Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 2.
A rendszerváltás folytatása a cél
Tőkés László EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke délben szavazott a nagyváradi 113. számú szavazókörzetben.
A voksolás után az újságírók kérdéseire válaszolva a politikus elmondta: „Huszonöt év elteltével még mindig abban a helyzetben vagyunk, hogy a román parlamenti képviselők többsége posztkommunista vagy nacionalista. (…) Eléggé szkeptikus vagyok a választás kimenetelét illetően, mint ahogy az elmúlt huszonöt évben nem nagyon volt olyan alkalom, amikor szívünk szerint igazán jól választhattunk volna. Ez többnyire rajtunk kívül álló okokra vezethető vissza. De mintegy függetlenítve magunkat az általános helyzettől, nekünk az a feladatunk, hogy ünneppé váljék a választás, hogy előbbre vigyük szavazatainkkal a huszonöt esztendővel ezelőtt elkezdődött rendszerváltozást. Erre az volna a legjobb választása az országnak, hogyha egy olyan elnöke lenne, aki komolyan veszi a rendszerváltozás folytatását. Arra a kérdésünkre, hogy milyen eredménnyel lenne elégedett az államfőválasztás első fordulójában, Tőkés László így válaszolt: „Lésújtónak tartom az öt évvel ezelőtt leadott magyar szavazatok számát, az 1996-os 760 ezerről ez a szám lezuhant körülbelül 380 ezerre. Már akkor elégedett volnék, hogyha a két magyar jelölt támogatására begyűlt aláírások számát megközelítő arányú részvétel valósulna meg ezen a választáson”.
erdon.ro
Tőkés László EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke délben szavazott a nagyváradi 113. számú szavazókörzetben.
A voksolás után az újságírók kérdéseire válaszolva a politikus elmondta: „Huszonöt év elteltével még mindig abban a helyzetben vagyunk, hogy a román parlamenti képviselők többsége posztkommunista vagy nacionalista. (…) Eléggé szkeptikus vagyok a választás kimenetelét illetően, mint ahogy az elmúlt huszonöt évben nem nagyon volt olyan alkalom, amikor szívünk szerint igazán jól választhattunk volna. Ez többnyire rajtunk kívül álló okokra vezethető vissza. De mintegy függetlenítve magunkat az általános helyzettől, nekünk az a feladatunk, hogy ünneppé váljék a választás, hogy előbbre vigyük szavazatainkkal a huszonöt esztendővel ezelőtt elkezdődött rendszerváltozást. Erre az volna a legjobb választása az országnak, hogyha egy olyan elnöke lenne, aki komolyan veszi a rendszerváltozás folytatását. Arra a kérdésünkre, hogy milyen eredménnyel lenne elégedett az államfőválasztás első fordulójában, Tőkés László így válaszolt: „Lésújtónak tartom az öt évvel ezelőtt leadott magyar szavazatok számát, az 1996-os 760 ezerről ez a szám lezuhant körülbelül 380 ezerre. Már akkor elégedett volnék, hogyha a két magyar jelölt támogatására begyűlt aláírások számát megközelítő arányú részvétel valósulna meg ezen a választáson”.
erdon.ro
2014. november 3.
Széljegyzet a szegénységünkről
A bukaresti lapok, de még inkább a politikusok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a székelyföldi megyék az ország legszegényebb megyéi. Grafikonok jelennek meg, bemutatva az adatokat, amelyek igazolják állításaikat, legutoljára például azt, hogy az országos nettó kereset Hargita megyében a legalacsonyabb! Ami igaz is. Hogy milyen céllal írják mindezt, tudjuk. Viszont az okokról, hogy ez miért van így, már keveset írnak. A napokban például kisebb botrányt okozott, amikor kiderült, hogy a kiflit és tejet egyenesen Tordáról hozzák. Emlékeznek még a híres „borvíz útja” programra? Mit gondolnak, ott ki volt a főpályázó? Talán Hargita megyei cég? Vagy egy olyan megyéből való, ahol borvizet sem láttak? Döntsenek önök, kedves olvasóim. Szinte törvényszerű, hogy a legtöbb ilyen pályázatot olyan cégek nyerik meg, amelyek az ország más megyéiből kerülnek ki. Ők megnyerik a pályázatokat, lefölözik a pénzt, majd újabb pályázatot hirdetnek az alvállalkozók számára, amelyek majd elvégzik a munkát. A pénz töredékéért. És ezek vagyunk mi! Vagyis a Hargita vagy Kovászna megyei cégek.
De ott van például a borvíztöltők ügye is. A borszéki tulajdonosi köre ismert. Többnyire bukarestiek. Kevésbé ismert viszont a Kovásznán lévő borvíztöltöde tulajdonosi köre. Mit gondolnak, ott ki a tulajdonos? Nos, a kovásznai borvíztöltő bérlője vagy tulajdonosa a Moldovai Köztársaságból érkezett. Ahelyett, hogy Kovászna városa lenne a tulajdonos. Ezt jelenti, ha nem rendelkezünk saját erőforrásainkkal. És persze az 500 ezer lejes évi forgalmat lebonyolító cégek Bukarestbe adóznak. Hogy az olyan stiklikről ne is beszéljünk, amilyenek a privatizáció idején történtek. Amíg a nagyprivatizáció zajlott, egy kormányhatározattal kötelezték a közjegyzőket, hogy a privatizáció során keletkezett bevételeiket állami számlára utalják...
És lehetne sorolni napokig az ilyen történéseket. Pedig én nem is vagyok „szakmabeli”. Vagyis vállalkozó, aki nap mint nap ilyen törvényekbe ütközik. A nagyobb cégek, amelyek „adtak magukra”, bukaresti irodákat tartottak s tartanak fenn. Mert másképp nem boldogultak, boldogulnak. Ezernyi csatornán folyik el az itt megtermelt jövedelem. És így lett Ilfov megye meg Bukarest az ország leggazdagabb vidéke. A nyugati megyék pedig azért, mert a magyar infrastruktúrát használják. Magyarország határ menti megyéi a legszegényebbek, mert az olcsóbb munkaerő okán mindenki itt telepedik meg. Belső-Erdély pedig stagnál. S ha azt hiszik, hogy véletlenül történik mindez, akkor ki kell mondani, nem. Tudatosan történik, ahogy már történt a két világháború között is. Amikor az erdélyi megyék a moldvaiakénak vagy havasalföldiekének többszörösét adózták. Voltak megyék, amelyek a tízszeresét. Huszonöt év elteltével ott tartunk, ahol a rendszerváltás előtt is voltunk, itt a legrosszabbak a közlekedési viszonyok. Az autópályák – amelyek a fejlődést jelentenék – elkerülnek, ahogy az országos fejlesztések is. Ráadásul a szemünkbe is mondják, hogy szegények vagyunk! Mintha mi tehetnénk róla. Mintha mi ezt nem tudnánk
Lőrincz György
Székelyhon.ro
A bukaresti lapok, de még inkább a politikusok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a székelyföldi megyék az ország legszegényebb megyéi. Grafikonok jelennek meg, bemutatva az adatokat, amelyek igazolják állításaikat, legutoljára például azt, hogy az országos nettó kereset Hargita megyében a legalacsonyabb! Ami igaz is. Hogy milyen céllal írják mindezt, tudjuk. Viszont az okokról, hogy ez miért van így, már keveset írnak. A napokban például kisebb botrányt okozott, amikor kiderült, hogy a kiflit és tejet egyenesen Tordáról hozzák. Emlékeznek még a híres „borvíz útja” programra? Mit gondolnak, ott ki volt a főpályázó? Talán Hargita megyei cég? Vagy egy olyan megyéből való, ahol borvizet sem láttak? Döntsenek önök, kedves olvasóim. Szinte törvényszerű, hogy a legtöbb ilyen pályázatot olyan cégek nyerik meg, amelyek az ország más megyéiből kerülnek ki. Ők megnyerik a pályázatokat, lefölözik a pénzt, majd újabb pályázatot hirdetnek az alvállalkozók számára, amelyek majd elvégzik a munkát. A pénz töredékéért. És ezek vagyunk mi! Vagyis a Hargita vagy Kovászna megyei cégek.
De ott van például a borvíztöltők ügye is. A borszéki tulajdonosi köre ismert. Többnyire bukarestiek. Kevésbé ismert viszont a Kovásznán lévő borvíztöltöde tulajdonosi köre. Mit gondolnak, ott ki a tulajdonos? Nos, a kovásznai borvíztöltő bérlője vagy tulajdonosa a Moldovai Köztársaságból érkezett. Ahelyett, hogy Kovászna városa lenne a tulajdonos. Ezt jelenti, ha nem rendelkezünk saját erőforrásainkkal. És persze az 500 ezer lejes évi forgalmat lebonyolító cégek Bukarestbe adóznak. Hogy az olyan stiklikről ne is beszéljünk, amilyenek a privatizáció idején történtek. Amíg a nagyprivatizáció zajlott, egy kormányhatározattal kötelezték a közjegyzőket, hogy a privatizáció során keletkezett bevételeiket állami számlára utalják...
És lehetne sorolni napokig az ilyen történéseket. Pedig én nem is vagyok „szakmabeli”. Vagyis vállalkozó, aki nap mint nap ilyen törvényekbe ütközik. A nagyobb cégek, amelyek „adtak magukra”, bukaresti irodákat tartottak s tartanak fenn. Mert másképp nem boldogultak, boldogulnak. Ezernyi csatornán folyik el az itt megtermelt jövedelem. És így lett Ilfov megye meg Bukarest az ország leggazdagabb vidéke. A nyugati megyék pedig azért, mert a magyar infrastruktúrát használják. Magyarország határ menti megyéi a legszegényebbek, mert az olcsóbb munkaerő okán mindenki itt telepedik meg. Belső-Erdély pedig stagnál. S ha azt hiszik, hogy véletlenül történik mindez, akkor ki kell mondani, nem. Tudatosan történik, ahogy már történt a két világháború között is. Amikor az erdélyi megyék a moldvaiakénak vagy havasalföldiekének többszörösét adózták. Voltak megyék, amelyek a tízszeresét. Huszonöt év elteltével ott tartunk, ahol a rendszerváltás előtt is voltunk, itt a legrosszabbak a közlekedési viszonyok. Az autópályák – amelyek a fejlődést jelentenék – elkerülnek, ahogy az országos fejlesztések is. Ráadásul a szemünkbe is mondják, hogy szegények vagyunk! Mintha mi tehetnénk róla. Mintha mi ezt nem tudnánk
Lőrincz György
Székelyhon.ro
2014. november 4.
Kudarc
Csak azt ne próbálja senki bizonygatni, hogy ez siker volt. Egyáltalán nem volt az. Pedig lehetett volna, adott volt számos feltétel: lehetőségünk volt választani, nekünk, magyaroknak is, semmiféle olyan kockázat nem állt fenn, hogy a verseny miatt kiesünk valahonnan, nem jutunk be valahova, ráadásul egyik jelölt sem szerepelt rosszul a kampányban. Mindezek ellenére szégyenteljesen alacsony volt a magyarok részvétele az államfőválasztás első fordulójában.
Nem volt jó érzés vasárnap székelyföldi magyarnak lenni. Már az utolsó héten sem volt jó azt látni, hogy kampánytémává silányították az autonómia ügyét. Hogy képtelenek vagyunk valamiféle nemzeti minimumot rögzíteni, s bár a közös célokat kivonni a pártpolitikai csatározásokból. Nem volt mozgósító, sőt, ellenkező hatást váltott ki az utolsó napokban alkalmazott negatív kampány, az agresszív szórólapozás, a pirossal lefestett bejáratok – az meg kifejezetten elkeserítő volt, hogy vasárnap ismét azzal vált híressé Kovászna megye: utolsók között álltunk a részvételi arány tekintetében. Kudarcot vallottunk, mindannyian. Nem csak a politikai pártok, az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor, aki 50 ezerrel kevesebb voksot kapott, mint öt évvel korábban. Nem csupán az Erdélyi Magyar Néppárt és képviselője, Szilágyi Zsolt, akinek alig több mint 50 ezer szavazatot sikerült összegyűjtenie – az mindenesetre az erdélyi magyar közéletben is ritka, értékelendő felelősségvállalási gesztus, hogy tegnap Toró T. Tibor pártelnök és a volt államfőjelölt is benyújtotta lemondását a gyenge eredmények miatt.
Lehet persze, mint mindig, ezúttal is dicsőíteni a távolmaradókat, hogy lám, mennyire szubtilisen üzentek a politikai elitnek, milyen egyértelműen jelezték csalódottságukat, kiábrándultságukat, lehetne naphosszat ismételgetni a jól ismert szólamokat az ily módon megfogalmazott figyelmeztetésről, lehetne elmélkedni azon, miért távolodtak el vezetőink a választóktól, miért nem hitelesek már, miért nem érezzük, hogy a mi érdekeinket képviselőik – de teljesen fölösleges volna mindez. Tévedés volna ugyanis csak a politikusokat okolni a távolmaradásért. Legalább ennyire felelősek vagyunk mi is, amiért nem vonjuk felelősségre őket, ha elégedetlenek vagyunk, nem gyakorolunk nyomást rájuk, nem próbáljuk rákényszeríteni őket arra, hogy a mi érdekeinket képviselőjék, valahányszor úgy érezzük, nem ezt teszik. Tudomásul kell vennünk végre: demokráciában a választójog az érdekérvényesítés alapvető eszköze. A távolmaradás pedig belenyugvást jelent, és azzal is jár, hogy mások döntenek sorsunkról – például a teleormaniak, az idegengyűlölők, a kiló lisztért szavazók, mindazok, akik pár lejért eladják voksukat. Mert miközben ujjal mutogatunk Bukarestre, miközben Székelyföld másságára hivatkozva harcolunk az autonómiáért – éppen jövőnk és közösségünk iránti felelősségérzetből, demokrácia iránti elkötelezettségből szerepelünk le egyre gyakrabban.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Csak azt ne próbálja senki bizonygatni, hogy ez siker volt. Egyáltalán nem volt az. Pedig lehetett volna, adott volt számos feltétel: lehetőségünk volt választani, nekünk, magyaroknak is, semmiféle olyan kockázat nem állt fenn, hogy a verseny miatt kiesünk valahonnan, nem jutunk be valahova, ráadásul egyik jelölt sem szerepelt rosszul a kampányban. Mindezek ellenére szégyenteljesen alacsony volt a magyarok részvétele az államfőválasztás első fordulójában.
Nem volt jó érzés vasárnap székelyföldi magyarnak lenni. Már az utolsó héten sem volt jó azt látni, hogy kampánytémává silányították az autonómia ügyét. Hogy képtelenek vagyunk valamiféle nemzeti minimumot rögzíteni, s bár a közös célokat kivonni a pártpolitikai csatározásokból. Nem volt mozgósító, sőt, ellenkező hatást váltott ki az utolsó napokban alkalmazott negatív kampány, az agresszív szórólapozás, a pirossal lefestett bejáratok – az meg kifejezetten elkeserítő volt, hogy vasárnap ismét azzal vált híressé Kovászna megye: utolsók között álltunk a részvételi arány tekintetében. Kudarcot vallottunk, mindannyian. Nem csak a politikai pártok, az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor, aki 50 ezerrel kevesebb voksot kapott, mint öt évvel korábban. Nem csupán az Erdélyi Magyar Néppárt és képviselője, Szilágyi Zsolt, akinek alig több mint 50 ezer szavazatot sikerült összegyűjtenie – az mindenesetre az erdélyi magyar közéletben is ritka, értékelendő felelősségvállalási gesztus, hogy tegnap Toró T. Tibor pártelnök és a volt államfőjelölt is benyújtotta lemondását a gyenge eredmények miatt.
Lehet persze, mint mindig, ezúttal is dicsőíteni a távolmaradókat, hogy lám, mennyire szubtilisen üzentek a politikai elitnek, milyen egyértelműen jelezték csalódottságukat, kiábrándultságukat, lehetne naphosszat ismételgetni a jól ismert szólamokat az ily módon megfogalmazott figyelmeztetésről, lehetne elmélkedni azon, miért távolodtak el vezetőink a választóktól, miért nem hitelesek már, miért nem érezzük, hogy a mi érdekeinket képviselőik – de teljesen fölösleges volna mindez. Tévedés volna ugyanis csak a politikusokat okolni a távolmaradásért. Legalább ennyire felelősek vagyunk mi is, amiért nem vonjuk felelősségre őket, ha elégedetlenek vagyunk, nem gyakorolunk nyomást rájuk, nem próbáljuk rákényszeríteni őket arra, hogy a mi érdekeinket képviselőjék, valahányszor úgy érezzük, nem ezt teszik. Tudomásul kell vennünk végre: demokráciában a választójog az érdekérvényesítés alapvető eszköze. A távolmaradás pedig belenyugvást jelent, és azzal is jár, hogy mások döntenek sorsunkról – például a teleormaniak, az idegengyűlölők, a kiló lisztért szavazók, mindazok, akik pár lejért eladják voksukat. Mert miközben ujjal mutogatunk Bukarestre, miközben Székelyföld másságára hivatkozva harcolunk az autonómiáért – éppen jövőnk és közösségünk iránti felelősségérzetből, demokrácia iránti elkötelezettségből szerepelünk le egyre gyakrabban.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 4.
„A félelempolitika éreztette hatásait”
Aggasztónak tartják az EMNP Bihar megyei és országos képviselői, hogy egyre több magyar szavaz román pártok jelöltjeire, hangzott el a néppárt hétfői, eredmény értékelő nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke elmondta: az EMNP fontosnak tartotta az adminisztratív átszervezéssel, a régiók megalakításával, Románia esetleges föderális átszervezésével kapcsolatos üzenetek közvetítését, már emiatt megérte, hogy elnökjelöltet indítsanak – hiszen ezek nem annyira etnikai, mint inkább gazdasági kérdések, melyek egyformán érintik az összes itt élő nemzetiséget. Viszont nem jött be az az elképzelés, hogy két magyar jelölt növelni tudja a szavazókedvet – talán azért, mert az erdélyi magyarság retteg a baloldali jelölt előretörésétől, s valószínű, hogy több magyar is Iohannisra szavazott már az első forduló során. Szatmár megyében például a PSD mindig nyert – de most nem – s az adatok arra mutatnak rá, hogy Bihar megyében és a Székelyföld egy részén is a magyarok egy része Iohannisra adta voksát. „Ez mindkét magyar jelölt számszerű eredményét visszafogta” – jelentette ki az országos alelnök, aki szerint „a félelempolitika éreztette hatásait”.
Csökkenés
Csomortányi István Bihar megyei elnök szerint drámaian fogyott a magyar szavazatok száma, s bár ez javarészt az RMDSZ-re adott szavazatok csökkenésében mutatkozik meg, az EMNP számára sem jó hír. Míg a néppárt a 2900 nagyváradi szavazatával erősített, az RMDSZ jelöltjére még soha nem szavaztak ennyire kevesen, mint most (7800 váradi szavazat gyűlt össze). A két arány együtt kevesebb mint 12%, ami „tragikus, tekintettel arra, hogy Nagyvárad lakosságának 24%-a magyar nemzetiségű”. Így annak sem örülnek igazán, hogy a magyar jelöltre adott szavazatok több mint 27%-át a néppárt jelöltje vitte el, jegyezte meg Csomortányi István, hiszen „sokkal többet veszített az RMDSZ, mint amennyit mi nyertünk”. Meg kellene találni ennek a jelenségnek az okait, másképp a 2016-os önkormányzati választásokon komoly veszteség érheti a magyar közösséget, hangzott el.
Míg országos szinten 2012-ben több mint negyvenezren adták voksukat az RMDSZ jelöltjére, az idén ez a szám kevesebb mint harminc ezer, azaz egy negyeddel csökkent, mondta Csomortányi István. Negatív rekord született Érmihályfalván is, ahol a szavazók 27%-a román jelöltre adta a voksát (máskor ez az arány tíz százalék alatti volt), illetve Székelyhídon, ahol a szavazatok 38%-val román pártokat, jelölteket támogattak a lakosok.
Egymással
Örömmel tapasztalták, hogy a megye kisvárosaiban is gyarapodott a néppárt tábora, például Élesden, ahol alig egy éve alakult meg a szervezet, a magyar jelöltre adott szavazatok 30%-át a néppárt jelöltje kapta, Szalontán pedig ez az arány 15%-hoz közelít, „holott ott mindig is nagyon erős volt az RMDSZ”.
Zatykó Gyula azt is kifejtette: aggasztó az, hogy egyre több magyar jelöli be román pártok jelöltjeit. Ez nem lenne gond, ha a demokrácia kifogástalanul működne, de amíg egy román párttól nem lehet elvárni, hogy úgy küzdjön a kisebbségek jogaiért, mint egy magyar szervezet, addig indokolt az etnikai pártok léte, ennek a hozzáállásnak pedig a magyar közösség issza meg a levét. A párt alelnöke egyúttal köszönetet mondott azoknak, akik elmentek szavazni és „kétszeres köszönetet azoknak, akik ránk szavaztak, mivel ezzel a regionalizáció és az autonómia gondolatát erősítették”. A sajtótájékoztatón elhangzott: nem egymásban kell keresniük az ellenfelet, hiszen együtt tudják maximálisra növelni a Bihar megyei szavazatokat – a néppárt azokat igyekszik ugyanis megszólítani, akiket az RMDSZ már rég nem tud. Az EMNP-nek az elnökválasztás második fordulójára vonatkozó stratégiájával kapcsolatban Zatykó Gyula elmondta: annyit már biztosan lehet tudni, hogy nem azt a jelöltet fogják támogatni, aki megszünteti a magyar szimbólumokat, illetve a marosvásárhelyi magyar orvosi és gyógyszerészeti képzést, aki Székelyföld autonómiája ellen foglal állást, a kérdés csak az, hogy a jobboldali jelöltet mennyire aktívan fogják támogatni Victor Pontával szemben.
Neumann Andrea
erdon.ro
Aggasztónak tartják az EMNP Bihar megyei és országos képviselői, hogy egyre több magyar szavaz román pártok jelöltjeire, hangzott el a néppárt hétfői, eredmény értékelő nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke elmondta: az EMNP fontosnak tartotta az adminisztratív átszervezéssel, a régiók megalakításával, Románia esetleges föderális átszervezésével kapcsolatos üzenetek közvetítését, már emiatt megérte, hogy elnökjelöltet indítsanak – hiszen ezek nem annyira etnikai, mint inkább gazdasági kérdések, melyek egyformán érintik az összes itt élő nemzetiséget. Viszont nem jött be az az elképzelés, hogy két magyar jelölt növelni tudja a szavazókedvet – talán azért, mert az erdélyi magyarság retteg a baloldali jelölt előretörésétől, s valószínű, hogy több magyar is Iohannisra szavazott már az első forduló során. Szatmár megyében például a PSD mindig nyert – de most nem – s az adatok arra mutatnak rá, hogy Bihar megyében és a Székelyföld egy részén is a magyarok egy része Iohannisra adta voksát. „Ez mindkét magyar jelölt számszerű eredményét visszafogta” – jelentette ki az országos alelnök, aki szerint „a félelempolitika éreztette hatásait”.
Csökkenés
Csomortányi István Bihar megyei elnök szerint drámaian fogyott a magyar szavazatok száma, s bár ez javarészt az RMDSZ-re adott szavazatok csökkenésében mutatkozik meg, az EMNP számára sem jó hír. Míg a néppárt a 2900 nagyváradi szavazatával erősített, az RMDSZ jelöltjére még soha nem szavaztak ennyire kevesen, mint most (7800 váradi szavazat gyűlt össze). A két arány együtt kevesebb mint 12%, ami „tragikus, tekintettel arra, hogy Nagyvárad lakosságának 24%-a magyar nemzetiségű”. Így annak sem örülnek igazán, hogy a magyar jelöltre adott szavazatok több mint 27%-át a néppárt jelöltje vitte el, jegyezte meg Csomortányi István, hiszen „sokkal többet veszített az RMDSZ, mint amennyit mi nyertünk”. Meg kellene találni ennek a jelenségnek az okait, másképp a 2016-os önkormányzati választásokon komoly veszteség érheti a magyar közösséget, hangzott el.
Míg országos szinten 2012-ben több mint negyvenezren adták voksukat az RMDSZ jelöltjére, az idén ez a szám kevesebb mint harminc ezer, azaz egy negyeddel csökkent, mondta Csomortányi István. Negatív rekord született Érmihályfalván is, ahol a szavazók 27%-a román jelöltre adta a voksát (máskor ez az arány tíz százalék alatti volt), illetve Székelyhídon, ahol a szavazatok 38%-val román pártokat, jelölteket támogattak a lakosok.
Egymással
Örömmel tapasztalták, hogy a megye kisvárosaiban is gyarapodott a néppárt tábora, például Élesden, ahol alig egy éve alakult meg a szervezet, a magyar jelöltre adott szavazatok 30%-át a néppárt jelöltje kapta, Szalontán pedig ez az arány 15%-hoz közelít, „holott ott mindig is nagyon erős volt az RMDSZ”.
Zatykó Gyula azt is kifejtette: aggasztó az, hogy egyre több magyar jelöli be román pártok jelöltjeit. Ez nem lenne gond, ha a demokrácia kifogástalanul működne, de amíg egy román párttól nem lehet elvárni, hogy úgy küzdjön a kisebbségek jogaiért, mint egy magyar szervezet, addig indokolt az etnikai pártok léte, ennek a hozzáállásnak pedig a magyar közösség issza meg a levét. A párt alelnöke egyúttal köszönetet mondott azoknak, akik elmentek szavazni és „kétszeres köszönetet azoknak, akik ránk szavaztak, mivel ezzel a regionalizáció és az autonómia gondolatát erősítették”. A sajtótájékoztatón elhangzott: nem egymásban kell keresniük az ellenfelet, hiszen együtt tudják maximálisra növelni a Bihar megyei szavazatokat – a néppárt azokat igyekszik ugyanis megszólítani, akiket az RMDSZ már rég nem tud. Az EMNP-nek az elnökválasztás második fordulójára vonatkozó stratégiájával kapcsolatban Zatykó Gyula elmondta: annyit már biztosan lehet tudni, hogy nem azt a jelöltet fogják támogatni, aki megszünteti a magyar szimbólumokat, illetve a marosvásárhelyi magyar orvosi és gyógyszerészeti képzést, aki Székelyföld autonómiája ellen foglal állást, a kérdés csak az, hogy a jobboldali jelöltet mennyire aktívan fogják támogatni Victor Pontával szemben.
Neumann Andrea
erdon.ro
2014. november 4.
Szükség van hiteles példaképekre
Tizenkét évig volt iskolalelkész a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd pár hete Barabás László igazgatótól átvette a Kántor-tanítóképző vezetését. Egyelőre mindkét oktatási intézményben helyt kell állnia, hiszen a kollégiumban még nem tartották meg a versenyvizsgát, amelyen kiválasztják utódját. Gál Józseffel az eddigi feladatokról és az új kihívásokról beszélgettünk.
– Milyen feladatai vannak a református kollégium iskolalelkésznek?
– Az iskolalelkésznek az a legfontosabb feladata, hogy a kollégium egyházi jellegét biztosítsa, kapcsolatot tartson az iskola és egyház, püspökség között, jelenlétével és tevékenységével segítse és támogassa a diákokat, szükség esetén lelkigondozza őket, ugyanakkor ápolja a jó kapcsolatot az iskola, a tanárok és a szülők között. Nagyon különböznek az iskolalelkészi feladatok egy gyülekezeti lelkészétől, s elég sok időre, évekre volt szükségem, hogy ráhangolódjak a diákokra, a kijelölt feladatokra. Az első emlékeim egyike az, amikor bementem az órára és egy prédikációnyi időt, húsz percet beszéltem nekik, csakhogy a tanóra ennél hosszabb volt, így nagyon nehéz volt kitölteni a fennmaradt időt. Persze ez idővel kialakult, de nehéz volt az átállás. Az is megnehezítette a dolgomat, hogy az erdélyi református kollégiumokban, akkor hozták létre ezt a tisztséget, előttem nem volt iskolalelkész, azelőtt lelkészigazgatók voltak.
– Mennyire sikerült ezeket a feladatokat teljesíteni, milyen volt a kapcsolata a diákokkal?
– Úgy érzem, részben sikerült teljesíteni, hiszen a diákokkal jó kapcsolatom volt, voltak rendszeresen olyan alkalmak, találkozók, ahol sikerült megismernünk egymást, és kialakult egy bizalmi kapcsolat, tudták, hogy hozzám fordulhatnak és valahányszor szükség volt, meg is tették. Némi nehézséget jelentett, hogy a diákok folyamatosan cserélődnek, a végzősök elmennek, a kilencedikesek jönnek, s új kapcsolatokat kell kiépíteni velük is.
– Mit tanácsol a következő iskolalelkésznek?
