Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nyirő József
9488 tétel
2014. november 28.
Jó hír? Románia ENSZ-nagykövete szerint a romániai kisebbségekkel minden rendben van
Azzal támasztja ezt alá, hogy kisebbségi államfőt választott magának az ország. Meg a magyarok is feszt kormányon vannak.
Románia húszévnyi késéssel mutatta be az ENSZ illetékes bizottsága előtt a gazdasági, szociális és kulturális téren biztosított egyenlőségre vonatkozó nemzetközi megállapodásban vállaltak betartásáról készített jelentését.
Romániának elvileg ötévente kellene bemutatnia ilyen jellegű jelentést.
A jelentés bemutatásakor jelen lévő civil szervezetek felháborodott hangvételű állásfoglalásban kérték számon Románia hozzáállását a felmerülő kérdésekhez, és Maria Ciobanunak, Románia ENSZ-nagykövetének a romákkal, nőkkel és kisebbségekkel kapcsolatos megnyilvánulásait.
Így Ciobanu szerint a romák "természetüknél fogva nomádok", és ennek köszönhető, hogy nem megy a román államnak az integráció az esetükben. Ciobanu szerint a romániai nők, annak ellenére, hogy magasan képzettek, "nem felkészültek a kemény politikai életben való részvételre". A kisebbségek jogaival kapcsolatban is megvolt a válasz: Románia kisebbségi államelnököt választott, óriási többséggel, tehát nem beszélhetünk semmiféle diszkriminációról, ami ellenük fogalmazódna meg.
Mindezek mellett a jelentés bemutatásakor nem jelent meg az illetékes minisztériumok képviseletében senki, és az ENSZ ezzel foglalkozó bizottsága által feltett kérdések jó részére Románia képviselete vagy nem válaszolt érdemben, vagy hárított. De volt olyan kérdés is, amire egyáltalán nem válaszoltak. A civil szervezetek szerint mindez azt bizonyítja, hogy Románia képviselete révén egyszerűen nem vette komolyan az ENSZ-t.
Felhőtlen együttélés?
A kisebbségiekre vonatkozó kérdésekben a román delegáció már a felvezető beszédben szót ejtett a felhőtlen együttélésről és a minden körülmények között biztosított kisebbségi jogokról.
Eszerint, amellett, hogy Romániában mindig is különböző kisebbségek éltek együtt a román többséggel, azok igazi szabadsága a diktatúra után jött el. Ez a parlamenti képviselet garantálásával, a kisebbségiek által vezetett Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával és az anyanyelven való taníttatás biztosításával valósult meg.
Az első buktató: kisebbségek
Nicolaas Schrijver, a bizottság egyik szakértője, valamint Románia-raportőr csalódottnak nevezte magát a kulturális jogok romániai helyzete miatt. Itt a nyelvi jogok betartását, a kisebbségi nyelven elérhető nyomtatott sajtó elsorvadását, a magyar nyelvű tévéműsorok kis számát találta a raportőr kifogásolhatónak. Schrijver szerint sokkal több információt kellett volna szolgáltasson a delegáció, mint amennyiről beszélt.
A delegáció válasza nagyon rövidre zárta a kérdést. „A kisebbségiekkel szembeni intolerancia kapcsán, Románia államfője egy kisebbségi, a támogatottsága óriási volt. Mindez a kisebbségekkel szembeni nyitott, demokratikus, nem-diszkrimináló és toleráns román társadalom bizonyítéka” – mondta Ciobanu.
Ciobanu ennél is tovább ment, és arról beszélt, hogy a nacionalizmus és intolerancia problémájával szembesülő Európához képest a románok kisebbségekkel szembeni attitűdjét példaértékűnek kellene elfogadni. Románia Ciobanu szerint több fejlett európai országhoz viszonyítva is sokkal toleránsabb kisebbségeivel.
Ciobanu elmondta, hogy a román állam programok révén bátorítja a kisebbségeket a kulturális életben való részvételre, és léteznek magyar nyelven sugárzó adók. Az eltűnő kisebbségi nyomtatott sajtóra válaszul három országos magyar és német nyelvű nyomtatott sajtóorgánumot említett, amelyeket a kormány támogat. Felhozta az 1 227 000 fős magyarságot is, amely többször kormányzati szerepvállalásra jutott az érdekképviselete révén.
A második buktató: a romák
Schrijver a romákra is rákérdezett, valamint a növekvő intoleranciára, ami a romániai társadalmon belül jelentkezik velük szemben.
Ciobanu szerint a romák helyzete történelmi múltjukból ered, ami a diszkrimináció és a marginalizáció eredője. Szerinte romák sokasága szembesül azzal, hogy generációról generációra mélyszegénységben kell élnie.
„A romák természetüknél fogva nomádok voltak, szóval arra van szükség, hogy az európai országok működjenek együtt egy közös, európai megoldás megtalálására” – mondta.
Az egyik, romák kilakoltatására vonatkozó kérdésre válaszolva Ciobanu azt mondta, hogy ez gyakran nem-romákkal közösen történő kilakoltatás, tehát nem a romák ellen irányul. Itt kiemelte a központi és helyi hatóságok közötti hatásköri különbségeket és azt, hogy általában olyan személyeket lakoltattak ki, akiknek nem volt az adott helységben lakcíme. Szerinte a büntetőjog biztosítja azt, hogy ezek a kilakoltatások etnikai megfontolásoktól függetlenül legyenek megoldva.
Négy elmaradt jelentés, egy válasz
A szakértő azt is megkérdezte, hogy miért késtek húsz évet az elvileg ötévente bemutatandó jelentéssel. A delegáció szerint húsz évbe került az, hogy az EU-s csatlakozás folyamatában megváltozott jogrendekhez az ország alkalmazkodjon, és csak azután vált időszerűvé a jelentés.
F.J.
Transindex.ro
2014. november 29.
Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)
Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi.
Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel.
A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században.
Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.)
A gyenge államszerkezet
A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét.
A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket.
A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal.
A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 29.
Kosteleki keskeny palló... (Magyarok a határon)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról,  miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik. 
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez  a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte  a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt  megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 29.
"Tele vagyok tenni akarással"
Születésnapi beszélgetés a 85 éves Kedei Zoltán festőművésszel
– Az elmúlt évtizedekről, pályád különböző állomásairól, kiállításaidról, képeidről lapinterjúkban gyakran beszélgettünk, kismonográfiát is írtam a művészetedről, ne legyen ez most szokványos visszatekintés, beszéljünk a máról. Úgy tűnik, sikeres éved zárul rövidesen.
– Én is így érzem. Az idén sok minden történt körülöttem. És egyébként sem szeretek a múltról beszélni. Talán még a jelenről sem. Inkább a jövőbe nézek. Tele vagyok tenni akarással, mindig újat meg újabbat szeretnék elkészíteni. Végre sikerült az eltervezett húsz nagy kollázst megvalósítani. Három éve kezdtem el, tizenkilenc elkészült belőlük, aztán beázott a műtermem, csorgott a plafonról a víz, mint az eső, majdnem az összes kollázs tönkrement. Nem adtam fel, újracsináltam valamennyit.
– Pontosítsunk. Olyan munkákról van szó, amelyek hosszú évek, évtizedek során készült grafikai lapok összeillesztéséből, társításából álltak össze öntörvényű kollázsokká, több munka veszett el így, nem csak tizenkilenc alkotás.
– Igen, inkább évtizedek, mint évek folyamán született rajzokról van szó. Hét évtized anyagából válogattam ki a kollázsokba került munkákat. Gyerekkorom óta folyton rajzolok és írok, jegyzetelek. Ha valami fontosnak vélt gondolatom támad, azt egy kis cédulára ráírom, a papírocskáimat megőrzöm. Ugyanígy vagyok a vázlatokkal is. Egyetlenegy papírdarabot el nem dobok, gyűlnek, gyűlnek egy nagy ládában. Amikor elkezd gyötörni egy ötlet, egy gondolat, és nem találom a helyem, ezek között kutatgatok, ezeket forgatgatom. Ezer meg ezer ilyen van, ki tudja hányszor forgattam már át őket, előbb- utóbb azonban mindig rátalálok arra a gondolatra vagy képi megfogalmazásra, ami szükséges az engem izgató téma elindításához. A kollázsaim eredetét is valahol itt kell keresni. Az emberben óhatatlanul felmerül, hogy nemsokára az ő élete is befejeződik, én is egyre közelebb kerülök a véghez, elkezdett foglalkoztatni, hogy mi lesz ezekkel a cetlikkel, cédulákkal, vázlatokkal, valamit meg kellene mentenem belőlük. Akkor jött az ötlet, hogy egy nagy kartonra többet felkasírozok, utána vonalakkal, színekkel, tónusokkal összefogom az egészet. Nyilván a komponálás dönti el, hogy mi lesz belőle. A részletek önmagukban nem határozzák meg a kompozíciót, az is előfordul, hogy több hasonló grafika is bekerül a kollázsba, de ez az összképet nem zavarja meg.
– Ilyenkor a grafikusi vagy a festői éned kerül előtérbe?
– Nem tudom megmondani. Röviddel azelőtt, hogy érkeztél volna, rendezgettem a holmim között, és előkerült egy 1967-es plakát az első vásárhelyi tárlatomról. Ezen az áll, hogy festészeti és grafikai kiállítás. Én különösebben nem grafikázom, nem készítek metszeteket, sokszorosított grafikákat. Egyedi rajzaim vannak, és a színes vázlatok, a pasztellek is inkább grafikák.
– Munkásságodban a festészet dominál, az idén viszont eléggé erőteljesen megkísértett a grafika. Egy egész rajzos portrésorozatod született.
– Igen, a közelmúltban óriási terhet rakhattam le magamról, és az évet talán úgy zárhatom, hogy végre egy kicsit fellélegezhetek. A korondi Firtos Egylet, a Hazanéző folyóirat kiadásában megjelent antológiába kellett megrajzolnom huszonhat tollforgató arcképét. Egy éve ugrottam neki, másfél hónap alatt elkészült az összes tusrajz, gyorsan meg is jelent a kötet. De ez nem volt elég a korondi barátoknak, a községi művelődési házban alapítottak egy galériát, oda sürgősen el kellett készítenem a portrék felnagyított változatát. Azoknak a személyiségeknek a majdnem életnagyságú portréját, akik valamiképpen kötődnek Korondhoz. Az utolsó rajz Tamási Miklós, az Amerikában nemrég elhunyt költő arcképe. A Hazanéző egy versesköte-tét is megjelentette, ebben is vannak grafikáim.
– Az új korondi galériában ott van valamelyik önarcképed is?
– Igen, ez is grafika.
– Ha körülnézek, itt, a műtermedben is láthatok több önarcképet. Ezek festmények. Mindaddig izgalmas kihívás önmagaddal szembesülni, amíg festeni, rajzolni tudsz?
– Nem tudom, honnan jön nálam ez a késztetés. Fura dolog különben, hogy sok érdeklődő, aki megnézi a képeimet, feltétlenül valamelyik önarcképemet szeretné megszerezni magának. Ezt sem tudom, miért. Talán minden európai országban van valahol egy önarcképem. Volt úgy is, hogy egy hét folyamán két önarcképemet is elvitték Olaszországba. A New York-i unitárius papnő is volt nálam műterem-látogatáson, és a két megvásárolt festmény közül az egyik önarckép volt. Azt mondta, hogy ezt viszi a templomba. Nem találok rá magyarázatot.
– Ezek a fehér hajú, fehér szakállas képek rendkívül karakteresek, elindíthatják a néző fantáziáját, ez is növelheti a vonz-erejüket. Volt úgy, hogy nem ezt a jól ismert, idősebb kori arcodat festetted? Mikor készült az első önarcképed?
– 1956-ban, amikor már volt lehetőségem festészettel foglalkozni, és valamennyire az egzisztenciám bizonytalanságaiból is ki tudtam lábalni. Addig nem rajzoltam, nem is festettem önarcképet. 1951-ben viszont Korondon egy lánykaportrét készítettem, ma is megvan a faluban. Az önarcképek kérdéséhez hozzátenném, hogy nem vagyok a másolás híve, a természetet sem másolom. Alkotótáborokban sem festettem kinn a szabadban, mint sok kolléga. Az élményt, a látványt önmagamban feldolgozva, bent a műteremben festettem meg. Azt vallom, hogy a természet úgy szép, ahogy van, az maga egy alkotás, nem kell lemásolni. A festő hozzon létre a vásznon, a papíron egy általa álmodott új alkotást.
– Az önarcképedet már tükör nélkül fested?
– Nem, mert a tükör hozza elő az igazi énemet. A tükörből ismerem meg saját magamat. Valahányszor belenézek, az mindig újabb gondolatot indít el. Amikor nincs különösebb kompozíciós témám, vagy nincs modellem, de erős bennem a festés kényszere, akkor ott a tükör, belenézek, és máris van mit festeni.
– És a tükör mindig más arcot mutat?
– Igen. És azt hiszem, hogy minden embernek sokszor kellene a tükörbe néznie, mert mindegyre felismerné a valódi karakterét. A tükör nem hazudik. Azért is használom, valahányszor önarcképezem, noha különös módon időnként tükör nélkül is megjelenik a szemem előtt az arcom. Amikor tétlenkedem, persze, de mindenképpen furcsa, hogy egyszer csak mintha ott lennék a szemem előtt a magam valóságában.
– Írásaid is jelentek meg mostanában. Ezekből is kirajzolódik az arcod?
– Remélem, igen. Bár ezt nem nekem kellene elmondanom, én csak szubjektív módon tudom ezt megítélni. Másfél hónapja adtam ki a Megtépázott álmodozás című kötetemet, s ebben szintén önmagamat igyekeztem visszaadni. Az érzelmeimet, gondolataimat próbáltam szavakba önteni, elhagyva a tematika, a realitás kötelékeit. Lírai megnyilatkozások, ezekben is benne van a karakterem, az egyéniségem. Ahogy a festészetben, az írásban sem vagyok elbeszélő típus. Nem tudok leírni vagy lefesteni konkrét történéseket, én azt szeretném érzékeltetni, amit ezek belőlem kiváltanak. A kollázsokkal is így vagyok valahogy. Lényegében mind a húsz ugyanazt igyekszik kifejezésre juttatni, variáció egyetlen témára, az emberre, mindarra, ami az életünkkel kapcsolatos. Benne vannak a kötetben is, az írásaimnak, a könyvemnek is ez a fő jellegzetessége. A Variációk egy témára címet is választhattam volna.
– Nem visszaemlékezés, nem önéletírás a könyv, mégis benne van a teljes 85 éved.
– Főleg a kollázsok által. A festészetemet viszont nem lehet így bemutatni, pedig a festményeim ezerszámra szétszóródva ott vannak valahol a nagyvilágban. Talán ebből is, abból is tudnék még valamit nyújtani. Legalábbis úgy érzem, van még ez-az a tarsolyomban. A családban nem is merem kimondani, hogy ilyen vagy olyan könyvet akarok kiadni, mert kimondatlanul is szinte hallom a morgolódást: már megint?! De számítok arra, hogy a közeljövőben két- három újabb könyvet kiadok a meglévő írásaimból. Ezzel párhuzamosan tovább szeretnék festeni is.
– Kívánom, hogy váljanak valóra az újabb elképzeléseid, terveid is. Isten éltessen sokáig!
– Köszönöm szépen.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 29.
Műkedvelők profi irányítójaként küzdeni közönnyel, „hajléktalansággal”
„Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok” – beszélgetés Csatlós Lóránt nagyváradi színésszel, az Oberon Csőszínház vezetőjével.
– Csíkszereda és Nagyvárad között nem éppen egy ugrásnyi a távolság, nem mondhatni, hogy sokan vállalják a hegyek közül az alföldre települést, Csatlós Lóránt viszont már a tizenhetedik színházi évadot kezdte meg Nagyváradon. Mennyire volt nehéz megszokni az ábeli rengeteg után a sík mezőt, pontosabban a szülővárosától nagyon sokban különböző település mentalitását?
– Éppen mostanában lettem „félidős”, vagyis már annyi időt éltem Váradon, mint azelőtt Szeredában, közbeékelve természetesen a vásárhelyi négy évet. A lényeg az, hogy már megvan Váradon az otthonérzetem, habár nyaranta ugyancsak hazamegyek szabadságra. Csíkszeredában, édesanyám mellett visszaváltozom gyermekké, nemcsak azért, mert ugyanúgy kényeztet, mint régen, de például a legtermészetesebben veszem le a polcról a régi olvasmányaimat. Egy hónapra lehullnak rólam a váradi problémák, amikor pedig hazajövök, akkor ugyanez fordított előjellel is megtörténik.
Csatlós Lóránt
1975. június 14-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd 1994 és 1998 között Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet. Azóta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja.
Számomra a beilleszkedés azért sikerült olyan gyorsan, mert az első évad kisebb feladatai után a második évadban három nagyon jelentős szerepet kaptam: Tamási Énekes madár, illetve Thornton Wilder Mi kis városunk darabjának főszerepét, illetve Csehov Három nővérében az ugyancsak fontos Tuzenbach hadnagy figuráját alakíthattam. Nem mondhatom, hogy nem örültem akkor, az Énekes madár Mókáját egyenest ajándéknak éreztem, most viszont már világos, hogy jobb lett volna, ha ezt a három nagy szerepet három évadban játszhattam volna el.
