Papp Sándor Zsigmond: Gyűrött notesz
Újra itthon. Vagy otthon. Vagy minek is kellene nevezni ezt az egészet? De ha ez az otthon, akkor mi a pesti hely? Szállás? Átmenet?
Ahol én fekszem, az a hazád?
Valami ilyesmiről szól különben az az írói konferencia is, amit Borzonton tartanak ezekben a percekben is. Amikor olvassák, Potozky Lászlótól Láng Gusztávig válaszolt tucatnyi szerző arra a kérdésre, hogy: Hol van az író hazája? A legérdekesebb válaszok persze Tompa Andreától, Csender Leventétől vagy Nagy Koppány Zsolttól várhatóak, hiszen ők már évek óta nem élnek itt, s valamit kezdeniük kellett a haza-meghatározással.
Jómagam délután következem, addig van időm gondolkodni a kérdésen. Valamiért a saját novellahősöm, Kurpu György jut eszembe, aki helyettem is feltette már ezt a kérdést. De ő csak egy szűk pincéig jutott abban a zsugorodásban, amit a haza keresgélése jelentett. Mert előbb csak a város, aztán az utca, végül csak a ház jelentette a hazát. Aztán elment, itt hagyta ezt az egészet, a talpalatnyi föld ideológiáját, állampolgárságot szerzett, és azt hitte, hogy ezzel vége a zsugorodásnak, sőt a bővülés ideje jön, egész országnyi lesz a haza, de nem, nem ez történt. Végül a bérház pincéjében lelt a hazájára, egy fotel és néhány könyv társaságában. Szűk, levegőtlen helyen. Hatvanas égő fényénél.
Sajnálom őt? Inkább: megértem. Mert hiába volt a sok hazafias vers, a rengeteg „patria”, az iskolai ünnepségek hónaljszaga, a haza folyton kicsúszott a kezéből. Legtöbbször a tévében vélte felfedezni, Kudlik Júlia háta mögött, ahogy az kései Karádi hangon a tudományos világ híreiről mesélt. S talán csak azt a hazát lehet igazán gyűlölni, amely nem is létezik. Hiszen mi is van a Kárpátokon túl, a Baragan búzával behintett síkján, a tengerparton? Egy idegen ország. Egy mese. Egy rosszul megírt versszakasz. Amely még idegenebbé vált, miközben épp úgy kellett szeretni, olyan bensőséges érzülettel, ahogy a vezetőit. Vonaglani előtte, mintha csak huszonégyórás élvezet hömpölyögne végig az alattvalón.
Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy nagyon vékony ösvényen, ott a haza. Az el nem ismert, a meg nem talált. A név nélküli. Ami inkább csak sejtés. Ha Erdélyt mondok, máris pontatlan vagyok, mert Erdély is inkább kirakat, illúzió, a bűvész egyetlen trükkje. Van is, meg nincs is. Ha ott vagyok, szinte tapintható, ha eltávolodom, homályba vész. Ilyenkor irigylem Wass Albert vagy Nyirő mai híveit, a Nagy-Magyarország matricáival közlekedő turistákat, akiknek a kérdésre oly egyértelmű válaszuk van, miközben talán ők kerülik meg leginkább a kérdést.
Tehát: mi a haza? Falatnyi kürtős kalács? Erdélyben énekelt magyar himnusz? Pesten dúdolt „maroknyi székely”? A miccs vagy a töltött káposzta? Tamási Áron vagy Dsida? Szilágyi Domokos árnyképe a falon? Füst Milán klasszikus hirdetése: meglévő érzelmekhez tárgy kerestetik?
Keresem, kutatom hát a tárgyat, amelyre ráönthetném érzelmeimet. Könnyes, ráborulós, feszengős, tenyérizzadós érzelmeimet. Mert ahhoz, hogy hontalan legyek, túl sok hazám van, ahhoz meg, hogy otthon legyek végre valahol, túl sok kétségem. Maradnak a pillanatnyi örömök. Ez a kis borzonti faház, ahol most gépelek. Sosem láttam még eddig, de akár ez is lehet a haza. A kilátás, a sürgés-forgás, a Bucsin-tető idáig hallatszó lélegzete. A friss levegőt szabdaló eső, amely oly közönnyel öntözi a földet. Neki aztán tényleg mindegy, hogy hova esik.
Néha szeretném eltanulni ezt a közönyt. De ahogy megpróbálom, máris árulónak érzem magam. Nem baj, majd csak lesz valahogy. Ha megunom magam, hát hazamegyek. Van még pár cím a zsebemben.
maszol.ro

A közíró (155 éve született Benedek Elek)
Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is beválogatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.
Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét. A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.
F. Á, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Fosztogatnak Kálnokon
Disznócsülkös paszulylevest fazekastól
„Ne törj be! Pénz nincs, az ételt és italt már ellopták” – írja egyik kálnoki hétvégi ház ablakán. A csendes, patak menti házba két hét alatt másodszor törtek be. A hatóságok tehetetlenek: a környéken kiskorú banda fosztogat. Exkluzív beszámoló.
Az ablakot felfeszítik, szemlátomást pénz után kutatnak, és ha nem találnak, kizárólag ételt és italt visznek el – meséli a tulajdonos. Nem mintha nagy értékek lennének a csak hétvégeken használt házban, de sem a cipőket, sem a hosszabbítót, lemezjátszót, fűnyírót nem bántották, enni- és innivalót viszont nem hagytak.
– Az „első körben” nem voltak elég „alaposak”, egyik üveg alján maradt még egy kis gin. Ma éjjel visszajöttek, megitták, közben elszívtak egy cigarettát, azt a szobaszőnyegen elnyomták, majd a fáskamra kulcsával távoztak – tudjuk meg.
A rendőrség mindkét alkalommal kiszállt, sőt a sepsiszentgyörgyi kriminalisztikai osztály munkatársait is kihívták. Ujjlenyomatot vettek, és adatbázisukkal összevetve az elkövetőket is azonosították: egy kőröspataki cigány házaspárt. Amire azonban a nyomozás ebbe a fázisba jutott, azok Magyarországra távoztak úgy, hogy minden felügyelet nélkül itthon hagyták hét kiskorú gyereküket. Minthogy a nagyszülők ügyet sem vetnek rájuk, ezek – alapos „szülői kiképzés” után – szó szerint összelopják a mindennapi betevő falatot. Olyan lakás is van, ahová már tízszer bejártak, a disznócsülkös paszulylevest fazekastól vitték el. Máshol a hűtőt ürítették ki, volt, ahonnan a süteményt vitték, tálastól – mesélik faluszerte.
A három rendőr nincs könnyű helyzetben. Ezeket a gyerekeket hiába viszik be az őrszobára, kiskorú ellen nem lehet eljárást indítani, és ők ezzel nagyon is tisztában vannak.
– Szemberöhögik a rendőröket, és egyszerűen nincs, amit csináljanak – erősíti meg Kisgyörgy Sándor. A feleségem kocsiját itt, a ház előtt egy hét alatt kétszer törték fel, fényes nappal – mutat rá a helyzet súlyosságára a polgármester.
Most éppen azt próbálják elérni, hogy a hét gyereket állami gondozásba adják. Képzelheti, hogy örülnek nekünk a gyerekjogvédelemnél – jegyzi meg Kisgyörgy.
A polgármester szerint a település biztosan halad a pusztulás fele.
– „Nem csak” az a gond, hogy ezek a tizenéves sihederek 2-3 év múlva esetleg úgy vernek fejbe egy öregasszonyt, ha lopáson éri őket, hogy belehalhat, hanem ezek a – kerülgethetjük itt a szavakat – cigányok „kiszaporodnak” minket a faluból: tavaly 29 gyerek született a településen, s abból 26 cigány volt, miközben a 27 halálesetből 23 magyar volt. Ne számolja, megmondom: abszolút értékben 42-vel vannak többen a magyarokhoz képest, mint egy évvel korábban.
A polgármester azt mondja: korábban havi 6 ezer lejt fizetett a község egy őrző-védő cégnek, hogy éjjel járőrözzenek, azok azonban főállásban az autóikban aludtak. Saját, a faluban sorra teljesítendő szolgálatot szerveznének, de arra a törvény nem ad lehetőséget.
– Ebben jó ez az ország: ami működik, azt megszünteti, de életképes alternatívát nem ad helyette – mondja keserűen a kőröspataki elöljáró.
Erdély András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Felszentelték a türi Magyar Házat
Egy szórványtelepülésen, a Fehér megyei Türben megvalósult Kémenes Lóránt atya álma, készen áll a Magyar Ház. Többévi küzdelem után a felújított templom mellett új köntösbe öltözött a romos állapotban visszaszolgáltatott volt felekezeti iskola. Lóri atya buzdítására hittel és kitartással, rengeteg munkával, jó szándékú és a nemzeti feltámadásban bízó emberek támogatásával, Isten segedelméből most, a II. Türi Magyar Napokon az elmúlt hét végén újra ünnepelhettünk. Nemcsak türiek és a küküllőszögiek, hanem mi mind, akik hittük, hogy van feltámadás, hogy Türben újraéled a románul beszélő magyar emberek ajkán az elfelejtett anyanyelv.
Az ünneplő Tür utcáin, az impozáns katolikus templom körül gyülekeztek az autók, érkeztek a vendégek, a meghívottak, akik osztozni kívántak az örömben, akik megértették a Lóri atya lelkületéből fakadó kérést, s jelenlétükkel erősítést vittek a szórványba. A rendezvénysorozat rendkívül gazdag programot kínált, mindezt a fő esemény, a Magyar Ház felszentelése köré fűzték fel. A marosvásárhelyi Ludas utcai református egyházközség gyülekezetéből és a Bárdos Ilona nyugalmazott tanítónő kirándulótársulata köré tömörülők közül idén is százan mentek el Türbe, a Magyar Ház felszentelési ünnepségére. Érkezésünkkor a baróti Székely Virtus hagyományőrző huszárezred huszárai és katonái már végigvonultak a falun, a lovas felvonulást sokan megcsodálták. Díszes öltözetükön idén is megakadt a szem. Aztán érkeztek a Székelyföld több szegeletéből, Csíkdánfalváról egész tánccsoport, mert úgy érezték, ott a helyük a szórvány ünnepén.
A déli harangszóra megtelt a Magyar Ház, elhangzott az Úrangyala imádság, felcsendült a Himnusz és elkezdődött a házszentelési ünnepség.
Kémenes Lóránt atya szavait hallgattuk:
– Rendkívüli pillanat életünkben az ünnep. Ha tudunk ünnepelni. Ha méltóak vagyunk arra, hogy tisztelettel és becsülettel emlékezzünk elődeinkre, akik itt éltek, iskolát, házat és hazát álmodtak.
Falusi plébános vagyok, egy egyszerű álmodó, nem ünnepi szónok. Minden embernek kötelessége szembenéznie önmagával: mit akar a jövőtől, mit vállal a jelenből, mire emlékezik, mit ment át a múltból.
Ma szembenézek önmagammal, szembenézek veletek, és István király Intelmeinek szellemében – örökül ezt hagyta fiának, Imre hercegnek: Légy becsületes! – hangosan gondolkodom jövőnkről, jelenünkről, múltunkról. Aki a múltról emlékezik, az a jelenről gondolkodik és a jövőről álmodik.
Ha ma újságírók, riporterek megkérdezik a türi utcán a járókelőket, mit ünneplünk ilyen sokan, többnyire dadognak, hebegnek-habognak: a magyaroknak van valami "mánifésztáréjuk"… Pedig a falu szívében vagyunk ma ilyen sokan, nem a periférián, és mégis... szálkák vagyunk a peremvidékiek szemében. Nagyon sokan nem tudják: ezen a napon feltámadást ünneplünk, a 701 éves Türt az ezeréves magyar államiságban, azt, hogy itt vagyunk, itt élünk ezer éve a Kárpát-medencében. Azt, hogy István király erős magyar államot szervezett, keresztény nemzetté tette a magyarságot, szilárd erkölcsi alapokra épített jelent – és jövőt. És ennek egy oázisa kel ma újra életre, egy álom, melynek neve: türi Magyar Ház.
Csoda, ha elfelejtettünk, ha ma már nem tudunk ünnepelni? Miért nem tudunk ünnepelni? Miért silányul állandó iszogatássá egy-egy jeles napunk? Miért lesz egy falunapon eltompult agyú sörkertté Erdély?
Képesek vagyunk-e elzavarni rabtartóinkat? Képesek vagyunk-e igazán élni a totális szellemi zűrzavarban, tévés vetélkedők és valóságshow-k mocsara mellett? Válasz minderre: igen. Mert valóra váltottuk az álmot, hogy erőt adjon, befogadjon, megvédjen, erősítsen.
2014. szeptember 27-én, átlépve e hajlék küszöbét, meg kell kérdeznünk egyenként magunktól: óhajtjuk-e keresztény múltunkat megélni, merjük-e elűzni rabtartóinkat, akarunk-e hinni a magyar feltámadásban?
Én hinni akarok abban, hogy egyszer mégiscsak tanulunk a múltból, és elkezdjük megélni értékes örökségünket.
A felszentelt Magyar Házban elhelyezték a Szent Korona hiteles másolatát, majd ugyanilyen lelkületben folytatódtak az előadások, felszólalások. Többek között a Tiberius vonósnégyes tagjai, Molnár Tibor és Molnár József hegedűjátékát hallhattuk, fellépett a csíkdánfalvi táncegyüttes.
Nemcsak a ház, az udvar is megtelt, közben főtt a gulyás Török Zoltán szakácsmester kifogyhatatlan üstjében. Az ünnepi ebédre mindenkit meghívtak.
Az ünnepség két napon át tartott, köszöntők, előadások hangzottak el, és színes műsor várta a résztvevőket. A szombat esti szentmisét követően magyar bált szerveztek a Legyünk együtt, maradjunk egyek, mert ez a szórványlét éltetője! mottó jegyében.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor Borzonton
A hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?”
A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza.
Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni.
Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott.
Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett.
Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől.
„El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv.
A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”.
A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett.
„Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre.
Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni.
Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették.
A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is.
A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

Aláírták a marosvécsi vár átadásáról szóló jegyzőkönyvet
Kissé feszült hangulatban, nem minden fennakadás nélkül vették birtokba kedden Kemény János örökösei a marosvécsi kastély épületét és udvarát. A kórházotthonnak a kitűzött időpontig ugyanis nem sikerült teljes egészében kiköltözni a létesítményből.
A marosvécsi kastély átadásának időpontját kedd délelőtt 11-re tűzték ki. Ekkor kellett volna az örökösök képviselőinek és a kastélyban eddig működő kórházotthon igazgatójának aláírnia az átadásról, átvételről szóló jegyzőkönyvet.
A kitűzött időpontban jelen voltak a felek, Pokorny László, a kórházotthon igazgatója, Vécsi Nagy Zoltán és Nagy Kemény Géza, a Kemény János unokák, valamint a család más tagjai. Bár nem volt kifejezetten ellenséges a hangulat, némi feszültség azonban jól kiérezhető volt.
Nem sikerült még mindent kiköltöztetni
Pokorny László, aki 23 éve az intézmény igazgatója, elmondta: a kastélyépületet még 2006-ban visszaszolgáltatták a Kemény-örökösöknek, most már csak a tényleges átadásnak kellene megtörténnie. Elkészültek a gondozottak számára előirányzott új pavilonok, amelyekről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy jobb körülményeket biztosítanak az ápoltak gondozására, mint a kastélybeli szobák. „Az utóbbi két hét folyamán az utolsó százhúsz beteget költöztettük át az új épületekbe, s aki csak egy öttagú család költözködését is látta már, tudja, mivel jár ez...” – mondta el Pokorny. Azt is elmondta, hogy nem sikerült még mindent átköltöztetni, „a hatvan év alatt felhalmozott javakat teljesen kiüríteni még néhány hétbe beletelik”, s ugyancsak költöztetésre vár a kórházotthon levéltára. Ebből ami használható és szükséges átkerül az új épületbe, ami nem, arról jegyzőkönyvet kell készíteni, s utána megsemmisíteni, s ugyancsak jegyzőkönyvezni kell azt a részt is, ami nem használható már, de a jogszabályok szerint meg kell őrizni.
