Napló helyett jegyzőkönyvek
A fenti címmel küldött írást szerkesztőségünknek Varga Andrea jogtörténész, a váradhegyfoki premontrei prépostság jogi képviselője a rendnek a román állam ellen folytatott tulajdonjogi pereiben. A „Válaszféle Magdó János kolozsvári főkonzulnak” alcímmel ellátott írást teljes terjedelmében közöljük.
„A romániai magyar egyházi tulajdonok (még a kommunista, vagy az előtte való román állam által elkobzott) egyházi tulajdonai (Félixfürdőtől az egykori premontrei tulajdonú Gimnáziumig, ingatlanok és telkek sorától a kulturális örökség elorzásáig) az elmúlt 17 évben folyamatos pereskedés tárgyai.
A Bihari Napló is számos esetben nyilvánosságot adott ennek a történeti ténynek, továbbá a több ízben megsérülő független igazságszolgáltatás eseményeinek, a bírákra nehezedő nyomás, a pártatlanságot nevetségessé tevő eljárásmódok, az időhúzás és bürokratikus akadálykergetés egész látványos folyamatának is. Ebben a helyi, de korántsem csupán apátsági vagy egyházi vagyon-visszaigénylési processzusban nevet és hangsúlyt kapott már helyi polgármester, nemzeti vagy titkosszolgálati levéltárban elérhető történeti dokumentum, egyházi és jogi alkuképesség, ócsárló sajtó, fenyegetés és bántalmazás, zaklatás és megfélemlítés, köztörvényes rombolás és történelemhamisítás egyaránt… Ami nem kapott hangsúlyt, sőt, néma közszereplő funkciót vállalt a (javarészt magyar vagy magyar érdekeket megjelenítő) tulajdonok jogos visszaszerzésében, uniós állásfoglalások érvényre juttatásában, az éppen a magyar kulturális és külpolitikai képviselet volt.
Egyértelművé vált, hogy aki nem rendelkezik lőfegyverrel vagy definíciós joggal, politikai nyomásgyakorlás vagy direkt befolyásolás jogtalan eszközével, az nem lehet jogszerű eljárásra jogosult, sem helyreállító ítéletre esélyes. Bebizonyosodott, hogy a magyar (kulturális vagy pártpolitikai) külképviselet érdeke talán bizonyos látszatok fenntartása is lehet (évfordulós ünnepségek, díjak adományozása, elismerések vagy pártpolitikai támogatások kiporciózása akár), de a nemzetközi kapcsolatokban elvszerűnek minősülő, kulturális diplomáciában alapszintű egyeztetést igénylő partnerségben, érdekegyeztetésben vagy alkuképességben semmi érdemi nem történik az elmúlt másfél évtizedben. Történnek kísérletek, melyek efemer, alkalmi, s ezért szónoki gesztusok helyett vagy mögött rejtenek talán hosszabb távú, kizárólag a kiérdemesültek számára kedvező szabályozást figyelembe vevő célok, de ezek sem egyértelműek, nem vitaképesek, és nem is hatékonyak.
Nem történtek viszont kísérletek arra, hogy a „hősi magyar múlt” visszaállítási kísérletei mellett (melyek idején, példaképpen az 1923 és 1939 között a Romániából kitoloncolt és meghurcolt premontrei rendtársak sorsáért akkoriban megszólaló kormányzat legfelső szinten kezelte a korszak sérelmi eseményeit!), napjainkban is szülessen érdemi kezdeményezés, amely a jogtalanság nehezményezését kormányközi egyeztetéssé, jogvitává teszi.
Ha van is köztársasági elnök, aki személy szerint is a csornai premontreieknél készült föl sikeres és szorgalmas életvitelre, átvehette a megyés püspök kitüntetését is (http://www.csornai-hirhatar.hu/hirek/csorna-diszpolgarava-avattak-ader-janost), hívő mivoltában és intézményének működésében sem volt soha figyelemmel a jogi csűrcsavarba csomagolt nagyváradi állapotokra. Nem lehetne véletlenül sem ráfogni a magyar diplomáciára, hogy közbenjárt volna a jogszerű eljárás végigvitele érdekében, mint ahogy ezt tette és teszi a Mikó-ügy esetében. Ha anyagi vagy intézményi háttérrel támogatta volna a nagyváradhegyfoki premontrei rend megmaradását, ha nem csupán a váradhegyfoki prelátust kívánta volna 2014 februárjában bádogkereszttel megajándékozni (ráerősítve ezzel a román média-toposzra, hogy a váradhegyfoki premontrei rend a magyar irredentizmus előretolt helyőrsége 1920 óta…), akkor már régen uniós jogsegélyt hajtottak volna föl, már régen jegyzéket váltottak volna, s nem halogatva vagy hanyagolva a perek jogszerű vitelét, arra játszva, hogy majd Strasbourg mindent elrendez…
Holott a „minden” a jogszerűségen legalább annyira múlik. A napló-értékű külügyi levelezésen azonban kevesebb, mint a jogi dokumentáción, melyet egyedül kell beszerezzen a prépostság (magától a Teremtőtől megformált alapító okiratot is), egyedül kell megküzdjön évek óta a harsogó helyi román sajtóval, a templomrongálókkal, a harsogó román újságírókkal, a Hivatal packázásaival, a széttagolt telekkönyvi és jogképviseleti ügymenettel, az időhúzásra és állagromlásra játszó cselezésekkel. A román legfelső bíróság 2013. októberi jogerős végzése szerint a premontrei perek nem értek véget 1936 óta, a félig megnyert ügyet azonban a magyar külügy, főkonzulon keresztül most önkörébe vonni látszik, elfogadva, hogy veszíteni kell, s akkor majd a strasbourgi ítélet lesz a végső… Még azt sem látják át a mai külügyérek, hogy fél vagy másfél évtizednyi jogi eljárási folyamat nem játszható át kiemelten megfizetett új ügyvéd kezére, aki nem jártas a jogtörténeti és levéltári forráskutatásban, s nem valamicske „hatalmi mutyi” a tét, hanem egy 73 éves per, magyar kisebbségi nemzeti érdek, római katolikus egyházi vagyon, szakrális tulajdon a kockáztatott érték. Ez pedig „nem eladó”, sem feljegyzések, sem sugallatok, sem szimbolikus lekenyerezések révén.
A premontrei peres eljárás folytatódik, a katolikus értékmentés is. A magyar külügyi reakciókészség, a kultúrdiplomáciai érzék ugyanúgy lesre fut (vagy erre játszik leginkább), mint a privát haszonszerzésre vágyakozó helyi ügyeskedés, a hivatali hatalom előnyével beavatkozó apparátusi törekvések, vagy a teret nyerni próbáló ortodoxia. Jogérvényes eljárás, jegyzőkönyvek mértékadó volta és a jogszerűség követelménye még abban a Romániában is érvényre tud(hat) jutni, ahol a jogi képviselőt utcán bántalmazzák (2012. október 17.), a bíráskodási folyamatot ellehetetlenítik, a bírákat befolyásolják, a mindenféle feljegyzéseknek intim teret adnak. Ebben hinni és ennek érvényt szerezni láthatóan nem magyar külügyi érdek, hanem a hívők közösségének és képviseletének maradék eszköze. Mindezek pedig naplóba róható folyamatok, a jelen históriái.”
Varga Andrea jogtörténész
(1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét)
erdon.ro

Így csapjuk be egymást és enmagunkat
A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) vagy megvesztegetés olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, aminek során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról. (Részlet a Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.)
Idén lesznek huszonötévesek a kelet-közép-európai kommunista rendszerek bukása után kialakult felemás demokráciák. A negyedszázaddal ezelőtti váratlan politikai események nyomán alakult új politikai osztályok mindenike magán viseli létrejötte tisztázatlan körülményeinek nyomait. Talán nem is voltak olyan váratlanok azok a változások, hiszen az évek múlásával egyre világosabbá válik: legalább másfél évtizedes aprólékos és szupertitkos előkészítő munka előzte meg a rendszerváltoztatást. Ami sok esetben egyet jelentett a hatalomátmentéssel. Mindenesetre annyi világos: sok víznek kell még lefolynia a Dunán és egyebütt ahhoz, hogy konszolidált állapotokról, jól működő demokráciákról, feladatát ellátni képes politikai osztályokról beszélhessünk Európa e kevésbé szerencsés részén.
Elcsépelt közhelynek számít, hogy Románia a korlátlan lehetőségek országa. Aki a sors – és az elvakult nagyhatalmak – akaratából következően ezt személyesen, saját bőrén tapasztalhatta, az tudja: miről beszélek. Hasonlóképpen azt is, hogy a „lehetőségek” nagysága, előfordulásának gyakorisága miként aránylik a korrupció mértékével. És azzal a megengedő nagyvonalúsággal, amivel a jelenséget a román társadalom egésze kezeli. Pontosabban: elfogadja olyanként, mint ami ellen nem tehet semmit. Hát éppenséggel tehetne, ha egy rigurózus, szigorú szabályok szerint működő és nem egy hazugságra épült társadalom lenne. De az. Ameddig nem válik mind a nevelés, mind a napi gyakorlat szintjén is központi törekvéssé a jogkövető magatartás, addig itt nem változik semmi. A korrupció a mindennapjaink része: óvjuk, ápoljuk, normális társadalmi körülmények között élő ember számára elképzelhetetlennek tűnő szintre fejlesztjük, s végül átadjuk utódainknak. Végigkísér egész életünkben – a bölcsőtől a koporsóig. A kisemberi szinten általánossá vált figyelmességek, az egészségügyben általánossá vált hálapénzen, az oktatásban, hivatalokban szokásos kenőpénzeken keresztül az üzleti élet, az állami megrendelések odaítélésének természetes velejárójaként ismert visszaosztásokig igen széles a skála. És sokan ügyködnek a közvetítésében, célba juttatásában is.
Hogy mennyire elterjedt, mennyire mindennapjaink része, mennyire nem tudjuk elképzelni nélküle életünket, mennyire abszurd a helyzet, amibe önmagunkat hajszoltuk, arra csak egyetlen példa: már nem kizárólag azért adunk, hogy előnyben részesítsenek, hanem azért is, hogy ne kerüljünk hátrányba, illetve ne támadhasson az az érzetünk, hogy e mulasztásunk miatt hátrányba kerülhetünk. Hát így csapjuk be egymást s enmagunkat.
Szentgyörgyi László, Erdély.ma

Marosvásárhely frontváros – Nem fizetnek, de legyen benne román iskola
Újabb iskolaügy borzolja a marosvásárhelyi magyarok kedélyét mostanság: lesz vagy nem lesz II. Rákóczi Ferenc néven líceum?
A jelenleg a marosvásárhelyi Unirea Főgimnáziumnak helyet adó ingatlanban egy felekezeti középiskolát akar létrehozni a magyar közösség. A 30 százalékban magyar osztályokkal bíró intézmény épületét tíz éve visszaszolgáltatták a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, s mivel a városházával kötött bérleti szerződést 2012-től nem újították meg, illetve a városháza nem fizette ki a bért, a katolikus egyház és az RMDSZ képviselői már tavaly felvetették, hogy egy különálló jogállású magyar tagozatot kellene létrehozni az épületben.
Hisztis liberális: kirúgják a románokat!
A románok közt erre kitört a hisztéria, hogy a szegény unireás román diákokat kiteszik az utcára, noha mind a katolikus egyház, mind az RMDSZ kijelentette, csupán annyiról van szó, a román és a magyar tagozat rendelkezzen külön jogállással, de a diákok tanuljanak ugyanabban az oktatási intézményben. A hangulatkeltésben a PNL vitte a prímet, a városi elnök, Ionela Ciotlăuş szerint a helyi tanács demokrata-liberális tagjai „politikai alkut” kötöttek az RMDSZ-szel, melynek értelmében, ha egy PDL-s kerül az alpolgármesteri székbe, megszavazzák a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Középiskola létrehozását.
Az iskola létrehozásáról szóló határozattervezet és az indokolás már május óta szerepel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal hivatalos honlapján. Ebben az áll, hogy „saját jogi személyiség megadásával a II. Rákóczi Ferenc Teológiai Középiskola minden szintje, profilja és szakja számára létrejön egy, a magyar nemzeti kisebbség nyelvén oktató, az állami közoktatási rendszerbe integrált közoktatási intézmény, tiszteletben tartva a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak elismerésére és szavatolására, illetve a vallási identitás megőrzésére, fejlesztésére és kifejezésére vonatkozó elvet”. Ezen kívül rögzítik, hogy a „II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Középiskola” a szükséges helyiségeket a Marosvásárhely, Klastrom u. 15. szám alatti épületben kapja haszonbérbe, a szabadon maradt helyiségeket pedig bérbevételre felajánlják az Unirea Főgimnáziumnak, mely jelenleg bármilyen érvényes bérleti szerződés hiányában fejti ki tevékenységét ebben az épületben.
Hogyan tovább?
Június 25-én jóváhagyta a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium létrehozását a Maros Megyei Tanfelügyelőség, így a következő helyi tanácsülésen ismét napirendre tűzhetik a római katolikus gimnázium megalakításának ügyét – mondta Peti András alpolgármester. Hogy ne kelljen tárgyalni az ügyet, az eredetileg június 26-ára tervezett tanácsülést mai napig nem hívták össze.
Közben Dorin Florea kifejezte a vita miatti sajnálkozását: „A városnak a gondjai megoldásában harmóniára van szüksége és nem konfliktusokra, bár úgy látom, hogy sok politikus, de sajnos, pap is szerepet vállalt ebben a vitában. De nincs semmilyen veszély” – nyugtatta a kedélyeket a két tűz közé került polgármester, akinek egyébként annyira kell a magyar iskola, mint üveges tótnak a hanyatt esés.
Székely Hírmondó

Lekerült a magyar felirat a Kolozsvár-tábláról
Lekerült a Kolozsvár határában elhelyezett magyar és német feliratú pannó a román városnévtábláról. A pannót korábban a többnyelvűségért küzdő névtelen civilek szerveződése, a MOST-ACUM helyezte el. Gerillaakciójukról és céljaikról beszélgettünk velük.
Milyen célokkal született meg a MOST-ACUM?
Romániában a hivatalok és az állami intézmények legtöbbször csak az ország hivatalos nyelvén kommunikálnak az állampolgárokkal. Ez nem elégíti ki a magyar közösség igényeit és egyáltalán nem tükrözi a régió interetnikus jellegét. Erre a problémára szeretnénk akcióinkkal felhívni a figyelmet úgy, hogy megoldásokat is kínálunk az észlelt hiányosságokra. Közben az egyének szintjén is szükségesnek találjuk tudatosítani a többnyelvűség vizuális megjelenítésének fontosságát. Akcióinkkal igyekszünk rámutatni arra, hogy a hatóságok és a magánszféra egynyelvű kommunikációja diszkriminatív és elítélendő.
Kik szervezték meg a csoportot, mi az oka annak, hogy nem egy névvel vállalt társaság ez?
Helyi, civil aktivisták vagyunk, akik úgy gondolják, hogy Erdélyben ugyanannyira természetes magyarul írni, olvasni, beszélni, bárhol és bármikor, mint románul. Az anonimitás azért fontos, mert ezt a fajta kommunikációt csak így lehet gyakorlatban is fenntarthatóan képviselni.
Nyelvi jogokért kiálló szervezet létezik még, gondolok itt például az Igen, tessék! mozgalomra. Velük, vagy hasonló szervezetekkel terveznek együttműködést?
Az Igen, tessék! tevékenységét jól ismerjük és nagyon értékesnek, illetve egyre sikeresebbnek találjuk, a céljaikkal magunk is egyetértünk. Ami a lehetséges együttműködést illeti, természetesen nyitottak vagyunk rá, viszont számunkra alapvető fontossággal bír az anonimitás megőrzése. Az együttműködés így egymás nyilvános támogatását jelentheti.
Terveznek hasonló akciókat?
Természetesen igen, de reméljük érthető, ha részleteket most még nem árulunk el. Arra fogunk törekedni, hogy a fent felsorolt célokat a lehető legkövetkezetesebben képviseljük a jövőben is.
Hogyan kellene az államnak, valamint a magyar és a román közösségeknek viszonyulniuk a nyelvi jogokhoz a MOST-ACUM szerint?
Amíg Romániában minden állampolgárnak kötelessége betartani a törvényeket és ugyanúgy fizet adót, addig az államnak is kötelessége egyenlő mértékben kielégíteni az etnikai közösségek kulturális igényeit. Ez magában foglalja a többnyelvű feliratokat, anyanyelvű tájékoztatást és ügyintézést. Járnak nekünk a többnyelvű városnévtáblák, utcanevek, hivatalnevek, hivatali ügyintézéshez szükséges formanyomtatványok. A magyar és a román közösségek pedig kölcsönös elfogadással, nyitottsággal és megértéssel kell elfogadják egymás nyelvhasználati igényeit. A többnyelvűség egyik közösségtől sem vesz el semmit, csak hozzáad.
Kustán Magyari Attila, maszol.ro