Ennek a „sűrítettségnek” köszönhetően kaptam meg egyszerre a közönségdíjat, az induló színészek számára alapított Földes Kati-díjat, valamint a nívódíjat, a következő évad végén pedig a Varadinum-díjat. Nem hiszem, hogy jót tett a „díjözön”, nem jó elhalmozni a fiatalkori egót, az akkori viselkedésemre mindenképpen ki is hatott: sok olyasmit tettem, amire nem szívesen gondolok vissza. Na de következett egy csendesebb időszak: nyolc éven át úgymond kispadon ültem – jogosan és indokoltan. Szükség volt erre ahhoz, hogy magamba szálljak, hogy beérjek, és értékelni tudjam a kisebb feladatokat. És mivel több volt a szabadidőm, ekkoriban születtek meg az amatőr csapattal kapcsolatos projektek.
– A műkedvelő színjátszás Váradon semmiképpen sem jelentett szűzföldet, és itt nem is a huszadik század elején lábra kapott mozgalomra gondolok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legendás Kortárs-fílingjére. Milyen újdonságot hozott Csatlós Lóránt ebbe a hagyományba?
– A Kortárs valóban fíling volt, bár én csak hallomásból tudom, de más időknek volt a csapata, amikor elsődleges közösségszervező és -összetartó erőt jelentett. Nem volt az a rohanás a megélhetés után, ami manapság van, vagyis munka után, délutánonként nyugodtan össze lehetett ülni „kortársozni”. A 90-es évek második felében aztán beindult a színitanoda, ami különbözött ugyan a Kortárstól, de például az egyik nagyon jól sikerült önálló előadását, Goldoni Különös történet című darabját be is építettük a Szigligeti évadába.
A tanoda harmadik évében kezdett el működni a Partium Színpadnak nevezett csapat, csakhogy elfogyott az infrastruktúra, és úgy gondoltam, hogy függetlenítem a tanodától. Ez épp akkoriban történt, amikor aránylag kevés feladatot kaptam a színháztól, jutott időm a szervezésre. És létrejött az a bizonyos aranycsapat, amivel a legszebb feladatokat oldottuk meg. Körülbelül tizenöt állandó taggal működött két éven át, de lemorzsolódtak, maradt a nyolctagú keménymag, amivel 2002-ben például megcsináltuk A kis herceget. Huszonnégy előadásunk volt belőle különböző helyeken, mindig óriási sikerrel.
Ez volt az a pillanat, amikor a Partium Színpadot bátran nevezhettük volna külön társulatnak, hisz akármilyen komoly darabot előadhattunk volna. 2007-től alakultunk át Oberon Csőszínházzá, mert a Partium név már egyre leterheltebb lett Váradon. Megteremtettük a jogi hátteret, bejegyeztetve az Oberon Kulturális Egyesületet. Megnyílt a lehetőség a pályázatok előtt, a forrásaink stabilak lettek, gyakorlatilag mindig van annyi pénz, amennyi a technikai eszközökre kell.
Épp csak állandó teremre nem futja, innen ered tulajdonképpen a nevünkben a „hajléktalanságot” is jelentő csövességre utalás. Szóval most egy kicsit a ló másik oldalára estünk, hisz annyi kütyünk van, hogy csak bírjuk előadás előtt beépíteni. Nagyon macerás ez, hogy van mindenünk, épp csak ember kellene még.
– Fiatal színészként nem volt fennakadás a majdnem kortárs fiatalokat irányítani? Kerülöm a fegyelmezés kifejezést, de végeredményben ez érdekelne.
– Számomra magától értetődő volt, mivel csak második próbálkozásra jutottam be a színire, az otthon töltött egy év alatt a diákszínjátszók közt működtem, és már csapatot is alakítottam magamnak. Olyanszerű volt ez a munka, mintha a karom meghosszabbítása lenne és a tekintéllyel is épp ezért nem volt gond. A Partium Színpad idejében már nagyon megbíztak bennem, és eleve úgy láttunk a csapattal munkához, hogy ha valamit nem értenek, visszakérdeznek, mindent többször megrágunk, vagyis abszolút közös munkára építettem, nem tekintélyelvűségre, és mégis épp ezért volt tekintélyem.
El sem lehetett akkor képzelni, hogy valaki késsen, lógjon, lazsáljon, ma már viszont úgy érzem, hogy ha az ilyen szellemiségű amatőr színjátszás még nem is szűnt meg teljesen, de már megszűnőben van. Most is jó a viszony, tekintélyem is van, igaz, közben nőtt a korkülönbség is. Nehezebb fegyelmet tartani, inkább elnézem a késéseket és a hiányzásokat, rengeteg kompromisszumot kell kötnöm.
Mostani stabil csapatunk tulajdonképpen 6-8 fős, nehéz motiválni őket. Nem a tévé vagy a számítógép elé ragadtakról beszélek, hanem a kreatív fiatalokról. Akik viszont néptáncra, olvasókörre és még ki tudja, milyen foglalkozásokra járnak, holott a színjátszás egész embert igényel. Ez a sok irányba szétszórt figyelem nem volt a Kortársnál, vagy az 1990 után hirtelen felszabadult energiák adta nagyon erős motivációk idején, a Partium Színpad első négy évének csapatánál, amellyel most is meg tudnánk csinálni A kis herceget.
Nemcsak Váradon van ez így, hanem máshol is: egy-egy fesztiválra még össze-össze jönnek, de közben ahogy változott a világ, úgy alakult át a műkedvelő színjátszás is. A televíziózás kultúrája, majd az internetfogyasztás annyira beleette magát a mindennapokba, hogy közönyössé tette az embereket. Ez a folyamat nagyon jól végigkövethető az Oberonnál: szétszéledt a csapat, egyrészt mert vagy tizenöten jutottak be a színire (volt olyan év, hogy egyszerre négyen), mások családot alapítottak, úgyhogy még lehetett ugyan pótolni a kimenőket, de már egyre nehezebb és nehezebb volt az időpontok egyeztetése, a tréningekre egyre kevesebben jöttek. Vagyis a folytonos toborzás állapotát éljük.
– Ha egy fiatal úgy érzi, hogy szívesen venne részt a csapat munkájában, miből, hogyan kell felkészülnie?
– A színpadi készségeket úgysem lehet egyszeriből letesztelni, az majd az improvizációs tréningek alatt derül ki. Voltak olyanok, akik évekig jártak hozzánk, de valami miatt nem kaptak szerepet. Aztán megérkezett a nagy lehetőség: a hűséget jutalmazni kell, s ha nem hagyott cserben minket, kapott feladatot. Akik most járnak, nagyon lelkesek, de ahányan, annyi félék. Én felelősnek tartom magam értük, igyekszem összefogni a csapatot, de bevallom, előfordul, hogy örülök, ha a próbákra sikerül mindenkit összegyűjteni.
Jelenleg az amatőr színjátszás helyzetén nálunk az változtatott sokat, hogy ez immár a negyedik évad, amikor a színházzal közösen működik a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Rengeteg tehetséges fiatalt tudnak foglalkoztatni, az újabb felfedezettek nem is az Oberon felhívására jelentkeztek, hanem a suliprogram révén kerültek színházközelbe. Évek óta foglalkoztat, hogy az Oberont át kell valamiképpen értelmezni, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan, milyen irányba. Működik a SZITA is, az új színitanoda, de onnan is sokan lemorzsolódnak. Változásra mindenképp szükség van.
– Hallottam egy új projektjükről, az Oberon fotóprojektről. Ez miről szól?
– Nekem a fotózás régi hobbim, vagy mondhatom szerelmemnek is, erről tudnak az emberek és sok fiatal fordult hozzám fotós tanácsért. Nem olyanok, akik csak kattintgatnak nyakra-főre, és töltik azonnal a közösségi oldalakra, hanem akiknek valamiféle koncepciójuk van, és technikailag is tökéletesebbet szeretnének készíteni. Én ugyan nem vagyok profi fotós, de tetszett az Oberon műszaki mindenesének, Danilics Tibornak az ötlete, hogy fel kellene karolni, bátorítani a fiatal fotózókat, különösen, hogy az Oberon Kulturális Egyesület státusában mindenféle művészeti ág szerepel, és intézményesen lehetne végezni.
Sokan jelentkeztek, a műveket elbíráló zsűri elnöke igazi szakember, vizuális művészetek szakon diplomázott. Ha a kezdeményezés bejön, és sikere lesz, évente vagy félévente meg fogjuk ismételni. Egyelőre még keressük az utat, de nem kizárt, hogy lesznek tematikus fotóösszeállításaink például. Még az anyagi oldalát sem igazán látjuk, eddig ugyanis minden rendezvényünk ingyenes volt, bíráltak is emiatt sokan, de hát így kezdtük, s még a legutóbbi két igazán komoly produkciónk, a Kilátások(k) és a Vitaminok című műsorok is ingyenesek voltak.
– Végezetül kérem, kanyarodjunk vissza „a kályhához”, ahonnan elindultunk: a tizenhetedik évadban Csatlós Lóránt hogyan látja színművészi karrierjének alakulását?
– Amikor végeztem, Gáspárik Attila azt mondta, hogy kb. 40 évesen fogok beleérni a saját szerepkörömbe. Akkor ez egyáltalán nem esett jól, de most kezdem úgy látni, hogy igaza volt. Kezdem ismét azt érezni, hogy van számomra feladat a színházban bőven, habár az a fajta tűz, energiatartalék, ami 24 évesen igyekezett feltörni bennem, mostanra természetesen már jócskán lohadt, ugyanakkor ami megmaradt, az sokkal stabilabb lett.
A lelkesedésem mit sem csökkent, mert ha múlni kezdett volna, akkor már az Oberont rég abbahagyom. Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok. Az idei évad első darabjában, a Liliomban az orvos szerepét játszom, a szilveszteriben nem vagyok benne, úgyhogy januárig az Oberonra koncentrálhatok, közben pedig várom, milyen feladatom lesz még az évadban.
Mindeközben időről időre arra gondolok, hogy ennek a folyamatosan erősödő, kifejezetten gyilkos közönynek a hatására húsz év múlva vajon lesz-e még érdeklődés nemcsak a színház, de általában a kultúra iránt. Elérkezik-e hozzánk is az a világ, amikor már nem a megélhetés lesz az elsődleges, és ismét egyre többen fognak majd érdeklődni aziránt, amire húsz évvel ezelőtt én az életemet tettem fel?!
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 29.
Magyar–román idill
A rendszerváltás előtt csodás összhangban éltek együtt Erdélyben a magyarok és a románok. Olyannyira, hogy az akkori állapotok példaértékűnek számítanak.
Ezt nem én találtam ki, hanem egy Sepsiszentgyörgyön megjelenő román napilap illetékesei, akik szerint azzal állítható helyre a mennyei béke állapota a két nemzet között, ha a város román lakosai közül mindenki meghív egy magyart a december elsejei román nemzeti ünnep alkalmából tartott ünnepségre.
Hogy az akció meghirdetői mit is értenek a példaértékű etnikai viszonyokon, arra jó példa az a megjegyzés, miszerint a problémák – szerintük – azzal kezdődtek, hogy szétválasztották az óvodákat és az iskolákat. Vagyis azt tartják idilli állapotnak, amikor az 1989 előtti diktatúra egymás után sorvasztotta el, illetve olvasztotta össze a román tanintézetekkel a magyarokat, így a magyar diákok egyre kevesebb iskolában, egyre kevesebb osztályban tanulhattak anyanyelvükön.
Bezzeg, ha ma is ilyen szépen érvényesülhetne a multikulti! Mert hát menynyire zavaró, hogy a magyar gyerekek saját óvodákban, saját iskolákban tanulhatnak, és nem szembesülnek nap mint nap azzal, hogy a többségiek a multikulti jegyében éreztetik velük: ők csak másodrendűek. Hiszen láthattuk, milyen paradicsomi állapotok uralkodnak azokban az iskolákban, ahol nem választották külön a magyar és a román tagozatot: a tolerancia például olyan magasra hág, hogy egy román diák büszkén viseli a saját nemzeti színeiben virító hajpántot a nemzeti ünnepen. Igaz, nem a sajátján, hanem a magyarokén.
Van olyan, szintén vegyes iskola is, ahol simán megoldották az anyanyelv-használati problémát, hiszen mindenki szabadon használhatja az anyanyelvét, és olvashatja a különböző intézmények nevét az anyanyelvén. Már ha az az anyanyelv a román.
Ilyen körülmények között nem is vitás, hogy attól válna még idillibbé a magyarok és a románok közötti viszony, ha a magyarok kilátogatnak a román nemzeti ünnep rendezvényeire, amelyeken lánglelkű felszólalók arról szónokolnak, milyen csodálatos dolog ez az 1918. december elsején megálmodott Nagy-Románia.
Hiszen most, 2014-ben ugyanúgy nincs meg a kisebbségek önrendelkezése, amelyet a románok az ominózus gyulafehérvári kiáltványban megígértek, mint 1989 előtt. Ezen a téren tehát még sikerült megőrizni a rendszerváltás előtti idilli állapotokat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 29.
Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre  hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 29.
Kató Béla a püspöki tisztségről való lemondását ajánlotta fel a közgyűlésnek
A püspök elmondta, felelősnek érzi magát azért, hogy nem engedve a per kezdeményezői zsarolásának, a per elkezdése mellett döntött. A közgyűlés elutasította a lemondást.
Az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége az Egyházkerület Rendkívüli Közgyűlését hívta össze Kolozsváron, Kolozsvár-alsóvárosi Református Egyházközség templomába, a Kétágú templomba. A nyílt közgyűlés napirendjén a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épülete kapcsán született bírósági döntés és annak következményeinek megvitatása szerepelt.
Markó Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka a közgyűlés előtt ismertette a Mikó-per részleteit. Elmondta, az épületet a ploiești-i bíróság visszaállamosította, ezzel sérült a tulajdonhoz való alkotmányos jog. „Nagy felelősség hárul ránk, mert a további teendőkről kell döntenünk. Tiltakozni kell az alkotmány és a tulajdonjog megsértése ellen. A tiltakozásunkat meg kell hallania az államfőnek, a kormányfőnek, a nagyvilágnak, hallatni kell hangunkat Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Ha kell, békés emberi láncot is alkotunk az iskola körül” - mondta el Markó Gábor.
Pap Géza, a Romániai Református Egyház Zsinatának elnöke istentiszteletet tartott, prédikációjába elmondta: azért jöttünk ide, mert arcul csaptak, nem mi vagyunk a tolvajok, nem mi vettük el a másét, minket loptak meg. Jöttünk, mert ismét elvették a hegyeinket. Jöttünk, hogy kiáltsuk, adjátok vissza a hegyeinket. Minket folyamatosan meglopnak, értékeket teremtünk, épületeket építünk, de elveszik tőlünk, más költözik beléjük – mondta Pap Géza. Szerinte ez csak kezdete a visszaállamosítási folyamatnak.
Elmondta, ahogy az egyház nem az egyházi vezetőké, nem a híveké, hanem az Istené, úgy az egyház vagyona is az övé. „A ploiești-i bíróság az Isten vagyonát lopta el - mondta prédikációjában Pap Géza. Mi tudjuk, hogy ennek a harcnak nincs itt vége, az Isten igazsága győzedelmeskedni fog”.
A közgyűlés döntőképességének megállapítása után Markó Gábor a napirendet ismertette: elsőként a kollégium épületének újraállamosításáról és annak következményeiről tárgyalnak, majd indítványokat, javaslatokat fogadnak el, a jegyzőkönyv ismertetése és hitelesítése után bezárják a közgyűlést. Kató Béla felajánlotta a lemondását a püspöki tisztségről
Kató Béla püspök elmondta, a Mikó-per kimenetelével meghalt a demokrácia, Ceaușescu szellemisége tovább él. Beszédében a visszaszolgáltatás visszásságairól beszélt. Elmondta, ezelőtt 12 évvel elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy "koncepciós bűnügyi per" során elveszik az egyház tulajdonát. Kató Béla elmondta, a per kezdete előtt megzsarolták az egyházat, hogy ha nem mond le tanári lakásokról, akkor a kollégium tulajdonjoga is vita tárgyává lesz.
Pap Géza akkori püspökkel azt a döntést hozta, hogy az egyház nem zsarolható, másrészt annyira nyilvánvaló, hogy a kollégium a református egyházé, hogy nyugodtan állhatnak a per elé.
"A fenyegetés igaz lett, és ezért érzem magam felelősnek az ügy kimeneteléért, ezért meghoztam azt a döntést, hogy felajánlom lemondásomat annak a közgyűlésnek, amely engem két évvel ezelőtt megválasztott" - mondta Kató Béla.
Többen is felszólaltak, kérve a püspököt, hogy "ne tetézze a bajt" és álljon el a lemondási szándékától. A küldöttek névsorát olvassák, akik hangosan szavaznak arról, hogy elfogadják, vagy nem fogadják el a püspök lemondását.
A közgyűlés egyhangúan döntött a püspök lemondásának elutasítása mellett.
Kató Béla a szavazást követően elmondta, a közgyűlés azt kérdezheti, hogy miért volt szükség a lemondásának felajánlására. „Azért, mert háborúba készülünk, és a tábornoknak tudnia kell, hogy milyen hadsereg áll mögötte. Ami ezután fog következni, nem csendes, nyugodt várakozásban fog eltelni, lépéseket fogunk tenni” - mondta. Hozzátette, visszautasítja a román állam által fizetett papi illetményt, a congruát, ami nem kis összeg, de nem fogadhatja el. Majd megköszönte a közgyűlésnek, hogy ismét bizalmat szavazott neki.
Csűry István, a Királyhágómelléki Egyházkerület püspöke biztosította az Erdélyi Református Egyházkerületet a támogatásáról.