– Az mindenképp fontos, hogy figyeljen oda a diákokra, elvárásaikra, gondjaikra, hiszen ők is ugyanolyan hús-vér emberek, mint a gyülekezeti tagok, csak sajátos kérdésekkel, gyötrődésekkel. Az is fontos, hogy az iskolalelkész próbálja meg vállalni önmagát, teljes egészében, mert így lesz hiteles. A fiataloknak nagy szükségük van olyan felnőttekre, példaképekre, akiknek a helyén van a szívük, lelkük, értékrendjük, akiket meg lehet szólítani, s akik nem elbeszélnek a fejük fölött, hanem velük beszélnek, beszélgetnek.
– Tizenkét év után megérett az idő a váltásra, ezért jelentkezett a kántor-tanítóképző igazgatói tisztségére?
– Személyes életem úgy alakult, hogy befejeztem néhány képzésem, s úgy éreztem, hogy iskolalelkészként a kezdeti lelkesedés már lankadt, s adtam magamnak két év haladékot, hogy új szolgálati helyet keressek. Ebben az állapotban talált rá a feleségem az igazgatói kiírásra. Utána érdeklődtünk, úgy éreztem, ez egy kihívás számomra, így összeállítottam és beadtam a pályázatomat. Most történik az alkalmazás, az átállás. De már megbeszéléseket tartunk a tanárokkal, keressük az utat, amelyen járnunk kell a továbbiakban, tudva azt, hogy a diákok, az egyetemet választó fiatalok száma egyre csökken, és nekünk olyan képzést kell biztosítanunk, amely továbbra is vonzó marad. Van egy kimutatás előttem, amely arról szól, hogy míg pár évvel ezelőtt a magyar fiatalok fele, ma már csupán egyharmaduk akar egyetemre járni, felsőfokú végzettséget szerezni. Ilyen körülmények között nekünk nagy a felelősségünk, hiszen Marosvásárhelyen a kántor-tanítóképző egy értékes, hiánypótló képzést biztosít, s továbbra is olyan kántorokat és tanítókat kell hogy képezzünk, akik megállják a helyüket, és értékes tagjai lesznek az erdélyi társadalomnak.
Simon Virág |
Székelyhon.ro
Tizenkét évig volt iskolalelkész a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd pár hete Barabás László igazgatótól átvette a Kántor-tanítóképző vezetését. Egyelőre mindkét oktatási intézményben helyt kell állnia, hiszen a kollégiumban még nem tartották meg a versenyvizsgát, amelyen kiválasztják utódját. Gál Józseffel az eddigi feladatokról és az új kihívásokról beszélgettünk.
– Milyen feladatai vannak a református kollégium iskolalelkésznek?
– Az iskolalelkésznek az a legfontosabb feladata, hogy a kollégium egyházi jellegét biztosítsa, kapcsolatot tartson az iskola és egyház, püspökség között, jelenlétével és tevékenységével segítse és támogassa a diákokat, szükség esetén lelkigondozza őket, ugyanakkor ápolja a jó kapcsolatot az iskola, a tanárok és a szülők között. Nagyon különböznek az iskolalelkészi feladatok egy gyülekezeti lelkészétől, s elég sok időre, évekre volt szükségem, hogy ráhangolódjak a diákokra, a kijelölt feladatokra. Az első emlékeim egyike az, amikor bementem az órára és egy prédikációnyi időt, húsz percet beszéltem nekik, csakhogy a tanóra ennél hosszabb volt, így nagyon nehéz volt kitölteni a fennmaradt időt. Persze ez idővel kialakult, de nehéz volt az átállás. Az is megnehezítette a dolgomat, hogy az erdélyi református kollégiumokban, akkor hozták létre ezt a tisztséget, előttem nem volt iskolalelkész, azelőtt lelkészigazgatók voltak.
– Mennyire sikerült ezeket a feladatokat teljesíteni, milyen volt a kapcsolata a diákokkal?
– Úgy érzem, részben sikerült teljesíteni, hiszen a diákokkal jó kapcsolatom volt, voltak rendszeresen olyan alkalmak, találkozók, ahol sikerült megismernünk egymást, és kialakult egy bizalmi kapcsolat, tudták, hogy hozzám fordulhatnak és valahányszor szükség volt, meg is tették. Némi nehézséget jelentett, hogy a diákok folyamatosan cserélődnek, a végzősök elmennek, a kilencedikesek jönnek, s új kapcsolatokat kell kiépíteni velük is.
– Mit tanácsol a következő iskolalelkésznek?
– Az mindenképp fontos, hogy figyeljen oda a diákokra, elvárásaikra, gondjaikra, hiszen ők is ugyanolyan hús-vér emberek, mint a gyülekezeti tagok, csak sajátos kérdésekkel, gyötrődésekkel. Az is fontos, hogy az iskolalelkész próbálja meg vállalni önmagát, teljes egészében, mert így lesz hiteles. A fiataloknak nagy szükségük van olyan felnőttekre, példaképekre, akiknek a helyén van a szívük, lelkük, értékrendjük, akiket meg lehet szólítani, s akik nem elbeszélnek a fejük fölött, hanem velük beszélnek, beszélgetnek.
– Tizenkét év után megérett az idő a váltásra, ezért jelentkezett a kántor-tanítóképző igazgatói tisztségére?
– Személyes életem úgy alakult, hogy befejeztem néhány képzésem, s úgy éreztem, hogy iskolalelkészként a kezdeti lelkesedés már lankadt, s adtam magamnak két év haladékot, hogy új szolgálati helyet keressek. Ebben az állapotban talált rá a feleségem az igazgatói kiírásra. Utána érdeklődtünk, úgy éreztem, ez egy kihívás számomra, így összeállítottam és beadtam a pályázatomat. Most történik az alkalmazás, az átállás. De már megbeszéléseket tartunk a tanárokkal, keressük az utat, amelyen járnunk kell a továbbiakban, tudva azt, hogy a diákok, az egyetemet választó fiatalok száma egyre csökken, és nekünk olyan képzést kell biztosítanunk, amely továbbra is vonzó marad. Van egy kimutatás előttem, amely arról szól, hogy míg pár évvel ezelőtt a magyar fiatalok fele, ma már csupán egyharmaduk akar egyetemre járni, felsőfokú végzettséget szerezni. Ilyen körülmények között nekünk nagy a felelősségünk, hiszen Marosvásárhelyen a kántor-tanítóképző egy értékes, hiánypótló képzést biztosít, s továbbra is olyan kántorokat és tanítókat kell hogy képezzünk, akik megállják a helyüket, és értékes tagjai lesznek az erdélyi társadalomnak.
Simon Virág |
Székelyhon.ro
2014. november 5.
Előkerült a nacionalista kártya (Államfőválasztás)
Miközben a Központi Választási Iroda tegnap délután közzétette az államfőválasztás első fordulójának végső eredményét, a döntőben maradt két jelölt, Victor Ponta és Klaus Johannis körül máris elindult a kampánynyilatkozatok csatája, amelyekből ezúttal sem marad ki a nacionalista hangvétel. Szintén tegnap jelentették be az első fordulóban alulmaradt jelöltek közül páran, kit is támogatnának a versenybe szálló két politikus közül.
A Központi Választási Iroda által nyilvánosságra hozott adatok nem befolyásolják a jelöltek eddigi sorrendjét. Eszerint Victor Ponta és Klaus Johannis került a második fordulóba. Némileg módosult ugyanakkor a Kelemen Hunorra leadott szavazatok aránya, aki végül a voksok 3,47 százalékát kapta meg, Szilágyi Zsolt esetében az eredmény viszont nem változott, azaz 0,56 százalék. Ami a két magyar jelöltet illeti, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök 329 729 szavazatot kapott, míg Szilágyi Zsolt, az EMNP jelöltje 53 146 voksot. Nem mellékes megemlíteni, hogy ez alkalommal ketten több voksot szedtek össze, mint Kelemen Hunor 2009-ben, amikor egyedüli magyarként indult az államfőválasztáson. Az RMDSZ jelöltjére akkor 372 674-en szavaztak. A részvételi arány tekintetében a végleges adatok újból nem mutattak jelentős változást, összesen 9 723 232 választó adta le szavazatát, és a szavazócédulák 2,44 százalékát semmisnek nyilvánították. Megindult az üzengetés
Mind Ponta, mind Johannis már tegnap elkezdett kampányüzeneteket megfogalmazni egymás irányába. Elsőként a kormányfő lépett a színre, és a Szociáldemokrata Párt területi képviselőivel folytatott videokonferencián máris kirohant ellenfele ellen. Ponta azt hozta fel, hogy tudomása szerint a versenyből kiesett elnökjelöltek közül Johannist egyedül Szilágyi Zsolt, az EMNP jelöltje támogatja, „aki el akarja szakítani Erdélyt Romániától”. A miniszterelnök hozzátette: ő nem szeretné, hogy ilyen támogatója legyen. Ponta egyébként szintén tegnap felszólította pártja illetékeseit, hogy mindent tegyenek meg, hogy mindazok, akik az alakulatra szavaztak az első fordulóban, ugyanezt tegyék november 16-án is, illetve igyekezzenek meggyőzni azon jelöltek szavazóit, akik jelezték, hogy támogatnák őt, hogy bátran voksolhatnak rá. A politikus úgy vélte, a második fordulóban újból egyenlő eséllyel indul mindkét jelölt. A kormányfőhöz csatlakozva a szociáldemokrata kampánystáb egyébként olyan híreket terjesztett, melyek szerint ellenfele a nyugdíjak csökkentését fontolgatja, amennyiben győztesként kerül ki a megmérettetésből. Klaus Johannis, a Keresztény-Liberális Szövetség államfőjelöltje hazugságnak nevezte azokat a vádakat, miszerint Erdély elszakítására törne, illetve a nyugdíjak csökkentését tervezné. Szerinte a róla terjesztett hazugságok ellenfele kétségbeesését jelzik, miképpen azt is elgondolkodtatónak tartotta, hogy Ponta a Nagy-Románia Párttal készül a – választási kampányában ígért – „nagy egyesülésre”. Arra a kérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy az EMNP állítólag őt támogatja a második fordulóban, annak reményében, hogy megválasztása esetén segítene nekik etnikai autonómiát kialakítani Erdélyben, Johannis csak annyit mondott: ő minden szavazatnak örül a választó nemzetiségétől és vallásától függetlenül. Hozzátette: olyan regionalizáció híve, amely a közigazgatás korszerűsítését eredményezi és gazdasági fejlődést hoz, márpedig az etnikai alapú regionalizáció nem hoz ilyen eredményt”.
Az első csatlósok
Három kiesett elnökjelölt, Călin Popescu Tăriceanu, a szenátus elnöke, Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt alapítója, valamint a Külföldi Hírszerző Szolgálat nemrég lemondott igazgatója, Teodor Meleşcanu is támogatásáról biztosította Victor Pontát tegnap. A három jelölt összesen a voksok tíz százalékát szerezte meg. A kormányfő siker esetén Meleşcanunak az elnöki hivatal nemzetbiztonsági tanácsadói tisztségét ígérte, míg Tăriceanu mint esélyes utód jelenik meg a kabinet élén. Johannis ezzel szemben tegnap azt nyilatkozta, nem akar szavazatokról alkudozni a választási versenyből kiesett jelöltekkel, szerinte a választók rendelkeznek szavazatuk felett, őket akarja megnyerni.
Az RMDSZ továbbra sem nevezte meg, hogy melyik jelöltet támogatná. Kelemen Hunor elnök csak annyira szorítkozott, hogy Tăriceanu alakulatának kormányra hívását nem ellenzi, illetve a szövetség továbbra is a kormánykoalíció tagja akar maradni, a jelölttámogatásról pedig holnap döntenek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Miközben a Központi Választási Iroda tegnap délután közzétette az államfőválasztás első fordulójának végső eredményét, a döntőben maradt két jelölt, Victor Ponta és Klaus Johannis körül máris elindult a kampánynyilatkozatok csatája, amelyekből ezúttal sem marad ki a nacionalista hangvétel. Szintén tegnap jelentették be az első fordulóban alulmaradt jelöltek közül páran, kit is támogatnának a versenybe szálló két politikus közül.
A Központi Választási Iroda által nyilvánosságra hozott adatok nem befolyásolják a jelöltek eddigi sorrendjét. Eszerint Victor Ponta és Klaus Johannis került a második fordulóba. Némileg módosult ugyanakkor a Kelemen Hunorra leadott szavazatok aránya, aki végül a voksok 3,47 százalékát kapta meg, Szilágyi Zsolt esetében az eredmény viszont nem változott, azaz 0,56 százalék. Ami a két magyar jelöltet illeti, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök 329 729 szavazatot kapott, míg Szilágyi Zsolt, az EMNP jelöltje 53 146 voksot. Nem mellékes megemlíteni, hogy ez alkalommal ketten több voksot szedtek össze, mint Kelemen Hunor 2009-ben, amikor egyedüli magyarként indult az államfőválasztáson. Az RMDSZ jelöltjére akkor 372 674-en szavaztak. A részvételi arány tekintetében a végleges adatok újból nem mutattak jelentős változást, összesen 9 723 232 választó adta le szavazatát, és a szavazócédulák 2,44 százalékát semmisnek nyilvánították. Megindult az üzengetés
Mind Ponta, mind Johannis már tegnap elkezdett kampányüzeneteket megfogalmazni egymás irányába. Elsőként a kormányfő lépett a színre, és a Szociáldemokrata Párt területi képviselőivel folytatott videokonferencián máris kirohant ellenfele ellen. Ponta azt hozta fel, hogy tudomása szerint a versenyből kiesett elnökjelöltek közül Johannist egyedül Szilágyi Zsolt, az EMNP jelöltje támogatja, „aki el akarja szakítani Erdélyt Romániától”. A miniszterelnök hozzátette: ő nem szeretné, hogy ilyen támogatója legyen. Ponta egyébként szintén tegnap felszólította pártja illetékeseit, hogy mindent tegyenek meg, hogy mindazok, akik az alakulatra szavaztak az első fordulóban, ugyanezt tegyék november 16-án is, illetve igyekezzenek meggyőzni azon jelöltek szavazóit, akik jelezték, hogy támogatnák őt, hogy bátran voksolhatnak rá. A politikus úgy vélte, a második fordulóban újból egyenlő eséllyel indul mindkét jelölt. A kormányfőhöz csatlakozva a szociáldemokrata kampánystáb egyébként olyan híreket terjesztett, melyek szerint ellenfele a nyugdíjak csökkentését fontolgatja, amennyiben győztesként kerül ki a megmérettetésből. Klaus Johannis, a Keresztény-Liberális Szövetség államfőjelöltje hazugságnak nevezte azokat a vádakat, miszerint Erdély elszakítására törne, illetve a nyugdíjak csökkentését tervezné. Szerinte a róla terjesztett hazugságok ellenfele kétségbeesését jelzik, miképpen azt is elgondolkodtatónak tartotta, hogy Ponta a Nagy-Románia Párttal készül a – választási kampányában ígért – „nagy egyesülésre”. Arra a kérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy az EMNP állítólag őt támogatja a második fordulóban, annak reményében, hogy megválasztása esetén segítene nekik etnikai autonómiát kialakítani Erdélyben, Johannis csak annyit mondott: ő minden szavazatnak örül a választó nemzetiségétől és vallásától függetlenül. Hozzátette: olyan regionalizáció híve, amely a közigazgatás korszerűsítését eredményezi és gazdasági fejlődést hoz, márpedig az etnikai alapú regionalizáció nem hoz ilyen eredményt”.
Az első csatlósok
Három kiesett elnökjelölt, Călin Popescu Tăriceanu, a szenátus elnöke, Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt alapítója, valamint a Külföldi Hírszerző Szolgálat nemrég lemondott igazgatója, Teodor Meleşcanu is támogatásáról biztosította Victor Pontát tegnap. A három jelölt összesen a voksok tíz százalékát szerezte meg. A kormányfő siker esetén Meleşcanunak az elnöki hivatal nemzetbiztonsági tanácsadói tisztségét ígérte, míg Tăriceanu mint esélyes utód jelenik meg a kabinet élén. Johannis ezzel szemben tegnap azt nyilatkozta, nem akar szavazatokról alkudozni a választási versenyből kiesett jelöltekkel, szerinte a választók rendelkeznek szavazatuk felett, őket akarja megnyerni.
Az RMDSZ továbbra sem nevezte meg, hogy melyik jelöltet támogatná. Kelemen Hunor elnök csak annyira szorítkozott, hogy Tăriceanu alakulatának kormányra hívását nem ellenzi, illetve a szövetség továbbra is a kormánykoalíció tagja akar maradni, a jelölttámogatásról pedig holnap döntenek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 5.
A harmadik pofon
Nem kizárt, hogy a legtöbb RMDSZ-vezető legszívesebben holnap elmenne Hawaiira, kikapcsolná a telefonját, és november 17-ig fel sem kelne a homokból. Eddig ugyanis már kétszer szaladtak bele hatalmas pofonba akkor, amikor az erdélyi magyarok tömegesen a másik jelöltre szavaztak, mint akit ők ajánlottak. Most ismét gyülekeznek a pofonfa alatt.
Ugyanis kénytelenek lesznek azt mondani, hogy a második fordulóban szavazzunk Victor Pontára. Aki azzal buktatta meg az Ungureanu-kabinetet, hogy védelmébe vette a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetőségét, akik nem hajlandók – az oktatási törvény értelmében – létrehozni a magyar főtanszéket az intézményben. Akinek a kormányába azért lépett be az RMDSZ, hogy megoldja ezt a kérdést, de eddig szóba sem állt vele. Aki tagadja Székelyföldnek még a létét is. Aki tisztességről és becsületről beszél, miközben doktori disszertációjának háromnegyedét egyszerűen lemásolta. Aki lassan egyedül marad pártja élén, mert legközelebbi munkatársait viszi a korrupcióellenes ügyészség.
Ennél rosszabb már csak az lenne, ha azt mondanák: szavazzunk Klaus Iohannisra. Aki megfelelési kényszerből I-vel írja a nevét (a Klaus Wernerrel nem tudott mit kezdeni). Aki hallani sem akar a területi autonómiáról. Aki saját népe történelmét is meghamisítja, csakhogy megfeleljen a többség elvárásainak. Aki minduntalan hangoztatja, mennyire „igazi román”. Aki – ennek ellenére – bizonyára maga írta fizikatanári diplomadolgozatát, és aligha vevő az uram-bátyámos mutyizásra. Akinek nem fűződne érdeke ahhoz, hogy a nagykorrupció ellen küzdő ügyészség munkáját gátolja.
De aki elnökként egyszer és mindenkorra megszüntetné azt a lehetőséget, hogy Romániára külső nyomást lehessen gyakorolni a kisebbségek problémájának ügyében. Ahol ugyanis egy szász származású politikus államfő lehet, ott hiteltelen azt állítani, hogy megszegik a kisebbségek jogait, s ezzel búcsút mondhatunk autonómiának, alkotmánymódosításnak, mindennek.
Marad tehát Ponta. És a harmadik pofon.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem kizárt, hogy a legtöbb RMDSZ-vezető legszívesebben holnap elmenne Hawaiira, kikapcsolná a telefonját, és november 17-ig fel sem kelne a homokból. Eddig ugyanis már kétszer szaladtak bele hatalmas pofonba akkor, amikor az erdélyi magyarok tömegesen a másik jelöltre szavaztak, mint akit ők ajánlottak. Most ismét gyülekeznek a pofonfa alatt.
Ugyanis kénytelenek lesznek azt mondani, hogy a második fordulóban szavazzunk Victor Pontára. Aki azzal buktatta meg az Ungureanu-kabinetet, hogy védelmébe vette a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetőségét, akik nem hajlandók – az oktatási törvény értelmében – létrehozni a magyar főtanszéket az intézményben. Akinek a kormányába azért lépett be az RMDSZ, hogy megoldja ezt a kérdést, de eddig szóba sem állt vele. Aki tagadja Székelyföldnek még a létét is. Aki tisztességről és becsületről beszél, miközben doktori disszertációjának háromnegyedét egyszerűen lemásolta. Aki lassan egyedül marad pártja élén, mert legközelebbi munkatársait viszi a korrupcióellenes ügyészség.
Ennél rosszabb már csak az lenne, ha azt mondanák: szavazzunk Klaus Iohannisra. Aki megfelelési kényszerből I-vel írja a nevét (a Klaus Wernerrel nem tudott mit kezdeni). Aki hallani sem akar a területi autonómiáról. Aki saját népe történelmét is meghamisítja, csakhogy megfeleljen a többség elvárásainak. Aki minduntalan hangoztatja, mennyire „igazi román”. Aki – ennek ellenére – bizonyára maga írta fizikatanári diplomadolgozatát, és aligha vevő az uram-bátyámos mutyizásra. Akinek nem fűződne érdeke ahhoz, hogy a nagykorrupció ellen küzdő ügyészség munkáját gátolja.
De aki elnökként egyszer és mindenkorra megszüntetné azt a lehetőséget, hogy Romániára külső nyomást lehessen gyakorolni a kisebbségek problémájának ügyében. Ahol ugyanis egy szász származású politikus államfő lehet, ott hiteltelen azt állítani, hogy megszegik a kisebbségek jogait, s ezzel búcsút mondhatunk autonómiának, alkotmánymódosításnak, mindennek.
Marad tehát Ponta. És a harmadik pofon.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. november 5.
Kínlódást jelent a román nyelv
Elemi osztályokban román nyelvű kommunikációt tanulnak a magyar diákok, azonban ez nem jelenti azt, hogy negyedik osztály végére kifogástalanul beszélik a nyelvet. A gondok ötödikben kezdődnek, amikor irodalmat is tanulnak már, ugyanazon a szinten mint a román anyanyelvűek.
A legkönnyebben úgy lehet megtanulni egy nyelvet, ha a gyakorlatban is használjuk. A román nyelv kihívás a magyar gyerekek számára, főleg azoknak, akik nem élnek román nemzetiségűek által is lakott közösségben. Az iskolában nem beszélni tanítják a gyerekeket, így gondolja a szülők többsége.
Ábrám Noémi öt gyerek édesanyja úgy véli, nem csak a tantervvel vannak gondok, létezik egyfajta társadalmi elzárkózás is. „Emlékszem, gyerekkoromban együtt játszottunk a román gyerekekkel, így sokkal könnyebben elsajátítottuk a nyelvet. Manapság azonban a magyar gyerekek szintén a magyar gyerekek közösségét keresik. Ez szülői befolyásolástól is függ. Az elzárkózás miatt a gyerekeknek könyvből kell megtanítani a román nyelvet, ez olykor kínszenvedés. A iskolai egy-négy osztályban kommunikációt tanulnak, ez játékosabb, érdekesebb. Ötödiktől azonban bekövetkezik a nagy törés, amikor román irodalmat tanulnak, olyan szinten, mint a román anyanyelvű diákok. Ezen a ponton kezdik tehernek érezni a román nyelvet, nem motiválja semmi őket a tantárgy tanulására. A gyerek végigkínlódja az iskolát, nagy nehezen leérettségizik, és igyekszik minél inkább elkerülni a nyelv használatát. Én nagyon szeretném – és sok szülő így van ezzel –, hogy a gyerekeim jól megtanuljanak románul, és tudjanak érvényesülni itthon is. Azonban a tanügy részéről is szükség lenne jobb együttműködésre, mert így csak a cél ellenkezőjét érik el” – hangsúlyozta az édesanya.
Az új tanterv értelmében két évet szánnak arra, hogy a gyerekek románul beszélgessenek az iskolában. Dóczy Melinda tanítónőtől megtudtuk, előkészítőben és első osztályban még csak beszélgetéssel telnek a román órák. „Eddig az első osztályos tantervben szerepelt a beszélgetés, és másodiktól kezdődött az írás, illetve az olvasás. Ez most is így van, csak hozzáadódik még egy év beszélgetés előkészítőben. Az első két évben játékosan tanuljuk a nyelvet, fokozatosan haladunk előre. Inkább az a cél, hogy a gyerek megtanulja, az üzletben hogy kérjen egy kenyeret, nem pedig az, hogy elemezzen egy verset. Az ötödikbe való átlépés minden tantárgyból nehéz, de a román esetében különösen, mert egyes irodalmi művekben olyan régies kifejezések vannak, amelyeket a román anyanyelvűek sem értenek. Reméljük, hogy ha már az elemi oktatásban változtattak a tanterven, ennek lesz folytatása” – mondta a tanítónő.
Középiskolában még nehezebb dolga van annak, aki nem érti és beszéli kellőképpen a román nyelvet. Itt már az érettségire való készülődés a cél, nincs idő olyan dolgokkal foglalkozni, amit már addig tudni kellene. Nagy Judit Emőke román szakos tanár elmondta, igyekeznek segítséget nyújtani ezeknek a diákoknak. „Többnyire a vidékről érkezőknél merül fel az, hogy nem ismerik elég jól a nyelvet. Főleg kilencedikben és tizedikben fektetünk hangsúlyt ennek korrigálásra, konzultációk vagy plusz feladatok segítségével. Ezután azonban már fel kell zárkózniuk, nekem pedig muszáj azt tanítanom, ami az érettségire kell. Ezen kellene változtatni. Ameddig az érettségi anyagát nem változtatják meg, hiába tanítok kíméletesen, pontosan a magyar diákkal szúrok ki” – mondta a pedagógus.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
Elemi osztályokban román nyelvű kommunikációt tanulnak a magyar diákok, azonban ez nem jelenti azt, hogy negyedik osztály végére kifogástalanul beszélik a nyelvet. A gondok ötödikben kezdődnek, amikor irodalmat is tanulnak már, ugyanazon a szinten mint a román anyanyelvűek.
A legkönnyebben úgy lehet megtanulni egy nyelvet, ha a gyakorlatban is használjuk. A román nyelv kihívás a magyar gyerekek számára, főleg azoknak, akik nem élnek román nemzetiségűek által is lakott közösségben. Az iskolában nem beszélni tanítják a gyerekeket, így gondolja a szülők többsége.
Ábrám Noémi öt gyerek édesanyja úgy véli, nem csak a tantervvel vannak gondok, létezik egyfajta társadalmi elzárkózás is. „Emlékszem, gyerekkoromban együtt játszottunk a román gyerekekkel, így sokkal könnyebben elsajátítottuk a nyelvet. Manapság azonban a magyar gyerekek szintén a magyar gyerekek közösségét keresik. Ez szülői befolyásolástól is függ. Az elzárkózás miatt a gyerekeknek könyvből kell megtanítani a román nyelvet, ez olykor kínszenvedés. A iskolai egy-négy osztályban kommunikációt tanulnak, ez játékosabb, érdekesebb. Ötödiktől azonban bekövetkezik a nagy törés, amikor román irodalmat tanulnak, olyan szinten, mint a román anyanyelvű diákok. Ezen a ponton kezdik tehernek érezni a román nyelvet, nem motiválja semmi őket a tantárgy tanulására. A gyerek végigkínlódja az iskolát, nagy nehezen leérettségizik, és igyekszik minél inkább elkerülni a nyelv használatát. Én nagyon szeretném – és sok szülő így van ezzel –, hogy a gyerekeim jól megtanuljanak románul, és tudjanak érvényesülni itthon is. Azonban a tanügy részéről is szükség lenne jobb együttműködésre, mert így csak a cél ellenkezőjét érik el” – hangsúlyozta az édesanya.
Az új tanterv értelmében két évet szánnak arra, hogy a gyerekek románul beszélgessenek az iskolában. Dóczy Melinda tanítónőtől megtudtuk, előkészítőben és első osztályban még csak beszélgetéssel telnek a román órák. „Eddig az első osztályos tantervben szerepelt a beszélgetés, és másodiktól kezdődött az írás, illetve az olvasás. Ez most is így van, csak hozzáadódik még egy év beszélgetés előkészítőben. Az első két évben játékosan tanuljuk a nyelvet, fokozatosan haladunk előre. Inkább az a cél, hogy a gyerek megtanulja, az üzletben hogy kérjen egy kenyeret, nem pedig az, hogy elemezzen egy verset. Az ötödikbe való átlépés minden tantárgyból nehéz, de a román esetében különösen, mert egyes irodalmi művekben olyan régies kifejezések vannak, amelyeket a román anyanyelvűek sem értenek. Reméljük, hogy ha már az elemi oktatásban változtattak a tanterven, ennek lesz folytatása” – mondta a tanítónő.
Középiskolában még nehezebb dolga van annak, aki nem érti és beszéli kellőképpen a román nyelvet. Itt már az érettségire való készülődés a cél, nincs idő olyan dolgokkal foglalkozni, amit már addig tudni kellene. Nagy Judit Emőke román szakos tanár elmondta, igyekeznek segítséget nyújtani ezeknek a diákoknak. „Többnyire a vidékről érkezőknél merül fel az, hogy nem ismerik elég jól a nyelvet. Főleg kilencedikben és tizedikben fektetünk hangsúlyt ennek korrigálásra, konzultációk vagy plusz feladatok segítségével. Ezután azonban már fel kell zárkózniuk, nekem pedig muszáj azt tanítanom, ami az érettségire kell. Ezen kellene változtatni. Ameddig az érettségi anyagát nem változtatják meg, hiába tanítok kíméletesen, pontosan a magyar diákkal szúrok ki” – mondta a pedagógus.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
2014. november 6.
Bukásra ítélve
Bárhogy csűrjük és csavarjuk, az Erdélyi Magyar Néppárt nevezetű politikai projekt megbukott. Nem csak az államelnöki versenyben, ugyanis az utóbbi két évben mind a három választáson, amelyen jelölteket indított, a saját elvárásaihoz viszonyítva is siralmas eredményt ért el. Még akkor is, ha esetenként ismert, köztiszteletnek örvendő jelölteket indított – imígyen kesereg az önmagát néppárt-szimpatizánsnak, sőt, párttagnak mondó szavazó a közösségi oldalon. Hogy nem egyedi véleményről lehet szó, jelzi az, hogy a párt megyei vezérének is "tetszett" a bejegyzés. De óva intenék bármely ellendrukkert, hogy most örömtáncot lejtsen. Sokkal inkább az ellenfél hibáiból tanulva, nagyobb alázattal figyeljen a szavazói elvárásokra! Már most, az elnökválasztás második fordulója előtt. Van, amikor észérvekkel nem lehet megváltoztatni az érzelmi voksolást. Másfelől pedig jól látható, hogy a szász szekér után kullogó magyarok autonómiaigénye süket fülekre talált eddig is. De még Erdély felvirágoztatására sem garancia a szebeni bürgermeister. Tehát hagyni kell az "önfejű székelyeket", hogy odasózzák a pecsétet, ahova gondolják. Mert lám, Izsák Balázs is megjárta az atyafiakkal, amikor a néppárti elnökjelölt mögé akarta felsorakoztatni őket, megfeledkezve arról, hogy a tavalyi nagy menetelés százezres tömegének látványa nagymértékben az RMDSZ-színekben megválasztott polgármesterek szervező- mozgósító ténykedésének volt köszönhető. Miközben az általa most ajnározott néppártiak az izsáki felkérés ellenére külön pikniket ültek. Egyébként elvárható a Székely Nemzeti Tanács elnökétől, hogy ha már beszállt az elnökválasztási kampányba, akkor ő is ajánlja fel a csúfos vasárnapi szereplésért – amolyan becsületbeli jelzésként – lemondását, amint tette ezt a néppárt elnöke és államelnökjelöltje. Sajnálatos, hogy Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor kampányzáró sajtótájékoztatóján kevés szó esett a jelölt programjáról – bár a nagy számban jelen levő román újságírók is erre voltak kíváncsiak –, annál nagyobb vehemenciával mondott kígyót- békát majd minden RMDSZ-es tisztségviselőre a néppárti vezér. Még olyan ízetlen tréfát is megeresztett, hogy Szilágyi Zsolton kívül a többi államelnökjelölt börtöncellára érett. A székelyföldi polgármestereket választási csalásra hajlamosnak bélyegezte, és Orbán Viktorra nézve szégyenletes hamisítványnak nevezte a Kelemen Hunort támogató plakátot. Hát az ilyen választási kampányra nem voltak fogékonyak az erdélyi magyarok. A sárdobálás ragacsa visszahullt. Egyebek közt a néppárt ebbe bukott bele. És még a több mint kétszázezer támogatói aláírással is el kellene számolni. Azzal például, hogy mennyire használták az általuk működtetett demokráciaközpontok honosítási névjegyzékeit, ugyanis nagyon furcsa, hogy a támogatók alig egynegyede voksolt "kedvelt" jelöltjére. Mentségükre szolgál, hogy román jelölteknek sikerült ennél rosszabb arányt elérniük. De ezt mégsem kellene eltanulnunk.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)
Bárhogy csűrjük és csavarjuk, az Erdélyi Magyar Néppárt nevezetű politikai projekt megbukott. Nem csak az államelnöki versenyben, ugyanis az utóbbi két évben mind a három választáson, amelyen jelölteket indított, a saját elvárásaihoz viszonyítva is siralmas eredményt ért el. Még akkor is, ha esetenként ismert, köztiszteletnek örvendő jelölteket indított – imígyen kesereg az önmagát néppárt-szimpatizánsnak, sőt, párttagnak mondó szavazó a közösségi oldalon. Hogy nem egyedi véleményről lehet szó, jelzi az, hogy a párt megyei vezérének is "tetszett" a bejegyzés. De óva intenék bármely ellendrukkert, hogy most örömtáncot lejtsen. Sokkal inkább az ellenfél hibáiból tanulva, nagyobb alázattal figyeljen a szavazói elvárásokra! Már most, az elnökválasztás második fordulója előtt. Van, amikor észérvekkel nem lehet megváltoztatni az érzelmi voksolást. Másfelől pedig jól látható, hogy a szász szekér után kullogó magyarok autonómiaigénye süket fülekre talált eddig is. De még Erdély felvirágoztatására sem garancia a szebeni bürgermeister. Tehát hagyni kell az "önfejű székelyeket", hogy odasózzák a pecsétet, ahova gondolják. Mert lám, Izsák Balázs is megjárta az atyafiakkal, amikor a néppárti elnökjelölt mögé akarta felsorakoztatni őket, megfeledkezve arról, hogy a tavalyi nagy menetelés százezres tömegének látványa nagymértékben az RMDSZ-színekben megválasztott polgármesterek szervező- mozgósító ténykedésének volt köszönhető. Miközben az általa most ajnározott néppártiak az izsáki felkérés ellenére külön pikniket ültek. Egyébként elvárható a Székely Nemzeti Tanács elnökétől, hogy ha már beszállt az elnökválasztási kampányba, akkor ő is ajánlja fel a csúfos vasárnapi szereplésért – amolyan becsületbeli jelzésként – lemondását, amint tette ezt a néppárt elnöke és államelnökjelöltje. Sajnálatos, hogy Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor kampányzáró sajtótájékoztatóján kevés szó esett a jelölt programjáról – bár a nagy számban jelen levő román újságírók is erre voltak kíváncsiak –, annál nagyobb vehemenciával mondott kígyót- békát majd minden RMDSZ-es tisztségviselőre a néppárti vezér. Még olyan ízetlen tréfát is megeresztett, hogy Szilágyi Zsolton kívül a többi államelnökjelölt börtöncellára érett. A székelyföldi polgármestereket választási csalásra hajlamosnak bélyegezte, és Orbán Viktorra nézve szégyenletes hamisítványnak nevezte a Kelemen Hunort támogató plakátot. Hát az ilyen választási kampányra nem voltak fogékonyak az erdélyi magyarok. A sárdobálás ragacsa visszahullt. Egyebek közt a néppárt ebbe bukott bele. És még a több mint kétszázezer támogatói aláírással is el kellene számolni. Azzal például, hogy mennyire használták az általuk működtetett demokráciaközpontok honosítási névjegyzékeit, ugyanis nagyon furcsa, hogy a támogatók alig egynegyede voksolt "kedvelt" jelöltjére. Mentségükre szolgál, hogy román jelölteknek sikerült ennél rosszabb arányt elérniük. De ezt mégsem kellene eltanulnunk.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 6.
Én szegény szavazati jogom
A diktatúrabeli idők kényszerszavazásai után úgy gondoltuk, most a szabad döntés időszaka jön el, és egyenes beszéd jellegű lesz minden voksolásunk. Nem így történt, és ebben nem csupán kisebbségi mivoltunk a ludas, még csak a mindenkori kisebbségi helyzet sem.
Az ántivilágban feketelista készült azokról, akik nem mentek el választani, és felelősségre vonhatták bármikor az embert, miért hiányzott a 99 százalékos, világraszóló egység kórusából. Felmerült, nem melenget-e ugyebár ellenzéki gondolatokat vagy pláne eszményeket? Mert ha azt teszi, nincs helye a nap alatt, és ama országban, mert elvégre fennáll a veszélye annak, nem fogja gondolkodás nélkül azt szajkózni, aminek egybe kell esnie az egyedül üdvözítő pártfőtitkári nézetekkel.
A rendszerváltás felszusszanásában az ember a szabadság leheletét vette magához, annak levegőjét szívta be – és soha olyan ózondús nem vala az, mint akkor. A frissen világra jött polgár minden naivitása ellenére a legemlékezetesebb élménye marad sokunknak.
Aztán az első államfő- meg parlamenti választások már jelezték, nem csupán a demokratikus beidegződések hiányoznak a rendszer zökkenőmentes működéséhez, hanem az általa kínált alternatívákkal is baj van. Mert hogyan válassz jól, ha legfeljebb a még rosszabbat utasíthatod el egy kevésbé rosszal szemben, de igazán ínyedre való párt vagy jelölt egy sincs, vagy ha mégis van, az csak esélytelen lehet, illetve már eleve vesztes pozícióba szavazod bele. Mert mandátumot szerezhet ugyan, de azzal mire sem megy, mert a többségi rendszer egyoldalúsága nem engedi. A kisebbségi érdek vagy a morális és politikai jó hiába kecsegtet, ha e felismerést nem juttatja a többség érvényre. No de legalább szóvá teszik képviselőink, és sok víz partot mos alapon egyszer csak tényezővé válik – vigasztalhatta magát az ember.
Valóban e célból találták fel a szubszidiaritást és az autonómiákat, hogy a többség zsarnokságát némileg megnyirbálják. Sok ún. proteszt voksom tanulsága ez, s bár nem tartom magam távol a szavazástól akkor sem, ha a kisebb rosszat tudom csak helyzetbe hozni a kínálati szegényesség miatt, igazi reményemet méltán vetem egy más szabályok szerinti, minőségibb demokráciába, amelyben a mindenkori kisebbség majd maga intézheti legsajátabb ügyeit.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A diktatúrabeli idők kényszerszavazásai után úgy gondoltuk, most a szabad döntés időszaka jön el, és egyenes beszéd jellegű lesz minden voksolásunk. Nem így történt, és ebben nem csupán kisebbségi mivoltunk a ludas, még csak a mindenkori kisebbségi helyzet sem.
Az ántivilágban feketelista készült azokról, akik nem mentek el választani, és felelősségre vonhatták bármikor az embert, miért hiányzott a 99 százalékos, világraszóló egység kórusából. Felmerült, nem melenget-e ugyebár ellenzéki gondolatokat vagy pláne eszményeket? Mert ha azt teszi, nincs helye a nap alatt, és ama országban, mert elvégre fennáll a veszélye annak, nem fogja gondolkodás nélkül azt szajkózni, aminek egybe kell esnie az egyedül üdvözítő pártfőtitkári nézetekkel.
A rendszerváltás felszusszanásában az ember a szabadság leheletét vette magához, annak levegőjét szívta be – és soha olyan ózondús nem vala az, mint akkor. A frissen világra jött polgár minden naivitása ellenére a legemlékezetesebb élménye marad sokunknak.
Aztán az első államfő- meg parlamenti választások már jelezték, nem csupán a demokratikus beidegződések hiányoznak a rendszer zökkenőmentes működéséhez, hanem az általa kínált alternatívákkal is baj van. Mert hogyan válassz jól, ha legfeljebb a még rosszabbat utasíthatod el egy kevésbé rosszal szemben, de igazán ínyedre való párt vagy jelölt egy sincs, vagy ha mégis van, az csak esélytelen lehet, illetve már eleve vesztes pozícióba szavazod bele. Mert mandátumot szerezhet ugyan, de azzal mire sem megy, mert a többségi rendszer egyoldalúsága nem engedi. A kisebbségi érdek vagy a morális és politikai jó hiába kecsegtet, ha e felismerést nem juttatja a többség érvényre. No de legalább szóvá teszik képviselőink, és sok víz partot mos alapon egyszer csak tényezővé válik – vigasztalhatta magát az ember.
Valóban e célból találták fel a szubszidiaritást és az autonómiákat, hogy a többség zsarnokságát némileg megnyirbálják. Sok ún. proteszt voksom tanulsága ez, s bár nem tartom magam távol a szavazástól akkor sem, ha a kisebb rosszat tudom csak helyzetbe hozni a kínálati szegényesség miatt, igazi reményemet méltán vetem egy más szabályok szerinti, minőségibb demokráciába, amelyben a mindenkori kisebbség majd maga intézheti legsajátabb ügyeit.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. november 6.
A megújulás mellett foglalt állást a néppárt marosvásárhelyi vezetője
Tiszteletre méltónak tartja Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt felelősségvállalását és lemondási gesztusát Jakab István, az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi elnöke. Kérdésünkre, hogy a hét végi marosvásárhelyi rendkívüli tanácskozáson el is fogadják-e a lemondásuk, Jakab igennel válaszolt.
„Ha felajánlották, el kell fogadni. Szerintem a többség így gondolja. Toró és Szilágyi is a megújulást szorgalmazza” – vélekedett a vásárhelyi pártvezér. Jakab nem volt ennyire határozott, amikor arról kérdeztük, hogy a néppártnak van-e egy második vonala, amelyből kikerülhetnek a Toróhoz és Szilágyihoz hasonlóan markáns vezetők.
„Vagy igen, vagy nem. Ez majd kiderül” – hárította el a kérdést Jakab István. A többség döntésétől függetlenül véleménye szerint, a választási kudarc ellenére a továbbiakban is szükség lesz a két vezéregyéniség tapasztalatára. Mint mondta, az EMNP nincs abban a helyzetben, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy két olyan politikust helyezzen vakvágányra, mint Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt. A pártépítéshez és a további munkához mindenképpen számítani kell kettőjükre. Kérdésünkre, hogy meglátása szerint a jövőben mit kellene másként csinálni, mint eddig, Jakab István elmondta, hogy a választási eredményekből és részvételi arányokból okulva, sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a fiatalok megszólítására – de nem csak a kampány időszakában.
Mint ismeretes, a választások első fordulóját követően Toró T. Tibor kijelentette: Szilágyi Zsolthoz hasonlóan ő is vállalja a felelősséget a gyenge eredményekért, így a párt vezetősége elé terjeszti lemondását, s a következő tisztújító kongresszusig ügyvivő elnökként irányítja a néppártot.
„A mögöttünk lévő időszaknak természetesen számos pozitívuma is van. Szilágyi Zsolt személyében sikerült egy olyan jelöltet találnunk, aki következetesen és egyértelműen képviselőte az autonómia, a föderalizmus és a decentralizáció ügyét. Ugyanakkor sikerült egy jól működő koalíciót kialakítanunk a Székely Nemzeti Tanáccsal és az Erdély Magyar Nemzeti Tanáccsal, amelyeknek külön megköszönöm, hogy kiálltak mellettünk” – mondta a szombaton leköszönni készülő pártvezér.
Toró T. Tibor és Szilágyi a szombati, marosvásárhelyi elnökségi ülésen készül benyújtani lemondását az elnökségnek, amely határoz arról, hogy elfogadja-e, vagy sem.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Tiszteletre méltónak tartja Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt felelősségvállalását és lemondási gesztusát Jakab István, az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi elnöke. Kérdésünkre, hogy a hét végi marosvásárhelyi rendkívüli tanácskozáson el is fogadják-e a lemondásuk, Jakab igennel válaszolt.
„Ha felajánlották, el kell fogadni. Szerintem a többség így gondolja. Toró és Szilágyi is a megújulást szorgalmazza” – vélekedett a vásárhelyi pártvezér. Jakab nem volt ennyire határozott, amikor arról kérdeztük, hogy a néppártnak van-e egy második vonala, amelyből kikerülhetnek a Toróhoz és Szilágyihoz hasonlóan markáns vezetők.
„Vagy igen, vagy nem. Ez majd kiderül” – hárította el a kérdést Jakab István. A többség döntésétől függetlenül véleménye szerint, a választási kudarc ellenére a továbbiakban is szükség lesz a két vezéregyéniség tapasztalatára. Mint mondta, az EMNP nincs abban a helyzetben, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy két olyan politikust helyezzen vakvágányra, mint Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt. A pártépítéshez és a további munkához mindenképpen számítani kell kettőjükre. Kérdésünkre, hogy meglátása szerint a jövőben mit kellene másként csinálni, mint eddig, Jakab István elmondta, hogy a választási eredményekből és részvételi arányokból okulva, sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a fiatalok megszólítására – de nem csak a kampány időszakában.
Mint ismeretes, a választások első fordulóját követően Toró T. Tibor kijelentette: Szilágyi Zsolthoz hasonlóan ő is vállalja a felelősséget a gyenge eredményekért, így a párt vezetősége elé terjeszti lemondását, s a következő tisztújító kongresszusig ügyvivő elnökként irányítja a néppártot.
„A mögöttünk lévő időszaknak természetesen számos pozitívuma is van. Szilágyi Zsolt személyében sikerült egy olyan jelöltet találnunk, aki következetesen és egyértelműen képviselőte az autonómia, a föderalizmus és a decentralizáció ügyét. Ugyanakkor sikerült egy jól működő koalíciót kialakítanunk a Székely Nemzeti Tanáccsal és az Erdély Magyar Nemzeti Tanáccsal, amelyeknek külön megköszönöm, hogy kiálltak mellettünk” – mondta a szombaton leköszönni készülő pártvezér.
Toró T. Tibor és Szilágyi a szombati, marosvásárhelyi elnökségi ülésen készül benyújtani lemondását az elnökségnek, amely határoz arról, hogy elfogadja-e, vagy sem.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2014. november 6.
Új formát kezd ölteni a Sapientia
Befejezték az ablakok cseréjét, és hamarosan végeznek a Sapientia egyetem csíkszeredai épületének homlokzati hőszigetelésével is. A külső munkálatok nagy részével november végéig kell elkészüljenek. Nemsokára a felsőoktatási intézmény nevét jelző új reklámszerkezet is a helyére kerül.
Két hónapja fogtak hozzá a Sapientia EMTE csíkszeredai épületének a felújításához. Azóta kicserélték az ablakokat és a teraszajtókat, fejújították a tetőzetet, és hamarosan befejezik a Szabadság térre, illetve a Temesvári sugárútra néző, az A és B szárny homlokzatának hőszigetelését is. Ugyanakkor az utóbbi épületszárnyat ki is bővítették: az egyetemi könyvtár fölötti részen elkészült a két biotechnológiai labor vasszerkezete.
„Ezt az új épületrészt rövid időn belül befalazzák és ablakokkal látják el” – tudtuk meg Makó Zoltántól, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Karának dékánjától. Továbbá, ahogy már korábban is írtuk, a planetárium, azaz az űrszínház henger alakú szerkezete is formát öltött ezen a szárnyon, az ígéretek szerint november végére itt is véglegesítik a munkálatokat. A dékán szerint a nyílászárók cseréjével, a hőszigeteléssel, valamint a szerkezetépítéssel viszonylag jól haladt a kivitelező. „Az volt a cél, hogy a tél beállta előtt a külső munkálatok nagy részét befejezzék.”
Folyamatban a bentlakás felújítása
Párhuzamosan a külső munkálatokkal folyamatosan dolgoznak az épület belső átalakításával, bár a tervezettnél lassabban haladt eddig a munka. Az A szárnyban kéthetes késéssel fejezték be 27 bentlakásszoba rendbetételét, amely többnyire a fürdőszobák felújításával járt. Összesen 36 szoba található ebben a szárnyban, a fennmaradó kilenc szobában a hét folyamán még dolgoznak a kivitelező cég munkatársai. Makó elmondta, a B szárnyat nemrég zárták le, az itt lévő bentlakásszobákban is hozzáfogtak a korszerűsítéshez. Az ide tervezett második emeleti szemináriumtermek is késéssel, november végére készülnek el. A tervek szerint a bentlakásszobákat, illetve a kazánházat januárban adják át.
Új arculati elemet kap a Sapientia
Nemrég bontották le az épület oldaláról azokat az acélelemeket, amelyek függőleges irányban a Sapientia nevét és jelét hirdették. Helyükön a tervező korábban üveges teraszokat képzelt el a harmadik emelettől egészen a tetőig, de ezt költséges lett volna megvalósítani, így csak az eredeti terv egyszerűsített változatát fogják elkészíteni, magyarázta Makó. Hozzátette: a régi acélelemek helyett új reklámszerkezetet és Sapientia-jelvényt helyeznek fel, amint befejezik a homlokzat hőszigetelését.
A Sapientia csíkszeredai épületére több mint kétmillió eurót költenek, a felújítást a helyi Harbau Kft. végzi. Az első ütemben a munkálatokat márciusban tervezik befejezni.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
Befejezték az ablakok cseréjét, és hamarosan végeznek a Sapientia egyetem csíkszeredai épületének homlokzati hőszigetelésével is. A külső munkálatok nagy részével november végéig kell elkészüljenek. Nemsokára a felsőoktatási intézmény nevét jelző új reklámszerkezet is a helyére kerül.
Két hónapja fogtak hozzá a Sapientia EMTE csíkszeredai épületének a felújításához. Azóta kicserélték az ablakokat és a teraszajtókat, fejújították a tetőzetet, és hamarosan befejezik a Szabadság térre, illetve a Temesvári sugárútra néző, az A és B szárny homlokzatának hőszigetelését is. Ugyanakkor az utóbbi épületszárnyat ki is bővítették: az egyetemi könyvtár fölötti részen elkészült a két biotechnológiai labor vasszerkezete.
„Ezt az új épületrészt rövid időn belül befalazzák és ablakokkal látják el” – tudtuk meg Makó Zoltántól, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Karának dékánjától. Továbbá, ahogy már korábban is írtuk, a planetárium, azaz az űrszínház henger alakú szerkezete is formát öltött ezen a szárnyon, az ígéretek szerint november végére itt is véglegesítik a munkálatokat. A dékán szerint a nyílászárók cseréjével, a hőszigeteléssel, valamint a szerkezetépítéssel viszonylag jól haladt a kivitelező. „Az volt a cél, hogy a tél beállta előtt a külső munkálatok nagy részét befejezzék.”
Folyamatban a bentlakás felújítása
Párhuzamosan a külső munkálatokkal folyamatosan dolgoznak az épület belső átalakításával, bár a tervezettnél lassabban haladt eddig a munka. Az A szárnyban kéthetes késéssel fejezték be 27 bentlakásszoba rendbetételét, amely többnyire a fürdőszobák felújításával járt. Összesen 36 szoba található ebben a szárnyban, a fennmaradó kilenc szobában a hét folyamán még dolgoznak a kivitelező cég munkatársai. Makó elmondta, a B szárnyat nemrég zárták le, az itt lévő bentlakásszobákban is hozzáfogtak a korszerűsítéshez. Az ide tervezett második emeleti szemináriumtermek is késéssel, november végére készülnek el. A tervek szerint a bentlakásszobákat, illetve a kazánházat januárban adják át.
Új arculati elemet kap a Sapientia
Nemrég bontották le az épület oldaláról azokat az acélelemeket, amelyek függőleges irányban a Sapientia nevét és jelét hirdették. Helyükön a tervező korábban üveges teraszokat képzelt el a harmadik emelettől egészen a tetőig, de ezt költséges lett volna megvalósítani, így csak az eredeti terv egyszerűsített változatát fogják elkészíteni, magyarázta Makó. Hozzátette: a régi acélelemek helyett új reklámszerkezetet és Sapientia-jelvényt helyeznek fel, amint befejezik a homlokzat hőszigetelését.
A Sapientia csíkszeredai épületére több mint kétmillió eurót költenek, a felújítást a helyi Harbau Kft. végzi. Az első ütemben a munkálatokat márciusban tervezik befejezni.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
2014. november 6.
Történetek elhurcoltakról és kivégzésekről
A 20. század viharait túlélő kisemberek történetein keresztül mutatja be több könyvében is Benkő Levente történész-újságíró a második világháborút követő zavaros esztendők históriáját. A kényszermunkára, a malenkij robotra elhurcolt erdélyi magyarok tragédiájáról és a közös történelemszemlélet esélyeiről beszélgettünk.
– Mit tudunk 70 év távlatából a Szovjetunióba elhurcolt mintegy hétszázezer magyar civil- és hadifogoly sorsáról?
– Nincs elegendő mértékben feltárva ez a történelmi időszak. Az 1989-es fordulatig tabutéma volt: családon belül meséltek róla a hozzátartozók, a túlélők, de a nyilvánosság előtt szóba sem jöhetett. Félévszázados lemaradást kell tehát pótolni és az idő ellenünk dolgozik, mert a rendszerváltás óta eltelt 25 évben nagyon sok túlélő és tanú halt meg. A levéltári forrásokat menet közben is lehet pótolni, de most az a legfontosabb, hogy az élő történelmet rögzítsük, szóra bírjuk a Gulágot megjárt embereket. Szerencsére egyre több magyar történész foglalkozik a témával, így, bár az útnak csak az elején járunk, a hatalmas lemaradás bepótolható.
– Tudjuk, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállást követően hadjárat indult az ország területén élő magyar és német kisebbség ellen Dél-Erdélyben, majd a román és szovjet csapatok benyomulása után Észak-Erdélyben is. Szovjet stratégia volt az erdélyi magyarsággal történő leszámolás?
– Molotov szovjet külügyi népbiztos már 1943-ban kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, ettől függetlenül 1944 őszén nem ők kezdték el a romániai magyar és a német kisebbség internálását. Az első intézkedéseket Bukarestben az augusztus 23-i átállás és a szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény megkötése közötti bő három hétben a román hatóságok hozták. A szeptember derekán aláírt egyezmény értelmében a szovjetek azt kérték, hogy a Románia területén található magyar és német állampolgárságú embereket internálni kell; ezzel szemben a román hatóságok az egyezményt úgy értelmezték, hogy az intézkedés az ország területén élő minden magyar és német nemzetiségű személyre vonatkozik. Összemosták az állampolgárságot a nemzetiséggel, ezzel az érintettek körét Erdély teljes magyar és német lakosságára kiterjesztették, s ez bizony az etnikai tisztogatás ismérveit is magán viselte. Voltak kivételek: a baloldali pártok közbenjárására sikerült megakadályozni a baloldali értelmiségiek és munkások egy részének az elhurcolását, de ennek dacára olyan közéleti személyiségek is lágerbe kerültek, mint például Kacsó Sándor. Mai ismereteink szerint negyvenezer és hetvenezer közé tehető az elhurcolt civilek száma, létezik olyan forrás is, amelyik csak az elhurcolt németajkú erdélyiek számát hetvenezerre teszi. Az elhurcoltak egyharmada soha nem tért haza.
– Mit mondanak erről a mai orosz történészek?
– Egy jeles orosz történésszel, Alexej Motrevics professzorral volt alkalmam beszélgetni a kérdéskörről. Szerinte Erdélyből nem internáltak, hanem hadifoglyok érkeztek a Szovjetunióba. Az orosz történetírás azért ragaszkodik ehhez, mert a román hatóságok által az Erdélyben összegyűjtött és internált magyar és német civil lakosságot hadifogolyként vették át és „könyvelték el” a szovjet hatóságok, a szovjet levéltárak pedig ezt a nyilvántartást vitték tovább. A mai orosz történetírásban tartja magát az a téves beállítás, hogy az egykori Szovjetunió határain kívülről nem hurcoltak el civileket, csak fogságba esett katonákat.
– Benkő Levente történész nevét sokan a Maniu gárdisták székelyföldi öldökléseit bemutató, Szárazajtával foglalkozó, két kiadást is megért kötetéből ismerik. Mennyire számított ez tabutémának Erdélyben?
– 1989 előtt tabutémának számított, csak szűk családi körben beszélhettek róla. De a rendszerváltás után is váratott magára a nyilvánosságban. Jómagam több embernek is jeleztem, hogy Szárazajtával végre foglalkozni kell. A kilencvenes évek első felében újságíróként kezdtem gyűjtögetni az adatokat. Magnóval jártam a falut, de a környékre elszármazott szárazajtaiakat is megkerestem. Sokan örültek az érdeklődésnek, hogy 50 év után végre valaki őket is meghallgatja. A személyes visszaemlékezések mellett a korabeli magyar és román sajtó beszámolóit, cikkeit is felkutattam. Akkoriban nehezen lehetett levéltári forrásokhoz hozzájutni. A háromszéki csendőrlégió 1944 őszi iratcsomóját sokszori kérvényezés ellenére sem adták ki. Előbb azért, mert a megyei levéltár akkori vezetői szerint nem is készült semmiféle feljegyzés, később meg azért, mert az iratanyag feldolgozás alatt állt. Tizenöt évembe tellett, amíg hozzájutottam.
Az időközben felnőtt fiatal történésznemzedékek megérttették, hogy a levéltár nem titkok őrzője, hanem információs forrásként működik. Az igazi áttörést mégis a Szekuritáté volt irattárának a tanulmányozhatósága jelentette: a Maniu gárdisták székelyföldi mészárlásáról 12 dossziényi feljegyzéshez, kihallgatási és tanúvallomási jegyzőkönyvhöz, nyilvántartáshoz, dokumentumokhoz jutottam hozzá. Ez tette szükségessé a könyv második, bővített és javított kiadását.
– Mi vezetett el a székelyföldi öldöklésekhez?
– A magyar hadsereg és a magyar közigazgatás távozásával egyféle átmeneti, törvényen kívüli állapot alakult ki 1944 őszén Észak-Erdélyben. A magyar lakosság teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Ekkor alakult meg Bukarestben a Iuliu Maniu önkéntes ezred hét osztaga, akik Észak-Erdély felszabadításáért akartak harcolni. Az eredeti szándék szerint a román reguláris hadsereg részeként vettek volna részt a bevetésekben, csakhogy a hadsereg nem igazán tudott mit kezdeni velük. Többségük végül beolvadt a román hadseregbe, a brassói zászlóalj parancsnoka, Gavrilă Olteanu azonban nem ezt az utat járta, hanem saját kezdeményezésre elindult Székelyföldre. Előbb a háromszéki Szárazajtán mészároltak, aztán átmentek a Csíki medencébe, majd Gyergyóba. A civil lakosság semmiféle ellenállásra nem rendezkedett be, magyar paramilitáris csoportok nem jöttek létre.
– Könyvében egyféle párhuzamot állít az ippi és az ördögkúti magyar atrocitásokkal. A kommunizmus évtizedeiben a román történészek folyamatosan ezt olvasták a magyar közösség fejére, míg a Maniu gárdisták mészárlását elhallgatták. Helytálló ez a párhuzam?
– Nem lehet meg nem történtté tenni egyik atrocitást sem. A rendszerváltás után magyar hadtörténész tárta fel teljes tárgyilagosságában a magyar katonaság által elkövetett szilágysági mészárlást. A Bécsi döntést követő napokban Nagyváradon összeült a magyar–román katonai vegyesbizottság, és rögzítette a román ki- és a magyar bevonulás részleteit. Az előírás szerint a román katonaság sem úttorlaszokat, sem fegyvereket nem hagyhatott hátra. De nem ez történt. A bevonuló magyar katonaság lőszert talált a margittai laktanyán. Az előírások ellenére ezt nem semmisítették meg helyben, hanem szekérre pakolták, és magukkal vitték. Ippen áthaladva, a rakományban egy gránát felrobbant, ami a magyar katonák között áldozatokat szedett. Akkor ki is vizsgálták az ügyet, csakhogy a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar főhadnagyhoz merényletként jutott el a hír, ő pedig egy csapatnyi magyar katona részvételével pár napra rá vérfürdőt rendezett az ippi románság között, 157-en estek áldozatul, öregek, asszonyok és gyermekek is. Ördögkúton orvlövészek lőttek rá a magyar katonákra, válaszul pedig a bevonuló magyar katonaság sorozattüzet adott le a házakra, mintegy 80 civil halálát okozva. 1944 őszén, a román átállást követően a román sajtó jelentős része nagyon kemény magyarellenes hangulatot gerjesztett, amelybe a szilágysági tömegmészárlás megtorlásának a szándéka kinyilvánítottan is beletartozott, innen pedig egyenes út vezetett a székelyföldi öldöklésekhez. Alapvetően fontos azonban tudni: semmilyen elhurcolásért, atrocitásért soha nem egy nép a felelős, hanem azok a személyek, akik a történtekről döntöttek, és akik pontosan megnevezhetők.
– Ha a dáko–román kontinuitáselmélet területén nincs is áttörés, a jelenkor történetének román–magyar megítélésében közelednek-e az álláspontok?
– A 20. század eseményeit feldolgozó jelenkori történetírásban mindkét oldalon megvannak a kiegyensúlyozottság jelei. Elsősorban a fiatalabb történészek látják józanul a helyzeteket. Amikor román–magyar szembenállásról van szó, nem minden történész tud elfogulatlan lenni. De szerencsére vannak jövőbe mutató példák is. Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész dolgozta fel nagyon jól dokumentáltan a magyarok által elkövetett észak-erdélyi vérengzések történetétet. Román részről elsőként Dumitru Şandru írt részletesen és jól dokumentáltan az 1944 őszén, a román hatóságok által tömegesen elhurcolt és internált magyar és német civil lakosságról. Míg a 2. világháború alatti és az azt követő román–magyar történések megosztják a történészeket, az 1956-os forradalom egy akolba tereli a két nép történetírását. Remek román nyelvű könyvek, tanulmányok jelentek meg 1956-ról. Le kéne őket fordítani magyarra, a mieinket pedig románra. A rendszerváltás előtti, illetve utáni évek igen hűvös állapotaihoz képest azért a jég kezd töredezni: sokan figyelnek a másikra, eljárunk egymás rendezvényeire.
Benkő Levente
Nagyajtán született 1961-ben, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa. 2003–2009 között a kolozsvári Krónika munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
– Van-e esély olyan közös történelemszemléletre, amelyet mindkét fél elfogad?
– Abból kell kiindulni, hogy a magyar–román történelemnek sok olyan pillanata van, amelyik egyik oldalról pozitívum, a másik oldalról pedig negatívum. Nincs ezzel semmi gond. Ha közös munka születik például az 1944. augusztus 23-i román átállásról, akkor mindkét fél megírja a maga álláspontját, amelyek megférnek egymás mellett. Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződést a magyar fél egyértelműen negatívumként éli meg, a román fél pozitívumként, de ezen nem is kell vitatkozni. Innen kell továbblépni.
Benkő Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A 20. század viharait túlélő kisemberek történetein keresztül mutatja be több könyvében is Benkő Levente történész-újságíró a második világháborút követő zavaros esztendők históriáját. A kényszermunkára, a malenkij robotra elhurcolt erdélyi magyarok tragédiájáról és a közös történelemszemlélet esélyeiről beszélgettünk.
– Mit tudunk 70 év távlatából a Szovjetunióba elhurcolt mintegy hétszázezer magyar civil- és hadifogoly sorsáról?
– Nincs elegendő mértékben feltárva ez a történelmi időszak. Az 1989-es fordulatig tabutéma volt: családon belül meséltek róla a hozzátartozók, a túlélők, de a nyilvánosság előtt szóba sem jöhetett. Félévszázados lemaradást kell tehát pótolni és az idő ellenünk dolgozik, mert a rendszerváltás óta eltelt 25 évben nagyon sok túlélő és tanú halt meg. A levéltári forrásokat menet közben is lehet pótolni, de most az a legfontosabb, hogy az élő történelmet rögzítsük, szóra bírjuk a Gulágot megjárt embereket. Szerencsére egyre több magyar történész foglalkozik a témával, így, bár az útnak csak az elején járunk, a hatalmas lemaradás bepótolható.
– Tudjuk, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállást követően hadjárat indult az ország területén élő magyar és német kisebbség ellen Dél-Erdélyben, majd a román és szovjet csapatok benyomulása után Észak-Erdélyben is. Szovjet stratégia volt az erdélyi magyarsággal történő leszámolás?
– Molotov szovjet külügyi népbiztos már 1943-ban kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, ettől függetlenül 1944 őszén nem ők kezdték el a romániai magyar és a német kisebbség internálását. Az első intézkedéseket Bukarestben az augusztus 23-i átállás és a szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény megkötése közötti bő három hétben a román hatóságok hozták. A szeptember derekán aláírt egyezmény értelmében a szovjetek azt kérték, hogy a Románia területén található magyar és német állampolgárságú embereket internálni kell; ezzel szemben a román hatóságok az egyezményt úgy értelmezték, hogy az intézkedés az ország területén élő minden magyar és német nemzetiségű személyre vonatkozik. Összemosták az állampolgárságot a nemzetiséggel, ezzel az érintettek körét Erdély teljes magyar és német lakosságára kiterjesztették, s ez bizony az etnikai tisztogatás ismérveit is magán viselte. Voltak kivételek: a baloldali pártok közbenjárására sikerült megakadályozni a baloldali értelmiségiek és munkások egy részének az elhurcolását, de ennek dacára olyan közéleti személyiségek is lágerbe kerültek, mint például Kacsó Sándor. Mai ismereteink szerint negyvenezer és hetvenezer közé tehető az elhurcolt civilek száma, létezik olyan forrás is, amelyik csak az elhurcolt németajkú erdélyiek számát hetvenezerre teszi. Az elhurcoltak egyharmada soha nem tért haza.
– Mit mondanak erről a mai orosz történészek?
– Egy jeles orosz történésszel, Alexej Motrevics professzorral volt alkalmam beszélgetni a kérdéskörről. Szerinte Erdélyből nem internáltak, hanem hadifoglyok érkeztek a Szovjetunióba. Az orosz történetírás azért ragaszkodik ehhez, mert a román hatóságok által az Erdélyben összegyűjtött és internált magyar és német civil lakosságot hadifogolyként vették át és „könyvelték el” a szovjet hatóságok, a szovjet levéltárak pedig ezt a nyilvántartást vitték tovább. A mai orosz történetírásban tartja magát az a téves beállítás, hogy az egykori Szovjetunió határain kívülről nem hurcoltak el civileket, csak fogságba esett katonákat.
– Benkő Levente történész nevét sokan a Maniu gárdisták székelyföldi öldökléseit bemutató, Szárazajtával foglalkozó, két kiadást is megért kötetéből ismerik. Mennyire számított ez tabutémának Erdélyben?
– 1989 előtt tabutémának számított, csak szűk családi körben beszélhettek róla. De a rendszerváltás után is váratott magára a nyilvánosságban. Jómagam több embernek is jeleztem, hogy Szárazajtával végre foglalkozni kell. A kilencvenes évek első felében újságíróként kezdtem gyűjtögetni az adatokat. Magnóval jártam a falut, de a környékre elszármazott szárazajtaiakat is megkerestem. Sokan örültek az érdeklődésnek, hogy 50 év után végre valaki őket is meghallgatja. A személyes visszaemlékezések mellett a korabeli magyar és román sajtó beszámolóit, cikkeit is felkutattam. Akkoriban nehezen lehetett levéltári forrásokhoz hozzájutni. A háromszéki csendőrlégió 1944 őszi iratcsomóját sokszori kérvényezés ellenére sem adták ki. Előbb azért, mert a megyei levéltár akkori vezetői szerint nem is készült semmiféle feljegyzés, később meg azért, mert az iratanyag feldolgozás alatt állt. Tizenöt évembe tellett, amíg hozzájutottam.
Az időközben felnőtt fiatal történésznemzedékek megérttették, hogy a levéltár nem titkok őrzője, hanem információs forrásként működik. Az igazi áttörést mégis a Szekuritáté volt irattárának a tanulmányozhatósága jelentette: a Maniu gárdisták székelyföldi mészárlásáról 12 dossziényi feljegyzéshez, kihallgatási és tanúvallomási jegyzőkönyvhöz, nyilvántartáshoz, dokumentumokhoz jutottam hozzá. Ez tette szükségessé a könyv második, bővített és javított kiadását.
– Mi vezetett el a székelyföldi öldöklésekhez?
– A magyar hadsereg és a magyar közigazgatás távozásával egyféle átmeneti, törvényen kívüli állapot alakult ki 1944 őszén Észak-Erdélyben. A magyar lakosság teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Ekkor alakult meg Bukarestben a Iuliu Maniu önkéntes ezred hét osztaga, akik Észak-Erdély felszabadításáért akartak harcolni. Az eredeti szándék szerint a román reguláris hadsereg részeként vettek volna részt a bevetésekben, csakhogy a hadsereg nem igazán tudott mit kezdeni velük. Többségük végül beolvadt a román hadseregbe, a brassói zászlóalj parancsnoka, Gavrilă Olteanu azonban nem ezt az utat járta, hanem saját kezdeményezésre elindult Székelyföldre. Előbb a háromszéki Szárazajtán mészároltak, aztán átmentek a Csíki medencébe, majd Gyergyóba. A civil lakosság semmiféle ellenállásra nem rendezkedett be, magyar paramilitáris csoportok nem jöttek létre.
– Könyvében egyféle párhuzamot állít az ippi és az ördögkúti magyar atrocitásokkal. A kommunizmus évtizedeiben a román történészek folyamatosan ezt olvasták a magyar közösség fejére, míg a Maniu gárdisták mészárlását elhallgatták. Helytálló ez a párhuzam?
– Nem lehet meg nem történtté tenni egyik atrocitást sem. A rendszerváltás után magyar hadtörténész tárta fel teljes tárgyilagosságában a magyar katonaság által elkövetett szilágysági mészárlást. A Bécsi döntést követő napokban Nagyváradon összeült a magyar–román katonai vegyesbizottság, és rögzítette a román ki- és a magyar bevonulás részleteit. Az előírás szerint a román katonaság sem úttorlaszokat, sem fegyvereket nem hagyhatott hátra. De nem ez történt. A bevonuló magyar katonaság lőszert talált a margittai laktanyán. Az előírások ellenére ezt nem semmisítették meg helyben, hanem szekérre pakolták, és magukkal vitték. Ippen áthaladva, a rakományban egy gránát felrobbant, ami a magyar katonák között áldozatokat szedett. Akkor ki is vizsgálták az ügyet, csakhogy a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar főhadnagyhoz merényletként jutott el a hír, ő pedig egy csapatnyi magyar katona részvételével pár napra rá vérfürdőt rendezett az ippi románság között, 157-en estek áldozatul, öregek, asszonyok és gyermekek is. Ördögkúton orvlövészek lőttek rá a magyar katonákra, válaszul pedig a bevonuló magyar katonaság sorozattüzet adott le a házakra, mintegy 80 civil halálát okozva. 1944 őszén, a román átállást követően a román sajtó jelentős része nagyon kemény magyarellenes hangulatot gerjesztett, amelybe a szilágysági tömegmészárlás megtorlásának a szándéka kinyilvánítottan is beletartozott, innen pedig egyenes út vezetett a székelyföldi öldöklésekhez. Alapvetően fontos azonban tudni: semmilyen elhurcolásért, atrocitásért soha nem egy nép a felelős, hanem azok a személyek, akik a történtekről döntöttek, és akik pontosan megnevezhetők.
– Ha a dáko–román kontinuitáselmélet területén nincs is áttörés, a jelenkor történetének román–magyar megítélésében közelednek-e az álláspontok?
– A 20. század eseményeit feldolgozó jelenkori történetírásban mindkét oldalon megvannak a kiegyensúlyozottság jelei. Elsősorban a fiatalabb történészek látják józanul a helyzeteket. Amikor román–magyar szembenállásról van szó, nem minden történész tud elfogulatlan lenni. De szerencsére vannak jövőbe mutató példák is. Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész dolgozta fel nagyon jól dokumentáltan a magyarok által elkövetett észak-erdélyi vérengzések történetétet. Román részről elsőként Dumitru Şandru írt részletesen és jól dokumentáltan az 1944 őszén, a román hatóságok által tömegesen elhurcolt és internált magyar és német civil lakosságról. Míg a 2. világháború alatti és az azt követő román–magyar történések megosztják a történészeket, az 1956-os forradalom egy akolba tereli a két nép történetírását. Remek román nyelvű könyvek, tanulmányok jelentek meg 1956-ról. Le kéne őket fordítani magyarra, a mieinket pedig románra. A rendszerváltás előtti, illetve utáni évek igen hűvös állapotaihoz képest azért a jég kezd töredezni: sokan figyelnek a másikra, eljárunk egymás rendezvényeire.
Benkő Levente
Nagyajtán született 1961-ben, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa. 2003–2009 között a kolozsvári Krónika munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
– Van-e esély olyan közös történelemszemléletre, amelyet mindkét fél elfogad?
– Abból kell kiindulni, hogy a magyar–román történelemnek sok olyan pillanata van, amelyik egyik oldalról pozitívum, a másik oldalról pedig negatívum. Nincs ezzel semmi gond. Ha közös munka születik például az 1944. augusztus 23-i román átállásról, akkor mindkét fél megírja a maga álláspontját, amelyek megférnek egymás mellett. Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződést a magyar fél egyértelműen negatívumként éli meg, a román fél pozitívumként, de ezen nem is kell vitatkozni. Innen kell továbblépni.
Benkő Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. november 6.
kérdezett: Főcze János
LEMONDÁS UTÁN
Milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek?
Túlélheti-e a párt elnöke lemondását, és ki léphet a helyébe? Bakk Miklós politológust kérdeztük.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke és államelnök-jelöltje hétfőn mondott le az EMNP-ben betöltött tisztségéről, miután a romániai államelnök-választáson nem sikerült beváltani a célkitűzéseiket.
Bakk Miklós politológust kérdeztük az EMNP-ben várható változásokról és a párt szerepléséről a választáson. Annak fényében, hogy az EMNP éléről Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt is lemondott, melyek a párt túlélési esélyei?
- Normális és helyes gesztusnak tartom Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt lemondását. Az erdélyi magyar politikai élet a következménynélküliség egyik terepe, nem igazán volt példa eddig arra, hogy politikus egy választási cél nem teljesülése miatt lemondott volna. Most van ilyen példa is, és ez jó. Az EMNP a kampánnyal két célt tűzött maga elé, egyrészt a föderalizmus-regionalizmus-autonómia integrált víziójának az ismertetését, másrészt szavazatarányban meghaladni eddigi részesedését, azaz előrébb lépni a magyar szavazatokért folytatott versenyben. E két célból másfelet nem sikerült teljesíteni, a vízió bemutatása azonban olyan feladat, amely csak hosszabb távon értékelhető. A lemondás kétségtelenül válság a párt életében, nehéz megjósolni, mi lesz a kimenetele. A váltások akkor sikeresek, ha az új vezető egyben stratégiai megújítója is a pártnak. Ilyen személyiség nem mutatkozik, bár az igazság az, hogy a nagy vezetők egy új stratégia hátán nőnek fel.
De milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek? Csak három lehetőséget látok. Először is: folytatni az eddigi irányt, radikálisan képviselőni az autonómia, a regionalizmus és a föderalizmus összekapcsolását, de ezt tudni kell kötni napi politikai kérdésekhez, amelyek foglalkoztatják az embereket. Ez önmagában is nagyfokú kreativitást igényel. Emellett e stratégia akkor válik sikeressé, ha erdélyi román partnerei is lesznek. Ez a lehetőség is érik, azonban intézményesülése lassú lesz.
A második stratégiai irány: minél erősebbé válni az önkormányzatokban, ez azt jelenti, hogy a politikai versenyt jobban le kell vinni a helyi szintre, ott erőteljesebben kell érintkezni, élőbb kapcsolatot kell kialakítani a helyi civil társadalommal stb.
Végül a harmadik irány, amely talán a legnehezebb, és látszólag nem olyan látványos, mint az eddigiek: új közpolitikákat javasolni. Nagyon sok apró szakpolitikai terület van, ahol az RMDSZ nem tudott újítani, itt is érdemes próbálkozni, mégpedig elsősorban önkormányzati szinten, tehát érdemes ezt a stratégiát a másodikkal összekapcsolni.
Egyébként is, nem egymást kizáró stratégiákról van szó. A fő gond a megújulás tekintetében azonban az erőforrások kérdése. Mire támaszkodhat a megújulásban az EMNP? Elvileg három erőforrás van: a román nemzetállami, az önkormányzati és a magyar nemzetállami erőforráscsoport. Az elsőt az RMDSZ birtokolja, a másodikat is jobbára. Az EMNP eddig a harmadikra támaszkodott, azonban lehet, hogy ezek is elapadnak, tekintettel arra, hogy – a jelek szerint – az Orbán-kormány felülvizsgálja kapcsolatait a határon túli magyar pártokkal. Meglehet, hogy Toró és Szilágyi lemondása is összefügg ezzel.
Hogyan lehetséges az, hogy a több mint 200.000 támogató aláírásának az összegyűjtése után csupán 53.146 szavazót tud felmutatni a párt?
– Erre a választ, úgy vélem, régóta tudjuk: egy pártot aláírással és szavazattal támogatni két különböző dolog. Az aláírásgyűjtés elsősorban az aktivisták erőkifejtése, míg a szavazat a szavazópolgároké. Az RMDSZ 2009-hez viszonyított szavazatvesztését hogyan értelmezné? Segített a magyar-magyar verseny a mozgósításban?
- Nehéz megmondani, úgy általában, hogy a magyar-magyar verseny szolgálja-e a mozgósítást. Az erdélyi magyarok szavazói magatartását vizsgálva – ez egy longitudinális vizsgálat volt – Székely István Gergő arra a következtetésre jutott, hogy erre nincs egyértelmű válasz. 2009-ben, mikor Kelemen Hunor volt az egyetlen magyar elnökjelölt az első fordulóban, akkor 54,37%-os országos részvétel mellett Kelemen 372 764 szavazatot, azaz 3,83%-ot szerzett. Most 52,31%-os országos részvételi arány mellett Kelemen 329 727 szavazatot, azaz 3,47%-ot szerzett, míg Szilágyi: 53 146 szavazatot, azaz 0,56%-ot. Kettejük eredménye mind szavazatszámban, mind százalékos arányban felülmúlja a 2009-es Kelemen-eredményt. Tehát látszólag mozgósított a két jelölt, azonban ezeket az adatokat a tényleges magyar részvétel adataira kellene vetíteni, amelyet jelen pillanatban nem ismerünk. Mivel az eredmények értékelése becsléseken is alapszik, a számháború lehetősége adott. És ebben van egy kommunikációs csapda.
Míg az EMNP-re nézve elég világosan megfogalmazható és meg is fogalmazott volt a cél – hogy a magyar pártokra leadott össz-szavazatszám tekintetében növelje eddigi, 15% körüli részesedését –, az RMDSZ tekintetében nem volt ilyen világos cél. Mint hegemón párt, sikerrel tudja kommunikálni, hogy támogatottságának az arányát kihívóival szemben megőrizte, holott a számok tükrében az is világos, hogy ismét szavazókat veszített. Azaz: a versenytárs létezésének a paradoxona az, hogy több sikerességi kritériumot is fel tud állítani a maga számára az RMDSZ. Azonban a szavazatszám csökkenésének a trendjével mindenképp szembe kell néznie.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere szerint Izsák Balázs SZNT-elnök civilből politikussá vált azzal, hogy Szilágyit támogatta az első fordulóban. A kérdésem az, hogy ez mennyire lehetetleníti el az SZNT-t az eddig felvállalt integráló, romániai magyar politikai erőket egyesítő szerepében?
– Az SZNT-t mindig politikai aktornak fogták fel az erdélyi pártok, az SZNT-ben mindig voltak pártpolitikusok, elsősorban MPP-sek, de Csíkban RMDSZ-es tisztségviselők is. Tehát régóta adott a lehetőség, hogy az élesebb politikai konfliktusok valamiképp az SZNT-t is érintsék. Amióta a Nagy Meneteléssel az SZNT megmutatta, hogy nagyon jelentős mozgalmi potenciállal rendelkezik, az SZNT kampányba való bevonása tulajdonképpen minden irányba elkezdődött, mindegyik erdélyi párt érdekelt abban, hogy ezt a potenciált a maga számára szavazatokká alakítsa át. Az RMDSZ megpróbálja ennek a potenciálnak a szimbolikus magját magához ragadni – a Székelyföld-tervezetnek ez volt az egyik mozgatórugója. A szétesőben levő MPP duzzog, hogy elvesztette korábbi befolyását az SZNT-ben, az EMNP pedig az SZNT céljaira ráerősítve próbált megerősödni Székelyföldön. Most ezek a hatások szinte egyszerre érvényesültek, és ez – úgy hiszem – újratervezésre készteti az SZNT-t. Az egyik megfontolandó lépés az lehetne, hogy a mozgalmon belül összeférhetetlenséget vezetnének be a pártpolitikusokra nézve. Tehát pártok vezetői, tisztségviselői ne legyenek mozgalmi vezetők is. Az egyszerű tagok szintjén talán nincs szükség erre, de a pártvezetőkre és azok önkormányzati képviselőire nézve mindenképp fontos lenne.
- Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az államelnök-választási forduló átkonfigurálta az erdélyi magyar politikai életet?
– Nem hiszem, hogy az elnökválasztásnak csupán önmagában ilyen hatása lenne. Ha az erdélyi politikai keret átalakulásáról beszélünk, akkor nem csupán az elnökválasztást, hanem egyéb tényezőket, folyamatokat is figyelembe kell venni. Például egyrészt azt, hogy az RMDSZ új autonómiatervezetének lesz-e jelentősebb utóélete, másrészt azt is, hogy a magyar kormány változtat-e a határon túli pártokkal való kapcsolatain.
Transindex.ro
LEMONDÁS UTÁN
Milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek?
Túlélheti-e a párt elnöke lemondását, és ki léphet a helyébe? Bakk Miklós politológust kérdeztük.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke és államelnök-jelöltje hétfőn mondott le az EMNP-ben betöltött tisztségéről, miután a romániai államelnök-választáson nem sikerült beváltani a célkitűzéseiket.
Bakk Miklós politológust kérdeztük az EMNP-ben várható változásokról és a párt szerepléséről a választáson. Annak fényében, hogy az EMNP éléről Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt is lemondott, melyek a párt túlélési esélyei?
- Normális és helyes gesztusnak tartom Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt lemondását. Az erdélyi magyar politikai élet a következménynélküliség egyik terepe, nem igazán volt példa eddig arra, hogy politikus egy választási cél nem teljesülése miatt lemondott volna. Most van ilyen példa is, és ez jó. Az EMNP a kampánnyal két célt tűzött maga elé, egyrészt a föderalizmus-regionalizmus-autonómia integrált víziójának az ismertetését, másrészt szavazatarányban meghaladni eddigi részesedését, azaz előrébb lépni a magyar szavazatokért folytatott versenyben. E két célból másfelet nem sikerült teljesíteni, a vízió bemutatása azonban olyan feladat, amely csak hosszabb távon értékelhető. A lemondás kétségtelenül válság a párt életében, nehéz megjósolni, mi lesz a kimenetele. A váltások akkor sikeresek, ha az új vezető egyben stratégiai megújítója is a pártnak. Ilyen személyiség nem mutatkozik, bár az igazság az, hogy a nagy vezetők egy új stratégia hátán nőnek fel.
De milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek? Csak három lehetőséget látok. Először is: folytatni az eddigi irányt, radikálisan képviselőni az autonómia, a regionalizmus és a föderalizmus összekapcsolását, de ezt tudni kell kötni napi politikai kérdésekhez, amelyek foglalkoztatják az embereket. Ez önmagában is nagyfokú kreativitást igényel. Emellett e stratégia akkor válik sikeressé, ha erdélyi román partnerei is lesznek. Ez a lehetőség is érik, azonban intézményesülése lassú lesz.
A második stratégiai irány: minél erősebbé válni az önkormányzatokban, ez azt jelenti, hogy a politikai versenyt jobban le kell vinni a helyi szintre, ott erőteljesebben kell érintkezni, élőbb kapcsolatot kell kialakítani a helyi civil társadalommal stb.
Végül a harmadik irány, amely talán a legnehezebb, és látszólag nem olyan látványos, mint az eddigiek: új közpolitikákat javasolni. Nagyon sok apró szakpolitikai terület van, ahol az RMDSZ nem tudott újítani, itt is érdemes próbálkozni, mégpedig elsősorban önkormányzati szinten, tehát érdemes ezt a stratégiát a másodikkal összekapcsolni.
Egyébként is, nem egymást kizáró stratégiákról van szó. A fő gond a megújulás tekintetében azonban az erőforrások kérdése. Mire támaszkodhat a megújulásban az EMNP? Elvileg három erőforrás van: a román nemzetállami, az önkormányzati és a magyar nemzetállami erőforráscsoport. Az elsőt az RMDSZ birtokolja, a másodikat is jobbára. Az EMNP eddig a harmadikra támaszkodott, azonban lehet, hogy ezek is elapadnak, tekintettel arra, hogy – a jelek szerint – az Orbán-kormány felülvizsgálja kapcsolatait a határon túli magyar pártokkal. Meglehet, hogy Toró és Szilágyi lemondása is összefügg ezzel.
Hogyan lehetséges az, hogy a több mint 200.000 támogató aláírásának az összegyűjtése után csupán 53.146 szavazót tud felmutatni a párt?
– Erre a választ, úgy vélem, régóta tudjuk: egy pártot aláírással és szavazattal támogatni két különböző dolog. Az aláírásgyűjtés elsősorban az aktivisták erőkifejtése, míg a szavazat a szavazópolgároké. Az RMDSZ 2009-hez viszonyított szavazatvesztését hogyan értelmezné? Segített a magyar-magyar verseny a mozgósításban?
- Nehéz megmondani, úgy általában, hogy a magyar-magyar verseny szolgálja-e a mozgósítást. Az erdélyi magyarok szavazói magatartását vizsgálva – ez egy longitudinális vizsgálat volt – Székely István Gergő arra a következtetésre jutott, hogy erre nincs egyértelmű válasz. 2009-ben, mikor Kelemen Hunor volt az egyetlen magyar elnökjelölt az első fordulóban, akkor 54,37%-os országos részvétel mellett Kelemen 372 764 szavazatot, azaz 3,83%-ot szerzett. Most 52,31%-os országos részvételi arány mellett Kelemen 329 727 szavazatot, azaz 3,47%-ot szerzett, míg Szilágyi: 53 146 szavazatot, azaz 0,56%-ot. Kettejük eredménye mind szavazatszámban, mind százalékos arányban felülmúlja a 2009-es Kelemen-eredményt. Tehát látszólag mozgósított a két jelölt, azonban ezeket az adatokat a tényleges magyar részvétel adataira kellene vetíteni, amelyet jelen pillanatban nem ismerünk. Mivel az eredmények értékelése becsléseken is alapszik, a számháború lehetősége adott. És ebben van egy kommunikációs csapda.
Míg az EMNP-re nézve elég világosan megfogalmazható és meg is fogalmazott volt a cél – hogy a magyar pártokra leadott össz-szavazatszám tekintetében növelje eddigi, 15% körüli részesedését –, az RMDSZ tekintetében nem volt ilyen világos cél. Mint hegemón párt, sikerrel tudja kommunikálni, hogy támogatottságának az arányát kihívóival szemben megőrizte, holott a számok tükrében az is világos, hogy ismét szavazókat veszített. Azaz: a versenytárs létezésének a paradoxona az, hogy több sikerességi kritériumot is fel tud állítani a maga számára az RMDSZ. Azonban a szavazatszám csökkenésének a trendjével mindenképp szembe kell néznie.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere szerint Izsák Balázs SZNT-elnök civilből politikussá vált azzal, hogy Szilágyit támogatta az első fordulóban. A kérdésem az, hogy ez mennyire lehetetleníti el az SZNT-t az eddig felvállalt integráló, romániai magyar politikai erőket egyesítő szerepében?
– Az SZNT-t mindig politikai aktornak fogták fel az erdélyi pártok, az SZNT-ben mindig voltak pártpolitikusok, elsősorban MPP-sek, de Csíkban RMDSZ-es tisztségviselők is. Tehát régóta adott a lehetőség, hogy az élesebb politikai konfliktusok valamiképp az SZNT-t is érintsék. Amióta a Nagy Meneteléssel az SZNT megmutatta, hogy nagyon jelentős mozgalmi potenciállal rendelkezik, az SZNT kampányba való bevonása tulajdonképpen minden irányba elkezdődött, mindegyik erdélyi párt érdekelt abban, hogy ezt a potenciált a maga számára szavazatokká alakítsa át. Az RMDSZ megpróbálja ennek a potenciálnak a szimbolikus magját magához ragadni – a Székelyföld-tervezetnek ez volt az egyik mozgatórugója. A szétesőben levő MPP duzzog, hogy elvesztette korábbi befolyását az SZNT-ben, az EMNP pedig az SZNT céljaira ráerősítve próbált megerősödni Székelyföldön. Most ezek a hatások szinte egyszerre érvényesültek, és ez – úgy hiszem – újratervezésre készteti az SZNT-t. Az egyik megfontolandó lépés az lehetne, hogy a mozgalmon belül összeférhetetlenséget vezetnének be a pártpolitikusokra nézve. Tehát pártok vezetői, tisztségviselői ne legyenek mozgalmi vezetők is. Az egyszerű tagok szintjén talán nincs szükség erre, de a pártvezetőkre és azok önkormányzati képviselőire nézve mindenképp fontos lenne.
- Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az államelnök-választási forduló átkonfigurálta az erdélyi magyar politikai életet?
– Nem hiszem, hogy az elnökválasztásnak csupán önmagában ilyen hatása lenne. Ha az erdélyi politikai keret átalakulásáról beszélünk, akkor nem csupán az elnökválasztást, hanem egyéb tényezőket, folyamatokat is figyelembe kell venni. Például egyrészt azt, hogy az RMDSZ új autonómiatervezetének lesz-e jelentősebb utóélete, másrészt azt is, hogy a magyar kormány változtat-e a határon túli pártokkal való kapcsolatain.
Transindex.ro
2014. november 7.
Tábla, hogy legyen
Történt idén október 23-án, hogy a vásárhelyi Szentgyörgyi (ma Forradalomnak nevezett) utca 8. szám alatt emléktáblát avattak az erdélyi 56-osok tiszteletére. Eddig minden a legnagyobb rendben is volna, ideje volt abban a városban, amely a magyar forradalom kapcsán a legnagyobb véráldozatot hozta, emléktáblát állítani. Az is igencsak rendben van, hogy a táblát annak a háznak a falára helyezzék el, amely papilakul szolgált, hiszen Fülöp G. Dénes református lelkész, Csiha Kálmán egykori püspökünk és annyi meg annyi különböző felekezetű pap szenvedett az ötvenhatos szimpátiája vagy cselekvései miatt.
Ami viszont már kevésbé van rendjén, az az, hogy a táblaavatásra kivezényeltek némi középiskolai osztályokat, tömegként. Ha már kellett a statisztéria, válogatni kellett volna. Olyan osztályokat, amelyeknek tanulói tudják, hogy mit miért, s nem bájcseverészéssel, telefonjátékokkal ütik agyon azt a néhány avatásra szánt percet. Mert azt hiszem, minden ellenkező híresztelés ellenére, vannak ilyen osztályok Vásárhelyen. Úgy hiszem, ha kellő hírverés lett volna a táblaavatás körül, összegyűlt volna egy avatásra-való kisebb tömeg.
De még ez is lenyelhető lett volna. Ennyire futja szervezésből, ezt nyújtjuk. Innen arrébb vannak a nagyobb bajok. Mert: ha már a papilak falán táblát avatunk, akkor miért nem a homlokzaton? Miért a kapubejárat alatt? Szégyelljük az ötvenhatosainkat? Annyira igen, hogy eldugjuk őket a vásárhelyiek szeme elől? Avagy a táblaállítók nem kaptak homlokzati engedélyt attól a városházától, amelyben táblaavató alpolgármesterük van, amelynek közgyűlésében magyar képviselők vannak? Akkor már inkább vártak volna ki az avatással egy jobb konstellációt. Elvégre az ötvenhatosok 58 éve várnak, az a néhány év már potomság.
És van azon az eldugott táblán egy felirat. Imigyen szól: „Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé, és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta! Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban. Ez az emléktábla örök mementó hatalmas áldozatukért.” És még olvasható valami. Legalul, a tábla alján, kisebb betűkkel: Állította az RMDSZ marosvásárhelyi és Maros megyei szervezete 2013. október 23.
Na, hát itt a baj! A 2013-ban állított táblát 2014-ben leplezik le? Eddig nem volt rá idő? Egy kis rosszindulattal: eddig nem volt rá kampány? Ennyi fáradsággal idén, november 16-ig még felavathatnák a Maros hidat, a Kultúrpalotát, a tornyos Városházát, a már nem létező Ritz-fürdőt, a Május 1. strandot, a somostetői vendéglőt és lövöldét meg a Rákóczi-lépcsőt. Merthogy a vásárhelyi közönség annyira balga, hogy észre sem veszi, hogy azokat egyszer már felavatták, s ott is vannak időtlen idők óta. Vagy mégis észrevennék?
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
Történt idén október 23-án, hogy a vásárhelyi Szentgyörgyi (ma Forradalomnak nevezett) utca 8. szám alatt emléktáblát avattak az erdélyi 56-osok tiszteletére. Eddig minden a legnagyobb rendben is volna, ideje volt abban a városban, amely a magyar forradalom kapcsán a legnagyobb véráldozatot hozta, emléktáblát állítani. Az is igencsak rendben van, hogy a táblát annak a háznak a falára helyezzék el, amely papilakul szolgált, hiszen Fülöp G. Dénes református lelkész, Csiha Kálmán egykori püspökünk és annyi meg annyi különböző felekezetű pap szenvedett az ötvenhatos szimpátiája vagy cselekvései miatt.
Ami viszont már kevésbé van rendjén, az az, hogy a táblaavatásra kivezényeltek némi középiskolai osztályokat, tömegként. Ha már kellett a statisztéria, válogatni kellett volna. Olyan osztályokat, amelyeknek tanulói tudják, hogy mit miért, s nem bájcseverészéssel, telefonjátékokkal ütik agyon azt a néhány avatásra szánt percet. Mert azt hiszem, minden ellenkező híresztelés ellenére, vannak ilyen osztályok Vásárhelyen. Úgy hiszem, ha kellő hírverés lett volna a táblaavatás körül, összegyűlt volna egy avatásra-való kisebb tömeg.
De még ez is lenyelhető lett volna. Ennyire futja szervezésből, ezt nyújtjuk. Innen arrébb vannak a nagyobb bajok. Mert: ha már a papilak falán táblát avatunk, akkor miért nem a homlokzaton? Miért a kapubejárat alatt? Szégyelljük az ötvenhatosainkat? Annyira igen, hogy eldugjuk őket a vásárhelyiek szeme elől? Avagy a táblaállítók nem kaptak homlokzati engedélyt attól a városházától, amelyben táblaavató alpolgármesterük van, amelynek közgyűlésében magyar képviselők vannak? Akkor már inkább vártak volna ki az avatással egy jobb konstellációt. Elvégre az ötvenhatosok 58 éve várnak, az a néhány év már potomság.
És van azon az eldugott táblán egy felirat. Imigyen szól: „Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé, és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta! Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban. Ez az emléktábla örök mementó hatalmas áldozatukért.” És még olvasható valami. Legalul, a tábla alján, kisebb betűkkel: Állította az RMDSZ marosvásárhelyi és Maros megyei szervezete 2013. október 23.
Na, hát itt a baj! A 2013-ban állított táblát 2014-ben leplezik le? Eddig nem volt rá idő? Egy kis rosszindulattal: eddig nem volt rá kampány? Ennyi fáradsággal idén, november 16-ig még felavathatnák a Maros hidat, a Kultúrpalotát, a tornyos Városházát, a már nem létező Ritz-fürdőt, a Május 1. strandot, a somostetői vendéglőt és lövöldét meg a Rákóczi-lépcsőt. Merthogy a vásárhelyi közönség annyira balga, hogy észre sem veszi, hogy azokat egyszer már felavatták, s ott is vannak időtlen idők óta. Vagy mégis észrevennék?
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
2014. november 8.
Veszélyben a dévai Barcsay-emlékmű
Olaszországból telefonon értesítette a helyi sajtót Costache Aoanei Rahovean, hogy pert nyert a dévai vármegyeház előtt felállított Barcsay Ákos-emlékmű ügyében, és a gyulafehérvári táblabíróság végleges határozata értelmében el kell távolítani azt.
Barcsay Ákos dévai emlékművét 2011-ben állították, Dézsi Attila akkori prefektus kezdeményezésére. Az obeliszkszerű emlékmű alapjául a Déva-közeli Barcsay-birtokon megtalált gránitoszlop szolgált, melyre az újraállítás alkalmával a következő kétnyelvű felirat került: Acaţiu Barcsay Ákos 1619–1661, Rincipe al Tarnsilvaniei / Erdély fejedelme, Comite al Judeţului Hunedoara / Hunyad megye főispánja, Proprietar al cetăţii Devei / A dévai vár birtokosa. A Kelemen Hunor művelődési miniszter jelenlétében leleplezett kétnyelvű, de egyértelműen magyar történelmi vonatkozású emlékoszlop természetesen sokaknak szemet szúrt.
Costache Aoanei Rahovean, nem tudni mennyire saját szántából és mennyire biztatásra, többször is egyszemélyes tüntetést szervezett az emlékoszlop tövében, annak mielőbbi eltávolítását követelve. Mivel azonban a trikoloros éhségsztrájkja sem vezetett eredményre, beperelte a dévai önkormányzatot, magát a polgármestert, illetve a művelődési minisztériumot, azzal vádolva őket, hogy hamis történelmi adatokra alapozva hagyták jóvá az emlékmű felállítását, mivel véleménye szerint Barcsay Ákos soha nem volt a dévai vár birtokosa, ráadásul protestáns fejedelemként megkeserítette a helyi románság életét.
Nevetséges állításaival természetesen pert vesztett. Fellebbezett a gyulafehérvári táblabíróságon, az emlékmű-állítás engedélyeinek szabályos voltát kérdőjelezve meg. Úgy tűnik, e vonalon sikerrel jár, a táblabíróság ugyanis folyó év október 29-én végleges határozatot hozott az ügyben, és Costache Aoanei Rahovean szerint ennek értelmében az emlékoszlopot el kell távolítani jelenlegi helyéről. A határozatot azonban egyelőre nem hozták nyilvánosságra, sőt az ügyben vádlottként szereplő dévai önkormányzatot sem értesítették a döntésről. – Egyelőre semmi hivatalos értesítést sem kaptunk ez ügyben – közölte tegnap Chinci Laura, önkormányzati szóvivő. Petru Mărginean polgármester viszont egy korábbi nyilatkozata során úgy fogalmazott: „Még nincs hivatalos döntés az ügyben, de a táblabíróság határozatát gyakorlatba fogjuk ültetni. Ha az áll benne, hogy az obeliszket le kell bontani, akkor lebontjuk, és majd eldöntjük, hogy hol állítsuk fel újra”.
Costache Aoanei Rahovean a műemlék-állítási engedély szabályszerű voltának megkérdőjelezésén túl, újabban azt hangoztatta, hogy Barcsay Ákos emlékoszlopa tulajdonképpen egy sírkő, aminek nincs mit keresnie közterületen. Dézsi Attila kormányzati tisztségviselő azonban határozottan cáfolja ezen állítást: „Az oszlopot a hajdani Barcsay-birtokon találtuk meg egy kukoricásban. Kiemelésekor régészek is jelen voltak, akik egyértelműen megállapították, hogy nem temetkezési emlékről van szó, hanem egy olyan oszlopról, mellyel a család későbbi leszármazottai elődeiknek állítottak emléket a kastély parkjának területén. Feltehetően a sétányok mentén állhatott az oszlop, melyen a család kiemelkedő tagjainak neve szerepelhetett. De az írás már csak részleteiben volt olvasható”. Mindennek ellenére, amennyiben a fehérvári táblabíróság végleges, de egyelőre nyilvánosságra nem hozott határozata valóban az emlékmű lebontását szorgalmazza, gyakorlatilag minden észérv és történelmi tény háttérbe szorul. Hiszen egy, az engedélyeztetési folyamatban felfedezett mulasztás elegendő az obeliszk eltávolításának elrendeléséhez.
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com
Erdély.ma
Olaszországból telefonon értesítette a helyi sajtót Costache Aoanei Rahovean, hogy pert nyert a dévai vármegyeház előtt felállított Barcsay Ákos-emlékmű ügyében, és a gyulafehérvári táblabíróság végleges határozata értelmében el kell távolítani azt.
Barcsay Ákos dévai emlékművét 2011-ben állították, Dézsi Attila akkori prefektus kezdeményezésére. Az obeliszkszerű emlékmű alapjául a Déva-közeli Barcsay-birtokon megtalált gránitoszlop szolgált, melyre az újraállítás alkalmával a következő kétnyelvű felirat került: Acaţiu Barcsay Ákos 1619–1661, Rincipe al Tarnsilvaniei / Erdély fejedelme, Comite al Judeţului Hunedoara / Hunyad megye főispánja, Proprietar al cetăţii Devei / A dévai vár birtokosa. A Kelemen Hunor művelődési miniszter jelenlétében leleplezett kétnyelvű, de egyértelműen magyar történelmi vonatkozású emlékoszlop természetesen sokaknak szemet szúrt.
Costache Aoanei Rahovean, nem tudni mennyire saját szántából és mennyire biztatásra, többször is egyszemélyes tüntetést szervezett az emlékoszlop tövében, annak mielőbbi eltávolítását követelve. Mivel azonban a trikoloros éhségsztrájkja sem vezetett eredményre, beperelte a dévai önkormányzatot, magát a polgármestert, illetve a művelődési minisztériumot, azzal vádolva őket, hogy hamis történelmi adatokra alapozva hagyták jóvá az emlékmű felállítását, mivel véleménye szerint Barcsay Ákos soha nem volt a dévai vár birtokosa, ráadásul protestáns fejedelemként megkeserítette a helyi románság életét.
Nevetséges állításaival természetesen pert vesztett. Fellebbezett a gyulafehérvári táblabíróságon, az emlékmű-állítás engedélyeinek szabályos voltát kérdőjelezve meg. Úgy tűnik, e vonalon sikerrel jár, a táblabíróság ugyanis folyó év október 29-én végleges határozatot hozott az ügyben, és Costache Aoanei Rahovean szerint ennek értelmében az emlékoszlopot el kell távolítani jelenlegi helyéről. A határozatot azonban egyelőre nem hozták nyilvánosságra, sőt az ügyben vádlottként szereplő dévai önkormányzatot sem értesítették a döntésről. – Egyelőre semmi hivatalos értesítést sem kaptunk ez ügyben – közölte tegnap Chinci Laura, önkormányzati szóvivő. Petru Mărginean polgármester viszont egy korábbi nyilatkozata során úgy fogalmazott: „Még nincs hivatalos döntés az ügyben, de a táblabíróság határozatát gyakorlatba fogjuk ültetni. Ha az áll benne, hogy az obeliszket le kell bontani, akkor lebontjuk, és majd eldöntjük, hogy hol állítsuk fel újra”.
Costache Aoanei Rahovean a műemlék-állítási engedély szabályszerű voltának megkérdőjelezésén túl, újabban azt hangoztatta, hogy Barcsay Ákos emlékoszlopa tulajdonképpen egy sírkő, aminek nincs mit keresnie közterületen. Dézsi Attila kormányzati tisztségviselő azonban határozottan cáfolja ezen állítást: „Az oszlopot a hajdani Barcsay-birtokon találtuk meg egy kukoricásban. Kiemelésekor régészek is jelen voltak, akik egyértelműen megállapították, hogy nem temetkezési emlékről van szó, hanem egy olyan oszlopról, mellyel a család későbbi leszármazottai elődeiknek állítottak emléket a kastély parkjának területén. Feltehetően a sétányok mentén állhatott az oszlop, melyen a család kiemelkedő tagjainak neve szerepelhetett. De az írás már csak részleteiben volt olvasható”. Mindennek ellenére, amennyiben a fehérvári táblabíróság végleges, de egyelőre nyilvánosságra nem hozott határozata valóban az emlékmű lebontását szorgalmazza, gyakorlatilag minden észérv és történelmi tény háttérbe szorul. Hiszen egy, az engedélyeztetési folyamatban felfedezett mulasztás elegendő az obeliszk eltávolításának elrendeléséhez.
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com
Erdély.ma
2014. november 8.
Miről maradtunk le?
Megbízható partnernek tekinti az RMDSZ Victor Ponta kormányfőt – ezt nyilatkozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, további szavaiból pedig azt lehetett érteni, hogy csak a szélsőséges Vadim Tudor felkarolása miatt nem támogatják a szociáldemokrata jelöltet az elnökválasztás második fordulójában. Nem tudjuk, felső szinten miért alakult ki ilyen jó vélemény a kormányfőről, lentről, a hétköznapok porából ugyanis egész másképp látszik a teljesítménye.
Kezdve azzal, hogy Victor Ponta annak a jobboldali kormányfőnek a megbuktatásával került hatalomra, aki a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzést próbálta törvényes mederbe terelni; azóta eltelt két és fél év, és a pár évtizede még teljesen magyar egyetemen egyre jobban szorulnak ki, már kisebbségben vannak a magyar hallgatók. És ha Marosvásárhelyen járunk, jusson eszünkbe, hogy a megye magyar prefektusának kinevezését is addig halasztotta ez a megbízható partner, amíg az RMDSZ lemondott róla. Ezt a szószegést egy plágiummal szerzett és hatalmi visszaéléssel megtartott doktori cím fejeli meg, ami a tisztességes munka és a valódi tudományos tevékenység megvetéséről tanúskodik. Nem éppen államfői erények ezek, és a képen a megvalósítások sem szépítenek. Kétharmados parlamenti többséggel rajtolt a Ponta-kormány, ígértek is azonnali alkotmánymódosítást, közigazgatási átszervezést, a kommunizmusban elkobzott javak teljes visszaszolgáltatását, munkahelyeket, uniós pénzeket, autópályákat és kisebbségi törvényt is – ezt még a Năstase-kormánytól örökölték –, de mindebből nem lett semmi. Sőt, a visszaszolgáltatás teljesen leállt, utóbb pedig annyira félrecsúszott, hogy már az újraállamosítás irányába fordult, és ezt is a telhetetlenül harácsoló szociáldemokrata politikusoknak, köztük a fiatal kormányfő apósának köszönhetjük. A régiók maradtak olyanok, amilyenek voltak – a Székelyföldet, a volt szász megyéket és a Mócvidéket is magában foglaló központi az egész földrészen a legkevésbé hatékonyak közé tartozik –, az egészségügyi és oktatási reformból eddig csak az elektronikus kártyát, illetve a tankönyvbotrányt láttuk. A kisebbségi jogok érvényesítését Háromszéken épp az SZDP helyi emberei akadályozzák... Amit mindenek helyett kaptunk, az a vég nélküli civakodás: elsősorban Traian Băsescu államfővel, aztán a liberális szövetségesekkel. Előbbit nem tudták idő előtt meneszteni, utóbbiakat igen, de ettől nem javult a helyzet, a várva várt fellendülés elmaradt, előre mutató és fenntartható intézkedések továbbra sem születtek, és a jogállam sem erősödött. Van ellenben kóborkutya-törvényünk, bár ezt sem alkalmazzák. Legalábbis nem megbízhatóan...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Megbízható partnernek tekinti az RMDSZ Victor Ponta kormányfőt – ezt nyilatkozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, további szavaiból pedig azt lehetett érteni, hogy csak a szélsőséges Vadim Tudor felkarolása miatt nem támogatják a szociáldemokrata jelöltet az elnökválasztás második fordulójában. Nem tudjuk, felső szinten miért alakult ki ilyen jó vélemény a kormányfőről, lentről, a hétköznapok porából ugyanis egész másképp látszik a teljesítménye.
Kezdve azzal, hogy Victor Ponta annak a jobboldali kormányfőnek a megbuktatásával került hatalomra, aki a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzést próbálta törvényes mederbe terelni; azóta eltelt két és fél év, és a pár évtizede még teljesen magyar egyetemen egyre jobban szorulnak ki, már kisebbségben vannak a magyar hallgatók. És ha Marosvásárhelyen járunk, jusson eszünkbe, hogy a megye magyar prefektusának kinevezését is addig halasztotta ez a megbízható partner, amíg az RMDSZ lemondott róla. Ezt a szószegést egy plágiummal szerzett és hatalmi visszaéléssel megtartott doktori cím fejeli meg, ami a tisztességes munka és a valódi tudományos tevékenység megvetéséről tanúskodik. Nem éppen államfői erények ezek, és a képen a megvalósítások sem szépítenek. Kétharmados parlamenti többséggel rajtolt a Ponta-kormány, ígértek is azonnali alkotmánymódosítást, közigazgatási átszervezést, a kommunizmusban elkobzott javak teljes visszaszolgáltatását, munkahelyeket, uniós pénzeket, autópályákat és kisebbségi törvényt is – ezt még a Năstase-kormánytól örökölték –, de mindebből nem lett semmi. Sőt, a visszaszolgáltatás teljesen leállt, utóbb pedig annyira félrecsúszott, hogy már az újraállamosítás irányába fordult, és ezt is a telhetetlenül harácsoló szociáldemokrata politikusoknak, köztük a fiatal kormányfő apósának köszönhetjük. A régiók maradtak olyanok, amilyenek voltak – a Székelyföldet, a volt szász megyéket és a Mócvidéket is magában foglaló központi az egész földrészen a legkevésbé hatékonyak közé tartozik –, az egészségügyi és oktatási reformból eddig csak az elektronikus kártyát, illetve a tankönyvbotrányt láttuk. A kisebbségi jogok érvényesítését Háromszéken épp az SZDP helyi emberei akadályozzák... Amit mindenek helyett kaptunk, az a vég nélküli civakodás: elsősorban Traian Băsescu államfővel, aztán a liberális szövetségesekkel. Előbbit nem tudták idő előtt meneszteni, utóbbiakat igen, de ettől nem javult a helyzet, a várva várt fellendülés elmaradt, előre mutató és fenntartható intézkedések továbbra sem születtek, és a jogállam sem erősödött. Van ellenben kóborkutya-törvényünk, bár ezt sem alkalmazzák. Legalábbis nem megbízhatóan...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 8.
Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélték.
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélték.
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 9.
Ingázó tanárok nehézségei
Más-más módon térítik meg a vidéki településekre ingázó tanárok utazási költségeit: van, ahol teljes egészében visszaadják a bérlet árát, máshol az iskolabusz szállítja munkahelyükre az ingázókat. Olyan település is akad, ahol törvényes lépéseket fontolgatnak a költségtérítés kiharcolása érdekében. Az elnökválasztási kampány végén a kormány ígéretet tett a probléma rendezésére.
Az előző évekhez viszonyítva gyakorlatilag változatlan a vidéki településekre ingázó pedagógusok költségtérítésének helyzete.
Az iskolák az önkormányzatok által jóváhagyott költségvetésükből megtéríthetik a pedagógusok ingázási költségeit. Csukás Levente, a Hargita megyei tanfelügyelőség gazdasági igazgatója ismertette, az áfából visszaosztott összegekből bizonyos, távolságonként megszabott határig – ahogy a diákoknak is – vissza lehet fizetni a vonat- és autóbuszjegyek árát. A megszabott határon belül a teljes költség mintegy negyven százalékát tudják visszaadni a tanítóknak, tanároknak, ha van rá forrás, akkor az iskola vagy az önkormányzat kiegészítheti és felkerekítheti ezt az összeget.
Csukás úgy tudja, a megyebeli tanintézetek nagy részében kifizetik a minimum költségtérítést, azonban nem mindenhol pótolják fel ezt. Elmondta, ha az önkormányzat biztosítja a finanszírozást és belefoglalják ezt a jármű működtetésébe, akkor az iskolabuszokkal is lehet szállítani az ingázó pedagógusokat.
Iskolabusszal ingáznak
A csíkszentgyörgyi Gál Sándor Általános Iskola egyike azon tanintézeteknek, amelyekben az iskolabusszal szállítják munkahelyükre a más településről ingázó pedagógusokat. Tamás Sándor, az iskola igazgatója elmondta, eleve úgy terjesztették el jóváhagyásra az iskolabusz menetrendjét, hogy az vigye és hozza a több mint tíz ingázó pedagógust. Az iskolabusz fenntartási költségeit a helyi önkormányzat finanszírozza.
Teljes költségtérítés
A csíkkozmási Dr. Boga Alajos Általános Iskolába ingázó tanítók, tanárok költségeit teljes mértékben visszafizetik – mondta el Csillag Ottó igazgató. Az iskola vezetője közölte, a helyi önkormányzattól megkapják az ingázási költségekre szükséges teljes összeget. Van tanáruk, aki tömegközlekedési eszközzel ingázik, de olyan pedagógus is, aki autóval jár – is kap költségtérítést az erre vonatkozó, az üzemanyag-fogyasztást alapul vevő szabály szerint. A szükséges összegeket belefoglalják mindig a költségvetésükbe – tette hozzá az igazgató. Mivel a tanintézet nemrég iskolabuszt kapott, gondolkodnak k is azon, hogy meg tudnák-e ezzel oldani a pedagógusok szállítását.
Nem kapják vissza a pénzt
Már a második vagy a harmadik kérést teszik le az önkormányzathoz, de idén még egy lejt sem kaptak az ingázók költségtérítésére – nyilatkozta Bogos Tibor, a csíkszentmihályi Arany János Általános Iskola igazgatója, aki úgy tudja, pénzhiányra hivatkozik a helyi önkormányzat. Nehezményezte ugyanakkor, hogy kiszállási díjat sem tudnak fizetni a pedagógusoknak, van, aki saját pénzből vitte el versenyre a gyerekeket.
„Tavaly év végén az önkormányzat adott ötezer lejt, azt egyenlő módon elosztottuk az ingázók között, de közel sem fedezte a költségeket” – mondta. Úgy tudja, Csíkszeredából például havi 140 lej egy ingázó tanár költsége. Mivel beadványaikra az önkormányzattól eddig nem kaptak választ, most már azt fontolgatják, hogy a szakszervezethez fordulnak, vagy a törvény útjára terelik a kérdést – mondta az igazgató, hozzátéve, el vannak keseredve a kollégái. A tanintézetnek van iskolabusza, kérdés azonban, hogy a pedagógusok szállítására lenne-e finanszírozás, ugyanakkor a busz akkora területet kell bejárjon, hogy az órarendjébe nem férne bele ez is – véli az igazgató.
Jövő évtől fizethetnek
Nincs költségtérítés a csíkkarcfalvi Mártonffy György Általános Iskola ingázó pedagógusai számára sem – tudtuk meg Gábor János igazgatótól. Kifejtette, kérték, de erre az évre nem került be az önkormányzat által elfogadott költségvetésükbe a költségtérítés, ígéret van azonban arra, hogy a jövő évibe belefoglalják ezt. Eddig arra hivatkoztak, hogy nem jutott erre pénz, a többnyire a környez településekről ingázó pedagógusok pedig megértették a helyzetet – fejtette ki az igazgató, hozzátéve, remélik, jövőben lesz költségtérítés számukra. Iskolabusza a tanintézetnek nincs, kérték viszont és bíznak abban, hogy kapnak járművet.
Nincs panasz
Senki nem reklamált – mondta Póra Fülöp, a Tanügyi Szabad Szakszervezeti Szövetség csíkszéki szervezetének elnöke. Kifejtette, tavaly jelentkeztek egy felcsíki településről panasszal amiatt, hogy nem adnak költségtérítést az ingázóknak, idén viszont még nem érkezett ilyen jelzés egyetlen pedagógustól sem.
Tervezett intézkedés
A választási kampányban, október 27-én született az az egyezmény, amit a miniszterelnök, több miniszter és szakszervezeti szövetség vezetője írt alá, és amely számos kedvez intézkedés bevezetését rögzíti az oktatás terén a következő időszakra. Az egyezmény 12. pontja szerint évente belefoglalják ezentúl az állami költségvetésbe a helyi önkormányzatok azon kötelezettségét, hogy térítsék meg, prioritással, a pedagógusok ingázási költségeit. Az intézkedést az egyezmény szerint december 31-étl vagy a jövő évi költségvetési törvény elfogadásától kell érvénybe léptetni, további részletek ezzel kapcsolatosan nem ismertek.
R. Kiss Edit|
Székelyhon.ro
Más-más módon térítik meg a vidéki településekre ingázó tanárok utazási költségeit: van, ahol teljes egészében visszaadják a bérlet árát, máshol az iskolabusz szállítja munkahelyükre az ingázókat. Olyan település is akad, ahol törvényes lépéseket fontolgatnak a költségtérítés kiharcolása érdekében. Az elnökválasztási kampány végén a kormány ígéretet tett a probléma rendezésére.
Az előző évekhez viszonyítva gyakorlatilag változatlan a vidéki településekre ingázó pedagógusok költségtérítésének helyzete.
Az iskolák az önkormányzatok által jóváhagyott költségvetésükből megtéríthetik a pedagógusok ingázási költségeit. Csukás Levente, a Hargita megyei tanfelügyelőség gazdasági igazgatója ismertette, az áfából visszaosztott összegekből bizonyos, távolságonként megszabott határig – ahogy a diákoknak is – vissza lehet fizetni a vonat- és autóbuszjegyek árát. A megszabott határon belül a teljes költség mintegy negyven százalékát tudják visszaadni a tanítóknak, tanároknak, ha van rá forrás, akkor az iskola vagy az önkormányzat kiegészítheti és felkerekítheti ezt az összeget.
Csukás úgy tudja, a megyebeli tanintézetek nagy részében kifizetik a minimum költségtérítést, azonban nem mindenhol pótolják fel ezt. Elmondta, ha az önkormányzat biztosítja a finanszírozást és belefoglalják ezt a jármű működtetésébe, akkor az iskolabuszokkal is lehet szállítani az ingázó pedagógusokat.
Iskolabusszal ingáznak
A csíkszentgyörgyi Gál Sándor Általános Iskola egyike azon tanintézeteknek, amelyekben az iskolabusszal szállítják munkahelyükre a más településről ingázó pedagógusokat. Tamás Sándor, az iskola igazgatója elmondta, eleve úgy terjesztették el jóváhagyásra az iskolabusz menetrendjét, hogy az vigye és hozza a több mint tíz ingázó pedagógust. Az iskolabusz fenntartási költségeit a helyi önkormányzat finanszírozza.
Teljes költségtérítés
A csíkkozmási Dr. Boga Alajos Általános Iskolába ingázó tanítók, tanárok költségeit teljes mértékben visszafizetik – mondta el Csillag Ottó igazgató. Az iskola vezetője közölte, a helyi önkormányzattól megkapják az ingázási költségekre szükséges teljes összeget. Van tanáruk, aki tömegközlekedési eszközzel ingázik, de olyan pedagógus is, aki autóval jár – is kap költségtérítést az erre vonatkozó, az üzemanyag-fogyasztást alapul vevő szabály szerint. A szükséges összegeket belefoglalják mindig a költségvetésükbe – tette hozzá az igazgató. Mivel a tanintézet nemrég iskolabuszt kapott, gondolkodnak k is azon, hogy meg tudnák-e ezzel oldani a pedagógusok szállítását.
Nem kapják vissza a pénzt
Már a második vagy a harmadik kérést teszik le az önkormányzathoz, de idén még egy lejt sem kaptak az ingázók költségtérítésére – nyilatkozta Bogos Tibor, a csíkszentmihályi Arany János Általános Iskola igazgatója, aki úgy tudja, pénzhiányra hivatkozik a helyi önkormányzat. Nehezményezte ugyanakkor, hogy kiszállási díjat sem tudnak fizetni a pedagógusoknak, van, aki saját pénzből vitte el versenyre a gyerekeket.
„Tavaly év végén az önkormányzat adott ötezer lejt, azt egyenlő módon elosztottuk az ingázók között, de közel sem fedezte a költségeket” – mondta. Úgy tudja, Csíkszeredából például havi 140 lej egy ingázó tanár költsége. Mivel beadványaikra az önkormányzattól eddig nem kaptak választ, most már azt fontolgatják, hogy a szakszervezethez fordulnak, vagy a törvény útjára terelik a kérdést – mondta az igazgató, hozzátéve, el vannak keseredve a kollégái. A tanintézetnek van iskolabusza, kérdés azonban, hogy a pedagógusok szállítására lenne-e finanszírozás, ugyanakkor a busz akkora területet kell bejárjon, hogy az órarendjébe nem férne bele ez is – véli az igazgató.
Jövő évtől fizethetnek
Nincs költségtérítés a csíkkarcfalvi Mártonffy György Általános Iskola ingázó pedagógusai számára sem – tudtuk meg Gábor János igazgatótól. Kifejtette, kérték, de erre az évre nem került be az önkormányzat által elfogadott költségvetésükbe a költségtérítés, ígéret van azonban arra, hogy a jövő évibe belefoglalják ezt. Eddig arra hivatkoztak, hogy nem jutott erre pénz, a többnyire a környez településekről ingázó pedagógusok pedig megértették a helyzetet – fejtette ki az igazgató, hozzátéve, remélik, jövőben lesz költségtérítés számukra. Iskolabusza a tanintézetnek nincs, kérték viszont és bíznak abban, hogy kapnak járművet.
Nincs panasz
Senki nem reklamált – mondta Póra Fülöp, a Tanügyi Szabad Szakszervezeti Szövetség csíkszéki szervezetének elnöke. Kifejtette, tavaly jelentkeztek egy felcsíki településről panasszal amiatt, hogy nem adnak költségtérítést az ingázóknak, idén viszont még nem érkezett ilyen jelzés egyetlen pedagógustól sem.
Tervezett intézkedés
A választási kampányban, október 27-én született az az egyezmény, amit a miniszterelnök, több miniszter és szakszervezeti szövetség vezetője írt alá, és amely számos kedvez intézkedés bevezetését rögzíti az oktatás terén a következő időszakra. Az egyezmény 12. pontja szerint évente belefoglalják ezentúl az állami költségvetésbe a helyi önkormányzatok azon kötelezettségét, hogy térítsék meg, prioritással, a pedagógusok ingázási költségeit. Az intézkedést az egyezmény szerint december 31-étl vagy a jövő évi költségvetési törvény elfogadásától kell érvénybe léptetni, további részletek ezzel kapcsolatosan nem ismertek.
R. Kiss Edit|
Székelyhon.ro
2014. november 10.
Ünnepelt a marosvásárhelyi Református Kollégium
A vallási oktatás újraindításának 20. évfordulójára emlékeztek kétnapos rendezvénysorozat keretében. Szombaton a Nemzeti Színházban ünnepi műsort szerveztek, ahol beszédek hangzottak el, visszatekintettek az ősi iskola múltjára, felelevenítették az újrakezdés nehézségeit, mindezt a gyermekek, növendékek eladásaival fűszerezve. Vasárnap a Vártemplomban tartottak ünnepi istentiszteletet.
MI vagyunk a kollégium, építjük, formáljuk az iskolát
Az ünnepséget Kovács Szabolcs egykori iskolalelkész áhítata kezdte, majd sorra következtek a díszbeszédek, amelyek közé a Református Kollégium jövőjét szavatoló kis óvodások, valamint az elkészít és első osztályos kisgyerekek műsorát ékelték, ezzel színessé és hangulatossá tették az estét.
– 457 éve indult el útjára Marosvásárhelyen a református felekezeti oktatás. Mégis a 20 éves refit ünnepeljük. Az iskola 391 éven keresztül volt a marosvásárhelyi magyar oktatás fellegvára. Annyi éven át állt a magyarság szolgálatában, és nevelt, oktatott. Tette ezt hittel, szeretettel, odaadással. Nemcsak neveket, hanem személyiségeket adott Marosvásárhelynek és a nagyvilágnak. Tette a dolgát mindenki: tanár és diák egyaránt. Tette a dolgát a két Bolyai, Bernády György, Köteles Sámuel, Molter Károly, Gecse Dániel, Vályi Gyula, Aranka György, Koós Ferenc, Borsos Tamás, Török János és még sokan mások. Értékeket kaptak és ugyanazt adták tovább a jövő nemzedékének. A közel négy évszázadon keresztül kivívta a tiszteletet és az elismerést.
1948-ben ezt a dics múltat az akkori rendszer egy tollvonással megszüntette, porba tiporta. Nehéz időket élt át a Református Kollégium, de előretekintett, s a múltban kivívott tiszteletet továbbadta az új iskolának. Ez lett később a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, amely méltón vállalta fel a jogutód szerepét az egykori kollégium épületében. Színvonalas oktatás, eredmények. Ez az iskola is tiszteletet vívott ki magának Marosvásárhelyen és nem csak. De ez az iskola már nem a kollégium volt… A kommunista rendszer is, mint bármelyik rendszer az idők folyamán, megbukott. Új szelek kezdtek fújdogálni az egykori Református Kollégium épületében. A régi iskola újraindításáról kezdtek suttogni, de csak nagyon halkan. Hiszen nagyon sokan voltak azok, akik hallani sem akartak erről. Még most is sokan vannak... 46 évi szünet után, egy lelkes csapatnak köszönhetően újraindult az oktatás. És most MI vagyunk a kollégium, mi építjük, formáljuk a régi iskolát. Tiszta lelkiismerettel és örömmel jelenthetem ki, hogy jól csináljuk. Diákok, szülők és tanárok egyaránt. A Református Kollégium ismét elismert iskola, az eredményeink vizsgákon és versenyeken magukról beszélnek. Az új kollégiumnak van azonosságtudata, van jelleme és szellemisége – mondta ünnepi beszédében Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik az iskola ügye mellé álltak, a szülőknek, akik bíztak az iskolában és gyermekeiket ebbe az iskolába íratták.
Kész a leltár
Székely Emese volt igazgatót, aki több mint egy éve köszönt le, hosszan megtapsolták. Elmondta, hogy a 12 évet – süti megfogalmazásban – a felelősségviselés jellemezte. Ahogy lehetett! Sokszor fogalmazódott meg benne, hogy két úr szolgája. Az egyház és az állam között kellett úgy lavírozni, hogy megmaradjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak, és közben a köz megelégedésére tegyék a legfontosabb dolgukat: az oktatást és a nevelést.
– Az egyházkerülettel, a tanfelügyelőséggel és a tanügyminisztériummal való állandó egyeztetés, a szakok akkreditálása körüli bonyodalmak, a minőség biztosítása, pályázatok, ösztöndíjak, a szülőkkel való kapcsolattartás, a tanárok kiválasztása és alkalmazása, a városi tanáccsal való – többnyire kérések formájában történ – kommunikáció, az esti tagozat létrehozása, fegyelmi kérdések, elbocsátások, külföldi iskolákkal létrejött közös projektek, jelentések, csendes napok, versenyek, a holland támogatókkal való tervezgetés az iskola bővítéséről mind- mind olyan dolgok, amik miatt egy állandó készenléti működésre kellett beállítanom az életem. Nem mondom, hogy nehéz volt, és azt se mondom, hogy könnyű volt. Nem volt unalmas. Csodálatos embereket ismertem meg, csodálatos emberekkel dolgozhattam együtt. Sokan közülük már nem lehetnek közöttünk. Főtiszteletű Csiha Kálmán egykori püspök, Tőkés Elek tanügyi tanácsos, nagytiszteletű Sárpataki János esperes, László Zoltán lelkész igazgató, Csíki Ágnes zenetanár, Gáspár Mónika tanárnő… Emlékük legyen áldott! – mondta Székely Emese, majd köszöntötte az iskolát, amely már meg tudja határozni önmagát és helyét a vidék oktatási intézményei körében. – Van kivívott helye és van elismertsége, amelyikben úgy próbáltunk hatni diákjaink éntudatára, hogy ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyenek a jövőnek. Itt a köszönet ideje is. Köszönöm a Jóistennek, hogy adta nekem ezt a munkát, köszönöm azoknak, akik annak idején bíztak bennem és kiválasztottak erre a feladatra, köszönöm azoknak, akik szerettek és köszönöm azoknak, akik nem fogadtak el. Így lettem gazdagabb. Én iskolám, köszönöm most neked! Kész a leltár! – fejezte be beszédét Székely Emese volt igazgató.
A beszédek során Kirsch Attila, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke, Illés Ildikó főtanfelügyel-helyettes, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke szólalt fel. Fellépett a Quintet együttes, az After 5, az István, a király rockoperából csendültek fel részletek, volt zongora- és szaxofonjáték, szavalatok hangzottak el Nagy Hajnalka Zsuzsanna és Vas Márton eladásában.
A rendezvényen részt vettek az Erdélyi Református Kollégium küldöttségei, a mezőcsáti küldöttség.
Tegnap a Vártemplomban Szegedi László generális direktor hirdetett igét, majd szavalatok hangzottak el, a kollégium kórusa énekelt.
Az ünnepi alkalomra egy emlékkönyvet adtak ki, amelyben igazgatók, tanárok, öreg- és jelenlegi diákok beszámolói, vallomásai láttak napvilágot.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
A vallási oktatás újraindításának 20. évfordulójára emlékeztek kétnapos rendezvénysorozat keretében. Szombaton a Nemzeti Színházban ünnepi műsort szerveztek, ahol beszédek hangzottak el, visszatekintettek az ősi iskola múltjára, felelevenítették az újrakezdés nehézségeit, mindezt a gyermekek, növendékek eladásaival fűszerezve. Vasárnap a Vártemplomban tartottak ünnepi istentiszteletet.
MI vagyunk a kollégium, építjük, formáljuk az iskolát
Az ünnepséget Kovács Szabolcs egykori iskolalelkész áhítata kezdte, majd sorra következtek a díszbeszédek, amelyek közé a Református Kollégium jövőjét szavatoló kis óvodások, valamint az elkészít és első osztályos kisgyerekek műsorát ékelték, ezzel színessé és hangulatossá tették az estét.
– 457 éve indult el útjára Marosvásárhelyen a református felekezeti oktatás. Mégis a 20 éves refit ünnepeljük. Az iskola 391 éven keresztül volt a marosvásárhelyi magyar oktatás fellegvára. Annyi éven át állt a magyarság szolgálatában, és nevelt, oktatott. Tette ezt hittel, szeretettel, odaadással. Nemcsak neveket, hanem személyiségeket adott Marosvásárhelynek és a nagyvilágnak. Tette a dolgát mindenki: tanár és diák egyaránt. Tette a dolgát a két Bolyai, Bernády György, Köteles Sámuel, Molter Károly, Gecse Dániel, Vályi Gyula, Aranka György, Koós Ferenc, Borsos Tamás, Török János és még sokan mások. Értékeket kaptak és ugyanazt adták tovább a jövő nemzedékének. A közel négy évszázadon keresztül kivívta a tiszteletet és az elismerést.
1948-ben ezt a dics múltat az akkori rendszer egy tollvonással megszüntette, porba tiporta. Nehéz időket élt át a Református Kollégium, de előretekintett, s a múltban kivívott tiszteletet továbbadta az új iskolának. Ez lett később a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, amely méltón vállalta fel a jogutód szerepét az egykori kollégium épületében. Színvonalas oktatás, eredmények. Ez az iskola is tiszteletet vívott ki magának Marosvásárhelyen és nem csak. De ez az iskola már nem a kollégium volt… A kommunista rendszer is, mint bármelyik rendszer az idők folyamán, megbukott. Új szelek kezdtek fújdogálni az egykori Református Kollégium épületében. A régi iskola újraindításáról kezdtek suttogni, de csak nagyon halkan. Hiszen nagyon sokan voltak azok, akik hallani sem akartak erről. Még most is sokan vannak... 46 évi szünet után, egy lelkes csapatnak köszönhetően újraindult az oktatás. És most MI vagyunk a kollégium, mi építjük, formáljuk a régi iskolát. Tiszta lelkiismerettel és örömmel jelenthetem ki, hogy jól csináljuk. Diákok, szülők és tanárok egyaránt. A Református Kollégium ismét elismert iskola, az eredményeink vizsgákon és versenyeken magukról beszélnek. Az új kollégiumnak van azonosságtudata, van jelleme és szellemisége – mondta ünnepi beszédében Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik az iskola ügye mellé álltak, a szülőknek, akik bíztak az iskolában és gyermekeiket ebbe az iskolába íratták.
Kész a leltár
Székely Emese volt igazgatót, aki több mint egy éve köszönt le, hosszan megtapsolták. Elmondta, hogy a 12 évet – süti megfogalmazásban – a felelősségviselés jellemezte. Ahogy lehetett! Sokszor fogalmazódott meg benne, hogy két úr szolgája. Az egyház és az állam között kellett úgy lavírozni, hogy megmaradjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak, és közben a köz megelégedésére tegyék a legfontosabb dolgukat: az oktatást és a nevelést.
– Az egyházkerülettel, a tanfelügyelőséggel és a tanügyminisztériummal való állandó egyeztetés, a szakok akkreditálása körüli bonyodalmak, a minőség biztosítása, pályázatok, ösztöndíjak, a szülőkkel való kapcsolattartás, a tanárok kiválasztása és alkalmazása, a városi tanáccsal való – többnyire kérések formájában történ – kommunikáció, az esti tagozat létrehozása, fegyelmi kérdések, elbocsátások, külföldi iskolákkal létrejött közös projektek, jelentések, csendes napok, versenyek, a holland támogatókkal való tervezgetés az iskola bővítéséről mind- mind olyan dolgok, amik miatt egy állandó készenléti működésre kellett beállítanom az életem. Nem mondom, hogy nehéz volt, és azt se mondom, hogy könnyű volt. Nem volt unalmas. Csodálatos embereket ismertem meg, csodálatos emberekkel dolgozhattam együtt. Sokan közülük már nem lehetnek közöttünk. Főtiszteletű Csiha Kálmán egykori püspök, Tőkés Elek tanügyi tanácsos, nagytiszteletű Sárpataki János esperes, László Zoltán lelkész igazgató, Csíki Ágnes zenetanár, Gáspár Mónika tanárnő… Emlékük legyen áldott! – mondta Székely Emese, majd köszöntötte az iskolát, amely már meg tudja határozni önmagát és helyét a vidék oktatási intézményei körében. – Van kivívott helye és van elismertsége, amelyikben úgy próbáltunk hatni diákjaink éntudatára, hogy ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyenek a jövőnek. Itt a köszönet ideje is. Köszönöm a Jóistennek, hogy adta nekem ezt a munkát, köszönöm azoknak, akik annak idején bíztak bennem és kiválasztottak erre a feladatra, köszönöm azoknak, akik szerettek és köszönöm azoknak, akik nem fogadtak el. Így lettem gazdagabb. Én iskolám, köszönöm most neked! Kész a leltár! – fejezte be beszédét Székely Emese volt igazgató.
A beszédek során Kirsch Attila, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke, Illés Ildikó főtanfelügyel-helyettes, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke szólalt fel. Fellépett a Quintet együttes, az After 5, az István, a király rockoperából csendültek fel részletek, volt zongora- és szaxofonjáték, szavalatok hangzottak el Nagy Hajnalka Zsuzsanna és Vas Márton eladásában.
A rendezvényen részt vettek az Erdélyi Református Kollégium küldöttségei, a mezőcsáti küldöttség.
Tegnap a Vártemplomban Szegedi László generális direktor hirdetett igét, majd szavalatok hangzottak el, a kollégium kórusa énekelt.
Az ünnepi alkalomra egy emlékkönyvet adtak ki, amelyben igazgatók, tanárok, öreg- és jelenlegi diákok beszámolói, vallomásai láttak napvilágot.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 10.
Savanyú nemzeti ködben
Figyelem, ahogy emésztik a pirroszi győzelmet, a tét nélküli elnökválasztást a romániai magyarok, főként azok, akik győztesnek tekintik magukat.
Ahhoz a kutyához hasonlítom a tisztviselőkből, önjelölt politikusokból, minden karizma nélküli valakikből valakikké ványadt politikusokat, amely kutya kergeti a saját farkát, eszeveszetten forog önmaga körül, és vakog, amikor azt véli, hogy elérte azt. Nehéz lélegzetvételek, légszomj-állapotok után fogalmazódnak bennem a kérdések, a válaszok; holott teljes világosságban láttam kezdettől, negyedszázada az egész menetet – igen, ez volt a nagy menetelés, nem a tavaly októberi. Akkor megcsillant bennem is, bennünk is, épít szándékú magyarokban is az összefogás lehetősége.
Ez az eleve elátkozott mostani kampány maga volt a tagadás. A tavalyi nagy meneteléskor maga a nagy ellenség, a román pártrendszer is észrevette a lehetőségünket, és komolyan foglalkozott azzal; ellenünkre természetesen. (Nem felejtem azt a behemót „tűzoltóautót”, mely ott kushadt Sepsiszentgyörgy határában, Szépmezőn, a menetelés egyik gócában, és lehetetlenné tette a zsebtelefonos és mindenfajta kapcsolattartást.) A mostani, lecsurgott magyar kampány megtagadta még a lehetőségét is az autonómiának. Ahogyan az elhangzott Sepsiszentgyörgy városi tanácsában nyáron egy román képviselő szájából: az autonómia csak kampányfogás.
A boldog kérdőzők láttán szép csöndesen föltűnik előttem Arisztotelész (i. e. 384 – 322) görög filozófus-tudós arca és megállapítása. „Ha a görögök egyezségre, összefogásra tudtak volna jutni, ers, nagy birodalmuk lehetett volna.” Spárta, Atthén és a többi városállamocska mind a maga javát kereste, pedig nem voltak ostobák. Leonidász vezér szavai ott vannak kőbe vésve a thermopülai csata (i. e. 480) emlékművén: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”.
Mi ezt nem mondhatjuk el. Nem azt végezzük – ezt többek között én mondom, az Erdélyi Magyar Néppárt egyik képviselője –, amit nemzetünk, nemzetrészünk és szülőföldünk, a Székelyföld megkövetel ma is, immár 94 éve. Elmarasztaló képet rögtönöztem karrierista, megélhetési politikusokról. És az igaz képet. Volt, van áldozatos, önzetlen politikusa a romániai magyarságnak, Tőkés László. Elemi erejű gyűlölet övezi bizonyos körökben itthon, éppen azért, amilyen volt, és amit cselekszik ma is a magyar nemzet javára. És itt, vele egy napon említem azt a megfogalmazást, mely szerint egy kapus alkalmazása is attól függ nálunk, tagja-e a nagy győztes pártnak kelme.
Amit cselekedtem 22 és fél esztendő alatt (1988–2010) íróként Magyarországon, publicisztikában, versben meg prózában, mind az egység, a nemzeti összefogás jegyében történt, kéttucatnyi lapban, folyóiratban – amíg tehettem. Több ezer írás. Aztán jött a parancsolat violaszín pecsét alatt: kitörölni a magyar sajtóból! Erre mondhatja azt is akárki, hogy így talán könnyű volt onnan disszidálni haza, Romániába. Na ne higgye... És a pecsét jött velem, érzem, tudom.
Idézek Márai Sándor 1943–44-es naplójából. „Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának írókra is van szüksége, mint a parvenünek lakásában képekre és nippekre. De egy földművelésügyi miniszteri tanácsos – aki, mellesleg, az én adómból él pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik él vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar. (...) Nem: ha francia vagy angol. Nem: ha cseh, román vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.”
Düheim és bizonyítékaim, meggyőző munkám, tekintélyem és tehetségem mind az összefogás érdekében állt szolgálatomba. Ma is. Ám milyen egységre gondolok infantilis, gyermeteg kárörvendezők világában? Nem magamat szánom, hanem azokat, akik emitt is kiebrudalnak és hasonló megfontolásokból, mint 1983-ban, pártparancsra, 1997-ben Budapesten egy törpe kisebbség akaratából. Magam is látom amott, emitt látványos pusztulásom, és bizony nem gyönyörködöm abban. Ahogy vigyorítva mentek halálba kollégáim, barátaim etillel, egyébbel.
Rettenetes, fájdalmas tapasztalnom naponta, hogy nem képesek a pitik felmérni, mennyire időleges mostani uralgásuk; felmérni azt, hogy a maguk nemzedéke az utolsó ebben a tülekedésben! Mert nincs tovább, nem lészen tovább! Felmérni, hogy egység, összefogás nélkül nincs sem anyanyelv, sem szülőföld, sem megképzelt nemzeti jövend.
Annyira sem volt képes a romániai magyarság, hogy visszaszerezze iskoláit, egyetemeit az Európai Unió petyhüdt, lyukas ernyője alatt. De 25 év alatt aztán különösen nem. Arisztotelész, Márai után székely népdalból idézek, stílszerűen:
„Irigyeim sokan vannak. Mint a kutyák, úgy ugatnak...” Hát tegyék!
Én végzem a hivatásom, hivatalnokok ellenére. Lármafákat rakok és gyújtok ebben az országos, savanyú nemzeti ködben, hogy hátha látva látják végre önmagukat enyéim és ellenfeleim.
Czegő Zoltán
A szerző sepsiszentgyörgyi költő, író, újságíró
Krónika (Kolozsvár)
Figyelem, ahogy emésztik a pirroszi győzelmet, a tét nélküli elnökválasztást a romániai magyarok, főként azok, akik győztesnek tekintik magukat.
Ahhoz a kutyához hasonlítom a tisztviselőkből, önjelölt politikusokból, minden karizma nélküli valakikből valakikké ványadt politikusokat, amely kutya kergeti a saját farkát, eszeveszetten forog önmaga körül, és vakog, amikor azt véli, hogy elérte azt. Nehéz lélegzetvételek, légszomj-állapotok után fogalmazódnak bennem a kérdések, a válaszok; holott teljes világosságban láttam kezdettől, negyedszázada az egész menetet – igen, ez volt a nagy menetelés, nem a tavaly októberi. Akkor megcsillant bennem is, bennünk is, épít szándékú magyarokban is az összefogás lehetősége.
Ez az eleve elátkozott mostani kampány maga volt a tagadás. A tavalyi nagy meneteléskor maga a nagy ellenség, a román pártrendszer is észrevette a lehetőségünket, és komolyan foglalkozott azzal; ellenünkre természetesen. (Nem felejtem azt a behemót „tűzoltóautót”, mely ott kushadt Sepsiszentgyörgy határában, Szépmezőn, a menetelés egyik gócában, és lehetetlenné tette a zsebtelefonos és mindenfajta kapcsolattartást.) A mostani, lecsurgott magyar kampány megtagadta még a lehetőségét is az autonómiának. Ahogyan az elhangzott Sepsiszentgyörgy városi tanácsában nyáron egy román képviselő szájából: az autonómia csak kampányfogás.
A boldog kérdőzők láttán szép csöndesen föltűnik előttem Arisztotelész (i. e. 384 – 322) görög filozófus-tudós arca és megállapítása. „Ha a görögök egyezségre, összefogásra tudtak volna jutni, ers, nagy birodalmuk lehetett volna.” Spárta, Atthén és a többi városállamocska mind a maga javát kereste, pedig nem voltak ostobák. Leonidász vezér szavai ott vannak kőbe vésve a thermopülai csata (i. e. 480) emlékművén: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”.
Mi ezt nem mondhatjuk el. Nem azt végezzük – ezt többek között én mondom, az Erdélyi Magyar Néppárt egyik képviselője –, amit nemzetünk, nemzetrészünk és szülőföldünk, a Székelyföld megkövetel ma is, immár 94 éve. Elmarasztaló képet rögtönöztem karrierista, megélhetési politikusokról. És az igaz képet. Volt, van áldozatos, önzetlen politikusa a romániai magyarságnak, Tőkés László. Elemi erejű gyűlölet övezi bizonyos körökben itthon, éppen azért, amilyen volt, és amit cselekszik ma is a magyar nemzet javára. És itt, vele egy napon említem azt a megfogalmazást, mely szerint egy kapus alkalmazása is attól függ nálunk, tagja-e a nagy győztes pártnak kelme.
Amit cselekedtem 22 és fél esztendő alatt (1988–2010) íróként Magyarországon, publicisztikában, versben meg prózában, mind az egység, a nemzeti összefogás jegyében történt, kéttucatnyi lapban, folyóiratban – amíg tehettem. Több ezer írás. Aztán jött a parancsolat violaszín pecsét alatt: kitörölni a magyar sajtóból! Erre mondhatja azt is akárki, hogy így talán könnyű volt onnan disszidálni haza, Romániába. Na ne higgye... És a pecsét jött velem, érzem, tudom.
Idézek Márai Sándor 1943–44-es naplójából. „Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának írókra is van szüksége, mint a parvenünek lakásában képekre és nippekre. De egy földművelésügyi miniszteri tanácsos – aki, mellesleg, az én adómból él pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik él vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar. (...) Nem: ha francia vagy angol. Nem: ha cseh, román vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.”
Düheim és bizonyítékaim, meggyőző munkám, tekintélyem és tehetségem mind az összefogás érdekében állt szolgálatomba. Ma is. Ám milyen egységre gondolok infantilis, gyermeteg kárörvendezők világában? Nem magamat szánom, hanem azokat, akik emitt is kiebrudalnak és hasonló megfontolásokból, mint 1983-ban, pártparancsra, 1997-ben Budapesten egy törpe kisebbség akaratából. Magam is látom amott, emitt látványos pusztulásom, és bizony nem gyönyörködöm abban. Ahogy vigyorítva mentek halálba kollégáim, barátaim etillel, egyébbel.
Rettenetes, fájdalmas tapasztalnom naponta, hogy nem képesek a pitik felmérni, mennyire időleges mostani uralgásuk; felmérni azt, hogy a maguk nemzedéke az utolsó ebben a tülekedésben! Mert nincs tovább, nem lészen tovább! Felmérni, hogy egység, összefogás nélkül nincs sem anyanyelv, sem szülőföld, sem megképzelt nemzeti jövend.
Annyira sem volt képes a romániai magyarság, hogy visszaszerezze iskoláit, egyetemeit az Európai Unió petyhüdt, lyukas ernyője alatt. De 25 év alatt aztán különösen nem. Arisztotelész, Márai után székely népdalból idézek, stílszerűen:
„Irigyeim sokan vannak. Mint a kutyák, úgy ugatnak...” Hát tegyék!
Én végzem a hivatásom, hivatalnokok ellenére. Lármafákat rakok és gyújtok ebben az országos, savanyú nemzeti ködben, hogy hátha látva látják végre önmagukat enyéim és ellenfeleim.
Czegő Zoltán
A szerző sepsiszentgyörgyi költő, író, újságíró
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 10.
Gaal György: Egy könyvtárigazgató emlékiratai
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szeptemberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre. Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szeptemberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre. Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)
2014. november 10.
Az egyetem arculatfelelőse…
A Partiumi Keresztény Egyetem PR-felelőse egy ideje: Sipos Emőkét mutatjuk be új rovatunkban, amelyik érdekes tevékenységet űz helyi emberek prezentálását tűzte ki célul.
- Honnan indult a pályád?
- Érmihályfalváról származom, és visszagondolva a szüleim biztattak arra, hogy végezzem a középiskolát Nagyváradon, aztán pedig itt ragadtam. Már 15 éve élek Váradon, és évről évre szerelmesebb leszek a városba. Felnőttként teljesen mást jelent számomra, mint kamaszként.
- Milyen előtanulmányaid vannak?
- Az Adyba jártam idegennyelv szakon, majd az egyetemen közgazdaságot végeztem, később pedig beiratkoztam egy humán mesterszakra.
- Akkor igencsak többrétű képzésben részesültél…
- Sokáig nem tudtam eldönteni a szavak, vagy a számok embere vagyok-e, ma már tudom: mindkettő, vagy talán egyik sem igazán. Általában a nyitottság jellemző rám, viszont ugyanannyira vagyok felfedez, mint amennyire konzervatív. Bár régebben sokan illettek azzal a címkével, hogy fekete-fehérben látom a világot (azt hiszem ez igaz volt), mára már ez megváltozott.
- Akkor mi is az, amivel most foglalkozol?
- Jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem PR-felelőseként próbálom érvényesíteni szemléletmódomat. Az emberek általában vagy azt hiszik, tudják ez a munkakör mit takar, vagy elképzelésük sincs, hogy mivel foglalkozom. Lényegében ez egy olyan szakma, amely még Magyarországon is csak bontogatja szárnyait, nálunk, Romániában pedig leginkább csak a sajtószóvivővel azonosítják. Nos egy-két évbe beletellett mire én is ráébredtem mennyire színes ez a paletta, és hogy minek hol van a helye.
- Mennyire vagy már ismert PR-os berkekben?
- Ez egy olyan terület, ahol egyszerre nagyon sok fronton kell helyt állni. Sohasem lehetsz elég jó, mindig van hova fejlődni, és mivel fejlődőképes egyénnek tartom magam, ezzel a lehetőséggel folyamatosan élek is.
Bár még nem tartozom a szakma ismertebb arcai közé – ehhez azért specializálódni is kell egy adott területre – már vannak olyan munkáim, ötleteim, amelyekre büszke vagyok, és amelyek szakmailag is egész vállalhatóak. Egyébként kedvelt közhely, hogy mi lényegében „szürke eminenciásak”, háttéremberek vagyunk, nem mindig mi állunk a rivaldafényben. Persze azért ez utóbbit is jól esik megcáfolni néha.
Én úgy próbálom végezni a munkámat, hogy ez ne csak egy szűk réteg számára nyújtson értéket, és akkor vagyok a legboldogabb, ha sokan érzik pozitív hatását egy-egy ötletemnek vagy megszervezett eseménynek.
- Ennyi tevékenység mellett egyáltalán van szabadidőd?
- Maradék szabadidőmben szívesen olvasok, utazgatok és persze igyekszem folyamatosan képezni is magam. Jelenleg a negyedik szakdolgozatomat írom most épp Budapestre, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola PR kommunikáció végzőseként.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
A Partiumi Keresztény Egyetem PR-felelőse egy ideje: Sipos Emőkét mutatjuk be új rovatunkban, amelyik érdekes tevékenységet űz helyi emberek prezentálását tűzte ki célul.
- Honnan indult a pályád?
- Érmihályfalváról származom, és visszagondolva a szüleim biztattak arra, hogy végezzem a középiskolát Nagyváradon, aztán pedig itt ragadtam. Már 15 éve élek Váradon, és évről évre szerelmesebb leszek a városba. Felnőttként teljesen mást jelent számomra, mint kamaszként.
- Milyen előtanulmányaid vannak?
- Az Adyba jártam idegennyelv szakon, majd az egyetemen közgazdaságot végeztem, később pedig beiratkoztam egy humán mesterszakra.
- Akkor igencsak többrétű képzésben részesültél…
- Sokáig nem tudtam eldönteni a szavak, vagy a számok embere vagyok-e, ma már tudom: mindkettő, vagy talán egyik sem igazán. Általában a nyitottság jellemző rám, viszont ugyanannyira vagyok felfedez, mint amennyire konzervatív. Bár régebben sokan illettek azzal a címkével, hogy fekete-fehérben látom a világot (azt hiszem ez igaz volt), mára már ez megváltozott.
- Akkor mi is az, amivel most foglalkozol?
- Jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem PR-felelőseként próbálom érvényesíteni szemléletmódomat. Az emberek általában vagy azt hiszik, tudják ez a munkakör mit takar, vagy elképzelésük sincs, hogy mivel foglalkozom. Lényegében ez egy olyan szakma, amely még Magyarországon is csak bontogatja szárnyait, nálunk, Romániában pedig leginkább csak a sajtószóvivővel azonosítják. Nos egy-két évbe beletellett mire én is ráébredtem mennyire színes ez a paletta, és hogy minek hol van a helye.
- Mennyire vagy már ismert PR-os berkekben?
- Ez egy olyan terület, ahol egyszerre nagyon sok fronton kell helyt állni. Sohasem lehetsz elég jó, mindig van hova fejlődni, és mivel fejlődőképes egyénnek tartom magam, ezzel a lehetőséggel folyamatosan élek is.
Bár még nem tartozom a szakma ismertebb arcai közé – ehhez azért specializálódni is kell egy adott területre – már vannak olyan munkáim, ötleteim, amelyekre büszke vagyok, és amelyek szakmailag is egész vállalhatóak. Egyébként kedvelt közhely, hogy mi lényegében „szürke eminenciásak”, háttéremberek vagyunk, nem mindig mi állunk a rivaldafényben. Persze azért ez utóbbit is jól esik megcáfolni néha.
Én úgy próbálom végezni a munkámat, hogy ez ne csak egy szűk réteg számára nyújtson értéket, és akkor vagyok a legboldogabb, ha sokan érzik pozitív hatását egy-egy ötletemnek vagy megszervezett eseménynek.
- Ennyi tevékenység mellett egyáltalán van szabadidőd?
- Maradék szabadidőmben szívesen olvasok, utazgatok és persze igyekszem folyamatosan képezni is magam. Jelenleg a negyedik szakdolgozatomat írom most épp Budapestre, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola PR kommunikáció végzőseként.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2014. november 10.
Restaurálták az Emberek a havasont
A restaurálást követően DVD-n is megjelenik Szőts István 1941-es klasszikus filmremeke, az Emberek a havason, a DVD jövő héttől vásárolható meg – közölte a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) az MTI-vel.
A MaNDA gyűjteményének egyik legértékesebb darabja a havasi favágók életét mutatja be. A balladai szépségű alkotás Nyirő József novellái alapján készült. Az irodalmi alapanyag, a felesége miatt bosszúálló szegény Csutak Gergő drámája Szőts kamerája előtt a felhők, a fák, az állatok, az ember kozmikus filmjévé vált, amely új, természetes vizuális nyelvet hozott nemcsak a magyar, hanem a világ filmgyártásába is: az 1942-es velencei fesztivál művészeti díja után az olasz neorealisták Szőtsöt irányzatuk elindítójaként tisztelték – írják közleményükben. A MaNDA kezdeményezésére 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával valósulhatott meg a film teljeskörű digitális restaurálása, melyben részt vett Sára Sándor operatőr, Szőts István tanítványa is. A fél évig tartó felújítási munkálatok során elkészült digitális hordozók biztosítják a film hosszútávú megőrzését. A DVD-kiadványon a restaurált film mellett helyet kap Szőts István kivételes szépségű kísérleti filmje, a Kádár Kata (1944) is, amelyet Szőts István szintén az erdélyi havasokban, a Gyilkos tónál forgatott. A 11 perces rövidfilm zenéjét Kodály Zoltán szerezte, és a zenefelvételt is maga vezényelte. A súlyosan sérült alkotást a MaNDA saját filmátíró műhelyében restaurálta. A másik egyedi extra Szőts István és Csoóri Sándor beszélgetése 1988-ból, amelynek nyers változatát az OSZK Történeti Interjúk Tára bocsátotta a filmarchívum rendelkezésére. Ebből a mintegy tízórás életműinterjúból készült egy egyórás, gazdagon illusztrált film a DVD-re, ahol a rendező torzóban maradt életművéről, Erdélyről és az Emberek a havason keletkezéséről és sorsáról vall.
Díszvetítés
Az Emberek a havason DVD-bemutatóval egybekötött díszvetítése november 21-én, jövő pénteken lesz az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vetítés előtt a mozi kávézójában beszélget Szőts Istvánné Gyenes Mária, Sára Sándor, Gazsy Csaba, a film főrestaurátora és Fazekas Eszter kiadványszerkesztő. A film digitális mozikópiájának ingyenes vetítése 17 órakor kezdődik.
erdon.ro
A restaurálást követően DVD-n is megjelenik Szőts István 1941-es klasszikus filmremeke, az Emberek a havason, a DVD jövő héttől vásárolható meg – közölte a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) az MTI-vel.
A MaNDA gyűjteményének egyik legértékesebb darabja a havasi favágók életét mutatja be. A balladai szépségű alkotás Nyirő József novellái alapján készült. Az irodalmi alapanyag, a felesége miatt bosszúálló szegény Csutak Gergő drámája Szőts kamerája előtt a felhők, a fák, az állatok, az ember kozmikus filmjévé vált, amely új, természetes vizuális nyelvet hozott nemcsak a magyar, hanem a világ filmgyártásába is: az 1942-es velencei fesztivál művészeti díja után az olasz neorealisták Szőtsöt irányzatuk elindítójaként tisztelték – írják közleményükben. A MaNDA kezdeményezésére 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával valósulhatott meg a film teljeskörű digitális restaurálása, melyben részt vett Sára Sándor operatőr, Szőts István tanítványa is. A fél évig tartó felújítási munkálatok során elkészült digitális hordozók biztosítják a film hosszútávú megőrzését. A DVD-kiadványon a restaurált film mellett helyet kap Szőts István kivételes szépségű kísérleti filmje, a Kádár Kata (1944) is, amelyet Szőts István szintén az erdélyi havasokban, a Gyilkos tónál forgatott. A 11 perces rövidfilm zenéjét Kodály Zoltán szerezte, és a zenefelvételt is maga vezényelte. A súlyosan sérült alkotást a MaNDA saját filmátíró műhelyében restaurálta. A másik egyedi extra Szőts István és Csoóri Sándor beszélgetése 1988-ból, amelynek nyers változatát az OSZK Történeti Interjúk Tára bocsátotta a filmarchívum rendelkezésére. Ebből a mintegy tízórás életműinterjúból készült egy egyórás, gazdagon illusztrált film a DVD-re, ahol a rendező torzóban maradt életművéről, Erdélyről és az Emberek a havason keletkezéséről és sorsáról vall.
Díszvetítés
Az Emberek a havason DVD-bemutatóval egybekötött díszvetítése november 21-én, jövő pénteken lesz az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vetítés előtt a mozi kávézójában beszélget Szőts Istvánné Gyenes Mária, Sára Sándor, Gazsy Csaba, a film főrestaurátora és Fazekas Eszter kiadványszerkesztő. A film digitális mozikópiájának ingyenes vetítése 17 órakor kezdődik.
erdon.ro
2014. november 11.
A marosvécsi kastélyban
Szombaton megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a marosvécsi Kemény-kastély és a mögötte fekvő arborétum. A nyílt napot abból az alkalomból szervezték az örökösök, hogy hatvanöt év után ismét a család birtokába került az ingatlan. A Kemény család szándéka, hogy a várkastély, amely a magyar kulturális örökség része, a néhai Kemény János író szellemiségéhez híven, ismét az erdélyi és az összmagyarság céljait szolgálhassa – jelentette be Nagy Kemény Géza. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az örökösök egyike lapunknak azt mondta, céljuk az is, hogy megmutassák, milyen állapotban kapták vissza az épületet.
A kastély háromszáz évig volt a magyargyerőmonostori Kemény család tulajdonában. A várat a hozzá tartozó uradalommal együtt 1648-ban kapta meg Kemény János, az erdélyi hadak parancsnoka, a későbbi fejedelem. Utolsó jogos tulajdonosa, báró Kemény János, az író a művelődés szolgálatára kívánta fordítani vagyonát. 1926. július 1618-a között itt szervezte meg az erdélyi írók első Erdélyi Helikon-találkozóját. Ennek sikerén felbuzdulva 1944-ig minden nyáron megtartották az írók összejövetelét, a létszám évről évre gyarapodott. A Kemény család kényszerű kiköltöztetése után a kastélyt 1949-től a román állam használta, javítóintézet, majd neuropszichiátriai kórházotthon működött benne. A rendszerváltást követen a család visszaigényelte a ingatlant, az átadásra idén szeptember 30-án került sor. Közben a szomszédos telken otthonokat építettek, az intézet oda költözött át. A szombati nyílt nap alkalmával Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere mondott megnyitóbeszédet, kifejtette, öröm a község számára, hogy a kastély visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, ugyanakkor a munkahelyek sem szűntek meg. Benkő Mihály helybeli református lelkipásztor úgy jellemezte a helyet, ahol fejedelmek, tudósok, írók és költők leltek otthonra, a kastély Erdély egyik kulturális központja volt. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a helikoni közösségről beszélt. Böjte Csaba ferencrendi szerzetes az összefogásról, a párbeszéd jelentőségéről osztotta meg gondolatait. Beszédet mondott még Tőkés László, az EMNT, és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Vécsi Nagy Zoltán a kastély történetét ismertette. Nagy Kemény Géza a család üzenetét tolmácsolta: Kemény János író szellemiségét megőrizve a kastély ezentúl ismét az erdélyi és összmagyarság kulturális és társadalmi céljait igyekszik szolgálni. Végezetül báró Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt. A kastélyban korabeli fotókból és emléktárgyakból Kemény János-emlékkiállítás nyílt, és kiállították Hunyadi László szobrászművész helikoni írók arcképcsarnokát bemutató plakettjeit. A kastélykert évszázados sárguló fái között meg lehetett tekinteni Kemény János, felesége és két gyermeke sírját, mögötte Wass Albert síremlékét, előtte a Kós Károly által tervezett, Kuncz Aladár emlékére állított helikoni asztalt. A rendezvényen megkoszorúzták a kastély homlokzatán álló Kemény János-emléktáblát, és kulturális műsort tartottak. A kastély termeit ellep közönség – 527 regisztrált, de valójában mintegy hétszáz érdeklődő – megtapasztalhatta, mennyire lelakta a román állami intézmény az épületet, s elcsodálkozhatott azon, milyen körülmények között ápolhatták itt a betegeket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombaton megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a marosvécsi Kemény-kastély és a mögötte fekvő arborétum. A nyílt napot abból az alkalomból szervezték az örökösök, hogy hatvanöt év után ismét a család birtokába került az ingatlan. A Kemény család szándéka, hogy a várkastély, amely a magyar kulturális örökség része, a néhai Kemény János író szellemiségéhez híven, ismét az erdélyi és az összmagyarság céljait szolgálhassa – jelentette be Nagy Kemény Géza. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az örökösök egyike lapunknak azt mondta, céljuk az is, hogy megmutassák, milyen állapotban kapták vissza az épületet.
A kastély háromszáz évig volt a magyargyerőmonostori Kemény család tulajdonában. A várat a hozzá tartozó uradalommal együtt 1648-ban kapta meg Kemény János, az erdélyi hadak parancsnoka, a későbbi fejedelem. Utolsó jogos tulajdonosa, báró Kemény János, az író a művelődés szolgálatára kívánta fordítani vagyonát. 1926. július 1618-a között itt szervezte meg az erdélyi írók első Erdélyi Helikon-találkozóját. Ennek sikerén felbuzdulva 1944-ig minden nyáron megtartották az írók összejövetelét, a létszám évről évre gyarapodott. A Kemény család kényszerű kiköltöztetése után a kastélyt 1949-től a román állam használta, javítóintézet, majd neuropszichiátriai kórházotthon működött benne. A rendszerváltást követen a család visszaigényelte a ingatlant, az átadásra idén szeptember 30-án került sor. Közben a szomszédos telken otthonokat építettek, az intézet oda költözött át. A szombati nyílt nap alkalmával Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere mondott megnyitóbeszédet, kifejtette, öröm a község számára, hogy a kastély visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, ugyanakkor a munkahelyek sem szűntek meg. Benkő Mihály helybeli református lelkipásztor úgy jellemezte a helyet, ahol fejedelmek, tudósok, írók és költők leltek otthonra, a kastély Erdély egyik kulturális központja volt. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a helikoni közösségről beszélt. Böjte Csaba ferencrendi szerzetes az összefogásról, a párbeszéd jelentőségéről osztotta meg gondolatait. Beszédet mondott még Tőkés László, az EMNT, és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Vécsi Nagy Zoltán a kastély történetét ismertette. Nagy Kemény Géza a család üzenetét tolmácsolta: Kemény János író szellemiségét megőrizve a kastély ezentúl ismét az erdélyi és összmagyarság kulturális és társadalmi céljait igyekszik szolgálni. Végezetül báró Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt. A kastélyban korabeli fotókból és emléktárgyakból Kemény János-emlékkiállítás nyílt, és kiállították Hunyadi László szobrászművész helikoni írók arcképcsarnokát bemutató plakettjeit. A kastélykert évszázados sárguló fái között meg lehetett tekinteni Kemény János, felesége és két gyermeke sírját, mögötte Wass Albert síremlékét, előtte a Kós Károly által tervezett, Kuncz Aladár emlékére állított helikoni asztalt. A rendezvényen megkoszorúzták a kastély homlokzatán álló Kemény János-emléktáblát, és kulturális műsort tartottak. A kastély termeit ellep közönség – 527 regisztrált, de valójában mintegy hétszáz érdeklődő – megtapasztalhatta, mennyire lelakta a román állami intézmény az épületet, s elcsodálkozhatott azon, milyen körülmények között ápolhatták itt a betegeket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 11.
Unitárius zarándoklat Déva várába
A szabad akarat ünnepsége az erdélyi békeszigeten
Mint minden novemberben, szombaton újból élettel, fiatalos zsivajjal és magyar szóval telt meg magas Déva vára, amikor több mint ezer unitárius zarándok jött el Erdély minden részéről leróni kegyeletét Dávid Ferenc egyházalapító várbéli sírjánál.
A várbeli körülmények egyáltalán nem kedveztek a Kolozsvárról, Torockóról, Brassóból és Székelyföldről érkezett zarándokoknak. A belső várudvarban ugyan nem volt különösebb gond, a felvezet út viszont igencsak megviselte a zarándokokat, hiszen a folyamatban lévő felújítási munkálatok miatt csupa sár volt, a fából készült ideiglenes lépcsőkön csak kisebb csoportokat engedtek fel egyszerre – az évek óta lezárt várat külön önkormányzati engedéllyel nyitották meg a zarándokok számára.
Szabad akaratukból érkeztek, hogy a dévai várban feltöltődjenek a nagy reformátor szellemiségével, hogy életpéldájából erőt merítsenek hitük megerősítéséhez.
Dávid Ferenc hagyatéka
Erdély a békesség szigete, nagymértékben Dávid Ferenc munkásságának köszönhetően itt fogadták el a világon elsőként 1568-ban a lelkiismeret szabadságát, amikor Európában vallási okokból véres háborúk zajlottak, jegyezte meg ünnepi igehirdetésében Nagy-Mátéfi Tímea énlaki lelkipásztor. Mindannyian Erdélyben ennek az örökségnek a részesei vagyunk, mögöttünk ott van mindig az arctalan Isteni gondviselés.
Dávid Ferenc reformista gondolataiból tiszta hit született. Hagyatékának egyik legfontosabb eleme a szabad akarat, noha ez felelősséggel jár, hangsúlyozta Lőrinczi Levente kissolymosi lelkész. Dávid Ferenc nem hátrált meg a nehézségek elől, kitartott hite mellett olyan időkben, amikor az emberi szabad akarat érvényesítése távolról sem volt elfogadott tény. Példáját követve a mai unitárius magyaroknak is élni kell a szabad akarattal, még ha az göröngyös, akadályokkal teli útra vezet is. Mert a szabad akarat az öncsiszolás, az Isteni tökéletességhez vezet út.
Minden ember jogosult lelkiismereti szabadságra: az Erdélyből indult alapelv az egész világra kiterjedt, Dávid Ferenc öröksége számos külföldi nagyságot is megihletett az utóbbi 450 év alatt, mert a bölcsesség az élet záloga, fűzte hozzá Molnár Imola nagyváradi lelkész.
Néha a köd is jó, fölszállása után az ember tisztábban látja a világot, jobban értékeli a fényt. Dávid Ferenc mindig igyekezett feloszlatni a ködöt, hogy az Isteni fény könnyebben eljuthasson az emberhez. Nem hagyott híveinek birtokokat, földi kincseket, templomokat sem. Csupán hitet, ami sokkal nagyobb ajándék, fejezte be az ünnepi prédikációt Major László datki lelkész. Idén ugyanis első alkalommal négy ifjú lelkész tartotta közösen az ünnepi istentiszteletet.
Erdély megtestesült szellemisége
Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke örömét fejezte ki a 4 fiatal lelkész színvonalas, szívhez szóló igehirdetése és a zarándokok nagy száma kapcsán, ami nagyszerű bizonyíték, hogy Erdély legkisebb magyar nemzeti egyháza életképes, bizakodó, jövőbe tekint egyház, tömbvidéken és szórványban egyaránt.
Kőműves Kelemen magas Déva vára időben és szellemben is elmozdulást jelent, a zarándoklat a lelkiismeret szabadságán alapuló erdélyi jellegzetesség megerősítése, olyan időkben, amikor a többnemzetiségű és több felekezetű, mégis egymást tisztel és összetartó Erdély szellemisége más téren is felelevenedik. Dávid Ferenc bizonyára ránk mosolyog onnan fentről, jegyezte meg Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkipásztor, majd rövid, de velős román nyelvű köszöntjében a szabad akaratot méltatta, mint Erdély népeit összetartó közös értéket.
Csulák Péter, Magyarország kolozsvári főkonzulja Dávid Ferenc életpályája előtt hajtott fejet, a zarándoklatot a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolásának nevezve.
Magyaroknak, unitáriusoknak, erdélyieknek és a nagyvilágnak szóló üzenet
Pogocsán Ferdinánd helyi tanácsos, a dévai RMDSZ-szervezet elnöke üdvözölte az Erdély minden részéről érkezett vendégeket. Dávid Ferenc öröksége nemcsak Erdélynek, hanem az egész világnak szól, 1910-ben, amikor az első emléktáblát avatták fel várbeli börtöncelláján amerikai hívek is részt vettek az ünnepségen.
Most sem volt másképp, az USA-béli Concord város unitárius gyülekezetéből, Székelykeresztúr testvérgyülekezetéből 20 zarándok jött el.
Déva vára nem szakította el Dávid Ferencet híveitől, noha abból a célból börtönözték be a kolozsvári reformátort éppen Erdély ezen távoli vidékére. Éppen ellenkezőleg, évente ide gyűjti az unitáriusokat, megerősítve őket. Olyannyira, hogy októbertől Déva, történelme során először, önálló unitárius egyházközséggel rendelkezik, jegyezte meg Koppándi-Benczédi Zoltán házigazda, dévai lelkész. Eddig ugyanis Déva a lupényi egyházközség leányegyházközsége volt, az évről évre népszerűbb zarándoklat, azonban a szórványra is pozitívan hat.
Az ünnepi felszólalások után a kolozsvári teológia ifjú unitárius hallgatói Dávid Ferenc vértanúságát méltató rövid, de roppant érdekes várjátékot adtak el, majd fáklyákkal és virágokkal a zarándokok és a szervez Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet képviselői lerótták kegyeletüket az egyházalapító emlékművénél.
Ezután a zarándokok kettéváltak. A felnőttek a városba, a pontosan tíz évvel ezelőtt, a 2003-as zarándoklat alkalmával felavatott templomhoz vonultak, ahol a kis létszámú, ámde roppant lelkes dévai unitáriusok házigazdaként meleg teával és aprósüteményekkel fogadták a vendégeket, a nagyajtai unitárius egyházközség Áfonya nevű ifjúsági zenekara, pedig citera eladással kényeztette el a távolról érkezett zarándokokat. A fiatalok a vár tövében lévő híres dévai sportiskolába mentek, ahol a rajzverseny nyerteseit díjazták.
Az idei zarándoklat nemcsak nagyobb részvételnek örvendett, sajtóvisszhangja is jelentősebb, mint korábban. Az eseményről máskor mit sem tudó helyi román média is nagyszámban tudósított, a Duna Televízió pedig jövő vasárnap, november 16-án sugározza a dévai várban készített felvételt. Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
A szabad akarat ünnepsége az erdélyi békeszigeten
Mint minden novemberben, szombaton újból élettel, fiatalos zsivajjal és magyar szóval telt meg magas Déva vára, amikor több mint ezer unitárius zarándok jött el Erdély minden részéről leróni kegyeletét Dávid Ferenc egyházalapító várbéli sírjánál.
A várbeli körülmények egyáltalán nem kedveztek a Kolozsvárról, Torockóról, Brassóból és Székelyföldről érkezett zarándokoknak. A belső várudvarban ugyan nem volt különösebb gond, a felvezet út viszont igencsak megviselte a zarándokokat, hiszen a folyamatban lévő felújítási munkálatok miatt csupa sár volt, a fából készült ideiglenes lépcsőkön csak kisebb csoportokat engedtek fel egyszerre – az évek óta lezárt várat külön önkormányzati engedéllyel nyitották meg a zarándokok számára.
Szabad akaratukból érkeztek, hogy a dévai várban feltöltődjenek a nagy reformátor szellemiségével, hogy életpéldájából erőt merítsenek hitük megerősítéséhez.
Dávid Ferenc hagyatéka
Erdély a békesség szigete, nagymértékben Dávid Ferenc munkásságának köszönhetően itt fogadták el a világon elsőként 1568-ban a lelkiismeret szabadságát, amikor Európában vallási okokból véres háborúk zajlottak, jegyezte meg ünnepi igehirdetésében Nagy-Mátéfi Tímea énlaki lelkipásztor. Mindannyian Erdélyben ennek az örökségnek a részesei vagyunk, mögöttünk ott van mindig az arctalan Isteni gondviselés.
