Felelősség
Menjen vagy maradjon a Ponta-kormány? – Klaus Johannis meglepő választási győzelme után ez az egyik vezető politikai téma.
Pedig nem parlamenti választásról van szó, államfőre voksoltunk, nem képviselőkre, ennek nyomán pedig elvileg nem kellene azon spekulálni, hogy az elnök megválasztása nyomán a kabinet is módosul.
A mostani helyzet mégis más. Amolyan „félidei” választásról van szó, hiszen a Ponta-kabinet – ha nem is ugyanabban az összetételben – mandátumának felénél tart. Ráadásul Johannis ellenfele maga a regnáló miniszterelnök, Victor Ponta volt. Ebben a minőségében szenvedett vereséget. Ráadásul abban is konszenzus van, hogy Johannis győzelme nem feltétlenül politikai programjának köszönhető, a polgárok nem azért mozdultak meg vasárnap, hogy ő legyen az államfő, hanem azért, hogy ne Ponta.
Az általa vezetett Szociáldemokrata Pártot (PSD) ugyanis a posztkommunizmus letéteményesének tartják, ennek minden velejárójával: a korrupcióval, a zsarolással, az oligarchák arcátlanságával, a beruházások ösztönzése és a vállalkozók támogatása helyett az állami segélyből élők közpénzekkel történő „lefizetésével”, a teljesítmény díjazása helyett az államtól való függés erősítésével. A polgárok többsége mindezen okok miatt Ponta ellen voksolt, amit tekinthetünk akár „közvetlen bizalmi szavazásnak” is, amelyen a miniszterelnök csúfosan elbukott.
Ezek után akkor is indokoltnak tekinthető a távozása, ha nem parlamenti választás zajlott. A felelősséget az egész kormánynak viselnie kell, az RMDSZ-szel együtt. A szövetség egy megbélyegzett kormány tagja, amely fölött a külföldi szavazás akadályozása miatt ráadásul most már a bűncselekmény elkövetésének gyanúja is lebeg. Már csak ezért is indokolt volna a kilépés.
És azon megyei, illetve országos vezetők felelősségének megállapítása és esetleges elmozdítása, akik azért felelősek, hogy a magyar közösség egyetlen olyan szervezete, amely parlamenti képviselettel rendelkezik, és a leginkább szem előtt van, ennyire nem értette meg a magyar választók akaratát, és miközben látszólag nem foglalt állást, valójában a már csak a külföldi voksolási botrány miatt is vállalhatatlan jelölt mellett állt ki.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Így látja Klaus Johannis a kisebbségek helyzetét
Több mint három órán keresztül dedikálta szerda este a Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásáron bemutatott önéletrajzi könyvét Klaus Johannis. A Lépésről lépésre (Pas cu pas) című kötetből többek között megtudhatjuk, hogyan látja a megválasztott államfő a romániai kisebbségek helyzetét.
„Román állampolgár vagyok, meggyőződéses román és német etnikumú – vallja magáról Klaus Johannis most megjelent könyvében, hozzátéve: – az etnikai származás fontos – és örömünkre, valamennyi kisebbség örömére – Romániában elfogadott dolog, és ennek kapcsán meg kell mondanom, Románia pozitív és példamutató szerepet tölt be Európában azzal, ahogyan formálisan és informálisan bánik kisebbségeivel”.
A megválasztott államfő szerint Romániában évszázados története van a kisebbségek együttélésének. „Tapasztalatunk, lényegében, pozitív” – írja. Johannis úgy véli, itt az ideje, hogy legyőzzük a kulturális és mentális határokat. A nemzeti kisebbségekhez tartozók nemzeti és természetes hazafiságának választási célokra történő kihasználása, valamint az etnikai érzékenység szüntelen táplálása sokak politikai fegyvertárához tartozott az utóbbi 20 évben, és mindez legalább annyira veszedelmes, mint a populizmus – állítja a szerző, aki nem hiszi, hogy valakinek a nemzetisége lenne a döntő tényező; a meghatározó az, hogy miként veti fel a kérdéseket, és hogyan oldja meg azokat. Klaus Johannis meggyőződése, hogy a szakmaiságnak csak igen kevés, csaknem semmi köze sincs a nemzetiséghez.
A szerző egy másik, főleg a politikai elemzők által felhasznált mítoszt is szeretne szétfoszlatni, miszerint az országban régiónként eltérő módon viszonyulnak az általa felvetett javaslatokhoz. Johannis tapasztalata ugyanis az, hogy az ország bármely részében az emberek ugyanúgy viszonyulnak hozzá, mint például Nagyszeben főterén. „Soha nem tapasztaltam, hogy az emberek visszahúzódóbbak lennének velem szemben, amiért német etnikumú vagyok, vagy amiért lassabban és kevesebbet beszélek” – összegezi tapasztalatát.
„A jelenlegi helyzetből kell kiindulni”
Klaus Johannis a közigazgatásról, a decentralizációról is megfogalmazza véleményét könyvében. Úgy véli, a közigazgatás legnagyobb gondja az, hogy a decentralizáció elakadt és lépéseket sem tesznek a központosítás felszámolásának irányában. A közigazgatás megszervezésének szerinte a leghatékonyabb módja az, ha a helyi közösségek problémáit helyi szinten oldják meg. Vagyis a legtöbb feladatot át kellene adni a helyi közigazgatásnak, hogy minél kevesebb feladat háruljon a minisztériumokra. Ez a szubszidiaritás alapelve, amelyet általánosan alkalmaznak az Európai Unióban – emlékeztet a szerző.
A decentralizáció és a régiósítás egymással egybefügg, de külön is meg lehetne valósítani őket – véli Johannis. Ha a decentralizáció a feladatok minisztériumi hatáskörből a helyi közigazgatás hatáskörébe történő áthelyezését jelenti, a regionalizálás új, a jelenlegi közigazgatási entitásoknál nagyobb közigazgatási entitásokat hoz létre, hogy azok nagyobb gazdasági erővel rendelkezzenek.
Arról sokat lehetne beszélni, miként is kellene kinéznie Románia közigazgatási térképének – állítja Johannis. Jelen pillanatban nyolc fejlesztési régióval rendelkezünk. A megválasztott államfő tapasztalata szerint jobb lenne a jelenlegi helyzetből kiindulni, mint új helyzetet teremteni. Figyelembe kell venni, hogy az emberek már megszokták ezeket a régiókat, ami nem azt jelenti, hogy nem lehetne esetleg jobban működő régiókat is elképzelni.
Régiósítás – etnikai szempontok nélkül
Vannak, akik úgy vélik, szem előtt kell tartani Románia régi történelmi régióit, emlékeztet a szerző. „Véleményem szerint azonban nem kellene régiókat kijelölnünk sem történelmi megfontolásokból, sem abból kiindulva, hogy azok már léteznek, az egyedüli szempontot Románia gazdasági hatékonyságának javítása jelenti” – véli az új államfő, aki szerint a régiósítást nagyon jól meg kell gondolni abban az esetben, ha az már a területi épséget veszélyezteti.
Johannis a helyi közigazgatás kérdéskörében jártas, neves európai szakemberekre hivatkozva szögezi le, hogy a régiósításnál nem szabad figyelembe venni az etnikai határokat – ott, ahol több etnikum is található –, mivel akkor a kérdés csakhamar etnikai problémává válik, márpedig a régiósítás célja nem ez: az igazi célt a közigazgatás hatékonyabbá tétele jelenti.
Klaus Johannis egyébként nem híve a régiók teljes körű autonómiájának. A régióknak szerinte„ésszerű közigazgatási autonómiát” kell adni, ami azt jelenti, hogy a régióban jelentkező problémákat helyben kell megoldani, nem pedig miniszteri jóváhagyással vagy a kormány által kifejtett álláspont alapján.
A sikeres regionalizálás az egyszerű ember jólétének növekedését hozza magával. Ha ezt az elvet követjük, akkor nyilvánvalóvá válik az is, hogy a régió fővárosának olyan várost kell választani, amelyben sikeresen fejlődik a gazdaság, és amely megfelelő logisztikával rendelkezik. A régió főváros nem lehet kisváros, mivel az nem rendelkezik megfelelő erőforrásokkal – szögezi le könyvében Klaus Johannis
maszol.ro

Elkezdődött az Európai Ifjúsági Fórum Közgyűlése Kolozsváron
Elkezdődött az Európai Ifjúsági Fórum Közgyűlése Kolozsváron. A közgyűlésre mintegy 50 országból érkeztek fiatalok, akik az ifjúsági politikákkal megbízott hivatalos személyekkel találkozhatnak. Az eseményen jelen van Navracsics Tibor, az Európai Unió kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa is, Cristian Cosmin ifjúságügyi államtitkár és Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is.
Emil Boc polgármester köszöntő beszédében elmondta, a demokráciáért folyamatosan harcolni kell, hiszen a gazdasági válság a demokráciát is kikezdte, az embereknek megrendült a bizalma az európai intézményekben, és az országaik kormányaiban. Boc szerint fontos megerősíteni az emberek bizalmát az Európai Unió intézményeiben, hiszen az unió a megoldása, nem pedig az okozója a problémáinknak.
Elmondta, a román történelem folyamán nem volt szerencsésebb ifjú generáció, hiszen a mai fiatalok olyan szabadságjogokkal rendelkeznek, amelyekről szüleik, felmenőik nem is álmodhattak. Például gyerekei számára annyira természetes a szabad utazás, a szabad véleménynyilvánítás, hogy nem is képes értésükre adni, hogy ő fiatalként még csak nem is álmodhatott ezekről a jogokról.
Szerinte a demokrácia megerősítésének egyik eszköze, ha az emberek hozzájárulhatnak a demokratikus folyamatok alakításához, például az alulról jövő kezdeményezések által. Erre egy kolozsvári példát, a részvételi költségvetés projektet említette, amelyről elmondta, arról szól, hogy a polgárok közvetlenül dönthetnek arról, hogy mire szeretnék használni a város költségvetésének egy részét.
Cristian Cosmin államtitkár köszöntője után Navracsics Tibor európai biztos vette át a szót. Elmondta, ez az első nagyszabású nyilvános esemény, amelyen részt vesz európai uniós biztosként. Elmondta, elhivatott a fiatal generációval együttműködni, ezért egy stratégiai szövetséget ajánl az Európai Ifjúsági Fórumnak. Ezentúl is figyel és keresi a megoldásokat azokra az ifjúság által tapasztalt problémákra, amelyeket már az Európai Parlamentben történt meghallgatása során is kiemelt: például azt, hogy az ifjúságot súlyosan érinti a gazdasági válság, 50%-uk munkanélküli.
Rámutatott, meg kell találni az ifjúság helyét a társadalomban, mert annak ellenére, hogy a közösségi média segítségével a fiatalok ugyan soha nem látott mértékben vannak kapcsolatban egymással, nem mindig sikerül nekik politikailag megnyilvánulni, hangjukat hallatni. Navracsics szerint fontos megtalálni a módját annak, hogy a kapcsolatok megerősödjenek a fiatalság tagjai, szervezetei között, minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni ennek érdekében, mert így erősödhet meg a fiatalok státusa a társadalomban.
Transindex.ro

Átadták az elismeréseket
Hétfőn, a Pesti Vigadó épületében többek között Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszok-levelet.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda, és hatvankilencen kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévüket betöltött képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 ezer 500 forint.
"Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik" – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különösen sokat adtak nekünk.
Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet, a filmművészet, az építőművészet, a táncművészet, az iparművészet, a fotóművészet, a népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
"Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjhoz járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit" – jelentette ki a miniszter.
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjról odaítélő bizottság "komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos" döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb hetvenen viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. "A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek" – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím viselése nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb. A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a Magyar Mozgókép Mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház Mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november ötödikéhez kapcsolódva adták át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészeté és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
Az ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
"…tudom a titkot, áldás, áldás…"
Magyar írók asztalánál
Alkotói világok, dallam és politikum, újat teremtő visszaút- és mindent elsöprő anyaságélmény találkozásának szolgált színhelyéül múlt csütörtökön a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár lassan hagyományossá váló rendezvénye, a magyar írók idén is telt házas estje fordított forgatókönyv szerint zajlott: a meghívottak – Szilágyi Ákos, Dragomán György, Szabó T. Anna és Péterfy Gergely – műveikből felolvasva teremtették meg a párbeszédmozaikok hangulatát. A vendégekkel Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke beszélgetett.
Elsőként Szilágyi Ákos kínált ízelítőt Baglyok könyve című, a politikum ragadozó és prédamadarait "megéneklő" verseskötetéből. A Szól a kuvik már című vers egyedi előadása után magától adódott a lírai szöveg zeneiségére vonatkozó kérdés.
– A dallamról leválaszthatatlan a szöveg. Ezt igazolja a Kalevala, a trubadúr költészet. A középkor végéig nincs néma olvasás. Zümmögő kolostorokról beszélhetünk. Most pedig, az internet világában, amikor minden multimédiális, ez még inkább érzékelhető. (…) Arany Jánost is így, hangosan kell mondani. Lehetetlen némán olvasni az V. Lászlót, abba beleőrülök – mondta a költő, majd a politikai költészet kapcsán így fogalmazott:
– Mindannyian közemberek vagyunk, és a hatalom természeténél fogva állandóan súrlódunk. Újabban a halk szavú lírikusoknál is ezt vettem észre… Akárhogy rakjuk össze a lírai motívumokat, kifejezésre jut a politikai üzenet.
Szilágyi Ákos a tragikusan elhunyt Borbély Szilárdhoz írt versével a magyar irodalom ez évi nagy veszteségére emlékezett.
Út a fához
Dragomán György Máglya című új regényéből olvasta fel a Látóban megjelent részletet. A marosvásárhelyi származású író elöljáróban elmondta, hogy ez az első olyan műve, amelyben nem fiúk szólalnak meg, hanem egy 13 éves kamasz lány, a felolvasást követő rövid beszélgetés során pedig azt is elárulta, hogy a regénynek egyetlen valós szereplője van, a központi elemnek számító diófa, amelyet nagymamája egykori fájáról mintázott.
– 1988 szeptemberében onnan indultunk Magyarországra. Emma egy ilyen kertben él. Sokat írtam arról a fáról. Ma már nincs ott, de meg akartam nézni a helyét az égen, és láttam is.
Mészáros Sándor arra kérdezett rá, hogy miért kellett kilenc évet várni erre a regényre, és feszélyezte-e az alkotásban az írót a korábban megjelent mű, A fehér király sikere.
– Úgy gondolom, hogy megérte azt a kilenc évet az életemből ez a könyv. Miközben írtam, egy másik regényen is dolgoztam, és azt hittem, hogy az lesz meg hamarabb – emlékezett vissza Dragomán György a "kilenc szűkös esztendőre".
– Néha az emberek megszántak, és már nem kérdezték, hogy mikor lesz meg – jegyezte meg viccesen, majd azt is kifejtette, hogy második regényének népszerűsége nem nehezítette és nem is könnyítette az alkotás folyamatát, de megvolt benne a késztetés, hogy új könyvével még többet nyújtson.
Gyermek- és anyalét bűvöletében
Az író felesége, Szabó T. Anna érdekes "kulisszatitkokkal" egészítette ki a Dragomán-regények születéstörténetét.
– Az első könyvét öt évig írta, de nem szólt róla senkinek, azt mondta, hogy műfordítói munkát végez. Az nehezebb időszak volt – mondta a költőnő, majd arra is felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy a harmadik regényt, a Máglya címűt elolvasva lehet igazán megérteni A pusztítás könyve című első művet.
– Te hogy vagy költő, miben más a munkamódszered? – tette fel a kérdést Szabó T. Annának Mészáros Sándor.
– Én is rengeteget dolgozom, esszét és novellákat is írok, ez ellen a kisfiam kétévesen úgy tiltakozott, hogy elvágta a kábelt. Regényírással nem mertem próbálkozni, én ugyanis csak éjjel tudok dolgozni. Ha tudnék délelőtt, akkor írnék regényt. Ha bármit elcserélhetnék, az a reggeli frissesség lenne.
A versek személyes hangvétele kapcsán a költőnő elmondta, hogy eleinte nem akart személyes lenni, nagyon szerette az objektív verseket, első gyermeke világra jöttekor, a szülőszobában, a jövő-menő emberek között változott meg ilyen értelemben az ars poeticája, ahhoz képest ugyanis, aminek abban a helyzetben kitéve érezte magát, a személyesség "semmi". Mint azt a közönség tetszésnyilvánítása is érzékeltette, az irodalmi est legintenzívebb élményét Szabó T. Anna felolvasása nyújtotta. "Nagy, meleg, eleven, fészekadó/ csókol és dúdol és elhagy" – szólt a gyermeki panasz az Elhagy című kötet címadó verséből, majd a Hangok a várakozásban lélegzet-elállító lélekképei vetítődtek ki a hallgatóság elé: "Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben/ ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás…"
Nagyapák kiváltsága
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéből nyújtott irodalmi "kóstolót". A budapesti származású író a felolvasás előtt elmondta, hogy számára azért nagy megtiszteltetés jelen lenni ezen a találkozón, mert az apját a Dragomán György édesapjához fűző barátság révén Vásárhely az ő városa is, kívülről régóta figyeli, és mindig úgy érzi, hogy egy kicsit hazajön ide.
Az est házigazdája nagyapjával, Jékely Zoltánnal való viszonyáról kérdezte az írót.
– Nagyszülőnek lenni egy kivételesen tolvaj helyzet. Olyan szeretetet lophatsz, amit az apai helyzetből adódóan nem lehet – jegyezte meg Péterfy György, aki költő nagyapjával való kapcsolatából az egyértelmű szeretetet, illetve azt emelte ki, hogy Jékely Zoltán a maga részben szász, részben székely identitásával, és azzal, ahogy Schubertet, Mozartot, a német és latin irodalmat finoman felkínálta neki, azonosságtudatának alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Nagyapja könyvtárában talált rá arra a Kazinczy- levélre is, amelyből először hallott Kazincy barátjának, Angelo Solimannak, a megnyúzott és kitömött négernek a történetéről, amelynek éveken keresztül a bűvöletében élt. Ebből a történetből született legújabb regénye, melynek elolvasásához az irodalmi est közönsége is kedvet kaphatott.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Szeretik a múzeumot
Több ezer tárggyal gyarapodott a Székely Nemzeti Múzeum az utóbbi négy-öt évben. Ezek közül néhányat megvásároltak, de zömmel adományként kapták – mondotta Vargha Mihály igazgató a Szerzeményeink című tárlat megnyitóján szerda este. Szerinte ez azt mutatja, az emberek szeretik a múzeumot. Kollégái javaslatára nyújtanak ízelítőt a szerzeményekből. Szigorú válogatás eredménye e reprezentatív kiállítás, hiszen figyelni kellett arra, hogy a tárgyak „ne üssék egymást”, miközben a tematika sokrétű. A tárlat másrészt visszajelzés az adományozók felé, s nem titkolt szándékuk, ezzel tovább szeretnék ösztönözni a kedvet.
