Mócvidéki magyar örökség
A Kalotaszeg és a Mócvidék határán levő falvakban Máté István református szórványlelkésszel tett látogatásunk meggyőzött: a mócvidéki magyarság eltűnése összetett folyamat, amely ott is a végéhez közeledik, ahol ötven éve még a lakosság fele magyar volt. Közben olyan magyar emberekkel is találkoztam, akik szeretik a mócokat. A múlt begyógyíthatatlannak tűnő sebeire, úgy tűnik, gyógyírt talált a történelem.
Alsójára és Járavize Kalotaszeg délkeleti peremvidéke és egyben a Mócvidékről immár végérvényesen kiszoruló magyar nyelvterület határa is. Verespatakot leszámítva a többi mócvidéki városban – Topánfalván, Abrudbányán, Brádon, Aranyosbányán és Zalatnán – ma már mutatóban is alig akad magyar. Verespatak és Jára története annyiban közös, hogy jó száz évvel ezelőtt a magyarság részaránya az összlakosság fele volt, mára azonban az öt százalékot sem éri el. Az „eredendő bűn”, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején elharapódzott mészárlás nemcsak a mócvidéki városokból űzte el a magyarságot, hanem a Mócvidék peremvidékéről is. Ilyen szempontból Alsójára szerencsés kivétel, hiszen a forradalom után itt még talpra tudott állni a magyarság: néhány jeles történelmi magyar családnak köszönhetően a román impériumváltás utáni évtizedekben is jelentős erőt képviselt.
Vigasztalásélmény
Miközben Máté István református szórványlelkésszel araszolgatunk úttalan utakon Járavize felé – ahol parányi gyülekezete várja alkalmi istentiszteletre –, kiderül: az Alsójárával szomszédos községközpont, Járavize négy-öt magyarja Alsójárába jár istentiszteletre. A festői környezetben meghúzódó, erdőkitermelésből élő, 650 lelkes községközpontban mindig is kevés magyar élt, a harmincas évekbeli 40 magyarhoz képest azonban a mostani hat idős ember annyira kevés, hogy a lelkigondozásukat vállaló három felekezet, az unitárius, a római-katolikus és a református egyház lelkészei jó ideje már nem járnak ki a faluba. Ha időnként mégis ellátogat hozzájuk egy-egy lelkész, az ökumenizmus szellemében mind a négy-öt ember összegyűl közös imára és istentiszteletre valamelyikük lakásán.
„Nem tematizálom a szórványhelyzetet, mert amúgy is nyilvánvaló. Igehirdetéseimben, lelkészi munkámban nem szoktam erről szót ejteni, hogy ne keserítsem őket még inkább. Úgy próbálok velük beszélni, mintha minden rendben volna, pedig hát lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy itt már nincs folytatás” – magyarázza a Magyarlétáról beszolgáló lelkész. Szerinte azért is nehéz szórványlelkésznek lenni, mert nincs sikerélménye az embernek. Vigasztalásélményről lehet szó, amikor a hívekkel közösen tartják egymásban a lelket. Az állandó fogyással, az anyagi és lelki gondokkal való szembesülés visszahat a lelkészi munkára, Máté mégis úgy látja, hogy a nagy gyülekezetben való szolgálatához sokszor a szórványgyülekezetből gyűjti az erőt. „Egy aprócska gyülekezet, amely a vesztét érzi, minden egyházi alkalommal sokkal jobban él, mint a nagy gyülekezetek.”
Kocsmából kivert bozgorozó
A házi istentisztelet után megismerkedem a móc tengerben élő néhány magyar emberrel. Kiderül, mindannyian Alsójárából kerültek ide. A Sándor és a Boros család férfitagjai kaptak itt munkát még a hatvanas években az erdőkitermelő vállalatnál, az átlagosnál jobb fizetés és egyéb kedvezmények miatt pedig itt ragadtak. Az őket követő pedagógusfeleségeknek sok választásuk nem volt, mindketten román iskolában tanítottak egész életükben.
Ritkán hallottam magyar embert ilyen szépen beszélni a mócokról, mint őket. Sándor Julianna tanítónő és Boros Ibolya romántanárnő szerint az elmúlt évtizedekben annyi szeretet kaptak ezektől az egyszerű emberektől, hogy az minden egyébért kárpótolta őket. Sándor Ferenc arról mesél, egyszer fordult elő, hogy egy falubelije részegen a kocsmában elkezdte bozgorozni, mire a többi móc az ő védelmében nekiesett a férfinak, s kitették a szűrét. Gyerekeik román iskolába jártak ugyan, de a szülők szerint a családban ma is a magyar az élő nyelv. Boros Ibolya öt unokája rendre érkezik nyári vakációra hozzájuk, az éppen itt tartózkodó kolozsvári kislány, Andi olyan szépen beszél magyarul, mint a nagyanyja. A három lányból az egyik románhoz, a másik szászhoz, a harmadik magyarhoz ment férjhez, a vegyes házasságokból származó gyerekek magyar tudására leginkább mégis a román tengerben élő nagyszülők vigyáznak. „Nincs hová mennünk. Egy időben eljátszottunk a gondolattal, hogy nyugdíjas éveinkre leköltöznénk Alsójárába, de már ott is kihaltak a barátok, ismerősök, rokonok. Hetvenévesen megmaradunk az utolsó magyar mohikánoknak Járavizén” – mondja a 48 éve itt élő Boros Ibolya.
Ortodoxszá lett magyarok
Az abszolút kisebbségi létbe belenyugodott parányi magyar közösséget hátrahagyva indulunk Alsójárába. A 13 faluból álló község központjáról Boldizsár Zeyk Imre tordaszentlászlói nyugalmazott tanár, helytörténész azt írja, hogy még a harmincas években is nagyjából ugyanannyi magyart élt itt, mint román, azaz 900 lélek. Kolozsvár és Torda után Alsójárában alakult meg az 1700-as években Erdély harmadik unitárius gyülekezete, a következő évszázadokban ez maradt a legerősebb helyi történelmi magyar egyház, utána következik a római katolikus és a számbelileg legkisebb református gyülekezet.
A két világháború közötti magyar életerő még a kommunizmus kezdeti évtizedeiben is megmaradt, a szomszédos macskási bányába a hetvenes évek végétől történt masszív moldvai betelepítés azonban teljesen átrendezte a lakosság számarányát. A nyolcvanas évek elején szűnt meg az I-IV. osztályos magyar oktatás, ez pedig megpecsételte az itteni magyarság jövőjét. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint mintegy 90 magyar ember él Alsójárában, az 1800 lelket számláló községközpont lakosságának mintegy 5 százaléka.
A központ három magyar temploma és a lerobbant egykori magyar kúriák azonban más múltról regélnek. Olyan múltról, amelyet a jelek szerint a község mai vezetése szeretne elfelejteni. A református gondnokné, Boros Ibolya szerint a magyar egyházak kérvényeit hosszú évek óta figyelemre sem méltatja a polgármesteri hivatal, pedig nem nagy összeget, 500, legfeljebb 1000 lejt szoktak évi rendszerességgel kérni. Ma már esély sincs arra, hogy magyar képviselő jusson be a helyi önkormányzatba. „Az igazi baj, hogy sok magyar nem vállalja a magyarságát. A fiatalabbak teljesen beolvadtak, vegyes házasságok nyomán átkeresztelkedtek ortodoxnak. Néhány magyart leszámítva teljesen feladtuk a gyökereinket” – panaszkodik. A 42 éves asszony egy vegyeskereskedésben elárusító a központban, s mint mondja, rendszeresen rászól azokra a magyarokra, akik már vele sem akarnak magyarul beszélni.
Hadak útján
Máté István arról beszél, hogy ünnepek idején a 26 tagú helyi református gyülekezetnek valamennyi tagja eljön istentiszteletre, sőt, a más vidékről hazatértekkel együtt még többen is. Aki magyarnak vallja magát, őrzi magyarságát, azokkal van baj, akik rég lemondtak gyökereikről. Pedig valamikor a falu románsága is folyékonyan beszélt magyarul, a vegyes lakosságú falvaknak ez a sajátossága Alsójárára is érvényes volt.
A hetvenes évek elejétől megüresedő papilakban még fiatalon, négy gyerekkel, özvegyen meghúzódó papfeleség, Boros Ilona maga is megjárta a hadak útját. Miután férje 43 évesen hunyt el egy mezőségi faluban, az egyházi felsővezetés jóváhagyásával költözhetett haza szülőfaluja üresen álló papilakába. Az addig több faluban óvónőként dolgozó Boros Ilona a szászfenesi csirkevágóhíd munkásaként nevelte gyerekeit. Mint mondja, azon szerencsés kivételek közé tartozik, akiknek gyerekei itthon vagy a környéken maradtak, és megőrizték magyarságukat. Az öröm így sem felhőtlen, mert egyik unokája házasság révén tért át az ortodox vallásra. Boros Ilona ezt idős fejjel is képtelen elfogadni.
1848 áldozatai
Kívülről szemlélem a történelmi magyar egyházak templomait. A református templomba ugyan bekísérne a felújítás alatt álló papilak lakója, Boros Ilona, de kiderül: a zár nagyon nehezen nyílik, ki kellene cserélni. A lelkész azon gondolkodik, hogy a tágas egyházi porta egyik terméből hozzon össze gyülekezeti házat, azt mégis lehetne télen fűteni, a maroknyi embernek ez jobban megfelelne, mint a sokkal nagyobb közösségre tervezett templom. A szomszédos unitárius templom cintermében még megpillanthatom azt a porló műemléket, amelyet az 1800-as évek végén emelt a helyi magyar közösség az 1848-as móc mészárlások emlékére. A későbbi román hatalom figyelmét valamiért elkerülte, így nem jutott a hasonló magyar műemlékek sorsára. Bordizsár Zeyk Imre adatai alapán az 1849. januári mészárlásnak 60 alsójárai magyar esett áldozatul. A helytörténész szerint Simion Balint verespataki ortodox lelkész „hada” kirabolta a falu magyar részét, a házakat földig égette, és akinek nem sikerült elmenekülnie, lemészárolták. A pusztítás hírére néhány nap múlva megérkező tordai magyar csapatok Balint hátramaradt embereit mészárolták le, és felégették a falu román részét. A szabadságharc utáni években egész Alsójárát újra kellett építeni.
A magyar és a román közösség egymás mellett élése mégis fátylat borított a múltra: a többi mócvidéki településektől eltérően – Alsójára magyar közössége zömében helyben maradt. A három magyar templom és a romokban heverő két főúri kastély – a Kemény bárók és a Teleki grófok öröksége – egy letűnt kor mementói, amelynek cserépdarabjait – akárcsak az egykoron híres alsójárai fazekasság örökségét – immár nincs, aki összerakja.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bővül a szentkirályi fasor: nyírfa Neti Sándornak is
Két fával bővül az idén a Magyar Népzenészek Emlékfasora Kalotaszentkirályon.
Az első fát 2013-ban, a tavaly elhunyt Halmos Béla népzenekutató, előadóművész tiszteletére ültették a Kalotaszentkirályi Népzene- és Néptánctáborban. A táncházmozgalom egyik megalapítójaként számon tartott Halmos Béla nyírfáját az iskola udvarán, a tornaterem közelében ültették el, Ady Endre hársfájának szomszédságában. A magyar népzenészek iránti megbecsülésből fakadó kezdeményezést az idén is folytatják: ezúttal egyszerre két muzsikus emlékére ültetnek fát: a tíz éve elhunyt Fodor Sándor „Neti” kalotaszegi prímás, illetve a 15 éve, igen fiatalon eltávozott inaktelki születésű népzenész, Tárkányi János tiszteletére. A hangulatos faültetésre ma 13 órától kerül sor a kalotaszentkirályi tánctábor keretében, a helybeli Ady Endre Iskola udvarán, az eseményre minden érdeklődőt szívesen várnak.
(ke) Szabadság (Kolozsvár)

Macovei a székelyföldi románokat félti
Monica Macovei európai parlamenti képviselő szerint Romániában tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek jogait, de ugyanez nem mondható el a székelyföldi románok esetében.
A Demokrata-Liberális Párt (PDL) politikusa csütörtökön az Adevărul napilap online kiadásának adott interjúban az autonómiatörekvések kapcsán úgy vélekedett, a kisebbségek „teljes körű jogokat" élveznek Romániában.
„Bármennyire panaszkodnak az RMDSZ politikusai, ez így van. Hargita és Kovászna megyében azonban nem tartják tiszteletben a románok jogait. Én jártam ott, és tapasztaltam, hogy egy vállalkozó nem alkalmaz valakit, ha román. Erről senki nem beszél" – jelentette ki az államfői tisztséget függetlenként megpályázó volt igazságügy-miniszter.
Macovei elismerte, egy régió függetlenségének szorgalmazása beletartozik a szabad véleménynyilvánításba, ezzel azonban szerinte nem szabad megsérteni másokat.
Krónika (Kolozsvár)

Belföldi hírek
Beperelték Pál Árpádot lánya alkalmazásáért
A legfelsőbb bíróság ügyészsége érdekellentét miatt pert indított Pál Árpád volt RMDSZ-es képviselő ellen, aki alkalmazta lányát parlamenti képviselői irodájába.
Pál Árpád, aki a 2008–2012-es parlamenti mandátumban Hargita megyei RMDSZ-es képviselő volt, javasolta lánya alkalmazását parlamenti képviselői irodájába, és jóvá is hagyta a 2008-ban, illetve 2009-ben aláírt munkaszerződéseket. A munkaszerződésekkel lánya 35 221 lejes jövedelemben részesült, melyet a képviselőház büdzséjéből fedeztek – áll az ügyészek vádiratában. Az ügy a Legfelső Semmítő- és Ítélőszékhez került.
Autonómianap az EMI-táborban
Idén is szerveztek autonómianapot a borzonti EMI-táborban. Árus Zsolt, a tematikus nap szervezője szerint kihívásnak számított, hogy ebben az évben is aktuális kérdések boncolgatására kerüljön sor. Az SZNT állandó bizottságának tagja kifejtette, az autonómia kérdése egyre népszerűbbé vált a rendszerváltás utáni időszakban, ennek eredményeként azonban gyakran különböző szervezetek, illetve politikai pártok saját céljaikra használják fel ezt a kérdéskört. Ennek tudatában szervezték a tábor idei autonómianapját: ma négy témában tartanak előadásokat, melyek főként az elmúlt egy év munkájáról, jövőbeli kilátásokról szólnak, továbbá a nemzetközi kapcsolat kiépítésének eredményeként Baszkföldről, valamint a bretonok által lakott területekről érkezett egy-egy politikus is képviselteti magát. Az EMI-tábor autonómianapjának szervezője úgy fogalmazott: Székelyföld autonómiájának megalakulásához csak idő kell, hiszen már nem az a kérdés, hogy lesz-e vagy nem lesz, hanem az, hogy mikor.
Nincs ebolaveszély
Kicsi a valószínűsége annak, hogy az ebolafertőzés megjelenjen Románia területén, de ha mégis, az egészségügyi hatóság képes azonnal közbelépni – áll a szakminisztérium tegnapi közleményében. Eszerint a minisztérium az Egészségügyi Világszervezet (EVSZ) és az Európai Bizottság ajánlásainak megfelelően megtette a szükséges óvintézkedéseket, miután az EVSZ tegnap elrendelte a világszintű egészségügyi szükségállapotot. Egyébként Tonio Borg, az EB egészségügyi biztosa is úgy nyilatkozott tegnap, hogy „elenyészően alacsony” a valószínűsége a vérláz e típusa elterjedésének Európában. Az ebolavírus az év eleje óta közel ezer ember halálát okozta, az utóbbi négy évtized legsúlyosabb járványaként kezelik. A vírus nem légi úton, hanem a fertőzött vérével, testnedveivel való érintkezés útján terjed, tünetei a láz, fejfájás, gyomormenés, hányinger. Jelenleg nem létezik hitelesített oltás az ebola ellen.
Menekítenek a Gázai övezetből
Tegnap egy ötven tagot számláló, többnyire gyerekekből álló románállampolgár-csoportot telepítettek haza kérésre a Gázai övezetből – jelentette be a külügyi tárca, hangsúlyozva, hogy a román állam hozzájárult nyolc magyar és öt moldovai állampolgár kimenekítéséhez is. A tárca szerint a külügyminisztériumban létrehozott válságstáb folytatta az eljárást a Gázai övezetben levő román állampolgárok támogatására. Ez volt immár a harmadik, a romániai hatóságok által megszervezett kimenekítési akció, mostanra 153-ra emelkedett a Gázai övezetből hazatelepített román állampolgárok száma.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tompa László: Válogatott versek (Székely könyvtár)
Egy biztos: Tompa László nem „a székelyharisnyás költő”. Soha nem is volt az, és – jöjjenek bármilyen újabb és újabb értelmezők – reméljük, már soha nem is lesz. Mai költő, ugyanolyan és ugyanúgy mai, mint amennyire az az ő igazi nemzedéke, a múlt század elején, Pesten iskolázott, a modern magyar irodalom hullámverésében, centrumában élő és alkotó több nyugatos kortársa: Kosztolányi, Babits és társaik.
(Jó pár héttel ezelőtt, kedves egykori tanárommal levelezvén, szóba került a sorsa, a költészete, jelentősége. És ez volt a Tanár úr levelének végkonklúziója is Róla. Meg a Tompa-versek önarcképjellege.) Modern magyar költőként indult (németül tudott, németből fordított), és modern magyar költő maradt. Csak sorsa, választott sorsa a peremre, a peremvidékre sodorta, és végig egy kisváros adatott meg neki élete helyszínéül. Vidéken élő, vidékre sodródott, de nem vidéki költő volt ő. Amikor a székely tájról, a székely emberről, a helytállásról, magányosságról, a megmaradásról írt, akkor is csak önmagáról írt, „ezek a versei önarcképek” csupán, és nem olyanszerű szócsövek, amilyeneknek tulajdonították őket a korabeli és későbbi kritikusai. Lapozgatom, olvasgatom a megfakult, kék vászonborítású, halála előtt egy évvel megjelent Versek című összegyűjtött költeményeit, és csak ámulok és bámulok, hogy milyen költemények szorultak a kötet két borítója közé. És nem a középiskolás éveim nagy megmaradás-verseire, helytállás-, emberség-darabjaira, az úgynevezett áthallásosakra gondolok, mint a Lófürösztés, Magányos fenyő, Erdélyi télben, Este egy székely festőnél, Diogenész lámpájával (a Lófürösztés egyébként ebből a válogatásból ki is maradt), amelyeket, mint a változások után a templomos és iskolás típusú verseket, annyit és olyan patetikus hevülettel, szinte kötelező módon mondták, szavalták, zengték ünnepségről ünnepségre. Holott ezekre is gondolhatnék, mert ezek sem rosszak, és semmiképp e kategóriába sorolhatóak. Hanem a nem épp ennyire közösségi témákat érintő, sokkalta finomabb hangzásúnak tűnő opusokra (csak pár darab közülük: Rejtett kincs tudója, Egy új Faust szerenádja, Alkonyat falun, A játékcsináló, Tavaszodás, Zenit, Vers egy téli sétáról, A sötétben jár az óra, Alkonyati eltűnődés, Ének három pogácsáról stb.), amelyek másik (több másik) oldaláról mutatják meg Tompát, az embert és költőt, és ezáltal csak gazdagítják ezt a csak egyoldalúan, mintegy billogként rásütött költőképet. Hogyaszongya: „a bizakodó dac”, „a sorssal való szembefordulás”, „a fájdalomban és a szenvedésben találta meg a…”, „költészete a tömegekben, a népben erjedő fájdalmakat dalolta ki” stb. Nem folytatom, mert értelmetlennek találom. Sok hasonlót lehet olvasni a róla szóló munkákban a megközelíthetetlen sziklavárában élő, magányos fenyőként soha meg nem törő, az időkkel ott is bátran, dacosan szembenéző, akkor is (mindig) helytálló, szinte szoborrá merevített költőről, akinek nehéz léptű, súlyos görgetésű költészete a kősziklák dübörgéséhez hasonlatos. Arról viszont kevesebbet, vagy alig, hogy fontos, ha úgy tetszik: európai rangú költő, egy kisváros nagy formátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet. Érdemes is volna ezt a nyelvet, ezt a szóhasználatot (el egészen az általa használt különleges, ismeretlen szavakig), ezt a Tompa megénekelte embertípust, a peremvidéken élőét, s a mindenféle hozzá tartozó sajátosságokat külön tanulmányban is elemezni, ha divatos volna ez most errefelé egyáltalán. Talán ez is – ahogy mondani szokás újabban – megérne egy misét.