„Az én irodám is készen áll a költözésre, én bármelyik pillanatban veszem a kalapomat, és megyek át az új irodába, rajtam nem múlik az átadás. Ha aláírjuk a jegyzőkönyvet, az örökösök átvehetik a kulcsokat” – mondta az igazgató.
A vécsi várkastély
Marosvécs első írásos említése nyolc évszázadra tekint vissza. II. Endre magyar király 1228-ban elvette Kacsics Simontól annak birtokait, s Dénes tárnokmesternek adta Vécs várát. Tőlük örökölték a Losonczi Bánffyak ősei. 1467-ben Mátyás király a várat egyik Hunyad megyei rokonának, Ongor János udvari vitéznek adta. Tőle került a dúsgazdag Szobi Mihály tulajdonába. 1527-ben Szapolyai János az összes Szobi-birtokot Werbőczynek adományozta, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot. II. Rákóczi György 1648 nov. 28-án a vécsi várat öt faluval Kemény Jánosnak (a későbbi fejedelemnek) és utódainak adományozta. Ettől fogva Marosvécs háromszáz évig a Kemény család tulajdona, amíg nem államosították.
Ünnepi pillanatra számítottak az örökösök
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a Kemény-unokák egyike így nyilatkozott: „Mi ünnepi pillanatra számítottunk, ezért gyűltünk össze. Kaptunk egy levelet, hogy ma délelőtt 11 órakor átvesszük az épület kulcsait. A kastélyt még nem sikerült kiüríteni, ami számunkra gondot jelent. Mégis, megpróbálunk egy olyan jegyzőkönyvet összeállítani, amely mindkét félnek megfelel. Szeretnénk végre az udvart és az épületet is használni, eddig ugyanis nem tehettük, mert megtiltották nekünk azzal, hogy zavarjuk az ápoltakat.” Kifejezte reményét, hogy előbb-utóbb már csak megoldódik a birtokba vétel, hogy nagyapjuk, báró Kemény János irodalmár és mecénás szelleméhez méltó módon hasznosíthassák a kastélyt. Azt is közölte, hogy már vannak támogatóik egy kulturális központ kialakításához, s több olyan ígéret is van ilyen tekintetben, amelyekre mindenképpen számítani lehet.
Ezt követően a két örökös, valamint más családtagok a kastély földszinti részét, pincéit szemrevételezték. Utána rövid ideig konzultáltak jogi képviselőjükkel, majd újból elindultak, hogy az emeleti részeket is megnézzék.
A pezsgőzés végül nem maradt el
Délután kettőig már annyira közeledtek az álláspontok, hogy elkészült a jegyzőkönyv is az átvételről, amelyet a felek aláírtak, s az örökösök átvették a kulcsokat. A szerződés záradékában feltüntették, hogy az örökösök november 1-ig adnak haladékot a kórházotthonnak a teljes kiköltözésre, egyben vállalják, hogy a család egy tagja állandóan jelen lesz a kastélyban, s figyelemmel kíséri a költözködést.
Ezután pezsgőt bontottak, Vécsi Nagy Zoltán, mint rangidős örökös köszönő szavakat mondott, s biztosította a jelenlévőket, hogy a visszakapott kastélyt a köz szolgálatába állítják, híven nagyapjuk szelleméhez. Ezen a kis házi ünnepségen jelen volt a kórházotthon vezetőinek egy része, a jegyzőkönyvet elkészítő megyei önkormányzati tisztviselők is.
A kastély homlokzatára, a bejárat fölé kitűzték a Kemény család címerével díszített zászlót.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Szakolczay Lajos
Székely Csaba: Bányavidék
(Írónk helye a glóbuszon) Különleges könyv jelent meg a múlt évben az erdélyi – marosvásárhelyi illetőségű – Székely Csaba tollából. A drámatrilógiának aposztrofált Bányavidék. (A megnevezés egy kissé megtévesztő, mert a kötet valójában három egyfelvonásos színművet tartalmaz.) A három színpadi játék közül – Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz – a Bányavirág futott be bizonyos karriert, hiszen nem csupán Marosvásárhelyt mutatták be (két társulat, egy profi és egy amatőr), hanem a mi Nemzeti Színházunk is. A kritikákból ítélve zajos sikerrel.
Mi váltotta ki a nézőkből a tetszést? A hagyományos Erdély-kép, mondjuk így, leporolása. Hogy lássuk az igazi valóságot: a bűn (ital, megrontás, politikai árulás, az egyház megcsúfolása stb.) ott is létezik. A drámai, többnyire poénokra épülő „föltárásnak” nyilván egy új generáció tapsolt. Azok, akik nem voltak megelégedve – lehet, hogy nem is ismerik? – a klasszikusok, egy Tamási Áron, egy Székely János, egy Sütő András, egy Páskándi Géza ósdi Erdély-képével.
Amelyekben a kisebbségi-nemzetiségi sors, a történelem, a diktatúra és a hatalom abszurditása játszott szerepet. Amelyeket olyan rendezők vittek színre – elég legyen csak a zseniális Harag György nevét megemlítenem –, akik a román színházból is táplálkozó modern eszközökkel, a jobbak az agresszív látványszínház erejével világossá tették, hogy az ember csak porszem a világmindenségben, de méltósága sosem hagyhatja cserben. Még akkor is a küzdelmes igaz kerül a fókuszba, ha – a valódi megnevezést rejtezve világítva – Az eb olykor emeli lábát (Páskándi).
Az erdélyi (romániai magyar) dráma azért tudott az egyetemes magyar irodalomnak és színházművészetnek is sokat mondani, mert nem csupán a szociográfiailag ugyan pontos, de valahol a – nagy egészet tekintve mégiscsak hamis – valóságra, valóságmorzsákra tekintett, hanem megrázó erővel az egészre. A pálinka – mindenki, mindenhol részeg – roncsoló hatását fölülírta az égető szabadsághiány, a kisebbség sok évtizedes vesszőfutása, a túlélés módozatain való töprengés. Aki ismeri Székely János Caligula helytartója című drámáját, vagy nem idegen tőle Sütő András Káin és Ábeljének üzenete – ha összecsombolyodva, kínok kosarában is, de élni –, annak aligha kell magyarázni bármit is a képes beszéd erejéről, s nem utolsósorban a drámaíró felelősségéről.
A rendszerváltás óta más időket élünk. Romániában is a hirtelen jött szabadság lett az úr. S felnőtt lassan egy írónemzedék – a Serény múmia és a Nagy kilometrik tagjairól beszélek –, amelynek már nem kell gúzsba kötve táncolnia. Szabad a parkett, és az író olyan táncot mutat be, amilyet akar. Csupán tehetségétől, ízlésvilágától, emberségképétől stb. függ a produkció milyensége, mondanivalója, hatóereje.
Hogy Székely Csaba hozzájuk tartozik-e, nem tudhatni. Némelykor az egy kissé fanyar nyelvével az ő kabátjukat viseli, ám azt is szívesen ledobja magáról, hogy ne szorítson. Szabad akar ő lenni, hogy ebben a törvényeket nem vagy alig ismerő szabadságban lubickolhasson. Semmi bajom nem volna vele, ha nagyképűen nem akarná átlépni a dráma klasszikusait – lenne mit tanulnia –, ha tehetségét (?) nem áldozná föl a pénz és egy más (liberális) eszmevilág oltárán. Láthatóan, adják alá a lovat – ilyen még nem volt, végre drámában is kimondja valaki igazul az erdélyi valóságot! –, s ahelyett, hogy visszautasítaná az érdemtelenül a fejére hullott babérokat, szívesen mutatkozik dicsfényben. A minap megjelent Népszabadság-interjú bevezetője nem kevesebbet állít az íróról: „A bányák mélyéről jön, hogy az irodalom egén tündököljön. Ma már a Marosvásárhelyen élő
Székely Csabával, a Bánya-trilógia szerzőjével azonosítják az egész erdélyi drámairodalmat.”
Kétségkívül ilyen körülrajongásban – hogy mennyire hamis értékszemléletet tükröz, arról most ne beszéljünk – nehéz megállni, pontosabban nehéz józannak maradni. Mert ha az író önelégültségből nincs tisztában saját irományának súlyával – a nagyok többé-kevésbé mindig tisztában voltak –, legalább a szakma figyelmeztesse: megállj, odébb van még a Kánaán. S akkor talán kételkedni fog, s bölcsen másokra hallgatva, pokolba taszított „hősei”, szereplői helyett maga fog pokolra szállni.
Mert a felülről való ítélkezés nem sok jót szül. Csak annyit – egy kis körben pillanatnyi sikert –, hogy az íróságban jól érezze magát az ember. Elevickéljen azon a tengeren, amelyen a bóják – egy Shakespeare, egy Csehov, egy Tennessee Williams – egyben világítótornyok is. S ők csak azoknak mutatják – valljuk be, viharokkal telve – az utat, akik nem hunyják be a szemüket.
Székely Csaba drámáiban behunyt szemmel ítélkeznék? Szó se róla. Csak keresett, túlpoentírozott mikroszkopikus pontossága rakott szemére hályogot. A fűszálat szálfának képzeli, s ahelyett, hogy a kertről, az erdőről – az emberiség-rengetegről – szólna, megelégszik az extrém helyzetek, a furfangos kitalációk, a trendit meghatározó témák dialógussá fokozásával. Minden hihetetlenre – nem sci-fi íródik! – jön egy még hihetetlenebb, s evvel be is záródik a kör.
Csakhogy a konstruált nyelv – a mostani kánon megannyi nagyja szok így beszélni („nem-e rendőr?”, „nem-e amiatt beszélgetnek?” stb.) –, a jópofáskodásnak tűnő, az alak jellemét csupán székelycsabásan megrajzoló trágárság („indítsad be a szaragyú kocsidat, és vegyed be a kipufogóját a szaragyú szádba”; „Feldughatod az újságodat a vigyorgó seggedbe!” – Bányavirág; „A Duna partján szoptátok az anyafarkas faszát!”; „Nekem se járt el a szám a plébános levágott tökéről, te szar!” – Bányavakság; „a kutyák ragacsos faszába bele!”; „S a csupasz, levágott pöcsű emberek az Isten házába valók-e?” – Bányavíz [az utóbbi kettő egy katolikus pap szájából]) inkább feltűnést keltő, a színházba a mocsokért járó réteg kielégülését szolgáló beszédmodor, mint az alakok személyiségét tudatosító jellemfestő szándék.
(Mese, mese, meskete) Erdélyt valamennyire, a sok évtizedre visszanyúló erdélyi falukutató mozgalmat és a bányát is (saját szerencse) jól ismerem. S a bányabezárásokkal, elszegényedéssel, munkahelyvesztéssel „tarkított” tragédiákat is. A föld csak ott nem forog, ahol nem forgatják. Márpedig modern korunk az életformaváltással, a kényszerű ide-oda költöztetéssel – akarjuk, nem akarjuk – nagyon is forgatja. A drámaíró erdélyi faluját is – közép-európai sajátosság? – kifordította magából, szenvedésözönt hozva az ott lakókra. Mihály mondja, a Bányavirág megkeseredett orvosa: „Itt mindenki idióta. S mióta bezárták a bányát, azóta még idiótább mindenki. A munkanélküliség a legjobb idiótagyártó találmány.”
Van benne igazság. Viszont, hogy ez az igazság hathatósan éljen, furtonfurt módszerrel ki kellett agyalni a valóságot meghamisító, „szociológiailag” abszurd faluképet is. A „vén takony”, vagyis az apa (nincs jelen a színen) haldoklik. Azért van elátkozva – a papír nem bírja el a kiátkozás itteni megannyi formáját –, mert a fekvő beteg két év óta csak parancsolgat felnőtt gyermekeinek, s végül – ez a slusszpoén – az örökséget sem rájuk, hanem az egyházra hagyja. Felesége fölakasztotta magát a macska megdöglése miatt – az orvos táskájából kilopott morfium végzett az állattal –, de ez ebben a környezetben nem újdonság. Mindenki iszik, mindenki fölakasztja magát – a főhős Iván és az egy kissé Csehov-alakra hajazó orvos, Mihály csupán azért él még (különben mindketten élő-halottak), hogy legyen, aki káromkodásözönben „végigmondja” a történetet. Persze nemcsak a rossz emberek nyúlnak a kötél után, hanem – láss csudát! – némely jó is. (A szomszéd például azért tett a nyakára hurkot, hogy felesége nyugodtabban beleszerelmesedhessen a dúvad Ivánba.)
Mese, mese, meskete. Szó se róla, a rövid, poénra kihegyezett alpári mondatok peregnek – Spiró György Csirkefejének beszédmódja ehhez viszonyítva szenteltvíz –, s a szituációknak is megvan a drámai élük. (Legjobban a Bányavirágban, a többiben csökkenő, „elkozmásodó” mértékben.) Csak a kitaláció – agyament konstrukció – ezer formáját tudnám feledni. Persze, ha ez nincs, nincsen új Erdély-kép. Márpedig enélkül, legalábbis egy bizonyos közegben, a siker sincs biztosítva. A drámaíró mindezt figyelembe véve kétségkívül éles szemmel dolgozik. A Bányavirág túlontúl meghökkentő meséjére a Bányavakság rátesz még egy lapáttal (hogy maradjunk „szakmaközelben”, szívlapáttal).
A falu polgármesteri címéért versengő két alak, Ince és szomszédja, Izsák ütközik meg egymással. Szapulják, fojtogatják egymást. Az előbbi, akiről később ki fog derülni, hogy igencsak lopott, méghozzá egy erdőnyi fát, egy házhoz hívott rendőr (a román Florin) segítségével akarja ellenlábasát maga alá gyűrni. De Izsák sem akárki, a Turul Zászlóalj Harcosainak tagja. Két százkilós tisztet azért vert agyon a katonaságnál, mert azok „szólni mertek neki, hogy ne rovásírással töltsön ki egy űrlapot”. Egy normális olvasó itt abbahagyja a történetet, és kimegy a levegőre sétálni. De akkor sok mindenről le fog maradni. Például arról, hogy Izsák végső soron otthagyta a Turul Zászlóalj Harcosait, „mert őszerinte túl liberálisok voltak”. Persze a beszédmódját nem hagyta el: „Erőt, békét, magyar igazságot! A szarrágó barom kurva seggfej bátyád merre van?”
A fiatalok természetesen ebből a faluból is mind elmentek (egy községben vagy háromban dúl az élet?, ennyi ökörség ritkán sűrűsödik össze egy helyen). S „aki még nem ment el, az felakasztotta magát”. Minthogy Ince egy „szőrös oláht” is házhoz hívott (Florinnak neveztetik), hogy saját „igazát” megcövekelje – és természetesen, hogy a másikat besározza –, bepillantást nyerhetünk a román–magyar együttélés (mocskolódás!) papírízűen kihegyezett titkaiba is. Izsák, ahogy illik, magáévá teszi ellenfele lányát (aki az egyetemi tanulmányait abbahagyta, s „három kurva éve” egy hipermarketben takarít), s olykor-olykor valódi fogát is kivillantja (Florin megjelenését értelmezve): „És idejönnek beleverni szőrös orrukat a mi dolgunkba. Nem lesz itten soha magyar autonómia, ha mindenféle szőrös kérdésekkel jöhetnek ide kedvük szerint mindenféle oláhk!”
Sok mindent görget a történet. Az egyetemi professzorokat Kolozsvárt, hogy meg ne bukjon a tanuló, természetesen le kell fizetni. A bozgorságról is szó van, a „Kossuth Lajos azt üzentét” is eléneklik (Florin: „Mondd meg nekem, miért kell várni még egyszer üzenjen az a Kossuth Lajos?”), s a kis bűn (az egyetemista lány tízévesen csupán azért nyerte meg a templomi szavalóversenyt, mert megengedte, hogy a pap belenyúljon a bugyijába) és a nagy bűn is terítékre kerül (ez utóbbi: a lopós polgármesterjelölt húga felelős a férje haláláért). Érdekes, hogy Izsák a rendőrt eltünteti? Semmiség. A fontos az, hogy „Izabella érettségi képe helyett egy Nagy-Magyarország-térkép lóg a falon”.