A múzeum adományok révén jött létre – mondotta az igazgató, felelevenítve, hogy Cserey Jánosé Zathureczky Emília saját vagyonát tette közszemlére udvarházában, majd 1879-ben a gyarapodó gyűjtemény felvette a Székely Nemzeti Múzeum nevet. Vargha Mihály ecsetelte: csak tárgyakat látunk, de azoknak történetük van, s jó lenne krónikába összegyűjteni őket. Az adományozók egy-egy történetet meséltek el, amikor tárgyaikat átadták az intézménynek. Szívmelengető volt, amint tavaly egyikük azt mondta, úgy döntött, ide adja be, mert hallotta, úgy őrzik itt a tárgyakat, hogy ha kell, el is ássák. S ez nem legenda, fűzte hozzá az igazgató, hiszen a honvédszobrot a kommunista rendszer idején a kertben ásták el, s most restaurálva visszakerült talapzatára a Rétyi Nyír bejáratához. Az intézményvezető még hozzátette, másfél-két évente rendeznek hasonló bemutatókat. Tárlatvezetést Szőcsné Gazda Enikő muzeológus tartott. Ő is említette, időnként könnyeket ejtve adták át féltve őrzött tárgyaikat az adományozók. A múzeum mindent gyűjt, s a kiállítás ennek metszete. Legtöbb a fénykép, melyből több ezer kerül be évente, de vannak kerámiatárgyak, bútordarabok, képzőművészeti alkotások, ruházati cikkek is. Gyűjteményük kiegészült a kisborosnyói régészeti ásatás leleteivel, melyek az erősdi kultúra körébe tartoznak. Látható az egerpataki Márk család 1591-ből származó címeres nemeslevele, Szentkereszty Stefánia portréja, Gyárfás Jenő egy festménye, északolasz intarziás asztal, az alsórákosi unitárius egyházközség mintegy kétszáz éves úrasztala, felvidéki habán tál, francia majolika, szász hímzett irhabunda, szemészeti eszköztár és sok más szerzemény. Külön sarokban lakberendezési tárgyak láthatóak székely népviselettel kiegészülve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor nyilatkozata, magyarra fordítva (Államfőválasztás)
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kisebbségi kérdésekben nem sokat remél a vasárnap román államfővé választott Klaus Johannistól – nyilatkozta az MTI-nek hétfőn Kelemen Hunor, a szövetség elnöke = nem bótoltunk vele, nem tuggyuk.
„Az RMDSZ-elnök úgy vélte, Klaus Johannis megválasztásával hosszú időre szünet következik a kisebbségi, közösségi jogok romániai érvényre juttatásában. Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia egy modell ország, amelyben a kisebbségi kérdés meg van oldva, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak” – jelentette ki Kelemen Hunor. „Az eddigi tapasztalataink alapján sem várjuk Johannistól, hogy felvállalja a kollektív jogoknak, az autonómiának az intézményesítését” – tette hozzá.
= amit huszonöt év alatt, szűk húsz évnyi hatalomban való részvétellel nem oldottunk meg, azt Jo­hannis sem fogja. Ráadásul elveszi előlünk a cukrot, eddig minket tartottak azért, hogy demonstrálják, mennyire példaértékűen megoldották a kisebbségi helyzetet Romániában.
Megjegyezte azonban, hogy ha Klaus Johannis kiegyensúlyozott elnök lesz, és nem akarja uralni a parlamentet és a kormányt, ha keresni fogja a konszenzusos megoldásokat, akkor sikeres elnöki mandátum elé nézhet.
= bótolni fogunk vele is, mer’ ez Románia. Rá fog kényszerülni, nyugi.
 Kelemen Hunor úgy értékelte, fontos üzenet a megválasztott elnök számára, hogy a magyarok 75–80 százaléka rá szavazott. „A választók bizonyítottak. A következő időszakban a labda az ő térfelén van, most neki kell bizonyítania” – tette hozzá.
= akkora sallert kaptunk választóinktól, hogy Johannis adja a másikat. Nem értették meg az üzit ezek a bikkfafejű székelyek, na de majd Verestóy rendet csinál 2016-ra.
Azt is elmondta, hogy üzenetben gratulált Johannisnak, és válaszüzenetet is kapott tőle. = megvan az elnök telefonszáma.
Az RMDSZ elnöke úgy vélte, jól döntöttek, amikor azt mondták a magyar választóknak, hogy mindenki szavazzon belátása szerint.
= nem működött a demobilizálás annyira, hogy a fene essen a Facebookba.
Az sem ingatja meg szerinte az RMDSZ és választói közötti bizalmat, hogy pár nappal a választások második fordulója előtt Călin Popescu Tăriceanuval, Victor Ponta miniszterelnök-jelöltjével vett részt székelyföldi körúton.
= megpróbáltuk terelni a poport. Nem jött össze.
„Lehet ezt kampánykörútként is értelmezni, de én valamennyi helyszínen Tariceanu jelenlétében mondtam el, hogy nem biztatunk senkit arra, hogy egyik vagy másik jelöltre szavazzon” – fogalmazott Kelemen Hunor.
= nagyon szar kampánylevél-modellt írtak a polgármestereknek.
Hozzátette, erkölcsi kötelességének érzi fenntartani a jó viszonyt azokkal a politikusokkal, akik korrekt módon viszonyultak a magyar közösség kérdéseihez. „Tăriceanutól egy mondatot nem lehet elővenni, amely a magyarok ellen szólt volna” – jelentette ki. Az egykori korrekt koalíciós partnerek között említette Victor Ciorbea, Mihai Răzvan Ungureanu és Emil Boc miniszterelnököket is.
= ezekkel mind bótoltunk.
Kelemen Hunor a következő napok kérdésének tekintette, hogy folytatódik-e a közös kormányzás a Victor Ponta vezette Szociáldemokrata Párttal. Hozzátette, bármilyen döntés előtt ki kell elemezni a választási eredményt, „meg kell érteni, ami történt”.
= megvárjuk, merre alakul a történet, és majd szépen átállunk a nyerteshez.
A politikus fontosnak tartotta, hogy a választási verseny a két jelölt közötti jelentős különbséggel végződött, és az új elnök megkérdőjelezhetetlen legitimitással kezdheti mandátuma kitöltését. Megemlítette, hogy a szavazatokban a regionális identitás is hangsúlyosan megjelent, fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy a választók magatartását Victor Ponta elutasítása határozta meg. = Erdély nem Bukarest. Elég baj ez nekünk.
„Van egy nagyszámú társadalmi csoport, amelyik egyik politikai erőben sem találja meg a saját számításait. E társadalmi csoport 2012-ben a Szociál-Liberális Szövetségre szavazott, most pedig egy olyan emberre, akitől azt reméli, hogy megoldja majd a problémáit” – értékelte a választás eredményeit Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
= kurvára fogynak szavazóink. Le kéne váltani a népet, mer’ hülye, nem „ésszerűen” dönt.
DEMETER SZILÁRD
(Facebook, egy MTI-anyag fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi rajzfilmsorozat legendákból
Újabb rajzfilmet, háromdimenziós animációs sorozatot készítenek székelyföldi mondákból és legendákból – közölte lapunkkal Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium vezetője. A filmkészítő csapat november végén fejezi be az első részt, de már dolgoznak a másodikon is. Az új produkcó a Rétyi Nyír mondáját dolgozza fel, de megjelenik benne az Óriáspince-tető és a Fergettyűvár is.
A tizenkét perces 3D-s rajzfilmen kizárólag fiatal székelyföldi csapat dolgozik, öt hónap alatt elkészítették a szövegkönyvet, a karaktereket, forgatókönyvét Kudelász Nóbel írta. Fazakas Szabolcs elmondta, összehangoltak három mondát a forgatókönyvhöz, így a Rétyi Nyír tündéreit az Óriáspince-tetőn és a Szacsva várában tanyázó óriások próbálják meg elrabolni. A közeli Fergettyűvárban megmenekülnek a tündérek, akiknek segítségére van Zete – aki a rajzfilmsorozat minden epizódban megforduló főhőse (illusztrációnk), az óriásoknak pedig Csetlik (az almási barlangi rusnya terpe) segít.
A rajzfilm rendezője Tóth Árpád, Csetlik figuráját Kónya Albert Attila grafikus, míg a tündér és az óriás karaktereit János Tímea tervezte, zeneszerző Orbán Fe­renc, operatőr-producer Fazakas Szabolcs, pszichológus szakértő és gyártásvezető Tófalvi Beáta, animátorok: Boda János, Kosza Arnold és Rudolf Lóránt, a képes forgatókönyv (story­board) pedig Kovács Árpád munkája. A szereplők hangszinkronjára sepsiszentgyörgyi és székelyudvarhelyi színészeket kérnek fel, a rajzfilm angol változatát pedig a londoni Her Majesty’s Színház munkatársai készítik el. A produkció harmadik része a csíksomlyói Babba Mária legendája, a negyedik A gyergyói táltos asszony. A rajzfilmet szeretnék bemutatni a Rétyi Nyírben és a Székely Vágtán, de ha elkészül a jövő évi Szent György Napokig, ott is látható lesz.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron életútja
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész*, a Háromszék külső munkatársa, a székely tankönyv társszerkesztője, a Történelmi Magazin főszerkesztője. Mint az utóbbi években megszokhattuk, az esztendő végéhez közeledve megjelenik egy-egy Kádár-könyv.
A történész korábbi munkái után 2010 óta sorozatban adta ki újabb könyveit: Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története. Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság, s idén, az 500. évforduló tiszteletére a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent egy kisebb lélegzetű munkája Hallottátok Dózsa György hírét? címmel. A nyomdából frissen kijött könyv Gábor Áron életútját ismerteti. A széles bibliográfiára támaszkodó, a forrást megjelölő munka nem száraz dolgozat, történész és publicista ötvözeteként jellemezhetnénk a szerzőt. Kádár Gyula vallja: írásait a ma emberének szánja úgy, hogy azokat széles körben olvassák, de a szakember is használhassa. A történelmi ismeretek közlése révén nevelni akar. Olvasmányosságra törekszik, mert a száraz történelmi szaktanulmányokat többnyire csak szakemberek veszik kézbe.
Kádár e könyvében tudatosítja, hogy az ágyúöntés és az ágyúk felszerelése csoportmunka, amelyben nagyszámú szakember és munkás vesz részt. Ennek irányítása hárul Gábor Áronra. Az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül nincs ágyú, nem kerül sor a dicsőséges önvédelmi harcra. Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepe mellett a szerző kiemeli a tényt, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. Hangsúlyozza, Gábor Áron legnagyobb érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását. A könyv megpróbálja a mítoszok lebontását is. A köztudatban úgy él, Gábor Áron a kökösi hídnál esett el. Ezt hirdeti Gábor Áron 1892-ben állított eresztevényi síremléke vagy Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című nagyméretű festménye, továbbá Kányádi Sándor A kökösi hídon című verse. Ezzel ellentétben Gábor Áron őrnagy, a székely tüzérség főparancsnoka Uzon mellett, a mai vasúti feljáró közelében esett el, és nem Kökös közelében. Sombori Sándor és Földi István regényei irodalmi alkotások, melyekben szárnyal a fantázia – jelzi a szerző. Hozzáteszi, a mítoszteremtés már 1848–49-ben megkezdődik. Jókai Mór az Esti Lapokban megrajzolja a „keveset tanult közvitéz” alakját. Kőváry László történész Gábor Áront mint egyszerű szántó-vető embert mutatja be, megteremtve a népmesei hőst, aki székely furfanggal, leleményességgel ágyút önt. A szerző szilárd meggyőződése,  annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról, még mindig szükség van kutatásra. Kádár Gyula úgy véli, hogy Gábor Áron életrajzát megírni csak az általános történelmi háttér ismertetésével lehet, ezért életét és munkásságát tematikus rendszerezéssel teszi áttekinthetővé. A keménykötésű, illusztrációkkal gazdagított könyv függelékében olvasható többek között Gábor Áron 1849. május 12-én írt levele, melyben beszámol a Kossuth Lajossal való találkozásáról, valamint az a korabeli leltár, amelyben felsorolják az uzoni-kökösi csatában elesett Gábor Áronnál talált tárgyakat, köztük a négycsövű forgópisztolyt, egy kis bronzcsövű, ágyú alakú pisztolyt, a tiszti- és csatakardját.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének kétszázadik évfordulójára írta e könyvét. Azt az embert mutatja be, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképévé vált.
Év vége közeledtével elmondhatjuk, saját olvasmányon kívül karácsonyi ajándéknak is szánható a könyv. Kádár Gyula könyvei mellett megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgy könyvesboltjaiban. Megrendelhető a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen vagy a 0740 026 450-es telefonon.
* Kádár Gyula: Gábor Áron életútja, Csíkszereda, 2014
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Péterfi Rozália
Csütörtökön, november 20-án kora este Bukarestben, hosszan tartó, súlyos betegség után 88 éves korában elhunyt Péterfi Rozália, a Nyugati Jelen lapelődjének, a Vörös Lobogónak kis híján negyedszázadig (1958–1982), nyugdíjba vonulásáig főszerkesztője.
Nehéz időkben állt egy rajoni, majd megyei magyar napilap élén, amikor a sajtó szabadságáról még elméletben sem lehetett beszélni. Az akkori újságíróknak gúzsba kötve kellett táncolniuk, ha azt akarták, hogy – a nyilvánvaló megkötöttségek dacára – az olvasók kezébe mégis érdekes, az emberek gondjaival, bajaival foglalkozó írásokat (is) adjanak. Péterfi Rozália a lap vezetőjeként – ötleteivel, a kollégák jó kezdeményezéseinek felkarolásával és természetesen írásaival – mindig az újság olvasóit tartotta szem előtt. Bizalmasabb baráti körben elmondta: a párt lapja vagyunk (más megyei lap nem is jelenhetett meg akkoriban – szerk. megj.), de az olvasót szolgáljuk. Ezért a szolgálatért aztán sokszor kénytelen volt a hátát tartani, elviselni a nem egyszer otromba legorombításokat a pártszervek részéről, ha valamit nem úgy tett a lap, mint ahogy a szűklátókörűek elvárták. Határozott, egyenes, karakán jellem volt, munkatársaival szigorú, de igazságos, és nem az az emberfajta, aki felfelé törleszkedik, lefelé rúg. Tisztelni kellett, olyannyira, hogy a megyei pártvezetők is tisztelték. Kollégái többek között azért szerették, mert „felfelé” kiállt értük – a lehetőségek végső határáig. Előfordult azonban néhányszor, hogy minden tiltakozása, ellenállása, egyet nem értése hiábavalónak bizonyult, és az újság munkatársát ő sem tudta megvédeni a kirúgástól.
Rajongásig szerette egyetlen fiát, majd talán nála is jobban három unokáját.  Régóta dédanya volt, és büszke hat dédunokájára. Már betegeskedett, amikor, négy évvel ezelőtt, a legszörnyűbb csapás érte, amit anya elszenvedhet: elvesztette fiát. Életének utolsó évei nehéz betegségben teltek, de az írásról még ekkor se mondott le.
Utoljára Aradon nyilvános helyen 2011 augusztusában, az aradi magyar sajtó 150. évfordulóján rendezett ünnepségen láttuk, a Jelen Házban. „Jómagam büszke vagyok arra, hogy néhányan az egykori kollégáim közül ma is állják a sarat, továbbadva tapasztalatukat az újságírás nemes hivatásának gyakorlásában a fiataloknak. Én ezt már nem tehetem, viszont még mindig vágyakozom akárcsak Toldi: ’Hej! Ha én is, én is köztetek mehetnék…’ De amíg vagyok, olvasni fogom írásaitokat, legtöbbször elégedettséggel, olykor – sajnos – bosszúsan, de mindig szeretettel és megértéssel” – írta utóbb.
Volt kollégái, ismerősei tudják: értékes, egyenes gerincű, megbecsült embert, az aradi magyar sajtó utóbbi fél évszázadának jelentős személyiségét vesztettek el benne.
Nyugodjon békében.
Nyugati Jelen (Arad)

Zárnia kell sorait az RMDSZ-nek
Az államelnök-választás kiértékelése volt a fő napirendi pontja az RMDSZ Kolozs megyei küldöttei (MKT) tegnapi tanácskozásának.
A beszámolókból kiderült: a Kolozs megyei magyarok elsöprő többsége nem az RMDSZ koalíciós partnerének, a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) a jelöltjére szavazott, hanem „az erdélyiséget, egy másfajta politizálást képviselő” Klaus Johannisra. A felszólalók érintették a kormányon való maradás vagy távozás dilemmáját is. Megoszlottak a vélemények arról is, hogy az RMDSZ államelnökjelöltjére az első fordulóban leadott közel 330 000 voks mennyire könyvelhető el pozitívumnak. A szövetségnek a 2016-os parlamenti választásokig „zárnia kell sorait”, mert ennyi szavazattal nem érik el a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt. A szavazatoknak a településekre való lebontásából kiderült: nem csak a parlamenti képviselet van veszélyben, hanem az önkormányzati is, ilyen „erőbedobással” több polgármesteri és tanácsosi helyet veszíthet az RMDSZ a szintén két év múlva esedékes helyhatósági választásokon.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy kötetnyi kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás
990 óta egyre nagyobb teret kapnak a magyar közbeszédben a kisebbségi magyarok sorskérdései. Sok szó, időnként túl sok és üres szó esik a demográfiai változásokról, az asszimilációról, a nemzettudat kívánatosnak vélt vagy hirdetett milyenségéről, állampolgárságról, tömbben vagy szórványban élő magyarokról, s nyelvünkről, melyben nemzetünk él. Szóba hozzák az iskolákat is, köztük a magyar tannyelvű iskolákat, ahol a kisebbségi magyar tanulóknak jó 70%-a tanul, s a szlovák, szerb, román, ukrán s egyéb tannyelvű iskolákat, ahová a fennmaradó 30% jár. Amiről sosem szól a közbeszéd, az a magyarok iskoláinak színvonala.
Az ártatlan szemlélő úgy hiheti, hogy csak nyelvi jogsértésektől szenvednek a magyar iskolák és tanulóik, például akkor, amikor a nemzetállami oktatáspolitika jelentősen diszkriminálja a kisebbségi (magyar) tanulókat. Sajnos a helyzet ennél is rosszabb, ugyanis a magyarok maguknak is sok kárt okoznak. 2014. január 25-én a Kolozsvári Akadémiai Bizottság akkori elnöke, Péntek János nyílt levélben részletekbe menő kritikát közölt a romániai magyar közoktatásról. Péntek kritikája az oktatás egészéről szól: minden tantárgy oktatásáról, a tankönyvekről, a tanárok képzéséről és továbbképzéséről. Itt most csupán egyetlen tantárgyról szól ismertetésem, a magyar nyelvtanról, ahogy azt a Magyarországról nézve határon túli országokban ma tanítják.