Antal Árpád: Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz
Sepsiszentgyörgy polgármestere is jelen volt a közgyűlésen, beszédében biztosította a jelenlevőket: számíthatnak Sepsiszentgyörgyre, az önkormányzatra, a polgármesterre.
A Székely Mikó Kollégium véndiákjaként mondta el, régi iskolájában azt tanulta, hogy lopott holmit nem szabad elfogadni, így nem fogadhatja el Sepsiszentgyörgy önkormányzata sem a tulajdonába átkerülő kollégiumot, hiszen tudja róla, hogy az lopott.
Kijelentette, Románia nem jogállam, hiszen szerinte ebben az országban az igazságszolgáltatás nem az igazságot szolgálja, hanem egy olyan rendszert szolgál ki, amely az erdélyi magyarok ellen van. "Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz. Lehetünk-e lojálisak egy olyan államhoz, amely 25 évvel a forradalom után kifosztja és másodrendű állampolgárként kezeli a magyarságot. Ki kell mondani, hogy a magyar államnak is újra kellene értékelnie a román-magyar államközi megállapodást. Közel száz év alatt a román adminisztráció több gondot okozott nekünk, magyaroknak, mint amennyit megoldott" - fogalmazott a polgármester.
A közgyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely szerint semmilyen körülmények között nem mondanak le a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumról, sem az egyház egyéb ingatlanjáról, levéltárairól, továbbá ragaszkodnak az egyház autonómiájához. Egyforma bánásmódot követelnek minden romániai egyház számára, és követelik, hogy Románia tegyen eleget a restitúciós vállalásainak, biztosítsa a tulajdonhoz való jogot.
Kertész Melinda
Transindex.ro
2014. december 1.
Újra a sepsiszentgyörgyieket provokálta az Új Jobboldal
Sepsiszentgyörgyön a más megyékből bevonuló szélsőséges fiatalok miatt ismét a magyar közösség elleni harsány tüntetésbe fulladt a román nemzeti ünnep. Bár a helybéli románság néhány képviselője különböző gesztusokkal próbálta tompítani a szélsőséges megmozdulás élét, az nemigen sikerülhetett miközben mások „kifele a magyarokkal az országból” rigmusokat kiabáltak.
A háromszéki megyeszékhelyen ma (hétfőn) 11 órakor a város főutcáján való felvonulással kezdődött meg a december 1-i ünnepség. A hivatalos ünnepi rendezvényhez idén harmadik alkalommal csatlakozott a Noua Dreapta – Új Jobboldal nevű szélsőséges nacionalista szervezet, amely mintegy 100 fiatalt toborzott az „egyesülés menetének” nevezett demonstrációhoz.
A Noua Dreapta távolabbról érkező tagjai már tegnap autóbuszokkal érkeztek a háromszéki megyeszékhelyre, ahol az ortodox katedrális közelébe parkolták le járművüket, hétfőn pedig a szomszédos Brassó megyéből csatlakozott hozzájuk még néhány társuk. A csoport rendőri és csendőri kísérettel vonult az ortodox katedrális elé, ahol csatlakoztak az ünneplőkhöz, igaz mintegy ötven méternyire lemaradva vonultak az ünneplő helybéliek mögött.
Több fiatal román népi viseletet, vagy katonai ruhát viselt, és mindannyian román nemzeti zászlót, az Új Jobboldal jelképét-, és Avram Iancut ábrázoló zászlókat lobogtatva vonultak végig a városközpontban, és hangosan skandálták, hogy „Székelyföld nem létezik”, „Hargita és Kovászna Román föld”, „Kifele a magyarokkal az országból”, „A román nyelv az egyetlen uralkodó” és, hogy „Románia a románoké”.
A Mihai Viteazul térre érve kifeszítették a „Magyar szeparatizmus ellen” és a „Románia nemzetállam, egységes és oszthatatlan” feliratú bannereket és egy óriási román nemzeti zászlót. Ezután kezdődött el a hivatalos ünnepség, amelynek során a helyi hatóságok és intézményvezetők koszorúkat helyeztek el a Mihai Viteazul szoborhoz.
A Noua Dreaptă – Új Jobboldal érkezésének hírére az elmúlt napokban Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi liberális párti tanácstag kezdeményezésére a helyi tanács tagjai közös állásfoglalásban határolódtak el minden szélsőséges megmozdulástól. Emellett egyik helyi román nyelvű napilap a Mesagerul de Covasna kezdeményezésére indult kampány „hozd magaddal egyik magyar barátodat is” címmel. Az újság képviselői a mai (hétfői) ünnepségen román nemzeti színű zászlókat osztogattak, és kínálták azokat a helyszínen lévő magyar újságíróknak is. Azok azonban visszautasították a trikolór átvételét arra hivatkozva, hogy üdvözlendő lenne a gesztus ha mindekközben ne hangoskodnának olyanok, akik a magyar közösség ellen uszítanak.
Sepsiszentgyörgyön egyébként idén nem szervezett ellentüntetést a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM). Közleményük szerint, hagyják a magyarellenes Noua Dreapă – Új Jobboldalt saját csapdájába vonulni. A HVIM erdélyi szervezetének vezetősége és tagsága nevében megfogalmazott közleményben emlékeztetnek, hogy már számtalanszor volt alkalmuk „farkasszemet nézni” az Új Jobboldal felvonuló tagjaival, akik „minden alkalommal a karhatalmi szervek védőgyűrűjében ordították az őslakos székelység szemébe, hogy takarodjanak a földjükről, hogy Székelyföld nem létezik”.
Kézdivásárhelyen ma gyászlobogók között vonultak fel az ünneplő románok. A céhes városban mintegy négyszázan vettek részt a román nemzeti ünnepen szervezett felvonuláson. A város néhány főtéri épületére ekközben fekete lobogókat tűztek ki, amelyekre magyar zászlót helyeztek el.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma
2014. december 1.
Karnagy
Potyó István, a kolozsvári Szent Mihály-templom karnagya. Brassóban született. Szülővárosában nevelkedett, zenei tanulmányait is ott kezdte. Szülei Székelyföldről származnak. Édesanyja felcsíki, ahol Márton Áron született, édesapja Csíkkozmásról, származik. A szülők munkalehetőséget Brassóban kaptak, mely élhető feltételeket biztosított a család számára.
A zene iránti érdeklődéséről, tanulmányairól, a kántori munkájával kapcsolatban kérdeztem. A zene iránti érdeklődése korán megjelent. Abban az időben lehetőség volt, hogy zeneóvodába is beírassák, mivel már három éves korától furulyázott. Középiskolai tanulmányait az Áprily Lajos Líceum informatika osztályában végezte. A tanultak mai napig is érezhetők. A reáltudomány sok mindenben nyújt segítséget. Amint mondta: Ma is azt választanám, ha most állnék a döntés előtt. A zene iránti érdeklődése új dimenziókat nyert. Az ifjúsági énekkarban énekelt, idővel átvette a vezetését is.
Ídőközben megszerette a templomi orgonát, az egyházi zenét. Egy évig Farkas Áron kántor úr mellé szerződött, aki segítette és oktatta. Majd Gyulafehérváron kántorvizsgát tesz le. Az életében új lehetőségek jelentek meg. Lehetőséget kapott, hogy Németországban fejlessze zenei tudását, Aachenben egyházzenei képzésben részesült. Ekkor tapasztalhatta meg, milyen háttérintézményei vannak egy németországi egyetemnek, ahol hat orgona állott a diákság és tanszemélyzet rendelkezésére. 2002-ben minden teremben kivetítők és TV, zongora található. Mivel az anyagi lehetőségek nem jöttek össze, visszajött Brassóba. Egyetemi tanulmányait Brassóban kezdte, Kolozsváron fejezte be. A teológia szakon tanult. Kolozsváron elvégezte a Zeneakadémia zenepedagógiai szakát, mesterkurzust karvezetésből. Közben két évig szolgálatot vállalt a Ferences templomban is. Akkor üresedett meg a kolozsvári Szent Mihály- templom kántori helye. Potyó István tevékenysége figyelemfelkeltő volt, megfelelő ajánlatokkal ellátva. Czirják Árpád kanonok állásinterjút tartott. Az állásra megfelelőnek tartotta, és az óta, immár 10. éve kántor. Melyből nagyon nehéz volt az első két év, amíg az embernek kialakul a bizalmi viszonya. A kapcsolatok kialakítását nem lehet egyből megvalósítani. Rengeteget kellett tanulnia. A kolozsvári környezet kihívásai később tudatosultak benne.
– A Szent Mihály-templom a maga több százéves múltjával, legmagasabb erdélyi templomtornyával, több ezer embert befogadó templomterével tiszteletet kérő történetével, bizonyos fokú, jó értelemben vett, alázatot kér. Erről, ha kifejtené a véleményét?
- Van az úgynevezett szakrális tér. Ez nem azt jelenti, hogy nem gyakorolunk ebben a szakrális térben. De ami ezen a téren megszólal, más töltetet, értelmet, értelmezést kap, vagy kaphat. Az egyház szolgálatába állni azt is jelenti, hogy igazából énekelünk, nem lehet hibázni, úgy, mint gesztus. Zeneileg, technikailag lehet hibázni, ennek tudatában vagyunk, és ezért mindig arra törekszünk, hogy adottságainkból kiindulva minél magasabb fokon adjuk elő a művet. Ez az emberi vonzata. De a szakrális vonzatában nem lehet tévedni.
– Ezért más a hozzáállás az egyházi előadásban, és más a műzenei előadásban. Mindkettő felelősséggel bír. Ellenben a szakrális térben a hangzásokat, melyek ilyen tudattal születtek, már más hatással keletkeznek, mind a hallgatóban, mind az előadóban.
- Szerintem az énekkar tagjai belső kényszerből szeretnének bekerülni az énekkarba. Ez lenne az ideális eset. Erre is van példa. De a valóságban nem így működik. A mai világban fel kell vállalni egy bizonyos áldozatot. Már csak azért is, hogy az emberek, sokszor a várost átutazva, eljöjjenek próbára. Ez nagy áldozat. Én tudatában vagyok, hogy akik ezt megteszik, nem könnyű számukra, amikor egy munkanapot letöltöttek. Minden vasárnap vagy ünnepnapon énekelni nem könnyű. Főleg azoknak, akik ezt hosszasan teszik. A repertoár elég nagy. Van egy kismag, ami ezt lehetővé teszi, hogy ez működjön. Akik ezeket a műveket tudják, azoknak nem könnyű áldozatos hozzáállással betanítani az új énekkarosoknak. Vannak ilyen egyéniségek, csak meg kell őket találni. Hálát adunk az Úrnak. Mert tevékenységük megteremti azt a légkört, mely körbefogja azokat, akik ebben az irányban tevékenykednek. Sajnos többen is lehetnének, de a mindennapi életlehetőségük erre nem ad időt. Vagy nem tudnak annyi időt áldozni, amennyit én szeretnék.
– Melyek azok a tevékenységei, amelyek lehetővé teszik Önnek, hogy még ilyen életkörülmények között is oly szép eredményeket tudjon felmutatni?
- Ehhez kell a plébánia támogatása mind szellemileg, mind anyagi támogatásban. Nem csak én, de a kollegáim magatartása, szellemi hozzáállása, olyan légkör kialakítása, amely ezt a munkafolyamatot, még ha nehéz körülmények közepette is, de elősegítse. Aki a komoly, lelkiismeretes munkát végez, nem létezik, hogy ne legyen eredmény. Én úgy érzem, eddig ezt sikerült megtenni. Hitelesíteni azt, amit mi szeretnénk megtenni. Bármilyen cselekedetnek egyik fő vonzata a hitelesség kell, legyen. A közönség visszajelzése számunkra beszédesen bizonyítja, az út, melyet járunk, eredményes. – Ezt a nem könnyű feladatot, hogyan próbálják megoldani?
- Ami törekvéseim, egyházzeneileg is, elsősorban is a liturgia szolgálatát jelenti. Tehát ez az elsődleges. Ez nem csak a zenészek áldozata, hanem a hívek áldozata is, akik ezt vállalják. A közös részvétel, liturgikus konszenzusban való megszólaltatása teszi teljessé. Ezért választjuk mindig külön, amikor szent misén muzsikálunk, vagy koncerten muzsikálunk. Ez két külön dolog. Külön feladat és külön szolgálat. Mindkettő egyházi zene. Az egyik teljesen alá rendelt a szentmisének, a liturgiának. Csak az egyházzene elvárásait veszi figyelembe. Minden vasárnap énekelünk. Ez egy bizonyos folytonosságot jelent, mely tovább sarkall minket. Ez mennyire vonzza, vagy nem vonzza a híveket, valószínű igen, melybe be kell számítani a Szent Mihály-templom varázsát is. A felső karzat ajtaja mindig nyitva van. Nem egy alkalommal szülő gyermekével vagy csak a gyermek egyedül is felmegy. Megcsodálhatja közelről a csodálatos barokk orgonát. Bármikor, a liturgia alatt is, ott ülhet Potyó István karnagy melletti székeken. Felettük szólhat az orgona az Úr dicsőítésére.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2014. december 1.
Ide jutottunk, itt tartunk
Egy, a Wikipédia szerint „költő, író, szerkesztő” kolozsvári pennarágó, akiről ne kérdezzék, hogy mit írt eddig, mert életműve számomra és a romániai magyarok 99,99 százaléka számára teljességgel ismeretlen, nos, ez a szerencsétlen flótás egyetlen dologról híres vagy inkább hírhedt, tudniillik arról, hogy pár évvel ezelőtt balliberális elánnal rontott rá a nemzet sorsa iránt aggódókra azzal, hogy neki nem fáj Trianon. Mert azon ő és eszmetársai, sőt egész nemzedékük már rég túltette magát.
Olyannyira, hogy újabban még hozsannázza is Trianon átkos, máig ható következményeit. Mint amilyen az erdélyi magyarság elnemzetlenítése, asszimilációja. A fickó az RMDSZ központi szócsövében (hol másutt) azon morfondírozott a minap, hogy a nyelv- és identitásvesztés köztes állapotában vergődő erdélyiek számát gyarapítani kellene. Nyilván a teljes elrománosodásig, beolvadásig a többségi nemzetbe. Ezt írja egy elmélkedő cikkében: »„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.« Lelkendezve dicséri a vonaton elkapott eme mondatot is: „Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.” Merthogy ez az igazi transzszilvanizmus bizonyítéka, a többnyelvűségé, multikulturalizmusé, toleranciáé. Szerinte.
Pedig nem az. A kevertnyelvűség annak a csángósodási folyamatnak a jele, ami például a moldvai magyarság elrománosodásához vezetett, s amely immár a vége felé közeledik. Ez a fajta nyelvromlás az interperszonális kapcsolatokban vert gyökeret, főleg a vegyes házasságokban, családokban. Az erdélyi magyarság drasztikus fogyásának egyik oka – bár ezt szemérmesen még  a demográfusok is el-elhallgatják – az asszimiláció, s ennek legfőbb útja a magyar fiatalok beházasodása népes és virulens román családokba, ahonnan már főként román nemzetiségű, tudatú, kultúrájú utódok kerülnek ki, akik nyomokban még őrzik magyar anyjuk vagy apjuk nyelvét.
A „kolozsvári értelmiségi” által idézett fenti öszvérmondatok egyértelműen jelzik: egy román és egy magyar ember szoros, érzelmi alapú kapcsolatában hangzanak el, amelyben a magyar kifejezések már csupán udvariassági formulák, afféle „engedmények”. Amelyek idővel kikopnak a domináns fél szókincséből…
Nem volna jó, ha csökkenne az ilyen „transzszilvánok” száma? Senki vesztét nem kívánhatjuk, de sajnos a történelmi tapasztalat az, hogy a kettős identitásból előbb kétes identitás, majd pedig többségi identitás lesz, Romániában pedig ez szinte mindig egyet jelent: elrománosodást.
Márpedig nekünk, Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban (nem Bánát, mert az nem magyarul van, író úr!) élő magyaroknak meg kell maradnunk őseink vérén, nyelvén, hitén, ahogy a románoknak is ez a céljuk. Ettől mi még beszélhetünk a románokkal románul, s a románok beszéljenek velünk magyarul. Ha nem tudnak, tanuljanak meg, mi pedig segítsük hozzá őket.
[R. Balogh Mihály]
Kiegészítés: A cikkíró Demény Péterre célzott, akinek idézett írása: maszol.ro, 2014. november 28., Demény Péter: A látens transzszilvanizmus
itthon.ma
2014. december 2.
Újratervezést sürget az MPP
Csődöt mondott az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közti együttműködés – állítják az MPP háromszéki vezetői, akik szerint szervezetük csúcsvezetésének inkább a nemzeti oldal megerősítésén kellene fáradoznia.
Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke keddi sajtótájékoztatóján rámutatott: az RMDSZ nem támogatta a polgáriak által múlt szombaton Sepsiszentgyörgyön szervezett tömegrendezvényt – melynek résztvevői az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretek betartását követelték –, mi több, úgy tudják, hogy a szövetség a rendezvény ellen kampányolt.
„Ez a gesztus arra világított rá, hogy a polgári párt nem tud nemzeti ügyekben együttműködni az RMDSZ-szel, mint ahogyan azt a március 21-én megkötött paktumban rögzítették a szervezet vezetői. Az úgynevezett stratégiai partnerség inkább stratégia volt, mint partnerség, és így utólag kijelenthetjük, hogy csak káros hatásai voltak az MPP-re” – fogalmazott Bálint József.