Hihetetlennél hihetetlenebb történetek, „politikai marcipánnal” nyakon öntve, az ember azt sem tudja, hogy a kitalált erdélyi falu sarát vakarja-e le a cipőjéről, vagy áldozzon – azt hívén, minden író erkölcscsősz – a marionettfigurák meseien sokszínű kalandjának. De mindez még semmi a nagy trouvaillehoz, a Bányavíz (nyugodtan mondjuk így) aljas mesketéjéhez viszonyítva. A katolikus pap, Ignác háza maga a fertő. (Itt is megtudhatjuk: a fél falu öngyilkos lett, a másik fele pedig beköltözött a városba. Az a pár ottmaradt annyira szerencsétlen, hogy még kötélre sem tellett nekik, hogy fölakaszthassák magukat.) A pap iszik, mocskos szájú, a huszonhat éve a szemetesvödörben talált, jobb sorsra érdemes gyermek nemi vágyainak kielégítője lett. (A fiú álló pöcsű meg pöcs nélküli alakokat formázó kis szobrokat farag, hogy az oltárra helyezhesse őket; sanyarú sorsáról „tenger”-versben regél.) Ignác pap a tanítót és tizenhat éves lányát befogadta a paplakba, mert a házuk leégett. Bonyodalom bonyodalomra, a pap a tűzvészt kihasználva lopott, a fiatalok a szerelmi gőzben egymást szapulva egymásnak esnek: „Az a tetves, geci református?”; „Rendes katolikus gyermeked lesz, a kurva életbe!” stb. (Istenem, sok száz évvel ezelőtt Tordán valóban kinyilvánították-e a vallások testvériségét?) Hogy nagyobb legyen a zűr, mindenki alatt meginogott a talaj. Ignác atya a pulpituson (házi oltáron?) a Kisded születését ünneplő szentbeszédét gyakorolván nevelt fiát orális szexre kényszerítette. Rab a rabot? Borzalom. Mindez, nesze neked modern erdélyi falukép!, az írói utasításból tudható meg. („Ignác kifújja magát. Kijön a pulpitus mögül, felhúzza a sliccét, fogja a kabátját, és kimegy. Márton előmászik a pulpitus alól, megtörli a száját. Arcán ütésnyom, szemöldökén ragtapasz.”) Mondanom sem kell, a pap viselt dolgait a püspök majd el fogja simítani.
Itt a vége, fuss el véle! Csak az olvasónak nem nagyon van kedve futni. Dühöngeni? Arra sincs indíttatásom. Ha van felvevőpiac ilyen színművekre, tessék, szabad a gazda! Mindenki élvezze úgy, ahogyan akarja. Pár szót azért valaminő dramaturgiáról is illenék szót ejteni. Például Csehov csendjeinek a sokféleségéről: az azonnali csendről, a késleltetett csendről, az irgalom és megbocsátás csendjéről stb. Mindazon „csendekről”, amelyek meghatározzák a szereplők tartását, a figurák beszédmódját is.
Ha az összes szereplő ugyanazzal a nyelvhasználattal él – ugyanolyan modorban beszél –, valami hibádzik a jellemfestő szándékban. Székely Csaba gyors pörgése nem modern színházi habitus, hanem egy mértéket nem ismerő író – nehogy avantgárdnak gondoljuk, attól messze van – akaratlan önleleplezése. Fiatal tollforgatónk a föntebb említett klasszikusoktól, Tamásitól, Páskánditól, Sütőtől és Székely Jánostól fényévekre van. S „bányabarangolása” az igazi kortárs erdélyi drámához viszonyítva is – elég legyen Visky András műveit említenem – csupán másodlagos, harmadlagos jelenség.
(Magvető, 2013)
Kortárs

Magyar Filmnapok Nagyváradon
A Metrion Egyesület és a Partiumi Magyar Művelődési Céh tisztelettel meghívja Önt az alábbi eseményre: október 3. és 5. között újra Magyar Filmnapok Nagyváradon! Helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. Az eseményre a belépés díjtalan.
A Filmtettfeszt – Magyar Filmnapok 2011-ben kilépett Kolozsvárról: a Metrion Egyesület segítségével egy napra Nagyváradra is átköltözött.  A rendezvény célja, hogy friss magyar és határontúli filmekkel szolgáljon az erdélyi közönségnek. Többnyire olyan alkotásokat válogat be a zsűri, amelyek nem kerültek moziforgalmazásba Romániában – ugyanakkor bemutatkozási lehetőséget és nyilvánosságot biztosít az erdélyi filmesek alkotásainak. Némafilmek, amatőr alkotások, kisjáték-, dokumentum- és animációs filmek befutott alkotóktól, diákmunkák, illetve Erdélyben készült egész estés alkotások egyaránt terítékre kerülnek. Nagyváradon immár  negyedik alkalommal kerül sor a Magyar Filmnapok megrendezésére. Az idei rendezvény vendége Tolnai Szabolcs vajdasági magyar filmrendező, Az erdő c. film alkotója. Szombaton, a film levetítése után egy rövid beszélgetésre kerül sor a rendező és a közönség között. A rendezvény másik kuriózuma, hogy levetítésre kerül a híres Szerelempatak c. dokumentumfilm, Sós Ágnes rendezésében, melyben egy kis székely faluban vallanak idős asszonyok rég letűnt vagy ma is élő szerelmi, szexuális életükről. Az erdélyi rövidfilmek között pedig szerepel egy nagyváradi színészpalánta is, az Oberon Csőszínház neveltje, Jerovszky Tímea színészhallgató. Az Amit gondolok az egészről c. rövidfilm pénteken kerül levetítésre, rendezője Ugron Réka. Vasárnap délelőtt 10 órától a nagyon fiatal korosztálynak kedveskedünk a Bogyó és Babóca 3. Játszótársak c. mesefilm levetítésével. A vetítés alatt és után szeretettel várunk minden alkotókedvű gyermeket az animációs műhelyünkbe, ahol bepillantást nyerhetnek az animáció varázslatos világába. Gordán Ágnes reklámgrafikus, a Partiumi Keresztény Egyetem egykori animáció szakos diákjának vezetésével bárki megismerheti, hogyan is készül az animációs film. A műhelymunkában a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet szakos diákjai, valamint a Tanítóképző Intézet diákjai lesznek a gyerekek segítségére.
erdon.ro

Folytatják-e a korrupcióellenes harcot?
Illúzióink azért nincsenek a román igazságszolgáltatás függetlenségét illetően – elég, ha csak a magyar ügyekben, a zászlóperekben, az anyanyelv-használati jogokért indított eljárásokban hozott ítéletekre gondolunk, és folytathatnánk a sort a Mikó-üggyel is –, de az tény, hogy az elmúlt években jó néhány nagykorrupciós ügyet felgöngyölítettek az ügyészek, mi több, a bírák addig sérthetetlennek tartott, igen befolyásos politikusokat vagy módfelett gazdag üzletembereket küldtek rács mögé.
Így került börtönbe – sokak kétkedése dacára – a volt szocialista kormányfő, Adrian Năstase, számos volt miniszter, a futballmaffia vezetői, nem úszták meg a nagy médiamogulok, s bármennyit húzta az időt, még a szekusbesúgó Dan Voiculescunak is be kellett vonulnia. És lám, most is egy több egymást követő, különböző politikai színezetű kormányt végigkísérő, kilenc minisztert, valamint nemzetközi hírű számítástechnikai vállalatokat érintő, talán minden eddiginél komolyabb nagykorrupciós ügyben készül vádat emelni az ügyészség. Mindez pedig azt bizonyítja, valami mégiscsak megmozdult a hazai igazságszolgáltatásban, az európai nyomásra létrehozott korrupcióellenes ügyészség nem fél befolyásos politikusokat érintő ügyeket felgöngyölíteni, a bíróság pedig nem retten vissza az ítélettől, ha a vádakat megalapozottnak találja. S bármennyire is elegünk lett Traian Băsescu agresszív, konfliktusgerjesztő politikájából, bármennyire is kiábrándultunk a Székelyföldön többször is megfordult államfőből, azt el kell ismerünk: ez a folyamat az ő első elnöki mandátuma idején kezdődött, majd a másodikban folytatódott. Ellenfelei vádja pedig – miszerint politikai céljai elérésére használja az igazságszolgáltatást, különösen a korrupcióellenes ügyészséget – igencsak ingatag lábakon áll: saját testvévérét is letartóztatták, és számos, a Băsescu által támogatott pártban, pártokban tevékenykedő politikust elítéltek.
Traian Băsescu tízéves uralma végén, a novemberi államfőválasztás előtt azért sem árt ezt felidéznünk, mert igencsak kérdéses, mi lesz a politikai hatalomtól lassan ugyan, de mégiscsak függetlenedő igazságszolgáltatással, folytatódik-e a végre beindulni látszó korrupcióellenes küzdelem Romániában? Különösen akkor, ha a felmérések szerint a győzelemre leginkább esélyes Victor Ponta lesz a Cotroceni-palota új lakója.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Óvásözön a magyar államfőjelöltek ellen
Kelemen Hunor az első, Szilágyi Zsolt pedig a tizedik helyre került az államfőválasztáson induló tizennégy jelöltet tartalmazó szavazócédulán a Központi Választási Iroda (BEC) által kedden lebonyolított sorshúzás szerint. A jelöltek névsora azután lett végleges, hogy az alkotmánybíróság elutasította a részvételük ellen beterjesztett óvásokat, amelyek a két magyar politikus esetében többnyire a magyar közösség érdekében kifejtett „alkotmányellenes" tevékenységüket kifogásolta.
Több mint ötven óvást emeltek magánszemélyek és szervezetek az idei államfőválasztás november 2-i első fordulójában induló 14 jelölt ellen, a megmérettetésre bejelentkezett két magyar politikus esetében többnyire „alkotmányellenes" tevékenységüket kifogásolták. Az óvásokat az alkotmánybíróság vitatta meg, és kivétel nélkül valamennyit visszautasította, így a legfőbb közjogi méltósági címre pályázók listája már hétfőn véglegessé vált.
Puskás Bálint, a kilencfős bukaresti taláros testület egyetlen magyar tagja a Krónikának elmondta, az óvások mintegy kilencven százalékában felsorolt kifogásoknak semmilyen alapjuk nincs, túlnyomó többségük komolytalan, átgondolatlan érvet sorakoztat fel az államfőjelöltek ellen.
„Akadt, aki azért kezdeményezte valamelyik elnökjelölt indulásának elutasítását, mert korábban nem fogadta fogadóórán, egy másik esetében nem tetszett, mit mondott a televízióban. A jelöltek azonban ezekben az esetekben nem követtek el törvénytelenséget, így a kifogásokat kivétel nélkül visszautasítottuk" – magyarázta Puskás Bálint.
Egyébként a legtöbben (kilencen) a legesélyesebbnek tartott Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök indulásának jogosságát kérdőjelezték meg, a jobboldal legnagyobb népszerűségnek örvendő jelöltjének, Klaus Johannisnak a pályázata ellen csak ketten emeltek kifogást.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ellen hét, míg Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje ellen négy óvás érkezett az alkotmánybírósághoz. A testület által közzétett határozatok – amelyek csak az óvó felek nevét tartalmazzák, a kifogások lényegét nem – Kelemen jelölését kizárólag magánszemélyek, közöttük a választáson ugyancsak résztvevő Gheorghe Funar kolozsvári expolgármester próbálta megakadályozni.
Szilágyi esetében óvást nyújtott be a Román Ökologista Párt (PER) és a Romák Kereszténydemokrata Egyesülete is; utóbbi szervezet egyébként valamennyi jelölt ellen kifogást emelt.
Puskás Bálinttól megtudtuk, a magyar jelöltek ellen beterjesztett óvások zöme a romániai magyar politikusokat általában ért vádakban merült ki. „Felrótták nekik, hogy annak idején nem szavazták meg az alkotmányt, hogy módosítani akarják az alaptörvény 1., Románia egységes nemzetállamiságát kimondó cikkelyét, továbbá hogy felvállalják a magyar közösség problémáit" – jelentette ki kérdésünkre az alkotmánybíróság RMDSZ által delegált tagja.
A Központi Választási Iroda (BEC) kedden sorshúzással alakította ki, hogy a jelöltek neve milyen sorrendben szerepel a szavazócédulákon. Ennek alapján Kelemen Hunor az első, Szilágyi Zsolt pedig a tizedik helyre került; Johannis a második, Ponta pedig a negyedik kockát foglalja el.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Itt is, ott is népmese
Népmese, népi játékok, népdalok népszerűsítésére fektettek hangsúlyt kedden Gyergyószerte. Iskolákban, óvodákban, könyvtárakban Elek apó születési évfordulóján, a Magyar Népmese Napján nagy figyelmet szenteltek a népmesék megismertetésére. 
A gyergyószentmiklósi Kós Károly iskolában a népmese napját ünnepelni gyűltek össze az iskola kisebb diákjai. Tanítók, tanárok kíséretében érkeztek a gyerekek az erre az alkalomra átrendezett tágas folyosóra, ahol népdalénekléssel indult a program. Bajna Gyöngyi könyvtáros szervezte a rendezvényt, ismertette a népmese fontosságát és azt is, kinek a nevéhez fűződik e nap megünneplése. A nagy mesemondó, Benedek Elek neve nem volt idegen a gyerekeknek, Bajna György újságíró, költő erre az alkalomra A soknevű királyi című mesét választotta. Ragyogó gyermekszemek kísérték a meseolvasó minden szavát, az Elek apó meséjének kedvenc részét meg is örökíthetik a gyerekek, a rajzokat a könyvtárban fogják kiállítani.
A városi könyvtárban is egész napos programmal várták a gyerekeket. Többnyire elsősök látogattak hétfőn a könyvtárba, ahol a népmesékkel, népi játékokkal ismerkedtek. A bejelentkezett osztályoknak az emeleti kiállítóteremben a Vaskertes iskolából öt VII. osztályos lány felváltva olvasott fel. A könyvtári rendezvény célja a népmesék megkedveltetése mellett az olvasás megszerettetése, a népi játékok megismertetése volt. A gyerekek miután meghallgatták a meséket, az udvaron játszottak. Imádták a zsákban futást, mocsárjárást és a célba dobást is. A rendezvényt követően, melyet az Izsó Universal „édesített” támogatásával, több gyerek vélte úgy, hogy tetszik a könyvtár, és ígérték: mihelyt megtanulnak olvasni, visszatérnek, hogy meséskönyveket kölcsönözzenek.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

A legnagyobb kaland (2.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. A beszélgetés múlt héten közölt első részében a zsidóság megtelepedéséről, nyelvéről, vallási irányzatairól és életéről volt szó az első világháborúig. Mai számunkban az ezt követő időszakról beszél Sebestyén Spielmann Mihály.
– Hogyan alakult a két világháború között a zsidók száma?
– Az 1941-es népszámlálás szerint több mint 5.780 zsidó élt Marosvásárhelyen. 90 százalékuk magyarul beszélt. A férfiak 18-52 év között 1941-től kezdve fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek, eleinte egyenruhában, később saját ruhájukban. A legtöbb férfi Magyarország történelmi határain kívül, elsősorban a keleti fronton végzett kisegítő munkát. A doni menekülés során ezeket az embereket éppúgy magukra hagyták, akárcsak a közhonvédeket. A második doni hadsereg áldozatai magyarok és zsidók, észak-erdélyi románok vagy németek.
1940-ben az egyik fontos változás az volt, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolása révén a magyar parlament 1938-39-ben hozott zsidótörvényei automatikusan Erdélyre is kiterjedtek. Ezek megakadályozták, hogy a zsidó közösség beváltsa a magyar visszatéréshez fűzött álmait. Következményként a zsidókat sorra minden szervezetből kizárták. Jellemző példa, hogy a Kereskedők Társulatából, amely 1860 óta folyamatosan működött, s amelynek 1920 után Rosenfeld Jenő volt az elnöke, kivált egy csoport, s létrehozta a keresztény kereskedők szervezetét, amely megindította a konkurenciaharcot minden eszközzel, állami segítséggel s az úgynevezett Baross szövetség támogatásával a zsidó kereskedők ellen. A végeredmény, hogy 1944-ben az összes üzletet elvették, s ezeket a magyar állam kegyként osztogatta a hívei között.
– Mennyire tartották a vallásukat ebben az időszakban?