2013 októberében a nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett a kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás kihívásairól. Az itt ismertetett, megrendítő, de hasznos kötet erről a konferenciáról tudósít. A tanácskozást szervező s a kötetet szerkesztő nyelvészek szerint kisebbségi helyzetben az anyanyelvoktatás egyik lehetséges célja a kétnyelvű és a magyar egynyelvű környezetben folyó sikeres kommunikációra való felkészítés. A könyvből megtudhatjuk, hogy a kisebbségi magyarnyelvtan-könyvek mennyiben alkalmazkodnak az új társadalmi elvárásokhoz, milyen mértékben veszik figyelembe a magyar tanulók kisebbségi helyzetét és anyanyelvhasználatát.
A nem nyelvész olvasó témánkra hangolására idézek egy kárpátaljai magyar nyelvész főiskolai tanárt, Beregszászi Anikót, aki szerint a magyar anyanyelvi nevelés megújításának egyik feltétele, hogy „az oktatás irányítói olyan tantervekkel, tankönyvekkel és oktatási segédletekkel, módszertani útmutatókkal lássák el a kárpátaljai magyar iskolákat, melyek nem a nyelvi alapú diszkriminációt éltetik tovább, nem nyelvművelői babonákat terjesztenek, hanem ismereteket és hasznosítható tudást közvetítenek”.
Van kisebbségi magyar közösség, ahol ez történik, épp Kárpátalján, Beregszászi Anikónak s munkatársainak köszönhetően, de Romániában, Szerbiában, Szlovákiában s másutt a magyar anyanyelvoktatás nagyrészt a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt élteti tovább. Vančo Ildikó egyebek mellett arról tudósít, hogy a szlovákiai magyarnyelvtan-oktatás ma is abból a feltevésből indul ki, hogy egyetlen normát kell elsajátíttatni, de azt sem lehet tudni, hogy ez mikori nyelvi norma, „a nyelvtankönyvek 30–40, néha akár 50 évvel ezelőtti normát kérnek számon”. A romániai helyzetet elemezve Pletl Rita a nemzetállami diszkrimináció egyik „szalonképes”, de nagyon eredményes módszeréről ír: „A román tanügyi törvény túlszabályozza a kisebbségi oktatást (hogy szűkítse lehetőségeit)”, így egyebek mellett előírja, „hogy a regionális (kisebbségi) anyanyelvek és a román anyanyelvi órák számának azonosaknak kell lenniük”. Ugyanez a helyzet Szlovákiában is, ami azért aggályos, mert a jó kétnyelvű oktatásnak az a célja, hogy lehetőleg kiegyensúlyozott kétnyelvűséget eredményezzen, úgy, hogy az iskolai nyelvhasználat és az iskolán kívüli balanszírozza egymást. Például a 80%-ban magyar lakosságú Dunaszerdahelyen a magyar iskolások szlovák tannyelvű oktatására kellene a nagyobb figyelmet fordítani, de a 9%-ban magyar lakosságú Losoncon a magyar tannyelvűre. Vančóné kitér arra is, miként stigmatizálják a szlovákiai tanügyi előírások a magyar diákok anyanyelvhasználatát, amikor például elvárják, hogy „a diák tudja helyesen képezni az igealakokat feltételes mód egyes szám 1. személyben”. Aki ezt várja el, például hogy a magánhangzó-illeszkedés törvényét megsértve én aludnékot mondjon valaki az én aludnák helyett, az a „helyes magyarság” kívánalmát érvényesíti, s ezzel a magyar anyanyelvűek, köztük az iskolások túlnyomó többségét megbélyegzi, stigmatizálja. Ez a szemlélet nyelvtudományi és pedagógiai szempontból külföldön több mint fél évszázada, de Magyarországon is bő három évtizede már tarthatatlan.
Kugler Nóra több olyan nyelvtankönyvet bírál, melyekből szlovákiai magyar gimnazisták és szakközépiskolások kénytelenek tanulni. Arra fordítja figyelmét, hogy miként jelenik meg „a beszélő ember és a nyelv viszonya a tankönyvek által közvetített tudásban és tevékenységben”. E tankönyvek nemritkán elidegenítik a diákokat saját anyanyelvváltozatuktól, például amikor a művelt köznyelvben helytelen, de a magyarok beszédében gyakori suksükölésről (pl.: mindenki láthassa, hogy most még nem lesz árvíz) azt tudatják, hogy „ez felszólító módú alak”, s nem azt, hogy itt a kijelentő módban is érvényesül a más helyzetekben is szokásos hangmintázat, hisz például az ad ige kijelentő és felszólító alakja is azonos, mégsem gondolja senki, hogy a beszélő nem tudja megkülönböztetni a kijelentő alakot a felszólítótól. Ugyanezeket a tankönyveket elemzi Kozmács István is, főleg abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg a kisebbségi magyar tanulók szükségleteinek. Az eredmény lehangoló: a tankönyvek szerzői egyáltalán nem használják ki, hogy a diákok nem magyarországi és nem magyar köznyelvi beszélők, de azt sem, hogy egy másik nyelvet is ismernek.
A konferencia szervezőit s egyben a kötet szerkesztőit dicséri, hogy a legtöbbet bírált tankönyvek egyik szerzőjét, Uzonyi Kiss Juditot is megszólaltatták. Tőle is tudhatjuk, hogy „a Szlovákiában megjelent Magyar nyelv tankönyveket a szlovákiai kerettantervnek megfelelően Csicsay Károly dolgozta át a magyarországi Apáczai Kiadó által megjelentetett tankönyvek alapján”. Ebből a cikkből legyen elég egyetlen elrettentő gondolatot idéznem: „Lehet arról vitatkozni, [...] el kell-e fogadnunk a nyelv változását vagy sem [...] Az átláthatatlan mondatszerkezetek nem alkalmasak egyértelmű közlésre, ezért kommunikációs zavarokhoz vezethetnek. A nyelvész feladata ezért az lenne, hogy mentse, ami még menthető, és ne a ragok további sorvasztását segítse elő.” A nem nyelvészek kedvéért: lehet arról vitatkozni, el kell-e fogadnunk, hogy a Duna Szentendréről folyik Pest felé (s nem fordítva).
Végül idézem még Tolcsvai Nagy Gábor néhány gondolatát, ugyanezekről a tankönyvekről. Róla érdemes megjegyeznünk, hogy jó 60 éve ő az első olyan nyelvész akadémikusunk, akinek nem derogált középiskolai nyelvtankönyveket is írni. Tolcsvai is megvizsgálta, hogy mennyire alkalmazzák a Csicsay–Uzonyi Kiss tankönyvek a tudományos eredményeket, s mennyiben alkalmasak a kisebbségi magyar iskolások anyanyelvoktatására. Az eredmény elkeserítő: a magyarul beszélők földrajzi elhelyezkedése, nyelvpolitikai és kulturális helyzete nem része a tankönyvi anyagnak, így aztán tisztázatlan marad a nemzeti nyelv, az anyanyelv, a regionális nyelv és a nem őshonos nyelv közötti viszony, nem beszélve az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőkről és régiókról. Bemutatja a szerző a tankönyvírók felelőtlen és abszurd műszóhasználatát, s egy helyen „a szerzőpáros nyelvtani ámokfutásáról” tesz említést. Konklúziója sem enyhébb: „Ezeknek a tankönyveknek a minősége tragikus, felháborítóan elfogadhatatlan, esetenként abszurd. [...] Nem segítik, hanem akadályozzák a személyiség-, közösség- és kultúraképzést a szlovákiai magyar tanulók és tanáraik, szüleik körében.”
Mindehhez a recenzens még két elgondolkodtató dolgot fűz hozzá. Egy: a Szlovákiában adaptált, eredetileg magyarországi tankönyvek Magyarországon a tankönyvvé nyilvánítás során a tartalom szakmai hitelességére és pontosságára 100%-ot kaptak. Kettő: ezekből a tankönyvekből ma Szlovákiában több mint 5000 magyar diák kénytelen tanulni.
KONTRA MIKLÓS
a Szegedi Tudományegyetem tanára
Vančo Ildikó és Kozmács István, szerk.: A kisebbségi magyar nyelvtantanítás kihívásai a 21. század elején. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara – Arany A. László Polgári Társulás, Nyitra, 2014.

Híres lett a műkedvelők fesztiválja
A hétvégén huszonkettedik alkalommal léptek a világot jelentő deszkákra Erdély amatőr színjátszó csapatai. Nem is az előadások sikeressége jelenti a Színpad nevű fesztivál lényegét, hanem a folyamatos tanulás és a hozzáállás.
Minden nemzetnek van egy megtartó kincse, az anyanyelv – mondta Jókai. E kincs védelmének egyik jelentős fóruma az anyanyelvű színjátszás, amely már a kezdetektől otthonra lelt Erdély városaiban, falvaiban. Erdőszentgyörgy egykori birtokosa, gróf Rhédei László kolozsvári palotájának báltermét nyitotta meg a színészek előtt 1792-ben, majd 1821-től állandó otthona is lett az erdélyi színjátszásnak, a Farkas utcai kőszínház. De tovább élt az a fajta színjátszás is, amelyet a legkisebb településen is játékos kedvből, kedvtelésből műveltek az emberek. Ez a műkedvelő színjátszás. És mi sem volt természetesebb, minthogy ez a színházpártoló Rhédeiek ősi, vidéki hajlékában is virágozzon. Az emlékezet még őrzi a két világháború közötti időszak erdőszentgyörgyi színjátszó hagyományát, amely egyik fontos lehetősége volt az anyanyelv ápolásának, a nemzeti identitástudat megőrzésének. Ez a hagyomány átvészelte a legzordabb időket is, és ezt felvállalva, a helyi Bodor Péter Művelődési Egyesület huszonkét évvel ezelőtt útjára indította a Kis-Küküllő menti műkedvelő színjátszók őszi találkozóját. Mert színházba járni jó, a színpad elvarázsol, a hétköznapokat magunk mögött hagyva belecsöppenünk egy olyan világba, amely más, mint amit megszoktunk, mert a színház az élet veleje – hangzott el Erdőszentgyörgyön, az idei fesztivál megnyitóján.
Tanulni, színpadra állni, száguldozni
„Erdőszentgyörgy szerencsés, hogy itt ilyen csapat állott össze, amely továbbviszi a fesztivált. Mindig tizenöt fölött van a fellépő csoportok száma, ami azt jelenti, hogy a szervezők valamit nagyon jól csinálnak. Ez annál inkább fontos, mert napról napra kezd háttérbe szorulni életünknek az a ludikus része, amikor megengedjük magunknak, hogy játsszunk vagy hogy részesei legyünk valamilyen játéknak, és e fesztivál révén ezt a kis rejtett világot tudjuk magunkhoz közel engedni” – mondta el Vajda András, a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központjának munkatársa.
Valóban más világ színtere volt az erdőszentgyörgyi kultúrotthon a hétvégén, amikor tizenöt erdélyi műkedvelő csoport lépett Színpadra mesejátékkal, komédiával, bohózattal, drámával. A szakmai zsűrit Koszta Gabriella és Székely Szabó Zoltán marosvásárhelyi színművész, valamint Válik István, a Magyar Szín-Játékos Szövetség vezetőségi tagja, a gyöngyösi Mozaik Színkör vezetője alkották. Pénteken este, szombaton délben és este a zsűri nyilvánosan értékelte a színpadi előadásokat, kiemelve a pozitívumokat és a javítást, fejlesztést igénylő tényezőket. A színház egy csoda, a színházzal foglalkozni is csoda, csoda eljátszani az érzelmekkel, bemutatni az élet visszásságait, fürdeni a szerepekben, és az is csoda, hogy több-kevesebb munka mellett sok fiatal fejét adja a színjátszásra, érzelmekben gazdagodik, csapatot alakít, gyönyörűen szórakozik, színpadra áll és száguldozik a költészet, drámairodalom és az absztrakció szárnyain. De az is csoda – emelte ki a zsűri –, hogy a csíkfalvi gyerekek eljátszották a Kék madarat, a világirodalom egyik legszebb, legköltőibb, legérvényesebb, legjobb, de egyben egyik legnehezebben megjeleníthető darabját. Mindezért hálás is volt a szakma, a csíkfalviak a legjobb csapatnak, a legjobb rendezésnek, továbbá Adorjáni Imola és Mezei Tamás a legjobb párosnak kijáró díjat vihette el.
Mindenki tanul, fejlődik
A szervezők kezdetben a Kis-Küküllő menti csoportokat szólították meg, később csatlakoztak az erdélyi városok, majd magyarországiak is. Már tíz éve vendégeik évente kétszer is a celldömölkiek, sokat tanultak Gyöngyöstől is, de igazi barátság alakult ki Mezőkövesddel is. Többnyire visszajárók csapatok vesznek részt, de újak is jelentkeznek, mint Sepsiszentgyörgy, jövőre Kovászna is, ami azt jelenti, hogy a fesztivál él és hírneve van. Ami a szakmai szintet illeti, vannak nagyon jó és kevésbé sikeresebb előadások is, de nem az a lényeg, hanem a találkozás, az, hogy a szakmai zsűri értékeléséből mindenki tanulhat, fejlődhet. És ez lényeges, mert sok helyen a műkedvelő színjátszás jelenti az egyetlen kapcsolatot a lakosság és a színház között, a kisebb településekre igen ritkán vetődnek hivatásos színházak. Ezért is jelentős a szentgyörgyi Színpad fesztivál, mert nem mindegy, hogyan adják elő a színjátszók az adott darabot és milyen felkészültséggel. „A lényeg, hogy szeretik amit csinálnak” – értékelte az idei fesztivált szerkesztőségünknek Kovrig Magdolna szervező.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Közelebb kerülni egymáshoz (Színházi tükör)
Fazakas Misi színész, rendező, drámapedagógus, az Osonó Színházműhely vezetője. Az utóbbi tizenöt évben meghatározó személyisége a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszásnak, generációkat oltott be a színház, a művészet szeretetével, a színházi szakma fiatalabb alkotói közül sokan őt tartják első tanítómesterüknek.
A szenvedélyes munka, amit végez, régen kinőtte az amatőr színjátszás vagy akár az iskolai drámapedagógia határait, az Osonó Színházműhely az elmúlt évek alatt tizennyolc országban tartott előadásokat, workshopokat, szakmai tréningeket. A nyugat-európai országok mellett Távol-Keleten és Afrikában is több alkalommal dolgozott a társulat, legutóbb november 16-án lépett fel Marokkóban a Berkane-i Nemzetközi Színházi Fesztivál díszvendégeként. – Vegyük sorba pályád fontosabb állomásait. Mikor kezdett foglalkoztatni a színház? – A nyolcvanas évek közepén. Másodikos koromban egy reggel úgy ébredtem, hogy érdekel a színház, és megkértem anyukámat, beszéljen Rozsnyai Júlia színésznővel – aki rokonunk volt –, hogy vigyen el engem egy színházi próbára. A Mielőtt a kakas megszólal című csehszlovák drámát próbálták Balogh András rendezésében, nekem pedig annyira megtetszett a színház világa, hogy azután minden próbán ott voltam a bemutatóig. Egyetlenegyszer hiányoztam a négy hét alatt, Király Jóska bácsi állítólag azt mondta azon a próbán, hogy ő nem tud koncentrálni, annyira megszokta a gyermeket a nézőtéren. Így kezdődött a színházzal való kapcsolatom. Később előadásokra is kezdtem járni, némelyiket többször is megnéztem. Amikor 1989-ben Tompa Miklós a Fekete macska című Asztalos István-darabhoz gyermekszereplőt keresett, egyöntetűen rám gondolt a társulat. Ez volt az első szerepem. A rendszerváltás után, kilencedik osztályos koromban Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum magyartanára és Győry András megalapította az iskola színjátszó csoportját, amiből az Osonó, később pedig az Osonó Színházműhely lett, én pedig a líceum alatt végig tagja voltam ennek a társulatnak. A 90-es évek elején nagy lendület volt bennünk: diáktanácsot alapítottunk, sulirádiót működtettünk, kosárlabda-maratont szerveztünk, magyarországi diákszínjátszó táborokba jártunk, ahol felfedeztük, hogy mozgásszínház is létezik, és ennek hatására mi is olyan színházat akartunk létrehozni, ami más, mint a kőszínházak. Tizenegyedikes voltam, amikor Salek bácsi abbahagyta a társulat vezetését, ettől kezdve Márkó Eszter és én vettük át az irányítást. Az alapító tagok között több, mára ismertté vált színházi ember volt, például Prezsmer Bogi, Mátray Laci, Kosztándi Zsolt csíkszeredai színész… Húszan-harmincan voltunk, pezsgett az élet, szinte azt mondhatnám, hogy már csak ezért is érdemes volt iskolába járni. Egyértelművé vált számomra, hogy a színire felvételizem, attól függetlenül, hogy matek–fizika osztályban végeztem, amit a mai napig fontosnak tartok. – Az Osonó kezdeti évei egybeesnek Nemes Levente első igazgatói éveivel, akiről mindig nagy elismeréssel szoktál beszélni. Látsz összefüggést a színházban zajló folyamatok és az Osonó alakulása között?
– Egyértelműen. Meggyőződésem, hogy Nemes Levente igazgatásával kezdődött az a folyamat Sepsiszentgyörgyön, melynek végén Székelyföld kulturális fővárosa lettünk, egy olyan fontos kulturális központ az országban, melyet Bukarest is elismer. Levente hívta ide Bocsárdit és a figurásokat, az ő nevéhez köthető az a koncepcióváltás, melynek értelmében egyedül a minőség szempontjainak kell alárendelni egy társulat, egy színházi intézmény tevékenységét. Ez mindannyiunk gondolkodásmódjára hatással volt. Én személyesen is sokat köszönhetek Leventének, például azt, hogy egy évig művészeti titkár is voltam a színházban abban az időszakban, amikor ő igazgató, Bocsárdi pedig művészeti vezető volt. Sokat tanultam mindkettőjüktől, mestereimnek tekintem őket.
– Hét évig voltál tagja a szentgyörgyi társulatnak, ezalatt a színészi munkád mellett televíziós műsorvezetőként is dolgoztál, műhelyfoglalkozásokat tartottál amatőr színészeknek, a Háromszék Táncegyüttes táncosainak, drámatagozatot alapítottál a művészeti líceumban stb. Több munkakörben kipróbáltad magad, míg végül a fő irányvonal az Osonó és a drámaosztály maradt. Miért ezt az utat választottad?
– Valójában minden a színházhoz kapcsolódott. A színházon belül pedig a próbafolyamat, a keresgélés, az út, amelyen közösen halad egy társulat a kész előadás felé, mindig jobban érdekelt, mint maga az előadás, a taps, a siker. Ez már a pályám legelején így volt. Tulajdonképpen az előadás is eszköz csupán, mely körüljár egy problémát, kérdéseket fogalmaz meg, segít, hogy közelebb kerüljünk fontos témákhoz, ezáltal a nézőkhöz és önmagunkhoz. Úgy éreztem, hogy a kőszínházi keret, a rendszer, ahogyan egy színházi intézmény működik, nem mindig támogatja ezt a fajta elmélyült munkát, keresgélést, némely rendezők pedig olykor valósággal ellene dolgoztak az igényességnek. Amikor felmondtam a színháznál, még nem tudtam pontosan, mi az, amit keresek, de valami olyan színházi formának a megtalálása érdekelt, amely szakítani tud a kőszínházi keretek által megszabott lehetőségekkel, és a nézőkkel való viszonyt is szerettem volna átértelmezni a saját magam számára. Tulajdonképpen a társulatunkkal ma is ezen az úton próbálunk haladni.
