ugyanezt művelte. Ennek az eredménye az is, hogy nemrégiben, amikor Orbán Viktor – aki olyan sokat beszél a nemzetpolitikáról – Bukarestben járt, nem találkozott a román miniszterelnökkel, pedig lettek volna olyan témák, amelyekről érdemes lett volna beszélni: az erdélyi magyarság helyzetéről, a marosvásárhelyi orvosi egyetem kérdéséről, a választójogi törvényről...
Váltsunk témát: az elmúlt két év ellenzékiség, úgy tűnik, jót tett az MSZP-nek, hiszen nagyon mélyről jött fel oda, hogy a közvéleménykutatások szerint most már „egálban van” a Fidesszel... – Valóban, az elmúlt két év az újjászervezésről szólt: ma a szocialista párt vezetésének az átlagéletkora 38 év, tehát egy új politikusgeneráció vette át a párt vezetését, és egy új politikai tartalmat is képviselünk... Egy szakadáson is túl vannak...
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy kilépés... Szakadás akkor lenne, ha nagy menynyiségű tagság távozott volna a pártból, ami nem áll a lábán, hiszen harminckétezer tagunkból kevesebb mint ötszázan mentek el a volt miniszterelnökkel, Gyurcsány Ferenccel. Támogatásunk pedig azóta nemhogy csökkent volna, hanem nőtt is. Én azt gondolom, hogy ez részükről jó döntés volt, így letisztultak a viszonyok: mi egy markáns, progresszív szociáldemokrata vonulatot képviselünk, ők pedig egy liberálisabb irányba indultak el. Azt hiszem: az emberek értékelik, hogy tanultunk a hibáinkból, és azokért a hibákért, amelyeket elkövettünk, bocsánatot is kértünk...
A határon túliakkal szembeni hibákért, mulasztásokért is megkövetik ezeket magyar közösségeket? – Feltétlenül, és ennek az első nagyon fontos mozzanata volt, amikor a szocialista frakció támogatta a kettős állampolgárságról szóló törvényt a parlamentben. Az MSZP-ben politikai prioritássá tettük a határon túli magyarok kérdéseit, nincs olyan beszédünk, amelyben ne említenénk ezt a fontos területet. Ezek apró gesztusok, de talán ebből kirajzolódik az a változás, amely végbement a szocialista párt politikájában, és ezt szeretnénk a következő két évben is erősíteni. Meg szeretnénk győzni a határon túli magyar közösségeket arról, hogy ez őszinte, elkötelezett politikai cselekvés. Ehhez azonban időre van szükség. Új Magyar Szó (Bukarest)

Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.
Romániai Magyar Szó
• Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.)
• A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.)
• Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.)
• A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.)
• Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.)
• Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.)
• 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.)
• Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.)
• Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.)
• Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.)
• Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.)
• Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.)
olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.)
• A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel.

(Az utolsó számot veszik kezükbe! 2005. augusztus 1.) Új Magyar Szó (Bukarest) /vezércikk/
Búcsú az olvasótól
Ha ennyire volt ránk szükség, és a romániai magyar közösség ennyire tudott támogatni, akkor az ennyi. Ha az arra hivatottak ennyire értékelték a munkánk fontosságát, a szerepünket – akkor az szintén: ennyi. Mindenesetre könyöradományt nem kértünk. Abban a meggyőződésben dolgoztunk, hogy szükség van a munkánkra, hogy egy ilyen arculatú, a közösségnek elkötelezett újságírást becsületesen művelő orgánumra szükség van.
Azok az olvasók, akik az Új Magyar Szót megrendelhető vagy megvásárolható papírújság formájában olvasták, mától országos magyar napilap nélkül maradnak.
Nehéz ilyenkor bármit is mondani, magyarázni. Sajnáljuk nagyon, mert tudjuk, hogy sok (volt) az idős, „hagyományos” olvasónk, akinek a helyi újság mellett mi segítettünk tájékozódni, eligazodni ország-világ-közösségünk eseményeiben, életében, és ők – legalábbis nagy többségükben – interneten nem fogják tudni olvasni lapunkat. Lehettek, akik reggel a megszokás csendes bizonyosságával vették kézbe, lehettek, akiknek délutáni olvasmányuk volt. Lehettek, akik egyetértettek cikkeinkkel, mások, akik egyes írásokkal nem. De az országos magyar napilap mindenképpen része volt az életüknek, és ezt a részt most elveszítették.
Magunkat nem sajnáljuk. Ha ennyire volt ránk szükség, és a romániai magyar közösség ennyire tudott támogatni, akkor az ennyi. Ha az arra hivatottak ennyire értékelték a munkánk fontosságát, a szerepünket – akkor az szintén: ennyi.
Mindenesetre könyöradományt nem kértünk. Abban a meggyőződésben dolgoztunk, hogy szükség van a munkánkra, hogy egy ilyen arculatú, a közösségnek (és, igen, legitim érdekképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek) elkötelezett újságírást becsületesen művelő orgánumra szükség van. Amikor – természetesen a megfelelő koncepció- és stílusváltással – folytatva az időlegesen megszüntetett Romániai Magyar Szó munkáját, első számaink megjelentek, mi voltunk azok, akik a hangadó romániai magyar sajtó negativitástengerében az értékalapú, pozitív megközelítésmódot képviseltük. Lassan kiderült, hogy nincs is olyan nehéz dolgunk, hiszen – amint a sorozatos szavazások alkalmával is bebizonyosodott – közösségünk „együtt élt” az RMDSZ-szel, igényelte ezt a megközelítésmódot, örömmel olvasott ismertetést, elemzést, józan kritikát, akár elismerést is a munkájáról, vezetőiről, tagjairól, a kényszeres „ellenzékiség”, a gáncsoskodás, olykor a mocskolódás helyett. Most alkalmasint az derülhetett ki, hogy elképzelése szerint Szövetségünk saját médiaháttér nélkül, a felbillent egyensúlyú romániai magyar sajtópiac körülményei között is boldogul és túlél mind a közösségszolgálat, mind a politikai harc frontjain – kívánjuk, hogy sikerüljön! Nem pénzért tettük, a kis fizetésekből főleg fiatal, családos munkatársaink alig tudtak megélni. A lap arculatát, irányultságát meghatározó Vélemény rovatunk közírói két éve mind honorárium nélkül dolgoznak.
Mi tagadás, szembementünk a konzervatív hullámmal. Tudatosan kerültük az olcsó nemzetieskedést, kímélet nélkül elítéltük az antidemokratikus tempókat, a populizmust, a konfliktuskereső, macsó politizálást, a gyűlöletbeszédet, a torz tudati megnyilvánulásokat – Romániában és Magyarországon. Eszményképünk a pluralista demokrácia, a jogállamiság, vagyis a törvények, a türelmesség és az értékek tisztele.
Csakhogy mindezek most már önök számára nem egyebek, mint puszta szavak, kedves elhagyott olvasóink. Bocsássanak meg, ha tudnak.
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)

Erdélyhez mindenki ért Magyarországon
A napokban tért haza Erdélyből Budapestre Szilágyi Mátyás főkonzul, akinek lejárt négyéves megbízatása. A magyar diplomatával készült beszélgetésünk a román-magyar viszony erényeit és árnyoldalait boncolgatja.
– A kisebbségbe szorult külhoni magyarság, a többségi román nemzetállam és Magyarország bűvös háromszöget képez, amiben mi, erdélyi magyarok évtizedek óta keressük a helyünket. De mit jelent egy magyarországi számára az erdélyi lét? – Magyarországon minden harmadik embernek erdélyi rokona van, valamint ennél is több ismerőse, így az, ami Erdélyben fáj a magyaroknak, az rögtön sajog Budapesten is. Tulajdonképpen a rendszerváltás előtt is így volt, csak akkor egyféle búvópatakként érvényesült ez a hatás, annak ellenére, hogy – ismert történelmi-politikai okokból – a rendszer bűnös módon évtizedekig nem volt hajlandó tudatosan foglalkozni a kérdéssel. – Frissen végzett diplomataként a Ceauºescu-rendszer utolsó hónapjaiban került a magyar külügybe, a rendszerváltás után pedig a semmiből próbálták újjáépíteni a két ország közötti kapcsolatokat. Miben reménykedtek? – Mindenekelőtt a hatalmas eufóriában, amely 1989 végén Romániát és Magyarországot egyaránt hatalmába kerítette. Mindenki lelkesedett, és abban hitt, hogy egy csapásra megoldódnak a több évtizedes problémák. Nem így történt. A kezdeti lelkesedés hamar kihűlt, és néhány hét múlva olyan események következtek, amelyek a másik fél rendkívüli bizalmatlanságára világítottak rá. Kiderült, nem lehet gyors előrelépéseket elérni. Hosszú, befejezetlen, csonka diplomáciai jegyzőkönyvek és félbeszakított tárgyalások jellemezték a kilencvenes évek eleji román-magyar kapcsolatokat. A román fél bizalmatlansága miatt rendkívüli akadályokba ütközött a magyar nemzeti ünnepek megülése. – Emlékszik, mikor történt lényegi elmozdulás a román-magyar kapcsolatok terén? – Ha visszanézek erre az időszakra, azt kell mondanom, hogy a következő években hatalmas előrelépéseket értünk el. Már a kilencvenes évek második felére lényeges elmozdulások történtek: kialakult egy jól működő kapcsolatrendszer, megszületett a sokat kritizált alapszerződés – a maga hiányosságaival és erényeivel –, létrejöttek a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságok, amelyek ma is működnek. Ez az időszak szinte pályakezdő koromra esett, amikor az ember sokkal rugalmasabb, nagyobb kedvvel dolgozik, és nem veszi észre, hogy mennyire nehéz, emberpróbáló éveket hagyott maga mögött. – Karrierdiplomataként az egymást követő magyar kormányok szolgálatában állt. Voltak-e törések és újrakezdések a román-magyar kapcsolatokban? – Húsz, huszonkét év egyértelmű tendenciát rajzol ki: a szövetségi rendszer jól körülhatárolható mozgásteret biztosít Magyarország számára, amin belül különböző külpolitikai, diplomáciai elveket lehet érvényesíteni, megítélésem szerint azonban nagy kitérések nem lehetségesek. Természetesen akadtak törések és bizalmi válságok, emellett viszont mindenik korszaknak megvoltak a maga erényei és kiemelkedő csúcspontjai. Antall József esetében fontos kiemelni a 15 millió magyarról való gondoskodás alkotmányos garanciáinak felvázolását. Ennek a korszaknak a hozománya a határon túli magyarság irányába történő erőteljes nyitás. 1997-ben, a Horn-kormány idején nyílt meg a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, és létrejött a kétoldalú alapszerződés. Az első Orbán-kormány idején a státus-, illetve kedvezménytörvénnyel minőségi ugrás történt: a határon túli magyarság jogérvényesítését az otthoni magyarok státusához próbálták igazítani, hogy a nemzetrészek között valamelyest szűküljön a szakadék. Figyelni kellett az Európai Unió diszkriminációellenes előírásaira, ezért az eredeti elképzelés csak részlegesen valósulhatott meg. A státustörvény nyújtotta kedvezményeket mind a mai napig sokan igénylik. – Mennyire volt sikeres a státustörvény? – Nemzetközi jogi vonatkozásban a magyar státustörvény európai szinten is jelentős eredmény. A státustörvénnyel Magyarország jogi-elméleti értelemben megalapozta azt az elgondolást, miszerint legális és jogos, ha a határain kívül élő történelmi nemzeti kisebbségeit figyelemmel követi az anyaország. A státustörvény által szavatolt gondoskodást a határon túli közösségekről elsőként Magyarország vezette be a világon. Volt már egy-két precedens, például a lengyel igazolvány, annak előírásai viszont jóval elmaradnak a magyar törvénykezés e téren történt sikerei mögött. Az Európa Tanács Velencei Bizottsága végül jóváhagyta és indokoltnak találta a magyar törvényt. – A magyar állampolgárság megadása a határon túli magyarság számára egy újabb sikertörténet, amely túlmutat minden eddigi gesztuson. Hogyan birkóznak meg a feladattal? – A döntést óriási várakozás övezte, ennek megfelelően a tevékenység hatalmas munkát igényel a magyar állam részéről. A leglátogatottabb – csíkszeredai, kolozsvári és szabadkai – konzulátusokon hatalmas munkaátszervezésre volt szükség. A tavalyi második félévhez képest idén még nagyobb az érdeklődés – számolnunk kell tehát azzal, hogy a folyamat több évig fog tartani. – A magyar diplomácia sikeresnek tartja a román-magyar kapcsolatokat, tény azonban, hogy fontos nemzetstratégiai kérdésekben nem történt előrelépés. Nem jött létre sem kulturális, sem területi autonómia, nincs önálló állami magyar egyetem – hogy csak a három legfontosabb magyar követelést említsem. Elérhetett volna többet a magyar diplomácia? – Arról beszélni a diplomáciában, hogy mi lett volna, ha, kissé történelmietlen. Mindig úgy tűnt, hogy vannak választási lehetőségeink, azonban mozgásterünk körülhatárolt volt. Nem szabad elfeledni, hogy a magyar-román kapcsolatrendszer kisebbségpolitikailag aszimmetrikus: nekünk egy másfél milliós magyar közösségünk van Erdélyben, míg Romániának egy 10-15 ezer fős kisebbsége Magyarországon. Amagyarországi román kisebbség iránti román érdeklődés a kétezres évek elejéig szinte elhanyagolható volt, mára azonban gyökeresen megváltozott ahelyzet. Diplomáciai síkon ez az aszimmetria nehézséget jelent, a diplomácia ugyanis a kölcsönösségre apellál. A magyar diplomácia egyik alapelve, hogy a kisebbségi jogokat nem lehet viszonossági alapon kezelni, mert az az adott kisebbség szerves hozzátartozója. Romániában hatalmas magyar kisebbség él sajátos jogkövetelésekkel, igényekkel, amit nemzeti közösségként kell kezelni. – Magyarországnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a szolid kisebbségi önkormányzati rendszer bevezetésével széleskörű, személyi elvű, kulturális autonómiát biztosított a magyarországi románságnak is. Hol áll ettől a romániai joggyakorlat? – Magyarország kisebbségei számára kollektív jogokat ad, ezt a terminológiát azonban a romániai jogrend nem ismeri el. Ezekről a kérdésekről nagyon nehéz – vagy egyáltalán nem lehet a – román féllel tárgyalni. A kétoldalú vegyes bizottságokban inkább gyakorlati, pragmatikus kérdésekről esik szó. – Melyek azok a kérdések, amelyekre a vegyes bizottságokban megoldás született? – A bizottságoknak hatalmas problémaleltárral kell számolniuk. Vannak megoldott kérdések, vannak kezelés alatt levő problémák, illetve olyan tételek, amelyekre megoldást keresünk. Az elmúlt tíz év alatt számos kérdést sikerült rendezni. Gondolok itt a különböző intézménytámogatási kötelezettségekre: a kulturális intézmények, iskolák, a műemlék-felújítási programok támogatására – például a kormányközi sikerként elkönyvelt Mátyás-szoborcsoport restaurálása –, aminek kézzelfogható hozadéka van. A restitúció kérdése is a vegyes bizottságok asztalára került, itt egyelőre azonban sok a nyitott kérdés, a restitúciós folyamatok az utóbbi öt évben lelassultak. Szintén a vegyes bizottságokban foglalkozunk a kétnyelvű táblák ügyével, például a kolozsvárival vagy a Mátyás-szoborcsoport elé került Iorga-idézettel, amit a magyar fél törvénytelennek tekint. – Választási kampányok idején tapasztaljuk, hogy a kétoldalú kapcsolatokban minden összeomolhat, ha beindul a gyűlöletkampány... – A román-magyar viszonyt kétségkívül élénken befolyásolják a hangzatos megnyilvánulások. Ahogy mondani szokás, Magyarországon a focihoz, a politikához és Erdélyhez mindenki ért, így aztán ezekben a kérdésekben mindenki állást foglal. A román politikai elitben sok olyan személy van, aki szívesen kihasználja a témát, és választásokon rögtön előrántja a magyar kártyát. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli hercehurca március 15-ei kirobbanása a 22 évvel ezelőtti márciusi eseményekre emlékeztetett egy olyan városban, ahol csak egy szikra kellett... A Nyirő-temetés már csak olaj volt a tűzre. Normális emberi környezetben magától értetődő, hogy egy nagy személyiséget saját szülőföldjén temessenek el. Az eredeti menetrend szerint a temetésre egyébként nem a választási kampányban került volna sor. – Mi lenne a román-magyar viszonyban az a lépcsőfok, amit mindenképpen meg kéne lépni? – El kell érni a magyar regionálisan hivatalos nyelvi státusát, ezt a törekvést a magyar kormány teljes mellszélességgel támogatja. Minden kérdésben tárgyalásos, parlamentáris módon kell előrelépni. Az új román kormánnyal is meg kell találni, ki kell alakítani a közlekedési csatornákat. – A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus hatékonyan részt vesz a helyi kulturális életben, számos rendezvény szervezője. Személyes elkötelezettséget érez az ilyen tevékenységek iránt? – A kulturális rendezvények nem titkolt szándéka, hogy Kolozsváron létrehozzunk egy Magyar Kulturális Intézetet. Ennek nem csak az erdélyi magyarság, hanem a románság is haszonélvezője lenne. A zene, a képzőművészet, a szépirodalom és a történelmi művek egymás nyelveire történő fordítása csupán néhány példa arra, hogy a leendő kulturális intézet igen áldásos tevékenységet folytathatna. Amennyiben nem beszél, vagy nem olvas magyarul, az egyébként érdeklődő román értelmiség számára is elérhetetlen a magyar kulturális kincs. Ez az egyik akadálya annak, hogy a románok megértsék álláspontunkat, érzésvilágunkat.
Szilágyi Mátyás
Budapesten született, édesanyja szülei azonban lugosi (bánsági) eredetűek, a család 1945 után telepedett le Magyarországon. Két gyermek édesapja. Szilágyi Mátyás a magyar külügyminisztérium ösztöndíjasaként a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemét végezte 1984-1989 között, itt románt és franciát tanult. 1989-ben tért haza Magyarországra, ahol a külügyminisztérium román referatúráján dolgozott Rudas Ernő későbbi bukaresti nagykövettel. Munkatársa volt többek között Rékás Domokosnak, aki a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus felszámolása után, 1988-ban tért haza Budapestre. 1991-1997 között a bukaresti magyar nagykövetség beosztott diplomatája, ezt követően a magyar külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette. 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja, 2008-tól nevezték ki kolozsvári magyar főkonzulnak. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bunkók árnyékában
Nem sejthettük volna, hogy annyi életbe vágó, mitikusan szép halál-novella után Nyirő Józseffel is továbbíratja sorsát az utolsó kopjafa árnyékában hőn szeretett Székelyföldjének mindenkori román kormánya, hazai magyar pártosai és pártütői s az anyaországi balliberális sajtó-siserahad.
Mert ami véle történik, az valóságos Nyirő-novella.
Magyar állami közbenjárás szükségeltetett a végakarat szerinti újratemetéshez, s mire Spanyolhonból errébb hozván elhamvasztották, már fenték vasaikat a választási gyászhuszárok, s egy sajtóbéli gyászbagoly huhintására végveszélybe került a román államiság is. Tettek róla. Kopók hada vadászott a Hargitán urnák, út menti porok után májusi harmatot. Az ellenség azonosítása lassan ment, nem csoda, hisz oly mély feledésre ítélték több mint fél századon át, s most a románellenesség bélyegének rásütésére hiába dúlták fel a levéltárakat (akárcsak Ceauşescu-időket átélt mai magyar írók életében sem tudtak följegyezni többet – 12 dossziém tanú rá – magyar nacionalista, államellenes tendenciáknál) – minden konkrét bizonyíték nélkül. Hát inkább szélnek eresztették az országos főlevéltárost, ráparancsoltak az új prefektusra: nézze semmibe, hogy ötvenkilenc éve alaposan elhunyt, frissen hamvasztott halottról van szó, mert ha hazai földbe dugják, veszélyezteti Románia integritását.
Most ott tartunk, hogy Nyirő nevétől zeng a fél világ (ezért honi magyar pártvezér költőink arccal mindig a hatalomnak némán rosszallólagosak, míg a Nagy Prókátor fasisztázik), s mint a rossz anyósviccben, homokórába szórnák hamvait, hadd dolgozzék, beste székelye! S akik biggyeszgetik rá a pöcsétet: „románellenes, fasiszta, antiszemita” – azt is tagadják, hogy olvasták valaha, vagy mindmáig találkoztak volna nevével. Védelmezhetnénk e vádak ellen, de a nem-olvasók hisztériája miatt fölöslegesen.
Boldogult úrfikoromban nem hittem volna, hogy a szemita-antiszemita métely még gyökeret ereszthet Erdélyben, a kisebbségben élő népek egymásrautaltságában. S ma is remélem, erősebbek ennél könyvei, melyek máris újra ellepik a polcokat; Illés Bélákon, Gergely Sándorokon, Gábor Andorokon iskolázott kétségbeesett magyartanárok unokái, fölnézve a számítógépből, böngészik a székely havasok könyveit, Uz Bence csalafintaságait, miközben Hitler, Horthy, Szálasi kísértetének visszajárásáról hiába csaholnak hazug és rettegő politikagyárosok.
Ocsú belőle is kihull, tiszta szem megmarad, míg a homokóra méri e nyavalyás időt. Tény, hogy a székely néplélek egyik legjelentősebb ismerőjének és továbbsugárzójának végakarata mindenképp teljesül: „Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ...” Farkas Árpád
3szek.ro. Erdély.ma