– 1944 előtt az egész zsidóság vallásos volt, az jelentette a kapcsot és az etnikai lét megélhetésének fórumát. A ’30-as években szocializálódó nemzedék, az apáink nemzedéke azonban már szakított a vallásos formákkal, s akár nyíltan ateista is volt, ami összefüggött a baloldal felé fordulással, illetve ezek az emberek úgy gondolták, hogy a vallásos lét már nem megoldás a nemzetiségi kérdésre, ugyanis kettős kisebbségben éltek, egyszerre voltak zsidók és magyarok. Az a fajta mély vallásosság, amely a hasszidokat jellemezte, nálunk Marosvásárhelyen nem volt általános jelenség. A fiúkat 14 éves korban felnőtté avatták (bar- miczvah). Ez a főbb imák elmondásából állt, s a zsinagógában fel kellett olvasni egy szakaszt a Tórából, ami nagy megtiszteltetést jelentett, s ezért harc is folyt érte. A templomi helyeket évekre bérelték, a temetéshez, amelynek során az egyszerűséghez mindig ragaszkodtak, tíz férfiember kellett. Két jelentős temető volt, a kövesdombi, ahova az ortodoxok temetkeztek, s a Széll Kálmán utcai, amely a neológoké volt, de ma már ez az egyetlen működő zsidó temető Marosvásárhelyen. A vallásos zsidók külön temetkeztek, külön sorba férfiak és nők, nincsen rátemetkezés, ezért a temetők nagy kiterjedésűek kell legyenek. A köztemetőkben például, a Házsongárdiban vagy a Kerepesiben külön részt kaptak. A rabbik a ’30-as évekig részt vettek a város közéletében, de 1940 szeptemberében, a bevonuláskor megtiltották, hogy üdvözöljék a bevonuló honvédeket s a kormányzót.
1944 áprilisában kellett felvarrni a sárga csillagot, akkor kezdődött el a listázás. Zsidó tanácsot is választottak, hogy a gettóba zártak és a német parancsnokság között közvetítsenek, a két hitközség elnöke, néhány rabbi és jelentősebb személyek vettek részt benne. Voltak hitvány zsidók is, egy Lax nevű ékszerész például, aki pontosan megsúgta, hogy kinek milyen ékszerei vannak, hiszen évtizedekig nála vásárolták, javíttatták az ékszereket a nők, s ezeket az eldugott pénzzel együtt valósággal "kiverték" a zsidókból. Voltak, akik a kerítésen át dobtak élelmiszert a gettóban levőknek, akik a meleg ruhát is nélkülözték, hisz május vége abban az évben esős és hideg volt. A koronkai téglagyári gettó 600 ember befogadására volt alkalmas, de 4.000-et zsúfoltak össze, s meg kellett nyitni egy második gettót, az egykori marhavásártéren (ma a December 22. utcai lakótelep).
A holokauszt lebonyolításához Magyarországon (Észak-Erdélyt is beleértve) elég volt 2.500 csendőr, ugyanis a zsidó lakosság fegyelmezett volt, nem fejtett ki ellenállást a gettóba zárás, a deportálás ellen. Néhány család szökött meg, és néhány embert bújtattak. Voltak egyéni akciók, amelyek során orvosok, elöljárók, katonák mentettek zsidókat, de a történelem szempontjából nem elegendőt.
Marosvásárhelyről, a koronkai téglagyár területén levő gettóból 1944-ben három szállítmánnyal 7.000 embert vittek el, amelyben benne vannak az udvarhelyi és a Marosvásárhely környéki zsidók is. Hogy hányan értek el Auschwitzba a négy-öt napig tartó út során, azt már nem lehet tudni, de az elhurcoltaknak alig az egyhetede tért vissza.
– Itt fejeződött be döbbent csendben az előadás, majd valaki feltette a kérdést, hogy mi történt azután. Hát mi is történt?
– A folytatás a kivándorlás és az elöregedés volt. A kivándorlást a Ceausescu-rendszer gyorsította fel, amely a hazai németekhez hasonló sorsot szánt a zsidóknak is, s ezért pénzt kapott mind Izraeltől, mind Németországtól, amit a szocialista nagyipar fejlesztésére fordított.
Marosvásárhelyen utoljára 1952-ben szolgált saját rabbi, Bukarest megszüntette az istenhitet illető különállást, s csak egyféle ortodox hitközség létezik. Ennek a jegyzőkönyvei kerültek elő, amelyek a marosvásárhelyi hitközség belső életének elsőrendű forrásai.
– Azok számára, akik lemondtak a vallás gyakorlásáról, mi jelentette a megtartó erőt?
– Megtartó erő volt az ünnepek megülése, a szokások, az, hogy mindenki olvasta a héber betűket. Megtartó erő volt a külvilág taszítása, az a tény, hogy az 1930-as évek második felétől kezdve a zsidókat kizárták a város mindennapi életéből. Erre a román törvények is lehetőséget adtak, 1938-tól kezdve a Iorga-kormány bevezette a romanizációt, ami azt jelentette, hogy minden vállalatba, intézménybe meghatározott számban kellett románokat fölvenni, ami akár a szakértelem rovására is mehetett. A Iorga- kormány és Gogáék elrendeltek egy állampolgári revíziót is, s a királyi diktatúra bevezetésével megszüntették a különféle szervezeteket, megalkották a Nemzeti Újjászületési Frontot mint egyetlen, kizárólagos országos szervezetet.
A vallásváltoztatás az első világháború előtt nem volt túlságosan gyakori Erdélyben. 1944-ben, a zsidótörvények alkalmazása idején a katolikus és a református lelkészek, szerzetes rendek nagy számban adtak ki hamis keresztlevelet, hogy az embereket mentesítsék a gettótól és a deportálástól. Így tett például Csíky József vártemplomi lelkész, Léstyán Ferenc plébános. Kevésbé volt megszokott az unitárius egyháznál, mivel annak püspöke nem javallotta ezt az utat. A katolikus egyház mentőtevékenységére nagy hatással volt Márton Áron bátor kiállása, aki 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban elítélte a deportálást. Apor Vilmoson kívül ő volt az egyetlen főpap, aki aktívan mentett. A magyar főispáni karból ketten mondtak le a deportálás elleni tiltakozásképpen, Bethlen Béla, Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa és Mikó László, Maros-Torda vármegye főispánja. Korábban 1938-ig Bernády György nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zsidókkal, s amikor már régen nem volt polgármester, György napján a hitközség vezetői rendszeresen felköszöntötték. A nagy városépítés idején ugyanis, a hozzáértést részesítve előnyben, munkát adott a zsidó szakembereknek.
– Gyerekként hogy alakult ki benned a zsidó öntudat?
– Mesélős család voltunk. Nem volt titok, hogy kik vagyunk, olyan családokkal szemben, ahol szemérmesen elhallgatták azt. Nálunk mindenki átesett valamilyen módon a deportáláson, munkaszolgálaton, nekünk nem voltak idős rokonaink, a nagyszüleinket egyszerre vitték el és ölték meg. Anyámat is elvitték, a kezén ott volt a szám, azt nem kellett megkérdezni, hogy miért, mert ő elmesélte. Az apánk valamikor ifjú cionista volt, onnan lépett át a baloldali mozgalmakba, de a könyvtárában megvoltak a könyvek, amelyeket olvastunk. Másik nagybátyám, aki egy véletlen folytán életben maradt, Kasztner Rezső svájci csoportjához tartozott, aminek történetét a halála előtt mondta szalagra.
Anyám zsidó iskolai tanítónő volt. A román tanítóképző elvégzése után, 1940-ben helyezték Marosvásárhelyre. Apám ugyancsak 1940-ben kapta meg az orvosi diplomát Kolozsváron, és Marosvásárhelyen érte a bécsi döntés. Két évig munkanélküli volt, aztán munkaszolgálatos lett. Mivel tudott románul, elküldték egy román faluba, ahol orvosként dolgozott, amíg vissza nem tért a nagybányai századához, ahol kitűnő parancsnoka, Reviczky Imre, a költő unokája a rábízott munkaszolgálatosokat megmentette. Anyám a lipcsei gettóban volt, s kényszermunkásként egy repülőgépgyárban dolgozott. 1944 végén megszökött, és visszament az üres gyárba, ahol az amerikaiak szabadították fel, és azt követően jött haza. Amikor a románok kiugrottak a német szövetségből, apám megszökött, bujkált, majd egy zsidó szervezet megbízta, hogy keressék meg a munkaszolgálatosokat. A csoportot letartóztatták az oroszok, és Munkács várába zárták, de mivel tudott oroszul, a parancsnok elengedte.
A családban mindent elmeséltek, tudtuk, hogy mik vagyunk, a környezet is, amiért olykor csúfolódtak. Ez nagyon rosszulesett, de igazából azt, hogy mi mások lennénk, a társadalom nem nagyon éreztette.
– Soha nem akartál végleg külföldre telepedni?
– Az én mesterségem olyan, hogy beszélni kell, engem ez a világ, ez a történelem érdekel, és odaátról ezt nem tudtam volna művelni. A Teleki Tékában annyira jól éreztem magam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kitelepedjek, holott mindenkim elment, még a testvérem is. De nem szakadt meg velük a kapcsolat, jó, ha hazajönnek, jó, ha az embernek a világban vannak barátai, én viszont úgy éreztem, hogy itt van dolgom, itt alapítottam családot, s bár beszélek idegen nyelveket, ezt a megtanulhatatlanul szép magyar nyelvet imádom. Nem tudnék más nyelven gondolkodni, ez ad számomra biztonságot, s valóban úgy érzem, hogy a legnagyobb kaland itthon maradni.
– A bevezetőben nem szóltunk az életed során művelt sok mesterség közül az újságírásról, holott közel két évtizede írod jegyzeteidet a Népújságban és a Romániai Magyar Szóban. Ezt a tevékenységedet értékelte a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete. Milyen érzés volt az idei újságíró-nívódíjat a nagykárolyi kastélyban átvenni?
– Nem tagadom, felmelő volt, és meghatódtam. Éreztem, hogy a publicisztika meghozta számomra az elismerést egy olyan területen, amelyet viszonylag későn kezdtem el művelni, szeretni. Jó volt ott állni a sok-sok szakmabeli tekintetének kereszttüzében. Azt mondtam köszönő válaszomban: azt szeretem, ha az olvasó reagál ezekre. Így vagy úgy. De a közöny halálos.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Egyetemi futószalag
Az első felületes élményeken túl, az ünneplő ruhás hivatalos évnyitóra, illetve a sokkal lazább élményeket ígérő évindító partira készülve gyakorlatilag megkezdődött az idei felsőoktatási tanév. Ahogy az ilyentájt lenni szokott – a nyugatabbra dívó szeptemberi évkezdéshez valamiért továbbra sem felzárkózó ütemtervnek megfelelően. Hogy ez jelent-e gondot, és ha igen, mekkorát az egyéb, amúgy követendőnek ítélt európai felsőoktatási ösztöndíj- és továbbképzési rendszerekbe való beilleszkedés tekintetében, nem tudni. Vélhetően áthidalhatatlant nem, az már túl sok érdeket sértene, hogy ennyire szó nélkül hagyják.
Megvannak nekünk a jóval fontosabb, homlokot ráncba rántó gondjaink. Tekintsünk végig először talán elvi síkon: miként tudja érvényesíteni a középiskolát végzett fiatal a továbbtanuláshoz való jogát? Máris kijelenthető, hogy e tekintetben a jogok olyan mérvű szabadsága tombol Romániában, hogy bárhol, bárki megnyalná utána mind a tíz ujját.
Az idei tanév ugyanis egyes intézményekben azok számára is megkezdődhet, akik képtelenek voltak átevickélni az érettségi vizsgán. Miközben a világ egyre több országában vallják és alkalmazzák azt az elvet, miszerint az állam legjobb befektetése a minőségi oktatás körülményeinek megteremtése, nálunk jogszabályi engedélyt nyert a bányászbéka nívója. Az oktatás felfelé való homogenizálása helyett az egyetemek érettségi előkészítővel csábítanak, becsapva a fiatalokat, éveket rabolva az életükből. Másrészt a munkaerőpiac egyértelmű jelzéseinek figyelembe vétele, az azokhoz való alkalmazkodás helyett dömpingtermelés zajlik egyes, nemhogy elhelyezkedési perspektíva nélküli, de általános műveltséget sem kínáló szakokon.
A jelek és közzétett álláspontok alapján ítélve a magyar nyelvű egyetemi oktatás nem hajlandó beállni e dicstelen sorba. A magyarországi, illetve még nyugatibb mintákat követve egyre több szakon alkalmassági, felkészültségi vizsgáztatást is alkalmazva igyekeznek nemcsak szűrni, de üzenni is: az egyetem elvégzése nemcsak alapjog, de súlyos felelősséggel is jár. Mert a mindenkori társadalmak egészséges struktúrájának alappillére a diplomás ember – feltéve, ha tudást és tartást csatol az egyetemi oklevél mellé.
A klasszikus példa szerint a hihetetlen eredményeket hozó finn oktatási módszert csomagban, készpénzért akarta megvásárolni a dél-koreai kormány. Annak egyes elemei ma is fellelhetők az első ázsiai kistigris irigyelt megvalósításaiban. Igaz, ők nem az érettségi „leárazásával”, az egyetemi futószalag beindításával kezdték.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kis lépésekkel a szakadék fölött
Megkezdődött az elnökválasztási kampány. Ebből az alkalomból a magyar, a székely s az RMDSZ-rendezvényeken most már minden jel szerint kötelező román himnusz elhangzása után Kelemen Hunor megtartotta élete legjobb beszédét. Ha nem vennénk tekintetbe, hogy rajthoz állt az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje, Szilágyi Zsolt is, bizony nem értenénk, miért tartogatta a lényegről szóló mondanivalóját egy tét nélküli mérkőzésre. Mert ez a meccs csak a román államelnöki tisztség szempontjából tét nélküli, elvégre arra mindkét magyar jelölt esélytelen. Egyébként egy rendkívül fontos, Kelemenék szempontjából húsba vágó kérdésről szól: a 2016-os választásról. Arról, hogy lehet-e továbbra is bukaresti paktumpolitikát folytatni az erdélyi magyar választók feje felett, figyelmen kívül hagyva a távlati célokat, lehet-e elbeszélni az autonomista erők mellett, vagy muszáj lesz egyezségre jutni velük. Amit az RMDSZ tényleges csúcsvezetése, a Kelemen mögötti háttérhatalom – amelynek volt ereje az elnök akarata ellenére is kormányon tartani a szövetséget – nagyon nem szeretne.
A lehetséges lehetetlen
Az RMDSZ vezető grémiuma ugyanazt játssza az autonomista táborral, amit a románság a magyarsággal, s amit Szabédi László Jordáky Lajoshoz címzett emlékezetes, sokat idézett levelében úgy fogalmazott meg, hogy „mindent meg kell adni a magyaroknak, amit meg nem adni lehetetlen.” Ha Szilágyi Zsoltnak sikerül Kelemen Hunort megszorítania, netán legyőznie az elnökválasztás során, 2016-ban nehéz lesz fölényeskedni és az RMDSZ-t úgy beállítani, mint egyetlen esélyes magyar szervezetet.
Így válik érthetővé, hogy Kelemen hirtelen olyan dolgokat mondott ki egymással szoros összefüggésben, amire lassan húsz éve várunk. Hogy le kell építeni a tabukat, hogy világos, őszinte párbeszédre van szükség a románság és a magyarság között, hogy az autonómiaprogramot a román fél felé is artikulálni kell. Hogy ne mások mondják példaértékűen a kisebbségi kérdés romániai megoldását, hanem mi magunk, hogy száz esztendős ígéret valóra váltását várjuk a román féltől, amikor síkra szállunk az autonómiáért. Hogy ebben az országban nem albérlők vagyunk, hanem tulajdonosok, hogy nem az adottságokat kell méricskélni, hanem a lehetőségeket számba venni.
Így nyernek értelmet Victor Ponta szavai, aki szerint az autonómia-statútum Kelemen Hunor kampányfogása. Ponta esetében ugyan teljesen esetleges, hogy kijelentéseinek van-e bármi ténybeli alapja, Traian Băsescu politikai hagyatékának a nácikhoz való hasonlítása megmutatta, hogy a magyar baloldalhoz hasonlóan bármire képes, ha retorikai túlzásokról, pontosabban hazug rágalmazó fekete propagandáról van szó. S ezt természetesen nem Băsescu védelmében mondom, aki egyébként a tárgyszerű bírálatra igencsak rászorul.
