Folytatnák a magyar műemlékek felújítását
A 2012-be elkezdett műemlék-felújítási munkálatok folytatásához próbál pénzt szerezni a júliusi költségvetés-módosításkor a művelődési minisztérium, közölte csütörtökön Sepsiszentgyörgyön Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár.
Emlékeztetett, hogy 2012-ben, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök miniszteri mandátuma alatt száz magyar műemlék felújítását kezdték el, azonban a következő kormány 90 százalékban kiseperte ezeket az országos helyreállítási tervből, azok is, amelyek maradtak, csak elenyésző összegű támogatásban részesültek. Gigel Sorin Știrbu korábbi, nemzeti liberális párti művelődési miniszter a mandátuma lejárta előtt aláírta az országos helyreállítási tervet, ezért kell megvárni a költségvetés-módosítást, magyarázta Hegedüs Csilla.
Két évvel ezelőtt a kulturális tárca 55 millió lejt fordított örökségvédelemre, tavaly viszont mindössze 13 millió lejt utaltak ki a célra. „A magyar projekteket kiseperték, de a románokat sem támogatták. Jövőtől legalább akkora összeget szeretnénk erre a célra fordítani, mint 2012-ben” – magyarázta az államtitkár.
Példaként a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár felújítására vonatkozó egymillió eurós projektet említette. Mint mondta, 2012-ben egymillió lejt hagytak jóvá a kivitelezésre, ám tavaly csupán elenyésző összeget kapott, idénre pedig csupán százezer lejt utalt ki a munkálatra a korábbi miniszter. „Százezer lejjel nem lehet semmit kezdeni, ezt a költségvetés-módosításkor pótolni kell. Ha ilyen ütemben halad a felújítás, hetven év alatt sem érünk a végére” – mutatott rá Hegedüs Csilla.
Az államtitkár emlékeztetett, hogy Erdély-szerte nagyon sok jó projekt indult, mint például a székelyudvarhelyi Székely támadt-vár restaurálása, melynek terveit a minisztérium finanszírozta, és hozzáértők kezdték el a helyreállítását. De példaértékű a nagyváradi vár uniós pénzből való felújítása, vagy az erdőszentgyörgyi kúria helyreállítása, mutatott rá, melyet a közösség számára renovál az önkormányzat.
Hegedüs Csilla arra is felhívta a figyelmet, hogy a 2010–2012-es időszak, amikor az RMDSZ vezette a kulturális minisztériumot, arra is jó volt, hogy a politikusok is rádöbbenjenek arra, mennyire fontos az erdélyi emberek számára az épített örökség.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Könyvbe vetett hittel
A közelmúltban zajlott le az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségének udvarán a II. Székelyföldi Könyvnapok. Azt állítjuk, hogy ezzel hagyományt teremtettünk, bár az idei valamivel gyengébb volt, mint a tavalyi. Hol az időjárás, hol a (nagyobb) társadalmi jelenségek „hordozzák” a könyvszakmai jelenségeket, úgy tűnik azonban, hogy idén jól sikerült az időzítés. A vásárlóközönséget azonban nem igazán sikerült érdemben megszólítani – sajnos -, hiszen nem fordultak meg tömegek a Szentimre utcai udvarban.
Hagyományos partnereink, a Hargita Kiadóhivatal, a Pro Print Könyvkiadó, a Bookart Kiadó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Firtos Közművelődési Egyesület, a Károlyi Gáspár Alapítvány elég széles kínálattal rukkoltak elő. Idén a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban is zajlottak mellékrendezvények.
Igazi sikernek számít a találkozó első napján, csütörtökön este, a Czegő Zoltánnal és Ráduly Jánossal tartott találkozó, amelyhez az apropót Székely Ferenc interjú-kötete szolgáltatta, amely a közelmúltban látott napvilágot. Az est házigazdája, Lőrincz György a kötetben szereplő két írót faggatta, illetve bemutatta Székely Ferencet, aki Erdőszentgyörgyön él, Udvarhelyen igen kevesek ismerik, hiszen a négy középiskolai éven kívül nem élt életvitelszerűen a városban. Székely Ferenc röviden vallott életútjáról.
Az elmúlt évtizedekben, bár mindig vonzotta az irodalom, nem foglalkozhatott főállásban a betűvetéssel, újabban azonban önkormányzati lapok munkatársaként, értékes interjúsorozatok „provokátoraként”, antológiák ötletgazdájaként és szerkesztőjeként bukkan fel az irodalmi életben.
Öreg író nem vén író!
A legutóbbi időszakban az idén hetvenéves írókat kereste meg, köztük Oláh Istvánt, Farkas Árpádot. A kimerítő „beszélgetések” – amelyek többnyire elektronikus úton, az internet segítségével készülnek – szerzői maguk a megszólalók is, hiszen általában maguk is szerkeszthetik, javíthatják, bővíthetik, szűkíthetik a mondandójukat. Erről a munkafolyamatról érdeklődött Lőrincz György, majd szó esett a Sütő Andráshoz kapcsolódó emlékeikről. Anekdoták hangzottak el, s még az is kiderült, hogy Székely néhai Sütő András „golyós-írónjával” dedikálhat.
Czegő Zoltán huszonkét évet tartózkodott Magyarországon. Immár négy esztendeje azonban ismét a Székelyföldön él, Sepsiszentgyörgyön, abban a városban, ahol annak idején középiskolás, „aparitor”, majd újságíró és kibontakozó munkásságú író és költő volt. A hetvenhat éves Czegő ma többnyire prózaíróként jeleskedik – az utóbbi években több regényt alkotott, amelyek komoly sikereket arattak,három éve a Katonabogár több utánnyomásnak köszönhetően háromezernél is nagyobb példányszámban fogyott, amely manapság igen magasnak számít. Büszke arra, hogy publicistaként szólhat bele a közösség életébe, s arra, hogy annyira bíztak benne a sepsiszentgyörgyiek, hogy városi tanácsossá választották. „Az írott szóval ma is lehet és kell tenni a közösségért – mondotta –, ott kellett folytatnom, ahol 1988-ban, az ország kényszerű elhagyásakor abbahagytam.”
Ráduly János hetvenhét éves, összesen nyolcvannyolc kötete látott ez idáig napvilágot. Néprajzi gyűjtéssel, helytörténettel, műfordítással, rovásírás-kutatással, prózával, verssel egyaránt foglalkozik. Lendülete töretlen, hiszen minden műfajban újabb kötet-tervei vannak. Több mint bizonyos, hogy nyolcvanadik életévére elérheti a századik megjelent könyvet. Ezen az esten legújabb találmányai közül, a „félperces” novella műfajához tartozó munkáiból és a friss hajtású haikukból olvasott fel néhányat.
Czegő Néma lovak című új regényének cselekménye 1660-1661-ben játszódik, abban a korban, amely az első világháborúig Erdély történetének legnagyobb pusztulását hordozta, amikor négy fejedelem vetélkedett a hatalomért, amikor egymást ölték a magyarok, s ráadásul a törökök és a tatárok is az országra törtek.
Érdekes színfoltja volt idén is a Könyvnapoknak Gyöngyössy János. Nem számít újdonságnak a Székely templomerődök című általa írt és rajzolt könyv, amelynek harmadik kiadása a Góbé Szellemi Termékek sorában látott napvilágot tavaly a Merkúr és Szuper Áruházlánc üzemeltetőjének támogatásával, de idén is az fogyott a legnagyobb példányszámban. A mérnökök közt a legjobb grafikusnak és a grafikusok közt a legjobb mérnöknek számító szerző legújabb munkáiról és készülő terveiről, két komoly projektről beszélt. Legkésőbb két héten belül mind a két tervet nyilvánosságra hozzuk, amelyek hosszútávon működnek majd és igen markánsan jelen lesznek a székelyföldiek életében. Erről most csak ennyit.
Mindenképp lesz folytatás
A II. Székelyföldi Könyvnapok szervezői és a résztvevő kiadói vállalkozások, a megjelent könyvkereskedők e két nap során – amikor nem kellett a vevőket kiszolgálni – végig tanácskoztak, tapasztalatokat cseréltek, és közösen gondolkodtak a jövőre vonatkozóan.
A Székely Könyvtár 18. kötete: Márton Áron Válogatott írások és beszédek. A sorozat pillanatnyilag a 20. címnél tart, de a somlyói búcsúra, Pünkösdre öt új kötettel rukkolnak elő a szerkesztők
Az informális beszélgetések során kiderítették, hogy szükség van minden hasonló jellegű fórumra, amely vásár, figyelemfelkeltés, reklám és népszerűsítés is egyben. Nem elég az évenkénti egyszeri seregszemle, hanem a helyi termékek vásárához hasonlóan, meg kívánnak honosítani egy havi rendszerességgel visszatérő könyvszakmai fórumot, amely jól kiválasztott helyen működve igen érdekes színfoltja lehet a város kulturális életének. Értékesítésre és újdonságok bemutatására is alkalmassá kívánják tenni ezt a helyet, hogy ne feledkezzenek meg az emberek a könyvről, mint „analóg adathordozóról”, amely oly hosszú ideje (szoba)társuk a hétköznapokban és ünnepekben egyaránt. A megfelelő helyszín kiválasztásán dolgoznak a kiadók és a könyvek forgalmazói. Hamarosan ennek is látszata lesz.
Simó Márton. Székelyhon.ro

Ott kell lenni, ahol a változás történik
A május 25-i választás kampányának hajrájához közeledve kértük kolozsvári irodájában az RMDSZ elnökét, KELEMEN HUNORT némi helyzetértékelésre, kitérve az ukrajnai helyzetre, az euróbevezetés céldátumára, s a szatmári időközi parlamenti választás furcsa előzményeire. Simon Judit és Szűcs László interjúja.
Mit gondol a mostani kampányról, akár a korábbiakkal összevetve, mennyire szól az EP-ről, illetve mennyire másról?
Hónapokkal ezelőtt azt érzékeltük, valamiféle kiábrándulás van az Európai Unióból, ezt tükrözték a tavalyi közvélemény-kutatások is. Ennek talán legfőbb oka, hogy az elvárások nagyok voltak, a gazdasági válság a romániai csatlakozás után rögtön megviselte az Európai Uniót, és megviselte Romániát is. Ugyanakkor azt is látják az emberek, hogy nagyon sok helyen olyan fejlesztések voltak uniós pénzekből, amit saját költségvetésből, országos költségvetésből ennyi idő alatt biztos nem tudtak volna megcsinálni. Az emberek ezt már kezdik megérteni. Érdekes, hogy tavaly novembertől idén áprilisig, amikor készült egy újabb felmérés, azt látjuk, hogy növekedett a bizalom az Európai Unióban. Ebben sok minden közrejátszik, a magyarázatát aligha tudnánk egy bővített mondatba belefoglalni, de azzal is összefügg, hogy az elmúlt hónapokban hangsúlyosan beszéltünk az Európai Unióról, arról, hogy az az opció, amelyet Románia és az RMDSZ már 90-ben meghozott, hogy az európai nemzetek közé kell tartozni, az európai közösséghez, unióhoz kell csatlakozni, helyes döntés volt. Nincs más út, nincs más lehetőség. A II. világháború óta a nyugati országok, az európai közösség, a Szén és Acél Közösség, majd az Európai Közösség, később az Európai Unió ennek a kontinensnek – leszámítva a Balkánt, az orosz befolyást a keleti részen – békét és viszonylagos jólétet tudott biztosítani. Nem voltak emberáldozatot követelő konfliktusok nemzetek között, országok között. Ez a legfontosabb, hiszen az emberek arra vágynak, hogy békében, biztonságban éljenek, az életüket meg tudják tervezni. Ezt az Európai Unió tudta nyújtani, s az a helyes döntés, hogy ha valami nem működik az Unión belül, azt kell korrigálni. Vannak dolgok, melyek nem működnek, ezért ott kell lenni, ahol a változás történik. Mert ugyan igaz, nem azért jött létre, hogy a nemzeti közösségeknek, kisebbségeknek a sorsát rendezze, de igenis elérkezett az a pillanat, amikor erre is oda kell figyelnie. Fontos kell legyen az a 60 millió ember, akik valamilyen etnikai, nyelvi, vallási közösséghez tartoznak, az őshonos közösségekről beszélek. Ott kell lennünk, hogy amikor a változások történnek, akkor a szavunkat hallassuk és tudjunk partnereket szerezni, hogy az Európai Unió ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon, a Bizottság a tagállamok számára valamiféle követendő normát írjon elő. Ezt próbáljuk megmagyarázni ez embereknek, akik 90 százaléka soha nem kérdezett meg minket ebben az időszakban, hogy mi van Băsescuval, mi van Pontával, miért szidják egymást? Mindig arról kérdeztek, mi van a munkahelyekkel, az infrastruktúrával, az autonómia-tervezetünkkel, mi van a kulturális autonómia tervezettel, mi van beruházásokkal, a MOGYE-vel? Nem az a legfontosabb problémájuk, amit a politikusok bután gondolnak, s az újságírók jelentős része bután gondol, hogy az embereknek az a fontos, ahogy a politikusok egész nap egymást szidják. Ez a nagy többséget teljesen hidegen hagyja, kiábrándítja a politikából.
Új eszközöket, új módszereket kell találni, azon kívül, hogy az emberekhez el kell menni. Hiába várod egy irodában, hogy megkeressenek, és elmagyarázod, hogy mi a helyzet. A fiatalokkal kapcsolatosan látjuk, ha a közösségi médiát nem használod, mindazt, ami az internet által adott, nem tudsz eljutni hozzájuk. Vagy ha azt gondolod, elég megszervezni egy koncertet, amelyre eljön néhány ezer ember, s az mind a te szavazód, akkor rossz úton vagy. Jól érzik magukat, főleg, ha ingyen van, de másnapra annak a társaságnak a fele rég elfelejtette, hogy választások lesznek és esetleg arra szavazzon, aki meghívta. A 90-es években működtetett technikák ma már nem működnek.
Lehet szerepe az EU felé fordulásban az ukrajnai válságnak?
Nem annyira, mint ezt a sajtó sugallni próbálja, vagy egy-egy politikusi nyilatkozatból le lehetne szűrni. Romániát közvetlen veszély nem fenyegeti. A térségben mi az orosz befolyási övezet peremén vagyunk, akárcsak Magyarország, Lengyelország, a balti államok. Amit én tapasztalok és nem csak az erdélyi magyarok körében, hanem általában Romániában, hogy az oroszok iránti bizalmatlanság – nem mondok oroszellenességet, nem szeretnék ilyen kategorikusan fogalmazni – nagyon erős még most is, és ennek megvannak a maga okai. Oroszország, majd a Szovjetunió ennek a térségnek soha nem a szabadságot hozta el, soha nem a jólétet, a biztonságot, hanem a kiszolgáltatottságot, az alárendeltséget, a diktatúrát, a kommunizmust, a Gulágot. Az emberek ezt nem felejtették el, még az én nemzedékem sem, amely a kommunizmus végén szocializálódott, de az orosz, szovjet befolyást közvetlenül nem érezte úgy, mint szüleink, nagyszüleink nemzedéke. Ennek ellenére mindenki tudja, érzi, hogy nem onnan jön stabilitás, a fejlődés, a biztonság.
Azért ez nem feledtetheti az Ukrajnában meglévő idegen- és kisebbségellenességet.
Egy dolog biztosan látszik: a nyugat-ukrajnai, demokratikusnak tűnő politikai mozgalmak hihetetlenül nacionalisták, hogy mennyire demokratikusak, azt fenntartásokkal kezelem. Nyugat-Ukrajna van konfliktusban Kelet-Ukrajnával, amely ugyanannyira nem demokratikus és ugyanannyira nacionalista. Két erős nacionalizmus csap össze. Sőt, azt mondják a barátaim, akik jobban ismerik az ukrajnai helyzetet, hogy a történtek egyik megközelítése szerint ez oligarchák összecsapása. Másik megközelítési mód – és mindegyiknek igaza van valamilyen mértékben –, hogy Oroszország annyira megerősödött, hogy úgy érzi, ki fogja terjeszteni a befolyását a NATO határáig. A NATO és az Unió határa ebben a pillanatban Románia, Magyarország, Lengyelország, a balti államok, illetve hellyel-közzel Moldova. Ami Romániát ebben a kérdésben jobban érdekli, az Moldova helyzete, s hogy mi lesz Transznisztriával, az egy feszültségfészek, ahol bármikor kirobbanhat egy éles, vagy kevésbé éles, emberáldozatokat követelő konfliktus is. Romániát ez közvetlenül nem érinti, de az emberek, amikor a biztonságukat érzik veszélyben, rögtön odafigyelnek. A politikusoknak erre oda kell figyelniük, ez kötelessége annak, aki vezető funkciót vállalt, ugyanakkor kötelessége korrektül tájékoztatni az embereket. Nem szabad pánikot kelteni, nem szabad azt mondani, hogy tessék paszulykonzervet venni, mert lehet, holnaptól nem lesz az üzletekben élelmiszer. Nem szabad felelőtlenül ijesztgetni az embereket csak azért, mert választási kampány van.
Noha nem kampánytéma a schengeni csatlakozás, felvetődött, hogy az ukrajnai válság gyorsíthatja fel a folyamatot. Mit gondol erről?
Ezt így nem merném kijelenteni, nem látom a racionalitását. A schengeni csatlakozásról van egy világos álláspontom, amit többször elmondtam, hol finomabban, hol durvábban. A régi tagállamoknak meg kell érteniük, hogy ha egyszer valamiben megállapodtak, ha egy kritériumrendszert kitűztek, ha egy szerződést aláírtak és azt teljesíti Románia és Bulgária, akkor nem fogadható el, hogy újabb és újabb feltételeket, mondvacsinált ügyeket találjanak a csatlakozás elodázásához. Márpedig az összes technikai feltételt Románia teljesíti. Ilyen értelemben megalázó, elfogadhatatlan, amit tesznek. Folyton azzal riogatják saját választóikat, hogy a schengeni csatlakozással fogják a románok elözönleni Hollandiát, Nagy-Britanniát. Ez elfogadhatatlan. Másrészt az látszik, nem tud mit kezdeni az Európai Unió jelentős része azzal, hogy a saját határait, – nem a Románia által biztosított schengeni határokat – nem képes ellenőrizni. E miatt próbálnak valamilyen tamponzónát fenntartani ideig-óráig. A menekült bekerül Görögországba, onnan Bulgáriába, majd Romániába, ahol ki lehet szűrni valamennyit belőlük, de ez nem tisztességes megoldás. Ettől függetlenül azt mondom, 2014 vége, 2015 eleje után két lépcsőben, először a légi- és tengeri közlekedésben, utána a szárazföldiben meglesz a csatlakozás. Az ukrán helyzethez nem látom, hogyan kapcsolódna, mert az ukránoknak így is, úgy is vízum kell, a moldovaiknak már nem kell vízum. Magyarország, Lengyelország a schengeni övezethez tartozik és ugyanúgy határosak Ukrajnával, mint Románia. Érthetetlen, hogy Hollandia, Nagy-Britannia időnkét miért próbálja azt a látszatot kelteni, hogy a schengeni probléma oldja meg azt, ami egyébként nem schengeni kérdés, hisz a román állampolgárok ma is éppen úgy utaznak oda.
Immár van hivatalos céldátum az euró bevezetésére: 2019. Ez mennyiben része a választási kampánynak, illetve van-e mögötte komoly kormányakarat, gazdasági realitás?
Ha a maastrichti kritériumot és a konvergencia programot nézzük, akkor Románia 2019 végére képes teljesíteni azokat a feltételeket, melyek szükségesek, hogy az euróövezethez csatlakozzunk. Kérdés az, hogy a növekedés, a gazdaság helyzete milyen lesz öt év múlva? Ezt hihetetlenül nehéz megjósolni, még akkor is, ha az előrejelzések 2015-re jók. Kormányzati szinten olyan döntéseket kell hozni, amelyek az euróövezethez való csatlakozás feltételeit biztosítják, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan csatlakozni lehet vagy kell 2019-ben. Én ezt ambíciózus és teljesíthető határidőnek látom. A konvergencia-programhoz 2010 óta minden kormány tartotta magát, mind az infláció, mind a deficit, mind a gazdasági növekedés évnegyedekre lebontva, s éves bontásban benne van abban a kritériumrendszerben, ami szükséges. 2019-hez abban az esetben ragaszkodnék, ha minden feltétel teljesül és az Európai Unió tartós növekedési pályára áll, ami az jelenti, Románia is tartós növekedési pályán tud maradni.
Visszatérve a május 25-i választásra, tart attól, hogy az erdélyi magyarok egy része átszavaz Magyarországra?
Ez olyan kérdés, amit föltesznek az emberek, mert olvasták egyébként nem túl zseniális elemzők írásában, hogy akár úgy is lehet szavazni. Nem, mindenki a saját lakhelyén szavaz. Hiába van magyar állampolgársága valakinek, ha Romániában van a lakhelye, akkor itt szavaz. A két szavazás a Btk. szerinti büntetést von maga után. A szavazati joggal élni kell, minden alkalommal erre biztatjuk a választókat. A május 25-i választásokon egy lista van, az a romániai magyarság és az RMDSZ listája. Butaság az mondani, hogy lehet akár így, akár úgy, esetleg kétszer is szavazni. Ismétlem: nem lehetséges.
Mi a véleménye arról, ami Szatmár megyében történt, ahol a szociáldemokrata koalíciós partner a liberálisoktól „kölcsönzött” egy jelöltet ahhoz, hogy az RMDSZ-t biztosan le tudják győzni az időközi választáson?
Nem ezért kölcsönözték, ez csak a retorika volt, ami a PSD részéről hihetetlenül nagy butaság. Ilyen nyilatkozatokkal nem lehet erősíteni a koalíció kohézióját, másrészt nagyon nehéz lesz így az elnökválasztáson magyar szavazatokat szerezni. Ez azok közé a nyilatkozatok közé tartozott, amit az ember másnap már kicsit megbán, a kampány végén akár szégyelli is, ha elé teszik. Ami történik, az a román politika krónikus betegségét mutatja föl ismételten, amit nem tudnak orvosolni, hogy egyik pártból ugrálnak a másikba, pecsétekkel rohangálnak, ideológiai kérdések nem számítanak. Tulajdonképpen semmi sem számít, csak pozícióban lenni. Ezt mélyen elítélem, mert ezt megint a politikai osztály hiteltelenségét, kiszámíthatatlanságát mutatja. Ez már annyira kiszámíthatatlan, hogy a kiszámíthatatlanság lesz kiszámítható.
Mindez mozgósítóan is hathat a magyar választókra?
Így van, ez motiválhatja a magyar választókat. Ez nem olyan körzet, amit könnyen meg tudnánk nyerni, de nem is tartom kizártnak, hogy sikerül. A Szatmár megyei és szatmárnémeti magyarok, románok megtapasztalták, nem elegendő egy váltást azzal kieszközölni, hogy a magyarokat el kell hajtani az önkormányzatok éléről, és akkor a dolgok gyorsan jóra fordulnak. Két esztendő telt el az önkormányzati választás óta, és a helyzet sokkal rosszabb a liberális megyei elnökkel és szocialista városvezetővel. A magyarok és a románok is visszasírják Ilyés Gyulát és Csehi Árpádot. Biztos, hogy Victor Pontának nem volt szüksége erre a nyilatkozatra, tetszik, nem tetszik, ez később még szembe fog jönni vele. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Felavatták a madarasi vízerőműveket
Kiváló létesítménynek, példaértékűnek, a székelyföldi fejlődés kulcsának, a gazdasági stabilitás megteremtőjének nevezték a csíkmadarasi vízerőműveket a pénteki avató ünnepségen a felszólalók. Helyi és megyei elöljárók, államtitkár és még EP-képviselő is a tiszteletét tette annak a létesítménynek az avatásán, amely már több mint egy éve működik.
Kiváló létesítménynek, példaértékűnek, a székelyföldi fejlődés kulcsának, a gazdasági stabilitás megteremtőjének nevezték a csíkmadarasi vízerőműveket a pénteki avató ünnepségen a felszólalók. Helyi és megyei elöljárók, államtitkár és még EP-képviselő is a tiszteletét tette annak a létesítménynek az avatásán, amely már több mint egy éve működik.
Pénteken délután adták át a 2009 és 2014 között a Madaras-patakán épült két törpe vízerőművet: az első 2013 február eleje, a második idén február elseje óta termeli a zöld energiát. Az avatásra érkezők a tavaly üzembe helyezett turbina előtt gyűltek össze, majd közösen tekintették meg a létesítményt. Ezt követően Bíró László helyi polgármester köszöntötte a megjelenteket, megjegyezve, mivel az állami és egyéni érdekek többnyire nincsenek összhangban egymással, emiatt önerőből, a megyei önkormányzat és a helyi vállalkozók segítségével sikerült kivitelezniük az erőműveket.
„Bölcs döntés az áramfejlesztés”
Az elöljáró bölcs döntésnek nevezte, hogy a 21. században – amikor villamosenergia-függők az emberek – áramfejlesztésbe fektették pénzüket. Hozzátette, amennyiben ennél hatékonyabb energiaforrást tud előállítani Madaras, abban az esetben leállítható a turbina. Addig pedig rendelkezésükre áll egy természet adta lehetőség, amellyel megmutatható, hogy helyben is vannak erőforrások, amellyel megteremthető a gazdasági stabilitás – emelte ki.
Évi négyezer MWh
Mészáros Csaba, az Aqua Energia ügyvezetője, az erőművek megvalósításának projektmenedzsere elmondta, öt évi munkába került a két erőmű megépítése. Ebből az öt évből hozzávetőleg fele a gazdasági, anyagi feltételek előteremtésével telt el, míg a másik fele jelentette a konkrét megvalósítást. „Ezek a vízi erőművek évente hozzávetőleg négyezer MWh energiát termelnek, amely a falu ellátásának elméletileg elegendő lenne, viszont benne vannak az országos rendszerben, így mindenki részesül a zöld energiából” – mutatott rá Mészáros. Hangsúlyozta, a turbinák működtetése költséghatékony, 6-7 év alatt megtérül a befektetés értéke.
Erdély versenyképességének kulcsa
Kiváló létesítménynek nevezte a madarasi vízi erőművet Borbély Károly államtitkár. Véleménye szerint minden politikus számára jó látni a közösség munkájának eredményét, hiszen ilyen projektek által lehet Erdélyt modernizálni, fejleszteni, versenyképessé tenni.
Vigyázni a természetre, ugyanakkor fejleszteni
„Ha arról beszélünk, hogy Székelyföld a helyi gazdaságok kiépítésével tud csak felemelkedni, akkor ahhoz szükséges minden, amit itt magunk körül látunk. Kell az ipari tevékenység, de kellenek a turisztikai beruházások is. Nyilvánvaló, nem szabad elfeledni, hogy honnan jöttünk és hová akarunk fejlődni – vigyázzunk a természetre, és valósítsuk meg, amit a mai technológiával meg lehet” – fejtette ki Winkler Gyula európai parlamenti képviselő.
Az autonómiáért is tettek
Becze István megyei önkormányzati képviselő példaértékűnek nevezte a madarasi összefogást. Meglátása szerint megmutatták, hogy az autonómiáról nemcsak beszélni kell, hanem hogy lehet konkrétan cselekedni érdekében. Székelyhon.ro