A nagy kérdés
Victor Ponta és Robert Fico. A feltámadt kisantant.
Ponta csinált „ügyet” Nyirő temetéséből. A temetés szervezése ugyanis több mint egy éve folyt, a magyar és a román illetékesek mindenben megegyeztek – és akkor jött a kormányváltás.
Jött Ponta, és előre megígérte, hogy a marosvásárhelyi orvosképzésben nem lesz magyar kar. Elődje, a jobboldali román kormány megteremtette végre azt, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene legyen, de jött Ponta, ez a rossz külsejű lókupec, akitől senki sem venne használt autót, és visszavonta elődje intézkedését. Nagyon nem is indokolta. Csak. Jött Ponta, és bejelentette, hogy a választójogi törvényt és a közigazgatási beosztást a magyarság kárára fogja átszervezni. S mert ennyi gazemberséget azért mégsem tehetett volna meg szó nélkül, hát ráharapott Nyirő József újratemetésére. Azóta szó sem esik a magyar kar elvételéről és egyebekről – csak Nyirőről. Ponta – aki a saját alkotmánybíróságának döntéseire is magas ívben tesz – boldogan konstatálhatja, hogy az unióban mindezt nyugodtan megteheti.
Fico is megteheti, és mindig is megtehette. Az EU a füle botját sem mozdította és mozdítja, amikor megfosztják állampolgárságuktól a felvidéki magyarokat. Az EU-t ez nem érdekli, a „művelt” világ erre nem érzékeny. Erre sem. A „művelt” világ a „melegolimpia” önmagukat sportolóknak tituláló nyomorultjai miatt aggódik. Hugh Grant meg a magyar médiáért aggódik. Istenem, pedig micsoda remek színész… Milyen kár…
A „művelt” világ az önimádat büszke heverőjén fekszik. Romulus Augustulus a nyálát folyatja, és még nálánál is fiatalabb fiúkra vágyik. Odoaker pedig készülődik…
De addig marad Ponta, Fico és a „művelt” világ. Marad a kisantant. Teljes egyetértésben a „nagy” antanttal. Mint annak idején s mint mindig.
Egyre többször látom, hogy a Monarchia volt a legutolsó menedék.
Nézem a csodálatos Parlamentünket, amely a Monarchia nemzetiségeinek is épült, ahol románok és szlovákok is ültek és felszólaltak. S bennünket gyaláztak már akkor is, ott is. S lett belőlük Ponta meg Fico. Az üres gyűlölet, az igazi ostoba kegyetlenség, a rémisztő frusztráció és a szűnni nem akaró bűntudat miatti engesztelhetetlenség fajtiszta példányai.
S ővelük vannak a hazai „ugyanilyenek”. A kisantant belső katonái. Jászi Oszkár, Garbai, Linder Béla, Cserny, Szamuely utódai. És bizony Lukács György „ovisai”. Mind-mind együtt. Nem változik soha semmi sem. Csak a versek feleselnek egymásnak – ugyanarról.
„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: jönnek a szőke és roppant barbárhadak s a Birodalom únt akrosztikont farag s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.” Baudelaire még csak dekadens. Kosztolányi már realista: „Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek.” A dekadencia és a realizmus között pedig egy befejezett és egy közelgő világháború nyújtózkodik – és a kisantant. Ölik, pusztítják, levágják, meggyalázzák a maradék kis magyar világokat mindenütt, kívül-belül, s minekünk még védekezni sem illendő. Sőt: védekezésünk felháborító. Hiszen kérdés csak egy van, s ezt már Illyés is tudta: „Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság… Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő! – Pusztul a nép… Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?” Illyés sorai 1939-ből valók. És most tessék csak nyugodtan, higgadtan végiggondolni: lett más kérdés azóta? Nem lett. Akkor pedig mondjuk ki végre: ez minekünk nem kérdésünk többé. Eluntuk. A kérdést is és az aljas kérdésbe bugyolált ocsmány állítást is. És a szándékokat, amelyeket szolgál. Eluntuk a kisantantot is. Ideje van önmagunknak végre. Bayer Zsolt Magyar Hírlap. Erdély.ma

Felavatták Móricz Zsigmond mellszobrát Börvelyen
Felavatták Móricz Zsigmond mellszobrát az író halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett Móricz-emléknapok keretében június 29-én, pénteken Börvelyen.
A Szatmár megyei község általános iskolájának kertjében emelt, Bíró Lajos szobrászművész által készített műalkotást Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, valamint Markó Béla, volt RMDSZ- elnök leplezte le.
A Nagykároly közelében lévő települést 107 évvel ezelőtt egy szatmári gyűjtőútja során kereste fel az író; a községet ennek apropóján választotta az ünnepségsorozat helyszínéül a társzervező nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület.
A helyi református templomban tartott istentiszteletet követő ünnepségen Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület alelnöke Móricz Zsigmondra emlékezve felidézte: a 133 évvel ezelőtt, éppen ezen a napon született író 1903 és 1906 között, a Kisfaludy Társaság megbízásából szervezett népdalgyűjtő körútjai alkalmával az akkori Szatmár megye nagyon sok, magyarok által lakott településén megfordult.
A gyűjtőutakat megelőző és az azt követő dokumentálás eredményeként az 1908-ban, Borovszky Samu szerkesztésében megjelent monográfiájában terjedelmes tanulmányt írt Szatmár vármegye népe címmel. A falvakban tett látogatásait később szépírói munkásságában is kamatoztatta: műveiben nyomon követhetők a települések lakóival való megismerkedés élményei - fogalmazott beszédében az egyesület alelnöke, megemlítve, hogy börvelyi látogatásának emlékei a Pipacsok a tengeren című ifjúsági regényében olvashatóak. Börvelyen már a magyar irodalom második személyiségének állítanak szobrot - utalt a már korábban, szintén az iskola kertjében emelt Petőfi-emlékműre Muzsnay Árpád.
„Ez a ragyogó műalkotás kifejezi azt, aki Móricz Zsigmond volt és marad mindannyiunk számára: azt az egy tömbből faragott, kemény embert, aki íróként bármelyik pillanatában képes volt szembenézni a magyar valósággal és képes volt ennek a magyar valóságnak a kritikáját megfogalmazni” - mondta méltatásában Markó Béla. A politikus a szobrokra utalva rendkívüli dolognak nevezte, hogy az egyik oldalon Petőfi Sándor, a másikon pedig Móricz Zsigmond „vigyáz ennek a vidéknek a népére, ahogyan vigyázott eddig is”.
Az ünnepségen köszöntőt mondott Sróth Ödön, a nagykárolyi Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke, Mercs István, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület elnöke, valamint a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület képviseletében Fülöp István fideszes országgyűlési képviselő. A beszédek után az emlékezés koszorúit helyezték el a jelenlévők Móricz Zsigmond szobránál.
A börvelyi Móricz-emléknapok eseményei pénteken és szombaton a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz-vándorkiállításával és tudományos emléküléssel, valamint a környék településein tett irodalmi kirándulásokkal folytatódnak. Krónika (Kolozsvár)

Hamarosan indul a 8. EMI- tábor!
Közel egy hónap múlva megnyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az immár nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő EMI-tábor!
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet nyolcadik alkalommal szervezi meg nagyszabású nyári fesztiválját, mely idén új helyszínen jelentkezik: a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka panzió területén várják augusztus 8-12. között a szórakozni vágyó fiatalokat és fiatal lelkületűeket. A megváltozott helyszín még jobb körülményeket jelent, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy az öt nap során kicsik és nagyok, családok és baráti társaságok egyaránt jól érezzék magukat.
Akik számára nem ismert Borzont neve, azok sem kell sokat keresgéljenek a térképen, hiszen a település közvetlenül a Gyergyószentmiklós felé vezető főút mentén helyezkedik el, hasonlóan a Dorka panzióhoz. Akik vonattal kívánnak eljutni a 8. EMI- táborba, igénybe vehetik a gyergyószentmiklósi vonatállomástól a táborig közlekedő buszjáratokat, valamint az esti órákban, a koncertek előtt további járatok indulnak majd, hogy mindenki kényelmesen kiérhessen az esti koncertekre.
Alakul a programkínálat – idén is lesznek újdonságok!
Az előző évekhez hasonlóan, idén is tematikus sátrakkal találkozhatnak a táborozók. Sok egyéb mellett működni fog az Előadósátor, a Szórványért és népesedéssátor, a Kézművessátor, a Gyerek- és Művészsátor, de lesz Borház- és EMI-sátor is, valamint az idén először jelentkezik az Autonómiasátor, melyet a Székely Nemzeti Tanács működtet majd. További újdonságnak számít az Olimpiasátor, ahol az érdeklődők nyomon követhetik majd az ötkarikás játékok eseményeit.
A szervezők igyekeznek úgy kialakítani a programkínálatot, hogy egyaránt megtalálhatók legyenek a magyarságismereti előadások, a közéleti témák, valamint lehetőség nyíljon sorskérdéseink megvitatására is. Külön előadásban foglalkoznak majd a magyar Szent Koronával, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetével, Nyirő József munkásságával, a népszámlálás és a helyhatósági választás eredményeinek kiértékelésével, gazdasági helyzetünkkel és a kommunista múlt feltárásával, de szó lesz az autonómia helyzetéről a régióátszervezés tükrében, valamint a szórványstratégiáról és a csángók helyzetéről is. A meghívottak között szerepel – többek között – Hetesi Zsolt, Vincze Gábor, Takaró Mihály, Csath Magdolna, Balczó Zoltán, Vona Gábor, Berecz András, Rakonczay Gábor és még sokan mások. A 8. EMI-tábor mottója – a Mindszenty-évre való tekintettel – a legendás esztergomi érsektől, Magyarország utolsó hercegprímásától, bíborosától származik: "Higgyünk népünk fölemelkedésében." Mindszenty József életművével külön előadásban is kívánnak foglalkozni a szervezők.
A tábor zenei kínálatát úgy alakítják, hogy idén is mindenki megtalálhassa a számára kedvezőt. Egy gitárest keretében fellép a borzontiként híressé vált Baricz Gergő, de jelen lesz a Beatrice, az Ismerős Arcok, a Kárpátia, a Folk Error, Kalapács József, Rudán Joe, Varga Milós és a Knock Out, valamint a Transylmania, a Kormorán, a Szekler, a Road, az Ossia és a Damned is.
Jegyárak és kiadó szobák
A megváltozott helyszín és a továbbra is bővülő programkínálat nem vonja maga után a jegyárak drágulását, így a tavalyi évhez hasonlóan, 21 lejbe kerül a napijegy, míg 93 lejbe az egész hétre (öt napra) szóló belépő.
Az idén még olcsóbban juthat szálláshoz az, aki nem szeretne sátorozni az EMI-tábor öt napja alatt. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást igényelni, melyeknek ára 20 és 60 lej/fő/éjszaka között mozog. Ha bárki szállást szeretne foglalni, kérjük, fordulon Sebestyén Zita szállásfelelőshöz a 0744-676-385-ös telefonszámon vagy a sebestyenzita@yahoo.com e-mail címen. Bizonyára mindenki megtalálja az igényeinek leginkább megfelelő szálláshelyet, hiszen az egyszerű faházikóktól kezdve, egészen a háromcsillagos szállodákig terjed az a kínálat, melyből válogatni lehet! Fontos tudni, hogy a belépő megvásárlása tartalmazza a sátorozás lehetőségét, vagyis a sátorhelyért nem kell külön fizetni!
Családosok, figyelem!
Újdonság 2012-ben a családi jegy, mely megvásárlásával kedvezményesen vehetnek részt rendezvényünkön a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők. A megváltozott helyszín még inkább alkalmassá teszi az EMI-tábort arra, hogy gyerekekkel is kilátogassanak az érdeklődők. A működő Gyereksátoron kívül a Dorka panzió területén található egy játszótér is, hintával és homokozóval felszerelve.
Várják az észrevételeket
Az idő előrehaladtával a szervezők egyre inkább véglegesítik a programkínálatot és a táborral kapcsolatos egyéb információkat is, melyeket megtalálhatnak a www.emitabor.hu/erdely internetes címen, gyakori frissítése miatt érdemes rendszeresen látogatni. Várják az érdeklődők észrevételeit és kérdéseit is a 8. EMI- tábor honlapjának vendégkönyvében vagy a lovassy.tamas@yahoo.com internetes címen.
Az elkövetkező időszakban a szervezők minden újdonságot megosztanak az érdeklődőkkel, akiknek nem maradt más dolga, mint feljegyezni az augusztus 8-12. közti időpontot, valamint Borzontot és a Dorka panziót mint a 8. EMI-tábor helyszínét, hiszen a visszaszámlálás elindult, és hamarosan kezdetét veszi Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja! Népújság (Marosvásárhely)

Lapozó
Máskülönben nem szülte senki őket,/Máskülönben istenek, nem lakók,/Máskülönben más kromoszómaszámmal/Él életet sarkaikban a pók,/Máskülönben szagáról ismerik/A jöttmentet, s bár kedvesek vele,/A spaletták védművei mögül/Figyelik, hogy állását tartja-e. (Szálinger Balázs). A Picasso zenés-táncos mulató, a mozgalmas hétvégék e kikerülhetetlen állomáshelye előtt nyugtalan varjak csüngenek a korláton: bebocsátást nem nyert, koromszín jelmezű éjszakázók. "Ma mi van, Termannkám, hogy megy a tépéscsinálás? ", tudakolja egyikük. Ő félrelöki, majd elsurranva az álmos tekintetű kidobóemberek mellett, lebotorkál a frekventált pincelokál csorba lépcsőin. (Térey János). Nem voltam sínek közt. Csontjaim épek./Noha már volt a vonatnak vonzata./Lehet, azt vágtam, fancsali képet./És kiindultam onnét, valahová haza. (Czegő Zoltán). Akkoriban a vakondtúrásokat elegyengettük, a bogáncsot bicskával kivágtuk, Nancsi nénit megkértük, hogy a teheneit ne hajtsa át a pályán, bár nem értette, miről van szó, megígérte, és négy paszulykaróból megy egy-egy tetőlécből igazi kaput is állítottunk, ne kelljen állandóan veszekedni, hogy mellé ment-e a labda vagy fölé, hálót is akartunk szőni vagy fonni hozzá, de nem sikerült, a tákolmányt pedig elvitte valaki pár nap múlva, akkor is úgy gondolták már sokan, hogy amit nem őríznek fegyverrel, azt arra rendelte a Fennvaló, hogy a szegény ember ne haljon éhen. (Vida Gábor). A holdat kölykei kísérik,/foltos bundájú kicsi holdak,/mágneses mezőkön legel/a nyáj, az áramlat sós/illatot lehel, mámorba/ dermedve alszunk, mintha/bor keringne ereinkben (Filip Tamás). Összeszedtem mindazt, ami Nyirővel kapcsolatosan fellelhető volt a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, illetve néhány magánkönyvtárban Kolozsváron meg Marosvásárhelyen. Ezek alapján született meg az a dolgozat, melyet most első ízben teszek közzé... (Máthé Éva). De nagyapám igazi kálváriája az volt, hogy a művészet iránti elkötelezettségében törték meg. Azt is meg merem kockáztatni, hogy számára eleinte nem volt olyan ellenszenves az új rendszer, nem érezte teljesen igazságtalannak mindazt, ami történt, úgy érezte, hogy a művészvilágba sok jót is hozott, sok olyan tehetséges ember előtt megnyílt a művészi vagy írói pálya, akik korábban elkallódtak volna. Aztán jött a pofon, hogy rá sem volt szükség, mindenét odaadta, mégis mészégetőként kellett a kenyerét megkeresse, és egyedül eltartsa a nagy családot. Ez már 1952-ben történt. Édesanyám akkor érettségizett, de származása miatt nem vették fel egyetemre, ami nagyon megviselte. (Oláh-Gál Elvira beszélgetése Vécsi Nagy Zoltánnal). Ki volt Pálfi Géza, miért volt szükség a négy megyében tevékenykedő erőszakszervezetek közötti összehangolt akciótervre ellene? Mennyi volt ebből a nem kevés költséget igénylő akcióból a Securitate önlegitimációját erősítő célzatos túlzás, mi volt a szerepe az említett állambiztonsági intézménynek a rendszer fenntartásában, a különböző társadalmi mezők kölcsönviszonyainak, vagy akár a személyközi viszonyoknak politikai szempontú befolyásolásában, alakításában? (Oláh Sándor). Székelyföld, 2012. június. Népújság (Marosvásárhely)

„Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról”
Beszélgetés Bárdi Nándor történésszel a kisebbségi retorika változásairól
„A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló »szerződését« megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.” – TRANSINDEX.RO
„Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról, a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés” – vélekedik Bárdi Nándor történész, aki június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a Bács-Kiskun megyei Baján tartott előadást a határon túli magyarság 1989 utáni struktúraváltásáról. A rendezvényen kolozsvári küldöttség is részt vett, így készülhetett el az alábbi beszélgetés.
– Minek köszönhető, hogy az új Fidesz kormány 2010-ben bevezette június 4-én a nemzeti összetartozás emléknapját?
– Magyarországon három nemzeti ünnepet tartunk nyilván: március 15., augusztus 20. és október 23. Ugyanakkor léteznek a törvényben rögzített emléknapok is. Ide tartozik a 2010-ben elfogadott nemzeti összetartozás napja. Ezenkívül azonban további öt emléknapunk van: az 1946-os köztársaság kihirdetésének évfordulója, a kommunizmus, a holokauszt áldozatairól való megemlékezés, a szovjet csapatok 1991-es kivonulásának ünnepe és az aradi vértanúk napja. Ezek nem munkaszüneti napok, de mindenhol megemlékeznek róluk, különösen a középiskolák szintjén. Továbbá van kilenc egyéb emléknapunk (ezek között szerepel április 5., a kassai kormányprogram napja, amelyet a szlovákiai magyarság gyásznapjának is tekintenek).
Az előző Fidesz kormány 2001-től vezette be a holokauszt-emléknapot, most pedig már tavasszal kezdeményezték az összetartozás napjának létrehozását. Ezek mindenképp a Kádár-korszak történelmi amnéziájával szembe mennek. Egy új emlékezet- és politikai identitásközösség létrehozását célozták meg. A trianoni emléknap bevezetésében meghatározó lehetett a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampány végeredménye, amely lényegében egy pártpolitikai csata volt, és nem a külhoni magyarokról szólt. De alapvetően megrázta a magyarországi politikai közösséghiánnyal küszködő politikai osztályt is. Ezért a második Orbán-kormány magyarságpolitikai programja négy olyan projektre épül, amely elsősorban Magyarországnak szól. Bizonyos értelemben annak érdekében alakították ezt így, hogy ne kerülhessen sor még egy, a népszavazáshoz hasonló identitáspolitikai fiaskóra. Már a választási kampányukban megígérték az egyszerűsített honosítási eljárással a kettős állampolgárság, magyarországi lakóhely nélküli, könnyített megszerzését; a Magyarság Házának megteremtését a Budai Várban, amely ma a Szülőföld Alapot felváltó Bethlen Gábor Alap székháza; a Határtalanul program, a magyarországi középiskolások szomszédországi magyarlakta területekre való utaztatását; és végezetül az emléknapot.
– A Nemzeti Összetartozás Napja esetében felmerülhet a kérdés: jó-e, hogy épp a Trianon-emléknapra esik, vagy sem?
– Nem az én tisztem ezt eldönteni. De ez alkalom arra, hogy tisztázzuk a mindenkori viszonyunkat Trianonhoz, pontosabban a róla és következményeiről való beszédhez. Felfoghatjuk úgy, hogy a nemzeti közösséget lényegében egy trauma fogja össze, és ebben a hanyatlástörténeti sorsközösségben várjuk a terapeutákat. Vagy szembenézhetünk Trianonnal és következményeivel, és megpróbálhatunk túllépni ezen, detrianonizálni, határtalanítani, ugyanakkor Magyarországon emancipálni a külhoni magyarokat.
– A nemzetegyesítés programjára gondol?
– Itt többről, egy bonyolultabb kérdésről és nem pusztán politikai elvárás-retorikáról van szó. Az egységes magyar nemzet helyett talán azért jobb az egyetemes magyarság kifejezés, mert ebbe sokkal inkább belefér a többközpontúság, a különböző, kilencven éve kialakult sorsközösségek sajátosságainak elfogadása. Az egységesítésben van egy központ, egy normaelvárás, a határtalanítás ellenben azt is jelenti, hogy beemeljük a másik részt is a közös örökségbe. Például gondoljon arra, hogy Romániában és Szlovákiában a magyarországi jogosítványt hajtásinak nevezik. Nem felel meg a budapesti elvárásnak? Na és? Miért ne lehetne a hajtási a jogosítvány kifejezés szinonimája egy magyar értelmező szótárban? Ilyen egyszerű. Miért ne lehetne az etnokulturális közösségünk különböző tájegységeinek örökségét és a kisebbségi helyzetben magától értetődően változó populáris kultúrát elfogadni? Miért lehet fals az a kifejezés, önmegnevezésként Kolozsvárt, hogy határon túli magyar? Nemcsak azért, mert a kolozsvári magyarok adott helyzetben egyszerűen magyarnak tartják magukat, hanem mert a határon túli magyar kifejezés egyből Magyarországhoz képest határozza meg a kulturális azonosságot. A külhoni magyar kifejezés magában hordozza azt, hogy a Kárpát-medence (a volt történelmi Magyarország) a magyarországiak számára is egy olyan közös haza, amelyben a nem magyarok is otthon érezhetik magukat Budapesten vagy Battonyán, Pilisszentkereszten stb. éppúgy, mint a valamiképpen a magyar etnokulturális közösséghez tartozók.
De ez nem azt jelenti, hogy ettől még nem Budapest elsősorban a nemzeti azonosság újratermelésének infrastrukturális központja. Ez olyan felelősség, amelyet nem lehet magyarországi projektekkel és a külhoni magyar állampolgársággal letudni. Ezt érzékelte a politika is, és elindult az óvodaprogram, ösztöndíjprogramok, a Bethlen Gábor Alap külhoni irodahálózatának szervezése, a nyelvhasználati lehetőségek bővítését célzó civil akciók támogatása.
Most a harmadik emléknap programjait nézve a hivatalos nagy ünnepségeknél fontosabbak a testvértelepülési meghívások, egy-egy nem magyarországi rockegyüttes fellépése, főzőversenyek, az önkormányzati programokba, továbbképzésekre, táboroztatásokra való automatikus meghívások. Manapság már a bulvármédiában is állandóan jelen vannak a külhoni magyarokról szóló hírek, elég csak a tehetségkutató műsorokra gondolni, ahol feltűnnek a komoly otthoni szurkolótáborral rendelkező határon túli magyar versenyzők. (Egyben üzleti érdek is a megszólításuk.) Vagy említhetjük Reisz András meteorológust, aki pálócosan beszélt, és a felvidéki magyarok ezt a magukénak érezték. A vajdaságiak számára pedig egy idol Rúzsa Magdi karrierje. Az a természetes és normális, ha ezek nem külön, mint „külhoniak” jelennek meg, hanem természetes módon, a maguk szakmai értéke szerint. Biztos vagyok abban, hogy a Krétakör és a sepsiszentgyörgyi Osonó diákszínpad együttműködését nem az RMDSZ vagy a Fidesz szervezte meg. A csíkszeredai múzeum vagy a Kriza Társaság színvonalas működése egyben azt is jelenti, hogy a magyarországi szakmai mező részese. (S ez természetesen együtt jár a mezőnyön belüli játékszabályok elfogadásával, a verseny- és kooperációs viszonylatokkal.) Ezeknek az alrendszereknek a szakmai alapon történő együttműködése az igazán fontos – és nem a magyar–magyar, konfliktusos esetekben az „áldozat” és az „adófizető” viszonylat.
– Ha mindezeket átgondoljuk, gyakorlatilag arra a következtetésre juthatunk, hogy már eltűntek a határok.
– Pontosabban fogalmazva egyrészt a határátlépés akadályai szűntek meg, bár ez elsősorban Szlovákia, Ausztria, Szlovénia esetében teljes, Románia, Horvátország esetében majdnem az, míg Szerbia és Ukrajna vonatkozásában a schengeni határőrizet jelen van (pl. minden autóba bele kell nézni). A másik fontos – és nem is utolsó változás – egy közös magyar médiatér létrejötte. Ebben azonban a magyarországi médiafogyasztás a meghatározó, és ez azzal jár, hogy sokkal nagyobb gondot jelent a fiatalok számára a honországuk nyelvének elsajátítása, jóval tájékozottabbak a magyarországi politikai eseményekben, az eszmei ideológiai áramlatok is korlátozás nélkül hatnak. (Lásd a „judemerézést”, az „orkozást”, de még a „tápos” kifejezés is a magyarországi katonai szlengben gyökerezik.) Ugyanakkor Magyarországon ma már a Szózat helyett a Székely himnusz a második, a nemzeti összetartozást jelképező közösségi ének. Vagy lássuk be, hogy a mai médiában már nem az Alföld, hanem a Székelyföld jelenik meg nemzeti tájként. Miközben a régió az ország határán kívülre került.
De ettől nem szűntek meg a nemzetállami központok, a Magyarország és szomszédainak viszonyait meghatározó párhuzamos nemzetépítő törekvések, nem jött létre a nemzeti/állami hovatartozástól független esélyegyenlőség a társadalmi mobilitás terén, illetve a kulturális azonosságtudat újratermelődésében.
Itt vannak a kisebbségi léthelyzet adottságai. Nem pusztán arról van szó, hogy ki melyik nemzetállami központba fizet adót: a kisebbségi helyzet olyan adottságokat hoz magával, amelyeket egy homogén nemzetállamban élő ember nem él át. A Trianonról való beszéd Magyarországon a területcsonkítást, a revíziós kultuszt, a kisebbségi sérelmeket tematizálja. Ugyanez a külhoni magyar közegben a kilencven éve létrejött kényszerű sorsközösségek alapját jelenti. Az első világháború utáni más országokhoz került magyar családok számára Trianon a sorstörténetük meghatározó eseménye volt, generációkra meghatározta életlehetőségeiket. Ezeket a közösségeket az örökségesítés és a nemzetesítés (önszemléletükben a kulturális azonosság tudatosítása) szervezi. Kulturálisan és politikailag sokkal érzékenyebbek és kiszolgáltatottabbak, mint az ún. anyaországban élők.
A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló „szerződését” megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.
Egy másik fontos különbség a magyar–magyar összehasonlításban a hazához való viszony. Míg a magyarországi népesség döntő része számára az ország és a haza fogalma egybe esik, addig a kisebbségi magyar közösségekben a szülőföld és a magyar kultúra, az etnokulturális közösség tere jelenti a hazát, az otthonosságérzet lehetőségét. Többek között ezt fejezheti ki a „Magyar vagyok, nem turista” pólófelirat is.
A harmadik fontos határtermelő sajátosság az, hogy míg a magyarországiak számára a „magyarság” egy önmagától értetődő szerepe személyiségének, addig a nem nyelvországában élő, döntően kétnyelvű ember életében mindig jelen van egy másik nyelvnek és kultúrának a hatása. Számára a „magyar-szerep” ezért mindig kiemelt lesz. Mindig tudatában van egy „másik valóság”, egy másik szemlélet jelenlétének, míg a magyarországi (döntően budapesti) véleményformáló elit Kisvárdától Kaposvárig egy homogén elvárásrendben él. Miközben most épp a médiában nagy dolog székelyesen beszélni, addig szabolcsiasan azért ciki, pedig hasonló tájnyelvi jellegzetességekről van szó. Az újvidéki telepiekről nem is beszélve.
– Hol lehet ezekben a folyamatokban elhelyezni a kettős állampolgárság kérdését?
– Itt megint szét kell szálazni néhány dolgot. Nevezetesen a kettős állampolgárságról szóló vitákat, a kettős állampolgárság funkciójától és az intézményi vélt vagy valós következményektől, valamint a magyarországi lakóhely nélküli választójog kérdésétől. Nekem megint nem valamiféle normatív ítélet lehet a dolgom – szabadelvűként támogatom a szabad állampolgárság választást –, hanem az, hogy felhívjam a figyelmet a problémákra.
A kérdés utolsó elemével kezdve, gyakran szó van arról, hány és milyen nemzetközi példát tudunk felhozni a szavazati jog tekintetében. Ezeket áttekintve azonban azt látjuk, hogy a külhoniak választójoga körül azokban az országokban konszenzus volt. Ez Magyarországról nem mondható el. Még a Fidesz-szavazók többsége sem ért ezzel egyet. Én sem vagyok egy Grál lovag, de az MSZP választási kampánystratégiáiról sem hiszem, hogy ezt a kérdést feledésben hagynák.
A funkció tekintetében, túl az emancipatórikus (Magyarországon egyenrangúként való kezelés) törekvéseken, az amerikai vízumszerzésben, a könnyebb külföldi munkavállalásban segíthet, illetve azoknak, akiknek eddig 4-5 évig húzódott Magyarországon az áttelepülés utáni állampolgársági ügyintézésük, ami most lerövidült. A nagy kérdés az, hogy ezzel mennyiben tudta, tudhatta le a budapesti politikai osztály a külhoni magyarok kérdését? Milyen jelentőséget tulajdonítanak ennek az eszköznek a kisebbségi kérdés kezelési módszertanában? Mennyiben szólhat ez a Fidesz választói körének kibővítéséről?
Ha mindezt a romániai magyar önszemlélet felől nézzük – engedtessék meg ez nekem kívülállóként is –, az első kérdés, hogy mennyiben tud a magyar állam vagy az állampolgárság a romániai magyarok mindennapi gondjaiban segíteni? Jól tudjuk, hogy a kettős állampolgársággal bíró személyre is a tartózkodása szerint adott országa törvényei és jogvédelme vonatkozik. A nemzeti identitást újratermelő intézményi alrendszerek hatékony működése – amely szerintem kulcskérdés a kisebbségi közösségek szempontjából – független ettől. Ellenben nagy a veszélye annak, hogy a budapesti politikai elit a magyarországi identitáspolitikai válság kompenzációjaként éli meg a magyar–magyar „egységet”. Miközben a külhoni magyarok ugyanezt mint emancipációjukat üdvözlik. De jó tisztázni: eddig 250 ezer kérelem érkezett (70%-a Romániából, 18–20% Szerbiából), amely kb. 10%-os érdeklődést jelent a külhoni magyarok és a diaszpóra köréből.
Konkrétabb probléma a kettős állampolgárság és az autonómia kérdése. A román állam arra hivatkozhat, hogy egy olyan terület, ahol tömegesen élnek más államok polgárai is (Székelyföld), biztonságpolitikai okokból nem kaphat önrendelkezési jogosítványokat. Erre persze sokan mondhatják, hogy „bár már ott tartanánk”. Csakhogy ez a nemzetközi tematizálást tényleg blokkolja.
Harmadik megfontolás, és ezt érzem a legfontosabbnak, hogy nem csak a kettős állampolgárság miatt, de napjainkra háttérbe szorult a kilencvenes években nyíltan vállalt párhuzamos kisebbségi társadalom építése. Ennek csak egyik oka a magyarországi politika változása. Fontos a kisebbségi eliteken belüli generációváltás, de még fontosabb a szerepfelfogásuk átalakulása. A mai kisebbségi politikus forrásszerzéssel képes legitimálni magát a polgármesterek, intézményvezetők, illetve szélesebb körben a választói előtt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az önkormányzati elitek regionális gazdasági érdekcsoportokat is képviselnek. Ez a helyzet országonként különböző válaszokat hozott elő. Szlovákiában egy erős szlovák-magyar gazdasági csoport Bugár Bélát mint brandet jelenítette meg a választói háttérének megteremtésére, az orbáni politikával kritikus, a szlovák társadalomba integrált magyar véleménycsoportok megnyerésére. S ezzel párhuzamosan egy szakpolitikai válaszokat kidolgozó civil-kerekasztal is létrejött, mint egy pártpolitikán kívüli együttműködési felület. Szerbiában a Demokrata Párt színeiben induló magyar kisvárosi politikusok, illetve a Nemzeti Tanács keretében dolgozók a szerbiai magyarságpolitikán belül próbálnak magyar érdekeket érvényesíteni. Romániában talán az a legfontosabb folyamat, hogy a magyar nemzeti mozgalmon belül a székelyföldi politikusok egy magyar dominanciájú régió létrehozását tűzték ki célul, és ehhez képest a partiumi és a Kolozs–Maros megyei magyar politika pozíciója jelentősen csökkent. A jövő kérdése, hogy ki lehet az az RMDSZ-politikus, aki ezt a hármas, a szórvánnyal együtt négyes tagoltságot integrálni tudja. Ráadásul az új választási rendszer miatt a nem magyar többségű választókörzetekben valamilyen stratégiára fel kell készíteni a magyarokat, ha a magyar kisebbségpolitikusok nem akarnak lemondani a magyar szavazói potenciálról. Ez gyökeresen új szervezési és retorikai feladatok elé állítja a szervezetet. A szlovákiaihoz hasonló, az adott regionális kisebbségi közösség stratégiáit integráló, megjelenítő fórum Romániában eddig nem jött létre.
– Ehhez képest mennyire létezik Magyarországon konszenzus a nemzetpolitikában?
– Amit a politikai szóhasználat nemzetpolitikának mond, azt inkább magyarságpolitikának mondanám. Hiszen a nemzet hosszú távú közösségi fejlesztése nem szűkíthető le a magyar–magyar viszonyra. Erre volt példa a 2004 decemberi kampány, amikor nemzeti ügyként jelent meg egy sor társadalompolitikai kérdés, és sokadik helyre helyeződött a külhoni magyarok ügye. A magyarságpolitika része lehet a nemzetközi kisebbségvédelem, a magyar–magyar kapcsolatok rendszere és a támogatáspolitika. Ha ezeket megvizsgáljuk, a mai magyar kormánynak nincs túl nagy mozgástere. Az MSZP a szomszédországi magyar közvélemény előtt a népszavazási kampányt nem tudja meg nem történtté tenni. A nagy kérdés valójában az, hogy a Fidesznek mi a magyarságpolitikai koncepciója? Van-e ebben konszenzus? Az igen/nem válasz helyett két szempontra kell felhívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy lényegében a státustörvény megalkotása óta a kormányzati magyarságpolitika a mindenkori pártpolitikai tematizációnak rendelődött alá. Lényegében nincs egy olyan stratégiai, szakpolitikai normarend, amely korlátozhatná az ezzel a kérdéssel kapcsolatos hatalomtechnikai és kommunikációs játszmákat. A másik szempont a Fideszen belül magyarságpolitikával foglalkozó vezetők eltérő irányultságai. Németh Zsolt alapvetően a külügyi apparátusban épített ki komoly hálózatot, illetve a Pro Minoritate Alapítvány révén a szomszédországi kortárs magyar politikusi csoportokban, és természetes módon ezek érdekérvényesítését támogatja. Kövér László az egységes magyar politikai tér létrehozásában gondolkodik, ennek az elvárásnak a képviselete számára az elsődleges „nemzeti érdek”, az ehhez talált partnere mellett a végsőkig kitart. Hosszabb távon azonban a legfontosabbnak Gál András Levente és a Bethlen Gábor Alap támogatáspolitikai, irodahálózat-, intézményépítő tevékenységét gondolom. Ezek között, valamint a külhoni magyar politikusok és a magyar közigazgatás más területeivel lavíroz, koordinál és próbál építkezni Répás Zsuzsa.
– Milyenek a mostani romániai etnopolitika megváltoztatásának esélyei? Lehetséges az asszimiláció megállítása vagy lassítása?
– Söpörjünk a magunk portáján. Az identitáspolitikai válságból való kilábalásnak az első lépése, hogy megnézzük, mit tettünk rosszul az elmúlt 20 évben. Például Kolozsvárt miért nincs magyar egyetemi könyvtár és bentlakásos magyar szakkollégium? Nem az a lényeg, hogy „leleplezzük” az EME-t vagy személyeket ebben az ügyben, hanem hogy tanuljunk a történtekből, és korrigáljunk az elitképzésben is. Aztán második lépésként meg kellene nézzük, hogy valós keretek között, pontos fogalmakkal beszélünk-e a kérdésekről? Majd olyan szerkezetet kellene keresni, amely képes konszenzusteremtő stratégiákat megalkotni. Szerintem itt fontosak a kifejezések. Ezekről már beszéltünk.
Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Lásd például a magyarországi iskolai kompetenciaméréseket, amelyek által mérhető az iskolai teljesítmény, a tanárok munkája. Semmi akadálya nem lenne annak, hogy ezek a mérések megjelenjenek a külhoni magyar középiskolák honlapjain is. Vagy egy másik megközelítés: a külhoni magyarok jelentős része olyan településen él, ahol ők vannak többségben. Ha pl. Erdélyben összegyűjtjük a legnagyobb magyar lakossággal rendelkező 150 települést, az a romániai magyarság közel 85 százalékát teszi ki. Meg kellene nézni, hogy ezen a 150 településen hogyan működnek a nyelvi rezsimek, pl. vannak-e magyar feliratok, ügyintézés stb. Ha ezek rendben vannak, akkor már tettünk egy lépést előre. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról meg a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés.
Társadalomtörténeti folyamatokkal szemben nincsenek csodaszerek. Tudatosítani kell, hogy a magyar többségű régiókban és településeken jóval lassúbb a népességfogyás, mint ahol kisebbségben él a magyarság. Ha ezekben sikeres beiskolázás, munkahelyteremtés folyik, van lehetőség a népességvonzásra. Ha úgy fogjuk fel az oktatási, kulturális intézményrendszert, mint piacot, akkor itt a nemzeti azonosság újratermelődése tekintetében tömbben vagy szórványban elsődleges kellene hogy legyen a minőségi szolgáltatások rendszere az óvodától kezdődően. Ebben kulcskérdés az oktatói, művelődésszervezői képzés. Ehhez rendelkezésre állnak a magyarországi programok. Az eddigi tapasztalatok szerint a szórványintézmények ott működnek jól, ahol a környezetnél hatékonyabb szolgáltatást és otthonosságot tudnak biztosítani. Innen pedig a társadalmi mobilitással párhuzamosan a dominánsan magyar környezet felé vezet a legtöbbek útja.
A kérdés kezelésében elengedhetetlen a többségi magyar doktrínák megváltoztatásának elősegítése. Vajon megtettünk ezért mindent? Van-e a romániai magyarságról, a magyar kultúráról, Magyarországról folyamatosan fejlesztett román nyelvű portál? Van-e Magyarországon román egyetemisták számára szélesebb ösztöndíj-lehetőség? Léteznek-e diákcsereprogramok? Látom az arcán a mosolyt: nem álmultikulti civilbárós pénzlenyúlós hókuszpókuszról beszélek. Lengyelország egy húsz éves intézményes programban képes volt a posztszovjet térségben változtatni „a lengyel” megítélésen.
Mindennek azonban egy sikeres Magyarország az előfeltétele, amelyre partnerként lehet nézni. S akkor talán a kisebbségi „veszteség” és „áldozat” beszédmódok helyett az önálló erdélyi magyar tematizációk lesznek meghatározók. Ez ott volt a népszámlálási kampány videófilmjeiben, vagy ott van a Kolozsvári Magyar Napok már többször megélt, tényleg közösnek érzett sikerében. „Újratervezés.” Nem kell a hozzám hasonló külsőkre hagyatkozni…
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