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 1.)
Szegényes Székelyföld első világháborús részvételének irodalma. Az 1916. augusztus végi román betörés és megszállás miatt elmenekülő hivatalosságok, na meg a lakosság távozása lényegében lebénította Sepsiszentgyörgy életét.
A tisztviselők nélkül a város igazgatása is szünetelt, de a Székely Nép című napilap is fél évre felfüggesztette megjelenését, ezért aztán alig rendelkezünk szakirodalommal, forrásokkal e rövid időszakról. Három évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Múzeum Acta című évkönyvében két tanulmány is megjelent Nagy Szabolcs nyíregyházi levéltáros tollából Sepsiszentgyörgy első világháborús történetét illetően: Az 1916-os román megszállás egy sepsiszentgyörgyi patikus szemével. Egy székely város közállapotai az első világháború végén. Van még egy József Álmos által szerkesztett, Mire a falevelek lehullanak című kötet, amely a világháború történéseit különleges megvilágításban mutatja fel, a résztvevők levelezéseit fogja csokorba, ízelítőt ad a katonák életéről.
Belesodródunk a háborúba
1914. július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kezdetét vette a világtörténelem addig ismert legnagyobb és legvéresebb összecsapása. A két hatalmi csoportosulás, az antant és a központi hatalmak közötti háborúba belesodródott még jó néhány olyan ország is, amely érdekei érvényesülését részvétele által képzelte elérni. Olaszországot és Romániát szövetségi szerződés kötötte a központi hatalmakhoz, semlegességi nyilatkozatot is tettek, hogy majd később a győzelemre sokkal inkább esélyes antant oldalán vegyenek részt a harcokban. Vilmos német császár villámháborús tervei rövidesen szertefoszlottak, és a rosszul összerakott stratégia kudarca előre vetítette a központi hatalmak vereségét, különösen azután, hogy az Egyesült Államok is beavatkozott a háború menetébe.
Románia megnyeréséért már a háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak között, és ezzel tulajdonképpen Erdély is bekerült a nemzetközi politika eszköztárába. Ezért a háború kezdete óta az antant titkos tárgyalásokon Romániát rá akarta bírni Magyarország megtámadására. Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a magyar kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Románia hadba lépését a központi hatalmak oldalán.
Tisza István miniszterelnöknek viszont az volt a véleménye, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség döntheti el Románia magatartását, az első esetben nincs szükség engedményre, a második esetben pedig ezek már nem érnének semmit. Felismerte, hogy a román kívánságok kísérleti léggömbök, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy amint a bukaresti kormány a fegyveres együttműködésre pozitív javaslatot, kötelező érvényű ígéretet tesz, ő is hajlandó velük konkrét megoldásokról tárgyalni.
A csatlakozási huzavona idején felvetődött a Monarchia föderatív átalakításának gondolata is. Közben bizonyos engedményekkel kívánta az uralkodó és a magyar kormány kifejezni azt az elhatározását, hogy akár fontos politikai, nemzetiségi jogok kiterjesztésére is hajlandóak, ha a románok garanciát vállalnak a központi hatalmak melletti lojalitásuk kinyilatkoztatására. Beszüntették a sajtópereket, az uralkodó amnesztiát hirdetett a politikai ügyekben elítélt románoknak, egy kormányrendelettel pedig külön engedélyezték a román nemzeti zászló használatát. 1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, de az Erdély-kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt.
A háború kitörésekor Erdély katonailag védtelen térség volt. 1914 végén ugyan hozzákezdtek egy erdélyi hadsereg felállításához, ezt azonban hamarosan elvitték az orosz frontra ugyanúgy, mint a következő évben szervezett határvédő hadosztályt, úgyhogy 1916-ban szinte csak a csendőrség őrizte a határokat. József főherceg a következőképpen jellemezte Erdély harci felkészületlenségét: „Mennyire el volt hanyagolva Erdély előkészítése katonai felvonulás esetére. Minden magyar ember, aki tisztában volt az oláh irredenta céljaival és e nép jellemével, úgy érezte, hogy Magyarországot a legkomolyabb veszély Oláhország felől fenyegeti. Mégis szomorúan kellett látni, hogy amíg a kettős monarchia összes határait vagy várak, vagy vasutak és utak építésével erősítik, addig Erdélyben ebben az irányban hosszú évtizedeken át semmi sem történt.”
Általános mozgósítás
A hadüzenet és a háború megkezdése előtti hónapokban az érintettek tisztában voltak a hadi események közelségével, és azt is tudták, hogy már csak a közvetlen ürügyként szolgáló szikra kipattanásával bármikor kezdetét veheti a nagy világégés. Ezért 1914 májusától megkezdődött az általános mozgósítás, főképpen az idegen földön lévők számbavételével, tartózkodási helyük felkutatásával, hogy alkalomadtán minél gyorsabban hazajöhessenek háborús szolgálatra. 1914. május 6-án Bálint Dénes sepsiszentgyörgyi polgármester az alispánnak tett jelentésében kérte a felettes hatóságot, sürgősen kézbesítse Bukarestbe Ruzsa Kálmán, Nagy József, Daragics Dávid, Német József, Tóth Mózes és Gyurka Zsigmond számára a sorozási idézést. Csakhogy az idegenben lévők megtalálása nem sok sikerrel járt. 1914. június 14-én a bukaresti osztrák–magyar konzulátus az alispáni megkeresésre válaszolva közölte, hogy pontos cím hiányában a behívó nem kézbesíthető, mert Bukarestben nincs központi jelentkezési hivatal, a konzulátus pedig nem rendelkezett saját hatáskörében a nevezettek felderítéséhez szükséges eszközökkel. A külföldön tartózkodók elérése majdnem lehetetlennek tűnő ábránd volt, különösen akkor, ha az illető Amerikában élt, ilyen esetben csakis a központi intézmények beavatkozása hozhatott volna eredményt, mégpedig a honvédelmi minisztérium közbenjárásától remélték a sikert, például Császár Jenő sorozási kötelezettség alatt álló személy Minneapolis városában való elérését illetően. A háború hivatalossá tételével 1914 augusztusában megkezdődött a hadköteles férfiak tömeges bevonultatása, akiknek családtagjait vidékektől függően 57–70 fillér napi segéllyel kívánták kárpótolni. A hadba vonulás kötelezettsége alól roppant nehéz volt kibújni, sokan kérvényezték az otthon maradást családfenntartói minőségük vagy hivatali nélkülözhetetlenségük okán, azonban majdnem mindenkit elutasítottak. 1914 őszén a belügyminisztérium leirata dr. Fogolyán Kristóf sepsiszentgyörgyi kórházi orvos felmentési kísérletét utasítja el. A megokolásban egyértelművé teszik a felmentés körülményeit, s a kórházi orvosok esetében csak úgy lehetett, ha egy jelentősebb kórház teljesen orvos nélkül maradt. Ez a helyzet Sepsiszentgyörgyön nem állt fenn.(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jód-völgyi apadás – A székelyföld peremén – (1.)
Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.
Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.
Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést.
Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány.
2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat. Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyében lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”.
Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház.
Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve.
Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.”
Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüvegcsűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.
Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek.
Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent.
A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni.
Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Múltba kapaszkodó gáncsoló sárdobálás
Marosvásárhely 1989 óta frontváros. Többé-kevésbé csendes etnikai harc színtere immár több mint 20 éve, amelyet mind a magyar, mind román részről, jól kiszámított alkalmakkor adagolva éltetnek a politikai erők. Mert az emberekkel, a hajdanában, a régi rendszerben egymásnak tojást és étolajt kölcsönző román és magyar szomszédokkal alapjában véve nem volt és nincs is gond. Csak hát az 1990. márciusi események szelleme azóta valahogy mindegyre előjön, és igencsak megmérgezte a nincstelenség szolidaritását. Kár. Mert bár ennek a csatának volt(ak) nyertesei, a háborút hosszú távon mindkét fél – a marosvásárhelyi lakosok – elvesztették. Nem jöttek vállalkozók, a város megrekedt gazdaságilag és mentalitásban is. Az etnikai feszültség fenntartása, szítása aztán államérdek lett, hogy az országlási útkeresés kudarcaival küzdő politikai réteg tehetetlenségét leplezzék. Meguntam, hogy egy olyan városban kell élnem, ahol ha valami történik, elmozdul és véleményt fogalmazok meg róla, akkor mindjárt besorolnak valahová, valamelyik táborba. Meguntam azt, hogy a fametszéstől, -kivágástól, a szoborállításokon, az épületfelújításon át az építkezésekig, a kivitelezetlenül maradt tervekig azt kell osztani, szorozni, hogy az a román vagy magyar (helyi és központi) politikai erők sikere, kudarca. Meguntam, hogy a haladást olyanok gátolják, akik folyton a múltba kapaszkodnak, és nem akarnak előretekinteni, folyton a sárdobálással szítják azt az ellentétet, ami miatt több mint két évtizede mocsárban taposunk. Emiatt Marosvásárhely csigalassúsággal fejlődik. Ez a város rákfenéje. A megoldás pedig nem az elköltözés, a kivándorlás, hanem a közös összefogás a szellemidézők ellen.
Lássuk a példákat! Még Fodor Imre polgármestersége idejében a város vezetősége hozzáfogott a Víkendtelep felújításához. Aztán leálltak a munkálatok, mert kiderült, hogy gondok akadtak az építkezés körül. Váltás történt a város élén. Folytatódott a kivitelezés és befejeződött. Aztán jöttek a hangok, visszhangok: ez már nem a régi, ez nem Marosvásárhely. Elcsitultak: ma a környékbeli megyékből is jönnek ide, egyik legnépszerűbb kikapcsolódást nyújtó hely, románoké és magyaroké egyaránt. Somostető, ahol tiltakozással, hercehurcával, engedélyeztetési vita közepette végzett felújítási munkálatok, játszótér-kialakítás volt. Elkészült. A létesítményt naponta több százan használják, románok és magyarok. Persze, nem kell feladni, ami a miénk, a Marosvásárhely (magyar) jellegzetességét, történelmi arculatát. Csak hát tisztában kellene lenni azzal is, hogy egy város olyan, mint egy élő szervezet, amely fejlődik, alakul, él a kor követelményeinek, ízlésének megfelelően. A korábbi példát folytathatnánk az állatkert, a Színház tér és más hasonló helyszínek felújításával kapcsolatban felmerült diskurzussal. Természetesen lehet és kell is vitatkozni az említett létesítmények kivitelezésének szakmai megoldásain, mert a kulturális beágyazottság miatt különbözőek az ízlések, az ötletek, a meglátások stb. De túl kell végre lépnünk azon, hogy ezek magyar vagy román érzelmi megközelítésűek. Nem ez a lényeg! Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nyilvános viták mögött tulajdonképpen az áll, hogy milyen érdekcsoporthoz tartozó vállalkozók kapják meg ezeket a munkálatokat. És ebben a látszólag ellentáborba tartozó felek (néha) megegyeznek vagy nem, és ez váltja ki az újabb konfliktust. Pedig meg kell, hogy egyezzenek, mert ez a konszenzus a „béke” kulcsa. Az is nyilvánvaló, hogy a város különböző pontjain kihelyezett szalagreklámokon továbbra is látszatharmóniát hirdető polgármesternek és a holdudvarának sem igazán érdeke a megbékélés. Erre jó a kétnyelvű feliratok kihelyezése körül fenntartott konfliktus. Mert törvény van, csak alkalmazni kellene. Azért nem teszi a polgármesteri hivatal – említett érdekcsoportosulása –, mert ez is része az 1990 óta uralkodó adok-kapok játéknak. Egyik adu a kezükben. A marosvásárhelyi tanácsban a sarkalatos kérdésekben évek óta csak úgy születik döntés, ha egyik fél (magyar és román – ez már nem politikai pártállás kérdése) ad, illetve kap valamit. Emlékeztetőül: csak úgy lesz Sütő-emlékmű, ha állhat Aurel Filimon mellszobra stb. Ha már nem lett digitális város, akkor legyen emeletes parkoló a Kultúrpalota mögött (jeleztük, hogy kik állnak a beruházás mögött). A város bizonyos tereiről, helyeiről való etnikai kiszorítósdi rég nem arról szól, hogy miként jelenítünk meg szimbólumokat vagy nem, – az aktuális példával élve – román mintákkal díszítjük vagy sem a Rákóczi-lépcsőt, hanem az, hogy a kevés közpénzt hova és milyen vállalkozásokhoz irányítsák a döntéshozók, ahova aztán visszatér. Távolról sem az a kérdés, hogy a katolikus gimnázium magyar lesz vagy sem, hogy összedől-e a jelenlegi Művészeti Líceumnak otthont adó hajdani zárda, marad vagy lebontják az egykori zsidó iskolát (Európa Gimnázium), hanem az a fontos, hogy ki épít? Nem a múlt megőrzése, hanem a jövő építése a lényeg. Jöjjön erre egy aktuális példa: évek óta üresen áll egy félig megépített sportkomplexum, amelyet azért nem fejeznek be, mert elfogyott a pénz, s nem tudják eldönteni a politikusok, hogy kié legyen a homlokzati koszorú kihelyezésének dicsősége. A minap városunkban járt Szabo Gabriela sportminiszter, aki meglátogatta a félig felhúzott, vitatott sportlétesítményt, hogy a folytatásról tárgyaljon. Két politikussal, külön-külön, pedig az érdek ugyanaz. Marosvásárhelyi átok? Egy másik időszerű példa: a vár folyamatosan zajló felújítása, bármennyire is hihetetlennek tűnik egyeseknek, szakszerűen, a magyarok múltjáról tanúskodó régészeti leletek megmentésével, konzerválásával, érvényesítésével történt és történik. Még a vitatott új kupola is azt a célt szolgálja, hogy a várnak idegenforgalmi (gazdasági) haszna legyen. A terv szerint rég be kellett volna fejezni a munkálatokat, mégis – a különböző látszatnyilatkozatok ellenére – azért késnek az átadással, mert el kell osztani azt, hogy ki fogja működtetni a vendéglátó helyiségeket, ki költözik be a várba, kié lesz a gazdasági haszon? Mert ez a lényeg: akié a pénz, azé a hatalom! Az a közösség megerősödhet, előretekinthet. Miért nem szabadulunk meg végre 1990 márciusának átkától, és keressük azt, hogy végre úgy építkezzünk ebben a városban, hogy mindenki nyerjen belőle: a politikusok, a vállalkozók, a magyar és román lakosok egyaránt? Elegem van ebből az állandó múltba kapaszkodó sárdobálásból, ami földhöz ragaszt! Nézzünk már előre!
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Kövér: az autonómiatörekvésekhez nagyobb támogatás kell az elszakított nemzetrészek politikai vezetőitől
A házelnök szerint a Trianonban szétszakított magyar nemzetnek van jogosultsága arra: egyként élje az életét az Európai Unió keretein belül.
Az Országgyűlés elnöke vasárnap a Duna World Heti hírmondó című műsorában a kérdésre, hogy kinek mi a teendője az autonómiáért folytatott küzdelemben, arról beszélt: Orbán Viktor miniszterelnök nemrég nyilatkozatban tette világossá európai szintéren is, hogy „számunkra létezik magyar kérdés".
Vagyis az, hogy a Trianonban szétszakított magyar nemzetnek van jogosultsága arra: egyként élje az életét az Európai Unió keretein belül – mondta Kövér László, rámutatva arra, hogy az unió keretein belül léteznek különböző autonómiaformák, amelyek megadják a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Példaként említette a Finnországban élő svédeket, a Svédországban élő finneket, valamint a baszkokat és a katalánokat.
A házelnök kijelentette: ez önmagában deklaráció által nem fog megvalósulni. Csak azt jelezte a kormányfői kijelentés, hogy ezentúl a magyar kormány „nagyobb hangsúlyt szeretne ebbe fektetni a nemzetközi viszonyrendszerében".
Kövér László szerint ehhez hátország kell, amely – mint mondta – nem mindössze abból áll, hogy az anyaország megfelelő gazdasági állapotban van-e, hanem abból is: az elszakított nemzetrészek politikai vezetői mennyire veszik komolyan ezt a stratégiai célt.
A mostani és a mindenkori magyar kormánynak, amelyek reményei szerint a célt folyamatosan napirenden tartják, nagyobb támogatást kellene kapniuk az erdélyi magyar közösség politikai vezetőitől és a többi nemzetrész politikai vezetőitől is – mondta a házelnök, hozzátéve: ahhoz, hogy ezt a segítséget megkapjuk, ezeknek a közösségeknek saját vezetőiken kellene ezt számon kérni.
Csak működtetnünk kellene azt a demokráciát, amelyben 1990 óta részünk van – jelentette ki Kövér László, akivel az erdélyi Torockón a Duna Televízió Nonprofit Zrt. által létrehozott kulturális központ, a Duna-ház felavatása alkalmával készítettek interjút.
MTI, Erdély.ma