A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)
2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban.
A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében!
A mondvacsinált kémper
Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült!
A jogászper
Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást.
Iskolások is belekeveredtek
Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport.
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy politikai kalandor (5.)
A románok sem bíznak benne
Şaguna püspöki helynökként került Erdélybe. Kinevezésétől, 1847-től kezdve 1848. október derekáig a román értelmiségiek és a klérus többsége úgy gondolja, hogy ő a szerbek embere. A bizalmatlanság 1848 májusában sem csökken.
Ion Buteanu május 27-én Szebenben kelt levelében azt írja, hogy „nekünk ez idáig kevés bizalmunk van Şaguna úrban”. Vincze Gábor történész mint a köpönyegforgatás mesterét, mint politikai kalandort mutatja be. Valóban, minek nevezhető egy olyan ember, aki előbb szerb, majd magyar, később osztrák szolgálatban áll? A katolikus vallását elhagyó Şaguna görögkeleti vallástanárként a szerb pátriárka titkára, majd ennek pártfogoltjaként erdélyi román püspök. Kezdetben a püspökhelyettes, majd püspök csak ímmel-ámmal, formailag vállalja a románok védelmét. Ha a saját érdeke úgy kívánja, szembefordul híveivel, így a román móc parasztokkal is.
Pálfordulása Érthető, hogy Puchner Antal, Erdély katonai parancsnoka miért kényszeríti Şagunát 1848. októberében határozott állásfoglalásra. Választania kell, ha vállalja – mint a balázsfalvi Ioan Lemeni – a Magyar kormány melletti kiállást, lemond a püspöki székről, ha nem, hűséget fogad, és az osztrák érdekek támogatója lesz. Mivel Şaguna politikai állásfoglalása korábban sem meggyőződésből, hanem érdekből fakadt – mert fél szemmel mindig arra figyelt, hogy karrierje szempontjából mi az előnyösebb –, a választás nem okoz gondot. Amikor tavasszal és nyár elején békességre inti híveit, és nem uszít a magyarok elleni véres polgárháborúra, akkor ezt a magyar politikai vezetés pártfogásáért teszi. Viszont a magyarok és az osztrákok 1848. őszi nyílt katonai szembenállása új helyzetet teremtett. Most már nem érdeke kitartani magyar pártfogói mellett. Şaguna úgy értékeli, hogy vesztesek a magyarok, győztesek az osztrákok lesznek, ezért utóbbiakat kell szolgálni. Pópáit ezúttal nem a románság megnyugtatására szólítja, hanem a magyarok elleni népfelkelésre. Ez teljesen ellentétben áll korábbi, megbékélésre intő körleveleivel, a magyar forradalmi vívmányok melletti nyilatkozataival.
Şaguna pálfordulása 1848. október derekán vált egyértelművé. Egyezségre jut Puchner tábornokkal, felvállalja a nyílt magyarellenességet, amelyről emlékiratában báró Kemény Ferenc is beszámol. A magyar vezetés most már hiába kéri Şagunát, hogy békéltető körlevelekkel nyugtassa meg polgárháborúba sodródó híveit, mert a püspök nem az elvek embere. Şaguna 1848 októberétől osztrák bérenccé vált, de ezt úgy teszi, hogy ezzel egyúttal elnyerje a román nemzeti mozgalom vezetőinek bizalmát is.
Az osztrákbérenc
Hogy mennyire nem volt őszinte Şaguna 1848 októbere előtt, mutatja az is, hogy gondtalanul fordít hátat a szerb, a magyar kapcsolatoknak, mert tőlük már megkapta a kellő támogatást. Most az osztrákoktól remélheti karrierje további építését, az érseki cím elnyerését. Úgy tűnik, hogy Ferenc József 1848. december 2-i trónra lépését örömmel fogadja, mert reménykedik az osztrák fegyverek győzelmében. Azonban a biztos osztrák győzelembe vetett hit december végén szertefoszlik. A Bem vezette magyar csapatok már karácsony napján bevonulnak Kolozsvárra.
Az osztrák uralom veszélyben
1848 decemberében az osztrák hadvezetés jogosan tart attól, hogy a lendületes magyar támadások miatt az osztrák katonai erők és a román lázadók nem tudják megvédeni Erdélyt. A kialakult helyzetben Puchner csak a Bukarestben székelő, a Havaselvét megszállva tartó orosz hadsereg támogatásában bízhat. Ennek elnyerése azonban komoly diplomáciai feladat, ezért a cári katonai segítség csak végveszély esetén jöhet számításba. Bár az orosz behívás gondolata már korábban is felvetődött, az osztrák hadvezetés még mindig nem tudja rászánni magát erre. A katonai erőviszonyok egyre jobban eltolódnak a magyarok javára. Puchner arra kényszerül, hogy hadipénztárát és irattárát Havaselvére menekítse, cári katonai védelem alá helyezze.
A cári csapatok behívása
Az osztrák hadvezetés 1848 decemberében jogosan tart a vereségtől. Puchner tábornok e katonailag kritikus helyzetben követséget szeretne Bukarestbe küldeni a Havaselvét megszállva tartó orosz katonai parancsnokságra, hogy az erdélyi magyar honvédség leverésére katonai segítséget nyújtson. A cári csapatok behívásának kérdését a korábban említett nagyszebeni gyűlésen – 1848. december végén – megvitatták. Az orosz behívás mellett a leghatározottabban Andrei Şaguna püspök állt ki, amiben Franz Salmen szász ispán támogatta őt. A háttérből a szálakat Puchner mozgatja, az ötlet is az övé. A tábornok december 29-én közli Şagunával, hogy Bem sikerei miatt szükséges a románok népfelkelésre mozgósítása is. A püspök közli a Román Komité vezetőivel – köztük Laurian Treboniu Augusttal és Simion Bărnuţiuval –, hogy az osztrák főparancsnokság követeli a havaselvi cári csapatok behívását úgy, mintha azt a románok és a szászok akarnák. A román vezetők többsége azonban nem helyesli ezt, mert nem akarják az orosz befolyás erdélyi erősödését. Csak hosszú viták és vonakodás után fogadják el Şaguna indítványát, de a Román Komité két tagja tiltakozásként kilép a bizottságból. A szászok pártolják az oroszok segítségül hívását. Végül Şaguna álláspontja győz, elhatározzák, hogy az orosz csapatokat nem a két nép, hanem Szeben és Brassó városa nevében fogják behívni.
Felvetődik a kérdés, hogy Puchner miért nem az osztrákok nevében kéri az orosz katonai intervenciót. A válasz egyszerű: mert presztízskérdés, az osztrákok számára megalázó lenne, ha elismernék, hogy nem képesek legyőzni a magyarokat. A General Commando azonban tudja, hogy Erdélyben nem ura a kialakult katonai helyzetnek, tehetetlen, ezért egy Şagunáék nevében megfogalmazott, orosz segítségre vonatkozó kérést továbbítanak a császárhoz. A nemzetközi bonyodalmaktól tartva Schwarzenberg külügyminiszter kezdetben elutasítja az orosz beavatkozásnak még a gondolatát is. Attól tart, a cári katonai intervenció jó ürügy lenne Franciaország számára, hogy Piemontnak az osztrákok ellen katonai segítséget nyújtson. Időközben Bem katonai sikereinek hírére megváltozik e kérdés kezelése. Az orosz katonai erőkre szűkség van Erdélyben, de őket diplomatikusan kell behívni. Erre kiváló ötlet Puchner felterjesztése. Eszerint úgy hívják be a cári csapatokat, mintha azt a magyar kegyetlenkedések miatt az erdélyi románság és szász lakosság tenné. A románokat a püspök, a szászokat pedig Gottfried Müller képviseli.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nagyobb részvétellel lehetett volna három is" – Vélemények Hargita megyéből
Az erdélyi megyék közül csak Fehér teljesített jobban (36,46%), mint Hargita, ahol 35,69 százalék volt a részvételi arány. Ezzel kapcsolatban vasárnap este Borboly Csaba tanácselnök így nyilatkozott: „a térség eredményei bizakodásra és új lendületre adnak okot, hiszen ez a részvételi arány egy óriási csapatmunka eredménye. Bebizonyosodott, hogy minimális pénzből is lehet kampányt csinálni: ha megfelelő módon folytatunk párbeszédet a választókkal, elmennek szavazni. A mindennapi munka, a partnerség meghozza gyümölcsét”.
A magyarság számára ezúttal csak az volt a kérdés, hogy az RMDSZ élvezi-e még a magyarság bizalmát. „Mi a munkára és nem a nagyotmondásra fektettük a hangsúlyt, és ennek lett meg az eredménye" – fogalmazott Borboly.
Tánczos Barna szenátor elmondta: „ma kiderült, mennyire bíznak a választópolgárok abban, aki szavazásra buzdítja őket. Örülünk a két mandátumnak, habár nagyobb magyar részvétellel lehetett volna három is”.
„Az Európai Unió nehezen megfogható, hiszen Brüsszel messze van tőlünk, nem érezzük mindig közvetlenül a döntések hatását. De az elmúlt időszakban képesek voltunk arra, hogy közelebb hozzuk Brüsszelt Székelyföldhöz, és az emberek megértették, hogy a magyarság számára fontos témákban kell dönteniük. Bennünket is segít a bukaresti munkavégzésben, ha érezzük a magyar emberek erejét, támogatását” – fogalmazott Korodi Attila környezetvédelmi miniszter.
Forrás: RMDSZ-közlemény. Erdély.ma

Tusványos udvarhelyi főszervezővel
„Történetekből történelemmé” nőtte ki magát a Tusványos: az idén immár 25. alkalommal megrendezendő tábor főszervezője ismét az udvarhelyi ifjúsági civil szférából került ki. Vass Orsolya főszervezővel, az Udvarhelyi Fiatal Fórum elnökével beszélgettünk a feladat kihívásairól, a negyed évszázados évfordulóról, valamint arról, hogy mi a jelentősége annak, hogy egy helyi ifjúsági szervezet országos, sőt nemzetközi fesztivál szervezésében vállalhat szerepet.
– Hogyan esett rád a választás, és miért vállaltad a főszervezést?
– Egy idő után magától értetődő volt. A Tusványosnak rendszerint van egy erdélyi és egy magyarországi főszervezője. Tavaly köztes megoldás született, hisz főszervezők nem voltak kinevezve, de már akkor felmerült, hogy én lehetnék az egyik. Akkor úgy gondoltam, hogy – mivel tavaly választottak meg az UFF elnökének – korai lett volna újabb feladatot elvállalni, viszont megígértem, hogy amennyiben idénre nem kerül alkalmasabb személy, akkor elvállalom. A szervezőcsapat tagja vagyok, mióta a Magyar Ifjúsági Tanács vállalta fel Erdély-szinten a Tusványos szervezését. 2008-ban volt az első ilyen tábor. A MIT-nek közvetve az UFF is tagja, így kerültünk egy csapatba. Az első időszakban négy évig recepciófelelős voltam, utána a szervezői irodában dolgoztam, ahonnan a tábor ügyes-bajos dolgait irányítottuk.
– Melyek a főszervezői feladatkör legnagyobb kihívásai?
– Kihívás megtalálni az egyensúlyt, hogy ne csak a részvevőknek, hanem a táborlakóknak is egy különleges hét legyen ez. Továbbá az erdélyi ifjúsági szervezeteket annyira láthatóvá tenni a táborban, hogy a táborozóknak teljesen egyértelmű legyen, Erdély-szinten kik rendezik a Tusványost. Ezenkívül nagyon fontos, hogy a 130 fős szervezői csapatnak is megfelelők legyenek az életkörülményei, a lehetőségei és a munkakörülményei. Azoknak a fiataloknak, akik napi 10–12 vagy akár több órát is dolgoznak a tábor ideje alatt, nagy kihívás, ha túlélőtábori körülmények között kell eredményes munkát végezniük. Ez is egy fontos feladat számomra.
– Idén lesz 25 éves a Tusványos. Hogyan ünneplitek az évfordulót?
– A koncertek mellett a legérdekesebb, hogy idén egy olyan csapatot verbuváltunk össze saját szervezeteink soraiból, amely kifejezetten azzal fog foglalkozni a tábor ideje alatt, hogy a 25-ös számmal játsszon: a 25. évforduló kapcsán meglepetéseket, játékokat rendezzen a táborozóknak. Többnyire flash-mob szerű megmozdulásokat kell elképzelni. A lényeg az, hogy azokban az órákban, amikor holtidő van, legyen valami plusz program, amely a 25. évforduló megünneplésével kapcsolatos. Tervezzük, hogy a Tusványos hetén 25. születésnapjukat ünneplőket meglepjük és felköszöntjük.
– A fellépők közül kiket emelnél ki?
– A Tankcsapda az egyik érdekes meghívott, hisz ők is 25. születésnapjukat ünneplik idén. De jön az Intim Torna Illegál, akik lassan hagyományos tusványosozók, illetve először lép fel a Tusványoson Baricz Gergő és a 30Y.
– Főszervezőként milyen saját ötlettel rukkoltál elő?
– Egyik elképzelésünk volt, hogy legyen egy csapat, amely csak azzal foglalkozik, hogy a legfiatalabb korosztályt valahogyan megszólítsa. Mert vannak előadások, amelyek nem feltétlenül a tizenéves korosztálynak szólnak, ezért nekik is akartunk valamilyen programot szervezni. A tábor tele van olyan eseményekkel, amelyek nekik is szólnak, de általában ezeket a partnersátrak szervezik. Tehát ez volt a terv, hogy a csapatunkból néhány ember erre fordítsa energiáját, hogy szánjunk időt arra, hogy kitaláljunk egy-két olyan játékos programot, amellyel bele tudjuk vezetni a tizenéveseket a tábor hangulatába. Igyekszünk rávezetni őket arra, hogy vannak olyan programok, amelyeken érdemes részt venni, annak ellenére, hogy táborozási időszámítás szerint korán kezdődnek.
– Hogyan lehet elérni, hogy a szervezőcsapat is frissüljön? Honnan az utánpótlás?
– A MIT egy ernyőszervezet, és további négy másik ifjúsági szervezetet foglal magában, tehát Erdély-szinten le vagyunk fedve: Nagyváradtól és Temesvártól egészen Tusnádfürdőig vagy Brassóig több vidékről vannak szervezőink. A tagszervezetek tehát folyamatosan frissítik magukat, ők megoldják maguknak az utánpótlást, így ezzel párhuzamosan tud zajlani a vérfrissítés a Tusványos szervező- és önkéntescsapatánál is. De természetesen kell azon dolgozni, hogy valóban értékes és megbízható embereket vonjunk be a csapatba, viszont egy Tusványos alatt rendszerint kiderül, hogy ki való oda.
– Mi a jelentősége annak, hogy helyi ifjúsági szervezetként részt vesztek a Tusányos szervezésében?
– Nyilván elsősorban az, hogy saját programjainkat is a Tusványoshoz kellett igazítanunk, mert a tábor időpontját nem Udvarhelyről szoktuk befolyásolni, tehát nekünk kellett igazodnunk. A legkézzelfoghatóbb haszon abból, hogy az UFF nyakig benne van a szervezésben, az, hogy jó kapcsolat tudott kialakulni azokkal a szervezetekkel és egyesületekkel, amelyek részt vesznek a táborban. Így egész évben lehetnek közös programjaink, tudunk partnereket találni egész Erdélyben.
Ebben az évben például a Közéleti Vándortábor megszervezésében segítettek különböző szervezetek. Az UFF-tagok mindig középiskolásokként kapcsolódnak be a tevékenységekbe, de az iskolai évek végesek. A Tusványos ilyen szempontból is nagyon jó lehetőség, hisz az egyetemi évek alatt és akár utána is tudjuk tartani a kapcsolatot a volt tagokkal. Sokszor Tusványos miatt tudjuk visszaszerezni a volt UFF-tagokat: a szervezés során fel tudjuk keresni azokat a volt tagokat, akiknek végzettsége, szakismerete bizonyos programokhoz szükséges. Idén is sok volt UFF-os van a szervezőcsapatban, például a MIT elnöke is tagunk volt. Mások már maguk is megtalálják a helyüket, esetleg munkalehetőséget a Tusványoson szerzett kapcsolatoknak, ismeretségeknek köszönhetően.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro

Hegedűvel az erdélyi iskolákért
Nyolcállomásos erdélyi koncertkörútját Marosvásárhelyen kezdi június 1-jén Mága Zoltán. A magyarországi virtuóz hegedűművész az erdélyi magyar iskolákért koncertezik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács társszervezésében.
A rendkívüli koncertkörút szervezésére a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány kérte fel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT) – tudtuk meg az EMNT irodavezetőjétől, Kirsch Attilától. Mága Zoltán nem először járja be Erdélyt, múlt évben is hangversenyezett, de újból felmerült az igény, mivel sokan kérték, hogy jöjjön el megint. A művész nagyon szívesen fogadta a felkérést, ugyanis szereti Erdélyt, Székelyföldet, annyira, hogy a mostani körút érdekében lemondott egy amerikai fellépéssorozatot is.
Mága Zoltán szegény családból emelkedett ki, épen ezért gyakran nyújt segítséget a rászorulóknak. Kórházakat, iskolákat, gyerekeket, felnőtteket támogat jelentős összegekkel, ezért is emlegetik a szeretet hegedűseként. Az újabb erdélyi koncertkörútja is jótékonysági céllal született.
„Az erdélyi nyolcállomásos turné Marosvásárhelyen kezdődik. A rendezvénysorozat célja, hogy segítse az erdélyi magyar iskolákat, ezért belépőjegyet árusítunk, de azt majd a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány dönti el, hogy melyik erdélyi magyar iskolákat támogatják a befolyt összegből” – mondta Kirsch Attila.
A Hegedűvel a világ körül című koncertkörút Budapesten kezdődött május 26-án, amelynek kapcsán Mága Zoltán így nyilatkozott: „Egész zenei pályafutásomat meghatározta az a küldetéstudat, hogy a világ minden táján képviseljem a magyar kulturális tradíciókat, és erősítsem a magyarságról kialakult pozitív képet. Idén jubiláltam, immár 30 éve népszerűsítem a magyar zenei kultúrát a világban (...)”
Az erdélyi első állomást Marosvásárhelyen a Vártemplomban tartják június 1-jén 19 órától. A 30 lejes belépőt meg lehet vásárolni a Klastrom (Mihai Viteazul) utca 40. szám alatti Demokráciaközpontban hétfőtől csütörtökig 9 és 17 óra között, pénteken 9-14 óra között, illetve a koncert előtt is.
A koncertkörút állomásai:
Június 1., 19 óra: Marosvásárhely, Vártemplom Június 2., 19 óra: Székelyudvarhely, Szent Miklós Plébániatemplom Június 3., 19 óra: Csíkszereda, Unitárius templom Június 4., 19 óra: Gyergyószentmiklós, Művelődési központ Június 5., 19 óra: Kézdivásárhely, Vigadó Művelődési Ház Június 6., 19 óra: Barót, Városi Művelődési Ház Június 7., 19 óra: Brassó, Reménység Háza Június 8., 19 óra: Sepsiszentgyörgy, Belvárosi Református Templom
Szász Cs. Emese. Székelyhon.ro

Nem temethetik újra Nyirő Józsefet
Helyben hagyta szerdán a marosvásárhelyi táblabíróság a Hargita megyei törvényszék két évvel ezelőtti ítéletét, semmisnek nyilvánítva a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal által kibocsátott, Nyirő József nevére szóló temetkezési engedélyt – írja a kronika.ro.
Viorela Bejan, a táblabíróság szóvivője az Agerpres hírügynökségnek leszögezte: az ítélőtábla elutasította az udvarhelyi önkormányzat jogi képviselőjének az alapfokú ítélet eltörlésére vonatkozó javaslatát, a mostani határozat pedig végleges és megfellebbezhetetlen.
A csíkszeredai törvényszék 2012. júniusában a Hargita megyei prefektúra keresete nyomán formai okokra hivatkozva semmisítette meg az író nevére kibocsátott székelyudvarhelyi temetkezési engedélyt. Bár akkoriban Szász Jenő volt polgármester, a Nyirő újratemetését kezdeményező Székelyudvarhelyért Egyesület elnöke azt szorgalmazta, hogy utódja, Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester ne fellebbezzen a döntés ellen, hanem állítson ki egy hibátlan igazolást, az elöljáró a további pereskedés mellett döntött.
Nyirő József Madridból Budapestre szállított hamvainak 2012. május 27-ére tervezett székelyudvarhelyi eltemetése amiatt hiúsult meg, mivel az író nevére a polgármesteri hivatal által kibocsátott temetési engedély egy 2012-ben kiállított dokumentumra (vélhetően a hamvasztására) hivatkozott, és nem az 1953-ban kiállított elhalálozási anyakönyvi kivonatra, amint azt a törvény előírja. Az emigrációban elhunyt író madridi sírjának feltárását annak idején a magyar Országgyűlés kezdeményezte, a később meghiúsult újratemetést pedig az Országgyűlés Hivatalának közreműködésével a Szász vezette alapítvány szervezte.
Az író földi maradványait jelenleg meg nem erősített információk szerint Budapesten őrzik. Szőcs Géza, az Emberi Erőforrások Minisztériumának volt kulturális államtitkára később sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta, hogy a hamvak a táskájában lapultak a meghiúsult újratemetés helyett rendezett megemlékezésen – számol be a kronika.ro portál. Erdély.ma

Elhunyt Váradi B. László (1946–2014)
Hajsza című ifjúkori novellájának utolsó félmondata jár az eszemben: „…nyomában a nagy, néma, fekete kutyákkal” – 2014. május 26-án hajnalban eltávozott közülünk Váradi B. László. Nagy tehetségű, összetéveszthetetlenül egyéni hangvételű író, az Ünnepi Könyvhétre két könyve is megjelenik. Akinek a könyvei „jönnek” – hiszem: jönnek és maradnak! – az sosem „távozik”.
Váradi B. László különösen és aktuálisan is fájdalmas nézőpontot – sorsképletet – érvényesít a novelláiban. A Ceausescu által „eladott erdélyi szászok” exodusának idején emigrált Németországba, lett német nyelvű tudományos munkák jeles szerzője, és maradt jelentős magyar író, akinek többes identitású (milyen ismerős fogalom manapság Európában) otthonossága a világban: szokatlan, sokkoló műveket szült.
Elbeszéléseinek hősei a Fekete-tengertől Németországig hányódó magyarok, cigányok, románok és más nációjú „fura szerzetek”. Sorsukat olyan erővel jeleníti meg, amilyenre alig lehet példát találni a közép-kelet-európai irodalmakban.
Váradi B. László (polgári nevén Beier László,) fiatal íróként az erdélyi magyar irodalom nagy reménysége, első novelláskötete általános feltűnést keltett. A szerző a „civil” életben a vidrákkal és más, kihaló vagy veszélyeztetett emlősök tanulmányozásával és mentésével foglakozott, kezdeményezéseivel, kísérleteivel, eredményeivel és német nyelvű szak-publikációival rangot és nevet szerzett magának a tudomány és a természetvédelem világában. Németországba távozása után Göttingában a Georg Augusta egyetemen erdészeti és vadbiológiai tanulmányokat folytatott. Szakmai írásait, tanulmányait a Pirsch és a Wild und Hund című folyóiratok közölték.
Tudományos ismeretterjesztő munkásságának egészen különleges gyümölcse Luca, a megmentett vidra című állatregény, amely nem csupán Konrad Lorenz hasonló műfajú írásai mellé kívánkozó „ismeretterjesztő” alkotás, hanem kiemelkedő szépirodalmi teljesítmény is. Gyerek, felnőtt egyaránt olvashatja, ugyanolyan természetességgel, ahogyan felnőtt is, gyerek is ugyanazt a levegőt lélegzi be, és ugyanazt a vizet issza (nincs külön „felnőtt levegő” vagy „gyerek levegő”…).
Váradi B. László kötetei: Kölyökharcsa (novellák, 1972), Emlős-viselkedéstani jegyzetek (elbeszélések, 2013), Borotva (elbeszélések, 2014), Luca, a megmentett vidra (regény).
Előkészületben: Válogatott elbeszélések (több kötetben), Ökopatriotizmus a Kárpát-medencében (ökológiai esszé)
Szávai Géza
Budapest, 2014. május 27.
Váradi B. László próza- és tanulmányíró (1946, Nagyvárad). 1972-ben elnyerte a Román Írószövetség Díját a Forrás sorozatban megjelent A kölyökharcsa c. elbeszéléskötetével. A hetvenes években Németországban folytatta tanulmányait. Magyarországon telepedett le. Biológus, vadászati szakíró, több természetvédelmi és a Kárpátok állatvilágát bemutató film forgatókönyvének a szerzője. Nyugati Jelen (Arad)

Pontáékat erősíti a folytonos harcban álló jobboldal
Beszélgetés Zsigmond Csilla politológussal
– Hogyan értékeli a baloldali választási koalíció által elért eredményt? Milyen esélye lehet ezek után Victor Pontának az elnökválasztáson, amennyiben vállalja a jelölést?
– Meggyőző fölénnyel végzett a Szociáldemokrata Párt (PSD) vezette baloldali szövetség, még akkor is, ha nem érte el a remélt 40 százalékot az EP-választásokon. A PSD és Victor Ponta erejét nem is annyira a vasárnapi megmérettetésen szerzett támogatottságnak a mértéke jelzi. A 37,4 százalék távol áll az abszolút többségtől, de a megosztott ellenzék, az egymással állandóan acsarkodó, konfliktusban levő jobboldal erősíti a szociáldemokraták és a miniszterelnök pozícióját.
Sz. K. Szabadság (Kolozsvár)

Kormozástól a karbantartásig
A Házsongárdi temető 429 éves története és értékei előtt adózva a közelmúltban nemzetközi konferencia keretében vitatták meg az erdélyi panteon gondjait és lehetőségeit. Az eseményen felmerült kérdésekről és az aktuális kihívásokról Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet, a Házsongárd Alapítvány igazgatóját kérdeztük.
– Az alapítvány alapító igazgatójaként hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Fizika–kémia szakos tanárnőként nem a temető volt a foglalkozásom tárgya, de osztályfőnökként mindig megpróbáltam a valós történelmi múltra is tanítani a gyerekeket. Akkoriban jelent meg Gaal György Házsongárdi panteon című írása térképpel és személyek életrajzával ellátva, kitűnő kiindulópont volt, hogy az osztályokat vihessünk ki, megmutathassuk nekik a temetőt, kérdezhessünk, versenyeket szervezhessünk. Az alapítvány tulajdonképpen az osztályfőnöki munkából nőtt ki. S hogy miért maradt életben? A gyerekek miatt: annyira lelkesek voltak, s végre nem volt jó tanuló, rossz tanuló. Húzták a gyomot, szedték ki a csutakokat, hiszen az egész temető egyetlen ősbozót volt. Én is belelkesültem, vittem a párhuzamos osztályt, az iskolát, majd évek során más iskolákat. Az volt a cél, hogy ne csak halottak napján kormozzuk a köveket – mert annak nálunk nagy hagyománya van, hogy a szép és értékes köveket jól begyertyázzák és bekormozzák –, hanem az év más szakában is jöjjenek, és valamilyen felelősséget érezzenek a temetőért, családtagjaik vagy nagyobb családunk, a nemzet kiemelkedő személyiségei iránt. A ledőlt köveket felemeltük, az írást megfestettük, ám lassan kiderült, hogy az osztályfőnökség ehhez túl kevés. Ennek a gondozói munkának a rendszeresebbé, szakmaibbá és szervezetté tétele érdekében született meg az alapítvány.
– S miért az Erdélyi Református Egyházkerület adott jogi keretet az alapítványnak?
– Funar idejében nem volt ajánlatos Házsongárddal kapcsolatos alapítványt létrehozni, és a református egyház ajánlotta fel leghamarabb, hogy belső alapítványként megbújhassunk Ábrahám kebelében. Mindez 1999-ben történt, mindenben segítettek. Valamennyi történelmi magyar egyháztól van kurátorunk, minden kolozsvári magyar iskolát történelemtanár képvisel. Van az alapítványnak műépítésze is, tehát vigyáztunk, hogy minőségi munkát végezzünk, ne hagyjunk ki senkit, aki segítőkész és különösen érdekelt. Érkeztek adományok, elkezdtünk pályázni. Tizenhárom éve egyedül írom a pályázatokat, jövőre már biztosan segítségre lesz szükségem. A temetőigazgatósággal jó viszonyba kerültünk, ők is mindenben támogattak. Nekiláttunk a teljesen elhagyott, szépséges’ talált kövek – 1634-es dátumtól kezdve – felújításának. Az eredmény nem csekély, 95 régi sírkövet újítottunk fel, egész kicsiktől a pompás nagyokig, hat kriptát teljesen vagy részlegesen. Két emberünk rendben tartja a sírokat: háromszázzal kezdődött, ma már nagyjából hatszáz sírt gondozunk, javarészt gazdátlanokat, vagy olyakat, amelyekben külföldre szakadtak rokonai nyugszanak.
– Mégis megromlott a kapcsolatuk a temetőigazgatósággal...
– Ez azután történt, miután négyszáz sírt védetté nyilvánítottak, azóta ellenszélben dolgozunk. A műemlékké nyilvánítások hatására az igazgatóság egyik napról a másikra ellenséges lett, a nyomunkban jártak, ránk küldtek rendőrséget, térfigyelő kamerát helyeztek oda, ahol tudták, hogy dolgozni szoktunk. Folyamatos az akadékoskodás. Ezt egyesek szeretik nemzeti kérdésként kezelni, pedig nem ez a fő probléma, hanem egyszerűen az, hogy nincs temetkezési hely. A konferencián Virgil Pop műemlékvédelmi szakember elmondta a nemzetközi grémium előtt: van a városban egy újgazdag réteg, tele van pénzzel, és amilyen ízléstelen házakat épít a városban, ugyanolyan szörnyű síremlékeket épít a temetőben. Ezt dokumentáltuk is, a temetőtörvény ellenére ugyanis nap mint nap látjuk, hogy zúznak, eltűnnek sírok. Az 1,20 méteren maximált sírkőmagasság mellett csak alapok épülnek másfél-két méteresre, s még arra jön – ki tudja, mikor – a még élő emberek emléke. Ezért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság húszéves évfordulóján kéréssel fordultunk Kelemen Hunor kulturális miniszterhez. Megfeszített munkával sikerült elkészítenünk a védetté nyilvánított sírok adatlapjait, és volna még mit a műemléklistára feltenni. Aztán persze jött a politika és a választások, olyankor mindenki kampányol, amivel tud. Nem számított, hogy tizenhárom éve önkéntesek óvják a Házsongárdot nagy eredménnyel és magyar állami pénzzel. Jelentős összegeket gyűjtöttünk önkéntesen írt pályázatokkal, kínnal, keservvel, lobbizással.
– Honnan érkeztek támogatások?
– Annak idején többek közt az Illyés Alapítvány támogatott, az utóbbi időben pedig a Bethlen Gábor Alap segít, ennek köszönhetően tudunk működni. A Bánffy-kriptának nevezett, Ybl Miklós tervezte iktári Bethlen-kripta ügyét pedig a magyar külügyminisztérium karolta fel. – A konferencián elhangzott, hogy titkosak a sírokkal kapcsolatos adatok, így nem tudják, melyik sírnak mikor jár le a megváltása, s válik veszélyeztetetté. Mit tudnak így tenni?
– Igen, mindennek a rákfenéje, hogy három éve, a műemléklista létrehozása után titkosították az adatokat is. Addig bárki megkérdezhette, hogy mi a helyzet a sírokkal, a nénikének megmondták, hogy vigyázzon a határidőre. Most az örökösöknek sem egyszerű, és a szervezeteknek sem, mert az adatok nem hozzáférhetőek, nem tudható, melyik síroknak jár le a megváltása. Mióta titkosították az adatokat, második irodaként dolgozom. Hozzám jön a fél város kérdezősködni, jönnek az idősek, hogy megy el a sír, nincs pénzük, le kell járatni a hagyatékot. Kolozsváron ugyanis bárkitől elvették a megváltási díjat, ezért nem siettek hagyatékozással: rengeteg – ezres nagyságrendű – család esetében az elhunyt nagyszülő nevén van a sír. Szerencse, hogy annak idején rengeteg adatot összegyűjtöttem, de mivel nem látszott ez a végkifejlet, ez nem volt rendszeres. A lényeg, hogy ha nem az illető nevén van a sír, nem adják ki még az apja sírjának adatait sem. Csak abban az esetben, ha közjegyző által hitelesített okirattal bizonyítja, hogy folyamatban van hagyatéki vagy más jogi eljárás. Az is felháborító, hogy az irodán senki nem beszél magyarul: a nénikéket úgy megijesztik, hogy még az ismert román szavakat is elfelejtik.
– Mi lesz egy lejárt megváltású sírral?
– Nem nagyon értesítik a tulajdonost. Egyrészt mert roppant rendetlen és régi a nyilvántartás. Ha nem váltják meg a sírt, három hónap a türelmi idő. Tudok olyat, hogy egy nappal később mentek, és már nem engedték megváltani: az apja, nagyapja sírját a leszármazott nem kaphatta újra bérbe, egy vadidegen azonban igen! Másik konkrét történet: sosem tudtam, hogy kié egy szép sírkert két régi neogótikus kővel. Nem mertünk hozzányúlni, nehogy valaki reklamáljon. Aztán hazajött Argentínából egy hölgy, ott sírdogált a dédszülei sírkövének tövében. Nagyon rég nem volt Erdélyben, bement a temetőirodába, de semmilyen adatot nem adtak meg neki. Valaki hozzám küldte a hölgyet, a sírkertet hál’ Istennek rátehettük a műemléklistára, így megmenekült. A családnak egyébként a Főtéren volt gyönyörű porcelán- és üvegüzlete. De fordulnak hozzám Amerikából, Ausztráliából, küldik a családfákat, könyörögnek, nézzük meg. Olyan esetben, amit nem ismerünk, semmit nem tudunk tenni, mert semmilyen segítséget nem kapunk. De Gaal György temetőkutatóként sem nézhet bele a papírokba. Ráadásul vannak húsz-harminc éves kézírások a temetőirodán, azokba a regiszterekbe úgy nyúlhatnak bele, ahogy akarnak, senki nem fogja tudni megmondani, hogy azt húsz éve írták be vagy az idén. Kimondatlanul is tudható, hogy az esetek hogyan zajlanak, tudjuk az útját, próbáltunk tenni ellene, mindent leírtunk, képeket csatoltunk, elküldtem rendőrségre, minisztériumba, polgármesteri hivatalba, műemlékesekhez, de semmi: nevetséges válaszokat kaptunk. Valahol nagyon szorosra zárnak.
– A temető történelmi részének lezárása megoldást jelenthetne a romlás és rombolás ellen?
– A lezárás majdnem valamennyi magyar családot érintene Kolozsváron, mivel a sírok nagy része a család bérletében van. Az lenne a megoldás, ha megszabnák, hogy nem nyúlhatnak a sírok külleméhez, a feliratokat ne kaparják le, legyen szabvány, hogyan jelezhetik az új neveket, esetleg fedlapra. Az értékes síremlékekhez hozzányúlni tilos!
– Tehát nem a lezárás a megoldás, hanem a létező sírok jobb védelme?
– Első lépésben. A lezárás jöhet azután, s az is lényeges, hogy ha a család már nem váltja meg vagy elveszíti a sírt, abba ne fektessenek új elhunytat – mint ahogy most teszik –, mert az újabb száz évet jelent… Azok a sírok „éljenek”, amelyeknek van hozzátartozójuk, gondozzák őket, a többit pedig valamilyen temetőgondozással kell megoldani. Mert vannak olyan részei a temetőnek, hogy sokszor a sírokon járunk, olyan sűrűn állnak egymás mellett a nyughelyek. A temetőirodában lennie kellene egy műemlékvédelmi szakembernek, aki ellenőrzi a temetőben zajló munkálatokat. A felügyelet ma annyit jelent, hogy bennünket egészen biztosan felügyelnek. Hallom, mikor belépek, hogy mondják, „a sosit”. Nagyon fontos volna, hogy nyilvánosak legyenek a regiszterek, továbbá az is, hogy legalább egy magyarul beszélő alkalmazott is dolgozzon az irodán.
Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet
Nyugalmazott fizika–kémia szakos tanárnő, a Házsongárd Alapítvány alapító igazgatója. 1942. május 19-én született Kolozsváron. 2010-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László-díjával, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el az erdélyi panteonként is ismert temetőben végzett munkáját.
– A konferencián mit állapítottak meg ebben a témakörben?
– 429 évvel ezelőtt, 1585-ben épp májusban adták ki a Házsongárdi temető alapító okiratát, úgyhogy egyfajta születésnapi ajándék volt a Teleki László Alapítvánnyal közösen szervezett nemzetközi konferencia. Megfogalmazták, hogy két óriási, egyedülálló előnye van a Házsongárdnak: a fekvése és a kora. A hasonló korú temetőket többnyire lezárták már. A Házsongárd működő, ez teszi egyedülállóvá, de egyben ez a veszély is. A résztvevők közösen memorandumot adnak be ajánlásokkal a polgármesteri hivatalhoz. Előrelépést jelenthetne, ha a Házsongárd szerepelhetne a Kiemelkedő Európai Temetők Egyesületének taglistáján. Romániából jelenleg csak az 1858-ban megnyílt Bellu temető szerepel a listán. Itt volt az egyesület, az ASCE alelnöke, ígéretet is tett, de a tagságot a polgármesternek kell kérelmeznie. Reméljük, nem fogja visszautasítani. A tagság azt jelentené, hogy egy európai szervezet tagjaként már nem lehetne sumákolni a temetőben, a sírkert bekerülne az európai vérkeringésbe, s a több figyelem nagyobb törvénytiszteletet hozhatna magával.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Váradi ígéretek a műemlék ingatlanok felújítására
Annak ellenére bekerül a többéves műemlék-felújítási lajstromba Nagyvárad két igen leromlott állapotú reprezentatív ingatlana, hogy azok tulajdoni helyzete tisztázatlan – jelentette be szerdai sajtótájékoztatóján Ilie Bolojan polgármester.
A korábban járóbeteg-rendelőknek helyt adó, ám pénzügyi palotának épült ingatlanról, és a filharmónia épületéről van szó. Amint arról beszámoltunk, mindkét ingatlan a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyét illetné meg.
A pénzügyi palotát 2012 áprilisában – tízévnyi pereskedés után – vissza is szolgáltatta a restitúciós bizottság, ám pár héttel később Radu Ţîrle, a megyei önkormányzat korábbi liberális elnöke bejelentette, hogy megpróbálja visszaperelni az ingatlant, így azt, amíg a jogi procedúra zajlik, nem veheti birtokába az egyház. A filharmónia épületét eközben még vissza sem kapták. Pedig a püspökség korábbi levéltárosa, Emődi András szerint kétség nem fér az általuk felhozott bizonyítékokhoz.
Az eddigi tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy a perek még hosszú évekig elhúzódhatnak, az ingatlanok felújítása azonban nem tűr halasztást. Az egykori pénzügyi palotából a rendelők már hosszú évekkel ezelőtt kiköltöztek, az épület azóta üresen áll, az enyészet pedig úrrá lett rajta.
Az állaga kívülről már annyira lepusztult, hogy védőhálót kellett húzni a homlokzat elé, hogy a lehulló faldarabok vagy stukkók nehogy személyi sérüléseket okozzanak, és bent sem különbek az állapotok. A filharmónia épülete valamivel jobb állapotban van, de arra is ráfér a tatarozás. Azt azonban, hogy erre mikor kerül sor, Ilie Bolojan nem jelölte meg szerdán, mindössze annyit mondott, hogy bekerültek a többéves műemlék-felújítási programba.
Az elöljáró ugyanakkor elmondta, Böcskei László püspök szóbeli beleegyezését adta abba, hogy a megyei önkormányzat pénzén felújítsák a két ingatlant, amennyiben pedig visszakapja azokat az egyház, akkor a közgyűlés használatában kell hagynia az épületeket, amíg nem amortizálódik az általa ráfordított összeg. A városháza egyébként – akárcsak a többi műemlék épület esetében – állja a műszaki tervekkel járó költségeket, továbbá 20 százalékkal beszáll a munkálatok ellenértékébe is.
Mint ismeretes, a váradi műemlékek felújításának finanszírozására több forrást is igénybe vesznek. Miközben a Fekete Sas-palota restaurálását a helyi költségvetésből állják, addig a neológ zsinagógára határon átívelő pályázatból nyertek finanszírozást, a lakóingatlanok esetében pedig az önkormányzat és a lakosok közösen fizetnek.
A korábbi bejelentések szerint a többéves műemlék-felújítási program keretében idén négy szecessziós épület, a Poynár, a Stern, az Apolló és a Moskovits palota felújításához fognak hozzá. Bolojan tegnap leszögezte, akkor is elkezdik a munkálatokat, ha valamennyi lakos nem adja beleegyezését, az önkormányzat most kifizeti az ellenkezőkre eső költségeket, a felújítást követően pedig behajtják azt.
Bálint Eszter. Krónika (Kolozsvár)