MIDAS, a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete – A kisebbségben élőket egyenragúvá kell tenni a többségben élőkkel
A közelmútban Pozsonyban tartotta meg évi közgyűlését a MIDAS, azaz a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete, amelynek Romániából két napilap a tagja, a Bihari Napló és a kolozsvári Szabadság. A szervezet 11 évvel ezelőtt alakult meg a dél-tiroli Bolzanóban. Kezdetben 12 tagja volt, ám ma már több mint 30 napilap tartozik a kötelékébe.
A MIDAS az anyanyelven való tájékozódás lehetőségének fontosságára igyekszik felhívni a többség, illetve az uniós szervek figyelmét, emellett a kisebbségi napilapok közötti együttműködést, hálózatépítést, közös kezdeményezéseket is segítik. Európában több mint 50 millió olyan ember él, aki valamely nyelvi vagy nemzeti kisebbséghez tartozik. A kontinensünkön megjelenő kisebbségi napilapoknak jelenleg több mint 6 millió olvasójuk van. A szervezet életében az éves közgyűlés a legfontosabb rendezvény, minden évben más–más országban rendezik.
A MIDAS éves közgyűlésére romániai magyar, spanyolországi baszk és katalán, olaszországi szlovén és német, litvániai és csehországi lengyel, finnországi svéd, dániai német, németországi szerb, valamint horvátországi olasz küldöttek is érkeztek Pozsonyba a közelmúltban, a házigazda szerepét ezúttal az Új Szó napilap vállalta. A lap a Kempelen Farkas Társasággal karöltve szervezte meg a konferenciát. A kolozsvári Szabadságot Újvári Ildikó főszerkesztő és Balázs Bence, a szerkesztőbizottság tagja, a Romániai Magyar Lapkiadók Egyesületének elnöke, , a Bihari Naplót Rais W. István főszerkesztő képviselte a rangos nemzetközi konferencián.
Igényes szórakozás
A szlovák fővárosban megtartott MIDAS–konferencia a PETIT Press kiadóvállalat –amely a pozsonyi Új Szót és a Vasárnapot is kiadja, számos szlovák kiadvány mellett– korszerű nyomdájának megtekintésével kezdődőtt, és a KC Dunaj kultúr–és szórakoztatóközponban ért véget a nyitónap, ahol a tizenegy európai országból érkező főszerkesztők és újságírók megismerkedhettek az ott zajló számos tevékenységgel. A rengeteg fiatal, és más generécióbeli is, aki a központban jár, nemcsak az ígényes szórakozás miatt választja a központot, hanem az ott tartandó színházi előadások, a táncház, a változatos előadói estek, a különféle témákban szervezett vitaműsorok, a koncertek miatt. Nem beszélve arról a gyönyörű panorámáról, melyet az épület erkélyéről lehet megcsodálni, fókuszban a koronázási templommal és a várral.
Másnap a nemzetközi konferenciát Slezákné Kovács Edit, a pozsonyi Új Szó lapigazgatója, a Petit Press kiadó igazgatótanácsának tagja nyitotta meg a ligetfalui, gyönyörű környezetben lévő Bonbon szállódában. Toni Ebner, a a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete (MIDAS) elnöke kifejtette: meg kell találni azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a kisebbségi lapok tovább folytathassák tevékenységüket, tudatosítani kell a nemzeti kisebbségek sajátságos problémáit.
Szociális eltávolodás
Petőcz Kálmán emberjogi szakértő, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának igazgatója, Multikultularizmus, emberi jogok, nemzeti kisebbségek címmel tartott érdekes előadást. Kifejtette: a szlovák pártok nem rendelkeznek egységes kisebbségpolitikával. Nagyon nagy a szociális eltávolodás a kisebbségek és a szlovákok között. Egy felmérés szerint a szlovákiak magyar szülők mintegy 25%–a adja szlovák nyelvű iskolába gyermekét. Volt olyan eset, hogy egy szlovák vidéki iskola tanára megtiltottak a magyar diákoknak, hogy anyanyelvükön beszélhessenek az intézetben. Ha valakit intoleráns környezetben nevelnek, az nem vezet eredményre.
Az a helyzet, hogy a szlovákok az állam tulajdonosainak tekintik magukat, mint államalkotó nemzet, a kisebbségek csak részesei ennek a folyamatnak. Petőcz Kálmán közölte: Szlovákia multikulturális ország akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. Ennek a tudatában kellene cselekedni.
Beolvadtok, vagy nincs jövőtök
Huncík Péter író, etnopszichológus, Vaclav Havel egykori államfő tanácsadója a szlovákiak magyarok helyzetéről tartott érdekfeszítő, humortól sem mentes értekezést. Szlovákiában a lakosság 15 %–át teszik ki a kisebbségek. A magyarok 1991–ben 572.000 voltak( az összlakosság 12,5%), 2001–ben 526.000 (9,75%)magyar élt Szlovákiában, míg 2011–ben 460.000(8,5%). Elsősorban a nagyvárosokban csökkent a magyarság aránya. Az előadó ennek több okát is ismertette. 1991–ben a szlovákiak magyarság nem készült fel a változásokra, nem modernizálták a kisebbségi társadalmat. Komoly dillemát jelent: lehet–e együttműködni a szlovák pártokkal, vagy kizárólag etnikai alapon szerveződjenek a szlovákiai magyar társadalom. Felvetődik a kérdés: szabad–e kisebbségként részt venni a kormányzásban,így próbálván kicsikarni a kisebbségi jogok érvényesítését. A MOST–Híd egy szlovák–magyar part, míg a Magyar Koalicíó Pártja(MKP) etnikai alakulat, amelynek stabil szavazóbáziasa van(4,2–4,5%), de ezzel a legutóbbi országos választásokon is kimaradt a parlamentből. Persze meg kell említeni ebben a kontextusban a szlovákiai elhíresült nyelvtörvényt, és a területi átszervezésre vonatkozó jogszabályt, ami azért született: nehogy a magyarok valamelyik körzetben többségben legyenek. Ez utóbbi folyamatban részt vett a szlovákiai katolikus egyház is, mely ez esetben inkább volt szlovák, mint katolikus az előadó szerint. Nyilvánvaló volt a szlovák hatalom szándéka: el akarta bizonytalanítani a kisebbségben élőket, azt sugalmazva nekik, hogy nincs jövőtök, nincs karrieretek ha nem olvadtok be. Nem mindegy ha a magyarok egy döntően szlovák többségben lévő megyében élnek, vagy egyenrangú félként.
Jó és rossz magyarok
Huncík Péter szerint egy másik fontos kérdés, hogy kik a kisebbségek irányítói: maguk a kisebbségek, vagy Budapest. A magyar kormánynak elutasító a hozzáállása a szlovák–magyar vegyespárttal szemben. Az előadó szerint ezáltal Budapest jó és rossz magyarokra osztja a kisebbségeket, aminek nagyon erodáló hatása van a nemzeti indentitás szempontjából. Lényeges volna, hogy az anyaország alakítson ki egy egységes politizálást a kisebbségek viszonylatában, s az ne változzon minden választás alkalmával, attól függően, hogy kik kerül hatalomra. A tanácskozáson jelenlévő pozsonyi nagykövetség munkatársa visszautasította a magyar kormányra vonatkozó kritikákat.
A kisebbségek, mint uborka
Sajnos az európai közösségben is elég hányavetien kezelik a kisebbségi kérdést. A tagországok nem mindig veszik figyelembe az EU kisebbségi ajánlásait. Huincík Péter az uborka példájával hozakodott elő, amit különféle uniós kritériumok szerint szabályoznak.
–Ha majd úgy tekintenek ránk, mint az uborkára–aminek az unió meghatározza a méretét, súlyát stb– akkor majd talán jobb lehet a kisebbségek helyzete, vélekedett némi maliciával az előadó. Huncík Péter szerint a fő feladat egy komoly, átfogó program készítése arról, hogy miként lehet a népfogyatkozást megállítani , hogyan lehet a kisebbségeket egyenrangúvá tenni a többségi nemzettel.
Bara Zoltán, a Kempelen Farkas Intézet igazgatója a határ menti együttműködésről beszélt. Tokár Gáza politológus, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvívője kifejtette: a szlovák kormány soha nem volt hajlandó beszélni a kisebbségi nyelvi jogoktól, még akkor sem, ha a magyarok tagjai voltak a kormánynak. Szlovákiában komoly gondok vannak a földrajzi elnevezések magyar fordításának kihelyezésével például a vasútállomásokon is.
Az előadásokat követően zajlott le a MIDAS évi közgyűlése, majd egyes újságírók ismertették a saját hazájukban lévő kisebbségi lapok helyzetét.
Szükséges a kisebbségi sajtó védelme
A MIDAS pozsonyi tanácskozása a kisebbségi sajtó helyzetének elemzését vette gorcső alá. Jelenleg ahány ország, annyi szabályozás – amint a felszólalásokból kiderült, ebben a tekintetben a posztkommunista blokkban a legrosszabb a helyzet. Persze „csak” olyan értelemben, hogy egy kisebbségi lapnak is a piacról kell megélnie, támogatásként nem számíthat nagyarányú, s főként kiszámítható bevételre.
Lovász Attila, a szlovák rádio és televizíó kisebbségi adásának főszerkesztője kiemelte: jelenlegi pályázati rendszer favorizálja a korrupciót és a klienterizmust. Hozzáfűzte: a kisebbségi sajtóra nagy veszélyt jelent az etnobiznisz, a képzelt konzervativizmus, és a modernizálás hiánya.
Nyugat-Európában több típusa van a kisebbségi sajtó támogatásának – mutatott rá felszólalásában Toni Ebner, a dél-tiroli Dolomiten főszerkesztője, a MIDAS elnöke. Van, ahol papírvásárlási támogatást kapnak, esetleg a telefonszámlákat és a postai kiadásokat állja az állam, valamint alacsonyabb kulccsal adóztatja a kisebbségi sajtótermékeket. Máshol direkt állami támogatásban részesülnek a lapok, vagy az anyaország nyújt anyagi hozzájárulást megjelenésükhöz. Ez viszont a média függetlenségének rovására mehet – vélekedett Toni Ebner.
Állami támogatás
Olaszországban dotációban részesülnek a kisebbségi lapok, ez különböző típusú lehet. Az ottani szlovén napilap, a Primorski Dnevnik bevételeinek hozzávetőlegesen harmada származik közvetlen állami támogatásból, de pár éve még 50%-os volt az arány. Itáliában egyébként minden politikai párt lapja támogatást kap (!), nem csak a kisebbségiek, ám a gazdasági válság miatt úgy döntött a kormányzat, hogy az összegeket lefaragja.
Skandináviában is a közvetlen támogatásban hisznek, a Svédországban élő 40 ezer fős lapp közösség lapja például évi 1,5 millió eurós állami dotációt kap. Hasonló modell működik egyébként az összes skandináv országban – a legnagyobb északi kisebbség egyébként a finnországi svéd, arányszámaiban kb. feleakkora, mint a szlovákiai magyar. „A támogatás mértéke változó, 40–60% közötti, de van, ahol 100%-os. A kisebbségi sajtó feladata nagyon fontos.” – mutatott rá Tom Moring, a Helsinki Egyetem professzora.
Uniós támogatás kellene
A kisebbségi sajtó finanszírozásának megoldása az lenne, ha mindezt uniós szinten sikerülne megvalósítani – fejtette ki a felszólalók többsége.
Egyáltalán, miért van szüksége a kisebbségi médiának támogatásra? Tisztán piaci körülmények között csak a számarányukat tekintve legnagyobb kisebbségek tudnának saját sajtóterméket fenntartani. Szlovákiában pl. az Új Szón kívül a Vasárnap esik ebbe a kategóriába, a többi lap állami jellegű támogatások nélkül nem jelenhetne meg, mutatott rá Lovász.
A bevételek pedig a következő években sem fognak emelkedni – figyelmeztet Toni Ebner. Szerinte ez nemzetközi probléma. „Az EU büszke sokszínűségére és soknyelvűségére, ezt előnynek tartja, ennek védelme tehát az elsődleges feladata lenne” – véli Ebner. Brüsszel egyelőre hallgat.
Több mint információs csatorna
A MIDAS elnöke szerint jó lenne, ha az EU illetékesei is látnák, a kisebbségi sajtó elsősorban nem információs csatorna, hanem a kisebbségi közművelődés része. Szükség van a kisebbségi sajtó védelmére. Több felmérés rámutatott, hogy fontos szerepe van a kisebbségek megmaradásában. Ebner emellett több kutatás adatait ismertette, melyek szerint a napilapok rendszeres olvasói egészségesebben élnek, jobban fektetik be pénzüket és ésszerűbben vásárolnak – pont azért, mert informáltabbak, mint azok, akik nem tájékozódnak a sajtóból.
Tom Moring egyetemi tanár szerint a kisebbségi sajtó egyik feladata, hogy a kisebbséget szervezze. A kutató szerint fontos, hogy az Európai Bizottság egy dokumentumában leszögezte: a kisebbségi média támogatása nem ellentétes az EU-elveivel, összhangban van a Lisszaboni Szerződéssel. Ez megfelelő kiindulási alap lehet, mutatott rá. Ebner szerint a sok finanszírozási modell közül kell kiválasztani a legjobbat, s ezt ajánlani az unió figyelmébe. „Brüsszel malmai lassan őrölnek” – mondta.
Ebner rámutatott: a gazdasági válság is súlyosan érintette a lapok működését. „Lapok szűntek meg. Ám meg kell ragadni az esélyt a válságban is” – tette hozzá. Szerinte csak színvonalas lapok készítésével lehet versenyezni a többségi nyelven megjelenő sajtótermékekkel. S hogy a támogatási kérdés megoldása mellett min múlik a kisebbségi sajtó túlélése? Lovász szerint azon, mennyire lesz képes alkalmazkodni a modern kor eszközeihez és információs csatornáihoz. A mai fiatalok lassan a tévét is okostelefonon nézik – tette hozzá.
Az előadásokat követően zajlott le a MIDAS évi közgyűlése, majd egyes újságírók ismertették a saját hazájukban lévő kisebbségi lapok helyzetét, köztük a Bihari Naplóét is, amely az egyik legnagyobb eladott példányszámú erdélyi magyar újság.
Díjak
Az esemény fénypontja ezúttal is a Habsburg Ottóról elneveztt díj, valamint a MIDAS–díj kiosztása volt egy ünnepi djszvacsora keretében. Az előbbivel a MIDAS a kisebbségvédelem és a kulturális sokszínűség témakörökben kiemelkedő teljesítményt nyújtó többségi nyelvű újságírókat jutalmazza. Ezt az elimerést az idén Constanze Letsch, a The Guardian című brit lap munkatársa kapta a törökországi kurdok helyzetéről jrt cikksorozata miatt. A díjat Habsburg Károly főherceg, Habsburg Ottó legidősebb fia adta át az újságírónak.
A MIDAS–díjat minden évbe egy–egy, a kisebbségi témában maradandót alkotó tollforgatónak adományozza a szervezet. Ezt az elismerést az idén Vrabec Mária, a pozsonyi Új Szó, és a Vasárnap munkatársa kapta, a Malina Hedvigről, a 2006–ban Nyitrán megvert magyar lány ügyében írt cikksorozatáért. Az ünnepség hangulatát emelte az Ifjú Szívek néptáncegyüttes produkciója.
A vendégek a négy nap során nemcsak tanácskoztak Pozsonyban, hanem jutott némi idő a kikapcsolódásra, szórakozásra is. A MIDAS tagok disznotóros ebéden vehettek részt, megkostolhatták a kürti borokat, leckét kaphattak gulyáskészítésből és rétesnyújtásból is a Csallókőzben lévő Czajlik farmon. Ott többek mellett íjászbemutató is volt, meg lehetett tekinteni az ottani kis állatkertet és a közelben lévő vízimalmot is, ahol mini muzeum is működik. A kjnálatban pozsonyi városnézés is szerepelt, amely ámulatba ejtette a vendégsereget, az ott készült fényképek segítségével nyújtunk ebből egy kis izelítőt.
Rais W. István. Bihari Napló (Nagyvárad

„Sok budapesti elkadt a kürtőskalácsnál”
„Nem kívánok semmiféle polémiát, konfliktust táplálni Magyarországgal, magyarországi pártokkal, a budapesti kormánnyal és a miniszterelnökkel. De nem tudunk szó nélkül eltekinteni Kövér Lászlónak a politikai értelemben felelőtlen erdélyi portyájától” – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az SZKT ülése után a maszol.ro-nak adott interjúban.
- Az SZKT-n tartott politikai beszámolójában kitért arra is, hogy ott, ahol a választási eredmények alulmúlták a várakozásokat, meg kell vizsgálni az okokat, ahol pedig szükséges, újra kell szervezni a szervezetet. Külön kihangsúlyozta Marosvásárhelyt és Maros megyét. Mi várható?
- Az alapszabályzat szerint SZKT-döntésre volt szükség ehhez, de a további lépéseket, döntéseket itt fogják Maros megyében, a megyei képviselők tanácsában, a TKT-ban meghozni, és erre azt hiszem már hétfőn sor fog kerülni. Nem szabad a szőnyeg alá seperni a problémákat, amikor valahol gond van, ahol hibák történtek, vagy ott, ahol lehet javítani a szervezeteink működésén, javítani kell. Nem lehet az például, hogy Háromszéken, Udvarhelyszéken, Csíkban mindenhol jó eredményeket értünk el, míg Gyergyó vidékén, Gyergyószentmiklóson az eredményeink alulmaradnak a székelyföldi eredményekhez képest. Pedig Gyergyóban is székely emberek élnek, mint Csíkban, Udvarhelyen, vagy Háromszéken. Tehát ott is van probléma, vagy Koltón is, Máramaros megyében is, ahol most másodjára kapott ki az RMDSZ függetlentől, MPP-től vagy EMNP-től, teljesen mindegy, és még mindig nem volt képes a megyei, területi szervezet levonni a tanulságot ebből. Arra kértem Ludescher elnök urat is, hogy a koltói szervezetet újra kell szervezni, tisztújítást kell kiírni, mert most már második alkalommal veszítünk. Egyébként szinte az egyetlen olyan közösség Nagybánya vidékén, ahol meg lehet nyerni a választást, mert magyar településről beszélünk. Marosvásárhely csak egy példa, egy eset, de hálistennek nincs ilyen sok.
- A magyarországi politikusok erdélyi körútja mennyire befolyásolta a választási eredményeket?
- Ha döntően befolyásolta volna, akkor valószínűleg nem mi nyertünk volna. De a beleszólás megtörtént, megpróbálták ezt megtenni, a magyar emberek pedig bölcsen úgy döntöttek, hogy a járt utat a járatlanért nem cserélik föl, és ahogy eddig megbíztak, ezután is meg fognak bízni az RMDSZ-ben. Régen sokszor megtörtént, most is megtörténik az, hogy Bukarestből megpróbálnak beleszólni a mi dolgainkba. Az erdélyi magyar emberek azt is visszautasítják, ez jó, hogy így van. Ez így van évtizedek óta, és azt is mondtam, hogy évszázadok óta. Az erdélyi magyar társadalmat, az erdélyi magyar politikát sokan nem értik, bár sokat járnak Erdélybe, de valahol a kürtős kalács és korondi népművészeti termékeknél elakadnak. Ennél mélyebbre nem sikerül nekik elmélyülni 22 év után sem. Azt gondolom, hogy a tanulságokat mindenkinek le kell vonnia és meg kell értenie azt, hogy az RMDSZ 2012-ben és az azt követő esztendőkben sem megkerülhető. Akkor sem, amikor erdélyi, romániai magyar politikáról beszélünk, akkor sem, amikor kárpát-medencei politikáról beszélünk. RMDSZ nélkül ezt nem lehet fölépíteni, koherensen működtetni.
- Milyen a viszony az RMDSZ és a Fidesz közötti viszony a választások után?
- Nekünk konfliktusunk, ha lehet ilyet mondani, nem Orbán Viktorral van és nem a Fidesszel, mi nem polemizálunk és nem állunk semmiféle háborúban a magyar kormánnyal. Jómagam személyesen egy embert emeltem ki, és továbbra is csak őróla tudok beszélni, ez Kövér László, és a magyar házelnöknek az itteni portyázása. A Fidesszel a viszonyunk egyébként nem rossz. Nemrég találkoztam a külügyi államtitkárral, a miniszterelnök úrral is találkozni fogunk, ez már elő van készítve, és az elmúlt hónapokban, ebben az esztendőben is több alkalommal is beszélgettünk személyesen telefonon is. Nem kívánok semmiféle polémiát, konfliktust táplálni Magyarországgal, magyarországi pártokkal, a budapesti kormánnyal és a miniszterelnökkel. De nem tudunk szó nélkül eltekinteni Kövér Lászlónak a politikai értelemben felelőtlen erdélyi portyájától, mert ezt csak ennek tudom nevezni.
- Az őszi parlamenti választásokra készülve terveznek-e magyar-magyar szövetséget?
- Nagyon szoros szövetségre készülünk a magyar emberekkel. Ez lesz az a szövetség, amivel a választási kampányban indítunk, és amely az eredményt is meg fogja hozni. Koalícióra nem gondolunk, az RMDSZ identitása alatt mindenki, aki a közös képviseletet választja, beszállhat. Az ajtó nyitva van, várjuk, hogy a 86 százalékos támogatottságunkat is figyelembe véve csatlakozzon hozzánk, aki tenni akar.
Antal Erika
Maszol.ro/Új Magyar Szó (Bukarest)