Prefektusi autonómia
A statútum egyébként nem meglepő módon kiszámítható, prognosztizálható visszhangot keltett román és magyar berkekben egyaránt. Szövegezői egyszerre próbáltak megfelelni az autonómiakövetelő magyarság igényének és az etnokratikus, centralista, magyarellenes román politikai elit ízlésvilágának. Egyik sem sikerült maradéktalanul. Az RMDSZ szakértői olyan tervezetet hoztak össze, amelyet az összromán felháborodás mellett a magyarok sem éreznek magukénak. Amely megismerése után – a Székely Nemzeti Tanács tervezetével ellentétben – aligha nyerné el 200 ezer ember elfogadó egyetértését. Már csak azért sem, mert a tervezetben foglalt terület, a három, Székelyföldet is nagyjából magába foglaló megye, amely az RMDSZ elképzelései szerint az autonóm Székelyföldet alkotná, román többségű, a Székelyföldhöz soha nem tartozott területeket is tartalmaz. Így a magyar többség jelenléte egyáltalán nem lenne annyira masszív és egyértelmű, mint ma Hargita és Kovászna megyében. S miután a tervezet szinte teljhatalmat ad a román kormányt képviselő prefektusnak, csak egyetérthetünk a magyar nemzeti radikalizmussal aligha vádolható Salat Leventével, aki szerint az RMDSZ elképzelésében „végső soron a prefektuson múlik, hogy van-e autonómia vagy nincs, legalábbis a jogszabályalkotással kapcsolatos hatáskörök terén.” Az pedig végképp nonszensz, hogy alkotmánymódosításhoz kössék a tervezet elfogadását, hisz ha van bármiféle értelme egy magyar szempontból ennyire gyenge tervezet benyújtásának, akkor legfeljebb az lehet, hogy az elfogadáshoz ne legyen szükség alkotmánymódosításra.
A román reakciók várhatók voltak, minden politikai erő elutasította az RMDSZ oly puha, a román nemzetállam irányában oly megengedő tervezetét, a minősítések nem sokkal jobbak annál, mint amit tíz esztendeje, a megalakuláskor az SZNT és az EMNT kapott. „Szélsőséges”, „méltatlan”, „kabaréba illő”, „alkotmányellenes”, „provokatív”, „gyűlöletet szító” – íme néhány jelző. Újra bebizonyosodott: nem lehet a neptuni sugárúton menetelve, a román politikai elittel egyezkedve, nyíltan magyarellenes erőkkel paktálva autonómiapolitikát folytatni. Azt csak konfrontáció vállalásával, a nemzetközi fórumokon való kőkemény kiállással, társadalomszervezéssel, messze hangzó tiltakozásokkal lehet. Ha nem jelenünk meg megoldandó problémaként a román politikai horizonton, soha nem vesznek komolyan minket.
Szeletelt elefánt
Több mint húsz éve vette tervbe az RMDSZ a statútum megfogalmazását – a brassói kongresszus által megszabott határidő letelte óta felnőtt egy generáció. Markó Béla azonban képes volt a csíkszeredai kampánynyitón azt állítani: „Megrökönyödhettek, akik 25 éve abból éltek, hogy az RMDSZ-en számon kérték az autonómiát. Most már nem tudják ezt rajtunk számon kérni, mert elkészült a törvénytervezet.”
Nem az a probléma tehát, hogy közel két évtizedet késett egy olyan politikai cselekedet, önépítő lépés, amely csak a magyar politikai akarattól függött, miközben történelemi lehetőségek húztak el mellettünk egymás után, a koszovói nemzetközi rendezéstől Románia EU-csatlakozásáig – utóbbinak feltételt szabhatott volna a magyar diplomácia szövetségben a magyar érdekképviselőettel. Nem. Markó szerint az a probléma, hogy erre egyesek mertek folyamatosan figyelmeztetni, és gyorsan meg lehet vádolni őket azzal, hogy „ebből éltek”. S ki teszi mindezt? Aki 1996 óta abból él, hogy maga alá szervezte a középgárdát, vazallusává tette a civil társadalmat és sajtót, s aki neptuni pályára állította az RMDSZ-t, eljátszva a legfőbb ütőkártyát, az önálló erdélyi magyar külpolitikát, ingyen adva oda azt a bizonyos libát.
Mielőtt túldicsérnénk a hirtelen radikálissá vált Kelemen Hunort, hadd említsük meg azt is, hogy az utóbbi időben megnyilvánulásai nem épp az önálló magyar politizálásról szóltak. Például annak kifejtése, hogy kedvező fejlemény a magyarellenes soviniszta Corina Creþu Európai Bizottságba való jelölése, aki beiktatásával majd átlényegül, és már nem a PSD-t képviselői, és nem is Romániát, hanem az Európai Bizottságot. Finoman szólva aggasztó a skót népszavazással kapcsolatos ama meglátása is, miszerint kedvező a szavazás végeredménye, mert a realitásérzék hiányáról tanúskodik.
De a fentebb dicsért beszédnek is van legalább egy problematikus kitétele, amely nyilván az eddigi politikát hivatott legitimálni, eladni a választóközönségnek. Beszédében Kelemen újracsomagolta a Domokos Géza által fémjelzett „apró lépések politikáját”. Az általa közzétett „dakota mondás” szerint az elefántot szeletenként kell megenni. Nos, válaszképp a dakota mondások Kárpát-medencei elterjesztőjét kell idéznem: „A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani.”
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

K. M.
KÖZVITA Kelemen hisz a liberális demokráciában. Ezt vette zokon az SZNT?
Min kapták fel a vizet az RMDSZ elnökjelöltjének hétfői bukaresti közvitáján? Most már te is megnézheted!
Vitát kavart Kelemen Hunor RMDSZ-elnök néhány kijelentése, amelyeket azon a hétfői bukaresti vitán tett, amelyen Cristian Pârvulescu, Emil Hurezeanu és Luca Niculescu politikai elemzők kérdezték a jövő Romániájáról szóló elképzeléseiről. A közvitát Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem (SNSPA) székhelyén tartották.
A Székely Nemzeti Tanács közleményében azt írta, továbbra is szükségesnek tartja Magyarország támogatását Székelyföld területi autonómiájának a megvalósításához.
Az SZNT annak kapcsán fogalmazta meg álláspontját, hogy a beszélgetésen több román értelmiségi felvetette, hogy az illiberális demokráciát hirdető Orbán Viktor támogatása inkább teher az RMDSZ-nek, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök pedig - Izsák Balázs SZNT-elnök értelmezése szerint - nem védte meg a magyar kormányt.
Az RMDSZ válaszában azt rótta fel Izsáknak, hogy újságcikkek alapján fogalmazta meg a véleményét. A közlemény szerint Kelemen Hunor a kerekasztal-beszélgetésen nyilvánvalóvá tette, hogy az RMDSZ és vezetői 25 éve megbízható és kiszámítható partnerei a magyar kormánynak, és aktív szerepet vállalnak a magyar kormány nemzetpolitikájának alkalmazásában - írták még a közleményben. Az RMDSZ honlapján is közzétett videófelvételben rákerestünk a vitát szító témákra.
Kelemen: a liberális demokrácia értékeiben hiszek
Kelemen Hunort Emil Hurezeanu arról kérdezte (a videó 53. percénél), hogy mennyire tekint Budapest irányába, és ha Budapest felé néz, akkor bátorítva érzi-e magát, vagy feszélyezi az, hogy Budapest olyan lépéseket tesz, amelyek kevésbé demokratikusak, vagy európaiak, mint amelyeket ő maga tesz vagy felvállal. Kelemen úgy válaszolt, nem érzi bátorítva magát. Elmondta, évente két-három alkalommal találkozik a magyar kormányfővel, de ebben nincs semmi különleges, hiszen eddig is minden kormányfővel tartotta az RMDSZ a kapcsolatot. Elmondta, az legutóbbi találkozó alkalmával nem merült fel az autonómia kérdése. "Olyan témákról beszélünk, mint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amely esetében nem titok, hogy a működtetéséhez hozzájárul a magyar állam. Nem értek egyet azokkal a kijelentésekkel, melyek a liberális demokrácia végét vizionálják. Én a liberális demokrácia értékeiben hiszek, nem szeretnék a magyar államfővel vitázni, azonban Oroszország jó szándékában sem hiszek" - mondta az RMDSZ elnökjelöltje. Hozzátette, Magyarországról másképp látszanak a dolgok, mint Romániából szemlélve, és nem gondolja azt, hogy magyarázkodnia kellene Orbán Viktor helyett. Ugyanakkor azt is elmondta, úgy véli, Romániának nem kellene újragondolnia a Moszkvával való viszonyát és prioritásait.
Milyen a viszony a budapesti kormány és az RMDSZ között?
A közönség köréből az egyik kérdező, Gabriel Andreescu, a SNSPA tanára visszatért a Hurezeanu által felhozott RMDSZ-Orbán-kormány kapcsolatra (1:48 percnél). A kérdező úgy vélekedett, hogy a jelenlegi Orbán-kormány viszonyulása az európai demokratikus elvekhez problematikus, és az Orbán kormányzása alatt újraalkotott Alkotmány jelentősen lecsökkentette a demokratikus standardokat. Arra kérdezett rá, hogy milyen az RMDSZ viszonya a budapesti kormánnyal, tekintettel arra, hogy létezik egy magyarországi segítségen alapuló hagyományos kapcsolat, amely szerinte végső soron egy gyámsági viszonyhoz is hasonlítható.
A kérdező az iránt is érdeklődött, hogy nem kellene-e az RMDSZ-nek az általa vallott liberális értékeket nyilvánosan definiálnia oly módon, hogy egyértelművé tegye az Orbán-kormánytól való elhatárolódást. "Nem létezik gyámság"
Kelemen elmondta (1:55:28), a legutóbbi RMDSZ-kongresszuson nagyon világosan elhangzott az, hogy mit gondol az RMDSZ a liberális demokratikus értékekről, és valószínűleg a következő kongresszuson eldől, hogy szükség van-e egy ilyen jellegű egyértelműsítésre.
"Mi soha nem hagytuk magunkat befolyásolni a magyarországi hatalom által, függetlenül attól, hogy éppen ki volt kormányon. Mi Markó elnöksége alatt és azután is megtartottuk függetlenségünket a magyar kormánytól. Ellenünk két pártot is alapítottak, akiknek azonban két egymást követő választás során, együtt sem sikerült százezer szavazatot összegyűjteniük. Noha ebből a megközelítésből nem úgy tűnik, viszont mi mindig arra törekedtünk, hogy partneri, nem pedig alá- és fölérendelt viszonyt ápoljunk a magyar kormánnyal. Nem létezik gyámság, ezt nem fogadtuk, és nem fogadjuk el" - jelentette ki a szövetségi elnök.
Transindex.ro

Kibővítették a magyar tandíjmentes helyek számát a MOGYE-n
Az Oktatási Minisztérium 15-tel kibővítette a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) orvosi karának magyar tagozatán a tandíjmentes helyek számát – közölte az RMDSZ.
Az RMDSZ közleménye szerint a helyek számának a bővítéséről Kelemen Hunor miniszterelnök- helyettes és Mihnea Costoiu, felsőoktatásért felelős tárca nélküli miniszter egyezett meg.
"Hosszas egyeztetés után sikerült ezt a megállapodást elérni. Ez jó hír azoknak a magyar diákoknak, akik a nyári felvételi során, jegyük alapján csak egy hajszállal maradtak le az ingyenes helyekről" – nyilatkozott Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkára, hozzátéve, a tandíjmentes magyar helyek soron kívüli bővítése azt jelzi, hogy ott kell lenni a kormány döntéseinél.
Szilágyi Tibor professzor, az egyetem korábbi rektorhelyettese üdvözölte a magyar keret kibővítését, de megjegyezte, hogy a minisztérium ugyancsak 15 hellyel bővítette a román tagozat keretét is. A professzor elmagyarázta: a tandíjmentes helyeket fele-fele arányban osztják ugyan meg az egyetemen, de a román diaszpóra számára biztosított ösztöndíjas helyek és a tandíjköteles helyek betöltésével a román és a magyar diákok aránya a kétharmad/egyharmad arányhoz közelít.
Szilágyi Tibor elmondta, hogy az egyetemen idén 654 román, 309 magyar és 112 angol tagozatos diák kezdi meg az első évet, az orvosi karra 304 román, 165 magyar és 100 angol tagozatos diákot vettek fel. A MOGYE által meghirdetett tandíjköteles helyeket azért töltik fel többnyire román diákokkal, mert a helyek elosztásánál a felvételi vizsgaeredményt tekintik meghatározónak, és a román tagozaton kiélezettebb a verseny. A marosvásárhelyi oktatási intézményben ugyanis alacsonyabbak a felvételi vizsgakövetelmények, mint az ország más orvosi egyetemein, és emiatt a MOGYE nemcsak Erdélyből, hanem egész Romániából vonzza a felvételizőket.
"A pluszhelyek nem oldják meg az egyetem alapvető problémáját, nem rendezik az egyetem magyar tagozatának a státusát" – jelentette ki az MTI- nek Szabó Béla professzor, a magyar tagozat vezetője.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult meg 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, mely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvosképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait.
A konfliktus rendezésére tett kísérlet 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. Ez év áprilisában tiltakozásképpen lemondott az egyetem magyar rektorhelyettese és két magyar dékánhelyettese.
Népújság (Marosvásárhely)

Semjén: a magyar állam alapvető küldetését teljesíti, amikor az erdélyi magyar felsőoktatást
Baranyi László, az MTI tudósítója jelenti:
- A magyar állam nem valamiféle kegyet gyakorol, hanem alapvető küldetését teljesíti, amikor az erdélyi magyar felsőoktatást támogatja - hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken Marosvásárhelyen, ahol felavatta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) 240 férőhelyes diákkollégiumát.
"A magyar államnak az értelme és célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon és a magyar emberek életminősége javuljon. Nyilván a magyar nemzet fennmaradása akkor lehetséges, ha minden nemzetrész megmarad. Ha akár az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, akár a délvidéki nemzetrész elveszne, az egyetemes magyarság csorbulna. Ahhoz, hogy az erdélyi magyarság fennmaradjon és ezáltal az egyetemes magyarság: ehhez kell a Sapientia" - mutatott rá a politikus.
Semjén Zsolt az egyetem napja alkalmából szervezett ünnepségen beszámolt arról, hogy a magyar állam működésre évi 2,2 milliárd forintot biztosít az erdélyi magyar felsőoktatási intézményrendszernek, fejlesztésre, építkezésre, bővítésre pedig - három évre elosztva - 4,1 milliárd forintot.
"Szomorú dolog, sőt szégyenletes, hogy a román állam egy fillérrel nem járul hozzá" - jegyezte meg Semjén Zsolt. Úgy vélte, azáltal, hogy a Sapientia EMTE nem kap román állami támogatást, Bukarest román állampolgárokat diszkriminál, akik adójukból hozzájárulnak a teljes romániai oktatási intézményrendszer fenntartásához, anyanyelvű egyetemi tanulmányaikhoz mégsem kapnak állami támogatást.
Semjén Zsolt beszéde végén arról biztosította a Sapientia oktatóit és hallgatóit, hogy mindig számíthatnak a magyar államra, amely nemcsak az egyetem működését, hanem a fejlesztését és bővítését is biztosítani fogja.
A Sapientia EMTE 2000. október 3-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét, ezért akkreditálását követően a szenátus ezt a napot nyilvánította az egyetem napjává.
Dávid László rektor az egyetem napi ünnepségen beszámolt arról, hogy a Sapientián három erdélyi oktatási helyszínen - Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában - jelenleg 2200 hallgató tanul 30 alapképzési és 8 mesterszakon, akiket több mint 200 főállású oktató tanít. Az egyetem körül mindenütt olyan "magyar szellemi teret" alakított ki, amely a jövő erdélyi magyarság értelmiségének biztosít "élhető" otthont.
Rámutatott, Romániában hivatalosan nem nevezhető állami egyetemnek sem a Sapientia, sem a - szintén magyarországi támogatással működő - nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE), de a "közszolgálati jelzőt" mindkettő kiérdemelte.
Az egyetem vezetője köszönetet mondott a magyar kormánynak és az intézmény fejlődését szintén segítő kárpát-medencei magyar felsőoktatási intézmények - az ünnepségen is jelen lévő vezetőinek - a támogatásért.
