Időbeni
Ráhúzhatnánk minden egyes napunkra, hogy az, éppen az a számvetés napja. És igaz. Mert számot adni s vetni mindazzal, ami történik ellenünkre velünk, de leginkább másutt, irodákban és képviseletekben, az már több a soknál. Egymást autonómiával köszöntjük, keserveinkben és örömeinkben is ahhoz, a megtagadott autonómiánkhoz fordulunk.
Számvetések az iskolai vizsgák, és annak a jegyében settenkednek közénk az érettségi, a véndiák-találkozók. Áprily Lajos, a tanárköltő szavai: „Öregdiákok báli éjszakáján, domine Joó József, kerestelek…” És fölzúgnak az enyedi, marosvásárhelyi, nagyváradi orgonák s azok hurcolják lomhán, túlterhelten a rengeteg magyar panaszt.
Ment-e a könyvek által a világ elébb? – kérdezzük, mert kérdezteti vélünk a tantárggyá nemesedett Vörösmarty Mihály. És azt is megértük rémülten, hogy a maturandusok egész sora legyint kávé mellett hányaveti módon az érettségire: ki nem sz...ja le?! Merthogy érettségivel, sőt, egyetemi diplomával sem lehet munkát találni... Nem, nem talál, aki nem keres erősen munkát. Akit eltartanak a szülők fűtött lakásban, fűtött kávézókban.
Az vesse népemre az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom s vágják. Bikfalván gyönyörködtem minap egy, az erdőtől elcsent nagyszerű bennvalóban. Minden tenyérnyi terület megművelve, az udvar, a kert lejtése úgy 65 fokos, de minden a helyén, játszótér, hinta, s hogy a látvány is otthonosabb legyen, hát lepedőnyi zöldséges is, virágágyás is. Munka. Itthon. És itthon a csodaszép lányka is, fiúcska is, iskolák, miegymás.
Szabadságból kevés, szabadosságból túl sok. Őrjítő zenebona minden második nap, minden hétvégén, sose halunk meg. És ellenségeink vigyorogva veszik számba, mennyivel, mennyire fogyatkoztunk Székelyföldön az utóbbi hetekben.
Számvetés, eleget tettünk-e az elvárásoknak az utóbbi 45 évben? Román tanácsos vágta képünkbe: 30 év múlva Székelyföldön is ők lesznek többségben. Hát, mondom fennhangon, rajtunk is állna, igen, ha állanánk a magunk pászmájában, a magunk lábán…
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Ez a díj további feladatokra sarkall”
Népművészeti oktatói tevékenységéért, valamint a népművészeti mozgalomban végzett közösségi tevékenységéért részesítették Tifán Irént, az Udvarhelyszéki Népművészek elnökét Király Zsiga-díjban a Budai Várban megrendezett Mesterségek Ünnepén.
A Romániai Magyar Népművészek Szövetsége javasolta a Szejke Szépteremtő Kaláka népművészeti alkotótábor szervezőjét és irányítóját a magyarországi Népművészeti Egyesületek Szövetsége által 1994-ben alapított Király Zsiga-díjra. „Nem számítottam arra, hogy megkaphatom ezt az elismerést, hiszen Erdélyből eddig még senki sem részesült a díjban” – magyarázta Tifán Irénke. Számára megerősítés volt az elismerés, hogy nem hiábavaló az a tevékenység, amit eddig végzett az értékátadás terén. Az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének elnökeként úgy érezte, hogy az egyesületi tagoknak is részük van díjban.
A zetelaki születésű kézműves immár 2001 óta foglalkozik bútorfestéssel, közel tíz éve pedig a bútorfestés oktatásával is, évente több tanítványt készít fel a Népi Mesterségek Versenyének körzeti, megyei, majd országos szakaszára, ahonnan a bútorfestő gyerekek díjazottakként térnek haza. Az „szépteremtő” szervező elmondta, hogy számára a legemlékezetesebb élményeket az alkotótáborok szervezése nyújtotta, ugyanis még mindig meglepőnek tartja, hogy mennyire magas szinten sajátítják el a fiatalok a népművészet fortélyait. „A gyerekek nevelésén keresztül jut el a népművészet a családokhoz, hiszen a szülők lelkesen állítják ki otthonukban az alkotásokat, így mondhatni, minden lakásba bekerül egy része a népművészetnek” – fejtette ki.
A bútorfestés terén fő motívumként a tulipánt használja legszívesebben – árulta el –, ugyanis ez a női jelkép, különböző változatai pedig a nő fiatalságtól öregségig tartó életszakaszait ábrázolják. Az alkotó szerint a hagyományos mintakincs ma is használatos, azonban már modern használati eszközökön is fellelhető őseink motívumvilága. Hagyományos festett bútorokat rendelésre is készít, azt tapasztalta, hogy az érdeklődők konkrét elképzelésekkel érkeznek, azonban mindig igyekszik közös nevezőre hozni a megrendelők elvárását és a bútorfestés íratlan szabályait. Jelenleg egy teljes lakóház berendezésén dolgozik, a munkafolyamat a bútorzat motívumvilágának megtervezésével kezdődött.
Továbbá megjegyezte, hogy mindig élmény számára a Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének tagjaival együttműködni és rendezvényeket szervezni. „Most készülünk az egyesület megalakulásának 35. évfordulójára, és kiállítást szeretnénk szervezni október folyamán” – árulta el lelkesen az egyesület elnöke. “Úgy érzem, hogy ez a díj további feladatokra sarkall, még nagyobb kihívás elé állít” – vallotta be végezetül.
Veres Réka, Székelyhon.ro

Októberben veszi át az örökös a marosvécsi kastélyt
Október elsejétől kerül vissza a marosvécsi kastély a Kemény családhoz. Nagy Kemény Géza, a család képviselője lapunknak megerősítette, hogy ezen a napon veszi át a kastély kulcsát Pokorny Lászlótól, a kórházotthon igazgatójától.
Mint ismeretes, a Maros megyei szociális és gyermekvédelmi igazgatóság által itt működtetett neuropszichiátriai kórházotthon számára új épületeket emeltek a kastély melletti területen, és az új helyszínen már annyira előrehaladtak a munkálatok, hogy át lehet költözni. Ezt követően a család kulturális célokra használná az ingatlant.
„Az a tervünk, hogy egy összmagyar kulturális központot hozzunk létre itt, hisz ennek igen jó előzményei vannak, elég, ha nagyapám, Kemény János író mecénás tevékenységére meg a Helikon-találkozókra gondolunk. Sikerült meggyőznöm a család valamennyi tagját, hogy ez a méltó felhasználási mód elődeink emlékéhez. Tudom, nem könnyű egy ilyen intézményt fenntartani, de úgy véljük, minden erőfeszítést megér a kísérlet, hogy nagyapán dicső nyomdokain haladjunk tovább” – mondta lapunknak Nagy Kemény Géza.
Hozzátette, bár egészen pontosan még nem körvonalazódott a majdan itt zajló tevékenység, de a Lezsák Sándor által működtetett lakiteleki népfőiskolát tekintenék modellként. „Egy kicsit hasonlítana arra is, amit Teleki Kálmán művel Gernyeszegen” – tette hozzá. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a marosvécsi intézmény lényegében egyiknek sem lesz az utánzata, ők önfenntartó létesítményben gondolkodnak, hiszen egy ekkora épület és program fenntartása anyagi erőforrások megszerzését is feltételezi.
Helikon-ünnepség Marosvécsen
Augusztus 29-én és 30-án tartják Marosvécsen a Helikon-találkozót. Pénteken 16 órától kerül sor a művelődési házban a Bánffy-kollokvium első részére. Héttől előadóestre kerül sor a pécsi Pódium művészeinek előadásában. Szombaton 10 órától megemlékezést tartanak a kastélyparkban a Bánffy Miklós-év keretében. Fél tizenkettőtől irodalmi műsorra kerül sor, majd a művelődési házban folytatódik a kollokvium a politikus Bánffyról. Egy órától a művésztábor bemutatójára kerül sor, majd fél négytől Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját mutatják be.
Konferenciákat, táborokat is szerveznének itt, szoborparkot alakítanának ki, és különböző kulturális rendezvényeknek adnának helyet.
Az sincs kizárva, hogy román nyelvű kulturális rendezvényeknek is helyet kapnak, hisz ezáltal hozzásegítenék a román anyanyelvű művészetkedvelőket, hogy jobban megismerjék és megértsék a magyar kultúrát, vélte az örökös.
„Nem lesz itt szálloda, korcsma, mert ez nem méltó elődeink emlékéhez. Annak ellenére, hogy sokan mondták, működtessük szállodaként, vendéglőként a kastélyt, erre a család érthető okokból nemet mondott” – magyarázta.
Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság vezetője elmondta, hogy megkötötték a kastély átadására vonatkozó protokollumot, de még meg kell építeni az új kórházotthonhoz a 170 méteres felvezető utat. Igyekeznek betartani az október elsejei határidőt, tette hozzá.
Bakó Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Felavatták a Romániát Moldovával összekötő gázvezetéket
“Moldovának soha többé nem kell tartania attól, hogy energia nélkül marad” – jelentette ki a két ország határán tartott ünnepségen Victor Ponta román miniszterelnök. Iurie Leanca moldovai kormányfő kifejezte reményét, hogy két éven belül a moldovai és a román villamosenergia-hálózatot is sikerül összekötni.
A volt szovjet tagköztársaság földgázszükségletét eddig több mint 90 százalékban orosz importból fedezte, így az Ungheni-Jászvásár gázvezeték üzembe helyezése csökkenti az ország energetikai kiszolgáltatottságát. A gázvezeték maximális áteresztő kapacitása elérheti az évi másfél milliárd köbmétert, így akár Moldova teljes földgáz-szükségletét fedezheti román importból. Egyelőre azonban csak Ungheni térségének (néhány tízezer háztartás) román gázzal való ellátásra adottak a technikai feltételek. A moldovai román gázvezeték építését Chisinau felé folytatják, hogy valós alternatívát teremtsenek az orosz Gazprom részleges tulajdonában lévő jelenlegi hálózattal szemben. A 42 kilométeres gázvezeték 26 millió eurós költséggel épült, ebből 7 millió az európai uniós támogatás, a többi Románia hozzájárulása. A szerdai avatóünnepségen Günther Oettinger, az Európai Bizottság energiapolitikáért felelős tagja is részt vett.
Moldova júniusban kötött társulási egyezményt az EU-val, amelyet a tagországok között elsőként Románia ratifikált, ezzel is jelezve, mennyire fontos számára Moldova európai integrációja.
erdon.ro

A kézdiszentléleki lincselésen innen és túl
A klasszikus demokráciaelmélet szerint a társadalmi problémák megoldásának alapvető sémája, hogy ezek előbb közbeszéd tárgyává válnak, majd a politika közvetítő mechanizmusain keresztül becsatornázódnak – konkrétan a pártok, mozgalmak vagy civil egyesületek felkarolják őket –, majd politikai vitát követően kormányzati, netán parlamenti döntéshozás útján nyernek megoldást. Habár az elméletet részben már cáfolták (Pokol Béla például érdekes esszét írt A társadalmi problémák tündöklése és bukása címmel), egyes esetekben bizony elkerülhetetlen a társadalmi problémákról való nyílt beszéd ahhoz, hogy eljussunk a megoldáshoz. Ilyen a cigánykérdés, amelyet a politikai szereplők nem alaptalanul elaknásított területnek tekintenek, és ennek megfelelően ritkán mondják ki őszinte véleményüket.
A jéghegy csúcsa
A cigányokat a fősodratú európai médiában illik szegénysorba süllyedt rétegként, a többségi társadalom diszkriminációjának kitett közösségként, alapvetően áldozatszerepben feltüntetni. Annak megfelelően az olyan esetek, amikor a cigányokat bármiféle bántódás éri a többségi társadalom részéről, hatalmas médianyilvánosságot kap, míg ha a cigányok vernek meg, aláznak meg, kínoznak halálra vagy rabolnak ki nem cigány embereket, abból csak ritkán lesz hír. Ami a médiába eljut, az a jéghegy csúcsa: olyan esetek, amelyek valamilyen okból nem seperhetők szőnyeg alá. Ilyen volt az olaszliszkai lincselés, Marian Cozma meggyilkolása, a Hétesi-eset, amikor az ózdi negyed utolsó magyar lakóját, egy 92 éves nénit vertek halálra cigány suhancok, vagy Bándy Kata esete, akinek eltűnése a Facebooknak köszönhetően elhíresült, mielőtt még sorsáról bármit is tudni lehetett volna. Ha minden olyan esetet felsorolnánk, amely bármilyen kis visszhangot kapott a tömegtájékoztatásban, még mindig csak a töredéke lenne azon bűncselekményeknek, amelyeket cigányok követnek el nem cigányok sérelmére.
A kézdiszentléleki lincselés – amely kísértetiesen hasonlít az olaszliszkai esetre – nem hagyhatta érintetlenül az erdélyi nyilvánosságot. A közösségi portálokra és a médiára a zsigeri megközelítés a jellemző, „elkövetőiket” azzal indoktrináltak, hogy a cigányok csak áldozatok lehetnek, ezúttal is a lincselőket kitermelő társadalmi közeget mentegetik, s úgy tesznek, mintha ez az eset nem fordulhatott volna elő száz másik település bármelyikén. Miközben a többség – nem meglepő módon – drasztikus intézkedéseket várna az ügyben, és a felett is szemet hunyna, ha eme intézkedések foganatosítása közben sérülne az ártatlanság vélelme a cigány közösség egyes tagjainak vonatkozásában.
Eljátszott esélyek
Hogy e kérdésben tényleges előrelépés történjen, sok mindenen változtatni kellene. A legfontosabb az lenne, hogy feloldjuk a kérdést a tabuk alól, és ha valaki nyíltan beszél erről az akkut problémáról, ne kelljen attól tartania, hogy holnaptól szélsőséges, rasszista, kirekesztő, s mint ilyen, a társadalom minden eszközzel üldözendő, egzisztenciálisan ellehetetlenítendő tagja. Ebben kétségkívül nagy akadály a cigányok mentegetésére beállt fősodratú európai média, segítségünkre lehet viszont maga a valóság, amiről nem tudomást venni csak ideig-óráig lehet. Másrészt pedig olyan cigány értelmiségiek, mint Forgács István cigány származású cigányügyi szakértő, aki köntörfalazás nélkül beszél a legkényelmetlenebb kérdésekről is.
Rámutat például arra, kiknek „köszönhető” a kérdés tabusítása, hogy 100-150 véleményformáló értelmiségi hosszú időn át meghatározta a közbeszédet cigányügyben. Ők most kénytelenek észrevenni a társadalmi szemléletváltást, hogy az egyszerű emberek saját tapasztalatainak felgyűlésével szemben immár képtelenek eladni hamis sablonjaikat. Hadd idézzük szó szerint: „Valójában olyan ideológiai termékügynökökről van szó, akik soha nem vásárolnák meg a saját terméküket. Maguk sem hisznek abban, amit képviselnek. Nehéz elfogadniuk: amit kínálnak, nem eladható, nincs rá igény. A magyar társadalom előbbre jutását nem ezek a termékek szolgálják.” (Mandula Viktor interjúja a www.hir24.hu portálon, 2014. július 15.)
Kizárólagos önvédelem
Persze az sem mellékes, hogy ezek a termékek jól vagy rosszul csomagolt hazugságok. De nem feltétlenül ezért károsak. Bármily fájó, le kell szögeznünk: elképzelhető olyan helyzet, amikor a hivatalosságoknak a társadalom, a közösség érdekében vissza kell tartaniuk információkat. (Klasszikus eset a pánikhelyzet megelőzése.) Ez esetben azonban csak növelik a bajt a torz információk, a tények egyoldalú szelektálása, a bűnözők mentegetése. Jellemző eset, amikor egyik cigány fiatal megbökött egy másikat egy karddal a buszon, mellesleg önvédelmi helyzetben, s a sajtó rasszizmusról süvöltött, a balliberálisok tüntettek, beindult a szokásos hisztéria, amely csak akkor ült le, amikor kiderült, hogy a támadó és védekező egyaránt cigány. Mintha legalábbis az önvédelem joga csak egyes etnikumokat illetne meg.
Forgács arra is rámutat, hogy nemcsak előítéletekről van szó, hanem utóítéletekről is, amelyek megváltozásához a cigányságnak is változnia kell. „Nem a média alakítja a cigányokról kialakult képet, hanem maguk a cigány emberek. A cigány embereknek kell változniuk ahhoz, hogy meg tudják változtatni maguk körül az elő- és utóítéletes társadalmat.” A szakember életközeli példával illusztrálja mondanivalóját: „Cigány és nem cigány gyerekek összezárva esélyt kapnak arra, hogy megismerjék egymást. De ha a cigány gyerek eljátssza azt az esélyt, hogy őt már iskoláskorban tisztességesnek tartsák, akkor a 12éves osztálytársa nem azért fogja utálni a cigányokat, mert az apjától azt hallja otthon, hanem mert egy héten kétszer veszik el aszendvicsét az iskolában. Ezek elképesztően valós dolgok, több száz településen történnek meg a hét bármelyik napján.”
Antinormák spiráljában
Köztudott, hogy létezik a cigányságnak egy olyan része, amelynek erkölcsi világrendje teljes más, mint a környezetéé, körükben a munka kigúnyolnivaló foglalatosság, míg az élősdiség életforma, a bűnözés virtus, a börtönviseltség presztízs, a nem cigányt meglopni teljesítmény, a kegyetlenségnek kultusza van, az igazságosság, méltányosság, emberiesség pedig ismeretlen fogalmak. Ők azok, akik puszta szórakozásból félig vagy teljesen agyonvernek idős, védekezésképtelen embereket, megerőszakolnak, esetleg meggyilkolnak fiatal nőket, bármilyen élethelyzetben gondolkodás nélkül erőszakhoz folyamodnak.
A szociológusok dolga az lenne a cigányság mentegetése és a bűncselekményeiknek a mélyszegénységgel való hamis magyarázata helyett, hogy felmérjék: ez a mentalitás mennyire elterjedt, milyen mélységű. (Nem kétséges, hogy súlyos igazságtalanság lenne kiterjeszteni e súlyos kórképet az egész cigány etnikumra. Egyetlen életszagú példa ennek alátámasztására: gyöngyöspatai borász barátaim mesélik, hogy egyes cigány falustársaik tisztességesen dolgoznak, őket azonban a többi cigány kipellengérezi, gúnyolja és lenézi. Nos, az ő helyzetük kétségkívül a legrosszabb.) Ugyanakkor életképes javaslatokat kellene tenni a politikum felé arra, hogyan lehet megakadályozni ezen antinormák generációról generációra való átadását. A jogszabályokat pedig szigorítani kellene, s azokat az embereket, akikről lerí, hogy soha nem fognak beilleszkedni a társadalomba – származástól függetlenül – el kell különíteni, életüket úgy megszervezni, hogy hasznot termeljenek, ne élősködjenek tovább a börtönben, a dolgozó emberek nyakán. Mindezt természetesen normasértést követően és jogállami keretek között. Szakítani kell a bűnözőket védő jogalkotással és jogalkalmazással.
Addig kell ezeket a reformokat végrehajtani, amíg egyáltalán van még működőképes állam, amely azokat keresztülviszi. Mert nem nehéz megjósolni, hogy ha minden a jelenlegi trend szerint folytatódik, annak totális anarchia lesz a vége. Mivel a cigányság szaporodási rátája sokkal nagyobb a nem cigány lakosságénál, miközben a foglalkoztatottság e népesség körében finoman szólva alacsony, adott ponton szükségképpen összeomlik a társadalom ellátó rendszere. Egyes vidékeken már most egyszerűen élhetetlen az élet, állandósult a nem cigány lakosság rettegése. „Magyarország a Titanic állapotában van, túl a jégheggyel való találkozáson. Az a kérdés, hogy a 3200 településből mennyi fog megmaradni, ők a hajó utasai. Szombat délután fél öt van, ebben a pillanatban Borsodban 300 cigány fiatal gondolkodik azon, kitől és milyen módon szerzi meg a drogra valót. Sokan biztosan lebeszélik majd magukat a bűncselekményről, de ha csak 3 bekerül másnap a rendőrségi hírekbe, az a teljes magyarországi cigányság megítélését visszaveti” – írja Forgács.
A huszonnegyedik órában vagyunk, de talán még nem késő, hogy a tiszta beszéd és a célirányos, tudatos cselekvés élhető jövőt biztosítson a Kárpát-medencében magyarnak, románnak, cigánynak és minden más etnikai vagy nemzeti közösségnek.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