– Itthon és külföldön is egyre népszerűbb, sikeresebb az Osonó. Szerinted mi a titka ennek a sikernek? – Az isteni gondviselés alakította végig az életemet, én mindig csak arra törekszem, hogy nyitott legyek a világ változásaira, kihívásaira úgy, hogy közben az értékrendemet tudjam megőrizni, érvényesíteni. Soha nem hoztunk olyanfajta döntéseket az Osonóban, hogy akkor most holnaptól elkezdünk turnézni, utazni a világban; mindig csak a következő lépésre figyeltünk, arra, hogy megpróbáljuk kihasználni az éppen adandó lehetőséget. A meghirdetett határidőkig megírtunk egy-egy pályázatot, ha meghívtak valahová, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak. A kommunizmus többek között azt a rossz beidegződést oltotta belénk, hogy a tétlenség, a megszokotthoz való ragaszkodás, a felelősség elhárítása jelenti a biztonságot, pedig valójában csak a munka, a bátorság, a kreativitás és rugalmasság hozhat valódi eredményeket az életünkben. Minél többet megtapasztalunk a világból, annál inkább rájövünk arra, hogy csak a kitartó munkának van gyümölcse; dumával, okoskodással, ítélkezéssel nem lehet előrehaladni. Amit most az Osonó megél, abban az elmúlt tíz év megfeszített munkája is benne van: a szinte egy évig tartó próbafolyamat, a hosszú éjszakákon át írt pályázatok, sok-sok ingyen vállalt, önkéntesen végzett munka és az, hogy önerőből, a csapatból, tehát egymásból építkezünk.
– Rég nem diákszínház már az Osonó, mégis minden projektben részt vesznek diákok… – Az Osonó független színház, amelynek állandó társulati tagjai felnőttek: Mucha Oszkár, Daragics Berni, Bernát Szilárd és én. De ahogyan te is megemlítetted, fontos számunkra, hogy minden projektünkbe vonjunk be diákokat. Meggyőződésem, hogy ha elviszünk egy fiatalt egypár hetes turnéra, annyit bővülhet, annyit módosulhat a világlátása, annyit tanulhat az ott látottakból, az előadások utáni közönségtalálkozókból, beszélgetésekből, amennyit a román tanügyi rendszerben biztosan nem tanulna ennyi idő alatt. Én éppen ezt tartom az egyik legnagyobb problémának, hogy abból a három-négy alappillérből, ami a mai világban való jó eligazodást jelentené, sajnos, egyiket sem tanítja az iskola. Rugalmasnak lenni, nyitottnak lenni, kreatívnak lenni és kezdeményezni… Ha ezeket a képességeket birtokolnánk, a munkahely elvesztésétől kezdve bármilyen nehéz helyzetben feltalálnánk magunkat. Nem félnénk attól, hogy a világ állandó mozgásban van és változik, hanem örülnénk az így kínálkozó lehetőségeknek. Mindig van megoldás, csak hinnünk kell benne. Hogyha elölről, hátulról, jobbról és balról falakba ütközünk, felfelé kell elindulnunk…
– Mi a célod az Osonóval, melyek a hosszú távú terveid?
– Pina Bausch szavaival élve, meg kellene keresnünk, hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz. Ez a cél folyamatosan: közösségben alkotni, élni, és létrehozni olyan eseményeket, amelyek megmozgatják az embereket, amelyek megpróbálnak segíteni, impulzust adni. Ebben az értelemben is nagyon fontosak számunkra a nemzetközi projektjeink, és az, hogy időről időre más nemzetiségű tagjai is vannak a társulatnak. Sokat beszélgetünk a nézőkkel, és azt érzem, hogy tényleg szükségük van a segítségre, mert nagyon nagy terhek, nagyon nagy sebek vannak, és mindezzel egyedül maradtak. Akkora öröm, amikor azt érezzük, hogy egy-egy előadás enyhíteni tud ezeken a terheken… Persze, nem tudjuk megoldani az előadásaink által felvetett társadalmi, szociális problémákat, de azzal, hogy lehetőséget teremtünk a párbeszédre, lehetőséget teremtünk megtenni az első lépéseket a gyógyulás útján. Igyekszem szolgálattá tenni a színházcsinálást, túllépve a sikerek, díjak, turnék örömén, csak a lényegre figyelni. Létrehozhatunk bármilyen nagyszerű előadást, ha nem tudjuk megszólítani a nézőt, ha nem tudjuk megérinteni a lelkét, értelmetlen a fáradozásunk. Nagyon sok fiatal pusztán virtuális közösségekben él, nem tudja, milyen, amikor másokkal valódi közösségben, felelősségünk teljes tudatában építünk, alkotunk, átélünk valamit. Ez a fajta elidegenedés, egoizmus a mai világ egyik legnagyobb veszélye, ezért a mai színház egyik legfontosabb feladata az én értelmezésemben az, hogy megtanítson egymás felé fordulni, egymás szemébe nézni, majd elindítson a kommunikáció és a befelé figyelés útján. Ez a célunk, mert úgy érzem, ez az egyetlenegy esélyünk embernek maradni. – Együtt éltek, dolgoztok a társulatban, a munka tölti ki a teljes életedet. Nem vonz a polgári lét, család, gyerek…?
– Azt szoktam mondani, ha valaki a családalapítás iránt érez elhivatottságot, akkor azt feltétlenül meg kell lépnie, és biztatni, segíteni kell őt, hisz attól kezdve nagyon jelen kell lennie benne, mert a család is egy kihívás, teljes embert igénylő hivatás. Volt olyan időszak, amikor engem is vonzott, de az utóbbi években annyira átalakult a belső világom, hogy ez a kérdés nem foglalkoztat. Ebben a pillanatban semmi nem vonz, ami polgári. Persze, nagyon szeretem magam megosztani másokkal, örömmel találkozom, örömmel beszélgetek... Nem tudom, mi fog történni hosszú távon, de egyelőre nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben – feltölt, energiát ad… Ebben látom értelmét az életemnek.
Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden határon túli magyart ellátnak sürgősségi esetben
Könnyebb lesz igénybe venni a magyarországi egészségügyi ellátást a határon túli magyaroknak – derült ki az Emberi Erőforrások Minisztériumának rendelettervezetéből. A dokumentum szerint ha az a beteg, akinek az egészségi állapota már nem teszi lehetővé a kérelmezett ellátás halasztását, és nem rendelkezik a szükséges igazolványok – a magyarigazolvány vagy a magyar állampolgárságot igazoló okirat – másolatának egyikével sem, ettől függetlenül engedélyt kaphat az ellátásra.
Ehhez azonban szükséges, hogy utóbbiak kiállítása folyamatban legyen, és ezt az eljáró hatóság által kiadott irattal igazolni is tudja - írja a Magyar Nemzet. A rendelettervezet arra is lehetőséget adna, hogy a páciensnek a támogatás akkor is odaítélhető legyen, ha más beavatkozást végeznek el, mint amit a kérelmező igényelt. Ugyanakkor ennek összege nem lehet magasabb az eredetileg engedélyezetténél.
A külhoni magyarok Magyarországon történő egészségügyi ellátását egy 2007-es miniszteri rendelet szabályozza. A rendelet értelmében az Ukrajnában és Szerbiában élő magyarok (most már csak ők, mivel a többi szomszédos országban élő lakosra az uniós szabályok érvényesek) támogatást kérhetnek ahhoz, hogy Magyarországon kezeljék őket. A kérelemről egy orvosokból álló értékelőbizottság dönt, a kérelem beadásától számítva legfeljebb hatvan napon belül. Az elbíráláskor egyebek mellett figyelembe veszik, hogy az az orvosi kezelés, amelyre támogatást kértek, szerepel-e az adott országban nyújtott ellátások között, illetve hogy ott mennyire súlyos eseteket képesek kezelni. A rendelet pontosan meghatározza, hogy milyen műtétek és kezelések esetén részesülhet a kérelem pozitív elbírálásban. Ilyen lehet egyebek mellett a különböző daganatos megbetegedésekkel kapcsolatos diagnosztika, az idegsebészeti beavatkozások vagy szemészeti műtétek. A kérelmet a beteg, illetve – írásbeli meghatalmazás esetén – hozzátartozója vagy kezelőorvosa nyújthatja be az ellátás előtt a páciens lakóhelye szerinti országban a régiókban erre kijelölt irodákban.
Tavaly október óta egyébként az uniós állampolgároknak lehetőségük van arra, hogy hazai biztosítójuk terhére más országban kezeltessék magukat. Ennek a határon átnyúló egészségügyi ellátásról szóló uniós irányelv adott zöld jelzést. Magyarországon az év első felében csaknem háromszáz beteg kérelmezett külföldi gyógykezelést, a kérelmek legnagyobb része különböző genetikai vizsgálatokra, sugárkezelés-terápiákra, tüdőtranszplantációra és speciális gerincműtétekre irányult.
maszol/mno.hu

Tisztújító gyűlést tartott a csíksomlyói közbirtokosság
Negyedik alkalommal is Mátéffy Győzőt választották a csíksomlyói közbirtokosság elnökévé a hétvégén tartott tisztújító közgyűlésen. Változott azonban az alelnök és a titkár, valamint az ellenőrző bizottság egyik tagjának személye. A gyűlés napirendi pontjai között szerepelt a Kissomlyó hegyén zajló sípályafejlesztés is.
Négyévente tart tisztújító közgyűlést a csíksomlyói közbirtokosság, így a 2010-es döntést követően idén újra a vezetőség felépítéséről szavazhatott a tagság. A szombat reggel kilenc órakor kezdődött gyűlés  a délutáni órákig eltartott, amely során újra bizalmat szavaztak a vezetőség tagjai közül Mátéffy Győző elnöknek, Márkos László pénztárosnak és Székely Csaba erdőgazdának. Az alelnöki szerepet ezentúl Péter Árpád tölti be, a titkár pedig Csiszer Zoltán lesz. A háromtagú ellenőrző bizottságból két régi tag – Keresztes Zsuzsa és Antal Attila – folytathatja munkáját, hozzájuk újként Györfi Csaba csatlakozik a tagság döntésének értelmében – foglalta össze a közbirtokosság elnöke.
Megduplázódott érdeklődés
A közbirtokosság elnöki szerepét 2002 óta betöltő Mátéffy arról is beszámolt, hogy a tisztújításon hozzávetőleg 240-en vettek részt. Ehhez hasonló részvételi arányra nem emlékszik az elmúlt tizenkét évben, többnyire 120 ember szokott jelen lenni egy-egy közgyűlésen. Megjegyezte, ez idő alatt a tagság is kicserélődött: az idős generáció helyét a 40-50 év közöttiek vették át, akiknek – a jelenlétet tekintve – számít, hogy ki és hogyan vezeti a közbirtokosságot.
Szabályzat a Kissomlyó-hegyért
A közgyűlésen az előre összeállított napirendi pontok mellett tárgyaltak a Kissomlyó hegyén lévő sípályáról is. Heves vita alakult ki ennek kapcsán, végül sikerült abban megállapodni, hogy a közbirtokosság összeállít egy szabályzattervezetet, amelynek tartalmát a tagság, a helyi plébánia, illetve a Ferenc-rend is alakíthatja. Miután elkészül a szabályzat, az üzemeltetővel is leülnek tárgyalni. Amennyiben az elfogadja a – fejlesztésekre, földmunkákra, területrendezésre vonatkozó kikötéseket tartalmazó – szabályzatot, az abban foglaltak alapján dolgozhatnak tovább. Ugyanakkor számon kérhetők is lesznek általa – foglalta össze az elnök. Hozzátette, mivel már dolgoznak a szabályzaton, várhatóan 7-10 nap múlva a sípálya üzemeltetőivel is leülhetnek egyeztetni.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Ötvenéves a gyergyószentmiklósi Hiszekegy
Ötven éve,1964-ben kezdte el Lukácsovits Magda festőművész a Szent Miklós-templom mennyezeti freskóinak megalkotását. Az apostoli hitvallás tizenkét képben válik láthatóvá az épület boltozatán. A  freskók 1965-ben készültek el, ötvenedik évforduló közeledik.
A gyergyószentmiklósi római katolikus hívők többsége számára a templom boltozatán látható tizenkét freskó látványa természetes, ahogy az oltár vagy más eleme az épületnek. Így ismerték, szokták meg, mondhatni, így szeretik. Kevesebben vannak, akik már éltek akkor és emlékeznek arra, amikor még nem díszítették festmények a mennyezetet. Pedig nem olyan régen történt, „mindössze” fél évszázada, hogy Lukácsovits Magda festőművész felfestette a boltozatra a tizenkét képből álló Hiszekegyet.
Nemrégiben Gyergyószentmiklósra látogatott Idmar Hatzack, a festőnő férje, aki Gyergyószentmiklós díszpolgára. „Már alig van kortanú, aki tudná, mikor, milyen körülmények közt készültek a templom arculatát is meghatározó freskók. 2015-ben lesz éppen ötven éve, hogy Magda befejezte az alkotásait itt a templomban. Úgy gondolom, illő lenne, ha erről akár egy szentmise keretében megemlékezne a közösség” – mondta Idmar  Hatzack.
„Megkeressük az ünnepi alkalmat”
A felvetést tolmácsolva feltettük a kérdést Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébánosnak: tervez-e a plébánia valamilyen megemlékezést, ünnepséget az ötvenedik évfordulóra. „Korai volna még, hogy választ mondjak erre, egyelőre nem tevődött fel ez a kérdés. Annyit mondhatok, az ötlet nem rossz. Keresnünk kell egy megfelelő alkalmat, összekötve egy ünneppel, és megemlékezni arról, hogy templomunkat ötven éve díszítik az apostoli hitvallás-képek” – fogalmazott a plébános. Hozzátette, az évforduló megünneplésébe mindenképpen be kellene vonni művészeti szakembereket, illetve más mérvadó személyiségeket is. A templom egyébként felújítás alatt van, ami jövőre is folytatódik. Jelen pillanatban nem lehet tudni, hogy ehhez mekkora támogatást kapnak, így arról sem döntöttek, a templomfalakon kívül fognak dolgozni, vagy bent zajlanak munkálatok. Az ünnepséget ez is befolyásolhatja.
A hívek ragaszkodása mentette meg az alkotásokat
Meglepő lehet, de nem magától értetődő, hogy a freskók jövőre is láthatók lesznek a templom boltozatán. A műemlék épület felújítása során az is felmerült, hogy eltüntetik ezeket. Amint Portik Hegyi Kelemen elmondta, a munkálatok szükségességét szakvéleményekkel is alá kellett támasztani. Ebben felmerült, hogy a képek nem illenek a barokk épület stílusához, és létezett egy olyan javaslat, hogy ezeket el kellene tüntetni. Konkrétabban úgy kellett volna lemeszelni a képeket, hogy később bármikor eredeti formájukban vissza lehessen állítani, ha úgy döntenek. Erre létezik egy technológia.
Egy másik elképzelés is felmerült. Voltak, akik úgy emlékeztek, Lukácsovits Magda képei előtt más freskók voltak a mennyezeten, és ezeket kellene újra láthatóvá tenni. Falkutatást végeztek, de a szakemberek végül nem találtak ilyen régi festményekre utaló jeleket.
Végül az egyháztanács úgy döntött, maradjanak a Hitvallást ábrázoló képek a templom boltozatán. Portik Hegyi Kelemen elmondta, úgy gondolja, ez volt a jó döntés. „A szakemberek szerint ugyan nem találnak a templom stílusához, de nem is annyira kirívók, hogy ez bántaná az embereket. A hívek megszokták, ragaszkodnak hozzá. Lelkipásztori szempontból is a legjobb választás,  hogy a hívek kérését figyelembe véve ne nyúljunk az alkotásokhoz, hagyjuk így, ahogy vannak” – szögezte le a plébános.
A szegények bibliája
Amit a feleségem elért templomi falfestéseivel, olyan hatású, mint amilyen a középkorban a „szegények bibliája” volt. Amikor Erdélyben nem lehetett hozzájutni hittan- és más vallásos könyvekhez, a papok felismerték: a falképek szemléltető anyagként segítenek a hitoktatásban és az igehirdetésben – állapította meg Idmar Hatzack, aki örülne annak is, ha a festőnő életművét bemutató kiállítás és album Gyergyószentmiklóson is be lenne mutatva (Fidem pinxit – A hitet festette címmel került sor nemrégiben albumbemutatóval összekapcsolva Lukácsovits Magda életmű-kiállítására Kolozsváron).
A 183 képes oldalon 297 alkotást tartalmazó, 80 oldalas magyar szövegfüzet bemutatja a gyergyószentmiklósi templom freskóit, illetve a szárhegyi templomban látható Szentcsalád és Mária mennybemenetele falfestményeit is, amelyeket 1963-ban festett a most 81 éves, Németországban élő Lukácsovits Magda.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Sütő, a megkerülhetetlen
(M)ilyen gazdagok vagyunk? címmel tartottak kétnapos konferenciát Sütő András életművéről Marosvásárhelyen. A hamarosan könyv formájában is megjelenő előadásokat Parászka Boróka összegezte.
Aligha van fontosabb és nehezebb kulturális vállalkozás ma Marosvásárhelyen, mint a Művészeti Egyetem munkatársai által szervezett, október utolsó hetén zajló Sütő András „műhelykonferencia”. A kétnapos beszélgetéssorozat célja a programismertető szerint  „olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott  –  és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Az óvatos és diplomatikus felhívószöveg sejteni engedi, mi is a tétje egy ilyen egyeztetésnek. A Sütő-életmű a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kulcsa a társadalmi emlékezet és a kulturális helyzetértékelés szempontjából Erdélyben. Arra azonban, hogy hogyan lehet érvényesen és korszerűen kezelni ezt a hagyatékot, nincs egyértelmű és konszenzusos alapon elfogadott válasza sem az irodalom- sem a társadalomtudományoknak. A Sütő-életmű újraértelmezésére volt néhány kísérlet az elmúlt években, de ezek lezáratlan vitákba, esetenként botrányba fulladtak. Azon a területen, amely az erdélyi közösségi emlékezetben és tudásban Sütőhöz köthető, egyre nagyobb fehér folt tátong, egyre kisebb az esély arra, hogy a hiányosságokat, anakronizmusokat korrigálni lehessen.