Az egyetem Bocskai István-díjban tüntették ki Répás Zsuzsanna volt nemzetpolitikai államtitkár-helyettest és Hollanda Dénest, a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Kar alapító dékánját. A Sapientia azokat részesíti ebben az elismerésben, akik döntő módon járultak hozzá az egyetem fejlődéséhez.
A pénteken felavatott kollégiumban egyelőre 130 - többnyire elsőéves - hallgatót szállásoltak el. A bentlakási helyért tízezer forint körüli összeget kell fizetniük havonta a diákoknak és emellett - ugyanekkora összegért - ebédjegyet kell váltaniuk. A háromemeletes, 1400 négyzetméter hasznos felületű bentlakás mintegy 9,2 millió lejből (650 millió forintból) épült: a beruházást teljes egészében a magyar kormány finanszírozta.
2012 októberében a magyar kormány nevében Orbán Viktor miniszterelnök írt alá elvi megállapodást Marosvásárhelyen a Sapientia és a PKE vezetőivel az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztéséről, amelyben az elmaradt fejlesztések finanszírozását, köztük a marosvásárhelyi diákotthon felépítését is vállalta.
(MTI), Marosvásárhely

Történelmi változások –„elnyomás”-elméletek
A Kárpát-medencében óriási múltja van az „elnyomás”-elméletnek. A magyar honfoglalás után létrejövő s az egész medencét magában foglaló állam etnikailag uralkodó jellege ugyanis magyar volt, s így a részben itt talált (szlovák, tót), részben később bevándorolt népek (németek, románok, oláhok, szerbek, rácok és rutének, ruszinok) már korán szembesültek azzal, hogy – mindenféle újkori nacionalizmus nélkül is – előnyös a zömében magyar etnikumú, államalkotó nemességhez alkalmazkodni, asszimilálódni.
Tehát nem az „elnyomás”, hanem az emelkedni akarás asszimilált. Nagyrészt később is! (Mellékesen az elnyomáselméleteket térségünkre nézve leginkább olyan népek és történészeik gyártották és forgalmazzák, amelyeknek s akiknek 1920 után módjuk lett volna a gyakorlatban „bemutatni” a „nem elnyomásos” világot. Nem tették. A másik csoportot a nyugati gyarmatosító népek elszántan „demokrata” képviselői jelentették, akik saját hazájuk elnyomó politikáját – érdekes módon – alig vették észre. Vagy a párizsi magyarellenes sajtót nagy pénzekkel támogató oroszok, akik ugye közismertek voltak „szabadságos gyakorlatukról”. A zsidóknak vagy csángóknak jogokat nem adó román politikát már szinte kár említeni.)
Az elnyomáselmélet legnagyobb hibája az, hogy visszavetít újkori eszméket és gyakorlatokat, s így a magyart olyan népnek láttatja, amelyik már akkor feltalálta a nacionalizmust, amikor másoknak arról fogalmuk sem volt. Sőt, olyan államigazgatást is feltételez, amely a XVIII. századig térségünkben nincs.
A Magyar Királyságban pedig etnikailag és kulturálisan csaknem spontán történetiséggel alakultak a viszonyok, leszámítva a háborús pusztításokat. A premodern korban csupán a vallás volt politikum. Sőt, nálunk még az is csak mérsékelten, hiszen az ortodoxiát sohasem semmisítették meg, s a zsidóság is (néha az iszlám is) viszonylag békében élt.
De nézzük konkrétabban az elnyomásvádakat. Ezek közül a csak nagyon későn nemzetté alakuló felföldi szlávság/szlovákság vádjai voltak mindig a leghangosabbak. Az ő különös etnicitástörténetük azzal függ össze, hogy mindig egy multietnikus térben éltek úgy, hogy az állami-hatalmi pozíciókat sohasem ők dominálták. 1920 előtt a nagymorva birodalmat is ezért próbálták szlovák előzménnyé tenni – sikertelenül.
Ugyanis néppé/nemzetté őket valójában a magyar állam a többi szlávtól „elszigetelő” léte teszi majd! A felföldi magyar eredetű nemesség jó része – birtokosi és lakóhelyi minőségében – ugyan az idők során többnyire gyakorlatias szinten ismerte a helyi szláv dialektust, de magát magyarnak/hungarusnak tartotta, és nem gondolkodott egy szláv entitásban. A szlávok pedig „alkalmazkodtak”. Felföldi magyar–szláv összefüggésben – miután mindkét csoport a nyugati egyházakhoz tartozott – vallásilag sem volt állami jellegű megkülönböztetés. Mindvégig, a polgári korszakig arról volt szó, hogy a magyar etnikai jelleg presztízsben felülmúlta a szlávot, a szlávság területileg/nyelvileg is töredezett volt – nem lévén sem hagyománybeli, sem állami, sem kulturális egységes hagyománybázisa (...)
Nem kérdéses persze, hogy a szlovákság jelentős hátránnyal kezdte a polgári átalakulást, de ez a hátrány jórészt szerves, történelmileg alakult állapot volt, s nem a „magyar politikai elnyomás” következménye. Ha egy nép elitje igen nagy mértékben egy másikba olvad társadalmi emelkedési okokból, az elit nélkül maradt tömeg eltűnése is csupán idő kérdése. De a történelmet visszafelé konstruálni ilyen esetben sem szabad.
Egészen más a románság ügye Magyarországon. A valóságos történelmi helyzet elemzéséhez el kell tekintenünk a dákoromán elmélettől (lassan ezt a román történészek egy része sem tartja értelmes kiindulópontnak!). A románságnak a Magyar Királyságban játszott történelmi szerepét alapvetően az határozta meg, hogy későn érkező, csaknem teljesen csonka társadalom volt. Egy már „kész” feudális társadalomban (kápolnai unió: magyar, székely, szász „nemzetek”) a lakatlan és kipusztult népességű területekre érkező románság bevándoroltató vezető rétege, a kenézek szinte mind beolvadtak a magyar nemességbe (a dél-erdélyi magyar nemesek mintegy 40 százaléka vlach-oláh eredetű volt!) A románság történelmileg hátrányos helyzetét fokozta ortodox vallása, amely később persze előnyére vált a polgári korszakban, amikor az egy nemzeti, autonóm egyházat biztosított számukra. A történelmi magyar és szász népesség pusztulása után Erdélyben többségre jutó románságot sem kellett „elnyomni”, mert mind papsága, mind az értelmisége – egészen a görög katolikus unióig – nem nyugat-európai jellegű volt, s ezért nem játszhatott politikai szerepet. Nem véletlen, hogy az említett dákoromán elméletnek nincs reális történelmi valósága. A románság „elnyomási élménye” is egy történelmileg kialakult hátrányos helyzet, amely nem valamiféle tudatos magyar politika következménye, hanem olyan szituáció, amely a polgári korszakban egy liberális, tehát nem beavatkozó kormánypolitika idején vádaskodásra adott alapot. Hiszen az oláhokat letelepítő magyar nemeseket éppen hogy magyar oldalról lehetne számon kérni.
A korabeli román városi lakosság igen alacsony száma sem a magyar politika következménye, annál kevésbé, mivel az állami politikát a dinasztikus Habsburg-politika szabta meg. Az ortodox és a görög katolikus analfabéta arányszámot sem a magyar „elnyomás” okozta. A régi magyar vagy német iskolákat társadalmi áldozaTőkészség tartotta fenn. Lehetne a példákat szaporítani. Legjellemzőbb az, hogy a románság körében volt a legalacsonyabb az államnyelv tudása is, s így a közigazgatás képviselői tanulták meg a román nyelvet. Hol itt az elnyomás?
Miféle „elnyomásról” lehet szó ott, ahol, miként 1784-ben (Horia–Cloşca-felkelés) vagy 1848–49-ben az osztrák (Habsburg) államhatalom a magyarokkal szemben a román lázadókat támogatta? A történelmileg kialakult társadalmi-kulturális hátrányok „ledolgozásának” támogatását számon kérni egy be nem avatkozó nemzeti liberális magyar államon egyszerűen nevetséges, főleg akkor, amikor az impériumváltás utáni utódállami kormányok nemzetközileg vállalt kötelezettségeiket sem teljesítették. (folytatjuk) Tőkéczki László
Hitel, 2014. augusztus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román alkotmányjog
A hatalom pallérozásának, visszaszorításának, ellenőrzésének az alapvető eszköze nem más, mint az alkotmány. Az alkotmány valósítja meg a hatalom korlátozását, a hatalom joghoz kötöttségét. Nélkülözhetetlen dr. Varga Attila egyetemi docens új kötete, a román alkotmányjogot magyar nyelven tárgyaló egyetemi tankönyv sokban hozzájárul az alkotmányjog megismertetéséhez, az alkotmányosság értékeinek bemutatásához, és szükség esetén ismereteket és eszközöket nyújt az alkotmányosság védelméhez. A releváns alkotmányjogi szakirodalmat feldolgozó, önálló kutatásokon is alapuló kötetet haszonnal forgathatják a vizsgákra készülő joghallgatók, jogászok, politológusok, történészek vagy bárki, akit a román alkotmányjog és az alkotmányosság jelenlegi állapota érdekel – írja a kötet előszavában dr. Veress Emőd egyetemi docens.
A könyv marosvásárhelyi bemutatójára a Bernády Házban került sor csütörtökön, a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervezésében. Az est házigazdája Markó Béla szenátor, a szerző beszélgetőtársai Frunda György, a miniszterelnök tanácsadója és Ágoston Hugó közíró volt.
Markó Béla és Frunda György is felidézte az 1990-es évek elejét, a "harcos éveket", amikor meg kellett tanulniuk az alkotmányt, hogy mit jelent az alkotmányjog és a kisebbségi jog, mennyire fontos, mennyire meghatározza az életünket. Ugyanakkor azt is megtanulták, mit jelent, ha valaki nem reálpolitikus. Mindketten úgy vélték, érthető, világos, Frunda György különösen a parlamenti képviselők figyelmébe ajánlotta, hogy tanulmányozzák, mielőtt szavaznának.
Ágoston Hugó szerint rendszeres, koherens, szemléletes, logikus felépítésű könyv, amelyet tanítani kellene a média szakokon.
A szerző elmondta, hogy a könyv nem szubjektív vélemény, nem esszéként megfogalmazott írás, nem publicisztika, száraz tudományos munka, amely nemcsak bemutatja az előírásokat, de vitatkozik is az előírásokkal, mert nagyon sok helyen rossz a szabályozás, módosítani kellene. Sok jelenlegi konfliktusnak, feszültségnek, hatásköri vitának a forrása, nemcsak egy köztársasági elnöknek a vérmérséklete, nemcsak a kormányok esetleges bizonytalansága, de nagyon sok konfliktus kódolva van a román alkotmányban, nem kellő precizitással írja le a hatásköröket, nem egyértelmű modelleket használ.
A könyv tartalmáról szólva utalt az Alkotmánybíróság szerepére, amely nemegyszer túllépi saját törvényes és alkotmányos kereteit. Az emberi jogokkal kapcsolatosan elmondta, hogy vannak kimondottan egyéni jogok, vannak olyanok, amelyek egyéni jogok, de csak közösségben gyakorolhatók, pl. a nyelvhasználat, és a kimondottan kollektív jog, amikor a közösség a jogalanya annak a bizonyos jognak, mert másképp elképzelhetetlen annak a gyakorlása. Pl. az intézményalapítás joga.
A könyvben tudományos igényességgel próbálja tárgyalni a kormánynak azt a gyakorlatát, hogy sürgősségi kormányrendeletekkel akar kormányozni, ezzel a feje tetejére állítva az egész hatályos jogrendszert. Egyebek mellett megállapítja: sokkal szerencsésebb lenne, ha Romániának parlamenti rendszere lenne, nem félelnöki rendszere, amely pontatlanul másolja a klasszikus francia példát.
A szerző szerint a könyv kuriózuma és fontossága, hogy magyar nyelven íródott, a román jogi felfogást mutatja be, saját véleménnyel megtűzdelve, a román alkotmányos szabályozásokat mondja el magyarul, és ezáltal egy szélesebb réteg, nemcsak joghallgatók számára lehet hasznos, de bárki számára érdekes lehet, aki ezek iránt a kérdések iránt érdeklődik, ugyanis az alkotmányjog az a terület, amely bizonyos szempontból mindenkit érint, az életünk egészét átfogja.
A kérdések során többek között felvetődött, hogy parlamenti vagy elnöki köztársaság lenne-e jobb, a képviselők/szenátorok mentelmi joga, hogy ellentmondás van az alkotmányban megfogalmazott szuverén állam elve és aközött, hogy Romániában, mivel EU-tagország, bizonyos hatásköröket Brüsszel gyakorol, hogy szükség van-e új alkotmányra, illetve mi lesz a sorsa a Crin ANtonescu bábáskodásával elindított alkotmánymódosításnak.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Orbán Kolozsváron: jó szakemberré anyanyelvén válhat a fiatal
Magyarország ma már ott tart, hogy az alaptörvényben rögzített felelősségviselés jegyében érdemben is hozzá tud járulni, hogy a külhoni magyar közösségek szülőföldjükön boldoguljanak – jelentette ki Orbán Viktor a kolozsvári Református Kollégium szakiskolájának pénteki avatóünnepségén. A hiánypótlónak számító magyar szakképzésnek otthont adó egyházi ingatlant a magyar kormány 650 ezer eurós támogatásával újították és szerelték fel.
A több mint négyszáz éves múltra visszatekintő Református Kollégium keretében szeptemberben beindult szakiskola átadásán elmondott beszédében Orbán Viktor hálát adott Istennek, hogy az általa vezetett nemzeti oldalt választotta eszközül a külhoni magyarok megsegítésére.
A több száz kincses városi magyar részvételével rendezett ünnepségen a kormányfő meggyőződésének adott hangot, miszerint az oktatási intézmény valódi kincseket, jó magyar szakembereket fog nevelni, ami szerinte jó hír a kolozsvári románok közössége számára is. „Mert a mi diákjaink ugyan magyarul tanulják ki a szakmájukat, de ugyanolyan lelkiismeretes munkával szerelik majd meg a magyar és a román emberek gáztűzhelyét is" – jelentette ki Orbán.
A miniszterelnök üdvözölte, hogy bár az elvártnál, a méltányosnál lassabban, de mégiscsak visszakerülnek jogos tulajdonosaikhoz a kommunizmus idején elkobzott javak, az erdélyi magyar történelmi egyházak pedig vallott és vállalt nemzetmegtartó szerepükhöz híven a közösség érdekében kamatoztatják ezeket.
Felidézte, az általa vezetett kormány az ezredforduló táján iskolákat, főiskolákat, egyetemeket alapított szerte a Kárpát-medencében, hogy a magyarság az anyanyelvi oktatás révén megerősödve szülőföldjén, versenyképes tudás birtokában élhetővé alakítsa saját jövőjét.
„Jelenleg a Magyarország határain kívülre irányuló összegek többségét az oktatásra és nevelésre fordítjuk. És ez így helyes, hiszen mi lehetne magasabbrendű cél a magyar nemzet megmaradásánál és gyarapodásánál?" – állapította meg a kormányfő.
Arra utalva, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület által több mint tíz éves küzdelem után visszaszerzett épületben egykor a diakonisszák otthona működött, elmondta: a régi szeretet házának épületében immár a szakma szeretetére fogják tanítani a diákokat. Szerinte a ma kihívása Erdélyben úgy hangzik: eljött az idő, hogy újjáélesszük a magyar nyelvű szakoktatási rendszert, biztosítani a megfelelő képzettséggel rendelkező szakemberek magyar nyelvű képzését.
Hozzátette, nemcsak tudóssá, hanem jó szakemberré is csak a maguk nyelvén válhatnak az egyes nemzethez tartozó fiatalok, és felhívta a figyelmet, miszerint az embernek nemcsak az orvosát kell nagy körültekintéssel megválasztania, hanem a gázszerelőjét is.
Orbán Viktor úgy vélte, valójában mindenki hivatást gyakorol, aki felelősségteljesen végzi a munkáját, és lelkiismeretesen dolgozik. „Egy olyan városban, ahol nem lelkiismeretesen gyűjtik össze a szemetet, vezetik a buszokat és nyírják a füvet, senki sem élne szívesen és hosszú ideig" – állapította meg a miniszterelnök.