Újra központosítják a tanügyet
Titokban, az érintettekkel való konzultálás nélkül, a vakáció kezdetén, a vizsgaidőszak közepén fogadta el a kormány azt a sürgősségi kormányrendeletet, amely 97 pontban módosítja a tanügyi törvényt – hívták fel a figyelmet a Nemzeti Liberális Párt háromszéki vezetői.
A június 26-i ülésen jóváhagyott 2014/49-es sürgősségi kormányrendelet június 30-án jelent meg a Hivatalos Közlönyben, és csak ezt követően kezdte el kapkodni a fejét a sajtó, pedagógusok és szülők sokasága, mert gyökeres változásokat hoz az egyetemek, iskolák életében. Mădălin Guruianu liberális politikus megfogalmazása szerint a határozat 97 csapást mér a román oktatási rendszerre, csoportérdekeket szolgál ki, átpolitizálja és centralizálja a tanügyet. A civil társadalomnak tudnia kell, mi történik, tiltakoznia és követelnie kell a két miniszter lemondását – jelentette ki. Az új rendelkezések egyik legsúlyosabb pontja, hogy ismét teljes mértékben centralizálják a román oktatási rendszert. A Boc-kormány 2010-ben elfogadott, 2011 januárjától életbe lépett tanügyi törvénye jelentős feladatot rótt az iskolák vezetőtanácsaira, és csökkentette a tanfelügyelőségek szerepét. A most elfogadott kormányrendelet szerint az igazgatói versenyvizsgákat ismét a tanfelügyelőségek szervezik, és a tanárok alkalmazásához is szükséges a jóváhagyásuk. Mădălin Guruianu arra hívta fel a figyelmet, hogy ily módon ismét rátelepszik a politika az iskolák életére, hiszen a tanfelügyelőség vezetői a pártok képviselői – Kovászna megyében Keresztély Irma főtanfelügyelő az RMDSZ színeiben megyei tanácstag, helyettese, Rădiţa Palela az SZDP-t képviseli a sepsiszentgyörgyi tanácsban –, a demokratikus módon megválasztott vezetőtanácsok, melyekben helyet kaptak a tanárok, szülők, önkormányzatok képviselői, jószerével döntési hatáskör nélkül maradnak. Vannak jó oldalai is a mostani módosításoknak, ám sokkal több a rossz – jelentette ki Cziprián Kovács Loránd egyetemi tanár, aki elsősorban a felsőoktatást érintő változásokat elemezte. Jó és rossz vetülete is van annak, hogy az egyetemi tanárok nyugdíjazásuk után is helyükön maradhatnak – mondotta. Azok, akik a doktorátusokat vezetik, többnyire elérték a nyugdíjkorhatárt, vagy közelében járnak, a fiatalabbak számára a bürokratikus eljárások miatt szinte lehetetlen a habilitáció elnyerése (ez szükséges ahhoz, hogy doktori dolgozatokat irányíthassanak – szerk. megj.). Tulajdonképpen ezen kellett volna összehangoltan változtatni, utat nyitni a fiatalabb tanárok számára is, nem csak az idősek maradásával orvosolni a kérdést – vélekedik. Jónak nevezte, hogy a doktori címek elnyerése már csökkentett jelenléttel is lehetséges lesz, felidézte, hogy a bolognai folyamat bevezetése előtt a doktori címek megszerzését nem kötötték iskolai jelenléthez, ha valaki hét év alatt végezte el a kutatást, dolgozta ki fejlesztéseit, akkor annyi idő után kapta meg a címet. Cziprián megjegyezte, hogy valóban újat hozó tudományos munkához szükség van legalább hét évre. Az eddig érvényes tanügyi törvény szerint egy év egyetemi tanulmány, egy év dolgozatírások és a diplomamunka kidolgozására fordított még egy esztendő után lehetett megszerezni a doktori címet, a sürgősségi kormányrendelet lehetővé teszi mindezt csökkentett jelenléttel, hétvégi oktatással is. Körülbelül ennyi a jó irányú változás, vannak azonban igen súlyos új dolgok is – fejtette ki Cziprián. Az egyetemi rektorok eddig két négyéves egymás utáni mandátum idejéig tölthették be e tisztséget, az új jogszabály szerint nem lehet rektor valaki több mint két egymást követő teljes mandátum után. Tehát ha valaki lemond mandátumának lejárta előtt, néhány nap múlva újra pályázhat, és elnyerheti a tisztséget akárhányszor. Cziprián szerint ez lehetővé teszi, hogy az egyetemek egy-egy professzor birtokává váljanak, ahol azt tesznek, amit akarnak. Legsúlyosabbnak azonban azt tartja, hogy az új rendelkezések szerint akármilyen magánszemély alapíthat felsőoktatási intézményt, ha nem jön ki a lépés, néhány év múlva felszámolhatja, és a teljes vagyon (amely jelentősen gyarapodhat, hisz az egyetemek közhasznú intézményként profitadó, áfa- és illetékmentesek – szerk. megj.) az alapítóra száll. Ez meglátása szerint zöld utat ad az ingatlanspekulánsoknak, hisz épületet, területet vásárolhatnak közhasznú célra, mely az intézmény felszámolása után magántulajdonuk marad. Ezentúl ez a módosítás a magánegyetemek szaporodását szolgálja, pedig ezekről Romániában már bebizonyosodott, hogy nem egyebek diplomagyáraknál, nem végeznek kutatásokat, nem folyik bennük komoly tudományos háttérmunka, kihasználtak egy társadalmi tendenciát, és pusztán gazdasági alapon működve évről évre végzettséget igazoló okiratok ezreit bocsátják ki. Cziprián Kovács Loránd nagy hiányosságnak tartja, hogy a kormányrendelet nem rendezi a felsőoktatás egyik súlyos gondját: nem teremti meg az egyensúlyt az elmélet, a kutatás és a gyakorlat között, továbbra is doktori diplomához köti az egyetemi oktatói státust, pedig a gyakorlati szakemberek többsége ilyennel nem rendelkezik, így nem is adhatják tovább tapasztalataikat. Mindezen túl az új kormányrendelet az egyetemi oktatók kaszttá válását is erősíti, akárcsak a közjegyzők, ügyvédek, könyvelők esetében, kialakul egy zárt csoport, ahová nagyon nehéz kívülről bekerülni. Mădălin Guruianu kitért arra is, hogy jelentős társadalmi tiltakozásra volna szükség, a nyár alkalmas lenne ezek megszervezésére, és ősszel diákoknak, tanároknak, szülőknek egyaránt követelniük kellene a tanügyért és a kormányrendeletért felelős két miniszter lemondását. Az őszi elnökválasztási kampány előtt talán Victor Ponta miniszterelnök is belátná, nem érdemes ilyen teherrel a nyakában csatába indulnia, s hajlandó lenne módosítani a mostani elképzeléseken – fejtette ki Guruianu. * A legfontosabb változások:
– akiknek nem sikerült az érettségijük, ingyenes felkészítőkön vehetnek részt, és megszervezik tavasszal a harmadik érettségi szessziót – a kiemelkedő képességű tanulók számára ösztöndíjakat ad, versenyeket, táborokat, képzéseket szervez a minisztérium – két órával (18 óráról 16-ra) csökkenthetik a 25 éves szolgálati idővel és I-es fokozattal rendelkező tanárok heti normáját, anélkül, hogy ez befolyásolná javadalmazásukat – a közoktatásban a tanárokat az iskolaigazgatók alkalmazzák, de csak a tanfelügyelőség jóváhagyásával – az iskolaigazgatók és helyetteseik éves kiértékelését a tanfelügyelőség végzi, és nem az iskolák vezetőtanácsa – az iskolaigazgatói, aligazgatói versenyvizsgát a tanfelügyelőség szervezi, nem a vezetőtanács – csak a tanügyminisztréiumnak van joga kidolgozni, minősíteni, jóváhagyni és beszerezni a tankönyveket.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mire emlékeztet a sepsiszentgyörgyi emlékház?
A mindenkori emberi közösségek, a társadalom – csak úgy, mint ennek éltető szervei, a nemzeti, vallási közösségek, végül pedig a család – jelene a múlt fundamentumán áll szilárdan, vagy suvadásnak van kitéve attól függően, hogy hol és miből épült.
Hogy ez az eleven építmény szolgál-e még nemzedékeket, és hogyan szolgál, azt a múlt tapasztalatainak hasznosítása dönti el. A világháborút követően a Szovjetunió érdekzónájába került többi kelet-európai országhoz hasonlóan Románia is olyan erőszakos világnézeti átalakításon esett át, amely a lenini-sztálini terror eszközeivel a megosztást, a társadalmi béke helyett a bizalmatlanságot, a gyűlöletet tette a kommunizmus megvalósulásának módszerévé.
A polgárság intézményei és maga a polgári középosztály, az egyház intézményei és vagyona, amellyel iskolákat és szociális alapítványokat tartott fenn, a társadalom anyagi biztonságát szavatoló modern nagybirtok és európai szintű nagyipar ebek harmincadjára került, hogy majd a hozzá nem értés új arisztokráciája, a kommunista vezetés a javaiktól megfosztottak újkori rabszolgáira hárítsa a kommunizmus gazdasági alapjainak megteremtését.
A kiszolgáltatottság, a már-már elviselhetetlen megaláztatás és az egyre fokozódó lelki és anyagi nyomor miatt türelmüket vesztett emberek és csoportok a siker reménye nélkül emelkedtek fel tiltakozni. A hírhedt kommunista politikai rendőrség, a Szekuritáté és a felsőbb utasításnak szolgai módon engedelmeskedő „törvénykezés” feladata volt megteremteni a hallgatás csendjét börtönnel, súlyos, akár halálos ítéletekkel.
A sepsiszentgyörgyi emlékház – akárcsak a máramarosszigeti börtönmúzeum – a romániai ellenállóknak állít emléket, annak a több ezer magyar és román polgárnak, akik tiltakoztak a kommunista terror ellen. Természetesen nem mérhetjük a város Beör-palotájának a pincéjében berendezett élethű helyszínt és a látogatók őszinte megdöbbenését kiváltó dokumentumokat a máramarosszigetihez, de annyiban még több is, hogy míg a máramarosszigeti börtönmúzeum méltatlanul kevés helyet biztosít a magyar (és szász) nemzetiségű antikommunistáknak, a sepsiszentgyörgyi emlékház pótolja ezt a hiányosságot.
Amikor a Romániai Volt Politikai Foglyok Kovászna megyei szervezete a sepsiszentgyörgyi városháza rendelkezésére álló Beör-palotába költözött, a tágas és igen elhanyagolt állapotban lévő pince rendeltetése évekig csak a hasznosítás lehetőségének a témáját kínálta.
Miután meglátogattuk a máramarosszigeti börtönmúzeumot, szervezetünk vezetőségében felerősödött az az addig tétova szándék, hogy itt rendezzük be azt a székelyföldi emlékhelyet, ahol bemutatjuk a fél évszázados kommunizmus embertelenségét, megbocsáthatatlan bűneit, hangsúlyosan az erdélyi magyarság megpróbáltatását.
Ez a pincényi hely hitelesen bemutatja azt a cellát – a maga betonágyaival és asztalával –, ahol vizsgálati fogságban voltunk kettesben, többnyire egy „téglával” (besúgóval).
Mellette rendeztük be a végrehajtó börtön emeletes ágyakkal túlzsúfolt levegőtlen celláját az ürülékes, és az ivóvizes cseberrel.
A sarokban található a szigorított, egyszemélyes sötét zárka, ahova néha egymásnak háttal két foglyot is bezártak. Berendeztünk egy vizsgálótisztek birtokolta kihallgatószobát is, ahol az íróasztaltól távol, a szoba közepén padlóhoz rögzített szék (és az ezen gubbasztó rab) néz szembe a nagy fényerejű lámpával és a faggatózó tiszttel. Emellett egy tágasabb teremben – akárcsak a többi helyiségben – a fali pannók döbbenetes dokumentumokat kínálnak a szemlélődőnek a letartóztatásokról, a tanúvallomásokról, a besúgók jelentéseiről, a dossziék előlapjairól, továbbá a beismerésekről, az ítéletekről.
Megrettent arcú, még gyerekkorban lévő fiatalok néznek szembe a látogatóval személyi lapjukról. A munkálatokat vezető Török Józsefnek, szervezetünk megyei elnökének nem egykönnyen sikerült beszereznie a még élő egykori raboktól vagy családtagjaiktól a Szekuritáte Irattárát Átvizsgáló Tanács (CNSAS) irattárából származó dokumentumokat, fényképeket, tárgyi emlékeket, hogy kiállításuk minél hitelesebbé tehesse a múltbeli üzenetet. A büntetőcella (izolare) zárja a termek, szobák sorát, ahol láncra verve, bilincsben, nappal falra erősített ágyakkal kellett a zord szabályok ellen vétőknek napokig tengődniük alig koszton.
A román politikai rendőrség és a bűnügyekre (?) szakosodott tisztek, valamint a katonai ügyészség és bíróság azon volt, hogy egy-egy ügybe minél több személyt vonjon be, és lehetőleg „szervezetet” fabrikáljon az egymással olykor csak laza kapcsolatban álló gyanúsítottakból.
Ez ugyanis a hírhedt 209-es számú törvénycikkely alkalmazásával nagyobb büntetést, akár halálos ítélet kiszabását is lehetővé tette.
A pannókon is látható vezető személyek nevéhez csoportokat vagy fedőnevekkel ellátott szervezeteket kapcsoltak.
Például EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete), SZIT (Székely Ifjak Társasága), SZVISZ (Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete), Fekete Kéz, Bíbor Banda, Bolyai 1. 2. 3. csoport, Kossuth Kör, Szoboszlai-csoport, Sass Kálmán-csoport, Puskás-csoport, Török József-csoport stb.; terünk korlátozottsága miatt csak a legfontosabb egyének, csoportok és szervezetek „bűnügyei” kerülhettek közszemlére.
De annyi érdeme mégis van a helynek, hogy a legrégibb (1947/49) ügyektől a nyolcvanas években történtekig (mert az 1964-es közkegyelemmel nem zárultak le a politikai jellegű cselekedetek és ítéletek) rendelkezünk anyagokkal, amelyek bizonyítják, hogy a rendszer pillanatig sem szüneteltette a letartóztatásokat megfélemlítés céljából.
Emlékeztető helyekre, a több évtizedig tartó embertelen kommunista rendszer bemutatására szükség van. Hiszen az eltelt 25 év nem bizonyult elegendőnek számon kérni, felelősségre vonni azokat, akik ártatlan embereket nyomorítottak meg lelkileg, testileg, akik családokat tettek tönkre, az elítéltek családtagjait pedig állandó zaklatással, a besúgásra késztetés zsarolásával környékezték nap mint nap.
Hiába ítélte el Traian Băsescu elnök a szavai szerint „bűnös és törvénytelen, gyilkos rendszert”, és kért bocsánatot a román állam nevében a 2006. december 18-án bemutatott Tismăneanu-jelentés alapján a meghurcoltaktól, ha ezt nem követte a bűnösök megbüntetése. És miután a több ezer végrehajtóból csak harmincöt került elő, viszont még egyet sem ítéltek el, az azt jelenti, hogy a demokratákká átvedlett kommunisták szolidárisak a feljelentések nyomán horogra került bűntársaikkal.
Éppen ezért szeretnénk felhívni az olvasók, a nyilvánosság figyelmét a kommunista rendszer borzalmaira a sepsiszentgyörgyi emlékházzal, az ott bemutatott fényképekkel, szemléltető anyagokkal, amelyeket kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken 10 és 13 óra között lehet megtekinteni a Martinovics Ignác utca 2. szám alatt.
Puskás Attila, Krónika (Kolozsvár)

Román előjelű multikulturalitás
Nincs szükség önálló magyar tagozatra a MOGYE-n – így vélekednek Marosvásárhely és Maros megye román elöljárói. Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője viszont úgy látja, a jelenlegi helyzetben egyre inkább háttérbe szorulnak. A pénteki ballagáson incidensbe is keveredett Dorin Florea polgármesterrel a professzor.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) nem biztosította magyar végzőseinek a törvény adta lehetőségeket – elevenítette fel a többéves problémát Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője az orvos- és gyógyszerészjelöltek pénteki hivatalos, a román tagozattal együtt megtartott ballagási ünnepségén. Hangsúlyozta, az egyetem a végzősök adósa marad, mivel nem tudott olyan széleskörű lehetőségeket biztosítani számukra az oktatás terén, amilyent a törvény előír.
Ezt követően a város polgármestere, Dorin Florea is megtartotta beszédét, amelyben nyomatékosította, hogy mennyire fontos a román-magyar orvosképzés megtartása, és semmi jó nem származna abból, ha a magyar tagozat önállósulna. Egyetértett a polgármesterrel Ciprian Dobre, Maros Megye Tanácsának elnöke is. Elmondása szerint a MOGYE miatt már megbukott egy kormány, tehát különös figyelmet szentelnek rá. Több nyelv ismerete csak javára válik a diákoknak, a multikulturalitás pedig az egyetemnek – vélte a megyei önkormányzat elnöke.
Az ünnepségen egy személyeskedő incidens is történt. A város polgármestere felajánlotta Szabó Bélának helyét a prezídiumban, amit a professzor visszautasított. Ezek után a polgármester saját névtábláját megfordítva felírta professzor nevét erre. Szabó Béla személyeskedőnek tartotta a polgármester viselkedését. „Számomra nyilvánvaló volt, hogy készülnek valamivel a hatóságok. A személyeskedő gesztus mellett a beszédek is előre el voltak tervezve, üzenetük továbbra is a magyarok visszaszorítása” – mondta a professzor.
A ballagás hangulata beleillett az egyetemen általában uralkodó légkörbe. Szabó Béla a Központ hetilapnak adott múlt heti interjújában elmondta, egyre inkább háttérbe szorul a magyar tagozat. „Az Oktatási Minisztérium türelmet kér a magyaroktól mindaddig, amíg megerősödik a magyar tagozat. Ezzel szemben az újonnan induló szakokon román nyelven folyik az oktatás, arra hivatkozva, hogy nincs elegendő magyar oktató” – fejtette ki Szabó. A magyar tagozat vezetője rámutatott: a román tandíjas helyek számát is növelik, ősztől pedig angol nyelvű fogorvosképzés indul, így ennek következtében folyamatosan gyengül a magyar szak.
Becze Dalma, Székelyhon.ro

Magyar tagozatosok eredményei
Viszonylag sok Bihar megyei, magyar tagozaton végzett fatal bizonyult elégedetlennek az érettségin elért átlagával, azon belül is a románból írt dolgozat eredményével. Megtudtunk néhány adatot.
A nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumban hétfőn tizenegy óra körül függesztették ki az itt vizsgázók eredményeit, és délben még egymásnak adták át a helyet a fiatalok és szüleik a falra ragasztott papírlapok előtt. Elégedett és kevésbé elégedett diákokkal egyaránt találkoztunk. A legtöbben arról számoltak be, hogy román nyelvből és irodalomból kisebb jegyet kaptak, mint amire számítottak, de voltak, akik a magyarból elért jeggyel nem voltak kibékülve. Az egyik érettségiző elmondta: már harmadjára próbálkozott, ezúttal is románból bukott meg. „Mindenképp óvni fogok, mert csak egy kevés hiányzik. És ha megkapom azt a 0,95 pontot, mehetek egyetemre, jó lesz minden…”
Megint mások a történelem eredmény miatt voltak szomorúak, vagy épp felháborodottak – olyan frissen végzett fiatallal is beszéltünk, aki a történelemtanárát hibáztatta, miközben kifejezetten elismerően szólt a magyar, illetve a romántanáráról. Többségük viszont azon a véleményen volt: aki tanult, az tudott is… A Bihar Megyei Tanfelügyelőség honlapján közzétett adatok szerint a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium 29 végzőse érettségizett, közülük nyolcnak a vizsgája sikerült; szintén 29-en érettségiztek a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumból, itt tizenöten mentek át. Az Ady Endre líceumban végzett 187 érettségiző közül pedig 133 vizsgázott sikeresen.
Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő helyettestől kaptuk meg a Bihar megyei magyar tagozatosokra vonatkozó adatokat: 774 fiatal iratkozott fel az érettégire, közülük 361-en mentek át, 375-en megbuktak, 33-an nem jelentek meg, öten pedig ki lettek zárva a vizsgáról. Az idén is többnyire a román nyelvből és irodalomból elért eredmények rontották az átlagokat. „Országos szinten viszonylag jó eredményt értünk el, hiszen vannak megyék, ahol a promovabilitás húsz százalék körüli. De ha nem is vagyunk a leggyengébbek, elégedettek sem lehetünk. Meg kell próbálnunk javítani az eredményeket” – fűzte hozzá a főtanfelügyelő helyettes. Hétfő 16 óráig nyújthattak be óvásokat az érettségizők, a végső eredményeket pedig pénteken, július 11-én teszik közzé.
erdon.ro

Belföldi hírek
Băsescu tárgyal Brüsszelben
Elutazott tegnap az Európa Tanács (ET) rendkívüli csúcstalálkozójára Traian Băsescu államfő. Az összejövetelen a 28 tagállam vezetői vesznek részt, a napirenden az ukrajnai helyzet megvitatása, Jean-Claude Juncker újonnan megválasztott ET-elnökkel való találkozás és az új külügyi biztos megválasztása szerepel.
Az államfő azt szeretné, hogy erre a tisztségre a keleti államok jelöltjét válasszák meg, másik célja pedig az, hogy Románia megőrizze a mezőgazdasági biztos tisztségét az unión belül. Bár ez a kérdés nincs napirenden, Băsescu kijelentette, hogy erre a feladatra újra Dacian Cioloşt javasolja, és meggyőződése, hogy sikerrel jár, ha a kormányfővel közösen lép fel. Hozzátette: nem mondhatom Junckernek, hogy Ponta nem végezte el a dolgát. Victor Ponta korábban szóvá tette, hogy az államfő ismét megbízatás nélkül indul Brüsszelbe, Băsescu azonban úgy véli, hogy erre nincs szükség, az elnök eleve az országot képviseli. A testvérével kapcsolatos kérdésre válaszolva – a korrupcióval vádolt Mircea Băsescu letartóztatását tegnap ismét meghosszabbították – elmondta: nem sikerült találkoznia vele, de rendkívül sajnálja a történteket. Nehéz helyzetben vagyok, mégiscsak a testvérem, de senki sem áll a törvények fölött – nyilatkozta. Távozása előtt az államfő az Országos Audiovizuális Tanács elnöknőjét és Victor Ponta apósát, Ilie Sârbu SZDP-s politikust is megtámadta, dühödt tiltakozást váltva ki az érintettekből.
A Timok-völgyi románokkal is találkozik Ponta
Kétnapos hivatalos látogatást tesz Szerbiában Victor Ponta kormányfő Aleksandar Vucic szerb kormányfő meghívására. Főként a gazdasági együttműködést elősegítő tervekről folytatnak megbeszéléseket, de más területeken, például a belügyi, környezetvédelmi, idegenforgalmi kérdésekben is keresik a közös pontokat. A találkozó hivatalos napirendjén szerepel annak megvitatása, hogy Románia milyen konkrét segítséget tud nyújtani Szerbiának az Európai Unióhoz való csatlakozása érdekében, és terítékre kerül a miniszterek közötti párbeszéd megerősítése, a Duna-stratégia keretében való együttműködés, illetve a szerbiai román kisebbség helyzete is – tájékoztatott tegnapi közleményében a kormány. Ugyancsak megvitatják a keleti szomszédság helyzetét, illetve a Nyugat-Balkánon az utóbbi időszakban bekövetkezett eseményeket. Victor Ponta Tomislav Nikolići szerb elnökkel és a román közösség képviselőivel is találkozik a Timok völgyében.
Egy adóemelés várható
Lemondott az ingatlan- és gépkocsiadók tervezett emeléséről tegnapi ülésén a kormány. A pénzügyminisztérium honlapján múlt szombaton közzétett és pár óra múlva Victor Ponta utasítására visszavont javaslatot – amely jelentős adóemeléshez vezetett volna – egyelőre elvetették, a kiszivárgott hírek szerint csak a nem lakáscélú ingatlanokért fogják megfejni a tulajdonosokat, akiknek az ingatlan értékének két százalékáig terjedő összeget kell majd befizetniük adóként.
Új kőolajlelőhely a Fekete-tengeren
Új kőolajlelőhelyet fedeztek fel a Fekete-tenger alatt, kis mélységben, amelynek kitermelését 3–4 éven belül meg lehet kezdeni mintegy 100 millió euró beruházással – jelentette be tegnap a romániai OMV-Petrom, az osztrák OMV csoport leányvállalata. A közlemény szerint a próbafúrások során az ókori görög kikötőjéről ismert Istria térségében, a parttól 60 kilométernyire, 2,1 kilométeres mélységben találtak olajat; a tenger mélysége a térségben 50 méter körüli. Az új lelőhelyről – az első becslések alapján – szondánként 1500–2000 hordó olajat lehet majd kitermelni. Az OMV Petrom 2013-ban 78 ezer hordó olajat termelt ki naponta Romániában, ennek 18 százalékát teszik ki a tenger alól felszínre hozott szénhidrogének. Az olajtársaság szakértői szerint jó esély van arra, hogy a Fekete-tenger kontinentális talapzatában további kőolajlelőhelyeket fedezzenek fel. Két éve az OMV Petrom az ExxonMobillal közösen végzett próbafúrások során jelentős földgáztartalékot is felfedezett a Fekete-tengeren. Később erről azt közölték: Románia jelenlegi fogyasztásának csaknem felére elegendő földgázt lehet kitermelni a Fekete-tenger talapzatában felfedezett mélytengeri lelőhelyről.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A ballagás is feszült volt a marosvásárhelyi orvosin
Nincs szükség önálló magyar tagozatra a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE), a jelenlegi helyzet ugyanis nagyszerűen biztosítja a tanintézet multikulturalitását – állítják a marosvásárhelyi és Maros megyei román elöljárók.
Ezzel szemben dr. Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője (képünkön) úgy látja, a magyar vonal egyre inkább háttérbe szorul. Erre az orvos- és gyógyszerészeti egyetem magyar végzőseinek hétvégi ballagási ünnepségén is felhívta a figyelmet, rámutatva: a MOGYE nem biztosította magyar végzőseinek a törvény adta lehetőségeket.
Az egyetem a végzősök adósa marad, mivel nem tudott olyan széles körű lehetőségeket biztosítani számukra az oktatás terén, amilyet a törvény előír, mutatott rá beszédében Szabó Béla. Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester ünnepi köszöntőjében szintén azt nyomatékosította, hogy mennyire fontos a román–magyar orvosképzés megtartása, és úgy vélte, semmi jó nem származna abból, ha a magyar tagozat önállósulna.
Az elöljáróval Ciprian Dobre, a Maros megyei önkormányzat elnöke is egyetértett. Rámutatott, hogy a MOGYE miatt már megbukott egy kormány, amiből kiviláglik, hogy különös figyelmet szentelnek a vásárhelyi felsőoktatási intézménynek. Több nyelv ismerete csak javára válik a diákoknak, a multikulturalitás pedig az egyetemnek, hívta fel a figyelmet a megyei tanácselnök.
Az ünnepségen egy személyeskedő incidensre is sor került. Dorin Florea felajánlotta Szabó Bélának helyét a prezídiumban, amit a professzor visszautasított. Ezek után a polgármester saját névtábláját megfordítva felírta rá a professzor nevét. Szabó Béla személyeskedőnek tartotta az elöljáró viselkedését. „Számomra nyilvánvaló volt, hogy készülnek valamire a hatóságok. A személyeskedő gesztus mellett a beszédeket is előre eltervezték, üzenetük továbbra is a magyarok visszaszorítása” – értékelte az ünnepségen elhangzottakat Szabó Béla.
A ballagási ünnepség hangulata egyébként semmiben sem különbözött az egyetemen uralkodó légkörtől. Szabó Béla korábban a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy a MOGYE-n egyre inkább háttérbe szorul a magyar tagozat. Rámutatott, az oktatási minisztérium türelmet kér a magyaroktól mindaddig, amíg megerősödik a magyar tagozat. Ezzel szemben az új szakokon csak román nyelven folyik az oktatás, arra hivatkozva, hogy nincs elegendő magyar oktató. A tandíjas helyek számát is csak a román vonalon növelik, így folyamatosan gyengül a magyar szak.
Becze Dalma, Krónika (Kolozsvár)