Hargitai és kovásznai románok ellenzik a Sütő-szobrot
Göröngyös út vezet a Sütő András-szobor felállításához Marosvásárhelyen, hiszen ezúttal Hargita és Kovászna megyei civil szervezetek tiltakoznak ellene, kérve, hogy a helyi önkormányzat térjen vissza a szóban forgó határozatra.
A tíz civil szervezet egyforma kérvényt nyújtott be, amelyben arra hivatkozik, hogy törvénytelenül fogadták el a szobor felállításáról szóló határozatot, mert szavazás előtt nem szerveztek nyilvános közvitát a Sütő András-szobor felállításáról, ahogy azt a Vatra Românească szervezet kérte. Nemcsak a tíz civil szervezet, hanem Vasile Oprea alprefektus is talált kifogást a határozatban, igaz csak formait, azt feszegetve: milyen törvények alapján hatalmazták fel a város főépítészét, hogy eldöntse a szobor helyét, illetve hangsúlyozta, hogy a szobrot csakis a szakminisztérium helyi kirendeltségének jóváhagyásával, az építkezési engedély megszerzése után lehet felállítani.
A szervezetek tiltakozása a csütörtöki tanácsülésen került az önkormányzati képviselők elé. Peti András alpolgármester napirend előtti felszólalásában mély felháborodásának adott hangot, hogy olyan, más megyékben tevékenykedő román civil szervezetek lépnek fel Sütő András szobra ellen, amelyeknek képviselői nem ismerik sem Marosvásárhelyt, sem az írót. „Nem tudom, hogy a helyi önkormányzati képviselők közül van-e valakinek köze ezekhez a civil szervezetekhez, de mindenkit szeretnék emlékeztetni arra, hogy Marosvásárhely a harmónia és nem a konfliktusok városa, és hogy ennek a szobornak a felállítását közös megegyezéssel fogadták el a román és magyar tanácsosok”.
Egyetlen román képviselő tartotta fontosnak hozzászólni a témához, a PSD-s Olimpiu Pop Sabău, aki legutóbb a Vatra Romănesca szervezet közvitára szóló felhívását is tolmácsolta. „Nem tudom, hogy a szóban forgó személy, akinek szobrot akarnak állítani, mennyire volt a románok és magyarok közötti megbékélés jelképe. A törvény értelmében minden szervezetnek, egyesületnek, amely nem ért egyet valamivel, illetve azt hiszi, hogy törvénytelenség történt, joga van számon kérni a döntéshozókat” – mondta, jelezve, hogy egyetért a tíz román civil szervezet beadványával.
Az ülés után megkérdeztük a város alpolgármesterét, hogy mennyiben befolyásolja a Sütő-szobor felállításáról szóló már meghozott városházi döntés életbe ültetését a Hargita és Kovászna megyei román szervezetek, egyesületek által benyújtott petíció. „A kijelölt bizottság dolgozik a határozat életbe ültetésén, a helyszínt kijelölték, a munka megy előre. A soron következő tanácsülésen elfogadjuk a szobor pontos helyszínét” – mondta határozottan Peti András.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Félezren tüntettek Kézdivásárhelyen a székely zászlók védelmében
Mintegy ötszázan vettek részt tegnap este a székely zászlók védelmében zajlott tüntetésen Kézdivásárhely főterén, a város lakói mellett Felső-Háromszék községeiből is érkeztek tiltakozók. A szervező vármegyések mellett az Erdélyi Magyar Ifjak, a Minta, a Kézdiszéki Székely Tanács, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt tagjai és szimpatizánsai voltak jelen, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt, valamint a városvezetés távol maradt a tüntetéstől.
A főtéri tüntetést megelőzően a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezetének tagjai a Kézdiszéki Székely Tanáccsal közösen ötven székely zászlót helyeztek el a Gábor Áron téren álló épületek homlokzatára. A zászlókat és zászlótartókat ingyen adták azon magánszemélyeknek, akik beleegyeztek, hogy a vármegyések kitűzzék ingatlanjaikra a székely jelképet. A tüntetők egy része székely zászlót is vitt magával a megmozdulásra. A Gábor Áron-szobor talapzatára kifeszítették a Székelyföld nem Románia! molinót. Két táblán a Területi autonómiát Székelyföldnek! és a Nem, nem, soha! Szabadságot Székelyföldnek! szöveget lehetett olvasni.
A székely lobogó védelmében tartott tiltakozó megmozduláson elsőként Beke István szólt a tömeghez a vármegyések képviseletében, azt hangsúlyozva, hogy „az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni magunknak”. „E zászlónak lobognia kell, és fog is lobogni. A levételre ítélt három lobogó helyett ma ötvenet tűztünk ki a Gábor Áron térre, és ha kell, akár ötszázat is kitűzünk” – mondotta a tömeg tapsa közepette a vármegyések szónoka. Bejelentette: a kézdivásárhelyi akcióval egy időben Nyíregyházán is tüntetnek a székely zászló eltávolítása ellen.
Felszólalását követően Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője kemény hangú beszédben ítélte el a román hatalom és igazságszolgáltatás hadjáratát a székely szimbólumok ellen. Az ifjúság nevében Incze Johanna EMI-elnök, a Minta nevében annak országos elnöke, a csíkszeredai Tőke Ervin mondott beszédet. A Székely Nemzeti Tanács üzenetét Péter János alelnök tolmácsolta, felkérve a város lakóit, tűzzék ki lakásaik homlokzatára a székely zászlót. Mike Bernadett Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét, Sebestyén Rita pedig Székely a Golgotán című saját költeményét szavalta el.
A beszédek után a tömeg percekig skandálta az Autonómiát! jelmondatot. Beke István arra kérte a jelenlevőket, tekintsenek a múzeum melletti épület homlokzatára, ahol abban a pillanatban egy hatméteres székely lobogót húztak ki. A negyven percig tartó rendezvény a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. A csendőrség, a rendőrség és a titkosszolgálat diszkréten, de nagy erőkkel volt jelen a Gábor Áron téren, filmezték és fényképezték a résztvevőket. A rendezvényen rendbontás nem történt.
Iochom István
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sipos Zoltán
JOBBIKOS KAPCSOLAT
Kisgyermekes családok és karlendítés: magyar nemzeti radikálisok Erdélyben I.
Az Erdélyi Magyar Ifjak egyike a legrégebbi és legnépszerűbb szervezeteknek. Körükben elfér a liberális és a bakancsos aktivista is.
Az utóbbi években Erdélyben egyre több fiatalt lehet látni a radikális rendezvényeken. Ez azért különös, mert szociológusok felmérésekre alapozva állítják: a nemzeti radikális mozgalmaknak egyelőre nincsen tömegbázisuk az erdélyi magyarság körében. Ezt alátámasztja az a tény, hogy az országgyűlési választásokon a Jobbik a vártnál is jóval kevesebb szavazatot szerzett határon túlról. Cikksorozatunk első részében bemutatjuk az Erdélyi Magyar Ifjakat.
Az egészen kis csoportokat leszámítva jelenleg három-négy fontosabb magyar radikális szervezet is működik Romániában. Bár mindegyik kapcsolódik ilyen vagy olyan formában valamelyik magyarországi szélsőséges szervezethez, ezek nem a magyarországi szervezetek kicsinyített másai.
A legfeltűnőbb különbség a nyilvános diskurzusban érhető tetten: míg Magyarországon főként az euroatlanti szervezetekkel kapcsolatos szkepticizmus, az antiszemitizmus és a cigányság problematikája foglalkoztatja a nemzeti radikálisokat, addig Erdélyben inkább a kisebbségi lét különféle problémáit, Székelyföld autonómiáját tematizálják.
Foglalkoznak még szimbólumhasználattal (a székely zászló használata állandóan szálka a román hatóságok szemében), nyelvi jogokkal (Romániában, bár a törvények lehetővé teszik hogy hivatalosan is használni lehessen a magyar nyelvet ott ahol a magyar lakosság eléri a 20 százalékot, ezt ritkán alkalmazzák). Ezen kívül tüntetéseken, megemlékezéseken vesznek részt, koszorúznak.
Ezek a témák egyébként a mainstream erdélyi magyar pártokra is jellemzőek. A radikális szervezetek annyiban képviselnek mást, hogy azok sokszor nem ismerik el a trianoni határokat, és esetenként az erőszakra mint a cél eléréséhez szükséges, legitim eszközre tekintenek.
Személyes kapcsolatok
Bár a négy szervezet – Erdélyi Magyar Ifjak (EMI), Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom (HVIM), a Jobbik erdélyi szervezetei és a megszűnés szélén billegő Székely Gárda – között az együttműködés nem intézményesült, sőt, adott esetben a vezetők között kisebb súrlódások is előfordulnak, azért „figyelnek egymásra”, egymás rendezvényét gyakran népszerűsítik.
Előfordul hogy a helyi tagszervezetek egy-egy rendezvényt együtt szerveznek, azonban ezek az együttműködések pontszerűek és főként személyes kapcsolatok, ismeretségek, szimpátiák mentén alakulnak.
Ellentmondásos viszony a politikai mainstreammel
Az erdélyi magyar politikai mainstream – az RMDSZ, az EMNP valamint az MPP – viszonyulása a radikális szervezetekhez ellentmondásos. Egyrészt vigyáznak arra, hogy nyilvánosan ne közeledjenek túlságosan hozzájuk, ugyanakkor viszont érzik, hogy egyre kevésbé lehet megkerülni ezeket a szervezeteket.
Sokszor jól jön tíz-húsz plusz résztvevő egy-egy rendezvényen, így a helyi szinten folyamatosan emberhiánnyal küszködő pártok nem csak szemet hunynak a fekete pólós, árpádsávos lobogót lengető fiatalok jelenléte fölött, de – főleg Székelyföldön – néha igénybe is veszik a fiatal aktivisták szervezői kapacitását.
Sok esetben a mainstream pártok rekrutációs bázisként is tekintenek rájuk. Több erdélyi magyar politikusról is köztudott, hogy radikális mozgalomban vett részt fiatal korában, sokuk jelenleg is nyíltan szimpatizál a radikális mozgalmakkal.
Jelen sorozat az említett négy szervezet vezéregyéniségeivel való háttérbeszélgetéseken alapul. Bár tisztában vagyunk vele hogy ezen szervezetek között óriási különbségek vannak, az anyag egységes keretét az képezi, hogy a beszélgetések során főleg a szervezeti felépítésre, célkitűzésekre, finanszírozásra és más szervezetekkel való együttműködésekre kérdeztünk rá.
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI)
Mivel az EMI szervezetként rendkívül sokszínű, számunkra is kérdés, hogy van-e egyáltalán helye egy, a nemzeti, radikális szervezetekről szóló összeállításban. Végül azért döntöttünk úgy hogy bevesszük, mert az EMI hagyományosan jó viszonyt ápol a Jobbik vezetőségével.
Fő rendezvényén, az EMI táborban kiemelt helyen szerepelnek a magyarországi radikális jobboldal vezéregyéniségei, Vona Gábor Jobbik-elnök például rendszeres meghívott. További érv, hogy az EMI az egyik legrégebbi ilyen jellegű szervezet Erdélyben. Az EMI története nélkül nehéz megérteni az erdélyi radikális oldal fejlődését.
Az EMI magyarországi szervezetektől függetlenül alakult, miután egy erdélyi baráti társaság észrevette: nincsen olyan civil szervezet Erdélyben, mely kifejezetten nemzeti, magyar ügyekkel foglalkozik.
Kuruc brigadéros
Soós Sándor mellett az EMI másik vezéregyénisége a kezdeti időkben Bagoly Zsolt volt. Ő később Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselő erdélyi kabinetvezetője lett, emellett sok ideig az Erdélyi Napló című, jobboldali hetilapnak dolgozott. Úgy tudjuk, Bagoly Zsolt jelenleg visszavonulva él egy nyárádmenti faluban.
„Mi magyar identitást erősítő, megőrző nemzeti szervezetként definiáltuk magunkat. A 2002-es alakulástól kezdve tabudöntögető témákat szerettünk volna bevinni a közbeszédbe” – mondta Soós Sándor alapító, aki sokáig az elnöke is volt a szervezetnek.
Az első, EMI-hez fűződő botrány 2005-ben robbant ki a Koltay Gábor-féle Trianon-filmvetítés kapcsán. A filmet a román hatóságok betiltották.
Szintén feltűnést keltettek a Wass Albert-felolvasómaratonnal, majd – a 2004 december 5-i népszavazási kampány ellen tiltakozva – 2005 márciusában megakadályozták, hogy Eörsi Mátyás SZDSZ-es politikus előadást tartson Kolozsváron.
Egy „menjetek a gázai övezetbe beszélgetni” bekiabálás miatt az EMI-t antiszemitizmussal kezdték vádolni, noha az EMI állítása szerint ezt egy idősebb résztvevő kiabálta, aki nem volt a szervezet tagja.
Liberális, bakancsos együtt
Jelenleg az EMI-nek Erdély-szerte 20 aktív tagszervezete és mintegy 500 tagja van. Nincsen fizetett alkalmazott, mindenki önkéntes alapon dolgozik. „Egy olvasókör” – kommentálta ironikusan az EMI tevékenységét egy radikálisabb interjúalanyunk.
A szervezet annyira sokszínű, hogy nem egyértelmű elhelyezkedése a palettán. „Az EMI táborban fellép a Romantikus Erőszak és a Hooligans is. Van liberális tagunk és bakancsos aktivistánk, ez így nálunk elfér egymás mellett, az egyedüli kérdés, hogy ki mit ad hozzá a közöshöz, tudunk-e együtt szervezni valamit” – így Soós Sándor.
Az EMI nem politizál, egyedüli politikai döntésük az volt, amikor támogatták Tőkés László függetlenként való indulását 2007-ben, az Európai Parlamenti választásokon. Az erdélyi magyar pártok közül az EMI vezetősége általában az Erdélyi Magyar Néppárttal ápol jó kapcsolatokat (Soós Sándor jelenleg az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnöke), azonban gondosan vigyáznak az EMI függetlenségére. Elutasították az EMNP és MPP ajánlatát, hogy váljanak a párt ifjúsági szervezetévé.
Az EMI táborban egyszer maga Soós szedetett le egy túlságosan feltűnő helyre kitett EMNP-EMNT-bannert. A volt elnök állítása szerint kampányban sem használják az EMI erőforrásait. Nyilván ha egy EMI-tag saját maga jelentkezik plakátolni az EMNP-nek, akkor azt nem utasítják vissza.
A területi szervezetek ugyanakkor szabad kezet kapnak a helyi szintű partnerségek kialakítására – minden további nélkül együtt dolgoznak az RMDSZ-szel, EMNP-vel, MPP-vel. Ennek oka egyszerűen az, hogy főként a kis településeken kevés a közélet iránt érdeklődő, aktív fiatal, így nem lehet politikai szempontok szerint válogatni.
Az EMI-HVIM viszony: el sem kezdődött, már véget is ért
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal nem volt zökkenőmentes a viszony. „Kezdetben, amikor megalakultak, megkeresett Toroczkai. Szimpatikusak voltak, találkoztunk is a kolozsvári Bánffy-palotában, egy teraszon. Tudni kell, hogy ez még Funar-korszak volt Kolozsváron, az egész város tele volt román nemzeti trikolórokkal.
Beszélgetünk, és egyszer csak kijelentette: «Erdélyt vissza kell venni!» majd kimegy, és visszatér egy román zászlóval: ezt így kell csinálni, mondja” – emlékezik vissza Soós. „Erre én azt válaszoltam, hogy bocsi, másként látjuk a dolgokat, nem zászlótépés, hanem konkrét programok kellenek. A HVIM-EMI kapcsolat itt véget is ért.”
A hűvös viszony csakhamar ellenségessé vált, amikor 2003-ban szakadt a HVIM, és a szakadárok Egyesült Magyar Ifjúság (E-M-I) néven új Kárpát-medencei ernyőszervezetet hoztak létre. Az E-M-I erdélyi testvérszervezete az EMI lett. Az erdélyi HVIM sokáig konkurrenciaként kezelte az EMI-t – ez mostanában kezd megváltozni. A kolozsvári HVIM tagjai mindig ott vannak az EMI rendezvényein, sőt, Kézdivásárhelyen már rendezvényt is szerveztek, EMI-HVIM-EMNT felállásban.
A HVIM-hez képest az EMI más életritmust képvisel. Az EMI erdélyi szervezet, belépési nyilatkozattal, tagsági díjjal, belső választásokkal – így Soós.
„Jobbikos Tusványos” az EMI-tábor?
Az EMI legfontosabb rendezvénye, az EMI tábor nagyon sok vonatkozásban hasonlít a fidesz- és EMNT-közeli Tusványosra. És mivel az EMI táborban hangsúlyos a jobbikos jelenlét, sokan egyszerűen csak „jobbikos Tusványosként” emlegetik a gyergyói-medencében, Borzonton megrendezett tábort.
Soós szerint Tusványossal való párhuzam bizonyos mértékig megállja a helyét, főleg azután, hogy az utóbbi években a Tusványos a román-magyar párbeszéd helyett a magyar-magyar párbeszéd helyszíne lett. Az EMI táborba a minden pártot és szervezetet meghívnak, a baloldalt leszámítva.
A jobbikos kapcsolat pedig egyszerűen azért alakult így, mert míg a Jobbik minden esetben elfogadta a meghívást, míg a Fidesz viszonyulása már kétértelműbb volt. Soós szerint a Fidesszel való viszony akkor romlott meg, amikor az egyik évben nem hívták meg Szász Jenő MPP-elnököt. Akkor Kövér László (Szász Jenő régi jó barátja) megharagudott.
Az EMI vezetősége illetve Soós Sándor egyébként főként a Jobbik vezetőségével, Vona Gáborral és Szávay Istvánnal van jó viszonyban, az időközben Erdélyben megalakult Jobbik-szervezetekkel nincsen sok kapcsolat. A programról, meghívottakról informálisan konzultálnak is a Jobbik Ifjúsági Tagozat elnökével, Farkas Gergellyel, aki amúgy régi EMI-táborozó.
A volt EMI-elnök cáfolta, hogy az EMI tábor számottevő támogatást kapna a Jobbiktól: „ha eljönnek és kifizetik a belépőt, az már nagy támogatás nekünk” – mondta, hozzátéve, a tábor legfőbb jövedelemforrása a belépőjegyek ára, amit mindenki ki kell fizessen.
A tábornak anonim támogatói is vannak, akik megkérik a rendezőket, ne tegyék ki a logót, mivel az számukra politikailag nem előnyös. Fontos részlet, hogy a tábort Hargita Megye Tanácsa közpénzből évek óta támogatja. A rendezvény költségvetése nagyjából 45 ezer euró.
A Székely-Magyar Nemzetőrség és a lövöldözős videó
2013-ban napokig az EMI táborról szóltak a bukaresti hírtelevíziók, ugyanis valaki pár nappal a tábor kezdete előtt feltöltött a YouTube-ra néhány, éles lövészgyakorlatot bemutató videót. A képsorokról nem lehet biztosan megállapítani hol készültek.
A videók címe szerint a felvétel Borzonton, a 2012-es EMI-táborban készült, a leírás pedig így szólt: „Mi vagyunk a roman megszallas alol Erdély felszabaditani hivatott Székely-Magyar Nemzetőrség. Ha csatlakozni szeretnél, keress fel minket a borzonti EMI Taborban.”
A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség parancsnoka, Klutsik György szerint a felvételek valósak, az ő szervezetének tagjai láthatóak rajta, de egy magyarországi lőtéren, nem pedig Borzonton, az EMI táborban készültek. Állításuk szerint a felvételt néhány tagjuk készítette, akiktől időközben „megváltak”.
Soós elmondta, a Székely-Magyar Nemzetőrség három évig segített be a tábor őrzésébe, jelenlétüket abszolút pozitívan értékelték úgy a szervezők, mind a tábor résztvevői, sőt, a helyi rendőrök is. 2013-ban azonban nem a Székely-Magyar Nemzetőrség, hanem annak négy tagja, magánszemélyként vett volna részt a tábor őrzésében.
Bukarestből érkező szerkesztői utasítások
„A tábor kezdete előtt egy román újságíró hívott, és felhívta a figyelmem a videókra” – emlékezik vissza a Soós.” A YouTube nézettség-számlálója szerint én voltam a második személy, aki megnézte azokat”.
Miután a bukaresti média felkapta a filmeket, hiába cáfoltak a szervezők, a Székely-Magyar Nemzetőrség, sőt, a helyi rendőrök is.
„A bukaresti szerkesztőségek azt az utasítást adták a helyi, valóságot jól ismerő tudósítóknak, hogy lövöldözős anyagot kell készíteni. Sokszor az újságírók maguk is tehetetlenül vonogatták a vállukat, közölve, hogy Bukarestben a történet semmilyen más verzióját nem fogadják el” – mondta a volt EMI-elnök, aki szerint az lehetett a háttérben, hogy a tábort megpróbálták volna betiltani, arra hivatkozva, hogy feszültséget okoz.
„Nagyon vigyázunk arra, hogy betartsuk a romániai törvényeket. Állandóan ránk vannak szállva a hatóságok, a tábor ideje alatt gyakorlatilag végig románul beszélek. Előfordult az is, hogy egyszerre nyolc különféle hatóságtól érkezett ellenőrzés, megpróbáltak szétszedni, hátha hibázom” – állítja Soós.
Kisgyermekes családok és karlendítés
Jelenleg összesen mintegy 12-13 ezer ember fordul meg a táborban. Nagy részük nyilván nem az előadások vagy politikai szimpátiák, hanem az esti koncertek miatt, kikapcsolódni érkezik.
„Lehet találni bakancsosokat, ahogy Tusványoson is. Nem kizárt hogy karlendítés is van, ugyanakkor pedig nagyon sok a kisgyermekes család is. Kérdés, hogy minek alapján akarjuk megítélni a tábort” – így a szervező, aki szerint a jelenlegi tömegrendezvény helyett visszatérnének a kisebb, barátságosabb, családbarát táborokhoz.
A cikksorozat eredetileg az Atlatszo.hu-n jelent meg. A sorozat következő részében a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szervezetéről lesz szó. Transindex.ro