A Konzervatív Párt (PC) képviselőinek kijelentésére utalva, miszerint a párttörvény alapján az MPP-nek fel kellene oszlania, mivel nem indult két egymást követő parlamenti választáson, a háromszéki politikus megjegyezte: a polgári párt mindkét alkalommal azért lépett hátra, hogy ne veszélyeztesse az erdélyi magyarság képviseletét. „Úgy látszik, pozitív gesztusainkkal nem találtunk partnerre” – jegyezte meg.
Biró Zsolt, az MPP országos elnöke megkeresésünkre úgy fogalmazott, továbbra is szeretnék nemzeti kérdésekben megtalálni a közös hangot az RMDSZ-szel, mert fontosnak tartják az erős fellépést, ám furcsállják, hogy a szövetség nem találta időszerűnek a polgári párt szombati akcióját.
„Ha az RMDSZ továbbra is így viszonyul a nemzeti kérdésekhez, el kell gondolkodnunk azon, hogy ők mennyire veszik komolyan az együttműködést” – jelentette ki Biró Zsolt. Az MPP elnöke szerint egyre többen beszélnek arról, hogy újratervezésre van szükség az erdélyi magyar jobboldalon. „Mi megmutatjuk az utat” – összegezte az MPP elnöke.
A téma kapcsán Kovács Pétert, az RMDSZ főtitkárát is megkerestük, aki szerint az MPP-vel megkötött „hosszú távú megállapodásban hosszú távú célokat” fogalmaztak meg, melyek szerinte továbbra is vállalhatók.
A múlt szombati MPP-s tömegrendezvény kapcsán megjegyezte: a helyi RMDSZ-es vezetők mellett a magyar történelmi egyházak vezetői is egyetértettek abban, hogy nem időszerű a rendezvényen való részvétel.
„A választások utáni hetekben hihetetlenül megerősödött a román és a magyar emberekben az erdélyi érzés, hogy elsősorban erdélyiek és csak másodsorban romániaiak. Ez a tüntetés pedig egyértelműen magyar ügy, egy jogos magyar igényt fogalmazott meg. Ha összekötjük december elsejével, háttérbe szorította volna az erdélyiséget” – magyarázta Kovács Péter, aki szerint az RMDSZ korábban más időpontot javasolt az MPP-nek.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2014. december 2.
A lehetőségek számbavétele
Kerekasztal-beszélgetés a MOGYE jövőjéről
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakul patthelyzet megoldására kerestek választ azon a kerekasztal- beszélgetésen, amelyet a MOGYE-n folyó tudományos munka helyzetének elemzésére és fejlesztési lehetőségeinek a felmérésére szervezett dr. Benedek Imre klinikavezető egyetemi tanár és csapata. A Kultúrpalota kistermében megtartott tanácskozáson nem vettek részt a magyar tagozat megválasztott vezetői és az egyetem vezetőségében korábban tisztséget betöltő képviselői. Mint ismeretes, az elmúlt egyetemi évben azért mondtak le tisztségükről, mivel a román többségű szenátus ellenkezése miatt sem az érvényben levő törvényes előírásokat, sem az önálló magyar főtanszékek létrehozására a kormányfő jelenlétében megkötött szerződést nem sikerült életbe ültetni. A magyarországi meghívottak közül prof dr. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja és prof. dr. Kellermayer Miklós, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese jött el Marosvásárhelyre.
A törvény megvan, de előírásainak végrehajtását nem tudjuk elérni… Egyszerű kivonulással nem lehet megoldani a problémákat, fel kell vállalni bizonyos dolgokat – fejtette ki véleményét Benedek István professzor. A magyar oktatás nehéz helyzetén változtatni kell. Felelősséggel tartozunk közösségünknek a MOGYE jelentette szimbólum megmaradásáért – hangsúlyozta Benedek Imre professzor, aki nem követte kollégái példáját, és maradt a szenátusban, majd beválasztották a doktori iskola vezetőtanácsába. Saját előrehaladása kapcsán kifejtette, hogy egész életében a nemekkel kellett megküzdenie, mégis sikerült legyőznie az akadályokat.
A megbeszélésen rövid áttekintés hangzott el a magyar tagozat 1989 utáni történetéről, majd arról, hogy 2011–14 között a sikeresen felvételiző magyar hallgatók számaránya 40,84 százalékról 25,50 százalékra csökkent, egyrészt azért, mert olyan új szakok jelentek meg, amelyeken nincs magyar nyelvű oktatás, másrészt az önköltséges helyekre a jobb eredményt elért román hallgatók jutottak be. Azt is számba vették, hogy az ország román tannyelvű orvosi egyetemeire 102 magyar hallgatóból 50 felvételizett sikeresen.
A felvetésre a későbbiekben József Éva, a Bolyai Farkas iskola biológiatanára válaszolt. A MOGYE-ra kétszer annyi román diák felvételizett, mint magyar, természetes, hogy többen értek el jó eredményt. A marosvásárhelyi egyetem pedig azért vonzza a román hallgatókat, mivel csak egy tantárgyból kell vizsgázni, az ország többi orvosi egyetemén pedig kettőből. Másrészt a felvételi teszt a magolós diákoknak kedvez, s nem azoknak, akiket gondolkodásra tanítanak. A felvetésre, hogy csökken a magyar felvételizők száma, a tanárnő a sikeres életpályamodell szükségességére hívta fel a figyelmet, ami a végzés utáni elhelyezkedési lehetőségekről szól.
A beszámoló az oktatók, a doktorátusvezető professzorok számát is érintette, majd elhangzott: mennyire fontos lenne, hogy a diákok, tanárok az előrehaladásukhoz szükséges kutatási lehetőségek terén segítséget kapjanak a magyarországi egyetemektől. Különösen a klinikai tantárgyakból, mivel "kő-baltával nem lehet nagy dolgokat megvalósítani" – fogalmazott Incze Sándor belgyógyász professzor. A kiépített, intézményesített kapcsolat szükségességét hangsúlyozta dr. Fekete László bőrgyógyász adjunktus is. A gyakorlati lehetőségek hiányáról szólt dr. Kun Imre endokrinológus professzor, aki pozitív példát említett az eredményes együttműködésről is. "Iszapbirkózás helyett tudományos téren kell felvenni a harcot", s támogatni kell a diákokat, akik dolgozni akarnak – mondta dr. Mártha Orsolya előadótanár.
Fazakas Zita előadótanár úgy érzi, hogy van megoldás az előrelépéshez. A biokémia katedrán nagyon jó a hangulat, együtt tudnak működni a kollégákkal, és készen állnak a magyar vonal indítására – mondta.
A fő cél, az önálló magyar főtanszékek létrehozása érdekében az ideiglenes kompromisszumokat is érdemes vállalni – hangsúlyozta saját egyetemalapító tapasztalatai alapján dr. Hollanda Dénes professzor.
A meghívásra örömmel jön el, és erejéhez mérten továbbra is számíthatnak a segítségére – szólt hozzá prof dr. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja, aki hét éve intenzív kapcsolatot ápol a vásárhelyi egyetemmel, és kollégái is hasonlóan gondolkodva jöttek el előadásokat, továbbképzést tartani Marosvásárhelyre. Ha a kapcsolatépítés akadálya a pénz, a technikai feltételek hiánya, eredményesen fogunk tudni együttműködni mind a rezidens, mind a doktori képzés terén – ígérte a vendég, aki minden nehéz helyzetben személyesen is kiállt a MOGYE ügye mellett. Mi, magyarok, egymás számára vagyunk a legnagyobb stresszfaktor – utalt kellemetlen tapasztalataira is a vendég, aki szerint jobb nem egészen jó döntést hozni, mint egy helyben topogni.
"Van, amit önök helyett nem tudunk megoldani", mint például a népességfogyás vagy a tanári testületben levő ellentétek, de a képzésben segítő kezet tudnak nyújtani, mondta Kellermayer Miklós professzor, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának a graduális képzésért felelős dékánhelyettese. Beszámolt az egyetem történetéről, az ott folyó oktatásról és kutatásról, a kiválósági programokról és a MOGYE-val kialakított diák- és oktatócsere történetéről, aminek a folytatását ígérte.
A pécsi diákság egy emberként szeretne segíteni – fogalmazott Wilczek Krisztián kollégái nevében.
A MOGYE-nak a diákság körében való népszerűsítése kapcsán József Éva tanárnő és Tamási Zsolt, a katolikus főgimnázium igazgatója az egyetem és az iskolák közötti élő kapcsolat fontosságát hangsúlyozta.
A kerekasztal-beszélgetés végén dr. Benedek Imre professzor a VI. Sz. Belgyógyászati Tanszék által a kutatás terén elért kiváló eredményekről számolt be, majd a zárónyilatkozat vitája következett.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 2.
Az F generáció utópiája
A HOAX-Én, te, ő című előadást mutatta be a nagyváradi MIDESZ székházban a helyi Oberon Csőszínház.
A mai világ tinédzsereinek, az ún. F (mint facebook) generációnak kor- és kórképe jelenült meg az Oberon Csőszínház HOAX-Én, te, ő című előadásában. A hétfőn este a nagyváradi MIDESZ székházban bemutatott darabra meglehetősen kevesen voltak kíváncsiak, de ez remélem változni fog a további előadások alkalmával, ugyanis a színházi műhely fiataljai Csatlós Lóránt színművész vezetésével egy rendkívül ötletes, humoros, éles megfigyelő és kritikai érzékről tanúskodó, egyben elgondolkodtató produkciót hoztak össze. A rövid szkeccsekből egymásba fonódó és egésszé felépülő előadás valójában egy negatív utópiát vizionál, amely már nem is annyira valóságtól elrugaszkodó. A HOAX-ban ugyanis az elektronikus média, valamint a kultúra világa egymás kibékíthetetlen ellensége, és az uralmat immár végérvényesen az előbbi gyakorolja. A jobbára humoros darab számos fricskát szór a net által uralt, és az anyagiasságon kívül gyakorlatilag mindent – emberi kapcsolatokat, gondolkodás- és beszédmódot – megváltoztató világ felé.
Ugyanakkor a jópofa gegek mellett olykor már az orwelli disztópia hangulata is kicseng, ugyanis az alkotók kritikája nem egyszer a groteszkig elmenően éles. Gondolok itt főként arra a jelenetsorra, amikor az anya felfedezi, hogy lánya könyvet olvas, sőt, még színházjegyet is dugdos magánál, ezért ki akarja gyógyíttatni őt kultúrafüggőségből, és a gyógyír az internet- és médiafüggőségre való átnevelés.
Az előadás utolsó két jelenete telitalálat: a fiatal lány audiovizuális sokkal való kezelése és az ördögűzéshez hasonló kultúrakiűző szeánsz csakúgy, mint a darabot lezáró legutolsó képsor, amelyikről viszont nem árulok el semmit, mert nagyon jó slusszpoén. Bár az előadásban fellépő fiatalok színjátszói képességei (még) meglehetősen korlátoltak, de ezt kárpótolta az előadás kreativitása, frissessége, és főként az, hogy nagyon sok értelem csillant meg a játszó fiatalok szemében és elméjében.
Lájkoltam és kommenteltem az anyagot, és itt a share is.
Pap István
erdon.ro
2014. december 2.
Kassof: az én ötletem volt a brassópojánai román-magyar találkozók megszervezése
A Neptun és a Neptun 2 megnevezések mind történelmileg, mind földrajzilag pontatlanok - figyelmeztet a PER egykori elnöke.
Az idén Brassópojánán lezajlott, és a sajtóban és a politikában egyaránt vihart kavaró román-magyar párbeszéd kapcsán kérdeztük a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetőjét, Allen Kassofot, aki a kilencvenes években, Neptun-találkozók néven elhíresült párbeszédsorozat kezdeményezője volt, illetve a mostani találkozókon is fontos szerepet vállalt.
Kassof a megnevezésről: A Neptun és a Neptun 2 téves megnevezések. Számos találkozóra került sor az eredeti PER-párbeszédek kapcsán, ezek közül csupán kettő zajlott Neptunon, és azok sem a legfontosabb találkozók voltak. További találkozók voltak Bukarestben, Budapesten, Svájcban, és az Egyesült Államokban. Az idei találkozókra pedig Brassópojánán került sor. Ezért a Neptun vagy Neptun 2 megnevezés, a Neptungate-ről nem is beszélve, mind történelmileg, mind földrajzilag pontatlan.
Az ukrajnai háború jelentős változásokhoz vezetett a Kelet-Európán belüli geopolitikai helyzetet illetően. Téves-e közvetlen kapcsolatot feltételezni a Románia stratégiai helyzetéből adódó amerikai érdekek; a magyar miniszterelnök Vlagyimir Putyin irányába tett baráti gesztusai; illetve a romániai magyarok problémái iránt tanúsított fokozódó nemzetközi érdeklődés közt?
– Az új interetnikai párbeszéd megszervezése tulajdonképpen a régióban tapasztalt fejlemények előtt kezdődött, egy teljesen önálló kezdeményezésként. Egészen pontosan 2013 februárjában keresett meg egy Brüsszelben, az Európai Bizottságnál ösztöndíjas romániai diák, aki egy disszertációt írt az EU szerepéről az 1990-es évek interetnikai problémáinak a megoldásában. Ő követte a Project on Ethnic Relations (PER) romániai tevékenységét, de le akart ellenőrizni néhány részletet. Mivel amúgy is Európában tartózkodtam, 2013 márciusában találkoztunk egy egész napos beszélgetésre. Akkor vetette fel, hogy talán szeretnék ismét Romániába látogatni annyi év távollét után, hogy megismerjem a jelenlegi helyzetet.
Végül 2014 januárjában, majd márciusában ismét megtettem ezt, amikor számos kormányzó illetve ellenzéki romániai politikai szereplővel, illetve RMDSZ-es vezetőkkel találkoztam. Többjüket ismertem már a kilencvenes évekből. Mivel azoknak az éveknek az emléke kezdett megkopni, javasoltam egy szeminárium megszervezését, amelyen az eredeti résztvevők felidézhetik tapasztalataikat és megoszthatják azokat a vezetők fiatalabb nemzedékével, illetve hogy felmérjük, érdemes-e újranyitni ezt a sikeres etnikumközi párbeszédet.
Bár a régióban azóta lezajlott külső események többletsúlyt adtak az etnikai kérdéseknek, de az eredeti hangsúly a romániai fejleményeken volt. Nem dolgozom az amerikai kormánynak, nem képviselem azt, és magánszemélyként veszek részt a kerekasztalokon, az eredeti PER tiszteletbeli elnöki minőségében.
Kié volt a találkozók ötlete, és ki a tulajdonképpeni szervezője ezeknek? Több verziót is hallottunk már erre, Viorel Hrebenciuctól a mára megszűnt PER-en át a romániai Friends of PER-ig. Ezzel együtt a találkozókon résztvevők megjegyezték: kétségtelen, hogy az “amerikaiak” (a régi PER tagjai) voltak a házigazdák, és ők vezették a beszélgetést.
– A találkozók ötlete az enyém volt. Jonathan Rickert és én állítottam össze a két brassópojánai találkozó menetrendjét, míg Larry Watts raportőrként volt jelen. A szervezési háttérmunkát – az utaztatást, helyszínt – a Friends of the Project on Ethnic Relations (FPER) romániai civil szervezet biztosította, ők állták a költségeket.
Mi volt a meghívás kritériuma ezekre a találkozókra?
– Megpróbáltuk a kormányon lévő és ellenzéki pártok minél szélesebb spektrumát bevonni, beleértve természetesen az RMDSZ-t, illetve az elnöki hivatalt. Értelemszerű, hogy az etnikai kapcsolatokról szóló érdemi párbeszédnek minél több nézőpontot kell felsorakoztatnia, mivel az előrelépés a politikai konszenzus valamilyen szintű megteremtésén múlik.
Ki képviselte az Egyesült Államokat? Voltak más nagykövetségről is megfigyelők?
– Az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének egy politikai megbízottja és az ő asszisztense vettek részt megfigyelőként az első találkozón. Más nagykövetség nem képviseltette magát. A második találkozón nem volt jelen nagykövetségi megfigyelő.
Hány találkozóra került sor eddig, és hol?
– Két találkozó volt Brassópojánán, az első júniusban, a második októberben.
Ha információim helytállóak, Larry Watts főtanácsadó volt a bukaresti PER-irodában az első Neptun-találkozókor. Ezt követően azonban távozott a PER-től, helyét Dan Pavel vette át. Mi az oka Watts mostani felbukkanásának?
– Dr. Watts mind a PER főtanácsadójaként, mind a PER bukaresti irodájának vezetőjeként komoly szerepet játszott a PER eredeti romániai párbeszédsorozatában. Ezáltal helyettesíthetetlen intézményi emlékezet birtokosa, elemzői képességeiről és a romániai etnikumközi kapcsolatok terén felhalmozott ismereteiről nem is beszélve. Az eredeti párbeszédsorozatnak három amerikai főszereplője volt: Watts, jómagam, illetve Livia Plaks, aki akkor a PER második legfontosabb beosztását töltötte be. Ő lett az utódom a PER elnöki tisztségében, miután 2005-ben visszavonultam, de 2012-ben váratlanul életét vesztette, röviddel azután, hogy a PER bezárt. Így Watts-szal ketten maradtunk a túlélő amerikai szereplői, akik emlékszünk az akkori erőfeszítésekre.
Tisztában van azzal, hogy romániai körökben Larry Watts meglehetősen ellentmondásos személyiségnek számít? Egy egyszerű Google-kereséssel is számos vele kapcsolatos vádra bukkanhatunk: állítólagos román és amerikai titkosszolgálati kapcsolatok, a Ceausescu-rezsimhez köthető múltja, kapcsolata Iliescuval, barátkozgatás romániai szélsőséges nacionalistákkal stb.