A politikum akadályozza a sajátos románoktatást
Nincs politikai akarat arra, hogy a kisebbségeknek sajátos módszerrel tanítsák a román nyelvet – jelentette ki keddi sajtótájékoztatóján Keresztély Irma.
A Kovászna megyei főtanfelügyelő rámutatott, a programot minden évfolyam számára kidolgozták, ennek ellenére egy helyben toporognak, mert hiányzik a politikai akarat az új módszertan elindítására.
„A programok már két éve készen állnak, csak rá kell bólintani az alkalmazásukra, ám ez valamiért még mindig nem történt meg, holott mindenki hangoztatja, hogy mennyire szükség lenne arra, hogy a kisebbségben élők jól elsajátítsák a román nyelvet” – mondta a főtanfelügyelő.
Keresztély Irma szerint az idei érettségi eredmények is igazolják, hogy szükség van az új módszertanra, hiszen a magyar diákok sokkal gyengébben teljesítettek a román vizsgán, mint román társaik. Korábban országos szinten és a magyarlakta megyékben is sokkal jobbak voltak az érettségi eredmények, az adatokat csak 2010-től lehet összehasonlítani, amikor szigorították a feltételeket, és bevezették, hogy térfigyelő kamerák felügyelete alatt zajlanak a vizsgák.
„Azelőtt sokkal magasabb volt a sikeresen érettségizők aránya, de nem merném tűzbe tenni a kezem, hogy a vizsgák maradéktalanul tisztességesen zajlottak. 2010 óta azonban működnek a térfigyelő kamerák, és azóta is javultak az eredmények” – mondta Keresztély Irma.
A főtanfelügyelő szerint a javuló tendencia annak tulajdonítható, hogy már az iskolák is megszűrik a diákokat, még az érettségi előtt pótvizsgára buknak, másrészt a diákok is belátták, hogy nincs esélyük a puskázásra, és csak azok iratkoznak be a záróvizsgára, akik készülnek is arra.
Mint ismeretes, a fellebbezések elbírálása előtt országos szinten az érettségizők 59,25 százaléka szerzett átmenő jegyet, ez több mint 4 százalékponttal jobb a tavalyi végleges eredménynél.
Bíró Blanka,
Székelyhon.ro

Potápi: Kárpát-medencei szakképzés lehet a következő év központi programja
A Kárpát-medencei szakképzés lehet a következő év központi programja az óvodák, kisiskolák és a tehetséggondozás után - mondta Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár szerdán a Kárpát-haza Fejlesztési Fórumon, a Parlamentben. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet tanácskozásán felszólalók közül többen is társadalmi-gazdasági integrációt szorgalmaztak a Kárpát-medencében. Emellett egy fejlesztési koncepciót és programot is bemutattak.
Azzal kapcsolatban, hogy a Kárpát-medencei szakképzés lehet a következő év központi programja, Potápi Árpád beszédében kiemelte: fontos, hogy a szakképzés területén meglévő Kárpát-medencei együttműködést még jobban összehangolják, a kapcsolatrendszert megerősítsék.
Célként jelölte meg az elkövetkező négy évre a határon túli kis- és középvállalkozások megerősítését is.
Az államtitkár értékelése szerint a nemzetpolitika a kormány sikeres területei közé tartozott az elmúlt négy évben, óriási sikereket értek el, és most a "finomhangolás", a kisebb területek felé fordulás következik. Ez legalább annyira nehéz lesz, mint az elmúlt négy évben volt, de a munkára mindenkire, határon túli civil és társadalmi szervezetekre, egyházakra is számítanak - hangsúlyozta.
Kitért arra is, hogy szimbolikus, egyúttal óriási jelentőségű jogszabályok születtek az elmúlt négy évben. Máig 640 ezren igényeltek állampolgárságot a világ minden részéről. Az igényléseket tekintve első helyen az erdélyiek állnak, őket követik a vajdasági magyarok. Több mint hatszázezren már állampolgársági esküt is tettek - jelezte.
A jövőről szólva Potápi Árpád kiemelte: 2018-ig egymillió új magyar állampolgárról szeretnének beszélni. Arra számít, azok fognak állampolgársági esküt tenni, akik eddig nehezebben jelentkeztek. Mindent meg kell tenni, hogy számukra is biztosítsák ennek lehetőségét - mondta.
Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke nyitóelőadásában elmondta: az általuk kidolgozott Kárpát-haza fejlesztési koncepció a magyar Országgyűlés által elfogadott területfejlesztési koncepcióra épül 2030-as kitekintéssel, kiegészítve külhoni elképzelésekkel.
Szerinte az elmúlt négy évben a határokon átívelő nemzetegyesítés jegyében megszülettek "a lelki és közjogi törvények". Kitért a nemzeti összetartozásról szóló jogszabályra, a kettős állampolgárságra, a választójog kiterjesztésére, majd szólt az új alaptörvényről, amely rögzíti a külhoni magyarok iránti felelősségvállalást, és nemzeti, keresztény gyökerekre építi a magyarság jövőjét. Mindenkinek küldetése van, és az egyéni felelősségvállalás összegzéséből születik a közösségi cselekvés - fogalmazott.
Ismertetve a kutatóintézet eddigi tevékenységét Szász Jenő szólt arról is, hogy minden nemzetnek meg kell védenie a saját nyelvét, s minden gazdasági és természeti erőforrásnál "fontosabb a magyar ember".
A nemzetegyesítés azt jelenti, hogy összefüggő Kárpát-medencei rendszereket építenek ki az élet minden területén - rögzítette Szász Jenő.
Az elnök szorgalmazta az uniós források magyar-magyar "építkezésre" történő fordítását is, majd kiemelte: "egy magyar világ, és egy magyar ügy van".
A Megyei Jogú Városok Szövetségét vezető Kósa Lajos a fórumon Kárpát-medencei gazdasági integrációt szorgalmazott. A Fidesz alelnöke kiemelte: a történelem azt mutatja, Magyarország akkor volt világgazdasági szempontból fontos állam, akkor tudott felzárkózni Európa élvonalához, amikor Kárpát-medencei gazdasági integrációban gondolkodott.
Debrecen polgármestere szerint most is erre van szükség, a Kárpát-medencei városok közötti együttműködés pedig ennek a motorja lehet, ezért azt ösztönözni kell. Utóbbira példaként említette Debrecen és Nagyvárad együttműködését. Hangsúlyozta: a városok közötti kooperáció tartósabb, mint a kormányok közötti.
Jakab István, a parlament alelnöke köszöntőjében - Kövér László házelnök üdvözletét tolmácsolva - arról beszélt, bár a 20. század darabokra szakította a magyar nemzetet, az előző kormányzati ciklusban megszülettek azok az intézkedések, amelyek célja az volt, hogy a világban széttagoltan élő magyarok önazonosságukat megőrizve gyarapodhassanak. Az állampolgárság kiterjesztése után a következő nagy feladat egy új nemzetpolitikai stratégia megalapozása, majd az ennek megvalósításához szükséges gazdasági lépések lesznek - mondta.
Horkay Nándor, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kutatási Stratégiai és Koordinációs Igazgatóságának vezetője a rendezvényen bemutatta A Kárpát-haza Fejlesztési Koncepció 2030 című dokumentumot. A koncepció ismertetése előtt felhívta a figyelmet arra, hogy tíz év alatt 1,1 millióval csökkent a Kárpát-medencében magukat magyarnak vallók száma, továbbá kiemelte azt is, hogy a Kárpát-medencéből való kivándorlás drámai mértékű.
Az új nemzetpolitikai paradigma alapeleme a nemzetegyesítés, amelynek alapja a Kárpát-medencei társadalmi-gazdasági integráció - mondta Horkay Nándor, aki egyúttal célként fogalmazta meg a Kárpát-medencei magyar fejlesztési ügynökségek létrehozását, az ágazati szakpolitikák kiterjesztését a külhoni magyar térségekbe és a külhoni intézmények fejlesztését.
A kutatóintézet Nemzeti Integrációs és Kárpát-medencei Hálózatfejlesztési Igazgatóságának vezetője A Nemzetegyesítés Fejlesztési Programja 2014-2020 című dokumentumról számolt be. Molnár György fontosnak nevezte a nemzeti erőforrások egyesítését uniós fejlesztési forrásokkal, aminek vezérfonalát a magyarországi operatív programok szintjéről kell meghatározni.
Szólt arról is, hogy létrehozták a Kárpát-haza fejlesztési hálózatot, és szakértői bázis jött létre, utóbbiba mintegy 300-an már regisztráltak. Jelezte: kormányhatározatot állítottak össze az együttműködés lehetséges formáiról, bár a döntés még nem született meg, de céljuk, hogy ezt "kieszközöljék".
MTI, 2014. július 9., szerda (Budapest)