Emberséges ellenségek
Feleségem egyik közeli rokona mesélte el szomorú balesetét és az, azt követő megaláztatást ami minden jóérzésű embert felháborítana:.
Történt, hogy egy, a járda felületére esett vízaknát javítottak a város bizonyos területén. Felelőtlen emberek az akna ürességét egy korhadt falemezzel takarták le. Erre a lemezre lépett rá feleségem hölgy rokona, amely szerencsétlenségére beszakadt, minek következtében a létesítmény fenekére zuhant. Súlyos lábsérüléseket szenvedett szétroncsolva egyik térdét és nagy lábúját, mindkettő műtéti beavatkozást igényelt.
Elmondása szerint, amikor bevitték a sürgősségire, vizsgálat után a sebészorvos a következő meglepő kérdést tette fel:
– Hölgyem önnek mennyi pénze van?
– Száz egynéhány lejem! – felette meglepetten.
– Akkor a következő módon járunk el, száz lejért megműtőn a lábujját, és amikor lesz ezer leje, akkor megműtöm a sérült térdét is!
Miközben ennek a rövid párbeszédnek az erkölcsi súlyát latolgattam beugrottak agyamba egy gyermekkoromban hallott és soha el nem felejtett történet emlékeinek mozgóképei.
Abban az időben még fellelhetőek voltak az első világháború életben maradt veteránjaiból jó páran, de annál többen a második világháborút megjártak közül, mint például az én édesapám is.
Ilyen megkülönböztetett, tiszteletre méltó ember hírébe állott a mi Küküllő-menti falunkban, Vitéz, falábú, Péter Ferenc első-világháborús hős is. Kilenc gyermeket nevelt testi fogyatékosságának dacára. Egyik fia Mihály, aki velem egy korosztály.
Alacsony barna emberke volt Ferenc bácsi igen-igen ideges de ritka szorgalmas. Fogatosként dolgozott a kollektív gazdaságban (termelőszövetkezet) és már az is hősiesség számba ment, hogy bírta az iramot a két kis fürge ló vontatta szekér ellőtt, de olykor után. Ez a csodálatra méltó ember gyakran szaladni is volt képes, és kénytelen maga után vonszolva kezdetleges, fából készült műlábát. A felnőttek beszédéből füleltem ki, hogy Péter Ferencz bácsinak maga az Osztrák-Magyar Monarchia császára adományozta a Vitézi címet, és ez a világ legnagyobb megtiszteltetése, amit szegény ember megkaphatott! Én akkor gyermeki ésszel nem voltam képes összeegyeztetni a vitézséget a sántasággal. Ugyanis gyermekkorom meséiből a vitézeket mind délcegeknek és elegánsjárásúaknak képzeltem el. Anélkül, hogy valakivel egyeztettem, vonna tervemről az akkori buta gyermeki ésszel alkalmasnak tartott helyen és időben szóvá tettem kíváncsiságomat: - Ferencz bácsi, hogy lett maga sántán vitéz?
Mérges szemekkel rám nézett, láttam, hogy elborul tekintete, azonnal támadt egy olyan kellemetlen érzésem, mint olyankor, amikor rossz fát teszek a tűzre. Ahogy a kalapot is taszigálni kezdte feje tetején már elszaladtam volna, de láttam, hogy nyugalmat erőltet magára és fellélegeztem. - Gyermek vagy még, nem tudod, mit beszélsz! – reccsent rám. Ha nagyobb volnál, pofon csapnálak de, így felelek neked. Vitézségemért adtam a lábamat cserében! Most már megértetted-e?
Nem értettem meg, majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy megértsem. Azután otthagyott engem maró szégyenemmel, és bűnbánatommal, mert egy olyan embert bántottam meg, igaz akaratomon kívül, akit egy egész falú tisztelt!
Talán tíz év telt el az óta, egy meleg nyárvégi napon lekéstem a városi autóbuszt ezért gyalog haladtam a két falú közötti országúton, amikor utolért egy lovas szekér. Ismerős rekedtes hang köszöntött rám a szekérről.
- Isten áldjon meg Mihály fiam, rég annak az ideje, hogy láttalak, ugyanbiza merre jársz?
Vitéz Péter Ferenc bácsi volt a köszönő, ugyanaz, akit ismertem, épp csak éppen tíz évvel volt idősebb annál.
– Isten áldja Ferencz bácsi én haza, igyekeznék nagyanyámhoz.
– Gyere fiam, ülj fel ide mellém hadd, beszélgessünk egy jót mi ketten!
Felém, nyújtotta csontos kérges kezét és felsegített a szekérre. Ahogy helyet foglaltam az ülésdeszkán egyből feltűnt nekem rendellenes testtartása. Mivel otromba műlábát nem bírta maga alá behajtani ezért előre meredt a bütüdeszkán a lovak hátulja felé, mint egy kiságyú csöve. Elkapta tekintetemet és azonnal arra a kínos témára tért, amit én legszívesebben kikerültem volna. – Emlékszel még arra a beszélgetésünkre olyan tíz évvel ezelőttire? – Nem volt hangjában harag de még szemrehányás sem.
– Melyikre hallja? – próbáltam elhitetni vele, hogy már feledésbe merítettem. – Hányszor beszélgettünk mi együtt Mihály fiam abban az időben? Én úgy tudom, hogy csak egyszer, amikor azt kérdezted, hogy lehet vitéz egy sánta ember? Nem tudtam félrevezetni és hiába kísérte szavait enyhe mosoly, még olyan hosszú idő után is pironkodnom kellett!
– Gyerek voltam, meggondolatlan! – hebegtem mentegetőzve.
– Tudom, én is indulatos voltam pedig nekem több eszem kellett volna legyen mint egy gyermeknek. Ezután „meghallgattuk” egy darabig a mondottakat miközben döcögött velünk a vasabroncsú fakerekű szekér, emlékeket kergettünk mindketten.
- Elmondom neked, pedig nem szeretek róla beszélni – döntött végül és az apró rázkódások miatt reszketősé vált hangon mesélni kezdett.
Az első világháború idején az orosz fronton harcoltam amolyan váltakozó sikerű akcióink voltak. Ami azt jelentette, hogy hol az ellenség vonalát foglaltuk el, hol a mienkbe voltunk kénytelenek visszavonulni. Éppen támadásba lendültünk akkor, amely nekem, az utolsónak bizonyult, amikor egy aknalövedéket hallottam fütyülni. Belénk volt idegződve, hogy ilyenkor földre kell lapulni, de még alája is bebújtunk volna, ha képesek lettünk volna rá. Az utolsó pillanatban hasra is vágtam magam, talán megúsztam volna egy légnyomással, ha földet érés pillanatában fel nem vágódik a jobb alsólábam. Ugyanabban a pillanatban robbant az akna, és egy repeszdarab levágta térden alulról. Igaz ezt akkor még nem volt ahonnan tudjam, mert csak egy ütést éreztem a lábamon azután semmit az égvilágán.
Hírtelen sötétség borult rám és megszűntem létezni. Amikor magamhoz tértem megéreztem a frissen hantolt föld illatát, és ebből arra következtettem, hogy élve eltemettek, ami igaz is volt. Iszonyú nyomás nehezedett az egész testemre és olyan sötétség vett körbe, mint a sírba amilyen lehet. Nem tudtam mennyi időt, tölthettem a nyomasztó földi sötétségében, mert közben egy párszor elveszítettem eszméletemet.
Adott pillanatban beszédet hallottam közvetlen környezetemben. Nyögni kezdtem, mert jajgatni már nem volt erőm. Ezután egy bizonyos ideig öntudatomnál voltam. Érzékeltem, hogy valakik kiszabadítanak a föld fogságából, majd idegen beszédet hallottam. Oroszok voltak, két orosz felcser az egyik azt mondta:
- Vengerszkij!
Mondtak még valamit, amit nem értettem miközben végigtapogatták, vizsgálták testemet. Éreztem, hogy kezelésbe veszik a lábamat. Ekkor kezdett megvilágosodni előttem a lábamat ért ütés oka és az, hogy valami rettenetes történt velem de az is, hogy élek, még életben vagyok.
Közben körülöttünk dúlt a csata, puskagolyók csattantak a fatörzsekbe, távolabb aknák robbantak. A két orosz földhöz lapulva dolgozott, elkötötték a lábamat, injekciót adtak, fertőtlenítették, majd bekötözték a csonkot. Amikor végeztek odavonszoltak egy fatörzshöz majd felsőtestemet háttal nekitámasztották. Akkor kezdtem érezni az első fájdalmat, de még volt annyi erőm és lélekjelenlétem, hogy megfogtam egyik orosz kezét, és megszorítottam mennyire tudtam, ő visszaszorította aztán búcsút intettek majd kúszva eltűntek az aljnövényzet között.
Nemsokára ellentámadásba lendültek a mieink, és ismét a szerencse kedveltje lettem, mert rám találtak a mi szanitéceink. Amikor a hordágyra tettek megkérdezte az egyik:
– Ki látott el téged bajtárs?
Alig hallhatóan suttogtam:
- Az orosz szanitécek!
Nem lepődtek, meg mert akkor, azon a frontszakaszon szokványos dolog volt, hogy alkalomadtán ellátták az ellenség sebesültjeit is. Csak elismerően ennyit mondtak: – Jó munkát végeztek, megmentették az életedet, szerencsétlenséged mellett szerencséd volt!
Én azoknak az orosz katonáknak nem adtam semmit egy kézszorításon kívül, pedig ők mentették meg az életemet. És ezt ők is tudták, hogy nem fogok tudni adni semmit nekik. Akár ott is hagyhattak volna eltemetve a rám robbant föld alatt, senki nem vonta volna felelősségre! Akkor meg mi motiválhatta őket? A jóság, az emberség, ami bennük lakozott.
Ha én ott elpusztulok ma szegényebb, volna a magyarság tíz emberrel: én jómagam, a gyermekeim mind a kilenc, Terka, Jula, János, Andor, Tera, Ida, Mihály, aki veled egyidős, Marci és Vilmos a legkisebb, nem volnánk most. Akkor még nem beszéltem a kitudja hány leszármazottról, akik ezután születnek meg.
A császár Vitézi címet adott, nevem és képem bekerült a vitézek nagy könyvébe, de cserében otthagytam idegen földön az egyik lábamnak felét. Otthagytam volna az egész lábamat, de még az életemet is cserébe, ha legalább Erdélyt meg tudtuk volna menteni. De Károlyi Mihály „nem akart több katonát látni” és leszereltetett százhúszezer magyar honvédet. Akik pedig minden üte-botából katonákat állítottak ki azok háborút és hazát nyertek.
Ha nem jár el a szád alkalom adtán, megmutatom neked a kitüntetésemet és vitézi könyvemet. Rejtegetem a román hatalom elől de, néha előveszem és megkönnyezem őket, mint keserves sorsunkat. Gyakran és komolyan arra gondolok Mihály fiam, hogy azt a kitüntetést, amit nekem adtak, annak a két orosz felcsernek kellett volna megkapnia. Mert mi, ha kényszerből is de gyilkolni mentünk, féktelenül irtottuk egymást, de ők megőrizték emberségüket, életeket mentettek ott ahol lehetett. Ezért nem szeretem az olyan beszédet, amikor azt mondják, hogy rosszak az oroszok, franciák vagy a románok és mi magyarok jók vagyunk. Én azt mondom neked Mihály, és erre örökké emlékezz, hogy nincsenek gonosz és jó nemzetek. Csak emberek vannak, jók és gonoszak! Sebők Mihály. Erdély.ma