Fekete Vince, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (I.)
Ódor László (Élni idegenben… c.*) tanulmánya elején kiemelt figyelmeztetés: „A kétlaki ember számára a különbözőségek elsősorban nyelvben jelentkeznek, de alapjában kulturális elkülönülésről… van szó…, s egy emberben, egy szellemi térben óhatatlan konfrontálódásról…” „Hogy lehet ez ellen védekezni?” – kérdi Ódor. – „Kizárólag és folytonosan a tényleges és szellemi s ezzel nyelvi igényes kettősség vállalásával ezt a kétnyelvű, kétkultúrájú állapotot nevezzük »koordinált kétnyelvűségnek«… Ami persze nem lehet egyszerű vállalás… Svéd útjáról beszámolva Illyés Gyula említ meg egy ott élő magyart, aki mindkét nyelven a kultúrában – a magyarban és a svédben – jártas volt s e kettősséget vállalta. Ez a svédországi ötvenhatos magyar mondta neki, hogy a nyelveket meg lehet tanulni, de a csönd, egy-egy nyelv csöndje nem feledhető s meg sem tanulható igazából.”
Itt azonban két hatalmas gübbenőbe is beleesünk. Vegyük elébb a kisebbiket, az illyésgyulást. Aki csak egy kicsit is otthonos Kosztolányi versesköteteiben, most azonnal a Stockholm címűre kénytelen gondolni.
A Számadás (1935) c. kötet egy kis útirajz-sorozatot tartalmaz a vége felé, köztük több is svédországi városokról ihletődik. A Stockholm így szól:
Dalol a gőzfűtés, lángok lobognak, A porcukorban kis aranykanál van, s valami titkos gyermekkori emlék bujkál a barna és langyos homályban, Ott kinn sötét eső zuhog. Családi és idegen nekem e régi kép. Arany-ősz konttyal bólognak köröttem a bóbítás, kedves svéd nénikék. Az ingaóra lassan üt. Teázunk s amíg ropogtatom velük a kékszem, az őszi ködből, mint egy nyári égbolt, tekint reám sok nyájas-enyhe kék szem. Hallgatnak ők is, én is hallgatok, de csendjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, s ők svédül.
Illyés Gyula már hivatalból is a legjobb Kosztolányi szakértők közé volna sorolható, hiszen legalább fél tucat kötetet rendezett sajtó alá Kosztolányi hátrahagyott írásaiból. Miért kell hát egy névtelen ötvenhatos svédországi emigránsnak ajándékozni a költemény ragyogó csattanóját? Sajátságos, ez is ahhoz a lelki jelenség-csoporthoz tartozik, amely meghatározza a nyelvcsere-jelenségét és a nyelv-váltók mentalitását: mindég látszani, a felszínen, a fennforgók körében nyüzsögni, a fontosak kórusában – tercelni! A társadalmi elismertség fontosabb, mint bármi más! És sajnos, éppen ezért az Ódor által áhított s ajánlott koordinált kétnyelvűség létrejöttének lehetősége többnyire illúzió!
A svédországi ötvenhatos (és későbbi) magyar emigráció tömegeiből mindössze két-három százaléknyi „folytatja” a „magyarnak-levést”, holott még sokáig élénk magyar nyelvű szellemi élet tenyészett egész Skandinávia földjén! Sokat és sok felszíneset írtak már arról, hogy a múlt század eleji magyar emigrációkban mért élt tovább a magyarsághoz tartozás tudata? Ám mindez nem magyarázható csak az ottani viszonyokkal.
A saját nyelvhez való viszonyulás egyes népeknél látványosan különbözik. A nyelvében él a nemzet elve, amely minket oly tragikusan sújt, több etnikumnál vagy népnél ismeretlen! Elég a keltákat felemlegetni: Írországtól, Nagy-Britániától Belgiumon át, a „gall” Franciaországon át, a Duna mentén Bajorország, északabbra Csehország (Boémia) – mind kelta! Az áramlat körülöleli a Kárpát-medencét Galicia, délen meg Moesia által; s valahol a Fekete-tenger partjai körül (északon? – délen?) elenyészik. Vagy talán éppen onnét indult? És ez a tengernyi nép, amely annyi régészeti-történelmi nyomot hagyott hátra, egy adott pillanatban egyszer csak másképpen kezd beszélni: angolul, franciául, németül, csehül, ukránul és így tovább! És csak néhány „kiöntés”, tócsa maradt nyelvükből, mint Wells, vagy Bretány. Ennek ellenére népi karakterüket, egyéniségüket szívósan őrizték; az ír, a skót megmaradt írnek, skótnak, a maga s a környezete szemében – évszázadokig! Érdekes, hogy nem is mindenütt lehetett szükséges a beolvadás: egyes folkloristák véleménye szerint az avasi románság pl. kelta eredetű, de senki és semmi nem kényszeríthette őket odafent Szatmárban, hogy éppen románokká és ne magyarokká vagy ukránokká váljanak… Másrészt a spanyolországi bászkok háromezerévnyi el- és kiszakítottságban is megőrizhették anyanyelvüket. (Érdekes, hogy a Kárpát-medencén belül nem alakult kelta állam, holott kívülről körülvették a kelta formációk. Esetleges behatolásukat egy-egy helynév őrzi, pl. a Galac, nem csak a moldvai, hanem a Beszterce-vidéki is; nyelvünkben talán csak a pitvar őrzi hatásukat. „Négy”-et jelent, a ház megtoldott ereszét tartó négy oszlopot; ugyanúgy, mint az iráni eredetű „csárda” szóban!)
Na és akkor vegyük a székelyeket: valaha, zárt közösségeikben szigorúan őrizték nyelvük épségét; idézhetnénk megint Székely Istvánt a XVI. századból, aki egyáltalán a szép magyar nyelv példájának, mintájának a székelyt tekinti! (Holott külön székely nyelvjárás nem is létezik, szék-ek szerint öt, (esetleg hat) más magyar tájnyelvre ismerhetünk egyenként rá benne. Van viszont külön, „saját” székely stílus, modor, mentalitás – erről legközelebb… Székely csoportok kirajzásai, vagy egyéni kitelepedések román vidékekre már a XIX. században megkezdődtek, de az első világháború után tömegessé váltak. Az ember feltételezte volna, hogy ezek erősítették az itt-ott már meglévő magyar szórványokat. Megdöbbentő módon azonban ennek – majdnemhogy az ellenkezője történt!
Néhány példa személyes tapasztalataimból: Bukarest egyik régi kertváros jellegű negyedében, ahol az ötvenes években több mint két évig tanyáztam, a harmadik emeleten lakott egy Şuteu nevű öregedő cipész. Amikor felkerestem egy javításra szoruló szandállal, közölte, hogy eredetileg Sütőnek hívták, de már több mint 30 éve Bukarestben él, és elfelejtett teljesen magyarul; arra kért, időnként keressem meg és szóljak hozzá magyarul, hadd lássa, mire emlékszik még! (30 év során magyar templomba nem járt, magyar könyv, újság sem járt a kezében.) A másodikon, velem egy lakásban, ugyancsak ötvenen felüli zsidó házaspár, a férfi tisztviselő, zsidó mivoltukat öntudatosan kultiválták, de a lakásban Nagy István, Szolnai, Ziffer festmények, és Pallas Nagy Lexikona, teljes sorozat, a férfi viszont dzsentri módjára öltözködött és viselkedett. (E típusból még több is dolgozott bukaresti magyar szerkesztőségekben, nemcsak szerkesztő, de korrektor vagy könyvelő minőségben is.) Az alagsorban lakó házmester, eredetileg vízszerelő, temesvári sváb, ő is, felesége is a román s a német mellett kitűnően beszéltek magyarul, sőt Bukarestben felnőtt fiúk is, aki pedig egy ottani luxus-iskolába járt! A mögöttünk lévő telekről nyári éjszakánként a dohányvirág költői-filozofikus illata lengte be a szomszédos kis utcákat; ott egy „hangsúlyozottan székely” cenzor lakott, lánya most Svájcban takarítónő. Aztán ahogy lassanként megismerkedtem a várossal, elhűlve tapasztaltam, hogy az ottani magyarok közül hétfalusi csángók, s váradiak, bánságiak, még kolozsváriak és brassóiak is, többnyire jobban állnak magyar nyelvismeret- és használat dolgában, mint a betelepült székelyek! Vajon miért?
* Ódor László, – Élni idegenben – ahogy egy nyelvész-diplomata látja. Oslo, Magyar Nagykövetség, 2014. április 13.
(Folytatása következő számunkban)
Helikon (Kolozsvár)

Az EMNP Szilágyi Zsolt alelnököt indítja a romániai elnökválasztáson
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) saját jelöltjét, Szilágyi Zsoltot, a párt alelnökét indítja a novemberi romániai elnökválasztáson – jelentették be az EMNP vezetői vasárnap csíkszeredai sajtótájékoztatójukon.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke elmondta, a párt választmánya úgy értékelte, hogy a közelgő választási kampányban is meg kell jeleníteni azokat az értékeket, amelyek képviseletére a párt megalakult. Az egyik kiemelt témakörként jelölte meg, hogy az erdélyi magyarok mit várnak el a román államtól, a másikként pedig a román államszerkezeti reformot említette.
„Arra szeretnénk a kampányt felhasználni, hogy végre érdemi vita induljon el a többség és a kisebbség között” – jelentette ki Toró T. Tibor. A pártelnök hozzátette, „nem látja”, hogy ki képviselné a kampányban a magyarság számára fontos témákat, ha az EMNP nem vesz részt saját jelölttel a versenyben.
Toró úgy vélte, Szilágyi Zsolt pályája és személye garanciát jelent a cél elérésére. A jelöltről elmondta, 1990-ben a román parlament legfiatalabb képviselője volt. 14 évet töltött el a román törvényhozásban, ahol többnyire a külügyi bizottságban tevékenykedett. 2004-től három évig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanított politológiát, 2007 óta Tőkés László európai parlamenti képviselő kabinetfőnöke. Szilágyi Zsolt egyik alapítója az Erdélyi Magyar Néppártnak, amelynek megalakulása óta az egyik alelnöki tisztségét tölti be. A választási részvétel előfeltétele, hogy a párt szeptember 23-ig 200 ezer támogató aláírást gyűjtsön össze.
Szilágyi Zsolt elmondta, örömmel tapasztalta, hogy a párt megyei szervezeteinek az elnöke és régióigazgatói értelmét látják a feladatnak, és dolgozni akarnak az aláírásgyűjtés során.
„Az EMNP azt tűzte ki célul, hogy az Európában már bevált autonómiaformák romániai megvalósítása által intézményes keretet biztosítson az erdélyi magyar önrendelkezésnek, a Székelyföld területi autonómiájának” – jelentette ki az elnökjelölt. Hozzátette, folyamatban van a kampánycsapat összeállítása, és rövidesen a nyilvánosság elé állnak az államelnök-jelölti programmal.
„Az a dolgunk, hogy mozgósítsuk az erdélyi magyarokat, érezzék, hogy a politika róluk is szól, és hogy a programunk megoldást kínál a gondjaikra” – hangoztatta az elnökjelölt.
Az erdélyi magyarság többségének a támogatását élvező Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábban bejelentette, Kelemen Hunort, a szövetség elnökét indítja el a választáson.
Székelyhon.ro

A román nemzeti kifutópálya
És tart tovább az a magánháború, melyet még a királyi Románia indított az erdélyi, bánsági magyarság ellen, közvetlenül az után, hogy kapott ajándékba egy nagy darab országot a nyugati nagyhatalmak erőszakában, 1920-ban. Ezt a népüldözést ismerjük, középkori hagyaték, a 20. században népirtássá dagadt.
Románia a 19. század ballasztját is cipeli sok tekintetben. Ezt is. Ma már az Európai Unió védelmében.
És kapjuk a vádat sokfelől, itthon, hogy miért kell nekünk minden gondot és bajt nemzeti síkra terelnünk? Miért eredeztetünk nyomorúságot, hátraszorítást a nemzeti elnyomatásból? Nos, azért, mert úgy van, azért nem enged a román állami (számunkra felügyeleti, diktatórikus) politika semmit fölülvizsgálni a maga teremtette állapotban. És éppen ezért nem hajlandó beszélni sem, hallani sem Székelyföld autonómiájáról, semmiféle fajta autonómiáról. Gazdaságilag visszavetve az az Erdély, amellyel a mai napig sem tud mihez kezdeni a maga javára sem a román hatalom, noha utcahosszal elébb járt ez a rész iparilag, gazdaságilag egykor, mint a Regát, a Királyság. Elemezhetnénk mai tényezőket is, de most nem arról beszélünk.
Határozottan kijelentette a hatalom egyik vezéregyénisége, hogy mindenféle autonómia rebesgetése a magyarság részéről nemzetbiztonsági kockázatként van számon tartva, tehát elvetve. Még azt sem hallhatjuk ki ebből – lásd autonómia –, hogy süljünk meg a saját zsírunkban, mert hogy se zsír erre, se tér, gazdasági lehetőség a magunk fejlesztésére.
Ha a hatalom ellenséget lát 94 év óta és után a berekesztett magyar milliókban, akkor nem várhat sem erkölcsileg, sem érzelmileg hűséget maga iránt. Ezért fordul minden megoldásra váró kérdés a magyarság autonómiája felé. A román kormányoknak, politikusoknak szellemileg még annyira sem futja, hogy saját s az ország gazdasági érdekeit tartsa az elsőrangú fontosság kategóriában. Az innen elmenekülő, mert dolgozni, élni akaró milliók közé számítgatják az oktalanok a magyar százezreket is, kárörömmel. És eközben mélyül a be nem vallott válság. Ez hát a román nemzeti „kifutópálya.” Ez ama nemzetbiztonság, és annak kockáztatása!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Mi változott a budapesti támogatáspolitikában?
Az idei évben a gazdaságpolitika erősítése lesz a legnagyobb feladat a határon túli magyar közösségek támogatáspolitikájában – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban az új Orbán-kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára. Potápi Árpád szerint 2014-ben 20,5 milliárd forintot fordítanak határon túli célokra.
A nemzetpolitika területén, a végrehajtás szintjén nem csak személyi, hanem "strukturális" változás is történt az új Orbán-kormány beiktatásával, így ezentúl helyettes államtitkár mellett már államtitkár is felel a területért. Mi az oka ennek a változásnak?
A nemzetpolitika felértékelődését jelenti, hogy a Miniszterelnökség keretében folytathatja az államtitkárság a munkáját. A két vezető kinevezése is ezt támasztja alá, hiszen így sokkal hatékonyabban és magasabb szinten tudják képviselni a külhoni magyarok ügyét. A legfelsőbb szinten nem történt változás, Semjén Zsolt maradt a nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter és miniszterelnök-helyettes.
Mi a nemzetpolitikai államtitkár hatásköre és mi a helyettes államtitkáré ezen a területen? Hogyan egészítik ki egymás munkáját?
A helyettes államtitkár, Wetzel Tamás korábban a honosítási eljárásokban dolgozott mint miniszteri biztos, és mindenkivel összeköttetésben állt. Most a tevékenységi köre kibővült, viszont a korábbi területet is viszi tovább.
Mi történt Répás Zsuzsannával, miért kellett leváltani? Kap-e a jövőben valamilyen kormányzati funkciót?
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár asszonynak rendkívül sokat köszönhet a magyar nemzetpolitika, hiszen az elmúlt ciklusban nagyon határozottan képviselte a külhoni magyarság érdekeit. A nemzetpolitika a kormány egyik legsikeresebb területei közé tartozott az elmúlt négy évben – gondoljunk csak az egyszerűsített honosításra. Most a „finomhangolás”, a kevésbé szem előtt lévő területek felé fordulás következik. Ez legalább annyira nehéz lesz, mint az elmúlt négy évben volt, de ebben a munkában mindenkire, határon túli és magyarországi civil és társadalmi szervezetekre, egyházakra egyaránt számítunk.
Mekkora büdzséből gazdálkodik idén a nemzetpolitikai államtitkárság? Hogyan változott az összeg a tavalyihoz képest?
A Nemzetpolitikai Államtitkárság több mint 5 milliárd forinttal gazdálkodhat az idei évben. Ez nagyjából megegyezik a tavalyi év költségvetésével.
Általában mennyit fordít határon túli szervezetek, programok fordítására a magyar kormány ebben az évben? Nagyobb vagy kisebb-e az összeg mint a tavalyi?
Kormányzati szinten több mint 19 milliárd forint áll rendelkezésre határon túli célok támogatására – ez mintegy 1 milliárd forinttal több, mint az előző évben. Ehhez kapcsolódik még a Határtalanul! program, aminek költségvetése 1,5 milliárd forintra emelkedett.
Változtatott-e valamit a támogatáspolitikában az új Orbán-kabinet? Melyek a prioritásai az új kormánynak?
A korábbi évek támogatáspolitikai gyakorlatát folyamatosan felülvizsgálja a kormányzat, és évről évre meghatározza a prioritásokat. Az idei évben kormányzati és nemzetpolitikai szinten is a gazdaságpolitika erősítése lesz a legnagyobb feladat, hiszen rendkívül fontos a határon túli kis- és középvállalkozások megerősítése. A Kárpát-medencei szakképzés lehet a következő év központi programja az óvodák, kisiskolások és a felsősök éve után, hiszen nagyon fontos, hogy az eddig elkezdett tematikus programok folytatódjanak, az eddig elért sikereinket kamatoztatni tudjuk.