45 ezren vettek részt a Partiumi Magyar Napokon
Kiértékelték szerdán a Partiumi Magyar Napok szervezői az idei rendezvényt, és köszönetet mondtak a megszervezésben és lebonyolításban résztvevő 112 önkéntesnek, a 24 civil szervezetnek és 63 magánszemélynek, illetve cégnek, amelyek a két főszervező - az RMDSZ és az Identitas Alapítvány - segítségére voltak a PMN megszervezésében.
Stier Péter főszervező néhány statisztikai adatot közölt: 45 ezerre nőtt a PMN résztvevőinek a száma; 3820 liter sör és 985 liter bográcsos étel fogyott.
Kereskényi Gábor szerint a PMN most is bebizonyította: a kulturált szórakozás jellemzi. Azt is elmondta: örömére szolgált, hogy baráti látogatást tettek a PMN-en más helyi pártok képviselői is, de Szatmárnémetibe látogatott ez alkalomból például a testvérváros, Nyíregyháza polgármestere, illetve alpolgármestere, a Partiumi Focikupán pedig magyarországi politikusok is rúgták a bőrt.
A szervezők elmondták, a következő PMN megszervezésekor ötleteket merítenek azokból a kérdőívekből, amelyeket az idei PMN résztvevői kitöltöttek. Ezek feldolgozása most is folyamatban van. Arra kérték a szatmáriakat, hogy amennyiben olyan ötletük van, ami színesebbé tenné a jövő évi programot, jelezzék.
(szatmár.ro), Transindex.ro

A mese meghalt
Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.
Tamási-darabot már csak Udvarhelyen játszanak az új évadban
Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?
Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.
Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.
Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A jézusfaragó ember előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.
És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” Pozsgai Zsolt, Magyar Hírlap

A megszúrt motoros vallomása (Kézdiszentléleki tragédia)
Szerdán, a második kézdiszentléleki motoros megemlékezésen az augusztus 10-én megkéselt, huszonnyolc esztendős szovátai Pál Tamás is részt vett. A községházán a sajtó előtt felelevenítette a történteket, és megerősítette: motorostársa, az elhunyt Sebestyén Attila lincselés áldozata lett.
Pál Tamás: Utasommal együtt szenvedtem el a támadást a cigánysoron. Ketten motoroztunk Attilával, mindkettőnk járművén egy-egy női utas is ült. Kézdivásárhely irányából Csíkszereda felé tartottunk, Attila haladt elöl, én látótávolságon belül követtem. Láttam, hogy az út bal oldaláról Attila felé szalad két, felügyelet nélkül hagyott gyermek. Utolsó pillanatban meglepetésként érte, próbálta elkerülni őket, de nem sikerült. A kislányt nem frontálisan ütötte el, csak érintette, ami kimozdította egyensúlyából, és ez vezetett a tragédiához. Árokba vetődtek, a motorjuk elsodródott, és az úttesttől egy méter magasságban lévő háztetőn kötött ki. Attila és társa az út melletti árokba zuhant, ami egyben kapubejáró is. Attila arccal lefelé, utasa arccal felfelé feküdt. Megálltam, és odamentem hozzájuk. Láttam, hogy mindketten lélegeznek, ezért kissé megnyugodtam, és abban reménykedtem, hogy mielőbb odaérnek a mentősök. Nagyon óvatosan a hátára fordítottam Attilát, akkor láttam, hogy a mellkasa mozog, veszi a levegőt. Utasom azonnal hívta a 112-es számot, én pedig odamentem a sebesültekhez. Sajnos, a kigyűlt cigányok nem engedtek a közelükbe, folyamatosan gyűltek körénk, és kezdték rugdosni, ütni, húzogatni jobbra-balra a sebesülteket. Kértem, fejezzék be, ne okozzanak nekik nagyobb sérüléseket, de nem hallgattak rám, minket is megtámadtak. Arra figyeltem fel, hogy két személy bicskával a kezében ágált, hogy megölnek, belém döfik a bicskájukat, megforgatják bennem. Abban a helyzetben nem tudtam felmérni, mi lesz ennek a végkifejlete, közben láttam, hogy az én utasomat is megtámadták. Gondoltam, mentsük, ami menthető, inkább az utasomat védem. Ahogy elindultam felé, rögtön megkaptam a két késszúrást a hátamba. Az egyik a tüdőmet érte, a másikat a hátgerincemnek irányították, de nagy szerencsém volt a motorosfelszereléssel, amelybe elég sok védőszerkezetet beépítettek. Ez mentett meg, lefékezte a bicskát. Sebesülten továbbindultam az utasom felé, hogy megvédjem, megpróbáltam elhajtani a körülötte levőket, magyaráztam nekik: mi azért álltunk meg, hogy segítsünk a sebesülteknek, nem vagyunk hibásak, hagyjanak békén, de tovább támadtak. Felém futott egy nagyobb darab fickó egy kerítésléccel, fejemnek irányítva az ütést. A kezemmel sikerült kivédenem, de a továbbiakat már nem tudtam kivédeni, letörték a plexit a sisakomról, így be tudtak ütni az arcomba. Jobb szememmel nem láttam semmit, véres lett az arcom, jobbról-balról kaptam az ütéseket. Elölről nem támadtak, viszont hátulról, jobbról-balról annál többször. Aki az első nagyobb ütést mérte rám, elkezdett fojtogatni, megpróbáltak leteperni. Egy darabig ellenálltam, de egyre gyengébb lettem, végül legyúrtak a földre. Akkor éreztem, hogy mindennek vége. Valamilyen csoda folytán sikerült erőt vennem, és felálltam, amikor valaki egy léccel akart megütni, sikerült kitépni a kezéből, és azzal kezdtem én is hadonászni. Így már nem mertek annyira támadni. Akkor láttam, hogy aki engem fojtogatott, elindult az utasom felé. Én is elindultam abba az irányba, és észrevettem, hogy a távolból érkezik egy rendőrautó, majd a mentő és újabb rendőrautó. Ezzel volt szerencsénk, utasomat beparancsolták a rendőrkocsiba. A motoromnak több alkatrészét összetörték. Végül beültem a kocsiba, és láttam, hogy a rendőröket is lökdösik, a rendőrkocsit ütlegelték, és folyton hangoskodtak. Miköben engem ütlegeltek, Attiláékról csak mozzanatokat láttam. Lekerültek fejükről a védősisakok, amelyek a baleset után úgymond érintetlenek voltak, csupán egy-két karcolás, súrlódás látszott rajtuk. Láttam, hogy nagyon sokan gyűltek köréjük, gondolom, nem azért, hogy jót cselekedjenek velük. Láttam a fényképeket, olyan sérüléseket ép sisakban nem lehet elszenvedni. A rendőrkocsiból átültem a mentőbe, majd Attilával és utasával együtt bevittek a kézdivásárhelyi kórházba, de látva, hogy súlyos a helyzet, Attila női utasát Sepsiszentgyörgyre, engem pedig Brassóba vittek.
A Háromszék kérdésére, hogy szerinte az igazi késelőt helyezték-e előzetes letartóztatásba, Pál Tamás azt válaszolta: nem történt meg a szembesítés.
– A rendőrség egy ügyön lovagol, éspedig az emberölési kísérleten velem szemben. Előállítottak egy félnótást, ami nem kielégítő, hiszen több tízen ütlegeltek minket. Azt, aki engem fojtogatott, miért nem tudják előállítani? Biztos vagyok benne, hogy Attila nem halt volna meg a baleset következtében. Pál Tamás úgy vélekedett: a hatóságok részéről sokkal egyszerűbb egy ilyen ügy kimenetelét balesetnek elkönyvelni, mint utánanyomozni és megtalálni az igazi tetteseket.
– Tudomásom szerint Attilának válltörése volt. Ha az utasa életben maradt, neki is túl kellett volna élnie, ha nem lincselik meg. Korszerű védőfelszerelés volt rajta, a fakerítés nem okozhatta a halálát. Az is hülyeség, amit mondanak, hogy kétszáz kilométeres sebességgel száguldottunk lakott területen. Nemrég Pál Tamás utasa is feljelentést tett ismeretlen bántalmazói ellen.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törvényes árulás
„Ha árulás, legyen árulás, ha a párt érdeke egyszer ezt kívánja. De akkor legalább tudjunk róla mi is” – a romániai politikai viszonyok egyik legjobb ismerője és legfőbb bírálója, Ion Luca Caragiale Az elveszett levél című zseniális, szatirikus színdarabjának klasszikus sorai nem csupán több mint száz évvel ezelőtt voltak érvényesek, hanem ma is.
A kormány által elfogadott sürgősségi rendelet ugyanis, amely 45 napot ad a helyi választott elöljáróknak, hogy eldöntsék, melyik pártban kívánnak tovább politizálni, pontosan a Caragiale által jelzett jelenségről szól: az érintettek 45 napig nyilvánosan követhetnek el árulást – büntetlenül. A rendelet ugyanis erre az időtartamra felfüggeszti azt a törvényi kitételt, miszerint pártváltás esetén elveszítik mandátumukat.
Merthogy a párt – ez esetben a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) – érdeke ezt kívánja. Novemberben államfőválasztást tartanak, és a kormányoldal számára létfontosságú lenne, hogy tíz év után végre a PSD jelöltjét válasszák elnökké. A helyi elöljárók ezzel úgy függnek össze, hogy – főleg a falvakban, kisvárosokban – ők ismerik a legjobban a helyi viszonyokat, és ők vannak abban a helyzetben, hogy mozgósítani tudnak egyik vagy másik jelölt mellett. Ha tehát őket sikerül zsarolással vagy ígéretekkel átcsábítani, az máris jelentős mértékben növeli a győzelmi esélyeket.
A kormány ezzel nem is annyira burkoltan elismeri, hogy előnyben kívánja részesíteni a hozzá közel álló önkormányzatokat – elvégre a győzelem érdekében tett erőfeszítéseket valahogy honorálni kell majd.
A PSD a jelek szerint annyira nem biztos a győzelmében, hogy még az Egyesült Államok nagykövetségének aggályai sem érdeklik, ami meglehetősen sajátos reakció csupán egy nappal azt követően, hogy a kormány prominensei a román–amerikai stratégiai viszony elmélyítését szorgalmazták.
A rövid távú pártérdek ismét csak felülírta az államérdeket. Ahelyett, hogy a parlamenti honatyák pártváltását is nehezítették volna, ideiglenesen még a helyi elöljárók vándorlását is büntetlenné teszik. Ennyit ér a törvény betűje és a választók akarata ma Romániában. De hátha majd az új, kormánypárti államfőnek sikerül kimagyaráznia a helyzetet.
Balogh Levente , Krónika (Kolozsvár)