Székely zászlók tengerében Kézdivásárhely főtere
Eleget tett a kézdivásárhelyi önkormányzat a táblabírósági végzés előírásának, így pénteken levették a székely zászlókat a város főteréről. A jelképek eltüntetése ellen csütörtök este tüntetést is szerveztek.
Több száz ember vett részt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) által szervezett tüntetésen, amivel a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalon levő Városháza felirat, továbbá az önkormányzat épületén és a Gábor Áron szobor mellett levő két nagyméretű székely zászló eltüntetése ellen tiltakoztak. A vármegyés fiatalok csütörtök folyamán ötven lobogót tettek ki a főtéri épületekre, így Kézdivásárhely központjában most több a székely zászló, mint amennyi ünnepek alkalmával lenni szokott.
A tiltakozás során többen mondtak beszédet. Elsőként a HVIM részéről Beke István szólt a jelenlevőkhöz, elmondva: bár a hatalom el akarja tüntetni a székely nemzeti jelképeket, ők nem hagyják magukat, ezért díszítették fel székely zászlókkal a város központját. „Ma ötvenet, de ha kell ötszázat is kitűzünk” – mondotta Beke, akinek bejelentését tapsvihar fogadta. Beszéde végén hangsúlyozta: a céhes városbéli tüntetéssel egyidőben Nyíregyházán szimpátiatüntetés zajlik.
Tóth Bálint, a HVIM szóvivője a tőle megszokott kemény hangvételű beszédében elítélte a hatalom túlkapását. „Amikor megtiltják, hogy épületeink homlokzatain magyar feliratok legyenek, és arra kényszerítenek, hogy eltüntessük őket, amikor lefestik falvaink, városaink helységtábláinak magyar feliratát – vagy fel sem tüntetik –, amikor kijelentik, hogy szó sem lehet önrendelkezésről, és ezt nyomatékosítva megtiltják különböző általuk megalkotott törvényekkel, hogy nem loboghat függetlenségünk szimbóluma, a székely zászló, akkor eljött az ideje az összefogásnak. Történelmünk során azt a sorsot rendelte az Isten, hogy műveljük meg a földet, melyet nekünk adott, védjük meg, harcoljunk érte. Azóta sok minden változott, de a székelyek a mai napig megművelik a földet. Csak egyet felejtettek el: harcolni is érte” – emelte ki a szóvivő.
„Nem ismerhetünk tehát megalkuvást az eszmében, és készen kell állnunk rá, hogy tiszta erőkkel lépjünk színre, ha elérkezik a megfelelő pillanat” – vélekedett Tóth Bálint. Beszéde végén a tömeg az Autonómiát! és a Székelyföld nem Románia! szavakat skandálta, majd a folytatásban az Erdélyi Magyar Ifjak részéről Incze Johanna elnök, a Minta nevében a csíkszeredai Tőke Ervin országos elnök, a Székely Nemzeti Tanács részéről pedig Péter János alelnök mondott beszédet. Utóbbi arra szólította fel a kézdivásárhelyieket, hogy tűzzék ki lakásaik homlokzatára a székely zászlót. Rövid, alkalomhoz illő kulturális műsor után a székely himnusz eléneklésével ért véget a rendezvény.
A karhatalmi erők szép számban, de tisztes távolságból követték a kulturáltan, rendbontás nélkül zajló eseményt, aminek szép mozzanatát képezte egy 15 négyzetméteres székely zászló kibontása az egyik központi épület homlokzatán.
Eltávolították, de majd ismét felhúzzák a székely zászlókat
Péntek reggel Bokor Tibor polgármester – a főtéri két nagy zászló felhúzásának ötletgazdája – sajtótájékoztatót hívott össze. A céhes város elöljárója, aki 2013. március 15-én Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettesével húzta fel a szobor mellett levő zászlórudakra a két nagyméretű lobogót, elmondta: bár a brassói táblabíróság döntésének értelmében kénytelen eltávolítani a székely nemzeti jelképeket, a város nem marad nélkülük.
Bokor kifejtette: már egyeztetett Semjén Zsolttal és valószínű, hogy a tusványosi szabadegyetem idején, azaz július végén a zászlókat ismét közösen fogják felhúzni, ezúttal a Székely Katonanevelde előtti téren, a hősök emlékműve mellett. A céhes város vezetője elégedettségének adott hangot a székely zászlók által díszített főtér kapcsán, meglátása szerint a kék lobogók szebbé tették a Gábor Áron teret, a sajtón keresztül gratulált az ötletgazdáknak.
Az elöljáró azt is közölte, hogy a Városháza feliratot és a székely zászlókat pénteken, a déli harangszó idején távolítják el. A szomorú eseményen a HVIM néhány tagja is megjelent, akik a hatalmat bírálva követték a felirat eltávolítását és a zászlók leengedését.
Bartos Lóránt. Székelyhon.ro

Egy kalandor főpap (6.)
Követségben Lüdersnél
A Şaguna vezette követség január 2-án indul Bukarestbe. A katonai intervenció kérését január derekán terjeszti Lüders gyalogsági tábornok elé. Ekkor jelenik meg érvként az a máig ható hazugság, hogy a magyar lázadók Erdélyben húszezer ártatlan románt gyilkoltak le és kétszáz román települést felgyújtottak.
Kezdetben Lüders elutasítja Şagunáék kérését, mondva, hogy ezt csak a cári kormányzat engedélyével teheti, nincs felhatalmazása a magyar határ átlépésére. A kérést csak úgy teljesítheti, ha a katonai segítséget „az erdélyi cs. kir. kormányhatalom” kéri. Úgy gondolja, ha az említett két város megsegítésére küldene is csapatokat, a városok felmentése után azoknak vissza kell vonulniuk. Az orosz haderő feladata 1848 júliusától megakadályozni a moldvai, szeptember 27-e után a havaselvi forradalom kitörését. Az orosz elutasítás után Şagunáék Fuad effendit, a török Porta rendkívüli követét keresik fel. Fuad nemhogy nem támogatja őket, de arra utasítja Omer pasát, hogy egyetlen török katonát se engedjen a magyar határ, Erdély felé indulni. A cár 1848 decemberében még úgy tudja, hogy az erdélyi osztrák haderő képes leverni a magyarokat, ezért nem engedélyezi az orosz csapatok Erdélybe vonulását. Ennek ellenére Lüders tábornok parancsára – az orosz hadi szakértők – már december folyamán kidolgozzák az erdélyi osztrák csapatokkal való együttműködés tervét. A cári előőrsök december 11-én Engelhardt tábornok irányításával felvonulnak a Kárpátok déli vonalán, az Olt és a Bodza közti térségben. Mivel az osztrákok hivatalosan nem kérik az orosz intervenciót, ezért Bukarestben a várakozás álláspontjára helyezkednek. Január elején az osztrák központi hadvezetés parancsnoka, Windischgrätz herceg még ellenzi a cári csapatok behívását. Ennek ellenére – Puchner tábornok jelentése alapján – a császárnak küldött 1849. január 10-i előterjesztésben felveti az orosz katonaság behívásának kérdését. Schwarzenberg osztrák miniszterelnök ekkor még úgy rendelkezik, hogy Puchner tábornok védje meg Erdélyt addig, amíg osztrák felmentő sereget tudnak küldeni. A császár és a kormány nevében megtiltják az oroszok behívását. Időközben az osztrák katonai helyzet válságosra fordul, Puchner kénytelen lépni, és Nyepokojcsicki ezredes közvetítésével másodszor fordul orosz segítségért. Lüders, miután az osztrák hivatalos felkérés is megérkezik Bukarestbe, január 27-én megüzeni Puchnernek, hogy a cári csapatok megindultak az erdélyi szorosok irányába.
Havaselvéről Bécsbe
Mivel a cári katonaság behívásának tervét a leghatározottabban Şaguna képviseli, és ő vállalja a küldöttség vezetését a bukaresti orosz főhadiszállásra, ezért a püspököt utólag nem véletlenül nevezik muszkavezetőnek is. E dicső tettének jutalmáért 1849 februárjában Havaselvéről egyenesen Bécsbe utazik, innen meg sem áll Olmützig, a császári udvarig. A püspök úgy gondolja, joggal várhat elismerésre. Erre szüksége is van, mert időközben elveszti korábbi szerb és magyar támogatóit. Şaguna úgy gondolja, hogy havaselvi útját – mint bizonyított osztrák hűséget – méltányolni fogják. Természetesen, Ferenc Józseftől nem önmaga, hanem a Román Komité nevében kér kihallgatást és a „román nemzet nevében” fogad hűséget. 1849. február 25-én egy tizenhárom tagú küldöttség vezetőjeként terjeszti fel azt az emlékiratot, amelyben arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója úgy, hogy a románokat egy tartományba egyesítse, és vegye fel a „románok nagyfejedelme címet”. Önmagára is gondolva javasolja, hogy a románok egy nemzeti kongresszuson választhassanak „nemzeti főnököt”. E kérés egyúttal valóban román nemzeti érdeket is szolgál. A március 4-én kiadott osztrák alkotmány nem veszi figyelembe az ellenforradalom idején a magyarok ellen felkelő, lázadó románság igényeit. A románok magyaroktól való elszakadásának jogosságát Şaguna még a dinasztiához való hűség miatt elszenvedett nagyszámú román áldozat emlegetésével is alátámasztja. Megismétli a Lüdersnél januárban elmondott magyarellenes rágalmakat. Azonban a légből kapott adatokat – a román áldozatok túlzóan magas számát – a császári udvarban nem hiszik el, és 1850-ben elrendelik a polgárháború során elpusztult románok hivatalos számbavételét. Az összeírás adatait a bécsi titkos levéltárban helyezik el. Ezek már 1851 elején ismertté válnak. Az összeírók objektivitásában nincs miért kételkedni. A levert magyar szabadságharc után, a magyarellenesség idején annyira nincs részrehajlás, hogy az összeírók egyáltalán nem foglalkoznak a magyar legyilkoltak számbavételével. A polgárháborús román polgári lakosság vesztesége 4321 és 4425 főre tehető, amely több mint kilencszer kevesebb annál, mint amennyi 1996-óta Kolozsváron a Biasini Szállónál felállított hatalmas emléktáblán olvasható. A román nacionalizmus ezzel kimeríti a nemzeti uszítás fogalmát. A történelem meghamisítása még egyértelműbb, ha tudjuk, hogy arányaiban tekintve a román áldozatok száma háromszor volt kisebb, mint a lemészárolt magyaroké. A kortárs George Bariţiu, aki az 1848/49-es erdélyi román népfelkelés jelentős vezére, hatezer főre teszi a román polgári lakosság veszteségét. Ez a 40 ezres számhoz mérve aránytalanul kevés. Şaguna nem kap amnesztiát
Az osztrák alkotmány szűkkeblűsége, valamint a magyar sikerek miatt Şaguna ismét alkalmazza a korábbi időszakból is jól ismert taktikát, távol marad az eseményektől.
A magyar honvédség dicsőséges és győztes tavaszi hadjárata teljében – a debreceni nagytemplomban, 1849. április 14-én – kimondják Magyarország állami függetlenségét. Általános amnesztiát hirdetnek, ebben csak Andrei Şaguna nem részesülhet, mert Kossuth szerint elárulta hazáját. A kormányzó ezalatt a cári csapatok behívását érti, hisz bárki bármit is követett el, kegyelemben részesült. Az 1849. április 26-án Dragoş képviselőhöz keltezett levelében Kossuth írja, hogy a múltra „a béke és a szeretet nevében fátyolt” vetnek.
A megtorlások idején
Şaguna csak a magyar szabadságharc leverése után tér vissza Erdélybe, amikor már javában tombol a magyar szabadságharcosok felelősségre vonása. Erdély-szerte akasztások, kivégzések, bebörtönözések. Büntetésből tízezreket soroznak be katonának és hurcolnak hosszú évekre idegen országokba. A magyar forradalmat támogató románok sem kerülik el a börtönt. Erdély katonai kormányzója – Ludwig Wohlgemuth altábornagy – szigorú rendet teremt. Nincs tekintettel a román érdekekre sem, még a püspököt is figyelmezteti arra, hogy hagyjon fel a nemzeti izgatással. Tekintettel Şaguna korábbi, osztrákoknak tett szolgálataira a köréje csoportosult román politikusok kérvényekkel árasztják el a bécsi udvart. Mindhiába! Nem honorálják az erdélyi románok 1848/49-es magyarellenes népfelkelését. Még annyit sem érnek el, hogy a bánsági románokat kivegyék a szerb vajdaság hatásköréből, és az erdélyi ortodox püspökség elszakadjon a szerb egyháztól. Şaguna kénytelen megállapítani, hogy „a jogokban részesítő rezolúciók ideje elmúlt”. Az 1850-ben készült román nemzeti követeléseket már alá sem írja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Máthé Kriszta Magyar nyelvet tanít és gyógyít Csángóföldön
Pedagógusi pályafutását tíz évvel ezelőtt Előpatakon kezdte, a falusi közeg számára barátságos volt, mert az emberek közelről ismerték egymást, de amikor az egyik sepsiszentgyörgyi szakközépiskolába került, és fél év után sem tudta a gyermekek nevét abban a tíz osztályban, ahol tanított, úgy érezte, ez nem neki való, és jelentkezett Moldvába magyar nyelvet tanítani.
Máthé Kriszta 2006-ban költözött párjával Frumószára, jelenleg is az ottani iskola magyartanára, két éve ellenben a tanítás mellett a nemzetközi doTERRA gyógyító illóolajat forgalmazó cég munkatársa. Ebben a tevékenységben számára a pénz másodlagos, legfőbb célja, hogy segítsen az embereknek. Amikor 2010-ben Máthé Krisztáéknak megszületett a kislányuk, sokan azt gondolták, hazaköltöznek Sepsiszentgyörgyre, mert nem fogják elviselni a nehéz körülményeket, amikor már a gyermekért is kell felelniük. Nem így történt. „Azt gondoltam, ha én annyira tisztelem a csángókat, miért ne vállalhatnám a gyermeknevelést ott, ahol befogadtak. Mindenki azt mondta, ezt nem lehet vállalni, nehéz lesz. Tudni kell, ha Frumószán decemberben lehull a hó, leáll a forgalom, még a kapun is nehéz kimenni. Jöttek pánikoló édesanyák, hogy ezt el sem tudnák képzelni, de mi azt mondtuk, ott a helyünk. Akkor a megérzésemen kívül erre még nem volt alapom, csak annyit tudtam, hogy ott vannak az idős asszonyok, akik, ha kell, segítenek.” – Hogy jön a képbe a doTERRA? Korábban is foglalkoztál népi gyógyászattal? – Féléves volt a lányom, amikor megkeresett egy amerikai cég, a doTERRA, hogy lennék-e romániai képviselője. Ez történt egy akkorka frumószai házban, mint egy szoba. Semmi előéletem nem volt az aromaterápiában, egyszerűen csak egy jó ember talált meg, egy üzletember, aki jól ismert engem, és azt mondta, ahogy én szervezem az életem, szerinte ezt fogom tudni csinálni. Meglepődtem, a körülményekre hivatkoztam, és arra, hogy a tanítást s egy nagy cég elvárásait nem tudom majd összeegyeztetni, de azt mondta, próbáljam meg. Az interneten utánanéztem, a doTERRA honlapján nyitóképként egy frissen vasalt úriember és egy miniszoknyás hölgy jelent meg. Egyből azt gondoltam, ehhez nekem nincs közöm. Aztán úgy döntöttem, mégis megpróbálom. Ez két esztendővel ezelőtt történt, és jelenleg húsz képviselője van a cégnek az országban, nagyon jó csapat.
Nem minden pénzfüggő
– Gondolom, az olajforgalmazói tevékenységből jövedelmed is van, ami jól jön a tanári fizetés mellé. De tulajdonképpen hol tudod eladni a termékeket? Moldvában nem kell mondani az asszonyoknak, hogy milyen bajra milyen füvet, olajat használjanak, ők ismerik ezeket. Kik azok, akik mégis tőled kérnek segítséget, illetve tőled vásárolnak?
– Tizenhárom gyermekes család levágta a disznót, és a csülköt elhozták nekem. Kérdeztem: Tizennégy lábú disznót vágtatok, hogy nekem is jutott? Nem, ez egy disznó volt. Egy másik eset. Jön az anyuka egy bog túróval, mert tudja, hogy szeretem a túrót, én meg tudom, hogy a gyermeke légúti gondokkal küzd, akkor odaadom az olajat előkészítve, hígítva, és jót tesz a gyermeknek. Ott nagy a szakadás a huszonöt-harminc éves anyukák és a hetven-nyolcvan éves nagymamáik között. A kettő közötti nemzedék, a mostani szülők szülei nincsenek a faluban, külföldön dolgoznak, ezért nagy a szakadás. Ha azt mondom, fűteát főzök és nem lógatóst, akkor van, aki csodálkozik. Hiányzik az a nemzedék, aki átadhatta volna mindezt, mint értéket. Inkább azt gondolják, hogy butaság. De van úgy, hogy megyek gyűjteni a nénikkel, és akkor egy kicsit elgondolkodnak ezen, és elfogadják. Az ottani idős asszonyok ismerik a megfelelő lelőhelyeket. Azt vallom, hogy nem kell győzködni az embereket, hogy rendeljenek, hanem amikor szükségük van rá, odaadom a megfelelő olajat, hogy próbálják ki, de nem erőltetem, hogy megvásárolják. Sokszor hívnak, hogy segítsek, de nehezen értik meg, hogy nem muszáj vásárolniuk, nem minden pénzfüggő. Ehhez nincsenek hozzászokva, de ha kipróbálják a terméket, nagyon jónak tartják. Gyermekkoromban nagyon sok városban éltem, sok iskolában tanultam. Ezért sok ismerősöm van, de amúgy is közvetlen vagyok az emberekkel. Van egy Facebook oldalam, ezerkétszázan szerepelnek azon, és van egy zártkörű aromaterápiás csoportom, ott is ezerkétszáz körüli a tagok száma. Az egy aktív felület, ahol tanácsot kérnek, hogy milyen problémára mit használjanak, több szakember kapcsolódott be, bárki válaszolhat, segíthet, ha tudja a megoldást. Van egy alapszabály, fel kell tüntetni, hogy milyen termékeid vannak, ez nem csak a doTERRA-ról szól. Sokan mondták, interneten nem lehet illatot eladni, megismertetni. Számomra kiderült, hogy működik. Én általában azt írom le, azt tanácsolom, ami velem is megtörtént. Igyekszem olvasmányosan írni, az is vonzó a kérdező számára.
Mindenkihez van jó szava
– Az erdélyi Doterra Független Szaktanácsadói Oldalon valóban olvasmányosak Kriszta ajánlásai, hozzászólásai, egy anyuka úgy jellemezte, néha a szavai is gyógyítanak, mert nagyon odafigyel az emberekre, és bízik abban, olajai valóban gyógyítanak.
– Frumószán mi nem ismerjük az orvost, nem volt szükségünk arra, hogy felkeressük, illetve sok mindent megoldottunk otthon. Gyermekkoromban volt egy gyógyszeres szekrényünk a családban, de abban csak fásli volt, hintőpor és egyéb nem. Ezt szoktam meg. Nekünk nem volt benne a mindennapjainkban, ha fáj valami, gyorsan be kell venni valamilyen gyógyszert. Néha megijedek, mert a barátaim mondják, hogy hascsikaráskor milyen gyógyszert, patikában vásárolt szirupot adnak a gyermeknek, aztán kiderül, az orvosságtól nincs étvágya, legyengül a gyermek és megbetegszik. Rossz az irány, ahogyan kezeljük a betegségeket. Én inkább kipróbálom az egyik olajat, követem, hogy kis idő múlva hogy érzi magát a gyermek. Kell éreznie az erőmet, hogy nem vagyok bizonytalan, hiszek abban, hogy amit adok neki, az meggyógyítja.
Moldvában fával fűtünk, samottkályhánk van, és rengeteg a taknyos gyermek. Nálunk nem tették rá a csempét a samottra, ettől sokkal szárazabb a levegő ezekben a kicsi termekben. Ez ellen úgy védekezem, hogy a kályha tetején lévő edénybe citromolajat csepegtetek. Máthé Krisztának szinte mindenre van gyógyító illóolaja, még a kullancs távol tartására is, de legfőképpen mindenkihez van jó szava, amivel megnyugtat, és jó tanácsa, ha üvegcséi között nem talál az adott bajra megfelelőt.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tizedik nemzedék ballagott a Sapientián
Minden ballagási rendezvény felemelő, megható és egy életre szóló esemény hallgatóknak, szülőknek egyaránt. A Sapientia ünnepsége még ennél is több, hangulatában, lelkületében, nemzeti együvé tartozásunk jegyében kiemelkedik más felsőfokú oktatási intézmények közül, hiszen ezt igazán a magunkénak érezhetjük. Szombaton az egyetem aulájában e szép ünnepségnek lehettünk részesei, amikor reményekkel és bizakodással tele végzősökkel népesült be az egyetem. A folyosók, a karzatok gyermekeik örömében osztozó szülőkkel, hozzátartozókkal teltek meg. A ballagási ünnepségen részt vett Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, dr. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, valamint dr. Kelemen András, a marosvásárhelyi kar dékánja.
A hit szárnyakat adott a kibontakozáshoz
A szombati ünnepség a hallgatók karonkénti bevonulásával kezdődött. S ez volt az a pillanat, amikor ennyi szép fiatal láttán örömkönnyek csillantak meg a szülők, hozzátartozók szemében. Az ünnepi beszédek sorát Kató Béla püspök, a Sapientia Alapítvány elnöke kezdte.
– Nem minden esztendőben sikerül mindenhova eljutnom a ballagási ünnepségekre, de most Marosvásárhelyre különösen odafigyeltem, és azért jöttem ide, mert ti vagytok a X. évfolyam ezen az egyetemen. Minden ballagás ünnep, de egyúttal mérföldkő is.
Az Ószövetség népe, amikor valamilyen nagy utat megtett, vagy elérkezett valahová, mindig követ, emléket állított. Ezeknek a mérföldköveknek a neve eben-háézer, ami magyarul azt jelenti: mindeddig megsegített bennünket az úr. Tíz esztendő nem nagy idő egy nemzet, egy nép életében, de úgy gondolom, hogy mi most mindannyian egy mérföldkőhöz érkeztünk, és illik nekünk is ezt megörökíteni. Mindeddig megsegített bennünket is az úr! Ezért most a hálaadás kövét kell felállítanunk, és együttesen kell hálát adnunk ezért a tíz évért. Kedves oktatók, nagyon sokat harcoltatok és harcoltok azért, hogy végül győzni tudjunk, ez a győzelem most itt nyilvánvaló. Tudjuk azt, hogy a Sapientia EMTE nem épp olyan erős, mint amilyennek szeretnénk, lehet, hogy gyenge a hangja, s is lehet, hogy bizonytalanság van körülöttünk, de ez a végzős diáksereg igazolja, hogy mi a szépet, a jót és az értéket akartuk. Mindenki érzi, hogy ennek az egyetemnek az alapja a hit, amely szárnyakat adott a kibontakozáshoz. Diákok, induljatok! Pedig most szeretnénk leginkább megtartani benneteket! Most látjuk a ti fejlődéseteket, és büszkék is vagyunk azokra az eredményekre, amiket elértetek. A kérdés az, hogy hová mentek? Sejtéseink vannak, hogy hová, de biztosat nem tudunk mondani. El kell ismerni, hogy recept sincs arra, hogy hová jó menni a mai embernek. Ez az egyetem, amely most kezd beágyazódni az erdélyi magyarság életébe, igyekezett számotokra tudást adni, de a tananyag a mai gyorsan fejlődő világban mulandó. Még nagyon sokszor kell újra és újra tanulni azért, hogy ebben az életben érvényesülni tudjatok. Reméljük, hogy a Sapientia egy vonatkozási pont marad a ti életetekben. Bárhol legyetek, büszkén tegyetek hitet szülőföldetek, Erdély értékeiről! Az itt kapott szeretetet, türelmet, jóságot és békét mint legfőbb értékeket adjátok tovább. Szeretnénk még itt tartani benneteket, de úgy, ahogy Ábrahámnak is el kellett hagynia otthonát, hogy az Ígéret földje az övé lehessen, úgy nektek is el kell hagynotok az egyetemet. Bátorítson az, hogy Ábrahám nemcsak küldetést, hanem ígéretet és áldást is kapott. Ígéretet arra, hogy nagy nép lesz. Ábrahám hitt, és meglátta, hogyan teljesedik be Isten ígérete. Sok fiatal úgy indul el az életben, hogy nem kéri házasságára szülei áldását, nem kéri életére az Isten áldását, mert úgy gondolja, hogy csak a maga erejében bízhat és erre támaszkodhat. Mégis most megáldalak benneteket, áldott legyen a ti utatok, és higgyetek abban, aki ide vezérelt benneteket, a mi Istenünkben. Isten áldjon meg benneteket! – hangzott el Kató Béla ünnepi beszéde, egy életre szóló útravaló a végzősök számára.
Műveltnek, okosnak lenni jó dolog
Dr. Dávid László elmondta, hogy évről évre hiányérzés tölti el, hiszen a hallgatók bizalommal jöttek ide, belakták ezt a teret, ami második otthonuk volt, barátságok, szerelmek is szövődtek itt. És most egyből vége mindennek. Igazi mérföldkő ez, ami akkor is érvényes volt, amikor a hallgatók a Sapientiát választották, hiszen műveltnek, okosnak, elkötelezettnek lenni jó dolog. Mennyire jó érzés, barátok közt, hasonló értékeket valló emberek között itthon lenni! Egy igazi értelmiségi nemcsak az anyagi világot próbálja megérteni, nemcsak anyagi sikerekre vágyik, hanem szellemi, művészeti és társadalmi téren is vannak elvárásai. Meg vagyok győződve, hogy ti is ilyen módon akartok sikeresek lenni. És itthon akartok sikeresek lenni! Tanács, ami sokéves tapasztalatból fogant: semmilyen megbánás nem teheti jóvá az elszalasztott lehetőségeket! Az erdélyi közösség – sajnos – számtalan lehetőséget elmulasztott! – mondta a rektor.
A beszélők sorát dr. Kelemen András dékán folytatta, majd a tanszékek képviselői léptek mikrofon elé: dr. Forgó Zoltán, a Gépészmérnöki Tanszék vezetője, dr. Kovács Loránd, a Kertészmérnöki Tanszék vezetője, dr. Kátai Zoltán, a Matematika-Informatika Tanszék vezetője, dr. Domokos József, a Villamosmérnöki Tanszék képviselője, dr. Tőkés Gyöngyvér, az Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszék vezetője, dr. Imre Attila, az Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék vezetője. A ballagó diákok részéről Münzlinger Zoltán, a hallgatói önkormányzat részéről Moni Róbert szólt a ballagókhoz, tanárokhoz.
A beszédek között Kovács Melinda énekelt, majd a néptánccsoport mezőségi táncot járt. Bakos Emília a Boldogasszony anyánk régi himnuszunkat énekelte.
Az ünnepséget a történelmi egyházak lelkészeinek áldása, a magyar, a székely és a régi székely himnusz eléneklése zárta.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt
1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását.
A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak.
Asztalos Lajos- Papp Annamária
Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből.
Előszó helyett
1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt.
A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára.
Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is.
1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot.
Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták.
Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket.
Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik.
Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle.
Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni.
Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük.
A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk.
A tettesek látogatása
Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye.
Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek.
Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs.
Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése].
Pata utca és környéke
Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak.
„1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre.
Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére.
Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük.
A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket.
Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével.
Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe.
Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el.
Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt.
Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.”
Kerekdombi bombabiztos óvóhely
Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre.
„Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj.
A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében.
Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be.
Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne.
A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is.
Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé.
A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára.
Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár)