Köztudott, hogy a pénzek egy részét a Bethlen Gábor Alap osztja szét, a pályázatok elbírálásáról egy szűk, négyfős testület dönt. Több bírálat is érte emiatt a kormányt, mert az elbíráló testületbe nem vonják be a határon túli szervezetek képviselőit is. Hogyan vélekedik erről?
A Bethlen Gábor Alap négyfős testületének összetételét törvény határozza meg, ami szerint testület tagja a nemzetpolitikáért felelős miniszter, a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős miniszter által kijelölt személy, az államháztartásért felelős miniszter által kijelölt személy, valamint a nemzetpolitikáért felelős miniszter irányítása alatt álló helyettes államtitkár. Ez a testület a külhoni magyar szervezetek által a MÁÉRT ülésein meghatározott prioritások mentén hozza döntéseit. Ilyen alapelv például a kiszámítható, biztonságos és hosszú távú finanszírozás a nemzeti intézmények esetében. Ugyanakkor a források egy másik részét a határon túli lebonyolítók osztják szét.
Hogyan definiálná Ön a nemzetpolitika kifejezést?
A szűkebb értelemben vett nemzetpolitika a külhoni magyarság politikai, gazdasági, társadalmi megerősítését jelenti számomra, tágabb értelemben azonban ennél sokkal többet. Kitűzött célunk, hogy a külhoni magyarságot, éljen akár a Kárpát-medencében, Dél-Afrikában vagy Ausztráliában, megerősítsük, mind abbéli hitében, hogy az anyaország nem mondott le róluk és törődik velük, mind abban, hogy érezzék: Magyarország támogatja őket.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Háborgó világban sziget a megnyugvásnak: Keresd
Megelevenedett, élettel telt meg vasárnap az erdélyi kastélyépítészet legszebb alkotásának tartott keresdi kastély udvara. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője szentmiseáldozattal kezdte azt a nemes munkát, amelyet a nagy múltú Bethlen családtól 50 évre kapott ajándék felújítása és hasznosítása érdekében vállalt. Az örökösök nagylelkű ajándékát kissé félve, de nagy alázattal vették át – nyilatkozta Böjte Csaba, aki elmondta, hogy szeretnék úgy felújítani, mint a dévai kolostort, Marosillyén Bethlen Gábor szülőházát, s az épületet a béke házává, lelki otthonná, képzési központtá alakítani. A szentmisével kezdődő ünnepi összejövetelen a Bethlen családot Bethlen Anikó grófnő képviselte.
Dánosról letérve már maga a völgy is olyan szép, mintha a megnyugvás útjára térne az arra járó. A nyolc kilométerre levő egykori szász falu központjában a domboldalra épült kastély is a béke hangulatával fogad. A belépő először az öregtoronnyal néz szembe, amely a XV. század óta áll. Utolsó szintjén alabárdos vitézek őrzik az épületegyüttest, a keskeny csigalépcsőn elérhető kilátóból a környező erdős dombokra, s a kastélykertre látni, tetejét színes, mázas cserepek fedik. A torony első szintje adott helyet hajdan a Bethlenek könyvtárának és levéltárának. A toronyhoz kapcsolódik a XVII. században épült kőoszlopokra támaszkodó loggia, amely a sárospataki vár Lorántffy Zsuzsanna által építtetett oszlopos feljárójára emlékeztet. A Bethlen Márk által elkezdett munkát (I.) György, (II.) Mihály, (II.) Elek folytatta, s a reneszánsz elemek, faragott ablak- és ajtókeretek általuk gazdagodtak új elemekkel. Elődei munkáját (II.) Elek (1643–1696) fejezte be, aki a keleti szárnyat építtette az olasz bástyás védőövvel, s az ő idejében készült a "késő reneszánsz kastélykápolna", az erdélyi építészet gyöngyszeme. A kastély utolsó tulajdonosát, Bethlen Bálintot 1945-ben internálótáborba vitték, ahol súlyosan megbetegedett. A kastélyt első házasságából való fiára, Gáborra hagyta, akitől 1949-ban államosították, majd a rendszerváltást követően hosszas huzavona után három lányának: Anikónak, Ágnesnek és Évának szolgáltatták vissza az apai örökséget.
– Együtt imádkozzunk, hogy Isten áldását kérjük tervünkre – kezdte a szentmisét Böjte Csaba, aki annak fontosságát hangsúlyozta, hogy a múltat a jövő érdekében kell felvállalni. Aztán arról beszélt, hogy háborúk dúlnak körülöttünk, keresztény emberek ezreit ölik meg, templomokat égetnek fel, nagyvárosokat bombáznak, feszült, ideges, ellenséges a világ. Ilyen körülmények között vagy közömbös marad az ember, vagy fegyvert fog valamelyik fél oldalán, vagy Krisztus útját, a párbeszédet választja. Mivel a jóság evangéliuma hiányzik az emberekből, a gyönyörű keresdi kastélyt arra szeretnék felhasználni, hogy a katolikus egyház által vállalt szociális karitatív tevékenységek mellett egy újfajta szolgáltatást indítsanak be, abból kiindulva, hogy az ember életében minden a fejben kezdődik. Ez a tapasztalat erősödött meg benne húsz év alatt, amelyek során a Szent Ferenc Alapítvány 500 gyermek gondozását vállalta és látta el. Az alapítvány nevelési és képzési központját, a Béke Házát (Domus Pacis) tervezik Keresden berendezni, ahol az örömhírt szeretnék hirdetni, a lelki nyugalmat, a tisztánlátást, s a lélek dolgaiban való elmélyülést biztosítani azok számára, akik rászorulnak. Azokra a fiatalokra is gondoltak, akik egymás után végzik az egyetemeket, mégsem tudnak mit kezdeni magukkal, s a tervezett keresdi központban utat mutatnának számukra is.
Böjte Csaba köszönetet mondott Bethlen Anikónak, aki felmenői mindenkori jószándékát hangsúlyozva reményét fejezte ki, hogy az árva és nehéz helyzetben levő gyermekek gyámolítójának munkáját siker kíséri.
Sok szép dolgot gyűjtött össze élete során, s felajánlotta, hogy azokból egy kis múzeum nyíljon a kastélyban, majd azzal zárta szavait: hisz abban, hogy amit a történelem vihara széthordott, azt a szeretet és a jóság összefogja.
Kérdésemre, hogy miért gondolt a család Böjte Csaba ferences szerzetesre, egyszerű kérdéssel válaszolt: ki másra gondolhattak volna? Aztán egy régi élményt mesélt el, hogy miért hatotta meg Böjte Csaba neveltjeinek magatartása, miért zárta őket annyira a szívébe.
– Úgy éreztem, mintha a nyugalom völgyébe érkeztem volna, s ez csak fokozódott, amikor a kastély udvarára értem. Békességgel tölt el, jó érzés itt lenni – osztotta meg benyomásait a hallgatósággal Márton Judit, a gyulafehérvári főegyházmegye műépítész szakembere, aki a felújítási terveket készíti, s bemutatta a hallgatóságnak a kastélyt.
A már említett adatok mellett beszélt a kastélyegyüttes négy sarkán levő füles bástyákról, amelyek nagy vívmányt jelentettek olyan szempontból, hogy minden irányban lehetett látni és lőni, s a felső szinten levő szurokkiöntők is a védelmet szolgálták.
Az épület annyira szép volt, hogy a bukaresti műemlékvédelmi hivatal a hetvenes években nekifogott, hogy felújítsák, majd 1977-ben, amikor a hivatal megszűnt, az átadásra kész épületből szinte mindent széthordtak. Az 1990-es években visszatértek a tervre, és a ’90-es években luxusszállóvá akarták alakítani, de időközben a család visszaigényelte és -kapta az épületet.
– A kastélyon az 1667-es évszám olvasható, ami azt jelzi, hogy az 1661-es nagy tartárjárás után erősítették meg az épületet. Ebben a nehéz korban gyűjtötte össze Kájoni János Ferenc-rendi szerzetes a kor vallásos énekeit, amelyekből jó néhányat a csíkszeredai Role együttes dolgozott fel és szólaltatott meg az ünnepség alatt – ajánlotta az együttest a közönség figyelmébe Böjte Csaba. Majd elmondta: tudatában van annak, hogy nagy feladatra vállalkozott, ezért örömmel fogadnak minden tanácsot és főleg minden segítséget, önkénteseknek és tehetősebb embereknek a hozzájárulását ahhoz, hogy a központ felújítása elkezdődhessen, majd Isten áldását kérte az elkövetkező 50 évre vállalt munkára. Ha a téglákat elkezdjük egymásra rakni, én hiszem, hogy sok minden megvalósul – válaszolta kérdésünkre a mise végén, miután hosszú sorokban kanyarogtak a résztvevők, hogy áldozzanak, majd a szovátai Szent József Gyermekotthon vendégelte meg a közönséget.
Végül zárjuk a tudósítást Szőcs Bélának, a keresdi otthon jövendő munkatársának a szavaival, amelyek az épület elképzelt rendeltetéséről szólnak: Ha nem találod a helyed – akkor Keresd!/ Ha üresnek, céltlannak érzed életed – akkor Keresd!/ Ha megállnál, kiszállnál a mindennapok pörgéséből – akkor Keresd!/ Ha valós, értelmes, előrevivő célokra vágysz – akkor Keresd!/ Ha kipróbálnád magad – akkor Keresd!/ Ha csak elhúzódnál, hogy találkozz "vele" – akkor Keresd!
Remélhetőleg sokan megtalálják!
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Augusztus végén nyílik Katanga lakóinak „cigányfürdője”
Hosszú évekre nyúlik vissza Szilágynagyfalu holland partnersége
A környéken egyedülálló vállalkozásba fogott az elmúlt időszakban Szilágynagyfalu önkormányzata: hathatós holland segítséggel, a célközönség bevonása révén, zuhanyozókkal, vécékkel, öltözőkkel, mosó- és szárítógépekkel felszerelt tisztálkodási helyszínt alakítottak ki a helyi romák számára. A Katanga negyed lakói már most fürdenének, türelmetlenül várják, hogy elérkezzen augusztus 30-a, amikor birtokukba vehetik a maguk között cigányfürdőként emlegetett létesítményt. Új külsőt nyer addig az udvaron a játszótér, ahol fürdés után csúszdázhatnak, lipinkázhatnak majd a gyerekek. Az elöljárók reménykednek, hogy a közösség tagjai gondját viselik mindannak, amit ajándékba kaptak. Terepszemlénk során meglátogattuk a helyi baptista templomot – amelynek nagy szerepe volt abban, hogy mostanság jobb a közhangulat a tanyán és a faluban –, ugyanakkor a holland–román barátság történetét is feltérképeztük.
Szelektív hulladéktároló a háromezres faluban
Közel húszfős küldöttség látogatott június közepén Hollandiába, a polgármesteri hivatal képviselői mellett helyi állattenyésztők, mezőgazdászok, zöldövezettel foglalkozók ismerkedtek az ottani körülményekkel. Nem meglepő az ilyesmi a nagyfalusiak körében, a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben többször ellestek, eltanultak már ezt-azt a hollandoktól, hogy aztán hazatérve tovább építsék-szépítsék községüket. A különböző eszme- és tapasztalatcserék, no meg a jól működő kapcsolatból is származó támogatás révén modern, a környéken egyedülálló ravatalozót építettek, felújították az óvodát, szelektív hulladéktárolót hoztak létre, zöldövezetet alakítottak ki pompás rózsafélékkel. Sok szempontból fejlődött tehát a 3200 lelkes Szilágy megyei település. 2001-ben malmot nyitottak, közben pedig a Németi házaspár által alapított gombatermesztő telep is
A mostani vizit alkalmával különböző vállalatokat látogattak meg a résztvevők; az állattartó gazdák például a tehéntej értékesítése terén próbáltak új ismeretekre szert tenni, ha minden jól megy, hamarosan hűtőtárolót helyeznek üzembe a faluban – magyarázza régi barátunk, Katona-Farnas Sándor, aki viccesen megjegyzi: holland módszer szerint zajlott a program, vagyis reggeltől estig. A látottak alapján úgy tűnik, már csak az emberek hozzáállásán kell kicsit változtatni, hogy több bizalommal legyenek egymás és az összefogás iránt, úgy mindenki számára gyümölcsöző lehet az elképzelés. Mint ahogyan a cigányfürdő is, vetem közbe, mint aki tud már néhány részletet az új projektről, s Szilágynagyfaluban is járatos, de még mielőtt jövetelünk eredeti szándékára térnénk, a holland barátság kezdeteiről ejtünk szót.
Megérkezik közben Erzsike Zonnebeld, a Nijverdal és Szilágynagyfalu közötti kapcsolat egyik kulcsfigurája is, aki immár tizenhárom éve él Hollandiában. A bürgezdi születésű asszony szerint elkél még a segítség errefelé: a sírás környékezi, amikor végigmegy a falun, és látja, mennyire siralmas körülmények között élnek az idősek. Vannak, akik súlyos betegségük miatt kezelésre, műtétre szorulnának, viszont inkább sehova nem mennek, túl messze van, túl drága, mondják. Ezzel szemben a hollandiai idősek mintha a mennyországban élnének… De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk csak szépen, sorjában a dolgokat!
Szabadság (Kolozsvár)

Ifjú fényírók tábora
Kilencedik éve, hogy a Tanulók Háza Alkotóműhelyének diákjai nyaranta egy Csík környéki településen táboroznak egy hetet. Idén Csíkszentsimonban és Csatószegen kapják lencsevégre az általuk érdekesnek vélt témákat.
A csíkszentsimoni polgármesteri hivatal emeletén ütötték fel főhadiszállásukat az ifjú fotósok, innen indulnak minden hajnalban és délután a két településre fotógépeikkel. „Reggel fényképezünk tíz óráig, a kora reggeli és a késő délutáni órákat használjuk ki. Ilyenkor vannak jó fények. Van már annyi gyakorlatuk a gyerekeknek, hogy ha nagyon erős a napsütés, inkább árnyékban keresik meg a modellt, a témát. Ezt meg kell tapasztalni, hogy milyen napszakban hol érdemes” – mutatott rá Kristó Róbert tábor- és műhelyvezető, aki a Csíki Hírlap fotósa is egyben.
Kedves fogadtatás
A falubeliek szívesen fogadják őket, több házba is beinvitálták őket, így személyes ismeretségeket kötve mélyebben belepillanthatnak a települések életébe. „Kedves emberek vannak itt, akik beengednek magukhoz. Először „lefagynak” a fényképezőgép láttán, de aztán felengednek, és jól lehet őket fotózni, szívesen engedik” – számolt be Oltean István, az egyik résztvevő, aki leginkább életképeket szeret fotózni.
„Találkoztam egy nénivel az üzletben, s kérdezte, mit csinálok a nagy fotófelszereléssel. Mondtam, megyek Afganisztánba. Ő meg mondta, ne menjen oda, inkább menjünk hozzá, mert mutat szép csipkéket. El is mentünk, elővette a több száz csipkéjét, amit ő készít, és minden gyereknek volt lehetősége lefényképezni őt bent a házban, kint az udvaron. Derítővásznakat is hoztunk, így megfelelően lehet dolgozni, és ritka jó képeket sikerült készíteni” – mesélte lelkesen a táborvezető. De más házakba is behívták, jártak egy kosárfonó cigánynál és kirándulni is.
Sokféle műfajjal ismerkednek
Kristó Róbert elmondta, a gyerekek kipróbálták a természetfotózást, a makrózást, a portréfotózást. „Fotóztunk motívumokat, díszítéseket a házakon, kapukon. Sikerült makrógyűrűt szerezni, így mindenki ki tudta próbálni a makrózást, mert a mostani tükörreflexes gépekkel nehéz makrózni. Tájképeket is próbáltunk készíteni, bár az idő nem volt kedvező az ilyenfajta fotózáshoz, mert nagyon sok napsütés volt, a por felszállt. Kellene egy jó eső ahhoz, hogy tájképet tudjunk készíteni” – magyarázta. A tábor programjában szerepelt még a képfeldolgozás is, de mivel a helyszínen nagyon sok jó téma van, inkább most fényképeznek.
„Nagyon jól telik a tábor, jók a fények, szép helyek vannak a faluban, szép a táj, a házak. Jó itt fotózni” – összegzett egy másik résztvevő, Pap Éva.
A táborozók remélik, hogy a községben készült fotókból a legsikerültebbek a polgármesteri hivatalban található emeletet fogják díszíteni. Korábbi táborok lenyomataként a kászoni, szentimrei és szépvízi polgármesteri hivatal falain is fellelhetők az alkotóműhelyesek munkái.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Úz-völgyére emlékeztek
Filmvetítés és könyvbemutató Kovásznán
Hétfőn a kovásznai Városi Művelődési Házban, a Fábián Ernő Népfőiskola égisze alatt tartották meg a 70 éve történt című rendezvényt, ahol az Úz-völgyi eseményekre emlékezve filmet vetítettek, valamint Kisgyörgy Tamás, a Charta Kiadó igazgatója bemutatta az általa szerkesztett, T 1224 Úz völgye című könyvet.
A rendezvény megnyitóján Balogh Zoltán református esperes, a Fábián Ernő Népfőiskola programszervezője elégedettségét fejezte ki, amiért olyan sokan eljöttek az eseményre. Balogh kifejtette, bár a népfőiskola nyári szüneten van, fontosnak tartották, hogy megemlékezzenek az Úz-völgyében történt, 70 évvel ezelőtti ütközetre.
A délutáni esemény első felében filmvetítést tartottak, ahol a szegedi Szín-Tér-Kép stúdió Úz-völgyében készült filmjét tekinthették meg az érdeklődők. A közel negyvenperces filmben elsősorban az ottlakók szólaltak meg, elmondva, miként emlékeznek vissza az 1944-es ütközetre, ugyanakkor az interjúalanyok szót ejtettek a jelenlegi nehézségeikről is, s mindezek mellett az Úz-völgyében létesített vízerőműről is bemutattak néhány képsort a filmben, felhívva a figyelmet a környezetrombolásra, a természet veszélyes kiaknázására.
Ezt követően Kisgyörgy Tamás vette át a szót és mutatta be a T 1224 Úz völgye című könyvét. Elmondta, előtte már sokan foglalkoztak az Úz-völgyi csatákkal, azonban e tanulmányok többsége mindig hadászati szempontból közelítette meg a témát. Kisgyörgy könyve abban tér el másokétól, hogy a szerző sokkal inkább a csatában részt vevő civilek szemszögéből mutatja be az 1944 augusztusában történteket.
Kérdésünkre a szerző elmondta, a könyve egyfajta tisztelgés mindazon elesett civilek előtt, akik kaszát, kapát vagy bárminemű eszközt ragadva küzdöttek a szovjet betörők ellen, és életüket vesztették. A kötetben így nemcsak a történelmi adatok, hanem fényképek és naplóbejegyezések is olvashatóak a történtekről.
A rendezvényen meghívottként jelen voltak dr. Szőts Dániel és Páll Sámuel sepsiszentgyörgyi lakosok, akik részt vettek az 1944-es harcokban. A két Úz-völgyi veterán előadásából kiderült, nem sok esélye volt a magyar csapatoknak a szovjetekkel szemben, mert nem voltak annyira jól felszerelve, mint az előretörő, hatalmas számbeli fölényben lévő ellenség. Elmondták, leginkább első világháborús fegyvereik voltak a honvédeknek, ez pedig nem sokat ért a szovjet harci gépek ellen. Mint felidézték, az akkori reménytelenség láttán a menekülés lett volna a legjobb megoldás a honvédek részéről, de ők mégis kitartottak, mert annyira erős volt a hazaszeretetük, hogy a túlerővel szemben is tartani akarták az ezeréves határt.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Érdemes volt elvállalni
Jó két éven át nem volt magyar alprefektusa Szatmárnak, egy olyan megyének, ahol a lakosság közel 40 százaléka magyar. Hogy mennyire szükség lett volna erre, már csak a demokratikus elvek betartása miatt is, ez az alábbi beszélgetésből is kiderül. ALTFATTER TAMÁS FERENCET az RMDSZ kormányra kerülése után nevezték ki tavasszal, s az azóta eltelt rövid idő alatt is bebizonyosodott, hogy a kormánybiztosi hivatalban is fontos az arányos képviselet. Sike Lajos interjúja.
Mikor kinevezték, kvalitásai közt elsőnek említették szakmaiságát és jó kommunikációs készségét, ami ezen a poszton fölötte fontos. Honnan került a megye házába?
A helyi adók hivatalában dolgoztam, mint főtanácsadó. Ami önmagában is feltételezi, hogy nemcsak jogi, de közgazdasági ismeretekkel is rendelkezem. Szóval két egyetemet végeztem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá, ha nem akarok egy szintem megrekedni. Kiderült, jól döntöttem, mert alprefektusként is mindkét végzettségem előnyömre válik, természetesen első helyen a jogi ismeretek.
Mi a hatásköre az alprefektusnak, milyen területeket bíztak Önre, egyáltalán meg van ez határozva?
Hogyne. Fontosabb feladataimat a törvény is meghatározza. Először is a megyei földvisszaadó bizottság titkára vagyok, ami a rendszerváltás után huszonöt évvel is elegendő munkát ad. Annyi más mellett az idősek problémája is rám tartozik. Én felelek az útlevél-ügyekért, felügyelem a járművek forgalomba íratását és a gépkocsivezetési engedélyek kiadását.
Nem hivatalos feladatom, de fontos része munkámnak a társadalmi párbeszéd, a különböző egyeztetések, az elvtelen viták és konfliktusok megelőzése. S akkor még nem is soroltam fel mindent, hisz az élet bőségesen ad témát. Például a lakossági meghallgatások, amelyeket hetente tartok. Ezek által hiteles képet kapok a problémákról. Ezért igyekszem mindig pontosan megtartani, s amennyiben lehet, kellő időt szakítani rá, hogy mindenkit meghallgassak. Kilencven százalékban olyan, főleg idősebb magyarok keresnek meg, akik már csak életkoruk és helyzetük miatt sem beszélnek jól románul. Például olyan nagyobb magyar közösségben élnek, ahol csak ritkán használják a román nyelvet. Van, aki meg is mondja, azért jött hozzám, mert velem jobban megérti magát, részletesebben kifejtheti véleményét, előadhatja problémáját. Méltánytalan, sőt megalázó lenne ezeket az idős embereket kioktatni, hogy miért nem tanultak meg románul. Olykor eszembe jut, vajon hányszor kerültek az életben olyan helyzetbe, amikor nem volt lehetőségük anyanyelvükön előadni gondjaikat és sérelmeiket. Ezért is fontos, hogy mindenütt legyen képviseltünk, s ne engedjük, hogy innen is, onnan is kiszorítsanak bennünket...
...miként a városvezetésből. Mert szégyen és gyalázat, hogy a negyvenezer magyart számláló Szatmárnémetinek most sincs magyar alpolgármestere, pedig még a „vatrás” időszakban is volt. De menjünk tovább. A helyi lapokban olvasom, a lakossági meghallgatásokon az egyik fő probléma továbbra is a föld.
Ennek oka elsősorban az, hogy egy évig gyakorlatilag állt az ilyen vitás ügyek rendezése. Ennyi időt kaptak az önkormányzatok, hogy a tényleges helyzet alapján pontos kimutatást és térképet készítsenek a hatáskörükben lévő földek tulajdonosi állapotáról, hogy aztán tisztán lássuk a valós helyzetet: hol van plusz, hol van mínusz. Ez a munka csak nemrég fejeződött be, minek nyomán újraindult a függőben lévő földügyek rendezése. Az elmúlt napokban néhány ügyet már megoldottunk, ami azt bizonyítja, helyes volt az egyéves moratórium. A meghallgatásokon másik gyakori téma ezekben a hetekben a nyugdíjjal kapcsolatos problémák. Pár éve egy törvény hibás értelmezése miatt sokan több nyugdíjat kaptak, mint amennyi járt volna. Most a különbözetet vissza kell fizetniük. Nálunk Szatmár megyében eddig több mint száz ilyen személlyel találkoztunk. Nincs hatáskörünk ahhoz, hogy ezt semmissé nyilvánítsuk, de ahhoz tanácsokat adhatunk hogyan tehetik könnyebbé a visszafizetést. Egyébként, mint tapasztaljuk a kormány is igyekszik elviselhetőbbé tenni az ilyen nyugdíjasok helyzetét. Az RMDSZ javaslatára törvénymódosítás jelent meg, hogy a kisnyugdíjú volt téesz-tagokat mentsék fel a visszatérítés alól.
A prefektúra az önkormányzatoktól is átvállal feladatokat. Mi másnak véljük azt, amikor az önök intézménye a sajtón át hívja fel a lakosság figyelmét, hogy szárazságban ne rakjanak tüzet a határban, a tarlót ne égessék le, mert ezzel károkat okoznak az állat- és növényvilágban. Vagy takarítsák ki az árkot, hogy ott folyjon a víz, ahol folynia kell, ne az úttesten, vagy a gazdák kertjében. Mindez az önkormányzatok feladata volna, amit egyébként szabályoznak a vonatkozó törvények. Nem arról van itt szó, hogy a helyhatóságok nem tesznek eleget az előírásoknak, holott elsősorban az ő érdekük volna, hogy ne legyen tűz vagy árvíz saját területükön?
Felvetése érdekes, de csak részben igaz. Az önkormányzatokkal kapcsolatos megjegyzései többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak, vannak települések, melyek vezetői jól ellátják feladataikat, mások kevésbé. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy rátelepszünk az önkormányzatokra és hatásköröket vennénk el tőlük. Inkább arról, hogy ezek a területek a prefektúra kompetenciáját is érintik, amennyiben a prefektus a megyei katasztrófavédelem elnöke. Ebből következik: érdekünk, hogy az említett területeken is jól menjek a dolgok, lehetőleg megelőzzük a bajt, ne legyen tűz, árvíz, más szerencsétlenség. Többek között ezt szolgálják a sajtóban közölt felhívásaink is. Próbálunk minden eszközzel hatni a lakosságra.
Meglepő, hogy ezekben a dolgokban milyen nehezen lépünk előre. Az Avasban jártam egy osztrák vendéggel, aki némi iróniával dicsérte, hogy a külföldön keresett pénzből milyen kacsalábon forgó palotákat építenek az itteniek, ám azt sem hagyta szó nélkül, hogy a legtöbb előtt az árkok gondozatlanok és tele vannak szeméttel. Egyszerűen nem értette: miként lehetséges ez? Nem találtunk rá mást választ, mint azt, hogy nyugaton szigorúan megbüntetik, ha nem a kijelölt helyre teszi, mi meg engedékenyek vagyunk. Ezért a derék avasiak külföldön az ottani szokásokhoz, hazájukban pedig az itthoniakhoz igazodnak.
Ez nálunk sem mindenütt így van, a Nagykároly környéki sváb falvakban mindig tiszták az árkok és virágok nyílnak a házak előtt. Úgy látszik, kell egy idő, amíg bizonyos jó szokások tartósan meggyökeresednek. Ám, ha arra gondol: a helyhatóságoknak megvannak a törvényes eszközeik, hogy ezt a folyamatot meggyorsítsák, akkor igaza van. Egyik feladatunk, hogy ezt számon kérjük a helyhatóságoktól. Elvégre a törvényesség minden területen kötelező.
Akkor hadd mondjak mást. Falun lévő szőlőmhöz, Muzsdalytól a rövidebb utat választva úgy szoktam kijárni, hogy a Tálna folyócska pallóján is át kell egyensúlyozzak. Nem ez okoz gondot, hanem az, hogy a Tálna medre gyakran olyan erőteljesen cefreszagú, hogy az ember szinte berúg, mire átér. Szigorú törvények védik az élővizeket mindenféle szennyezéstől, de itt a Tálna és Túr mentén még most sem tartja be minden pálinkafőzős!
A környezetvédelmi hatóság dolga ezt ellenőrizni és számon kérni, de szükség esetén mi is beavatkozhatunk. Ám eddig, tudomásom szerint egyetlen panasz sem érkezett amióta itt vagyok. Ez azzal is magyarázható, hogy a nyár a pálinkafőzésnél is szünet. A sajtón át is bátorítanám a lakosságot, ne legyen elnéző, ha a helyi szervek nem intézkednek, jelentse a prefektúrának az efféle szennyezéseket is, elvégre a folyóvizek tisztasága mindannyiunk érdeke. Az élővizek szándékos szennyezéséért kemény büntetések szabhatók ki. Ha elénk kerülnek ilyen ügyek, nem leszünk elnézőek. Egyébként mind jobban figyelünk a környezetvédelmi törvények betartására is, amit tényekkel is tudunk igazolni. Nem állunk azok mellé, akik elnézőek és engedékenyek, még kevésbé, akik tudatosan rombolják a természetet.
A tavaly súlyos támadások érték az egyik leghatékonyabb természetvédő szervezetet, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, mely a megye legnagyobb természetvédelmi övezetének, a Túrmentének a felügyelője. Az ok az volt, hogy az EKE nem adott építési engedélyt védett területre, amit egy időben többen is kértek. A megyei tanács egyik vezetője, nem ismerve a természetvédők jogkörét és a vonatkozó törvényeket, a kérelmezők mellé állt, nyilvánosan elmarasztalva az egyesületet. A vitának a prefektúra vetett véget, amikor a természetvédők mellé állt.
Hallottam az ügyről, bár a részleteket nem ismerem. Ám azt tudom, hogy a természetvédelem területén az is sok vitát okoz, hogy az érintett gazdák nem teszik le időben a védettség kárpótlását igénylő kérvényeket. Mert az állam jelentős kárpótlás fizet azoknak, akiknek földjük van a védett területen és nem változtathatják meg annak rendeltetését. Mondjuk a legelőt vagy kaszálót nem szánthatják fel, hogy búzát vagy kukoricát termesszenek benne. Nem mondhatok mást, mint azt, hogy tessék igényelni a kárpótlást. Ha úgy tetszik, a törvényes utat választani, ne az akadékoskodást és a jelentgetést.
Pár hónap után van már valamilyen sikerélménye, ami nyomán azt mondhatja: ezzel érdemes volt foglalkozni!
Hogyne, jó érzéssel tölt el, hogy több idős embernek nem csak tanácsokat adhattam, de konkrétan is segíthettem régóta húzódó ügyének megoldásában. Legnagyobb elégtétel mégis az volt számomra, hogy felügyeletünk mellett, visszaélések nélkül, sikeresen lebonyolítottuk Szatmár megyében az EP-választásokat. Nekem külön öröm volt, hogy azok, akiknek bizalmából kormánybiztos lehetek, az átlagnál is nagyobb számban szavaztak. Ilyenkor csakugyan átérzem, hogy érdemes volt elvállalni ezt a feladatot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Mitől fél az RMDSZ?
1990 februárja óta RMDSZ-ellenes vagyok, ugyanis akkor tapasztaltam meg először, hogy tulajdonképpen ez a párt a levitézlett párttitkárok, aktivisták, néptanács- és kollektívelnökök, ismert és titkos szekus besúgók menedékhelye lett. Akkor kiléptem.
Most érdeklődve követem, amint a „párt”, az egyetlen legitim, minket tűzön-vízen át képviselő párt megint harcba indul érettünk. Kelemen Hunort akarja indítani elnökjelöltnek, és ehhez kéri segítségünket. Érdekes, hisz ellenfele többek között az a Ponta, aki jelen pillanatban az RMDSZ szövetségese, és mindent megtesz, hogy jogainktól, szimbólumainktól, nyelvünktől, iskoláinktól megfosszon! Kíváncsian várom a kampányt, hadd lássuk, szövetségese ellen mit mer és fog hangoztatni! Megint előkerül az autonómia? Sajnos, már nem nagyon vevő erre a nép egy része, ha az RMDSZ-től hangzik, tudják, az elpazarolt huszonöt évnek el kell gondolkodtatnia minden embert! Egyebet meg mit ígérhetne, hisz gazdaságilag az utolsók között állunk, infrastruktúra ugyanúgy, munkahelyek nincsenek, a fiatalok menekülnek az országból, és vagy visszajönnek, vagy nem, kiöregedtek a falvak, az elhalálozások száma meghaladja a születésekét, nap mint nap belénk rúgnak szülőföldünkön a betelepítettek, zászlónkat, szimbólumainkat üldözik, leszedik, leverik, meggyalázzák. De az RMDSZ-nek az a fontos, hogy kormányon legyen! Miért? Értünk biztos nem, én csak szégyenkezni tudok ártatlanul miattuk. Kovács Péter meg újra elővette „a magyarság megosztása” szöveget, ahogy megtudta, az EMNP is indít jelöltet. Kérdezném én, bár költői a kérdés: egy olyan megmérettetésben, ahol 0,0 százalék az esélyünk, mitől fél ez a székelységet analfabétának tartó és tituláló aktivista? Hogy netalán kiderül, mégsem szereti őket annyira a lassan ébredező székelység, és Kelemen belefut egy nagy ruhába a másik magyar jelölt ellen is? Tehát üdvözlöm az EMNP jelöltjét, és kérek mindenkit, aki eddig távol maradt, jöjjön el szavazni az új, friss, nem kompromittált emberre, hátha le tudjuk győzni a médiát, propagandaeszközöket és szinte mindent uraló RMDSZ-t! Nagy lépés lenne az autonómia felé, mert amíg a tulipán „érdekképvisel” minket, addig szóba sem jöhet.
VAJDA DÉNES
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kommunisták negyed évszázada és most
A történelemfilozófia egyik kulcskérdése: létezik-e történelmi szükségszerűség, és ha igen, milyen mélységig meghatározottak a társadalmi folyamatok s az azokból következő történelmi események. A véletlenek játéka mennyire befolyásolja a makrofolyamatokat, mennyire volt szükségszerű, hogy Magyarország, de nem kis mértékben a román fennhatóság alatt álló államalakulat is elpazarolja a rendszerváltás által tálcán nyújtott, fantasztikusnak tűnő lehetőséget?
Kérdések és legendák
Sejthető volt, hogy az első választások eredményeként akár a magát jobboldalnak, akár a magát baloldalnak nevező erőcsoport kerül a az ország élére, a globális főhatalom kísérletet tesz rá, hogy szűk pórázra kösse az új elitet. A nemzeti oldalon nagy valószínűséggel még évtizedekig vita lesz abban a kérdésben, hogy Antall József mint küldött ember, mint kívülről vezérelt politikus járult-e hozzá az utóbbi évszázad talán legnagyobb esélypazarlásához? Vagy hitt benne, hogy a nemzetet szolgálja a balliberális mainstream programjának elfogadásával: az előző rendszer által felhalmozott államadósság átvállalását, az esztelen és öncélú privatizációt, a magyar érdekek háttérbe szorítását a „térség stabilitása” érdekében. A módszeres esélyelszalasztással jellemezhető antalli nemzetpolitika legszemléletesebb szarvashibája az volt, hogy Magyarország az első között ismerte el Szlovákia szuverenitását ahelyett, hogy kérte volna az új államalakulat és Magyarország határainak megállapítását az etnikai határvonal mentén. De említhetem azt is, amit amolyan városi legendának hittem – míg Kozma Imre atyától mint szemtanútól nem hallottam szélesebb nyilvánosság előtt –, miszerint a posztkommunista ukrán vezetés felajánlotta Magyarországnak Kárpátalja magyarlakta területeinek visszacsatolását. Ami vagy megvalósulhatott volna, vagy nem, de az Antall–Jeszenszky-páros kísérletet sem tett arra, hogy kihasználja e példátlan történelmi lehetőséget.
Az alapkérdésre biztos választ valószínűleg soha nem kapunk, annyi viszont bizonyos, hogy ha Antall megpróbált volna önálló, magyar érdekű politikát folytatni, akkor sem lett volna meg hozzá a hatalma. Kormányának nem kevés őszinte nemzetszolgáló tagja volt, akik közül sokan súlyos bírálatot mondtak utólag a korszak politikájáról, de akadnak olyanok is, akik ma is hisznek egykori elöljárójuk jó szándékában, és az egykori miniszterelnök kétségtelenül szűk mozgásterére hívják fel a figyelmet. Átörökölt egy Kádár-korban szocializálódott kormányzati apparátust, bírói kart, hadsereget, rendőrséget és titkosrendőrséget. Ezekkel önálló nemzetépítő magyar politikát folytatni kőkemény elszántság mellett is igen nehéz lett volna. Utólag azonban úgy tűnik, hogy a szándék sem volt kőkemény. Vagy azért, mert a kormányfő eleve egy külső hatalmi centrum által megszabott küldetést teljesített, vagy mert őszintén hitte, hogy Magyarországnak primér, minden egyéb szempont előtti érdeke minél mélyebben integrálódni az euroatlanti politikai és katonai megastruktúrákba.
Új vezércsillag
Az elmúlt héten rendezett EMI-tábor egyik, a Kommunisták és szekusok 25 éve és most címet viselő panelje témafelvezetésének egyik legfőbb tézise, hogy a rendszerváltás idején Magyarországon és Romániában egy alapvetően ideológiasemleges, a kommunista tanokat legfeljebb saját kiváltságainak eszmei megalapozása és megvédése céljából hirdető elit uralkodott. Egy technokrata elit, amelyet elsősorban a nomenklatúrareflex tartott össze. (A román kommunista vezetés emberi ösztöneiket el nem veszítő tagjai esetében a félelem is közrejátszhatott, de a kommunizmusban való őszinte hit aligha.) Ez az elit olyan helyzetben volt, hogy az új, demokratikusnak mondott játékszabályok között politikai hatalmát gazdasági hatalomra konvertálhatta, s így a politikában is esélytöbblettel vehetett részt a továbbiakban. A médiahatalom pedig eleve adott volt.
Mikor megszűnt a Moszkvából vezéreltség, mindkét ország „kommunista” „élcsapata” új vezérlő csillag után nézett, s találta azt meg a globális főhatalomban a New York–Washington–London–Brüsszel-tengely mentén. Nem arról van szó, hogy e politikai elitnek ne lettek volna bolsevik reflexei, hogy tagjainak ne lettek volna kommunista nosztalgiái, arról sem, hogy ezen elitnek ne lett volna valamiféle ideológiailag átszínezett értékrendje. Magyarországon az alapvetően baloldali ideológiai töltés, a nemzet- és vallásellenesség, az anyagelvűség, a vidékellenesség, a hagyományokkal szembeni fenntartások, a társadalommérnöki hevület nagyon is megvolt, de ez tökéletesen összeillett a globális világ előkészítőinek szándékaival: a globalizátorok ugyanezeknek az értékeknek üzentek hadat, ugyanezeket roncsolják módszeresen.
A különbség
A román politikai elit viszont mindmáig át van itatva a pánromán soviniszta nacionalizmussal, továbbá nagymértékben támaszkodott az ortodox egyházra, hiszen az mindig is szimbiózisban működött a politikai hatalommal – nemcsak Romániában. De ez nem akadályozta meg a román vezető politikusokat abban, hogy eladósítsák, ezáltal függővé tegyék újra az országot, átvegyék a privatizációs sokkterápia globalista receptúráját. A nacionalista jelszavakra rezonáló román „nemzeti” elit – amely nemzeti ösztöneit és indíttatásait éli ki az erdélyi magyarság nyomorgatásában – politikai színezettől függetlenül lefeküdt a multiknak. Semmit sem tett azért, hogy a fenntartható fejlődés modelljét alkalmazza az általa vezetett országban, hogy a kis- és középvállalkozásokra építsen, hogy minimalizálja a bérrabszolgák számát, minél több értelmes, alkotó egzisztenciát teremtsen. Pedig ez lenne az igazi nemzeti politika. No persze ehhez jobban kell szeretni a hazát, mint a pénztárcánkat, mint a hatalmat, a velejáró kiváltságokat, s mint a langymeleg biztonságot. A két fő román politikai erő egymással van elfoglalva, vélhetően fel sem merül bennük, hogy ujjat húzzanak a globális világhatalommal.
S ez a nagy különbség Magyarország és Románia között. Orbán Viktor történelemfilozófiai szempontból a globális háttérhatalom forgatókönyvében olyan jelenségnek tűnik fel, mint az Öszvér Aszimov Alapítványában. 1993-ig úgy tűnhetett, hogy Orbán is engedelmes kiszolgálója lesz a pusztító világerőnek. Akkortájt észrevehette, hogy miféle játékok folynak a nagyvilágban, és politikájában 180 fokos fordulatot írt le. Szó sincs róla, hogy valamennyi döntése helyeselhető lenne, hogy ne lennének nemzetpolitikai szempontból nehezen magyarázható lépései. De az egyértelmű – már csak a globális főhatalom által uralt fősodratú nemzetközi média támadásaiból ítélve is –, hogy politikájának vektora a magyar mozgástér szélesítése, amagyar szuverenitás erősítése és a globális iga lazításának irányában mutat.
A 21. század politikájában a fő törésvonal a globális főhatalom, és az általa bedarálni, homogenizálni, lakosságmasszává süllyeszteni szándékozott helyi társadalmak között húzódik. Akiknek érdekképviseletét vagy felvállalja a helyi politikai vezetés, vagy klasszikus komprádor reflexekkel a gyarmatosítók, a globalizátorok oldalára áll. Az utódkommunista elitek ebben a kontextusban meglehetősen egységesen viselkednek: a globális főhatalom oldalára állnak, meg sem kísérlik korábbi utópiáik meghirdetését, megvalósítását még kevésbé. Ez a válasz arra, hogy hol, mit képviseltek kommunisták 25 éve, és mit képviselnek most: a saját klikkérdekeiket egy idegen hatalom szolgálatában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egyházi szakmunkásképzés: nemcsak hit kérdése
Miközben a Romániában tanuló mintegy 200 ezer nyolcadikos diák 25 százalékának tartanak fenn szakiskolai, szaklíceumi helyeket, a fiatalok kevesebb mint 10 százaléka iratkozik ilyen iskolákba. A két romániai református egyházkerület idén először indít magyar szakiskolai, szaklíceumi oktatást Erdélyben. A magyar állami támogatást élvező kezdeményezés szándéka, hogy minőséget hozzon az erdélyi magyar szakoktatásba.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelenlétében avatják fel október 3-án Kolozsváron az új magyar szakiskolát. A magyar állami támogatással felújított és berendezett egyházi épületben induló képzést a Kolozsvári Református Kollégium felügyeli. Üzenetértékűnek tartja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a magyar miniszterelnök személyes jelenlétét a kolozsvári avatón. Szerinte azt jelzi, hogy a magyar kormány számára kiemelt fontosságú az erdélyi magyar szakoktatás újjáélesztése és jövője.
A történet több mint egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyház visszakapta egyik kolozsvári épületét, ahol korábban a volt faipari líceum működött. Az épület hasznosítása kapcsán fogalmazódott meg a magyar szakiskolai oktatás ötlete. Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes tavaly így nyilatkozott az Erdélyi Naplónak: „Regionális magyar szakiskola és szaklíceum létrehozásáról folynak a tárgyalások, amely nemcsak tőlünk, hanem a környező megyékből is idecsábíthatná a szakmunkásképzésre iratkozó nyolcadikosokat. Ehhez elsősorban a szülői ellenállást kell leküzdeni, meg kell győznünk őket arról, hogy érdemesebb elsajátítani egy piacos szakmát, mint elméleti továbbtanulásra ösztönözni mindenkit.” A tárgyalásokba bekapcsolódtak a történelmi magyar egyházak, a polgármesteri hivatal, a tanfelügyelőség, az RMDSZ és a civil szervezetek.
Egy évvel ezelőtt készült összeállításunkban Kató Béla püspök a minőségi oktatást nevezte meg az új szakiskola beindításának feltételeként. „Ma azt látjuk, hogy a szakiskolai és szaklíceumi képzés Erdély-szerte kényszerből jön létre, a szülők ésa diákok egyelőre kerülik. A döntéshez több kérdésre is megnyugtató választ kell kapnunk: ki az iskola létrehozója, ki lesz a tulajdonosa, és ki lesz a fenntartója? Az egyház csakis színvonalas, megfelelő választékot kínáló szakmai oktatásban vállal partnerséget.”
Közösből egyházi iskola
A kezdetben széles körű összefogással felkarolt magyar szakoktatás megvalósítása végül az egyház „felségterületén” landolt. Miután az elképzelés több hónapon át egy helyben topogott – az iskola indulásának költségeit sem a polgármesteri hivatal, sem a tanfelügyelőség nem állta –, az új magyar szakiskola beindítását az Erdélyi Református Egyházkerület vállalta fel. Nemcsak az épületet biztosította hozzá, hanem az iskola beindításához szükséges anyagi támogatást is kilobbizta a magyar kormánynál. Kató Bélának Orbán Viktor miniszterelnök megígérte: minden lehetséges eszközzel támogatják az erdélyi magyar szakoktatás, szakmunkásképzés újraindítását.
„Laboratóriumi szerepet szánunk a kolozsvári kezdeményezés elindításának – mondta el lapunknak az egyházkerület püspöke. – Ha a modell működőképesnek bizonyul, Erdély más régióiban is kiterjesztjük, új szakiskolákat, szaklíceumokat hozunk létre.” Kató Béla szerint egyházi keretben lehet odafigyelést és felelősségvállalást biztosítani a magyar nyelvű szakoktatás újraindításához. A működésképtelen állami szakképzés csapdájából csak így lehet kijutni. „Az elmúlt 25 évben a szakoktatás sérült a leginkább. A kommunizmusban sem volt tökéletes, hiszen az igazi akkor szűnt meg, amikor kivették a céhek kezéből. De 1990 után a kommunista évek gyakorlatához képest is visszalépés történt.” Ennek fő okát a püspök az egyetemi képzés túlburjánzásában látja, abban, hogy elhitették a fiatalokkal: az igazi megvalósítás az egyetemi diploma. Ezzel párhuzamosan megváltozott a közmegítélés: szakiskolába csak a buták, a semmire sem alkalmasak kerülhettek. Hosszú éveknek kellett eltelniük a keserű felismerésig: több egyetemi diploma birtokában sem lehet munkát találni, ezért sokan szakképzetlenként próbálnak szerencsét a munkaerőpiacon. Vagy frusztrált emberként indulnak Nyugat-Európába epret szedni.
A magyar fiatalok kiúttalanságát szociológiai tanulmányok is igazolják. Egy Kolozs megyei felmérés szerint az évente végző mintegy 600 nyolcadikos magyar diákból 100 kénytelen román nyelvű szakiskolába vagy szaklíceumba iratkozni. További 100 fiatal kényszerből kerül elméleti középiskolákba, mivel nem akar román szakiskolába iratkozni. A nyolcadikat végzett magyar diákok egyharmada eleve lemorzsolódik, ki a román oktatás miatt, ki azért, mert az elméleti líceumbeli tanuláshoz szükséges motiváció híján érettségi diploma nélkül marad.
Mérnökök helyett szakmunkásokat
Az új magyar szakiskola hiánypótló Kolozsváron. Az indulás nehézségei ellenére viszonylag hamar sikerült megfelelő szaktanárokat, mérnököket és mestereket szerződtetni, és kialakult azoknak a cégeknek a köre is, ahol az iskola leendő tanulói gyakorlati oktatáson vehetnek majd részt.
Az indulás előtt álló új iskola iránt akkora az érdeklődés, hogy a kezdetben tervezett két osztály helyett a Református Kollégium három osztályt kért a tanfelügyelőségtől. A gyerekek tömeges jelentkezése ellentmond annak a kolozsvári trendnek, miszerint sok szakiskolai osztály el sem indulhat az érdektelenség miatt. Nem véletlen, hogy a kezdetben minden támogatást megígérő kolozsvári román főtanfelügyelő a siker láttán kezd visszalépni, és azt szorgalmazza, hogy csak két osztály induljon. Kimondatlanul is azokat a román szakiskolai osztályokat félti, amelyek eddig is csak magyar gyerekekkel tudtak elindulni.
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes szerint ez nem lehet szempont a harmadik szakiskolai osztály jóváhagyásában, a román főtanfelügyelő véleményének ellenére Király András államtitkárral együtt biztosították a kollégiumot és az egyházkerületet, hogy valamennyi beiratkozó gyereknek lesz helye. A romániai erőviszonyok ismeretében Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója egyelőre kivár, hiszen csak szeptemberben dől ela harmadik osztály sorsa. A tervek szerint az egyik osztályban szakács-, a másikban fodrászképzés indulna, de a szintén jelentős beruházást igénylő gáz- és vízszerelés, valamint az elektronikus berendezéseket kezelő szakmunkásképzés mellett is kitartanak.
Hamar kiderült: a román tanügy csak szólamok szintjén támogatja a szakoktatást. A nehézkesen beszerezhető engedélyeken túl az is gondot jelent, hogy nincs pénz a kisegítő személyzet – kapus, takarítónők, nevelők – bérezésére. Bár a sokismeretlenes egyenletként induló kolozsvári magyar szakiskola számos gondját-baját sikerült már orvosolni, jó néhány az indulás pillanatáig fennáll.
Az indulás híre azonban nemcsak a nyolcadikos magyar gyerekeket örvendeztette meg Kolozs megyében, hanem számos vállalkozót is. A Bosch cég nemeszsuki szerelőüzemének vezetősége is figyelemmel kíséri az indulást, hiszen nekik is kell a jól képzett szakmunkás. A szakmunkás-képesítést igénylő legtöbb állásra műszaki egyetemet végzett mérnökök jelentkeztek, olyannyira nincs megfelelő számú szakmunkás Kolozsváron, és akkora a túltermelés a Kolozsvári Műszaki Egyetem mérnöki karain.
Nem válnak inasiskolává
A kolozsvári indulással párhuzamosan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi líceumában, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban is jelentős váltás zajlik. Az eddig kizárólag elméleti osztályokkal működő tanintézmény tavaly került nehéz helyzetbe, amikor 12 gyerekkel indított matematika-informatika osztályt – az alacsony gyereklétszámra hivatkozva – kis híján megszüntette a polgármesteri hivatal.
Az alacsony létszámú nagyváradi magyar osztályok összevonását kezdeményező polgármesteri határozat a református gimnáziumot is válaszút elé állította. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke lapunknak elmondta: a kényszerhelyzet új lehetőségeket is kínált, hiszen régi vesszőparipája a partiumi magyar szakoktatás megteremtése. Akárcsak más vidékeken, a Bihar megyei román szaklíceumokban az utóbbi években elindított néhány magyar szaklíceumi vagy szakiskolai osztály életképtelennek bizonyult, többségük leépült, a magyar gyerekek nem szívesen iratkoznak ilyen helyre. Csűry István cáfolta azt a közvélekedést, miszerint nincs érdeklődés a szakoktatás iránt. „Egyre több partiumi, határ menti magyar fiatal iratkozik magyarországi szaklíceumba. A nyolcadikat végzett Bihar megyei magyar fiatalok egyik kedvenc iskolája a berettyóújfalui szaklíceum, de máshova is mennek, miután nálunk nincs megfelelő magyar nyelvű képzés.”
Ez a felismerés, illetve a nagyváradi líceummal kapcsolatos történések arra késztették az egyház vezetőségét, hogy a Lorántffyban új képzési formát honosítsanak meg. Nem volt könnyű döntés, hiszen az egyház vezetősége szembe találta magát a tanárok egy részével, akik azzal vádolták az egyházi felső vezetést, hogy inasiskolává akarja alakítani a kollégiumot. „Többször is találkoztam a tanárokkal, hogy elmagyarázzam, és megnyugtassam őket: a tanügyi rendszer átalakulás előtt áll, és nem mellékes, hogy ebbe a folyamatba mi, magyarok elsőként vagy utolsóként kapcsolódunk-e be” – magyarázta a püspök, aki példaként a magyarországi szakoktatás reneszánszát említi.
Nagyváradi egyházi szakoktatás
A reálosztály matematika–informatika szakához közel álló elektronikai–elektrotechnikai osztályt hirdettek meg idéntől a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban: a tervek szerint 12. osztályban már a robottechnika területén is jártassá tennék az itt végzőket. Kellemes meglepetésre a helyek hamar beteltek: az addig létszámhiánnyal küzdő reálosztály sikeres projektként induló új magyar szaklíceumi osztállyá vált. „A képzés nagy előnye, hogy egy mesterségről kiállított oklevelet ad a diákoknak, sikeres érettségi vizsga esetén pedig érettségi diplomát is. A mesterség elsajátításáról tanúskodó bizonyítvány azonban érettségi diploma nélkül is érvényes” – magyarázta a püspök.
Minthogy a magyar szakmunkáshiány általános jelenség, Csűry István az egyház szerepét és felelősségét hangsúlyozta. Mivel a magyar nyelvű világi oktatásban továbbra sincs átgondolt stratégia, az egyház a több lábon álló szakmai oktatás alapjainak lerakását tervezi. „Közös felelősségünk ez a magyar gyerekek iránt. Ha lesz világi kezdeményezés a partiumi magyar szakoktatás kiépítésére, üdvözölni fogjuk és támogatjuk. Ha nem, akkor az egyház fogja ezt felvállalni” – fogalmazott Csűry István.
A Partiumban újdonságnakszámító kezdeményezés holland támogatásra is talált. A Holland Pedagógiai Intézet a mindent átfogó felekezeti oktatás híve, segítségükkel sikerült beszerezni a Lorántffy új szaklíceumi osztályának a teljes berendezését, a tanműhelyek és szaklaborok felszerelését.
Útkereső „refik”
Az egészséges felépítésű oktatási rendszerek piramis alakúak. A csúcsot a jól képzett, elit értelmiségi réteg jelenti, a gúla alsó felében található a széles körű szakmunkásképzés. A német nyelvterületen például az iskolás fiatalok 50-60 százaléka jár szakközépiskolába vagy érettségit nem nyújtó szakiskolába. Románia ebből a szempontból is egyedi jelenség Európában: az oktatási piramis a feje tetejére állított, azaz felfelé nyílik szét végzetesen. A rendszer, amely a sikeresen érettségiző diákok számához képest mintegy 150 százaléknyi helyet biztosít a romániai egyetemeken, végzetesen felhígította nemcsak a középiskolai, de az egyetemi oktatást is.
Kató Béla püspök szerint a református kollégiumok hálózatában az egyházi oktatás mindent elért, amit eddig elérhetett, ezért ahol a helyi körülmények megkövetelik, kiegészítő képzést kell kezdeményezni. Az általunk megkeresett egyházi kollégiumok igazgatói szerint mindenekelőtt az emberek mentalitásának megváltoztatására van szükség. „A szülőknek rá kell jönniük, hogy érettségi mellett vagy éppen helyett jó lenne mesterséget tanulni. Igazából csak annak kellene elméleti líceumba iratkoznia, akinek tanulmányi eredményei ezt indokolják” – fogalmazott lapunknak a Marosvásárhelyi Református Kollégiumigazgatója, Benedek Zsolt. A marosvásárhelyi tanár szerint a városban nagy gonddal küszködik mind a magyar, mind a román szakoktatás, rengeteg hely marad betöltetlen. Kollégiumuk a posztliceális képzésben lát fantáziát: az évente 30 diákkal induló egészségügyiasszisztensképzésre kétszeres a túljelentkezés, egész Erdélyből érkeznek ide érettségizett diákok. Az orvosi egyetem tanári gárdája által képzett leendő nővérek a kollégiumban zajló oktatáshoz hasonlóan igen alapos képzést kapnak, ami sokat javít elhelyezkedési esélyeiken is.
A marosvásárhelyi kollégium 80 százalékot meghaladó érettségi eredményéhez képest a jóval gyengébben teljesítő Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium azon kevesek közé tartozik, ahol a szokásos humán és reálosztályok mellett nem alakult ki alternatív képzés. Csurulya Edit igazgatónő szerint a három-négy évvel ezelőtti nagyon gyenge érettségi eredményekhez képest az elmúlt évek javulást hoztak – az idén végzettek érettségi eredménye 20 százalékponttal volt jobb az előző évekénél –, a 69 százalékos eredményt azonban a tavaly-tavalyelőtt elbukott végzősök nagy táborának gyenge teljesítménye 50 százalékra húzta vissza.
Az intézményvezető szerint a szentgyörgyi szakiskolai, szaklíceumi hálózat gyatra minősége miatt kevesen látnak fantáziát újabb képzés indításában. A székelyföldi helyzettel kapcsolatban azonban Kató Béla úgy fogalmazott: a helyi lapokban tömegesen jelennek meg álláshirdetések, miközben nincs szakmunkás. „Vállalkozók panaszkodnak, hogy bármennyit is hirdetik a megüresedő állásokat, alig akad jelentkező. A jól képzett szakmunkásokra való igény ellenére Székelyföldön nincs olyan szakiskolai hálózat, amely ki tudná elégíteni ezt az elvárást.”
Marosvásárhely mellett a kolozsvári kollégiumban is évek óta működik a hároméves nővérképzés, Szatmárnémetiben két éve indították útjára az előkönyvelői szakot. Több kollégiumban megjelent az esti képzés mint középiskolai oktatási forma, Zilahon – Erdélyben abszolút újdonságként – az 1–4., vagy az 5–8. osztályt befejezni akaró felnőttek számára indítottak településekre kihelyezett esti képzést.
A legtöbb kollégium tehát keresi a jelenlegi oktatási keretet kiegészítő lehetőségeket. A szaklíceumi, szakiskolai kezdeményezéseket az egyházi kollégiumokban (is) komoly fenntartások övezik, a kolozsvári és nagyváradi kezdeményezés sikere azonban úttörővé teheti az egyházat a kor követelményeihez jobban alkalmazkodó erdélyi magyar oktatási rendszer megteremtésében.
„Nem véletlenül indította újra a hároméves szakmunkásképzést az oktatási minisztérium, hiszen a rendszerváltás óta eltelt két évtized szakoktatása nem felelt meg a követelményeknek. Természetes, hogy az indulás nehéz, de erről az útról letérni már nem lehet” – mondta az Erdélyi Naplónak Király András, az oktatási minisztérium államtitkára (képünkön). A politikus szerint a gyerekek csak a rossz szakiskolát kerülik, ahol úgy állítanak ki szakmunkásdiplomát, hogy nincs mögötte semmiféle tudás. Szerinte a közeljövőben gyökeresen átalakul a román oktatási rendszer. Arra a kérdésre, hogy milyen presztízse lehet a szakoktatásnak olyan körülmények között, amikor az elméleti líceumok kínálata megegyezik a nyolcadikat végzett gyerekek létszámával, Király elismerte: egyelőre nehéz minisztériumi szinten drasztikusan csökkenteni az elméleti osztályok számát. Jelenleg ugyanis a 200 ezer, nyolcadikat végzett romániai diák – ha sikerrel veszi a képességvizsgát – gond nélkül beiratkozhat valamilyen elméleti líceumba, a mintegy 50 ezer szakiskolai, szaklíceumi hely pedig jórészt betöltetlen marad, vagy nagyon foghíjas osztályok indulnak. A helyzeten csak akkor lehetne gyökeresen változtatni, ha 50 ezerrel csökkentenék az elméleti líceumokban fenntartott helyek számát. Hasonlóan rossz a helyzet a mintegy 10 ezer magyar diák körében is, ahol a szaklíceumi, szakiskolai képzésben résztvevők aránya kevesebb, mint 10 százalék. Ez az arány a jövő tanévtől kényszerből is nőni fog, miután a képességvizsga új rendszerének bevezetésével az eddigi ötös átlag helyett minden tantárgyból kötelezően el kell majd érni az ötös átmenő jegyet. A megoldás azonban nem az, hogy feltöltsék a szakiskolákat a leggyengébb képességű gyerekekkel. Olyan rendszer kialakítása tűnik ésszerűnek, amelyben a közepes képességű gyerekek is opcióként tekintenek a szakoktatásra, a szakmunkásképzésre. „A könnyen megszerezhető egyetemi diploma illúziója hamarosan lecseng. Eddig a több mint száz állami és magánegyetem erős lobbija miatt szorult háttérbe a szakmai oktatás, de a kiépülőben levő új tanügyi rendszer megkerülhetetlenné teszi a szakoktatás teljes átértékelését” – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Templomot építeni jött, nem bezárni
„Magyarkályán? Így, hogy magyar?” – csodálkozik el a középkorú helybéli román atyafi, mint aki soha nem hallotta volna ezt a településnevet, amikor a Nagysármás és Apahida közötti mezőségi útról letérve, a hét évszázados múltra visszatekintő Kolozs megyei faluról érdeklődünk.
Aztán némi gondolkodás meg a szomszéddal való tanakodás után így válaszol: „Nem, a magyarok nem ott élnek, hanem itt, Kiskályánban”.
Ami egyébként – ma már – igaz is. Pedig valamikor, évszázadokkal ezelőtt a patakon túl, az 1300-as években Kályánpatakának emlegetett faluban, a dálnoki Gálék birtokán telepedett meg a tömbmagyarság. Az első világégés után még négyszázan voltak, ma már alig húszan maradtak. A lövedék érte domboldali templomukat sem építették újra, inkább lebontottak és vártak, vártak…
Bő nyolcvan esztendőt, amíg a Fennvaló és földi helytartója, a kolozsvári püspök Páll Zoltán személyében olyan lelkészt küldött a környék gyülekezeteibe, akinek fontos volt Isten házát újraépíteni. Ekkorra viszont a magyarkályáni magyarság csaknem húsz főre apadt. Igaz, a vele összenőtt Kiskályánban a Trianon előtti tizenkét fős közösség mára nyolcvanra duzzadt. Mindez legfőképpen a főút közelségének köszönhetően.
Az ipszilonnal megvan, csak a sorrend más
A Magyarkályánnal teljesen összenőtt Kiskályán egyike azon kevés mezőségi településeknek, ahol, bár rozsdázó, de aránylag érintetlen kétnyelvű helységnévtábla hirdeti, hogy a faluban magyarok is élnek. Igaz, helytelen helyesírással, de nem a román községvezetők rosszindulatából. Amikor a település református lelkésze szólt Vasile Pop polgármesternek, hogy ideje lenne kitenni a kétnyelvű táblát, az gondolkodás nélkül rábólintott. Aztán ugyanúgy rendelte meg a feliratot is.
„Amikor mondtam, Popică, én leírom a falu nevét, a bíró azt mondta, ne aggódjak, mert ő tudja, hogy mit kell papírra vetnie. Ipszilonnal – hangoztatta büszkén, én meg gyanútlanul bólintottam. Valóban ipszilonnal írta, csakhogy felcserélte a sorrendet” – mosolyodik el a lelkész. Így lett az egykori téesz-alkalmazottból polgármesterré avanzsált ügyködése által Kályánból Kálány. Ami mellesleg Kolozs megye magyar elöljáróinak eddig vagy fel sem tűnt, vagy így is a célnak megfelelőnek tartják. Pedig községi szinten a magyarok aránya megközelíti a románokét.
Oda sietett, ahonnan mások menekültek
Páll Zoltán alig két héttel a ’89-es népfelkelés előtt került a faluba. Nagy Gyula akkori egyházfő azzal indította útnak, hogy „fiam, nem tudom, te ott mit fogsz csinálni”. A kihelyezését maga kérő lelkész viszont nagyon jól tudta. Az elején valóban szomorúság töltötte el a Mezőséget és annak szórványvilágát jól ismerő férfit – aki Pusztakamaráson nőtt fel és jó ideig a Beszterce-Naszód megyei Szászzsomboron szolgált –, azonban a kesergését hamarosan felülírta a tenni akarás.
„Magyarkályánban mindössze egy rozoga épület várt, ahol óvoda, iskola és könyvtár működött, és az egyháznak csak egy kis terem maradt. Az államtól egyszerűen visszafoglaltam a valamikor özvegy Makkai Ferencné által az EMKE-nek, a közművelődési egyesület által meg a református egyháznak adományozott ingatlant, és bejelentettem, hogy lebontatom, helyébe meg templomot építek. Az egyik presbiter, Felházy Sándor, Isten nyugtassa, szét is kürtölte: Ennek a papnak nincs esze! Utólag nekem is bevallotta, hogy hülyének nézett” – idézi fel a két, egymással összeolvadt kályáni egyház modernkori újjászületésének első mozzanatait Páll.
A lelkipásztor már az elején megnyugtatta híveit: bízzanak mindent rá, ő majd intézkedik; senkinek nem kell a zsebébe nyúlnia. „Hermann János mezőségi kollégámon keresztül megismerkedtem egy holland házaspárral, Sturingékkal, akik az építőanyagok költségeit magukra vállalták. Én csak annyit kértem a helyi reformátusoktól, hogy naponta húszan jöjjenek el közmunkázni. Ehhez képest volt olyan alkalom, hogy kilencvenen szorgoskodtak a templom felhúzásán” – meséli a pap.
Isten háza 2000-ben készült el. Páll Zoltán viszont nem állt meg itt. Mint mondja, hamarosan ráébredt, hogy a környező települések szórványmagyarsága is igényli a papot és a rendszeres istentiszteletet. Ekkor fogalmazódott meg benne az egyházközség missziósításának a szükségszerűsége.
Misszió a környező szórványtelepüléseken
Felbuzdulva a magyarkályáni templomépítés sikerén, Páll eldöntötte, hogy Romángyéresen is belevág az építkezésbe. Az ottani, körülbelül alig húsz református addig a jó pár kilométerre fekvő Mócsra járt istentiszteletre.
„Annyira meghatott, amikor az egyik hívem, az akkor már betegeskedő Veress Dániel azt kérdezte, hogy vajon ő megéri-e, hogy szülőfalujában református templom is legyen, hogy csakis igennel válaszolhattam. Ennek tudatában cselekedtem. Veress bácsi egy kis telket adományozott a falu közepén, mondván, hogy lássa csak az ortodox pópa, hogy a magyaroknak is futotta templomra” – idézi fel az azóta elhunyt hívének kérését a missziós lelkipásztor.
Akárcsak a kályáni templom esetében, Romángyéresen is lehetett számítani a Sturing családra, de jól jött a Hollandiából érkező és itthon értékesített használtruha meg a püspökségi támogatás. Az építkezést Zoltán István, Páll közgazdász, de rendkívüli kézügyességgel megáldott barátja ingyen vállalta fel, aki egyetlen segítséggel, 2009 áprilisától augusztusáig fel is húzta a kis, kápolnanagyságú épületet.
A kolozsvári jótevő már nem lehetett ott az első istentiszteleten: amint bejelentette, hogy végzett a munkájával, rosszul lett, kórházba került, és harmadnap meghalt. A telekadományozó nagynénje, a 86 esztendős Veress Rubinka, aki a templom harangozója, takarítónője és egyben mindenese, csak azt sajnálja, hogy a falu fiatalok nélkül maradt, s alig gyűlnek össze egy páran Isten házában.
Ahol a harang nem némulhat el
Páll Zoltán nem érte be a két gyülekezettel, mezőszavai szolgálatát is felajánlotta a püspöknek. Wass Albert valamikori vadászterületét gyermekkori, ágy alatt rejtegetett olvasmányaiból és az apja elmeséléseiből ismerte, hisz az öreg Páll személyes kapcsolatban állt a cegei gróffal. Mezőszaván sikerült rendbe tenni a templomot és 2013-ban újraavatni a hét évtizedig üresen álló parókiát, mely gyülekezeti teremként szolgálja a megmaradt húsz lelket. Idén a Diaszpóra Alapítvány láncfűrészekkel, kisbaltákkal és metszőollókkal felszerelkezett önkénteseinek segítségével az elbozótosodott temetőt is kitakarították.
Az egyház harangozója, Salak Sándor immár húsz esztendeje húzza a köteleket. Mint mondja, ő maga 68 éves, de nem talál fiatalabbat, aki vállalná a feladatot. És különben is, állítja, a szavai fiatalok, ha tehetik, kerülik a munkát. Bezzeg amikor ő volt fiatal… – jegyzi meg. Aztán elmondja, hogy az apja már hatévesen kiküldte a marhákkal az erdőbe. Általában csak a második évharmadban járt iskolába, mert a nyári vakáción kívül tavasszal és ősszel is a gazdaságban kellett ténykednie.
Szerencséje volt az akkori, rendkívül megértő tanítójával, Székely Jóska bácsival, akire ma is szeretettel emlékszik. „Azt, hogy ne harangozzunk mi, reformátusok, szégyellném. Ezért inkább húzom, amíg az erőm engedi” – mondja, hozzátéve, hogy nem csupán istentisztelet előtt és temetéskor kongatja, hanem akkor is húzza, amikor közeledik a „nagy idő”. „A harangszó eloszlatja a felhőket” – magyarázza.
Az öregek már csak tudják ezt, hisz szüleiktől sok mindent hallottak az 1902-es, Szent Konstantin és Eléna napján pusztító jégesőről. Azóta szombatonként, május 21-től Nagyboldogasszony napjáig senki nem hajlandó mezei munkát végezni. A téeszek korszakában efölött még az elvtársak is kénytelenek voltak szemet hunyni.
Sándor bácsi igencsak lelkén viseli a harang és annak kongatásának sorsát. Mint meséli, amikor a harang nyelve megkopott, háromszor is képes volt saját költségén Temesvárig utazni, csakhogy öntessen egy új nyelvet. Heccelődtek is a román szomszédok, de a szemükbe mondta, hogy úgy cseng egy félnyelvű harang, mint ahogy az ő beszédük szólna, ha szájukban csak fél nyelv volna. A munkamorálról a Kolozsvárról kiköltözött gondnokházaspárnak, Nagy Sándornak és Erzsébetnek is megvan a véleménye. Az asszony, aki a falu üzletese, a saját bőrén és pénztárcáján tapasztalja, mit jelent hitelben szolgálni (főként) italt, majd veszteségként elkönyvelni a jótettet.
Munkahelyfüggő gyülekezetek
A mezőszavainál a kötelendi gyülekezet is kisebb: itt mindössze öt reformátust tartanak számon. Míg az egyház és Páll Zoltán számára ők is fontosnak számítanak, a színortodox önkormányzati vezetők egyáltalán nem így gondolják. A zsuki polgármesteri hivatal inkább bérbe adta egy vállalkozónak a ’48-ban államosított és gabonaraktárként használt templomot, mintsem hogy visszaszolgáltassa a maroknyi magyarságnak.
A községközpontban pedig szóba sem jöhetett az esetleges templomépítés, pedig a Nokia idejében csaknem negyven lelket tartott nyilván Páll Zoltán. A finn telefongyártó kivonulása után kiürült a gyülekezet, ám a Bosch megjelenésével újból gyarapodni látszik a hívek száma. Hasonlóan munkahelyfüggő gyülekezetnek bizonyult a lárgai is. Amíg működött az állami gazdaság, akár ötvenen is vettek úrvacsorát, mára azonban mindössze hét református maradt a faluban. Apahidán, a gyors léptekben növekvő nagyközségben harminc hívet tart számon a lelkész, s mint mondja, valamennyien a kiskályáni templomot látogatják.
Lakat helyett szobor
Páll Zoltán három évvel ezelőtt szobrot szeretett volna állíttatni Kájoni Jánosnak, azonban miután megtudta, hogy a Beszterce-Naszód megyei Románkályán is azon van, hogy kisajátítsa magának az 1629. március 8-án Kiskályánban született szerzetest, orgonistát és orgonaépítőt, énekszerzőt és fordítót, valamelyest eltántorodott. „Egyesek Ioan Căianu néven emlegetik, de jegenyei, csíksomlyói és gyergyószárhegyi jezsuita szerzetesként aligha lehetett román” – véli a lelkész, aki eldöntötte: nem hagyja magát, és nyugdíjazásáig csak elkészítteti a kódexíró szobrát.
Álmai valóra váltásában Páll tiszteletest a közösség – még ha olykor kétkedéssel is fogadja – nem hagyja magára. Győry Zsigmond, a missziós kurátor a pap jobb kezének számít. „Ő a mindenes – jellemzi Páll Zoltán. – Ő intéz, ő szervez mindent, első sorban a közmunkát meg a betegellátást. Mindenben jártas, mindenki ismeri”. Ismerheti is, hisz három évtizedig buszsofőrként dolgozott Kolozsváron, ennek az időszaknak javarészét a 8-as vonalon, az egykori Széchenyi tér és a röptér között töltötte.
Ha már a Bethlentől tizenegynéhány kilométerre fekvő faluban iskolát neveztek el a Căianunak vélt Kájoniról, a mezőségi Kályánokban most lelkész és kurátor együtt tervezi a szoborállítást. Már csak azért is, mert Páll Zoltán nem hinné, hogy utódja vagy az utódjának az utódja valaha is lakatot kellene hogy tegyen a kis közösségek templomára. „Látom, hogy egyre többen költöznek haza, falura. Hiszem, hogy Isten megsegít” – vallja.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

KMN: középpontban a kultúra romos fellegvára
Utcai performanszfesztivállal és kortárs kiállításokkal igyekeznek minél több embert a kolozsvári New York (Continental) Szállóba csábítani az Origo Egyesület képzőművészei a Kolozsvári Magyar Napokon – jelentette be szerdai sajtótájékoztatóján Márkos Tünde, a főtéri műemlék épületben zajló kulturális programok főszervezője.
Hozzáfűzte: vegyes érzésekkel lakják be az egykori New York Szállót, a műemlék ingatlan állapota ugyanis továbbra is elszomorító, ezért erre idén is fel szeretnék hívni a figyelmet a művészeti programok révén.
Mint részletezte, a New York Szálló – Telt ház című eseménysorozatot két téma köré csoportosították. Közülük az első az utcai performanszfesztivál. A Mimesis 0. Edition – Az Erőszak és a Szent elnevezésű akció keretében a részt vevő alkotók végigjárják a Kolozsvár belvárosában „megrajzolt”, keresztet formázó Via Dolorosát (Kolozsvár belvárosának térképén egy keresztforma által lefedett utcák összessége), és az egyes stációkban performanszokat mutatnak be.
A keresztút végpontja a keresztény hagyomány szerint a Golgota, ez esetben a New York Szálló. Kalló Angéla, a keresztút szervezője ugyanakkor elmondta: a performanszokat meglepetésnek szánják, ezért előzetesen nem árulják el, hogy pontosan milyen produkciókra kerül sor. Mint részletezte, a keresztút végigjárása során a Via Dolorosa stációit jelképező 12 helyszínen mutatják be a performanszokat. Előbb a Mátyás szülőházához mennek, ez a kereszt talpa, a képzeletbeli kereszt teteje pedig a Farkas utca elejére esik.
A keresztút célja a kereszt „bal hónaljában” elhelyezkedő New York Szálló. Míg a keresztút Jézus életének utolsó momentumait eleveníti fel, addig a tárlatok nem annyira a vallásos értelemben vett stációkra emlékeztetik majd a résztvevőket, hanem a társadalomban megnyilvánuló erőszak és szentség viszonyáról gondolkodtatnak el.
A New York Szálló – Telt ház címmel futó kulturális rendezvénysorozat másik szervező témája a Second Floor nevet viseli, ugyanis a második emeleten 12 kolozsvári és Kolozsvárhoz kötődő képzőművész tárlata nyílik meg. A különleges akcióval idén még több kolozsvárit szeretnének odacsábítani. A tavalyi New York, New York! – Avagy ki jön velem szobára? elnevezésű projekt keretében is 12 művész tárlatát lehetett megtekinteni, miközben a látogató a műemlék épület romos állapotával is szembesült.
A tárlatok elsősorban a 30 év alatti képzőművészeknek nyújtanak lehetőséget arra, hogy bemutassák tudásukat a nagyközönségnek. Az akciósorozatot hétfőn 15 órakor nyitják meg. A performanszok és kiállítások mellett ugyanakkor kerekasztal-beszélgetések és előadások is szerepelnek a programkínálatban. A New York Szálló a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt minden este afterpartiknak is otthont ad, ahová a belépés díjtalan.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Változatok anyaországra
Számos tanulsággal szolgálnak az összrománság helyzetének és gondjainak kibeszélése céljából tizenkét évvel ezelőtt létrehozott marosfői nyári szabadegyetem idei előadásai, mindenekelőtt Bukarest számára.
Az előző években a többnyire a székelyföldi autonómiatörekvések miatti hisztéria, az ottani románságot ért „jogtiprások” feletti kesergés jellemezte rendezvény résztvevői ezúttal éppenséggel a román államot, annak határon túli politikáját vették célkeresztbe.
A szerbiai, ukrajnai és transznisztriai románság képviselői egyaránt arra panaszkodnak, hogy Bukarest elengedte a kezüket, sorsukra hagyta a környező országokban őshonos, erős asszimilációnak kitett kisebbségi közösségeket, amelyek a nemzeti identitásuk megőrzéséért folytatott küzdelem terén tulajdonképpen nem számíthatnak Romániára.
„Folyamatosan érezzük anyaországunk támogatásának hiányát” – fogalmazott a szerbiai románok képviselője. Hozzátette: nemcsak egy évente megrendezendő néptánctalálkozó szponzorálását várják Romániától, hanem hogy biztosítsa a külhoni románok oktatási és kulturális intézményrendszerének létrehozásához és fenntarthatóságához szükséges alapokat, ahogy teszi azt Magyarország az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági magyarok esetében.
Micsoda érdekes kontrasztok! Miközben Bukarest folyamatosan azt hangoztatja, hogy Budapest retrográd, a 21. századi multikulturalizmussal és szomszédságpolitikával összeegyeztethetetlen nemzetpolitikát folytat, a szomszédos országokban élő románok épp ezt hiányolják anyaországuktól.
Rendkívül ellentmondásos, hogy amíg a magyarországi közméltóságok rendszeresen ellátogatnak az elcsatolt területekre (apropó: októberben Orbán Viktor kormányfőt Kolozsvárra várják), addig az ukrajnai románok fájdalmára Odesszában legutóbb 17 éve fordult meg bukaresti politikus. Akik közül a jövőben remélhetőleg kevesebben teszik majd szóvá a budapesti hivatalosságok erdélyi „jövés-menését”.
Sőt hátha külhoni nemzettársaik méltatlankodása nyomán ismerik fel egy anyaország felelősségét és azt, hogy az ebből fakadó kötelezettségek teljesítése megkerülhetetlen.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Máthé András emlékére
Nehéz dolog rekviemet írni arról, aki számomra még élő. Hiába rebesgették, hogy beteg, nekem úgy maradt meg az emlékeimben, ahogy agilisan, mosolyogva ül az igazgatói irodában és intézkedik.
Mindenkire jut ideje, eréllyel vezeti a reformnak nevezett zűrzavarban is az iskolát, melynek élére kiválasztották, mint hajdan a fejedelmeket, mert rátermett volt és érdemben végezte a rámért munkát. Emberi, gyermekbarát iskolát szeretett volna teremteni. Ezért irt tankönyveket, gyermek és tanár számára egyformán élvezhető szinten. Ezért akarta a hajdani iskoláját, az Orbán Balázs Általános Iskolát olyan szintre emelni, ahonnan nyugodtan, jól feltarisznyálva indulhattak a jövendő értelmiségei. De megbéklyózva nehéz táncolni. És hányféle béklyó köti a tanügyit! Minisztériumi reformok, sűrűn változó tanügyi intézkedések, szülői értetlenség, kollegiális gáncs... Bandi azért jól egyensúlyozott a tanügy Szkhüllái és Karübdiszei között. Megtett mindent, amit ember megtehetett. Ha kellett a katedrán, ha kellett az igazgatói székben. Soha nem félt sem a munkától, sem a harctól. Az ember földi élete két dátum közé van szorítva. Néhány sivár adat jelzi az élet mandalájának irányait. De az ember jóval több ennél. Vágyak, törekvések, tervek, harcok és érzések sorozata.
Máthé Bandi 1946-ban született Szentpálon. Elemi iskoláit ott járta, majd Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban folytatta a tanulmányait. Marosvásárhelyen vált tanárrá. 1969-től haláláig tanított. Eleinte Homoródszentmártonban, majd Udvarhelyen. Magánélete is mintaszerű volt. 1970-ben vette feleségül Vilmát, akitől két gyereke született: András és Andrea.
Teljes értékű élete volt, szüntelen tevékenységben. Szegényebbek lettünk egy jó baráttal, egy karakteres tanárral...
Bandi az irodalom és a természet szerelmese volt. Szenvedéllyel járta az erdőt, gyakran puskával a vállán, de nem annyira a vadászszenvedély, mint inkább az erdő-mező csendjének, szépségének a szeretete vezérelte.
Tanítványai szerették, mert ő is szeretettel nevelte őket. Bár lelke, levetve földi ruháját, átköltözött a Teremtőjéhez, a szavai, tanításai tovább élnek a tanítványaiban. Nem hal meg igazán, mert Beke György szavai szerint: „aki a lélek falát építi, az nem hal meg soha.”
Temetése szombaton lesz, 16 órától a Bethlen-negyedi unitárius templomból a Tábor-negyedi Unitárius temetőben. Részvétnyilvánítást, a temetés előtt két órával fogad a gyászoló család.
Fischer Alfréd
Székelyhon.ro

Többnyelvűség egykor és most
Ahogy számos más erdélyi városban, ahol a románság többséget alkot, úgy Kolozsváron sem természetes ma a többnyelvű feliratozás. A kérdésre érzékeny szemek szinte mindenhonnan hiányolhatják a magyar nyelvet a 16 százalékos kisebbségi jelenlét ellenére. A város képe sokat változott az elmúlt száz évben, a folyamatot Kustán Magyari Attila összegezte fiatal történészek munkája mentén.
Az Igen, tessék! mozgalom nemrég a város többnyelvűségét szemléltető, évszázados visszatekintésre vállalkozó kiállítást szervezett Kolozsvár főterén, ahol az érdeklődők megtekinthették, a különböző történelmi korokban milyen pozitív példákat találni a békés együttélésre román, magyar, zsidó részről egyaránt. A kiállítás célja a jó példák felsorakoztatása volt, így teljes kép nem rajzolódott ki, ezért arra vállalkoztunk, hogy az anyagot összeállító történészeket felkeresve leírjuk, milyen hangulat, törvénykezés uralta a korszakokat a dualizmustól napjainkig. A témát a kiállítás mellett az Acum-Most anonim szervezet akciója is aktuálissá teszi, miután néhány napig Kolozsvár Torda felőli bejáratánál a román mellé magyar és német helységnévtáblát helyeztek el. A feliratokat két nappal később ismeretlenek eltávolították.
Az elsikkadó többnyelvűség kora
A kiegyezést követően a nyelvhasználat egyike volt az országot érintő legkényesebb kérdéseknek, magyarázza Fazakas László történész. A törvényhatóságokon mindhárom nyelvet használták, a magyar és román mellett a németet is. Az átmeneti időben, a nemzetiségi törvény elfogadása előtt a kormány nagyon óvatos volt, de az „oszthatatlan egységes magyar nemzetet” kimondó törvény változtatott az addig sajátos erdélyi állapotokon, ez pedig vitathatatlanul rontott a románok és szászok nyelvhasználati helyzetén. 1869-ben feloszlatták az erdélyi Főkormányszéket, ami azt jelentette, hogy a törvényhatóságoknak ügyeik rendezésében most már a minisztériumokhoz kellett fordulniuk, ez viszont még nem jelentette az erdélyi nyelvhasználati szokásjog végleges eltűnését, hiszen egyes erdélyi hatóságok ezután is német és román nyelven küldték fel jelentéseiket a királyi biztosnak, továbbá Hunyad, Belső-Szolnok megyék, valamint Naszód és Fogaras vidéke és a szász törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelve a román, illetve a német maradt. A háromnyelvű hivatali nyelvhasználat bizonyos elemei a királyi biztos feloszlatásáig fennmaradtak, de ettől kezdődően a magyar nyelv térhódítása egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
Kolozsvár, Cluj-Kolozsvár, Cluj
1918 karácsonyától Kolozsváron magyar impérium már nem létezett, a hatalmat fokozatosan a román állam kezdte el gyakorolni, Kolozsvár azonban – sok erdélyi városhoz hasonlóan – magyar többségű maradt. Szabó Csongor felvázolja, a város etnikai összetétele miatt is a magyar nyelv meghatározó maradt Kolozsváron, főleg az 1920-as években. A korabeli képeslapokon román és magyar nyelvű feliratok szerepelnek, emellett a héber és a német nyelv használata is számottevő. Érdekes eset a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara helyzete, ahol a jegyzőkönyveket 1926-ig román és magyar nyelven is vezették.
1926-tól Kolozsváron lehet használni a magyar nyelvet a közigazgatásban, azonban nem minden esetben bírálják el az ilyen beadványokat. 1937-től korlátozzák még nagyobb mértékben a kisebbségi nyelvhasználatot, az elnevezéseket, cégtáblákat csak román nyelven lehet használni. Ezek a hivatalos nyelvhasználatra vonatkoznak: sajtóorgánumok ugyan megjelenhettek anyanyelven, a település megnevezésekor azonban a Cluj-Kolozsvár volt használatos, 1937-től pedig csak a Cluj.
Az 1940-44 közti években aztán ismét a magyar állam részét képezte a város, így ekkor újra dominánssá vált a magyar nyelv, a korábbi román utca- és térneveket vissza-, vagy újramagyarosították (például a Mátyás-szoborra visszakerül a MÁTYÁS KIRÁLY felirat, a mai Horea utcát Horthy Miklósra nevezik át, míg a román hatalom alatt Ferdinánd király volt a neve).
A sötét korszak
Az első időszakban még volt ok a bizakodásra Takács Kincső-Eszter szerint, az erdélyi magyarság képviseletére önként vállalkozó Magyar Népi Szövetség és a Román Kommunista Párt között az együttműködés jegyében egy sor hangzatos elvárás és ígéret fogalmazódott meg, mint például a magyar anyanyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben, a magyar nyelvű oktatás biztosítása az elemi iskolától az egyetemig.
Hatalmas fordulópont volt az erdélyi magyarság életében ‘56, utána Gheorghiu-Dej haláláig, 1965-ig több megtorlási hullám is végigsöpört az erdélyi magyarok fölött. A magyar egyenlő lett a szeparatizmussal és a nacionalizmussal, ez volt az az időszak is, amikor megtörtént a máig fájlalt egyetem-összevonás, a Babeşből és a Bolyaiból közös felsőoktatási intézmény lett.
A Ceauşescu éra első hét éve egy nyitottabb korszak volt, létrehozták a Kriterion Kiadót, a Román Televízió nemzetiségi adásait, de ezek nem sokat javítottak az általános kisebbségi helyzeten. Ekkor indultak meg a nagy betelepítési hullámok az iparosítás jegyében, 1972-től aztán már nem is csináltak többet titkot belőle, hogy Románia nemzetállam, ahol a kisebbségek asszimilációja megkövetelt és elkerülhetetlen. Az addigi hézagos többnyelvűség a nyolcvanas évektől aztán szinte teljesen eltűnt, a települések magyar neveit kivonták a forgalomból.
Erőtlen hangok
Ebben a korszakban nyilván voltak elvárásai a magyarságnak, a kérdés inkább az volt, hogy ezeket mennyire tudják publikusan hangoztatni. ‘56-ban sokan voltak, akik lehetőséget láttak a magyarországi eseményekben, de erre nagyon durva megtorlással válaszolt a hatalom. Utána sokáig nem lehetett megszólalni, a hetvenes évektől viszont egyre többen hangot adtak a panaszaiknak. Szamizdat kiadványok láttak napvilágot, a disszidensek is próbáltak elérni valamiféle változást, de fontos említeni Király Károlyt vagy Takács Lajost, a Nemzetiségi Minisztérium egykori államtitkárát (1947-1948), akik a hetvenes évek végén levélben, szóban intéztek felhívást a párthoz, többek között a magyar nyelv használatáért az oktatásban, a közigazgatásban. Ezek az egyéni megnyilvánulások, a szamizdat kiadványok, az értelmiségi vitakörök, levelek konkrét eredménnyel nem jártak, legalábbis nem azzal, amit elérni szándékoztak, de mégis fontos, hogy voltak hangok, akik mertek felszólalni, harcoltak az anyanyelv szabad használatáért, azért, hogy a magyar gyerekek magyarul tanulhassanak, egyáltalán merjenek megszólalni az utcán.
Funarizmus és fellélegzés
A rendszerváltás utáni első évek kapcsán Fodor János arról számolt be, hogy Kolozsváron olyan diskurzus indult be, amelyik közelítette a román és magyar közösséget. Sor került béketüntetésre is, amely a párbeszédet kínálta gyanakvás helyett, tárgyalásokat tartottak a Vatra Românească képviselőivel is, így késleltetve a nacionalista hangulatot.
Amikor viszont Funar lett a polgármester, minden megváltozott, és egészen a bukásáig partizánharc zajlott a magyar érdekekért. Az intézkedések negatívan érintették a magyarságot, a tiltakozások sem hatottak. Megemlítendő viszont, hogy abban az időben az egyetem korábbi rektora, Andrei Marga akadályozta meg a magyar tanszékek elsorvasztását, de több értelmiségi is hangoztatta, hogy nem a nyelvi különbségek, hanem a nemzeteken átívelő szolidaritás a fontos.
Emil Boc jelenlegi polgármester váltotta Funart 2004-ben. Ez egyértelműen a fellélegzés korszakát hozta el, folyamatosan csökkent a trikolórra mázolt padok és kukák száma, ugyanakkor beindult a gazdasági élénkülés, ami általában elfeledteti a nacionalista érzéseket. A korábban szándékosan legyengített szerveződések és magyar hangok mára közismerten felerősödtek, Kolozsvár pedig pozitív példaként említendő az erdélyi városok között a magyar-román együttélés tekintetében. Az elmúlt évszázad története azonban azt mutatja, hogy az együttélés néha jobb, néha konfliktusos, ezért a párbeszédre, az észérvek felsorakoztatásra és a békére így mindig készen kell állni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Románia lakosságának egynegyede vályogházakban él
,3 millió romániai lakos él országszerte vályogházakban – írja a Hotnews egy lakáskörülményekről készült statisztika alapján. A népszámláláskor összegyűjtött adatokat tartalmazó statisztikát az Országos Statisztikai Hivatal tette közzé. Az adatok szerint a lakosság egynegyede vályogépületekben, 16%-a előregyártott elemekből épült lakásokban lakik.
A vályog használata inkább vidéken elterjedt, 315 ezer ilyen építményt számoltak össze a népszámláláskor; ezeket az épületeket 3,4 millió személy, illetve 1,5 millió család lakja. Városi környezetben (többnyire városi rangot kapott községekről van szó) levő vályogépületekben közel 860 ezer személy él.
Központ / transindex / hotnews, Erdély.ma

Nyelvünk
Szerkeszti: Both Csaba Attila
Új rovat a Népújságban
Nyelvünk címmel indul új rovat a Népújságban. A havonta egy alkalommal megjelenő oldalon nyelvünkről, a magyar nyelvről olvashatunk érdekességeket, újabb híreket és játszhatunk különféle nyelvi játékokat.
Rovatunkkal szeretnénk a nyelvünkkel való foglalkozás felé is fordítani olvasóink figyelmét, hiszen a XIX. századi nyelvújítás kora óta talán soha nem volt akkora szükség az anyanyelvünkkel való törődésre, mint napjainkban.
Reméljük, új rovatunk elnyeri tetszésüket, és mindig találnak BENNE érdekes, szórakoztató témákat.
Olvassák szeretettel!
Szavaink történetéből
Érdekes megismerni, hogy szavaink, melyeket naponta használunk, honnan jöttek, mi a történetük. Ebben a részben a legkorábban (1000-ig) meglévő szavainkból szemezgetünk.
Elsőként nézzük meg a nyelvünk, identitásunk, nemzetünk számára legfontosabbat: magyar szavunk első, írásos emléke valahol 870 körülre datálódik. Valószínűleg összetett szó, melynek tagjai olyan szavak vagy elemek, melyek vagy kihaltak, vagy már régóta csak összetételek elemeként használatosak. Előtagja ősi, ugor kori (i.e. 2. évezred eleje – i.e. 1000 és 500) szó, amelynek jelentése férfi, ember; nem, törzs, frátria lehetett; utótagja a férfi jelentésű ősi, finnugor kori (i.e. 3. évezred – i.e. 2. évezred) er szó. Nyelvünkben az elsődleges magyeri, magyer alakból az összetétel elhomályosulása után, alakult ki népnévvé a magyar forma.
Mindannyian használjuk a csorog szót, azonban, bizonyára, sokan nem tudjuk, milyen régóta élő láncszeme mindennapi megnyilatkozásainknak. Első írásos említése kérdés, hogy már 950 körül vagy csak később, 1450 után történt-e meg, annyit mindenesetre el lehet mondani, hogy ez valószínűleg egy ősi, uráli kori (i.e. 4. évezred – i.e. 3. évezred) szótő, amely képzés során vette fel ma használatos alakját. A szó az alapnyelvben a fut, csorog jelentésű csjora alakban élhetett. A szóvégi –g igei gyakorító képző. Erősen hangutánzó jellege miatt a származtatás bizonytalan.
Forrás: Etimológiai szótár
Magyar nyelvjárások – határtalanul
A magyarnak is, mint minden nyelvnek, több nyelvjárása van. A nyelvjárások a legtermészetesebb és legalapvetőbb létformái egy-egy nyelvnek. Adott esetben olyannyira különbözhetnek, hogy egy idő után már nem áll fenn a kölcsönös érthetőség feltétele, ilyenkor már felmerül a kérdés, hol van a határ nyelvjárás és önálló nyelv közt. A magyar is évezredekkel ezelőtt csak nyelvjárása volt az obi-ugor nyelvnek, amelyből aztán különfejlődött, s ma már nem értjük egymást hanti és manysi testvéreinkkel.
A magyar nyelvjárások terén ilyen nagy különbségek nem állnak fenn, így jó ideig biztosan nem beszélhetünk arról, hogy a nyelvjárásaink olyannyira szétfejlődnének, hogy már nem értjük egymást. Egy kérdés azonban nálunk is aktuális: a moldvai csángóké, akiknél olyannyira erős a román nyelvi hatás, hogy már nehézségbe ütközünk a velük való kommunikáció során. Esetükben talán lehet gondolkodni azon, hogy ők még a magyar nyelv egy dialektusát beszélik-e, vagy a csángó nyelv beszélői. Ennek a kérdésnek a megválaszolását azonban azokra a nyelvészekre, kutatókra bízzuk, akiknek ez a kutatási területe.
A magyar nyelvnek Kárpát-medence-szerte jelenleg tíz nyelvjárását tartjuk számon, melyeknek elnevezése egyben arra is utal, hogy melyik földrajzi régióban beszélik. Nyugatról keletre haladva: nyugat-dunántúli, közép- dunántúli–kisalföldi, dél- dunántúli, palóc, dél-alföldi, Tisza- Körös-vidéki, északkeleti, mezőségi, székely és moldvai nyelvjárási régiók.Ezek természetesen tovább tagolódhatnak, hiszen az egyes nyelvjárási régiókon belül is elkülönülnek a beszéd különböző formái.
A magyar irodalmi nyelv (sztenderd) egyetlen nyelvjárást vett alapul kialakulása/kialakítása során, azt, amelyet a fővárosban, Budapesten használnak, ezáltal a különböző szótárakból jórészt hiányoznak a többi nyelvjárás tájszavai, ugyanez igaz a sztenderd hangzórendszerre is.
A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat azzal a céllal jött létre, hogy elősegítse a nyelvi változatosság kölcsönös elfogadását, mások nyelvi jogainak elismerését, a magyar nyelv jellemzőinek felmérését, a kisebbségi nyelvi jogok folyamatos bővítését.
A határtalanítási program célja, hogy az újonnan megjelenő magyar szótárak mindegyike az egész magyar nyelvterületről tartalmazza azokat az elemeket, amelyeknek helyük van a magyar nyelv szótáraiban, hogy így azok valóban magyar és ne csak magyarországi nyelviek legyenek.
Népújság (Marosvásárhely)

Turistavonzó Krisztus-kilátó
Egy éve annak, hogy ünnepélyes keretek között felavatták a Krisztus-kilátót: a Nyikó mentére letekintő impozáns építmény azóta igen látogatott, bár a Gordon-tetőre vezető út megrongálódott az esőzések miatt. A szobor mellé Makovecz Imre tervei alapján kápolna is épülne, bár a forráshiány miatt egyelőre nem tudni, hogy mikor.
A Gordon-tető aljáig járható, utána már rendkívül göröngyös út vezet fel a kilátóig, bár a nehézségek nem szegik az idelátogatók kedvét – a kilátó hétköznap és hétvégén is egyaránt látogatott. A bogárfalvi Pro Temp Alapítvány kezdeményezte, a Nyikó menti falvak és vállalkozások támogatásával létrejött beruházás kivitelezéséhez 2010 tavaszán fogtak hozzá, a Kelet-Európa legnagyobb Krisztus-ábrázolásának számító kilátó huszonkét és fél méter magas, tervezője Zavaczki Walter Levente szobrászművész. A Krisztus-szobor 2012 novemberére készült el, a többszintes szerkezetre csigalépcsőn lehet felkapaszkodni, a szobor szegycsontjánál a szejkei út felé, tarkóján pedig a Kalonda irányába lehet kitekinteni. Az ünnepélyes felavatást tavaly augusztus 17-én tartották.
Megjavítják az utat
A tetőre vezető út helyreállítása folyamatban van, tudtuk meg Kovács Lehel farkaslaki polgármestertől, a barázdák elegyengetéséhez a folyamatos esőzés miatt sem tudtak hozzálátni. „Sikerült megfelelő erőgépet szerezni, így két héten belül rendeződik az út helyzete” – ígérte a község vezetője. A térségbe látogatókat a megközelíthetőség nem akadályozta, ha gyalogszerrel is, de nagyon sokan felkapaszkodtak a tetőre. „A farkaslaki községházán működő turisztikai irodában óriási volt az érdeklődés, ezért az idei szezonban külön csomaggal rukkoltunk elő, melynek részeként a Krisztus- és az oroszhegyi kilátót tekinthetik meg a turisták” – újságolta a polgármester.
Makovecz-kápolnaterv ajándékba
A hideget és meleget is kapott Krisztus-szobrot egyébként Makovecz Imre Kossuth-díjas magyar építész pozitívan bírálta el, továbbá életpályája egyik utolsó tervét, a kilátóhoz vezető úton felépítendő kápolna rajzát ajándékozta a kezdeményezőknek. „Tervbe vettük a kápolna kivitelezését, az alapkövet is elhelyeztük, de forráshiány miatt egyelőre a tervezés szintjén megrekedt a beruházás” – mondta el Fancsali Péter, a Pro Temp Alapítvány titkára. Kovács Lehel egyébként úgy vélekedik az üggyel kapcsolatban, hogy a kilátó turisztikai potenciáljának kiaknázása érdekében érdemes lenne a kápolnát is felépíteni, hisz így még több turistát vonzana a látványosság.
Visszahívó kilátás
Az udvarhelyi Gergely Gizella hétfőn látta először közelről a Krisztus-ábrázolást: Magyarországon élő leányával és szlovákiai vejével együtt kapaszkodtak ki a Gordon tetejére, majd fel, a szobor belsejében. „Mi tagadás, feledhetetlenre sikerült a nap, nemcsak azért, mert lenyűgöző fentről a látvány, hanem mert a felvezető úton egy medvével is találkoztunk” – mesélték.
Ottjártunkkor több magyarországi csoport is felfelé tartott, többségük gyalogszerrel. Lászlóék például már harmadszor vendégeskednek Székelyszentléleken, az orosházi család másodszor vágott neki a meredeknek, ezúttal néhány hónapos gyermekük társaságában. „Tavaly már megmásztuk egyszer az oldalt, de annyira lenyűgöző fentről a kilátás, hogy ismét nekivágtunk” – magyarázták.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Forrásmegvonással sújthatják a Néppártot
Annyira ellenezte egy EMNP-s államelnökjelölt indítását az idei választásokon Orbán Viktor, hogy forrásmegvonással fenyegette meg a pártot – közli bizalmas értesülésekre hivatkozva a Transindex.
A portál szerint a néppárti jelöltállításról a magyar miniszterelnök a tusványosi szabadegyetemen szerzett tudomást, de hiába fenyegetőzött anyagi szankciókkal. Tusványoson Toró T. Tibor EMNP-elnök úgy nyilatkozott: nem Budapest fogja eldönteni, hogy állíthat-e államelnökjelöltet a Néppárt, amelyet a Fideszhez régi kapcsolat fűz, de ezt stratégiai célok határozzák meg, és nem feltétlenül az aktuális politikai konjunktúra. Arra a kérdésre azonban kitérő választ adott, hogy akár szembe is lehet menni a Fidesszel. A Néppárt később nevesített államfőjelöltje némely források szerint találkozót kért Orbán Viktortól, miután a magyar kormányfő múlt héten találkozott Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel (megállapodtak, hogy tovább erősítik a Fidesz és az RMDSZ kapcsolatait), és bár korábban a Fidesz az EMNP-t nevezte meg stratégiai partnerének, Szilágyi Zsolt fogadását Budapestről elutasították. A Néppárt cáfolja, hogy találkozót kért volna.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kenyér az autóból (1.)
Pipe – jelen a múlt tükrében
Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg.
A falu gerince megroppant
A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására.
Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség.
Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre.
Kis falu nagy emberei
Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók.
Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János).
Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe.
Mégis elment
– 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette.
Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet.
A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát.
– Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét.
Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni.
– Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy sikert aratott Majláthfalvi Napok
Történetének leggazdagabb programja
Majláthfalván a több mint 4 évtizede folyó, többször is nevet változtatott falunapok rendezvénysorozata talán soha nem volt még ennyire változatos, tartalmas, mint idén. Augusztus 12-én, kedden a Tanyaszínház előadásával indult. Ezen egy ókori darabot elevenítetek fel átdolgozott, modern változatban, amit a gyermekekkel együtt mintegy 100 személy tekintett meg. Ezt követően, a helybeli gazdák jóvoltából, a színművészeti főiskola hallgatói közös, hangulatos vacsorán vettek részt, ahol mindnyájan jól érezték magukat.
Templombúcsú, koszorúzás
Csütörtökön a Nagyboldogasszony nevére felszentelt helybeli katolikus templomban 18 órakor kezdődött a búcsúi ünnepélyes szentmise, amit ft. Máthé Zoltán temesvár-mehalai káplán celebrált 8 katolikus pap és egyházi méltóság, illetve a nagyszámú hívek jelenlétében. Az ünnepélyes szertartás után az I. világháborúban elesett majláthfalvi hősöknek, a főutcán lévő emlékművénél ft.
Miklós Csaba plébános vezetésével imádkoztak, nt. Baracsi Levente református lelkipásztor áldást mondott rá, majd a majláthfalvi RMDSZ részéről Sipos György megyei tanácsos és Andresz József elnök, a Vingai Polgármesteri Hivatal nevében Ioan Sorin Negrei polgármester, a Pro Majlát Egyesület nevében Kaslik András elnök és Bányai Eliza iskolaigazgató, a katolikus egyháztanács részéről Szécsi Ferenc és Tarkó László, a Majláthfalvi Gazdák nevében Molnár András és Molnár András, míg a Majláthfalvi Önkéntes Tűzoltó Egyesület részéről Nyári István és Banianschi György helyezték el az emlékmű talapzatára a kegyelet koszorúit. Ezt követően, 19 órától a Magyar Continental Singers egyházzenei koncertjét tartották a kultúrotthonban, ahol a helybeli és környékbeli érdeklődők mellett simonyifalvi, sőt Bihar megyei vendégek is megjelentek. A modern koreográfiával, megvilágítással előadott egyházzenei művek igen nagy sikert arattak az erdélyi turné első előadásán, a majláthfalvi kultúrotthonban, ahonnan mindenki feltöltődve tért haza. Pénteken, Nagyboldogasszony ünnepén 10 órától a templomban a helybeli hívek számára tartottak búcsúi szentmisét.
Ünnepi műsor a nyári színpadon
Szombaton a néptánccsoportoknak a helybeli iskolában történt fogadása idején a nagyzerindi református egyházközség 9 fős fúvószenekara nt. Dénes József lelkipásztor vezetésével, Sipos György megyei tanácsos nyomában zenélve vonult a főutcán, ahol térzenét adott, majd az iskolaudvaron előadott csárdásokkal teremtette meg a hangulatot az utána következett néptáncgálához. Miután az utolsó néptánccsoportok is megérkeztek, a mindenkori műsorvezető, Matekovits Mihály megyei RMPSZ-elnök felvezetésével, a házigazda Százszorszép néptánccsoport által hordozott majláthfalvi lobogó nyomában, fúvószenekar kíséretében vonultak a kultúrotthon udvarán lévő szabadtéri színpadhoz. Mielőtt bevonultak volna, csoportonként körcsárdást, majd frissest jártak. A szabadtéri színpadról Matekovits Mihály műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, név szerint megemlítve Ioan Sorin Negrei polgármester, Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester, illetve Király András oktatási államtitkár neveit. Közülük elsőként a polgármestert, Ioan Sorin Negreit kérte a színpadra, aki köszöntötte a vendégeket, a fellépőket, mindenkinek jó szórakozást kívánt, megnyitva a rendezvényt. Miután a műsorvezető örömének adott hangot, amiért 11 néptánccsoport kíván fellépni a matematikai pontossággal összeállított műsorban, bekonferálta az első fellépőt, a kisebbik házigazda, Csipkebokor gyermektánccsoportot, amelyiknek a 7 párja Halál Rajmond és Halál Henrietta koreográfiájára széki táncokat adott elő, nagy sikerrel. Utánuk a nagyzerindi Ibolya tánccsoport Szilágyi András koreográfiájára, Kiss-Gáll Csilla vezetésével bemutatott szilágysági táncainak tapsolhatott a közönség. A műsorvezető külön tapsot kért az együttesvezető, Kiss-Gáll Csilla tiszteletére, aki azért nem tudott jelen lenni, mert a második gyermekének a keresztelőjére készült. Ezt követően Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök a színpadról elmondott köszöntőjében az Arad megyei magyar kulturális élet kiemelkedő eseményeként értékelte a Majláthfalvi Napokat, amelyeket példaértékű módon, a helybeli közösség immár 4 évtizede folyamatosan szervez. Ehhez a munkához kívánt további sok sikert, kitartást, köszönetet mondva vezetőiknek. A továbbiakban a pécskai Búzavirág kiscsoportja, a Boglárka, Engi Márta és Bartok Debóra betanításával felcsíki táncokat adott elő azon a színpadon, ahol valamikor a szüleik, sőt a nagyszüleik is táncoltak. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport – Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára – ropogós dél-alföldi táncát ünnepelte a közönség. Király András oktatási államtitkár köszöntőjében az 1819-ben alapított faluközösségnek a hagyományőrzésben megmutatkozó élni akarását méltatta. Az egyházára és az iskolájára támaszkodó közösség 1977 óta fogyatkozik, de e két pillérre támaszkodva, igyekszik megtartani értékeit. Az összefogással történő értékmentéshez kívánt további sok sikert, lelkierőt. Utána újra a pécskai Boglárka 7 párja lépett a színpadra, ahol szatmári lassú, csárdás és frisses táncukat vastaps kísérte. A tapsvihar azonban a helybeli Százszorszép tánccsoportnak a Bagi Ferenc és Orbán László által koreografált, igen lendületes délalföldi és mezőségi táncai után tört ki. A fiúk igen látványosan forgatták a lányokat, maradandó élményt nyújtva. Utánuk a vingai Liliacul bánsági román táncai, majd 10 leány körtánca, illetve a nagycsoport 5 párja által, Mihai Gheorghe betanításával előadott román táncok kaptak nagy tapsot. A simonyifalvi Leveles tánccsoport 9 párja Farkas Tamás koreográfiájára tetszetősen járta a szatmári táncait. Utánuk újra az ágyai Tőzike, majd a nagyiratosi Rozmaring aratott sikert a szatmári táncaival, utóbbiakat Király Sándor és Papp Johanna tanították be. Az ünnepi programba stílusváltást hozott a Majláthfalvi Nyugdíjasok Dalárdájának a fellépése, akik Bányai Mónika betanításával, közreműködésével népdalokat, magyar nótákat énekeltek vastaps közepette. Utánuk a vingai Bălgărce bolgár néptánccsoport Adrian Cosilcov betanításával pergő ritmusú balkáni táncokat mutatott be, a magyar közönségnek is tetszetős ruhákban – a lányok ruháinak a díszítőelemei igen sok magyaros vonást tartalmaztak. Majd a simonyifalvi Leveles 8 párja adta elő eredeti kalotaszegi ruhába, az onnan származó táncát. Sipos György megyei tanácsos, majláthfalvi nagygazda a színpadról mondott köszönetet a fellépett fiataloknak és koreográfusaiknak, vezetőiknek, kiemelve az évtizedek óta műsorvezetőként közreműködő Matekovits Mihály és Kiss Anna munkáját. Zárszavában a rendezvénysorozat támogatásáért köszönetet mondott Arad Megye Tanácsának, a Vingai Polgármesteri Hivatalnak, a Pro Majlát Egyesületnek, valamint a majláthfalvi gazdáknak. A néptáncgála végét, egyben csattanóját a Százszorszép együttesnek a Bagi Ferenc és Orbán László által betanított marosszéki táncai képezték, amelyeknek a gyors ritmusa, a lányok szemet gyönyörködtető kiforgatása magával ragadta a közönséget.
A néptánc után a sepsiszentgyörgyi Insect hármasának paródiával fűszerezett dalai szórakoztatták a közönséget, majd a 4+2 Aszinkron zenekar közreműködésével szabadtéri bál következett.
Közös vacsora, köszönet
Ezzel párhuzamosan, a szervezők a sportteremben vacsorát adtak a vendégek és a meghívottak tiszteletére. A mulatós alaphangot itt is a nagyzerindi fúvószenekar indulói, magyar nótái adták meg. Vacsora előtt nt. Dénes József lelkipásztor monda el az asztali áldást, majd Sipos György megyei tanácsos köszöntötte a vendégeket, a színpadon már említettek mellett kiemelve Almási Vince kisiratosi polgármester és Halai János alpolgármester, valamint Kocsik József AMMGE-elnök és Horváth Imre alelnök neveit, majd újra köszönetet mondott a támogatóknak, Arad Megye Tanácsának, a Vngai Polgármesteri Hivatalnak, a Pro Majlát Egyesületnek, a majláthfalvi gazdáknak és mindazoknak, akik a szervező-, illetve a kifogástalan ellátásban végzett munkájukkal járultak hozzá a több mint 4 évtizedes történetének leggazdagabb programjával megszervezett Majláthfalvi Napok sikeréhez. Az együtt, jó hangulatban elköltött vacsora után még sokáig beszélgettek, nótáztak, megalapozva a Majláthfalvi Napok további sikeres rendezvényeit.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

Vetési László: Nagyvárosi szórványok, egyházi közösségépítések
Elemzésvázlat (kolozsvári példák tükrében)
Az utóbbi negyedszázadban az erdélyi magyarság körében is felgyorsultak azok az etnikai folyamatok, amelyeknek már évtizedeken át magunk is tanúi voltunk, elsősorban a nyugati emigrációban élők között, de a trianoni utódállamok szélsőbb régióiban is.
Trianon óta döbbenten követtük a Felvidéken, Délvidéken zajló nagyvárosi etnikai térvesztést, de a politikum, az egyházi közösségépítés és a közbeszéd is igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ez nálunk nem lehet időszerű. Minket megvéd a hagyományos, erős magyar transzszilván falumodell, és a mindenkori túléléshez elegendőek lesznek a nagyvárosi etnikai erőtartalékaink is. Aztán bekövetkezett nálunk is az erőteljes integráció és asszimiláció, de etnikai szemléletváltás, értékátrendeződés is: megjelent a magyarul már nem beszélő identitás-módosult magyar is” – állapítja meg Vetési László Nagyvárosi szórványok, egyházi közösségépítések című tanulmányának bevezetőjében, amelyet a Korunk 2014-es júniusi száma közölt teljes terjedelemben. Vetési elemzése szolgáltatta az alapot arra a Kolozsvár Társaság által szervezet vitára is, amelynek a Római Katolikus Nőszövetség adott otthont tegnap délután. Az alábbiakban részleteket olvashatnak az elemzésből.
Magyar közösségi hálózatok
Gyakran érzékeljük, hogy a rendezvények hangja nem ér el a szélekre, lakótelepi szigetekre. Hétvégén a 8-10 magyar jellegű kolozsvári kulturális megmozdulás többnyire elitrendezvények, értelmiségi együttlétek, találkozók széles kínálatai-változatai. Érdemes megfigyelni, hogy ezek törzsgárdája lényegében ugyanaz a száz-kétszáz, enyhén változó összetételű törzsközönség.
Szabadság (Kolozsvár)