Orbán szerint a magyarok büszkék lehetnek arra, hogy 25 éves építkezés után elmondhatják: Magyarország és a magyar nemzet újra egymásra talált. „Egyetlen magyarról sem mondunk le, minden magyarért kiállunk. Nagy idők kapujában állunk, jó reményünk van arra, hogy a magyar nemzet ismét a nagy és erős nemzetek sorába emelkedjen" – szögezte le a miniszterelnök.
Az avatóünnepségen – amelyen a szakképzésnek otthont adó tanintézet felvette az erdélyi református egyházat 1885 és 1899. között irányító Szász Domokos püspök nevét – Kató Béla, az egyházkerület jelenlegi vezetője elmondta: az egyház az erdélyi magyarságra leselkedő veszélyt felismerve vállalta fel, hogy kezébe veszi a gyermekek szakoktatását.
Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke meggyőződését fejezte ki, miszerint a szakiskola beindításával sikerül megváltoztatni a szakoktatással kapcsolatban élő negatív társadalmi felfogást. Kató Béla ugyanakkor az Orbán Viktorhoz intézett köszönetében reményének adott hangot, hogy a szakiskola kialakításához nyújtott támogatásáért sem Brüsszelben, sem Budapesten nem kap feddést.
Horváth Anna alpolgármester közösségi megnyilvánulásokra buzdította a kincses városi magyarokat, szerinte ugyanis az elmúlt száz év tapasztalata arra inti a kisebbségbe szakadt közösségeket, hogy fennmaradásukhoz, céljaik eléréséhez egységes fellépésre van szükség.
Egyébként az ünnepség alatt az oktatási intézmény előtti utcán mintegy tíz fiatal tüntetett Orbán Viktor ellen. A Facebook közösségi oldalon meghirdetett akció részvevői román és magyar nyelvű transzparenseket mutattak fel, ezek egyikén autonómiát követeltek a civil társadalomnak.
Magyarország miniszterelnöke a korszerűen felújított iskolaépület megtekintése után Válaszútra utazott, ahol megtekintette a Kallós Zoltán által irányított szórványkollégiumot, kifejezett kérésére pedig együtt ebédelt a menzán a diákokkal.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kész tervvel építeni házat, autonómiát – Beszélgetés Potápi Árpáddal
„Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence” – beszélgetés Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárral. 
Feltételezem, államtitkári kinevezéséhez nagyban hozzájárult, hogy országgyűlési képviselőként sokat foglalkozott a külhoni magyarság ügyeivel, ugyanakkor négy éven keresztül vezette a nemzeti összetartozás bizottságát. Milyen mértékben határozta meg érdeklődési körét, pályáját bukovinai székely származása?
– Családom valóban bukovinai székely, és mindjárt hadd hívjam fel a figyelmet a székely szóra. Hiszen a székelyföldi székelyek is, de mi aztán különösen érzékenyek vagyunk arra, hogy ne csángózzanak le bennünket. Mindemellett persze nem bántva a csángókat, akiket rendkívül tisztelek és becsülök, de ez számunkra hagyományos kérdés. Nagyszüleimet az egész népcsoporttal együtt 1941-ben telepítették át Magyarországra, ahonnan 1944–45-ben, a határok változásával átmenekültek az anyaország mai területére.
Potápi Árpád János
1967. március 28-án született a Tolna megyei Bonyhádon. 1985-ben érettségizett a helyi Petőfi Sándor Gimnáziumban, 1991-ben általános iskolai tanári oklevelet szerzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom–történelem szakán, 1994-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán diplomázott. 1993-ig tanárként dolgozott, ekkor bekapcsolódott a politikai életbe.
1998 óta országgyűlési képviselő, első mandátumát egyéniben szerezte meg lakóhelyén, tagja volt az Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok, valamint emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságainak; 2010-től a parlament nemzetiösszetartozás-bizottságát vezette. Idén júniustól a Miniszterelnökség államtitkára, hatásköre a nemzetpolitikára terjed ki Semjén Zsolt tárca nélküli miniszter irányítása alatt. 2002-től Bonyhád város polgármesteri tisztségét is betöltötte, amelyről idén júliusban államtitkári kinevezése miatt lemondott.
Itt először Bácskába kerültek, majd a Dunántúlon, Bonyhád központtal jöttek létre a székely települések. Egyébként az idei év lényeges évfordulónak számít a mi szempontunkból, mert az erőszakos sorozást megtagadó székelyek elleni megtorlásként éppen 250 évvel ezelőtt történt a madéfalvi vérengzés, és kezdődött el ennek a kicsiny népcsoportnak a története, amelynek én is a tagja vagyok.
Megjegyezném azt is, hogy a Székelyföld után a mi vidékünkön él egy tömbben a legtöbb, mintegy húszezer székely a világon. Mindez mondhatni predesztinált engem erre a munkára, ebbe nőttem bele, ezeket a dolgokat hallottam otthon, nem is lehetett más a neveltetésem, az sem véletlen, hogy magyar–történelem szakos tanár lettem.
Országgyűlési képviselői, továbbá tizenkét éves bonyhádi polgármesteri tevékenységemmel párhuzamosan tizenhárom éven keresztül, 1998 és 2011 között vezettem az 1989-ben létrejött Bukovinai Székelyek Országos Szövetségét. A szervezet nemcsak a Magyarországon élő bukovinai székelységet fogja össze, hanem az Al-Duna mellé, a Vajdaságba, valamint a Dél-Erdélybe, Déva környékére települt közösségeket is, akik szintén hozzánk kapcsolódnak.
Többek között ennek a történelmi háttérnek köszönhetően lettem 2010-ben a nemzeti összetartozás bizottságának az elnöke. De nemcsak ez volt meghatározó számomra, hanem például a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor hangulata, az ott megfogalmazott célok, vagy éppen Németh Zsoltnak, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének politikai szerepvállalása is, amely gondolatiságban is efelé vitt. A Tusványos véleményem szerint az egyik legfontosabb szabadegyetem a nemzetpolitikában, amely nemcsak a kérdéseikkel előrukkoló, észrevételeiket megfogalmazó táborlakóknak hasznos, hanem számunkra is, akik a mai politikát irányíthatjuk Magyarországon.
– Nemzetpolitikai téren az Orbán Viktor vezette előző két kormány nevéhez olyan megvalósítások fűződnek, mint például a kedvezménytörvény, a könnyített honosítás, az alaptörvény módosítása vagy a szavazati jog megadása. Melyek lesznek a következő ciklus kihívásai?
– Ezek a jogszabályok, intézkedések mind szimbolikus, ugyanakkor kézzelfogható dolgok. De nem árt megjegyezni azt sem, hogy a mostani egy olyan történelmi pillanat, amely lehetőséget teremt arra is, hogy esetleg a következő huszonöt esztendő céljait is megfogalmazzuk. Nehéz lenne megmondani, hogy melyek lehetnek ezek, mert sokszor egy héttel előre is nehéz gondolkodni, de ha az ember ki tudja szakítani magát egy kicsit a mindennapokból, akkor ezeket is le lehet szögezni. Ilyen lehet például, hogy meg kell őrizni a békét, a biztonságot a Kárpát-medencében, Közép-Európában.
Ezt a térséget először délről fenyegette háborús konfliktus, most pedig keletről. Ami nem esik olyan távol tőlünk, hiszen ha Amerikából vagy Ázsiából szemléljük az ukrajnai konfliktust, akkor csak gombostűnyi különbség van a földrajzi térségek között. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a következő nemzedék is úgy nőjön fel, hogy térségünket nem érte el háborús konfliktus, sőt arról tudjunk beszélni, hogy ezek egész Európában megszűnjenek. Nagyon sokat beszéltünk, beszélünk az autonómiáról az elmúlt 25 évben.
Milyen jó lenne, ha negyed évszázad múlva már a több éve létező autonómiák működését tudnánk kritizálni! Hogy miért nem működnek jól a Kárpát-medencei magyar autonómiák a Székelyföldön, Partiumban, Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken. Hatalmas előrelépés lenne ahhoz képest, hogy most arról beszélünk, miként kellene megvalósítani. Sokan kérdezik, hogy lesz-e e téren előrelépés. Szerintem lesz, hiszen huszonöt évvel ezelőtt erről beszélni sem lehetett, most pedig a közbeszéd tárgyává, részévé tettük mindenhol, ahol magyarok és más nemzetek élnek együtt.
Igaz, hogy a román pártok közül a kommunistáktól kezdve a nemzeti radikálisokig mindenki ellenzi az önrendelkezést, de előrelépés, hogy erről már a bukaresti parlamentben, a kormányban napi szinten lehet beszélni. Megtörténhet, hogy bekövetkezik egy olyan lélektani pillanat, amikor az inga átlendül, és a többségiek belátják, hogy az autonómia semmiféle veszéllyel nem fenyegeti Romániát, sőt előnyt jelent az egész ország számára. Elvégre az ország fennmaradása, jövője szempontjából nagyon fontos, hogy valamennyi lakosa hazájaként tekintsen rá, és büszke legyen arra, hogy önmagát megvalósítva, magyarként, egy magyar autonómiában román állampolgárként is élhet.
– Lát-e lehetőséget arra, hogy a következő négy évben Budapest odahasson, hogy valós párbeszéd induljon be a román hatóságokkal, a bukaresti kormánnyal az autonómiatörekvésekről? Ma ugyanis ez a párbeszéd igen egyoldalú: a közösség és politikai-társadalmi szervezetei által megfogalmazott igényre rendszerint az a válasz, hogy nem lehet.
– Látok erre lehetőséget. Már csak azért is, mert nem tudjuk, mi lesz az a történelmi pillanat, ami lehetőséget teremt számunkra az autonómia megvalósítására. Valahogy úgy kell készen állnunk minden tervvel, mint amikor házat építünk: van ugyan valamennyi pénzünk, de a befejezésre nem futja, viszont nem tudhatjuk, mikor adódik olyan lehetőség – akár pályázat formájában –, hogy pár hónapon belül elkészülhet a ház.
A politika ugyanilyen: nem tudjuk, mikor adódik kézzelfogható lehetőség valósággá alakítani a tervet, de készen kell állni rá. A magyar pártoknak, szervezeteknek pedig egyöntetűen ugyanazt, a magyarságot kell képviselőniük, emellett maguk mögé kell állítaniuk a többségi nemzetet is, és akkor már csak a román politika van hátra. Ne feledjük, a politikai szerencse forgandó, bármikor előállhat olyan helyzet, amikor belátják, hogy az ő érdekük is az autonómia biztosítása.
– Most, hogy még inkább rálátása van a nemzetpolitika alakítására, Ön szerint milyen további intézkedések szükségesek e téren közvetlenül a következő négy évet felölelő kormányzati ciklusban?
– Úgy gondolom, hogy jól megteremtettük a nemzetpolitika tör­vényi alapjait, így ezek már a gyakorlatban is kifejtik hatásukat. Szerintem egyre inkább olyan dolgok irányába kell elfordulni, amelyek látszólag kevésbé jelentősek, viszont ugyanannyira fontosak. Egyértelműen a kis szervezetek, az emberek, másrészt pedig a gazdaságpolitika irányába kell mozdulni. Erősíteni kell az erdélyi, Kárpát-medencei magyar gazdasági vállalkozások, cégek között szőtt hálót, olyan pályázási és egyéb jellegű feltételeket teremteni, amelynek köszönhetően pénzügyi lehetőséget is teremteni tudunk a támogatásban.
Bár ragyogó nemzetpolitikai megvalósításaink voltak az elmúlt időszakban, be kell látnunk, hogy fiatalok tízezrei vándoroltak el a Kárpát-medence valamennyi vidékéről a jobb boldogulás reményében, és nekünk ezt a folyamatot meg kell állítanunk, sőt a visszályára kell fordítanunk. Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Ezt kell minden eszközzel támogatnunk. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kampány és tabudöntögetés
Tabukat akar döntögetni a magyar–román kapcsolatokban Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke – legalábbis államfő-választási kampánynyitó beszédében azt mondta: a szövetség a két nép közötti kapcsolatot feszélyező tabuk felszámolását tűzte ki célul.
Ennek egyik legfőbb elemeként azt említette meg, hogy meg kell értetni a románokkal: az autonómia nem egyenlő az elszakadással, ráadásul a románok már 1918-ban, a gyulafehérvári nyilatkozatban megígérték az önrendelkezést. „Hiszem, hogy akkor lesz erős ez az ország, amikor ezt a kérdést úgy rendezi, hogy mi, magyarok legyünk elégedettek vele, és ne mások mondják, hogy példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést” – mondta az RMDSZ elnöke.
Előremenekül az RMDSZ
Vagyis a politikus megerősítette, hogy a szövetség kampánykommunikációjának központi eleme az autonómia lesz, az képezi a magyarok körében tervezett korteshadjáratuk alapját.
Mindezt előrevetítette, hogy a hosszú hónapok óta halogatott székelyföldi autonómiatervezetet is csupán néhány héttel a hivatalos kampányrajt kezdete előtt mutatták be, olyan időszakban, amikor igazából már mindegyik párt, illetve jelölt teljes gőzzel kampányol.
A tény attól érdekes, hogy az RMDSZ mindezt kormánypozícióból teszi, miközben kormányzati partnere, a Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői, Victor Ponta pártelnök-miniszterelnök és Liviu Dragnea mi­niszterelnök-helyettes is leszögezték – előbbi enyhébben fogalmazva, utóbbi egyértelműen –: nem támogatja az autonómiát.
Az RMDSZ bírálói, elsősorban pedig két politikai riválisa, az EMNP és az MPP több ízben is felrótták a szövetségnek, hogy rendszerint csak választási kampányok idején veszi elő az autonómia ügyét. Ebben jórészt igazuk is van, a mostani eset is jól illeszkedik ebbe a sorba. Ugyanakkor az, hogy most ennyire „ráállt” a témára, és még egy közel száz cikkelyes törvényjavaslatot is kidolgozott a Székelyföld autonómiájáról, annak a jele, hogy a körülmények valamelyest mások, mint a korábbi alkalmakkor.
Egyrészt kormányzati megvalósításokkal nem vagy csak alig tudnak kampányolni, a márciusi koalíciós szerződésben foglalt kisebbségi témák közül igazából semmit sem teljesített a PSD. Nem rendeződött a MOGYE magyar főtanszékeinek ügye – sőt az illetékes PSD-s tárca nélküli miniszter a magyarellenes egyetemi vezetés álláspontját tette a magáévá –, továbbra is problémás a hivatalos anyanyelvhasználat és a kisebbségi nemzeti jelképek használatának ügye.
A másik nyomós ok az, hogy Kelemen Hunornak a rendszerváltás óta először magyar ellenfele is van: az autonomista, regionalizáció- és föderalizációpárti EMNP-nek is sikerült a szükséges 200 ezer támogatói aláírást összegyűjtenie, így elindul a megmérettetésen a párt alelnöke, Szilágyi Zsolt is. Az RMDSZ-nek ebben a helyzetben egyfajta előremenekülést jelent az autonómiastatútum, illetve az autonómia ügyének központi kampánytémává emelése, mivel vélhetően ebben látja annak a lehetőségét, hogy ne maradjon le riválisai mögött az autonómiaküzdelemben.
A kérdés most az, hogy a kampány lejártával mi lesz az autonómiatervezet sorsa, és mennyire marad az RMDSZ kommunikációjának része az autonómia. A szövetség már jelezte: nem akarja elsietni a tervezet parlamenti benyújtását, amivel annyiban igaza van, hogy a felfokozott kampányhangulatban a román pártok, amelyek egyike sem akarja magára vállalni a „nemzetárulás” ódiumát, valószínűleg olvasatlanul, érdemi vita nélkül söpörnék le az asztalról.
Az önrendelkezés melletti elkötelezettség mércéje az lesz, mennyire áll ki a statútum mellett ezt követően, milyen mértékben hajlandó elfogadni az érdemi, valóban jobbító szándékú kritikát akár riválisai részéről is, és hogy november közepe után milyen mértékben lesz majd az RMDSZ politikájának központi eleme az autonómia ügye.
Bukaresti ellentámadás a statútum közzététele után
A bukaresti kormányreakciók azt jelzik: a PSD-t a legkevésbé sem „hatotta meg” koalíciós partnere, az RMDSZ autonómiatervezete, és esze ágában sincs bármilyen formában is támogatni a magyar önrendelkezési igényeket. Sőt a Victor Ponta kormányfő részéről elhangzott kijelentés után – miszerint nem támogatja az autonómiát – Titus Corlăţean külügyminiszter gyakorlatilag „ellentámadás” számba menő kijelentést tett, amikor arról beszélt: a kormánynak támogatnia kell a székelyföldi románok nemzeti identitásának megőrzését.
Corlăţean azon a csíkszeredai rendezvényen, amelyen a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökség létrehozásának huszadik évfordulóját ünnepelték a helyi románok, konkrétan azt mondta: a székelyföldi románoknak is vannak jogaik, amelyeket tiszteletben kell tartani, mivel ők is Románia polgárai, egy olyan „anyaországé”, amelynek egységét és stabilitását továbbra is meg kell őrizni.
Érdemes odafigyelni a külügyminiszter szóhasználatára. „Anyaországról”, valamint a székelyföldi románok nemzeti identitásának megőrzéséről beszélt, mintha olyan területről lenne szó, amely nem a román állam fennhatósága alá tartozik, az ott élő románok pedig idegen megszállás alatt sínylődnek. Corlăţean tehát úgy próbálja meg beállítani a helyzetet, mintha Románia területén már ma is egy olyan Székelyföld létezne, ahol a románokat elnyomja a helyi többség – azaz a magyarok, olyannyira, hogy már „az anyaország” beavatkozása szükséges a román identitás elvesztésének megakadályozására.
Nem kicsit cinikus és nem kicsit veszélyes kijelentésről van szó. A román kormány egyik tagja azt állítja: a bukaresti kabinet, a román állam nem tartja maradéktalanul ellenőrzése alatt a Székelyföldet, ezért fokozottabb ottani központi szerepvállalást sürget a románok védelmében. Ezzel már eleve még inkább a székelyföldi autonómiatörekvések ellen hangolja a hazai és a nemzetközi közvéleményt – hiszen a külügyminiszter logikája mentén ha már most ilyen a helyzet a Székelyföldön, akkor az autonómia esetleges megadása esetén a sorsuk még sanyarúbbra fordulna.
Másrészt pedig megalapozhat egy agresszív román terjeszkedési politikát az egyik legnagyobb, magyar többségű régióban. Előfordulhat persze, hogy csupán az államfő-választási kampány részének tekintendő kijelentésről van szó, de arról is, hogy a székelyföldi románok elleni „elnyomás” hangoztatásával kísérel meg Bukarest egyrészt minden magyar önrendelkezési törekvést elfojtani, másrészt azt igazolni, hogy miért szükséges esetleg nagyobb rendőri, csendőri jelenlét a Székelyföldön, és hogy miért kap az ottani román közösség és az ortodox egyház aránytalanul nagyobb támogatást. Ilyen körülmények között a magyar közösségnek is lépnie kell.
Az autonómia románok körében való megismertetését célzó kommunikációs stratégia szükséges, amelynek alapvető elemét kell képeznie annak, hogy a székelyföldi román közösségnek sem most, sem a megvalósítani kívánt önrendelkezés esetén nem csorbul semmilyen joga.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)

Az Úristen feladatokat tartogatott számára
Nagyváradon is köszöntötték a nyolcvan éves jeles irodalomtörténészt dr. Pomogáts Bélát.
A Partiumi Írótábor Egyesület szervezésében a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban vasárnap délután megtartott találkozón Barabás Zoltán költő köszöntötte Pomogáts Bélát, kiemelve az ünnepelt életútjának legfontosabb állomásait. Elhangzott, hogy az 1956-os forradalomban való részvétele miatt hat hónapra internálótáborba küldték, majd egy évig rendőri felügyelet alatt állt, így késve indulhatott be karrierje. Mindez azonban nem gátolta abban, hogy rendkívül értékes és gazdag életművet hozzon létre, erről tanúskodik az irodalomtudományi doktori cím megszerzése, számos díja, és nem utolsósorban százöt önálló kötetének a megjelentetése. Barabás Zoltán beszélt a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadónál megjelent Gond és felelősség című Pomogáts Béla emlékkönyvről, amelyben tizenöt erdélyi magyar szerző írásai olvashatók az irodalomtörténészről. A méltatás után Meleg Vilmos színművész verssel köszöntötte Pomogáts Bélát, aki maga is szólt az az egybegyűltekhez. Felidézte, hogy 1971-ben súlyos autóbalesetet szenvedett, amelybe majdnem belehalt. Szerencsére felépült, majd egy alkalommal Pilinszky Jánossal találkozva a költő ezt mondta neki: „Lehet, hogy jobban jártál volna, ha meghalsz, de úgy látszik, az Úristen még tartogat számodra feladatokat.” Az irodalomtörténész ehhez az emlékhez hozzáfűzte: „Az elmúlt negyven évem ezeknek a feladatoknak az elvégzésével telt”. Elárulta, hogy jelenleg legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy befejezze Az erdélyi irodalom története című nagyszabású munkáját.
Politikai antielit
Pomogáts Béla elmondta, hogy a kommunista rendszerben kizárólag irodalomtörténészi munkájával foglalkozott, és csak a rendszerváltás után lettek közéleti feladatai, aminek következtében kapcsolatba került a magyar politikai élet legfontosabb képviselőivel. Az irodalomtörténész ezúttal is keményen bírálta a magyarországi politikusokat, szerinte ugyanis „a mai politikusok úgy hazudnak, ahogy lélegeznek”. Majd hozzáfűzte: „Hogy van Magyarország, és hogy annyi viszontagság ellenére még van magyar nemzet, abban fontos szerepe volt a magyar irodalomnak. Remélem, az irodalom a mai politikai rendszer túlélésében is segíteni fog” . Mint mondta, a mai politikusok a pénz és a hatalom begyűjtésén kívül mással nem foglalkoznak, majd két rövid eset felidézésével érzékeltette a politikusok elképesztő korlátoltságát, amikor magyar irodalomról van szó.
Antiszemitizmus
Elmesélte, hogy egy alkalommal egy jelenleg is sokat szereplő politikus értetlenkedve kérdezte őt arról, hogy a magyar irodalomtörténészek miért istenítik az olyan zsidó szerzőket, mint Ady, Babits és Kosztolányi. „De hiszen ők nem is voltak zsidók!” – vetette ellen Pomogáts Béla. „Azt te csak úgy gondolod” – replikázott a politikus. A másik történetnek is hasonló kicsengése volt. Egy szintén ismert politikus amiatt értetlenkedett Pomogáts Béla előtt, hogy a magyar irodalomtörténet miért ünnepli annyira a Nyugat folyóiratot, „ezt a kis példányszámú zsidó lapocskát”.
Szolidaritást!
Pomogáts Béla felhívta a figyelmet arra, hogy az elmúlt huszonöt évben a magyarság létszáma egy ötödével csökkent, és ugyan határrevízióra semmi esély sincs, de a megmaradásra van esély. Kifejtette, hogy a magyarság megmaradásában három tényezőnek van szerepe: a magyar gazdasági életnek, a magyar állampolitikának, és végül, de talán legelsősorban a magyar kultúrának. „Amíg Erdélyben lesz magyar kultúra, addig lesz magyarság. A magyar állam feladata az, hogy minden érték fennmaradásához megadja a szükséges segítséget, nem pedig az, hogy a haveroknak osztogassa a pénzt” – fogalmazott Pomogáts Béla. Hozzátette, hogy jobban el kell mélyíteni a magyar nemzeti szolidaritást, annál is inkább, mert ma Magyarországon már-már nyílt polgárháborús hangulat uralkodik. Egy romániai román és magyar soviniszta nem képesek egymást úgy gyűlölni, ahogy Magyarországon a jobboldaliak és a baloldaliak gyűlölik egymást – jegyezte meg, végezetül pedig hozzátette: „a magyar nemzeti egységnek nincs erősebb eszköze, mint a magyar kultúra, és a magyar irodalom. A magyar irodalom iránti hűségünk az egymás iránti hűségünket segíti elő” . A találkozó dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

Amerika ismét közvetít (Tárgyalások az autonómiáról)
Az amerikai Project of Ethnic Relations (PER) közvetítésével ismét román–magyar egyeztetések zajlanak az erdélyi, a székelyföldi magyarság gondjainak rendezésére.
Az amerikai szervezetet képviselő Allen Kassof – aki 1993-ban kulcsszerepet játszott a sokat vitatott neptuni egyezség létrejöttében – az év elején ismét vállalta a közvetítői szerepet, és múlt szombaton Brassó-Pojánán lezajlott a tárgyalások negyedik fordulója. Tegnap délelőtt háromszéki magyar értelmiségiekkel találkozott, mint kiderült, elsősorban arról próbált tájékozódni, milyen a közhangulat, mennyire általános az autonómiaigény a székelyföldi magyarság körében, több-e ez, mint a politikusok szavazatszerző vesszőparipája.
Allen Kassof felidézte: 1968-ban jött először Romániába, az Egyesült Államok és a kommunista országok közötti kapcsolatot igyekezett építeni, rendkívül bonyolult volt, de próbálták a kommunikációt a legnehezebb időkben is fenntartani. A viszony nagyon megromlott a 80-as években, és ‘89 után ezt próbálták újraéleszteni. A jugoszláviai háború kitörését követően hozták létre a PER-t, tulajdonképpen az volt a céljuk, hogy az újonnan megalakult román politikai osztálynak nyújtsanak tájékoztatást, milyen megoldások léteznek máshol az etnikai problémák rendezésére. 1991-ben szembesültek azzal, hogy tulajdonképpen semmilyen kommunikáció nem létezik a román pártok és a magyarságot képviselő RMDSZ között, és az egy asztalhoz ülés szándékát is elutasították a felek. Fél év tárgyalásra, közvetítésre volt szükség, amíg sikerült összehozni a párbeszédet – idézte fel Kassof. Súlyos viták folytak, de az ezek során létrejött megállapodás szolgált alapul az RMDSZ majdani kormányzati szerepéhez – mondotta, és azt is kiemelte, tudja, hogy rendkívüli vitákat váltott ki az RMDSZ-ben és a magyar közösségben a neptuni megállapodás, de meggyőződése, hogy jó egyezség született. Kiemelte, a PER közvetítő szerepet vállalt, teljesen semleges volt, csak a párbeszédet tette lehetővé akkor is, és most is ez a céljuk. A székelyek tavaly őszi nagy menetelése után merült fel ismét annak szükségessége, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek a román pártok képviselői az RMDSZ-szel, a már nyugdíjas Allen Kassofot Viorel Hrebenciuc befolyásos szociáldemokrata politikus kérte fel a közvetítésre, mint Kassof fogalmazott, „egyes RMDSZ-es vezetők beleegyezésével”. Januárban és márciusban Bukarestben találkoztak, júniusban és múlt szombaton Pojánán folytatták a megbe­szélést. A tárgyalásokról Kassof keveset mondott, mint fogalmazott, román részről nagyon nagy az ellenállás az autonómiával kapcsolatban, nem hajlandóak elfogadni azt, de érzik, hogy a magyar közösségnek más igényei is vannak, mint amit jelenleg biztosítanak számukra. Az összes román politikai párt képviselőteti magát, és a vélemények is végletesek. Van, aki Trianon revíziójának veszélyét látja a székelyföldi autonómiában, más szerint a kérdés nem téma, Románia számára a valós gondot a cigányság problémájának megoldása jelenti. Ugyanakkor azt is kiemelte: vannak, akik értik, és nyitottak, hajlandóak a kérdéskör elemzésére, nagy eredménynek nevezte, hogy sok év után ismét elkezdődött egyfajta párbeszéd, meghallgatják egymást a felek.
Kassof szerint egyik legnagyobb gond, hogy az autonómia kifejezés „radioaktívvá” vált, ki kellene iktatni teljesen, más elnevezést találni, és akkor talán könnyebben átvihetőek lennének ugyanazon igények. Hangsúlyozta azt is, hogy tulajdonképpen az itt élő magyarságnak kellene meggyőznie valamilyen módon a románságot, hogy mindkét közösségnek érdeke a kérdés rendezése.   Allen Kassofnak meggyőződése, hogy a következő hónapokban valamilyen előrelépés történik, legközelebb februárban találkoznak a felek, és akkor már konkrét javaslatokkal ülnek tárgyalóasztalhoz.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Első világháborús emlékművek
Kiváló magyar helytörténészeinknek – legtöbbjük személyes ismerősöm, barátom – talán elmondtam már, talán nem (ha még nem, mindenesetre akartam): őszinte elismeréssel adózom munkásságuknak. (Az ember többnyire azokra a teljesítményekre „irigy”, amelyekre maga képtelen.)
Ujj Jánosnak új könyve jelent meg a napokban Első világháborús emlékművek Aradon és Arad megyében címmel, a bemutatót az aradi Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád dísztermében a múlt hét végén tartották, s azon – rendkívüli módon – a több évtizedes érettségi találkozóra érkezett (aradi és már nem aradi) vén diákok egy csoportja is jelen volt. Remélhetőleg hírét viszik, hogy Aradon jelentős dolgok történnek…
Előbb a „technikai adatok”: a nagy méretű képes könyvet az Aradi Szabadság-szobor Egyesület adta ki (felelős kiadó Király András, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, oktatásügyi államtitkár) 2014-ben (mondhatni pár órával bemutatása előtt jelent meg, úgy, hogy a szerző is csak akkor látta először nyomtatott formában), szerkesztője Horváth Levente (jelenleg szintén államtitkár). A kötet magvas, az első világháború előzményeit és következményeit a kevésbé beavatott olvasó számára is egyértelműen tisztázó, őt eligazító előszavát Király András történész írta.
A könyv jó 130 (többségükben színes) illusztrációt tartalmaz, nagy részük az aradi és Arad megyei háborús emlékműveket ábrázolja (melyik átlagos aradi magyar tudná, hogy ennyi van belőlük!), kisebb részük a világháborúval kapcsolatos egyéb képanyagot tartalmaz (harctéri, a katonákat sokszor pihenés, szórakozás közben ábrázoló fotókat, érmek, kitüntetések, névjegykártyák stb. megjelenítését). A száz évvel ezelőtt kitört és – a Kárpát-medencei magyarság számára különösen – hatalmas tragédiával járó I. világháború történetéhez e kötet csak kis adalék, a helyi önismeret szempontjából azonban mindenképpen jelentős. Az emlékművek (meg a könyvek) ugyanis többnyire (bár nem mindig) alkotójukat, szerzőjüket is túlélik, és dokumentumai maradnak egy már letűnt kornak.
Ujj János feltérképezte, dokumentálta, fényképen is megörökítette mindazt, ami ma, a XXI. század második évtizedének elején még hozzáférhető – néhány dolgot azonban, amiről még tudni, aminek még vannak szemtanúi (például az arad-mikelakai temetőnek a múlt század hetvenes éveiben barbár módon felszámolt hősi emlékművére gondolok) már csak archív fotókon örökíthetett meg. A bemutatón egyébként elmondta: annak idején, még 1989 előtt, egy székelyföldi látogatás és egy ott felfedezett első világháborús emlékmű láttán fogant meg benne a gondolat az aradi, Arad megyei emlékműk feltérképezésére, ami azonban csak az 1990-es évek elejétől kezdődhetett meg és nemrégiben (nem említette, de mi tudhatjuk, mennyi munkával) fejeződhetett be. Számomra, bevallom, nagyon sok újdonságot tartalmaz e kötet (valószínűnek tartom, hogy mások, az átlagos olvasó számára is). Bár azzal áltatom magam, hogy az átlag, mondjuk, négyötödénél jobban ismerem a megyét, többször meglepődtem a könyvet fellapozva, hogy lám, itt sem, ott sem fedeztem eddig fel a magam számára a háborús emlékműveket. (Mondjuk az, hogy Aradon legelőször a zsidó hitközség állított emléket elesett hősi halottainak tiszteletére 1917-ben, tehát még a háború idején.) Mi több, a bevezető tanulmány néhány adata, az összefüggések megvilágítása is újdonságként hatott, úgyhogy tiszta lelkiismerettel dicsérhetem a kiadványt. Ami, egyetértek az egyik felszólalóval, akár vaskosabb is lehetett volna, ha még többen a szerző, szerkesztő rendelkezésére bocsátják közlésre a világháborús családi fényképeket, dokumentumokat.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)