Nem tud a terroristákról
Gorbacsov és Ceaușescu majdnem összeverekedett
Elhunyt Eduard Sevarnadze, a Szovjetunió volt külügyminisztere, Grúzia egykori elnöke. Ennek kapcsán felidézzük az 1989-es év romániai vonatkozású eseményeit, amelyeknek Sevarnadze aktív részese volt.
A Szovjetunió egykori külügyminiszterével, aki 1995 és 2003 között Grúzia elnöki tisztét is betöltötte, még 2009-ben készített interjút az Adevărul két újságírója, Ion M. Ioniţă és Ovidiu Nahoi. Az akkori cikket most előbányászták a mindig érdekes olvasnivalóval szolgáló főtér.ro újságírói, és lefordították, ebből szemlézünk. A szovjet diplomácia volt főnöke felidézte Moszkva feszült kapcsolatait a kommunista Romániával, valamint a Szovjetunió összeomlását is:
– Az 1989. december 3-ai, Máltán szervezett amerikai–szovjet csúcstalálkozón (...) én és Gorbacsov vettünk részt, az amerikai oldalon pedig idősebb Bush és Baker. Akkor nem beszéltünk a különböző országokról külön-külön, de megállapodtunk egy nagyon fontos kérdésről: többé nem vagyunk ellenfelek. (...)
– A berlini fal leomlásakor gondolt arra, hogy ez a kommunizmus vége?
– Nem, akkoriban nem gondoltam arra, hogy az egész ennyire gyorsan lezajlik. Főleg úgy, hogy a reformokkal szemben Kelet-Németország, Honecker részéről volt a legnagyobb ellenállás. És persze, Ceauşescu részéről. Emlékszem, hogy Gorbacsov Bukarestbe látogatott, ahol nagyon összeveszett Ceauşescuval (a látogatásra 1987 júniusában került sor). Gorbacsov a külföldi látogatásaira általában engem is elvitt, ezúttal nem. De elolvastam a Ceauşescu–Gorbacsov találkozó rövid összefoglalóit, ezeket a Politikai Büró minden tagja megkapta.
– Nagyon összevesztek?
– Este 9-kor kezdődött a négyszemközti találkozó, és reggelig folyamatosan veszekedtek. Gorbacsov a reformot és a demokratizálást szorgalmazta, Ceauşescu pedig elutasította ezt. Úgy tűnt, reggelre annyira eldurvult a vita, hogy akár össze is verekedhettek volna.
– Akkor felmerült önökben, hogy valaki mást kellene támogatniuk a Román Kommunista Pártból?
– Nem, nem gondolkodtunk ellenjelöltön. Természetesen gondoltunk arra, hogy Ceauşescu végül meg fog bukni, ismertük a helyzetet, tudtuk, hogy a lakosság elégedetlen, mert egyetlen család diktatúrája volt. De nem volt senkink, akit a helyébe tettünk volna. Tudják, az egész nagyon gyorsan lezajlott.
– Tudott az 1989. decemberi terroristákról?
– Semmit sem tudtam erről. De még ha tudtam volna is, ez nem akadályozott volna meg abban, hogy 1990 januárjában Bukarestbe látogassak. Én jóval korábban feltételeztem, hogy a Szovjetunió előbb vagy utóbb szét fog esni. Rendben, ezt nem lehetett hangosan kimondani, de tudtam, hogy meg fog történni. De arra gondoltam, hogy ez még eltart tíz vagy tizenkét évig...
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zsé előtt és után
Számos romániai magyar család polcán fellelhető, pedig elsősorban szakkiadvány. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár közel negyven év alatt jutott el az első kötetet jelentő A-C-től a tizennegyedik V-Zs-ig. Fazakas Emese nyelvésszel, az utolsó két kötet főszerkesztőjével a munkafolyamat kulisszatitkairól, befejezésről és a jövőről beszélgettünk.
– Bevezetésül tisztázzuk, melyek a legfontosabb tudnivalók az Erdélyi magyar szótörténeti tárral kapcsolatban?
– Az Erdélyi magyar szótörténeti tár – ahogy a neve is jelzi – történeti szótár, amelyben régi, a 16. századtól kezdődő nyelvemlékekből merített részletek szerepelnek szótárszerűen. Célja elsősorban az, hogy az első hosszabb lélegzetű erdélyi magyar nyelvemléktől a 19. század végéig terjedően feldolgozza a levéltári adatokat, és az ezekben levő szavakat címszó és jelentések szerint megmagyarázza, különböző szókapcsolatokat és szólásokat felvillantson. Mindehhez jelentős helynévanyag, illetve névtani anyag is társul. A szótörténeti tárat évtizedekkel ezelőtt kezdték el egykori tanáraim, majd kollégáim. Az ötlet és a munka nagy része Szabó T. Attila nyelvészprofesszor nevéhez fűződik: az 1930-as években ő gyűjtött hozzá anyagot, a szótárat viszont csak a hetvenes évek legelején kezdte írni. Az első kötet 1975-ben jelent meg, az utolsó pedig idén, de ez nem csoda, hisz hatalmas anyagot tartalmaz.
– Nemzetközi és összmagyar összefüggésben mekkora az Erdélyi magyar szótörténeti tár jelentősége?
– Magyar nyelvterületen mindenképpen ez a legátfogóbb és legteljesebb szótár. Azért is, mert sokszor arra is törekedtek, törekedtünk, hogy ne csak az alapjelentéseket villantsuk fel, hanem a kontextusból kivilágló, akár alkalmi jelentéseket is megmutassuk. Ezért megesik, hogy ami a 19. század végén megjelent nyelvtörténeti szótárban öt jelentéssel szerepel, az az Erdélyi magyar szótörténeti tárban akár tízzel is. De túlhaladja a hétkötetes értelmező szótár értelmezéseit is, sokkal összetettebb annál. Nem tudok arról, hogy hasonló jellegű másik szótár létezne. A nyelvtörténeti szótárak amúgy valamiért inkább csak Közép-Kelet-Európára jellemzőek. Angolszász nyelvterületen például a forrásokat egyenként vizsgálják, összehasonlítják őket, de szótár nem készült nyelvtörténeti anyagból.
– Mitől erdélyi a kiadvány?
– A sorozat címében azért szerepel az „erdélyi”, mert erdélyi levéltárakban fellelhető anyagokat dolgoz fel. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne a magyar nyelvtörténetre vonatkozó átfogóbb következtetéseket levonni belőle. A szótörténeti tár nem táj- vagy regionális szótár, csak a feldolgozott anyagát tekintve erdélyi.
– Kik lehetnek a szótár felhasználói?
– Elsősorban nyelvtörténészek, de történészek, néprajzkutatók, vagy olyan tudósok is, akik valamely tudomány történetével, esetleg régebbi szókincsanyagával foglalkoznak.
– Pedig a kiadvány első kötetei számos háztartás könyvespolcán is megtalálhatók...
– Ez így igaz. Magam is olyan családból származom, amelyben én vagyok az első, aki humán tudományokkal foglalkozik, mégis megvolt otthon: úgy ismertem meg kisdiákként, hogy édesapám megvette köteteit. A szótárat tulajdonképpen úgy is lehet olvasni, hogy az ember felüti, és az adalékokat böngészi, mert nagyon sok érdekesség van benne. Nemcsak maga a szó és az értelmezés szerepel benne, hanem történetek is kibontakoznak körülöttük: peranyagok, leltári felsorolások. Ezekből ki lehet olvasni a régi társadalmat, meg lehet ismerkedni az akkori emberekkel. Kicsit közelebb lehetett kerülni letűnt korokhoz, ezért sokan forgatták élvezettel, s remélem, hogy ez nem változik.
– A hatalmas vállalkozás atyja és motorja, Szabó T. Attila 1987-es halála után hogyan lehetett a munkát folytatni?
– Szabó T. Attila csak az első kötetet írta egymaga, ám ez is hatalmas munkát jelentett. Felismerte, hogy egyedül nem tudja folytatni, így munkatársakat vont be a tanszéki tagok közül. Az elején maroknyi csapat volt, ő koordinálta a munkát, később többen bekapcsolódtak. Időközben sajnos sokan elhunytak, de a szerkesztőség állandóan frissült, fiatalokat vontak be. Amikor Szabó T. Attila meghalt, már elő volt készítve néhány kötet kéziratként a hetedik kötetig. Minden kézzel.
– Kézzel?
– Igen, kezdetben én is mindent kézzel írtam, csak a tizenkettedik kötet közepétől írtunk számítógépbe. B. Gergely Piroska és Kósa Ferenc így is kézzel írtak az utolsó kötetig. A sorozat elkészítésének nagy részében a Szabó T. Attila által összegyűjtött kis cédulákról – amiket jelentések, majd évszámok szerint rendeztünk – írtunk kézzel. Azt a főszerkesztő átnézte, az általa javasolt módosításokat bevezettük, ezután gépeltük, utána korrektúrán esett át az anyag, s amikor egy kötetnyi összegyűlt, még egyszer átfésültük és újrakorrektúráztuk. Hosszadalmas és bonyolult munka volt, amelyet általában az aktuális főszerkesztő fogott össze. A cédulákat folyamatosan rendezte valaki. Nem úgy kell ugyanis elképzelni, hogy a kigyűjtéskor Szabó T. Attila meg is határozta, hogy majd melyik milyen betűhöz jár, hanem amikor egy szó kapcsán az egyik cédula valakinek a kezébe került, akkor úgy adta tovább, hogy egy kis borítóra kiírta a szövegben szereplő következő szót. Mindegyik cédulának volt kis borítója, így rendeződött az anyag.
– A cédulákon mi szerepelt?
– A cédulán mindig maga a szöveg szerepelt, illetve ami a szótörténeti tárban szögletes zárójelben szerepel, tehát a forrásjelzet, hogy melyik településen jegyezték le, melyik levéltár adata, esetleg a valló neve, vagy ki írta a levelet kinek. Minden olyan információ, amit vagy vissza lehet keresni, vagy ami alapján fel lehet dolgozni az anyagot például történeti, szociológiai, vagy szociolingvisztikai szempontokból. És a céduláknak volt egy pici borítójuk, amire az aktuális címszavak kikerültek.
– Hány ilyen cetli volt?
– Félmillió, ha nem több.
– S ezt mind Szabó T. Attila írta ki?
– Nagyon nagy részben igen. Van néhány száz, amit mások, de a többi mind a Szabó T. Attila munkája. A cetlik most az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél vannak.
– A rendszer már működött, tehát csak új főszerkesztő kellett?
– A legnagyobb kérdés akkoriban az volt, hogy egyáltalán van-e remény a további kötetek megjelenésére. A nyolcvanas évek közepe-vége táján ugyanis nem úgy nézett ki, hogy a szótörténeti tár bármelyik készen lévő kötete megjelenhetne, ám a csapat mégis úgy döntött, hogy folytatja a munkát. Természetesen felmerült, hogy ki fogja össze a munkát főszerkesztőként. A feladatot Vámszer Márta vállalta el, ő adta ki a munkát, egyeztetett mindenkivel, és hetente egy-egy szerkesztőségi ülést tartott, ahol mindenki feltehette a kérdéseit, mindent megbeszéltünk, mindent a közösség döntött el. Ugyanis hiába volt egy jól bejáratott rendszer, megoldandó problémák, illetve új szempontok bevezetésére vagy azok átgondolására többször került sor.
– Történt különösebb változtatás az évtizedek folyamán?
– Mivel nagyon komplex munka, és lényegében előzmény nélküli, ezért nem alakulhattak ki mindjárt az első kötetre a végleges szerkesztési elvek. Ám ezzel együtt is megmaradt a struktúrája. Inkább végig az volt a kérdés, hogy mi az, amit szókapcsolatként tüntetünk fel, és nem kerül be a törzsanyagba, és miből lesz külön címszó. Mert igaz ugyan, hogy az Szabó T. Attila felvázolta az elveket, de a nyelv sem mindig egyértelmű. Az is megesett, hogy Szabó T. külön címszóként kezelt erdélyi történelemhez, valósághoz kötődő fogalmakat. Bizonyos szempontból állandóan újra kellett gondolni az egész anyagot.
– Megbecsülhető, hogy milyen mértékben érthető a mai olvasó számára a tár anyaga?
– Azért nehéz válaszolnom erre, mert régi szövegekkel dolgozom, ezért számomra ismerősek. Amikor azonban az egyetemi hallgatók nyelvtörténetet kezdenek tanulni, azt szokták mondani, hogy mennyire más, mennyire furcsa, de azt nem, hogy nem értik. A magyar nyelv ugyanis a 16. század elejétől napjainkig nem változott olyan mértékben, hogy ne lehessen megérteni. Szókincsünk az utóbbi harminc-negyven évben változott nagyot, de még mindig nem akkora mértékben, hogy ne lehessen a régi szövegeket értelmezni. Természetesen a szótörténeti tárban sok regionalizmus, tájszó vagy elavult szó van, de nagy részük érthető.
– A tár a 19. századdal zárul. Kell folytatni valahol vagy valamikor? És ha igen, milyen forrásokra támaszkodva?
– A 20. és 21. században jóval több, úgynevezett élő nyelvi szöveg van, mint a régi anyagban. A régiben is szerepelnek szinte élőnyelviek – például vallomásszövegek –, ám a 20. században ez a szövegmennyiség megnő, és már vannak hatalmas számítógépes korpuszok, amelyeket vizsgálni lehet. Ehhez azonban egyelőre nem kell szótörténeti szótár, talán majd 300-400 év múlva.
– A szótörténeti tár tizennégy kötete mondhatni hatalmas fénykép, ami rögzít egy periódust. Kell-e féltenünk mai nyelvünket attól, hogy nem rögzítik hasonló módon vagy túl gyorsan változik?
– Amíg van magyar nyelvet beszélő ember, addig nincs amiért ijedeznünk, mert végül is a nyelv a használatban él. Ha nem használnánk, akkor lenne gond. Vannak periódusok, amikor rohamosabban, vannak amikor kevésbé változik nyelvünk. A 16-19. századra tekintve sem mondható, hogy egyenletesen változott, mert például a 17. század végén, a 18. században felgyorsult. De inkább a szókincs változik, mert természetesen igazodunk a körülöttünk levő világhoz, hiszen a dolgokról beszélni kell valamilyen módon. A nyelvtan kevésbé változik. Az összes többi nyelv is hasonló helyzetben van: a felgyorsult társadalom, amiben Európában és Amerikában élünk, magával hozza a szókincs változását.
– Mit jelentett az ön számára a szótörténeti tárral való munka?
– Először is hatalmas megtiszteltetés volt, mert közel húsz évvel ezelőtt kezdő nyelvészként alig hittem el, hogy én is dolgozhatok rajta. Másrészt már szinte mindennapos foglalatosságot jelentett, és valósággal kikapcsolódást is. Egy idő után ez volt nekem az üdülés a szakmában. Akár az, hogy szerkeszthettem a saját címszavaimat, akár amikor főszerkesztőként a többiek anyagát átnézhettem. És most nagyon hiányzik ez a munka. Természetesen örülök, hogy az olvasók kezébe adhattuk a zs-vel kezdődő címszavakat is, ám hiányzik a mindennapokból a kis cédulákkal való munka. De tervezzük a munka folytatását, mert még mindig hiányzik egy kötet: mindenképpen kell egy mutató, amiben megjelennek az egyes nyelvjárási alakok, lista a különböző szókapcsolatokról, szólásokról, névtani anyagról. A nagy munka után azért előbb meg kellett egy kicsit pihenni.
Fazakas Emese
Nyelvész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsésztudományi Karának dékánhelyettese, 1967-ben született Marosvásárhelyen. A BBTE Bölcsésztudományi Karán szerzett alapképzést, majd a budapesti Közép-Európai Egyetemen mesteri képzésben vett részt. A BBTE-n védte meg az A fel, le és alá igekötők használati köre a kései ómagyar kortól napjainkig című doktori disszertációját is. Több kötet és számos tanulmány szerzője, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztője, a 13. és 14. kötetének főszerkesztője. Kutatási területei: nyelvtörténet, nyelvtörténet kognitív nyelvészeti szemszögből, a magyar mint idegen nyelv.
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Semjén: az autonómia emberi jog a közösség szintjén
Az autonómia megadása nem a többségi nemzet által gyakorolt kegy, hanem az emberi jogok betartása, mivel a nemzetiségi jogok emberi jogok a közösség szintjén – jelentette ki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken a 2. Martosi szabadegyetemen.
A felvidéki magyarság legnagyobb nyári rendezvényén Semjén Zsolt és Bárdos Gyula, az első szlovákiai magyar elnökjelölt elsősorban a külhoni magyarság autonómiatörekvéseiről, az egyszerűsített honosítást lehetővé tévő magyar jogszabályról és a szlovák állampolgársági törvényről beszélt.
Semjén Zsolt a magyar állampolgárság megadásáról és az autonómiatörekvésekről szólva hangsúlyozta: a magyarság ezekkel nem követel semmi olyat, amire ne lenne példa az Európai Unióban. Rámutatott: a többségi nemzetek az autonómia megadásával nem kegyet gyakorolnak, hanem az emberi jogokat tartják be, mivel a nemzetiségi jogok emberi jogok a közösség szintjén. Hozzátette: ezeknek a céloknak az elérésénél az „amit lehet másnak, az nekünk is lehet" elvet kell követni, mert, mint mondta, ha ennek ellentettjét fogadnák el a magyarok, akkor azt mondanák ki, hogy másodrangú polgárok.
A miniszterelnök-helyettes úgy vélekedett: minden egyes külhoni nemzetrésznek magának kell kidolgoznia saját, testreszabott autonómiatervezetét, közben pedig ezeket el kell fogadtatni annak ellenzőivel is, akik többnyire a politikai manipuláció eszközei. „Az autonómia nem a többségi nemzet ellen irányul" – szögezte le Semjén Zsolt, aki szerint az autonómia sikerét az is mutatja, hogy ahol az megvalósult, ott soha nem látott fejlődés indult be, és ma mind a többségi, mind a kisebbségi nemzet jobban él. „Én nem gondolom, hogy Magyarországra veszélyt jelentene, ha a magyarországi szlovákság megélné az önkormányzatiságát" – jegyezte meg.
Semjén Zsolt az egyszerűsített honosítást lehetővé tevő magyar jogszabályról és annak szlovákiai fogadtatásáról, illetve az akkori szlovák kormány által elfogadott „ellentörvényről" is beszélt. Leszögezte: a magyar jogszabály „támadhatatlan", egyebek mellett azért is, mert amikor a magyar törvényt elfogadták, addigra Szlovákiának és Romániának is volt ilyen vagy hasonló tartalmú törvénye. Elmondta: a szlovák állampolgársági törvény leginkább a szlovákoknak árt, hiszen az állampolgárságuktól megfosztottak túlnyomó többsége olyan szlovák, akinek nincs semmi köze a „magyar ügyhöz." Hangsúlyozta: a szlovák állampolgársági szabályozás miatt kialakult helyzet sem a felvidéki magyarság, vagy a magyar állam hibája, ugyanakkor biztos, hogy a kettős állampolgárság tiltásának álláspontja egyre inkább el fog lehetetlenedni.
Bárdos Gyula felszólalásában rámutatott: a felvidéki magyarság azzal, hogy saját magyar államfőjelöltje lett, olyan útra lépett, amely elvezethet ahhoz, hogy a többségi nemzet számára természetessé váljon, magyarok is betölthetnek az elnöki poszt szintjén lévő pozíciókat. Megjegyezte: erre az útra már tíz évvel korábban rá kellett volna lépni, mert azóta már változhatott volna a többségi nemzet hozzáállása. A megkezdett folyamatot azonban tovább kell vinni – jegyezte meg, utalva arra, hogy öt év múlva ismét kell magyar jelöltet állítani a szlovák államfőválasztáson. A választáson elért eredményéről azt mondta: bár az lehetett volna jobb is, a lélektani határt az 5,5 százaléknyi szavazattal sikerült elérni. Megjegyezte: „a rövid idő alatt és jelentős politikai ellenszélben" sokakkal nem sikerült megértetni, hogy a magyar jelölt indításának milyen fontos jelzésértéke van.
MTI, Erdély.ma

Hírsaláta
MARKÓ MARADNA IS MEG NEM IS. Markó Béla is elítélte Titus Corlăţean külügyminiszter kijelentését, miszerint Romániának a luxemburgi kisebbségi perbe való belépése nemzeti érdek. Markó Béla szerint a Romániában őshonos kisebbségek védelme nemzeti érdek.
Az elöljáró a Nemzeti kérdés az Európai Unióban című előadásában Marosfőn kijelentette: az Európai Unió nem tett eleget az elvárásoknak a kisebbségi jogok terén, s arra is kitért, hogy a XX. században történtek után nem beszélhetünk nemzetállamokról, mivel a legtöbb államban kisebbségek élnek. Markó amúgy nem híve a kormányból való kilépésnek, de nem is ragaszkodik a koalíció fenntartásához, ha Bukarest nem lép ki az RMDSZ és a FUEN által kezdeményezett perből. (Maszol.ro) MENESZTENÉK A SZABAD SZÁJÚ ELNÖK ASSZONYT. A liberális párt és több civil szervezet Laura Georgescu, az audiovizuális tanács elnökének leváltását követeli. A biztosítékot nemcsak az ütötte ki, hogy a hölgy rondábban beszél, mint egy kocsis, terrorizálja társait, de az is, hogy számára kedves televíziókat anyagi eszközökkel kíván támogatni. A liberálisok szerint, ha a hölgy visszautasítja lemondását, a kormánynak módjában áll új kritériumokat kiírni e funkció elnyerésére. (Realitatea) NEM SÜRGŐS. Amilyen nagy lendülettel fogtak neki a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Liberális Párt egyesítésének, a folyamat olyannyira megtorpant. A demokraták is rájöttek – derült ki Emil Boc friss nyilatkozatából –, ha összeolvadnának a nemzeti liberálisokkal, elveszítenék identitásukat. Ezért Boc szerint az egyesüléssel, fúzióval 2015-ig várni kell, most meg kell lelniük az együttmunkálkodás oly formáját, mely a jobboldali jelölt esélyeit növeli. (Cotidianul) MÉG MINDIG KELENDŐEK CEAUŞESCU CUCCAI. Egy bukaresti árverésen 55 ezer euróért kelt el Nicolae Ceauşescu egykori kommunista diktátor juharfából készült irodabútora – közölte az Artmark aukciós ház adatai alapján a Mediafax hírügynökség. Az aukciót a szervező szerint a diktátor irodabútora tette az idény legnagyobb érdeklődéssel várt árverésévé. A bútor végül a kikiáltási ár öt és félszereséért talált gazdára. Az Artmark szerint Romániában továbbra is nagy érdeklődés mutatkozik a kommunista diktatúra és a Ceauşescu család relikviái iránt. A diktátor által használt Cross márkájú golyóstollkészletért 2000 eurót, egy olyan iratért, amely Nicolae Ceauşescut az ország első vadászává nyilvánítja, 125 eurót fizetett a vásárló. A diktátorpár ingóságainak zömét 1999 és 2001 között értékesítette árveréseken a román állam.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A múltra hangolnak
Megnyitották csütörtök délután a vasárnapig tartó Csíkszeredai Régizene Fesztivált. Pénteken a barokk francia zenén lesz a hangsúly, szombaton családokat várnak a Mikó-várba a Reneszánsz Gyermeknapra, utolsó nap pedig fellép a világhírű La Fenice (Főnixmadár) együttes.
Meglepetéssel kezdték az idei rendezvényt, ugyanis a megnyitó előtt a VII. Régizene Nyári Egyetem diákjai adtak elő egy rövid művet, ahogy megtudtuk, minden koncertező előtt fel fognak lépni, egy újabb színt lopva a fesztivál életébe.
Ahogy a főszervező Hargita Megyei Kulturális Központ nevében Ferencz Angéla igazgató megjegyezte, ez a rendezvény mélyen beivódott már a köztudatba, identitásunk részét képezi. Hozzátette, hallott olyan anyukáról, aki otthon úgy kezdi az esti mesét, hogy: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Mikó-várban egy régizene fesztivál.”
Újdonságnak számít, hogy idén éttermekre és kávéházakra is kiterjesztették a rendezvényt, a Fenyő Szálloda, a San Genaro, illetve a Hotel Salvator jóvoltából reneszánsz és barokk kori ínyencségeket lehet megkóstolni, az Orpheus, a Palermo és Frei kávézókban pedig bécsi kávéházi zenét hallgathatnak az érdeklődők.
A pénteki megnyitón felszólalt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusát képviselve Lukács Bence Ákos konzul, aki a diákokat dicsérte, és kiemelte, hogy nagyon fontos a zenei nevelés, melyben ő is részesült. Hozzáfűzte, hogy a letűnt korok muzsikája ma is mennyire népszerű, mi sem igazolja ezt jobban, minthogy a fesztivál koncertjeire kétszáz-háromszáz néző szokott jönni.
Francia zene és egyéb érdekességek
Filip Ignác Csaba művészeti vezető arra hívta fel a figyelmet, hogy ezúttal főként a francia reneszánsz kori és barokk zenéből kaphatnak ízelítőt a régizene-kedvelők. Szerinte a francia zene egykor az olasz zenével szemben határozta meg magát. Nem véletlen, hogy általában aki az egyiket kedveli, a másikat nem szereti, így most ki-ki maga döntheti el, hogy ízlésének melyik nemzet muzsikája felel meg a leginkább – összegzett.
Több együttes is francia zenét fog játszani, de itt lesz Franciaországból a La Fenice együttes, amely egyik legismertebb régizenei csapat. A hexagon országból érkező együttes egy érdekes hangszert, a cinket is be fogja mutatni.
Filip Ignác még a Barokk Fesztiválzenekar koncertjére, továbbá a Balkan Barock Band hangversenyére és a Passeggio Együttes előadására hívta fel a figyelmet. A legutóbbi William Shakespeare A windsori víg nők című reneszánsz táncjátékot adja elő. A produkció érdekessége, hogy a zene mellett a szereplők korabeli öltözetekben játszanak és a táncokból is ízelítőt adnak. Idén összesen 21 fellépő 15 koncertet tart 8 helyszínen.
A régizene fesztivál részletes műsora
Pénteken 13.30-tól a Codex Együttes zenél a Majláth Gusztáv Károly téren. 14 órától a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában a Régizenei Nyári Egyetem kurzuszáró koncertjét tartják. 18 órától a Transylvania Barokk Együttes koncertezik a református templomban. 20 órától Szent Ágoston-templomban a Barokk Fesztiválzenekar zenéjét hallgathatjuk. 22 órától Csalog Benedek (Németország), Fülöp Mária (Svájc) és Sam Chapman (Egyesült Királyság) muzsikál a Mikó-várban.
Szombaton 11 órától Reneszánsz Gyereknap lesz a Mikó-vár udvarán. Játszóházat szerveznek, reneszánsz táncokat tanítanak és a Tibia Kamarazene Együttes koncertjét hallgathatják meg a jelenlévők. 13 órától a Majláth Gusztáv Károly téren a Musica Historica (Magyarország) zenél. 17 órától a Mikó-vár udvarán kezdődik koncertsorozat a Lyceum Consort, a Kájoni Konsort és Carmina Renascentia, a Passeggio Historikus Együttes, Musica Historica és Kobzos Kiss Tamás (Magyarország) lép fel. Este 10 órától pedig Tóth Mónika (Magyarország), Danuta Zawada (Lengyelország) és Chereji Szilárd (Ausztria) muzsikál a vár pincéjében.
Vasárnap, július 13-án 11.30-tól a Lyceum Consort tart szabadtéri koncertet a Csíksomlyói Kegytemplom előtt. A Mikó-vár udvarán 18 órától kezdődik a koncertsorozat, fellép a Balkan Barock Band (karmester: Jean-Christophe Frisch) és a La Fenice Együttes (Franciaország). A Csíkszeredai Régizene Fesztivál idei kiadása a 20.30-tól kezdődő reneszánsz táncházzal zárul. A Mikó-vár udvarára tervezett rendezvényeket rossz idő esetén a Csíki Játékszínben tartják.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro

Köpecről indulva… (3.)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 2.)
Vérében a közösségi élet
Trucza Mihályék háza a jódi református templom tőszomszédságában, a Jód-pataka mellett húzódik meg: takaros udvaruk, zöldségeskertjük gondozott, szépen rendezett. Otthonuk is hangulatos, feleségével barátságos, közvetlen, jó kedélyű emberek.
Mihály bácsit nemcsak előrehaladott kora, nyolcvannégy esztendeje miatt tisztelik, hanem jó helytörténeti ismeretei miatt is felnéznek rá, a református egyházközség gondnoka is volt. Mária néni tizenhét évesen a háromszéki Dálnokról került Jódra 1953-ban, most hetvennyolcadik évében jár. Az egykori helybeli színjátszócsoport tagjaiként színpadon ismerkedtek meg, túl vannak már aranylakodalmukon, ötvenhét éve házasok, lányuk családjával Marosvásárhelyen él. Trucza Mihály tősgyökeres jódi, 1929. október 6-án született, édesanyja, nagymamája is itt látta meg a napvilágot. Dolgozott erdei és gyári munkásként, volt vasúti forgalmista, majd erdei autós szállítási főnökként ment nyugdíjba. Jódon a fakitermeléshez 12 kilométeres kisvasutat használtak, az már 1962-ben megszűnt, de a keskeny nyomtávú vasúti hálózat a környéken mintegy 80 kilométernyi volt, Ratosnyán 1992-ben számolták fel – jegyzi meg Mihály bácsi. Trucza Mária annak idején sírva maradt Jódon, óvónőnek tanult, szakmáját nyolc évig gyakorolta (akkoriban 30–35 jódi magyar gyermekkel foglalkozott), egy évtizedig háziasszonykodott, majd a helybeli ládagyárban dolgozott. Mihály bácsi azt mondja, magyar időben, 1940–1944 között a diákok nyolcadik osztályos korukig tanulhattak Jódon, akkor a református templom fogadta be az iskolát, s hozzávetőleg nyolcvan tanuló járt oda. De a későbbi évtizedekből is jócskán maradtak kulturális életre utaló emlékei, színjátszó csoportjuk számos darabot mutatott be, a Tavaszi végzet című előadásban harmincnégy helybeli szereplő játszott, de előadták Tamási Áron Énekes madarát is. Tánccsoport is ropta, a falu szakszervezeti könyvtárral rendelkezett, ami aztán a nyolcvanas évek végén megsemmisült. Megszűnt az az élet, az a pezsgés, ami volt, átvették a „nyugati típusú életformát”, az emberek alig találkoznak egymással – összegez. Napjainkban a tiszteletes asszony szervez bálokat, közös énekléseket, tanít színdarabokat fiataloknak, egyetemistáknak – teszi hozzá. Nagy baj, hogy megszűntek a munkahelyek, milyen jó lenne a környéken egy magyar gyár, de nincs semmi – búslakodik Mária néni.
Bár a lakosság mintegy hetven százaléka itt még magyar, „apadóban” lévő közösség a jódi, nincs szaporulat, megszűnt a magyar elemi iskola, de a baj ezután következik, mert bezárják a magyar óvodát is, mindezek mellett elég gyakori a vegyes házasság, s az anyákon múlik, milyen érzelműek lesznek a gyermekek – mondja az idős férfi, felesége pedig hozzáfűzi: sajnos nagyon fogyunk, szomorú, de harminc-negyven év múlva itt már nem lesznek magyarok, kihalnak. Pedig „milyen magyar élet volt itt” az ötvenes, hatvanas években – sóhajtja az asszony, miközben a férje azt vallja, „benne volt a véremben a közösségi élet”. Számukra már az is fájdalmas volt, amikor egy korábbi népszámláláson két hiányzó magyaron múlott, hogy községi szinten Ratosnyán a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. Mutatják a Székely Nemzeti Tanács által kiadott, Székelyföld elképzelt határvonalát tartalmazó térképet, s Mária néni keserűséggel állapítja meg, „nem esünk bele, nem örülünk ennek”, nemcsak Jód és környéke, hanem olyan színmagyar falvak is vonalon kívül maradtak, mint Disznajó, igaz, Mihály bácsi tudomása szerint ez a térség már nem tartozik Székelyföldhöz. Otthonos házukban 1968 óta élnek, szobájukban irodalmi könyvek sorakoznak, a falakon pedig Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész plakettjei díszelegnek. Állandóan hallszik náluk a patakcsobogás, télen a Jód vize befagy, ilyenkor Mihály bácsi szerint „olyan csend van, hogy belé lehet fogódzkodni”. Amikor éppen nem dolgoznak a kertben vagy a ház körül, feleségével beszélgetnek, olvassák a Népújságot, nagyon szeretik, s úgy tudják, a marosvásárhelyi napilap a faluban mindössze három-négy házba jár. Mihály bácsi az udvaron megöleli Mária nénit, s miután elkészül a családi fotó, visszamennek a konyhába, s jókedvűen, békességben römiznek tovább.
A temető szomszédságában
A jódi temetőben Molnár Klára férje sírját rendezgeti, aztán hazafelé indul. Hetvenhat esztendős, utódnyugdíjas, aki közeli háza udvarán kis kertjét műveli, s mint meséli, maga is betegséggel küzd: hasnyálmirigy-daganata már akkora, mint egy tojás, korábban diónyi volt, műteni nem lehet, s nem tudja, mennyit élhet még, egy évet vagy csak egy felet. Ennek ellenére derűsnek mutatkozik, noha bevallja, olykor egészségi állapota miatt órákig sír. Lánya Sepsiszentgyörgyön él, éppen telefonon hívja, míg a temetőben tartózkodik.
Klári néni elmondja, minden második jódi házból kihaltak már, s bizony, nagyon bántja őt, hogy ennyire fogy a magyarság. „Sok a vegyes házasság, megszüntették az iskolát, most az óvoda következik, mi lesz itt a magyar néppel?” Itt nincs más, csak az egyház, nagyon szeretik a református tiszteletest – magyarázza. Elhunyt férje kapcsán megjegyzi, keserű kenyeret eszik már huszonhárom éve, de „nem tudjuk elkerülni azt, ami ránk van mérve”. Családi sírjukon a férje neve mellé az övét is felírták, a sírkőre pedig ráhelyezték kettejük közös, fiatalkori fényképét, így a betegségével küzdő asszony saját arcával is szembenéz, amikor virágot helyez a sírra. A temetővel szemben él Domokos József kisebbik fiával és annak családjával. Az idős, jódi születésű férfi 2012. decemberben veszítette el feleségét nehéz műtét után. Csendes szomorúsággal részletezi a történteket, s felidézi, mielőtt az asszony kórházba került volna, egyszer az ősszel megemlítette neki, „gyertyafüstös az ujjam, meghalok”, ez egy népi hiedelem, úgy látszik, nála bevált. Ötvenhárom évig jól voltak, s ha kinéz az ablakon vagy az udvarról, közelről látja az asszony sírját, amelyet naponta két-három alkalommal is felkeres. Megjegyzi még, március tizenötödikét a templomban ünneplik, hiányzik, hogy erre máshol nincs lehetőség. De a gondok nem húzzák le teljesen. Meséli, református hívőként egész életében rendszeresen járt templomba, a kommunizmus idején sokáig az egyházközség gondnoka volt, ragaszkodott hitéhez. Ezt a faipari vállalat párttitkára annak idején nehezen nyelte le, fenyegette, többször próbálta lebeszélni, hagyjon fel szolgálatával. Nem engedett neki, egyszer aztán, amikor gondnoki ténykedése miatt háborgatta, egy gyűlésen visszavágott, és azt mondta neki: őt, noha a párttitkár elvtárs társadalomra nézve károsnak tartja református elkötelezettségét, soha senki nem látta az út melletti árokban részegen feküdni, mint ahogy ez a párttitkár elvtárssal rendszeresen megtörtént, mi több, a fehérnépek fenekét sem csípkedte, miként ezt a párttitkár elvtárs szintén gyakran megengedte magának... Maga is mosolyog a történtek felidézésén, örül – mint a jódi idős emberek szinte mindenike –, hogy életéről mesélhet.
Élet az erdő alatt
Kántor Levente életerős fiatalember, családjával a település Jód-völgyi, felső, festői szépségű részében él, egy udvaron lakik özvegy édesapjával, házaikat egymás mellé építették. A harminckilenc esztendős férfi azt mondja, ha eddig nem költözött el Jódról, már ezután sem teszi, nemcsak két kicsi gyermeke s felesége miatt, hanem mert igen sokat dolgozott már otthonukon s annak környékén. Egy erdei forrásból vezette be házába a vizet, mintegy száz méternyi sáncot ásott, házukat folyamatosan alakítja, szépíti, most éppen bővíteni szeretne a konyha mellett, erre hitelt vett fel a bankból.
Nem panaszkodik, a ratosnyai állami erdészetnél dolgozik, erdei utak karbantartásával foglalkozik. Több munkával próbálkozott, volt már csendőr Marosvásárhelyen, s bár szép elképzelésekkel vágott neki a katonaéletnek, érdekelte s televíziós élményeiből azt gondolta, „szép és könnyű”, az a valóságban mást jelentett, nem tudta elfogadni, hogy délutánonként bármikor behívhatják, s csak nehezen tudott szabadulni az egyenruhától. Aztán sofőrködött egy építkezési cégnél, s mostani erdei munkáját, miként magát az erdőt is, szereti. Látja, ma már nem ritka, hogy csak vágják a fákat, s helyettük nem ültetnek újakat, ez baj, ráadásul a fenyőcsemetének évekig gondját kell viselni, „az pont olyan, mint a gyermek, húsz év után áll meg saját lábán”. Felesége, Georgeta román anyanyelvű, tíz éve házasok, nagyobbik fia, Cătălin András másodikos, a kisebbik, Márk tizenegy hónapos. Mindkettőjüket reformátusnak keresztelték, s konyhájuk falán láthatóan elfér egymás mellett a református és az ortodox falinaptár. A nagyobbik fiú egy nappal korábban leesett az iskola melletti hintáról, eltörött a sípcsontja. Nehéz éjszakájuk volt, Levente előbb autójával a régeni kórházba vitte, onnan pedig Marosvásárhelyre irányították az ortopédiára. A fiú begipszelt lábbal fekszik az ágyban, nehezen viseli fájdalmait, szülei szinte folyamatosan telefonálnak, egymással románul beszélnek. Mintegy tucatnyi, magukhoz hasonló ifjabb jódi családról tudnak, akik kis gyermeket nevelnek. Kántor Levente azt mondja szórakozási lehetőségeikről, a fiatalok egy ratosnyai fedett uszodába mehetnek gyermekeikkel, a fedett uszodában a kicsik lubickolhatnak, úszhatnak a meleg vízben, a kinti focipályán pedig rúghatják a labdát, szeretnének is egy falusi focicsapatot elindítani. Vágyai egyszerűek, azt szeretné, maradjon meg munkahelye s gyermekeiket tudják becsülettel felnevelni.
Az óvoda végnapjai
Péntek délelőtt a jódi óvodában csupán három kisgyermek huncutkodik, s mielőtt hazamennének, még megesznek az udvaron egy-egy gyermeknapra ajándékozott fagylaltot. A vegyes, azaz több korosztályú, de magyar nyelvű csoportba tizenegy gyermek jár, köztük román anyanyelvűek is. A nagy többség vegyes családból származik, mindösszesen egy gyermeknek magyar az édesanyja s az édesapja egyaránt. Domokos Ildikó óvónő vázolja, ez az utolsó jódi tanév (2013 őszétől bezárt az óvoda – szerk.), már csak hat gyermek maradt, s annyi nem elég egy önálló csoporthoz, ezért Ratosnyán indítanak egy szintén magyar nyelvű csoportot. Tizenhét éve dolgozik itt pedagógusként, amikor idekerült, még harminchat gyermek volt a jódi csoportban. A templom s az iskola közül Jódon már csak az előbbi maradt, a falu s egyben a környék utolsó magyar intézménye az egyház. A többség, mintegy kétszáz lélek református, félszázan katolikusok. Jódon a református templom melletti parokiális központban gyermekek és felnőttek, fiatalok és idősek számára szervez közösségi programokat Nagy Ferenc református szórványlelkész és felesége, Nagy Edit kántor. A környék több településén szolgáló tiszteletes szerint a jódi helyzet is hasonló más szórványbeli állapotokhoz, azaz esketni, keresztelni alig kell, s az ritka, hogy egy-egy ifjú párból feleség és férj egyaránt magyar anyanyelvű legyen, az elmúlt négy-öt évben erre nem is volt példa. A református templom szomszédságában, a patak bal oldalán lévő kis katolikus templomban kéthetente tart szentmisét Márton István gödemesterházi római katolikus plébános. A két, egymás szomszédságában lévő templomot csupán a Jód pataka választja el, mely rendületlenül csobog, mintha völgyében minden a legnagyobb rendben lenne.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyirbálták az iskolák önrendelkezését
Sajnos az RMDSZ is tagja annak a kormánynak, amely vizsgaidőszakban június 26-án nagy titokban jóváhagyta a 49-es sürgősségi kormányrendeletet, amely 97 pontban módosítja a tanügyi törvényt. Emlékezzünk csak vissza, milyen terebélyes kampány követte magyar részről a 2011. évi 1-es jogszabály elfogadását, ezért meglepő a jelenlegi csend, holott az akkor jelentős eredménynek feltüntetett előírások egy része a sürgősségi kormányrendelettel érvényét vesztette.
A módosítás lehetővé teszi, hogy az egyetemi tanárok nyugdíjazásuk után is megőrizhessék katedrájukat, de mit ér ez akkor, amikor az orvosi és más egyetemek magyar nemzetiségű tanári karát a törvény alapján alaposan megtizedelték, s az új rendelet sajnos nem könnyíti meg a fiatalok dolgát, akik a helyükbe léphetnének. Bár sokan kifogásolják, hogy a doktorátus elnyerése csökkentett látogatási formában is lehetségessé vált, s emiatt folytatódhat a doktorgyártási dömping, egy nagyobb felelősséggel járó állás betöltése mellett az értéket teremtő kutatásra vállalkozók munkáját viszont megkönnyíti. A kormányrendelet kedvez az egyetemi vezetőknek, akiket eddig két alkalommal választhattak meg, most azonban, ha megbízatásuk lejárta előtt lemondanak, harmadszor, sőt negyedszer is újraválaszthatják őket. A magánegyetemek további elszaporodását s a telekspekulációt segíti elő az a rendelkezés, amely szerint bármely magánszemély alapíthat egyetemet, és – ha nem vált be – felszámolhatja, s a teljes vagyon az alapítót illeti meg. A minisztérium 10 százalékkal növelheti az egyetemi helyek számát az ARACIS által megállapított létszámon felül. Még lenne felsorolnivaló az egyetemi oktatás terén, de a törvénymódosítás várható következményei elsősorban a közoktatást sújtják. A sürgősségi kormányrendelet célja az oktatásügy központosítása, s ennek érdekében jelentős mértékben csorbítja az iskolák önrendelkezési jogát. Megváltozik az iskolák demokratikus úton választott irányító szervének, a vezetőtanácsnak az összetétele, amelynek élén ezentúl kötelező módon az iskolaigazgató áll. Tagja lesz az iskolafenntartó helyhatóság polgármestere, s elképzelhető, hogy Dorin Florea szívesen jár majd el a Bolyai líceum vezetőségi üléseire. Nem kötelező viszont, hogy az aligazgató is tagja legyen a vezetőtanácsnak, amit ki is fognak a vegyes iskolákban használni, ahol az aligazgatói állást a magyar tagozatot képviselő pedagógus tölti be, akinek a lehetséges mellőzése immár törvényerőre emelkedett. Tagja lesz a vezetőtanácsnak a szakszervezeti vezető, de a diákok képviselője csak az őket érintő kérdések megbeszélésén vehet részt. Az igazgatók és aligazgatók versenyvizsgájába nincs többet beleszólása az iskolai vezetőtanácsnak, azt ugyanis a tanfelügyelőségen szervezik meg, ami előreláthatólag nem csak a szakmai tudás, a vezetési képességek alapján dől el, ebben valószínűleg szerepet játszik a politikai hovatartozás is. Ezek után már érthető, hogy az utóbbi időben miért tartották fenn az ideiglenességet a tanintézmények élén. A címzetes tanári állásokra kiírandó versenyvizsgák rendezési jogát szintén a tanfelügyelőség hatáskörébe utalták át, ami a magán- és a felekezeti iskolákra is vonatkozik, amelyek nem dönthetnek a saját tanári karukról. Az iskolaigazgatók három évvel korábban kérhetik a nyugdíjazásukat, ha harminc év szolgálati idővel rendelkeznek, de ha az évi ellenőrzések során pótolhatatlannak ítélik meg a munkájukat, tovább maradhatnak az iskola élén. Azok az épületek és a hozzájuk tartozó területek, ahol az iskolásklubok működnek, az állam közvagyonából a fenntartó helyhatóságok közvagyonába mehetnek át. És folytathatnánk tovább a felsorolást a harmadik érettségi szesszió bevezetésével, a 25 év szolgálati idővel és első fokozattal rendelkező tanárok kötelező óraszámának csökkentésével, de mind a 97 pontot egy jegyzetben nem lehet átfogni.
Kérdés, hogy érdemes-e, hisz a kormányzópárt képviselői azt ígérik, hogy az őszire elkészül az új tanügyi törvény, ami egy huszárvágással pontot tehet a MOGYE ügyére is például. Nem valószínű, hogy a mi javunkra.
Bodolai Gyöngyi, Népújság (Marosvásárhely)

A református egység ereje
Kelemen Hunor: apránként foglaljuk vissza a tereket
Több mint 3 ezren vettek részt tegnap a Sepsiszentgyörgyön megrendezett VII. Magyar Református Világtalálkozón, amely keretében leleplezték Kálvin János reformátor egészalakos szobrát a vártemplom alatti Kálvin téren. Az egész napos rendezvény számos programot foglalt magába, minden korosztályt megszólított.
– Sepsiszentgyörgyön az elmúlt 500 esztendő alatt a reformátusság megmutatta, hogy élni akaró közösség, amely építkezett, jövőt álmodott, a református Székely Mikó Kollégiumot megalapította, és századokon át nevelte, ápolta felnövekvő generációit – jelentette ki megnyitó beszédében ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. – Ma sem szeretnénk egyebet tenni, azt szeretnénk, hogy a világ reformátusai ránk figyeljenek: ez a nép élni akar, ez a közösség meg szeretne maradni, és mindazok, akik falakat építenek, számoljanak azzal, hogy a hit által lebontjuk azokat.
Ezt követően Balog Zoltán magyarországi református lelkész, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője a határok feletti magyar–magyar összetartozásról beszélt, amely a magyar nemzet egyik legfontosabb erőforrása. Beszédet tartott ft. Bogárdi Szabó István Duna melléki református püspök is. „Ahol hitben, szeretetben találkozunk, mindig az a világ közepe, ez a keresztyénségnek és egyben a mi református meggyőződésünknek a nagy titka” – fogalmazott.
Utolsóként a Kárpát-medencei reformátusság nevében ft. Fazekas László, a szlovákiai református keresztyén egyház püspöke szólt a közönséghez. „Május 24-én, Debrecenben a református egységfesztiválon elhangzott: miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel. Úgy gondolom, ez mindenképpen ide is tartozik, hiszen a Kárpát-medence számunkra az a tér, ahol a magyarság a keresztyénség talaját megtalálva nemzetté lett – hangsúlyozta.
A 240 cm magas, Bocskai Vince szovátai képzőművész által alkotott, egészalakos Kálvin-szobrot Incze Sándor, a Sepsi Református Egyházmegye nyugalmazott esperese, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnöke, Kató Béla református püspök és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere leplezte le. Kelemen Hunor kulturális miniszter köszöntőjében elmondta, az elmúlt 25 évben, amikor köztéri szobrokat állítottak, többnyire a magyar történelemből választottak olyan személyiségeket, akiknek a gondolataik, a munkájuk, örökségük, mindaz, amit képviseltek, él a jelenben, és azt akarják, hogy éljen a jövőben is.
– Lépésről lépésre foglaljuk vissza a tereket és hozzuk el a történelemből azokat az értékeket, amelyek meghatározták az elmúlt ezer évet. Ebből a sorból látszólag kilóghat Kálvin János szobrának leleplezése, de nem így van, hiszen ő azokkal az eszmékkel alkotott, melyek a magyar történelmet is meghatározták – mondta a miniszter.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere beszédében felhívta a figyelmet: „könnyebb országhatárokat mozgatni, mint kulturális és civilizációs határokat, éppen ezért nem véletlen, hogy az erdélyi magyar egyházak Romániában a mai napig támadásoknak vannak kitéve, és hogy olyan ügyek borzolják a kedélyeket, mint a Székely Mikó Kollégiumé.”
Berszán Réka