Dávid Ferenc reformista gondolataiból tiszta hit született. Hagyatékának egyik legfontosabb eleme a szabad akarat, noha ez felelősséggel jár, hangsúlyozta Lőrinczi Levente kissolymosi lelkész. Dávid Ferenc nem hátrált meg a nehézségek elől, kitartott hite mellett olyan időkben, amikor az emberi szabad akarat érvényesítése távolról sem volt elfogadott tény. Példáját követve a mai unitárius magyaroknak is élni kell a szabad akarattal, még ha az göröngyös, akadályokkal teli útra vezet is. Mert a szabad akarat az öncsiszolás, az Isteni tökéletességhez vezet út.
Minden ember jogosult lelkiismereti szabadságra: az Erdélyből indult alapelv az egész világra kiterjedt, Dávid Ferenc öröksége számos külföldi nagyságot is megihletett az utóbbi 450 év alatt, mert a bölcsesség az élet záloga, fűzte hozzá Molnár Imola nagyváradi lelkész.
Néha a köd is jó, fölszállása után az ember tisztábban látja a világot, jobban értékeli a fényt. Dávid Ferenc mindig igyekezett feloszlatni a ködöt, hogy az Isteni fény könnyebben eljuthasson az emberhez. Nem hagyott híveinek birtokokat, földi kincseket, templomokat sem. Csupán hitet, ami sokkal nagyobb ajándék, fejezte be az ünnepi prédikációt Major László datki lelkész. Idén ugyanis első alkalommal négy ifjú lelkész tartotta közösen az ünnepi istentiszteletet.
Erdély megtestesült szellemisége
Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke örömét fejezte ki a 4 fiatal lelkész színvonalas, szívhez szóló igehirdetése és a zarándokok nagy száma kapcsán, ami nagyszerű bizonyíték, hogy Erdély legkisebb magyar nemzeti egyháza életképes, bizakodó, jövőbe tekint egyház, tömbvidéken és szórványban egyaránt.
Kőműves Kelemen magas Déva vára időben és szellemben is elmozdulást jelent, a zarándoklat a lelkiismeret szabadságán alapuló erdélyi jellegzetesség megerősítése, olyan időkben, amikor a többnemzetiségű és több felekezetű, mégis egymást tisztel és összetartó Erdély szellemisége más téren is felelevenedik. Dávid Ferenc bizonyára ránk mosolyog onnan fentről, jegyezte meg Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkipásztor, majd rövid, de velős román nyelvű köszöntjében a szabad akaratot méltatta, mint Erdély népeit összetartó közös értéket.
Csulák Péter, Magyarország kolozsvári főkonzulja Dávid Ferenc életpályája előtt hajtott fejet, a zarándoklatot a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolásának nevezve.
Magyaroknak, unitáriusoknak, erdélyieknek és a nagyvilágnak szóló üzenet
Pogocsán Ferdinánd helyi tanácsos, a dévai RMDSZ-szervezet elnöke üdvözölte az Erdély minden részéről érkezett vendégeket. Dávid Ferenc öröksége nemcsak Erdélynek, hanem az egész világnak szól, 1910-ben, amikor az első emléktáblát avatták fel várbeli börtöncelláján amerikai hívek is részt vettek az ünnepségen.
Most sem volt másképp, az USA-béli Concord város unitárius gyülekezetéből, Székelykeresztúr testvérgyülekezetéből 20 zarándok jött el.
Déva vára nem szakította el Dávid Ferencet híveitől, noha abból a célból börtönözték be a kolozsvári reformátort éppen Erdély ezen távoli vidékére. Éppen ellenkezőleg, évente ide gyűjti az unitáriusokat, megerősítve őket. Olyannyira, hogy októbertől Déva, történelme során először, önálló unitárius egyházközséggel rendelkezik, jegyezte meg Koppándi-Benczédi Zoltán házigazda, dévai lelkész. Eddig ugyanis Déva a lupényi egyházközség leányegyházközsége volt, az évről évre népszerűbb zarándoklat, azonban a szórványra is pozitívan hat.
Az ünnepi felszólalások után a kolozsvári teológia ifjú unitárius hallgatói Dávid Ferenc vértanúságát méltató rövid, de roppant érdekes várjátékot adtak el, majd fáklyákkal és virágokkal a zarándokok és a szervez Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet képviselői lerótták kegyeletüket az egyházalapító emlékművénél.
Ezután a zarándokok kettéváltak. A felnőttek a városba, a pontosan tíz évvel ezelőtt, a 2003-as zarándoklat alkalmával felavatott templomhoz vonultak, ahol a kis létszámú, ámde roppant lelkes dévai unitáriusok házigazdaként meleg teával és aprósüteményekkel fogadták a vendégeket, a nagyajtai unitárius egyházközség Áfonya nevű ifjúsági zenekara, pedig citera eladással kényeztette el a távolról érkezett zarándokokat. A fiatalok a vár tövében lévő híres dévai sportiskolába mentek, ahol a rajzverseny nyerteseit díjazták.
Az idei zarándoklat nemcsak nagyobb részvételnek örvendett, sajtóvisszhangja is jelentősebb, mint korábban. Az eseményről máskor mit sem tudó helyi román média is nagyszámban tudósított, a Duna Televízió pedig jövő vasárnap, november 16-án sugározza a dévai várban készített felvételt. Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2014. november 11.
Honnan került el ilyen sok "választási turista"?
Az államfőválasztás első fordulójában 1 126 284 személy szavazott pótlistákon. A „választási turizmus” ilyen méreteket még soha nem öltött, ráadásul novemberben, amikor a vakációzó kirándulók száma is jelentsen megcsappan. Érdekes az is, hogy a „különlistások” zöme a Szociáldemokrata Párt hívének bizonyult, legalább is voksai alapján.
Országos átlag: kilenc százalék
A „különlistás” voksolók csaknem 9 százalékát jelentik a november 2-án választói jogával él 9 723 232 személynek. Abszolút értékben kifejezve a legtöbben Kolozs megyében szavaztak pótlistákon. A szociáldemokraták „kolozsvári csoportja” ezek szerint jól működött, hiszen csaknem 52 ezer személy voksolt pótlistákon. 39 518 „különlistás” szavazójával Ilfov megyei is „jól teljesített”. Temes és Iaşi megyében több mint 43 ezren szavaztak ily módon, Dolj megyében pedig több mint 32 ezer, Olt megyében pedig 28 ezer személy nem szerepelt a rendes választói listákon. Vâlcea és Teleorman megyében több mint 21 illetve 20 ezer, Giurgiu, Mehedinti, Gorj, Călăraşi megyében pedig 16 ezer személy került pótlistára.
Néhány megyében az országos 9 százalékos aránynál jóval magasabb értékek is voltak; így például Ilfov megyében csaknem 20, Kolozs megyében több mint 15, Giurgiu megyében pedig közel 15 százalékos volt az arány, Temes megye pedig csupán fél százalékkal maradt le a dobogóról.
„Turistaözön” – jelentéktelen falvakban
Fölöttébb érdekes dolog az is, hogy a nagy egyetemi központok vagy gazdaságilag fejlett övezetek, városok mellett a pótlistán voksolók jelents hányada apró településeken szavazott, ahol nincsenek diákok, illetve ingázók, és amelyek még idegenforgalmi szempontból is érdektelenek. Így az Olt megyei jelentéktelen, aszfaltutak hiányában lévő Motoeşti faluban Victor Ponta 88, Klaus Iohannis pedig 3 szavazatot kapott a „vendégszavazóknak” köszönhetően.
Beszédes tény az is, hogy a pótlisták elsősorban azokban az övezetekben jelentek meg, amelyekben az ellenzék sorait jócskán szétzilálta a helyi választottak szabad pártvándorlását megenged sürgősségi kormányrendelet.
Olt megyében például a 378 szavazókörzet közül 231-ben haladta meg az országos 9 százalékos átlagot a pótlistákon voksolók száma, mi több, 45 körzetben meghaladta a 25, százalékot, 25 körzetben a 30, nyolc körzetben pedig a több mint 40 százalékot. Olt megyében volt egyetlen körzet, ahol a pótlistás szavazatok túllépték a voksok 60 százalékát. A szavazókörzeteket tekintve más megyékben is nagyjából hasonló helyzet alakult ki.
Erdély nem „esett el”
A pótlisták feltűnően nagy számának ellenére a szociáldemokratáknak nem sikerült meghódítaniuk Erdélyt, ahol Klaus Iohannis kapta a legtöbb szavazatot. Kolozs megyében a megyeszékhely, Kolozsvár lakosságának 10 százaléka, vagyis több mint 30 ezer személy szavazott pótlistán. A megye prefektusa ezt azzal magyarázta, hogy a város jelents egyetemi központ, a pótlistás szavazók zöme a diákok soraiból került ki.
Az Arad megyei Menyházán szintén a lakosság közel 10 százalékát kitevő voksoló nem szerepelt a rendes választói listákon. Az Arad megyei szociáldemokraták érvelése szerint Menyháza fontos hegyvidéki üdülőtelep is, amely az év minden szakában tele van turistákkal.
Szilágy megye viszont korántsem annyira fontos turisztikai szempontból – ennek ellenére a megye lakosságának 11 százalékát elér szavazók kerültek pótlistára. A megyei illetékesek szerint ez egybeesett a világítással, amikor igen sok, más megyéből származó idegen érkezik a megyébe. Számuk akkora volt, hogy négy szavazókörzetben az urnákhoz járulók aránya meg is haladta a 100 százalékot.
Hunyad megyében Déva és Hosszúliget község vezet a pótlistákon szavazók tekintetében. A szociáldemokrata polgármester, Laurentiu Nistor által 18 éve vezetett Hosszúligeten például a 2680 voksoló közül 640 nem a községben lakott. Ebben természetesen szerepet kapott az is, hogy a polgármester jelenleg a szociáldemokraták megyei szervezetének vezetője is. Déván a „külső szavazók” száma meghaladta a 2200-at.
Fehér megyében kétszer annyian szavaztak pótlistán, mint a 2009-es államfő-választásokon, Bihar megyében pedig november 2-án nagymértékben megnövekedett a Félix-fürdi tavirózsákra kíváncsi turisták száma, hiszen több mint 1000 személy voksolt pótlistákon.
118 százalékos rekord
A pótlistás rekordot a jelenlegi szavazás alkalmával is az Olt megyei Tătulesti község állította fel. Itt a szavazók közül 424 személy került pótlistára, azaz a voksolás aránya elérte a – 118 százalékot. Victor Ponta itt 65 százalékos győzelmet aratott, 630 szavazatot kapott a 108 voksot begyűjtő Klaus Iohannisszal szemben. Lucian Istrate polgármester mindezt azzal magyarázza, hogy a községben igen sok bukaresti személy lakik, akik azonban nem cserélték ki fővárosi személyi igazolványukat tătulesti-ire. „Bukaresti, piteşti-i, scorniceşti-i orvosokról, egyetemi tanárokról és családtagjairól van szó” – magyarázta a polgármester, akinek érvelése akár hihető is lehetne, ha a Victor Ponta fölényes győzelmét hozó település vezetője lenne – szociáldemokrata.
A 2012. évi parlamenti választásokon egyébként úgyszintén Tătulesti „teljesített jól”: az úgyszintén Istrate Luciian vezetése alatt álló község 145 százalékos jelenlétet ért el! A községvezető magyarázatának megfelelően mindez azzal magyarázható, hogy nagy esküvő volt a választások napján a községben – az esküvői menet pedig meg sem állott a szavazó urnákig…
Bogdán Tibor
maszol.ro
Az államfőválasztás első fordulójában 1 126 284 személy szavazott pótlistákon. A „választási turizmus” ilyen méreteket még soha nem öltött, ráadásul novemberben, amikor a vakációzó kirándulók száma is jelentsen megcsappan. Érdekes az is, hogy a „különlistások” zöme a Szociáldemokrata Párt hívének bizonyult, legalább is voksai alapján.
Országos átlag: kilenc százalék
A „különlistás” voksolók csaknem 9 százalékát jelentik a november 2-án választói jogával él 9 723 232 személynek. Abszolút értékben kifejezve a legtöbben Kolozs megyében szavaztak pótlistákon. A szociáldemokraták „kolozsvári csoportja” ezek szerint jól működött, hiszen csaknem 52 ezer személy voksolt pótlistákon. 39 518 „különlistás” szavazójával Ilfov megyei is „jól teljesített”. Temes és Iaşi megyében több mint 43 ezren szavaztak ily módon, Dolj megyében pedig több mint 32 ezer, Olt megyében pedig 28 ezer személy nem szerepelt a rendes választói listákon. Vâlcea és Teleorman megyében több mint 21 illetve 20 ezer, Giurgiu, Mehedinti, Gorj, Călăraşi megyében pedig 16 ezer személy került pótlistára.
Néhány megyében az országos 9 százalékos aránynál jóval magasabb értékek is voltak; így például Ilfov megyében csaknem 20, Kolozs megyében több mint 15, Giurgiu megyében pedig közel 15 százalékos volt az arány, Temes megye pedig csupán fél százalékkal maradt le a dobogóról.
„Turistaözön” – jelentéktelen falvakban
Fölöttébb érdekes dolog az is, hogy a nagy egyetemi központok vagy gazdaságilag fejlett övezetek, városok mellett a pótlistán voksolók jelents hányada apró településeken szavazott, ahol nincsenek diákok, illetve ingázók, és amelyek még idegenforgalmi szempontból is érdektelenek. Így az Olt megyei jelentéktelen, aszfaltutak hiányában lévő Motoeşti faluban Victor Ponta 88, Klaus Iohannis pedig 3 szavazatot kapott a „vendégszavazóknak” köszönhetően.
Beszédes tény az is, hogy a pótlisták elsősorban azokban az övezetekben jelentek meg, amelyekben az ellenzék sorait jócskán szétzilálta a helyi választottak szabad pártvándorlását megenged sürgősségi kormányrendelet.
Olt megyében például a 378 szavazókörzet közül 231-ben haladta meg az országos 9 százalékos átlagot a pótlistákon voksolók száma, mi több, 45 körzetben meghaladta a 25, százalékot, 25 körzetben a 30, nyolc körzetben pedig a több mint 40 százalékot. Olt megyében volt egyetlen körzet, ahol a pótlistás szavazatok túllépték a voksok 60 százalékát. A szavazókörzeteket tekintve más megyékben is nagyjából hasonló helyzet alakult ki.
Erdély nem „esett el”
A pótlisták feltűnően nagy számának ellenére a szociáldemokratáknak nem sikerült meghódítaniuk Erdélyt, ahol Klaus Iohannis kapta a legtöbb szavazatot. Kolozs megyében a megyeszékhely, Kolozsvár lakosságának 10 százaléka, vagyis több mint 30 ezer személy szavazott pótlistán. A megye prefektusa ezt azzal magyarázta, hogy a város jelents egyetemi központ, a pótlistás szavazók zöme a diákok soraiból került ki.
Az Arad megyei Menyházán szintén a lakosság közel 10 százalékát kitevő voksoló nem szerepelt a rendes választói listákon. Az Arad megyei szociáldemokraták érvelése szerint Menyháza fontos hegyvidéki üdülőtelep is, amely az év minden szakában tele van turistákkal.
Szilágy megye viszont korántsem annyira fontos turisztikai szempontból – ennek ellenére a megye lakosságának 11 százalékát elér szavazók kerültek pótlistára. A megyei illetékesek szerint ez egybeesett a világítással, amikor igen sok, más megyéből származó idegen érkezik a megyébe. Számuk akkora volt, hogy négy szavazókörzetben az urnákhoz járulók aránya meg is haladta a 100 százalékot.
Hunyad megyében Déva és Hosszúliget község vezet a pótlistákon szavazók tekintetében. A szociáldemokrata polgármester, Laurentiu Nistor által 18 éve vezetett Hosszúligeten például a 2680 voksoló közül 640 nem a községben lakott. Ebben természetesen szerepet kapott az is, hogy a polgármester jelenleg a szociáldemokraták megyei szervezetének vezetője is. Déván a „külső szavazók” száma meghaladta a 2200-at.
Fehér megyében kétszer annyian szavaztak pótlistán, mint a 2009-es államfő-választásokon, Bihar megyében pedig november 2-án nagymértékben megnövekedett a Félix-fürdi tavirózsákra kíváncsi turisták száma, hiszen több mint 1000 személy voksolt pótlistákon.
118 százalékos rekord
A pótlistás rekordot a jelenlegi szavazás alkalmával is az Olt megyei Tătulesti község állította fel. Itt a szavazók közül 424 személy került pótlistára, azaz a voksolás aránya elérte a – 118 százalékot. Victor Ponta itt 65 százalékos győzelmet aratott, 630 szavazatot kapott a 108 voksot begyűjtő Klaus Iohannisszal szemben. Lucian Istrate polgármester mindezt azzal magyarázza, hogy a községben igen sok bukaresti személy lakik, akik azonban nem cserélték ki fővárosi személyi igazolványukat tătulesti-ire. „Bukaresti, piteşti-i, scorniceşti-i orvosokról, egyetemi tanárokról és családtagjairól van szó” – magyarázta a polgármester, akinek érvelése akár hihető is lehetne, ha a Victor Ponta fölényes győzelmét hozó település vezetője lenne – szociáldemokrata.
A 2012. évi parlamenti választásokon egyébként úgyszintén Tătulesti „teljesített jól”: az úgyszintén Istrate Luciian vezetése alatt álló község 145 százalékos jelenlétet ért el! A községvezető magyarázatának megfelelően mindez azzal magyarázható, hogy nagy esküvő volt a választások napján a községben – az esküvői menet pedig meg sem állott a szavazó urnákig…
Bogdán Tibor
maszol.ro
2014. november 11.
Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
2014. november 12.
Csakhogy tudják az Érmelléken is
Újabb történelmi látnivalóval gazdagodott Székelyhíd: október 31-én, a reformáció napján felavatták a 17. században felrobbantott Zólyomi vár makettjét. A bevehetetlen erd történetéhez hozzátartozik, hogy a zólyomiak 1460-ban kaptak engedélyt Mátyás királytól, hogy az Ér egyik szigetén fa- vagy kővárat építsenek négy bástyával, falakkal, sáncokkal és más szükséges épületekkel együtt.
1514-ben Dózsa seregei lerombolták, és a Zólyomi család négy tagját megölték. Kilencven év elmúltával ismét felépítették, majd 1661-ben a törökök újra szétverték. 1664-ben, a Vasvári-békében (a Vas megyei Vasváron 1664. augusztus 10-én kötött békeszerződés, amely az 1663–’64-es török elleni háborút zárta le) elrendelték végleges lebontását, majd 1665-ben fel is robbantották. Tehát ennek a várnak a makettjét építették meg a közelmúltban a székelyhídi református templomkertben.
Mivel a megyei sajtót nem értesítették az eseményről, legutóbbi székelyhídi utunk alkalmával készítettünk egy felvételt a makettről. Ugyanezen a helyen korábban is állt egy hasonló, Halász József tanító és Nánási Zoltán régész, történelemtanár ötletéből adódóan, amelyet most felülírt egy újabb, pontosabb kivitelezés, 1/27-es arányban.
Sejtéseink szerint a székelyhídiak nemcsak a maguk gyönyörűségére készítették ezt a rendhagyó látványosságot. Annál inkább a kíváncsi átutazóknak, hogy láthassák, hogyan is nézett ki az érmelléki láp egyik szigetén az a vár, amelyet az ingovány miatt sohasem lehetett teljesen elpusztítani. Csak a dinamit vethetett örökre véget egykori dicsségének. A városvezetőség kicsinyes hozzáállásával nem a nem kívánt sajtósokat vagy urambocsá’, az utált újságírót „büntetik”, ha nem közölnek le egy eseményt. Az érdeklődőket nem taksálják annyira, hogy tudassák velük, lám, mi van nekünk, el lehet jönni, meg lehet nézni. Mert az újságíró nincs ráutalva arra, hogy odacitálják. Témája akad bven. De maga is szolga, akárcsak a városvezetőség vagy az egyházi ember. Egy közösség szolgája. Ilyen esetekben a tiszteletlenség nem a sajtón esik meg, hanem az olvasó magyar embereken.
Amúgy meg sem lepődünk már az ilyeneken, Antall József Magyarország egykori miniszterelnöknek, szintén a református templomkertben, suttyomban felavatott szobra után.
Süt Éva
A felirat:
„Székelyhídi vár 1638-1665
A székelyhídi vár nem ezért építtetett, hogy legyőzzék. Ezt a várat elpusztítani lehetett, de legyőzni nem. SOHA!
2014. október 31.”
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Újabb történelmi látnivalóval gazdagodott Székelyhíd: október 31-én, a reformáció napján felavatták a 17. században felrobbantott Zólyomi vár makettjét. A bevehetetlen erd történetéhez hozzátartozik, hogy a zólyomiak 1460-ban kaptak engedélyt Mátyás királytól, hogy az Ér egyik szigetén fa- vagy kővárat építsenek négy bástyával, falakkal, sáncokkal és más szükséges épületekkel együtt.
1514-ben Dózsa seregei lerombolták, és a Zólyomi család négy tagját megölték. Kilencven év elmúltával ismét felépítették, majd 1661-ben a törökök újra szétverték. 1664-ben, a Vasvári-békében (a Vas megyei Vasváron 1664. augusztus 10-én kötött békeszerződés, amely az 1663–’64-es török elleni háborút zárta le) elrendelték végleges lebontását, majd 1665-ben fel is robbantották. Tehát ennek a várnak a makettjét építették meg a közelmúltban a székelyhídi református templomkertben.
Mivel a megyei sajtót nem értesítették az eseményről, legutóbbi székelyhídi utunk alkalmával készítettünk egy felvételt a makettről. Ugyanezen a helyen korábban is állt egy hasonló, Halász József tanító és Nánási Zoltán régész, történelemtanár ötletéből adódóan, amelyet most felülírt egy újabb, pontosabb kivitelezés, 1/27-es arányban.
Sejtéseink szerint a székelyhídiak nemcsak a maguk gyönyörűségére készítették ezt a rendhagyó látványosságot. Annál inkább a kíváncsi átutazóknak, hogy láthassák, hogyan is nézett ki az érmelléki láp egyik szigetén az a vár, amelyet az ingovány miatt sohasem lehetett teljesen elpusztítani. Csak a dinamit vethetett örökre véget egykori dicsségének. A városvezetőség kicsinyes hozzáállásával nem a nem kívánt sajtósokat vagy urambocsá’, az utált újságírót „büntetik”, ha nem közölnek le egy eseményt. Az érdeklődőket nem taksálják annyira, hogy tudassák velük, lám, mi van nekünk, el lehet jönni, meg lehet nézni. Mert az újságíró nincs ráutalva arra, hogy odacitálják. Témája akad bven. De maga is szolga, akárcsak a városvezetőség vagy az egyházi ember. Egy közösség szolgája. Ilyen esetekben a tiszteletlenség nem a sajtón esik meg, hanem az olvasó magyar embereken.
Amúgy meg sem lepődünk már az ilyeneken, Antall József Magyarország egykori miniszterelnöknek, szintén a református templomkertben, suttyomban felavatott szobra után.
Süt Éva
A felirat:
„Székelyhídi vár 1638-1665
A székelyhídi vár nem ezért építtetett, hogy legyőzzék. Ezt a várat elpusztítani lehetett, de legyőzni nem. SOHA!
2014. október 31.”
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2014. november 12.
Kezdődik a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könnyvásár
Számos meglepetéssel készülnek a 20. Nemzetközi Könyvvásár szervezői, az első már a csütörtök reggeli megnyitón várja az érdeklődőket. Körülbelül 9 ezer könyv és csaknem száz kísérőrendezvény közül válogathatnak a könyv és a kultúra szerelmesei.
Intenzív munkával töltötték a szerdai napot a szervezők, hogy a megnyitóra minden készen álljon. Írók és költők portréi kerültek a falra, és hamar felemelkedtek a könyves standok is. A technikusok sem lazsáltak, az él rádiós műsorok sugárzásához szükséges feltételek megteremtésén dolgoztak. A 9 ezer könyvet 44 standon találhatják meg az érdeklődők, és körülbelül száz rendezvényen vehetnek részt a vásár keretében. Ezek többnyire koncertek, könyvbemutatók, színházi eladások, vetítések és vetélkedőkből állnak.
A csütörtökön 10 órától kezdd Színház téri megnyitón kétszáz diák meglepetése várja a rendezvény résztvevőit. Közvetlenül a megnyitó után átadják a 2014-es Szép Könyv-díjat a színház előcsarnokában. Déli 12 órától a Bookart Kiadó standjánál dedikál Hajdú Farkas Zoltán, majd 16 órától három esemény közül lehet választani. A színház Radnóti Miklós-termében Egyed Péter és Veress Károly, Ambrus Tünde, illetve Borsos Szabolcs könyveit mutatják be. A Marosvásárhelyi Rádiónál Dragomán György és Részegh Botond közös munkája kerül bemutatásra, ugyanakkor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének standjánál Péterfy Gergely és Szilágyi Ákos dedikál. Két könyvbemutatóra kerül sor 18 órától, a Radnóti Miklós teremben, Balogh Attila kötetét, a Bernády Házban pedig Ferenczes István kötetét mutatják be. Szintén 18 órától Az ember tragédiája című színes rajzfilmet vetítik a színház 1. számú próbatermében. A Gyereksarokban 10 és 18 óra között minden órában más programmal várják a kicsiket, 16 órától pedig a fiatalokat hívják az Underground terembe, a Legyél te is milliokos! című vetélkedőre.
A csütörtöki koncertről Szalóki Ági gondoskodik, a Körforgás című családi koncertre 17 órától kerül sor a színház nagytermében. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezi kiemelt figyelmet fordítanak a kortárs magyar irodalom jeles költőire, íróira, így a tavalyi évhez hasonlóan a vásár első napján ismét megtartják a Magyar Írók Estjét, Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna, és Szilágyi Ákos részvételével. A 18.30 órától a kisteremben kezdd est házigazdája Mészáros Sándor a Szépírók Társaságának elnöke. Felolvasó színház lesz 20:30-tól „12+1” – örömjáték Rejtő Jenő művekre címmel szintén a kisteremben.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
Számos meglepetéssel készülnek a 20. Nemzetközi Könyvvásár szervezői, az első már a csütörtök reggeli megnyitón várja az érdeklődőket. Körülbelül 9 ezer könyv és csaknem száz kísérőrendezvény közül válogathatnak a könyv és a kultúra szerelmesei.
Intenzív munkával töltötték a szerdai napot a szervezők, hogy a megnyitóra minden készen álljon. Írók és költők portréi kerültek a falra, és hamar felemelkedtek a könyves standok is. A technikusok sem lazsáltak, az él rádiós műsorok sugárzásához szükséges feltételek megteremtésén dolgoztak. A 9 ezer könyvet 44 standon találhatják meg az érdeklődők, és körülbelül száz rendezvényen vehetnek részt a vásár keretében. Ezek többnyire koncertek, könyvbemutatók, színházi eladások, vetítések és vetélkedőkből állnak.
A csütörtökön 10 órától kezdd Színház téri megnyitón kétszáz diák meglepetése várja a rendezvény résztvevőit. Közvetlenül a megnyitó után átadják a 2014-es Szép Könyv-díjat a színház előcsarnokában. Déli 12 órától a Bookart Kiadó standjánál dedikál Hajdú Farkas Zoltán, majd 16 órától három esemény közül lehet választani. A színház Radnóti Miklós-termében Egyed Péter és Veress Károly, Ambrus Tünde, illetve Borsos Szabolcs könyveit mutatják be. A Marosvásárhelyi Rádiónál Dragomán György és Részegh Botond közös munkája kerül bemutatásra, ugyanakkor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének standjánál Péterfy Gergely és Szilágyi Ákos dedikál. Két könyvbemutatóra kerül sor 18 órától, a Radnóti Miklós teremben, Balogh Attila kötetét, a Bernády Házban pedig Ferenczes István kötetét mutatják be. Szintén 18 órától Az ember tragédiája című színes rajzfilmet vetítik a színház 1. számú próbatermében. A Gyereksarokban 10 és 18 óra között minden órában más programmal várják a kicsiket, 16 órától pedig a fiatalokat hívják az Underground terembe, a Legyél te is milliokos! című vetélkedőre.
A csütörtöki koncertről Szalóki Ági gondoskodik, a Körforgás című családi koncertre 17 órától kerül sor a színház nagytermében. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezi kiemelt figyelmet fordítanak a kortárs magyar irodalom jeles költőire, íróira, így a tavalyi évhez hasonlóan a vásár első napján ismét megtartják a Magyar Írók Estjét, Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna, és Szilágyi Ákos részvételével. A 18.30 órától a kisteremben kezdd est házigazdája Mészáros Sándor a Szépírók Társaságának elnöke. Felolvasó színház lesz 20:30-tól „12+1” – örömjáték Rejtő Jenő művekre címmel szintén a kisteremben.
Becze Dalma
Székelyhon.ro