Józan ésszel
Vasárnaptól megszűnt az Új Magyar Szó nyomtatott változata. Ágoston Hugó, a lap főszerkesztője elmúlt pénteken keserűen görgette maga előtt gondolatait: „Ha ennyire volt ránk szükség, és a romániai magyar közösség ennyire tudott támogatni, akkor az ennyi. Ha az arra hivatottak ennyire értékelték a munkánk fontosságát, a szerepünket – akkor az szintén: ennyi. Mindenesetre könyöradományt nem kértünk. Abban a meggyőződésben dolgoztunk, hogy szükség van a munkánkra, hogy egy ilyen arculatú, a közösségnek elkötelezett újságírást becsületesen művelő orgánumra szükség van.”
A főszerkesztőnek igaza van abban, hogy nem érdemel szellemi és anyagi áldozatot az a közösség, amelyik nem akarja azt megfizetni, vagy érdektelennek tartja. De vajon ezt kire érti? Az erdélyi lapolvasóra? Ha igen, meg kell ismételnem, sehol a világon olvasó nem tart el egy lapot. Ha megrendeli, csak azzal segíti, hogy a lap olvasottságának függvényében minél nagyobb reklámszerződéshez jusson. A gazdasági válság és a digitalizált trend annyira betett a nyomtatott lapnak, hogy nincs olyan, amelyik ne nyögdécselne az anyagi terhek alatt. Ha Ágoston Hugó az RMDSZ-re gondolt a fenti idézetben, kétszeresen igaza van. Hiszen az Új Magyar Szó a Szövetség szócsöve volt. Neki lett volna becsületbeli kötelessége eltartani. Biztos forrásból tudom, hogy egy adott ideig Verestóy Attila pénzéből finanszírozta a lapot. Aztán megelégelte, mert havi több tízezer eurójába került. Ha akkor valaki megpróbálja átszervezni, ésszerű gazdasági alapra helyezni, megállítani a pénzszivárgást, akkor még ma is létezne nyomtatott újság. A lap kuratóriuma továbbra is felelőtlenül bánt nem csak a különféle támogatásokból nehezen bejött összegekkel, de a mindennapi kiadásokat sem csökkentette, és semmit sem tett, hogy a lapot ésszerű gazdasági alapokra helyezze. Mi több, tétlenül nézte, hogyan halmozódnak fel az újság adósságai. Ha ennek a kuratóriumnak Ágoston Hugó is tagja volt, akkor magára is vesse a követ.
Tisztázzuk, az Új Magyar Szó nem azért szűnt meg, mert az erdélyi magyarság érdemtelenül bánt vele, nem igényelte, nem szerette, nem olvasta. A lap azért szűnt meg, mert az erdélyi szervezetek nem támogatták. Mert az RMDSZ nem támogatta. Lehet, azért is hagyta meghalni, mert már anyagilag annyira beteg volt, lehetetlen és felesleges a feltámasztása. Könnyebb, ésszerűbb egy új lapot indítani. Én az utóbbira saccolok.
Ne temessük tehát még el az Új Magyar Szót. Ne írjunk pátosszal, keserűséggel és vádakkal teli rekviemet érte. Inkább higgadtan, józan ésszel figyeljünk arra, ami következik.
Böszörményi Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Borboly Csaba: amit az RMDSZ SZKT-ülésén nem tudtam volna elmondani
Tisztelt Kollégák!
Két héttel az igencsak nagy izgalmakat és vetélytársaink és protektoraik számára nagy meglepetést, mondhatni hanyatt esést okozó helyhatósági választások után összegyűltünk ma, hogy értékeljünk, összegezzünk, tanulságokat vonjunk le, és ami a legfontosabb, az elkövetkező féléves parlamenti választási felkészülésre kiható teendőkről beszéljünk. A továbbiakban én ezekkel a kérdésekkel foglalkoznék, ugyanis a mostani választások eredményeinek értékeléséhez időre van szükség, alapos elemzéseket kell készíteni, hogy a kellő tanulságokat levonhassuk, mert mint mindig, vannak pozitívak és negatívak egyaránt. A pozitívak közül kiemelném, hogy az elmúlt napokban nagyon sokfelől hallottam azt, hogy hát nem gondoltuk, hogy a székelyföldi szavazók ennyire tudatosak, és nem hagyják megvezettetni magukat.
Hát igen. A történelem során nagyon sokan voltak így ezzel, és azt gondolták, hogy lehet a székelyeket az orruknál fogva vezetni, mesékkel etetni, de tévedtek. Megint bebizonyosodott, hogy ez nem működik, és az RMDSZ-nek továbbra is a legerősebb bástyája, erődítménye Székelyföld. Bukarestben ezt mindig is tudták. Jó lenne, ha Budapesten is tudnák ezt végre, és felhagynának a különböző székelyföldi politikai homokozók építésével, mert teljesen felesleges idő- és pénzpazarlás. De én ezzel meg is állnék a budapesti politikum szapulásával, ugyanis személyes tapasztalataim szerint például a magyarországi közszolgálati média hozzáállása korrekt volt a dolgokhoz, és látni lehetett azt is, hogy a Budapestről támogatott politikai erőknek most, szemben 2008-cal, nem engedték, hogy lemenjenek kutyába. Tehát meggyőződésem, hogy a soron következő Fidesz–RMDSZ-egyeztetésen tovább lehet haladni.
Engem tehát ezek a dolgok nem aggasztanak, de annál inkább foglalkoztatnak az olyan kérdések, amelyek belsők, úgymond RMDSZ-belügyek, amelyek keserűvé tehetik a mindennapokat, a szervezeti életet, és mint tudjuk, ez számít, a mindennapos munka körülményei, a szervezeten belüli hangulat. Mire is gondolok?
Nézzük csak meg, miként is alakulnak az RMDSZ-ben a karriervonalak, különösen azokon a területeken, ahol nem választás, hanem kinevezés, delegálás van. Szalonikiben RMDSZ-es támogatással az a személy lehet konzul, aki éveken keresztül a székelyföldi önkormányzatisokon hegyezte a tollát, és ott mocskolt, gúnyolt bennünket, ahol tudott. De azt láttam az elmúlt években, hogy számos olyan személyt neveztek ki fontos pozícióba, akiről nem lehetett tudni, hogy mit tett le az asztalra, nem lehetett tudni, hogy mit csinál ott, ahol van, csak annyit láttunk az RMDSZ honlapjáról, hogy ezt is meg ezt is támogatta az RMDSZ, de azon túl semmi visszajelzés nem érkezett az illetőtől. Ezek a dolgok velejárói minden politikai szervezetnek, de károsak. És nemcsak az ilyen kinevezések, hanem a választott (önkormányzati, parlamenti) tisztségek vonatkozásában is be kell vezetni világos, átlátható díjazási és szankcionálási rendszert. Kell tudnunk, kitől mit várunk el, mit kell teljesítenie, és ha nem teljesít, annak világos és egyértelmű következménye kell hogy legyen. Nem válhatunk politikai nyugdíjbiztosító intézetté. Annak ellenére, hogy kikerültünk a kormányból, a továbbiakban is van jogosítványa az RMDSZ-nek fontos személyi döntésekre, ezért jó lenne ezekre a dolgokra figyelni, és a kinevezési politikákat úgy alakítani, hogy egyfelől ne nevezzenek ki RMDSZ-es támogatással olyanokat, akik, mondjuk, a Székelyföldön szerintük székelykedő RMDSZ-es önkormányzatisokat mucsai senkiknek tartják, mert ez arculcsapásunk, megengedhetetlen. Másfelől pedig fontos szakmai pozíciók vonatkozásában szerintem elengedhetetlen az alulról jövő vélemények kikérése. Erre kell időt szakítani, ezt nem lehet megspórolni, még most sem, amikor kikerültünk a kormányzásból, mert mint tudjuk, a fociban alapszabály az, hogy két kapura játsszák, és a meccset a németek nyerik, Romániában meg az a politikai alapszabály, hogy az RMDSZ benne van a kormányban. Tehát a mostani csak átmeneti állapot. Elismerve azt a tényt, hogy a jelenlegi jó RMDSZ-szereplésben döntő, meghatározó jelentősége volt a nagyváradi kongresszusnak és a szövetségi elnöki tisztségben történt váltásnak, én azt gondolom, hogy a Kelemen Hunor elnök úr által elkezdett pozitív folyamatokat folytatni kell, és a változásnak el kell érnie a Szövetség azon szöveteit is, amelyeket mostanáig érintetlenül hagyott, nevezetesen azt, hogy a különböző fontos központi s egyéb pozíciókban való kinevezéseknél igencsak fennmaradtak az urambátyám-technikák. És ezek a dolgok érvényesek a Szövetség által birtokolt erőforrásokra is, és itt nemcsak a pénzforrásokra gondolok, hanem arra is,mondjuk, hogy számomra igencsak furcsa dolog, gyakorlat az, hogy az elmúlt négy esztendőben egyetlenegy RMDSZ-es pénzen megrendelt közvélemény-kutatást nem kaptam meg, kivéve kerülő úton hozzám csepegtetve eljuttatott néhány felmérési részeredményt. Történt ez annak ellenére, hogy a minden ötödik (lassan közel negyedik!) RMDSZ-szavazatot biztosító Hargita Megye Tanácsának elnöke és az Országos Önkormányzati Tanács elnöke voltam. Sok ilyen kis dolog összegyűl, és azt mondom, jobb ezeket kibeszélni most egy új ciklus elején, mint magunkban hordozni. Egy szó mint száz, az elmúlt 20 esztendőben igencsak szövevényessé, átláthatatlanná váltak a belső viszonyok, ezek feltárása, feltérképezése, normalizálása terén a szövetségi elnök és a főtitkár által mostanáig elvégzett munkát gyorsítani kell, és akár az eleven húsba is bele kell vágni, mert van mit műteni még mindig. És különösen most, amikor kikerültünk a kormányból, amikor jelentős erőforrásoktól estünk el, akkor van igazán szükség ezen folyamatokra. Mire is gondolok?
Először is arra, hogy számba kell vennünk minden erőforrásunkat, és azt divatos szóval a megfelelő helyre kell allokálnunk. Csak egy konkrét példa. Szerintem 2014-től az nem lehet EP-képviselő, aki nem teszi le az asztalra az összes általa birtokolt asszisztensi és tanácsadói helyet és egyéb erőforrást, mert, ugye, tudjuk, embereink százával kerültek az utcára, és azért, hogy őket megtarthassuk a közelünkben, továbbra is igényt tarthassunk tudásukra, ezért helyet, egzisztenciát kell teremtenünk számukra a kormányzatba való visszatérésig. De a belső erőforrásokra visszatérve, most azzal kell foglalkozni, amire hatásunk van, ami felett döntési jogosítványa van az RMDSZ-nek. És ez napjainkban a Communitas meg a tagdíjbevételek.
Az utóbbival kezdeném. Nem tartozom az RMDSZ-támogatással, jelöltként pozícióba jutó személyek fizetési élbolyába a magam 3890 lejes fizetésével, de azért az mégiscsak elgondolkodtató volt számomra, hogy az Állami Számvevőszék múlt évi jelentése szerint az RMDSZ egyéni támogatóinak sorában Verestóy Attilát Borboly Csaba követte. Ez nekem azt súgja, hogy valami hibádzik az RMDSZ-alapszabályban előírt befizetési rendszerben, és hogy itt gyökeres változtatásra van szükség. Én azt mondom, hogy egy dologban egyezzünk meg: ez így nem maradhat, mert ha mindenki tisztességesen befizetné csak azt, ami elő van írva, akkor itt nem lennének gondok sem év közben, sem kampány közben. A mostani Hargita megyei önkormányzati RMDSZ-kampányt kihoztuk a 2008-as egyharmadából, tehát nem ilyen problémák miatt szólalok meg, hanem azért, mert ha valami le van írva, akkor azt mindenkinek be kell tartania. De én azt gondolom, hogy szórványprogramjainknak volt és lesz olyan komponense, amelyen belül a szórványban működő RMDSZ-szervezeteket támogatjuk, és ezt kellene folytatni.
Ami pedig a Communitast illeti, az folyamatos támadási felület, ami szerintem egy gyors döntéssel helyre rakható. Meg kell szüntetni a Communitast. Amit RMDSZ oszthat szét a civil társadalomnak, azt RMDSZ is ossza szét, és vállalja a felelősséget az elosztásért, az elosztás átláthatóságáért. Nincs miért fenntartani a Communitast, megszűnt az értelme. Van forrás az RMDSZ társadalomszervező szerepére, és közben annak legfontosabb eszközrendszerétől, a pénzforrásoktól megfosztjuk az RMDSZ-t. Ez logikai nonszensz, a Communitas Alapítványnak átad az RMDSZ abból a kisebbségi támogatásból, amit alanyi jogon megkap. Azért, hogy utána egy új apparátus, az RMDSZ-től szinte függetlenítve, valakik, akiknek munkájára nincs rálátásunk még nekünk RMDSZ-es választott politikusoknak sem, azt valamilyen kritériumrendszer szerint szétosszák. Természetesen fenn lehet tartani azt, ami most van, de akkor senki se sírjon, amikor az RMDSZ társadalomszervező szerepét hiányoljuk, amikor csak közvetve az RMDSZ pénzével támogatott civilszervezetek sokasága szégyelli a szervezetünket, nem akar azzal közösséget vállalni! Az RMDSZ kisebbségi szervezet, tehát írhatna ki pályázatokat, támogathatna programokat és oszthatna ösztöndíjakat. Hisz az RMDSZ forrásait azért adja a román költségvetés, hogy megmaradásunkat támogassa. Egy nemzeti közösség megmaradását támogató eszközrendszer komplex, és beletartozik a politikai képviselet is a támogatandó célok közé, ugyanis ha politikai képviseleted van az önkormányzatokban, a parlamentben, akkor tudod az adott nemzeti közösség érdekeit érvényesíteni.
Egyébként ha marad is a Communitas, az alapos átfaragására van szükség. A pályázati rendszere felaprózott, és már senki sem tudja követni. Szerintem a mostani rendszert úgy kell kidobni, ahogy van. Fél évvel korábban mondtam, hogy nem kell Communitas-pénz Székelyföldre, hanem menjen minden a szórványba. E téren történt némi hangsúlyeltolódás, de nem elegendő. Ezért én azt mondom, hogy jó lenne egy jelentőset lépni és kimondani – ha marad egyáltalán a Communitas –, hogy a pénze a szórványé. Sőt még tovább megyek, ha nem akarjuk a felesleges adminisztrációt, csak egy banki utalásba kerül, és oda kerül ez a pénz, ahova kell. Utaljuk át a Dévai Szent Ferenc Alapítvány számára. Jó helyre kerül, és maximális hatékonysággal segíti majd a magyar megmaradást Erdélyben, a szórványban.
A továbbiakban szólni szeretnék néhány szót a számunkra oly fájó két veszteségről, Szatmárról és Maros megyéről, illetve Marosvásárhelyről is, mert számomra mindig érthetetlen és elfogadhatatlan volt a jelenlegi választásirendszerben úgy közelíteni a választókorú lakosság 47%-át kitevő magyar közösség mellett, hogy az nem visszaszerezhető. Szerintem a marosvásárhelyi polgármesteri tisztség, Maros és Szatmár megye tanácselnöki tisztsége visszaszerezhető, és vissza is szerezzük 2016-ban, mert egyfelől erre készülünk, ez lesz stratégiai célunk az elkövetkező 4 évre, másfelől pedig a román összefogás Erdélyben most volt a csúcson, ahogy a magyar megosztás is most volt a csúcson. De amint mondtam, tenni is kell érte, komolyan és elszánással. És itt elsősorban Maros megyéről, Marosvásárhelyről beszélnék. Ismételten beigazolódott, hogy a „nehogy már valaki a fejünkre nőjön” politika mennyire megbosszulja magát. Nem akarok én nevekkel dobálózni, de a fiatalítás Marosvásárhelyen nem volt egy sikertörténet, az biztos. Egyik legtehetségesebb fiatal női politikusunknak, Csép Andreának és társainak igencsak nyesegette a szárnyait a helyi vezetőség. Nehogy már felemelkedjenek, kinőjék magukat. Inkább menjen el kedvük mindentől.
Fel tud mutatni az RMDSZ Maros megyei vezetősége egy helyzetbe hozott fiatalt is? Nem. Plakátolásra meg szórólapozásra kellettek a fiatalok, és annyi. De nemcsak ez van, hanem a politikai rövidlátás magasiskoláját mutatta be a marosvásárhelyi RMDSZ önkormányzati frakciója. Florea avatott, Csegzi pedig távfűtési díjak emelését jelentette be. De én most Csegzi Sándorral nem foglalkoznék, mert tette, amit tudott. Tette, amire futotta neki. De az, hogy ő és társai négy, sőt nyolc éven át tehették azt, amit tettek, és Dorin Florea szolgálóleányának pozíciójába süllyesztették az RMDSZ-t Marosvásárhelyen, na ez egy nagy probléma, és nem a Csegzié, hanem a helyi, megyei RMDSZ-vezetőségé. Ez nem helyi ügy. Mostanáig a Központi Fejlesztési Régió elnökségében ült három magyar, egy német meg két román. Mostantól fogunk ülni ketten Tamás SÁndorral négy román kolléga társaságában. De ezt megoldjuk, és lobbizni fogunk a Maros megyei magyar településekért is, de egy dolgot szögezzünk le, illetve ami még fontosabb, jó lenne, ha egy dolgot letisztáznánk, illetve letisztázna a marosvásárhelyi, Maros megyei magyar közösség is. Mit akar?
Mi a számára kecsegtetőbb perspektíva?
A közép-erdélyi szórványosodási modell követésemásod-, harmadhegedűsként Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó árnyékában vagy a Hargita és Kovászna megye által tálcán kínált regionális vezető szerep? Jó lenne, ha a marosvásárhelyi magyar elit a helyi román elittel is közösen eldöntené, mit akar, mert egy biztos: a Nyárádmente, a Kis-Küküllő mente e téren világossá tette opcióját, Székelyföldhöz tartozásába vetett hitét. Perspektívát, hitet kell adni az embereknek. Az emberek nem azt várják el, hogy négyévente megmagyarázzák nekik a politikai vezetők, hogy mi miért nem jött össze. De nem ragozom tovább.
Azt javaslom, vegyenek példát Verestóy Attila szenátor úrtól. Ő nem félt attól, hogy támogassa a fiatalítást, az új javaslatokat, ötleteket, és nézzék meg, ha ki lehet emelni területi szervezetet, ahol a 4 évvel korábbihoz képest elsöprő volt az RMDSZ győzelme, akkor az az udvarhelyszéki.
Tehát nem kell görcsösen a székbe fogódznia senkinek.
És ez érvényes mindenhol, Hargita megyében is, mert az összesített eredmények magukért beszélnek: 50%-kal több szavazatot kapott a megyei tanácsi lista és jómagam mint megyeitanácselnök-jelölt, de azért nem minden településen volt minden fenékig tejfel. A fiatalításra visszatérve azonban tudom nagyon jól, hogy eljön az a pillanat, amikor egy ifjú titán odaáll mellém, kezét a vállamra teszi, és azt mondja, öreg, állj félre, mert ezt én jobban tudom csinálni. És azt is tudom, hogy az a személy nagy valószínűséggel már ott motorozik a MIÉRT-ben, képezi magát, építi kapcsolatrendszerét, növeli tudását. De ez engem nem aggaszt, ez a dolgok rendje, mert tudom, hogy én sem a falvédőről másztam le, és én is kaptam esélyt. És ha én kaptam esélyt, akkor kutya kötelességem, hogy amikor eljön az a bizonyos pillanat, akkor vegyem a kalapomat. Ez a dolgok rendje. Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, pláne egy sajtónyilvános eseményen, de azt gondolom, hogy most kell ezekről a dolgokról beszélni, még akkor is, ha a mostani választásokat követően minden ötödik RMDSZ-es önkormányzati tanácsosunk MIÉRT-es. Ez a szám is azt bizonyítja, hogy a Markó elnök úr által elkezdett fiatalítási folyamatok stabil alapra kerültek, és ennek most, a válságkormányzást követő politikai megosztottságban láttuk meg az eredményét, 2012. június 10-én, amikor minden magyarra számítottunk, és meg is kaptuk a bizalmat. Nekem most egyáltalán nem az a célom, hogy kritizáljak, ünneprontó legyek, még ha ilyennek is tűnik a beszédem, mert szerintem a legnagyobb kritikusa mindenkinek önmaga. Azért fogalmazok a megszokottnál élesebben, mert meggyőződésem, hogy a mostani helyzet történelmi. Pártpolitikai szempontból mindenképp az. Történelmi a román pártpolitikában, és ezt a román pártok nem rejtik véka alá. De történelmi az erdélyi magyar politikában is, mert aki számított, az most mind mérlegre állt, és megmérettetett. És a döntés egyértelmű volt. Tehát új kiindulási ponthoz érkezett az erdélyi magyar politika, és ahhoz, hogy ezt a történelmi pillanatot ne szalasszuk el, nekünk magunknak önvizsgálatra, alapos helyzetértékelésre van szükségünk. Én azt mondom, hogy a nagyváradi kongresszuson elkezdett folyamat logikus, szükségszerű folyománya kell hogy legyen ez az alapos helyzetértékelés, mert ennek most van itt a ideje.
De nem ragozom tovább, az elmondottakon túl az alábbi ügyekben fogalmazok meg javaslatokat:
1. Kolozsváron jelentős tudományos kapacitásokat építettünk ki, amit csak korlátozottan tudunk használni közpolitikai tervezésünk során. Én most feladatot szeretnék adni az RMDSZ támogatását élvező tudományos műhelyeknek: készítsenek részletes, települési elemzéseket, hogy mi történt az egyes – felfelé és lefelé – kiugróan teljesítő községekben, városokban. Miért nyertünk és miért veszítettünk olyan községekben, városokban,ahol az etnikai arányok miatt nem nyerhettünk volna, vagy épp nyernünk kellett volna? Látni szeretném, hogy az okok között mennyi a helyi, és mennyi az országos, és azt is látni szeretném, hogy mik voltak a mozgósítás jó és rossz példái. És gondolom, ezzel nemcsak én vagyok így. Mert ismernünk kell a valós helyzetet, és tudnunk kell tanulni. 2. A tanuláshoz kapcsolódik a hálózatépítés és a mozgósítás kérdése is. Úgy nézem, politikai ellenfeleink, s itt most nem a budapesti képződményekre gondolok, hanem az USL-re és a PDL-re, tehát valódi versenytársaink az utóbbi választások alkalmával a választók mozgósításának új megoldásait honosították meg. Mi nem ülhetünk karba tett kézzel, el kell tanulnunk tőlük e technikákat, sőt még jobbakat, erdélyi magyar közösségünkhöz még jobban illőeket kell kitalálnunk. Ha kell, szakértőket kell ehhez hoznunk. Összefoglalva: professzianizálódnunk kell, mozgósításban, kampánytechnikákban is meg kell újulnunk. S mivel Marosvásárhely 2016-os visszaszerzése kell hogy legyen a legfőbb célunk, ezért ezeket az új technikákat itt kell 2013-tól kipróbálnunk. Szeretném, ha az RMDSZ elnöksége mielőbb előállna a mozgósítást és a kampánytechnikákat megújító javaslataival.
3. A mozgósítás kérdéséhez kapcsolódik, hogy alaposan elemeznünk kell, hogy a magyar szavazók hány százaléka szavazott magyar pártra június 10-én. Az RMDSZ forrásait, beleértve a jövőbeni kormányzati részvétel által elérhető forrásokat is, attól függően kell visszaosztanunk, hogy az adott község és város RMDSZ-es vezetői miként teljesítettek. Nem rejtem véka alá, azt sejtem, hogy sok helyen a potenciálhoz képest nagyon gyengén teljesítettek helyi és területi szervezeteink, s ezeket a szervezeteket meg kell újítanunk, a beállt struktúrákat fel kell számolnunk, fiatalítanunk kell. S ezektől az új vezetőktől nem széplelkűsködést kell elvárnunk, hanem azt, hogy a választóink nyelvén beszélve értessék meg az emberekkel a téteket. Értessék meg, hogy ha más pártra szavaznak vagy otthon maradnak, akkor kevesebb támogatást fog kapni településük. Kimondom: „tökös” helyi vezetők kellenek nekünk, akik be vannak ágyazva a helyi társadalomba, nem demokráciát játszanak, hanem megmondják az embereknek, mit kell csinálni. Nem szépen beszélni kell, meg nyávogni, hanem odacsapni az asztalra – ilyen helyi vezetők kellenek. És ahol nem ilyenek vannak, ott váltani kell nagyon gyorsan.
4. Politikai tevékenységünk professzionalizálásának egyik fontos feladata a választókerületi rendszerhez történő alkalmazkodás is. 2008-ban én már felvetettem, hogy ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell, de akkor süket fülekre talált a javaslatom. Most újra elmondom: mielőbb hozzuk létre az egyes választókerületek tevékenységét irányító-szervező felelősök rendszerét, akik jövőjét teljesítményüktől kell függővé tennünk. A teljesítmény pedig a szavazatok számát jelenti. Ha fenn akarunk maradni, ha az ország politikai térképén jelen akarunk lenni, nem lustulhatunk el. S ez ellen a legjobb garancia az, ha a személyes felelősség rendszerét erősítjük.
Az erdélyi magyar emberektől a kellő bizalmat és támogatást, mint mindig, most is megkaptuk, de az emberek azt is világossá tették, több magyar széthúzást nem akarnak látni. Őket nem érdekli az, hogy ki kivel, hogyan, miként és miért, de egy dolog világos: olyan embereket akarnak látni a különböző politikai pozíciókban, akikre számíthatnak. Nincs idő a kecmecre, mert olyan időket élünk, amikor vagy mész előre, vagy orra buksz. De harmadik út nincs.
Borboly Csaba
Marosvásárhely, 2012. július 1.
Erdély.ma