Előrelépés a tárgyalásokon – Csomag: statútum és alkotmánymódosítás
Legkésőbb két hét múlva véglegesítik Székelyföld autonómia-statútumát, és ezt követően közvitára bocsátják – mondták el hétvégi egyeztetésük után az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselői. Esély van arra, hogy az őszi parlamenti szesszióban a tervezetet benyújtják a parlamentbe. Márton Árpád, az RMDSZ küldöttségét vezető parlamenti képviselő elmondta: megállapodtak abban, hogy a tervezethez egy olyan alkotmánymódosító csomagot is kapcsolnak, amely lehetővé teszi egy dél-tiroli mintájú autonómia működését. Egyetértettek abban is, hogy Székelyföldet Kovászna, Hargita és Maros megyék területében határozzák meg úgy, hogy záros határidő alatt, azok a települések, amelyek nem kívánnak idetartozni, leválhatnak róla, illetve a szomszédos megyékből azok a települések, amelyek ide akarnak tarozni, csatlakozhatnak hozzá.
– Abban maradtunk, hogy módosítjuk az alkotmányt, a régió nem megyék szövetségeként, hanem törvény útján jön létre – mutatott rá a kiútra egyik korábbi nézeteltérésből a képviselő.
Leszögezték az is, hogy a régiót egy közvetlenül választott testület vezeti majd, teljes kétnyelvűség lesz, és az etnikai csoportok számarányuknak megfelelő képviselethez jutnak.
A korábbi találkozóktól eltérően, a Márton Árpád, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Székely István Kulturális Autonómia Tanács-elnök, illetve a Biró Zsolt pártelnök, Kulcsár-Terza József és Salamon Zoltán, az MPP Kovászna és Hargita megyei elnökei által alkotott delegációk konkrét szövegtervezeteket is végigtárgyaltak – mondta el az RMDSZ tárgyalócsoportjának vezetője. Volt, amiket ki kellett javítani, és elhangzottak olyan javaslatok is, amelyekre legközelebb kell majd visszatérni – tette hozzá Márton Árpád.
Biró Zsolt, az MPP országos elnöke „fontos előrelépésről” beszélt, és megállapította: az RMDSZ ezúttal a korábbi „felvizezett” tervezet helyett egy szolid szöveggel rukkolt elő, amelybe beépültek az MPP korábbi javaslatai is. Ez ugyan nem fér bele a jelenlegi alkotmányos keretbe, de legalább arról szól, amiről szólnia kell: a nyolc székely szék valós autonómiájáról.
– Ha sikerül kialakítani egy valamennyi fél számára elfogadható modellt, akkor azt mindenki a saját csatornáin népszerűsíthetné mind a román közvélemény, mind az európai intézmények fele. Annyira naivak ugyanis nem vagyunk, hogy azt higgyük, ezt a hat százalékos RMDSZ, ha még a legpozitívabban is viszonyulna hozzá, nemzetközi nyomás hiányában át tudná préselni a román parlamenten – nyilatkozta Biró Zsolt.
Az MPP elnöke kiemelte: a tervezet preambulumába (az alapelvekről szóló bevezető fejezetbe) szó szerint beírták az 1918. december elsejei, Gyulafehérvári Nagygyűlés Nyilatkozatát, amely nem csak erkölcsi, hanem törvényi alapja is kell, hogy legyen a romániai kisebbségi jogrendnek.
Az MPP elnöke bizakodó abban a tekintetben is, hogy az itt megfogalmazott alapelvek eloszlatják azt a – nem kizárt, hogy tudatosan fenntartott – félelmet, amely az autonómiát területi szegregációval azonosítja. Biró Zsolt azt reméli, a statútum „nem valamelyik asztalfióknak készül”, és ha a közvita hasznos észrevételeit beépítik a jogszabályba, az RMDSZ képviselői az őszi ülésszaknak már az elején benyújtják a parlamentbe.
Erdély András
Székely Hírmondó, Erdély.ma

11. EU-tábor Marosfőn
Az Európai Unió 2020-as stratégiájához kapcsolódó, fiatalokat érintő kérdésekről és a pályázati lehetőségekről tartott előadást Szávics Petra, az Európai Alapok Minisztériumának államtitkára, valamint Farkas András, a PONT Csoport vezetője a marosfői EU-tábor harmadik napján, július 11-én.
Szávics Petra a fiatalokat érintő problémák közül mindenekelőtt az oktatás és foglalkoztatás területén létező uniós helyzetképet ismertette, továbbá bemutatta a Youth Employment Initiative programot, amely egyszerre érinti a munkanélküli fiatalokat, valamint a munkáltatókat is.
Farkas András két mobilitási programra, az Erasmusra és az Erasmus Pluszra hívta fel a résztvevők figyelmét, s arra bátorította a fiatalokat, hogy éljenek a kínálkozó lehetőségekkel.
Pénteken, július 11-én Frank Visser, az Európai Néppárt ifjúsági szervezetének alelnöke, a YEPP ukrajnai munkacsoport vezetője, valamint Szenkovics Dezső, a Sapientia társult oktatója az ukrajnai válságról tájékoztatta az EU- tábor résztvevőit. Az előadás során megosztották benyomásaikat az Ukrajna és Oroszország között fennálló konfliktusról, de arról is szó esett, milyen pozitív és negatív következményekkel járhat mindez Románia számára.
A Kolozsvár 2015 Európa ifjúsági fővárosa című előadás zárta a 11. EU-tábor péntek délelőtti paneljét. A projektben rejlő lehetőségeket és kihívásokat ismertette Farkas András, a PONT Csoport képviselője, a fővárosi cím elnyerésének kezdeményezője, Jakab Adorján, a MIÉRT elnökhelyettese, valamint Száfta Szende és Borzás Sarolta, a kezdeményezőbizottság tagjai.
"Az ifjúsági főváros nem egy szűk csapattal megvalósítható projekt, több száz önkéntesnek ad lehetőséget a kibontakozásra, fejlődésre. Nem csak az ifjúsági fővárost, hanem a környékét is ismertetni kell az idelátogató fiatalokkal, bemutatva nekik Erdély jellegzetességeit és hagyományait" – hangoztatta Farkas András.
A MIÉRT önkormányzati csereprogramját ismertették péntek délután. A beszélgetésen felszólalt Takács Aranka vajdahunyadi, Geréd Imre kolozsvári és Berde Zoltán székelyudvarhelyi önkormányzati képviselő.
Takács Aranka, a Magyar Ifjúsági Értekezlet Önkormányzati Kabinet vezetője kifejtette: "a MIÉRT önkormányzati csereprogram Erdély különböző városaiban tevékenykedő fiataloknak szól. A projekt célja megismerni más települések önkormányzatainak működését, mind határozatok, tervek, mind politikai lobbi szempontjából. A cél ugyanakkor egymás munkájának megkönnyítése tapasztalatcserével".
Takács elmondta, a kezdeményezés 2014 tavaszán indult, a programhoz 13 önkormányzati képviselő csatlakozott Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely és Vajdahunyad városaiból.
"Számos településen az RMDSZ-es tanácsosoknak szava és befolyása van, de vannak olyan városok is, ahol nincs erre lehetőség a politikai viszonyokból adódóan" – emelte ki Geréd Imre, aki a továbbiakban olyan tevékenységekről számolt be, amelyeket ugyancsak nemrégiben indítottak el, és amelyeket más települések önkormányzatai is előterjeszthetnek. Ilyen például a Fogadj örökbe egy zöldövezetet! vagy az Egy gyerek, egy fa kezdeményezés.
Eline Storeide, a Norvég Konzervatív Párt programfelelőse magyarul köszöntötte az egybegyűlteket, majd elmondta: "2007 óta vagyok tagja a Norvég Konzervatív Párt ifjúsági szervezetének. Számos kampányban vettem részt, azóta az önkéntesség az életem".
Az előadás elsősorban a norvég fiatalok politika iránti érdeklődéséről és politikai neveléséről szólt, amely különös hangsúlyt kapott az elmúlt évek választási kampányaiban. "A közös programok örömén túl az önkéntesség a kapcsolatépítés, illetve a szakmai fejlődés lehetőségét is magába foglalja" – összegzett Eline Storeide.
– A Magyar Ifjúsági Értekezlet Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselőkkel szerződés formájában konkretizált, jól működő kapcsolatot alakított ki. Az együttműködésnek köszönhetően a MIÉRT minden évben öt fiatalnak biztosít gyakornoki lehetőséget Winkler Gyula EP-képviselő irodájában, Brüsszelben. Ezáltal újabb és újabb embereket vonunk be aktívan a szervezet életébe, lehetőséget adva nekik a tapasztalatszerzésre – emelte ki Jakab Adorján, a MIÉRT elnökhelyettese.
– A funkciómból eredően egyik fő célom, hogy segítsem az erdélyi magyar fiatalokat, ezért lehetőségeim szerint támogatom a gyakornokaimat a programok megszervezésében – hangsúlyozta Winkler Gyula, majd közös gulyásfőzésre invitálta a hallgatóságot.
A választási kampányok mozgósítási folyamatáról tartott előadást Novák Levente, az RMDSZ Elnöki Hivatalának tanácsosa, valamint Bíró Barna Botond, az udvarhelyszéki RMDSZ ügyvezető elnöke. A táborozók megtudhatták, mi az a mozgósítás, illetve, a mozgósításért felelős ember legalább annyira fontos, mint a kommunikációs felelős, hiszen jól átgondolt stratégiája révén nagymértékben hozzájárulhat a kampányok sikerességéhez.
Az RMDSZ európai parlamenti képviselői, Winkler Gyula és Sógor Csaba július 12-én, szombaton délelőtt az EPP cselekvési program 2014: jövőt a fiataloknak! címmel tartottak előadást.
Ma már nemcsak kampányfogásokról van szó, amikor Brüsszelben az Európai Néppárt, de a többi politikai erő is a fiatalok gondjairól beszél, hiszen egyre inkább letisztult mindenkiben, hogy komoly társadalmi kihívásról van szó – indította előadását Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője szombaton a MIÉRT által szervezett EU- táborban. Vannak olyan európai országok, mint például Spanyolország, ahol minden második fiatal munkanélküli, Romániában kevéssel jobban állunk, a jelenlegi statisztikák szerint a huszonöt év alattiak közel egynegyede nem dolgozik, és fennáll a veszély, hogy ez a helyzet romlik, ismertette az EP- képviselő. Beszámolt arról, hogy a választás után konzultáció kezdődött a néppárti képviselők részvételével, és megalkottak egy dokumentumot, amely javaslatokat tartalmaz az Európai Bizottság prioritásaira, ezek között hangsúlyosan szerepelnek a fiatalokat érintő kérdések is, mint a munkahelyteremtés, a karrierindítás, de konkrét anyagi támogatások is.
Sógor Csaba azt emelte ki, hogy a közösségi boldogságot mérő skálán a világ országaiból Dánia a listavezető, majd következik Norvégia, Finnország és Hollandia. "A gazdasági versenyképességet mérő skálán ezek az országok szintén vezető helyen állnak. Ez azt jelenti, hogy a közösségi boldogság és egy ország versenyképessége szoros összefüggésben áll. Tehát a boldogság mögött fenntartható fejlődés kell legyen" – hangsúlyozta az EP-képviselő. Sógor Csaba kifejtette: a közösségi boldogságot többek között a társadalmi bizalom és összetartozás, az ország egészségügyi helyzete, a munkaerőpiac helyzete és a korrupció mértékének arányai alapján határozzák meg.
– Sepsiszentgyörgy az utóbbi években kilépett a szürke zónából, és újból felkerült a térképre – hangzott el az EU-tábor második délelőtti előadásán, szombaton. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Kádár Magor, a Babes–Bolyai Tudományegyetem oktatója arról számolt be, hogyan sikerült mindezt megvalósítani, és mit is jelent a városmárkázás.
Antal Árpád szerint: "nagyon fontos, hogy érzelmileg kötődjünk a településekhez, mert racionálisan könnyű meghozni azt a döntést, hogy elköltözzünk. Városunknak nem lesz jövője, ha nem kötődünk hozzá, és a családalapítást sem itt képzeljük el".
Hargita megye két fiatal alelnöke, Incze Csongor és Barti Tihamér saját munkatapasztalataikat osztották meg a hallgatósággal.
Romániában a legfiatalabb megyei tanácsi vezetősége Hargita megyének van. "A munka teljes körű készenlétet igényel, és reggeltől késő estig tartó munkaidővel jár, emellett a tevékenységünk akkor válhat teljessé, ha egy szakmai csapatot gyűjtünk magunk köré"— részletezte Incze Csongor.
Barti Tihamér hozzátette: "Hargita megye tanácsában egy komoly fiatalítási folyamat figyelhető meg, ugyanakkor céljainkat a tapasztaltabb kollégákkal együttműködve tudjuk hatékonyan megvalósítani".
Nyelvi jogokról és többnyelvűségről tartott előadást szombaton, az EU-tábor záróelőadásán Markó Attila parlamenti képviselő, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője, Szilágyi István, a MaghiaRomânia blog szerkesztője, valamint Talpas Botond, az Igen, Tessék! mozgalom elnöke.
"Nem elég követelni a nyelvi jogainkat, azokkal élnünk is kell. De tudjuk-e vajon, hogy hol és hogyan használhatjuk ki a lehetőségeinket?" – indította az előadást Markó Attila, majd hozzátette, az általa képviselt szervezet a nyelvi jogok megismertetését, illetve monitorizálását vállalta fel. Az interaktív beszélgetésen elhangzott, hogy anyanyelvi tájékoztatáshoz a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a tanügyben, gazdaságban és a sajtóban egyaránt állampolgári joggal rendelkezünk. Markó Attila kiemelte: "a nyelvi jogok érvényesítésében az egyetlen járható út a párbeszédé".
A román–magyar dialógusok egyik legizgalmasabb példája a MaghiaRomânia blog, amelynek részéről BurePista, azaz Szilágyi István beszélt. Az oldalon megjelenő írások elsősorban a politika, a nacionalizmus, valamint a kisebbségekkel kapcsolatos témákat járják körül. Rendszeresen figyelik a román és magyar sajtóanyagokat, amelyekre megpróbálnak reagálni, válaszolni.
A továbbiakban Talpas Botond, az Igen, Tessék! mozgalom elnöke beszélt arról a példaértékű kezdeményezésről, amelyet már határainkon túl is eredményesen alkalmaznak. A többnyelvű szolgáltatásokat nyújtó intézmények, illetve gazdasági egységek kiemelését és megkülönböztetését célzó mozgalom ugyanis nem csupán Kolozsvárt nőtte ki, hanem már Hajdúszoboszlón, valamint Ukrajna Romániához közel eső területein is hasonló sikereket ér el.
Népújság (Marosvásárhely)

A megtartó erő – Az identitásról tanácskoztak a Partiumi Írótábor résztvevői
Partium identitása volt a központi témája a Nagyváradon 11. alkalommal megrendezett háromnapos Partiumi Írótábornak, amelynek megszervezésében immár a Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh is csatlakozott az eseményt életre hívó Pro Universitate Partium Alapítványhoz.
Ma egy kicsit elmúlt az a félelmem, ami abból fakadt, hogy az irodalomban nem annyira artikulált az identitás kérdése. Nagy fába vágtuk a fejszénket, de azt hiszem, hogy a kollegák, költők, irodalomtörténészek átsegítettek a nehezén” – fogalmazott lapunknak Barabás Zoltán, a tábor alapító szervezője, aki a szombati zárónapon az irodalomtábor díját is átvehette.
A költő úgy érzi, hogy a korábbi táborokhoz hasonló színvonalon zajlott az idei rendezvény is, érdekes témák merültek fel, olyan irodalomtörténeti részletek és szinte már napi politikai kérdések bukkantak elő, amelyek eggyé fonódtak a „Partium – Kompország. Irodalom és identitás” mottó alatt folytatott megbeszéléseken.
„Nagyon jó motívum volt ez a Kompország. Hiszen Partium a nyugati és a szláv kultúra közötti tamponterület. Az anyaországi kultúra a megtartó kultúra volt, mi pedig itt Erdélyben és a Partiumban örökké védekeznünk kellett egy másik kulturális közeggel szemben. Ez nagyon szépen kijött az előadásokból. Többről nem is kellett volna beszélni, csak arról, hogy a Partiumnak Janus Pannoniustól kezdve egészen Horváth Imre bácsiig és Fábián Sándorig, illetve a mai ismert költőkig mindig az volt a szerepe, hogy őrizze, továbbörökítse azokat a hagyományokat, amelyek itt megtartó erőt képviselnek. Azt hiszem, hogy ezt a megtartóerőt próbáltuk kicsit visszatáplálni egymásba” – mutatott rá Barabás.
Az írótábor fővédnöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő is emlékeztetett arra, hogy Ady Endre publicisztikájában nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaimban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”
A volt királyhágómelléki református püspök előadásában úgy vélekedett, hogy pár évvel később Trianonban a kelet-nyugat irányú kompjárat zátonyra futott, és most annak „gyógyításától” függ, hogy regionális egységgé alakul a peremvidék, vagy esetleg „Kelet és Nyugat határán bukdácsolva oldott kéveként hull szét a nemzet”.
Meglátása, hogy bár fontos a keleti nyitás, ám a magyarság európai elkötelezettsége evidencia, így a Partium – ahol jelentős számban, ám mégis kisebbségben vannak a magyarok – némiképp még ma is komp és híd egyszerre. A Partiumi Írótábort méltatva Tőkés – aki a partiumi autonómia évének szellemében javasolta az esemény tematikáját – leszögezte azt is, hogy reményei szerint a múló divatok és igazodási kényszerek nem morzsolják fel a magyar irodalom nemzeti elkötelezettségét, hagyományos küldetéses szerepét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka,Krónika (Kolozsvár)