Első román Hamvas-fordítás
Sokan méltatták a szentgyörgyi fordító munkáját
A hétvégén mutatták be a bukaresti Bookfest-en az első, román nyelvre lefordított Hamvas Béla művet. A bor filozófiája (Filosofia vinului) című könyvet a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Attila fordította.
Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai műszaki és társadalmi karának oktatója, kommunikáció-tudomány tárgyakat tanít. Bölcsészetből doktorált, az apokalipszis esztétikájából. Elmondása szerint Hamvas Béla műveit elsőéves egyetemista korában kezdte olvasni, és azóta is lelkes olvasója a szerzőnek.
A fordításhoz azért kezdett hozzá, mert igazságtalannak tartotta, hogy Hamvas ennyire ismeretlen román kulturális körökben, miközben már német, angol és francia nyelvterületeken beindult egy folyamat, a magyar író műveit sokan ismerik. A kilencvenes évek végére például szinte minden írását lefordították szerb nyelvre.
– Láttam, hogy a szerbeknél mennyire népszerű lett Hamvas, és azon gondolkodtam, ez a román olvasók esetében is működne, mert tudom, hogy a román olvasóközönség nagyon kedveli a két világháború közötti szellemi jobboldalt, például Mircea Eliade vagy Constantin Noica műveit – mondja.
Abban az időben, amikor a könyvet fordítani kezdte, Hubbes könyvtárosként dolgozott a Bod Péter Megyei Könyvtárban, és arra gondolt, megpróbálja, egyáltalán képes-e átültetni a nehéz nyelvezetet. Reggelente ujjgyakorlatszerűen a kávé mellett lefordított egy-egy mondatot. A munkával egy év alatt végzett, de akkor felmerült a kérdés, mihez kezdjen egy lefordított könyvvel?
A család és a barátai biztatták, keressen neki kiadót. Először nem voltak pozitív visszajelzések, azt gondolta, nem jó a fordítás, ezért átdolgozta. Közben román irodalmároktól is számos pozitív visszajelzést kapott, például Marius Dobrin írótól, vagy a Párizsban élő Dan Culcertől.
– Kiadót azért is nehéz volt találni, mert a jogörökösnek az volt az igénye, hogy csak minőségi, eminens kiadónál jelenhet meg a fordítás. Végül Nina Tînţar, egy sepsiszentgyörgyi román dramaturg nyújtotta a legnagyobb segítséget, aki stilisztikailag is rendbe tette a szöveget.
A lefordított mű legalább négy ember kezén ment keresztül, és körülbelül tíz ember segített javaslatokkal, tanácsokkal. Végül a kiadó keresésénél az hozta a változást, hogy Lakatos Mihály, a Balassi Bálint Kulturális Intézet igazgatója Sepsiszentgyörgyre került. Ő vette fel a kapcsolatot több kiadóval, s a Curtea Veche jelezte a készségét, hogy a könyvet megjelentetnék.
A Curtea Veche nagyon sok magyar művet adott ki román nyelven, többek közt Márai, Eszterházy, Nádas Péter könyveit. A kiadás anyagi költségeit a Balassi Intézet állta, a fordítót a Magyar Fordítóház Alapítvány fordítói ösztöndíjjal is támogatta.
A bor filozófiája az első Hamvas-mű, amelyet román nyelvre fordítottak.
– Már rég gondolkodom egy olyan könyvről, amely igazi álmodozóvá tesz. Boldog és beteljesült, egy rokonlélek, amely úgy beszél, mintha én mondanám. Nem jön, hogy elhiggyem, de rátaláltam – így ír az Ochiuldeveghe bloggere Hamvas művéről.
A kiadó reményét fejezte ki, hogy nem ez az utolsó együttműködés Hubbes Lászlóval, aki azt tervezi, saját válogatású Hamvas-esszékötettel kopogtat legközelebb náluk.
Orosz Anna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gyászünnep?
A nemzetben gondolkodó emberek nagy része a múlt hétvégén lezajlott európai parlamenti választásokon ismét leszavazott a Fideszre, ami több tényezőnek köszönhető. Benne van ebben Orbán Viktor vonzó és meggyőző nemzeti retorikája, a szavazói „tehetetlenség”, a konkurens Jobbik stigmatizáltsága és nem utolsósorban az is, hogy a szűk értelemben vett nemzetpolitika az a terület, ahol látványos változás volt a korábbi, 2010 előtti időszakhoz képest. Vitatkozhatunk azon, hogy mekkora mulasztásai voltak a kormánynak az elmúlt négy évben a nemzetépítés, a középosztály és a középbirtokosság megerősítése, a magyar kulturális élet kulcspozícióinak visszafoglalása, a magyar nemzeti öntudat regenerálása területén, de tény, hogy a Kárpát-medencei magyar integráció programjának meghirdetése és részbeni megvalósítása látványos sikertörténet.
A magyar állampolgárság kiterjesztése és az összmagyar választások megszervezése történelmi tett, s ide tartozik a Nemzeti Összetartozás Napjának intézményesítése is, ami pozitív kisugárzású kezdeményezésnek tűnt. Jó gondolat, hogy az a nap, amikor a történelem vaskényszere szétszaggatta a Kárpát-medencei magyarság állami egységét és ellenséges idegen államok uralma alá utalta az őshonos magyar lakosság harmadát, legyen egyben az a nap, amikor a világ magyarságának összetartozása kerül a nemzet közérdeklődésének középpontjába.
De messze nem mindegy, hogy ezt milyen módon tesszük. Egy dolog, ha a Duna tévé, megelőzve e döntést, június 4-én méltó megemlékező filmeket sugároz, vagy ha világszerte történelmi előadásokat szervezünk, s másik dolog, ha hivatalosan ünneplésről beszélünk, koncertekkel, bulikkal, könnyed szórakozással kapcsoljuk egybe történelmünk leggyászosabb napját. Hogy most ne említsem a közízlésromboló, gagyi barackfás nótát, ami annyira rosszul sikerült, hogy élő emberrel nem lehet találkozni, akinek tetszett volna.
Idén megint „ünnepelni” készül a hivatalos Magyarország, ami súlyos hiba. Félő, hogy a koncertek hangzavara elnyomja azok hangját, akik történelmi előadásokkal és filmvetítésekkel emlékeznek. Ezt elnézve jobb lett volna a témához hozzá sem nyúlni.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Czika Tihamér: hosszú távon az új transzilvanizmus a kiút
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alatt mutatták be Czika Tihamér Álmodok egy Erdélyt című publicisztikakötetét. A jelenleg Brüsszelben dolgozó jogász, közíró 2007 és 2011 között elsősorban a nemrég megszűnt manna.ro hírportálon írt hetente, termékeny vitákat gerjesztve a legkülönfélébb témákban. Írásai aktualitásáról, a vitásabb kérdéseket illető véleményéről kérdeztük.
Milyen témákat tartottál fontosnak abban az időszakban, amelyből a kötet tartalma lett válogatva?
Az erdélyi magyar identitáskeresés, erdélyi magyar politika, budapesti és bukaresti politika és azok lecsapódása ránk, mit lehet és mit nem lehet szeretni Romániában mint országban és állandó tranzit-társadalomban – többnyire ezekről írtam. Külön fejezetbe gyűjtöttük továbbá a kolozsvári ügyekről szóló véleményanyagokat illetve egy szkeptikus fejezet is lett, amely elsősorban szekuláris humanista és racionalista cikkeket tartalmaz. Végül a Balra át című fejezet elsősorban a gazdasági válság hazai lecsapódásai által generált problémákra fókuszál.
A cikkek egy része kordokumentum, a másik még mindig aktuális. Mi az, amiről korábban írtál, és ma is érvényes?
Az írások egy része valóban azért lett beválogatva, mert megfog egy bizonyos esemény körüli hangulatot, amely ma már meghaladott, de kordokumentumként érdekes, így például a kolozsvári főtér lekövezése körüli viták, vagy valamelyik választási kampány magyar-magyar csatározása körüli elemzések. Nagyon sok felvetett téma azonban ma is aktuális: az autonómiaküzdelem kommunikációs hibái, a román és magyar Erdély párhuzamos létezése, a nyelvi jogok érvényesítése körüli gondok, a rendszerbe kódolt korrupció stb. A legaktuálisabb kérdés talán még mindig a gazdasági válság, a kiszámíthatatlan jövő perspektívája, a társadalmi struktúrák és értékrendek részleges elmaradottsága, egyszóval az a kérdés, amit úgy fogalmaztam meg egyik cikkben, hogy „kivándorolni vagy építőkő maradni?”
Mi az, ami jó irányba változott és mi az, ami rosszba?
Vegyünk csak egy jót és egy rosszat. Jó irányba változtak a dolgok Kolozsváron. Nagy örömmel látom, ahogy a lassan kicserélődő magyar civil és politikai elit túllépett a múlt siratásán, felvállalta ezt a várost úgy, ahogy van: masszívan román és betonvárosként is, ha már ilyen lett. Megértettük azt, hogy vagy elfogadjuk a jelen valóságát és ebben alakítjuk ki a helyünket, vagy ha elfordulunk tőle, akkor magunkat iktatjuk ki Erdély fővárosának jövőjéből. Kijöttek a magyar rendezvények a templomokból, dísztermekből, iskolákból a főtérre, az utcákra. A Kolozsvári Magyar Napok a legjobb példája ennek az „újramagyarosodó” Kolozsvárnak, de az otthonérzetet segíti az éppen lezajlott könyvhét, vagy az is, amikor a KMDSZ diáknapokon több tíz csapat színesíti be a főteret és készíti el kreatívnál kreatívabb videóit. Az új főteret magunkévá tettük, igazolt az idő. Ez mindig jól esik az embernek.
Rossz irányba tart szerintem ugyanakkor az erdélyi magyar politikai narratíva, amely még nacionalistább lett, mint valaha volt, és ahelyett, hogy a románokkal közösen építendő új transzilvanizmus fele tartana – amely szerintem az egyetlen hosszú távú lehetőségünk – egyre jobban az etnikai bezárkózottság fele tart, egyre jobban „elszékelyesedik” és egyre kevesebbet üzen az interetnikus és szórványvidéken élők számára. Történik mindez úgy, hogy az autonómiázás is máig üres politikai szlogen maradt, tulajdonképpen máig nem tudja senki pontosan elmagyarázni, hogy mit ért alatta, milyen jogköröket, milyen megosztással, milyen határokkal, milyen román alkotmányos berendezkedés részeként stb.
Czika Tihamér – Álmodok egy Erdélyt (Publicisztikák 2007-2011) című kötete a nagyváradi Riport Kiadónál jelent meg. Május 30-án, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutatták be, illetve Nagyváradon, július 3-án délután 7 órától.
Mit értesz új transzilvanizmus alatt?
Ezzel több cikk is foglalkozik a könyvben. Én abban hiszek, hogy a jövőnk egy közös, etnikai-identitás fölötti erdélyi identitás kiépítésében (visszaépítésében?) van. Az erdélyi magyarság legnagyobb problémája földrajzi, modern szóval: geopolitikai. 600 kilométeren vagyunk szétszórva több tíz kisebb szigeten, egy román tengerben, amelyből a partiumi és a székely résznek van hosszú távú fennmaradási esélye. A párhuzamos magyar „minitársadalmunk” a természetes asszimiláció miatt egyre csak zsugorodni fog. Hosszú távon a Most-Híd féle út az egyetlen, amelyen keresztül – az erdélyi románokkal közösen – ki tudunk alakítani egy olyan erdélyi világot amelyben otthon tudjuk érezni magunkat. Az etnikai politizálásból a regionálisba való váltás ideje megérett. Elég csak benézni a több ezres román többségű transzilvanista Facebook csoportokba, és láthatjuk, hogy román oldalon is beérik lassan az az elit, amelyik felismeri Erdély lehetőségeit, és egy föderális Romániában gondolkodik. Nagyon sok Sabin Gherman van ma már, aki várja a hat százalékos erdélyi (magyar) párt baráti kéznyújtását, s hajlandó minden erejéből azon dolgozni, hogy ehhez még hozzátoljon legalább hat százalék erdélyi román szavazatot, ha nem többet. Ők a természetes partnereink, de előbb-utóbb lehet, hogy nélkülünk is megcsinálják ezt. Kérdés, hogy meddig várunk, van-e egyáltalán időnk várni?
Azt vallod korábbi írásaidban is, hogy túl kell lépni a Trianon-szindrómán. Egyrészt miért fontos ez, másrészt hogyan lehet megtenni ezt a lépést?
Trianonnal foglalkozni ma több szempontból is totális zsákutca. Egyfelől nyílván fájdalmas, de van elég fájdalmas ünnepünk, megemlékezésünk, tényleg kell még egy? Másfelől megosztó, egyoldalúan éljük meg, ami a környező nemzetektől – a mi esetünkben főleg a románoktól – elszigetel. Míg nekünk tragédiát, Trianon a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek nemzeti felszabadulást jelentett. A kötetnek címet adó cikkben írom azt, hogy „álmodok egy Erdélyt, ahol az én nemzeti ünnepem nem a te gyásznapod, ahol az én nemzeti hősöm nem a te gyilkosod. Közös nemzeti ünnepeket álmodok, amelyekre mindannyian jó szívvel tudunk kimenni, és valóban ünnepelni tudunk, nem gyászolni.” Ugyanígy természetesen december elseje sem egy jó ünnep. Ideje megérteni ugyanakkor, hogy nincs visszaút, felesleges frusztrációkat kelteni magunkban. Modern Európa a határok sérthetetlenségére épül, egy tudatos „kollektív amnéziára”, amit azt mondja, hogy ami 1945 előtt történt, azt hagyjuk a történelemkönyveknek és építsünk egy közös Európát azzal, ami van. Másképp nincs esély, ha mindenki elkezdené felgörgetni a sérelmeit ki tudja melyik korból – és higgyük el, egyáltalán nem vagyunk egyedül az ilyen sérelmekkel –, akkor lehetetlen volna megtartani a békét, a szolidaritást, az integrációt, megint egymással civakodó, egymást bénító kisállamokra esne szét ez a kontinens, és végképp elvesztenénk a versenyt a gyorsan fejlődő, globalizálódó világgal.
Számos vitában vettél részt régen, mit tapasztaltál, mennyire éri meg vitába szállni, lehet-e hatni az emberekre, vagy csak mindenki elbeszél a másik mellett?
Minden publicisztikámat azzal a szándékkal írtam, hogy az olvasókat gondolkodásra, reflektálásra, s ha szükségét látják vitára késztessem. Voltak, akik azt hitték, hogy szórakozásból provokáltam. Ez egyáltalán nem igaz. Komolyan gondoltam minden sort, és tényleg hiszek abban, hogy egy közírónak felelőssége van, a vitának komoly szerepe van a társadalom fejlődésében. Hogy kivel érdemes vitatkozni és kivel nem, azt mindig az adott helyzet döntötte el. Azt általában már az első érvcseréből lehet látni, hogy van-e a vitapartnerben bármi nyitottság másféle véleményre, vagy túlságosan doktriner, illetve, hogy képes egy bizonyos színvonalon érvelni, vagy bulvárportálok sémáit ismétli. Érveket cserélni ugyanakkor még így is érdemes volt, hiszen ne feledjük, hogy egy-egy vitát sok százan, akár ezren olvashatnak online, és sohasem tudod, hogy kire hogyan hat. Nem tudom, hány embert győztem meg, de azt tudom, hogy olvastak azok is akik szerettek, és azok is akik nem. Ezzel pedig már elértem, amit akartam.
Azoknak, akik nem értenek egyet veled a fő kérdésekben, legyen szó toleranciáról, baloldaliságról, interetnikus kapcsolatok fontosságáról stb., mi a fő üzeneted ma?
Tartsanak mindig nyitva egy ajtót, olvassanak mást is, mint amit szoktak. Üljenek le kávézni, sörözni más gondolkodású emberekkel. Egy személyes beszélgetésnél mindig hamar kiderül, hogy nem is vagyunk annyira mások, mind normális emberek vagyunk, akik jót akarnak, csak legfeljebb másképp. Engem nagyon sok ilyen beszélgetést tolt egyre jobban középre mostanában, és remélem, hogy én is hoztam másokat oda. S ha már egy könyvbemutató mentén ültünk le beszélgetni, nem hagyhatom ki: olvassák el a könyvem, ezzel is ugyanaz a célom, mint a cikkekkel volt, gondolkodásra, reflexióra akarom bírni az embereket. Egyet garantálhatok: ha érdekli őket a politika, ha érdeklik az erdélyi magyarság nagyobb és kisebb kérdései, nem fognak unatkozni.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