Megnyitott kérdések
A marosvásárhelyi műhelymunka kockázata tehát nagyon nagy volt. Nem is indult zökkenőmentesen ez az eszmecsere: a meghívott előadók közül különböző személyes, vagy más okok miatt többen visszaléptek, lemondták részvételüket. Sajnos nélkülözni kellett például a Debreceni Egyetem munkatársait (Cs. Nagy Ibolyát, Márkus Bélát), és nem volt jelen Stefano Bottoni sem, akinek kutatásai alapjaiban érintették mindazt, amit Sütő András rendszerváltás előtti politikai-közéleti szerepéről tudható. Bár a vita a résztvevők távolmaradása miatt nem érintett minden problémát, ennek ellenére elérte célját: kérdések sorát nyitotta meg, körvonalazódott, miért és hogyan érdemes gondozni a jövőben a Sütő-hagyatékot. A megnyitón a Művészeti Egyetem dékánja, Kós Anna azzal ösztönözte a beszélgetést, hogy elengedhetetlen „szakszerű nyomot hagyni nagyjainknak.”  Hogy mit jelent a „szakszerűség”, arra különböző válaszokat adott a két napos eszmecsere.
Román párhuzamok
Valószínűleg a legnagyobb meglepetést Sorin Criţan, a Művészeti Egyetem rektora okozta, aki román nyelven adott elő Sütő Andrásról, és az életmű román irodalmi párhuzamait kereste, illetve mutatta ki. Az Anyám könnyű álmot ígér és az Engedjétek hozzám jönni a szavakat bizonyultak a legfontosabbnak ebben a motívumokat-alaptémákat rendszerező értelmezésben, amelyen átütött az érzelmi érintettség, a rácsodálkozás, a filozófiailag megalapozott és megtámogatott lelkesedés. Sorin Crişan megértette, hogy mi a fontossága Sütő Andrásnak, azt is megértette, amivel a magyar irodalomtörténet máig adós:
ez nem csak egy erdélyi magyar életmű, hanem egy romániai magyar hagyaték is, amely sok, máig nem azonosított szállal kötődik a román kultúrához.
És megértette azt is, milyen tétje van annak, hogy román kutató emlékezzen az 1990-es atrocitások magyar író-áldozatára. „Nem is gondoltam volna azt, hogy Sütő András kötődik a román irodalomhoz is” – reagált a rektor felszólalására Szász László irodalomtörténész, író, aki szerint a konferenciának azt a kánont kell megtalálnia, amibe „beléphet Sütő András”, mert „nem az életmű és a műalkotás értéke változik, hanem a kánon”. Ugyancsak Szász László mondta, Sorin Crişan szavaira reagálva, hogy a Sütő életmű „meghitt mítoszait” nem leépíteni kell, hanem  át- és újraépíteni. Ezt a célt igyekezett követni Elek Tibor irodalomtörténész, aki az Anyám könnyű álmot ígér értelmezését vissza kívánta venni az általa ideológiainak nevezett megközelítésektől, a mű esztétikai értékeire, például személyességére hívta fel a figyelmet. Ő volt az egyetlen, aki érintette az elmúlt évtizedben zajló Sütő-vitákat, illetve a Sütő életművel kapcsolatban megfogalmazott negatív kritikákat. Igaz ezeket felszínesnek és cáfolhatónak ítélte. Azzal a kritikával kapcsolatban például, hogy Sütő a hetvenes években nem élt az ellenzéki irodalom eszközeivel és lehetőségeivel, megjegyezte, erre a következtetésre csak az jut, aki nem érti, vagy szándékosan félreérti az Anyám könnyű álmot ígér szövegét.  Hozzátette ugyanakkor, hogy Sütő András „inkább lantosa, mint kritikusa” volt korának. Az Elek Tibor által megfogalmazott „kritika kritikája” tulajdonképpen megválaszolatlan maradt, mivel azok, akik a kifogásolt értelmezéseket közreadták, nem voltak a konferencia résztvevői.
Az egyértelművé vált, hogy az ezredfordulón elhalt viták rendezése nem elodázható, mint ahogy az is, hogy Sütő András viszonya a korabeli irodalmi áramlatokhoz, a kulturális, illetve politikai ellenzékiséghez csak akkor értékelhető objektíven, ha a teljes romániai kontextust figyelembe veszi az értelmezés.
Ez pedig akkor lehetséges – hangzott el a sokszor, több okból ismételt mondat – ha a hagyatéka kutathatóvá válik, így az is követhető: mi az, amit például a román irodalomból a szerző ismert, véleményezett. Ez a dimenzió teljességgel feltáratlan. Sütő András, ha csak a róla írt monográfiák, elemzések számát vesszük alapul, sokkal inkább „magyarországi” író, mint erdélyi. Magyarországon ugyanis sokkal intenzívebb figyelem fordult felé az elmúlt évtizedekben, mint Erdélyben. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lett volna kulcsfigurája az erdélyi köz- és kulturális életnek. Sokkal inkább a munkásságát érintő reflexiók intenzitását jelzi. Hogy miért vált Magyarországon fontossá Sütő András a hetvenes-nyolcvanas években, azt szemléletesen megvilágította  Kovács Dezső és Jákfalvi Magdolna. A két színházi szakmeber Sütő András magyarországi bemutatóinak kontextusát ismertette. „Puha, inkább slampos” diktatúrában kerültek színpadra Sütő művei – fogalmazott Kovács Dezső – aki arra mutatott rá, a politika támogatta bizonyos értelemben ezt a színházi rendszerkritikát, „fényezte magát” ezzel a nyitottságával. Az a különös fordulat, hogy az Erdélyről író, erdélyi Sütő András mégiscsak Magyarországon válik jelentős mértékben értelmezetté, nem egyszeri ebben az életműben. Mit kezdjünk például azzal a ténnyel, hogy a protestantizmus nagy drámáiról, karaktereiről író Sütő András kifejezetten távol tartotta magát az egyháztól? Valóban távolságról van-e szó, vagy valamiképp mégiscsak, búvópatakként, kódként – hasonlóan a kisebbségi közösség kódjaihoz – nagyon is jelen van, új tartalmat nyer a protestantizmus? És ha Sütő újraírta a reformáció nagy témáit-alakjait, hogyan reagált erre az egyház?
Tartható-e az állítás, hogy a rendszerváltás előtti rezsim ugyanúgy járt el Sütővel, mint ahogyan a református egyház?
Szász László részletes, dokumentált előadását nehéz néhány mondatban visszaadni, de ezen a jelzett nyomvonalon is több szempontból újra értelmezhetőek Sütő legfontosabb drámái.
 Feledés várja?  
Ha azonban a Szász után következő felszólaló alapján döntünk arról, hogyan kezeljük a hagyatékot, rövidre zárhatjuk a hasonló dilemmákat. Vida Gábor ugyanis arról olvasott fel tömör, nagyon gondosan felépített szöveget: miért érezte egyetemista  felvételizőként, a nyolcvanas évek végén, reménybeli Magyar szakosként Sütő András prózáját olvashatatlannak, és nem folytathatónak? Vida nem viaskodott azzal, hogy megfejtse a Sütő-kódokat, sem a kisebbségit, sem a protestánst. Elutasította a „bővítmények mögötti bravúrkodást”, amely mögött „eltűnik a szerző”. Sütőt a „feledés várja” – mondta a legfrisebb, és méltán sikeres Erdély-regény szerzője – radikális jelzőit rosszallóan fogadta a közönség. „Ennek elment az esze” – hallatszott a közönség soraiból: ez az írói el- és leszámolás volt a Sütő-konferencia legdrámaibb pillanata, amelynek megvolt a maga paradoxona. A Sütő-ellenes, metaforákat, jelzős szerkezeteket elutasító szöveg ugyanis metaforákkal, jelzős szerkezetekkel volt tele, úgy működött, mint egy Sütő-mű. Hogy lehet ugyanúgy teljesen mást állítani? Hogyan fedhetik el egymást a jelentések? Hogyan lehet szembefordítani saját írói eszközeit a szerzővel? Erre a kérdésre a konferencia második napján Aradi József adott választ, aki a Sütő életmű digitális jelen (nem) létéről, valamint a metafórákból való kilépés lehetetlenségéről tartott előadást. Az eszmecsere során az elméleti és praktikus kérdések kiegészítették egymást, bizonyos értelemben össze is kapcsolódtak. Az Aradi által felvetett digitalizálási problémák-lehetőségek  érintették a kérdést, hogy mennyire hozzáférhető ma Sütő András magyar nyelven. Szó esett arról is, hogy a magyar kultúrán kívül mennyire van vagy lehetne jelen ez az életmű. Kuszálik Péter bibliográfusként pedig azzal szembesített: ma még olyasmi is problémát jelent, hogy mi egy-egy Sütő mű pontos címe, hányféle szövegváltozata van a munkáinak. A Sütő-bibliográfia összeállítója  összegezte, melyek lennének egy teljes életműkiadás feltételei, és milyen haszna lehetne egy ilyen vállalkozásnak. A praktikus megfontolásokat újra és újra fölülírták az indulatok, vagy a megoldatlan kérdések. Molnár Gusztáv hosszú és szövevényes ismertetőt tartott Sütő már sokat vitatott 1956-os szerepéről. A dolgozat legalább annyira szólt Sütőről, mint amennyire arról: miért nem közölhette ezt a tanulmányt a szerző, melyik szerkesztőség, milyen indokkal utasította el. Sütő sokakat érint, sokaknak jelent eszközt ez az életmű, illetve az azzal való foglalkozás az önértelmezéshez, saját helyzetük, múltjuk, jelenük értékeléséhez. Ez derült ki Molnár Gusztáv előadásábol csakúgy, mint az előadásokon kívül felszólaló résztvevők mondanivalójából. Ötvös József református esperes személyes emlékeit mondta el arról, miféle vitákat váltottak ki a protestantizmust érintő művek. Bodolai Gyöngyi újságíró, egykori magyarszakos tanár arra emlékeztetett: ezek a művek nem csak irodalomértőkhöz jutottak el, és nem csak irodalomértőkre- és fogyasztókra hatottak. A hetvenes-nyolcvanas években falun idézték, adták kézről-kézre könyveit, vagy éppen tanulták meg, adták elő Sütő András szövegeit.
Összességében kezelhető
Nosztalgia, kritika és szakszerűségre törekvő irodalomértés ért össze a konferencia ideje alatt. Számtalan kutatási téma, megoldatlan feladat merült fel. Körvonalazódott az is, hogy ha a szakszerű filológiai munka feltételei nem lesznek adottak, hogyan tűnhet el a köztudatból, vagy sérülhet a rosszul szerkesztet kiadványokban újra megjelenő Sütő-életmű. Felvillant néhány ellentétes szempont is, de a korábbi viták rendezéséig nem jutott el ez az eszmecsere. Mint ahogy az sem dőlt el, pontosan milyen szemlélet, milyen módszertan mentén haladjon a Sütő hagyaték gondozása. Erre a kérdésre részben Markó Béla adott választ, aki Sütő András közéleti szerepvállalásáról tartott előadást. Személyes emlékek, és nagyon szakszerű, helyenként távolságtartó, kritikus esztétikai, helyenként elismerő közéleti értékelés ért össze. Mert a Sütő-életmű így, összességében kezelhető. A közéleti és az irodalmi pálya nem válaszható el a politikaitól, – hangsúlyozta Markó. A Sütő-kultusz nem érinthetetlen, tette hozzá, lehet kritizálni, vagy elutasítani az életmű néhány elemét. Fel kell azonban ismerni ennek a pályának azon részeit, amelyek ma is mintát jelenthetnek, amelyek érvényesek maradtak, vagy amelyek ma is meghatározzák a közösségi önismeretet. Ilyen minta a „normális radikalizmusa”, amely határozott célokhoz is a tárgyalás lehetőségét kereste. És ilyen, mint az a makacsság, amellyel Erdélyhez ragaszkodott.
*
A konferencián elhangzott előadások szövegét a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hamarosan kötetben jelenteti meg. A műhelymunka valódi sikere az lehet, ha döntés születik a Sütő-hagyaték kutathatóságáról (az is felmerült, olyan irodalmi központ létrehozására van szükség, amilyen a kolozsvári Szabédi-ház), ha csökkennek a társadalmi önismeret fehér foltjai, ha sikerül konszenzusra jutni a Sütő-életmű értelmezésével kapcsolatban, vagy legalább sikerül közelíteni az álláspontokat. Mindehhez most van némi akarat, és némi érdeklődés (a konferencia előadóin kívül kisszámú, de kitartó közönség követte az előadásokat), és adott egy  életmű, amelyet – akár elfogadjuk, akár elutasítjuk – nem lehet megkerülni. Ott van mindabban, ahogyan magunkról gondolkodunk, és amit magunkról gondolunk Erdélyben.
Megjegyzés: Parászka Boróka évek óta harcol Sütő András munkásságának elismerése ellen.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Mire való az erdélyi író? (1.)
Pár nappal ezelőtt, tulajdonképpen a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat eredményhirdetésekor nyilvánosságra hozott információk verték ki nálam a biztosítékot. Úgyhogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni a jelenséget. Előtte meg Marosvécsen csodálkoztam rá mai írói társadalmunk gyarló voltára. Nagyobb lélegzetvétel szükségeltetik, hogy megfogalmazhassam az észrevételeimet.
Kihirdették a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázat eredményeit
Ez év tavaszán, abból az alkalomból, hogy idén ünnepeljük a magyar nemzeti hős, tüzértiszt és ágyúöntő  Gábor Áron, az 1848-1849-es forradalom egyik kiemelkedő székelyföldi személyisége születésének kétszázadik évfordulóját (aki Bereckben látta meg a napvilágot 1814. november 27-én) Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, partnerszervezetivel közösen, irodalmi pályázatot hirdetett.
A bírálóbizottság értékelte a beküldött munkákat. A díjkiosztó gálára 2014. november 24-én, hétfőn, este 7 órától kezdődően került sor, Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében, abban a helyiségben, ahol a hagyomány szerint 1848. október 16-án hangzott el az emlékezetes kijelentés, hogy „Lészen ágyú!” Az első ágyút még az év november 28-án mutatták be és próbálták ki Sepsiszentgyörgyön. Jórészt a helyi tüzérség felszerelésének köszönhető, hogy Háromszéken megszervezhették a székely önvédelmet.
A pályázat végeredménye:
I. helyezés: Vasmenyasszony (színmű) – Pruzsinszky Sándor (Budapest) – 500 EUR
II. helyezés: Az utolsó találkozás (novella) – Bányai Tamás (Budapest) – 250 EUR
III. helyezés: Ágyúból öntött (vers) – B. Horváth István (Szekszárd) – 100 EUR
Elismerő oklevelek:
Rézágyú (novella) – Balogh Gábor (Győr), Gábor Áron keresztfája (novella) – Horvát Gábor (Kecskemét), Sírtánc (novella) – Ambrus Lajos (Korond), Őrhelyen – Nagy Irén (Csíkszentdomokos), A kökösi hídon kettőezer-tizennégyben – Bálint Tamás (Székelyudvarhely)
A díjkiosztó ünnepséget Pruzsinszky Sándor drámaíró I. helyezést elért a Vasmenyasszony című felolvasó-színházi bemutatója követte. A színművet sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színművészek egy csoportja mutatta be, Kolcsár József rendezésében.
A gálaesten részt vett a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat szerkesztősége is, továbbá bemutatták a Székelyföld decemberi számát, amely teljes egészében közli a három díjnyertes művet.
Az értékelő-bizottság a következő tagokból állt:  Fekete Vince költő, Lakatos Mihály (a pályázatot kiíró intézmények képviselője), Lövétei Lázár László költő, Pécsi Györgyi irodalomkritikus és Váry O.Péter író (a pályázatot kiíró intézmények képviselője). A pályázat kiírói és támogatói a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a Kovászna Megyei Tanács, és Kovászna Megye Kulturális Központja.
Marosvécsi gondolatok
Néhány héttel ezelőtt - csak úgy, hirtelen felindulásból - összeszámláltam vagy két tucatnyi írót Székelyudvarhelyen és környékén, s legalább ugyanennyit a Csíki-medencében is. A számbavételkor rájöttem, hogy a létszám még magasabb, hiszen igen sokan az élő klasszikusok közül másutt élnek és alkotnak.
Mivel a "lustrának" nem kellett túlterjednie ezen a két régión, nem foglalkoztam e szakma képviselőinek teljes számbavételével. Gyergyóban, Háromszéken, Marosszéken nem számláltam, hanem ráhagytam, mint a környezet- és medvevédők, amikor kijelentették, hogy Hargita megyében mintegy ezerháromszáz medve él, a teljes történelmi Székelyföldön pedig mintegy háromezer. Ennyit azonban a térség nem képes elviselni. Az írók számát illetően pedig háromszázban állapotban meg magammal, mondván, hogy ez a szám is nagyon magas - valóban nem él meg a Székelyföldön ennyi -, ezért engedhetjük meg magunknak, hogy Belső-Erdélyt és Magyarországot is támogassuk. Az összmagyar irodalmat is emberanyaggal látjuk el, az olvasók mellé kiforrott, kész írókat adunk; kiváló esszéistákat, bőbeszédű prózaírókat és ígéretes költőket juttatunk ki a nagyobbik honba, akik szép lassan olyan pályára léphetnek, amelyen érettségitétellé nemesedhetnek a nagy és magyar kultúra egyre inkább drót- és lég-függő kiberterében.
Aztán következett a marosvécsi Kemény-várkastély visszaszolgáltatása után szervezett nyílt nap, a kapunyitás november 8-án, amikor a népek több évtized után – végre! – bejárhatták az ódon épület belső tereit, azokat a helyszíneket, ahol a trianoni "hungarocídium" után ébredező erdélyi magyar írói társadalom java időnként összesereglett megvitatni a "stratégiát", a kulturális irányvonalakat és a teendőket. Lehetséges, hogy nem is annyira a konferenciázás, hanem inkább a baráti együttlét lehetősége jelentette az igazi hasznot, hiszen a helikoni munkaközösség csak eszmei és elméleti szinten működött, jogi személyiséggé, alapítvánnyá, egyesületté soha nem szerveződött, s mégis oly hosszú időn át fennállhatott és szolgálhatta a kisebbségbe szakadt erdélyi magyar társadalom érdekeit.
Amikor megjelentünk a kastély környezetében, s kezdetét vette a megemlékezés, a koszorúzás, báró Kemény János alakjának felidézése, mindjárt arra lettem figyelmes, hogy két történelmi egyházunk és a sokarcú politikum képviselői is igen markánsan képviseltetik magukat. Igaz ugyan, hogy az államelnök-választás két fordulója közti időben jártunk, amikor a számunkra igazi tétet nem jelentő aktusra való felkészülésben gyakorlatilag magunkra maradtunk, mert a felelőtlen felelősök azt mondták, hogy haladjunk csak toronyiránt, s oda szavazzunk, ahova szívünk-lelkünk, ízlésünk, úri kedvünk diktálja, de mégiscsak jobb - ejsze -, súgták, ha a baloldali négyzetbe tesszük azt a bizonyos bélyegzőt a szavazólapon. Mondták ezt annak ellenére, hogy a szívünk azért testületileg jobbra húzott. És épp ezek a Pilátusok voltak a legmarkánsabban jelen.