PulzArt: összművészeti események a játék évében
Elkészült a sepsiszentgyörgyi PulzArt összművészeti fesztivál programja, melybe idén egy nulladik napot is beékeltek a szervezők, így ötnaposra bővült a rendezvény. A művészeti találkozó színes, érdekes eseményekkel, Skype-on lebonyolított előadással és zenei ínyencségekkel várja az érdeklődőket.
Végleges a szeptember második hetében tartandó PulzArt kortárs összművészeti fesztivál programja – tájékoztattak a szervezők, kiemelve, hogy idén a játék éve van Sepsiszentgyörgyön, így a meghívott előadások, produkciók többsége a színházhoz, a játékhoz kötődik, de természetesen az irodalom, a képzőművészet és a zene területéről is érkeznek meghatározó alkotók.
Nulladik nap Feldmár Andrással
A fesztivál ettől az évtől nulladik nappal bővült, így az események szeptember 10-én, szerdán délután kezdődnek egy érdekes programponttal. A nap „meghívottja” Feldmár András Kanadában élő, magyar származású ismert matematikus, pszichológus, pszichoterapeuta, aki Az elme játéka – játék az elmével címmel tartja meg előadását skype-os élő kapcsolásban. A beszélgetés moderátora Kovács Réka Rozália családterapeuta lesz.
Szintén a nulladik napon nyílik meg a sepsiszentgyörgyi fényképész, Henning János és a rádiós műsorvezető, Kiss Bence Ő is én című fotókiállítása, valamint az M Studio Mozgásszínház Kampf című előadása is ezen a napon lesz látható. Az estét a kortárs román irodalom kiemelkedő alkotójának estje zárja: Mircea Cărtărescuval Adrian Lăcătuş író, irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató beszélget a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A PulzArt első napján, 11-én a dokumentumszínház és a felülvizsgált hazaszeretet lesz a főtéma: bemutatkozik a Játéktér című színházi folyóirat, majd a Bestiarum Siculorum szerzőjével, György Attila csíkszeredai íróval tartanak közönségtalálkozót. Az irodalmi és színházi események mellett a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben megnyílik Csutak Magda sepsiszentgyörgyi származású, Ausztriában élő képzőművész tárlata.
A fiatal román színházi generáció kivételes tehetsége Gianina Cărbunariu, akinek egy dokumentum-színházi előadása látható a PulzArt első napján. Ki táplál bennünket, mivel és milyen áron? – teszi fel a kérdést a De Vânzare / For Sale / Eladó című előadásban, amely egy nemzetközi projekt része volt. Szintén ezen a napon adja elő a Tamási Áron Színház új előadását. Porogi Dorka fiatal rendező a magyar kortárs színházi alkotó, Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című darabját viszi színre – a PulzArt közönsége a bemutató utáni első előadást nézheti meg.
Szeptember 12-én a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervező szakos diákjai mutatkoznak be a fesztivál közönsége előtt, majd író-olvasó találkozóra kerül sor Kukorelly Endre budapesti íróval, akit Bogdán László író kérdez. Pénteken este világhírű előadást játszanak Sepsiszentgyörgyön: a Nagy József nevével fémjelzett Jel Színház a több mint ötszáz alkalommal előadott Woyzeck című produkcióját hozza el.
Georg Büchner darabjának címszereplője a szakadatlanul megalázott kisember, ebben a feldolgozásban a világhírű töredékes szöveg képekké, képek folyamatává, akciókká alakul. Rendhagyó módon nem a hónap végén, hanem a PulzArt ideje alatt tartják meg a Tein Teátrum kilencedik előadását: a felolvasó-színházi produkció meghívottja Mucsi Zoltán „Kapa” magyarországi színművész lesz.
Szeptember 13-án délután Cári Tibor és Baczó Tünde Antonymus Venetus című szabadtéri táncszínházi performanszát lehet megtekinteni az Erzsébet parkban, majd Mátyás László kolozsvári festőművész kiállításának megnyitójára kerül sor a Tein Teaházban. Szintén ezen a napon mutatkozik be a budapesti Bárka Színház az Odüsszeusz szemeteslapáton című előadásával, amelyben az ismert eposz történéseit háztartási eszközök segítségével meséli el három rendkívüli színész.
A magyar kortárs tánc is része az összművészeti fesztiválnak: az őstehetségnek tartott Fehér Ferenc két produkcióval lép fel a PulzArton. Szombaton este Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő íróval találkozhat a közönség a Lábas Házban, aki második regényéről, a Fejtől s lábtól című könyvéről Tamás Dénessel beszélget. A napot a Cári Tibor zeneszerző által vezetett Theatre Fleas Orchestra (Színházi Bolhák Zenekara) koncertje zárja a Tamási Áron Színházban, ahol a zenekar nemcsak a hangzásra, de a látványra is hangsúlyt fektet majd.
Érzelmek és színház
Szeptember 14-e, vasárnap a PulzArt zárónapja, amelyen az Osonó Színházműhely tart színház-pedagógiai foglalkozást felnőtteknek Prezsmer Boglárka vezetésével Fazakas Misi Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadása kapcsán. A fesztivál vendége lesz vasárnap Doina Ruşti bukaresti író, akivel Mihai Ignat beszélget.
Szólótánc, amely tulajdonképpen duett egy bábuval – műfajilag így határozzák meg Fehér Ferenc Morgan and Freeman című előadását, amelyből kiderül, egy felnőtthöz is pont annyira hozzá tud nőni egy báb, mint ahogy a gyerek ragaszkodik kis figuráihoz. Az előadásra a Tamási Áron Színház új stúdiótermében kerül sor, míg a nagyterem színpadán színház és cirkusz, akrobatamutatványok és érzelmek keverednek a Baccalŕ Clown Pss Pss című előadásában.
A PulzArt záróeseménye a zene és irodalom erős kötelékét felmutató W. H. formáció, amely Shakespeare-szonetteket és -dalokat ad elő aktuális zenei környezetbe helyezve, előadásukban zenetörténeti utalások sora keveredik többek között a kortárs improvizatív zenével, a free jazzel vagy a hiphoppal.
Bús Ildikó , Krónika (Kolozsvár)

Felkarolják a vidéki munkanélkülieket
Nagyszabású közösségfejlesztő projektet kezdeményezett Keresztúr zónájában a székelyudvarhelyi Humán Reform Alapítvány és a Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete. Az elkövetkező hónapokban az interetnikus települések életminőségén javítanának a sokrétegű projekttel.
A projekt fő céljaként az életminőség javítását tűzték ki a kezdeményezők egy teljes rendszer kialakításával, amelyet többnyire szociális gazdálkodással valósítanának meg. Hidegkút, Csekefalva, Szentábrahám, Gagy, Rugonfalva, Siménfalva, Boldogfalva, Újszékely, Szenterzsébet, Székelyderzs és Muzsna lakosain segítenének 2016 februárjáig. A közösségfejlesztés során közel nyolcezer személyt érintenének, ebből a fő célcsoportnak számító közösség mintegy 3200 főt számlál, valamint további 400 román személy érintett – avatott be a részletekbe Balla Zoltán, a Humán Reform Alapítvány vezetője. A nagyszabású projekt közel 70 ezer eurós költségvetését mintegy 90 százalékban az Izland, Liechtenstein és Norvégia által létrehozott EEA Grants finanszírozta.
A sokrétű projekt főként az állás nélküli személyeket karolná fel, elsősorban a roma munkanélkülieket. Viszont etnikumtól függetlenül számítanak az összes olyan személyre, aki tanulna és dolgozna, ugyanakkor olyan fiataloknak is segítenének gazdasági, szociális és életmód jellegű tanácsokkal, képzésekkel, akik önálló vállalkozásba kezdenének vagy jobban szeretnének érvényesülni a munkapiacon. Továbbá a csekély bevételű családoknak is szerveznének programokat.
Mint kiderült, egy Szociális Gazdasági Szövetkezet létrehozásában gondolkoznak a kezdeményezők, ennek megvalósításához a kellő tudást is átadnák a részvevőknek. A projekt közösségfejlesztő szakaszában képzéseket szerveznének, műhelymunkákba vonnák be a települések lakóit, és különböző akciósorozatokat szerveznének. A vállalkozásfejlesztő szakaszban üzleti ismeretekkel segítenék az érdeklődőket. Megvalósítható üzleti ötletek kidolgozásában segítenének a kezdeményezők, konkrét terveket állítanának össze. A megfelelő erőforrások felmérése után pedig a megvalósításhoz szükséges struktúrát is biztosítanák.
Több száz személynek adnának esélyt arra, hogy szakképzéseken és kompetenciafejlesztéseken vegyenek részt, valamint karrierépítési tanácsadással is szolgálnának. Emellett közművelődési programokkal is gazdagítanák a tizenegy település kulturális életét, különböző előadássorozatokkal szolgálnának, attól függően, hogy mi érdekli a helybélieket – hangzott el a sajtótájékoztatón.
Veres Réka, Székelyhon.ro

Fiatalokat a kultúra mezsgyéjére
A Tamási Áron Színház holnapi bemutató előadásával új lendületet kap a sepsiszentgyörgyi nyárutós kulturális élet, miként a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom ajánlatai között is keresgélhetnek az érdeklődők. Háromszék minden térségében lehetőségek és képességek szerint színesítik a művelődési palettát, tény azonban, hogy e tekintetben mindenkori zászlóshajó a megyeszékhely.
Ez persze nem jelenti azt, hogy jó érzékkel létrehozott vidéki műhelyek esetenként ne hoznának élvezhető, egyedi csemegét: példaértékű, ami a zabolai Mikes-kastély háza táján történik, s csak remélni lehet, hogy a nyár eleji kamarazenei fesztiválnak, majd a népzene- és néptánctábornak, illetve a korábban megkezdett színházi kísérletezésnek folytatása lesz. De e sorba illeszkedik a csernátoni múzeumkert és a bikfalvi természetművészeti műhely, s ha alaposan körülnézünk, Háromszék több pontján találunk figyelemre méltó nyári kulturális rendezvényeket. Jöhet tehát az őszi nekifutamodás.
Mint egy utolsó vakációs lélegzetvétel, olyan a sepsiszentgyörgyi diákok számára – és nem csak nekik – a második kortárs összművészeti fesztivál, a pulzArt. Minőségi kultúrát kínál elérhető módon. Érdemes élni a lehetőséggel, miként tanévkezdés után szülők, pedagógusok számára nagy kihívás, hogy a fiatalokat további rendezvényekre tereljék. Mert számtalan kiállítás, könyvbemutató, történelmi témakörű előadás hangzik el, és a jelenlét vonatkozásában bizony van pótolnivaló: évek, lassan évtizedek óta állandósult jelenség, hogy ezeken olykor alig látni diákot. Miközben a Tamási Áron Színház előadásaira szép számban sereglenek az érdeklődő fiatalok – ezt sajnos nem mondhatja el a maga műfajában remekül teljesítő M Stúdió –, rangos múzeumi, könyvtári előadókra olykor alig kíváncsiak. Kötelezni persze senkit sem lehet és nem is érdemes, ám alig hihető, hogy ne lenne tíz-húsz sepsiszentgyörgyi diák, aki kíváncsi – például – történészeink gondolataira. S bár fesztiválok szervezésében jól teljesít a kulturális fővárosként emlegetett, illetve számon tartott Sepsiszentgyörgy, a fiatalok bevonzásában bőven marad tennivaló. Hogy miért ennyire fontos a diákok, főként a középiskolások kulturális felvértezése? Azért, mert ez itt sokak számára könnyen elérhető, és többet ér, mint egy kötelező háziolvasmány-lista. Azért, mert a Sepsiszentgyörgyre látogató írók, művészek, történészek és társaik amolyan szellemi ezermesterként gondolkodni, tehát élni tanítanak, arra bátorítanak: érték a tudás, a töprengés, a szokványos visszautasítása. És jövő csak a jó tanítómesterek szavaira építhető.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Kár volt a benzinért
Már szóra méltatni sem érdemes azokat a politikai kudarcokat, amelyeket a „tulipános ernyőszervezet” tavasz óta tartó kormányzati szerepvállalásával eddig elért. Visszautasított magyar konzulátusi irodák, kisebbségellenes brüsszeli perek, válságos román-magyar államközi viszony, elvetett Maros megyei magyar prefektusi szék, tovább sorvadó magyar orvosi kar, jogellenesen betiltott székely szimbólumok, magyarellenes intézkedések, kigúnyolt miniszteri jelölt, elnapolt autonómia-tervezet, megalázott erdélyi magyar közösség. Nagyjából ezek a mérföldkövei az eddig felmutatott „erős képviseletnek”.
El kell fogadnunk, hogy valahol, valakik hasznot húztak ebből az eredménytelen kísérletből, de mégis fel kell tennünk a kérdést: kinek érte meg? Az egyetlen elfogadható érv a jelenlegi állapotok fenntartása mellett csak az lehet, hogy ellenzékben még ennél is elviselhetetlenebb lenne. Azért kell kormányon maradniuk, hogy „csak rosszabb ne legyen”.
Mégis, a kockázatok felvállalása mellett, ki kellene próbálniuk, milyen az a másik változat, amelyben az ellenzék oldalán és nem a „románok pártján” tevékenykednek. Erre azért lenne szükség, mert a szövetség vezetői sorozatosan olyan könnyű prédának bizonyultak, hogy az utóbbi időben már senki, semmilyen velük kötött egyezményt nem tartott be. Sőt, a partnereik még a magyarellenesség retorikáját is kihasználták, hogy tovább növeljék a politikai tőkéjüket. Mindezt „rommagyar” segédlettel. Nesze neked érdekképviselet!
Egy ilyen kisebbségpolitikai balsiker-sorozat mellett jól fogott volna az erdélyi magyarok számára is, vigasztalásul, ha valamilyen kézzel fogható gazdasági sikert könyvelhetnek el. Ha az anyanyelvi jogok hiányát az anyagiakkal ellensúlyozhatják. Ha a kormányzati szerepvállalás a többség számára, nemzetiségtől függetlenül, megemelkedett jövedelemmel jár. Ha olyan gazdaságélénkítő intézkedéseket hoznak, amelyek az életszínvonal javulását, de legrosszabb esetben is annak megőrzését eredményezik. Nem így történt.
A hatalomra lépés után szinte azonnal a miniszterelnök-helyettes kifejtette: a szövetség is egyetért az üzemanyag jövedéki adójának a növelésével, főként amiatt, hogy az így befolyó pénzt autópálya-építésre fordítja a kormány. Hát azóta mindenki megtapasztalhatta, hogy a szomszédos országok közül a kőolajtartalékairól híres Romániában lett a legdrágább a benzin és a gázolaj. A fuvarozók és a gépkocsival közlekedő turisták külföldön tankolnak. A határmentiek a szomszédos országok benzinkútjaihoz járnak.
A statisztikai adatok pedig kimutatták: annyira visszaesett az üzemanyag-fogyasztás, hogy még a korábbinál is kisebb bevételekhez jutott az állam. Amiből nemhogy autópályára, de talán még bicikliutakra sem futja. Ennek ellenére senki sem tiltakozott az elhibázott döntés ellen. Olyanná vált ez az „érdekképviselet”, mint egy elhajított bumeráng az olajmezők felett.
Ferencz Zsombor
Központ, Erdély.ma

Megemlékezés Katrosában
Az utókor nem felejti el azokat a névtelen hősöket, akik a magyar haza védelmében életüket áldozták a katrosai völgyzárban, a Nyírponkon. A hetven évvel ezelőtti eseményekre, a kézdivásárhelyi 24-es Székely Határőr Zászlóalj bátor hőseire és a második bécsi döntésre emlékeztek szombaton a katrosai kettős keresztnél a Kézdiszéki Székely Tanács és a Hargita megyei Kászon község önkormányzata szervezésében.
A megemlékezésen a két székely megyéből mintegy százötvenen vettek részt. A hegyre vonulók élén nagyméretű magyar és székely zászlókkal kézdiszentléleki hagyományőrző lovasok haladtak. A rendezvényt a négy, korhű egyenruhát viselő kakastollas soproni 21-es Székely Határvadász hagyományőrző jelenléte tette emlékezetessé. A kettős keresztnél a kézdiszentléleki Sebestyén Rita tanuló Székely a Golgotán című, saját versét szavalta el. Imát mondott az elesettekért Krizbai Imre baróti református lelkipásztor és Bodó Imre kézdiszázarpataki római katolikus plébános, ny. főesperes, rövid beszédet mondott Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke és a marosvásárhelyi Kisgyörgy Levente, a Jobbik volt székelyföldi képviselőjelöltje. A megemlékezés koszorúzással, himnuszaink eléneklésével és bográcsolással ért véget.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kultúra megszerzése öröm, nem kínos erőfeszítés
„Szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe” – Beszélgetés Herman Ferenc színésszel, „közművelődési mindenessel”
– Herman Ferenc nevével nemcsak a színház plakátjain találkozhatott a közönség, de többször hívott Nagyváradra nagyszabású könyvvásárra kiadókat, legutóbb pedig az ő kezdeményezésére indult be a gyerekek számára vakációban kifejezetten hiánypótlónak mondható napközis alkotótábor. Vagyis sok mindenben benne van, igazi közművelődési mindenesként. Ennek ellenére vagy éppen ezért kérdezném meg: ha valaki álmából azzal rázná fel, hogy gondolkodás nélkül határozza meg önmagát, mit mondana?
– Gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy színész. Annak tudom, annak érzem magam, habár jelenleg nem vagyok státusban a színháznál. Mondjam úgy, hogy szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe.
– Szóval nem szakmai csalódás, esetleg megvalósíthatatlan szerepálom miatt lépett át a nagyszínpadról a legnagyobbra, a közművelődési élet „színpadára”.
Marosvásárhelyen született 1982. június 30-án, szülővárosában érettségizett, és ugyanott végezte a Színművészeti Egyetemet, majd a nagyváradi Szigligeti Társulathoz szerződött. Jelenleg szabadúszó.
– Nem, dehogy. Sőt mondhatnám: épp ellenkezőleg. Volt-van ugyan egyetlen szerepálmom, a Liliom, de már a főiskolán és utána még inkább rádöbbentem, hogy a színészet élő, „egyenes adásban” nemcsak hogy szebb, érdekesebb, teljesebb, mint ahogy előzőleg elképzeltem volna, hanem minden megkapott szerep felér egy valósággá vált szerepálommal.
Váradra úgy kerültem, hogy IV. éven feladatul kaptuk mindannyian egy egyéni műsor összeállítását. Én a Švejket választottam. Meleg Vilmos, a váradi színház akkori igazgatója látta a műsoromat, tetszett neki, és azt mondta, hogy lenne helyem a társulatban, ha kedvem volna jönni. Az ajánlatot természetesen elfogadtam, és jöttem is – a Švejk-műsorral együtt. Nagyon szerette a közönség, több mint hatvan előadásra, stúdió-előadásra futotta az érdeklődésből.
Az igazi nagyszínpaddal és a termet megtöltő nagyközönséggel a Feydeau-darabban találkoztam, mondhatnám úgy is, hogy A hülyéje című habzó vígjátékban debütáltam. Színpadra lépés előtt annyira izgultam, hogy szörnyen remegett a lábam, a kollégák természetesen észre is vették, s aztán még fel-felemlegették. Következett egy igazi komoly próbatétel, Ödön von Horvath Kazimir és Karolin című darabjában a Kövér nő szerepét kaptam. Eleinte féltem egy kicsit, de olyan előadás része lettem, ami felér egy szerepálommal.
És tulajdonképpen akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mondhatni minden szerep ugyanolyan színes, kreatív megoldásokat igényel, mint az a bizonyos megálmodott, vagyis mindeniknek megvan a maga szerepálomszerűsége. Végül ehhez még csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy tulajdonképpen eljátszottam a szerepálmomat: a Képzeld, beteg! című szilveszteri játékunk mindannyiunk szerepálmaiból állt össze. Én természetesen Liliom voltam a keretjátékot jelentő zárt osztályi csapatban. Kilépésem után külön szerződéssel visszatérve A dzsungel könyvében Balut játszottam. Azt is nagyon szerettem.
– Beszéljünk egy kicsit a kilépésről. Sajnálja, hogy megtette ezt a lépést vagy sem?
– Legpontosabban talán azt mondhatnám, hogy sajnálom is meg nem is. Az egy év önsajnálat végeredményben a javamra vált, edződtem egy kicsit. De elkezdtem tervezgetni, mégpedig könyvekkel kapcsolatosan. A könyv mindig is a szívem csücske volt, már gyerekkoromban is olvasósarkot rendeztem be magamnak a fürdőszobában. Most is ugyanúgy sorakoznak a fürdőben az olvasásra váró könyvek, mint régen.
A feleségemmel is a meglátni és megszeretni első pillantás után minden bizonnyal a könyvszenvedély volt a második egymás felé megtett lépésünk. Ő ugyanis könyvtáros. A könyvvásár gondolata tehát magától értetődő volt: Marosvásárhelyen nagy a hagyománya, miért ne lehetne Nagyváradon is?! Összeírtam mindenkit, meghívtam mindenkit, és csak az volt a kikötésem, hogy minél több könyvet hozzanak, de ha lehet, kedvezményes áron, mert akkor fognak többet vásárolni.
Az első könyvvásárt a városközpontban, a volt ARLUS-ban rendeztük, a következő kettőt már kint a sportcsarnokban. Húsz-harminc kiadó vett részt mind a három alkalommal, aztán beütött a válság, és nem tudtak jönni. De az idén őszre újra tervezgetek: jó volna a színház előcsarnokában megrendezni, a gyerekkönyvekre helyezve a hangsúlyt. Bár manapság nincs kizárólag gyermek- és ifjúsági könyvkiadó, de úgy tudom, valamennyi intézménynek vannak ilyen jellegű könyvei.
Úgy szeretném, ha gyereksarkot is szervezhetnénk különböző foglalkozásokra, mesesarkot, rajzolhatnánk is. A lényeg az, hogy a gyerekek ismerkedjenek a könyvvel, érezzék minél jobban magukat, és a kellemes időtöltés élményét kössék a könyvekhez, az új könyv semmihez nem hasonlítható illatához.
– Gyermekművelődés – az ötlet tündéri kislányuknak köszönhető? Miatta indult a Napraforgó alkotótábor megszervezése?
– Alapfokon talán igen, mivel amikor megtudtuk, hogy augusztusban vakációzik a bölcsőde, a párom azt mondta, sebaj, szervezzünk nekik tábort. Végül kicsit nagyobbak, 6–12 évesek számára lett meg a Napraforgó, egyelőre még nem mertem belevágni az óvodásokkal való foglalkozásba. 2009-ben már szerveztem gyerektábort, pontosabban angolnyelv- és sporttábort, negyvenöt 8–14 éves gyerekkel, két sport- és két angoltanárral mentünk ki Sólyomkővárra. Annak sikere és az, hogy máshol már évek óta szerveznek hasonló nyári táborokat, segített megszervezni az idén.
Nagyon rövid idő alatt két csoportra való jelentkező jött össze, 44 és 46-os létszámmal. Támogatást kaptunk a megyétől, az Ady Endre Gimnázium négy termét kaptuk meg, így napközben folyamatosan zajlik a négy műhely munkája, a gyerekek sorra vehetik a foglalkozásokat, egyik műhelyt sem hagyva ki. A színházsarkot Fodor Réka színművész, a táncműhelyt Székely Melinda koreográfus, az ének-zene műhelyt Jakobi Mária zongoratanárnő, az angolsarkot pedig Petru Anita angoltanárnő vezeti.
A foglalkozások reggel 9 és 15 óra között tartanak, közben a Borostyán cateringcég délben ebédet hoz, ha pedig vannak olyan családok, akik háromkor még nem tudnak a gyerek után jönni, megoldjuk a továbbmaradást. A kapott támogatásnak köszönhetően a szülőknek csak az ebédért kell fizetniük: 50 lejt hatnapi ebédért. A catering cég felajánlotta a Kings Land-i kirándulást a közeli Köröskisjenőbe, ahol csónakázhatnak, lovagolhatnak is a gyerekek.
A gyermekmentő szolgálat vezetője, Szántó Ildikó édességekkel segítette a tábort, de kaptunk háromdimenziós rajzkrétákat is, amivel még élvezetesebb a közös rajzolás. A hétvégén családi napot tartottunk, ahol a családok együtt lehettek, ismerkedtek, barátkoztak, mert van nekem még egy heppem, hogy így mondjam: itt élünk egymás mellett anélkül, hogy szót váltanánk, vagy akár ismernénk egymást. A családi napon az alkotótábor résztvevői bemutatták a szülőknek, mi mindent tanultak a foglalkozások során, megható volt a műsor, több anyuka is elsírta magát. Jó volt együtt lenni.
Tulajdonképpen a gyerekkönyvek vásárát is azért gondoltam el úgy, ahogy elmondtam, mert szerintem a kisgyerekes szülők korosztályát leginkább a gyermekeik révén lehet megszólítani. És ezáltal szinte észrevétlenül alakul, erősödik a helyi közösség is. Az elképzelésemet visszaigazolta a feleségemmel öt éve szervezett bababörze is: a sportcsarnokban szerveztük, jöttek az anyukák, hozták a kis ruhákat, játékokat, csereberéltek egymás közt, miközben beszélgettek, barátkoztak – bevallom, sokukkal mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– A gyerekkönyvek vásárán kívül egyéb tervei vannak-e?
– Jövőre ismét megszervezzük a Napraforgó alkotótábort, de módosítunk a korcsoportokon, megpróbálkozunk ovisokkal is. És van egy még nagyobb tervem: megpróbálkoznék egy EU-s pályázattal tematikus táborok szervezésére. Szeretnék egy irodalmi tábort fiúk részére és megcsinálnám velük a Pál utcai fiúkat, lenne egy indiántábor, ahol az indián népszokásokkal, igaz vagy vélt legendáikkal ismerkednének, és talán lányok számára is lenne külön tematikus tábor.
Természetesen mindez külsősök bevonásával történne, a fő cél az volna, hogy játékosan ismerkedjenek az irodalommal, kultúrával, és ne úgy tekintsenek rá, mint az iskolai tananyag függvényére, valamiféle kötelező nyűgre. Szeretném, ha észrevétlenül, maguktól jönnének rá, hogy a kultúra megszerzése öröm, nem pedig kínos erőfeszítés.
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

Kétszázan mentek át a pótérettségin
Közzétették hétfőn az idei pótérettségi óvás előtti eredményeit, a vizsgákon elért jegyek szerint Hargita megyében 23,93 százalékos az átmenési arány, ami kevéssel magasabb az országos átlagnál. Udvarhelyszéken 74 fiatalnak sikerült a pótérettségije.
Noha összesen 1057 Hargita megyében középiskolát végzett diák jelentkezett az idei pótérettségire, közülük végül elég sokan hiányoztak, a vizsgákon összesen 890-en jelentek meg. A legtöbben románból szerettek volna átmenő vagy annál magasabb jegyet elérni, és bár egyelőre nincsenek információk arról, hogy melyik vizsgatantárgy fogott ki a legtöbb pótérettségizőn, az eredmények szerint 677-en elbuktak a pótérettségin, mindössze 213 vizsgázó tudta megszerezni az átmenéshez szükséges átlagjegyet. Ez 23,93 százalékos átmenési arányt jelent – tájékoztatott Hodgyai László tanfelügyelő, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség munkatársa.
Udvarhelyszéki adatok
Az iskolánként közölt adatok összeadásából kiderül, hogy Udvarhelyszéken összesen 305 diák jelent meg a pótérettségin, de csak 74-en vizsgáztak sikeresen, ami számításaink szerint 22,57 százalékos átmenési arányt jelent. Többnyire a legnagyobb diáklétszámú tanintézetekből került ki a legtöbb pótérettségiző, az Eötvös József, valamint a Kós Károly Szakközépiskolában egyenként 49-en pótérettségiztek, a Bányai János Műszaki Szakközépiskolában – ahol az udvarhelyszéki vizsgaközpont volt – összesen 32-en – tudtuk meg Hodgyai Lászlótól. A pótérettségi eredményei még nem véglegesek, a jegyek kifüggesztése után, hétfőn délután fogadták az óvásokat, az érintett dolgozatok újrajavítása után, csütörtökön teszik közzé a végleges eredményeket.
Főtanfelügyelői értékelés
A végleges eredmények valószínűleg alig fognak különbözni az óvás előttiektől, hiszen a tanév végi érettségi esetében is jóval egy százalék alatt maradt a különbség – mondta el Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő, akit a pótérettségi eredmények tanfelügyelőségi értékeléséről kérdeztünk. Ritkán fordul elő, de Hargita megye az eredmények tekintetében ezúttal az országos átlag fölött van, majdnem két százalékkal, hiszen az országos átlag 22 százalékos – mondta a főtanfelügyelő.
Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy 677 tanulónak, tehát a vizsgázók háromnegyedének nem sikerült a pótérettségije, ami sajnálatos, de vannak olyan diákok, akiknek kevésen múlt az érettségijük nyáron, és most sikerült átmenő jegyet elérniük. Tavalyhoz képest jobbak az eredmények, de nyilván az érettségit ezután is komolyan kell venni, hiszen az eredmények évről évre jelzik, hogy az érettségire komolyan, már kilencedik osztálytól készülni kell és mindennap tanulni, nem elég az utolsó pillanatokban nekifogni a tanulásnak – fogalmazott Bartolf Hedvig.
Széchely István, Székelyhon.ro

Patakfalvi Czirják Ágnes „A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!” A székely zászló jelentéseinek rétegei Hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, hogyan változik a használók „kezében” a tartalma, jelentése?
„Elmondhatjuk tehát, hogy Közép Európa Keleti Kárpátok övezte részén, a Székelyföldön, él egy, a szálláshelyén őshonos, ma is 700000-es lélekszámot számláló nép, mely ezer éve rendelkezik az államiság minden feltételével, megteremtve az államszervezés minden eszközét. Saját hadseregével és vérével védett ősi területe, maga teremtette alkotmányos jogrendje, kultúrája, ősi írása, himnusza és identitás jelképei, zászlaja, címere van. (...) Következésképpen: Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve! Választania kell: vagy élni fog a népeket megillető önrendelkezési jogával és önigazgatási hagyományaihoz visszatérve, saját kezébe veszi sorsának irányítását, vagy a lassú felszámolás útjára lép és szétszóratik a nagyvilágban.” Borsos Géza József
„Őshonos”, „államiság feltételei”, „vérével védett”, „önrendelkezés joga”, „önigazgatási hagyomány”, „saját kezébe veszi sorsának irányítását”, csak hogy a legfontosabb fogalmakat kiszemezgessük az idézett szövegből, amely jó példája a székelység kapcsán körüljárható gondolati mezőnek. A székely közösség időbeli folytonosságának elképzelése, amely megalapozza a jelenről és a jövőről alkotott gondolatok medrét, a Borsos Géza József-féle idézetben egyfajta morális parancs és elkerülhetetlen sors-beteljesülés erejével bír:
„Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve!”
Az elképzelés medrét a különböző, múltból örökölt elemek kövezik ki: jogrend, ősi írás, himnusz, zászló, címer stb., és mindez az idő-tér által meghatározott koordinátarendszerbe ágyazódik. A tér az ugyancsak elrendeltnek és állandónak mondható, vagyis Székelyföld területe, az idő pedig egy jól felépített folyamatosság. Ez a folyamatosság a különböző korszakokhoz tartozó történeteket, történelmi eseményeket (eredetmítoszok, legendák, különböző csaták és harcok történetei, 1848-49-es események, majd a világháborúk, Trianon stb.) egy adott időszálra fűzi fel, az állandó alanya pedig a harcolni kényszerülő székelység.
A székely közösség megszervezését, közösséggé formálását, annak módját irányító elképzelések és stratégiák hátterében az – a gyakorlatban könnyen megragadható alapvetés – áll, hogy a történelem az élet tanítómestere, vagyis, ha visszautazunk az időben, megtaláljuk a hiteles identitást, a helyes irányt. A székely zászló története kapcsán is markánsan jelen van ez az elképzelés.
A székely zászlóként ismert jelkép története 2004-ben kezdődik. Ezt a datálást egyes kritikusok túl közelinek ítélik meg, ebből fakadóan a zászló vizuális megjelenítését alkalmatlannak, méltatlannak tartják a székelység autentikus és ősi jellegének hangsúlyozására. A zászló hitelességével kapcsolatban az elmúlt tíz év azonban kegyesnek bizonyult, és kialakult egyfajta kompromisszum a kérdésben. Fogalmazhatunk úgy, hogy az igény és a használat felülírta a hitelesség kapcsán felmerülő kételyeket. Egy jól menedzselhető szimbólummal van dolgunk, ismerjük a „születésének” körülményeit (erről bővebben lásd itt), pontos dátumát, mindez megkönnyíti a köré szervezhető események kivitelezését is. Itt elsősorban olyan nemzetközileg is elterjedt ünnepekre (National Flag Day, Flag Day) gondolok, amelyek egy-egy adott ország nemzeti zászlója köré, általában az adott ország függetlenségének vagy egy fontosabb megemlékezésének dátumára szerveznek. Romániában 1998-ban döntöttek a nemzeti zászló napjának beiktatásáról és kötelező ünneppé nyilvánításáról, ami minden évben június 26-án kerül megrendezésre. A dátum a piros-sárga-kék zászló jelképpé választásának időpontjára emlékeztet.
Másrészt a szimbolikus politikai cselekvések sora, amely a jelkép jelentését, a zászló jellegét és használatának körülményeit meghatározta, elég muníciót szolgáltat ahhoz, hogy egy eseményekben gazdag történet kerekedjen a szűk tíz év alatt. A nyilvános terek, épületek felzászlózásának a román hatalom általi szankcionálása és az arra adott reakciók, valamint a nyilatkozatok és közösségi akarat kifejezésre juttatásának folyamata a zászlót fokozatosan a közösség központi szimbólumává avatta.
Miközben bővül azoknak a szereplőknek a köre, akik a „székelység” nevében jogokat követelnek, „cselekednek”, vele „szolidaritást vállalnak” (itt nemcsak a magyarországi politikai szereplőkre és egyes civil szervezetekre gondolok, hanem az Isztambulban szervezett, a székelyföldi autonómiát támogató szolidaritás-napra, a türk-török hagyományok felelevenítését támogató, konzervatív értékeket valló Hoca Ahmed Yesevi Vakfi szervezésében), ha közelebb lépünk, nyilvánvalóvá válnak azok a törésvonalak, amelyek ezen az egységesnek láttatott székelységen belül, illetve rajta kívül léteznek (Ki/kik képviselik az autonómia ügyét hitelesen?, Mit jelent pontosan ez a hitelesség?, Ki/kik vállalnak a székelyföldi autonómia ügyével szolidaritást? Mennyire esnek egybe az autonómiát szorgalmazó helyi szervezetek céljai és értékei a szolidaritást vállaló szervezetekével? Stb.).
A kommunizmus éveiből megörökölt, az erdélyi magyar kisebbségi kontextus kapcsán kirajzolódó, mostanra jelentésében túlterhelt diskurzusokat a „menni vagy maradni”, „megmaradni vagy asszimilálódni” dilemmái alakították. Ehhez képest a kétezres évektől kezdődően a nyilvánosságban egyre inkább az a kérdéskör tematizálódott, hogy hogyan lehetséges megszervezni a magyar közösségek hétköznapjait gazdaságilag- kulturálisan-társadalmilag kiegyensúlyozottabb módon, hogyan lehet beindítani az otthonteremtés és újjászervezés folyamatait. Ehhez kapcsolódóan a lokális, alulról jövő kezdeményezések mellett, a közösségépítés, nemzetépítés módszertanának olykor mintha tankönyvszagú utasításait követné. A székelyföldi/magyar közösség önmeghatározásának folyamata során artikulálódó új irány megpróbálja összhangban kezelni az értelmiségi körök által indítványozott kezdeményezéseket az alulról építkező folyamatokkal.
A kibontakozni látszó diskurzus ugyanakkor, egyelőre úgy tűnik, hogy komolyan veszi azt a kultúrakutatásban, társadalomtudományokban elfogadott tételt, mely szerint a kultúra nemcsak egy monolit, sok könyvön és magas kultúrán keresztül elérhető transzcendens szféra, hanem ennél jóval hétköznapibb dolog (is!). Ennek megfelelően fontos hangsúlyozni azt is, hogy a (kulurális/etnikai) identitás nem kizárólag egy politikai identitás (a csoporthoz való tartozás érzése, annak kinyilvánítása és a közös kultúra birtoklása), hanem a hétköznapi fogyasztáson keresztül is megragadható. „A fogyasztás ugyanis nem csupán az áruvásárlás aktusából vagy szolgáltatások egyszeri igénybevételéből áll, hanem különböző, szervesen összekapcsolódó tevékenységek láncolatából: a fogyasztói vágyak felismerésétől és preferenciákba rendezésétől kezdve a fogyasztás megtervezésén és a megfelelő áruk vagy szolgáltatások megválasztásán át azok használatáig, élvezetéig és a tárgyi javak karbantartásáig, majd elhanyagolásáig, elfelejtéséig vagy eldobásáig. A fogyasztási tevékenységsorozat időigényességének megkésett felismerése kétségkívül maga után vonja a fogyasztást korábban pillanatszerűnek és ezáltal marginálisnak tekintett nézetek dekonstrukcióját.” (http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/2122/voros.htm) A fogyasztás és az identitás megélésének tereit, módját, alkalmait pedig meg kell szervezni, az etnicizált/nemzetiesített termékeket, tárgyakat, szimbólumokat, ízeket, élményeket elő kell állítani, forgalmazását meg kell oldani. Erre tesznek kísérletet azok a kezdeményezések, amelyek a székely identitás megélésének alkalmait megpróbálják az ünnepnapok mellett a hétköznapokra is kiterjeszteni, például a „székely termékek” forgalmazásával – ilyen a Góbé termékek forgalmazása – vagy az idén másodjára megszervezett katrosai Székölykök Gyermekfesztivál ötlete, a szabadidő eltöltésének kitalálásán, vagy az internetes tartomány-név, levelezési-rendszer (sic.hu, @sic.hu) megalkotásán keresztül. De ugyanúgy az iskolai oktatásban, a kulturális emlékezet kitüntetett eseményein és helyszínein (március 15., iskolai koszorúzások), a szabadidős tevékenységeken (honismereti biciklitúra, lovagló és hagyományőrző táborok, baba-mama-papa klubok, könyvek és ismeretterjesztő kiadványok), a hagyományok újrahasznosításán/feltalálásán (Székely Vágta, székely gasztronómia, Csíksomlyói búcsú mai formája, székelyföldi gombász egyesületek, helyi turizmus stb.), a kollektív ünnepek (búcsúk, vásárok, vallási ünnepek) és a hétköznapok megszervezésén, projekteken (fészekrakó projektek, Székely Előfutár Ösztöndíj, Barabási László-ösztöndíj, stb.) keresztül. A Székelyföldön megfigyelhető közösségépítés új irányában a szülőföld – kultúra – székely identitás hármasa a pragmatikus, tudatos és aprólékos, lokális és regionális építkezésen keresztül alakul.
A székelyföldi régió egységes, jól megjeleníthető, körülhatárolt, áruvá tehető – így fogyaszthatóvá tett – identitáscímkéjének kialakítása az erőteljes önreprezentációra való igény megfogalmazódásaként érthető. Az elmúlt évtizedekben ez a reprezentáció, a határok pontos ki-, és megjelölését, a térség valamelyest egységes megjelenítését és etnikai jellegét célozta. Az otthonteremtés összetett és befejezetlen folyamatában a székely zászló, mint központi szimbólum folyamatosan jelen volt.
A székely zászló történetének alakulásában az erős önreprezentációs és a határmegjelölő szerep mellett, egy másik folyamat is közrejátszik. A székelyföldi magyar lakosság számára a zászló a román közigazgatási reformfolyamathoz kapcsolódó küzdelmek kitüntetett szereplője lett, ennek tétje a Székelyföld mint közigazgatási egység létrejötte. A decentralizáció hatékony megszervezése körüli kérdések a romániai nyilvánosságban egyre nagyobb lendületet vettek, amelynek szükségességével a nyilvánosság szereplői általában egyetértenek, de a régiók kialakítása és hatáskörökkel való felruházása kényes kérdésnek bizonyult, főleg ami a székelyföldi magyar közösséget és autonómia-elképzeléseket illeti. Az autonómiatörekvések hátszelével egyre látványosabbá vált a zászlót használó szimbolikus politizálás a virtuális-, és a köztereken. A székely zászló a romániai közigazgatás és decentralizáció vitája révén egyfajta cselekvővé vált, mivel nem csupán eszköze lett az etnikai mobilizációnak, az autonómiatörekvéseknek, hanem szervezője, főszereplője is.
A 2009-ben szervezett Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen, a székelységre vonatkozó jelképek elfogadását követően Hargita és Kovászna megye tanácshatározattal döntött a szimbólumnak a két megye zászlójaként való elfogadásáról is. E két döntéssel szemben folyamatosan megfogalmazódtak ellenérvek, azt kifogásolva, hogy a régió jelképének kialakítása teljesen mellőzte a székelyföldi románság reprezentációját.
Azzal, hogy a megyei tanácsok a zászlót a törvénynek megfelelően megtették a megyék jelképének, megváltozott a tárgy használatának kontextusa. Már nem kizárólag egy etnikailag homogén közösség törekvéseit, civil kezdeményezését testesítette meg, hanem az adminisztratív módon (a helyi közigazgatáson keresztül) és pragmatikusan (különböző szimbolikus gyakorlatok által) építkező Székelyföld létrejöttét, vagyis egyfajta intézményesülési folyamatot mutatott.
A jelentésváltozás és popularizálódás mértéke pontosan követi azt a logikát és versengést, amelyben a civil kezdeményezések beolvadnak a politikai életbe, vagy sok esetben perifériára szorulnak. A zászlóval kapcsolatos események zászlóvivőivé a nyilvánosságban leginkább a megyei elnökök és polgármesterek váltak, akik performatív események sorozatán keresztül bizonyították a kiállásukat az autonómiatörekvések és a székely jelképek intézményesült használata mellett.
Az intézményesülési folyamat mellett, azzal párhuzamosan a zászló egyre inkább megjelent a használók körének személyes szférájában. A magánházakra kifüggesztve leginkább a külvilággal kommunikál, egyfajta „célzatos kommunikáció”, az érdekesebb azonban az, ahogy az otthonokban kezdték használni. A különböző méretekben, alakban előállított, forgalmazott tárgyak pont azt a célt szolgálják, hogy a lakásbelső, az otthon díszei lehessenek, vagyis egyfajta dekorációs funkciót is betöltenek. A zászló körüli román és helyi magyar vezetők közötti ellentétek akkor váltak igazán a szélesebb nyilvánosság számára is láthatóvá, amikor a magyar kormány úgy döntött, hogy ismét nyomatékosítja szolidaritását a székelyföldi autonómiatörekvésekkel. A „zászlóügy” ennek szimbolikusan is a szereplőjévé vált, mivel a magyarországi nyilvánosság a székely zászló hivatalos használatának tiltását a román nacionalizmus kézzelfogható jeleként értelmezte, azét a zászlóét, amely „egy etnikai csoport jogosan használt jelképe, az önreprezentáció jogának alapvető megnyilvánulása” (Idézet Izsák Balázs SZNT-vezető beszédéből, ami a Virtuális Székelyföld születik című sajtótájékoztatón hangzott el, 2014. május 07-én). 2013 elejére a „zászlóügy” egy magyar-román diplomáciai ellentétté duzzadt.
A magyar kormányzat a „nemzetegyesítés”, vagyis a kisebbségi helyzetben élő magyar lakosság melletti kiállását több szimbolikus cselekedettel nyomatékosította, például a székely zászló az Országházra való kifüggesztésével, vagy a székely himnusz éneklésével egy-egy hivatalosnak számító eseményen. Ezzel a performatív aktussal jelezte a hatalom/hatalma azon privilégiumát, hogy meghatározza a nemzeti jelképek helyét, – a törvény által előírt, kötelező érvényű jelképek használata mellett (magyar zászló, lobogó és himnusz) beiktatta a székely himnusz és zászló használatát is, mintegy nyomatékosítva az egységes Székelyföld létét, a Romániából való „kiemelését”, és mindezzel a magyar nemzethez való szimbolikus kapcsolását.
A szolidaritási akció kezdeményezőjeként fellépő budapesti kerület (XXII., Budafok-Tétény) városházának felhívását követően egyre több magyarországi önkormányzat tette ki a székely zászlót. Ahogy a kerület polgármestere fogalmazott: „Fontos, hogy érezzék a székelyföldi magyarok, hogy nincsenek egyedül, közösséget vállalunk velük”, majd a többi önkormányzatot megszólító felhívás így szólt: „Tűzze ki minél több önkormányzat a polgármesteri hivatalára a székely zászlót! Érezzék a székelyföldi, erdélyi magyarok, nem csak a paragrafusokban él a nemzeti összetartozás!” Természetesen azt is látnunk kell, hogy a székely zászló magyarországi kitűzése során alakuló jelentések is mennyire eltérnek egymástól.
Fontos érzékelni, hogy mekkora különbség van egy budapesti önkormányzatra felfüggesztett székely zászló és például a gyöngyöspatai vezetőség szimbolikus aktusa között.
Mivel a székely zászló használatát és hozzáférhetőségét a magyarországi jogrend törvény által nem szabályozhatja, a zászló a kitüntetett, a nemzeti összetartozás szemléltetésére kiszemelt tárgyak kategóriarendszerében a címeres, majd az angyalos-címeres magyar zászló, valamint az Árpádsávos zászló nemzeti jelképrendszerébe tagozódott.
E zászlók kapcsán is felrajzolható egy érdekes életút, a redszerváltástól kezdődően különböző hullámokban megfigyelhető zászló-, és jelképkultusz tárgyaiként, adott időszakokban mindegyik a nemzeti érzelem intenzitását és az összetartozás hőfokát hivatott demonstrálni. Majd a kétezres évek közepétől, főleg 2006 októbere után e zászlók a tömegessé váló radikális jobboldali gyakorlatokon keresztül a nemzet egyfajta alternatív felfogásával asszociálódtak,
amelyben a nemzeti mint etnikai és faji kategória jelölőivé váltak. Vagyis nem egy modern nemzetállam állampolgárainak összetartozása a hangsúlyos a zászló jelentési tartományában, hanem a leszármazáson és közös kultúrán keresztül beazonosítható és elkülöníthető egység.
A székely zászló a magyarországi nemzeti jelképek és hagyományos termékek árurendszerében legtöbbször a „történelmi és egyéb zászlók” kategóriájába került. A használat során is összefonódott a többi ilyen típusú tárggyal: a nyilvános terekben tüntetéseken, ünnepeken (budapesti pártrendezvényeken, megemlékezéseken), Magyarország-szerte magánházakon, az Árpádsávos, és/vagy címeres magyar zászló mellett (olykor helyett) került kifüggesztésre, mintegy hangsúlyozva a szimbolikus megkülönböztetést, az „igazi magyar” kategóriájának megkonstruálásában betöltött funkcióját. A székely zászló története koránt sem befejezett, értelmezési és jelentési mezői pedig folyamatosan gazdagodnak, egyelőre ebben a szövegben csak pár elkülöníthető tartományát, fázisát, értelmezési kontextusát mutattam be: a hitelesítés folyamatától az intézményesülés, az autonómia-törekvések, a „külső hatalmi erőkkel szembeni harc” szimbólumán keresztül, a jelölő/etnikai marker jellegtől, a domesztikált, személyes szférában betöltött szerepéig. Ugyanakkor, ami egy ilyen mozgó célpont (jelentésében folyamatosan változó tárgy) vizsgálatának értelmét adja, a popularizációjának megértése is. Vagyis hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, a használók „kezében” hogyan változik a tartalma, jelentése.
Érdekes megfigyelni a lokális közösségek, szervezetek, erdélyi, magyarországi és külföldi (például a török szolidaritási akciók) kontextusaiban folyamatosan kialakuló jelentéseket, folyamatosan változó tartalmakat. Ezzel párhuzamosan pedig fontos megfigyelni a zászló definíciójáért, értelmezéséért folytatott harcot is (itt szeretnék visszautalni Örkény István a címben szereplő „szóvirágára”), vagyis azt, hogy milyen csoportok, személyek alakítják és ellenőrzik a közösség önreprezentációját. A kutatást a Balassi Intézet-Magyar Ösztöndíj Bizottsága támogatta. A szerzőről
Patakfalvi Czirják Ágnes kultúrakutató, szociológus a Pécsi Tudományegyetem Kultúrakutatás program dokori hallgatója, főbb érdeklődési területei: ifjúsági szubkultúrák, fogyasztás és populáris kultúra, ezekben a témákban Romániában, Törökországban és Magyarországon végzett terepkutatásokat. Tanulmányai tulnyomó részt szerkesztett kötetekben jelentek meg, főleg zenei szubkultúrákról, alkotói közösségekről és radikális jobboldali csoportokról. A szerző a budapesti Collective Morning alkotói közösség tagja, szabadidejében képzőművészettel, könyvekkel és társadalmi problémákkal foglalkozik.
Transindex.ro

Magyarsága miatt verte meg a pópa a fiatalembert a Kolozs megyei Bálványosváralján
Vasárnap este egy bálványosváraljai ortodox pópa megvert egy 19 éves fiatalembert, csak azért, mert magyar – írja a Stiridecluj.ro-ra hivatkozva a Maszol.ro.
Az incidens este 11 körül történt a Kolozs megyei faluban, amikor a fiú hazafelé tartott egy helyi kocsmából. Út közben szembetalálkozott a pópával, aki egy keresztelőről támolygott ki ittas állapotban, és a „Noi suntem români” (Mi románok vagyunk) című hazafias dalt énekelte – írja az erdélyi portál.
Amikor a pópa meglátta és felismerte a fiatalembert, azonnal rátámadt, ököllel ütlegelte, rugdosta, közben pedig azt kiabálta, azért teszi ezt, mert áldozata „nem román és nem elég hazafi” – számolt be a fiú az oldalnak.
A magyar fiatalembernek az volt a szerencséje, hogy az úton megjelent egy mentő és egy rendőrautó, amelyek egy helyszínelésen voltak a közelben. A rendőrök megálltak, szétválasztották a dulakodókat, ám a pópa annyira ki volt kelve magából, hogy meg kellett bilincselni.
A tettes nem ismerte el, hogy bántalmazta a fiatalembert, csak azt, hogy többet ivott a kelleténél. Amikor az egyenruhások az autójukba akarták tuszkolni, „feketemisével” fenyegette őket az egyházi személy. A fiatalembert a dési sürgősségre szállították, a pópa ellen pedig bűnvádi vizsgálatot indított a rendőrség – olvasható a Maszol.ro-n.
mno.hu, Erdély.ma

38. Unitárius Ifjúsági Konferencia
„A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2014. augusztus 29–31. között a Jobbágyfalva melletti Tündér Ilona Völgyében szervezte meg a XXXVIII. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 120 fiatal vett részt. A konferencia a következőkből állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek. A konferencia zárómozzanataként kopjafát avattunk.
A konferencia munkálatainak összegzéseként az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé. Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Albert-Nagy Ákos István V. éves teológiai hallgató tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkésznek, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatójának előadása Hagyománytisztelet és fiatalos vallásosság címmel. Este Paul Iorapuu (Nigéria) bevezette a résztvevőket a nigériai kultúra zenei életébe, tánclépéseibe és más rejtélyeibe. A szombati előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Andorkó Júlia (Vargyas) jógát vezetett, Pitó Attila (Tarcsafalva), az Erdély Mentőcsoport alelnöke a szervezet tevékenységéről beszélt és alapszintű elsősegély-tanfolyamot tartott, Bustya János (Sepsiszentkirály) Fészbuk dzsenerésön címmel tartott előadást a fiatalok mindennapjaivá vált közösségi oldal kelepcéiről, dr. Kovács Réka Rozália a párkapcsolatokról kialakult tévhitekről beszélt.
A szombat délutánt Rácz Norbert (Kolozsvár) XXI. századi spiritualitás című előadása nyitotta, majd rövid szünet után három program közül lehetett választani. Benkő József (Marosvásárhely) történész élő történelemórára hívta a résztvevőket, Udvari Izabella (Magyarsáros) kézműves-tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Palkó Zalán Koppány (Székelykeresztúr) és Gergely Noémi (Székelyudvarhely) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. Este is választhattak a fiatalok: hogy tábortűznél gitárszó mellett énekelnek-e vagy közösen filmet néznek. A napot Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata zárta. A vasárnap délelőtti záró istentiszteletet Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalva–kézdivásárhelyi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény emlékére kopjafaavatásra került sor. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek után Fit Life Bogival zumbáztak a résztvevők. Este az eredményhirdetést és az oklevelek kiosztását követően a Bagossy Brothers Company együttes lépett fel. A rendezvényt lampioneregetéssel zártuk.
További részletek a konferencia.odfie.hu honlapon találhatók. A konferencia főtámogatói a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Nemzeti Együttműködési Alap voltak. Isten áldása legyen a konferencia résztvevőin, támogatóin és kivitelezőin egyaránt!” – áll az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
Népújság (Marosvásárhely)

Az intelligencia ingerlékeny
Azt mondtam ezelőtt vagy hét évvel, hogy az itteni cigányság nem annyira elszabadult, mint Magyarországon. Visszavonom. Mert tanulékony ám a roma, s ha büntetlenül cselekszik, hát végzi a maga „megélhetési bűnözését”. Nem lehet fölmérni sem pontosan, hogy mennyi erdőt, gyümölcsöst pusztítottak le. Ne elemezzük. Itt és most a nyugodt rendőrségre, a megfontolt román rendtartásra utalnék, noha lapunk pontos részletességgel tárgyalta a szentléleki gyilkosságot, komótosan, s majd hét esztendő múlva megtudjuk, mit nem végeztek el.
A Hírmondóban ott a cím, egy ámorozó pszichológus szájából: Az emberek ingerlékenyek. Hát a rendőrség, az már nem. Magam láttam ezen a nyáron, este a Templom utcában felfelé rittyegő cigányszekeret, rajta röhögő banda és egy csóré cigány férfi állva nyerített, ordított. Ekkor már rég érvényben volt a szekereket kitiltó törvény. Oda se neki! Demokrácia van itt s egyenlőség, há nem, csávó?!
Az emberek ingerlékenyek, a bávatag pszichológus szerint, „a felgyülemlett feszültségeket mindenki másképp vezeti le, intelligenciaszintjétől függően”. Ötszáz éve mérjük a cigányság intelligenciaszintjét. Most már a rendőrségét is kellene. Az ingerlékeny cigány öl, gyújtogat, a rendőrség higgadt: jó, ha magunk oldjuk meg, magyarok és romák a magunk baját.
A Józef Bem utca belső udvarán este fél kilenckor kezdődik az ingerlékeny bandák őrjöngése. Tegnapelőtt kimentem tízkor hozzájuk. Tizenöt, tizenhét éveseknek mondtam, azt akarják, hogy kihívjam a rendőrt?
– S az mit tud csinálni? – vigyorgott rám egyik takonypóc, mind a tizenöt évével.
Nos, semmit. Én sem. Visszamentem virrasztani. Ezek nem teszik le a vizsgákat, ezek nem mennek dolgozni, ezek – hát ezek. És rendtartás nincs. Egy válasz: a munka mezején való integráció oldja meg a cigánykérdést – úgy 500 év múlva. Hát kedves dolgozó magyarok, románok, szászok, lipovánok, sőt, néhol, néhányan cigányok, etessük csak a szaporodókat, a csóré seggűeket szekéren, szárazon és vízen, mi és ti, csak ne legyünk ingerlékenyek, mert az árt az egészségnek és az intelligenciaszintnek. Lásd a rendőr urakat, a higgadtságukat.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hazát jelentő édes anyanyelv
Egy nemzet megmaradásának legerősebb eszköze az anyanyelv – olvasható a megye szociáldemokrata szenátorának politikai állásfoglalásában, amelyet a román nyelv napja alkalmából tett közzé. Frătean Alexandru a nyelv megőrzése, ápolása mellett a hagyományőrzést tekinti nemzetfenntartónak – és mindebben igaza is van.
Akár el is tekinthetünk itt és most attól, hogy a szenátor az elmúlt évek során hogyan nyilatkozott a romániai magyarságot érintő fontos, identitásmegőrző, magyar nyelvű oktatással kapcsolatos kérdésekben, mindez megtalálható a nyilatkozataiban vagy a blogján. Ami fontos, hogy tudatosult benne, mit jelent a nyelv egy nemzet – például a román – megmaradási esélyei, gyarapodása szempontjából. Mert ha ezt érti, akkor azt is tudnia kell, hogy ugyanezt jelenti nekünk, magyaroknak is, különösképpen az anyaország határain kívül. Megértené, hogy ezért annyira erősek az anyanyelv megőrzésére, a nemzeti önazonosság erősítésére irányuló törekvéseink, legyen szó magyar nyelven történő orvosképzésről, állami magyar egyetem létesítéséről, magyar vonatkozású ünnepeink megtartásáról, az anyanyelvhasználatról a helyi közigazgatásban, az igazságügyben, a mindennapi ügyintézésben, vagy – kisebb léptékben – a kétnyelvű utca- és helységnévtáblákról, kétnyelvű feliratokról a tanintézetekben, egészségügyi intézményekben. Úgy összességében: közintézményekben, avagy éppenséggel „csak” a kétnyelvű árucímkézésről a piacokon. Ehelyett mit tapasztalunk? Ellenkezést, ha az orvos-beteg kommunikációban elsődlegesen a beteg anyanyelvhasználati jogának érvényesítését kérjük, tiltakozást a magyar nyelvű tanyanyag elsajátítása ellen, vagy azt, hogy a konyhába és családon belülre száműznék a magyar nyelvet, miközben elismerik, hogy anyanyelven lehet a legkönnyebben tudást szerezni, kommunikálni. Hogy miért? Szerintem pontosan azért, mert tudják, hogy a nemzet nemcsak anyanyelvünk egyik szava, hanem anyanyelvében él.
A fentieken túl az is lényeges kérdés, hogy nekünk, romániai, erdélyi magyaroknak egyénenként mennyire fontos az anyanyelvhasználat: milyen mértékben élünk a mindennapi élethelyzetekben vagy hivatalos ügyintézéskor az anyanyelvhasználatot biztosító jogainkkal? Milyen mértékben teszik ezt a politikai érdekképviseletünket ellátók: polgármestereink, helyi közgyűlési képviselőink? Közömbösségből, kényelmi okokból gyakran lemondunk arról, hogy érvényesítsük azt a keveset is, amire ma lehetőséget nyújtanak az anyanyelvhasználatra vonatkozó jogszabályok, mentegetőzésképpen pedig gyakran hallani: az a fontos, hogy meglegyen a jogainkat garantáló törvényes keret. Csakhogy, amint mondani szokás, minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle…
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

Oktalan acsarkodás
Hallucinálás magyar zászlóról
A Spanyolországban élő sepsiszentgyörgyi blogger, Dan Tanasă némi fotók alapján arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország zászlója állandó jelleggel ki van állítva a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal gyűléstermében, éppen ezért kellemetlen helyzetbe hozta még a prefektust is, akit arra kért: szólítsa fel az illetékeseket a nemzeti szimbólum eltávolítására. Egy bibi van: nincs mit eltávolítani.
A nacionalista kirohanásairól ismert blogger a www.dantanase.ro oldalán exkluzív anyagként közli a magyar nemzeti lobogó jelenlétéről szóló írást. A kezdi.ro oldalról letöltött, majd saját vízjelével ellátott fotókkal próbálja igazát bizonyítani, viszont úgy tűnik, heraldikából bukásra áll: a székely és román zászló mellett ugyanis nem Magyarország, hanem a város lobogója látszik, amiben van ugyan piros szín, fehér is, viszont a keskeny halványkék csík – ami egyébként a bizonyítékként tálalt fotókon is jól látszik – már nem a magyar trikolórhoz tartozik.
Az acsarkodó blogger írásban kereste meg Marius Popicát, Kovászna megye prefektusát is, aki ahelyett, hogy leellenőrizte volna annak állításait, augusztus 6-án átiratban közölte Tanasăval, hogy jelentésének, illetve felszólításának eleget téve, a 2014. augusztus 6-án keltezett, 9818-as számú átiratban felszólította Bokor Tibort „a magyar zászló” eltávolítására.
Tegnap, ottjártunkkor ugyanaz a kép fogadott, mint ami a Tanasă által posztolt képeken is látszik: egy kisebb méretű székely zászló és a város zászlója veszi közre a román nemzeti lobogót. Az egyik képen az asztalon rendhagyó formában látható a magyar zászló is: azzal van átkötve egy cipó, ami akkor volt a tanácsteremben, amikor Cserszegtomaj, Dálnok testvértelepülésének küldöttsége járt a kézdivásárhelyi városházán, Bartha Gábor polgármester vezetésével.
Tanasă egyébként kemény hangon utasítja a prefektust, hogy „végezze a dolgát”, hozzátéve, hogy Popică vélhetően nem észleli a közelében tevékenykedő RMDSZ-es polgármester által elkövetett „törvénytelenségeket”. Az mindenesetre fura, hogy az adófizetők pénzéből fizetett kormánymegbízott mennyire könnyen bedől bizonyos állításoknak, és munkaidejét zászlós ügyekre pazarolja.
Elődje munkaidejét részben szintén Tanasă foglalta le, ugyanis akkoriban egymás után jelentette fel a polgármestereket, hogy miért szerepel a „községháza” felirat az önkormányzatok épületein, s hogy a magyar felirat hol van a román szöveg elébe helyezve. Mindeközben járhatatlanok az utak, rengeteg a szociális probléma – például Kézdiszentléleken –, viszont a székely és a magyar zászló ügye még mindig, mindennél fontosabb.
Bartos Lóránt, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Évadkezdés a Hargita Együttesnél Csíkban
Az új évad nyitányaként szeptember 10-én, szerdán este 6 órakor lép a közönség elé Csíkszeredában, a Városi Művelődési Házban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Vándorúton – otthonról haza című műsorával.
A műsor mind tánctechnikailag, mind gondolatilag lüktető ritmusban pereg, fenntartva a feszültséget elejétől végéig, előadóban és nézőben egyaránt.
Elődeinkkel és utódainkkal mind egyek vagyunk, részei az Életnek, e nagy körforgásnak, amiben születés és enyészet természetes rendben követik egymást. A természet érzéktelen, mi töltjük meg érzelmekkel: örömmel és bánattal, kacajjal, könnyekkel ... és az élet megy tovább. Közben járjuk az utakat, keressük helyünket a világban. Mindannyian elgondolkodunk néha az életen, az élet értelmén, örök téma ez a művészet minden ágában. Ezt tapogatja le, járja körül Szűcs Gábor rendező-koreográfus is a Hargita Együttes Vándorúton című új műsorában, megállva egy táncra életünk egy-egy kulcspontjánál a születéstől a halálig. Vagy inkább az újraszületésig. Velünk, bennünk él kultúránk. Örököljük, gyarapítjuk és átörökítjük utódainknak.
A műsor folyamán különböző tájegységeink táncai elevenednek meg a színpadon. Felcsík, Jászság, Nyírség, Szilágyság, Kalotaszeg, Bonchida, Mezőkölpény, Vajdaszentivány sorakoznak egymás után. Különbözünk, mégis oly hasonlóak vagyunk. Hasonlóak érzéseink és gondolataink, és bár szokásaink, táncaink részleteikben néha nagyon is különböznek, mégis felismerjük őket mieinknek, egyformán részei közös örökségünknek.
Ez a műsor úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodásra sarkall – írja Rangyák József, az együttes szóvivője közleményében.
maszol.ro

Régi hiányosságokkal az új tanév küszöbén (Beszélgetés Keresztély Irma főtanfelügyelővel)
Az előző évekhez képest nem javultak a tanárok és a diákok eredményei a különböző vizsgákon, felmérőkön; a falusi oktatás továbbra is jóval lemarad a városi mögött; kevés az igazán elhivatott pedagógus; késik a reform; az új tantervek és tankönyvek megrekedtek az ígéretek szintjén; költségvetés-kiigazítás nélkül nem elegendő a pénz év végéig a tanárok fizetésére – többek között ezek okairól és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk Keresztély Irma megyei főtanfelügyelővel.
– Az idei nyolcadikosok negyede megbukott az országos felmérőn, az érettségizők alig 57 százaléka szerezte meg az oklevelet a júliusi időszakban, a pótérettségin tízből nyolcan elhasaltak, a versenyvizsgázó pedagógusoknak csak 54 százaléka írta meg a hetest, negyvenöten még az ötöst sem érték el. Tanévkezdés előtt ünneprontásnak tűnhet ezzel a statisztikával indítani a beszélgetést, de ez a valóság. Az említett vizsgák gyenge eredményeinek kiértékelése után minden évben megszületnek a javító intézkedések, mégsem hoznak eredményt. Mi akadályozza az előrelépést? – Tapasztalatom, hogy a társadalmi megosztottság tükröződik az oktatási rendszerben is. 1989 után fokozatosan kialakult egy létszámban csekély gazdag társadalmi réteg, emellett létezik az elszegényedett tömeg, a kettő között pedig lennie kellene a polgári középrétegnek, amely a társadalmi berendezkedés alapját képezi. Az oktatásban mindez nem arról szól, hogy a gyermek milyen családból érkezik az iskolába, hanem a diáktársadalmon belüli megoszlásról. Akik komolyan veszik a tanulást, keményen dolgoznak, hajtanak, tudatosan építik fel saját tanulói létüket, azoknak mindegy, milyen a vizsgarendszer, jól teljesítenek – sajnos, ők vannak kevesebben. És ott a másik véglet, azok a diákok, akik legtöbbször szociálisan hátrányos helyzetű környezetből, rendezetlen családból érkeznek, ezekből a gyermekekből hiányzik az érdeklődés, a motiváció, ami a tanuláshoz való hozzáállásukon is meglátszik.
– Az említett két szélsőséges csoporton kívül létezik egy középréteg, a diákok, akik olyan családból származnak, ahol a szülők becsületesen dolgoznak, munkával szerzik meg a mindennapi betevőt, szorgalmasak, példát mutatnak, de ez mégsem látszik meg a gyermekek tanuláshoz való hozzáállásán. Mi ennek a magyarázata?
– Valóban, ők az a csoport, akik 4,99 és 7-es között teljesítenek a vizsgákon. Arra nehéz válaszolni, hogy miért nem tanulnak, de elmondhatom, a záróvizsgák után mindent megteszünk, hogy javítsunk ezen a helyzeten. Hatástanulmányok készülnek, iskolánként és egyénekre lebontva is vizsgáljuk a helyzetet, megbeszéljük a szülőkkel, tanárokkal, gyermekekkel, a tantestületekben is kielemzik az eredményeket. Megszületnek azok az egyedi, javítószándékú tervek, amelyek által fejlődést kellene elérniük az egyes iskoláknak a következő tanévben. Ez néha sikerül, néha nem. Az utóbbi időben az összehasonlító tanulmányok elkészítésénél mindig szembekerülünk azzal, hogy nincs értelme az előző tanévek teljesítményéhez hasonlítani az eredményeket, mert folyamatosan változnak a követelmények, a vizsgamódszerek, a vizsgatételek, változik a gyermekanyag. Azt gondolom, hogy iskolánként kell elvégezni az elemzéseket, és a helyi sajátosságok függvényében vizsgálni, hogy van-e hozzáadott érték a kiindulóponthoz viszonyítva, de ehhez meg kell nyerni a pedagógust, a szülőt, a diákot, az iskolaigazgatót, az egész társadalmat.
A tanárt is tanítani kell
– Annak biztosan oka van, ha a diák jóval saját képességei alatt teljesít. Lehet lustaság, érdektelenség, túlzott igénybevétel iskolán kívüli tevékenységeken, de lehet más jellegű is az eredménytelensége. Úgy tűnik, a jelenlegi oktatási rendszerben, kevés kivétellel, nincs személyre szabott odafigyelés, csak közösségi megbélyegzés, hogy ez az osztály ilyen, a másik olyan. – Meggyőződésem, hogy az oktatás nagymértékben tanárfüggő, mert ő határozza meg a munka stílusát, mennyiségét és minőségét. Vannak sikeres pedagógusok, akik szakmailag igényesek önmagukkal és a diákkal szemben is, de az egyénre figyelés és az egyéni foglalkozás időhiány miatt nem valósítható meg. Ez lenne a differenciált oktatás.
A másik oldalon viszont ott a diák, akit érdekeltté kell tenni a tanulásban. Manapság, amikor a gyermekek rengeteg információhoz jutnak az világhálón, a megszokott oktatási módszerekkel nem lehet lekötni figyelmüket. Ellenben a gyenge érettségieredmények annak is köszönhetőek, hogy amikor megszüntették a szakiskolákat, a leggyengébben teljesítő tanulók is besétáltak a líceumok kapuján. – A sokat hangoztatott reformnak az lett volna a lényege, hogy a diákok készségei, képességei fejlesztésére helyezzék a hangsúlyt, a váltás ellenben nem történt meg sem a tananyag, tankönyvek tekintetében, sem a pedagógusképzés terén. A követelményeket mégis az említett szellemben próbálja átalakítani az oktatási szaktárca. Hogyan egyeztethető össze ez a kétféle oktatási magatartás, hogy érhető el ilyenformán a jelenleginél jobb eredmény? – Az óvodában és az elemi oktatásban jó irányban haladnak a dolgok, ezen a két szinten az említett reform megvalósult. Gond a gimnáziumi és líceumi szinten van, amihez az is hozzátartozik, hogy Romániában jelenleg nincs rendes tanárképzés. Ha kompetenciaalapú oktatásra akarunk rátérni, készségeket, képességeket fejleszteni a gyermekekben, akkor a tanárt is meg kellene tanítani erre.
A falu még mindig lemarad
– Mi a helyzet a falusi oktatással? Miért gyengébbek az eredmények a városi iskolákhoz hasonlítva, holott ugyanazokon az egyetemeken készülnek fel a falun oktató tanítók, tanárok is, sőt, nagyon sokan éppen a közeli városból ingáznak?
– Azt tapasztaltam, ha alacsony létszámú egy osztály, a külső szemlélő elvárásával ellentétben nem jut több idő egy gyermekre, hanem elvész a diákok közötti versengés, és a tanár hozzáállása is ehhez igazodik, nem töri magát túlságosan. A szülő, aki ezt idejében felismeri, elviszi gyermekét városi iskolába, és falun még kevesebben maradnak, tovább gyengül az osztály. Másik jelenség falun, hogy a pedagógusok saját maguk, illetve a szülők megnyugtatására nem alkalmazzák az érvényben levő osztályzási rendszert, nem ismerik el az egyestől tízesig való osztályzást. A falusi diák akkor szembesül először ennek hátrányával, amikor egy országos mérésen, értékelésen vesz részt, ahol, ha a tételsornak felét teljesíti, az még csak ötösre elég. Ahhoz, hogy nagyobb jegyet kapjon, a feladatok másik felét is meg kellene oldania. Itt üt vissza, ha a falusi iskolában nem ugyanúgy történik az értékelés, mint a megyei, illetve országos méréseken, ha a faluról érkezett gyermek jegye néhány ponttal a valós tudásszintje fölötti.
– Mi motiválja a falun tanító pedagógust, hogy az osztályzásnál ekképpen cselekedjék? – Ebben közrejátszik a munka elvesztésétől való félelem is, mert ha egyszer megbuktatja a gyermeket, osztályismétlőre marad, de ha másodszor is bukik, lehet, hogy otthagyja az iskolát. Ez már veszélyeztetheti az osztály fennmaradását, az adott tanári állás megszűnését hozhatja. Természetesen falun is találunk olyan pedagógusokat, akik mindent megtesznek, hogy a diákok felzárkózzanak. Példa erre az az iskola, ahol tavaly egyetlen nyolcadikos sem érte el az ötöst matematikából az országos felmérőn, de idén hatan mentek át. Ez azt jelenti, hogy felismerték ennek fontosságát, és idejében léptek.
Bár mindenhol szakképzett pedagógusok tanítanak, még mindig óriási a különbség a falusi és a városi iskolák között. De az is igaz, aki nem tud pedagógus lenni szívvel, lélekkel, az ne oktasson, ne legyen számára ez kényszerpálya. Ez a legrosszabb, ami történhet az oktatási rendszerben, mert az első áldozat a gyermek, aztán a szülő, az iskola és az egész közösség. Azt gondolom, mindenhol vannak értelmes gyermekek, csak meg kell találni az utat feléjük, hogy nyitottak legyenek az új befogadására.
Egyensúlyra van szükség
– Nem csak a diákok vizsgaeredményei gyengék, a pedagógusok között is sok a bukdácsoló, illetve az olyan tanár, aki, bár már húsz éve a pályán, még mindig helyettesítő, évről évre keresi az állást, a véglegesítő vizsgán kívül nincs más fokozata, nem is igazán szereti munkáját, nincs hivatástudata. A másik véglet a pedagógus, aki sikeresen vizsgázott, végleges katedrával, az 1-es fokozatot is megszerezte, ez javadalmazásában is érződik, biztonságban érzi magát, mert címzetes, nem veszítheti el állását, ezért mindegy neki, hogy a diákok szeretik vagy unják óráit. Egy nagyon szűk réteg pedig húsz év tanítás után is mindennap készül, keresi az újat, az érdekeset, a szünetet sem sajnálja, hogy válaszoljon egy-egy kérdésre, eredményesek a tanítványai, s a szeretet- és tiszteletlistán a legjobb értékelést kapja a diákoktól. Számszerűen ez a csoport a legkisebb. Talán mert eltűnőben az igazi pedagógusmodell?
– Általában a modellek hiányoznak, ma alig lehet a gyermekek elé példaképeket állítani. Ha valaki mégis egy kicsit felülemelkedik, a társadalom elnyomja, nehogy több legyen, mint az átlag. A pedagógusok tekintetében, úgy gondolom, ma már nem az a követendő modell, mint régen, amikor a falu tanítójának és papjának volt a legnagyobb szerepe a közösség előrehaladásában. Új típusú modellre lenne szükség, de ennek kialakulását egyelőre nem látom. Természetesen vannak kivételesen jó pedagógusok most is, akiket a diákok szeretnek, tisztelnek. A címzetesség valóban sokat árt a minőségnek, mert a pedagógust védi, függetlenül attól, hogy milyen a teljesítménye, hogyan végzi munkáját. 2000-ben, Andrei Marga minisztersége idején egy nyári találkozón mi, megyei főtanfelügyelők vitattuk a törvényeket, módszertanokat, a záróvizsgák eredményeit. Két javaslatom volt, az egyik, hogy bízzunk a záróvizsgákon javító tanárokban, és szüntessük meg a fellebbezés lehetőségét, a másik, hogy szüntessük meg a címzetességet. Azzal érveltem, ha a tanár tudná, hogy az iskolaigazgató, a szülői közösség nem elégedett vele, és a kapun kívül még négy-öt szakember várja, hogy katedrához jusson, hogy könnyen elbocsáthatják, akkor sokkal hatékonyabban végezné munkáját. Mindkét indítványomat Margával együtt négyen szavazták meg, harmincnyolcan ellenezték.
– Ha nem igazodunk az új információs világhoz, de a régi értékrendszerhez sem térünk vissza, akkor merre tart az oktatás?
– Világviszonylatban folyik az útkeresés az oktatásban. Egyes dolgokat már eredményesen kipróbáltak, ilyen a finn modell vagy a németországi duális iskolarendszer erős szakképzéssel. Romániában is elmozdult valami, a politikum rájött, hogy nem lehet egy országot gazdaság nélkül megalapozni, és a gazdaság működéséhez szakemberek szükségesek, így végre megszületett a döntés a szakképzés visszaállításáról. De nem szabad türelmetlennek lenni. Arra lenne szükség, hogy az újonnan beinduló szakképzés tekintetében az iskola a szülőkkel és a gyermekekkel, a vállalkozói szférával és a helyi adminisztrációval együttműködjék, hosszú távon tervezzenek, mert csak így lesz szilárd a szakoktatási rendszer. Ez az egész hazai oktatásra érvényes elvárás, stabilitás nélkül lehetetlen következetes és eredményes munkát végezni.
Bármi lesz is, becsengetnek
– Érződik az anyagi bizonytalanság, folyamatosan változik a törvénykezés, tagozatok, tanintézmények szűnnek meg, de mindezek ellenére és mindezzel együtt szeptember 15-én becsengetnek. Mi várható az új tanévben? Lesznek-e új tankönyvek? Elegendő-e a költségvetés az esztendő végéig?
– A rendszert minden évben átszervezik. A helyi önkormányzatok csak akkor módosítanak a hálózaton, ha annyira alacsony a gyermeklétszám, hogy nem lehet tovább fenntartani az adott tagozatot vagy egységet. Ezek az állások megszűnnek, és ha az érintett pedagógus címzetes katedrával rendelkezik, áthelyezzük, ha helyettesítő, akkor nem kötelező biztosítani számára másik állást. Az új tankönyveket mi is várjuk, ellenben ezek nem tartoznak a megyei tanfelügyelőség hatáskörébe, a törvény értelmében a minisztérium a megyei tanácsokkal köt erre vonatkozó szerződést. A költségvetés tekintetében mindenképpen kiigazításra lesz szükség ahhoz, hogy év végéig lefödjük a fizetéseket és a per útján megnyert jogosultságokat is, több, mint tizenkét millió lej hiányzik. Ezt minden bizonnyal megkapjuk, de további költségekre nem elegendő a fedezet. Ettől eltekintve szeptember 15-én újra kinyílnak az iskolakapuk, és megkezdjük a 2014–2015-ös tanévet. Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar szótlanság
Hogy is írta Széchenyi István a Hitelben: „Az egészséges nemzetiség... fő kísérője a nemzeti nyelv, mely míg fennmarad, a nemzet is él.” Mondják is azóta nem egy ünnepségen az aranyigazságot, hogy „nyelvében él a nemzet”. Szinte elsírja magát az ember a fennkölt szavaktól. De akkor miért kell folyamatosan látnom, hallanom, hogy még a színtiszta magyar tanácsok esetében is románul folyik a szó?!
Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Romániában immár évek óta elfogadták a jogszabályt, amely szerint minden, 20 százalékos nemzetiségi lakosságú településen az állami intézményekben, választott és kinevezett testületekben anyanyelvükön beszélhetnek a nemzetiségekhez tartozó polgárok. Erre fel alig találni egész Erdélyországban olyan tanácsot, ahol magyar szó hangzana el az üléseken, de legalábbis magyarul, majd románul is mondja el az illető nemzetiségi a mondókáját. Nem egyszer megkérdeztem, miért ez a húzódozás az anyanyelv használatától, s volt, aki azzal védekezett, hogy mindenki ért románul, és így pergőbb az ülés; azzal is érveltek, hogy így a jegyzőkönyv elkészítése egyszerűbb, mások a „szokásra” hivatkoztak.
Egy bizonyos, magyarul csak ritkán szólalnak meg még az erdélyi nagyvárosokban is, s annyira elszoktak a többségiek ettől, hogy mindig kérdőn kapják fel erre a fejüket, sokszor fel is hánytorgatják, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román. Az anyanyelv használatát megengedő törvényt elfelejtik.
Erdély több min 1500 településén használhatnák a magyar nyelvet a tanácsokban. Ritka, mint a fehér holló, ahol használják is. Arról nem beszélve, hogy a többi intézményekben – kórházakban, törvényszékeken, különböző hivatalokban – is hajlamosak elfelejteni: őket erre törvény kötelezi. És efelett is szemet hunynak a többségi nyelven szónokló tanácsosok.
„Nyelv teszi a nemzetet” – mondotta már Kisfaludy Károly is. Akkor miért nem használjuk, miért nem élünk vele a mindennapjainkban, miért nem válik ez természetessé? Hogy egy vegyes társaságban, amíg ez be nem járatódik, amíg mindenki el nem fogadja, nehezebben megy, az bizonyos. De ha meg akarunk maradni magyarnak, e nehézségeken túl kell lépni. Erdély-szerte.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A levelezőlistától a Csíki Anyákig
Egy levelezőlistával indult minden, amelyet a tenni akarás, a valahová tartozni érzés vezérelt. Aztán megalapította a Csíki Anyák Egyesületét, amely ma már számtalan esemény, előadás, rendezvény megszervezésén van túl. Tiboldi Beáta két gyermek édesanyja, amolyan örökmozgó, megoldásokat kereső, tenni akaró nő.
– Csíkszeredában születtem 1976 őszén. Alaptanulmányaimat itthon végeztem, egyetemre harmadik próbálkozásra jutottam be magyar-angol szakra Bukarestbe. A bukaresti világ még jobban megedzett, az ott töltött hét év sokat számított, szakmai téren is megerősített. Olyan mértékű honvágyam volt, hogy képes voltam hetente hazautazni, felmenni a Hargitára, majd kezdődhetett egy újabb hét. A szessziókon kívül sosem maradtam két hétnél többet ott. A fővárosi évek után úgy éreztem, talán hirtelen túl nagy lenne a változás egyből hazajönni. Mivel munkalehetőség adódott Budapesten, odaköltöztem, és egy féléves kitérővel érkeztem haza a jelenlegi munkahelyemre. Elindult tehát 2005-ben a kaland itthon, úgy éreztem, hogy a két főváros már jól színesítette a palettámat, a bukaresti, többnyire az egyetem, a munkahely és a sportpályák között eltöltött éveket, kompenzálta a budapesti kulturális élet és az egyéb lehetőségek. Érdekes, sosem éreztem azt, hogy Budapesten otthon lennék, inkább kirándulásnak fogtam fel azt az időszakot, vagy peregrinációnak, nem terveztem ott élni. 2006 végén ismerkedtem meg a leendő férjemmel, azóta született meg Luca, aki január végén lesz hétéves, és Isti, aki novemberben lesz ötéves.
– Ezek szerint sosem dolgozott a szakmájában?
– Olyan szinten igen, hogy folyamatosan voltak fordítási felkéréseim, de egyébként nem. Szerencsésnek tartom viszont, és javasolni is tudom, hogy aki teheti, ne ragadjon le csak a szakmája mellett. Amikor végeztem a negyedik évvel az egyetemen, nem indult ötödév, így folytattam az akkor már hároméves munkaviszonyomat, és lobbiztam, hogy legyen ötödév. A tanáraim későbbi elmondása szerint én lobbiztam ki a következő évben induló mesterit. Egy ötödéves hungarológus nagyon összenő a tanári gárdával, így az órák összeállítására is lehetett rálátásom. Megtiszteltetés volt számomra.
– A Csíki Anyák Egyesületének alapítója, elnöke. Honnan az egyesület ötlete?
– Akkoriban ezen nem gondolkodtam, de biztosan nem én találtam fel a spanyolviaszt, lehettek még ilyen kismamás találkozások korábban is, egyszerűen hasznosnak találtam, önsegítőnek. A második gyermekünkkel voltam várandós, amikor a tettek mezejére léptem, a belső igény, a valahová tartozás materializálódott egy éjszaka leple alatt. Úgy éreztem, hasznos lenne egy közösséghez tartozni. Bukaresti éveim alatt ott voltam valamilyen szinten, amikor indult a Bukaresti Magyar Diákszövetség és már akkor megtapasztaltam egy levelezőlista előnyeit. Így született meg 2009-ben a csiki anyák levelezőlista. A csoportba első körben az ismerőseim kerültek be, majd azok, akik előzetes bemutatkozás alapján jutottak közénk. Ragaszkodtam a célcsoporthoz: ez kizárólag a Csíki-medencében élők vagy innen elszármazottak, ide letelepedett magyar édesanyák levelezőfóruma. Nagyon szerettem, mert a levelezőlistának volt egy meghittsége, jó közösség volt. A listatagok gyermekeinek a kezdetekkor közös születésnapokat, Mikulásjárást, farsangolást is tartottunk. Bár még ma is működik a levelezőlista, a bensőséges, hosszasan fogalmazott levelek eltűntek, a Facebook „gyorsmegoldó” felülete nagyjából megváltoztatta a kapcsolatokat. Személytelenebb, de mindenképp hasznos, a visszajelzések alapján. Idővel rájöttünk, hogy a levelezőlista nem biztosít nekünk jogi hátteret, szükségszerű volt a váltás. Bátran láttam munkához, így jött létre másfél év után 2011 márciusában a Csíki Anyák Egyesülete. A kolozsvári és bukaresti hasonló témákban szervezkedő egyesületek vezetői bábáskodtak a születésünknél, fontosnak tartottam, hogy indulástól legyenek külsős „anyáink”. Nem könnyű egy nonprofit szervezet fenntartása, de örülök annak, hogy megvannak a helyi civilek, akikkel az idő során közös projektek születtek, valósultak meg, tudjuk mikor, kihez irányítsuk a hozzánk fordulókat. Szeretem, ha más is tesz a közösségért önzetlenül.
– Ez az egyesület népszerű is, de ugyanakkor sokakból negatív érzéseket vált ki. Ez mivel magyarázható?
– Sokszor vágták a fejemhez, hogy igen, jönnek a csíki anyák és megmondják, hogyan kell nevelni a gyermekeket. Pedig nem erről van szó. Azt hiszem valahol van egy félreértés is, meglehet, a hiba tőlünk ered. Időszűke, alkalmazott személy hiánya miatt nem kommunikáltunk érthetően kifele, de megtörténhet, hogy voltak közöttünk olyan személyek is, akik erélyesebben védték saját nézeteiket, amelyek nem föltétlenül födték az egyesületi elveket, de anyának anya volt, és csíkinak is csíki az illető. Az irigységre sosem szoktam gondolni, hogy ez lenne az oka az ellenérzésnek. Másrészt lássuk be, nem nehéz manapság általánosítani, skatulyázni a gyermekét kendőben hordozó vagy nyilvános helyen szoptató édesanyát, esetleg horribile dictu az otthonszülést választó kismamát, de még a babakocsiját tologató, nejlonmotorral hangosan közlekedő totyogó édesanyát sem, Csíkban mindenki csíki anya. És úgy tűnik, a polgárok szerint értük az egyesület felel. Nem könnyű.
– Amikor elindította a levelezőlistát gondolta volna, hogy ez lesz belőle?
– Nem arra gondoltam, hogy mi lesz, hanem hogy nagyon szeretném jól megcsinálni. Tudtam, hogy ez az egyesületi munka nem tud rossz lenni. Ha nem is láttam a végét, de reménykedtem, hogy mindenkinek jó lesz. Kitartó voltam az induláskor, és még egyelőre tart a lelkesedés. Egyébként az egyesületi munka is olyan, mint egy család élete, mindenkinek megvan a feladata. Annak idején is úgy próbáltam az alapító tagokat bevonzani, hogy legyen köztünk orvos, jogász, könyvelő, minél szélesebb területet födjünk le és mindenki elhivatottságból segítsen. Sok toleranciára van szükség. Megőrülne az ember, ha mindig mindent a szívére venne. Persze ez nem azt jelenti, hogy feladja az elveit, csak nem kivont karddal dolgozik.
– A csiki anyák mellett ott vannak a csíki apák? A férjét például elég sok rendezvényükön látom...
– Igen. Kérdezték is, hogy ő is tag-e? Néha úgy érzem szegénynek nincs túl sok választása, de azt hiszem, a szülei révén megszokta az aktív életet, szívesen segít, ha nem hajnali két-három óra között kérem fel egy-egy komolyabb számítógépes feladatra. Biztosan nagyon nehéz megszervezni kisgyerekekkel, hogy az egyesületi megbeszéléseken többen is részt tudjanak venni, tény hogy nagyon jó férjeink vannak, akik maximálisan támogatnak minket. És igen, ott segítenek és akkor, ahol, amiben tudnak.
D. Balázs Ildikó, Székelyhon.ro

Ősi hagyományaink nyomában
Múlt pénteken zárult a Szovátán szervezett Ősi hagyományaink nyomában című tábor, ahol 20 fiatal ismerkedhetett meg a magyar népi testkultúrával és őseink életmódjával.
A tábor az elmúlt héten, augusztus 25–29. között valósult meg az Outward Bound Románia szervezésében, a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma és a Gyermek és Ifjúsági Alapprogram támogatásával, illetve a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet közreműködésével. Az Ősi hagyományaink nyomában című projektben húsz, 14-18 év közötti fiatal vett részt, többségük Maros megyéből érkezett. A fiatalok fejlődését, hagyományokkal való ismerkedését öt szakember segítette a tábor alatt.
A programot egy ismerkedő, csapatösszerázó műhellyel nyitottuk, az elkövetkező napokat pedig bemelegítő, erőnlétet javító félórás mozgásos tevékenységgel kezdtük, azután következett az előadások és műhelymunkák sorozata, amelyek segítségével a résztvevők mélyebben megismerhették, elsajátíthatták a népi testkultúrát, ami magába foglalta az ostorkészítést és használatát, a botkészítést (kivágás, kifaragás) és botforgatási harci technikákat, a birkózást, illetve botbirkózást, az íjászatot. Ezekben a napokban megismerkedtek őseink életvitelével is: a jurtával és használatával, ki is próbálták egy éjszaka erejéig, milyen benne élni; megismerkedtek az íjászok öltözetével, készíthettek maguknak nyílvesszőtegezt vagy tarsolyt. Emellett elsajátították a rovást, mindennap gyakorolták az írást és az olvasást is, esténként pedig táncházba jártak, ahol a néptáncot tanultak és a mindennapoktól eltérő módon szórakozhattak. A tábor során más jellegű kihívásokkal is találkoztak, mint például a sziklamászás, amikor is kipróbálhatták magukat és tágíthatták egyéni határaikat, önbizalmat nyerhettek.
"Nekem a jurtában alvás és az íjászat tetszett a legjobban. Még az ostorozás is tetszett, de nem nagyon ment, mert nem szólalt meg" – számolt be Albert Krisztina, az egyik résztvevő.
"Az ostorozás és ostorfonás tetszett a legjobban, igaz, egy kicsit macerás volt az ostorfonás, de nekem könnyen sikerült megszólaltatni az ostort, úgy gondolom, jól ráéreztem. Íjászatban a háttal lövés és a ráfutással célzás ment a legjobban, de minden gyakorlat sikerült előbb-utóbb mindenkinek a sok gyakorlással" – mesélt a 14 éves Szarka Balázs-Péter tábori élményeiről. Arra a kérdésünkre, hogy mennyire találja érdekesnek az ilyen jellegű, hagyományos tevékenységeket, a következő választ kaptuk: "Fontos, hogy őrizzük a hagyományokat, legalábbis számomra fontos a hagyományőrzés, és szerintem mások is érdeklődnek iránta. Ritka dolog kipróbálni ezeket a tevékenységeket, nincs lehetőség máshol erre, ezért nagyon hasznosak az ilyen táborok".
Mint kiderült a programzáró beszélgetésen, nemcsak a hagyományokról tanultak, hanem jobban megismerték önmagukat, képességeiket, új, értékes barátságokat kötöttek és erősödött az öntudatuk is. Elmondták, hogy a megszerzett tudást fel tudják használni a mindennapjaikban: a birkózás, botforgatás során tanultakat önvédelemre fogják használni, a rovást naplóvezetésre, gyakorolni fogják ezentúl is a népi testkultúrához kötődő tevékenységeket pl. baranta- (ősi magyar harcművészet) vagy íjászcsoporthoz való csatlakozás által. A résztvevők elégedetten távoztak a táborból, élményekkel és felszerelésekkel (ostor, bot, tegez/tarsoly) felcsomagolva, készen a mindennapok megélésére.
Varga Katalin, Népújság (Marosvásárhely)

Szórványstratégia az erdélyi református egyházban
Lelki gondozás és nemzeti megmaradás
Hogyan lehetne leghatékonyabban szolgálni az erdélyi református szórványmagyarságot? A kérdés bonyolult, hiszen az erdélyi magyarság egyre nagyobb hányada szórványosodik el, itt a legjelentősebb a népességfogyás – minden felekezetnél –, s ebből kifolyólag ráadásul a beolvadás is számottevő.
Hogyan lehet leghatékonyabban megbirkózni a szórvány kihívásaival, mindenekelőtt a lelki gondozás és a nemzeti megmaradás ötvözésével? Erről folytattak háromnapos eszme- és tapasztalatcserét az erdélyi református egyházkerület vezetői és szórványban szolgáló lelkészei szeptember elején az algyógyi szórványközpontban.
Kötéltánc a hit és nyelv határán
A nyelv a szolgálat eszköze, nem fegyver, kapu, melyen betérve az ember Isten útjára lép, nem gát, amely elválasztja a szent Igétől, jegyezte meg dr. Tunyogi Lehel magyarfodorházi (Kolozs megye) lelkipásztor. A szórványban, sajnos, az sem ritka, hogy a gyülekezet egy része csak töri, vagy már egyáltalán nem érti a magyar nyelvet, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Az Igét azonban hozzájuk is el kell juttatni, az Ige hirdetése a lelkész elsődleges feladata, szögezte le dr. Kató Béla püspök. Ugyanakkor a református egyház magyar nemzeti egyház, nemzeti megmaradásunk egyik tartópillére.
Az Igét románul is el lehet juttatni, de ezzel gyengül a nemzeti jellege, felhígul a gyülekezet. A magyar nyelv kizárólagos használatára való ragaszkodással viszont az a veszély áll fenn, hogy egyes hívek elpártolnak az egyháztól, olyanok is, akiket rugalmasabb hozzáállással meg lehetne nyerni, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Sok fiatal – főleg a vegyes házasságokból származók – nem ismeri eléggé az anyanyelvét, román nyelvű kisegítés nélkül, csak magyarul aligha lenne képes felkészülni a konfirmálásra. Velük mi legyen?, hiszen amúgy is egyre kevesebb a fiatal, a lelkész hajthatatlan magyarkodása viszont lehet, hogy a román szülő ortodox vallása karjába (vagy az ateizmus felé) taszítja a kamaszt.
A nyelvhasználat roppant érzékeny kérdés. A református egyház mindenképpen kitart a magyar nyelv mellett, a templomi liturgia csakis magyarul zajlik, máskor viszont a helyzettől függően, óvatosan, a román nyelvet is használni lehet, javasolta Vetési László, a kolozsvári püspökség szórványfelelőse.
Holland, svájci vagy amerikai testvérgyülekezetek látogatásain bevett szokás, hogy a szertartás egy részét lefordítják hollandra, németre vagy angolra. A magyar–román kétnyelvűség viszont kényesebb kérdés. Ennek bevezetése visszatetsző a gyülekezet azon részének, amely megmaradt magyarnak és az egyházban látja nemzeti megmaradása egyik alapelemét. Ezért a kétnyelvűség bevezetése kizárt, szögezte le Vetési László. Amikor viszont temetésen a halott hozzátartozói sem értenek magyarul, akkor tiszteletből illik románul is megszólalni a szertartáson a magyar mellett. Ilyen esetekre jó előre fel kell készülni a kellemetlen román nyelvfordulatok elkerülése végett, ajánlotta dr. Szegedi László, az egyházmegye generális direktora. Olyan esetek is előfordultak az erdélyi szórványban, hogy a magyar gondnok román felesége áttért a református hitre, 30 éve minden vasárnap rendszeresen eljár a templomba, buzgóan részt vesz minden egyházi rendezvényen, önkéntes munkával is, csak éppen magyarul nem tud. Illetlenség lenne, ha ilyenkor kitartanának az egynyelvűség mellett.
Óvatos rugalmasság
A rugalmasság nem tiltott, de nem is ajánlott. Szórványban, tekintettel a gyülekezetek etnikai-nyelvi állapotára óvatosan, a helyi lelkész tapasztalata szerint kivételesen elfogadható kisegítőként, míg Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen szigorúan tilos, az egyszerűen nemzeti árulás lenne, szögezte le Vetési László. Roppant érzékeny, annyira érzékeny, hogy néha már vérzékeny, derült ki dr. Tunyogi lelkipásztor felszólalásából.
A zsidóság például az egyház révén tartotta meg évezredeken keresztül eredeti héber nyelvét, noha azt már Jézus születése előtt évszázadokkal feladta. A Megváltó idején a zsidóság már az arámi nyelvet beszélte, később a görög, ladinó és jiddis vette át a mindennap használatos nyelv szerepét. A vallásnak köszönhetően a rég óta elfelejtett héber mégsem hallt ki. Ez példaértékű kell hogy legyen, főleg, hogy a zsidóság majdnem kétezer évig szétszórtan élt a világban, miközben a magyar szórvány még nem egészen 100 éves, hangsúlyozta előadásában dr. Kozma Zsolt teológiai professzor.
Nyelvi rugalmasság nélkül azonban aligha lehet visszanyerni, vagy megtartani a beolvadó híveket. Főleg a vegyes házasságokból származókat, szórványban ugyanis egyre ritkább a tiszta magyar család, annál gyakoribb viszont a vegyes házasság.
Célpont a vegyes házasságokból származók
Úgyis is befellegzett a szórványnak. Vagy inkább mindenáron meg kell menteni? Mindkét szemlélettel találkozni az utóbbi években, noha kétségtelenül az utóbbi a helyes, vélekedett Takács Péter, Magyarország kolozsvári konzulja. Mindenekelőtt a vegyes házasságokból származó gyermekeket kell megszerezni a magyarság számára, tömeges elvesztésük jelentős érvágás lenne a szórvány és a nemzet számára. A református egyház – akárcsak a többi erdélyi magyar történelmi egyház – számára ez a fő cél, s ebben Magyarország támogatására számíthatnak. Nemzeti megmaradásunk tartópillérei a templom és az iskola, kulcsa pedig a magyar nyelv. Ne hagyjuk elveszni, az elvesztett területet sokkal nehezebb visszahódítani, mint megvédeni, hogy el ne essen, hangsúlyozta az erdélyi származású Barabás János, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Arra kérve az egybegyűlt lelkészeket, hogy népszerűsítsék gyülekezeteik körében a kettős állampolgárságot.
A magyar–román vegyes házasságokból született gyerekek meghódítása nem könnyű dolog kisebbségként, főleg a szórványban, de nem is lehetetlen. Számos példa van erre, még az algyógyi háromnapos eszmecserén résztvevő református lelkészek között is.
Végvárak megerősítése
Dr. Kató Béla püspök szerint a végvárak megerősítése kiemelt cél az erdélyi református egyházkerület – és a nemzet – számára, jóllehet korántsem egyszerű kérdés. A szórványba olyan lelkészeket kell kiküldeni, akik vállalják a kihívással járó nehézségeket és hosszú távra terveznek. Gyakori váltakozásuk nem megoldás, azáltal nem lehet tartósan építeni, hangsúlyozta Kántor Csaba püspök-helyettes. A szórványban sokkal nagyobbak a kihívások, mint tömbvidéken, itt az Igehirdetésen kívül iskolát kell menteni, közösséget összetartani, kulturális programokat szervezni stb., vagyis olyan nemzetmentő feladatok vannak, melyeket tömbvidéken a civilszervezetek és a helyi hatóságok végeznek el. Ennek ellenére a szórványba nem mindig a legjobb lelkipásztorokat helyezték ki, ismerte el Vetési László.
Ezen azonban jelentősen javítottak az utóbbi években, Magyarország támogatásának köszönhetően az önfenntartásra képtelen kis szórványgyülekezetek lelkészei számára az anyagi megélhetés problémái megoldódtak, s az egyház is egyre inkább olyan lelkészeket küld a szórványba, akik küldetésnek tekintik szolgálatukat. A jelképes „vérátömlesztéssel” nemcsak a szórvány ügye halad tömbvidéki lelkészek kihelyezésével, hanem a tömbvidék is tudomást szerez a szórvány gondjairól, s ezáltal megerősödnek az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok. E téren az egyház is tanulhat a politikumtól, a Szórvány–Székelyföld program példaértékű, jegyezte meg Szegedi László generális direktor.
Noha kétségtelenül nehéz, a szórvány helyzete nem reménytelen. Néha onnan is jön segítség, ahonnan nem gondolták volna: a gazdasági válságtól. A szocialista ipar hanyatlása nyomán sokan – főleg idősebbek – visszaköltöztek szülőfalvaikba, az utóbbi évek kivándorlása pedig jóformán megszűnt. Sőt, olyan is van, hogy a rendkívül erős gazdasági hanyatlás nyomán hazatérnek Spanyolországból a 10-15 évvel korábban kivándoroltak, amint több szórványtelepülés lelkésze jelezte. Ott született gyerekeik legjobb esetben csak törik a magyart, idehaza viszont magyar iskolába járnak, hiszen románul egyáltalán nem tudnak, spanyol oktatás pedig nincs.
Sok, nagyon sok a borús jel, mégis van reménykeltő fejlemény is. Az Algyógyon összegyűlt számos – főleg fiatal – lelkipásztor és lelkész asszony körében nemcsak pesszimizmussal, hanem optimizmussal is találkozni.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)