– A PER-ben betöltött szerepe mellett Watts a román kormány szaktanácsadója volt a NATO-csatlakozás felkészülési időszakában, és ebben a minőségében természetesen számos kapcsolata volt védelmi és biztonsági vezetőkkel. A szélsőséges nacionalistákkal vagy a Ceausescu-rezsimmel kapcsolatos vádakra nem is érdemes reagálni.
Ha folytatódnak a találkozók, ki lesz a moderátor? És ki fogja felvállalni a szervezést?
– Én folytatom a moderátori munkát, ha ez a résztvevőknek is megfelel. Jelenleg vizsgáljuk a szervezés legmegfelelőbb módját.
A találkozókat követően minden bizonnyal kialakított egy képet arról, hogy mi történik most Romániában a kisebbségeket illetően. Kiemelne néhány hasonlóságot vagy különbséget a kilencvenes évekhez képest?
– Amikor a kilencvenes években a PER elkezdte a munkáját, a román politikusok és az RMDSZ vezetői közt annyira hűvös volt a viszony, hogy alig álltak szóba egymással. A PER-nek hónapokig tartó munkába telt, hogy meggyőzzük őket arról, hogy egyáltalán egy asztalhoz üljenek egy komoly beszélgetésre. A legelső találkozón a magyarok azzal vádolták a románokat, hogy megpróbálják megsemmisíteni a kulturális örökségüket, míg a románok szeparatizmussal vádolták a magyarokat. Hosszas erőfeszítések és számos beszélgetés után a felek kezdték megérteni, hogy alkalmazkodniuk kell, ha egy békés közös jövőt szeretnének. Részben az akkori PER-párbeszédeknek köszönhetően a magyar vezetők már régóta beléptek a romániai politika főáramába, mint elismert koalíciós partnerek vagy ellenzéki szereplők, és ez komoly lehetőségeket biztosított számukra, hogy közösségük nézeteit és érdekeit képviseljék és eszerint cselekedjenek.
A magyaroknak és a románoknak egyaránt dicséretére válik, hogy a két oldal képes valódi kölcsönös tisztelettel beszélni ellentmondásos témákról is, akkor is, ha nem értenek egyet – mint ahogy ez az idei két találkozón is egyértelmű volt. Ez a képesség talán egyedinek számít a régióban. Természetesen ez önmagában nem oldja meg a problémákat és az nézeteltéréseket – ehhez intenzív és folyamatos párbeszédre és tárgyalásokra van szükség –, de elengedhetetlen feltétele a megoldásnak. Ebben a pillanatban túl korai megmondani, hogy az elnökválasztás eredményeit követően milyen irányba tartanak az etnikumközi kapcsolatok, de az világos, hogy az eredményes párbeszéd fenntartásához folyamatos erőfeszítésekre van szükség, ilyen vagy olyan formában.
Sipos Zoltán
Transindex.ro
2014. december 3.
December elseje, a megfigyelés napja
Újságíróként jó ideje követem a karhatalmi erők viszonyulását a magyar, valamint a „nagyon magyar” rendezvényekhez, megmozdulásokhoz. Ismét egy kitűnő alkalom adódott megfigyelni, hogy Románia nemzeti ünnepén – horribile dictu, azon államnak az ünnepnapján, aminek alulírott, valamint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai is állampolgárai – a karhatalom szekus módszerekkel élve fotózta, videózta a mozgalom által szervezett, békés, emlékező megmozdulást. Mi ez, ha nem kettős mérce? Mitől tart ennyire az államapparátus? 
A HVIM tagjai ott voltak a Székelyek Nagy Menetelésén is, amikor a csendőrség és a rendőrség fotósai és videósai fokozott figyelemmel követték őket. Őket, akik között pelyhedző állú legénykék, még csak eladósorba sem lépett leánykák is masíroztak egy szál székely lobogóval a kezükben, azon szervezet egyenblúzában, amihez igazodtak. Hogy miért tagjai a szervezetnek? Részben azért, ami Háromszéken (és nem csak) a hasonló megmozdulások kísérője. A hatalom mindent látni akaró szemének zavaró jelenléte, a Nagy Testvér olyan szintű megnyilvánulása, ami az emberi jogokat durván sérti.
Románia elviekben jogállam. Még december elsején is. Ha nem lenne a kettős mérce. Hiszen a valamikori, többségében magyarok lakta erdélyi városokban nem látni – vagy legalábbis nem tűnik fel –, hogy a csendőrség, rendőrség (nevezzük nyugodtan milíciának) túlbuzgó tagjai videokamerával, fényképezőgéppel felszerelkezve kísérnék a szintén tizen- és huszonévesekből álló, habzó szájú Új Jobboldal képviselőit, akik üvöltik, Székelyföld román föld, és hogy a még mindig többséget alkotó magyarságnak kuss a neve.
Jogállamban élünk? Kevés vigasz az, hogy az államelnökünk egy szász (nevű), mert ezzel a jogállam fogalma ki is merült, a Nagy Testvér továbbra is zavartalanul végzi a dolgát. Szenvedő alanyai azok a pelyhedző állú legénykék és eladósorba még nem lépett leánykák, akik az államapparátus túlcsorduló figyelmessége miatt és a mindennapok keserűségét megunva Nyugaton keresik a jobb és szebb jövőt. Mert talán ennyiről szól az egész: a pozitív jövőkép kereséséről.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 4.
A „nagy, örök költözéstől” az őrült naplójáig
Két szakmai beszélgetéssel startolt az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál nyolcadik napjának programja szerdán délelőtt a TIFF Házban, az érdeklődők a bukaresti Nottara Színház Az új lakó (rendező: Tompa Gábor), valamint az ArCuB Kulturális Központ Egy őrült naplója (r.: Felix Alexa) című produkciójának alkotóival találkozhattak.
Marina Constantinescu bukaresti színházkritikus, az Országos Színházi Fesztivál (FNT) igazgatója meghatottan mondott köszönetet az alkotóknak az élményért, amelyben a Ionesco műve nyomán készült produkcióban része volt, véleménye szerint az előadás igazolja: elérkezett az ideje annak, hogy a Nottara Színház művészei igazi csapatként tudnak együtt dolgozni, képesek az általuk kevésbé játszott szerző szövegeit is kellő finomsággal tolmácsolni. Kitért ugyanakkor Helmut Stürmer díszlettervező munkájára is, amelynek köszönhetően egy olyan intim tér jön létre, amely a nézőt is arra készteti, hogy az események részévé váljon. A Ionesco-féle világ aprólékos végiggondolását, gyöngédség és játékosság ötvözését, a zenei megoldásokat és a fényhasználatot is külön megdicsérte Marina Constantinescu, majd Helmut Stürmer mesélt az előadás díszletének kitalálásáról, ésszel felfogható és metafizikai dolgok elegyítésének lehetőségeiről.
A „nagy, örök költözés” kapcsán, amely születésünk és halálunk között voltaképpen egész életünket jellemzi, Tompa Gábor rendező megjegyezte: mindannyian reménykedünk abban, hogy a meghalás, nem pedig a halál van az út végén, ilyen értelemben tehát – folyamatként értelmezve az utolsó költözést – mindig nyitva maradhat egy ajtó az ember számára. Beckett és Ionesco elmúláshoz, élethez és halálhoz való viszonyulása, valamint a mű poétikus jellegére való utalás mellett saját élete és az előadás összefüggéseire is kitért: az új lakóhoz hasonlóan ő is sokat költözött egyik kontinensről a másikra, s akárcsak a címszereplő, aki képtelen lemondani a körülötte és benne lévő emlékekről, Tompa Gábor vitte magával a számára kedves dolgokat; az előadásban megjelenő három hintaló például a három gyermekét jelképezi, Don Quijote pedig, aki az egyik képen tűnik fel, az új lakó és saját, az idővel és a szélmalmokkal való poétikus harcait is szimbolizálja.
A főszereplő, Francisco Alfonsín spanyol színész, aki a Tompa által tíz évvel ezelőtt Angliában színre vitt előadásban is játszott, itt is idegen: nem csupán amiatt, mert más országban él, de fizikai és metafizikai értelemben is, hiszen „gyakran érezzük magunkat idegennek a saját országunkban, a saját családunkban, a saját bőrünkben”. A folytatásban a házmesternőt játszó Ada Navrot, valamint a hordárokat alakító Ion Grosu és Gabriel Răuţă is mesélt a próbafolyamatról, a szavakhoz, a tárgyakhoz és a zenéhez való kötődésükről, ugyanakkor reményüket fejezték ki, hogy minél hosszabb életű lesz az előadás: a bukaresti közönség számára ugyanis, mint kiderült, fantasztikus gyakorlatnak bizonyul Az új lakó, hogy az abszurddal megismerkedjen és megbarátkozzon, másrészt a művészek is hálásak azért, hogy egy ilyen előadásban, ily módon dolgozhattak.
*
A színházi világban való alkotási folyamatának kezdeteiről kérdezte elsőként Alexander Bălănescut Visky András a beszélgetés második részében, utalva arra is, hogy a világhírű hegedűművész és zeneszerző mások mellett Ada Mileával is együtt dolgozott az elmúlt időszakban. – Éppen ő nyitott ajtót számomra a zene és a szöveg közötti kapcsolatban, tőle kaptam ezt a fajta kíváncsiságot – hangsúlyozta a zenész. A Gellu Naum műve nyomán színre vitt A sziget című produkcióban kezdődött az együttműködésük, és Bălănescut is ennek nyomán kezdte foglalkoztatni, miként képes a színészekhez hasonlatosan jelen lenni a színpadon.
Örömmel fogadta Felix Alexa rendező felkérését, hogy Marius Manole színművésszel együtt adják elő Gogol Az őrült naplója című művét, s már az első találkozások alkalmával kiderült, hogy a stabil és a véletlenszerű, improvizatív kapcsolatáról is szólni fog a munkájuk. – Nagyon fontos, hogy improvizálhassak, soha életemben nem szerettem magamat ismételni. Kiváltságos helyzetben vagyok tehát – hangsúlyozta a művész. Hozzáfűzte: minden előadásuk nagyon különböző, a Marius és közte lévő kapcsolat, az egymásból való építkezés és a közönség is meghatározza a hangulatot.
A próbafolyamat alatt is minden nap felfedezett valami újdonságot, élete egyik legszebb időszakaként emlékezik vissza arra az időszakra; de ugyanígy előadásról előadásra is gazdagodik a produkció – már két éve játsszák, többek között Oroszországban és Olaszországban is bemutatták – és a tapasztalat azt mutatja, hogy minden előadás jobban sikerül az előzőnél. Sokat segít, ha nyugodt, fesztelen a közönség, ezt már kezdés előtt meg tudják állapítani, és ehhez is igazítják az előadást: ha nevetnek, az nekik is erőt ad, de különböző trükkjeik vannak még, hogy oldják a hangulatot.
Ahogyan a rendező elgondolta, a színész játssza a főhőst, Popriscsint, Bălănescu pedig az összes többi szereplőt, a többnyire nem túl kedves figurák bőrébe is „belebújik”, beszél, véleményez, helyzeteket teremt. Mint mondta, egy másik értelmezés szerint Popriscsin másik dimenzióját, a lelki világát tükrözi, itt jön be tehát a mű poétikai olvasata.
Mint kiderült, a neves zeneszerző „csúnya” zenét komponált az előadáshoz, amely dühéből fakadt, főként az igazságtalanságokkal szemben, amelyeket Gogol is leír, s amelyekben neki is része volt.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 4.
Ybl Miklós és a magyar építészet éve
Szerda délután nyitották meg, és december 17-ig látható a nagyváradi keresztény Egyetemen (PKE) megnyitott, Ybl Miklós építész munkásságát bemutató tárlat.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) a Bihar Megyei Építész Kamarával és a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamarával közösen szervezte meg a szerdán megnyitott Ybl Miklós (1814–1891): Bicentenárium – című tárlatot, melyen a budapesti Metró Galéria tulajdonát képező anyagot állították ki. A PKE emeleti előcsarnokában lebonyolított tárlatnyitón Horváth István az Ybl Miklós születésének századik évfordulója alkalmából írt, a Vasárnapi Újság 1914. április 12-iki számában megjelent méltatást idézett: „A magyar építőművészetnek olyan lendületet tudott adni, alkotó erejének szinte túlcsapó termelésével annyira gazdaggá tudta tenni a magyarországi építkezésnek ő előtte csaknem teljesen ellanyhult birodalmát, mint senki más. Budapest akkori építkezéseinek, restaurálásának igen jelentős része az ő nevéhez fűződik. Csaknem hatvan évig döntő, irányító szerepe volt a főváros építkezésében. Amit alkotott – nagy részben a klasszikus stílusok jegyében – mindig egységes és harmonikus volt s művészettel telt. Monumentalitása, nagyszabású lendülete két leghatalmasabb alkotásában: az Operaház épületében és a lipótvárosi bazilikában érte el legtökéletesebb fokát.” Radics Beatrix, a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara titkára a szép számban megjelent érdeklődőknek elmondta, hogy az általa képviselt intézmény évek óta együttműködik a Bihar Megyei építészkamarával, mely együttműködés eredménye a most megnyíló tárlat is. Hangsúlyozta, hogy az Ybl Miklós bicentenárium okán 2014-et Magyarországon a Magyar Építészet Évének nyilvánították, melynek keretében több nagyszabású, a magyar építészetet népszerűsítő rendezvényt tartottak, köztük az Ybl Miklós előtt tisztelgő vándorkiállítást is, amelyik most első alkalommal látható Magyarország határain kívül
Gazdag életmű
Pafka Ernő nagyváradi építész, a Bihar Megyei Építész Kamara alelnöke a megnyitón kifejtette, hogy a tárlat harminchat pannót tartalmaz, amelyek bemutatják Ybl Miklós legszebb munkát. Hangsúlyozta, hogy a kiállított pannókon Ybl Miklós által tervezett szakrális épületek, lakóházak, bérházak, kastélyok és középületek fényképei és tervei, alaprajzai láthatók. E gazdag építészeti anyag is bizonyítéka annak, „hogy Ybl Miklós nem csak tehetséges építész volt, hanem szerencsés is, mert vajon milyen épületeket tervezett volna, ha itt és most született volna? Szerencsés helyzetben volt, hogy egy olyan országban született, ahol óriási gazdasági fellendülés volt, és tehetsége mellett ennek köszönhetően is nagyon sok szép megbízást kapott mecénásoktól, az államtól, az egyháztól” - fogalmazott Pafka Ernő. Az építész felhívta a figyelmet arra, hogy a mai Románia területén három Ybl Miklós tervezte épületet ismerünk: ezek egyike a zsombolyai Csekonics kastély, amelyik ma már nem áll, mert a tulajdonosok lebontották a múlt század közepén. A másik épület a nagykárolyi Károlyi kastély, melynek helyreállítását és átépítését Ybl Miklós tervei alapján készítették el. A harmadik pedig a szintén Szatmár megyei Kaplonyban lévő ferences rendi kolostor, amelyet ugyancsak az ő tervei alapján alakított át a Károlyi család, ennek az épületnek az alagsorában található egyébként a Károlyi család mauzóleuma is. Az Ybl Miklós munkásságát bemutató tárlat december 17-ig látható a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Pap István
erdon.ro
2014. december 4.
"Képtelen vagyok egy ilyen marhasággal ismét szembeszállni”
„Én a Mikó-perben hozott jogerős döntés után emberileg képtelen vagyok egy ilyen marhasággal ismét szembeszállni” – írja RMDSZ-es kollégáinak írt levelében Markó Attila képviselő, akinek meggyőződése, hogy szerdán a parlament engedélyezni fogja az előzetes letartóztatását.
RMDSZ-es kollégáinak írt levélben magyarázta el Markó Attila képviselő az előzetes letartóztatásáról szóló képviselőházi szavazás előtt annak a korrupciós ügynek a részleteit, amelynek a gyanúsítottja. „A képviselőház engedélyezni fogja az én előzetes letartóztatásomat. (…) Csak hogy tőlem halljátok azt, amit másképp nem hallanátok” – írja a politikus.
A levél előzménye, hogy a korrupcióellenes ügyészség (DNA) november 21-én közölte: bűnvádi eljárást indít a képviselő ellen hivatali visszaélés gyanújával. Markó Attila tagja volt annak a kártérítési bizottságnak, amely 2011-ben az ügyészség szerint jóváhagyott egy olyan kárpótlást, amelynek összegét úgy állapították meg, hogy egy telek értékét a reális árához képest háromszorosára becsülték. Az ügyben többek között a szervezett bűnözés ellenes vádhatóság főügyészét, Alina Bicát is őrizetbe vették, aki akkor szintén a bizottság tagja volt.
A birtokunkba került levélből idézünk (a szöveget szerkesztőségünk alcímezte):
„Ebbe cseppentem bele én”
"A Központi Kártérítési Bizottságnak 2005-től 2012-ig tagja voltam, különböző kormányok alatt. Ennek a bizottságnak 2011-ben 9 tagja volt, ebből 5 az ANRP (Ingatlan-visszaszolgáltatási Hatóság) elnöke és négy alelnöke, 2 pénzügyminisztérium által és egy az igazságügyi minisztérium által delegált tag. Ezen kívül voltam én a kormányfőtitkárság (Kisebbségi Hivatal) részéről, Amúgy az összetétel és a tagok száma a jogszabályok változásával együtt változott - az eredeti 7-ről később 9, most meg 11 tagú.
Érdekes infó lehet, hogy 2005 és 2007 között a bizottság tagja volt Horia Georgescu mai ANI-főnök is.