Együvé tartozunk (A Nemzeti Összetartozás Napja )
Trianon vad kegyetlenséggel, bosszúsággal, rosszindulattal darabolta fel anyaországunkat, és szórta szét nemzetünket.
Azóta a tenyérnyire összezsugorított anyaföld igyekszik összetartani az árnyékába került, s ott meghúzódott nemzet részeit. Nem könnyű feladat. Őseink nem az égből jöttek, nem hoztak magukkal angyali ajándékokat, csak az istenadta tehetséget, rátermettséget, észjárást hozták magukkal, s ha élni akartak a történelem viharaiban, boldogok lenni, akkor megteremtették, megalkották maguknak a boldogulás eszközeit, megkeresték s megtalálták a módját annak, hogy megőrizhessék elődeik hagyományait, azokat új és új elemekkel gazdagítsák. A tudományok terén például olyan nevezetességeket sorakoztattak fel, mint a „svéd” Bárány Róbert orvos, az „angol” Gábor Dénes fizikus, az „amerikai” Békésy György fizikus, Hevesy György kémikus, Szilárd Leó fizikus, Teller Ede atomfizikus, Oláh György kémikus, Neumann János matematikus, Wigner Jenő fizikus, az erdélyi Bolyai János és Farkas matematikus, az anyaországi Szent-Györgyi Albert orvos, biokémikus...; a művészetek világában: Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Erkel Ferenc, a nagyszentmiklósi Bartók Béla, a márkosfalvi Barabás Miklós...; az irodalom területén: Ady Endre, Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Tamási Áron, Benedek Elek... Hogy csak néhány nevet említsünk a hosszú névsorból... És végül jöjjön a sport, melynek nagyjai beírták nevüket a „halhatatlanok”, az örökké élő legendák névsorába: Hajós Alfréd, Gerevich Aladár, Rejtő Ildikó, Gyarmati Dezső, Székely Éva, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Kubala László, Bozsik József, Puskás Ferenc... az erdélyiek közül: Balázs Jolán, Jencsik Katalin, Orbán Olga, Bölöni László, Pecsovszky József, a zágoni Szabó Katalin, a teleki Nagy Irén, az imecsfalvi Kicsid Gábor, a baróti Derzsi Ede... Valamennyien a magyar nemzet tagjai, függetlenül attól, hogy hol éltek, élnek, milyen ország színeiben léptek küzdőtérre. Csak a testük viselte az illető ország címeres mezét, a lelkük mélyén valamennyien magyarul éreztek, szívük magyarul dobogott, hiszen a vér, mely ereikben csörgedezett, csörgedezik, soha nem változott vízzé, s nem változik ma sem. Igen, a magyar nemzet tagjai ők. Éppen ezért kötelességünknek érezzük megőrizni s feleleveníteni világraszóló győzelmeik, tetteik emlékét, s ily módon is példát szolgáltassunk gyermekeinknek, fiainknak, leányainknak. És még valami: jó, ha tudják, mi, magyarok együtt jöttünk a Kárpát-medencébe, s bár külön-külön élünk, mégis együvé tartozunk!
Áros Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy újratemetés hullámai
Szövegértési problémák vannak a magyar sajtóban a marosvásárhelyi bíróság múlt heti döntése kapcsán. Az egyik erdélyi orgánum ezzel a címmel közölt írást: Jogerős: nem temethetik újra Nyirő Józsefet, a Népszabadság világhálós oldalán pedig Nyirő újratemetve márpedig nem lesz címmel foglalkoztak a témával. Pedig mindössze annyi történt, hogy másodfokon is jóváhagyták a Hargita megyei törvényszék két évvel ezelőtti ítéletét, semmisnek nyilvánítva a székelyudvarhelyi hivatal által kibocsátott, a Nyirő József nevére szóló temetkezési engedélyt.
Aki nem ismerné a történetet: a Magyar Országgyűlés Hivatala másfél évnyi, a román féllel is folyamatos egyeztetés után 2012. május 27-én meg akarta szervezni a Madridban nyugvó erdélyi író újratemetését. A kihantolás rendben megtörtént az Almuneda temetőben, de időközben megbukott a román jobbközép kormány, és a helyükbe érkező baloldali Victor Ponta és csapata kiváló lehetőséget látott (ebben is) a magyarellenesség felélesztésére, és különféle adminisztrációs eszközökkel ellehetetlenítette az újratemetést. A formai ok: az RMDSZ vezetésű székelyudvarhelyi városvezetés – szándékosan vagy véletlenül – hibás temetkezési engedélyt állított ki, ezt a megyei prefektúra azonnal észrevette és megtámadta a bíróságon.
A jogi megoldás már akkor, a két évvel ezelőtti újratemetési kísérlet napján is látszott: nem fellebbezni kellene, hanem kiállítani egy új, hibátlan engedélyt. A polgármester akkor nem volt elérhető – szolgálatait és az RMDSZ segítségét nem véletlenül köszönte meg egy közleményben a Ponta-kormány egy nappal a meghiúsult újratemetés után. A porhintés ráadásul folytatódik: pár napja a polgármester egy közleményben arról írt, hogy a polgármesteri hivatal részéről nem szükséges igazolás kiadása a hamvak temetése esetén, ezért semmi sem áll az újratemetés útjában.
Ehhez képest furcsa, hogy pénzt és időt nem kímélve másodfokon is pereskedtek a hibás igazolás miatt – Viorela Bejan, a táblabíróság szóvivője az Agerpres hírügynökségnek arról beszélt, az ítélőtábla elutasította az udvarhelyi önkormányzat jogi képviselőjének az alapfokú ítélet eltörlésére vonatkozó javaslatát, így a másodfokú verdikt végleges és megfellebbezhetetlen.
A történet legszomorúbb része, hogy nem ezen a jogi csűrés-csavaráson múlik az újratemetés. A jelenlegi román hatalom mindent megtesz, hogy megakadályozza a folyamatot, és árgus szemekkel figyelnek mindenkit, akinek szerepe volt az újratemetés előkészítésében.
Ha én Székelyudvarhelyen járok (jelen írás szerzője volt az eseménysorozat kommunikációs megbízottja, és az újratemetés tervezett időpontja előtti napon a román hatóságok órákra feltartóztatták, átkutatták, és a csomagjában talált – üres – urnát felnyitották – a szerk.), és kimegyek a temetőbe a barátom sírjához, percek alatt sportos testalkatú „látogatók” érkeznek a közelembe. Egy udvarhelyi származású, de Budapesten élő operatőr (ő szintén részt vett a Nyirő újratemetés folyamatában) az édesapja sírjához látogatott ki decemberben, és két egyenruhás csendőrt kapott kíséretül.
Tavaly év végén Fráter Olviér, a Magyar Országgyűlés megbízottja levélben érdeklődött a székelyudvarhelyi katolikus egyháznál, hogy elhárultak-e a jogi akadályai az újratemetésnek. Levelét a címzetteken kívül mások is olvasták: december tizedikén egy bukaresti parlamenti képviselő feljelentette a magyar állampolgárt a román ügyészségen azzal, hogy „háborús bűnöst” akar újratemetni!
Vainer Aurel nemcsak politikus, hanem a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének a vezetője is, és a feljelentésében arról ír: a magyar író újratemetése sérti a román kormány 31/2002-es sürgősségi rendeletét, amelyben megtiltják az béke és az emberiség elleni bűnök elkövetőinek kultuszát. A székelyudvarhelyi bíróság mellett működő ügyészség komoly vizsgálatot indított, és május ötödikén keltezett határozatában megszüntette a nyomozást Fráter Olivér ellen. A részletes indoklásban kifejtik: bekérték a román akadémiától, a Hargita, Maros, Kolozs, Szeben, Brassó és Bihar megyei állami archívumokból a bizonyítékokat arra, hogy Nyirő József népszerűsítette-e a fasiszta, a rasszista, a xenofób ideológiát, de a válasz minden esetben negatív volt. A sürgősségi kormányrendelet előírja, hogy háborús bűnösnek csak az nevezhető, aki ellen jogerős bírósági végzést hoztak. Nyirő esetében ilyet sem találtak sem Romániában, sem külföldön, és ezt az információt az Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Nemzeti Intézet is megerősítette az ügyészségnek. Mindezek értelmében a feljelentés nem volt jogos, az eljárást megszüntették.
Az elmúlt napokban többször is megkerestem levélben és más módon Vainer Aurelt, hogy milyen bizonyítékokra alapozta a feljelentését. ő különben is notórius feljelentő: egy másik akciója nyomán meghurcoltak két gyergyószentmiklósi személyt, akik a helyi kultúrotthonban két székelyudvarhelyi alkotó, Tompa László és Nyirő József munkásságára emlékeztek, írásaikból olvastak fel. A januári kulturális esemény után ügyészségi eljárás indult Vainer feljelentésére, aki a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nevében arról írt: „Bár nem volt tagja az 1944. októberi hatalomra kerülése után a budapesti zsidók ezreit halálba küldő szélsőséges és fasiszta Nyilaskeresztes Pártnak, Nyirő József a rezsim ideológiája propagandistájának számított”.
Vainer szerint az író a múlt század negyvenes éveiben „a kolozsvári Tűzharcosok magyar félkatonai alakulat tagjaként részt vett a kincses város környéki román lakosság terrorizálásában”. Ez egyébként új elem a Nyirővel szemben felhozott vádak között, és minden bizonnyal légből kapott nettó hazugság.
Amikor az első levelet írtam Vainernek (aki egyébként egyikre sem válaszolt), épp azt olvastam a hírekben, hogy Mircea Duşa jelenlegi bukaresti hadügyminiszter éppen Miron Cristea román pátriárkát dicsérte és állította az utókor elé követendő példaként a hősök napja alkalmával rendezett eseményen. Dusa – még maroshévízi polgármesterként – kezdeményezte a pátriárka szobrának a felállítását, amely azóta megtörtént. Ez azért érdekes, mert Miron Cristea kormányfőként 1938-ban 225.222 zsidó származású román állampolgárt fosztott meg az állampolgárságától és tett földönfutóvá – közülük sokan éppen Magyarországon kaptak menedéket. A politikus közben rendszeresen publikált antiszemita írásokat az akkori lapokba, egyebek között így fogalmazva: „nem lépni fel a zsidók ellen annyit tesz, hogy élve tartunk a pusztulás fele”.
A zsidó vezetőt arról is megkérdeztem, tervez-e feljelentést tenni az aktuális román hadügyminiszter ellen háborús bűnösök kultuszának propagálása ügyében. Erre a levelemre sem válaszolt.
Romániában nincs erő és akarat a holokauszttal való szembenézésre – a bukaresti politikusok minden eszközzel azt próbálják bizonyítani, hogy az ország mai területéről csak és kizárólag Észak-Erdélyben voltak zsidóellenes megmozdulások, így kizárólag a magyarok antiszemiták. A napokban avattak fel tizenkét táblát az erdélyi nagyvárosok vasútállomásain (erről majd szombaton, a Magyar Nemzet hétvégi Magazin mellékletében olvashatnak bővebben), amelyekből az derül ki, hogy a holokausztért a „horthysta fasiszta” magyarok a hibásak.
1967-ben Anthony Quinn főszereplésével készült egy film A huszonötödik óra címmel, amely egy román parasztember történetét beszéli el, akit zsidónak néznek, ezért koncentrációs táborba küldenének, és ő családjával Magyarországra menekült, mert ott érezte biztonságban magát. Bizonyára nem ez a bukaresti politikusok kedvenc mozija.
Lukács Csaba
Megjelent a Magyar Nemzet 2014. június 4-ei számában. Székelyhon.ro

Udvarhelyszéki településtörténetek rajzolódnak ki
Fizikai, szellemi és eszmei mivoltában is teljesen saját tárlattal jelentkezik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum: az intézmény régészei által végzett tízéves kutatómunka summázása a Templomok a föld alatt című kiállítás, melynek megnyitóját csütörtökön délután hat órától tartják.
Az elmúlt tíz év régészeti tevékenységének egy szegmense tárul a látogató elé az udvarhelyi múzeumban: a földszinti termekben berendezett, Templomok a föld alatt című kiállítás kurátorai Nyárádi Zsolt és Sófalvi András régészek. A több mint két tucatnyi udvarhelyszéki településen végzett ásatások, geofizikai kutatások és felmérések célja a középkori templomok és a köréjük szerveződött temetők feltárása volt.
„Az ásatások egyre kiterjedtebbek, legújabb projektünk a patakfalvi elpusztult középkori templom feltárása. Ebben amerikai antropológusok is segédkeznek. A kutatások most már nemcsak önmagukban zajlanak, hanem tágabb kiterjedésben is próbáljuk kontextusba helyezni az eredményeket. A templomok kiemelkedő szerepet játszottak egy-egy település történetében, és ha ezek létrejöttét keltezni tudjuk, akkor nagyon közel járul a település kezdeteinek keltezéséhez” – sorolta Nyárádi Zsolt. A szakember kifejtette: a tavaly nyáron alkalmazott, ún. C12-es módszer (melynek során az élő szervezetekbe beépült szénatomot vizsgálják) segítségével sikerült megállapítani például, hogy Bögözben és Lövétén is a 12. század második felében keletkeztek az első sírok, és közvetlenül ezek közelében épültek az első templomok is.
Fenyéd például a vizsgálatok alapján valamivel korábban, a 11. század végén, a 12. század elején keletkezhetett. „Mindez hihetetlenül újszerű eredmény, hiszen csupán a leletekre hagyatkozva időben ennyire nem tudtunk volna visszamenni. Az amerikai antropológusok által a csontanyag vizsgálata során kapott eredmények kiegészítik ezt a kutatást” – tette hozzá a régész.
A tetemes kutatási eredmény és adat egy szegmense látható ezúttal a múzeumban: a kurátorok kiemeltek néhány olyan udvarhelyszéki templomot, amelyek valamilyen szempontból érdekesek. „Csupán néhány négyzetméteren képtelenség lenne bemutatni mindazt, amit az évek alatt összegyűjtöttünk, ezért kiemeltünk néhány objektumot, amelyek legérdekesebb szegmenseit igyekszünk bemutatni” – magyarázta Sófalvi András, a régészpáros tagja.
A tárlatot két kisfilm is kiegészíti, ezek egyike a sokszor „csodabogárként” kezelt régészek mindennapi munkáját mutatja be. „További érdekesség, hogy a homoródszentmártoni templom elpusztult Szent László-freskóját, amelyet Huszka János örökített meg, kiegészítő elemként csatoltuk a tárlathoz” – árulta el Sófalvi. Egyébként a kiállítás látványtervét Baróti Hunor képzőművész készítette.
A templomok a föld alatt elnevezésű tárlat beilleszkedik a Haáz Rezső Múzeum korábbi, mind tartalmi mind formai megjelenítésben korszerű kiállításainak sorába, érdekessége azonban, hogy az udvarhelyi múzeum régészei által végzett tízéves munka konkrét eredménye, amely fizikailag, eszmeileg és szellemileg is a Haáz Rezső Múzeumhoz köthető – hangsúlyozta Miklós Zoltán múzeumigazgató.
A csütörtökön délután 6 órától tartandó megnyitón köszöntőbeszédet mond Bunta Levente polgármester, a tárlatot pedig Gyöngyössy János szakíró, grafikus és Juhász Ábel református lelkész nyitja meg.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro

Trianon regénye
Vida Gábor Ahol az ő lelke című könyvét mutatták be szerdán délután a Sapientia EMTE könyvtárában, amiért az író idén megkapta az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat.
Nem is lehetett volna kedvezőbb időpontot választani, mint június 4-ét – fejtette ki a szerzővel beszélgető Hubbes László egyetemi oktató, mivel ezt a kötetet Trianon-regénynek nevezik a kritikusok. A moderátor és vendége felidézték a kolozsvári bölcsészeti éveket, amikor kollégák voltak. A kilencvenes évek elején az átmeneti állapotok miatt nem volt komolyabb egyetemi oktatás, és a kurzusok látogatása helyett olvastak, illetve az olvasmányaikról tárgyaltak.
Hasonló bensőséges hangulatban zajlott a könyvbemutató, kiderült többek közt, hogy Vidát nem is annyira maga a háború, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása foglalkoztatta. Mint vallotta, nem a csatákról akart írni, ezért vitte el főhősét Afrikába, aki csak az események végére, 1919-ben érkezik haza. Amúgy értelmetlennek minősítette az első világégést, amint megjegyezte, a több százezer emberáldozattal járt csaták nem oldották meg és fel a konfliktusokat. Azt is megtudtuk tőle, hogy úgy tíz évet dokumentálódott, amíg az illető kort kellőképp megismerte.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro