"Digitalizált" fantáziajáték
Jó hazai szokás szerint botrányosan indult az idei tanév is. Az első és második osztályos gyerekek tankönyvek nélkül kezdték el a tanévet, mivel több kiadó óvást nyújtott be a könyvek kiadására kiírt közbeszerzési eljárás ellen. Az ellenzék a tanügyminiszter azonnali lemondását követelte, mert szerinte a kisdiákok az ő hozzá nem értése és közömbössége miatt voltak kénytelenek tankönyvek nélkül kezdeni a tanévet.
Ezzel szemben a tanévnyitón a miniszterelnök mosolyogva jelentette ki, hogy Romániában minden első osztályos gyereknek van internet-hozzáférése a telefonján, és a kormány úgy döntött, "hogy a XXI. századba lép a tankönyvekkel", azaz áttér a digitalizálásra, ami a jelek szerint nála kimeríti az oktatás reformját. A kormányfő úgy gondolja, probléma nincs, csupán annyi, hogy ez a "reform" számos érdeket sért, egyesek pénzektől fognak elesni, ezért tiltakoznak ellene, mert "megvásárolt támogatóik vannak a politikában és a médiában is".
A miniszterelnök nyugodt és derűs volt, hiszen ha Romániában nincs olyan gyerek, még az első osztályosok között sem, aki ne értene a számítógéphez, és akinek ne lenne internet- hozzáférése a telefonján, akkor nem is lehet gond. Ezért aztán azt is mondta, hogy "nem tarthatják meg a régi tankönyveket azok miatt, akiknek van pénzük megvásárolni a politikusokat", és sajnálta, hogy "megbénították az első osztályt", de "a romániai oktatásnak reformokra és új, digitális tankönyvekre van szüksége".
Ámulunk és bámulunk, hogyan pattanhatott ki eme zseniális sziporka a miniszterelnök agyából?! Mert az nehezen hihető, hogy ne látott volna például oltyán falut – hogy csak közelebbi hazájáról beszéljünk –, ha néha hazaruccant bukaresti aranykalitkájából, amelyekben talán még a középkorinál is elmaradottabb körülmények között élnek az emberek, nincs villany, telefonhálózat, víz- és csatornarendszer, az árnyékszék az udvar végében van, az iskola omlik a gyerekek fejére, és a tanulók többségének egyetlen napi tápláléka a napi kifli és pohár tej, amit a suliban kap. Vagy csak alulírott hiszi azt, hogy előbb egy "normális" iskolára, tankönyvre, napi kenyérre, jó oktatóra van szüksége egy elemistának, a telefonos internetezésre ráér majd azután, ha megtanulta leírni a nevét?
A kormány feje nagyvonalúan nem vett tudomást arról, hogy az első és második osztályosok új tankönyvek nélkül kezdik az új tanévet, és az oktatási rendszerrel kapcsolatos távlati tervekről, újításokról beszélt. Mint mondta, a pedagógusoknak, a szülőknek és a diákoknak minél előbb át kell térniük "a jövő oktatására".
Aki nem él itt, nem látja a szomorú valóságot, talán még hitelt is adhat ezeknek a szavaknak. De mi mindannyian tudjuk, hogy kizárólag kampányszövegről van szó. Annyira nem naivak a mezítlábas, éhes gyerekek szülei sem, hogy szavazási kedvüket növelné Ponta "digitalizált" fantáziajátéka.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

55 év után
"Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet, /mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.../" – Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak dr. Nagy Lajos, Sepsiszentgyörgyön élő nyugalmazott körorvos, a város díszpolgára, hét könyv szerzője, szerkesztője, aki a köszöntőbeszédet mondta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1959-ben végezett évfolyamának (110+3 általános orvos, 25 gyermekgyógyász ) 55 éves találkozóján, amelyet az elmúlt szombaton tartottak az egyetem tanácstermében. Gyógyszerész kollégáik dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanárral együtt elevenítették fel az elmúlt fél évszázad történéseit, számoltak be életük alakulásáról az utolsó találkozó óta.
Az egyetem történetében szinte páratlan volt az az évfolyam, amelyen a tíz osztályt végzett ’37-es születésű hallgatóktól az 1931-ben születettekig hét korosztály volt jelen, származásuk szerint is nagyon különbözőek. Olyan nemzedék, amelynek gyermekkorára, életére rányomta a bélyegét Trianon, a II. világháború, a fogság és a kitelepítés, a sztálinizmus, a szocializmus, a Ceausescu- korszak, a nélkülözés és a tetőfokára hágó osztályharc, a magyarországi forradalom után pedig a besúgórendszer kiépítése, amely a félelmet és az egymás iránti gyanakvást ültette el a hallgatók lelkében. Ez volt az utolsó évfolyam, amely kiváló tanároktól magyarul tanulhatott, hatodéven azonban meg kellett érjék az egyetem magyar jellegének a megszüntetésére tett első lépéseket. A kolozsvári egyetemek egyesítése után utolsó évesként végig kellett nézniük, ahogy letartóztatásokkal, tanárok és diákok eltávolításával kezdődött el ez a folyamat. Ennek lett áldozata dr. Bárányi Ferenc, a rendszerváltás utáni volt egészségügyi miniszter is, akit eltiltottak az államvizsgától és az idézett dr. Nagy Lajos, akit kicsaptak az egyetemről. Mindketten sikeres könyvben írták meg élményeiket (Égig érő kockakövek, Életünk kórtörténete). Dr. Nagy Lajos az ötvenéves találkozó után összegyűjtötte volt kollégáinak vallomását, amelyek többségéből rendkívül nehéz, küzdelmes életutak, pályaképek rajzolódnak ki, s a Múló évek sodrásában című könyvben adta ki az 1959-ben végzettek krónikáját. Számukra a diploma megszerzése sem jelentette a Kánaánt, hiszen az Erdély különböző vidékeiről származó fiatalok többségét a Kárpátokon túlra, félreeső, elmaradott településekre helyezték ki, s nagy küzdelmek árán sikerült jobbára csak a hiányszakmákban szakorvosi oklevelet szerezniük. Mivel sokan nem tudtak románul, ugyanis a magyar világ alatt kezdték el az elemi iskolát, s később a középiskolában csak bebifláztak bizonyos szövegeket, hasznos volt számukra, hogy anyanyelvükön sajátíthatták el a szakmát, s nagytudású, lelkes professzoraik megtanították a beteg ember iránti alázatra, tiszteletre, szeretetre is, s ennek köszönhetően bárhova kerültek, megállták a helyük. A román nyelvet pedig, akinek szüksége volt rá, megtanulta, a világ különböző tájaira szétszóródottak pedig a befogadó ország nyelvét.
Régi fájdalmak, sérülések, sebek tépődtek fel 55 év után is, ahogy egyesek megszólaltak. Bárányi Ferenc bocsánatot kért mindazoktól, akiket megsértett, hiszen nagyon szegény sorból származó hallgatóként annyira hitt a kommunizmus eszményében, hogy képes lett volna meghalni érte. Az ébredést az ’56-os események hozták el a számára, majd kizárták az IMSZ- ből és két évre eltiltották az államvizsgától. Tanárai közül Csőgör Lajos, Spielmann József és Mózes Magda biztatta – emlékezett a rendszerváltás után szenátornak megválasztott orvos. Dr. Ádám Gyula, aki a megye legkorszerűbb rendelőjének felépítését és felszerelését harcolta ki Mezőcsáváson, saját versét mondta el az orvos életútjáról.
Az egyetemi évek alatt soha nem érezte, hogy az évfolyam őt befogadta volna, ma mégis jó találkozni a volt évfolyamtársakkal – mondta a német származású Ari (Acher) Mária. A felszólalók közül egyesek beszámoltak arról, hogy ma is aktívak, dr. Hauer Erik példaként, aki Vajdahunyadon volt sebészorvos, s az asszisztensképző iskolában tanított, nyugdíjasként ismeretterjesztő újságcikket ír, mások a családnak örülnek, mint dr. Ungvári Júlia, s az unokák nevelésében segédkeznek, jótékonysági akciókban vesznek részt. Dr. Nagy Zoltán, az ismert marosvásárhelyi tüdőgyógyász és röntgenorvos hosszú verssel köszöntötte a találkozó résztvevőit. Dr. Mellau Melánia főszervező nyugodt, kiegyensúlyozott időszakot kívánt volt kollégáinak, akikkel az 55 év alatt 17-szer gyűltek össze Marosvásárhelyen és a más városokban szervezett vándortalálkozókon. Hadd soroljuk fel, hogy ezen az évfolyamon végzett dr. Mártha Papp Ilona szemészorvosnő, dr. Lüdke Boósy Ibolya gyermekgyógyász, dr. Kolumbán Pál, a vérközpont megálmodója és elhunyt felesége, a sokak által tisztelt és szeretett dr. Kolumbán Válics Margit reumatológus orvos.
Szakmai odafigyelés, hivatástudat, pontos, felelősségteljes munka – erre nevelték nagyon tisztelt tanáraik a gyógyszerészeti kar 27 hallgatóját, emlékeztek a megjelentek. Nem volt könnyű a botanikát, a gyógyszerhatástant, a sok kémiát megtanulni a kézzel írott jegyzetekből, de anyanyelven mindez sikerült. A legtöbb szép dolgot dr. Hankó Zoltán professzortól tanulták: "kicsi drága, maga mindig úgy álljon ahhoz a tárasztalhoz, mintha maga volna a beteg" – biztatta türelemre és együttérzésre hallgatóit – hangzott el Fazakasné Czirják Éva, Szabó Judit, Geréb Major Erzsébet, Papp Máthé Mária, Pásztor Irma, dr. Gáspár Mária és Hajdú Árpád visszaemlékezésében. Szavaikat dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanár egészítette ki azzal, hogy azokban az osztályharcos időkben színvonalas oktatást szerveztek a jól működő gyógyszerészeti technikumban, ahol azok a hallgatók tanulhattak, akiket származásuk miatt nem vettek fel az egyetemre.
– Adjunk hálát a gondviselésnek, hogy élünk, vigyázzunk egymásra, tartsuk a kapcsolatot, hogy a családtagjainkon kívül még érezzük, hogy valahova tartozunk! Bár a magyar emberek szemérmesek, el kell mondanom, hogy nagyon szerettem az évfolyamtársaimat, boldog vagyok, hogy hat évig kollégájuk lehettem, együtt jártunk előadásokra, gyakorlatokra, színházba, moziba, az Apollóban szervezett bálokba, a Cementlapokhoz fürödni – hangzott el dr. Nagy Lajos beszédében, aki Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Kiállítás és kiállítótér-avatás (Erdélyi Művészeti Központ)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A régiók szövetségi államaként kell újjáépíteni Romániát
A rendszerváltás óta eltelt negyed században először fordul elő, hogy a romániai államelnök-választásokon két magyar párt is indít jelöltet. Az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Szilágyi Zsolt az egyetlen föderalista államfőjelöltként határozza meg magát. Az aláírásgyűjtés nehézségeiről, a pártot ért támadásokról és az autonómia, valamint a föderatív állammá válás esélyeiről beszélgettünk.
– Idei, abszolút újdonság, hogy az RMDSZ mellett az Erdélyi Magyar Néppárt is indít államelnökjelöltet a novemberi romániai államelnök-választáson. Mi késztette az EMNP-t erre a lépésre?
– Az Erdélyi Magyar Néppárt azért alakult, hogy az autonómiának és a regionalizmusnak legyen politikai képviselete. Helyzetünket hosszasan elemezve úgy döntöttünk, jobb a pályán lenni, mint az öltözőben. Ezeken a választásokon egy magyar jelöltnek ugyanannyi esélye van a második körbe jutni, mint két magyar jelöltnek. Két magyarnak viszont kétszer annyi esélye van, hogy képviselje ügyünket. Az elmúlt tizenöt évben az államelnök-választások alkalmával meredeken esett az urnákhoz járuló magyar választók száma. Vissza kell adnunk az emberek hitét. A nemtörődömség, a passzivitás legyőzése érdekében az embereknek érezniük kell: van jelölt, aki megjeleníti közös akaratunkat.
– Mennyire nehéz az EMNP-nek egész Erdélyből összegyűjteni az induláshoz szükséges kétszázezer aláírást? Hol tart ma ez a munka?
– Szeptember 10. körül már megvolt az aláírások háromnegyede, jól állunk tehát, ez a hét azonban döntő fontosságú. Arra kérem a csapatunkban dolgozó nagyon sok önkéntest, most, a hajrában erősítsenek rá, hogy az elmúlt időszakhoz hasonló iramban gyűljenek az aláírások. Nagyon sok aláírásgyűjtő ívet osztottunk ki, ezeket szeptember 19-ig várjuk a gyűjtőközpontokba, az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodáiba. Bízom benne, hogy összegyűl a szükséges mennyiségű aláírás, de ehhez még rá kell erősíteni.
– A néppárti sajtótájékoztatókon visszatérő téma a „nehéz terep”, azaz sok településen az RMDSZ igyekszik „keresztbe tenni” a néppárti aláírásgyűjtőknek. Milyen rendellenességekre utalt?
– Nagyon sok helyen akadályozzák gyűjtőinket. Megtörtént például, hogy megfenyegették az aláírókat vagy a helyi lakosokat. Vannak RMDSZ-es polgármesterek, akik a falut saját tulajdonukként kezelik, uralkodni akarnak, nem pedig szolgálni az embereket. Szégyen, hogy huszonöt év után egyetlen eszközük a megfélemlítés. Visszaélnek azzal, hogy az emberek kiszolgáltatottak és szegények. Ennek ellenére megyünk előre. A polgármestereknek is meg kell szokniuk, hogy más vélemény is létezik, nem csak az övék. A véleménynyilvánítás a polgárok szabad, alkotmányos joga.
– Kihívja-e nyilvános vitára az RMDSZ államfőjelöltjét, Kelemen Hunort? Terveznek valamilyen közös „tévémérkőzést”?
– Természetesen igen, ilyen helyzetben ez nagyon fontos lenne. Legutóbbi sajtótájékoztatónkon már jeleztem is, hogy nyilvános vitára hívom Kelemen Hunort, remélem, megtaláljuk a lehetőségét annak, hogy ez élőben legyen követhető.
– Az egyetlen föderalista államfőjelöltként határozza meg magát. Mit jelent ez valójában?
– Romániát meg kell újítani, a jelenlegi korrupt és központosított hatalmi szerkezetet le kell bontani. Az országot a történelmi régiók szövetségi államaként kell újraépíteni, ez ugyanis minden szempontból pozitív változást hozhat. Németország, Ausztria és Svájc példája is azt bizonyítja, hogy a szövetségi államok az adminisztráció és a pénzügyek tekintetében egyaránt jobban teljesítenek. Persze vannak hatáskörök, amelyeknek a központi hatalomnál kell maradniuk, mint a külügy, a honvédelem, a monetáris politika. A történelmi régióknak viszont autonómiát, politikai, adminisztratív és pénzügyi döntési jogokat kell biztosítani úgy, ahogyan az például Németországban működik. Tudom, hogy ez egyelőre nehéz téma a bukaresti elit számára, ezért fontos, hogy olyan jelölt is pályán legyen, aki tudatosan vállalja Erdély regionális érdekeinek képviseletét. Ezzel erdélyi román szövetségeseket is megszólíthatunk, őket is nagyon zavarja, hogy a korrupció és a központosítás ennyire visszahúzott minket, gátolta a normális fejlődésünket.
– Tervezi-e a románok megszólítását, és ha igen, milyen módon? Van-e erre vonatkozó kampánystratégia?
– Igen, a románokkal való kommunikáció kiemelt szerepet kap a választási kampányban. Erdélyt csakis az itt élő népekkel együtt emelhetjük fel. Bár halk még a szavuk, de azért már láthatók az erdélyi román regionalisták. Meg fogjuk értetni velük, hogy a magyarok autonómiája élhetőbb, stabilabb jövőt biztosítana közösségünknek, Erdély autonómiája pedig élhetőbb, stabilabb, gazdagabb Erdélyt hoz majd létre.
– A kampány egyik fontos eleme az autonómia gondolata. Ön szerint hol tart ma Erdélyben az autonómia ügye?
– Tíz évvel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács megalakult, az autonómia zászlaját emeltük magasba. Akkor is, ma is ugyanazt valljuk: az autonómia a megoldás. A Székelyek Nagy Menetelésén tavaly októberben mindenki láthatta: az autonómia Székelyföldön népakarat! Példás politikai egység állt össze 150 ezer székely és erdélyi összefogásával. Ha kitartóan küzdünk érte, belátható időn belül konkrét jogi előrelépésre is sor kerül. ’89 előtt sem gondolták sokan, hogy ilyen gyorsan történnek majd a dolgok... Fontos, hogy megőrizzük az autonómia körül tavaly októberben formálódott egységet. Ezt elsősorban Izsák Balázs SZNT-elnök kéri a politikusoktól, én pedig teljes mértékben egyetértek vele.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Etnikumközi kapcsolatokról értekeztek Tusnádfürdőn romaügyben
Etnikumközi kapcsolatok és szociális inklúzió címmel szervezett konferenciát a Hargita Megyéért Egyesület Tusnádfürdőn szeptember 18–19-i programmal, a román kormány Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának támogatásával. Az első napon a romák demográfiai adatait, problémáit, helyzetét járták körbe az előadók.
Elöljáróban Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere köszöntötte a jelenlévőket. A megyeelnök szerint nem kell feladni legyintve, hogy az Európai Unió sem tudja kezelni a kérdést, így mi még annyira sem, hanem minden kis lépés számít, és ha e projekt révén akár egy állást is teremtenek hátrányos helyzetűek számára, már megérte belevágni. Nincs egységes recept, hangsúlyozta, de cselekedni kell a problémák megoldása érdekében, előtte viszont meg kell beszélni a problémát az érintettekkel, intézményekkel közösen.
A Hargita megyei romákról számokban
Dobos Erika, a megyei tanács elemzőcsoportjának vezetője a Hargita megyei roma lakosság demográfiai mutatóit ismertette. Hargita megyében a kérdezőbiztosok által romának azonosított személyek 92,6% vallotta magát magyarnak, de a valós számok megismeréséhez be kellene vezetni a többes kötődés bevallását a népszámláláskor. Hargita megyében a romák nagy része nem ismeri a cigány nyelvet, nagy részük magyar ajkú. Arányuk 2002-ben 1,2% volt, 2011-ben 1,7%, mindkét arány kisebb az országosnál (2,5%, ill. 3,1%).
Az is elhangzott, hogy Romániában a születéskor várható élettartam a teljes népesség körében 72,4 év, míg a romák körében 66,5 év, 2002-es adatok szerint. Az, hogy a roma nők a nem romákhoz viszonyítva sokkal fiatalabban szülnek, főleg a rendszerváltás utáni marginalizálódás hatásaként alakult így. Számítások szerint Keresztúr térségében, a Kis-Homoród környékén és Alcsíkon a romák aránya az elkövetkező évtizedekben megtöbbszöröződik.
Konfliktusforrások a etnikumközi kapcsolatokban
Bodó Julianna, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára, a Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa A magyar–cigány együttműködés formái és annak változásai a Székelyföldön című előadásában a többségi lakosság és a cigányság közti különbségek, illetve az ebből fakadó konfliktushelyzetek okait elemezte. Eltérő az értékrend és az életfelfogás, a térhasználat és az időkezelés, mások a viselkedésformák és az élethelyzetek, a munkáról, tulajdonról való felfogás is különbözik, továbbá más a gyereknevelési gyakorlat.
A cigányság ma több teret foglal el a nyilvános térben, mint ’89 előtt, olyan helyekre is költözik, ahol korábban nem volt jelen. A többségiek – románok, illetve regionális szinten magyarok – és a cigányok viszonya aszimmetrikus, és előbbiek ennek fenntartására törekednek. Bodó Julianna hangsúlyozta, hogy hiba a cigányság esetében egységes népcsoportról beszélni, hiszen sokfélék, rengeteg különbség van a csoportok között, főleg ’89 után következett be markáns szétfejlődés.
Mint azt a kutató kifejtette, a jelenlegi helyzet fenntarthatatlan, potenciális helyi konfliktusforrások léteznek, a cél azonban ennek a konfliktusmentes kezelése. Szemléletváltás és a problémák helyi menedzselése szükséges, külső segítséggel, ami óriási költséggel járó beruházás, de ha komoly a változtatási szándék, akkor erre a célra pénzt kell fordítani, mert néhány típusú segéllyel, programmal lehetetlen megoldani.
Ioni Gheiza, a Hargita Megyei Romaszövetség elnöke a megye cigányproblémáit vázolta fel. Elmondta, hogy Hargita megyébe Udvarhelyszéken, Keresztúr környékén él a legtöbb roma. A többség magyar ajkú, kevesen beszélik a romani nyelvet, inkább az öregek. Visszatérő gond a személyi igazolványok hiánya, a beiskolázás, de a szövetség sokat segít a hiányzó személyes iratok kiállításában.
Szociális stratégiák
Domokos Nina, a megyei tanácshoz tartozó Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság helyettes vezetője bemutatta a megye szociális stratégiáját, amelyet idén fogadott el Hargita Megye Tanácsa. A 2014–2018 közti időszakra szóló stratégia célja a nehéz helyzetben élő Hargita megyei gyerekek, idősek, fogyatékkal élők és más hátrányos helyzetű személyek jogainak tiszteletben tartása és a közvélemény tájékoztatása erről minél szélesebb körben.
Ennek várt eredményei, többek között: a kiskorúak problémáinak hatékonyabb kezelése és az emberi erőforrás jobb felhasználása, a nappali központok számának növelése, a gyerekelhagyások számának csökkentése az egészségügyi intézményekben, a szociális ellátások színvonalának növelése, a gyermekvédelmi rendszerből kikerülő fiatalok, fogyatékkal élők szakmai-társadalmi előrelépésének segítése. A stratégia gyakorlatba ültetéséhez szükséges költségek fedezését az állami, megyei, helyi költségvetésből, pályázatokból és adományokból tervezik.
Kolozsvári Tibor, a Tusnádfürdői Szent László Gyermekvédelmi Központ vezetője bemutatta intézményét. Összefogás alakult ki a megyében működő intézmények között, például a helyi önkormányzat biztosítja Tusnádfürdőn az épületet, az alapítvány végzi a program lebonyolítását, a megyei tanács pedig segít az étkeztetésben. Kolozsvári Tibor szerint a hátrányos helyzetű gyerekek támogatásánál, iskoláztatásánál sokat jelent egy tál meleg étel, egy kabát, cipő vagy iskolatáska. A konferencia második napján, pénteken a résztvevők meglátogatják a tusnádfürdői központot, ahol részletesebben tájékozódhatnak az ott zajló tevékenységről.
maszol/közlemény

Biztos, hogy különbözünk Skóciától (Vita a sepsiszentgyörgyi tanácsban)
Egy szűk körű megemlékezéstől a skóciai népszavazásig terjedt a sepsiszentgyörgyi tanácsban tegnap kitört vita. Bár Antal Árpád polgármester mindjárt az elején leszögezte, hogy az ülést nem az Egyesült Királyság esetleges szétszakadása, hanem a tanácstagok jövő heti elfoglaltsága miatt tűzték ki egy héttel hamarabb a szokásosnál, a téma az utolsó napirendi pontnál, a különféléknél mégis előkerült.
A benyújtott határozattervezetek mindvégig olajozottan folyó megszavazása után az egyéni hozzászólásokra került sor, ezek között is utolsónak kért szót az ülést vezető Mădălin Guruianu liberális politikus. Szóvá tette, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) az önkormányzat tulajdonában levő Míves Házban szervezett egy megemlékezést 1940. szeptember 13-áról, a magyar hadsereg sepsiszentgyörgyi bevonulásáról, és ezt ő nem tartja helyesnek, mert a szélsőségesek – a Jobbik és az Új Jobboldal is – éppen elég kárt okoztak már Erdélyben. Antal Árpád válaszában leszögezte, hogy ő maga nem volt ott, és nem tudja, hogy pontosan mi történt, de ha nem fordult elő rendbontás vagy mások sértegetése, egy valóságos történelmi esemény kapcsán tartott rendezvény még nem lehet gond, akkor sem, ha egy radikálisabb csoport kezdeményezi. Vannak, akik a magyarok 1940-ben történt bevonulását ünneplik, mások az 1944-ben bekövetkezett román „felszabadítást”, ez van, a huszadik század zaklatott volt. Rendbontásra nem került sor – ismerte el Guruianu –, és az is kiderült, hogy a helyiséget egy magánszemély bérelte ki, az épületet gondozó Guzsalyas Alapítvány pedig nem tudta, mire készülnek, de a december elsejei ünnepségen ugyanezek a fiatalok kiabálták, hogy Székelyföld nem Románia!, ezért kellene elhatárolódni tőlük, ahogy más szélsőségesektől is: ilyen hangulatkeltésre semmi szükség. Jól tudjuk, hogy Székelyföld Ro-mánia része, ez az RMDSZ tegnap bemutatott autonómiatervezetének címében is szerepel – felelte erre Antal Árpád. Ő maga mindig elhatárolódott a szélsőségesektől, emlékeztetett, de arra is felhívta a figyelmet, hogy a HVIM tagjai háromszéki, helybeli fiatalok, akik nem járnak Craiovára tüntetni, az Új Jobboldal azonban más megyékből jön ide feszültséget szítani, ami azért nagy különbség. Szerencse, hogy itt nincsenek olyan románok – vágott vissza Guruianu, és ekkor hozakodott elő Antal Árpád a skóciai népszavazással. Szerinte ma ez a legfontosabb, Európa jövőjét is befolyásoló kérdés, amelynek nem is annyira a kimenetele érdekes számára (ő maga az unionistáknak szurkol, nem a függetlenségieknek), hanem maga az a tény, hogy egy civilizált és demokratikus országban erről a kérdésről népszavazást lehet tartani, és a Nagy-Britannia lakosságának mindössze nyolc százalékát kitevő skótok dönthetnek saját sorsukról, a még közös állam és miniszterelnök pedig nem próbálja őket adminisztratív vagy jogi úton, törvényekkel, prefektusi beavatkozásokkal, kormányfői látogatásokkal, többségi szavazással megakadályozni ebben, hanem érvekkel iparkodik meggyőzni a skótokat arról, hogy miért lenne jobb, ha nem válnának le. Ez a különbség az angol és a román demokrácia között: nálunk nemhogy szavazni, beszélni sem igen lehet még a székelyföldi fejlesztési régióról sem, pedig hol van ez még az autonómiától is. Ez a fő kérdés tehát, és a skóciai eredménytől függetlenül megkerülhetetlen lesz Európában: hogy megengedik-e a népeknek az önrendelkezést? Erről, illetve az RMDSZ autonómiatervezetéről a választások után kész tárgyalni Mădălin Guruianu, a kampányidőszakot ugyanis nem tartja megfelelőnek. Addig is felajánlotta az RMDSZ-nek, hogy lépjen ki a kormányból, ha annyira elégedetlen a prefektussal és a kormányfővel. Várjuk a jobboldalnak a magyar közösségi jogokra vonatkozó ajánlatát – felelte Antal Árpád, hangsúlyozva: az autonómiatervezet nem a kormányé. A végszót Incze Sándor mondta ki: meg kell értenünk, hogy egymásra vagyunk utalva, és csak úgy tudunk együtt élni, ha megbecsüljük a másikat.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Demény Péter: Egérfogó
Én elmennék a vitára, ha Szilágyi Zsolt kihívna.
Valamikor a kilencvenes évek elején Horváth Andornak volt egy műsora a Duna tévén. A leghajmeresztőbb alakokkal készített interjút Corneliu Vadim Tudortól Raoul Şorbanig és George Pruteanutól Adrian Păunescuig – olyanokkal, akikre rá sem mertem nézni. Ő azonban beszélgetett velük, és amennyire emlékszem, nem haszontalanul: a néző megértette, hogy tulajdonképpen bárkivel lehet beszélgetni; hogy a beszélgetés nagy erő a feszültség lebontásában.
A párhuzam több ponton sántít, most azonban azért az egyért mondtam el, amelyen szerintem nem: az ellenféllel illik, tanácsos, muszáj leülni.
„Nincs miről vitáznunk Szilágyi Zsolttal” – az ilyen jellegű nyilatkozatok erőt szeretnének mutatni, valójában mégis a gyengeséget mutatják. Vagy inkább a csapdahelyzetet. Az RMDSZ meg szeretné őrizni magát „az egyetlen igazi erdélyi magyar alakulat” pozíciójában, s ez politikailag nyilván érthető, de hát az egyediség már régen szertefoszlott. Az erdélyi magyarság (sokadszor mondom, ami számomra egyértelmű, csakhogy mintha lennének elegen, akik számára nem) megbomlott, több fő irányba tájékozódott és tagozódott. Megszűnt a diktatúra egységbe szorító ereje, és ma már még a szintagma is, „erdélyi magyarság”, szinte csupán a nyelv tehetetlenségi erejének köszönhetően létezik.
Én nagyon élvezem, amikor egy vitában reális érvek hangzanak el, személyeskedéstől és tahóságtól mentesen. Nagyon élvezem, amikor egy ember úgy építi fel az argumentációját, hogy a partnere alig talál rést rajta. Elsődlegesen nem politikusokra jellemző az ilyesmi, hiszen náluk sok minden a hatalomról szól (ez sem feltétlenül baj, a politika azt is jelenti, hogy a hatalom közelében legyünk), ám ettől még minden elnökválasztási kampányban rendeznek ilyen vitákat. Többnyire szomorú performanszok ezek, még szomorúbb lenne viszont, ha valamelyik jelölt visszamondaná a részvételt. Az Erdélyi Magyar Néppárt tagságában éppen úgy Romániában élő magyarok vannak, mint az RMDSZ-ében. A vita visszautasításával az RMDSZ úgy tesz, mintha Szilágyi Zsolt nem képviselne senkit, illetve akiket képvisel, azok nem számítanak.
Tisztában vagyok vele, hogy akadnak emberek, akiket már semmi nem győz meg, akik már „leírták” az RMDSZ-t és Kelemen Hunort. De egyrészt mindig vannak olyanok, akik meggyőzhetők; másrészt az RMDSZ-hez közel állók táborában is lehetnek, akik még közelebb kerülhetnének, ha a vita mégis megtörténne, és olyanok, akik eltávolodnak a fentebb idézetthez hasonló nyilatkozatok miatt.
maszol.ro

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (1.)
Az épületet több műépítész terveinek felhasználásával építette meg Bernády, alaposan túljárva a helyi tanácsosok eszén.
A budapesti művészvilág krémje dolgozott az épületen, a mesteremberek azonban mind a helyiek közül kerültek ki. Ez is az ő ötlete volt, ő akarta így.
Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök véleménye szerint Bernády ezzel lenyűgöző lokálpatriotizmusról tett tanúbizonyságot. Azonban legalább ennyire lenyűgöző munkát végeztek a megbízott mesterek is. Megépítették a városközpont első meghatározó épületét, olyan városházával ajándékozva meg a marosvásárhelyieket, amelyre mindig is büszkék lehetnek.
Értelemszerűen, ezen a héten erről a páratlan épületről írunk a Központ olvasóinak.
A városi tanácsház
Vásárhely főterének déli részén egy nem akármilyen impozáns tornyos épület hívja fel magára a figyelmet, amely a város lakosságának áldozatkészségéből épült az 1906-1907-es években, a Lechner-iskola szellemében, szecessziós, eklektikus stílusban, komor Marcell és Jakab Dezső építészek tervei alapján.
A kivitelezést Csiszár Lajos építészmesterre, míg az épületasztalos munkákat és a bútorzat elkészítését a Mestitz Mihály és Fiai cégre bízták. A marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, név szerint Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is úgy tudják, hogy az épület városi tanácsháznak készült, és ezt a hivatást töltötte be nem kevesebb mint ötvenöt éven keresztül, míg hatvankettőben pártszékháznak, majd a rendszerváltás, vagyis nyolcvankilenc után a megyei prefektúrának foglalták le, figyelmen kívül hagyva a város lakosságának ellenkező véleményét.
Az otthont adó épületek és a hivatalok költöztetése
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból kiderül, hogy régebb a közügyeket a mindenkori bíró lakásán tárgyalták meg, de 1649-ben határozatot hoztak, hogy a város igazgatása csak a városházán történhet.
Így először a Várban, majd 1740 után a Nagypiac északi részén levő egyemeletes épületben intézték Vásárhely ügyeit.
1770-ben egy új, de ízléstelen épületet emeltek erre a célra, amelyet 1848-ban le is bontottak.
Ezt követően a Görög-házat, majd a jelenlegi Divatház helyén 1856-ban felépült neogotikus épületet használták erre a célra, de utcanyitás miatt 1908-ban azt is lebontották, és akkor a városi hivatalokat átköltöztették a díszes Városházába.
A torony Vásárhely majdnem minden pontjáról látható
Az épület főhomlokzata ötsíkú, szimmetrikus, és északkeleti részen van az ötvenöt méter magas torony, amely díszes majolikacserepekkel fedett sisakjával a város majdnem minden pontjáról látható. Óráját Müller János, a harangokat pedig Thúri Ferenc készítette. A Második Világháború után a toronysisak árbocára vörös csillag került, de nyolcvankettőben visszahelyezték az eredeti rajzok alapján az Elektromaros számológépgyári egységében elkészített díszes villámhárítót. Az épület küldő felületét színes majolika virágmotívumok és kőfaragványok díszítik.
Ma már hiányoznak azok az üvegfestmények, melyek történelmi nagyjainkat ábrázolták
Az előcsarnok tölcsérboltozatai, márványoszlopai, színes heraldikai díszítései és ablakfestményei ma is középkori hangulatot árasztanak, annak ellenére, hogy az épület ornamentikáját a hatvankettőben végzett önkényes restaurálások lényegesen megváltoztatták.
Az előcsarnok, a főlépcsőház és az első emeleti hall, valamint a gyűlésterem mennyezetét szabad kézzel festették.
A fent említett könyv szerzői arról is megemlékeznek, hogy akkor tüntették el, és akkor törték össze az építkezéssel kapcsolatos márványtáblákat, és többek között a városcímert, s más díszítéseket.
Sajnos, a gyűlésteremből ma már hiányoznak a terem művészi értékét képviselő üvegfestmények, melyek Bethlen Gábort, II. Rákóczy Ferencet, Kossuth Lajost, Deák Ferencet és I. Ferenc Józsefet ábrázolták. 1995 és 1998 között az épületet felújították, falára számos emléktáblát helyeztek el, de eredeti ornamentikáját csak részben állították vissza.
A gazdasági fejlődés megköveteli a reprezentatív épületet. Bernády megtalálja a megoldást
Az elmúlt század elején jelentős gazdasági fejlődésnek indult Vásárhely. A kilencszázas évek elején, egészen pontosa 1903-ban szabályozták a Marost, és megépült a Malom-árok, vagyis a Turbina. Ezt követően, rá egy évre, tehát 1904-ben felépül a Vágóhíd, és megjelennek az első épületek a Somos-tetőn. Ugyanekkor öt általános iskolát is építettek.
A gazdasági fejlődés hatására megnőtt az igény arra, hogy legyen egy reprezentatív épülete a városnak, és mi más lett volna ez, mint a Városháza. Amint azt már részben említettük, akkoriban nem volt polgármesteri hivatal; a helyi tanács üléseit mindig a központban tartották, de más-más helyen. Nem csoda hát, hogy Bernády György mindenképpen orvosolni akarta a városnak, vagyis Vásárhelynek ezt a gondját.
Az ötletnek mindenki örül… A számadáskor a lelkesedés alábbhagy. Bernády azonban utána sem hagyja magát…
Az 1903. október 14-i tanácsülésen vetődött fel először a Városháza megépítésének a lehetősége.
A feljegyzésekből derül ki, hogy Bernády György ismertette az elképzelését, és az ötletért mindenki lelkesedett. Ekkor azonban számok még nem hangoztak el. Valamivel később, amikor vázolták mindennek az anyagi vetületét, illetve az elképzeléssel kapcsolatos gondokat-problémákat, a kezdeti lelkesedés alábbhagyott.
A tanácsosok egy része azon a véleményen volt, hogy nincs szüksége a városnak egy ilyen díszes palotára. Bernády azonban nem hagyta magát, és bevetette az apró lépések taktikáját. Azzal kezdte, hogy megkérdezte a tanácsosokat, hogy hol képzelték el az épületet…
Az ötlet, amely megváltoztatja a tanácsosok határozatát
A Város meséi könyv szerzője megemlíti, hogy a mai városközpont annak idején meglehetősen kiterjedt, rendezetlen, sáros terület volt, így tetszett kezdeni a tanácsosoknak, egy új, a vasútállomáshoz közelebb eső központ kialakításának ötlete.
Így történt, hogy 1905. április nyolcadikán a tanács elfogadta az új városháza építéséről szóló határozatot. A munkálatok költségét 580 ezer koronára becsülték. Bernády György mindent elkövetett annak érdekében, hogy a tanácsosok érezzék, hogy mennyire fontosak, és higgyék azt, hogy ők döntöttek.
Az előrehirdetett pályázat
Ebben azonban volt egy nagy turpiság. 1905. februárjában ugyanis, jóval azelőtt tehát, hogy a tanács jóváhagyta volna a befektetést, Bernády az épület megtervezésére már meghirdette a pályázatot. Biztos volt tehát abban, hogy véghezviszi, amit eltervezett, még ha harcolnia is kell érte.
Azokban az években akkor már be volt vezetve a közvilágítás, és elkezdték a járdarendezést is, világos lehetett tehát mindenki számára, beleértve a tanácsosokat is, hogy a városkorszerűsítés nem csak amolyan vicc vagy szeszély.
Így az 1905. május 16-i ülésen harminc igen, huszonegy nem szavazattal és két tartózkodással a tanács végül jóváhagyta a polgármesteri hivatal székhelyének megépítését. Ettől kezdve nagyon gyorsan haladt minden.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
A régi képekért köszönet
Madaras Józsefnek
Központ
Erdély.ma

Novák Csaba Zoltán
LÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2.
A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen.
A „mérsékelt számonkérés” időszaka
A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar.
A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett.
Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa.
A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor.
A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg.
A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül.
Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is.
A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben.
Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint.
Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el.
A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború”
A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen.
Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg.
Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált.
Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk.
Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától.
Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak.
A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le.
Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát.
A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt.
1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet.
A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt.
Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé.
Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben.
A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp.
Transindex.ro

Érezzék magukénak a helybeliek is …
Folytatódik a borossebesi magyar oktatás
Rohrszetzer Andreával, a borossebesi fakultatív magyar nyelvű oktatás ötletgazdájával, vezetőjével kielemeztük az elmúlt tanév eredményit, illetve megbeszéltük az újnak a terveit.
Amint elmondta, az elmúlt tanévben 23 gyermek iratkozott be a magyar nyelvű oktatásra, közülük 20-an rendszeresen jártak rá. Márciustól szombat délelőttönként összesen 19 órát tanított nekik a református parókia imatermében. Játékos formában próbálta bevezetni őket a magyar kultúrába, nem adott nekik házi feladatot, nehogy tehernek érezzék.
Az új tanévtől 18 szülő íratta be a gyermekét, közülük 7 óvodás, 1 előkészítő osztályos, míg 10 gyermek a helybeli román nyelvű iskolában tanul. Mivel az óvodások nem tudnak olvasni, azokkal külön foglalkozik, beszédfejlesztést gyakorolnak, magyarul játszanak, énekelnek, meséket olvas fel nekik. Az iskolásokkal a magyar ábécét gyakorolják.
Hogy mivel lettek okosabbak a tanfolyam elkezdése óta a borossebesi gyerekek?
Tudnak néhány magyar népdalt, verset és mesét. A nagyobbak felismerik a magyar betűket az i betűig.
Közülük csak a maga hároméves kisfia, Babál Zsolt színmagyar, a legtöbb félig magyar, de olyan színromán gyermekek is járnak a magyar órákra, akik az ott lévő barátok vagy a csapatszellem kedvéért jönnek.
Ez talán azért is van, mert Andrea játékosan foglalkozik velük, ráadásul minden óra után egy kis csemegével, édességgel, üdítővel is kedveskedik a gyermekeknek.
Teszi ezt úgy, hogy a munkájáért semmiféle juttatást nem kap: maga készíti elő a leckéket, illetve a rajzokat, a maga pénzén vásárolja a gyermekeknek az édességet és az üdítőt, ráadásul a rajzok és szemléltető eszközök fénymásolásáért is fizetnie kell. Egy-egy alkalom 25-30 lejébe kerül.
A helybeli református gyülekezettől kapott egy kisebb összeget a célra, de olyan szülő is kerül, aki néha süteményt, édességet hoz.
Rohrszetzer Andrea egyik temesvári egyetemen két évig informatikát hallgatott, de pedagógiából is letette a vizsgáit. A tanulmányait kénytelen volt megszakítani, jelenleg varrónő egy borossebesi varrodában, de az önkéntes magyar nyelvű fakultatív oktatást is folytatni kívánja. Szeretne részt venni magyar nyelvű továbbképző tanfolyamon, ha a munkaideje lehetővé tenné. Tanévkezdéskor tehát a rendhagyó módon működő borossebesi fakultatív magyar oktatás is újraindul, de üdvös lenne, ha a helybeli magyarok vagy a vállalkozók is a magukénak éreznék azt. Legalább annyira, hogy a gyermekét egyedül nevelő fiatalasszonyt segítenék a tanulóinak a megvendégelésében.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

Kelemen: Székelyföld autonómiáját nem szabad szembeállítani a kulturális autonómiával
A szórványmagyarság számára a kulturális autonómia kivívása továbbra is nagyon fontos az identitás megőrzéséhez, az oktatási-kulturális intézmények működéséhez, fenntartásához – mondta az Index.hu-nak adott interjújában Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke szerint a területi autonómiát és a kulturális autonómiát nem szabad szembeállítani.
Kelemen elmondta: a Székelyföld régió kialakításában jelenleg nincs az RMDSZ-nek szövetségese Romániában: “Nem kértük sem a kormánykoalíciós partner szociáldemokraták támogatását, sem az ellenzéki, korábban koalíciós partner liberálisok és demokraták támogatását. Először társadalmi párbeszéd kell. Fölösleges addig terhelni a viszonyunkat Victor Pontával vagy Klaus Johannissal, vagy bárki mással, amíg a politikusok azt érezhetik, hogy ezzel szavazatokat veszíthetnek. Ha majd látják, hogy a társadalom ezzel szemben nem annyira elutasító, akkor majd őket is könnyebben meg lehet győzni.”
Az autonómiastatútum nyilvánosságra hozásának időzítésével kapcsolatban az RMDSZ elnöke kifejtette: “Az RMDSZ programjában 1993-tól benne van a különböző típusú autonómiák elérésének célja. Nem mondom, hogy most nagyobb esély van a területi autonómiára, mint korábban. De az utóbbi időben Romániában is beindultak az alkotmánymódosítással és az új, területi-közigazgatási határokkal kapcsolatos viták. Ezek meg fognak történni, ezekre fel kell készülni. Megvan ugyanis a veszélye, hogy a területi-közigazgatási határok átalakításánál, a reform álcája alatt, közigazgatási eszközökkel felborítják az etnikai határokat. Ez olyan helyzetet taszítana bennünket, hogy minden döntéshozatali pozícióból kikerülnénk egy olyan régióban, ahol – átszabdalva Maros, Kovászna Hargita megyék határait – teljes kisebbségbe kerülnénk. Ezért kell most párbeszédet kezdeményezni a román társadalommal, hogy lássák, ezek a tervek nem veszélyeztetik a román állam területi integritását.”
Az interjúban Kelemen beszél a Fideszhez fűződő kapcsolat alakulásáról, kritizálja a Jobbik politikáját, és kifejti a skóciai népszavazással és annak hazai hatásával kapcsolatos véleményét is. (hírszerk.)

Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro

A Kárpát-medencei magyar politikai vezetők a skóciai népszavazásról
Minden döntés minél közelebb szülessen meg ahhoz, akit érint, az ottani emberek döntsék el, hogy mit akarnak, ez az egyetlen közös pont a skót függetlenedési népszavazás és az RMDSZ területi autonómiatervezete között – nyilatkozta Szilágy Szabolcsnak, a Kossuth Rádió munkatársának a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtitkára, Kovács Péter.
Kovács Péter kihangsúlyozta, hogy az RMDSZ semmiféle párhuzamot nem lát a skót és a katalán törekvések, illetve a székelyföldi autonómiát célzó törvénytervezet között.
A főtitkár fontosnak tartja, hogy London lehetőséget biztosított a skótoknak dönteni saját sorsuk felett. A skóciai népszavazásról az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, Toró T. Tibor Lehőcz Lászlónak azt mondta: nem is az eredmény a fontos, hanem az, hogy egyáltalán ez a népszavazás bekövetkezhetett, és a skót nemzet békés, demokratikus úton élhetett önrendelkezési jogával.
Toró szerint most a népszavazás utáni időszakban az a tét, mennyire tudják a skótok betartatni a brit kormánnyal azokat az ígéreteket, amelyeket ez a kampányban tett az autonómiarendszerük megerősítésére vonatkozóan.
A skóciai népszavazás hatása egyértelműen pozitív lehet a székelyek autonómiatörekvéseire, a londoni kormány magatartása pedig példa kell legyen a román kormány számára – véli az EMNP elnöke. Varga László, a szerb parlament integrációs bizottságának elnökhelyettese Németh Ernőnek, a Kossuth Rádió munkatársának úgy vélekedett, hogy a Balkánon csitítani fogja a kedélyeket a skót népszavazás végeredménye, hosszabb távon pedig a kisebbségi önrendelkezés fokára pozitív hatással lehet.
Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának (MKP) elnöke Haják-Szabó Máriának azt nyilatkozta, hogy a felvidéki magyarság számára fontos tanulságai vannak a skót referendumnak. Az autonómia és az elszakadás nem egyenlő, és ezt addig kell mondani, amíg ezt el nem fogadják a szlovákok politikusok – fejtette ki Berényi.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

RMDSZ-es gyakornoki ösztöndíjak Brüsszelben
Folytatja gyakornoki programját Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője, amelyet a MIÉRT-tel közösen hirdet meg, immár negyedik éve. Szeptember 19-én, a XIII. MIÉRT Akadémián, Püspökfürdőn jelentették be, hogy idéntől hat gyakornoki ösztöndíjat hirdetnek meg, pályázni október 15-ig lehet.
Winkler Gyula negyedik éve fogad MIÉRT által javasolt gyakornokokat európai parlamenti képviselői irodájában, évente gyakornoki találkozót is tartanak. „A nyári találkozóknak a célja éppen az, hogy felmérjük, mennyire hasznosak ezek az időszakok, a visszajelzések azt mutatják, hogy igen, hasznosítani tudták a Brüsszelben szerzett tudást, tapasztalatot” – mondta el a képviselő. Winkler Gyula kiemelte, mindig fontosnak tartotta a közösségi tevékenységet, ez mindig feltétel volt, pár éve intézményes formát is kapott, ugyanis a MIÉRT-tel megállapodást is kötöttek. Idéntől a gazdaságpolitikai és fejlesztéspolitikai iránt érdeklődő fiatalok mellett mérnöki szakmát tanuló egyetemistákat is szívesen látná a képviselő a pályázók között. „Az egyetemi ajánlat – Erdélyben is – egyre távolabb van attól, amire a reálgazdaságnak, a munkaerőpiacnak szüksége van, ezt maguk a fiatalok is kimondták májusban Strasbourgban (Európai Ifjúsági Rendezvény – szerk. megj.), hogy közelíteni kell az oktatási ajánlatokat a munkaerőpiac elvárásaihoz. Huszonöt évvel ezelőtt mindenki mérnök volt, akik közül sokan pályaváltásra kényszerültek, utána mindenki közgazdász lett, aztán a kommunikációs szakmákra volt nagy igény, úgy látom, hogy Európában a következő évtizedekben visszatér a mérnöki szakma becsülete, én erre hívnám fel a pályaválasztás előtt levő fiatalok figyelmét. Az ipart felszámoló társadalmakban kiveszett az innovativitás, nemcsak a digitális tartalmakat, a fizikailag kézben tartott tárgyakat is elő kell állítani” – hangsúlyozta.
Jakab Adorján, a MIÉRT elnökhelyettese ismertette a gyakornoki program gyakorlati részét, elmondta, a miert.ro honlapon megjelenik az ösztöndíjfelhívás, olyan fiatalok jelentkezését várják, akik már egyetemi hallgatók, vagy felsőfokú diplomával rendelkeznek. A gyakornoki ösztöndíj négy hét brüsszeli, egy hét strasbourgi tapasztalatot jelent Winkler Gyula képviselői irodájában. A kiírás szerint hat fiatal nyerhet gyakornoki ösztöndíjat a MIÉRT-től.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Ady Endre közös örökségünk
Felavatták az adyfalvi múzeumot
Megnyitotta kapuit az adyfalvi Ady Endre Múzeum és Emlékház. Az Európai Unió által finanszírozott felújítás több mint egyszerű helyreállítás: a szakemberek igazi, korabeli miliőt teremtettek a Szatmár megyei településen, a régi fényképeken látható berendezés, a különféle tárgyak Ady Endre szellemiségét tükrözik.
„Szimbolikus értékű az, hogy ezt a házat, ahol Ady Endre gyerekeskedett, Európai Uniós alapokból újítottuk fel, hiszen ő nemcsak a magyar kultúrának, hanem a világirodalomnak, az európai kultúrának is része. Ady Endre a közös örökségünk. Olyan érték, amelyre lehet jövőt építeni” – fogalmazott Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke az emlékház avatóján, majd megköszönte a renoválási munkálatokban résztvevő partnerek munkáját, lelkes hozzáállását, hiszen, mint kiemelte, így sikerül átörökíteni az utókor számára is kulturális és irodalmi örökségünket.
„Egy ilyen felújítás, egy ilyen program csak akkor kap értelmet, ha Ady Endre emlékét, örökségét nemcsak könyvekből, irodalmi alkotások lapjaiból, az irodalmi órák során tudjuk magunkévá tenni, hanem ha érezzük is mindezt azáltal, hogy eljövünk ide. El kell ide jönnie minden iskolásnak, látnia és éreznie kell, hogy hol született, milyen körülmények között élt, gyermekeskedett és nőtt fel az az Ady Endre, aki a világirodalom, az európai irodalom kitörölhetetlen lapjain helyet szerzett magának” – mondta. A szövetségi elnök azt kívánta, minél több autóbusz álljon meg az emlékház előtt, érkezzen az Erdélyből, Magyarországról, vagy a Kárpát-medence bármely pontjáról.
Semjén Zsolt, magyarországi miniszterelnök-helyettes üzenetét Gál Gergely főtanácsadó tolmácsolta, hangsúlyozva, a magyarság kulturális örökségének védelme kiemelt feladat, és ha ezt sikerül összekapcsolni – mint jelen esetben is – gazdasági lehetőségekkel is, akkor lesznek látványos eredmények.
Az Ady Endre Múzeum és Emlékház felújítása a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében valósult meg a Szatmár Megyei Múzeum és a nyíregyházi Jósa András Múzeum együttműködése révén, a Cult-Tour projekt részeként.
Nyugati Jelen (Arad)

Milyen az a „helyes magyar út” (I.)
A múlt hónapi ünneplés táncos, zenés, tűzijátékos hangulata után, ismét elindult egy ingerlékeny politikai polémia, eléggé rosszmájúan és a mai valóságtól erősen eltávolodva, az ún. magyar útról, pontosabban a „szentistváni, keresztény, magyar útról”. A hozzászólások nagy része zűrzavaros, rosszindulatú vagy túlságosan elfogult volt, és mint mindig a magyar politikában, mindkét oldal szócsőnek használta a „szentistváni” témát.
Az anyaországi viták mellett Erdélyben is megemlékezések hosszú soráról olvashattunk, de ezek nagy része mérsékelt hangú volt.
Lokálpatrióta módon egy picit itthon maradok, a mi aradi újságunknál, és egy személyes „sérelemre” is válaszolok.
Tíz évvel ezelőtt megjelent könyvem, első, szent királyunkról írt kis fejezetét, a Nyugati Jelen aug. 20-án leközölte. Egy „hozzászóló” több pontban elég erősen megbírált. Megjegyzi, hogy „talán mégsem voltak annyira pogányok a magyarok, mint ahogyan ennek tudatát ma ránk akarják erőszakolni”. Most bocsánatot kell kérnem, én nem akarok senkire, semmit ráerőszakolni, de mindenütt, ahol eddig olvastam, a régi nomád, lovas pásztornép, a magyar pogány nép volt. Különben a pogány szó latin eredetű, és a régi (pl. őskeresztény) időkben falusit, vidékit jelentett. (Az új keresztények inkább a városokban szaporodtak, talán innen a megkülönböztetés.) Később a többistenhívőkre használták, tehát aki nem zsidó, nem keresztény vagy mohamedán. „Hozzászólónak” ajánlom Herczeg Ferenc: Pogányok című könyvét. Régi (bocsánat) pogány magyarokról szól.
Második megjegyzése, hogy a Szent Koronát István nem kaphatta a Vatikántól, „mert ott a levéltárban semmi nyoma sincs a korona küldésnek”. Most szégyenkeznem kellene, mert eddig mindenütt úgy olvastam, hogy a Szent István fejére helyezett korona II. Szilveszter pápától ered. Nos, félre téve az iróniát, a Szent Korona körül még mindig tartanak a viták, de ez nem is lényeges. Két komolyabb levéltári anyag maradt fenn, szó szerint egyik sem bizonyítja, hogy ténylegesen Szilveszter küldte volna (személyesen) a koronát. Tudjuk azonban, hogy a Koronának elsősorban szimbolikus értelme (tisztelete) van, az viszont tény, hogy a korona és királyi cím adományozása, annak idején pápai jog volt, de erre „csak a császárnak, mint a keresztény világ tényleges irányítójának hozzájárulásával kerülhetett sor”. A pápától kért koronát végül is, mai szóhasználattal, lobbizás útján kaptuk meg, mert István ügyét támogatta felesége, Gizella és sógora, Henrik bajor herceg is, aki jó viszonyban volt a császárral, és kihasználva politikai befolyását, minden erővel támogatta a magyarok önálló királyságát, hiszen ott húga lett a királyné.
Hozzászólóm kötekedő szándékát mi sem bizonyítja jobban utolsó megjegyzésénél: „Amúgy, ez az egész forrás-könyv zagyvaságokkal lehet tele,…amiként Polgár Judit sem éppen az a szentistváni nagyság, hogy egymás mellett lenne a helyük. Egyazon könyv-címlapon emlegetni őket, enyhén szólva is nagy túlzás. Nagyon nehéz erre józanul reagálni. Könyvem megjelenésekkor – a jobboldalról – olyan megjegyzéseket kaptam, hogy a 101 híres magyar között sok a „nem tiszta magyar”. Kényes téma ez nálunk, és látom, még sokáig az marad. A zsidószármazású sakkozó lány, és a szent király egy könyvben? ! Mosom kezeimet, és kijelentem: nem tehetek róla, hogy a zseniális magyarok egy része zsidószármazású volt. Arról sem tehetek, hogy Nyugaton pl. a Puskás, vagy éppen a Polgár nevet jobban ismerik, mint Szent Istvánét. Az a Polgár- lány egy zseni, akit az egész világ csodál, megérdemli, hogy ott legyen a kiemeltek között. Ezzel nem rontom a nagy király „presztízsét”. Arról, hogy Judit nem „tiszta magyarnak” született, nem tehet, mint ahogy Molnár Ferenc, Teller Ede, Szilárd Leó, Ábrahám Pál, Köstler Arthur és a többiek sem tehetnek.
A fentiek, látszólag magányügynek számítanak, hiszen csak egy könyvről, és néhány megjegyzésről esett szó, de a probléma vetülete szélesebb.
A magyarság még mindig hajlamos, hogy részben téves, és nem ritkán veszedelmes felfogások rabja legyen. A szentistváni útról szóló viták is ezt bizonyítják.
(Folytatjuk)
Hollai Hehs Ottó, Németország
Nyugati Jelen (Arad)

Egy elkötelezett székely tudós
Jancsó Benedek emlékezete Háromszéken
Négy napon át különböző programokkal emlékeztek a megyeszékhelyen, Kézdivásárhelyen és Gelencén egy példamutató munkásságú székely tudósra, dr. Jancsó Benedekre. A születésének 160. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat szeptember 18-án, csütörtökön a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban kezdődött neves meghívottak részvételével és előadásaival, majd értékes kulturális programokkal tarkítva Kézdivásárhelyen és Gelencén folytatódott, magába ölelve a Jancsó leszármazottak családtalálkozóját is.
Nagyszabású és magas színvonalú tudományos értekezleten emlékeztek meg dr. Jancsó Benedek személyiségéről és munkásságáról csütörtökön, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Az eseményen többek között dr. Egyed Ákos akadémikus, valamint Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységé
A magyar himnusz eléneklése után Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntötte a Magyarországról érkezett, valamint erdélyi érdeklődőket, akik között a szülőfalu, Gelence polgármestere és plébánosa is jelen volt.
ancsó munkásságára utalva az elöljáró arra figyelmeztetett, a tudós férfiú száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai sajnos most is időszerűek, hiszen napjainkban ugyanúgy meg kell küzdenünk nemzeti önazonosságunk megőrzéséért és jövőnk biztosításáért, mint annak idején. Az anyaországból érkezett Jancsó Antal a Jancsó Alapítvány nevében szólt az egybegyűltekhez, Rugonfalvi Kiss István szavaival, testestől-lelkestől székelynek nevezve jeles felmenőjét.
Elmondta, hetedik alkalommal jönnek Háromszékre Jancsó Benedekre emlékezni, és minden egyes látogatás szellemi és lelki feltöltődést jelent számukra. „A székely irodalomtörténész volt az, aki évtizedekkel előre látta a magyar sors veszélyeit. A mai nemzedéknek az a kötelessége, hogy emlékezzen azokra a bátor, mostoha sorsú emberekre, akik előttünk jártak. Jancsó Benedekről halála után iskolákat és szakköröket neveztek el: elsőként a gelencei általános iskola vette fel a nevét 2000-ben, valamint mellszobrot is állítottak a tudós tiszteletére, akinek munkáját következetesség, minőség, cselekvő odaállás jellemezte.”
A tudományos előadások sorát dr. Egyed Ákos nyitotta meg, aki Jancsó Benedeket a trianoni kérdés legjobb szakértőjének tartja. Olyan, nemzetiségi ügyekben elmélyült szaktekintélynek, aki felismerte, hogy a kisebbségi létbe került magyarság sanyarú sorsa csak nemzetközi segítséggel és nyomással javítható. Akinek véleménye szerint a magyar külpolitikának a valós helyzet külföldi megismertetésére és a nemzet kulturális újraegyesítésére kell fektetnie a hangsúlyt, mindehhez pedig csendes, állandó és kitartó munka szükségeltetik.
Jáki László professzor Jancsó pedagógusi munkásságáról és máig érvényes szemléletéről beszélt, mely szerint a pedagógusnak nem mestersége, hanem hivatása van, tevékenységét pedig a gyermekek iránti szeretetre kell alapozza.
A gelencei Bodor György Kultúrotthonban csütörtökön este Kónya Ádám háromszéki kúriákat ábrázoló fotóiból és Jancsó Zoltán festőművész alkotásaiból nyíltkiállítás. Dr. Deák Ferenc kézdivásárhelyi tanár a Kónya Ádámhoz fűződő személyes emlékeivel megtűzdelve beszélt az utolsó háromszéki polihisztor érdemeiről
A továbbiakban Jancsó András Sas Péter művelődéstörténésznek Jancsó Benedek egy eddig ismeretlen levelét is tartalmazó tanulmányát olvasta fel, majd Tóth-Bartos András történész a polihisztor és a Székely Nemzeti Múzeum kapcsolatáról értekezett. Fráter Olivér Jancsónak a Székely Nemzeti Tanács 1918-ban történt megalakításában és működésében játszott szerepéről, Raffay Ernő történész professzor pedig bukaresti küldetéséről beszélt.
Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységét
A tudományos ülés végén Rekita Rozália színművésznő elszavalta Dsida Jenő Sirató ének Jancsó Benedek halálára című versét, az értekezlet a székely himnusz eléneklésével zárult.
A sepsiszentgyörgyi tudományos konferencián jelen volt a budapesti Mátyás-templom kórusa is, énekszámmal köszöntve a résztvevőket. Az anyaországi énekkar repertoárjával a pénteki, szombati események hangulatát is emelte. Szombaton este Sepsiszentgyörgyön, a zsúfoltságig megtelt Krisztus király templomban Mozart Requiem-ével búcsúztak, amelyet a Laudate, a Vox Humana, a Pro Musica kamarakórusok és helyi zenészek közreműködésével adtak elő Tardy László vezénylete alatt.
A látó ember
Dr. Jancsó Benedek egyike volt azon erdélyi személyiségeknek, akik kimagasló és többsíkú tudásukat önzetlenül és teljes odaadással népük és hazájuk szolgálatába állították. Éppen ezért örvendetes, hogy nevének hetvenévnyi elhallgatása után elkezdődött a tudomány és a kultúra számos területén végzett munkásságának újraértékelése és elismerése, ugyanis a nemzetnek ma is égető szüksége van magasröptű és jövőbe mutató gondolataira.
Az utolsó polihisztorok egyikeként emlegetett, hét nyelven beszélő tudós férfiú nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot a háromszéki Gelencén, 1854-ben. Kolozsváron, valamint Bécsben folytatott egyetemi tanulmányai során magyar–latin szakos tanári oklevelet szerzett, 1878-ban pedig bölcsészdoktorrá avatták.
Tanárként Pancsova és Arad után Budapestre került, ahol a tanítás mellett folyóiratot alapított, illetve tanulmányokat és cikkeket közölt a szakmai közélet és a gimnáziumi oktatás fellendítése érdekében. Felkérésre elemzést készített Románia oktatásügyi és műveltségi helyzetéről, a kormány nemzetiségi ügyosztályának munkatársaként pedig a kisebbségi kérdés és a román hódító politika nemzetközileg elismert szakértőjévé vált, négy könyvben tárva a közvélemény elé a magyar államot létében fenyegető folyamatokat.
zombaton, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás parkban a Jancsó Alapítvány és a Székely Nemzeti Tanács márványlapot állíttatott Jancsó Benedek emlékére
1918 novemberében egyik alapítója volt és elnöke lett a Székely Nemzeti Tanácsnak, részt vett a béketárgyalásokat előkészítő bizottság munkájában, majd megírta Erdély történetét. 1930-ban bekövetkezett halála a nemzet egészét megdöbbentette, s életpályáját a legnevesebb folyóiratok méltatták.
Bedő Zoltán
Gondolatok a történelemről
Erdély története című művének előszavaként vetette papírra Gelence nagy szülötte az alább idézett, ma is érvényes és jövőbe mutató gondolatait:
„Meg vagyok győződve, hogy az erdélyi magyarság történeti múltjának tanulmánya forrása lesz nemcsak a történeti öntudaton alapuló erős nemzeti érzésnek, hanem annak a higgadt, előrelátó politikai okosságnak is, amely annyira szükséges, hogy az erdélyi magyarság a román állam keretében ne csak létét biztosíthassa, hanem mint a vele együtt élő másfajú nemzetek nemes versenytársa, részes is lehessen abban a művelődési, társadalmi és gazdasági alkotó munkában, amely nemcsak az állam megszilárdulásának, hanem az általános emberi haladásnak is legelső rangú tényezője. A történelem az élet tanítómestere s azért a mi erdélyi történetünk is a mi legjobb tanítómesterünk lesz. E tanítómestert igyekeztem e könyvemben tolmácsolni, abban a reményben, hogy példám követésre fog találni és rövid idő múlva több, különb, ékesebb szavú, tudósabb és bölcsebb tolmácsa is lesz ennek a nagy tanítómesternek, mint amilyen én lehettem e könyvben.”
Budapest, 1922. december 15-én. Dr. Jancsó Benedek
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székedi Ferenc: A vita
Kérdem a közélet iránt érdeklődő tanár ismerősömet, olvasta-e az RMDSZ-nek a Székelyföldre vonatkozó autonómia-statútumát. Azt mondja, hogy nem, de majd átböngészi. És hozzáteszi: milyen hosszú? Nem olyan veszélyes, vagy húsz oldal – mondom neki. Erre feljajdul: húsz oldal ? Ezt ugyan ki olvassa ma el, amikor az újságokban is csak a címeket és a gyászjelentőket nézik? Pedig megérdemelné – biztatom, azért bocsátották társadalmi vitára, hogy egy kissé törjük rajta a fejünket. – Nem lesz abból vita – int lemondóan –, akik eddig is támadták az RMDSZ-t, azok továbbra is támadni fogják, akik a tulipánnal tartanak, azok vele maradnak. Értem ezen mindkét részről azt a húsz-harminc embert, akik mindig szoktak okoskodni.
Ismerősöm véleménye szeget ütött a fejembe. Valóban, átnézi egyáltalán a romániai magyar társadalom, egyáltalán a székelyföldi társadalom ezt a tervezetet? Hiszen az ember eleve nem arra született, hogy törvénytervezetet olvasson, vagy a demokrácia, a közéleti véleménymondás lehetőségével mit sem törődve, hagyja, hogy továbbra is mások beszéljenek majd a nevében... Esetleg többen, menetközben, az újságban, a tévében, a rádióban, világhálós böngészésekben elcsípnek valamit ha nem is az alapdokumentumból, de legalább az ötödik-hatodik visszhangból, és néhány töredék azért csak megmarad a fejekben?
Alighanem ezt a tervezetet, amely egy az egyben olvasható az RMDSZ honlapján, valamiképpen közelítene kellene a társadalomhoz. Magam sem tudom pontosan, hogyan, de talán valamiféle kivonatokkal vagy egyszerű, a nagyközönség számára is jobban érthető magyarázatokkal. Például: a román államnak jelenleg ezek a hatáskörei, a székelyföldi autonóm terület pedig ebből átveszi ezt meg ezt. És lesznek ezenkívül saját hatáskörei – ezek meg ezek –, illetve léteznek még olyan területek, ahol az állam és a régió összedolgozik. De az is lehet, hogy annak, aki nem ismeri az államigazgatást – ami a nagy többség számára egyszerűen létezik ott valahol a háttérben, és csak akkor találkozik vele, ha szívszorongva hivatalos helyre kell belépnie –, annak még ez sem mond túl sokat.
Számukra valahogyan másképpen kellene megközelíteni a témát. Például olyan kérdések segítségével, amelyek érintik a mindennapi élet legkülönbözőbb vonatkozásait. Ha a Székelyföld autonóm terület lesz, drágább vagy olcsóbb lesz a villany? Mi történik, ha beteg vagyok, többet vagy kevesebbet kell fizessek az orvosnak? Mi lesz a nyugdíjakkal? A szociális segélyekkel? A gyermekjárandóságokkal? A szülési szabadságon levő nőkkel? Egyszerűbb lesz bejelenteni a vállalkozásokat, vagy sem ? Lesznek majd külön útdíjak a megyei utakra is? Hogyan alakulnak a piaci árak? Ki fizeti majd a tanárokat és hogyan? És az orvosokat? Nőnek az adók vagy csökkennek? Lesznek külön országos, külön régiós és külön helyi adók? Kivihetem a régióból a pityókámat, vagy itt kell eladnom? És mi lesz a tejjel, ha a régióban nem lesz felvásárló? Ha a román nyelv oktatását csak román anyanyelvű tanárok láthatják el, akkor miért képezik ki román tanároknak a magyar fiatalokat a Sapientián, és mi lesz a románt oktató magyar tanárokkal? Hogyan állunk azokkal a székelyföldi településekkel, ahol a roma lakosság nem öt, hanem ötvenöt százalékos? És így tovább.
Azaz alulnézetben kellene végignézni a mindennapi élet valamennyi összetevőjét, és az így felmerülő kérdésekre őszintén válaszolni, ezek ugyanis jóval túllépik a román –magyar viszony kereteit, még azokat is, amelyek kizárólag etnikai szempontok alapján és a szakmai szempontok félretolásával szeretnék megszázalékolni munkahelyeket.
Azt írja a 8. cikk 3. bekezdése, hogy a Székelyföldön lakhellyel rendelkező állampolgárok munkavállaláskor elsőbbséget élveznek. És ha a fiamat, lányomat hozom haza, aki a tudományok doktora, s Kolozsváron, vagy éppen Münchenben él, nem lakik itt: nem kaphat állást a valamelyik helyi tisztségviselő látogatás nélkülin diplomát szerzett vejével szemben? Magát Bill Gatest is eltanácsolnánk egy helyi informatikussal szemben ? És még valami: Az RMDSZ pillanatig sem titkolta, hogy az autonómia-statútum a dél-tiroli modellre épül. Ami nem jelenti azt, hogy teljes mondatokat kell átvenni ebből a dokumentumból, mert ez a módszer helyenként igen humoros eredményre vezet: 7. cikk, h. bekezdés, a megyék hatásköreiből: idegenvezetők és síoktatók működésének a szabályozása. Miért nem szabályozzák a teremfoci- vagy teniszedzőket? Vagy a panziókban működő szakácsokat? A fűnyírókat? Dél-Tirolban a síoktatóknak valóban külön kasztja van. De a Székelyföldön?
De ez csak egy kis dohogás. Összességében a tervezet nem csak hogy jóval túllép a dr. Csapó féle gyermeteg amatőrködésen, hanem teljesen más. Nem múltba révedő vágyak, hanem átgondolt szerkezetek, a jelen államigazgatási fogalmait használó racionalitás áll mögötte, még akkor is, ha néha vakvágányra szalad. Dehát éppen ezért szükséges a társadalmi vita! Nem csupán a romániai román, hanem mindenekelőtt a romániai magyar társadalom részvételével. Ez a vita önmagától fellobbanhat ugyan, de csak akkor lesz tartós fénye, eredménye, ha megtalálják, ha megtaláljuk levezetésének megfelelő, konstruktív módszereit, eszközeit.
maszol.ro

Érdekképviselet és közművelődés
A marosvásárhelyi székhelyű gazdaszervezet, az RMGE-Maros nemcsak a gazdálkodók érdekképviseletét, érdekvédelmét vállalja fel, de a közművelődés, oktatás terén is hozzá kíván járulni az erdélyi vidéki társadalom felemeléséhez.
Amint Csomós Attila, a szervezet elnöke portálunknak elmondta, a folyamatos oktatási, továbbképzési tevékenység, valamint a szaktanácsadás, a gazdák tanácsokkal való támogatása mellett a közművelődés terén is tenni akarnak. „Ha csak a mikházi, csűrszínházi gazdanapokat említem máris bizonyítást nyernek a fentiek. A szakmai előadások, bemutatók mellett a népművészet, a művészi szinten űzött kézműves tevékenység is helyet kapott a programban, de a népdal, népi tánc is jelentős hányadát töltötte ki a programnak. Utána egy pécsi és horvátországi út következett, amelyen részt vettünk, s amelyet a pécsi XXIII. Határon Túli Magyarok Fesztiváljának keretében ejtettünk meg” – mondta el az elnök.
Az RMGE Maros Regionális Oktatási és Információs Központ a hármasfalui Barátosi házban működő gazdakörrel együtt tagszervezetként szerepel a kolozsvári EMKE magyar házainak láncolatában, s így esett meg, hogy a pécsi fesztiválra meghívták a marosvásárhelyieket is. Szeptember 12-én pedig a pécsiek látogatást szerveztek a horvátországi Drávaszögbe, ahol magyar házakat, és magyar szervezeteket látogattak meg.
„Érdekes volt megtapasztalni, hogy a Drávaszögben élő alig tizenötezres lélekszámú magyarságot mennyire támogatja a horvát kormányzat. Pénzt adnak arra, hogy ingatlanokat vásároljanak, azokat felújítsák, funkcionálissá tegyék, fenntartsák, s bennük magyar kulturális tevékenységet szervezzenek. Ottjártunkkor tapasztalhattuk meg, hogy a kis lélekszámú magyarság mennyire aktív közösségi életet tud élni itt. Amellett, hogy fesztiválokat, kulturális rendezvényeket szerveznek, a gazdálkodókat is összefogják. Nekem eddig nem volt ismeretem az itteni gazdaköri tevékenységről, de most élőben láthattam, hogy ezekben a házakban a magyarok gazdasági tevékenységeit, a gazdálkodókat is összegyűjtik, programokat szerveznek számukra, elméleti és gyakorlati síkon támogatják őket” – mondta Csomós Attila.
Emellett egy rövid horvátországi körúton is részt vettek. A két évtizeddel ezelőtt háború sújtotta Vukovárra is eljutottak. Először a Vukovári Magyar Otthonba látogattak el, majd a vukovári emléktemetőbe, és ott koszorút helyeztek el a ’91-es honvédő háborúban elhunytak tiszteletére állított emlékműnél. A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) ügyvezető elnöke, Jankovics Róbert a horvátországi magyarok hetilapjában, az Új Magyar Képes Újságban erről így beszélt: „Nagyon hasznos volt a találkozó az erdélyi magyar szervezetekkel, amely a kapcsolatépítésen túl tapasztalatcserére is alkalmat adott. Bízom benne hogy ez a találkozó egy hosszú együttműködésünk első lépése volt. Bokor Bélának, a Határon Túli Magyarságért Alapítvány elnökének pedig köszönjük a közreműködést.”
Az RMGE-Maros elnöke rendkívül hasznosnak ítélte meg ezt a látogatást, hiszen ezzel a szervezet kapcsolatrendszere bővült, esély adódott arra, hogy az Európa e részében élő magyar gazdálkodók jobban megismerhessék egymást, kapcsolatokat alakíthassanak ki a gazdakörök egymással mindannyiuk hasznára, épülésére.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Az orgona szerelmese
Kozma Mátyás-emlékműsor
Marosvásárhely zenei világának meghatározó egyéniségére, Kozma Mátyás orgonaművészre, zeneszerzőre emlékeznek szeptember 26-án, pénteken 18 órától a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban. A 85 éve született és 20 éve eltávozott művészről, illetve az emlékműsorról Kozma Mátyás özvegyével, Jászberényi Emese rádióriporterrel, szerkesztővel beszélgettünk.
– Jó és kell emlékezni azokra, akik itt éltek, itt alkottak Marosvásárhelyen, és nagyon szerették ezt a várost. Kozma Mátyás orgonaművész, zeneszerző és egyetemi tanár ennek a városnak volt a rabja, a szerelmese, de elsősorban az orgonáé. Kolozsváron, a Gheorghe Dima Zeneakadémián végzett, és mivel kitűnő diák volt, ott akarták tartani tanársegédnek. De a kolozsvári templomok és orgonák nem csábították el, így hazajött Marosvásárhelyre. Annak idején a Székely Színház és a Székely Népi Együttes is a Palotában székelt, a színészek és muzsikusok reggel és délben ott próbáltak, a hangversenyeket, valamint a színházi előadásokat este tartották, így sokszor késő éjszaka volt, mire odaférhetett az orgonához, és gyakorolhatott. De számára ez volt a legcsodálatosabb.
– Kozma Mátyást a népzene is nagyon vonzotta.
– Egy időben a népi együttes művészeti titkára volt, de a korábbi években számos gyűjtést is végzett a 12 kilogrammos Tesla magnóval. Táncjátékait a Székely Népi Együttes be is mutatta. Az ötvenes évek közepén egy érdekes felkérést kapott, amit nagyon szeretett. Balettzenét kellett komponálnia a Szent Anna-tó legendájához. Abban az időben nagyon híres balettintézet működött Marosvásárhelyen, egy orosz balettművésznő tanította a gyerekeket, és az ő irányításával színre vitt előadások mindig nagy sikert arattak. Ezenkívül Kozma Mátyás a magyar és a világirodalom költőinek zeneileg is érdekes verseit megzenésítette. Többek között Áprily, Dsida, Puskin, Verlaine verseit, hogy csak néhány nevet említsek. De első és utolsó szerelméhez, a hangszerek királynőjéhez mindig hű maradt, így a legtöbb szerzeményét orgonára írta.
– Milyen volt Kozma Mátyás, a tanár?
– A Tanárképző Főiskola zene szakán zenetörténetet tanított. Mindig legalább ötkilós táskával érkezett az órákra, mert ha az impresszionizmusról volt szó, például Debussyről, nem tehette meg, hogy ne mutassa meg diákjainak Manet, Monet festményeit vagy ne olvastasson, olvasson fel Baudelaire, Verlaine verseiből. Azt is mondta róla az egyik tanítványa: "nagyon tiszteltük, nagyon szerettük, és szégyelltünk nem tudni a vizsgáin."
– Milyen embernek ismerte ön Kozma Mátyást?
– Végtelenül szerény volt, és nagyon ritkán mosolygott. Imádta a rajzfilmeket, és Chaplin, akit a legnagyobb színésznek tartott, mindig meg tudta nevettetni.
– Beszéljünk egy kicsit a pénteki műsorról.
– Elsősorban szeretném megköszönni mindazoknak, akik azonnal válaszoltak a felkérésemre, és részt vesznek a megemlékezésen. Úgy érzem, hogy egy olyan emberre, aki az életét a zenének, az irodalomnak, a tudománynak szentelte, és mindössze 65 évet élt, de értékes életmuvet hagyott maga után, legalább ilyenkor, 85 évvel a születése és 20 évvel a távozása után emlékezni kell. Azért választottam színhelyül az unitárius templomot, mert Kozma Mátyás nagyon sokat orgonált ebben a templomban. Dávid Ferenc 400. születési évfordulóján pedig, amit Kolozsváron tartottak, a Tebenned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt adta elő, amelyet ő írt át toccatára és fugára. Akkoriban nem volt szokás templomban tapsolni, de az Amerikából érkezett lelkipásztorok felállva, tapssal ünnepelték, majd a vacsoránál kérésükre le kellett kottáznia a művet.
Az emlékműsorra visszatérve Kozma Mátyás műveit Molnár Tünde szólaltatja meg, és Albinoni csodálatos, mindenki által nagyon ismert művét is eljátssza. A Soli Deo Gloria kórus Hajdó Károly karnagy vezetésével a Kicsi tulok, nagy a járom című kórusművét énekli. Madaras Ildikó az Altatódalt adja elő, kíséri Szakács Mária Magdolna. Mezei Erzsébet zenetanárnő az egykori tanárra emlékezik, Borbély Zoltán zeneszerkesztő a rádiós éveit idézi fel. A rádió indulásakor ő volt a Marosvásárhelyi Rádió zeneosztályának a vezetője, és talán nem sokan tudják, hogy a rádió szünetjele a Szeresd népedet című kórusművének refrénje. És bármennyire is hihetetlen, a Novax nevű rockegyüttessel is fellépett Kozma Mátyás, erről majd az emlékműsoron tudhatnak meg többet Novák József képzőművésztől, aki a plakátot is tervezte. Az emlékműsort a Cantuale együttes fellépése is gazdagítja. Vasile Cazan, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatója is örömmel emlékezik egykori tanárára, barátjára. Nagy László lelkipásztornak, az est házigazdájának külön köszönet. Kovács Zsuzsa zenetanárnő lesz az est másik házigazdája. A nyitó- meg a zárószám legyen meglepetés. Mindenkit nagy szeretettel várok az emlékhangversenyre.
Nagy Székely Ildikó
Kozma Mátyás (Marosvásárhely, 1929. július 23. – Marosvásárhely, 1994/ orgonaművész több évig Tanárképző Főiskola zene szakán volt adjunktus
Népújság (Marosvásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Képekbe sűrített muzsika
Csíkszeredai Régizene Fesztivál 2014 – Cseke Gábor fesztiválnaplója
Jó ideje szinte évente közöltem benyomásaimat, élményeimet a lassan életem részévé váló csíkszeredai régizene fesztiválról; olykor hivatalból, másszor kedvtelésből, belső szándéktól vezérelve tettem ezt – tavaly viszont ez a sor megszakadt. A fesztivál ideje alatt nem tartózkodtam a városban, ezért csak elmondások és a baráti figyelmességből hozzám eljuttatott riportképekből alkothattam benyomást a 2013-as eseményekről.
Tavaly ugyanis – „távolsági” tapasztalataim szerint – az a nyílt terekre szánt, óriáspannókon megvalósított művészi fotókiállítás emelkedett ki a fesztivál csúcsteljesítményeként, mely az eddigi rendezvények zenetörténeti jelentőségű mozzanatait dokumentálja, Ádám Gyula fotográfusnak köszönhetően. Az utcán felállított, eső- és fagyálló tárlat sok arra járó fantáziáját megmozgatta, érdeklődését fölkeltette, s az elmúlt év alatt több erdélyi helységben is megfordult, amolyan művészi vándorgalériaként. Kissé sajnáltam, hogy tavaly nem láthattam élőben a debütáló kiállítást, s annál nagyobb volt az örömöm, amikor az idei fesztivált megelőző napokban életnagyságban fedezhettem föl a pannókat a csíkszeredai vármúzeum falai előtt, a rendezvény egyik fő tetthelyén.
Képek – dokumentumok
Vitathatatlan dokumentáris értékén túl (ugyanis a szerző nem csupán hivatali elkötelezettségből készítette a fesztiválról szóló fotóanyagbázisát) a kiállított anyag nemzetközi mércével mérve is profi teljesítmény, kimagasló fotográfusi esemény. A nagyméretű, körüljárható, egymáshoz hangolt és a komplex zenei élmény képekbe sűrített lényegét hitelesen kifejező fotók zöme természetesen az utóbbi évekből való, hiszen ekkor teljesedett ki igazából a fesztiválnak nem csupán a nemzetközi – hangsúlyozottan európai – jellege, de korszerű látványvilága is, illetve a zenei helyszínek gazdag változatossága.
Mivel a csíkszeredai fesztiválnak jól meghatározott történelmi háttere is van, a szervezők – jórészt a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársai – jónak látták az idei rendezvény előestéjén a Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében Lapok a Csíkszeredai Régizene Fesztivál történelméből címmel izgalmas dokumentumkiállítást összeállítani az 1979 óta a helyi lapokban, köztük a Hargita Népében megjelent mintegy 418 digitalizált újságcikkből, plakátokból, régi könyvekből, trófeákból, emlékoklevelekből. A részben számítógépben táplált dokumentumok nem csak a sajtótudósítók munkáját könnyítették meg, de tárgyszerűvé és kézzelfoghatóvá tették a történelmi visszapillantást.
Középpontban: a francia zene; árnyalatok
Örvendetes, hogy ezúttal is megmaradt az évi rendezvénynek kijáró, önálló arculathoz való ragaszkodás. Ezúttal a francia régi zenére esett a választás, aminek egyik oka (vagy éppen következménye?), hogy a fesztiválra több franciaországi vagy francia zenét játszó együttes, előadó is elígérkezett. De a szervezők ezzel még nem úszták meg a média részéről az olyan „örökzöld” kérdéseket, minthogy – miért a régi zene? Mit ad az a ma emberének? Szerencsére, a felelet mindig testre szabott, egyedi. Miként az idén is. Filip Ignác Csaba művészeti igazgató – maga is gyakorló zenész, a remek Codex együttes tagja – így beszélt erről egy interjúban:
„A zene fejlődésével párhuzamosan fontos árnyalatok vesztek el, amelyeket csak a korabeli hangszerekkel lehet visszaadni. A modern hangszerek nyertek ugyan hangerőben, de vesztettek a hangzás finomságát illetően. Vannak olyan érzések, hangulatok, amelyek átadására kimondottan csak a régi típusú hangszerek képesek. Aki pedig ezt képes kihallani a zenéből, egyben bele is szeret ebbe a muzsikába.”
Ez, gondolom – elég meggyőző; persze, csak a következő hasonló kérdésig!
Állandósított kezdeményezések
Amit a rendszeres fesztivállátogató örömmel nyugtázhatott az idén is, hogy a szervezők gondosan vigyáznak rá: egy-egy jó kezdeményezésük sose maradjon egyedi próbálkozás, hanem néhány esztendei csiszolódás, begyakorlás után a hagyomány forgatókönyvét gazdagítsa – egészen addig, amíg a helyét át nem adja valami másnak.
Ilyen szerencsés döntés volt néhány évvel korábban a Régizene Nyári Egyetem beindítása, tevékenységi profiljának a meghatározása. A fesztivál eseménysorát indító nyári egyetemi tanfolyamok gyakorlatilag szinte befejeződnek, amikor is a fesztivál nyitókoncertjére sor kerül. E jól kimódolt naptári „csúsztatás” lehetővé teszi, hogy a hallgatók, a megszerzett zenei tudásukat akár a koncerteken is kamatoztathassák. Az idén pedig meg is teremtődött az a keret, melyben a diákok a kurzuszáró hangverseny mellett önálló műsorszámokkal színesíthették két fesztiválegyüttes fellépte közötti holtidőket, illetve alkalomadtán besegítettek a népesebb hangszeres jelenlétet kívánó produkcióknál. Ezáltal a közös gyakorlatok, az élesben történő helytállás kimondottan jót tettek a tanultak rögzítésének, a nyári egyetem hatékonyságának; nem beszélve arról, mennyire megnövelte az érdeklődést és a figyelmet a fesztivál eseményei iránt.
Hasonlóképpen rendszeresen visszatérő, bevált kísérlet a zenei együttesek napi, rövid utcai fellépése a város különböző, forgalmas pontjain, terein.
Mondhatni, a hagyomány részévé vált már a hét végi reneszánsz gyermekfoglalkozás a várudvaron, a kicsiknek szánt játékos zenei és közösségi programokkal.
A zeneértők számára időzítették a késő esti órákra a vármúzeum protokolltermében tartott házi muzsikálásokat, melyek során 60—70 néző érdeklődésére számítva, az ódon falak védelmében meghitt, hangszeres előadói műsorokat – pl. lant-, gitár-, csembaló szólóesteket – is közönség elé vittek.
Feljegyzések a műsorfüzetben
Szokásomhoz híven, a fesztivál műsorfüzetét idejében beszerezve, műsortervet készítettem magamnak, hogy ne szalasszak el egyetlen fontos zenei eseményt sem. S hogy koncert közben támadt gondolataim, megjegyzéseim könnyen elérhetők maradjanak, minden alkalommal egyenesen a füzet margójára firkantottam azokat. Onnan másolom most ki, kerek mondatokká „szelidítve” helyszíni benyomásaimat.
Első nap (2014. július 10.): Fátyolos felhők alatt * Előző napon, este nagy vihar, zápor vonult végig az Olt völgyén, csak úgy zengtek a dörgésektől a Csíki havasok (mintha ágyúztak volna!). Na de csütörtök délutánra és estére (a kezdésig) jó meleg lett (+29 fok), s a kinti koncertek is befejeződtek, mire ismét összegyűltek a szolgálatos felhők...
A Mikó-vár hangulatos udvara – mint régen. Szinte semmi nem változott. A székek, a padok megszokottak, a büfé is a helyén (gyorsan beszerzek fél liter ásványvizet), megszokott eresz alatti helyemet is üresen találom (az esetre, ha eleredne az eső), kezdődhet az előadás!
A szabadtéri színpadon (agyondíszítve: plakátolva, virágozva) a Régizene Nyári Egyetem hallgatói és tanárai népes csoportja próbálgatja a fesztivál „meglepetésnek szánt” nyitányát (amely így, a gyülekező közönség füléig jutva, már nem meglepetés), amit ügyesen sikerült pár nap alatt betanulni, s most a színpadon összecsiszolják. Sajnos, élőben kissé kényszeredetten (nyekergősen?) hat a produkció, de sebaj, a szervezők szerint a műsorok között még gondoskodnak majd hasonló "kóstolóról" a jobbára kamaszkorú „egyetemisták”.
Megnyitóbeszédek... Egyre jobbak, mert egyre rövidebbek. Ott tartunk, hogy már a lényeg megfogalmazása is jóval könnyedébben megy mindenkinek. Így aztán hamar túljutunk a protokoll-részeken s jöhet a muzsika.
Fesztivál indító: a budapesti Mandel együttes. Még nem hallottam élőben, bár azt mondják, korábban jártak már Erdélyben (igaz, a csíki fesztiválon még nem), s a reneszánsz udvarok zenéjéből nyújtanak ízelítőt. A darabok jó része ismerősen hangzik, a régizene rendezvények megszokott műsorán ott vannak – persze, némileg más hangzásban, stílusban. Az együttest vezető, ősz hajú mester (Mandel Róbert) meghívottakkal játszik, a darabok váltogatása közben mesél, magyaráz, tapasztalt showman. Mandelék muzsikája csendes, bensőséges, nem hozza különösebben lázba a közönséget. Udvarias, hálás tapsot kapnak, ennyi.
Újabb nyári egyetemista meglepetés következik, ezúttal két oboázó lány áll ki a tanárával, a közönség ezalatt tovább gyülekezik, helyezkedik. (Egyesek jönnek, mások mennek...) Majd bevonul a csíkszeredai Codex együttes. A közönség kedveli őket, játékkedvük töretlen. Különösen a vonósok négyeséből sosem hiányzik a lelkesültség: örvendenek szépen szóló hangszerüknek, a zenének, az együttlétnek. Érződik, hogy a négy legény egy egész estét betöltő koncertet is képes lenne elvinni a hátán. Sikerük megérdemelt – ráadásul következetesen újdonságokkal lepik meg a közönséget. Műsorösszeállításukban középkori magyar és román táncok kölcsönhatását is bemutatták, ízes, vérpezsdítő értelmezésben. A végén felhangzott sikerdarabjuk, a már több fesztiválon is elénekelt Boldog ember, mindig biztos siker. Most is.
A 22 órától hirdetett esti programokat általában zárt, kis terembe tervezték: nem tudom, hányan voltak kíváncsiak Szabó István (Budapest) lantmuzsikájára, ami biztosan meghitten szép volt (a canzon francese műfajából adott a program szerint ízelítőt), de kezdetnek elég volt a két koncert – a késő esti finomságok maradjanak csak a vájtfülűeknek!
Második nap (2014. július 11.): Csupa francia és csupa barokk * Déltől a nyári egyetem hallgatóinak vizsgahangversenye—bemutatkozása zajlott, s jócskán belenyúlott a késő délutánba (a művészeti líceum előadótermében mindenki megmutatta, mit tud – s mit nem), aztán a református templom hajójában gyülekezett a közönség, hogy meghallgassa a kolozsvári Transylvania Barokk Együttest, amely már évek óta nagyjából ugyanabban a felállításban játszik: Majó Zoltán (furulya), Bartha Mátyás (barokk hegedű), Ciprian Câmpean (barokk cselló), Erich Türk (csembaló). Egyenruhájuk: fekete ing, nadrág és cipő. Elegánsak, hajlékonyak, karcsúak, olykor együtt játszanak, majd külön-külön is bemutatják, mire képes néhány szerény hangszer, ha jó kezekben van. Megtudjuk tőlük, hogy a francia barokk zene jó hangzása ellenére is némileg egyhangú, csevegő, úgy tűnik, mintha nehéz lenne abbahagyni... A templomhajóba rézsútosan bevetődik a délutáni nap, a foghíjas fél terem közönsége úgy burkolózik a zenébe, mintha jól bélelt fészekben ülne. Semmi kilengés, semmi extra, minden pontosan: órára, percre. A taps is.
A barokk fesztiválzenekar – összetétele rendszerint csak akkor derül ki, amikor a Szent Ágoston templom oltára előtt helyet foglalnak a megnövekedett számú zenészek. Az egyedüli fix pont: a drezdai Ulrike Titze barokk hegedűs, aki koncertmesterként összefogja a mindenünnen érkező és jelentkező zenészeket; ők teszik ki baráti alapon a mindenkori fesztiválzenekart. Ahogy most elnézem, a csíkszeredai kamarazenészek alkotják a kemény magot, sok az ismerős arc, még az elmúlt évek nyári egyetemeinek néhány hallgatója is feltűnik a hátsó sorokban. Volt és van tehát értelme e zenei foglalatosságnak, s felhangzanak sorra, egymás után a fajsúlyos művek: Lully Úrhatnám polgár-a, majd Fasch, Rebel és Rameau egymással vetekedő, már-már fantasztikus művei. A nagyszerű akusztikájú templom megtelt, ezt az esti órát kedveli a leginkább a közönség. Érzik a hangulaton, hogy műértők ülnek a sorokban. Nem tapsolnak bele a tételek közti pillanatnyi, felszusszanásnyi szünetben – nem úgy a két hét múlva sorra kerülő városnapok nyitókoncertjén, ahol a heterogén közönség ha kellett, ha nem, buzgón összeverte a tenyerét (ami biztos, az biztos alapon...)
Harmadik nap (2014. július 12.): Erdélyi hangzásvilág * Gyerekfoglalkozással indult a nap a Mikó-vár udvarán. A repertoár a már ismert, szokásos: játszóház, reneszánsz táncok tanítása, címerfestészet, páncél- és fegyvermustra, majd a Tibia kamarazene együttes koncertje. Sikerült is egészségesen kimeríteni a lelkes gyerkőcök érdeklődését, abban hiba nem volt; talán csak az udvar frissen felázott virágágyásai látták kárát a beléjük taposó gyerek- és felnőttcipőknek...
Az első komoly hangversenyt a bukaresti Lyceum Consort adta, a Mikó-vár protokoll term(ecskéjé)ben. A jól ismert és közkedvelt együttes ezúttal „takaréklángon érkezett”: több tagja anyai elfoglaltság miatt igazoltan távol maradt, de a jelen lévő Öllerer Ágnes, Izsák Katalin, Nagy Zsófia, Popescu Pavel és Banica Anna-Mária becsületesen kitettek magukért. Kár, hogy a koncertlátogatók egy része nem olvasta el figyelmesen a műsorelőzetest és a várudvaron várta a műsorkezdést, s már csak a koncertterem ablakán át kiharsanó tapsról jött rá, hogy bizony, lemaradt a Ricercar című zenei morzsa-összeállításról. A hangsúlyosan furulyákon játszó együttes azt igyekezett bensőségesen illusztrálni, hogy a francia barokk és az olasz barokk muzsikák között nincs kibékíthetetlen ellentét – egyik a másikat generálta, bár vetélkedés és harc létezett körülöttük.
Borongós égbolt alatt, enyhe időben, némi késéssel rajtolt az udvari program: egy csoport frissen végzett zenei egyetemista meglepetés-zenéjével. Jó volt! – még az utánuk következő, felállásra váró Kájoni Consort (Barót) tagjai is megtapsolták. Fegyvert, s bátor szívet című erdélyi és magyar zenei műsorukkal (XV—XVII. sz.) sikeresen ütötték le az alaphangot, majd később csatlakozott melléjük a hangzásvilágban és zenei érdeklődésben hozzájuk közel álló Carmina Renascentia (Nagykároly), s rövid közös műsor erejéig gyönyörködtették a közönséget. Végül, szusszanásnyi szünet után a nagykárolyi együttes népszerű, XVI. századi francia dallamokat adott elő.
Következett egy rendhagyó műsorszám: Shakespeare A windsori víg nők c. darabjából készült reneszánsz táncjáték jeleneteiből mutatott be táncos—kosztümös előadásban a Passeggio táncegyüttes. Zene és mozdulatok, látvány és hangzás sziporkázó összjátéka ellensúlyozta a viharossá forduló időjárás fenyegetését.
A magyarországi Musica Historica és vendégük, Kobzos Kiss Tamás bevállalták a zordra forduló esti időjárást és szenvedélyes szabadtéri előadókként ajándékozták meg a közönséget A Múzsák szállása - Erdélyi muzsika a XVII. századból című új koncertjük színpadra állításával. Az együttes ezúttal Csörsz Rumen István, Farkas Zoltán, Kasza Roland, Kovács Attila, Palócz Réka, Széplaki Zoltán és Tövisházi Zsófia felállításban telepedett színpadra.
A harmadik nap estéje megoszlott a foci VB kisdöntője és a várbeli protokoll-teremben felhangzó bécsi kávéházi muzsika között (Divertimento). Előadták: Tóth Mónika (Budapest), Danuta Zawada (Gdansk), Chereji Szilárd (Linz).
Negyedik – és egyben utolsó – nap (2014. július 13.): Két jó banda egy deszkán * Jobb híján így fogalmaznám meg a fesztivál zárónapjának lényegét. Amihez az is hozzátartozik, hogy a viharfelhők reggelre eltakarodtak, délutánra pedig ígéretes melegbe borult a Hargita alatti város. (Pedig már arra készültünk, hogy – mint minden évben – egyszer kötelezően be kell majd ülnünk a tartalékhelyszínre kijelölt színházterembe. Hát nem jött be!)
A program lezsernek ígérkezett, de talán épp ezért nyúlott el majd egy órával: az utolsó nap fellépésre kerülő két banda jócskán felélte a közönség türelmi idejét, bár ezt csak azok bánták, akik minden áron szerették volna megnézni a világbajnoki döntőt, és nem kívántak az utolsó pillanatban behuppanni a tévé előtti karosszékbe...
A Párizsból koncípiált és irányított Balkan Baroque Band nyitott csapatában örömmel fedeztük fel a csíki muzsikusok színe-javát: Kovács Lacit, Adorján Csabát, Lázár Zsombort és Szőgyör Árpádot, de ott volt a fesztivál két olyan régi barátja is, mint a csembalós Erich Türk és a hegedűs Mircea Ionescu. Az együttest irányító Jean-Christophe Frisch el is mondta: korábbi balkáni barátai ezúttal nem értek rá együtt muzsikálni, de jó, hogy itt vannak a helyiek, akik legalább olyan jók... És aztán jöttek egymás után a barokk operák zenei részletei, áriái. Az énekhangot szolgáltató törékeny Cyrille Gerstenhaber nagyszerűen uralta a teret, kifejező gesztusaival valóságos színpadi játékká változtatta áriáit.
Némi kényszerszünet után, miközben alkonyodott, a La Fenice együttes (Párizs) is elfoglalta a helyét a szabadtéri deszkákon. Kasszandra szerelmei című műsorukban barokk kori versek megzenésítését adták elő, érdekesebbnél érdekesebb régi hangszerekkel ismertetve meg a hallgatót. A Pierre Ronsard szövegeire írt dalok kellemesen pergővé tették az előadást - hisz rövidek, érzelmesek, s olykor szellemesen csipkelődőek voltak. Az értelmezést nagyban segítette Elena Maria Şorban értő szinkrontolmácsolása.
Akiket nem vonzott a Németország—Argentína találkozó élménye, azok kitartottak a várban, és a fesztiválon még jelenlévő valamennyi zenész örömmuzsikájára orrvérzésig ropták a táncházban a reneszánsz táncokat.
Gyerekek
A fesztiváludvart az idén is elözönlötték az 1—2 éves csöppségek is, akik inkább futkározni, hengergőzni szerettek a lenyírt gyepen, a széksorok között (olykor a fotósok-filmesek lába alatt).
Köztük volt egy szőke csöppség, akiről hamar kiderült, hogy igazából a Fesztivál gyereke: pár évvel ezelőtt a papa és a mama – Sam Chapman reneszánsz lantos és Fülöp Mária csembalóművész – tulajdonképpen az egyik korábbi csíkszeredai fesztivál idején, szinte a szemünk láttára melegedtek össze, s lettek a továbbiakban gondtalan muzsikáló fiatalokból felelősségteljes élettársak, most pedig szülők. Jó volt látni, ahogy szakmai figyelmüknek is engedve, felváltva viselték gondját a felhőtlen napjait élő, zenében fogant és született kis fesztivál-gyereknek.
Csíkszereda, 2014. szeptember 13.
maszol.ro

Erről jut eszembe
Patthelyzet van Gyergyószárhegyen. A Lázár- kastély, Erdély nagy hírű reneszánsz műemlék épülete továbbra is zárva. Hiába érkeznek a kirándulóbuszok, a látogatóknak nincs miben gyönyörködniük. Kívülről is vonzó ugyan a pártázott falú várkastély, különleges látvány a háttérben emelkedő hegy s azon a ferencesek kolostora, de az idegenforgalom igazi megpezsdülését mindenekelőtt a művésztelep léte, rendkívüli népszerűsége indította el, tartotta fenn, az pedig kikerült a falak közül. A galériákat felszámolták, a műgyűjteményt ideiglenes helyeken tárolják, a pár esztendeje korszerű vendégházzá alakított schola emeleti termeiben szállodai körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. A kastély udvarán elhelyezett szobrokat is kiásták, szétszedték, leemelték a talapzatról, máshova, talán a község központi parkjába telepítik valamennyit. A bizonytalan fogalmazást az magyarázza, hogy még mindig kérdőjeles a negyven éve szinte a semmiből létesített alkotótábor jelene, jövője. Mire felküzdötte magát a világ hivatalosan is elismert, legizgalmasabb művésztelepei sorába, és irigyelt nemzetközi branddé válva ünnepelhette volna jubileumát, hirtelen el is lehetetlenült. Amint az egyik tekintélyes képzőművész mondotta szombaton, "fapadossá" lett. Ez negatív kihatással lehet mindarra, ami Szárhegyen a kulturális és művészeti központ égisze alatt zajlik, és jelentősen csökkentheti a község, sőt a megye turisztikai vonzerejét is. A hatalmas érték, szellemi tőke pedig, amit a táborban alkotott művek sokasága képez, eltűnik a szemek elől. Ha az anyag méltó elhelyezése, szakszerű gondozása, bemutatása nem oldódik meg a közeljövőben, előbb, mint utóbb a kollekció károsodhat is. Mint ahogy bizonyos szobrok sérültek is télen, amikor erőltetett menetben zajlott eltávolíttatásuk a kastélyudvarról. Túlzónak tűnhet, amit egy másik jeles alkotónk nyilatkozott, de bizonyára nem az, hiszen kárba veszett a művésztelepen kifejtett kemény munkája, a "bontás" során megsemmisült egy műve: "Ami januárban, februárban történt, az felért egy tatárjárással" – mondotta. Nyilván érzelem is vezérelte, amikor így fogalmazott. De kevesen tudnak érzelemmentesen viszonyulni a szárhegyi ügyhöz. Ez azon a konferencián is kiderült, amelyen a jelen levő művészek, művészettörténészek, kultúraszervezők és páran a felelős tisztségviselők közül a megtett útra visszatekintve a hogyan tovább kérdéskörét próbálták boncolgatni. Kastély nélkül is elképzelhető a jövő? A megyei tanácselnök hallani sem akar erről. Egyesek azonban a továbblépésnek ezt a változatát is lehetségesnek vélik. Szárhegyen idén is a Lázár-kastély hiányában szerveztek négy különböző alkotótábort, újabb munkákkal gyarapítva a mintegy kétezer műtárgyas kollekciót. Persze a kastélytalan megoldás is komoly befektetéseket igényelne. Pénzből viszont sosincs elég. A műemlék épület örökösei is így gondolhatják, azok legalábbis, akik elindították a lavinát.
Bírósági perek nyomán született arra vonatkozó döntés, hogy a kastélyt természetben visszaszolgáltatják jogos tulajdonosainak. De osztatlan ingatlanról van szó, nem tudni, hogy belőle mi kié. A nagyobb hányad a Budapesten élő örököst, nagyságrendben a következő részarány az argentínai leszármazottakat illeti, kisebb mértékben egy szárhegyi illetőségű tulajdonost. Amíg a három fél egymással ilyen értelemben meg nem egyezik, az önkormányzatokkal, helyi érdekeltekkel sem lehet megnyugtató, konkrét egyezségre jutni. Ebben a vonatkozásban is különféle állásponton vannak az örökösök, egyesek hajlanak a kompromisszumra, engedményeket is tennének a köz érdekében, de van, akinek fontosabb a saját érdeke. A megyei tanácstól követelt bérleti díjak nagyságrendje is tükrözte kinek- kinek a hozzáállását. Per is folyamatban van. Az esetleges vételár is tanúsítja, kik gondolják valóban úgy, hogy a kastélyt közösségi célokra kellene fordítani, és a történelmi jellegét meg kéne őrizni. Az ügy rendezését a romániai törvények sem segítik, meg van kötve a megyei tanács keze. Az is igaz, hogy különösebben nem is törte magát, hogy a dolgok gyorsan, a lehető legoperatívabban megoldódjanak. Nehézkes a hivatalnoki, jogi gépezet mozgása, a bürokrácia mintha azt is sugallta volna, hogy jobb halogatásra játszani, majd csak jóra fordul minden. Nem. Még a vendégház problémája sem alakult megnyugtatóan. Ott sem fogadhatják úgy az alkotókat, mint eddig. Ebben a jelenlegi korlátozó szabályozások mellett a községi önkormányzatnál kialakult status quo tűnik kerékkötőnek. A pártállásból fakadó szembeszegülés miatt nem tudnak kétharmados döntéseket hozni. És újabb aggodalomra ad okot az a hír is, miszerint olyan gondolat is felröppent, hogy a kolostor szomszédságában kialakított híres szoborpark felső részén található alkotásokat el kellene költöztetni, hogy helyet teremtsenek az ott kialakítandó majdani keresztútnak. Van gond elég, egész újságoldal kevés lenne mindenik részletezésére. Nekem meg eszembe jut, hogy negyven évvel ezelőtt miképpen kezdődött minden, amikor a diktatúra keservei közepette Zöld Lajos újságíró és a két fiatal festőművész, Gaál András és Márton Árpád összefogott, és olyan odaadással, meggyőző lelkesedéssel hitt abban, hogy valósággá tehetik a "szárhegyi csodát", hogy a teljes falu és a környék el is hitte nekik, és mindenben önzetlenül segített álmuk megvalósításában. Rádióriporterként évről évre, lépésről lépésre nyomon követtem a fejlődést, attól az állapottól, amikor a kastély még romokban állt és a kolostor több részén is a végtelen égre nyílt a tető. Végül minden a helyére került. Riportkészítésre is élvezet volt eljönni ide. Ezért is kell ügyelnem, írás közben nehogy túlságosan szubjektívvé váljak. Most meg itt tartunk leforrázva, megfürödve, mindenki megtalálhatja a maira a legtalálóbb helyzetjellemzést. A művésztelep frissen kinevezett, egyébként bizakodó ifjú vezetője, aki a művésztelep születésénél jóval később jött a világra, azt is kijelentette, hogy a tábor működtetése jelenleg olyan, mint amikor az eszméletlen beteg életfunkciói aránylag zavartalanul működnek a lélegeztetőgépen. Sokkolónak tűnhet figyelemfelkeltő hasonlata. De sajnos nem is annyira elrugaszkodott a realitástól. Mégis merem remélni, nem kell túl sokáig várnunk arra, hogy optimistább legyen a gyergyószárhegyi jövőkép.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Ami a tankönyvekből hiányzik
Többet tudnak a tízéves gyermekek a Fekete-tengerről, mint saját városuk folyójáról, a messzi hegyekről, mint falujuk dűlőiről, távoli nevezetességekről, mint településük hírességeiről. Mert ezekről nem írnak a tankönyvekben, alig van személyes kötődése a kisdiáknak a tanultakhoz, tanítottakhoz.
Márpedig amit szemünkkel látunk, amely patak csobogásának hangját halljuk, akinek sírján, emlékhelyén elhelyeztünk egy koszorút, azt jobban megjegyezzük, arra az ismeretre később jobban építhetjük a többit, a távolabbit.
Ezt ismeri fel időnként egy-egy tanító, aki tudja, hogy a szülőföld szeretetét, eleink emlékének tiszteletét kicsi korban kell megtanítani, és viszi tanítványait a lakóhelyükhöz közeli történelmi helyszínekre, a vidéket jól belátható magaslatokra, múzeumokba, emlékházakba. A napokban a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium negyedikes diákjai indultak útnak Gál Éva tanítónő vezetésével, hogy felfedezzék Háromszék egyes csodáit. Gábor Áron nyomdokain Kököstől Bereckig idézték meg az ágyúöntő emlékét, és folytatják útjukat Zabola, Gelence, Csomakőrös, Kovászna, Nagyborosnyó, Zágon és a Rétyi-nyír útvonalon, esténként visszatérnek a zabolai Csipkésbe, hogy összegezzék a látottakat, hallottakat, és berajzolják a tanítójuk által készített túrafüzetbe az aznap bebarangolt vidék térképét.
Ilyen pedagógusokra, ilyen honismereti barangolásokra van szükség, hogy mindaz, ami hiányzik a tankönyvekből, pótolható legyen.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Soha ennyire érdekes”
Az államelnöki választások még soha nem voltak ennyire érdekesek, mint az idén, tekintve a jelöltek nagy számát, vélte Emil Boc volt kormányfő tegnapi sajtótájékoztatóján. „Soha nem volt még 14 jelöltünk az állam legmagasabb tisztségére, és ezek közül kettő nő” – mondta Boc.
Az államelnöki választások versenyébe 14 jelölt szállt be a törvény megszabta határidőig, azaz szeptember 23-án 24 óráig, benyújtva jelöltetését a Központi Választási Irodához.
A jelöltek a következők: Victor Viorel Ponta (PSD-UNPR-PC Választási Szövetség), Klaus-Werner Iohannis (PNL-PDL Keresztény-liberális Szövetség), Monica Luisa Macovei, Călin Popescu Tăriceanu és Teodor Meleşcanu független jelöltek, Elena Udrea (Népi Mozgalom Párt).
Benyújtották még jelöltetésüket Kelemen Hunor (RMDSZ), Szilágyi Zsolt (Erdélyi Magyar Néppárt), Dan Diaconescu (Dan Diaconescu féle Néppárt), Corneliu Vadim Tudor (PRM), Constantin Rotaru (Szocialista Alternatíva Párt), William Brânză (Román Ökologista Párt), Mirel Mircea Amariţei (Prodemo Párt) és Gheorghe Funar független jelölt.
A Központi Választási Irodának a jelöltetések benyújtását követő 48 órán belül kell iktatnia avagy elutasítani a jelöltetéseket.
A jelöltetések beiktatását vagy elutasítását követő 24 órában a jelöltek, politikai pártok és szövetségek és a választók megóvhatják a Központi Választási Iroda eme döntéseit.
Az óvásokat írásban kell benyújtani az Alkotmánybírósághoz.
Nyugati Jelen (Arad)

Statútumok, választások, minőségek
Az elmúlt héten két jelentős bejelentés történt az erdélyi magyar közéletben. Mindkettő a közeljövőnek ugyanahhoz az eseményéhez kapcsolódik: az elnökválasztáshoz. Az RMDSZ közvitára bocsátotta a székelyföldi autonómiastatútumát, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke pedig bejelentette, hogy sikerült összegyűjteni a Szilágyi Zsolt elnökjelölti indulásához szükséges 200 ezer aláírást.
Geocentrikus világkép
Az autonómiastatútum – amellyel kapcsolatban már súlyos bírálatok is elhangzottak – minőségétől függetlenül a kampány része, bár ezt az illetékesek tagadják. Az RMDSZ az 1996-os kampány idején, amelyet a kormányzati szerepvállalás áldásos mivoltára hegyezett ki a választás várható győztesének kilététől függetlenül, teljes mértékben kiemelte kommunikációjából az autonómiát. Csak 2004-ben élt annak mozgósító erejével, amikor a Magyar Polgári Szövetség a Népi Akció színeiben indított vele szemben jelölteket.
A téma a kisebbségi törvényen keresztül még évekig a szövetség politikai propagandájának része volt, bár a törvény elbukott a román fél irracionális ellenállásán. Irracionális, mondom, hiszen az etnokratikus, homogenizáló, centralista, etatista román érdek is azt diktálta volna, hogy a látszatpolitizálás eme szemfényvesztő elemét az RMDSZ-szel közösen emeljék be a román közjogi rendszerbe, s arassák le annak presztízshasznát belföldön és külföldön egyaránt. A szólamokkal ellentétben ugyanis a jogszabály semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel a Kulturális Autonómiatanácsot, lényegében az RMDSZ önbebetonozását szolgálta az erdélyi magyar társadalomban. Mivel a „kulturális autonómia” szerepelt benne címszóként (az érdemi szabályozást a beláthatatlan jövőbe tolva ki), sulykolással sikerült elhitetni a politika iránt érdeklődő magyar közvélemény tekintélyes részével – beleértve egyes konzervatív anyaországi politikusokat is –, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyar nemzeti közösség kulturális autonómiáját.
Valamivel jobb a helyzet a tervbe vétel után 21 esztendővel, az 1993-ban megszabott kétéves határidő letelte után 19 esztendővel tető alá hozott statútum esetében. Nem mintha nem lennének vele koncepcionális gondok. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a tervezet szerint a Ceauşescu-féle 1968-as megyésítés által létrehozott területi egységek, Hargita, Kovászna és Maros megye képezi Székelyföldet, mely terület nem azonos a történelmi Székelyfölddel. Az is problematikus, hogy a nyelvoktatást feltétlenül az adott nyelvet anyanyelvként magukénak tudó tanárok által rendezné, vagyis a székelyföldi magyar anyanyelvű román tanároknak át kellene képezniük magukat, vagy mehetnének Erdély más részeibe tanítani. Az sem túl szerencsés szabályozás, hogy azokon a településeken, ahol a cigány lakosság eléri a lélekszám 20 százalékát, a cigány nyelv tanítását is kötelezővé tennék a magyar és a román iskolákban. Tény azonban, hogy a tervezet – a kisebbségi törvénnyel ellentétben – nem luftballon. A benne foglaltak megvalósulásának esetén kétségkívül előrébb tartanánk. Némi arroganciára vall viszont, hogy a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumának alapul vétele helyett teljesen új tervezetet alkotott a szövetség. De ez része a sajátos RMDSZ-es gondolkodásnak, amely emlékeztet az évezredekig uralkodó geocentrikus világszemléletre. Eszerint az erdélyi magyarság azonos az RMDSZ-szel: aki az RMDSZ ellen indul, az erdélyi magyarság ellen indul, az RMDSZ maga az erdélyi magyar nemzeti közösség egysége, aki rá szavaz, az egységet erősíti. Ami ugyan fogalmi nonszensz, de választási szlogennek eddig mindig bevált.
Gellert kapott RMDSZ-elképzelés
És már ott is vagyunk a második bejelentésnél. Meglátjuk, elég lesz-e ennyi, ha a román hatóságok indulni engedik Szilágyi Zsoltot. Mert összegyűjtött aláírások ide vagy oda, Románia nem az a hely, ahol ne lehetne elgáncsolni egy jelöltet, aki az egységes nemzetállam tabuját a föderalizmus gondolatának népszerűsítésével döntögeti. Láttunk itt már olyat, hogy legitim, az önkormányzati választásokon demokratikus felhatalmazottságot nyerő szervezet bejegyzését szüntette meg a román állam egyik bírói fóruma egy másik bírói fórum mulasztása miatt, a megválasztott tanácsosokat pedig a szemben álló párt, történetesen az RMDSZ, kizárta a tanácsból.
De induljunk ki abból, hogy két magyar elnökjelölt áll majd a rajthoz. Kelemen Hunor felkötheti a felkötni valót, s aligha alapozhat arra, hogy az egységféltő retorika elég lesz az elsöprő győzelemhez. A nagy kérdés inkább az, hogy a választói bázis veszi-e magának a fáradságot, hogy végiggondolja a két jelölt programját, és voksát adja az egyikre, vagy otthon marad, netán valamelyik román jelöltre szavaz. Annyi biztos, hogy az RMDSZ elképzelése – miszerint Kelemen Hunor összegyűjti a magyar szavazatokat, majd azokat igyekszik átcsoportosítani a magyarellenességét számtalanszor bizonyított Victor Pontához, akivel látványosan együtt kampányol az utóbbi időben – gellert kapott. S az EMNP-nek már csak ezért is érdemes volt belevágni ebbe a kockázatos vállalkozásba.
De ha hozzávesszük ehhez annak a kéznyújtásnyira levő lehetőségét, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar történelemben első ízben kap jelentős médiafelületet egy olyan magyar jelölt, aki az autonómiát (és a föderalizmust) nemcsak a saját bázis mozgósítására használja, hanem megfelelő szakmai színvonalon a román fél irányába is artikulálja, nem kétséges, hogy ez volt a néppárt történetének egyik legjobb lépése.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kertész Melinda
KÉNYSZERPÁLYÁN Salat Levente: az RMDSZ tervezete az autonómia látszatát próbálja kelteni
A politológus szerint az autonómiastatútum olyan jogi megoldásokat javasol, amelyeknek az elfogadtatása és a kivitelezése egyaránt nagyon problematikus.
– Az RMDSZ eddig a kampányban használta az autonómia gondolatát, fontos mozzanat, hogy most előállt a saját tervezetével – A tervezet arra törekszik, hogy a létező jogi keretet és adminisztratív funkciókat maximálisan kihasználva adjon tartalmat az autonómiaelképzelésnek – A tervezetből hiányzik az, ami az autonómiaberendezkedésnek a lényege, éspedig a hatalommegosztás gondolata – A tervezet a románokkal azt akarja elhitetni, hogy az autonómia nem is olyan nagy dolog az ő szempontjukból, a magyarokkal pedig azt, hogy ez az autonómia Az RMDSZ a múlt héten mutatta be az egy éve készülő autonómiatervezetét. Salat Levente politológus a tervezet tartalmát értékelte kérésünkre, emellett a dokumentum elkészülésének körülményeiről és lehetséges fogadtatásáról beszélt.
Salat Levente: – Igen fontos mozzanat az erdélyi magyar autonómiatörekvések történetében ennek az autonómiatervezetnek a nyilvánosságra hozatala, nem annyira a tartalmi vonatkozásai miatt, mint inkább annak okán, hogy az RMDSZ végre elérkezettnek látta az időt, hogy előálljon egy saját, Székelyfölddel kapcsolatos autonómiatervezettel.
Ez azért lényeges, mert eddig a román közgondolkodásban az a szemlélet uralkodott, hogy az autonómiatörekvések nem az RMDSZ-hez köthetők, hanem a magyarságon belül az ellenzéket képviselő kis pártok és egyéb szervezetek karolták fel azokat.
A román megítélés szerint az RMDSZ felismerte a hatalomból való részesedés, illetve az erőforrások elosztásában való részvétel előnyeit, ezekre helyezte a hangsúlyt az utóbbi bő másfél évtizedben. Az autonómia kérdését kizárólag a kampányok idején vette elő, rendszerint nem túl koncepciózusan, többnyire a választói viselkedéssel kapcsolatos megfontolásokból, és a kérdést rögtön el is felejtette azt követően, hogy a választások lezajlottak. Ehhez képest igen jelentős változás az, hogy az RMDSZ előállt a maga tervezetével, amelynek megalkotási folyamatát nagy figyelem követte mind a rivális politikai szereplők, mind a szélesebb nyilvánosság részéről.
Miért most döntött az RMDSZ amellett, hogy saját autonómiatervezetet dolgoz ki?
– Az ügy ezúttal sem választható el teljességgel a választási kalkulációktól, és az RMDSZ bizonyos értelemben előre menekült, illetve kényszerpályán mozgott ebben a történetben. A szervezet székelyföldi vezetői ismerték fel az utóbbi két-három esztendőben – valószínűleg helyesen –, hogy amennyiben az RMDSZ nem lép a székelyföldi autonómia kérdésében, akkor végveszélybe kerülhet az egyre inkább lemorzsolódó RMDSZ-es szavazóbázis, aminek a tömbjét mégiscsak a Székelyföld biztosítja. Erre vezethető vissza, hogy a legutóbbi csíkszeredai RMDSZ kongresszuson döntés született arra vonatkozóan, hogy ez a tervezet el fog készülni, közvitára bocsátják, majd a parlament elé terjesztik.
Túl azon, hogy a tervezet elkészülte és nyilvános fölvállalása a romániai közvélemény előtt elvben pozitív lépésként értékelhető, a romániai magyar autonómiatörekvések története szempontjából van vele egy nagy probléma. Nevezetesen az, hogy akárcsak a korábbi autonómiastatútumok kidolgozói, ennek a tervezetnek a megalkotói sem azzal kezdték, hogy az autonómiaelképzelés elfogadásához szükséges politikai akarat létrehozására törekedvén megpróbálják meggyőzni a közvéleményt és a román politika meghatározó szereplőit a törekvés jogosultságáról.
Arról, hogy az autonómia indokolt, jogos igénye az erdélyi magyarságnak, és hogy annak vannak olyan formái, amelyek valóban nem összeegyeztethetetlenek a Román Alkotmány 1. cikkelyének az egységes és oszthatatlan nemzetállamra vonatkozó kitételeivel. Abból kifolyólag, hogy mindenféle autonómiaalakzat lényege a hatalommegosztás, vagyis a különböző területeket érintő állami hatáskörök átruházása valamilyen testületekre, annak semmilyen formája nem képzelhető el a szükséges politikai akarat nélkül.
Ez a tervezet milyen eséllyel viszi előbbre az autonómiatörekvés ügyét?
– A kérdés szerintem inkább az, hogy a tervezet viszi-e előbbre egyáltalán az autonómiatörekvést, növeli-e az esélyeit annak, hogy a román társadalmat, közvéleményt és a politika meghatározó szereplőit meg lehessen győzni arról, hogy Románia semmit nem kockáztat azzal, ha egy megfelelően eltervezett intézményi, államszerkezeti reform keretében teret enged az autonómia bizonyos formáinak. Noha világos jelei vannak annak, hogy a tervezet kidolgozói komoly erőfeszítéseket tettek ennek érdekében, véleményem szerint ezt a funkciót ez a tervezet nem tudja ellátni. Tudom, hogy a tervezet kezdeményezői úgy érvelnek: ahhoz, hogy a román féllel a párbeszéd elkezdődhessen, szükség van valamilyen kiindulópontra, amelyhez viszonyulni lehet. Előfordulhat, hogy igazuk lesz, és a tervezet által kiváltott – egyelőre maradéktalanul elutasító – reakcióknak végül az lesz az eredménye, hogy elkezdődhet az érdemi vita a kérdés lényegéről. Ahhoz azonban, hogy ilyen irányú reményeket lehessen táplálni, az RMDSZ részéről igen szakszerű kommunikációs teljesítményre lesz szükség, sokkal szakszerűbbre, mint ami eddig jellemezte az RMDSZ politikusait. Ugyanakkor látni kell, hogy amennyiben a dolgok valóban eljutnak odáig, hogy az érdemi egyeztetések elkezdődhetnek, ezt a tervezetet maradéktalanul el lehet majd felejteni, hiszen esélye az elfogadásra csak olyan tervezetnek van, amelyet a román fél aktív részvételével, a politikai akarat terjedelmének és tartalmának megfelelően dolgoznak ki.
Tartalmi szempontból hogyan értékeli ön a tervezetet?
– Őszintén meg kell mondanom, hogy ahhoz képest, hogy milyen komoly szakértői munkáról beszéltek az RMDSZ képviselői az elmúlt majdnem egy esztendőben, a tervezet számomra csalódást okozott.
A tervezet szemmel láthatólag arra törekszik, hogy a létező jogi keretet és adminisztratív funkciókat maximálisan kihasználva adjon tartalmat az autonómiaelképzelésnek, ami elvben érthető és méltányolandó törekvés. Az eredmény azonban egészében véve lehangoló, mind a koncepció, mind a szerkezet, mind a fogalmi-nyelvi megformálás szempontjából.
Mennyire nevezhető ez a tervezet egy sajátos, kimondottan a Székelyföldre alkalmazható autonómiatervezetnek, és nem egy bármilyen régióra „ráhúzható” javaslatcsomagnak, amely a hatalommegosztást a decentralizáció révén látja megvalósíthatónak? – Ez a kérdések egyik lényege szerintem is, legalább két vonatkozásban. Egyrészt a tervezet anélkül használja a különleges jogállású megye és régió fogalmát, hogy az létezne a romániai jogrendben. Nehéz elképzelni, hogy ezt így, egy lépésben meg lehetne oldani, ráadásul úgy, hogy a különleges jogállás csak a tervezetben megnevezett megyékre, illetve régióra legyen érvényes. Másrészt az RMDSZ egy maga számára nagyon szűkre szabott mozgástéren belül próbál megoldást találni egy olyan problémára, amelyre politikai akarat nélkül nincs megoldás. Innen nézve, a tervezet tulajdonképpen fából vaskarika. Az autonómia látszatát próbálja kelteni olyan jogi megoldások révén, amelyeknek egyrészt az elfogadtatása, másrészt a kivitelezése is nagyon problematikus.
Ezért aztán nagyon nagy árat fizet az a szakértői csoport, amely ezt a dokumentumot létrehozta. Van benne ugyanis egy olyan kompromisszum, amiről sajnos azt kell mondanom, hogy a magyarokat és a románokat egyidejűleg próbálja meg félrevezetni. A románokkal azt akarja elhitetni, hogy az autonómia nem is olyan nagy dolog az ő szempontjukból, a magyarokkal pedig azt, hogy ez az autonómia.
A dokumentum a Székelyföld Autonóm Régiót jogi személyként nevezi meg az 1. cikkben, de nem teszi egyértelművé, hogy közjogi, vagy magánjogi értelemben.
„Az egységes és oszthatatlan Román Államon belül, Kovászna, Hargita és Maros megyei közigazgatási egységekből, a helyi autonómia Alkotmányban lefektetett elve és jelen Statútum alapján létrejön a jogi személyiséggel rendelkező, Székelyföld Autonóm Régió.” 1. cikk
A dokumentum elkészítői feltehetően stratégiai megfontolásból hagyták nyitva ezt a kérdést, arra gondolva, hogy az ügy annak függvényében fog eldőlni, hogy a politikai tárgyalások milyen irányban alakulnak. A közjogi változathoz értelemszerűen államszerkezeti reformra van szükség, ami alkotmánymódosítást feltételez; ha pedig erre nézvést nem sikerül megegyezni, akkor a magánjogi változat is megfelelő lehet. Ez utóbbi esetben a régió egyesületi alapon jöhetne létre, például a megyei tanácsok határozatai alapján. Az így létrehozott egyesület a törvény előírásai szerint automatikusan megkapná a közhasznú egyesületi státust, és ennek alapján az állam által delegált hatásköröket láthatna el.
Ennek a kérdésnek a lebegtetése azonban igen komoly következményekkel jár. Amennyiben magánjogi változatra gondoltak a tervezet elkészítői, akkor nehéz elképzelni, minek alapján tartják elvárhatónak, hogy a román állam egy, a magánjog előírásai szerint bejegyzett testületre ruházza át mindazt a vagyont, amit a régió végrehajtó testületének kellene a tervezet előírásai szerint (60. cikk) kezelnie.
„(1) A régióban található állami tulajdonú erdők, bányák, az országos érdekeltüek kivételével, kőbányák, tőzegbányák, ásványvíz kitermelések, melyeket tulajdonosuk ilyen céllal nem használhat, a regionális közszolgálatok működését szolgáló épületek, valamint a bennük lévő bútorok és hozzájuk tartozó egyéb javak a régió elidegeníthetetlen tulajdonát képezik. (2) A régióban található állami tulajdonú ingatlanok a régió közvagyonába kerülnek át. (3) Az állami javak fent előírt áthelyezésének folyamatát a jelen jogszabály alkalmazásának rendszabálya írja elő.” 60. cikk
Ha pedig nyíltan fölvállalják, hogy ahhoz, amit a tervezet feltételez, elengedhetetlen a közjogi státus, akkor ezzel tulajdonképpen az egész tervezet öncélúságát ismerik el, hiszen az államszerkezeti reform azon az úton, amelyen ennek a tervezetnek remélnek – a nyilatkozatok alapján legalábbis – érvényt szerezni, nyilvánvalóan kivitelezhetetlen.
Transindex.ro

Az autonómia nem szeparatizmus – Interjú Kelemen Hunorral
Autonómiatervezetet mutatott be az RMDSZ. Sokak szerint rosszkor, a nemzetközi hangulat most nem kedvez ilyen törekvéseknek. Államfőválasztásra készül Románia, az egyik államfőjelölt az RMDSZ elnöke. A Fidesz-RMDSZ viszály a múlté, az erdélyi magyarság liberális társadalomszervezési modellhez való viszonyát nem változtatja meg az Orbán-beszéd. Kelemen Hunort kérdeztük.
– Meglepődve olvastam az RMDSZ autonómiatervezetének bemutatása kapcsán született kormánypárti nyilatkozatokat. Bár nem örülnek neki, de „beszéljünk róla", mondták olyanok, akik korábban hevesen ellenezték. Mi történt a román politikában? – Hogy mi történt a román politikában azt nehezen tudnám körbeírni, de el kell fogadni azt, hogy egy uniós tagállamban nyíltan lehet bármiről beszélni, akár az autonómiáról is. – Elfogadta ezt most a román politikai élet, a kormánypárt, a PSD? Victor Ponta miniszterelnök azt mondta, ha az autonómia decentralizációt jelent, lehet róla tárgyalni… – A lett volna a legnagyobb hiba, ha ezt a kérdést nem úgy kezelik, mint a romániai magyarság egyik célját, hanem mint az egyik román pártnak az ügyét. Nem kértük a PSD támogatását, amely párttal együtt kormányzunk és nem kértük a liberálisok és demokraták támogatását sem, amelyekkel egy pártcsalád, az Európai Néppárt tagjai vagyunk. Azt gondolom, a román társadalomban kell lebontani azokat a falakat, amelyek a magyarokkal és az autonómiával kapcsolatban emelkednek. Ha a román társadalomban az elutasítottság nem lesz olyan nagy, mint amilyen most, akkor a román politikusok is könnyebben tudnak egy ilyen ügyet támogatni.
Általában a politikus nem támogatja azt, amiről azt látja, hogy választói félnek tőle. Először a társadalmi vitát kell lefolytatni a román társadalommal, civil szervezeteivel és azután kell keresnünk ehhez a pártok között partnereket. Azt hiszem, ez a helyes sorrend. Az eddigi nyilatkozatok azt sugallják: a normális, demokratikus pártok elfogadják azt, hogy erről vitázzunk. Nem azt mondják: erről konszenzusra fogunk jutni, nem azt, hogy támogatják, hanem azt, legyen erről egy nyitott, tisztességes vita.
– Mennyire segíti vagy nehezíti az autonómiatörekvéseiket a jelenlegi nemzetközi helyzet, a kelet-ukrajnai válság, skóciai és katalán függetlenségi referendum.
– Aki megpróbálja rávetíteni Erdélyre a skót, katalán vagy ukrajnai helyzetet, az nem érti, vagy nem akarja érteni a dolgoknak a lényegét, vagy rosszindulatú. A kilencvenes években ugyebár a jugoszláviai háború dúlt. Mindig van valami, amiért nem alkalmas a pillanat. De minden pillanat alkalmas lehet, ha az ember megrajzolja a kereteket és elmondja, hogy az ő törekvései mit jelentenek és mit nem. Ha mi azt mondjuk, az autonómia nem jelent szeparatizmust, területi különállóságot, hogy nem sérti Románia területi integritását, mint ahogy ezzel kezdjük ennek a törvénynek a felvezetését is, ha olyan nemzetközi dokumentumokra hivatkozunk, amelyek ezeket a kérdéseket leírják, akkor nem lehet ezt másképpen értelmezni, csak ha valaki feszültségkeltésre használja ezt.
– Mi lesz a Minority SafePack kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés sorsa, amelyet elindítottak az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) égisze alatt, de az Európai Bizottság, mint nem hatáskörébe tartozó kérdést, elutasított? – A luxembourgi bíróságtól függ. Ha a bíróság a Bizottságnak ad igazat, akkor ez így, ebben a formában érvényét veszti. Ha viszont nekünk ad igazat, akkor megkezdődhet az európai aláírásgyűjtés. – Van más elképzelésük arra miként érhető el egy általános érvényű európai szabályozása a kisebbségi kérdésnek? Lehet más formában ehhez elegendő európai támogatást szerezni? – Épp az átfogó európai keretszabályozás volt a szándékunk. Nem magyar, hanem összeurópai kisebbségi ügyként kezeltük a Minority Safe Packet, ezért is kerestük a partnereket az Északi-tengertől az Adriáig, és hoztuk létre azt a kisebbségi szolidaritást, amire még nem volt példa az unión belül, hiszen a németországi dánoktól a dániai németekig, a görögországi törökökig, dél-tiroliaktól a frízekig mindenki partner volt ebben a kezdeményezésben. Arra törekszem, s a FUEN elnökének szándéka is ez, hogy ez a kisebbségi szolidaritás ne essen szét, függetlenül a bírósági döntéstől, mert ha a Bizottságot erősíti meg a bíróság ebben a kérdésben, az nem jelenti azt, hogy nem kell újrakezdenünk a folyamatot.
De azt is látni kell, hogy ez sem olyan történet, ami egyik napról a másikra megoldódik, mégis hiszek abban, hogy az EU-nak ezt a kérdést előbb-utóbb rendeznie kell. Mert ha hosszú távon békét és stabilitást akar, akkor rendeznie kell és rendezni is fogja. Ha az a 70 millió ember, aki emögött van, nem lesz annyira fontos, mint az uborka mérete és hajlata, akkor az EU-nak is vége lesz.
– Romániában választás közeleg. Nyugalmasabb időszak várható ezután a politikában? Az utóbbi évek romániai történéseit meghatározta a politikai társbérlet, az államfő-kormányfő viszálya. A kormánykoalícióra lehet hatása? Hiszen volt már példa erre. – Normális társadalomban ennek a koalíciónak folytatnia kellene a munkát akkor is, ha Victor Ponta elveszíti a választást, akkor is ha megnyeri. Ám egy időszak mindenképpen véget ér, az a 10 éves Basescu-éra, ahol az államelnök az alkotmányos jogosítványaival mindig elment a falig és feszegette a kereteit ennek az alkotmányos rendszernek anélkül, hogy szétpattintotta volna. Azt remélem, olyan időszak következik, amelyben erre a tapasztalatra építve kiegyensúlyozott viszony lesz a végrehajtó hatalmi ágak és törvényhozás között még akkor is, ha kohabitálni kell.
– Állandóan felmerül, van-e értelme magyar jelölt indításának? Az RMDSZ mégis mindig vállalja. Tárgytalan választás ez, miért csinálják mégis minden alkalommal végig? – Erről sok vitánk van, de mindig arra a konklúzióra jutunk, nem szabad egy választásból kimaradni, nem szabad hozzászoktatni a választóinkat ahhoz, hogy nincs a szövetségnek saját jelöltje. Nem szabad kihagyni azt e lehetőséget, hogy bemutassuk, van elképzelésünk nemcsak az erdélyi magyarságról, hanem az egész társadalomról és akár jobb is mint a többieké, s vannak olyan politikusaink, akik ezt az országot el tudnák vezetni. Ezeket ilyenkor lehet felmutatni, rá lehet irányítani a figyelmet olyan kérdésekre, amelyekre máskor talán kevésbé. Ettől nem lehet félreállni.
– A második fordulóra beáll valaki mögé az RMDSZ? Általában meg szokta nevezni, hogy kit támogat. – Az első forduló előtt nem fogunk a második fordulóról beszélni. A helyes sorrend az, hogy előbb van november 2. és rá két hétre 16. A kettő között van időnk ezt eldönteni.
– Igen, csakhogy november 2. előtt is az egyik jelölt, aki biztos, hogy második fordulós lesz, az a koalíciós partner, Victor Ponta.
– A koalíciós szerződésben nincs semmilyen az államfőválasztásra vonatkozó kitétel. – Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy a romániai magyar belső viták lecsengtek, s az EMNP gyakorlatilag eltűnt miután Tőkés Lászlót kiiktatták azzal, hogy Fidesz-képviselővé vált. Az MPP-vel pedig fegyverszünetet kötöttek. Most megint feléledni látszik ez a harc. – Nekem soha nem tűnt úgy, hogy ez a vita megszűnt volna. Mindenki végezte a dolgát, mi a miénket, a versenypártok a magukét, ezek közül az MPP-vel érvényben van egy stratégiai megállapodásunk a nemzetpolitikai ügyekre vonatkozóan, a másikkal nincs. Az ő munkájuk kimerül a mi bírálatunkban. Korábban is így volt, most is így van.
– A román-magyar kormányközi viszony kívülről úgy tűnik, mintha nem is létezne. Az utolsó látványos közös projekt a kolozsvári Mátyás-szobor felújítása volt. 2011-ben avatták fel, több év munka után. Újra kormányon van az RMDSZ, várható valami elmozdulás?
– Létezik olyan uniós program, amely összértékében nagyobb. Utakat építettünk, templomokat, iskolákat újítottunk fel, nyilván mindez a Mátyás-szobor szimbolikus erejét nem múlhatta felül. Közös kormányülés nem volt, mint ahogy sok minden más sem az elmúlt években, a tárcaközi kapcsolatokra és az uniós határmenti együttműködésre fókuszálódott az együttműködés. Ez nem helyettesítheti az államfői, kormányfői szintű együttműködést. Remélem, eljön a pillanat, amikor ez a négy éves szünet véget ér. Kampányról kampányra bukdácsoltunk, hol mi, hol Magyarország. Azt remélem, hogy a magyarországi önkormányzati és romániai elnökválasztás után ez a helyzet változni fog. Biztos, hogy lesz ajánlata a román kormánynak és bízom abban, hogy a magyarnak is, ha túl leszünk ezeken a választásokon.
– Az előző Orbán-kormány a magyar-magyar együttműködési rendszert is átírta. A külhoni magyar szervezeteket azóta nem vonják be a képviselt közösségét érintő döntésekbe, nem konzultálnak velük a támogatáspolitika alakulása kapcsán sem. Kezdetben nagy volt a felháborodás a külhoni magyar sajtóban is, aztán szép lassan elhalt. Lett valami Önök által is elfogadott megoldás, vagy egyszerűen beletörődtek?
– Nem foglalkoztunk ezzel, nem akarjuk, hogy a magyar-magyar kapcsolatrendszer kapcsán az legyen a benyomás, hogy csak a támogatásokról szól. Fontosabb volt, hogy a KMKF mellett a MÁÉRT is elkezdett dolgozni, az RMDSZ viszonylatában az is jelentős, hogy 2012-től újra van közvetlen konzultáció a magyar kormánnyal. Mi az elmúlt négy évben támogatást nem kértünk és nem is kaptunk. Az RMDSZ persze nem is kérhetett, a hozzánk közel állónak tartott civil szervezetekre gondolok. Most viszont újra kell gondolni ezt a támogatáspolitikát, ki kellene találni a rendszer új kereteit, oktatásra-kultúrára kell nagyságrendileg több pénzt fordítani, a gazdasági támogatásnak pedig más formát találni, mert néhány tízmillió forinttal nem lehet gazdasági kapcsolatokat építeni. Az önkormányzati választások után vélhetően lesz újra MÁÉRT, KMKF, akkor meglátjuk, mit tervez a magyar kormány, mert április óta erről még egyáltalán nem volt egyeztetés, nem ismerjük az új kabinet elképzeléseit.
– Látszólag véget ért az évtizedes háború. Milyen most a Fidesz-RMDSZ viszony, milyen az Orbán-Kelemen viszony?
– Mindketten azon voltunk 2012-től, hogy a helyzetet javítsuk. Olyasmi nem történt, ami végérvényesen befagyasztotta volna az RMDSZ-Fidesz kapcsolatát. Azt hiszem, normalizáltuk ezt a viszonyt. Azon leszünk, hogy ezt a normális kapcsolatot fenntartsuk, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy vitázzunk. Az Európai Parlamentben ugyanabban a frakcióban ülünk, a nemzetpolitikai kérdésekben pedig megkerülhetetlen az RMDSZ. Aki megpróbálta megkerülni, az idővel rájött arra, hogy nem érdemes.
– Akkor most az RMDSZ is stratégiai partnere lett az Orbán-kormánynak vagy még mindig csak Tőkés László EMNP-je az?
– Ez az a kérdés, aminek nem látom értelmét. Az RMDSZ-nek a stratégiai partnere az erdélyi magyarság. Pont. Mi nem írtunk alá stratégiai partnerséget soha senkivel, csak az erdélyi magyarsággal. – Ha már ilyen szépen rendeződött a korábbi viszály, Tusnádon miért csak Tőkés László ül Orbán Viktor mellett, Ön nem?
– Elsősorban nem rajtam múlik, hogy ott vagyok-e, az erdélyi szervezők bonyolítják a programot. Orbán Viktorral találkozunk, amikor Tusnádra jön, szűkebb, tágabb keretek között.
– Szeretett volna ott ülni a pódiumon, amikor az elhíresült beszéd elhangzott?
– Én a saját helyemen ülök, függetlenül attól, hogy kinek a társaságában.
– Ez a beszéd azóta is téma az európai sajtóban is. Külön érdekessége, hogy épp ott mondta el Orbán Viktor, ahol önök autonómiát akarnak, ahol nemzetállamot szeretnének lebontani, ahol épp az ellenkezőjét próbálják megvalósítani, mint amit Magyarországra vonatkozóan meghirdetett. Hogyan látja ezt?
– Romániában a mi álláspontunk 25 év alatt nem változott és nem is fog változni, függetlenül Orbán Viktor tusnádfürdői beszédétől. Én továbbra is azt gondolom, hogy a nemzetállam az erdélyi magyarság számára nem megoldás, kizárólagosságot jelent, Romániában legalábbis mindig ezt jelentette. Aki nemzetállamról beszél Romániában az arra törekszik, hogy ne legyenek kisebbségek, mi pedig azon vagyunk, hogy a román társadalmat meggyőzzük, ez nem egy monolit nemzetállam.
– És a liberalizmushoz való viszonyuk?
– Kérdés, hogy a liberalizmuson mit értünk – ideológiát vagy társadalomszervezési modellt? De azt gondolom, hogy a liberális demokráciának, mint társadalomszervezési modellnek nincs alternatívája, és minden, amit annak alternatívájaként mutatnak fel, az valami olyasmi, amit én nem kívánok a magunk számára.
Gál Mária
nepszava.hu, Erdély.ma

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (2.)
A tornyos Városháza, a város egyik szimbóluma, a város központjában álló reprezentatív középület, mely híven tükrözi polgárságának szellemi életét, lelkületét, áldozatkészségét, és nem utolsó sorban öntudatát. Amint azt már a múlt heti lapszámunkban is említettük, az épület a város lakosságának pótadójából épült 1906 és 1907 között.
Ezen a héten még Bernády lenyűgöző épületről írunk a Központ olvasóinak.
Az épület előkelő stílusa meghatározza Vásárhely képet
Nagyon fontos tudni azt, hogy az impozáns és a kor igényeit kielégítő tornyos Városháza építését dr. Bernády György már polgármestersége első éveiben terve vette.
Amint azt Keresztes Gyula Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében is leírja, Bernády és Vásárhely tanácsa, valamint a város polgársága tudatában volt annak, hogy a tervbe vett városházának művészinek, a város legszebb épületének kell lennie, amely előkelő stílusával, tömegével és reprezentatív elhelyezésével meghatározza a város képét.
A magyar stílus hangulata
A város első számú középülete nemes külsőt kívánt, olyant, amelyre a város akkori és későbbi polgársága is büszke lehessen. Ugyanakkor kifejezője legyen saját korának, amikor az építészek éppen a magyar építészeti stílus létrehozásán fáradoztak.
A tornyos Városháza tehát a szecesszió jegyében, a Lechner Ödön által létrehozott magyar stílus hangulatában terveztetett és épült fel a fent már említett időszakban.
A Városházát a Széchenyi tér déli végében lévő sétatér, az úgynevezett allé végében, a nyugati oldalon elnyúló földszintes házak helyére építették.
Ha figyelembe vesszük, hogy néhány emberöltővel azelőtt azon a helyen téglavetőhely-, és a téren végigfolyó Nagyárok mentén marhafürösztő volt, akkor döbbenünk rá, hogy a városépítés terén mit jelentett a Városháza új épületének felépítése…
A Székhely terv nyertese budapesti építészpáros
A pályázatra számszerűen tizennégy terv érkezett be, és 1905. május 24-25-én már ki is hirdették a győztest. Egy budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső Székhely jeligéjű terve tetszett a leginkább a zsűrinek. Amúgy a verseny második és harmadik helyezettje is budapesti volt, nevezetesen Sebestyén Arthur, illetve Bobula János. Rajzaik egy része máig fennmaradt.
Mivel azonban a javaslatok egyikével sem volt maradéktalanul elégedett sem Bernády, sem pedig az ítélőbizottság, végül három tervet vásároltak meg.
Ezek egyike a harmadik helyezett Bobula Jánosé volt, és ennek alapján került sarokra a torony.
Komor és Jakab terveiben a torony középen volt, egészen pontosan az előcsarnok fölött, de Bernády és a zsűri néhány tagja azonban ragaszkodott a sienai- illetve a firenzei modellt idéző oldalsó elhelyezéshez, azzal érvelve, hogy így a legkihangsúlyozottabb a kompozíció.
Az irányvonalak határozzák meg a végső tervet
A jelenleg a kormánybiztosi hivatalnak helyet adó egykori városháza tehát több terv ötvözéséből jött létre.
A város meséi című könyv szerzője tudni véli még azt is, hogy a zsűri meghatározta a főbb irányvonalakat, a pályázat nyerteseinek pedig ezek követésével kellett elkészíteniük a végső tervet. Az első változatokat 1906-ban mutatták be.
Kezdetben két belső udvara volt az épületnek. Ez azzal magyarázható, hogy az eredeti tervek szerint a közigazgatási székhely mellett egy bírósági terem, fogda, sőt a rendőrség is helyet kapott volna benne. Utólag azonban ezeket törölték, és ezzel együtt felszámolták a második udvart.
Jeligék: Székház – Őrtorony – Bem apó – Tornakert – Hármaskör
Az érdekes elnevezések végett maradjunk még egy kicsit a pályázatoknál.
A Városháza tervpályázati hirdetményét egészen pontosan 1905. február huszonharmadikán tették közzé, és április harmincadikáig több mint tíz tervet mutattak be.
Amint azt már említettük a nyertes Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti műépítész Székház jeligés terve volt. A második díjat ugyancsak budapesti műépítész nyerte el, Sebestyén Arthur Őrtorony jeligés tervével.
További három tervet vásárolt meg a bírálóbizottság: Bobula János budapesti műépítész Bem apó, Schneider Iván budapesti és Várady Árpád marosvásárhelyi építész közös tervét Tornakert jeligével, és Tóásó Pál budapesti műépítész Hármaskör jeligés tervét.
A határozott törekvés és a Városházajelleg
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból még az is kiderül, hogy a díjazott tervekben lévő ötletek alapján a kiviteli tervek elkészítésével Komor és Jakab műépítészeket bízta meg a tanács.
A végleges tervek elkészítésével határozott törekvés nyilvánult meg a városházajelleg kidomborítására, mely szerint a székházat karcsú, magas torony uralja – ez különben egy középkori hagyomány –, és városképileg hangsúlyozott beállításban álljon.
A leírtak szerint az építkezést 1906 nyarán kezdték el, és bármennyire is hihetetlen, 1907 végén az egyes ügyosztályok már használatba is vették az épületet.
Bernády pótló kiegészítése
Ugyanakkor Keresztes Gyula még azt is megemlíti, hogy az épületet eredetileg földszinttel és egy emelettel terveztette a tanács.
Az építkezés ideje alatt Bernády György pótlólag rendelte el a főhomlokzat hosszán, a második emelet építését, vagyis az épület nagyobbítását, felismervén azt, hogy: „… a jövendő még számtalan hivatalt hord méhében…”.
A polgármester rendkívüli lokálpatriotizmusa
1906 nyarán tehát megtartották a kivitelezési versenytárgyalást, és július huszonnegyedikén alá is írták a szerződést a nyertessel.
A munkálatokkal ifj. Csiszár Lajos marosvásárhelyi szakembert bízták meg. Bernády ekkor rendkívüli lokálpatriotizmusáról tett tanúbizonyságot. Ezt mondta: „…uraim, most emelünk egy városházát, aztán következnek más épületek is, de a kivitelezést minden esetben helyiekre kell bízni… Az rendben van, hogy a tervezők máshonnan jönnek, de a mesterembereknek helyieknek kell lenniük. „.
És ez, így is történt. Aláírták a szerződést a fővállalkozóval, majd kiadták a munkát több helyi építőmesternek, és így a helybéliek által befizetett adókat végül gyakorlatilag szintén marosvásárhelyi vállalatokba fektették, amelyek fellendültek ezen építkezések révén. És ez, nagyszerű dolog volt.
Azonban volt is kire alapoznia Bernádynak. Az ebben az időszakban eszközölt befektetések révén ezek a mesteremberek bátorságra kaptak, tovább képezték magukat, és kitűnő szakemberekké váltak. Valóban értették a dolgukat.
A Városháza a kor egyik legreprezentatívabb épülete
Mivel nagyon rövid volt a kivitelezési határidő, a munkálatokkal nagyon gyors ütemben kellett haladni. A szakemberek gyorsan, de nagyon jól dolgoztak.
Így 1907-ben már be is költözött a hivatal a kor egyik legreprezentatívabb épületébe, amelynek végső formájához a budapesti művészvilág krémje is hozzájárult – akárcsak a Kultúrpalota esetében. A festett üvegablakok Róth Miksa keze munkáját dicsérik, a díszítésekben pedig gödöllői művészek dolgoztak. Az 1908-ban kiállított átadási jegyzőkönyv szerint 700 ezer koronába kerültek a munkálatok, ami elfogadhatónak számít a költségelőirányzathoz képest.
A homlokzat, a nagy tanácsterem és az előcsarnok nagyon gazdag díszítésekben, de ha továbbmegyünk az oldalfolyosók és az irodák felé, egyértelműen meglátszik, hogy spóroltak.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor, Erdély.ma

„Funar, te disznó”
Vadim Tudor ismét formában van
Hajdani cimborájával, Gheorghe Funarral mosta fel a padlót élő tévéadásban. Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke a Romania TV-ben telefonon üvöltözve pocskondiázta a műsorba szintén telefonon bekapcsolt Gheorghe Funart szerdán – tudósít az „eseményről” a főtér.ro.
A műsorban felmerült, hogy a Központi Választási Iroda elutasíthatja Vadim Tudor államfőjelöltségét a támogató aláírások körüli problémák miatt. A politikus persze határozottan elutasította ezt a lehetőséget, de annyira felpaprikázódott, hogy nem tudott uralkodni magán, amikor Funar telefonon bejelentkezett a műsorba, és megköszönte, hogy több PRM-szervezet is gyűjtött neki aláírásokat. Funart ugyanis – miután korábban a PRM főtitkára és elnöke is volt – Vadim kezdeményezésére kirúgták a PRM-ből, így függetlenként indul az államfő-választáson.
„Ez egy semmirekellő, akit még ma beperelek. Melyik PRM-szervezetek segítettek neked, te gyengeelméjű? Miért használod most is »a PRM elnöke« címet, te kolozsvári disznó? Nem szégyelled magad? Én vagyok a párt elnöke. (…) Szerencséd, hogy nem vagy itt, mert lekevernék neked két pofont! Nem fejeznéd be végre ezt az agybajt? Menj, kezeltesd magad, te marha!” – fogalmazott Vadim. „Milyen minőségedben kaptál támogató aláírásokat a PRM-től, te idióta?” – kérdezte hajdani párttársát.
Válaszul Funar azt mondta: ő függetlenként indul, de több PRM-szervezet is gyűjtött neki aláírásokat. Azt is elmondta, hogy csütörtökön megtámadja az Alkotmánybíróságon Vadim Tudor elnökjelöltségét.
Vadim a citynews.ro portálnak azt nyilatkozta: Funar „felébresztette az alvó oroszlánt”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mi a SZAR?
„A romániai Székelyföld autonómia statútuma” – ez a címe a dokumentumnak, amelynek már több mint egy hete uralnia kellene a közbeszédet, lázban kellene tartania mindenkit. De nem. A társadalmi vita helyett egyelőre csak alpári hangvételű vitát sikerült generálni. Nem véletlenül.
Kemény erőfeszítés komoly arccal végigolvasni a tervezetet és átérezni, hogy a szövetség szakértői mennyire odatették a csontot, amikor korszakalkotó megfogalmazásban határozták meg mindazt, amit akarunk, az autonóm Székelyföldet. Nehéz úgy olvasni a statútumot, hogy közben ne röhögjünk ordítva.
Már a fent idézett cím sokat elmond az egészről. Így mindjárt az elején el van oszlatva minden kétely: a romániai Székelyföldről van szó, nem pedig a szlovákiai vagy az algériai Székelyföldről. Azt ugorjuk át nagystílűen, hogy az „autonómia statútum” normális körülmények között egybeírandó. Figyeljünk inkább egy kicsit a tervezet 1. cikkelyére: „Az egységes és oszthatatlan Román Államon belül, Kovászna, Hargita és Maros megyei közigazgatási egységekből, a helyi autonómia Alkotmányban lefektetett elve és jelen Statútum alapján létrejön a jogi személyiséggel rendelkező, Székelyföld Autonóm Régió.” Vagyis létrehoznák a SZAR-t. Ügyes. Ezért érdemes volt ennyi ideig várni, érdemes volt türelmesnek lenni. Látszik, hogy okos, értelmes, megfontolt, körültekintő és odaadó emberek kezében van a sorsunk. Hát persze.
Felmerül a kérdés, hogy milyen társadalmi vitát lehetne lefolytatni egy olyan dokumentumról, amelynek hülye a címe, az első cikkelye pedig nagyon kínos. Amely ráadásul olyan, mintha román nyelvről fordították volna magyarra. A Google-fordító segítségével.
Felvetődhetne az is, hogy miért kötekedem ilyen apróságokkal, amikor jóval többről van szó. Tulajdonképpen a saját sorsunk a téma, az érdemi résszel kellene foglalkozni. Na, a kérdésfelvetésben benne van a válasz. Ha ez komoly téma, sorsdöntő és így tovább, akkor komoly munkával kell előrukkolni, nem egy ilyen félviccel, ami csak arra jó, hogy az újabb választások előtt ismét el lehessen játszani az autonómista szerepét félszájjal.
Szüszer-Nagy Róbert, Székelyhon.ro