Táncházat működtet Széken Michel van Langeveld
Született erdélyieket megszégyenítő jártassággal és odaadással ropja a széki, mezőségi és kalotaszegi táncokat a holland Michel van Langeveld, aki tájházat és táncházat működtet Széken.
A tánctanító. Michel van Langeveld tavaly márciusban telepedett meg véglegesen Széken
Ha a Székre látogató utazó elindul a faluközpontból lefelé a Csipkeszegen, rövidesen egy jó karban levő, hagyományos stílusú házon akad meg a szeme, melynek homlokzatán a holland lobogót lengeti a szél. A kapubejárat utcára néző oldalán két pár csizma lóg, a tornácon pedig száradó kukoricacsövek vagy paprikafüzérek helyett szintén csizmák díszelegnek, legalább két tucat.
A ház ura nem sokat várat magára, ötvenes éveiben járó, energikus, pirospozsgás, mosolygós férfi tűnik fel az udvaron fekete posztópantallóban, a kék mellény alatt fehér ingben, fején széki szalmakalapban. A megjelenése alapján akár tősgyökeres székinek nézhetné bárki a Mihályként bemutatkozó gazdát, akinek csupán tört magyarsága árulkodik külföldi voltáról.
A nagy találkozás
Michel van Langeveld útja a néptáncnak köszönhetően vezetett Németalföldről a mezőségi magyar faluba. Huszonévesen, 1980-ban kezdett el járni egy amatőr tánccsoportba, itt ismerkedett meg többek között a magyar néptáncokkal. Az életében az igazi fordulatot az jelentette, amikor 1985-ben egy könyvesboltba betérve, kezébe került Korniss Péter világhírű magyar fotóművész Elindultam világ útján című, magyar népszokásokat bemutató albuma.
A kötet, melyben a széki táncházat megörökítő képek is vannak, teljesen elbűvölte a holland fiatalembert, olyannyira, hogy néhány nap múlva visszatért a könyvkereskedésbe, s további 15 példányt vásárolt belőle, melyeket a barátainak ajándékozott. Erdélyben a rendszerváltást követően járt először. Széken, a széki emberek között már az első találkozáskor otthon érezte magát. „Húsz perc múlva kitöltötték az első pohár pálinkát, aztán zöldbablevest kaptam, utána pedig megint pálinkát. Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Olyan érzésem volt Széken, mintha újra megszülettem volna” – idézi fel az első találkozás élményét.
Hollandiából a Mezőségre
1990 óta nem volt olyan év, hogy Michel van Langeveld ne vett volna részt egy erdélyi vagy magyarországi táncháztalálkozón. A néptánc, a magyar népi kultúra iránti érdeklődéstől hajtva az évek során Erdély sok szegletébe eljutott, járt többek között Sófalván, Jobbágytelkén, Gyimesközéplokon és Kalotaszentkirályon. 2004-ben még szorosabbra fonódott a kapcsolata Székkel, ugyanis megvásárolta azt a lebontásra ítélt házat, melyben évtizedeken át Paprikás Kati csipkeszegi táncháza működött.
Amikor eldöntötte, hogy megveszi az ingatlant, azt is tudta, hogy ismét táncházat szeretne működtetni benne. „Hozzá akarok járulni a magyar hagyományok megőrzéséhez. Ez különösen fontos Széken, mert itt van a magyar táncházmozgalom forrása, ez a falu ihlette meg annak magyarországi elindítóit” – mondja lelkesen.
Az egykori táncházat igényesen felújították, hagyományos széki stílusban rendezték be, tájházként üzemel. Az udvar végében egy rossz állapotban levő, értéktelen épület volt, melynek helyére vendégházat s egy csűrt építettek, nyaranta ez utóbbiban szokták ropni a táncot. Michel van Langeveld tavaly márciusban telepedett meg véglegesen Széken. Azt követően, hogy édesanyja meghalt, immár semmi sem kötötte Hollandiához: a gyámhatóságnál, ahol hivatalnokként dolgozott, felmondott, a házát pedig eladta. Most azt csinálja, amit igazán szeret: táncol, és lehetőséget teremt erre mások számára, táncot tanít, turistákat fogad, és megpróbál tenni a magyar a népi kultúra megőrzéséért. Időközben megtalálta élete párját is, akivel a kolozsvári Farkas utcai református templomban fogadtak örök hűséget egymásnak.
A székivé lett holland az általa létrehozott Csipkeszeg Alapítványon keresztül rendszeresen szervez táncházat, valamint népzene-, néptánc- és hangszeroktató programokat Pali Marci helyi prímás és bandája segítségével. Az alapítvány augusztusban állandó tárlatot nyit Széken Korniss Péter fotográfiáiból, a távlati tervek között pedig egy, a közelmúltban lebontott, táncházként szolgált épület újjáépítése szerepel, az abból megvásárolt faanyag felhasználásával.
Fejlesztené a széki turizmust
Michel van Langeveld számára a hagyományok, a hagyományos népi életmód élő volta a legnagyobb vonzerő a Kolozs megyei faluban. „Hollandiában már semmi hagyományos nincs. Itt még az emberek maguk művelik a földet, tehenet tartanak, sok az élő hagyomány. A székiek számára ez a normális élet, számukra nem egyértelmű, hogy milyen értékes ez a falu. Szeretném ösztönözni őket, hogy fejlesszék a turizmust, mert jóval többen is meg tudnának élni belőle” – vázolja elképzeléseit riportalanyunk, aki azért nem mindenért rajong választott hazájában.
Elmondása szerint ki nem állhatja, hogy például az egészségügyi szolgáltatásokért baksist kell adni, s irritálja a bürokrácia is. Sajnálatosnak találja, hogy a csipkeszegi táncházba javarészt fiatalok járnak, házasember csak elvétve vetődik be. A csipkeszegi Langeveld-vendégházban megszálló turisták többsége külföldi, javarészt Magyarországról és Hollandiából érkeznek. Megkóstolhatják a széki pálinkát, a háziasszony gulyását és pánkóját, széki fiatalok által tartott bemutatón ismerkedhetnek meg a magyar táncokkal, s ha kedvük van Michel-Mihály útmutatása mellett tanulhatják meg a széki legényes vagy a kalotaszegi szapora lépéseit.
(Csizmát kávéért
Tavaly Michel Van Langeveld a fejébe vette, hogy beszerez a tájház számára, kiállítási tárgyként, néhány tradicionális, széki stílusú csizmát. Egyik falubelijének megemlítette, hogy egy csomag kávét ad egy pár már nem használt csizmáért, s másnap nyélbe is ütötték az üzletet. Egy napra rá első „ügyfelének” két szomszédja kereste fel egy-egy pár csizmával, újabb 24 óra elteltével pedig négyen hozták el neki nem használt csizmáikat. Jelenleg 320 darabot számlál a maga nemében egyedülálló gyűjtemény, mely továbbra is gyarapszik, ha nem is a kezdeti idők ritmusában.)
Pengő Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Négy párt képviselői az Arad Városi Tanácsban
Aradnak marad a magyar alpolgármestere
Szombaton délelőtt a Kultúrpalota nem volt éppen annyira tele, mint az Arad Városi Tanács megalakulására első alkalommal összehívott (sikertelen) ülésen, de az biztos, hogy ennyi ember nehezen fért volna be a városháza még renoválás alatt álló dísztermébe, ahol a tanács szokásos összejöveteleit tartja. Amikor Eugenia Iovănaş bíró, az Aradi 1-es számú választókerület elnöke átadta a tanácsosoknak a június 10-i választásokon megszerzett mandátumról szóló iratot, azt ezúttal a Szociál-Liberális Unió képviselői is átvették, élen Lia Ardelean asszonnyal, volt polgármesterjelölttel, és a névsorolvasásnál senki sem hiányzott a 23 tagú testületből. Az utóbbi idők szokása szerint a tanács beiktatásánál jelen voltak az egyházak képviselői, sorra mondtak hosszabb-rövidebb beszédet és áldást az ortodox, a pünkösdista, a római katolikus, a zsidó hitközség, a baptista, a görög katolikus és hetednapos adventista felekezetek képviselői. Ft. Király Árpád r. kat. esperes erkölcsösséget, szeretetet, sikert és áldást kívánt a testületnek, hogy négy év múlva még fejlettebb legyen a város. A legtömörebben a zsidó hitközség képviselője fogalmazott: „adjanak okot arra, hogy négy év múlva újraválasszák önöket”.
A református és evangélikus egyház áldására, bár képviselői jelen voltak, nem került sor, amiért utólag elnézést is kértek papjaitól.
Az alakuló ülés első részét szokás szerint a legidősebb tanácsos – Aradon Cziszter Kálmán – a két legfiatalabb társaságában vezette.
Az egyhangú szavazattal megválasztott mandátumigazoló bizottság minden tanácsos dossziéját rendben lévőnek találta. (Az egyetlen különlegesebb epizód: a PP-DD – Diaconescu Néppárt – listáján szereplő második személy, mondta a párt képviselője, már nem tagja a pártnak, a harmadik helyen lévő lemondott mandátumáról, így a párt második tanácsosi helyére a lista negyedik helyezettjét iktatták be.) Ezután mindenki letette az esküt (Lilioara Stepănescu tanácsi titkár külön felhívta a figyelmet: az esküszöm-öt a Bibliára vagy az Alkotmányra, vagy mindkettőre tettkézzel kell elmondani (az Alkotmányra kötelezően), és csak az mondja el a vallásos formulát, aki akarja. (A két magyar tanácsos, Bognár Levente és Cziszter Kálmán a „Jur” után magyarul mondta az Isten engem úgy segéljen-t.)
Az 1989 utáni 6. városi tanács első ülését Ovidiu Moşneag megválasztott üléselnök vezette és első mozzanata Gheorghe Falcă polgármester ünnepélyes eskütétele volt. Beszédében a város régi-új első embere köszönetet mondott azokak, akik újraválasztották, a régi tanácsnak, amely támogatta munkájában és a pár nappal előbbi momemtumra, az első, kudarcba fulladt tanácsülésre célozva azt mondta: nincs szükségünk negatív Romániára, Aradra, tanácsra; pozitív hozzáállás kell a most kezdődő munkához. „Szeressétek Aradot, mert áldott város, építsünk együtt egy virágzó várost”.
A két alpolgármesteri funkcióra összesen négy javaslat érkezett, a titkos szavazáson Cătălin Ţiţirigă (Diaconescu féle Néppárt) és Bognár Levente (RMDSZ) 14–8 arányban győzte le az ellenjelölteket, Eugen Vasile Rust és Florin Galişt. Ez utóbbi, a tanács USL-s csoportjának vezére az ülés végi rövid beszédében kijelentette: nem akarnak „anti’ csoport lenni, a tanácsban a választási kampányban tett ígéreteik megvalósítását célzó javaslatokat támogatják, és összetartó, egyensúlyt szolgáló erőként kívánnak dolgozni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Hosu Andrea
A ÉS B KATEGÓRIÁS MAGYAROK
Nemzetpolitika Nyirő árnyékában: kegyeleti ügy vagy egyszerű ámokfutás?
Romániától Szlovákiáig és Ukrajnától Horvátországig a Fidesz azzal kísérletezik, hogy a nemzeti ököljogot alkalmazva, a helyi magyar közösségek akaratát teljesen figyelmen kívül hagyva, önkényesen ismer el és támogat kisebbségi szervezeteket.
Nem hiszem, hogy van erdélyi magyar, aki valamilyen formában ne került volna kapcsolatba a sajnos lassan már jellemezhetetlen méreteket és jelleget öltő Nyirő-üggyel. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy már régen a múlt homályába merül a romániai helyhatósági választás, és mi még mindig ezzel leszünk elfoglalva.
Merthogy akarjuk, vagy nem, szembejön.
Legutóbbi update: a Hargita megyei Törvényszék elfogadta a prefektus keresetét, és szerdán kihirdetett ítéletében formai okok miatt megsemmisítette a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal által kibocsátott Nyirő József nevére szóló temetkezési engedélyt.
És miközben folyik ez a látszólag neverending story, azt gondolom, hogy tulajdonképpen minden egyéb helyett, annak a komoly és messzire mutató jelenségnek a mikéntjét és hogyanját kellene diagnosztizálni, amelynek Nyirő parányi, elhanyagolható vetülete. Illetve helyesbítek: diagnosztizálni (már) nem kell, viszont a megfelelő iróniával és cinizmussal vegyes realizmussal érdemes volna pár szót szólni róla:
tényleg ilyen módon képzeli el Magyarország a nemzetegyesítést?
Annál is inkább, hogy zárójel: egyáltalán nem mellékesen az ügy kapcsán visszaadtak magas rangú magyar állami kitüntetéseket, lemondtak külföldi utakat, elítéltek, megbotránkoztak, nem kívánatosnak nyilvánítottak. Újra megtudtuk, hogy milyen is amikor a mindenkori román kormány valamit gondol a nagyon magyar ügyekről, számba vettük Magyarország nemzetpolitikusait, akik megfordultak kis hazánkban nagy érdekek mellett letéve voksukat, és
itt maradtunk mindent értő, de leginkább semmit nem értő fejjel: és akkor most mi van?
Hát, az van elsősorban, hogy katarzis közeli állapotba juttatott Németh Zsoltnak, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkárának nemrégiben tett kijelentése: a Fidesz berkein belül mindenki egyetért abban, hogy az egység megteremtését kell szolgálniuk Erdélyben. Kedves erdélyiek, nem erdélyiek, magyarok! Immár megnyugodhatunk, nincsenek törésvonalak az anyaország hatalmi páholyában, minden a legnagyobb rendben van. Nyirő József újratemetésével kapcsolatban pedig legyen nagyon világos: a kormány, úgy értem a magyar kormány, ezt a kérdést kegyeleti ügyként kezeli, hiába próbálja meg kampánytémaként tálalni a román politika.
Én, aki nem vagyok a hivatkozott román politika része, úgy vélem: szórakozik velünk az anyaországi politikai elit – nemzeti érzésekben egymást túllicitáló – színe-java. Dacára annak, hogy életemben soha nem értettem ennyire egyet Németh Zsolttal: igen, az egység megteremtése minden korábbinál fontosabb volna.
Ha jobban belegondolok, ezt a nagyszerű felismerést magyarázza, hogy az elmúlt időszakban kitartóan, kizárólag az erdmagyar közösség érdekeit szem előtt tartva jöttek, láttak, viszonyultak, kampányoltak. Az egyenlő közelség(távolság?)tartás jegyében, derék igaz magyarokként temettek (volna), nyilatkoztak, minden rommagyar pártot – és a mögöttük álló jó magyar embereket – egyforma szeretettel dédelgettek. Kinyilvánították a magyar kormány semlegességét, buzdítottak a választási részvételre, óvtak a sárdobáló és lejárató kampánytól, és baráti együttműködésükről biztosították a majdani győztest, bárki is legyen az. Sőt, a választási eredmények véglegesítésének másnapján hivatalosan állást foglaltak, gratuláltak, és levonták az elengedhetetlenül aktuális következtetéseket. De mert mindez csak az én naiv agyam szüleménye, tulajdonképpen teljesen más a helyzet. Politikai csatározásokon, preferenciákon, szívügyeken, diplomáciai groteszken túl, úgy érzem, hogy akaratunk ellenére egy abszurd drámát nézetnek velünk, amelynek kötelezően választható opcionális értelemben szereplői is vagyunk. A felelős nemzetpolitizálás alanyainak, de leginkább tárgyainak nemes szerepében. Mert ha jól értettem, választási tőkévé akarnak konvertálni minket.
Ha ez így van, akkor végképp nem értem, hogy a drága jó magyar kormánynak miért kell kivont karddal újra meg újra nekirontani a határon túli magyaroknak, majd a nyilvánvaló kudarctól kicsit sem megszégyenülve hazamenni, és következmények nélkül, minthamisemtörténtvolna alapon tenni tovább a dolgát?
A Nyirő-féle kegyeletinek alig, de ámokfutásnak sokkal inkább nevezhető, mesterségesen kreált ügyek egyetlen nemzetpolitikai tanulsága az, hogy miközben a határokon átívelő nemzetegyesítés nemes elvét hirdetik folyamatosan,
Budapesten tulajdonképpen A és B kategóriás magyarokban gondolkodnak.
Romániától Szlovákiáig és Ukrajnától Horvátországig a Fidesz azzal kísérletezik, hogy a nemzeti ököljogot alkalmazva, a helyi magyar közösségek akaratát teljesen figyelmen kívül hagyva, önkényesen ismer el és támogat kisebbségi szervezeteket.
Jut eszembe: én úgy tudom, hogy Nyirő József, a XX. század sok más áldozatával ellentétben, nem volt megfosztva a minden embert megillető végtisztességtől Spanyolországban sem. Ugye, mennyivel jobb lenne, ha az olajfák árnyékában pihenne még most is, és az Uz Bence – sokak számára megkerülhetetlen, szimbolikus jelentőséggel bíró mű – írójaként emlékezhetnénk rá? Ehelyett az egységes nemzetben gondolkodás szellemében megbolygatták örök álmát és politikai hisztériát kreáltak belőle. És ami a legszomorúbb, hogy bárki is lett volna valójában, bármit is írt, gondolt és cselekedett volna, Nyirőnek már soha nem lehet esélye arra, hogy a csendes, diszkrét, és minden embert megillető tiszteletadás mellett temessék el szülőföldjén.
Ha engem kérdez valaki, szerintem nincs szükségünk az anyaországi hatalom utasításaira és kegyeletinek titulált, de lényegében kamikaze akciókká degradált újratemetéseire ahhoz,
hogy magyarnak érezzük magunkat Erdélyben.
Főleg, mert mindaz, amit éjt nappallá téve hangoztatnak, amiről biztosítanak, ami mellett kommunikációs dimenzióban elköteleződnek Budapesten, az köszönő viszonyban nincs mindennapi tapasztalatainkkal. Ez a kétarcúság megmagyarázhatatlan (történelmi perspektívából akár megbocsáthatatlanná is válhat) azok vonatkozásában, akik tulajdonképpen eszközként akarnak felhasználni arra, hogy a Fidesz még egy jó ideig hatalmon legyen Magyarországon.
Úgy döntöttem, hogy én ehhez nem szeretném se a nevemet, se a majdani esetleges szavazatomat adni. Nem tudom Nyirő miként vélekedne ma erről, de tény, hogy az ő árnyékából nemzetpolitizálni legalábbis szomorú. De most komolyan... tényleg ilyen módon képzeli el Magyarország a nemzetegyesítést?
Transindex.ro