Eltelt újabb három hét, s mind vártam, hogy a sajtóban felhívás jelenik meg, amely mentén a művésztársadalom megszólal és felajánlásokat tesz. Mert én még abból az ósdi garnitúrából való vagyok, aki úgy képzeli, hogy használni tud a szavak által, s az üzenet erejével. Egy vak hang sem jött. Nyoma sincs a felajánlásnak. Több ismerős azt mondta, hogy a kastély magántulajdon, az örökösök szíve-joga eldönteni, hogy mit kezdenek véle.
Ez így van, csak éppen a szimbólum újjáépítése lenne fontos. Az is elképzelhető, hogy közben bizottságok alakultak, szerveződnek a boszorkánykonyhák és a szekértáborok, a grémiumok és a kuratóriumok, csak éppen a szellemi kötőanyag illan tova ez idő alatt a habarcsból. Gondolom nézelődnek a kollégák, hogy ki kivel, s kivel nem.
Mondja már meg valaki, hogy zajlik-e valamiféle kezdeményezés? Mert az olvasótábor, az istenverte nép várja már azokat a fotográfiákat, amelyeken egymás mellé ülnek majd a lévendő érettségitételek elkövetői.
Vagy írjunk egy projektet, pályázzunk Brüsszelig a transzszilvanizmus védelméért. Tetessünk majd ki ékes román nyelvű táblákat a főbejárathoz, hogy ezt is ők javítják meg nekünk és saját arcukhoz igazgatják a múltunkat meg a jövőnket? Vagy kérjük meg a genetikai potenciállal rendelkező szomszédságot, hogy javítsa meg az ereszcsatornákat?
Simó Márton
Székelyhon.ro

Kertész esete a diktatúrával
Soha ilyen nyilvánvalóan nem lepleződött le a nyugati demokrácia fölötte demokratikusnak kikiáltott sajtójának manipulatív, kibérelhető mivolta. Történt, hogy a The New York Times egyik szerkesztőjét Magyarországra futtatták, hadd kérne interjút Kertész Imre Nobel-díjas írótól. Nem az írói mű érdekelte őket, hanem az egyetlen magyarul író Nobel-díjassal akarták kimondatni, hogy Orbán Viktor nemzeti jobboldali kormányzása egyszerűen diktatúra, amelyet – természetesen! – fel kell számolni. Ám Kertész Imre nem állt kötélnek, s nem volt hajlandó semmiféle diktatúráról hazudozni. A véle készített interjú pedig nem jelent meg Amerika talán legbefolyásosabb, a közvélekedést valósággal dirigáló lapjában, mert a diktatúra emlegetése nélkül még hírértéke sem volt a sajtócézárok és az őket is irányító pénzmágnások szemében.
Érthető, hogy nem jelent meg, hiszen aki odafigyel a pillanatnyi, rózsásnak nem mondható amerikai–magyar viszonyra, az láthatja, hogy Washingtonból (de főleg New Yorkból) egyszerűen igazgatni akarják a magyar belpolitikát, s ha nem tetszik az ország törvényesen megválasztott kormánya, hát mást neveznek ki helyette. Akár Dél-Amerikában, Közép-Amerikában, Afrikában, akárhol. Nem jó kikezdeni ezzel a háttérben ügyködő világhatalmi góccal, mert többnyire a kiszemeltek húzzák a rövidebbet, őnékik törik be a fejük.
Ez a góc, melynek a centrumában a magyar ügyeket tekintve vélhetően George Soros áll, nem akar nyugodni addig, amíg Magyarország élére nem állít egy hajbókoló bábkormányt, mely zokszó nélkül kiszolgálja az amerikai és a globális üzletelők érdekeit. Akkor is, ha az az ország, a nemzet kárára van, ha például teljesen bizonytalanná válik energiaellátása.
Orbán Viktor jó néhányszor elég pregnánsan megfogalmazta már, hogy kormánya a „barátkozásokkal” a magyar érdekeket tartja szem előtt. Mindenek ellenében és mindenek felett. De ezzel nem szándékszik sérteni semmilyen európai és demokratikus érdeket, ha azok nem sértik a szuverén Magyarország érdekeit. 
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kulturális központ nyílhat az udvarhelyi Nyirő-villában
Újabb külső helyszínnel bővülhet a székelyudvarhelyi múzeum, hisz a csütörtökön tartandó soros önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Nyirő-villa ügykezelésének átadása az intézmény részére.
A kulturális-irodalmi központ kialakítása rég dédelgetett terve a múzeumnak, az ingatlan hasznosítására a városvezetőség is hajlik. A műemlék épületet azonban több mint három évtizede albérlők lakják, a teljes restaurálás előtt az együttélés szabályait kell megkötniük a kezdeményezőknek és a lakónak.
Nyíró József 1936–1941 között élt a most már őróla elnevezett utca 5. száma alatti kétszintes épületben; a házat a két világháború között, a húszas évek végén építették. A 755 négyzetméteres telek, és a rajta lévő 114 négyzetméter alapterületű kétszintes ház, valamint a 26 négyzetméteres kiegészítő építmény a közművek ügykezelésébe került, az ingatlant 35 éve a Kovács család bérelte az Urbana Rt.-től.
Meghiúsult költöztetés
Az épület ügykezelésének áthelyezése érdekében Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója még júliusban fordult a székelyudvarhelyi városvezetőséghez, azóta az újratelekkönyveztetése is megtörtént. Hosszabb folyamat előzte meg a nyári beadványt, fejtette ki a múzeumigazgató, hisz mintegy két éve fogalmazódott meg az ötlet, hogy a Nyirő-villa a közösség javára más rendeltetést kapjon.
A helyzet felmérésére egy bizottság jött létre, ők vették fel a kapcsolatot az épületet bérlő Kovács családdal. „A lakók korábban meg akarták vásárolni a házat, erre azonban szerencsére nem volt lehetőség, hisz műemlék épületről lévén szó, nem elidegeníthető” – magyarázta az intézményvezető.
A bizottság két alkalommal is alternatívát ajánlott az albérlőknek: előbb egy csereháti lakóházat, majd egy tömbházat, a lakók azonban mindkettőt visszautasították. „Az emeleten lakó fiatal pár időközben elköltözött, az idős családfő pedig elhunyt, így a villát jelenleg Kovács Irma néni lakja” – tudtuk meg. Az idős nő az Urbana Rt.-vel kötött bérleti szerződése egyébként idén júniusban lejárt.
Napirenden Nyirő
A helyi tanács csütörtökön tárgyal majd arról, hogy a Nyirő-villát átadják a múzeum gondozásába. „Az újratelekkönyveztetés során új rendeltetést is kapott az ingatlan, már nem lakóháznak, hanem kulturális központnak minősül” – tette hozzá Miklós Zoltán. A kulturális központ kialakítása azonban hosszú távú cél, rövid távon, leghamarabb jövő nyárig Nyirő-emlékszobát alakítanának ki a házban.
„A múzeum felelőssége ápolni Nyirő emlékét, ezért egy kis kiállítás létrehozását tervezzük. Tárgyi emlékünk azonban nincsen a szerzőtől, így olyan modern irodalomtörténeti kiállításban gondolkodunk, mely nem a tárgyi örökségre, hanem a modern technológiára hagyatkozik” – vázolta. A jövőbeli tervek e szintjén egyébként mind a múzeumigazgató, mind a városvezetőség megoldhatónak tartja azt, hogy a belső terek elválasztásával az emlékszoba és a lakó is megférjen egymás mellett.
„Középtávon az lenne a terv, hogy egy olyan közösségi teret hozzunk létre, ahol a kis emlékkiállítás mellett nyilvános felület biztosítsunk irodalmi rendezvények számára, az emeleten és az udvaron pedig más intézményekkel együttműködve irodalmi jellegű rendezvényeket tartsunk. Például a városi könyvtárral együttműködve lehetne a nyári olvasótábor helyszíne” – sorolta az intézményvezető.
Hosszú távon az ingatlan valamikori arculatát és belső térszerkezetét állítanák vissza, hisz az évek során több módosítás is történt a lakóházként használt épületen (például beüvegezték a verandát). Ehhez azonban pályázati pénzre is szükség lesz. „Jövő tavasszal nyílnak meg az EU-s források a kulturális pályázatok számára, amennyiben a múzeum megkapja az ingatlant, pályázni fogunk a restaurálására” – hangsúlyozta Miklós Zoltán.
A mintegy két éve elkezdett folyamat során derült ki egyébként, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a Nyirő-villát nem Kós Károly tervezte. „Biztosan tudjuk állítani, hogy nem Kós Károly tervei alapján épület a villa, hiszen a Kós-hagyatékban – amelyben a legapróbb melléképület tervrajza is szerepel – nem találtuk a terveit” – szögezte le a múzeumigazgató.
A stílusbeli hasonlóság azzal magyarázható, tudtuk meg, hogy a 20. század elején több tervező is „másolta” az akkor igen népszerű Kós Károly stílusát. „Ettől függetlenül az épület értéke nem csökken. Egyébként eredetileg valóban azért vált műemlékké a ház, mert úgy tudták, hogy Kós Károly tervezte, most már azonban Nyirő József szempontjából fontos az ingatlan” – summázott Miklós Zoltán.
A városvezetőség támogatja a Nyirő-villa emlékházzá alakítását, közölte a polgármesteri hivatal szóvivője, hozzáfűzve: „minden olyan megvalósítható terv előtt nyitott, ami méltó emléket állít a székely apostolnak, hiszen az idelátogatók biztosan szívesen megtekintenék Nyirő József emlékházát”.
Kovács Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Az Ady-kultusz színe és fonákja
Nem akarok ünneprontó lenni, de ez esetben nem hagyhatom szó nélkül, hogy míg az elmúlt napokban lépten-nyomon zengett a váradi magyar sajtó arról, mennyire ápolják tájainkon Ady Endre kultuszát, s ebben fő támogató, élharcos a megyei és városi RMDSZ, azért ennek a szépen tálalt irodalmi kultusznak megvan a fonákja is Nagyváradon. Iskolai vetélkedők, előadások, koszorúzások zajlottak az elmúlt napokban a költőóriás emlékezetére, villantak a vakuk, hangzottak a lírai, megható kultuszápolásról szóló szövegek, taps, könnyes, lírai meghatottság stb…, miközben Ady egyik egykori kedvenc tartózkodási helyét, a híres Léda-házat lassan megeszi az enyészet, felveri a gyom, annak ellenére, hogy az épület év eleje óta a Bihar megyei RMDSZ-hez közeli Mecénás Alapítvány tulajdonába került.
A híres múzsa-ház ma lepukkant kísértettanya
Nem is akárhogyan, hanem hosszas politikai csetepatékat követően, melyek révén az Ady-kultusz nemes ügyből hamar gyanús ürügy lett, a Léda-ház pedig úgy tűnik, már nem szalon vagy irodalmi emlékház, hanem akár mosoda… talán pénzmosoda is lehetne? Ez persze merész feltételezés, de ha belegondolunk az Ady hagyományápolás címen elkövetett váradi eseményekbe, eleve kiviláglik, hogy a Fő utca (ma Republicii) 59. szám alatt levő omladozó, méteres burjánnal benőtt Léda-ház tulajdonképpen 320 millió forintba került. Tegnapi terepszemlénken meg kellett állapítsuk, azért ennyi pénzért legalább egy kecskét beszerezhetett volna a híres ingatlan új tulajdonosa, a Mecénás Alapítvány, mert akkor a jámbor mekegő lelegelhetné a sok burjánt, az egykori múzsaház udvarát felverő gazokat, az alapítvány vezetői pedig mégis csak tettek volna valamit az ingatlanért, hogy a kecske is jóllakjon, a látszat is megmaradjon. De komolyra fordítva a szót, a sivár valóság az, hogy a Léda-ház gyalázatos állapotban van, hiába kapta meg tulajdonba a Mecénás Alapítvány. Egy romos, gyommal benőtt, szeméttel teledobált kísértettanya az a rész, ahol az RMDSZ több vezetője szerint irodalmi emlékszobát akartak többek között létrehozni Ady nagy szerelmének, híres múzsájának, Lédának az emlékére. A Léda-ház amúgy úgy került az RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány tulajdonába, hogy elcserélték a helyi önkormányzattal a 320 millió forintos magyarországi támogatásból felépített hírhedt (a váradi Dinamo strand mellett levő) Ady-központot (valóban egy báltermet és egy félig felhúzott, félbemaradt épületet) a Diósy Ödön egykori házára, melynek értékét 283 ezer euróra becsülték fel. A Mecénás Alapítvány ezért azt vállalta, hogy ezt a híres, a váradi magyar irodalom egyik jelképének számító helyet közösségi és művészeti tevékenységekre fogják használni. Tegnap, elnézve a rozsdás kerítést, a bezárt ajtókat, a kihalt, málló vakolatú épületet, az udvart felverő méteres burjánt és szétdobált szemetet, el nem tudjuk képzelni, mit is értettek a Mecénás Alapítvány vezetői „közösségi” vagy „művészeti” tevékenységnek. Mondjuk, közösséget érintő tevékenység történt, ugyanis mint ezt a helyi román sajtó pár napja megírta, a Léda-ház mellett lakók feljelentették az alapítványt a váradi önkormányzatnál, mivel egyáltalán nem gondozzák a kertet s az udvart, és a csúf utcarészlet s a gyomos udvar bizonyára nem tetszik a szomszédoknak. A helyi román sajtó arról is beszámolt, hogy az önkormányzat két ízben bírságolta meg a Mecénás Alapítványt (egyenként 1500 lejre) a közelmúltban, mivel azok többszöri felszólításra sem voltak hajlandóak rendbe tenni a Léda ház gyomos, romos utcára nyíló udvarát. A váradi helyi rendőrségtől tegnap megtudtuk, a Léda-ház mellett lakók több ízben tettek feljelentést az elmúlt hetekben a gyomos, szemetes udvar miatt, a rendőrök október végén ki is szálltak a helyszínre s megállapították, hogy a feljelentők panasza jogos. Először figyelmeztetést hagytak hátra, majd büntetést is kiróttak, azonban erre sem jelent meg senki az alapítvány részéről, hogy tisztázzák a helyzetet. Sőt, azóta sincs ott semmi mozgás, noha mióta a sajtó is megszellőztette ezt a bírságot, a Mecénás Alapítvány vezetői már nem takarózhatnak azzal, hogy mit sem tudtak erről.
Elvek és burjánzó gazok
Tegnap nem sikerült telefonon utolérnünk senkit a Mecénás Alapítvány vezetőségéből, így csak arra a nyilatkozatra hagyatkozhatunk, mely pár napja jelent meg a kolozsvári Krónika című napilapban, ahol Szabó Ödön, RMDSZ-es parlamenti képviselő, az alapítvány vezetője azt nyilatkozta többek között, hogy „a Léda-ház azért van még ilyen állapotban, mert a csere óta perben állnak az Ilie Bolojan vezette nagyváradi polgármesteri hivatallal.”
Ugyanitt Szabó hozzátette:„Nem tudok arról, hogy hivatalos értesítést kaptunk volna a helyi rendőrségtől, én is csak a sajtóban olvastam róla. Ha viszont igaz, akkor ezt tendenciózus lépésnek érzem, mivel megtalálhatók vagyunk, nem a sajtóból kellene megtudjam a hírt. Az önkormányzat minden módon nyomást akar gyakorolni ránk, hogy ad hoc lépjünk vissza az ellene indított perből”
A Krónikának adott tájékoztatása szerint ugyanis „a csere alkalmával a városvezetés – ahelyett, hogy szembe ment volna egy állami intézménnyel – át akarta hárítani az alapítványra azokat a szankciókat is, amelyeket korábban az állami számvevőszék az önkormányzatra rótt ki kötelezettsége elmulasztása miatt.”
„A pontos részleteket most hirtelen nem tudnám megmondani, jogászaink foglalkoznak az üggyel, de nem is a pénzről van szó, hanem az elvről. És mi nem vagyunk hajlandók nyomás hatására sem visszalépni igazunktól” – szögezte le Szabó Ödön.
Az eset kapcsán tehát sok még a ködös, meg nem válaszolt probléma, kérdés. Természetesen dicséretes, ha egy alapítvány vezetőinek elveik vannak, azonban felvetődik az a kérdés is a már meglevők mellett, vajon ezek a politikai viszályokból fakadó elvek érnek annyit, hogy Ady kedves városában a váradi magyarok szeme láttára menjen tönkre a híres múzsa-lak, főleg, hogy az már a magyar érdekképviselet tulajdonában van?
Tegnap a borús, szmogos őszi napon ácsorogtam kicsit Brüll Adél egykori házának udvarán. Az összetört kőlapok között a méteres gazban persze nem lehetett a pár négyzetméteres udvart se bejárni simán. A gyomok között eldobált szemét, pillepalackok, cigarettásdobozok. Senki házának tűnt ez a szebb napokat látott irodalomtörténeti hely. Gyalázatos szégyenfoltnak furcsa „érdekvédelmi elvek” mentén, ahol Lédának már tulipán sem jutott, csak dudva, burján… S azon kaptam magam, hogy önkéntelenül, mintegy szeánszon mondani kezdem magamban Ady Endre A magyar ugaron című versét, mely mintegy jóslatként ezt a szomorú helyzetet is előrevetítette: „Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar./ Ezt a vad mezőt ismerem,/ Ez a magyar Ugar.// Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág./ Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág? //Vad indák gyűrűznek körül, / Míg a föld alvó lelkét lesem, / Régmúlt virágok illata / Bódít szerelmesen.// Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett.”
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Zászlóháború a parlamentben
Az 1994/75-ös zászlótörvény négy módosító javaslata is szerepel a parlament napirendjén, és ezek közül csak egy, az RMDSZ kérésére született, a közigazgatási egységek zászlóhasználatát szabályozó elfogadható, a többi különböző mértékben büntetné (akár börtönnel is) a román nemzeti lobogón kívüli zászlók használatát. Mindezt Klárik László szenátor mondta el annak apropóján, hogy tegnap a szenátus hallgatólagosan elfogadta a liberálisok igen szigorú jogszabályát, mely bűncselekménnyé nyilvánítja azokat a szimbólumhasználati kihágásokat, amelyek eddig csak egyszerű szabálysértésnek minősültek.
A Nemzeti liberális Párt kezdeményezését majdnem az összes liberális szenátor aláírta, negatívan véleményezte azonban a törvénykezési testület, a kormány, a szenátus jogi és közigazgatási bizottsága. Nem tűzték napirendre, és tegnap lejárt a határidő, így hallgatólagosan elfogadottnak tekintik a jogszabályt, mely esetében a képviselőház mondja ki majd a döntő szót. A liberálisok javaslata rendkívüli módon szigorítaná a korábbi jogszabályt, ha elfogadják, akkor például akár börtönnel is büntethető az a polgármester, aki nem viseli a piros-sárga-kék mellszalagot, vagy más zászlót is kitűz hivatalára a román nemzeti lobogó mellé.