Az ügyészség azt állítja, hogy Alina Bica és néhány akkori bizottsági kolléga lepaktált egy felértékelővel és egy károsult (pontosabban egy károsult jogait megvásárló személy) kártérítését jóval a piaci ár fölött állapították meg. Ezzel kárt okoztak az államnak, kaptak értre csúszópénzt, ingatlant, ki tudja még mit. Eddig ez rendben is van, ez egy vád. De ettől az út el egészen hozzám, nem hogy hosszú, de nem is létezik.
Ebbe cseppentem bele én, amikor kilőtték a nyulat bokrostól.
Így működött a bizottság
Kedves Kollégák, elmagyarázom most azt, hogy ez a bizottság hogyan dolgozott.
1. A megyékből beérkező több százezer (!) kérelmet az ANRP saját szakértői személyzete, igazgatóságai dossziénként átvizsgálták. Amennyiben az jogilag és dokumentáció szempontjából rendben volt (jogos igénylő, beazonosítható ingatlan, bizonyítékok stb.), akkor a törvény szerint kiadták egy felértékelőnek (evaluator).
2. A felértékelő a szakma európai szabályai szerint megállapította az ingatlan vélelmezett piaci értékét (figyelem: természetben nem visszaadható, kártalanításra ítélt ingatlanokról beszélünk!)
3. Ezt a felértékelést az ANRP saját alkalmazásában álló ellenőr-felértékelő újra megvizsgálta, hogy az módszereiben és értékében megfelelő, helyes és törvényes legyen.
4. Ezek után került a bizottság ülésére alkalmanként több ezer ingatlan kártérítési javaslata egy TÁBLÁZATBAN (ezen belül több száz kártérítés a 10-es törvény, több száz a földtörvény, és több száz akkor törvény által megengedett különleges eset, akik egészségügyi okból soron kívül kerültek elbírálásra. Teljes kártérítési dossziét alig láttunk, a mennyiség miatt lehetetlen is lett volna ülésenként több ezer dossziét átnézni.
Az ülésen szó szerint átfutottuk a több ezres listákat, néhol egyik-másik esetet az ANRP-s tagok vagy a szakminisztériumi tagok (igazságügy, pénzügy) javaslatára változó okokból újra felértékeltettük. Nekem ebben az egész kártérítési folyamatban az volt a feladatom és célom - eltérően az egyházi ingatlanok visszaadásával foglalkozó bizottságtól, amelynek alelnöke és hajcsára is voltam -, hogy lehetőleg erdélyi megyékből, magyar emberek kárpótlása is megtörténjen, ne tegyék félre igényeiket, ne kötekedjenek a dossziékkal. Ennyi.
Nem is volt ott az ülésen
Most pedig néhány szó az ominózus 2011. március 15-i ülésről, amelyen ez az állítólagos döntés született. Még egyszer: 2011. március 15. OTT SE VOLTAM! Alsótömösön, Négyfaluban koszorúztam, beszédet mondtam - erről közlemények, újságcikkek tanúskodnak. Azaz csak akkor lehettem volna, ha ez a bizottsági ülés reggel 8 és 10 között lezajlott - ami azért lehetetlen, mert a nem ANRP-s bizottsági tagokon kívül (akik helyben vannak) a többiek programja annyira összevissza volt, hogy SOHA nem sikerült déli 1-2 előtt kvórumban ülést tartani. Mellesleg tisztán emlékszem, hogy az egyedüli nagy ügy, amit dossziéval magunk előtt elemeztünk az a néhai Malaxa-kártérítés volt, amerikai ügyvédek jelenlétében. Én azon kívül egyetlen ülésen se láttam külsős felértékelőt magyarázni a munkáját (ugyanis állítólag ezen az ülésen ez történt). Az ülés jegyzőkönyvén a média (??) szerint ott az aláírásom. Ebben minimum két dolog furcsa: ha nem voltam ott, akkor mikor írtam én (vagy más?) alá, illetve hogy van az, hogy a média tudja, és nekem nem engedték meg az iratokhoz való hozzáférést november 30-ig.
"Végül pedig néhány szót a nyomozásról"
November 20-án lehívtak 17 órára a központi DNA-hoz, mint gyanúsítottat. Se telefonon, se a helyszínen nem közölték velem a vádat és az ügy lényegét, ezt folyosói pletykákból próbáltam ügyvédeimmel összerakni. 17 órától a váróteremben ültem éjjel 11.30-ig, ekkor vittek az ügyész elé, ahol közölték velem az ügy részleteit, elolvashattam a vádakat. Mivel a dosszié tartalmát nem ismerem, a Bica-féle kavarásról fogalmam se volt, ezért hallgatási jogommal élve új időpontot kértem a nyilatkozattételre, hogy addig egy kicsit nézzek utána a dolgoknak.
Ehhez képest gyanúsítottból fél óra alatt vádlott lettem, az ügyész 10 napra megtagadta kérésemet, hogy betekintsek az ügy irataiba (az eljárás biztonsága miatt). Erre fel másnap villámcsapásként ér a meglepetés: minden alap nélkül a DNA kérte előzetes letartóztatásomat - úgy, hogy előtte meg se hallgatott, nem is engedett a dossziéhoz, és nem is érdekli, hogy egyáltalán ott voltam-e...
Jelzem:
1. A dosszié tartalmát azóta sem láttam.
2. Nem tudom, kik ezek a személyek a Bica-féle kavarás mögött, sosem láttam őket, nem láttam a nevüket sem (max egy név volt a sok ezerből egy adott napirend 10 centi vastag táblázataiból).
3. Ott se voltam a bizottságnak azon az ülésén.
4. Nem tiszte a bizottság tagjainak és meghaladja képességeit az, hogy európai standardos felértékeléseket szakvéleményezzen vagy felülbíráljon. Ezért megy át annyi szakember kezén egy dosszié. Ráadásul, ha egy hivatásos felértékelő, annak szintén hivatásos ellenőre, a teljes ANRP-s elnökség, a pénzügyes és igazságügyes tagok azt mondják, hogy rendben van, akkor miért ne lenne nekem?
"Konklúzió"
1. Én a Mikó-perben hozott jogerős döntés után emberileg képtelen vagyok egy ilyen marhasággal ismét szembeszállni. Mindkét ügy lényege az, hogy Romániában legyen vége a restitúciónak, a kárpótlásnak. Ennek az utóbbinak ráadásul személyes leszámolási háttere is van, amit a parancsuralom csak azért is el fog vinni a végsőkig.
2. Ez a vád gyakorlatilag további sok-sok tízezer bűncselekményt vonhat maga után, ugyanis ilyen alapon az összes eddig megítélt kártérítési dossziéban kifogásolható, hogy a megállapított érték épp túl nagy, vagy épp túl alacsony.
3. Minden testület (önkormányzat, bizottság) döntése potenciális bűncselekmény. Az önkormányzatok is ugyanígy döntenek: szakigazgatóságok, jogászok, urbanisztikusok javasolnak, a testület dönt. A DNA meg elviheti mindegyik tagot, tanácsost.
További konklúziókat vonjatok le ti magatok...
„Megtörtek”
Egy biztos: a karrieremből 17 évet arra áldoztam, hogy akik a kommunista rendszertől kárt szenvedtek, azt reparáljuk - egyházi ingatlanok, magánszemélyek földvisszaadása, kártérítések, politikai üldözöttek stb.
Amit megtehettem, megtettem. Jóhiszeműen. Hogy e mögött a munkám mögött mások kikavarták kis ügyeiket, ez nem az én felelősségem. Én ilyet nem tettem soha.
Ha bűn ez a munka, amit elvégeztem, akkor bűnt követtem el. De nem takargatok semmit ebből a 17 évből. Büszkén viselem eredményét, és a nehezebb helyzetek mellet sem szégyellem egyetlen percét sem. A fejem fent van, a lelkiismeretem tiszta.
Egyetlen dolog hibádzik csak: megtörtek. Ha ez volt a cél, ám sikerült nekik. De legalább marad valami mögöttem.
Nem búcsúzom, de minden jót kívánok nektek!
Attila"
maszol.ro
2014. december 4.
Tíz éve hunyt el a Gondos atyafiság és A sátán labdái írója
Tíz évvel ezelőtt, 2004. december 21-én Kolozsváron hunyt el Szabó Gyula, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. A próza- és regényíró szülőfalujában, Homoródalmáson idén december 20-án ünneplik emlékét.
Az ünnepség déli 12 órakor kezdődik, ekkor avatják fel a településen a Szabó Gyula-emlékszobát. Ezt követően a helyi temetőben megkoszorúzzák az író sírját, itt alkalmi beszédet mond Nagy László marosvásárhelyi főjegyző. Az ebédet követően 14 órától a kántori lakban Szabó Gyula emlékét idézi több író: a házigazda Csete Árpád homoródalmási unitárius lelkész lesz, a beszélgetésen részt vesz Szilágyi István, Lövétei Lázár László, Cseke Péter, Oláh Sándor és Ferenczes István.
Szabó Gyula 1930. szeptember 11-én született Homoródalmáson, a középiskolát Székelykeresztúron, az egyetemet Kolozsváron végezte – 1954–57 között az ÁIMK kolozsvári szerkesztőségében dolgozott, 1957-től az Utunk folyóirat szerkesztője volt, a lap prózarovatának vezetője. Az ötvenes évek elején jelentkezett első novelláival, illetve a csángókról írt riportjaival keltett feltűnést.
A szülőföldhöz való kötődés, a közösségi tudat, a felelősség mellett érett írói korszakában az önvizsgálatot, az egyén lelkiismereti kérdéseit, az élet értelmét boncolgató, lélektani mélységeket felmutató prózával jelentkezett. Számos irodalmi díjban részesült, tagja volt a Magyar Írószövetségnek. 2000-ben Székelykeresztúr díszpolgárává avatták.
Fontosabb kötetei: Gondos atyafiság (I–III. Buk. 1955–61; 2. átdolg. kiad., uo. 1964); Húgom, Zsuzsika (regény, 1968); Gólya szállt a csűrre (novellák, emlékezések, vallomások, 1974); Tinta és tulipán. Kubai napló (1977); Laczkó Rózsa balladája (novellák, 1978); A Sátán labdái. Történelmi tudósítás. I. Függőleges veszedelmek (1978); II. A romlás útjain (1979); III. Órás fejedelem (1980); IV. Rozsda a kardon (1981); V. A béke hamuja (Csíkszereda, 2002); Volt egyszer egy gyermekkor (elbeszélések, 1979); Mátyuska macskája (válogatott írások, 1984); Három a tánc (esszék, 1985); Társaim. Kerti képek. (1988); Ostorod volt-e Rodostó? (esszéregény, 1991); Kegyetlen kegyelet. Búcsú a bölcsőhelytől (1996); Képek a kutyaszorítóból. Műhelytitkok szabadon. I–IV. (Csíkszereda 2001–2002).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2014. december 5.
Csiky-napok a főgimnáziumban
A Csiky Gergely Főgimnázium december 4-én tartotta meg a Csiky-napot, ennek alkalmából a szervezők rendezvénysorozattal készültek. Voltak meghívottak magyarországi (Szeged, Pécs, Debrecen, Makó és Hódmezővásárhely), temesvári és megyei (Erdőhegy, Nagyiratos, Kisiratos, Pécska és Simonyifalva) iskolákból egyaránt.
A nyitóünnepséget Csiky Gergely – a tanári szoba és az igazgatóság között elhelyezett – mellszobra előtt tartották meg, ahol beszédet mondott Hadnagy Éva, az iskola igazgatója, Bognár Levente, az Arad megyei RMDSZ-elnöke, és Pellegrini Miklós megyei főtanfelügyelő-helyettes. Ezt követően Pálfi Kinga 12. osztályos diák szavalt, míg Pásztor Anna, a makói Szent István Egyházi Iskola, Gimnázium és Kollégium szintén 12. osztályos tanulója népdalt énekelt.
Az ünnepségen sor került a Csiky-díjak átadására is, melyet idén három diák kapott: Kovács Henrietta, Kis Zsuzsanna és Pálfi Kinga. Szintén hagyomány, hogy ilyenkor megkoszorúzzák az iskola névadójának szobrát. A főgimnázium koszorúját Hadnagy Éva és Spier Tünde, az iskola aligazgatónője helyezte el. Az RMDSZ Arad megyei szervezetének nevében Bognár Levente elnök és Cziszter Kálmán városi tanácsos koszorúzott. A diákság nevében a diáktanács vezetőségének tagjai, Nagy Szilvia Hajnalka és Miculan Vlad helyezte el a koszorút. Az EMKE nevében Matekovits Mária elnök és Khell Levente, míg az aradi Magyar Pedagógusok Szövetségének nevében Matekovits Mihály elnök és Kiss Anna koszorúzott.
Végezetül Jakab István evangélikus lelkipásztor áldását adta az iskolára és a jelenlevőkre, majd közösen elénekeltük nemzeti imánkat.
11 órakor kezdődött a Jelen Ház nagytermébe a Mesevarázs és a Népdalvetélkedő, általános iskolásoknak szánt mesemondó és énekverseny. Két kategóriában összesen tizennégy versenyző volt, akik közül az 5–6. osztályosoknál Tóthpál Eszter és Torma Alex kerültek ki győztesen. Harmadik helyen végzett Lacsán Zsófia. A 7–8. osztályosok kategóriájában Köteles Nicolett végzett a harmadik helyen, Dani Adél Brigitta a második helyen és Kovács Krisztián Ervin lett a győztes.
Ezzel párhuzamosan folyt a középiskolásoknak megszervezett Tóth Árpád Versmondó Verseny, mely az iskola róla elnevezett termében zajlott. A zsűri tagjai Éder Enikő színésznő, Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója és Nagy Gizella nyugdíjas tanárnő voltak. Ők olyannyira komolyan vették a versenyt, hogy élőben ment a pontozás: az elhangzott verset rögtön értékelték egy tízes skálán. Itt mindenkinek két verset kellett elmondania, egy választottat és egy kötelezőt. A kötelező vers a 9–10. osztályosoknak Tóth Árpád Boldog csönd című költeménye volt, míg a 11–12. osztályosoknak a Gesztenyefa-pagoda, szintén Tóth Árpádtól. Ezenkívül mindenkinek egy-egy szabadon választott költeményt kellett előadnia.
Előzetes információk szerint a fiatalabbak kategóriájában Horváth Petra nyert, Kovács Korina és Olexa Péter második helyen végeztek, mindketten 51 ponttal. Az idősebbeknél is hasonló helyzet állt elő, de itt a harmadik helyért versenyeztek: Sisa Rihárd és Gulyás Ábel küzdött meg a bronzért. Második helyen Kis Zsuzsanna végzett, a győztes Kovács Boglárka lett.
A nap további részében betlehemes maketteket és Tóth Árpád életéről és munkásságáról készült rajzokat, festményeket lehetett megtekinteni. 
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2014. december 5.
Elsősorban az ember érdekel, akihez aztán hozzárendeljük a témát”
Sinkó Ferenc volt az interferenciás Livingroom vendége
Sinkó Ferenc szeret emberek között lenni, mindig is közösségben tudott jól dolgozni. Hisz a pozitív világlátásban – szavajárása, a „ne búsulj, mert jó lesz” szállóigévé vált a környezetében –, ugyanakkor a visszajelzések is nagymértékben motiválják. A színész, koreográfus, rendező 2002 óta tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, tanít a BBTE Színház és Televízió Karán, feleségével, Kelemen Kingával, valamint Jakab Melinda koreográfussal 2004-ben alapította meg a GroundFloor Group Egyesületet. 2006-ban szervezték meg először a Trans-Contact Fesztivált, majd azóta újabb hat alkalommal, lehetőséget teremtve előadóművészeknek és amatőröknek egyaránt, hogy világhírű szakemberek képzésein vegyenek részt.
– Eddig még egyik munkám sem ütközött a másikkal, inkább mindegyik résznek megvolt a helye a puzzle-ben, sőt még a család is belefért. Ez az egyik nagy fejezet az életemből – magyarázta a művész a Livingroom elnevezésű sorozat hétfő esti beszélgetésén, ahol az eddigi két alkalomhoz hasonlóan ezúttal is jó zenével és finom falatokkal várták az érdeklődőket. Előbbiről Farkas Loránd (ének, basszusgitár), Balla Szabolcs (szaxofon), Ferencz Áron (dob), Menyhárt Tibor (gitár) és Enyed Károly (zongora) gondoskodott, Laczó Júlia és kuktája, Orbán Attila pedig Cézár-salátát készített.
Az apropót, hogy az Interferenciákra időzítették a Sinkó Ferenccel való találkozást, egyrészt a fesztivál témája szolgáltatta: színészi és koreográfusi tevékenysége során folyamatosan kapcsolatba kerül a test történeteivel, ugyanakkor két olyan előadás is szerepel a tizenkét napos rendezvénysorozat programjában, amelyek elkészítésében része volt (színészként a Caravaggio Terminal, rendezőként pedig a Parallel elkészítésében működött közre) – magyarázta bevezetőjében Bodolai Balázs, aki Kántor Melindával közösen faggatta a meghívottat.
Előbb a gyermekkoráról, amelyet legkisebb családtagként a szülők óvó gondoskodása jellemzett. Bánffyhunyadon született, Zilahon nőtt fel, egy ideig tájfutott, majd 5-6 évig cserkészkedett, mint mondja, ez utóbbi volt a legjobb dolog akkortájt az életében, mind a mai napig szívesen gondol vissza arra a közösségre, sok mindent tanult tőlük. Egy ideig román óvodába is járt, adott pillanatban még gesztenyével is megdobálta a magyar tagozatosokat. Később aztán, a cserkészcsapat mókamestereként vicceket mondott a tábortűz körül, máskor szavalóversenyre ment, vagy március 15-i ünnepségek lebonyolításában segédkezett, a színházzal viszont nem nagyon volt kapcsolata gyermekkorában. A színire édesapja biztatására jelentkezett, azelőtt mindössze két előadást látott: a Lear királyt és egy másik produkciót, amikor a nagyváradi társulat Zilahon vendégszerepelt.