Ki ütött először vissza?
Mi okozta a negatív fordulatot a román–magyar államközi kapcsolatokban? Mi az esélye és a feltétele annak, hogy Budapest és Bukarest viszonya normalizálódjék? A kérdésekre Cseke Péter Tamás két kolozsvári társadalomkutató, MAGYARI NÁNDOR LÁSZLÓ és VASILE DâNCU segítségével kereste a választ az Erdélyi Riport 2012/23. számában.
A magyar–román kapcsolatok a 20. században egyszer sem voltak olyan jók, mint az elmúlt két évben, és a „baljós jelek ellenére” remélhetőleg a továbbiakban sem szenvednek komolyabb sérelmet. Az értékelés Martonyi János magyar külügyminiszteré, és a romániai választási kampány vége előtt néhány nappal hangzott el, amikor a bukaresti sajtó még Kövér László magyar házelnök újabb erdélyi látogatásától volt hangos. A Martonyi által emlegetett „baljós jelekből” bőven akadt az elmúlt hetekben: a politikusi nyilatkozatok szintjén a bukaresti kormányváltás után és különösen a választási kampány előrehaladtával naponta egy-egy fokkal hidegült a viszony a két ország között.
MOGYE, Nyirő, Kövér Elsőként a magyar miniszterelnök éreztette a negatív fordulatot az államközi kapcsolatokban, néhány nappal a szociál–liberális Ponta-kabinet beiktatása után. Orbán Viktor május elején egy rádióinterjúban úgy fogalmazott: „Új helyzet van Magyarország keleti határainál magyarügyben, és egész Európának figyelnie kell, nehogy itt, a közép-európai térségben hirtelen nemzeti ellenségeskedések irányába forduljon az élet”. A politikus arra reagált, hogy az új román kormány első intézkedéseivel megakadályozta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karának a létrehozását, majd az új román hatalom nyilvánvalóvá tette, hogy a parlamentben 2005 óta elakadt kisebbségi törvényt a kulturális autonómia fejezete nélkül kívánja elfogadtatni. Két héttel később, a romániai választási kampány kellős közepén Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetési kísérlete már nyílt román–magyar diplomáciai konfliktushoz vezetett. A bukaresti külügyminisztérium bekérette a magyar nagykövetet, mert az író hamvai Romániába hozatalának egyik szervezője a Magyar Országgyűlés Hivatala volt. A román kormány és személyesen a miniszterelnök nyilvánvalóvá tette: ellenzik és elítélik az általuk románellenesnek, antiszemitának és fasisztaszimpatizánsnak tartott Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésére irányuló kísérletet. A hatóságok el is követtek mindent, hogy a szertartást megakadályozzák: a prefektus megtámadta a közigazgatási bíróságon az újratemetéshez szükséges városházi okmányt, a székelyudvarhelyi eseményre érkező magyarországi autókat pedig – a hamvakat keresve – a rendőrök átkutatták. Ekkor hallatta hangját először Kövér László magyar házelnök, az újratemetés védnöke, aki a történtek után azt mondta: „derült égből villámcsapásként jött az új román kormánynak ez a meglehetősen barátságtalan, civilizálatlan, barbár viselkedése”, miszerint egy halottól akarják megtagadni azt a jogot, hogy saját szülőföldjében nyugodhasson. Victor Ponta román miniszterelnök válaszul arra szólította fel Orbán Viktort, határolódjon el a magyar házelnök Romániával kapcsolatos kijelentéseitől, s kérjen bocsánatot Magyarország nevében Bukaresttől. A bocsánatkérés elmaradt, a magyar kormányfő sajtófőnöke révén közölte: Budapest kegyeleti kérdésnek tekinti Nyirő újratemetését. Orbán Viktornak egyébként alkalma lett volna személyesen is beszélni a történtekről Victor Pontával, ugyanis éppen abban az időszakban Bukarestben tartózkodott egy konferencián. Azonban csak Traian Băsescu államfővel tárgyalt a román fővárosban, Ponta kormányfővel csupán egy kézfogás erejéig került kontaktusba. A Nyirő-ügyben tett nyilatkozatai után Bukarest már nyíltan ellenezte, hogy Kövér László a választási kampány finisében újra Erdélybe látogasson, ezúttal a Magyar Polgári Pártnak kampányolni. A román parlament két házának elnökei levélben kérték, álljon el szándékától, s miután a magyarországi politikus mégis megérkezett a marosvásárhelyi repülőtérre, Victor Ponta közölte: akár nemkívánatos személlyé is nyilváníthatják, ha nem tartja be a törvényeket. Utóbb a román kormányfő kijelentette, Kövér László „nem barátja” Romániának, nem lett volna mit keresnie egy uniós tagállamban választási kampány idején, és látogatásával megsértette a tisztelet és a jószomszédi viszony normáit. A magyar házelnökről mindez lepergett. Erdélyi kampánykörútja végén kijelentette: a román politikusok bíráló nyilatkozatai ellenére reméli, hogy a kampány elmúltával a magyar–román kapcsolatok visszatérnek a bukaresti kormányváltást megelőző mederbe.
Dâncu: ez csak tűzijáték Vasile Dâncu kolozsvári szociológus, az IRES közvélemény-kutató cég vezetője szerint a magyar–román kapcsolatokat nem a bukaresti, hanem a budapesti kormányváltást megelőző mederbe kellene visszaterelni, mert úgy véli, a román–magyar viszony elhidegülése Orbán Viktor hatalomra kerüléséhez köthető. „Emlékezetes, hogy annak idején a Fidesz-kormány első lépéseit megütközéssel fogadták Brüsszelben. Szinte általánossá vált az a vélemény, hogy Orbánék vezetésével Magyarország kisodródik Európából, s e percepció hatására Bukarestből is más szemmel kezdték nézni Budapestet” – magyarázta az Erdélyi Riportnak. Ennek ellenére Dâncu úgy látja, hogy a két ország kapcsolatai az Orbán-kormány első két évében, 2010-ben és 2011-ben sem voltak rosszak, a negatív fordulat az idei romániai helyhatósági választási kampány kezdetével esett egybe. „Ekkor hangzottak el az első, Bukarestet bíráló megjegyzések Budapesten. Következett a magyar házelnök erdélyi látogatása a kampány kellős közepén, és ez már jelentősen terhelte a két ország viszonyát” – jelentette ki. Felvetésünkre a szociológus elismerte: a bukaresti kormányváltásnak is volt szerepe a román–magyar államközi kapcsolatok elhidegülésében. „Nem tekinthetünk el attól, hogy Romániában baloldali kormány került hatalomra. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az új bukaresti vezetők alkatilag másként viszonyultak a jobboldali budapesti kormányhoz” – vélekedett. Dâncu nem hinné, hogy Budapest és Bukarest viszonya egyhamar normalizálódni fog. „Ne feledjük, Romániában alig ért véget a kampány, máris újabb választások következnek. Nem hiszem, hogy ebben az évben a feszültségek csökkennének, ám azt sem gondolom, hogy a két ország viszonya teljesen elmérgesedne” – fogalmazott. Összegzésképpen leszögezte: a román–magyar viszony nem alapjaiban romlott meg. „Amit ezekben a hetekben, hónapokban látunk és látni fogunk, az csak tűzijáték. Zajos és látványos, de nincs végzetes hatása a két ország viszonyára” – jelentette ki.
Magyari: manipulációk, provokációk Vasile Dâncuhoz hasonlóan Magyari Nándor László szociológus is úgy véli, hogy a két ország kapcsolatában a magyar kormányváltás hozott fordulatot. „Azóta nincsenek közös kormányülések. Ezzel Orbán elsősorban az akkor kormányon levő RMDSZ-nek küldött erős üzenetet arról, hogy nem ők a favoritok, más Erdély-politika következik, mint addig volt, a Fidesz új erdélyi magyar partnereket keres és hoz létre, akikkel együttműködjön” – mondta az Erdélyi Riportnak.
A szociológus emlékeztetett: a román–magyar viszonyt a közös nemzetközi intézményrendszerhez (NATO, EU) tartozás határozza meg, nem a kampányban tapasztalható provokációk. „Olyan provokációk, amelyeket a magyar kormány, mellesleg egy nem kormánytag pártvezér, kihívóan arrogáns viselkedésének eltűrésével támogat” – jegyezte meg. A román kormány szerinte belpolitikai meggondolásokból, de a pozitív külföldi megítélés reményében is civilizáltabban kezeli a kérdést.
Magyari „műbalhénak” tartja a két ország vezetői közötti üzenetváltásokat a romániai választási kampány ideje alatt. Szerinte a magyar kormányzat, illetve a román külpolitikai vezetés és a román államfő eltérő belpolitikai érdekei „szennyezik” az államközi viszonyt. „Közrejátszik ebben a magyar kormánypártoknak az erdélyi magyarság megosztását célzó, az egyik versengő felet preferáló magatartása, cinikus és alig leplezett kampányolása az MPP-EMNP oldalán, egyszóval a magyarországi pártok megváltozott Erdély-politikája” – tette hozzá. A szociológus Orbán Viktor és Traian Băsescu „voluntarista, kiszámíthatatlan politikai magatartásával”, kettős nyelvezetével magyarázza a vitákat. Szerinte sem Orbán, sem Băsescu nem képes államférfiként viselkedni, és a kormányközi kapcsolatokat a személyes viszonyaiknak rendelik alá. „Az egyik fél elnézi, sőt támogatja is, hogy az erdélyi magyar társadalmat és politikai mezőnyt szétdúlja a másik. Közben Orbán segédkezet nyújt Băsescunak a Ponta elleni belháborújában” – magyarázta. Ezért Magyari szerint a román–magyar viszony nem alapjaiban mérgezett, csak a manipuláció és provokáció teszi feszülté. „Megjavítható” – szögezte le.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Erdélyi szakértő: a magyarországi pártbejegyzés egyelőre csak retorikai fordulat az RMDSZ-ben
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) retorikájában bekövetkezett fordulatként értelmezte a határon túliak pártjának magyarországi bejegyzésére vonatkozó megnyilatkozásokat Székely István Gergő kolozsvári politológus, a romániai Országos Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Székely István Gergő az MTI-nek elmondta, hogy mindenképpen a kontextus figyelembe vételével kell értelmezni a határon túli párt magyarországi bejegyzésére vonatkozó felvetéseket. A politológus fontosnak tartotta, hogy a felvetés az RMDSZ kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) választási eredményeket értékelő ülésén hangzott el. Megjegyezte, a romániai júniusi helyhatósági választásokon az RMDSZ-nek a jó eredményei ellenére néhány fontos veszteséget is el kellett könyvelnie: elvesztette a Maros megyei és a Szatmár megyei önkormányzat elnöki tisztségét, valamint a szatmárnémeti polgármesteri és a nagyváradi alpolgármesteri tisztségét.
Székely István-Gergő szerint az RMDSZ-en belül van egy olyan vélekedés, hogy a Fidesz háttértámogatásával elindult két kis párt, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) hozzájárult eme veszteségekhez. Szerinte az a nézet is elterjedt az RMDSZ-en belül, hogy a nagyobb arányú román részvétel részben a Nyirő-ügy által felfokozott nacionalista hangulatnak tulajdonítható.
Székely István Gergő megemlítette, mindenképpen retorikai fordulatot jelent, hogy az RMDSZ - amely korábban védekező hangnemben viszonyult az ellenzékének juttatott Fidesz-támogatáshoz - most egy offenzív retorikát vett elő. "Úgy érzékelem, hogy ez egy élesebb jelzés a Fidesz irányába, és nem egy szándéknyilatkozat. Azt üzeni: ha ti is bejöttetek a mi térfelünkre, mi is bemehetünk a tietekre!" - értelmezte az üzenetet a szakértő.
A politológus megjegyezte, míg Romániában rendkívül nehezen teljesíthető feltételekhez kötik a pártbejegyzést, Magyarországon ez nem ütközne akadályba. A határon túli párt választási részvételének azonban csak akkor lenne értelme, ha a párt országos listát állítana. Ennek a feltételei pedig nehezen lennének teljesíthetők. A Fidesz magyarországi versenytársainak a segítsége pedig nem lenne kívánatos az RMDSZ számára. "Az RMDSZ-nek nem érdeke, hogy rátolják a magyarországi baloldalra" - állapította meg az elemző, megjegyezvén, hogy az RMDSZ jobbközép politikai szervezetként határozza meg magát, tagja az Európai Néppártnak.
A politológus azt is megjegyezte, hogy az esetleges párt reprezentativitásához fontos lenne a felvidéki, délvidéki és kárpátaljai partner is. Megjegyezte, az RMDSZ jó kapcsolatot ápol a Vajdasági Magyarok Szövetségével (VMSZ), de mindeddig elutasította a párbeszédet a felvidéki Híd-Most párttal. Mindez nehézzé tenné egy olyan határon túli magyar párt bejegyzését, amelyet valamennyi leszakított területről támogatnának.
Egy határon túli párt magyarországi bejegyzését az RMDSZ kisparlamentjének tekintett SZKT vasárnapi ülésén több képviselő is felvetette. A felvetést helyeselte Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke, de hozzátette, az RMDSZ-nek most az ősszel tartandó romániai parlamenti választásokkal kell foglalkoznia.
Gazda Árpád
MTI

Szórványkonferencia az Erdélyország az én hazám világtalálkozón
2012. június 30. és július 1. között ismét megrendezésre került – immáron hatodik alkalommal – az „Erdélyország az én hazám” világtalálkozó, az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek nagy találkozója. A színes programokban bővelkedő nagyszabású rendezvénynek az idei évben a Verőce melletti Lósi-völgy adott otthont, a megejtően szép Kárpát-Haza Temploma lábánál. A rendezvényen vasárnap szórványkonferenciát tartottak, ahol az alábbi összeállítás készült.
Vetési László, a kolozsvári székhelyű Diaszpóra Alapítvány elnöke: „Az olyan városok esetében is, mint Kolozsvár, amelyik egyrészt főváros, másrészt hatalmas értelmiségi központ, rétegeiben szoktuk elemezni és kezelni. Az a réteg, amelyik magyar intézmény-háttérrel, magyar kultúrkörben mozog, vagy iskolaigazgatók, iskolák, magyar intézmények vonzáskörzetéhez tartozik, ez a réteg városon belül természetesen ne lehet szórvány, viszont azok, akik úgynevezett Monostor-negyediek, őket természetes módon muszáj úgy kezelni, mert leszakadnak az identitástömbökről, nyelvi közösségekről. Ennek a szórványnak a megszólítására vannak mostmár hatékony módszerek. Például a Kolozsvári Napok, amely tömegeket mozgat meg."
A Mezőség 100 évvel ezelőtt is szórványvidék volt, ami azt jelenti, hogy helyi magyarok hozzászoktak ahhoz, hogy körülöttük románok élnek.
Balázs Bécsi Gyöngyi, a Kallós Zoltán oktatási és kulturális alapítvány elnöke: „A gyerekeket magyar iskolába íratják, ami nagyon pozitív dolog. Hozzátartozik a falu rendjéhez, hogy, ha valaki más, mint a többi, vagy mást akar, mint a többi, akkor azt megszólják. (...) Annyira megnyertük az emberek bizalmát, és nem csak a magyarokét, hanem a románokét is, nem kell nekem bizonyítani, hogy mi az, amit ajánlok a gyermekeknek, amikor hozzám jön, hogyha a válaszúti szórványkollégiumban kezdi meg az iskolát. Másként viszonyul a világhoz, mert talpraesettebb."
Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke: „Kevesen vagyunk, de az még nem jelenti azt, hogy ne tevékenykedjünk. Elsősorban a vegyes házasságok miatt nagy az elrománosodás, a beolvadás veszélye, illetve a kisebb településekről, a falvakról a gazdasági erőt, a fiatal munkaképes lakosságot elszívták a városok. Ezért kellett létrehozni a Bástya Egyesületet."
Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés Autonómiabizottságának az elnöke, a Nemzeti Összetartozás Bizottság alelnöke: „A Székely Nemzeti Tanács, illetőleg a székely autonómia kezdeményezésének az apropóján, de nem csak és kizárólag a székelyföldi autonómiát, hanem egyáltalán a Kárpát-medencében létesíthető autonómiaformákat figyelembe véve Vajdaságtól Kárpátaljáig, Felvidéktől Egészen Erdélyig minden olyan kérdést felkarolunk, ahol akár személyi, kulturális, területi autonómiaformák létrejöhetnek. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy legyen egy közös eredőnk. Egyrészt ugyanazokat a fogalmakat ugyanúgy értelmezünk mindannyian (autonómia, nemzeti önrendelkezés, autonómiaformák Európában). Muszáj ezekről beszélni, hiszen csak és kizárólag ez biztosíthatja azt, hogy ha mi egymást értjük, akkor fel tudunk ugyanazon zászló mögé mindannyian sorakozni. (...) Nagyon jól látható, hogy azokban az európai országokban, ahol vannak autonóm közösségek, ott gazdaság mindinkább és mindig jobban fellendül." Forrás: Kossuth Rádió / bellacafe.hu
2012. június 30 – július 1 között tartották a 6. Erdélyország az én hazám világtalálkozót, a Verőce melletti Lósi - völgyben. Az erdélyi, Erdélyből elszármazott vagy Erdély sorsát szívükön viselő résztvevők - az érmelléki kulturális életet képviselők segítségével - az idén az Érmellékkel ismerkedhettek meg közelebbről.
Az előadások, könyvbemutatók rendjén Vetési László megtartotta a Vallási együttélési érdekességek Erdélyben című vetített képes előadását. A rendezvény másnapján Megmaradás tematikával kerekasztal-beszélgetést folytattak a szórványmagyarságról, melyen erdélyi és anyaországi alapítványok, egyesületek képviselői számoltak be a szórványért végzett munkájukról, erőfeszítéseikről és az eközben támadt gondjaikról. Részt vettek: Balázs-Bécsi Attila (elnök, Téka Alapítvány - Szamosújvár), Balázs-Bécsi Gyöngyi (elnök, Kallós Alapítvány - Válaszút), Kerekes Zoltán és Lapohos Ella (elnök és alelnök, Vicei Bástya Egyesület - Vice), Benkei Ildikó, Szeleczki Erzsébet, Kaszás Mária és Nagy Éva (Vasárnapi Iskola Alapítvány), Vetési László (elnök, Diaszpóra Alapítvány – Kolozsvár). A moderátor szerepét Margittai Gábor publicista töltötte be.
Erdély.ma

(Ön)tudatos olvasásban a megoldás?
Szerkesztőségi asztalunkról tegnaptól hiányzik egy sajtótermék, az Új Magyar Szó: nem lapozgathatjuk, nem mérjük fel és nem mérlegelhetjük tartalmát, minőségét, nem tájékozódhatunk belőle, nincs viszonyításra lehetőség. Egy termékkel kevesebb a hazai sajtó piacán. De valóban csak ennyiről lenne szó? Hogy eltűnt a polcról egy termék? Vagy valami több történt ennél? Legalább két oldalról mérlegelhetjük a helyzetet, mert egyrészt megszűnt egy munkaadó, és hozzá kapcsolódóan mindaz, ami egy munkahely/állás fogalmába kívánkozik. Másrészt azonban megszűnt egy intézmény, és ennél a gondolatnál érdemes elidőzni, továbbpörgetni a tényeket. A valóság az – és erről már jó ideje cikkeznek, tanulmányokat írnak –, hogy általában válságban az írott sajtó, hiszen két „fronton” kell küzdenie: nem csak a mindent és mindenkit sújtó gazdasági válsággal, hanem saját „tükörképével”, a világhálón megjelenő önmagával is fel kell vennie a versenyt. A gazdasági válság, pontosabban az anyagiak, a pénz hiánya minden téren befolyásolja az újságok életét/létét: ettől függ minőségük, mennyiségük, terjesztésük, kinézetük, tartalmuk, és szintén ettől függ többek között olvasottságuk is, hiszen az anyagiakkal küszködő, létfenntartási problémákkal szembesülő sajtóterméket fogyasztók kénytelenek lemondani róla. Alternatívaként ott az olcsóbbnak és könnyebben fenntarthatónak ígérkező internetes megjelenés, amelynek népszerűségéhez és sikeréhez természetesen hozzájárult az olvasási szokások változása, no meg az (egyelőre még) ingyenes hozzájutás ugyanahhoz a tartalomhoz (esetleg többhöz), amelyet az újságok nyomtatott változata kínál. Egyesek szerint ez a két tényező – az anyagiak hiánya és az internet megléte – egy virtuális világba üldözte, üldözi a nyomtatott sajtót, amely tulajdonképpen oda menekül: előre, a jövőbe.
Ez lenne a jövő, ez jelentené a túlélést, illetve valóban erre van szükségünk nekünk, kisebbségben élő magyaroknak és kisebbségi magyar sajtónak? Nem válik-e szegényebbé társadalmunk, közösségünk általában egy hagyományos termék, és mondhatni életmód megszűnésével, eltűnésével?
A kisebbségi sajtó Európa szerte nehéz helyzetben van és védelemre szorul, ez volt a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete (MIDAS) idei, Pozsonyban megtartott évi közgyűlésének is a fő témája. Amíg azonban tőlünk nyugatra és északra, tehát a fejlett demokráciákban azt számolgatják és mérlegelik, hogy az adott állam anyagi támogatása épp hány százalékát teszi ki a kisebbségi újságok évi forgalmának vagy költségeinek, addig itt mifelénk, az egykori keleti tömb országaiban, vagy pontosan Romániában ilyen jellegű számítást nem kell elvégeznie a helyi sajtónak. Sőt, egyes kisebbségi újságoknak még azzal sem kell vesződniük, hogy netán az anyaország támogatását kelljen elszámolniuk, vagy a saját hazai állami intézmények (természetesen fizetett) közérdekű hirdetéseit lefordítsák magyarra és megjelentessék, tájékoztatva adófizető magyar olvasóikat, mivel az állami intézmények kizárólag a többségi, román nyelvű sajtótermékeket részesítik előnyben (és természetesen fizetett hirdetésben). Az állam vagy kormány (illetve intézményei) részéről jövő bárminemű anyagi támogatást a sajtó- és véleményszabadságra nézve veszélyesnek tartották többen is, a MIDAS közgyűlésén résztvevők közül. Tény ellenben az is, hogy az említett nyugati demokráciákban a finanszírozást több tíz, akár száz százalékban mérik, nálunk ellenben az egyre ritkább pályázati támogatások is egy-két százalékát teszik ki az adott sajtótermék évi forgalmának, ami távol áll attól, hogy szakmai szempontokat és elveket befolyásoljon. Az anyagi hozzáállás és hozzájárulás mellett azonban még egy nagyon fontos tényező is elhangzott a kisebbségi újságok – mondhatni létének – szempontjából: ott, tőlünk nyugatabbra és északabbra a kisebbségi lakosság legalább hetven százaléka előfizet a helyi sajtótermékre, illetve akár két-három napilapot is megrendel. Érzik és tudják (érezzük és tudjuk), hogy egymás megmaradásáért felelősek, hiszen az anyanyelvű újság egyszerre megtartja és összetartja közösségét.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Kató Béla: történelmi visszalépés az ítélet a Mikó-ügyben
Történelmi visszalépésnek, precedensértékű gesztusnak nevezte Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese a buzăui bíróság döntését, melynek értelmében három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte alapfokon annak a restitúciós bizottságnak a tagjait, amely a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét visszaszolgáltatta az egyháznak. A Krónikának adott interjújában Kató úgy fogalmazott: az erdélyi magyar közösségnek tiltakoznia kell a döntés ellen.
– Hogyan kommentálja a buzăui bíróság döntését, melynek értelmében három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte alapfokon annak a restitúciós bizottságnak a tagjait, amely a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét visszaszolgáltatta a református egyháznak?
– Mindenképpen történelmi viszszalépés. Kérdésünkre, hogy miért akadt el a restitúciós folyamat, egy éve rendszerint azt a választ kapjuk a visszaszolgáltató bizottságtól, hogy a Mikó-per kimenetelére várnak. Nos, ha ez precedensértékű ítélet – a pereskedés pedig bizonyos céllal folyik –, akkor még tragikusabb a helyzet, mert azt jelenti, hogy mostantól kezdve ebben az országban bármit vissza lehet fordítani, és viszsza lehet térni a kommunizmus vagy még rosszabb idők állapotaihoz is. Elgondolkodtató, hogy elítélhetik a restitúciós bizottságnak a tagjait, úgy, hogy egy papírba sem néznek bele, csak ötven embert megkérdeznek az utcáról, hogy kié volt ez az intézmény, és így perdöntő bizonyítékot nyerhetnek a jogos tulajdonos kilétéről. Ha ezt a három embert ma letöltendő börtönbüntetésre lehet ítélni, az egyházat pedig meg lehet büntetni, azzal az összeggel, amit eddig bérként kapott – nem véve figyelembe, hogy ennél sokkal többet fektetett be az egyház ez idő alatt –, akkor ez egyértelműen koncepciós pernek számít, és ily módon Románia megítélésének sokat fog ártani. Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi idők politikai zűrzavara és az a hatalmi küzdelem, ami ma itt zajlik, időben egybeesik a mi perünkkel. Korábban úgy néztek ki a dolgok, hogy a józan ész fog dönteni, és jogos ítélet születik. Most pedig az utolsó másfél hónapban a per teljesen a visszájára fordult. Ez jelzi azt, hogy itt koncepciós elfogultságról van szó, és olyan döntés született, mellyel ellehetetlenítik az egész magyar közösséget. És amikor a szomszéd földjét elveszik – bár pillanatnyilag engem közvetlenül nem érint –, számíthatok rá, hogy ugyanaz az igazságtalanság engem is utol fog érni. Itt tehát az erdélyi magyar közösség össze kell hogy fogjon a kérdésben és tiltakoznunk kell. A történtek nem arról szólnak, hogy valaki gazdagabb vagy szegényebb lesz, hanem arról, hogy a demokrácia súlyosan sérül, és 22 év után kitehetjük a táblát: eddig tartott, fiatalon elhunyt – mert ha ezt így meg lehet tenni, akkor jó lesz fokozottabban odafigyelni arra, ami következik.
– Önök más ítéletre számítottak. Volt egy jóindulatát kinyilvánító bíró korábban, aki szülési szabadságra ment, a változás az új bíró alatt következett be pár hete, ezzel 180 fokos fordulatot vett a tárgyalás „hangulata” is.
– Valóban, a vádlottak korábban zárolt vagyonát felszabadította az első bíró – ezzel is jelezvén, nem arról van szó, hogy ők valamilyen kárt okoztak volna az államnak. A tanúkihallgatások folyamán a feltett kérdésekből is lehetett érezni, másként vélekednek. Korábban például a bíró elfogadta, hogy ebben az ügyben egyszer már a brassói táblabíróságon mondtak ki véglegesen egy ítéletet, melyben az egyházat örökösnek ismerték el. És ez most az új ítélettel teljességgel érvényét veszíti. Ilyen formában, ha ennyire eltéríthető valami, akkor mindent vissza lehet venni. Az egyházak minden intézményüket – ez a protestáns egyházszervezeti felépítésből következik – önálló jogi személyként kezelik, úgy is alakultak meg. Emiatt nem állhat egyetlen telekkönyvben sem az, hogy az erdélyi református egyház a tulajdonos, hanem mindegyik intézményt a maga saját nevén nevezik meg, miként esetünkben az Ev. ref. Székely Mikó Kollégiumról van szó. Ha tehát ebből indulnak ki, akkor tényleg nem volt semmije senkinek.
– Pillanatnyilag hogyan áll egészében a visszaszolgáltatás?
– Adatokat mondhatok: 860 kérést nyújtott be az erdélyi református egyház, ebből 2009-ig úgy 300-at vettek elő, ezekben született valamilyen elutasító vagy jóváhagyó ítélet, de ennek mindössze egyharmada került igazán vissza.
– Hasonló gondokkal küszködik a Királyhágón túli püspökség és a katolikus egyház is.
– Igen. Természetesen most fellebbezés következik. Az indoklás még nem jelent meg. Az is nagyon érdekes, ahogyan megbüntették a bizottság tagjait: míg Markó Attila államtitkár és Marosán Tamás, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadója letöltendő szabadságvesztést kapott, Silviu Clim, az igazságügyi minisztérium volt tanácsadója felfüggesztettet. Elgondolkodtató továbbá, hogy míg Sepsiszentgyörgyön az ortodox egyház a nemzeti bank volt épületét ajándékba megkapja, addig a református egyház azt sem kaphatja vissza, ami az övé, mi több, meg is bírságolják 1,1 millió lejjel. Majd erre fogunk gyűjteni Erdély-szerte, hogy ezt az összeget ki tudjuk fizetni a román államnak.
Kelemen Hunor egyházi támogatást kér
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hétfőn levélben tájékoztatta a történelmi magyar egyházak püspökeit a Mikó-per ügyében, a Szövetségi Képviselők Tanácsa által elfogadott állásfoglalásról. Kelemen tájékoztatásából kiderül, hogy az RMDSZ egy olyan állásfoglalást fogadott el egyhangúlag, amelyben határozottan elítéli a Mikó-perben született alapfokú ítéletet. „Ezt a jogállamiság teljes mértékű lábbal tiprásának tartjuk, és úgy véljük, az erdélyi magyar közösséget ért egyik legaljasabb támadásról van szó” – fogalmazott a szövetségi elnök, majd hozzátette: az RMDSZ mindent megtesz annak érdekében, hogy a Mikó-per ügye eljusson a legfontosabb nemzetközi fórumokhoz, ugyanakkor széles körű társadalmi szolidaritás kifejezésére kérik az egyházakat, a civil társadalmat, az egész erdélyi magyar közösséget. (Krónika)
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