A liberálisok javaslata tulajdonképpen csak rátromfolt az SZDP-sek kicsit korábban beterjesztett módosító indítványára, amely ugyan nem utalta büntetőjogi kategóriába a szabálysértéseket, de jelentős pénzbírság kirovását javasolta a szabálysértésekért, 30 ezer és 100 ezer lej közötti összegre bírságoltatnák nemcsak a hivatalosságokat, de azokat a magánembereket is, akik saját házukra tűznek ki más zászlót, mint a román lobogót. Ennek a jogszabálynak egyik pontja tenné kötelezővé az iskolákban a román himnusz éneklését – hívta fel a figyelmet Klárik. A szenátuson ez is hallgatólagos jóváhagyással ment át, a képviselőházban várja, hogy napirendre tűzzék. A harmadik jogszabály lehetővé tenné, hogy a területi közigazgatási egységek használják saját zászlójukat, ezt a szenátus szeptember 30-án megszavazta, a képviselőházban elakadt, és van még egy tervezet, amelyet az időközben függetlenné vált Bogdan Diaconu képviselő nyújtott be, és amely betiltaná az „etnikai jellegű zászlók használatát”. Ez is a szenátusban van, és a napokban jár le a hallgatólagos elfogadás határideje – derült ki a Klárik által bemutatott dokumentumokból. Klárik László felhívta a figyelmet, hogy a román politikai pártok közül egyik sem viszonyul baráti módon a magyarkérdésekhez, tulajdonképpen csak akkor tesznek pozitív gesztusokat, ha érdekeik azt kívánják, többnyire olyankor, amikor az RMDSZ valamelyikükkel közösen kormányoz. Az SZDP jelen pillanatban „egy elég perverz játékot űz, olyan, mintha egyik kezében ostor lenne, a másikban cukorka, és azt használja, amely éppen az érdekeinek megfelel” – fogalmazott Klárik a két szociáldemokrata jogszabályra utalva. A helyzet alakulásának függvényében bármelyiket elővehetik és elfogadtathatják a parlamentben. Kiemelte, ezzel nem a kormányzati szerepvállalás mellett kíván érvelni, csupán felhívta a figyelmet, hogy egyik párt sem szeret bennünket, engedményeket legfennebb akkor tesznek, ha szükségük van a szavazatainkra. Felidézte, hogy az RMDSZ éppen azért szeretné alkotmányba iktatni, hogy a magyarság nem kisebbség, hanem államalkotó tényező, mert akkor elkerülhetőek lennének a fentebb említett zászlótörvények. „Mi itthon szeretnénk érezni magunkat ebben az országban, és ehhez az is hozzátartozik, hogy szimbólumainkat szabadon használhassuk. Ezek nem valaki ellen irányulnak, hanem saját magunk megerősítését szolgálják. Törvénnyel, kényszerítő eszközökkel nem lehet tiszteletet kivívni, szeretetet pedig még annyira sem” – hangsúlyozta a háromszéki szenátor.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja (A kökösi unitárius templom orgonái)
„A tűzben elnémult gyönyörű orgona… Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja.”
A freskókkal díszített műemlék templom karzatán állok, és elképzelem az ottani orgonát, pusztulásának képeit. A kökösi orgonák története érdekes és tanulságos, tanúja annak az áldozathozatalnak, erőfeszítésnek, amelyet egy zeneszerető közösség temploma hangszereiért tett.
A templom első orgonájáról való feljegyzést az 1827-ben tartott püspöki vizsgálószék jegyzőkönyvében találtam meg: „A Mennyezete most festékes és tarkán párkányosan táblázva a nap nyugati Kar hasonlólag tarkásan festett, a Nap keleti éneklő Karon pedig, melynek feljárója a Templomból Grádicson vagyon, márványosan festett borítékú Közepibe vagyon helyeztetve egy 5 mutatios, hátul nyomó Claviaturáju, Ekklésia tagjai személyes adományaikból készített szépen megfestett tzirádájú Orgona”. Szíjjal húzott hangszer volt, mert megjegyzik az iratok, hogy a harangozó „orgona húzás körül is mereibe negligens”.  Az 1848-as forradalom idején a falu szomorú sorsában az egyházközség is osztozott, „ezüst, ónedények, szövetek, ládák, levelek és könyvek (…) mind elraboltattak”. Az erdélyi orgonakészítés és -javítás történetének szempontjából érdekes adatra bukkantam: 1859-ben „Gondnok atyafia előterjeszti az orgona megromlása kijavíttatását. Ekklésiánk méltánylá észrevételét és határozza, hogy legsürgösebben tudósítsa a zabolai énekvezér Urat, hogy jöjjön le és ha edgyezhetünk, ujjítsa meg Szt. Mihály napra”. Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató Zaboláról szóló könyvéből kiderül az énekvezér neve: Szabó Lajos, akiről az író megjegyzi. „1848-ban még azt is feljegyezték, hogy a kántortanító kitűnő orgonista”.  Valószínű, hogy értett az orgonák javításához is. Szépen szolgált az orgona egészen 1890-ig, amikor egy orgonaművész, Pálfi Jenő, „ajánlkozott a már ugyis szándékolt romlott orgonánk javítására”. A vállalkozó a fúvókat kijavította és újrabőrözte, a gépezetet kijavította és a szélládában levő szelepeket újrabőrözte, új rugókkal látta el. De ugyanúgy a fából és cinből készült sípokat is kijavította, valamint egy kemény vászonnal az orgona tetőzetét beborította por ellen, és „az elősípok háta mögét egy vékonyabb vászonnal bevonta”. Mindezen javításokért az orgonamester 60 forintot kapott. A javítás nem tudta megoldani a felmerülő problémákat, ezért 1895-től létrehoztak egy orgonaalapot, amelyet állandóan növeltek az egyházközség hívei adományokkal és az e célra szervezett bálok bevételével. Az egyházközség aranykönyvében az utolsó adományozás 1924-ből, az új orgona megépítése utáni évből való. Emellett 1919-ben egy harmónium vásárlása érdekében is gyűjtenek, 112 személy 3003 koronát adományoz. Az egyházközség 1921-ben megbízza a lelkészt, hogy tárgyaljon a brassói Carl Eischenk orgonaépítő mesterrel egy új orgona építésének ügyében. Az egyházközség felajánlja, hogy a régi orgona újrahasznosítható részeinek felhasználásával tegyen egy árajánlatot. Az orgonamester küld egy költségvetést, mely szerint „20 000 lei körül fog az orgona kerülni”. A költségvetésbe belefoglalt változatok (regiszterek) mellett a keblitanács egy erősebb változat (oktáv) elkészítését is kéri. A kérdés, mint mindig, a pénz előteremtése volt. A lelkes kökösi közösség erre is talált megoldást. Az E. K. Tanács Kolozsvárról küldött levelében „beleegyezését adja abban, hogy a Harmonium alap vagyonát 3652 L., a Közgazdaság 1921. évi számadásán szereplő maradványt 3606 L., továbbá a Templom alaptól is a még a hívek adományai által nem fedezhető összeget” az orgona készítésére fordítsák. Óriási erőfeszítés egy kis közösség részéről! 1922 április 14-én megkötik Kökösben a szerződést. Az orgona elkészítéséhez a karzatot kibővítették. Egy évvel a szerződés aláírása után, 1923 áprilisában a jegyzőkönyvek a kész orgonáról tudósítanak: „A keblitanács az orgonával meg van elégedve, annak úgy kiállítása mint hangja a keblitanács tetszését megnyerte s így az orgonát az építőtől átvette.” Carl Eischenk 1000 lej értékben a régi orgona fúvóját, játszóasztalát és a sípokat átvette.
Az egyházközség lassan tud fizetni, az orgonaművész levélben kéri az egyházközséget, hogy a 32. orgonájáért járó összeget egyenlítse: „kérem szépen amennyire lehet nekem jövő vasárnapra a szenteléskor valami pénzt is adni”... A kor dokumentumai megőrizték a segédmunkások nevét is: Lűtz Vilmos, Orbán Ferencz, Stáncsuj János és Martis János. Az egyházközség az orgona szentelését 1923. november első vasárnapjára tervezte. Erre az eseményre Ferenc József unitárius püspököt kérték fel, de „koránál fogva nem jöhetvén, helyette dr. Boros György egyházi felügyelőt küldi ki és bízza meg az orgona felszentelésével”. A főpásztori levélből idézek: „Fogadjátok főpásztori áldásomat, felszentelendő orgona hangjai is szolgáljanak hithűségetek, búzgóságotok és áldozat készségetek fokozására, megszilárdítására.” A hangszer „7 szóló és 2 szerkezeti változattal biró, pedálos orgona”. A szentelésen felolvasott orgonatörténetből még megtudjuk, hogy a sípokat külföldről rendelték, és ezek kései érkezése miatt kellett a felszentelést újratervezni. Sajnos, a kökösi hívek nem örvendhettek sokáig az orgona hangjainak: 1954 nov. 21-én a helybéli lelkész vall: „… éjfél után 1 órakor érkeztem haza. A templom és a papilak alig 100 méterre fekszenek egymástól. Semmi füstszagot nem éreztem. Csendesen havazott. Éjfél után 2 óra lehetett, amikor elaludtam. 3 órakor feleségem arra lett figyelmes, hogy a harangokat verik félre. Felkeltem és az ablakhoz futottam. Ekkor még semmit nem láttam. Kiáltások hangzottak. Ég az unitárius templom! Egy vödör vízzel a templomhoz szaladtam. A templom keleti oldala, ahol az orgona volt, már égett. Akik korábban érkeztek és belsejébe tudtak menni, különös hírről beszéltek. A lángok valósággal ugráltak a padokon, mintha gyúlékony anyaggal lettek volna leöntve. Ablakok, ajtók épek voltak, nyomokat nem látni. A szószékterítőt, az Urasztalát és terítőjét megmentették, egyéb minden elégett. Az üszkös romok felett du. 3 órakor (22-én) istentiszteletet tartottunk, amelyen egyházi éneket Kiss Dénes énekvezér fia vezetett.”
Ennek az orgonának elvesztése után, sajnos, nem épült újabb, harmóniummal és elektromos orgonával kísérték és kísérik a kökösiek az istentiszteleti énekeket. Ottjártamkor az idős harangozó asszony felsóhajtott: „Milyen jó lenne az orgona, az az igazi!” Reméljük, Isten segedelmével a kökösi unitáriusoknak sikerül orgonát építeniük, hisz többször bebizonyították kitartásukat.
Márk Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdővidék lehetőségei
Hosszú az út, de a célba érés rajtunk múlik
Dr. Máthé Csongor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz karának adjunktusa szerint Erdővidék előtt hosszú és göröngyös út áll, amennyiben szembe kíván nézni a problémáival, és ki akar evickélni mai tehetetlen, sehova se vezető, kilátástalan állapotából.
A fiatal szakember vargyasi számazású, de már több éve Kolozsváron él: a baróti Tortoma Önképzőkör keretében tartott előadását (melynek az Erdővidék területfejlesztő szemmel – kihívások és lehetőségek címet adta) vitaindítónak szánta, a keretében felvetett témák mindegyike külön elemzést is megérne azok számára, akiknek kezében van vagy lesz Erdővidék sorsa. Már elöljáróban leszögezte, hogy a Brassó megyéhez tartozó erdővidéki községek, mint Ürmös, Apáca vagy Alsórákos gazdaságilag lepipálták a közigazgatásilag Kovászna megyéhez tartozó többi erdővidéki települést, a leggyengébben Bölön áll. De öröm az ürömben, hogy eladósodott önkormányzatok azért az Olton „inneni” Erdővidéken sincsenek.
– Barót megszűnt a térség „hajtómotorja” lenni, demográfiailag sem áll jól a szénája: legalább egy Kézdivásárhely nagyságú városnak kellene lennie ahhoz, hogy az egyébként Székelyföld határán fekvő Erdővidék gyűjtőpontjává válhasson – hangoztatta az előadó.
Másrészt, míg sokan a turizmus fellendülésétől várnák a gazdasági csodát Erdővidéken, Máthé megjegyezte: nincsenek itt olyan egetrengető táji adottságok, hogy azokkal a főnyereményt megüssük – egyébként is Erdővidék lemaradása a turisztika terén (is) nagyon nagy, az egyre csak telítődő piacra betörni sem könnyű. Véleménye szerint az önkormányzatok sokkal nagyobb szerepvállalására lenne szükség – élen a barótival –, hogy elsősorban befektetőket vonzzanak a térségbe, hiszen a csodát, mint fogalmazott, csak tőlük remélhetjük.
– A 21. század kihívásai már egy másfajta polgármestert és másfajta helyi tanácsot követelnek, nem lehet úgy gondolkodni, mintha a kilencvenes években lennénk – hívta fel a figyelmet.
Kötelező lenne ugyanakkor a gazdasági nyitás Brassó irányába: a dinamikusan fejlődő nagyváros csupán egyórányira van Erdővidéktől, ez pedig ma már nem távolság, és hiba lenne ezt a tényt figyelmen kívül hagyni. Szükség lenne a közbirtokosságok gazdasági erejének felzárkóztatására is – az erdő nagy kincse a vidéknek, de ha a faanyag csak rönk vagy fűrészáru formájában távozik innen, annak vajmi kevés haszna van. Megint más kérdés, hogy miért nincsenek helybéli tej-és húsfeldolgozók – ezekkel is be lehetne törni akár a brassói piacra, a termékek sikerének esélyét pedig növelné, ha azok erdővidéki márkanévvel lennének ellátva.
A turizmust csak nemzetközi szinten lehet elképzelni, nyitni kellene a román turisták fele is, a térség turisztikai promoválását egy nagyon erős online-felület által ugyancsak Barótnak kellene felvállalnia. Vannak lehetőségek a különböző pályázatokban is, ám itt megint az önkormányzatokra hárulna a feladat, hogy képzett szakemberek bevonásával útbaigazítsák a pályázni vágyókat. 
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egymásnak estek a román tanácsosok
Heves vita alakult ki a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselő-testületének szerdai ülésén, amikor a tanácsosok közül többen pro és kontra érveket felsorakoztatva beszéltek a november 29-ei megmozdulásról, valamint a december elsejei ünnepségről.
Mădălin Guruianu, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselő-testületének tagja a tanácsülés alkalmával felolvasta azt a nyilatkozatot, amely alapján a képviselők elhatárolódnak mindenféle román-magyar szélsőségességtől, ami december 1-jén történhet. A tanácsos ugyanakkor felkérte a tagokat arra, hogy szavazzák meg és fogadják el ezt a nyilatkozatot – ugyanúgy, ahogy azt a tavaly is tették.
Román tanácsosok is egymásnak estek
Rodica Pârvan képviselő gúnyosan jegyezte meg Guruianunak, hogy a tanácsos rendkívül szívén viseli ezt az ügyet, ugyanakkor úgy tartja, nem a december 1-jén sorra kerülő ünneplés a zavargások és szélsőségesség táptalaja, hanem a november 29-én megrendezendő demonstráció. Mint magyarázta, a románság számára provokációnak számíthat az MPP által szervezett megmozdulás, hiszen már az időpontválasztás sem megfelelő. Hozzáfűzte, ha a magyarság Románia nemzeti ünnepe előtt két nappal hasonló rendezvényt kelt életre, akkor ők is biztosan találnak valamilyen okot egy megmozdulásra március 13-án, két nappal a szabadságharc hőseinek megemlékezése előtt.
Bálint József önkormányzati képviselő, az MPP demonstrációjának egyik szervezője kifejtette, a november 29-ei esemény nagyban összefügg a december elsejei ünnepséggel. Több alkalommal is hangoztatta, hogy békés megmozdulásra készülnek, nem pedig tüntetésre valaki vagy valami ellen, így Rodica Pârvannak nincs oka az aggodalomra, hisz nem provokációnak szánják.
Rodica Pârvan sosem küldött üdvözlő szavakat március 15-én?
Mădălin Guruianu reagálva Pârvan szavaira kijelentette, meg van győződve arról, hogy a PSD színeiben mandátumot nyert tanácsos eddig sosem küldött köszöntőt a magyarság felé március 15-én – annak ellenére sem, hogy régóta az önkormányzat munkatársa. Hozzátette, ennek okaként megállapítható, hogy egyszer sem viselkedett megfelelőképpen a képviselő-testület tagjaival szemben, így nincs is joga az ilyen elutasító állásfoglaláshoz ebben az ügyben, és nem is lepődhet meg, ha december elsejére ő sem kap köszöntő szavakat. Mint magyarázta, tisztességtelen volt az a hangnem, amelyet ezúttal Pârvan, vagy éppen az Új Jobboldal többnyire használ.
Mădălin ugyanakkor kifejtette, ő az elmúlt időszakban bebizonyította, hogy nyitott a különböző kérdések megtárgyalását illetően, valamint nem kedveli azokat a helyzeteket, amikor azon vitatkoznak a politikai vezetők az önkormányzatokban, hogy kitegyenek-e egy zászlót vagy sem. Mint mondta, nem akar többet olyan magyar-román viták részese lenni, amely alkalmával valaki kijelenti, hogy biztosan találnak valamilyen okot egy rendezvény megszervezésére március 13-án, ami csakis a magyarok bosszantására jó.
Elszigetelik a tömegtől a magyarellenes üzeneteket skandálókat
Sztakics Éva alpolgármester elmondta, a helyi tanács által kiadott nyilatkozat – amely elhatárolódik mindenféle szélsőségességtől – román és magyar nyelven is elkészült, már tavaly. Az elöljáró hozzátette, örül, hogy ismét rátértek ennek tartalmára, hiszen, mint fogalmazott: „sajnos aktualitásából mit sem vesztett”. A december elsejei ünnepséggel kapcsolatban kifejtette, külön kérte a rendőrség vezetőségét, amennyiben magyarellenes üzenetek skandálásával találkoznak, vagy éppen rendbontást észlelnek, azonnal távolítsák ezeket az egyéneket a tömegből.
„Ez a románok ünnepe, de ünnepeljenek úgy, hogy ne sértsék a magyar nemzetiségűeket sem” – jelentette ki Sztakics Éva, aki felidézte, hogy a szerdai tanácsülést egy szimpozion megszervezése miatt korábbi időpontra tervezték be. Ennek témája a gyulafehérvári történések, valamint a nemzeti kisebbségek problémái a jelenben, azonban címét csupán románul olvasta fel az alpolgármester, mondván: magyar nyelven nem készült el a program.
Sztakics Éva rámutatott, a beszélgetéseken is csak román anyanyelvű egyetemi tanárok és történészek szólalnak fel, annak ellenére, hogy a téma az erdélyi magyarok helyzetét is boncolgatja. Kifejtette, bár a meghívás pillanatában fontolgatta, hogy részt vesz az eseményen, a program megismerését követően úgy látja, az előadók legalább felét magyar származású történészek kellene alkossák. Ugyanakkor mivel ez nem így van, nem veheti komolyan a rendezvényt, nem is jelenik meg rajta.
Hatalmas különbség van az MPP és az Új Jobboldal között
Miklós Zoltán, a helyi képviselő-testület RMDSZ-frakciójának tagja felidézte, hogy Sepsiszentgyörgy önkormányzata a december 1-jén sorra kerülő ünnepséget 20 ezer lejjel támogatta. Mint a tanácsos magyarázta, amikor ilyen célból magyar tanácsosok szavazatukkal ekkora pénzösszeggel támogatnak egy rendezvényt, akkor mindezt azért teszik, hogy méltóságosan és tisztelettel ünnepeljék meg a helyi román közösséggel Románia nemzeti ünnepét. Ebből a meggondolásból ítélték oda a támogatást, és nem azért, hogy zavargások történjenek az említett napon. Egyúttal felszólította mind a román pártokat, mind pedig az ortodox egyházat, hogy határolódjanak el a szélsőséges viselkedéstől.
Miklós Zoltán kitért arra is, hogy a szombati, valamint a hétfői rendezvények között hatalmas különbségek vannak, hiszen amíg a november 29-ei megmozdulás célja a figyelemfelkeltés, addig a december elsejei Új Jobboldal szervezet tagjainak a célja a provokáció. Míg a november 29-én sorra kerülő eseményen civilizáltan nyilvánulnak meg a többnyire helybéli jelenlévők, addig december elsején az Új Jobboldal képviselői buszokkal érkeznek és „szét fogják ordítani a várost” – tette hozzá Miklós Zoltán.
Kifejtette, az RMDSZ tagjai nem tartják időszerűnek az esemény megszervezését.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Bánffy Katalin erdélyi története
Amint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk.
Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák.
Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben.
A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket.
Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át?
Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete.
Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz.
A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép.
"Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján.
A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek."
Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül.
"Imádkoztam Erdélyért"
Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban.
Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot.
Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban.
Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók.
Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké."
A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről.
Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát.
Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg.
Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük.
Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők.
És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni.
Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba.
Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne."
Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól.
Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte."
A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja.
Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra).
Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben.
Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években.
Rózsa Mária

Népújság (Marosvásárhely)

„Istenem, mennyi fontos ember van itt, és minket is meg fognak nézni…”
Albert Csilla színésznő mesélt interferenciás érzéseiről, terveiről
Izgalommal tekint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválra Albert Csilla, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze; szerda este, a nyitóelőadások utáni kavalkádban csíptük „mikrofonvégre” a színésznőt, aki néhány órával azelőtt büszkén vette át fesztiválos kitűzőjét: „részt veszek a fesztiválon, itthon vagyok, és ez nagyon jó”, nyugtázta. A házigazda intézmény négy előadása közül három produkcióban szerepel – Ivanovék karácsonya; Viktor, avagy a gyermekuralom; Caravaggio Terminal –, a felkészülés mellett pedig igyekszik minél inkább elmélyülni a különböző előadások és kapcsolódó események nyújtotta hangulatban, élményekben.
A beszélgetéseken szeretne mindenképp részt venni, de jelentkezett még a dél-koreai Jaram Lee pansori-workshopjára és Declan Donnellan angol rendező mesterkurzusára is. – Egyik nap virágot kell majd bevinnem előadás után a színpadra, s persze minden olyan előadáson részt akarok venni, amin csak lehet. Muszáj mennem például a Rózsákra, úgy érzem, látnom kell, hogy Urbán András hogyan dolgozik másokkal – részletezte Albert Csilla.
Kíváncsiságát és nyitottságát ismerve nem csoda, hogy alapvetően a „lássuk, mit hoz nekem ez a fesztivál”-elképzelés jellemző rá. – Nagyon érdekes, hogy az ember két év alatt elfelejti, milyen volt a legutóbbi Interferenciák. Most pedig jön így minden hirtelen, Istenem, mennyi fontos ember van itt, és mi is benne vagyunk a programban, és minket is meg fognak nézni… Közben meg annyira jó előadásokat látni, gyakorolni a „néző szakmát”. Miközben a programot bogarásztam, arra is figyeltem például, kik játszanak velünk egyidőben, hogy miről maradok le; de nagyon várom, és kíváncsi vagyok, hogyan fogadnak majd bennünket – magyarázta.
Azon is elgondolkodott, mialatt A nép ellensége című előadást nézte, hogy vajon a Schaubühne am Lehniner Platz színészei mit szólnának a Caravaggio Terminalhoz, vajon tetszene-e nekik a produkció. Kíváncsian várja, kik ülnek majd a nézőtéren, amikor ők játszanak majd, s hogy milyen visszajelzéseket kapnak tőlük. Merthogy számít az ilyesmire, még akkor is, ha valakinek nem tetszik valami mindabban, amit a színpadon látott.
Úgy érzi, minden előadás, amelyben szerepel, külön-külön a gyermeke, persze más és más formában, elvégre más energiákkal gondol rájuk. Jó lenne persze, ha mindhárom „gyermekét” szeretnék, de ennek érdekében „mindegyiket meg kell fésülni, és fel kell szépen öltöztetni, hogy a családi fotón jól mutassanak”.
Jelenleg főként az Ivanovék karácsonyára koncentrál, amelyet két alkalommal játszanak november 30-án, és természetesen minden nap foglalkozik a szerepével. Rögtön másnap, december elsején a Caravaggio Terminalt játsszák, majd ötödikén a Viktor, avagy a gyermekuralom következik. – Az talán már kicsit nehezebb időszak lesz: most még tudok bánni az energiáimmal és a gondolataimmal, de amikor már benne vagyunk a sűrűjében, akkor már csinálni kell. Élénk piros színnel ezek vannak bejelölve a naptáramban – fűzte hozzá Albert Csilla.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Kiskapuk a jó szomszédhoz
Egy lendülettel három határátkelőt is átadtak november 8-án a román–szerb határszakaszon. A határátkelőhelyek számának növelése megkönnyíti a térség lakóinak „szomszédolását”, a szerb állampolgároknak az utat az Európai Unió felé, de a gazdasági kapcsolatok élénkülését várják tőlük.
Nyolcra nőtt immár a közúti átkelők száma Románia és délnyugati szomszédja, Szerbia között, amiből öt Temes megyében található. Az új határátkelőhelyek a történelmi Bánságnak a trianoni békediktátummal, majd az 1923-as román–jugoszláv határegyezménnyel elszakított területeit kötik össze. A romániai Fény, illetve a szerbiai Módos, továbbá Valkány és Egyházaskér, valamint Kunszőlős és Nákófalva között nyitották meg a határt. Utóbbi helyszínen Alekszandar Vucsics szerb és Victor Ponta román miniszterelnök vágta át a szalagot.
Szalagvágás kampányban
Minél inkább közeledtünk a határ felé, annál inkább sűrűsödtek a „Victor Ponta elnök!” feliratú plakátok az oszlopokon, és az út fölé kifeszített molinók. Az is szembeötlő volt, hogy Temesvártól Kunszőlősig (Lunga) majdnem valamennyi kanyarban láthatósági mellényt viselő rendőr posztolt, vagy civil ruhás „szervek” ütötték el az időt az út mentére félrehúzott járművekben. Arról nem is beszélve, hogy a kormányfői látogatásra kicsinosított falu központjában minden „mezei” érdeklődőt kiszállítottak az autóból, és arra köteleztek, hogy az utolsó három-négy kilométert gyalog tegye meg. Közben felettébb ügybuzgó és szervilis, már-már arrogáns határőrök igazoltattak, sőt fel is írták a neveket és a személyazonossági adatokat.
Hiába, az esemény a romániai elnökválasztás első és második fordulója közötti hétvégére esett. Az elővigyázatosságra talán magyarázat lehetne, hogy aznapra szociáldemokrata- és Ponta-ellenes tüntetést terveztek Temesvárra, de a miniszterelnök-államfőjelölt sokakat meglepve a szerb oldalról érkezett az avatóra – mint utóbb elmondta, az előző este már Belgrádban tárgyalt –, hogy aztán átsiessen a román oldalra, s ott várja szerb kollégáját. Így hiába álltak díszőrséget a szomszédos megyékből is buszokkal odaszállított határőrtisztek és altisztek, nem tiszteleghettek a miniszterelnök előtt.
Sztráda a Balkánra
Az egyórás késéssel kezdődő ünnepség szónokai többnyire az ilyenkor szokásos „tiszteletköröket” futották. Alekszandar Vucsics szerb kormányfő kijelentette: „Nákófalva és Kikinda lakói több mint húsz éve várják a határátkelő megnyitására tett ígéret beváltását. 2004-ig itt kishatárforgalom zajlott, amit felszámoltak. A nemzetközi határátkelő mai megnyitásával nemcsak az utat rövidítjük le a települések között, hanem a két népet is közelebb hozzuk egymáshoz.” Nebojsa Stefanovics szerb belügyminiszter kiemelte, hogy mintegy 30 kilométerrel lerövidítik az utat a régió egyik gazdasági központja, Temesvár felé, majd idézte a régi román szólást, miszerint Románia két örök barátra támaszkodhat: Szerbiára és a Fekete-tengerre. Victor Ponta biztosította a vendégeket, hogy Szerbia is számíthat a román kormány támogatására európai uniós csatlakozási tárgyalásai során. „Azt szeretném, hogy az Európai Unióban Románia legyen Szerbia legjobb barátja. Európa pedig nem lesz teljes és egységes, míg Szerbia és a környező országok nem válnak az unió tagjává” – mondta.
A három új nemzetközi határátkelőt rekordidő alatt nyitották meg, mintegy tíz hónappal a két kormány közötti megegyezés után, az infrastruktúrát alig hat hónap alatt alakították ki. Ponta bejelentette, hogy egy Belgrád-Temesvár autópálya építését is tervezik, ám a sajtó érdeklődésére árnyalta a beharangozót: „Ez nem finanszírozható európai uniós pénzekből, amíg Szerbia nem tagja az uniónak. Megtárgyaltuk Vucsics miniszterelnökkel, hogy a két ország közösen építheti meg a sztrádát, esetleg egy harmadik ország, vagy egy banki konzorcium finanszírozásával. A két ország szakminisztériumai dolgoznak a projekten, és remélem, jövőre nekiláthatunk a források előteremtésének.”
Határátlépési ábécé
A román–szerb határszakasz közel 550 kilométer, aminek majdnem fele szárazföldi határvonal. Vízen és vasúton is át lehet menni egyik országból a másikba, a közúti határátkelők száma pedig nyolcra emelkedett. „Egy átlagos napon a közúti határátkelőkön 1500-1800 személy halad át, a járművek száma két-háromszáz” – ecsetelte Gabriel Furcă, a kunszőlősi határátkelő parancsnoka. A Zsombolya–Szerbcsernye és a Temesmóra–Versecvát nemzetközi határátkelőn nonstop a forgalom, a november elején átadott új határátkelők azonban csak naponta reggel 8 és este 8 óra között tartanak nyitva, és csak a személyforgalmat szolgálják, a 3,5 tonnánál nehezebb gépjárművek nem használhatják. Uniós állampolgárok érvényes személyi igazolvány, az unión kívüliek útlevél, adott esetben vízum felmutatásával kelhetnek át.
Kinek jó ez?
Az új határátkelők megnyitásának a két országban élő nemzeti kisebbségek is örvendenek.„Akét közösségnek, a szerbiai románoknak, illetve a romániai szerbeknek is nagyon fontos ez a lépés. Bennünket, romániai szerbeket közelebb hoz az anyaországhoz, a néphez, amelyhez tartozunk, és biztos, hogy minden téren megkönnyíti a kapcsolatteremtést és az együttműködést Szerbiával” – fogalmazott Szlavomir Gvozdenovics, a Romániai Szerbek Szövetségének elnöke, parlamenti képviselő. A határátkelők megnyitásában nagy érdeme volt – az ünnepségen azonban egyéb elfoglaltsága miatt nem jelent meg – Marossy Zoltán Temes megyei alprefektusnak. Szerinte a Bánság romániai és vajdasági részén sorsközösségben élő magyaroknak, civil szervezeteiknek, egyházaiknak, oktatási intézményeiknek ezek a határátkelők nagy segítséget jelentenek majd a kapcsolattartásban „A romániai magyarságon belül mi, a délvidéki magyarságon belül ők számítanak szórványnak. Ezenkívül Budapestről nézve a Nagyvárad–Kolozsvár–Székelyföld tengely, illetve a Bácska–Újvidék tengely mentén élő magyarokat veszik számításba. Mi már nagyon a peremvidékre, a látóhatár szélére sodródtunk” – jegyezte meg kissé lemondóan Marossy Zoltán. Az ő kezdeményezésére indult be két-három éve a Bánság romániai, illetve szerbiai részére eső, de még jelentős magyar közösségek által lakott települések közti kapcsolatépítés. Kikinda, Nagybecskerek és Pancsova vonzáskörzeteibe eső helységekkel keresik a viszonyt a nagyjából hasonló helyzetű, szerkezetű és nagyságú Temes megyei települések. „Próbálkoztunk önkormányzatok szintjén, de észrevettük, hogy két-három találkozó után az angolul beszélők jönnek a rendezvényekre, ránk már nincs szükség – folytatta az alprefektus. – Így inkább a magyar közösségi vezetőkkel, civil szervezetekkel keressük a kapcsolatot. Persze általában az érdekvédelmi szervezetek égisze alatt.”
A mára elrománosodott egykori sváb településen, Kunszőlősön is nagyon várták már a határ megnyitását. A helybeliek távolabbról szemlélték az eseményeket, bár Ioan Dohotar portája alig kőhajításnyira van a vámtól, kapujából jól látszanak a szomszédos Nákófalva tornyai is „Jó volt az is, míg működött a kishatárátlépés, mert ami nem volt nálunk, megvettük ott, biciklivel is átmehettünk, nem kellett benzinre költeni – idézte fel a korábbi állapotokat. – Most is sok minden olcsóbban megvásárolható odaát. Ha csak aprópénzről is van szó, az itteni átlagember azt is megnézi. Sok családnak rokona is van a túloldalon, de azért szerintem nem fognak itt tömegesen átjárni.”
Kettős mérce
Tekintve, hogy Szerbia unión kívüli ország, furcsa, hogy ilyen sürgős volt a román fél számára a határ átjárhatóbbá tétele, miközben kicsit északabbra, Arad megyében már 2014 elején öt új román–magyar határátkelő megnyitásáról egyeztetett a két EU-tagállam kormánya. Ráadásul a Kisvarjas–Dombegyház, Ottlaka–Elek és Feketegyarmat–Gyula–Dénesmajor utak már elkészültek, a Nagylak-Csanádpalota történelmi út újjáépítése még tart, és tervek vannak a Pécska–Battonya útszakasz járhatóvá tételére is. A román kormány augusztusban jóvá is hagyta a kétoldalú közútfejlesztési keretmegállapodást, amelynek értelmében 20 határon átnyúló közúti és kerékpáros út épülhet meg uniós forrásokból, az új határátkelők felépítése mégis késik. Részben talán érthető a kivárás, mert ha Románia belátható időn belül beléphetne a schengeni övezetbe, szabad lenne a közlekedés, nem kellene határállomást építeni. Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy mióta a PSD a fő kormányerő, a demokrata-liberális vezetőségű Arad megye infrastrukturális beruházásai, fejlesztései késve, vagy egyáltalán nem valósulnak meg. Példa erre az Aradot északról megkerülő körgyűrű két felüljárója építésének 2012-es felfüggesztése. Az ott kialakuló kilométeres dugók, többórás várakozások miatt a sofőrök körében hírhedté vált Arad, de a helyzet az egész országra rossz fényt vet.
Pataky Lehel Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Demény Péter: A látens transzszilvanizmus
„Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.”
Híres útjaim legutóbbiján, a Kolozsvár–Temesvár–Kolozsvár távon hallottam ezt a beszédet egy embertől, aki mögöttem ült a buszon, és nyilván a feleségével beszélgetett. A busz Váradtól Vásárhelyig közlekedett, s a nyugtatás, hogy tehát nem vagyok én olyan boldogtalan, arra vonatkozott, „nem alszom el, leszállok Kolozsváron”.
Tőlem azonban elvihették volna Tulceáig is, mert én már megkaptam, amiért érdemes volt ezt a göröngyös távot megtenni. Arrafelé, Várad és Temesvár között is akadt egy férfi, aki magyarrománul vagy románmagyarul beszélgetett, s ha így, hát az is értette, akivel. Ő Resicára igyekezett.
Azon töprengtem, hogy sok oka lehet Klaus Johannis megválasztásának. Az egyik a román jobboldal, amely Mircea Cărtărescutól Gabriel Liiceanuig a szebeni polgármester mellett kampányolt, ha már a szerintük angyali Monica Macoveinek semmi esélye nem maradt. A másik a külföldiek, akik a nagykövetségeken olyan dolgokat tapasztaltak, melyektől csak nőtt a felháborodásuk Victor Ponta ellen. A harmadik az erdélyi magyarok nagy részének szivárványos reménységei egy szász irányában (magammal is gúnyolódom).
De mindezek mellett mégiscsak létezik valamiféle latens transzszilvanizmus. Latens és öntudatlan, mondhatnám. Nem abban áll, hogy útitársaim lelkes Kós Károly- vagy Kuncz Aladár-olvasók lennének: amennyire meg tudtam állapítani, nem azok. Nem nevelik magukban az erdélyi gondolatot, nem tudatosítják transzszilván ösztöneiket, hajlamaikat, reflexeiket.
Ám azok mégiscsak léteznek. Öntudatlanul váltanak át egyik nyelvről a másikra, de azt tudják, hogy átválthatnak, mert az, akivel beszélnek, mindkettőt érti. Ha rákérdeztem volna, bizonyára nem is értik, mit akarok – azt viszont tudják, hogy a feleségük-barátjuk anyja magyar, vagy olyan helységben nőtt fel, ahol természetes, hogy ismerik a magyar nyelv egy rétegét.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, ez a latens transzszilvanizmus is szerepet játszott Klaus Johannis megválasztásában. „Nem hittem volna, hogy a románok ennyire képesek lebontani a mentális falaikat”, mondta a lány, aki Váradig elvitt, és értettem, mire céloz: az ortodoxiára, Erdély elvesztésének mantrájára, arra, hogy románnak román elnöke és más ilyen etnicista ostobaságra. Erre van egy cinikus és egy optimista válaszom. Az első úgy hangzik: egy szásztól már nem kell félteni Erdélyt: nincs kivel elvigye. A második pedig úgy, hogy azok a kevert mondatok, melyek közül egyet a cikkem elején idéztem, sokat tettek a lebontásban. Ha nincs elméleted rá, akkor is tudhatod, hogy a nem-román feleséged vagy barátod is ember, itt él, nagyjából azt élte meg, amit te – és ha ezt tudod, párhuzamot vonhatsz közte és aközött a másik ember között, aki most indul az államelnöki posztért.
„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.
maszol.ro