A főiskola révén új irányt vett az élete, egyfajta újraszületéssel ért fel megérkezni oda. Hatházi András és Szilágyi Palkó Csaba osztályába járt, ahol jól érezte magát, jó volt hallgatni a tanárokat, figyelni rájuk, s tenni azt, amit tőlük kértek. Az egyetem befejezése után, egy kéthónapos bécsi mesterkurzuson ismerkedett meg a kontakt improvizációval, úgy érzi, sokat fejlődött azáltal, ahogyan ott foglalkoztak velük. Mivel szükségét érezte egy intézményes keret megteremtésének, amely által alkalom nyílik ezen a téren alkotni, a feleségével már hazafelé úton megbeszélték, miről kellene szólnia az egyesületnek; itthon aztán hamarosan létre is hozták a GroundFloor Groupot, egy évre rá pedig már nemzetközi kontakt improvizációs fesztivált szerveztek Trans-Contact címmel.
Sok mindenről szó esik még a beszélgetésen, például, hogy elsősorban a testtudatot fejleszti a kontakt improvizáció, s hogy bécsi tapasztalatai nyomán kezdett el foglalkozni ennek oktatásával, valósággal lenyűgözte, hogy ennyire emberközpontú ez a táncforma. Ugyanakkor a munkamegosztással kapcsolatban is elárul néhány dolgot: ő inkább ötletekkel, tervekkel járul hozzá az egyesület működéséhez, fejlődéséhez, minden, ami konkrétum, az a feleségének, Kelemen Kingának a hatáskörébe tartozik, akivel ily módon a magánéletben és a munkában is jól kiegészítik egymást.
A GroundFloor Group produkciói közül a Parallelre terelődik aztán a figyelem, amelynek világát Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezők a két szereplő, Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata történeteiből, általuk megélt élethelyzetekből kiindulva, azoktól elrugaszkodva alkották meg. – Találkozásokból születnek az ötletek; emberek inspirálnak, többnyire barátok, hozzám közel álló személyek, ez pedig egyfajta biztonságot ad, hogy belevágjak dolgokba. Eddig minden rendezésem nagyon személyes volt, ami összefüggés azzal, hogy elsősorban az ember érdekel, akihez aztán a témát rendeljük. A Parallel is így kezdődött: ránéztem Katára, és mondtam neki, hogy színpadon a helye, majd sokat beszélgettünk – részletezi.
Mint kiderült, januárban a színházban is rendez, Csehov Hattyúdalát viszi színre Keresztes Sándorral. Amikor Tompa Gábor igazgató felkérte, rögtön igent mondott, és az is egyértelmű volt, hogy kivel dolgozna, mint mondja, őt is inspirálja, és példaértékű számára, ahogyan kollégája a fiatalokkal kommunikál.
S hogy Sinkó Ferenc szerint lehet-e tanítani a diákokat a színész mesterségre? Úgy véli, akkor a legjobb, ha motiválják, biztatják őket, hogy haladjanak előre, legyenek nyitottak, és keressék meg a saját útjukat. – Nincs receptem, viszont nagyon is kétirányú ez a dolog: közben én is nyitott vagyok, és megpróbálok minél több ötletet, inspirációt befogadni tőlük, majd ezeket visszafordítani az ő javukra – összegzi.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 5.
Băsescu lemondásra szólította fel Pontát
Traian Băsescu államfő felszólította Victor Pontát, hogy mondjon le a miniszterelnöki tisztségről, és a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökeként alakítson olyan kormányt, amelyben ő maga nem vesz részt.
A hivatalából három héten belül távozó elnök csütörtök esti sajtónyilatkozatában úgy vélekedett: Ponta elvesztette hitelét az Európai Unióban, és ha az ő vezetésével alakul új kormány Romániában, az az országot is hitelteleníti. Szerinte Európában senki sem hiszi el, hogy a Ponta-kabinet nem szándékosan korlátozta a hagyományosan jobbra húzó román emigrációt abban, hogy éljen választójogával a novemberi elnökválasztáson.
Băsescu kijelentette: Európa nem felejtette el Ponta plágium-ügyét, az államfő 2012-es felfüggesztésekor elkövetett szabálytalanságokat és a kormányfő állítólagos ügynökmúltját, ezért Ponta „mérhetetlen károkat okoz Romániának”, ha nem távozik sürgősen a kormány éléről.
Az államfő szerint Ponta azóta ügyködik „izgatottan” egy új kormányzati struktúra kialakításán, amióta az RMDSZ bejelentette, hogy távozik a kabinetből. Băsescu megjegyezte, az RMDSZ biztosan nem azért lép ki a kormányból – ha ez egyáltalán bekövetkezik – mert a szövetség politikusai annyira érzékenyek lennének a választók által megfogalmazott üzenetre, mert szerinte „nagyon sokszor” bebizonyították, hogy ez nem érdekli őket.
A román államfő azonban nem kérdőjelezte meg, hogy a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező PSD-nek kellene továbbra is kormányoznia, ugyanakkor felszólította Pontát: értse meg, hogy további jelenléte a kormányban sérti Románia érdekeit.
Băsescu kimondatlanul is Victor Ponta múlt pénteken tett kijelentésére utalt, aki azt állította: hajlandó lenne távozni a kormány éléről, ha az államfő garantálná, hogy a jelenlegi kormánykoalícióból bíz meg másvalakit kormányalakítással.
Traian Băsescu december 21-én adja át az államfői tisztséget Klaus Johannis megválasztott elnöknek. Băsescu tíz év után távozik az elnöki hivatalból, de állítása szerint nem vonul vissza a politikai életből, hanem belép a védnökségével idén alakult Népi Mozgalom Pártba.
MTI
Székelyhon.ro
2014. december 6.
Az elfelejtett évforduló
Ma már nem is beszédtéma. Bármennyire heves indulatokat szült, bármennyire megbocsáthatatlannak, elkeserítőnek, iszonyúnak láttuk akkor, ma már jóformán eszünkbe sem jut ama december 5-e.
Pedig alig tíz éve történt, hogy a Gyurcsány Ferencék által irányított, minden szempontból szégyenteljes, talán minden idők legocsmányabb kampánya után Magyarország megtagadta a határain kívül élő magyar nemzettársakat. És mégis, ma már milyen távolinak tűnik ama népszavazás, mennyit változott azóta a világ, Magyarország, mi magunk. Persze, nem ment ez egyik napról a másikra, igen sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy ma már csak rossz emléknek tűnjön mindaz, ami tíz évvel korábban történt. Kétségkívül, a fordulat 2010-ben állt be, amikor valóságos fülkeforradalom nyomán az országot lezüllesztő, mély gazdasági és erkölcsi válságba sodró baloldali pártokat a magyar választók példásan megbüntették, és elsöprő többséggel szavaztak bizalmat a nemzeti elkötelezettségű erőknek. De szükség volt arra is, hogy az Orbán Viktor vezetésével felálló új kormány kinyilvánítsa: felelősséget vállal a külhoni magyarságért. Tette ezt nem csak szóban, de tettekben is: ezt szolgálta a könnyített honosításról szóló törvény elfogadása, június 4-e nemzeti összetartozás napjává nyilvánítása, a felelősségvállalás alaptörvénybe iktatása. És kellett az is, hogy e jogszabályokra, eme elkötelezettségre megfelelő választ adjon a Magyarország határain kívül élő magyarság: az, hogy valósággal megrohamozták a Demokrácia Központokat, a külképviseleteket, és ma már félmilliót is meghaladja azok száma, akik fontosnak tartották felvenni a magyar állampolgárságot. Ez utóbbi sem volt feltétlenül magától értetődő, Erdélyben például aligha alakulhatott volna ki konszenzus a magyar szervezetek körében a könnyített honosítás ügyé­ben, ha az RMDSZ élén az a csapat marad, amely Markó Béla vezetésével partnereket csak a magyarországi baloldalban látott. Ugyanezt nagyjából Magyarország esetében is elmondhatjuk: a kettős állampolgárság intézményét ma már mindegyik alakulat elfogadja, a külhoni magyarság iránti felelősségvállalást is fontosnak tartják – talán Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója az egyetlen kivétel e tekintetben –, más kérdés, hogy tehetik-e ezt hitelesen azok a baloldali politikusok, akik ma sem átallják az Európai Parlamentben és minden lehetséges fórumon támadni Magyarországot.
Kevesebb, mint öt év alatt sikerült tehát megfordítani a megosztás politikáját, az egymás ellen fordulás folyamatát. Ma már természetes az összetartozás – ma már csak a Mikulásvárásé december 5-e. És jól van ez így.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 6.
Közösségi küzdelem a megmaradásért (Húszéves a Nicolae Colan Általános Iskola)
Az alig nagykorú iskola különös utat tört magának a közoktatás intézményrendszerében. Igen rövid idő alatt olyan intézménnyé vált, amely a család, az iskola és a helyi közösség partnerségére épül, és amelynek létéért a szülők ádáz küzdelmet folytattak és folytatnak – mondta köszöntőbeszédében Kátai Zsuzsanna szülőbizottsági elnök tegnap a sepsiszentgyörgyi Nicolae Colan Általános Iskola fennállásának húszéves évfordulója alkalmából tartott ünnepségen. Ennél találóbban sem az egykori és jelenlegi iskolavezetők, sem a tanfelügyelőség, a helyi önkormányzat, a civil társadalom képviselői nem fogalmazták meg, hogy mi is történt 1994-től az Olt negyedi lakótelep kétnyelvű iskolájában. Opra Kálmán alapító igazgató a kezdeteket ismertette, amikor a sepsiszentgyörgyi zeneiskolából, ahol a túlméretezett diáklétszám miatt három váltásban tanítottak, a hagyományos oktatású osztályok kiváltak, és létrejött az új iskola. 1994 szeptemberében 1302 tanulóval nyitotta meg kapuját az a kétnyelvű tanoda, amely a helyi román közösség kezdeményezésére még abban az esztendőben felvette az árapataki származású ortodox egyházfő, Nicolae Colan nevét, de a kezdeti fellendülés hamar véget ért, alig néhány év múlva rohamosan apadni kezdett a diáklétszám. Szőcs Emese jelenlegi iskolaigazgató ennek okát többek között abban látja, hogy a városban gyárak zártak be, a munkanélküliek egy része külföldön keresi boldogulását, sok család kitelepedett, és így kezdett kiürülni a lakónegyed iskolája. Beszédében hangsúlyozta, hogy tanárok, igazgatók váltották egymást, állandóan módosultak a törvények, de mindig sikerült megtalálniuk a türelem, a tolerancia útját, és odavonzani olyan családokat, akik értékelték ezt az utat.
Keresztély Irma főtanfelügyelő méltatta az iskola kitartását olyan időkben is, amikor a diáklétszám már annyira csökkent, hogy az intézmény léte forgott kockán, de akkor kaput nyitottak az alternatív oktatásnak, és megmentették az intézményt. Jelenleg 341 diák tanul itt, és a 2011-ben idecsatolt két óvodában 314 gyermeket fogadnak naponta. Itt működik az újraindult iskolai Waldorf-oktatás, és a megyében egyedülálló diszlexiás tagozat, ami arra késztette a pedagógusokat, hogy folyamatosan képezzék magukat az említett szakterületeken.
Köszöntőt mondott Kelemen Szilárd tanácstag, aki a helyi önkormányzat képviselője az iskola vezetőtanácsában, Nagy Zoltán pedig a polgármesteri kabinet küldöttjeként ismertette, hogy 2015-ben a város kétmillió lejt fordít a Nicolae Colan Általános Iskola udvarának felújítására és az óvoda konyhájának beüzemelésére. A kétnyelvű évfordulós ünnepségen román részről felszólalt az iskola aligazgatója, a megyei főtanfelügyelő helyettese, a helyi román civil szervezetek és a kormányhivatal képviselője, az iskola diákjai pedig magyar és román nyelvű énekekből, szavalatokból összeállított műsort mutattak be Benedek Magdolna irányításával. A szervezők emléklappal mutatták ki hálájukat az iskola egykori igazgatóinak és nyugalmazott tanárainak, a díszmeghívott pedig a vajdasági Magyarkanizsa Jovan Jovanovic Zmaj kétnyelvű, magyar–szerb testvériskolájának küldöttsége volt Juhász Márta iskolaigazgató vezetésével, aki lapunknak elmondta, eddig ők fogadták a sepsiszentgyörgyi diákokat az általuk szervezett gyermekfesztiválokon, most először viszonozták a látogatást, és legnagyobb örömük az, hogy a gyermekek az elmúlt találkozások alkalmával olyan szoros barátságokat kötöttek, hogy induláskor pontosan megnevezték, hogy Háromszéken melyik családnál szeretnének megszállni. A magyarkanizsai iskolavezető hálás a két testvérváros önkormányzatának, amiért támogatják az iskolák együttműködését, és bízik abban, hogy ezt a kapcsolatot a jövőben kiszélesítik szakmai vonalon is.
A húszéves évfordulós ünnepség a névadó iskolaudvaron álló  szobrának koszorúzásával ért véget, de adventi hangulat is belengte az iskolát, mert előző nap a kis kézművesek adventi koszorúkat és díszeket készítettek, és minden bizonnyal karácsonyig a festett, ragasztott üdvözlőlapok is gazdára találnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 6.
Emlékező és hálaadó ünnep Nagyenyeden
450 éves az Erdélyi Református Egyház
A zsúfolásig megtelt nagyenyedi Vártemplomban csendesen várakozott a gyülekezet, már a harangzúgás is elhangzott. Vendégek is érkeztek, sokan a karzaton kaptak helyet: fiatalok, vidéki reformátusok, és néhányan az unitáriusok közül is eljöttek. A 90-es évek óta leginkább a ballagásokon telik meg ennyire a Vártemplom. Az előteret a Bethlen Kollégium fegyelmezett diákjai töltötték meg. Ünnepi megemlékezésre, örömteli együttlétre jött össze a gyülekezet. 450 éve, 1564-ben tartották a Nagyenyedi Zsinatot, amikor az akkor már magyar többségű kisváros Vártemplomában megalakult az Erdélyi Református Egyház.
Az istentiszteleti alkalmon Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szolgált. Prédikációjának üzenete az emlékezet megtartó ereje: a püspök arra emlékeztetett, hogy egy nép ereje múltjában van, hiszen abból táplálkozunk, ami bennünk van. Ennek különös fontossága van itt, ahol az Erdélyi Református Egyház megalakult. A bibliai példa szerint Mózes népe induláskor magával vitte az értékes „ereklyét” az úton. Egy nép ereje abban van, megőrzi-e az emlékeit. Ez nem teher, hanem erőt ad, amit vállalni kell ma is annak érdekében, hogy továbblépjünk. Fontos tehát, hogy tudjuk átvenni és átadni az örökséget, és képesek legyünk eljutni az oázisokhoz. Itt találhatjuk meg a tiszta forrást, ami megmaradásunk biztosítéka. Az úton vigyázni kell a felbukkanó délibábokra. A továbbiakban a püspök tényszerűen igazolta Nagyenyed, a Vártemplom kiemelt szerepét a Református Egyház megalakulásában és továbbfejlődésében. A város, a magyar református közösség fejlődésében és jövőjében fontos szerepe volt és van a kollégiumnak.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 6.
„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.
2014. december 7.
Már a Honfoglalás előtt a Kárpátok közt éltek őseink
Az „ismeretlen évszázad”, így is nevezik azt a IX. századot, amelynek történelme Szőke Béla Miklós régész több évtizedes munkájának is köszönhetően végre bemutatásra került. Miért „ismeretlen” a Kárpát-medence IX. századi történelme, s nekünk magyaroknak miért fontos mégis ez a Honfoglalást megelőző időszak? Többek között ezekre a kérdésekre is válaszolt az MTA BTK Régészeti Intézetének munkatársa. Az interjú első részét közöljük.
– A tanulmányát olvasva számos eddig ismeretlen tézis keltette fel az érdeklődésem, főként a honfoglaló magyar őseinkre vonatkozólag. Miért ismeretlen ez az évszázad, s melyek azok a legfontosabb tények, melyekről beszélni kell a Kárpát-medence IX. századi története szempontjából? Gondolok itt az erőviszonyok alakulására is.