BRANDŐRÖK Cseke Péter Tamás: az ÚMSZ nem megszűnt, hanem esélyt kapott az újjászületésre A júliustól nyomtatásban már nem megjelenő országos napilap online-ban folytatja. Az új felelős szerkesztőt az első munkanap végén kérdeztük.
Július elsejétől megszűnt az Új Magyar Szó. Vagy csak átalakult?
– Úgy fogalmaznék – bár van ebben némi kötelező optimizmus is –, hogy az ÚMSZ nem szűnt meg, még csak nem is alakult át, hanem újjászületett. Legalábbis az újjászületésre kapott most egy esélyt. - Ha esélyt kapott, akkor elvárások is társulnak hozzá. Mi a célja az "újjászületett" ÚMSZ-nek?
- Az ÚMSZ, akárhogy is vesszük, egy brand volt az erdélyi magyar sajtóban. Még akkor is, vagy talán éppen azért, mert sokan szitkozódva emlegették a lapot. Az már eredmény, ha zavartak egyeseket az írásaink. Az ÚMSZ onlájnosított változata megpróbálja megőrizni ezt a brandet. Egy fajta folytonosságot képvisel, de más formában. Az újjászületés esélyét az új média lehetőségei adják. - Mi az, ami marad, és mi lesz új? Például mi lesz a névvel? Maszol.ro vagy ÚMSZ lesz? – Már készül az új weboldalunk. Ennek fejlécén "Új Magyar Szó online" szerepel. A korábban említett "brandet" elsősorban a publicistáink kölcsönözték a lapnak, ők mindenképpen megmaradnak. Tulajdonképpen ugyanazok az emberek maradnak a szerkesztők is, akik eddig a nyomtatott ÚMSZ-t készítették. Mindannyiunk számára nagy szakmai kihívást jelent majd ez a munka. - Hogy néz ki az új organigramma? Hány munkatársatok lesz? – Hét "főállású" szerkesztő készíti a lapot Kolozsvárról, tudósítónk van Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában, emellett legalább 10 publicista ír majd továbbra is nálunk. A hét főállású között vagyok én is, illetve a webszerkesztő is.
Ennyi ember fizetése elég sok pénzbe kerül, még akkor is, ha nincs nyomda- és terjesztési költség.
- Mekkora a büdzsé, és milyen forrásaitok vannak-lesznek?
– Nem tudok még számokat mondani, a költségvetésünk nem véglegesítődött. Kezdetben elsősorban pályázati, alapítványi forrásokból működnénk, később tán reménykedhetünk reklámbevételekben is. Mielőtt kérdeznéd: új kiadónk lesz. A neve sem titok, Eurotrans Alapítvány.
- Miért volt szükség a kiadóváltásra?
– A Scripta kiadó igen nehéz anyagi helyzetbe került. (Maradjunk ennyiben.)
- Mennyire volt mostanig prioritásként kezelve az online felület?
– Teljesen háttérbe szorult. A felületet szinte kizárólag a nyomtatott tartalom megjelenítésére használtuk, erre is tervezték. Emiatt nem is felel meg egy korszerű internetes újság követelményeinek. - Mikor újul meg a felület?
– Reményeink szerint hamarosan. Az új oldal gyakorlatilag már elkészült, alakítgatni, csinosítani kell, és reméljük, nem lesznek nagyobb technikai akadályai a beüzemelésnek.
- Meg tud felelni a nyomtatott sajtóhoz szokott csapat az online kihívásainak?
– Kóstolgatjuk ezt a műfajt mindannyian. Ma (hétfőn – szerk. megj.) van az első munkanapunk, még mindig nagyon erősek a nyomtatott sajtós reflexek. A sokszor sematikus, merev írásmódtól nehezen szabadulunk, nem merünk lazábbak lenni, nehogy nyegleség legyen belőle. Remélem, nem szégyen ezt beismerni.
- Hány látogatóról indultok, és mi a cél, mekkorára akarjátok növelni ezt a számot?
– Munkanapokon átlagosan 1000 egyéni látogatónk van. Számokban rögzített célunk nincs, a határ a csillagos ég. De talán kezdeti célkitűzésnek nem rossz, ha néhány hét alatt legalább a nyomtatott lap példányszámával egyenlő számú látogatónk lesz. Meglepődve tapasztaltam, hogy sokan olvasnak bennünket Magyarországról is. Szóval nagy a piac.
- Mennyi volt a nyomtatott lap példányszáma?
– 4-5 ezer. Gondoltam, megúszom a kérdést.
- Ez elég lesz a portál fenntartásához?
– Úgy fogalmaztam: "kezdeti" célkitűzés. Tisztában vagyok azzal, hogy a maszol.ro-nál sokkalta látogatottabb online újságok sem képesek kizárólag reklámból megélni.
- Három szóban: mitől lesz más a maszol.ro, mint eddig volt?
– Pillanat, csak tegyek fel egy hírt. (Közben a kollégák rángatják az ingemet, hogy "Cseke, arról volt szó, ötig dolgozunk, és már öt óra".) Mondom a három szót, és remélem, nem szakad rám az ég: friss, tartalmas, fiatalos. De ezt inkább az új szájttól várom el, a jelenlegivel fiatalosítani nehezen lehet.
Tranisndex

Ez Tabajdi véleménye a román helyzetről
Forrás: MTI
Pártcsoportok közti vitává alakult az Európai Parlamentben a romániai helyzet napirendre tűzésének kérdése. A magyar delegációk közül a néppárti (Fidesz–KDNP) a Magyarországról szóló plenáris vitával párhuzamot vonva kettős mércével vádolta az európai baloldalt, az MSZP erre azzal reagált, hogy a Fidesz haszonszerzésre használja fel a romániai magyarság helyzetét.
A strassburgi plenáris ülésen már a hétfő esti nyitásnál vita alakult ki a fő pártcsoportok között, és ennek nyomán az EP elutasította a néppártnak azt a javaslatát, hogy a helyzetet vegyék napirendre. Több román képviselő aggodalmát fejezte ki az országukban tapasztalt fejlemények miatt az egyperces (napirend előtti) felszólalások során is.
Belpolitikai kérdések
A plenáris ülés témáiról kedden tartott sajtótájékoztatón – kérdésre válaszolva – a szocialista frakció vezetője, Hannes Swoboda kijelentette: nem érzékelt olyan jelzést, hogy uniós normák vagy szabályok sérültek volna Romániában. Belpolitikai kérdésekbe a képviselőcsoport nem kíván beavatkozni – szögezte le.
A kereszténydemokrata–konzervatív erőket tömörítő néppártiak nevében Marian-Jean Marinescu – a román belső vitákat részletesen ismertetve – azt hangoztatta, hogy Romániában a demokrácia szempontjából „nagyon veszélyes a helyzet”. Helytelenítette, hogy a szocialista és a liberális frakció nem szavazta meg a plenáris vitára vonatkozó javaslatot, és jelezte, hogy a témát napirenden kívánják tartani.
Felháborító
Tabajdi Csaba közleményben reagált a magyar néppárti delegáció előző nap ismertetett álláspontjára, amely felháborítónak nevezte, hogy „az MSZP képviselői támogatták a baloldali EP-frakciókat abban, hogy ne kerüljön napirendre a romániai helyzet”.
„Aktívan támogattam, hogy az Európai Parlament nemzeti kisebbségügyi intergroupja június 14-ei ülésén megvitassa az új román kormány magyar közösséget érintő intézkedéseit – áll a magyar szocialista delegáció vezetőjének reagálásában. – Egyetlen fideszes EP-képviselő sem élt a fórumon a felszólalás lehetőségével. A tizennégy tagú magyar néppárti delegációból egyedül Schöpflin György tisztelte meg az erdélyi magyarságot jelenlétével. Ha annyira fontos számukra az erdélyi magyarság sorsa, miért nem használták ki ezt az európai parlamenti fórumot?”
Tabajdi Csaba arra is emlékeztetett, hogy „az intergroup ülése felhívta a román kormányt arra, hogy folytasson állandó, intézményesített párbeszédet a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségével. (…) Eltérően a Fidesz nemzetpolitikájától, mi nem haszonszerzésre használjuk fel azt, hanem érdemi lépésekkel kívánjuk támogatni az erdélyi magyarság legitim politikai képviselőit a magyar közösséget érintő problémák megoldásában.”
Leszögezte: „Amennyiben a jövőben is alapot látok a romániai magyarság problémáinak strasbourgi megvitatására, ahhoz a jövőben is partner leszek. De azt nem a Fidesz diktátuma, politikai haszonszerzése, hanem az RMDSZ kérése alapján fogom megtenni. Ne játssza el a Fidesz, hogy erdélyibb az erdélyieknél!”
Kettős mérce
Hétfői közleményében a magyar néppárti delegáció úgy értékelte: „A baloldali kettős mérce újabb egyértelmű bizonyítéka, hogy miközben Magyarország ellen hónapokon át alaptalan rágalomkampányt folytattak, most még csak beszélni sem hajlandóak a romániai kisebbségek példátlan jogfosztásáról, a szocialista kormányfő plágiumügyéről és számos, a romániai alkotmányos rendszert alapjaiban felforgató aggályos lépésről”. Úgy vélik, az MSZP magatartása „már csak azért is elfogadhatatlan, mert Göncz Kinga és Tabajdi Csaba korábban saját maguk kezdeményezte a Magyarországot elítélő baloldali határozatot”.
A Magyar Nemzet korábban megírta: újabb támadásokat intézett külhoni fórumokon Magyarország ellen Göncz Kinga MSZP-s európai parlamenti képviselő.
LM
MNO

EMI-tábor új helyszínen
Új helyszínen jelentkezik idén az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által immár nyolcadik alkalommal megszervezett nagyszabású nyári fesztivál: a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka Panzió területén várják augusztus 8–12. között a szórakozni vágyó fiatalokat és fiatal lelkületűeket.
Idén augusztusban Borzonton szervezik meg az EMI-tábort
A táborban a szervezők tegnapi közlése szerint – az előző évekhez hasonlóan – idén is tematikus sátrakkal találkozhatnak az érdeklődők. Sok egyéb mellett működni fog az Előadósátor, a Szórványért és népesedés sátor, a Kézművessátor, a Gyerek- és Művészsátor, de lesz Borház és EMI-sátor is, továbbá az idén először jelentkezik az Autonómiasátor, amelyet a Székely Nemzeti Tanács működtet majd. További újdonságnak számít az Olimpiasátor, ahol az érdeklődők nyomon követhetik majd az ötkarikás játékok eseményeit.
A szervezők rámutattak, igyekeznek úgy kialakítani a programkínálatot, hogy egyaránt megtalálhatók legyenek a magyarságismereti előadások, a közéleti témák, valamint lehetőség nyíljon sorskérdéseink megvitatására is.
Külön előadásban foglalkoznak majd a magyar Szent Koronával, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetével, Nyírő József munkásságával, a népszámlálás és a helyhatósági választás eredményeinek kiértékelésével, gazdasági helyzetünkkel és a kommunista múlt feltárásával, de szó lesz az autonómia helyzetéről a régióátszervezés tükrében, valamint a szórványstratégiáról és a csángók helyzetéről is. A meghívottak között szerepel – többek között – Hetesi Zsolt, Vincze Gábor, Takaró Mihály, Csath Magdolna, Balczó Zoltán, Vona Gábor, Berecz András, Rakonczay Gábor és még sokan mások. A 8. EMI-tábor mottója – a Mindszenty-évre való tekintettel – a legendás esztergomi érsektől, Magyarország utolsó hercegprímásától, bíborosától származik: „Higgyünk népünk fölemelkedésében.” Mindszenty József életművével külön előadásban is kívánnak foglalkozni a szervezők.
A tábor zenei kínálatát úgy alakítják, hogy mindenki megtalálhassa a számára kedvezőt. Egy gitárest keretében fellép a borzontiként híressé vált Baricz Gergő, de jelen lesz a Beatrice, az Ismerős Arcok, a Kárpátia, a Folk Error, Kalapács József, Rudán Joe, Varga Miklós és a Knock Out, valamint a Transylmania, a Kormorán, a Szekler, a Road, az Ossian és a Damned is.
A szervezők közlése szerint a megváltozott helyszín és a továbbra is bővülő programkínálat nem vonja maga után a jegyárak drágulását, így a tavalyi évhez hasonlóan, a napijegy 21 lejbe kerül, míg az egész hétre (öt napra) szóló belépő 93 lej. Az ár tartalmazza a sátorhelyet is. Ugyanakkor idén még olcsóbban juthat szálláshoz az, aki nem szeretne sátorozni. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást igényelni, melyeknek ára 20 és 60 lej/fő/éjszaka között mozog. Újdonságnak számít egyébként a családi jegy, amivel kedvezményesen vehetnek részt a rendezvényen a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők.
Krónika (Kolozsvár)

Korunk – 2012. július
Peres ügyek
"1948. december 26-án hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés gyanújával, a totalitárius rezsimek sablonos vádjaival rendőrhatósági őrizetbe vették Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket, Magyarország prímását." Vádbeszédében a népügyész "példás" ítéletet kért, ami a legsúlyosabb büntetést, a halált jelentette. A népbíróság 1949. február 8-án ítéletet hirdetett, és Mindszenty Józsefet hét vádpontban (többek között a köztársaság megdöntésére irányuló, folytatólagosan elkövetett szervezkedés vezetése és hazaárulás, külföldi valutával való üzérkedés) találta bűnösnek és életfogytiglani fegyházbüntetésre, politikai jogaitól való megfosztásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.
A Korunk júliusi száma a Mindszenty-per ismertetése (Balogh Margit) mellett több más, a bíróságok, általában véve az igazságszolgáltatás működésével összefüggő témát érint. Hol tart ma a Batthyaneum ügye? Miért van börtönben Stanculescu tábornok? Mennyire volt sikeres vagy sikertelen a restitúció Romániában? A lapszám további "peres ügyei": centenáriumi portré Kádár Jánosról (Földes György), tanulmány az antikommunizmusról (Tamás Gáspár Miklós), az igazságszolgáltatás és nyilvánosság viszonyáról (Varga Attila), az új román polgári törvénykönyvről (Veress Emőd).
Népújság (Marosvásárhely)

A nagy tisztogatás
Ha egy-két órát tart még a parlament tegnapi ülése, talán még a lépcsőházfelelőseinket is lecseréli a hatalomra kiéhezett Szociál-Liberális Szövetség, olyannyira belemelegedtek a leváltásokba. A cél egyértelmű: Traian Băsescu államfőnek szeretnének útilaput kötni a talpára, ehhez pedig a folyamatban közvetlenül vagy közvetett módon érintett minden intézmény vezetését a maguk embereire bíznák.
Miután a parlament alárendeltségéből a kormány irányítása alá vonták a Hivatalos Közlöny kiadását, és nemes egyszerűséggel feloszlatták azt a bizottságot, amely Victor Ponta plágiumbotrányáról volt hivatott dönteni, az alkotmánybírákat kezdték ócsárolni és fenyegetni olyan útszéli jelzőkkel, hogy azzal már valóban veszélybe sodorták a jogállam egyik legfontosabb intézményének működését. Nem csoda hát, ha a taláros testület a nemzetközi fórumokhoz fordult, a reakciók pedig nem is maradtak el, az amerikai nagykövet, az Európai Bizottság, az Európai Parlament képviselői is aggodalmuknak adtak hangot a romániai fejlemények miatt. Bosszúhadjáratot indítottak, és lecserélték az ombudsmant is, azon pedig már meg sem lepődött senki, hogy a közszolgálati televízió és rádió irányítását is megkaparintotta a hatalom. A hab a tortán a két házelnök lecserélését célzó kezdeményezés volt, a szenátusban röpke fél óra alatt nyélbe is ütötték a dolgot, Crin Antonescu immár az ország második legfontosabb emberévé vált, készen arra, hogy Băsescu tisztségéből való felfüggesztése esetén a leváltásáról szóló népszavazás megszervezéséig átmenetileg ő lássa el az államelnöki teendőket. Teljes tehát az átrendeződés, és a jelek szerint még nincs vége a példátlan offenzívának: a következő napokban áterőszakolnák a többségi választási rendszerről szóló törvényt is, amely ősztől bebetonozná a hatalomba az Antonescu–Ponta párost, és módosítanák a referendumról, valamint az Alkotmánybíróság működéséről szóló jogszabályt is. Államcsínyről, dzsihádról, parlamenti bányászjárásról, a demokrácia elleni támadásról harsog az ellenzék, utcai tüntetésekre invitál Mihai Răzvan Ungureanu volt miniszterelnök. A hangzatos jelzők, kétségtelen, nem teljesen alaptalanok. Csak az a gond, hogy ugyanilyen eszközökhöz folyamodtak a demokrata-liberálisok akkor, amikor nekik állt a zászló. Ugyanígy megvásárolták támogatottságukat, kijátszották a szabályokat, ugyanúgy saját embereiket ültették a székbe. Csak az arcok változnak hát, az intrika, a cselszövés, a mérhetetlen hatalomvágy, az ellenfél megsemmisítésére irányuló törekvés, úgy tűnik, örök a romániai politikai életben.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)