Könyvespolc – Ha kezdet, akkor Domokos
„Végére érve az emlékek felidézésének, levelek, dokumentumok újraolvasásának – talán nem is a »végösszeg« szigorú megvonásával érzem magam adósnak, hanem a nehéz történelmi korszakot végigélt közéleti ember egyes pályaszakaszainak mélyebb elemzésével. Vagy ez inkább a politológiára vár? A személyesebb utat választottam, hangsúlyosan idézve fel, élve újra közös dolgainkat. (Ha ez hiba – vállalom.)”
Ezzel a gondolatsorral zárja Kántor Lajos a Polis Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Domokos Géza kockázatai című kötetét, a könyv főszereplőjévé közelmúltunknak azokat az évtizedeit avatva, amelyekre különböző hangsúlyokkal, előjelekkel mai napig is folyamatosan hivatkoznak. Legtöbbször épp azok, akik vagy egyáltalán nem, vagy nem felnőttként élték meg „a kommunizmust”. Az idézőjel annak a sajnálkozó-lenéző hangsúlynak szól, amit olyan sokszor hallottam ki éppen a fent említett fiatalabb korosztály szavaiból.
Próbálkoztam többször is megmagyarázni, hogy a kommunizmus megmaradt vágyálom szinten, soha nem valósult meg, mert nem is valósulhatott. Proletárdiktatúra volt, különösen az ötvenes években és a hatvanas évek elején, aztán pedig lassan-lassan elhatalmasodott a népi (?!) demokráciának is nevezett nemzeti szocializmus. De az ilyen és hasonló magyarázatok majdnem mindig pusztába kiáltott szóként haltak el, a mindenkori nemzedékek közti váltások más ilyesfajta magyarázataihoz hasonlóan. A szó egyébként is elszáll, ellentétben az írással.
Egyrészt ezért is örültem annyira Kántor Lajos könyvének, másrészt azért, hogy Domokos Géza emlékét az őt megillető árnyalt emberismeret hangján, a kortársi mellett bajtársi szavakkal és nem utolsósorban az őszinte barátság hangján idézi meg a kötet. Kántor Lajos úgy emlékezik Domokos Gézára, hogy közben önnön korabeli énjére hagyatkozik.
Nem visszatekintést ír, nem emlékiratot, nem egy másik személyiség ürügye mögé rejtett önfényezést, hanem kettejük hol gyakoribb, hol ritkább levélváltásait Domokos Géza emlékidéző köteteinek tükrében igazolja vissza.
Az indulásról, a moszkvai egyetemi évekről például a következőket írja: „Domokos Géza hosszú életpályájának bőven voltak nehéz pillanatai, sőt nehéz, gerincpróbáló szakaszai. A moszkvai öt év a legelsők közé tartozhatott volna. Gyanakodhatnak D. G. túlélő ellenfelei, hogy a megszépítő messzeség vagy éppen a mosakodás szándéka íratta le a szerzővel: moszkvai diáksága éveiben hagyta, hogy a drámai történések elsuhanjanak mellette. Könyvében határozottan jelenti ki, hogy nem tekinti magát (a moszkvai) »nagy idők« tanújának; aki a moszkvai éveinek szentelt fejezetben »mára közismert politikai bűnök, elképesztő jogtalanságok közvetlen megfigyelőjét keresi, csalódás vár rá.
Csak azt adhatom, ami diákkörnyezetemben, külföldiként sok mindentől elzárva, napjaimat kitöltötte, amit legtöbbször sebtében papírra vetett feljegyzéseim rögzítettek…« Néhány érdekes vagy éppen groteszk helyszín, jelenet megörökítése mellett – először, másodszor és harmadszor: Pausztovszkij ennek az időszaknak a főszereplője. Ő Domokos Géza további életének szerencsésen meghatározó alakja.”
A könyv legnagyobb részét természetesen az 1970 elején Bukarestben induló Kriterion kiadó húsz évének története foglalja el, jobban mondva azok a többé vagy kevésbé fontos hétköznapi események, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egész romániai magyar értelmiségi réteg életét meghatározták.
A Kriterion egyet jelentett Domokos Géza személyével, ő volt maga az intézmény, ő volt a karmester, a hadvezér, de talán – stílusosan – leginkább a generalissimus. Közben Kántor Lajos Kolozsváron „tartja a frontot” a Korunknál, a nyolcvanas évek közepe táján már mindketten a rendszer által nem kedvelt személyek listáján szerepelnek. De megpróbálnak nem tudomást venni az egyre elutasítóbb, egyre ellenségesebbé váló hangulatról, teszik a dolgukat – legjobb meggyőződésük szerint. Barátságuk megedződik, elmélyül az adott körülmények között, 1988 májusában például „illegálisan” megünneplik Domokos Géza 60. születésnapját, ami miatt Kántor Lajos egy rossz minőségű James Bond-paródiába is belecseppen.
S aztán megtörténik a várva várt változás – tulajdonképpen váratlanul. Az viszont magától értetődő lesz, hogy az új kezdetnek, az új esélynek, az RMDSZ-nek ugyanúgy Domokos álljon az élén, mint húsz évvel azelőtt a Kriterion adta esélynek. Kettejük munkája még jobban összefonódik, a Kolozsvár–Bukarest-tengely hajtja az új, nyíltan vállalt-vezetett kisebbségi politizálás motorját.
„Olvasom az Éveim, útjaim, arcaim felnőttkori fejezeteit, visszalapozok az Igevárra és az Esély három kötetére, és – a nekem fontos, kedves dedikációktól függetlenül – egyre inkább meggyőződöm arról, hogy saját éveim-útjaim-arcaim történetét megírhatnám Domokos Géza-tükörben.
Domokos Géza Ifjúmunkás-korszakától kezdve annyiszor hozott minket össze a nem véletlen (kiadók, szerkesztőségek, RMDSZ-elnökség – Bukarestben, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyt, Csíkszeredában, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban), hogy erre a térképre felrajzolhatnám (pár év híján) egy fél évszázad erdélyi-romániai magyar értelmiségi küzdelmeit, reményeit és csalódásait (…) Minél több részlet tolul fel emlékezetemben, annál inkább erősödik véleményem: az Esély mellé oda kellene tenni a Kockázatot is” – írja Kántor Lajos a kötet hátsó borítóján is megjelentetett egyik nyílt levelében.
S hogy Domokos Géza mennyire érezte kockázatnak, kockázatosnak az életét és az egész tevékenységét? Talán egy Kántor Lajosnak küldött 1994. márciusi levelében választ kaphatunk rá: „Értsetek meg engem, és hagyjátok meg nekem az egyedül vívott harc örömét. Legyetek egy kis türelemmel. Hallom, hogy a NATO brüsszeli főhadiszállásának bejárata fölött ez olvasható: »Mosolyogjunk, a neheze hátravan.« Gondoljatok ti is erre, ha úgy érzitek, nem bírjátok. Bocsáss meg, ha döntésemmel fejtörést okoztam; tartok tőle, hogy nem először teszem. Mea maxima culpa.”
Molnár Judit |
Kántor Lajos: Domokos Géza kockázatai, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Krónika (Kolozsvár)

Titkok, tények, legendák – Különös koporsók a nagyváradi Szent László templom alatt
Pár héttel ezelőtt egy rendezvényen megemlékeztek a nagyváradi Szent László templom híres történetéről, amikor ötven esztendeje, 1964-ben a kommunista diktatúra vezérei le akarták rombolni a táltoskirály templomát, azonban a váradi hívek élőláncot formáltak az épület köré, s meghátrálásra kényszerítették az ateista vörös terror pribékjeit. Ezen a rendezvényen egy emlékkönyvet is bemutattak, hiszen a templom megvédése valóban egy olyan csodálatos hitbéli tanúbizonyság, amit nem lehet elégszer a szívünkbe vésni. Mikor kijöttem a templomból, megszólított egy idős pár, egy úriember és a neje.
Arra figyelmeztettek, hogy nagyon szép dolog ez a hangzatos emlékezés arról, mennyire fontos nekünk a Szent László templom, mint a váradi keresztény magyarság szent jelképe, azonban lappanganak itt nem éppen keresztényi dolgok is a mélyben. Azt állították, hogy a templom pincéjében megbolygatott, feldúlt koporsók vannak, egy megszentségtelenített, régi temetkezési hely, melyet évtizedek óta senki, egyetlen plébánosa a templomnak sem tétetett rendbe. Arra kértek, nyomozzam ki, és írjam meg, hogy míg a világ szeme előtt annyian bálványozzák ezt a templomot, addig itt a föld mélye furcsa, kegyeletsértő titkokat rejt.
Bevallom, akármilyen furcsa is volt ez az „olvasói panasz”, nem hagyott nyugodni a dolog. Ezért pár nap múlva kéréssel fordultam a nagyváradi római katolikus megyéspüspökhöz, adjon engedélyt arra, hogy lemenjek és szétnézzek a Szent László templom altemplomában, és lássam a saját szememmel, van-e bármilyen alapja azoknak az állításoknak, melyekre a két idős váradi magyar hívta fel a figyelmemet. Így Böcskei László püspök támogatásával sikerült megszerveznünk, hogy a templom nemrég kinevezett plébánosával, Pék Sándor atyával lemenjünk az altemplom járataiba, és szétnézzünk ott.
A templom megépüléséről dióhéjban vázolnék fel pár fontosabb tényt, hogy könnyebben átlássuk ezt a helyzetet. Több közvetett forrás alapján 1717. és 1734. közé tehető a templom építésének ideje. A templom alatti pincéről, illetve az altemplomról nem maradt fenn egyetlen hitelesnek tekinthető dokumentáció sem. A nagyváradi önkormányzat az elmúlt években, ha keveset is, de segített a templom rendbetételében. A városházi illetékesektől annyit tudtunk meg, hogy az iktatott tanácsi jegyzőkönyvek szerint 2002-ben 50 millió régi lejt, 2003-ban 20 milliót, 2004-ben 100 milliót és 2005-ben ismét 100 millió régi lejt utaltak ki a Szent László templom rendbetételére, plusz egy összeget a templom külső megvilágítására.
Horrorra akadva: lebontott falak, szétdobált csontvázak
Az altemplom egyik lejáratánál a kommunista évtizedek alatt jegyárus bódé működött, most itt található az a fémajtó, melyen túl a templom alagsora van. A sekrestye falához támasztva feltűnt egy régi, nagyobb méretű márványtábla is, úgy látszott, hogy ezt valahonnan lefeszítették, de aztán nem rakták vissza. Az alagsor főlejárata az utcáról nyílik. Ide ereszkedtünk le Pék Sándor atyával, kísérőjével és az egyik hívővel, aki évek óta sokat segített a templom körül, így olyan részleteket is ismer, amit sem én, sem a plébános úr nincs honnan tudjunk.
Bevallom, első látásra ledöbbentett a horrorfilmbe illő látvány, ami a lépcsősor alján fogadott bennünket, ugyanis azt hittem, mégiscsak egy nagyjából rendbetett pincébe jutunk, ha már ekkora volt az elmúlt időkben a templom kultuszáról szóló sok (kampány)rendezvény itt. De ez nem így van. A lépcső előtti rész kibontott, majd jól-rosszul befalazott járatokba vezet. Kicsit bennebb egymásra dobált, a falból kibontott, majd vissza nem rakott régi téglák hevernek. A hosszú vezetékkel levitt reflektor fényénél a téglák között korhadt koporsódarabok, fogantyúk is feltűnnek. Jobbkéz felől egy sír látszik, hogy mi vagy ki található benne, nem tudni. Nem vagyok régész, de úgy láttam, a kádszerű koporsótartó elejét legfeljebb pár éves maltervakolat fedi, s azt sem hinném, hogy a betonba karcolt, a halott adatait feltüntető felirat az ezernyolcszázas évek elejéről származna, azaz abból az időből, amikor a vésővel odakarcolt sorok szerint az itt nyugvó özvegy Czifra Sárát eltemették.
Kissé sajátságosan oldották meg itt mind a kegyeleti, mind az altemplom rendbetételének kérdését, ugyanis az egész összkép, ahogy a reflektor fénye végigpásztázott a pincében, inkább egy sírrablók feldúlta kriptára, mintsem egy rendbetett altemplomi temetkezőhelyre emlékeztetett. Egyelőre arra sem találtunk magyarázatot, miért és mikor bontották ki azokat a kriptafolyosókat, melyek az altemplomban vannak, s ha kibontották, miért falazták jól láthatóan hevenyészve vissza? Egyáltalán miért nem takarították ki, tették rendbe?
Ez a dolog azért is horrorisztikus és kegyeletsértő, mivel a jól-rosszul befalazott járatokba a koporsókból ki vannak rámolva és szerteszórva a csontvázak. Vajon mit keresett az, aki kutatott ezen a megszentelt helyen?- vetődik fel a kérdés. Az egyik balkézre eső üreget is visszafalazták, azonban fenn nyitva maradt egy akkora rés, hogy fiatal kísérőnk be tud mászni oda. Az atyával kintről próbáljuk követni a lámpával, a fényképezőgépet is beadom, készítsen pár fotót az ugyancsak feldúlt sírkamrában. Itt is szétdobált csontvázak vannak, kissé odébb egy magányos koponya hever. Több, akár több tucatnyi koporsó lehet itt egymásra rakva, s a legfelső, amire a sötétben a fiatalember véletlenül rááll, beszakad. Szerencsére nagyobb baj nem történik, de már világosan látjuk, a koporsókat valakik valamikor megbolygatták. A felső koporsókból kiszedett csontokat pedig ahogy esik, úgy puffan alapon dobálták vissza a törmelék, korhadt deszkadarabok közé.
A horrorfilm díszletnek is bátran beillő helyen nekem keresztény emberként mégis az jut az eszembe, hogy vajon hogyan lehet, hogy azok, akik évtizedek óta rendben kellene hogy tartsák ezt a váradiak számára szent templomot, hagyták ezt itt idáig fajulni? Egyáltalán kik bolygatták meg ezt a temetkezési helyet és miért? S ha megbolygatták, miért ilyen kegyeletsértőn szórták vissza a néhaiak földi maradványait, s falazták vissza az egészet? Azt sem tudni, tulajdonképpen hány holttest található a templom alatt. Találtunk olyan régi üreget is, mely első ránézésre kivezet a templom alól, de ezt is csak akkor lehetne biztosan tudni, ha megbontják a falakat, ha nem is a régieket, de legalább azokat, melyeket pár éve, (évtizede?) hevenyésztek oda valakik. Egy szónak is száz a vége, első altemplomi terepszemlénk következtetéseként nekem elsőre az jutott eszembe, elég falsnak, kegyeletsértőnek hat így az, hogy pár hete még, az EP kampány ideje alatt, tulipános párttámogatással kiadott könyvbemutatón rebegtek itt megható szövegeket arról, mennyire fontos mindenkinek a Szent László templom, miközben az egész történet megbolygatott, urambocsá kifosztott sírok felett zajlott.
Régi legendák, új kérdések
A Szent László templomról, talán névadó nagykirályunk legendás mivolta miatt, mai napig több (nem egy esetben már modernkori) legenda is kering a váradiak között. Egyházi berkekben például akadnak öreg papok, akik hallottak, tanultak vagy olvastak egy bizonyos „Körös-parti apátságról”. Ezt már több egyházi személy kereste az elmúlt évszázadok alatt, de senki nem bukkant a nyomára, s csak feltételezik, hogy az egykori titokzatos apátság romjaira épülhetett a Szent László templom, ugyanis szokás volt olyan helyre istenházát húzni, ahol már azelőtt is megszentelt hely, építmény állt. És természetesen a titokzatos alagutakról szóló városi legendák sem hiányozhatnak egy ilyen misztikus templommal kapcsolatban.
Egy újabb, mai napig fennmaradt régi történet szerint a templom alagsorából alagút vezetett a Kossuth utca elején levő egykori, majd a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben lebontott hatalmas műemléképületek jégvermeihez, ahol a legenda szerint a deportált váradi zsidók értékeit, műkincseit rejtette el az akkori zsidó hitközség vezetősége. Persze ezek első hallásra amolyan kalandfilmbe illő teóriák, azonban az tény, hogy a Szent László téren levő titokzatos és körülbelül 120-150 éves alagutak létezéséről a mai hatóságok is tudnak, ugyanis a Körösök Vízügyi Igazgatósága mai napig azért nem tudta felújítani ezen a környéken a csatornahálózatot, mert a munkálatok mindig elakadtak a téglákból kirakott vízelvezető alagutak miatt.
Olyan régi és bonyolult alagútrendszert találtak ugyanis itt a vízügyi szakemberek, hogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Két évvel ezelőtt, mikor a vízügyi igazgatóság felújítási tervei miatt megbontották a Kossuth utca azon részét, ahol egykor a hatalmas bérházak álltak, megdöbbenve tapasztalták, hogy a part mellett a vártnál sokkal mélyebben vannak a keresett téglaalagutak, s azok, akik Ceauşescu ideje alatt lebontották itt a házakat, érthetetlen módon a váradi szeméttelepről teherautókon ideszállított hulladékkal, magyarán óriási mennyiségű háztartási szeméttel tömték meg a kiásott, hatalmas üregeket, így az egykori jégvermek helyét is. Hogy miért, arra azóta sincs elfogadható magyarázat.
A püspökség kézbe veszi az ügyet
Ami a Szent László templom altemplomában tapasztalt siralmas és kegyeletsértő állapotokat illeti, úgy tűnik, szerencsére van esélye, hogy ez a történet jó fordulatot vegyen. Böcskei László megyéspüspök az eset kapcsán kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy mindenféleképpen rendbe tétetik a siralmas állapotban levő alagsori részt. A főpásztor egy szakbizottságot kíván összehívni, melyben teológusok, régészek és építészek vizsgálják majd meg, valójában mi is a helyzet az altemplom falai között, alatt. A püspök elmondta, jelenleg két megoldás közül kell választani: vagy nekifognak egy nagyszabású régészeti feltárásnak, hogy végre-valahára kiderüljön mi is rejlik a Szent László templom alatt, vagy feltárás nélkül rendbe tétetik a feldúlt sírkamrákat, megbontott kriptafolyosókat, és hagyják nyugodni azokat a néhai váradi polgárokat békében, akiket régen a templom alatt helyeztek örök nyugalomra.
Mint régészektől megtudtam, amennyiben a püspökség a templom alatti temetkezési hely teljes feltárása mellett dönt, akár az is előfordulhat, hogy védett régészeti területnek nyilvánítják a templom közvetlen környékét, s így még az is megeshet, hogy míg a feltárás tart, a Szent László téren tervbe vett átrendezési munkálatokat sem kezdheti el a város.
A nagyváradi római katolikus püspökség pár nap múlva nyitja meg a Nagyváradi Római Katolikus Turisztikai Központot, mely azért jön létre, hogy az ide látogató turistákkal hitelesen ismertessék meg Szent László városának magyar, katolikus múltját, történelmét, templomait, így a jelenleg siralmas állapotban található altemplom rendbetétele is szerepet kaphat ebben a tervben. Tény, hogy ezt kuriózumként meg lehetne mutatni a Váradra érkezőknek. A püspök hangsúlyozta, sajnálatosnak találja, hogy ilyen bizarr történetek kerülnek napvilágra egy híres templommal kapcsolatban. Most elsősorban a helyzet megoldására törekszik, hiszen a városban az elmúlt évek alatt örvendetes módon kelt életre Szent László királyunk kultusza, illő tehát, hogy a nevével fémjelzett templomban is rend legyen.
A püspökség és a Szent László plébánia pedig közösen elhatározta, hogy az altemplom megbolygatott sírjaiban fekvő néhai váradi magyarok nyugodalmáért misét mondanak. Ennek a kegyeleti szertartásnak lehet nem lesz akkora sajtóvisszhangja, mint egy politikai hátterű kampányrendezvénynek, de váradiságunk, kereszténységünk és nem utolsósorban Szent László királyunk iránt érzett tiszteletünk erre kötelez bennünket. Hiszen, ne feledjük, Nagyvárad az a magyarok alapította város, ahol egy szent csodatételének tanúi lehettek a városlakók a legsötétebb ateizmus éveiben. E riport záróakkordjaként, pedig nem kell harsány konklúziókimondás, elég, ha idézzük Szent László himnuszának pár, mai napig élő, szentséget, oltalmat hordozó sorát: „Menedéke magyaroknak,/ Örök-társa angyaloknak,/ Égi kegynek eszköze:/Üdvözlégy, ó, kiváltságos,/ híres-neves, igazságos,/ jó ítélet hírnöke.”
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)