– Sokáig még a nagy történeti összefoglalásokban is csak néhány mondatot szenteltek az avar kaganátus összeomlása és a honfoglaló magyarok megjelenése közötti időszaknak, s kritikátlanul elfogadták a forrásoknak azokat az értelmezéseit, amely szerint az avarok olyan katasztrofális vereséget szenvedtek el a VIII. század végén és a IX. század elején nyugatról támadó Karoling birodalomtól, hogy ebben megsemmisült a nép is. Úgy vélték, hogy helyükre részben nyugati (morva) és déli (bolgár) szlávok nyomultak be, részben pedig – főleg az Alföldön – nagy lakatlan pusztaságok jöttek létre. Ezt a meglehetősen sötét képet először Deér József bontotta meg azzal, hogy Nagy Károly 791. évi, avarok elleni hadjárata közel sem volt olyan megsemmisítő hatású, mint azt életrajzírója, Einhard állította. Az avarok tehát nem pusztultak ki – a régészek mégsem nem tudtak megfelelő 9. századi emlékanyagot hozzájuk rendelni. A lelethiányt ezért ismét csak történetileg igyekeztek megmagyarázni, amihez a magyarázatot most a X. században összeállított bizánci Suda lexikonban vélték megtalálni. Eszerint a bolgár Krum kán avar foglyokat hallgatott ki, és országuk romlásának okairól kérdezte őket. A foglyok felpanaszolták, hogy „elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, s elpusztították a bátor és okos férfiakat; bűnözők és tolvajok lettek a bírák szövetségesei, ehhez járult a részegeskedés, mert egyre több lett a bor, s az emberek részegeskedők lettek; aztán jött a megvesztegethetőség, továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett, s egymást csalta.” Mivel pedig a lexikonban ezt követően az olvasható, hogy „az avarokat teljesen és mind egy szálig megsemmisítették a bolgárok”, könnyen jött a következtetés, hogy a népirtó maga Krum kán volt, aki 804-805 táján vezetett hadjáratot az avarok ellen. Csakhogy egyetlen más történeti forrás sem erősíti meg a tisztán logikai alapon feltételezett hadjárat tényét és idejét, nem beszélve arról, hogy a bolgár hódításnak sincs régészeti nyoma. Szükségessé vált tehát a történeti és régészeti források újabb alapos kritikai elemzése. A történeti értékelés eredményeként az derült ki, hogy a kaganátus a belső hatalmi harcok következtében gyengült meg annyira, hogy szinte ellenállás nélkül hullt a Karoling birodalom ölébe. A 8. század végére ugyanis a két legfőbb avar méltóság, a kagán és a jugurrus közötti ellentétek polgárháborús állapotokig fokozódtak, aminek 796-ban „övéik” vetettek véget azzal, hogy mindkettőt megölték. Az új uralmi viszonyokat 811-ben Aachenben szentesítették. A Dunántúl és a Dráva-Száva köze – antik nevét felelevenítve – Pannónia tartományként a Karoling birodalom közvetlen uralma alá került, míg tőle északra a morvák, délre a horvátok és más déli szláv törzsek gentilis fejedelemségei alakultak ki. Ezek uralkodóik hűségesküje és keresztény hitre térése révén csak közvetve tartoztak a frank uralkodó alá. Nagy valószínűséggel ez történt az avarok Dunától keletre maradt részével is, akiknek utolsó uralkodója, Ábrahám kagán 805-ben a Fischa folyónál keresztelkedett meg, és lett Nagy Károly vazallus alattvalója.
– A frank császárság keleti szegletében Mosaburg mennyire játszott szerepet a birodalom teljes rendszerében? A központ jelentőségére mi a legeklatánsabb példa? – A Pannóniában berendezkedő Karoling birodalom a 830-as, 840-es években grófságok hálózatát építette ki. Az alsó-ausztriai tullni és a nyugat-dunántúli savariai (szombathelyi) grófságokról létükön kívül többet nemigen tudunk, a délnyugat-dunántúli mosaburgi (zalavári) grófságról azonban szerencsére bővebben szólnak a források. Mosaburg a salzburgi misszionáriusok keleti térítési központja, grófja pedig „egy bizonyos Priwina”, aki korábban Moimar morva fejedelem udvarában tevékenykedett, majd miután onnan menekülnie kellett, Német Lajos keleti frank uralkodótól 838-840 táján a Zala folyó alsó folyásvidékét előbb hűbérbirtokba, majd néhány év múlva teljes tulajdonba kapta. Priwina székhelye Mosaburg (Mocsárvár) Zalavár-Várszigeten épült fel, ahol 60 év intenzív régészeti ásatásának köszönhetően ma már Mosaburg mind a három, történeti forrásban említett templomát azonosítani tudjuk. A Keresztelő Szent János-templom 840 táján a Vársziget közepén fából épült. Tőle délre 850-re készült el Priwina magántemploma Szűz Mária tiszteletére. Végül ugyancsak a Vársziget közepe táján állt Kelet-Közép-Európa eddig ismert legnagyobb korai temploma, a salzburgi érsek által küldött mesteremberek keze nyomán 855 tájára felépült Hadrianus mártír zarándoktemplom, amelynek mérete és összetett liturgiai programja révén minden adottsága megvolt ahhoz, hogy idővel a salzburgi érsekség új, pannóniai püspökségének főtemploma legyen. Mosaburg virágkorát a 880-as, 890-es években élte, amikor Arnulf király pannóniai székhelyévé, „királyi városává” tette – ahogy egy 890-ben kiállított oklevelében nevezi: regia civitas Mosaburg. Előkerültek annak a nagyméretű palotaépületnek a maradványai is, amely a rétegviszonyok alapján nagy valószínűséggel Arnulf itteni palotájával azonos. Mosaburg a IX. század végére egész Pannónia vallási és közigazgatási központjává vált, s nemcsak nevében, de gazdasági és kulturális vonatkozásban is a „birodalmi” városok rangjára emelkedett.
– A magyarság számára miért lehetett fontos célpont Mosaburg? A források alapján hogyan rekonstruálható a két világ találkozása?
– A honfoglaló magyarok Mosaburgot, mint Pannónia székhelyét, minden bizonnyal jól ismerték, vonzó célpont lehetett számukra. Néhány itt előkerült ékszer, övdísz és használati tárgy arra utal, hogy már a „hivatalos” honfoglalás előtt jártak itt magyarok. Nagy valószínűséggel az egyre fokozódó magyar veszély miatt kerítik körbe az addig csak mocsaraktól védett Várszigetet egy szárazon rakott köpenyfalú, föld-fa sánccal. Nem lehetetlen, hogy Arnulf királlyal is itt kötöttek szövetséget, mielőtt 899-ben az I. Berengár itáliai király elleni hadjáratra indultak. S bár onnan 900-ban visszatérve Pannónia nagy részét megszállták, Mosaburgot szemmel láthatóan kihagyták. A régészeti feltárások sem mutatják erőszakos pusztítás nyomát, feltehetően azért, mert a lakosság nagy része még időben biztonságosabb tájakra menekült. Csak a legszegényebbek maradtak helyben, és használták tovább az elhagyott települést. Érdekes módon a honfoglaló magyarok sem települtek Mosaburg falai közé, bár több, a környéken nyitott temető bizonyítja, hogy a térség fennhatóságuk alá került.
– Tanulmányában számos olyan tézist is megmagyaráz, melyekről eddig keveset vagy egyáltalán nem hallhatott a nagyközönség. Mit lehet tudni a magyarság IX. századi Kárpát-medencei jelenlétéről? – Ahogy korábban is említettem már, a IX. századi történeti rekonstrukciót nagyban hátráltatta, hogy a történeti és régészeti adatok nem korreláltak egymással. Először is azt kellett tisztázni, hogy mik azok a megbízható adatok, amelyekből szilárd alapokra lehet helyezni a Kárpát-medence IX. századi történetét. Láthattuk, hogy a volt avar kaganátus nyugati felében, akár közvetlen, akár közvetett Karoling uralom alatt állt is a terület, ez eléggé részletesen rekonstruálható. Nem mondható el ugyanez a Dunától keletre eső országrészről. Némely történész máig úgy véli, hogy ez lakatlan „avar pusztasággá” vált. Más a Suda lexikon és nyelvészeti adatok alapján a bolgár birodalom északi határtérségének tekinti. Elég nagyszámú híve van annak az elméletnek is, miszerint a morva fejedelemség nem a Dunától északra, hanem attól keletre és délre terült el. Mindezek az elképzelések azért is találhattak táptalajra, mert azt a kevés történeti forrást, ami mégiscsak a Dunától keletre fekvő területről szólt, nem értékének megfelelően értelmezték. Az utolsó avar követ 822-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen vett részt, mivel a vazallus fejedelmek joga és kötelessége, hogy a birodalmi gyűlésen követség révén képviseltessék magát. Más kérdés, hogy az évkönyvírók is kötelességüknek érezték-e minden alkalommal s minden nép esetében beszámolni erről, vagy csak olyankor tették ezt, ha volt is miről írni. Talán ez is az oka annak, hogy 822 után négy évtizedig hallgattak a források. S amikor újra megszólaltak, már nem az avarokról, hanem a magyarokról szóltak.
– Mikor jelentek meg az első hírek őseinkről?
– Az első híradás 862-ből származik, amikor a reimsi Hinkmar érsek arról tudósít, hogy „eddig ismeretlen ellenséges népek, akiket magyaroknak (ungri) neveznek, pusztították az ő (Német Lajos) királyságát.” A helyszín nyilvánvalóan a keleti frank birodalom keleti határvidéke, ahol 861-ben a Német Lajos és fia, Karlmann közötti, váltakozó szerencsével zajló hatalmi küzdelemben nemcsak a morvák vettek részt, akik Mosaburg urát, Priwinát is megölik, de a magyarok is, akik Karlmann és a morva Rastislav fejedelem megbízásából támadtak Német Lajos birtokaira. Szokás a magyarok feltűnésének erre a korai adatára úgy tekinteni, mint valami korai kalandozásra. A magyarok azonban a IX. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt. Márpedig, ha ez a hadjárat a kalandozások nyitánya, miért nem követték ezt Etelközből újabb, más térségek felé irányuló támadások; ha meg Karlmann és Rastislav csak alkalmi segítségért fordultak hozzájuk, miért nem találtak közelebbi segítséget? S vajon a magyaroknak megérte-e vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek, oka fogyottá válik a megbízás? A fenti kérdésekre csak akkor kapunk logikus választ, ha feltételezzük, hogy a magyarok egy része már 861-ben a Kárpátok koszorúján belül élt, s olyan jól kiismerte magát a helyi politikai-hatalmi viszonyokban, hogy nem riadt vissza alkalmi katonai feladatok vállalásától sem.
Bárány Krisztián
mon.hu
Erdély.ma
2014. december 8.
Beszélgetés nt. Nemes Emil lelkipásztorral
Isten hozta oda őket, ahol lenniük kell
Nt. Nemes Emil református lelkipásztor a feketegyarmati gyülekezet megválasztott lelkipásztoraként, november közepétől szolgálja a helybeli híveket. A fiatal lelkészt az előélete, a további tervei felől kérdeztük.
– Tiszteletes Úr, honnan származik, eddig hol szolgált?
– Sepsiszentgyörgyről származom, de 2009-ben, miután elvégeztem a teológiát, segédlelkészként a jelzett városba helyeztek. Két év múlva Brassóba kerültem, ahol segédlelkész, illetve beosztott lelkészként két évig szolgáltam. Ott maradhattam volna további két évig is, de ahogy múltak az évek, a család is gyarapodott – hiszen már két gyermekünk van –, egyre inkább úgy éreztem, eljött az ideje, hogy parókus lelkészként szolgálhassak. Éreztem: mennünk kell, de még nem tudtam, hova. Hallottam, hogy a feketegyarmati hívek nagyon sokat imádkoztak egy lelkészért. Bizonyára az imáikkal is kapcsolatba hozható, hogy a resicabányai lelkipásztor – aki évfolyamtársam volt –, hallott a feketegyarmati megüresedett parókiáról, ezért felhívott megkérdezni: van-e parókiám, volna-e kedvem idejönni? A hír jókor jött, a feleségemmel elgondolkoztunk rajta, a gyülekezetről hallott jó hírek igen vonzóvá tették azt. Egyetlen hátránya mutatkozott, a szülőföldtől, a hozzátartozóktól és a barátoktól való nagy távolság, ezért eldöntöttük, hogy alszunk rá egyet, esetleg eljövünk megismerkedni a presbitériummal. Mivel a faluba nem jöhettünk be, amíg nem volt lelkész, Ágyán nt. Módi József esperes úr szervezésével tartottam istentiszteletet, ami után találkoztunk a presbitérium tagjaival. A beszélgetés több mint négyórásra sikerült, melynek során a presbiterek átsugározták a szeretetet, a nyitottságot, a lelkipásztoruk iránti tiszteletet, illetve, hogy mennyire fontos számukra a gyülekezet egysége, amiért dolgozni, fáradozni is hajlandók. Bennük volt a gyülekezetért való tenni akarás, hogy Isten dicsőségére a közösség lelkiekben gyarapodjon, gazdagodjon. A presbiterekből átsugárzott pozitívumokat az ideérkezésünk alkalmával a gyülekezet tagjaiban is felfedeztük. Ők is nagyon nyitottak, segítőkészek, igényük van a lelki táplálkozásra.
– Gondolom, tisztában van a helybeli templom műemlék voltával. Meg vannak-e elégedve a parókián lévő lakhatási feltételekkel?
– A parókiát rendben, lakható állapotban kaptuk, a gyülekezeti épület is nagyon jó állapotban van, a templom is fel van újítva kívülről. A belső felújításra is lehetőség nyílik az elődöm által nyert pályázati támogatással, ezért az újévben hozzá is foghatunk a felújításhoz.
– Milyen tervekkel érkezett Feketegyarmatra?
– Különös terveket nem készítettem, de magammal hoztam az általam alapított Reformátorok Egyesületét, amit az egyházmenyében az ifjúsággal való foglalkozás terén hasznosíthatnék. Mert a szórványban élő fiatalságnak az összefogása elsőrendű feladat, hogy megőrizhessük az anyanyelvünket és a református hitünket. Úgy érzem, egyházmegyei szinten az ifjúsági munkában elkel a segítség. Az Egyesület közreműködésével az ifjúsági programokhoz szükséges anyagi forrásokat, pályázati úton könnyebben elő lehet teremteni. Ráéreztem, hogy egyházmegyei szinten elkel a szórványban élő ifjúságunknak az összefogása, de hogy gyülekezeti szinten mire van a legnagyobb szükség, az a családlátogatások alkalmával fog kikristályosodni.
– Tudja-e már, mekkora lélekszámú a gyülekezete?
– Hozzávetőleg 350 lelket számlál, de sok olyan ember is él itt, akiknek a kapcsolata az egyházzal laza vagy teljesen megszűnt. Tudtommal 400-nál több református él Feketegyarmaton. Szeretném összefogni az egész közösséget, különösképpen figyelek majd azokra, akik a gyülekezettől elmaradtak. Ugyanakkor a fiatalsággal is szorosabbra kívánom fonni a kapcsolatot. Ez irányba már tettem is lépéseket, az ifjúsági órákat 8–10 személy látogatja. Mindent egybevetve, jó reményekkel vágok e szolgálatba, noha a hozzátartozóim közül többen feltették a kérdést: miért jöttünk ilyen messzire? Erre a legjobb feleletet egy bibliai idézetben találtam: „A hit elvitt bennünket onnan, ahol voltunk, oda, ahol lennünk kell”. Vagyis, a hit, az Úristen hozott el bennünket ide, ahol lennünk kell. Éppen ezért, mély meggyőződésem, hogy itt a helyünk, itt kell szolgálnunk Istent és a híveket.
– Úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2014. december 9.
Johannis győzelmének hatása Tőkés Lászlóra és Kelemen Hunorra nézve
Klaus Johannis győzelme hatásaként Tőkés László megítélése az összlakosság szintjén 3,2 százalékról 5,3 százalékra javult, Kelemen Hunoré pedig 7,1 százalékról 4,8-ra esett vissza.
Jelentős változást eredményezett a romániai elnökválasztás a pártok népszerűségében: Klaus Johannis győzelme az őt jelelölő jobbközép Nemzeti liberális Párt (PNL) megítélését is segítette – derült ki az Inscop közvélemény-kutató intézet kedden közzétett felméréséből.
A Johannisba vetett bizalom az októberi 35 százalékról 60 százalékra ugrott, ezzel megelőzte az évtizedek óta legnagyobb bizalomnak örvendő román közéleti személyiséget, Mugur Isarescut, a jegybank kormányzóját.
A hagyományosan legerősebb román párt, a Victor Ponta miniszterelnök vezette Szociáldemokrata Párt (PSD) is második helyre szorult 38,8 százalékkal: ha most rendeznének parlamenti választást, a pártválasztók 41,7 százaléka a – két jobbközép párt fúziójából alakult, Johannis mögött álló – új PNL-re voksolna.
Az elnökválasztáson alulmaradt Ponta népszerűsége látványosan visszaesett: míg októberben (a választás előtt) a megkérdezettek 39 százaléka mondta, hogy bízik benne, most már alig 26 százalékos a bizalmi indexe.
Növekedett az államfői tisztségből december 21-én távozó Traian Basescuba vetett bizalom (17-ről 21 százalékra), ugyanakkor az elnökválasztás eredménye szinte valamennyi, a kormánykoalícióhoz kötődő politikus népszerűségét csökkentette, az ellenzékiekét pedig növelte. Ezzel összhangban Tőkés László megítélése az összlakosság szintjén 3,2 százalékról 5,3 százalékra javult, Kelemen Hunoré pedig 7,1 százalékról 4,8-ra esett vissza.
A felmérés szerint négy politikai erő lépné át az ötszázalékos küszöböt, ha most rendeznének parlamenti választásokat: a két nagy párt mellett a Basescu védnökségével alakult Népi Mozgalom Párt (PMP) jutna még képviselethez a voksok 5,6 százalékával, és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is átcsúszna a küszöb felett 5,1 százalékkal.
Romániában 2016-ban esedékes a következő parlamenti választás. A román politikai pártok a választási rendszer megváltoztatását tervezik, és többnyire egyetértenek abban, hogy visszatérjenek a pártlistás, arányos választási rendszerhez. Ezt 2008-ban váltotta fel az egyéni választókerületes – egy sajátos kompenzációs módszerrel ugyancsak arányossá tett – voksolási módszer, amely azonban a parlament létszámának megnövekedéséhez vezetett.
MTI
Erdély.ma