Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. január 9.
Beszélgetés Bognár Levente RMDSZ-megyei elnökkel
Folytatni az érdekképviseletet és –érvényesítést
Bognár Leventével, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével folytatandó beszélgetésben a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket vesszük számba.
– Elnök úr, szervezeti szempontból mit lehet elmondani a 2014. évről?
– Mivel szervezetünk legfontosabb célja az Arad megyei magyarság érdekeinek a képviselete, illetve érvényesítése a 25 évvel ezelőtt történt magalakulása óta, e munkába nagyon sokan bekapcsolódtak. Elöljáróban szeretném megköszönni mindazoknak – beleértve a Nőszervezet vezetőségét és tagjait is –, akik az elmúlt évben közösségi munkát vállaltak a megyei magyarságért. Mert az RMDSZ által felvállalt érdekvédelmi munka csak úgy működik, ha érdekképviselet van, amelyen keresztül érvényesítjük is a magyarság érdekeit. 2014. választási év volt, ami nem csak az ország, de a megye politikai életére is rányomta bélyegét. Az EP-választáson, szavazataival a megye magyarsága is hozzájárult az érdekvédelmi szövetség jelöltjeinek az Európai Parlamentbe történt bejuttatásához. A közösségünk által leadott 8300 szavazat, megyei viszonylatban 7,61%-nak felelt meg. Az jobb volt az előző parlamenti választásoknak az eredményénél, amikor 6,06%-os volt a szavazati arányunk Arad megyében. Ez egyben azt jelenti, hogy a választóinkban sikerült tudatosítani az EP-ben való részvételünknek a fontosságát. A másik megmérettetés az elnökválasztás volt, ami Romániában kiemelt fontosságú azzal együtt, hogy az elnöki hatáskörök még most sem teljesen tisztázottak, hiszen az Államelnöki Hivatal és a Miniszterelnöki Hivatal között még most is fennállnak a sok vitát kiváltott párhuzamos hatáskörök. A helyzet tisztázásához elsősorban azt kellene tisztázni, milyen állam-berendezkedésben gondolkodunk, ki gyakorolja a hatalmat, hogy ne mutogassanak egymásra, ne hárítsák egymásra a felelősséget. Az elnökválasztás számunkra azért volt fontos, mert az RMDSZ jelöltje a választási kampányban el tudta mondani az üzenetünket, vagyis, mit várunk el a romániai kisebbségi jogok terén. Jelöltünknek a közvitákban való részvétele, a megyei magyarságnak az akarata, illetve a szervezőmunka eredményeként, 7530 szavazat gyűlt be.
– Az államfőválasztás második fordulója után az RMDSZ kilépett a kormányból. Az ellenzékiség mennyire változtatta meg a megyei szervezet politikáját?
– Fontosabbá tette az önkormányzatiság megerősítését. Gondolok itt azokra a forrásokra, amelyeknek a megszerzése sokszor azon múlik, hogy éppen ki kormányoz, ezt az állapotot hosszú távon le kellene bontani. 25 éve várunk az olyan joggyakorlatra, amely függetlenül a kormányzati összetételtől, a számarányunknak megfelelően, a mi képviselőink is ott legyenek egyrészt a döntéshozatalban, másrészt a közigazgatási szinteken vagy akár az államigazgatási szinteken is. A tavalyi kormányzati szerepvállalásunknak is, választási év lévén, számos olyan kerékkötője volt, ami miatt nem lehetett számottevő eredményeket elérni, kielégíteni a mi elvárásainkat. Ezt bárki láthatta. A kormányzás kézzelfogható eredménye nekünk, Arad megyei magyaroknak az lett, hogy a Szabadság-szobrot, illetve a Megbékélési Parkot sikerült ez idő alatt műemléknek nyilvánítani. Ugyanakkor az oktatás terén is voltak megvalósításaink. A mód azonban, ahogy az SZDP egy adott pillanatban maga köré gyűjtötte a szélsőségesek, illetve a volt Iliescu-gárda képviselőit, számunkra ez egyértelműen negatív irányváltást jelentett, de a Székelyzászló körüli állandó feszültségkeltés, továbbá a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása, Markó Attila és Marosán Tamás elítélése is egyértelműen magyarellenes megnyilvánulás volt. Mindezek azt bizonyították, hogy magyar kérdésben, kisebbségi jogok terén nem történt előrelépés. E folyamatok idején, mi állandóan konzultáltunk a megyebeli magyarsággal, minél szélesebb körben, az Állandó Tanácsban, illetve a megyei küldöttgyűlésen is megbeszéltük közös dolgainkat, tehát gyakoroltuk a részvételi demokráciát. Azért tettük, hogy olyan álláspontot képviselhessünk, amit elvár tőlünk a megyebeli magyarság. Ezen túlmenően, egész évben, minden hétfőn 16 órától a szervezet Püspökség Utca 32. szám alatti székházban megyei elnökként, aradi alpolgármesterként is fogadtam a gondjaikkal hozzám fordulókat.
Megvalósítások
– Tavaly a megyei szervezetnek mit sikerült megvalósítania?
– A minden megyei szinten meglévő képviseletet arra próbáltuk kihasználni, hogy hozadéka legyen a közösség számára. Köztudott, hogy Arad megyében a magyarság esetenként tömbben, kisebbségben, illetve szórványban él. A helyzetek szerint, más-más feladatok hárulnak a szervezetekre, illetve a tisztségviselőinkre. Azokban a községekben, településeken, ahol polgármestereink, alpolgármestereink vannak, a feladat nem csak az identitás megőrzésére szorítkozik, hanem a települések vezetése, fejlesztése, az életminőség javítása, illetve biztosítása is fontos. E faladatoknak a teljesítése érdekében, a megyei tanácsosaink közreműködésével, igyekeztünk megfelelő erőforrásokat is biztosítani. Idő- és helyszűke miatt a támogatásokra nem kívánok kitérni, azokról a polgármestereink, illetve az alpolgármestereink bővebb tájékoztatással szolgálhatnak. A vidéki megvalósításaink, természetesen, nem csak a megyei tanácstól kapott támogatásokon, hanem a kormánytól vagy pályázati úton szerzett erőforrások mozgósításán is múlott. Ahol kisebbségben vagyunk, fő feladat az identitás megőrzése, amiben meghatározó szerepük van a kulturális rendezvényeknek. Kultúránkban éljük meg a magyarságunkat, ugyanakkor nagyon fontos az anyanyelvű oktatási rendszerünknek a megtartása. Az anyanyelvű kultúra megtartása szempontjából nagyon fontos a településeken megszervezett falunapok, Aradon az Aradi Magyar Napok, a március 15-i, az október 6-i kulturális rendezvények. E tekintetben lényeges a civilszervezeteinkkel való együttműködés, lehetőség szerint a támogatásuk. Ez pályázati úton, a Szabadság-szobor Egyesület, illetve az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának a közreműködésével történt, ugyanakkor a magyar történelmi egyházak támogatását is szem előtt tartottuk. Mivel sok helyen megfogyatkozott a hívőközösség, odafigyeltünk az egyházi ingatlanok, főként a templomok és az imaházak felújításának a támogatására. Tavaly a megyében 11, míg Aradon 13 templom, imaház javítását, felújítását sikerült a közreműködésünkkel támogatni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy a megyei kulturális rendezvényekben a magyar vonatkozásúak is szerepeljenek. Ez sokkal gördülékenyebb ott, ahol polgármestereink, alpolgármestereink, illetve községi vagy városi tanácsosaink vannak, de a szórvány-településekről sem szabad megfeledkeznünk, ahol az önkormányzatban nincs képviselet.
– Felmerültek-e zavaró körülmények a magyar kulturális rendezvények kapcsán?
– Vidéken nincs tudomásom ilyen esetekről, Aradon viszont, az utóbbi időben felerősödött a szélsőséges nacionalizmus. Az Új Jobboldalnak a március 15-i, illetve október 6-i megnyilvánulásai nagyon kellemetlen volt számunkra. Ahol lehetett, szóvá tettük, megpróbáltunk fellépni ellenük, de nem óhajtottunk nagy visszhangot keltő lépéseket tenni ellenük, hogy a tiltakozásunkkal ne növeljük a becsvágyukat. Szomorú tény viszont, hogy az utóbbi időben a március 15-i, illetve október 6-i rendezvényeinkkel versenyhelyzetbe kerültünk, mert az időpontokban az Új Jobboldal is megpróbál engedélyt szerezni a Megbékélési Parkban tervezett programjukhoz.
– Annak nem néztek utána, kik támogatják, bátorítják őket a háttérből?
– Az elmúlt 25 évben folyamatosan tapasztalhattuk az országban, hogy a szélsőséges nacionalizmus, váltakozó néven és helyen, de folyamatosan felüti a fejét. A szélsőséges megnyilvánulásokat az illető nemzetnek kellene rendeznie. Tehát a románság feladata lenne erőt venni rajta, akár be is tiltani, mert az ilyen megnyilvánulások senkinek nem tesznek jót. Látva az október 6-i rendezvényüket, amikor 10-12 fiatal vonult végig a főutcán, azt bizonyítja, hogy Aradon a többség és a kisebbség viszonya nem az ő irányvonaluk szerint működik. Célunk a józan románokkal állandó párbeszédnek a fenntartása, ugyanakkor a tiltakozók megnyilvánulásának sem kívánunk nagy fontosságot tulajdonítani, „lovat adni alájuk”. Tehát a megnyilvánulásaikat megfelelő elővigyázatossággal kívánjuk kezelni: beszólni miattuk a megfelelő helyeken, ugyanakkor lekicsinyíteni a fontosságukat.
Idei tervek, elképzelések
– Milyen terveik vannak 2015-re?
– Legfontosabb célunk továbbra is az érdekvédelem és az érdekérvényesítés; tovább erősíteni a közképviseletet; a költségvetésünkben továbbra is a közösségek kulturális, oktatási, felekezeti tekintetben történő támogatását tarjuk szem előtt.
– Költségvetés-készítéskor hátráltató tényező-e, hogy a megyei magyarságnak nincs parlamenti képviselője?
– Parlamenti képviselő nélkül, nem vagyunk könnyű helyzetben, viszont nagyon fontos továbbra is gyümölcsöztetni a megyei, illetve aradi szinten meglévő, koalíciós együttműködést, amitől a jelzett tevékenységi területeinknek a támogatását reméljük. Szervezeti szinten már megvitattuk a Szórvány Bizottság létrehozását, amelynek tagjaival kielemeznénk, hol, milyen feladatok várnak megoldásra. Mivel a végéhez közeledik a megyei magyar nyelvű oktatási stratégiának a kidolgozása, fontos kérdés az oktatási intézményeinknek a fenntartása. Ugyanakkor a magyar kulturális élet megyei és aradi vonatkozásaira is közép- és hosszú távú feladatokat próbálunk meghatározni, a közösségeink érdekében végrehajtani. Ezzel párhuzamosan, már idén elkezdjük a felkészülést a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra, amikor is megyei, illetve önkormányzati szinten is megfelelő, erős képviseletet kívánunk továbbra is biztosítani az Arad megyei magyarságnak. Fontos feladat számunkra megtartani a jelenlegi pozícióinkat, vagyis községi, városi, aradi, illetve megyei szinten is megtartani a polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeinket. Ha a közösségünk képviselői minden szinten jelen vannak a döntéshozatalban, érvényesíteni tudjuk az érdekeinket, a jogainkat.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Folytatni az érdekképviseletet és –érvényesítést
Bognár Leventével, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével folytatandó beszélgetésben a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket vesszük számba.
– Elnök úr, szervezeti szempontból mit lehet elmondani a 2014. évről?
– Mivel szervezetünk legfontosabb célja az Arad megyei magyarság érdekeinek a képviselete, illetve érvényesítése a 25 évvel ezelőtt történt magalakulása óta, e munkába nagyon sokan bekapcsolódtak. Elöljáróban szeretném megköszönni mindazoknak – beleértve a Nőszervezet vezetőségét és tagjait is –, akik az elmúlt évben közösségi munkát vállaltak a megyei magyarságért. Mert az RMDSZ által felvállalt érdekvédelmi munka csak úgy működik, ha érdekképviselet van, amelyen keresztül érvényesítjük is a magyarság érdekeit. 2014. választási év volt, ami nem csak az ország, de a megye politikai életére is rányomta bélyegét. Az EP-választáson, szavazataival a megye magyarsága is hozzájárult az érdekvédelmi szövetség jelöltjeinek az Európai Parlamentbe történt bejuttatásához. A közösségünk által leadott 8300 szavazat, megyei viszonylatban 7,61%-nak felelt meg. Az jobb volt az előző parlamenti választásoknak az eredményénél, amikor 6,06%-os volt a szavazati arányunk Arad megyében. Ez egyben azt jelenti, hogy a választóinkban sikerült tudatosítani az EP-ben való részvételünknek a fontosságát. A másik megmérettetés az elnökválasztás volt, ami Romániában kiemelt fontosságú azzal együtt, hogy az elnöki hatáskörök még most sem teljesen tisztázottak, hiszen az Államelnöki Hivatal és a Miniszterelnöki Hivatal között még most is fennállnak a sok vitát kiváltott párhuzamos hatáskörök. A helyzet tisztázásához elsősorban azt kellene tisztázni, milyen állam-berendezkedésben gondolkodunk, ki gyakorolja a hatalmat, hogy ne mutogassanak egymásra, ne hárítsák egymásra a felelősséget. Az elnökválasztás számunkra azért volt fontos, mert az RMDSZ jelöltje a választási kampányban el tudta mondani az üzenetünket, vagyis, mit várunk el a romániai kisebbségi jogok terén. Jelöltünknek a közvitákban való részvétele, a megyei magyarságnak az akarata, illetve a szervezőmunka eredményeként, 7530 szavazat gyűlt be.
– Az államfőválasztás második fordulója után az RMDSZ kilépett a kormányból. Az ellenzékiség mennyire változtatta meg a megyei szervezet politikáját?
– Fontosabbá tette az önkormányzatiság megerősítését. Gondolok itt azokra a forrásokra, amelyeknek a megszerzése sokszor azon múlik, hogy éppen ki kormányoz, ezt az állapotot hosszú távon le kellene bontani. 25 éve várunk az olyan joggyakorlatra, amely függetlenül a kormányzati összetételtől, a számarányunknak megfelelően, a mi képviselőink is ott legyenek egyrészt a döntéshozatalban, másrészt a közigazgatási szinteken vagy akár az államigazgatási szinteken is. A tavalyi kormányzati szerepvállalásunknak is, választási év lévén, számos olyan kerékkötője volt, ami miatt nem lehetett számottevő eredményeket elérni, kielégíteni a mi elvárásainkat. Ezt bárki láthatta. A kormányzás kézzelfogható eredménye nekünk, Arad megyei magyaroknak az lett, hogy a Szabadság-szobrot, illetve a Megbékélési Parkot sikerült ez idő alatt műemléknek nyilvánítani. Ugyanakkor az oktatás terén is voltak megvalósításaink. A mód azonban, ahogy az SZDP egy adott pillanatban maga köré gyűjtötte a szélsőségesek, illetve a volt Iliescu-gárda képviselőit, számunkra ez egyértelműen negatív irányváltást jelentett, de a Székelyzászló körüli állandó feszültségkeltés, továbbá a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása, Markó Attila és Marosán Tamás elítélése is egyértelműen magyarellenes megnyilvánulás volt. Mindezek azt bizonyították, hogy magyar kérdésben, kisebbségi jogok terén nem történt előrelépés. E folyamatok idején, mi állandóan konzultáltunk a megyebeli magyarsággal, minél szélesebb körben, az Állandó Tanácsban, illetve a megyei küldöttgyűlésen is megbeszéltük közös dolgainkat, tehát gyakoroltuk a részvételi demokráciát. Azért tettük, hogy olyan álláspontot képviselhessünk, amit elvár tőlünk a megyebeli magyarság. Ezen túlmenően, egész évben, minden hétfőn 16 órától a szervezet Püspökség Utca 32. szám alatti székházban megyei elnökként, aradi alpolgármesterként is fogadtam a gondjaikkal hozzám fordulókat.
Megvalósítások
– Tavaly a megyei szervezetnek mit sikerült megvalósítania?
– A minden megyei szinten meglévő képviseletet arra próbáltuk kihasználni, hogy hozadéka legyen a közösség számára. Köztudott, hogy Arad megyében a magyarság esetenként tömbben, kisebbségben, illetve szórványban él. A helyzetek szerint, más-más feladatok hárulnak a szervezetekre, illetve a tisztségviselőinkre. Azokban a községekben, településeken, ahol polgármestereink, alpolgármestereink vannak, a feladat nem csak az identitás megőrzésére szorítkozik, hanem a települések vezetése, fejlesztése, az életminőség javítása, illetve biztosítása is fontos. E faladatoknak a teljesítése érdekében, a megyei tanácsosaink közreműködésével, igyekeztünk megfelelő erőforrásokat is biztosítani. Idő- és helyszűke miatt a támogatásokra nem kívánok kitérni, azokról a polgármestereink, illetve az alpolgármestereink bővebb tájékoztatással szolgálhatnak. A vidéki megvalósításaink, természetesen, nem csak a megyei tanácstól kapott támogatásokon, hanem a kormánytól vagy pályázati úton szerzett erőforrások mozgósításán is múlott. Ahol kisebbségben vagyunk, fő feladat az identitás megőrzése, amiben meghatározó szerepük van a kulturális rendezvényeknek. Kultúránkban éljük meg a magyarságunkat, ugyanakkor nagyon fontos az anyanyelvű oktatási rendszerünknek a megtartása. Az anyanyelvű kultúra megtartása szempontjából nagyon fontos a településeken megszervezett falunapok, Aradon az Aradi Magyar Napok, a március 15-i, az október 6-i kulturális rendezvények. E tekintetben lényeges a civilszervezeteinkkel való együttműködés, lehetőség szerint a támogatásuk. Ez pályázati úton, a Szabadság-szobor Egyesület, illetve az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának a közreműködésével történt, ugyanakkor a magyar történelmi egyházak támogatását is szem előtt tartottuk. Mivel sok helyen megfogyatkozott a hívőközösség, odafigyeltünk az egyházi ingatlanok, főként a templomok és az imaházak felújításának a támogatására. Tavaly a megyében 11, míg Aradon 13 templom, imaház javítását, felújítását sikerült a közreműködésünkkel támogatni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy a megyei kulturális rendezvényekben a magyar vonatkozásúak is szerepeljenek. Ez sokkal gördülékenyebb ott, ahol polgármestereink, alpolgármestereink, illetve községi vagy városi tanácsosaink vannak, de a szórvány-településekről sem szabad megfeledkeznünk, ahol az önkormányzatban nincs képviselet.
– Felmerültek-e zavaró körülmények a magyar kulturális rendezvények kapcsán?
– Vidéken nincs tudomásom ilyen esetekről, Aradon viszont, az utóbbi időben felerősödött a szélsőséges nacionalizmus. Az Új Jobboldalnak a március 15-i, illetve október 6-i megnyilvánulásai nagyon kellemetlen volt számunkra. Ahol lehetett, szóvá tettük, megpróbáltunk fellépni ellenük, de nem óhajtottunk nagy visszhangot keltő lépéseket tenni ellenük, hogy a tiltakozásunkkal ne növeljük a becsvágyukat. Szomorú tény viszont, hogy az utóbbi időben a március 15-i, illetve október 6-i rendezvényeinkkel versenyhelyzetbe kerültünk, mert az időpontokban az Új Jobboldal is megpróbál engedélyt szerezni a Megbékélési Parkban tervezett programjukhoz.
– Annak nem néztek utána, kik támogatják, bátorítják őket a háttérből?
– Az elmúlt 25 évben folyamatosan tapasztalhattuk az országban, hogy a szélsőséges nacionalizmus, váltakozó néven és helyen, de folyamatosan felüti a fejét. A szélsőséges megnyilvánulásokat az illető nemzetnek kellene rendeznie. Tehát a románság feladata lenne erőt venni rajta, akár be is tiltani, mert az ilyen megnyilvánulások senkinek nem tesznek jót. Látva az október 6-i rendezvényüket, amikor 10-12 fiatal vonult végig a főutcán, azt bizonyítja, hogy Aradon a többség és a kisebbség viszonya nem az ő irányvonaluk szerint működik. Célunk a józan románokkal állandó párbeszédnek a fenntartása, ugyanakkor a tiltakozók megnyilvánulásának sem kívánunk nagy fontosságot tulajdonítani, „lovat adni alájuk”. Tehát a megnyilvánulásaikat megfelelő elővigyázatossággal kívánjuk kezelni: beszólni miattuk a megfelelő helyeken, ugyanakkor lekicsinyíteni a fontosságukat.
Idei tervek, elképzelések
– Milyen terveik vannak 2015-re?
– Legfontosabb célunk továbbra is az érdekvédelem és az érdekérvényesítés; tovább erősíteni a közképviseletet; a költségvetésünkben továbbra is a közösségek kulturális, oktatási, felekezeti tekintetben történő támogatását tarjuk szem előtt.
– Költségvetés-készítéskor hátráltató tényező-e, hogy a megyei magyarságnak nincs parlamenti képviselője?
– Parlamenti képviselő nélkül, nem vagyunk könnyű helyzetben, viszont nagyon fontos továbbra is gyümölcsöztetni a megyei, illetve aradi szinten meglévő, koalíciós együttműködést, amitől a jelzett tevékenységi területeinknek a támogatását reméljük. Szervezeti szinten már megvitattuk a Szórvány Bizottság létrehozását, amelynek tagjaival kielemeznénk, hol, milyen feladatok várnak megoldásra. Mivel a végéhez közeledik a megyei magyar nyelvű oktatási stratégiának a kidolgozása, fontos kérdés az oktatási intézményeinknek a fenntartása. Ugyanakkor a magyar kulturális élet megyei és aradi vonatkozásaira is közép- és hosszú távú feladatokat próbálunk meghatározni, a közösségeink érdekében végrehajtani. Ezzel párhuzamosan, már idén elkezdjük a felkészülést a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra, amikor is megyei, illetve önkormányzati szinten is megfelelő, erős képviseletet kívánunk továbbra is biztosítani az Arad megyei magyarságnak. Fontos feladat számunkra megtartani a jelenlegi pozícióinkat, vagyis községi, városi, aradi, illetve megyei szinten is megtartani a polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeinket. Ha a közösségünk képviselői minden szinten jelen vannak a döntéshozatalban, érvényesíteni tudjuk az érdekeinket, a jogainkat.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 9.
Szatmár: gyakorolni kell az anyanyelvhasználatot
A lakosság hozzáállásának megváltozása kellene ahhoz, hogy valóban meghonosodjon a szatmárnémeti hivatalokban a magyar nyelv használata – véli Maskulik Csaba.
A partiumi megyeszékhely RMDSZ-es tanácsosa a Krónikának elmondta: bár felajánlotta a segítségét azok számára, akiktől megtagadják Szatmárnémetiben az anyanyelvükön történő ügyintézést, mindeddig senki sem kérte a közbenjárását.
Az önkormányzati képviselő tavaly augusztus végén egy tanácsülésen helyezte kilátásba, hogy feljelenti a prefektúrán, valamint az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) a megyeszékhely önkormányzatát, amennyiben nem tesz eleget a város közel 40 százalékát kitevő magyar kisebbség igényeinek, azaz nem vezeti be a magyar típusnyomtatványok használatát, illetve nem tájékoztatja a lakosságot magyar nyelven is a normatív határozatokról.
A tanácsos elmondta, nem maradt eredménytelen a fenyegetőzés, a lakossági nyilvántartó ugyanis napokon belül elérhetővé tette honlapján az általuk használt nyomtatványok magyar nyelvű változatát. A polgármesteri hivatal többi osztálya egyelőre nem publikált ilyesmit, ugyanakkor Maskulik Csaba szerint egyetlen reklamáció sem futott be hozzá ezzel kapcsolatosan, ezért nem tudta megmondani, hogy a hivatallal kapcsolatba kerülő magyaroknak nincsenek-e gondjaik, vagy pedig meg sem próbálják anyanyelvükön intézni ügyeiket.
„Egy rendszert tesztelni kell, és karban is kell tartani, ezért ha rendelkezünk egy téren kisebbségi jogokkal, azokat gyakorolni is kell, különben olyan, mintha nem is lennének” – fejtette ki a képviselő. Úgy vélte, a szatmári magyarok többsége annyira hozzászokott ahhoz, hogy a hivatali ügyintézés román nyelvű, hogy eszébe sem jut magyarul próbálkozni.
Hozzátette: a dolog kulcsának a tájékoztatást tartja, ezért tenni fog azért, hogy a médiában a lehető leggyakrabban megjelenjen a kérdés. A közeljövőben igyekszik nyomást gyakorolni az önkormányzatra is annak érdekében, hogy az emberek mindennapjait érintő határozatokat magyarul is közöljék a hivatal honlapján, és a magyar nyelvű médiában is publikálják ezeket.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
A lakosság hozzáállásának megváltozása kellene ahhoz, hogy valóban meghonosodjon a szatmárnémeti hivatalokban a magyar nyelv használata – véli Maskulik Csaba.
A partiumi megyeszékhely RMDSZ-es tanácsosa a Krónikának elmondta: bár felajánlotta a segítségét azok számára, akiktől megtagadják Szatmárnémetiben az anyanyelvükön történő ügyintézést, mindeddig senki sem kérte a közbenjárását.
Az önkormányzati képviselő tavaly augusztus végén egy tanácsülésen helyezte kilátásba, hogy feljelenti a prefektúrán, valamint az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) a megyeszékhely önkormányzatát, amennyiben nem tesz eleget a város közel 40 százalékát kitevő magyar kisebbség igényeinek, azaz nem vezeti be a magyar típusnyomtatványok használatát, illetve nem tájékoztatja a lakosságot magyar nyelven is a normatív határozatokról.
A tanácsos elmondta, nem maradt eredménytelen a fenyegetőzés, a lakossági nyilvántartó ugyanis napokon belül elérhetővé tette honlapján az általuk használt nyomtatványok magyar nyelvű változatát. A polgármesteri hivatal többi osztálya egyelőre nem publikált ilyesmit, ugyanakkor Maskulik Csaba szerint egyetlen reklamáció sem futott be hozzá ezzel kapcsolatosan, ezért nem tudta megmondani, hogy a hivatallal kapcsolatba kerülő magyaroknak nincsenek-e gondjaik, vagy pedig meg sem próbálják anyanyelvükön intézni ügyeiket.
„Egy rendszert tesztelni kell, és karban is kell tartani, ezért ha rendelkezünk egy téren kisebbségi jogokkal, azokat gyakorolni is kell, különben olyan, mintha nem is lennének” – fejtette ki a képviselő. Úgy vélte, a szatmári magyarok többsége annyira hozzászokott ahhoz, hogy a hivatali ügyintézés román nyelvű, hogy eszébe sem jut magyarul próbálkozni.
Hozzátette: a dolog kulcsának a tájékoztatást tartja, ezért tenni fog azért, hogy a médiában a lehető leggyakrabban megjelenjen a kérdés. A közeljövőben igyekszik nyomást gyakorolni az önkormányzatra is annak érdekében, hogy az emberek mindennapjait érintő határozatokat magyarul is közöljék a hivatal honlapján, és a magyar nyelvű médiában is publikálják ezeket.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 10.
Dr. Bíró András (Orvosainkra emlékezünk)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2015. január 11.
Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma
2015. január 11.
Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)
2015. január 12.
Cinikus levél
Marosvásárhely polgármestere helyében restellném magam azért a levélért, amely fizetett hirdetés formájában látott napvilágot a sajtóban. Ebben a városvezető az egyházakat és a papokat szólítja fel, hogy adják vissza a tulajdonukban levő iskolaépületeket a polgármesteri hivatalnak, "ha nem képesek törvényes kötelezettségeik mellett morális és keresztényi kötelezettségüknek", azaz "a tanuláshoz szükséges minimális feltételek biztosításának" eleget tenni. A polgármester a javításhoz szükséges pénzalapok elkülönítésére szólítja fel az egyházakat, s kárhoztatja a román parlamentet a restitúciós törvény végrehajtásáért. Az aggasztó állapotokról szóló levél az Egyesülés kollégium kapcsán az egyházi épületeket ügykezelő Katolikus Státus ellen irányul elsősorban, amellyel december 15-én kötött új szerződést a hivatal, s úgy tűnik, hogy a félrevezető nyílt levéllel az okiratban foglalt feltételek alól szeretne kibújni. Valószínű ezért lehettünk tanúi az újabb támadásnak ebben az évek óta zajló színjátékban.
Mielőtt rátérnék a tényekre, hadd tisztázzuk: egy szó sem igaz abból, hogy január 5-re az iskola fűtésrendszere meghibásodott volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a polgármesteri hivatal illetékese utasította az iskolát, hogy a téli vakáció idejére takarékosság címén zárják le a fűtést. Mivel beállt a nagy hideg, a vastag falak iskolakezdésre nem tudtak kimelegedni, és az első nap valóban hűvös volt, amire sem a tanárok, sem a diákok nem voltak felkészülve. Egyébként a város több, nem egyházi tulajdonú tanintézményében is hasonló helyzettel küszködtek. Bár az Unireában felvetődött, hogy az első nap rövidebb órákat kellene tartani, csütörtökön vezették be a 35 perces órákat, amikor már nem is volt annyira indokolt, s pénteken, amikor a tanítás visszatért a rendes mederbe, két XII. osztály tanulói otthon maradtak. Állítólag valamennyinek van igazolása arról, hogy betegek voltak. A tényekhez hozzátartozik, hogy a polgármesteri hivatal képviselői novemberben megszabták, hogy hány órát éghet a gáz a termekben, függetlenül az osztályban levő hőmérséklettől. Abba is belekötöttek, hogy miért ég nappal egyes sötétebb osztályokban a villany. Nem ellenezzük a takarékosságot, de hasonló intézkedéseknek az átkosban voltunk tanúi.
Tudni kell még, hogy a tulajdonossal megkötött szerződés értelmében a külső felújítási munkálatokat a Katolikus Státus, a belső karbantartást pedig a bérlő kell elvégezze. Ahogy azt is, hogy az elkészült terv alapján a tulajdonos azért nem tudta a tervezett felújítási munkálatokat folytatni, mert a hivatal nem fizette a bérleti díjat, amelynek a 85 százalékát kellett volna e célra befektessék. A szerződés be nem tartásáért vesztett pert a hivatal, bomlott fel a korábbi megállapodás, s működött decemberig törvénytelenül az épületben az Egyesülés kollégium.
Az iskolában sok a tennivaló, meg vannak repedve a kályhák, nem zárnak megfelelően a nyílászárók, a kisebbik épület fűtését ellátó kazán is rossz állapotban van, amit többszöri kérésre sem oldott meg a polgármesteri hivatal. Ezért aggódó levelek helyett, amelyekkel a hivatal a saját mulasztásait próbálja a tulajdonosra hárítani, hasznosabb lenne az iskola felújítására ígért uniós pályázatra összpontosítani időt és energiát. A státus ugyanis abba is beleegyezett, hogy a bérleti díj 50 százalékával, amit külön számlára kapnak, az uniós pályázat önrészét biztosítsák.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Marosvásárhely polgármestere helyében restellném magam azért a levélért, amely fizetett hirdetés formájában látott napvilágot a sajtóban. Ebben a városvezető az egyházakat és a papokat szólítja fel, hogy adják vissza a tulajdonukban levő iskolaépületeket a polgármesteri hivatalnak, "ha nem képesek törvényes kötelezettségeik mellett morális és keresztényi kötelezettségüknek", azaz "a tanuláshoz szükséges minimális feltételek biztosításának" eleget tenni. A polgármester a javításhoz szükséges pénzalapok elkülönítésére szólítja fel az egyházakat, s kárhoztatja a román parlamentet a restitúciós törvény végrehajtásáért. Az aggasztó állapotokról szóló levél az Egyesülés kollégium kapcsán az egyházi épületeket ügykezelő Katolikus Státus ellen irányul elsősorban, amellyel december 15-én kötött új szerződést a hivatal, s úgy tűnik, hogy a félrevezető nyílt levéllel az okiratban foglalt feltételek alól szeretne kibújni. Valószínű ezért lehettünk tanúi az újabb támadásnak ebben az évek óta zajló színjátékban.
Mielőtt rátérnék a tényekre, hadd tisztázzuk: egy szó sem igaz abból, hogy január 5-re az iskola fűtésrendszere meghibásodott volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a polgármesteri hivatal illetékese utasította az iskolát, hogy a téli vakáció idejére takarékosság címén zárják le a fűtést. Mivel beállt a nagy hideg, a vastag falak iskolakezdésre nem tudtak kimelegedni, és az első nap valóban hűvös volt, amire sem a tanárok, sem a diákok nem voltak felkészülve. Egyébként a város több, nem egyházi tulajdonú tanintézményében is hasonló helyzettel küszködtek. Bár az Unireában felvetődött, hogy az első nap rövidebb órákat kellene tartani, csütörtökön vezették be a 35 perces órákat, amikor már nem is volt annyira indokolt, s pénteken, amikor a tanítás visszatért a rendes mederbe, két XII. osztály tanulói otthon maradtak. Állítólag valamennyinek van igazolása arról, hogy betegek voltak. A tényekhez hozzátartozik, hogy a polgármesteri hivatal képviselői novemberben megszabták, hogy hány órát éghet a gáz a termekben, függetlenül az osztályban levő hőmérséklettől. Abba is belekötöttek, hogy miért ég nappal egyes sötétebb osztályokban a villany. Nem ellenezzük a takarékosságot, de hasonló intézkedéseknek az átkosban voltunk tanúi.
Tudni kell még, hogy a tulajdonossal megkötött szerződés értelmében a külső felújítási munkálatokat a Katolikus Státus, a belső karbantartást pedig a bérlő kell elvégezze. Ahogy azt is, hogy az elkészült terv alapján a tulajdonos azért nem tudta a tervezett felújítási munkálatokat folytatni, mert a hivatal nem fizette a bérleti díjat, amelynek a 85 százalékát kellett volna e célra befektessék. A szerződés be nem tartásáért vesztett pert a hivatal, bomlott fel a korábbi megállapodás, s működött decemberig törvénytelenül az épületben az Egyesülés kollégium.
Az iskolában sok a tennivaló, meg vannak repedve a kályhák, nem zárnak megfelelően a nyílászárók, a kisebbik épület fűtését ellátó kazán is rossz állapotban van, amit többszöri kérésre sem oldott meg a polgármesteri hivatal. Ezért aggódó levelek helyett, amelyekkel a hivatal a saját mulasztásait próbálja a tulajdonosra hárítani, hasznosabb lenne az iskola felújítására ígért uniós pályázatra összpontosítani időt és energiát. A státus ugyanis abba is beleegyezett, hogy a bérleti díj 50 százalékával, amit külön számlára kapnak, az uniós pályázat önrészét biztosítsák.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 12.
Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 12.
Könyv a négyes honvédekről
Nagyvárad- Péntek este az Ady Endre Középiskola dísztermében mutatták be Péter I. Zoltán Nagyváradi négyes honvédek a Nagy Háborúban című könyvét, mely az Europrint kiadó gondozásában jelent meg.
Sok érdeklődőt vonzott Péter I. Zoltán legújabb, a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával megjelent könyvének a bemutatója. Az egybegyűlteket Sárközi Zoltán helyi tanácsos, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet: a több mint negyven kötetes szerző nem a slágertémák száguldó riportere, a bulvár diktálta konzumigények kiszolgálója, most mégis egy centenáriumi témát dolgoz fel: egy jó értelemben vett, Európa-szerte divatossá vált kutatási időszakot, az első világháborút. Kevesen tudják ugyanis, hogy a váradi négyes honvédegység volt az a katonai alakulat, melynek emlékét a legtöbb, a mai napig álló, illetve helyreállított emlékmű, valamint emléktábla őrzi Szlovéniában és Olaszországban. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyancsak innen indult el a frontra a 37. tüzérezred is, de ennek nem volt olyan jó a „PR-menedzsmentje”. A háborús évek (cenzúrázott) helyi sajtóját segítségül hívva, Péter I. Zoltán az akkori kor társadalmi hangulatát igyekszik hűen bemutatni, az emberek viszonyulását a háborús cselekményekhez, illetve ezzel párhuzamosan olvashatunk helyszíni tudósításokat a front közeléből, a harcterekről, mindenhonnan, ahol a négyes gyalogezred megfordult (melynek parancsnoka a legendás Kratochwill Károly volt), és haditettet hajtott végre. Megismerhetjük még a 20. hadosztály összetételét, egy alig néhány évig létező múzeum történetét, és az Isonzó őrének mostanáig agyonhallgatott sorsát. Érdemes emellett átböngészni a kitüntetettek, és az elesett tisztek névsorát is, hiszen megtalálható köztük sok egykori prominens váradi család tagja is, a veszteséget pedig a máig láthatóan megnyirbált statisztikai életfa mutatja. Derzsi Ákos, az Europrint kiadó vezető kiemelte a kitűnő együttműködést a Pro Liberta Partium Alapítvánnyal, Pintér Tamás szaklektorral, történész-levéltárossal, hadszíntérkutatóval, és köszönetet mondott a képek tulajdonosainak, vagyis Nagy Bélának, Sárközi Zoltánnak, néhai Kordics Imrének, és a szerzőnek. Érdekességként két dolgot említett: a kötethez tartozó tábori levelezőlapot, valamint azt, hogy a borítón látható fehér pont nem nyomdahiba, hanem Várad a korabeli Európa térképén.
Agyagemberek
Pintér Tamás felvezetőjében azt nyomatékosította: a Magyar Királyságot nem csak jelentős területi veszteség érte, hanem máig ható következményekkel járó emberi is, hiszen a bevonuló 3,5 millió katonából 660 ezer soha sem tért vissza. A szakember ezután vázlatosan és lényegre törően ismertette azokat a főbb csatákat, melyekben a négyes gyalogezred hősei részt vettek. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy visszatérő harci eszközként milyen nagy szerephez jutott az alakulat életében a buzogány, valamint azt is, hogy Muhitól, Mohácstól, vagy a Don-kanyartól eltérően a doberdói csata nem volt vesztes, hiszen az olaszok sohasem tudták elfoglalni. Nem a váradiak veszítették el tehát az első háborút, hanem más frontokon dőlt el a végkimenetel.
Péter I. Zoltán több közt arról beszélt: a négyes honvédek agyagember megnevezésének ezúttal nincs pejoratív jelentése, hanem arra utal, hogy milyen embertelen körülmények közt harcoltak. Megjegyezte: 2010-ben végigjárta a helyszíneket, és tulajdonképpen akkor került a hatása alá a száz évvel ezelőtti eseményeknek. Utána a könyvtár egészen más témában folytatott kutatásokat, és feltűnt neki, hogy milyen sokszor van említve Kratochwill neve, ahonnan aztán egyenes út vezetett a kötet megírásához.
A rendezvényen közreműködött Molnár Júlia színművésznő. A kiadvány megvásárolható a váradi magyar könyvesboltokban.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Péntek este az Ady Endre Középiskola dísztermében mutatták be Péter I. Zoltán Nagyváradi négyes honvédek a Nagy Háborúban című könyvét, mely az Europrint kiadó gondozásában jelent meg.
Sok érdeklődőt vonzott Péter I. Zoltán legújabb, a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával megjelent könyvének a bemutatója. Az egybegyűlteket Sárközi Zoltán helyi tanácsos, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet: a több mint negyven kötetes szerző nem a slágertémák száguldó riportere, a bulvár diktálta konzumigények kiszolgálója, most mégis egy centenáriumi témát dolgoz fel: egy jó értelemben vett, Európa-szerte divatossá vált kutatási időszakot, az első világháborút. Kevesen tudják ugyanis, hogy a váradi négyes honvédegység volt az a katonai alakulat, melynek emlékét a legtöbb, a mai napig álló, illetve helyreállított emlékmű, valamint emléktábla őrzi Szlovéniában és Olaszországban. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyancsak innen indult el a frontra a 37. tüzérezred is, de ennek nem volt olyan jó a „PR-menedzsmentje”. A háborús évek (cenzúrázott) helyi sajtóját segítségül hívva, Péter I. Zoltán az akkori kor társadalmi hangulatát igyekszik hűen bemutatni, az emberek viszonyulását a háborús cselekményekhez, illetve ezzel párhuzamosan olvashatunk helyszíni tudósításokat a front közeléből, a harcterekről, mindenhonnan, ahol a négyes gyalogezred megfordult (melynek parancsnoka a legendás Kratochwill Károly volt), és haditettet hajtott végre. Megismerhetjük még a 20. hadosztály összetételét, egy alig néhány évig létező múzeum történetét, és az Isonzó őrének mostanáig agyonhallgatott sorsát. Érdemes emellett átböngészni a kitüntetettek, és az elesett tisztek névsorát is, hiszen megtalálható köztük sok egykori prominens váradi család tagja is, a veszteséget pedig a máig láthatóan megnyirbált statisztikai életfa mutatja. Derzsi Ákos, az Europrint kiadó vezető kiemelte a kitűnő együttműködést a Pro Liberta Partium Alapítvánnyal, Pintér Tamás szaklektorral, történész-levéltárossal, hadszíntérkutatóval, és köszönetet mondott a képek tulajdonosainak, vagyis Nagy Bélának, Sárközi Zoltánnak, néhai Kordics Imrének, és a szerzőnek. Érdekességként két dolgot említett: a kötethez tartozó tábori levelezőlapot, valamint azt, hogy a borítón látható fehér pont nem nyomdahiba, hanem Várad a korabeli Európa térképén.
Agyagemberek
Pintér Tamás felvezetőjében azt nyomatékosította: a Magyar Királyságot nem csak jelentős területi veszteség érte, hanem máig ható következményekkel járó emberi is, hiszen a bevonuló 3,5 millió katonából 660 ezer soha sem tért vissza. A szakember ezután vázlatosan és lényegre törően ismertette azokat a főbb csatákat, melyekben a négyes gyalogezred hősei részt vettek. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy visszatérő harci eszközként milyen nagy szerephez jutott az alakulat életében a buzogány, valamint azt is, hogy Muhitól, Mohácstól, vagy a Don-kanyartól eltérően a doberdói csata nem volt vesztes, hiszen az olaszok sohasem tudták elfoglalni. Nem a váradiak veszítették el tehát az első háborút, hanem más frontokon dőlt el a végkimenetel.
Péter I. Zoltán több közt arról beszélt: a négyes honvédek agyagember megnevezésének ezúttal nincs pejoratív jelentése, hanem arra utal, hogy milyen embertelen körülmények közt harcoltak. Megjegyezte: 2010-ben végigjárta a helyszíneket, és tulajdonképpen akkor került a hatása alá a száz évvel ezelőtti eseményeknek. Utána a könyvtár egészen más témában folytatott kutatásokat, és feltűnt neki, hogy milyen sokszor van említve Kratochwill neve, ahonnan aztán egyenes út vezetett a kötet megírásához.
A rendezvényen közreműködött Molnár Júlia színművésznő. A kiadvány megvásárolható a váradi magyar könyvesboltokban.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. január 12.
Dr. Vekov Károly: Hogyan lett Erdély a románoké?
A Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920 (Multi Press International, 2003) című kötet* elsősorban azt az időszakot öleli fel, amikor Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök mellett, aki a román tárgyalóküldöttséget vezette, Alexandru Vaida Voevod, mint az erdélyi Igazgató Tanács – Erdély román „kormánya” – képviselője a küldöttség második embereként tevékenykedett (szervezett, tárgyalt, intézkedett) 1919. február és 1920. február között.
Számos fontos, nyilvános iratokban nem szereplő lépésre derül fény a szövegekből: például egyes határkérdések esetében (mint a Bánság felosztása elsősorban Románia, ill. Szerbia, és kisebb mértékben Magyarország között). Szó esik Románia majdani nyugati határáról, a máramarosi közös cseh–román határról, de szó van Besszarábiáról és Bukovináról is stb., hol részletesen, hol csak utalásszerűen. De nyilván gyakran szó esik a magyarokról és Magyarországról, legtöbbször elmarasztalóan, sőt gúnyosan és becsmérlően és gyűlölettel, nemkülönben Károlyiról és Kun Béla politikájáról, hasonló hangnemben.
A beszámolókból körvonalazódik az a szívós törekvés, hogy elindíthassák a román hadsereget, eredetileg az etnikai határokig, majd a Tiszáig, ezután pedig vérszemet kapva, Budapest elfoglalására. Maga Vaida Voevod javasolja a mozdonyok, vasúti kocsik, de még a mezőgazdasági gépek elvitelét is hadizsákmányként, mint Mackensen által „elrabolt” és Magyarországon hagyott felszerelésekét, aminek nyomán a románok az egyik legnagyobb és legkínosabb cirkuszba keverednek a békekonferencia nagyjaival az őket úgymond megillető javakról.
Vaida Voevod melengetett álma úgy kivonulni Magyarországról, hogy újabb polgárháború törjön ki, aminek nyomán a nagyhatalmak kénytelenek legyenek őket felkérni az ismételt bevonulásra. Különben is előszeretettel hangoztatja a diverziók megszervezésének szükségességét, akár Budapesten és környékén, akár a Bánságban, kompromittálandó a szerbeket. Ennek a logikának a jegyében, míg Brătianu demokratikus magyar kormányt szeretne látni Budapesten, Vaida Voevod egy bolsevik kormányt, mert az jobb a román érdekek szempontjából (a magyarokat mindenképpen kompromittálja).
Többször is megfogalmazott cél minél tovább megakadályozni, hogy a magyar delegáció eljusson Párizsba, hogy jusson elég idő a románoknak a magyarok befeketítésére és hogy ne álljon módjukban megfelelő ellenpropagandát kifejteni és befolyásolni a nagyhatalmakat (akik odavannak, ha bárókról, grófokról vagy hercegekről van szó!). Mindenképpen az egyik elsődleges feladat a magyarellenes propaganda folyamatos kiépítése és működtetése: brosúrák kiadása (álnéven), újságcikkek megjelentetése minél több sajtóorgánumban szerte a világban. A Bernben létrehozott sajtóiroda látja el, sejthető, milyen anyagokkal, a nagy hírügynökségeket (Reuter, Havas stb.), de ilyeneket juttatnak el a részt vevő politikusoknak is. Még az is kiderül, hogy hivatalosan nyilvánosságra sem hozott anyagokat is meg tudtak szerezni megfelelő módszerekkel.
Vaida Voevod a kemény kéz, az erőfelmutatás politikusa, a propaganda jelentőségének felismerője. Ugyanakkor kitűnő taktikus, a szavak mestere és a lélektani hadviselést sem megvető politikus. Kérlelhetelenül magyargyűlölő, aki viszont a magyar viszonyokat ismerő embereket tartja szükségesnek felhasználni a magyarokkal szemben. Maniu levelezőtársa pragmatikus, aki nem ismer párt- vagy felekezeti szempontokat, csakis nemzetieket, amelyeknek alárendel mindent (szükség esetén lázadások, tüntetések megszervezése románok által igényelt területeken).
Lenézi a regáti viszonyokat és mentalitást, az ottani szervezési képtelenség kemény kritikusa; látszólag a „tisztakezűség” bajnoka, de csakis belföldön, aki látja a nagyhatalmi törekvéseket Erdély altalajkincseinek a megszerzésére, szemben az erdélyiek érdekeivel (tudhatni, hogy a háború után Tardieu milliomos lesz!). Nem válogat az eszközökben. Folyamatosan jelentős összegeket kér Maniutól költségeire, azaz hogy lefizethesse az újságírókat, de másokat is (megadva pontos árakat).
Változatos és széles skálájú módszereket alkalmaz: lefizetés, propaganda-utaztatás, hiúságok kielégítése diplomákkal, kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel, akadémiai tagsággal, ünnepélyes fogadtatásokkal, utaztatásokkal Erdélyben magyar atrocitások megismertetésére, díszebédekkel. S ha nem pénzzel, akkor a sokak által kedvelt, de drága cigarillókkal. (!) Nyomatékosítás végett: diverziók szervezése vagy a civilek, pl. mócok, erdélyi, bánsági románok felfegyverzése; küldjenek „tonnányi beadványokat” a torontáliak (Bánság határai elleni tiltakozásul). Az úgynevezett magyar atrocitások bemutatása újságíróknak vagy politikusoknak eljuttatott fényképalbumokkal legalább olyan elfogadott módszer, mint azt állítani: a magyarok öltöztettek be román egyenruhába elesetteket, azt inszinuálván, hogy ők követték el az illető atrocitásokat.
Egyrészt szükségesnek tartja Erdély autonómiájának megőrzését Nagy-Románia keretén belül még egy ideig (!), másrészt máig hatóan megfogalmazza a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó passzusának tényleges tartalmát és értelmezését román részről, és elutasítja a Romániához kerülő kisebbségek tényleges autonómiáját, még a szászokét is (csak felekezeti és nyelvi jogokról véve tudomást). A kisebbségeket csak annyira használja (svábok) vagy használná (zsidók), amennyire a román érdek azt pillanatnyilag megkívánja, amúgy a kisebbségek asszimilációját tartja végcélnak. Amit a románok nagy ívben el akartak kerülni Erdélyben – a népszavazást –, azt szükség esetén el tudná viszont képzelni a Bánságban. Szerinte rendkívül káros a Dunai Konföderáció eszméje, amelyet naivságnak tart, noha az angolok ezt szorgalmazzák.
Észlelve a nagyhatalmak diktátum-politikáját, Vaida Voevod kitűnő politikai érzékkel megszervezi a kisebb nemzetek szövetségét (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, görögök) és néha velük kapartatja ki a tűzből a román gesztenyét. Sikerül is velük egyeztetnie a kártérítési ügyek, a korona és állami értékpapírok lepecsételése, bevonása/elkobzása, az ellenséges javak lefoglalása stb. ügyében.
A levelekben számos kiváló portré található Brătianu, Clemenceau és mások mellett kollégáiról is. Vaida Voevod jó emberismerő: a fizikum és lelkialkat összefüggéseinek remek megfigyelője, aki mindezek tudatában cselekszik, a szónak is nagy mestereként.
És befejezésül egy érdekes adalék a románok, így Vaida Voevod viszonyulásához a magyarokhoz és Magyarországhoz. Szerinte a magyar kormány határozata, amellyel az 1918. december elsejei román nagygyűlés küldötteinek ingyenes gyulafehérvári utazását biztosították, illetve annak engedélyezése, hogy a román katonai egységek felesküdjenek a román zászlóra, nem volt más, mint az erdélyi románság különállásának elismerése, azaz Magyarország lemondása állami jogosítványairól, beleértve a románok lakta területeket, s így az erdélyi románoknak semmi köze többé Magyarországhoz: ezért csatlakozhattak Romániához, melynek állmpolgárai, szemben az ellenséges Magyarországgal.
A kötet szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik. Ezt az időbeli hátrányt már nem lehetett behozni! Az úgynevezett trianoni béketárgyalások (nem alul- vagy felül-, hanem „belülnézetben”) folyamatosan figyelmeztetnek az elszalasztott alkalmak felelőseinek megbocsáthatatlan mulasztására, hibáira, vétkeire.
A szomorú tényeken túl a szélesebb olvasóközönség „testközelből” ismerheti meg a nagyhatalmak könyörtelen önzését.
Dr. Vekov Károly
egyetemi tanár
* Alexandru Vaida Voevod: Scrisori de la Conferinţa de pace. Paris–Versailles 1919–1920. (Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920). Multi Press International, 2003, 607 l.
irodalmijelen.hu
A Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920 (Multi Press International, 2003) című kötet* elsősorban azt az időszakot öleli fel, amikor Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök mellett, aki a román tárgyalóküldöttséget vezette, Alexandru Vaida Voevod, mint az erdélyi Igazgató Tanács – Erdély román „kormánya” – képviselője a küldöttség második embereként tevékenykedett (szervezett, tárgyalt, intézkedett) 1919. február és 1920. február között.
Számos fontos, nyilvános iratokban nem szereplő lépésre derül fény a szövegekből: például egyes határkérdések esetében (mint a Bánság felosztása elsősorban Románia, ill. Szerbia, és kisebb mértékben Magyarország között). Szó esik Románia majdani nyugati határáról, a máramarosi közös cseh–román határról, de szó van Besszarábiáról és Bukovináról is stb., hol részletesen, hol csak utalásszerűen. De nyilván gyakran szó esik a magyarokról és Magyarországról, legtöbbször elmarasztalóan, sőt gúnyosan és becsmérlően és gyűlölettel, nemkülönben Károlyiról és Kun Béla politikájáról, hasonló hangnemben.
A beszámolókból körvonalazódik az a szívós törekvés, hogy elindíthassák a román hadsereget, eredetileg az etnikai határokig, majd a Tiszáig, ezután pedig vérszemet kapva, Budapest elfoglalására. Maga Vaida Voevod javasolja a mozdonyok, vasúti kocsik, de még a mezőgazdasági gépek elvitelét is hadizsákmányként, mint Mackensen által „elrabolt” és Magyarországon hagyott felszerelésekét, aminek nyomán a románok az egyik legnagyobb és legkínosabb cirkuszba keverednek a békekonferencia nagyjaival az őket úgymond megillető javakról.
Vaida Voevod melengetett álma úgy kivonulni Magyarországról, hogy újabb polgárháború törjön ki, aminek nyomán a nagyhatalmak kénytelenek legyenek őket felkérni az ismételt bevonulásra. Különben is előszeretettel hangoztatja a diverziók megszervezésének szükségességét, akár Budapesten és környékén, akár a Bánságban, kompromittálandó a szerbeket. Ennek a logikának a jegyében, míg Brătianu demokratikus magyar kormányt szeretne látni Budapesten, Vaida Voevod egy bolsevik kormányt, mert az jobb a román érdekek szempontjából (a magyarokat mindenképpen kompromittálja).
Többször is megfogalmazott cél minél tovább megakadályozni, hogy a magyar delegáció eljusson Párizsba, hogy jusson elég idő a románoknak a magyarok befeketítésére és hogy ne álljon módjukban megfelelő ellenpropagandát kifejteni és befolyásolni a nagyhatalmakat (akik odavannak, ha bárókról, grófokról vagy hercegekről van szó!). Mindenképpen az egyik elsődleges feladat a magyarellenes propaganda folyamatos kiépítése és működtetése: brosúrák kiadása (álnéven), újságcikkek megjelentetése minél több sajtóorgánumban szerte a világban. A Bernben létrehozott sajtóiroda látja el, sejthető, milyen anyagokkal, a nagy hírügynökségeket (Reuter, Havas stb.), de ilyeneket juttatnak el a részt vevő politikusoknak is. Még az is kiderül, hogy hivatalosan nyilvánosságra sem hozott anyagokat is meg tudtak szerezni megfelelő módszerekkel.
Vaida Voevod a kemény kéz, az erőfelmutatás politikusa, a propaganda jelentőségének felismerője. Ugyanakkor kitűnő taktikus, a szavak mestere és a lélektani hadviselést sem megvető politikus. Kérlelhetelenül magyargyűlölő, aki viszont a magyar viszonyokat ismerő embereket tartja szükségesnek felhasználni a magyarokkal szemben. Maniu levelezőtársa pragmatikus, aki nem ismer párt- vagy felekezeti szempontokat, csakis nemzetieket, amelyeknek alárendel mindent (szükség esetén lázadások, tüntetések megszervezése románok által igényelt területeken).
Lenézi a regáti viszonyokat és mentalitást, az ottani szervezési képtelenség kemény kritikusa; látszólag a „tisztakezűség” bajnoka, de csakis belföldön, aki látja a nagyhatalmi törekvéseket Erdély altalajkincseinek a megszerzésére, szemben az erdélyiek érdekeivel (tudhatni, hogy a háború után Tardieu milliomos lesz!). Nem válogat az eszközökben. Folyamatosan jelentős összegeket kér Maniutól költségeire, azaz hogy lefizethesse az újságírókat, de másokat is (megadva pontos árakat).
Változatos és széles skálájú módszereket alkalmaz: lefizetés, propaganda-utaztatás, hiúságok kielégítése diplomákkal, kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel, akadémiai tagsággal, ünnepélyes fogadtatásokkal, utaztatásokkal Erdélyben magyar atrocitások megismertetésére, díszebédekkel. S ha nem pénzzel, akkor a sokak által kedvelt, de drága cigarillókkal. (!) Nyomatékosítás végett: diverziók szervezése vagy a civilek, pl. mócok, erdélyi, bánsági románok felfegyverzése; küldjenek „tonnányi beadványokat” a torontáliak (Bánság határai elleni tiltakozásul). Az úgynevezett magyar atrocitások bemutatása újságíróknak vagy politikusoknak eljuttatott fényképalbumokkal legalább olyan elfogadott módszer, mint azt állítani: a magyarok öltöztettek be román egyenruhába elesetteket, azt inszinuálván, hogy ők követték el az illető atrocitásokat.
Egyrészt szükségesnek tartja Erdély autonómiájának megőrzését Nagy-Románia keretén belül még egy ideig (!), másrészt máig hatóan megfogalmazza a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó passzusának tényleges tartalmát és értelmezését román részről, és elutasítja a Romániához kerülő kisebbségek tényleges autonómiáját, még a szászokét is (csak felekezeti és nyelvi jogokról véve tudomást). A kisebbségeket csak annyira használja (svábok) vagy használná (zsidók), amennyire a román érdek azt pillanatnyilag megkívánja, amúgy a kisebbségek asszimilációját tartja végcélnak. Amit a románok nagy ívben el akartak kerülni Erdélyben – a népszavazást –, azt szükség esetén el tudná viszont képzelni a Bánságban. Szerinte rendkívül káros a Dunai Konföderáció eszméje, amelyet naivságnak tart, noha az angolok ezt szorgalmazzák.
Észlelve a nagyhatalmak diktátum-politikáját, Vaida Voevod kitűnő politikai érzékkel megszervezi a kisebb nemzetek szövetségét (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, görögök) és néha velük kapartatja ki a tűzből a román gesztenyét. Sikerül is velük egyeztetnie a kártérítési ügyek, a korona és állami értékpapírok lepecsételése, bevonása/elkobzása, az ellenséges javak lefoglalása stb. ügyében.
A levelekben számos kiváló portré található Brătianu, Clemenceau és mások mellett kollégáiról is. Vaida Voevod jó emberismerő: a fizikum és lelkialkat összefüggéseinek remek megfigyelője, aki mindezek tudatában cselekszik, a szónak is nagy mestereként.
És befejezésül egy érdekes adalék a románok, így Vaida Voevod viszonyulásához a magyarokhoz és Magyarországhoz. Szerinte a magyar kormány határozata, amellyel az 1918. december elsejei román nagygyűlés küldötteinek ingyenes gyulafehérvári utazását biztosították, illetve annak engedélyezése, hogy a román katonai egységek felesküdjenek a román zászlóra, nem volt más, mint az erdélyi románság különállásának elismerése, azaz Magyarország lemondása állami jogosítványairól, beleértve a románok lakta területeket, s így az erdélyi románoknak semmi köze többé Magyarországhoz: ezért csatlakozhattak Romániához, melynek állmpolgárai, szemben az ellenséges Magyarországgal.
A kötet szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik. Ezt az időbeli hátrányt már nem lehetett behozni! Az úgynevezett trianoni béketárgyalások (nem alul- vagy felül-, hanem „belülnézetben”) folyamatosan figyelmeztetnek az elszalasztott alkalmak felelőseinek megbocsáthatatlan mulasztására, hibáira, vétkeire.
A szomorú tényeken túl a szélesebb olvasóközönség „testközelből” ismerheti meg a nagyhatalmak könyörtelen önzését.
Dr. Vekov Károly
egyetemi tanár
* Alexandru Vaida Voevod: Scrisori de la Conferinţa de pace. Paris–Versailles 1919–1920. (Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920). Multi Press International, 2003, 607 l.
irodalmijelen.hu
2015. január 13.
A terrorizmus diktatúrája
Bele kell törődnünk szabadságjogaink megnyirbálásába biztonságunkért? Van más kiút a párizsi vérengzés teremtette helyzetből? – ilyen kérdések foglalkoztatják a közvéleményt, és nem véletlenül, máris számos jele mutatkozik, hogy fel- vagy kihasználva a helyzetet, megszorítások, korlátozások egész sorát készítik elő számunkra.
A párizsi tragédia másnapján a román nemzetvédelmi bizottság előkapta a fiók mélyéről a korábban alkotmányellenesnek nyilvánított, telefonjaink lehallgatását, adatforgalmunk ellenőrzését lehetővé tevő Big Brother-törvényt, és kihasználva az Európán eluralkodott pánikot, sürgetni kezdték elfogadását. Szükség van a jogszabályra, nélküle nem azonosíthatóak a kockázati tényezők, magyarázták a titkosszolgálatok, bűnüldöző hatóságok vezetői, az ország főügyésze, Tiberiu Niţu pedig határozottan kijelentette: vagy az életünket védjük, vagy magánéletünk szentségéhez ragaszkodunk, a kialakult helyzetben mindkettő nem lehetséges. Magyarán, ha biztonságban szeretnénk élni, el kell fogadnunk, hogy bírói engedély nélkül is lehallgassák telefonjainkat, kövessék világhálón való bolyongásunkat, levelezéseinket, s ha kedvük tartja, érdekük kívánja, felhasználják ellenünk. Segíthet a terroristaakciók előkészítésének kiszűrésében, de súlyosan sérti a magánélethez való jogunkat.
Valóban csak ily módon, ily eszközökkel védhetjük meg magunkat? A 2001-es amerikai merényletek után számos hasonló intézkedést vezettek be az Egyesült Államokban, segítségükkel bizonyára sikerült megakadályozni újabb akciókat, de lám, a terroristák is tanulékonyak, új módszereket találnak ki, könnyedén kijátsszák megfigyelőiket. Most a párizsi szörnyűséget követően felmerült az is, vissza kellene vezetni a schengeni határok ellenőrzését, szigorítani az európai utazást. Mi alapján döntenek majd, hogy beengednek vagy sem valakit egy országba? Megnézik bőrszínét, vallását, anyanyelvét? Elemzi a határőr, hogy terroristának néz-e ki az illető? Listák lesznek gyanús elemekkel, akiktől óvakodni kell? Ha mindez megvalósul, emberi jogok egész sora sérülhet életünk, biztonságunk féltésének jegyében. Nem lesz könnyű dolguk Európa, a nagyhatalmak vezetőinek megfelelő megoldást találni a felmerülő kérdésekre. Az iszlám nevében gyilkoló terroristák világunkat, demokráciánkat, szabadságunkat akarják eltüntetni. A félelem szülte, az említettekhez hasonló válaszok az ő sikerüket igazolják. Ha nem figyelünk, a terrorizmus lehet a mostani időszámítással kezdődött új világunk diktatúrája.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bele kell törődnünk szabadságjogaink megnyirbálásába biztonságunkért? Van más kiút a párizsi vérengzés teremtette helyzetből? – ilyen kérdések foglalkoztatják a közvéleményt, és nem véletlenül, máris számos jele mutatkozik, hogy fel- vagy kihasználva a helyzetet, megszorítások, korlátozások egész sorát készítik elő számunkra.
A párizsi tragédia másnapján a román nemzetvédelmi bizottság előkapta a fiók mélyéről a korábban alkotmányellenesnek nyilvánított, telefonjaink lehallgatását, adatforgalmunk ellenőrzését lehetővé tevő Big Brother-törvényt, és kihasználva az Európán eluralkodott pánikot, sürgetni kezdték elfogadását. Szükség van a jogszabályra, nélküle nem azonosíthatóak a kockázati tényezők, magyarázták a titkosszolgálatok, bűnüldöző hatóságok vezetői, az ország főügyésze, Tiberiu Niţu pedig határozottan kijelentette: vagy az életünket védjük, vagy magánéletünk szentségéhez ragaszkodunk, a kialakult helyzetben mindkettő nem lehetséges. Magyarán, ha biztonságban szeretnénk élni, el kell fogadnunk, hogy bírói engedély nélkül is lehallgassák telefonjainkat, kövessék világhálón való bolyongásunkat, levelezéseinket, s ha kedvük tartja, érdekük kívánja, felhasználják ellenünk. Segíthet a terroristaakciók előkészítésének kiszűrésében, de súlyosan sérti a magánélethez való jogunkat.
Valóban csak ily módon, ily eszközökkel védhetjük meg magunkat? A 2001-es amerikai merényletek után számos hasonló intézkedést vezettek be az Egyesült Államokban, segítségükkel bizonyára sikerült megakadályozni újabb akciókat, de lám, a terroristák is tanulékonyak, új módszereket találnak ki, könnyedén kijátsszák megfigyelőiket. Most a párizsi szörnyűséget követően felmerült az is, vissza kellene vezetni a schengeni határok ellenőrzését, szigorítani az európai utazást. Mi alapján döntenek majd, hogy beengednek vagy sem valakit egy országba? Megnézik bőrszínét, vallását, anyanyelvét? Elemzi a határőr, hogy terroristának néz-e ki az illető? Listák lesznek gyanús elemekkel, akiktől óvakodni kell? Ha mindez megvalósul, emberi jogok egész sora sérülhet életünk, biztonságunk féltésének jegyében. Nem lesz könnyű dolguk Európa, a nagyhatalmak vezetőinek megfelelő megoldást találni a felmerülő kérdésekre. Az iszlám nevében gyilkoló terroristák világunkat, demokráciánkat, szabadságunkat akarják eltüntetni. A félelem szülte, az említettekhez hasonló válaszok az ő sikerüket igazolják. Ha nem figyelünk, a terrorizmus lehet a mostani időszámítással kezdődött új világunk diktatúrája.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 13.
Ősztől bezár a hilibi iskola
Nem telik el esztendő anélkül, hogy ne kerülne veszélybe egy-két háromszéki kisiskola, óvoda fennmaradása, minden alkalommal a gyermek- és pénzhiány az oka az esetleges bezárásnak. Két hét sem telt el az idei év kezdetétől, Hilibben máris meghúzták a vészharangot: az ozsdolai iskola, mint pénzügyi központ, az egyetlen összevont hilibi osztály megszüntetéséről határozott, amelyhez kérte az önkormányzat beleegyezését.
A döntés megszületett: az óvoda marad, de ősztől Ozsdolára kell ingázniuk a hilibi 6–10 éves gyermekeknek. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános, címzetes esperes és dr. T. Szabó Levente az interneten is közzétett petíciót fogalmazott meg a hilibi iskola védelmében, amelyhez támogató aláírásokat gyűjtenek. Mivel a beadvány megfogalmazói arra hivatkoznak, „az ozsdolai helyi tanács 2014 decemberében úgy döntött, hogy gazdaságossági okok miatt a következő tanévtől felfüggeszti a hilibi iskola működtetését, az ott dolgozó tanítónőt és az eddig szimultán oktatásban tanuló gyermekeket az ozsdolai iskolaközpontba integrálja”, lapunk első lépésben az ozsdolai önkormányzatnál keresett magyarázatot az intézkedésre. Péter Márta Judit jegyző elmondta, az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola vezetőtanácsa határozott a hilibi összevont osztály felszámolásáról, és benyújtotta az erre vonatkozó kérelmet az önkormányzathoz, amely elindította az ügyben a jogi eljárást. Előbb a decemberi tanácsülésen bocsátották szavazásra az iskola beadványát, a tizenhárom tanácstagból tizenegyen voltak jelen, nyolcan mellette voksoltak, ketten tartózkodtak, a hilibi tanácstag ellene szavazott. Megszületett a határozattervezet, azt benyújtották ellenjegyzés végett a megyei tanfelügyelőségre, ha onnan pozitív válasz érkezik, akkor hoznak végleges tanácsi határozatot a kérdésben. Ezek után a legilletékesebbet, az ozsdolai iskolaközpont igazgatóját kérdeztük. Bögözi Simon elmondta: a hilibi elemi iskola nyolc gyermekkel működik egyetlen összevont osztályban, ahol együtt tanulnak az előkészítő osztályosok az elsősökkel, a másodikosokkal és a harmadikosokkal, jelenleg nincs negyedikes tanuló. Ez nemcsak gazdasági szempontból fenntarthatatlan, hanem törvénytelen is, az előkészítősök nem tanulhatnak másik három-négy évfolyammal együtt – állítja az igazgató. Szerinte, ha az átszervezés nem történik meg, ősztől az akkori két negyedikest vagy az óvodából érkező jövendőbeli két előkészítőst kellene Ozsdolára ingáztatni, ami azt jelentené, hogy az iskolabusznak a jelenlegi két út helyett hármat kellene naponta megtennie, mert az elemistákat hamarabb kell hazavinni, mint az V–VIII. osztályosokat. Bögözi igazgató ecsetelte a 398 gyermekkel működő iskolaközpont anyagi helyzetét: a fejkvótaalapú finanszírozás 85–95 százalékban elég a fizetésekre, az anyagköltségeket valahogy kiszorítják, de az autóbusz fenntartása és üzemeltetése egyre nehezebb, annak ellenére, hogy a gépkocsivezetőt az önkormányzat fizeti. Idén négyszer annyiba kerül a kötelező biztosítás, mint tavaly – példálózott. Hozzátette: amiatt, hogy a fejkvóta szerinti költségvetésből nem tudtak kijönni, az elmúlt tanévben, februárban hozott pénzügyi törvény értelmében heti tizennyolc órát kellett tanítania, amit három iskolában tudott megszervezni, le kellett mondaniuk egy negyed könyvtárosi és egy negyed könyvelői állásról. Úgy gondolja, ilyen körülmények között, ha az önkormányzat a hilibi iskola további működtetése mellett dönt, anyagilag is hozzá kell járulnia a költségekhez. Tudja, hogy kellemetlen lépésre szánták el magukat, de meg kell tenniük, szerinte a hilibi gyermekeknek és tanítónőjüknek, Pálkó Mónikának van helye az ozsdolai iskolában. Minden gyermek a saját korosztályának megfelelő osztályban kapna helyet, egy tanítónő jelenleg helyettesítőként oktat, ősztől a hilibi pedagógus foglalná el a helyét, akinek egyébként is Ozsdolán van a címzetes állása – tájékoztatott az iskolavezető. Ezzel szemben az aláírásgyűjtők így érvelnek a hilibi iskola mellett: „Az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.”
A döntés megszületett. A megyei tanfelügyelőség a tegnapi vezetőtanácsi ülésen ellenjegyezte az ozsdolai önkormányzat határozattervezetét, ami többnyire szimbolikus, mivel az oktatási törvény értelmében a helyi iskolahálózatról a helyi önkormányzatok döntenek. Keresztély Irma főtanfelügyelő érdeklődésünkre elmondta, ha a helyiek úgy értékelik, gazdaságossági okok mellett az oktatás minősége is javul azáltal, hogy a gyermekek a koruknak megfelelő osztályban tanulhatnak, akkor nincs miért ne értsenek egyet az átszervezéssel. Szerinte nem mindig igaz, hogy a kis létszámú osztályban a tanulók jobban haladnak, mert a tanítónak több ideje jut egy diákra, mivel nagyobb létszám esetén a versenyhelyzet viszi előre a gyermekeket. Tetszik, nem tetszik, a demográfiai mutatók szerint szórványosodás történik a tömbmagyarságban is, amelynek komoly következményei lesznek – véli a főtanfelügyelő, aki szerint a gyermeklétszám növekedése hiányában erre nincs megoldás, az elkerülhetetlen összevonásokat megúszni nem, csupán késleltetni lehet.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem telik el esztendő anélkül, hogy ne kerülne veszélybe egy-két háromszéki kisiskola, óvoda fennmaradása, minden alkalommal a gyermek- és pénzhiány az oka az esetleges bezárásnak. Két hét sem telt el az idei év kezdetétől, Hilibben máris meghúzták a vészharangot: az ozsdolai iskola, mint pénzügyi központ, az egyetlen összevont hilibi osztály megszüntetéséről határozott, amelyhez kérte az önkormányzat beleegyezését.
A döntés megszületett: az óvoda marad, de ősztől Ozsdolára kell ingázniuk a hilibi 6–10 éves gyermekeknek. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános, címzetes esperes és dr. T. Szabó Levente az interneten is közzétett petíciót fogalmazott meg a hilibi iskola védelmében, amelyhez támogató aláírásokat gyűjtenek. Mivel a beadvány megfogalmazói arra hivatkoznak, „az ozsdolai helyi tanács 2014 decemberében úgy döntött, hogy gazdaságossági okok miatt a következő tanévtől felfüggeszti a hilibi iskola működtetését, az ott dolgozó tanítónőt és az eddig szimultán oktatásban tanuló gyermekeket az ozsdolai iskolaközpontba integrálja”, lapunk első lépésben az ozsdolai önkormányzatnál keresett magyarázatot az intézkedésre. Péter Márta Judit jegyző elmondta, az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola vezetőtanácsa határozott a hilibi összevont osztály felszámolásáról, és benyújtotta az erre vonatkozó kérelmet az önkormányzathoz, amely elindította az ügyben a jogi eljárást. Előbb a decemberi tanácsülésen bocsátották szavazásra az iskola beadványát, a tizenhárom tanácstagból tizenegyen voltak jelen, nyolcan mellette voksoltak, ketten tartózkodtak, a hilibi tanácstag ellene szavazott. Megszületett a határozattervezet, azt benyújtották ellenjegyzés végett a megyei tanfelügyelőségre, ha onnan pozitív válasz érkezik, akkor hoznak végleges tanácsi határozatot a kérdésben. Ezek után a legilletékesebbet, az ozsdolai iskolaközpont igazgatóját kérdeztük. Bögözi Simon elmondta: a hilibi elemi iskola nyolc gyermekkel működik egyetlen összevont osztályban, ahol együtt tanulnak az előkészítő osztályosok az elsősökkel, a másodikosokkal és a harmadikosokkal, jelenleg nincs negyedikes tanuló. Ez nemcsak gazdasági szempontból fenntarthatatlan, hanem törvénytelen is, az előkészítősök nem tanulhatnak másik három-négy évfolyammal együtt – állítja az igazgató. Szerinte, ha az átszervezés nem történik meg, ősztől az akkori két negyedikest vagy az óvodából érkező jövendőbeli két előkészítőst kellene Ozsdolára ingáztatni, ami azt jelentené, hogy az iskolabusznak a jelenlegi két út helyett hármat kellene naponta megtennie, mert az elemistákat hamarabb kell hazavinni, mint az V–VIII. osztályosokat. Bögözi igazgató ecsetelte a 398 gyermekkel működő iskolaközpont anyagi helyzetét: a fejkvótaalapú finanszírozás 85–95 százalékban elég a fizetésekre, az anyagköltségeket valahogy kiszorítják, de az autóbusz fenntartása és üzemeltetése egyre nehezebb, annak ellenére, hogy a gépkocsivezetőt az önkormányzat fizeti. Idén négyszer annyiba kerül a kötelező biztosítás, mint tavaly – példálózott. Hozzátette: amiatt, hogy a fejkvóta szerinti költségvetésből nem tudtak kijönni, az elmúlt tanévben, februárban hozott pénzügyi törvény értelmében heti tizennyolc órát kellett tanítania, amit három iskolában tudott megszervezni, le kellett mondaniuk egy negyed könyvtárosi és egy negyed könyvelői állásról. Úgy gondolja, ilyen körülmények között, ha az önkormányzat a hilibi iskola további működtetése mellett dönt, anyagilag is hozzá kell járulnia a költségekhez. Tudja, hogy kellemetlen lépésre szánták el magukat, de meg kell tenniük, szerinte a hilibi gyermekeknek és tanítónőjüknek, Pálkó Mónikának van helye az ozsdolai iskolában. Minden gyermek a saját korosztályának megfelelő osztályban kapna helyet, egy tanítónő jelenleg helyettesítőként oktat, ősztől a hilibi pedagógus foglalná el a helyét, akinek egyébként is Ozsdolán van a címzetes állása – tájékoztatott az iskolavezető. Ezzel szemben az aláírásgyűjtők így érvelnek a hilibi iskola mellett: „Az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.”
A döntés megszületett. A megyei tanfelügyelőség a tegnapi vezetőtanácsi ülésen ellenjegyezte az ozsdolai önkormányzat határozattervezetét, ami többnyire szimbolikus, mivel az oktatási törvény értelmében a helyi iskolahálózatról a helyi önkormányzatok döntenek. Keresztély Irma főtanfelügyelő érdeklődésünkre elmondta, ha a helyiek úgy értékelik, gazdaságossági okok mellett az oktatás minősége is javul azáltal, hogy a gyermekek a koruknak megfelelő osztályban tanulhatnak, akkor nincs miért ne értsenek egyet az átszervezéssel. Szerinte nem mindig igaz, hogy a kis létszámú osztályban a tanulók jobban haladnak, mert a tanítónak több ideje jut egy diákra, mivel nagyobb létszám esetén a versenyhelyzet viszi előre a gyermekeket. Tetszik, nem tetszik, a demográfiai mutatók szerint szórványosodás történik a tömbmagyarságban is, amelynek komoly következményei lesznek – véli a főtanfelügyelő, aki szerint a gyermeklétszám növekedése hiányában erre nincs megoldás, az elkerülhetetlen összevonásokat megúszni nem, csupán késleltetni lehet.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 13.
Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
2015. január 15.
Elégedett a Maros Művészegyüttes igazgatója
Csaknem hat évtizedes fennállásának a leggyümölcsözőbb évét zárta a Maros Művészegyüttes – jelentette ki Barabási Attila Csaba, az intézmény igazgatója. Mintegy százezer néző volt kíváncsi előadásaikra, ugyanakkor úgy vélik, a minőség szempontjából is nagy előrelépés történt.
„Nem tévedek, ha azt állítom, hogy ilyen színes palettával eddig még soha nem rendelkezett az 1956-ban létesített együttesünk. Az elmúlt esztendő a csúcsok megdöntéséről is szólt: két tagozatunk kilenc előadást tűzött műsorra, amit hozzávetőlegesen csaknem százezer néző tekintett meg” – számolt be a marosvásárhelyi néptáncosok sikereiről az együttes vezetője. A meglepően nagy, vagy egyeseknek akár irreálisnak tűnő nézőszám annak is köszönhető, hogy a tavaly ősszel, a Borgói Hágón szervezett Fokhagyma Fesztiválon csaknem huszonötezer résztvevő követte a két tagozat műsorát. Nem csak a népünnepélyeket használta ki 2014-ben a művészegyüttes; az Iskola másként nevet viselő program keretében a két tagozat egy hét alatt csaknem húsz előadást tartott mintegy hatezer kisdiáknak. Az igazgató megítélése szerint ebből is kiderül, mennyire indokolt volna bevezetni a néptáncoktatást az iskolai programba.
Barabási ennél is fontosabbnak tartja, hogy minőségileg is nagyot sikerült lépni. „Úgy érezzük, egyre inkább és egyre jogosabban kacsingathatunk a táncszínház felé. Az év közben érkezett rangos meghívások, mint például a budapesti Művészetek Palotájába vagy a Hagyományok Házába, arról tanúskodnak, hogy az anyaországban nem csak hogy számon tartanak és követnek, igényelnek is, meg ajánlgatnak másoknak” – értékelte Barabási Attila Csaba. Szerinte az is sokat elárul az utóbbi évek arculatváltásáról, hogy a művészegyüttes számos rendezvénynek – mint például a Maros Fesztivál, a Magyar Kultúra Napja, a Forgatag, a Bartók-centenárium, a Gyöngykoszorú, a Székelyföld Napok vagy a Széllyes Sándor Népdalvetélkedő – a fő- vagy a társszervezője.
Az igazgató annak is örül, hogy a külföldi turnék mellett a kis, eldugott, akár szórványtelepülésekről érkező meghívásoknak is eleget tudnak tenni. Az elmúlt évben olyan falvakba jutottak el, amelyeknek kis kultúrotthonaiban évtizedek óta nem lépett fel egyetlen hivatásos együttes vagy színjátszó csoport sem. „Ha csak az anyagiakat nézzük, a szórványba eljutni vagy egy-egy kis faluba kész bukás. De a mérleget helyre lehet billenteni egy itthoni telt házas előadással. A bevételnél viszont sokkal fontosabb eljuttatni a néptáncot és a népdalt mindenhova, ahol igény mutatkozik rá. Arról nem is beszélve, hogy ezekben a kis eldugott falvakban mi is tanulunk mindig valamit” – fejtette ki az együttes vezetője.
Közben a kövesdombi székház épületében is pezsgett az élet. A színpad és a próbaterem szinte reggeltől estig foglalt, de az előcsarnok is megtelt élettel. A fotótárlatot a népviseleti kiállítás követte. A műsoron lévő előadásokról szólva Barabási Attila Csaba elmondta, hogy az első világháború kitörésének emlékére összeállított Imádság háború után című előadásnak akkora sikere van, hogy valószínűleg a centenárium végéig, azaz 2018-ig kell hogy játsszák.
A gondot, mint mindenütt a művelődési élet terén, a rendkívül alacsony bérezés jelenti, amit az együttes vezetői a külföldi vendégszereplésekkel próbáltak némileg kárpótolni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Csaknem hat évtizedes fennállásának a leggyümölcsözőbb évét zárta a Maros Művészegyüttes – jelentette ki Barabási Attila Csaba, az intézmény igazgatója. Mintegy százezer néző volt kíváncsi előadásaikra, ugyanakkor úgy vélik, a minőség szempontjából is nagy előrelépés történt.
„Nem tévedek, ha azt állítom, hogy ilyen színes palettával eddig még soha nem rendelkezett az 1956-ban létesített együttesünk. Az elmúlt esztendő a csúcsok megdöntéséről is szólt: két tagozatunk kilenc előadást tűzött műsorra, amit hozzávetőlegesen csaknem százezer néző tekintett meg” – számolt be a marosvásárhelyi néptáncosok sikereiről az együttes vezetője. A meglepően nagy, vagy egyeseknek akár irreálisnak tűnő nézőszám annak is köszönhető, hogy a tavaly ősszel, a Borgói Hágón szervezett Fokhagyma Fesztiválon csaknem huszonötezer résztvevő követte a két tagozat műsorát. Nem csak a népünnepélyeket használta ki 2014-ben a művészegyüttes; az Iskola másként nevet viselő program keretében a két tagozat egy hét alatt csaknem húsz előadást tartott mintegy hatezer kisdiáknak. Az igazgató megítélése szerint ebből is kiderül, mennyire indokolt volna bevezetni a néptáncoktatást az iskolai programba.
Barabási ennél is fontosabbnak tartja, hogy minőségileg is nagyot sikerült lépni. „Úgy érezzük, egyre inkább és egyre jogosabban kacsingathatunk a táncszínház felé. Az év közben érkezett rangos meghívások, mint például a budapesti Művészetek Palotájába vagy a Hagyományok Házába, arról tanúskodnak, hogy az anyaországban nem csak hogy számon tartanak és követnek, igényelnek is, meg ajánlgatnak másoknak” – értékelte Barabási Attila Csaba. Szerinte az is sokat elárul az utóbbi évek arculatváltásáról, hogy a művészegyüttes számos rendezvénynek – mint például a Maros Fesztivál, a Magyar Kultúra Napja, a Forgatag, a Bartók-centenárium, a Gyöngykoszorú, a Székelyföld Napok vagy a Széllyes Sándor Népdalvetélkedő – a fő- vagy a társszervezője.
Az igazgató annak is örül, hogy a külföldi turnék mellett a kis, eldugott, akár szórványtelepülésekről érkező meghívásoknak is eleget tudnak tenni. Az elmúlt évben olyan falvakba jutottak el, amelyeknek kis kultúrotthonaiban évtizedek óta nem lépett fel egyetlen hivatásos együttes vagy színjátszó csoport sem. „Ha csak az anyagiakat nézzük, a szórványba eljutni vagy egy-egy kis faluba kész bukás. De a mérleget helyre lehet billenteni egy itthoni telt házas előadással. A bevételnél viszont sokkal fontosabb eljuttatni a néptáncot és a népdalt mindenhova, ahol igény mutatkozik rá. Arról nem is beszélve, hogy ezekben a kis eldugott falvakban mi is tanulunk mindig valamit” – fejtette ki az együttes vezetője.
Közben a kövesdombi székház épületében is pezsgett az élet. A színpad és a próbaterem szinte reggeltől estig foglalt, de az előcsarnok is megtelt élettel. A fotótárlatot a népviseleti kiállítás követte. A műsoron lévő előadásokról szólva Barabási Attila Csaba elmondta, hogy az első világháború kitörésének emlékére összeállított Imádság háború után című előadásnak akkora sikere van, hogy valószínűleg a centenárium végéig, azaz 2018-ig kell hogy játsszák.
A gondot, mint mindenütt a művelődési élet terén, a rendkívül alacsony bérezés jelenti, amit az együttes vezetői a külföldi vendégszereplésekkel próbáltak némileg kárpótolni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2015. január 15.
A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap
2015. január 16.
Apróka eszponka
„A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket..."
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
A legelső vásárlás Frumószán
– Egy liter tejet és egy kiló paradicsomot kérnék! – szóltam magyarul, de kissé artikuláltan, hogy érthetőbb legyek.
Anna csak pisolygott a pult mögött.
– Tejért menjenek bé az ötödik házba a templomon lennébb, paradicsomot is kapnak ott.
– Ott is van egy üzlet? – értetlenkedek.
– Ott egy asszony lakik, kinek vajon tehenje és paradicsomja – mondja, és mosolyog.
– Itt akkor nincs tej… – nézek magam elé.
– Holnap vasárnap van, menjenek el a piacra, ott mindent kapnak.
A legelső piacolás
Igencsak finnyás lányként érkeztem Moldvába. Fizikailag rosszul voltam mindentől, ami zsíros, véres, poros, füstös vagy épp szagos. Márpedig a frumószai piac mindezt magában foglalja a maga természetességében.
Amikor legelőször megláttam a földre letett ruhaneműket, a friss sajtot és túrót, a kínai ruhákat és a jó minőségű külföldi használtruhát, s mindemellett vagy között a miccset evő, bátran söröző, borozó pihenőnapjukat tartó embereket, hát én bizony teljesen felháborodtam. Annyira, hogy el is sápadtam.
Adrián, a párom, látván haloványságomat, javasolta, hogy igyunk egy pohár pálinkát.
Így kerültünk egy nénihez, akinek asztalán zöldfűszerek, paszuly és pálinka volt szép sorba kitéve. Kitölti, én felhajtom. Váratlanul kicsücsörödik a szám, majd egy nagyot cuppan is, hiába, na, én addig cujkát nem ittam, igaz, azóta sem sokszor.
Mire leér a lé, Adriánra nézek, lám, ő ad-e ki hangot, mit szól, milyen ez a gyenge, cukrozott valami. Megakad a szemem a kezében levő pohár homályán. Valami gyanús megérzés kerít hatalmába. Elhűlve konstatálom, hogy a néninek ez az egy szem pohárkája van, amiből a fél piac iszik csendes egymásutánságban.
Megyünk tovább, épp miccset enni. A viaszosvászonnal letakart asztalon mustár-, sör- és zsírfoltok, frissen és félig szárazan. Adrián lendülettel elém teszi a miccseket, egy kigurul a vászonra. Muszáj elfordulnom.
(2006 őszén)
A frumószai piac az esztendők múltával…
Vasárnap reggel, ha esik, ha fúj, mi megyünk a piacra. Csoda egy hely. Minden létező dolog megvásárolható ott: tehén-, kecske- vagy juhtejből készített házi sajt, tojás, tej, zöldség és gyümölcs, gabona, jó minőségű külföldről hozott ruhanemű, kínai ruhák, tyúk és csirke, kecske, tehén, ló, disznó és malacai a maguk élő mivoltukban. Egész hétre való gyümölcsöt és zöldséget, sajtot és túrót vásárolunk itt. Imádom ezt a helyet. Nénik fogják a kezem, bácsik viccelődnek, gyerekek érdeklődnek kedvesen. Annyi jó szó, mosoly és áldás száll rám ilyenkor, tölt fel szeretettel engem, hogy nem cserélném el semmire. Van zöldséges bácsim, tojásos és mézes nénim, sajtos asszonyom, tőlük vásárolok mindig. Olykor felbukkan egy idős asszony vagy bácsi, megrepedezett óriási házi paradicsomot, póréhagymát, somot vagy épp zöldeket árulnak. Tőlük mindig vásárolok, próbálok többet fizetni, mint amennyit kérnek, de mindig még többet kapok helyébe. Ilyen világ ez. Mondom én, varázslatos.
(2014. szeptember 7.)
Találkozásaink útban hazafele a piacról
Emberbeszéd:
– Jó napot!
– Jó napot! Haragos?
– Nem erőst.
Asszonybeszéd:
– Jó napot adjon a jó Máriecska, magyar né’, erős szép a leányecskája, személ kendre, pű, pű, hogy meg ne igéjzem itt helyben ezt az aprócska angyalecskáját mámájának... (személ = hasonlít)
(2014. június 29.)
Adni, kapni a piacon és azon is túl
Ma karácsonyi csomagot készítettem egy pár kedves embernek, pontosabban asszonynak. A mézes néninek, a kenyeres néninek és a másik tojásos néninek, mert az első időközben elhunyt. És készítettem egyet csak úgy… Elindultam a piacra, vásároltam, lett méz, tojás, túró, friss kenyér, s közben adogattam a csomagokat és begyűjtöttem a hálás és olykor könnyes mosolyokat. Aztán elértem a zöldséges bácsihoz, akitől a káposztát és a murkot vesszük. Nagy, széles mosollyal kezembe nyom egy zacskó almát, átlátszanak a gyönyörű, válogatott, többféle kincsecskék. – A Lánykájának szeretetvel! – mondja. S én hirtelen úgy, de úgy meglepődök. Talán nem is mosolygok, csak szíven üt, hogy milyen is az élet. Készülsz adni, mert az olyan, de olyan jó, és váratlanul szembesülsz azzal, valaki pont olyan figyelemmel és kedvességgel gondoskodik rólad, mint Te másról, olykor… Előkotorom a plusz csomagocskámat, átadom a bácsinak. Tekintetünk csak egy percre ha találkozik, talán nem is mondok semmit, csak annak érzését hozom magammal a szívemben, hogy ismételten sokkal, de sokkal többet kaptam, mint adtam valaha is.
(2013. december 22.)
Évnyitó Frumószán
2006 szeptemberében a sikeresnek mondható iskolai évnyitó után izgalommal készültünk az itthoni évkezdésre. Mivel alig egy hete költöztünk a faluba, a gyerekeknek csak egy részét ismertük, és tőlük tudtuk, hogy ötvennél többen járnak magyarórára. Az évnyitó pénteken délután 3 órára volt kitűzve, elő is készítettünk az udvaron a nagy melegre való tekintettel hét darab padot és egy katedra szerepét betöltő asztalt, amelyen a tervek szerint mi írtuk volna a megjelent gyerekek névsorát. Alig lett délután 2 óra, már nyílt a kapu, és fél háromkor már nem volt hely a padokon, három óra előtt pedig már teljes volt a káosz. Óriási zűrzavar, hangzavar és tömérdek gyermek. Aztán viszonylagos csendet varázsoltunk, bemutatkoztunk és megkezdtük a névsorírást. Egy szőke kislány állt fel először és mondta a nevét: Aparaschivei Tereza. Kérdem még egyszer, és hallom, de le nem írhatom, az agyam a kezemnek nem ad parancsot, és közben látom, hogy folyamatosan nyílik a kapu, de nincs már se pad, se szék... És megkérdem a kislány nevét még egyszer, de csak azt hallom, hogy Tanár néni, a magyar vagy a román nevünket mondjuk? Egy nagyobbik lány egy kicsi szőke fiút ráncigál hozzám és mondja: Jemil még elsős, nem tud írni... És riadtan keresem a párom tekintetét, épp az utolsó padot cipeli ki a házból a hely nélkül maradt harminc gyerek számára. Rögvest változtatunk a terven. – Mindenki írja fel a nevét a listára, egyenként! – mondjuk, és megint ellepnek a kérdések, hisz Jemil nem tud írni és persze Dane összes testvérét felírná a lapra, bár nincsenek jelen, de megteheti-e? A gyerekek írnak és mi egy kicsit felszusszanunk, van időnk megtalálni egymás tekintetét. De nagyon lassan halad a névsorírás, a nagyok unják, ezért egy újabb listát indítunk, majd tíz perc múlva egy harmadikat, majd egy negyediket. Mindenki ír, és kérdez. Közben aggódva figyelem Helga kutyánkat, komondor lévén elviseli a húsz idegen gyermek egyszerre történő simogatását, bár úgy körülállják, hogy attól tartok, nem kap levegőt.
Majd betelnek a listák, a végeredmény 104 jelenlevő gyerek, még egy utolsó fénykép és egy kétségbeesett kiáltás, hogy hagyják már azt az almafát, mert nem marad egy szem almánk sem... Az utolsó gyermek után is becsukódik a kapu, rengeteg almacsutka és egy laposra simogatott kutya maradt utánuk. Zúgó fejjel nézünk egymásra, szorongatjuk a listákat, majd leülünk a kisház tornácára és megállapítjuk, hogy jó lesz itt, hisz barátságosak, kedvesek és érdeklődők a gyerekek. És ennél mi lehet fontosabb?
(2006 szeptembere)
Szabadság (Kolozsvár)
„A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket..."
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
A legelső vásárlás Frumószán
– Egy liter tejet és egy kiló paradicsomot kérnék! – szóltam magyarul, de kissé artikuláltan, hogy érthetőbb legyek.
Anna csak pisolygott a pult mögött.
– Tejért menjenek bé az ötödik házba a templomon lennébb, paradicsomot is kapnak ott.
– Ott is van egy üzlet? – értetlenkedek.
– Ott egy asszony lakik, kinek vajon tehenje és paradicsomja – mondja, és mosolyog.
– Itt akkor nincs tej… – nézek magam elé.
– Holnap vasárnap van, menjenek el a piacra, ott mindent kapnak.
A legelső piacolás
Igencsak finnyás lányként érkeztem Moldvába. Fizikailag rosszul voltam mindentől, ami zsíros, véres, poros, füstös vagy épp szagos. Márpedig a frumószai piac mindezt magában foglalja a maga természetességében.
Amikor legelőször megláttam a földre letett ruhaneműket, a friss sajtot és túrót, a kínai ruhákat és a jó minőségű külföldi használtruhát, s mindemellett vagy között a miccset evő, bátran söröző, borozó pihenőnapjukat tartó embereket, hát én bizony teljesen felháborodtam. Annyira, hogy el is sápadtam.
Adrián, a párom, látván haloványságomat, javasolta, hogy igyunk egy pohár pálinkát.
Így kerültünk egy nénihez, akinek asztalán zöldfűszerek, paszuly és pálinka volt szép sorba kitéve. Kitölti, én felhajtom. Váratlanul kicsücsörödik a szám, majd egy nagyot cuppan is, hiába, na, én addig cujkát nem ittam, igaz, azóta sem sokszor.
Mire leér a lé, Adriánra nézek, lám, ő ad-e ki hangot, mit szól, milyen ez a gyenge, cukrozott valami. Megakad a szemem a kezében levő pohár homályán. Valami gyanús megérzés kerít hatalmába. Elhűlve konstatálom, hogy a néninek ez az egy szem pohárkája van, amiből a fél piac iszik csendes egymásutánságban.
Megyünk tovább, épp miccset enni. A viaszosvászonnal letakart asztalon mustár-, sör- és zsírfoltok, frissen és félig szárazan. Adrián lendülettel elém teszi a miccseket, egy kigurul a vászonra. Muszáj elfordulnom.
(2006 őszén)
A frumószai piac az esztendők múltával…
Vasárnap reggel, ha esik, ha fúj, mi megyünk a piacra. Csoda egy hely. Minden létező dolog megvásárolható ott: tehén-, kecske- vagy juhtejből készített házi sajt, tojás, tej, zöldség és gyümölcs, gabona, jó minőségű külföldről hozott ruhanemű, kínai ruhák, tyúk és csirke, kecske, tehén, ló, disznó és malacai a maguk élő mivoltukban. Egész hétre való gyümölcsöt és zöldséget, sajtot és túrót vásárolunk itt. Imádom ezt a helyet. Nénik fogják a kezem, bácsik viccelődnek, gyerekek érdeklődnek kedvesen. Annyi jó szó, mosoly és áldás száll rám ilyenkor, tölt fel szeretettel engem, hogy nem cserélném el semmire. Van zöldséges bácsim, tojásos és mézes nénim, sajtos asszonyom, tőlük vásárolok mindig. Olykor felbukkan egy idős asszony vagy bácsi, megrepedezett óriási házi paradicsomot, póréhagymát, somot vagy épp zöldeket árulnak. Tőlük mindig vásárolok, próbálok többet fizetni, mint amennyit kérnek, de mindig még többet kapok helyébe. Ilyen világ ez. Mondom én, varázslatos.
(2014. szeptember 7.)
Találkozásaink útban hazafele a piacról
Emberbeszéd:
– Jó napot!
– Jó napot! Haragos?
– Nem erőst.
Asszonybeszéd:
– Jó napot adjon a jó Máriecska, magyar né’, erős szép a leányecskája, személ kendre, pű, pű, hogy meg ne igéjzem itt helyben ezt az aprócska angyalecskáját mámájának... (személ = hasonlít)
(2014. június 29.)
Adni, kapni a piacon és azon is túl
Ma karácsonyi csomagot készítettem egy pár kedves embernek, pontosabban asszonynak. A mézes néninek, a kenyeres néninek és a másik tojásos néninek, mert az első időközben elhunyt. És készítettem egyet csak úgy… Elindultam a piacra, vásároltam, lett méz, tojás, túró, friss kenyér, s közben adogattam a csomagokat és begyűjtöttem a hálás és olykor könnyes mosolyokat. Aztán elértem a zöldséges bácsihoz, akitől a káposztát és a murkot vesszük. Nagy, széles mosollyal kezembe nyom egy zacskó almát, átlátszanak a gyönyörű, válogatott, többféle kincsecskék. – A Lánykájának szeretetvel! – mondja. S én hirtelen úgy, de úgy meglepődök. Talán nem is mosolygok, csak szíven üt, hogy milyen is az élet. Készülsz adni, mert az olyan, de olyan jó, és váratlanul szembesülsz azzal, valaki pont olyan figyelemmel és kedvességgel gondoskodik rólad, mint Te másról, olykor… Előkotorom a plusz csomagocskámat, átadom a bácsinak. Tekintetünk csak egy percre ha találkozik, talán nem is mondok semmit, csak annak érzését hozom magammal a szívemben, hogy ismételten sokkal, de sokkal többet kaptam, mint adtam valaha is.
(2013. december 22.)
Évnyitó Frumószán
2006 szeptemberében a sikeresnek mondható iskolai évnyitó után izgalommal készültünk az itthoni évkezdésre. Mivel alig egy hete költöztünk a faluba, a gyerekeknek csak egy részét ismertük, és tőlük tudtuk, hogy ötvennél többen járnak magyarórára. Az évnyitó pénteken délután 3 órára volt kitűzve, elő is készítettünk az udvaron a nagy melegre való tekintettel hét darab padot és egy katedra szerepét betöltő asztalt, amelyen a tervek szerint mi írtuk volna a megjelent gyerekek névsorát. Alig lett délután 2 óra, már nyílt a kapu, és fél háromkor már nem volt hely a padokon, három óra előtt pedig már teljes volt a káosz. Óriási zűrzavar, hangzavar és tömérdek gyermek. Aztán viszonylagos csendet varázsoltunk, bemutatkoztunk és megkezdtük a névsorírást. Egy szőke kislány állt fel először és mondta a nevét: Aparaschivei Tereza. Kérdem még egyszer, és hallom, de le nem írhatom, az agyam a kezemnek nem ad parancsot, és közben látom, hogy folyamatosan nyílik a kapu, de nincs már se pad, se szék... És megkérdem a kislány nevét még egyszer, de csak azt hallom, hogy Tanár néni, a magyar vagy a román nevünket mondjuk? Egy nagyobbik lány egy kicsi szőke fiút ráncigál hozzám és mondja: Jemil még elsős, nem tud írni... És riadtan keresem a párom tekintetét, épp az utolsó padot cipeli ki a házból a hely nélkül maradt harminc gyerek számára. Rögvest változtatunk a terven. – Mindenki írja fel a nevét a listára, egyenként! – mondjuk, és megint ellepnek a kérdések, hisz Jemil nem tud írni és persze Dane összes testvérét felírná a lapra, bár nincsenek jelen, de megteheti-e? A gyerekek írnak és mi egy kicsit felszusszanunk, van időnk megtalálni egymás tekintetét. De nagyon lassan halad a névsorírás, a nagyok unják, ezért egy újabb listát indítunk, majd tíz perc múlva egy harmadikat, majd egy negyediket. Mindenki ír, és kérdez. Közben aggódva figyelem Helga kutyánkat, komondor lévén elviseli a húsz idegen gyermek egyszerre történő simogatását, bár úgy körülállják, hogy attól tartok, nem kap levegőt.
Majd betelnek a listák, a végeredmény 104 jelenlevő gyerek, még egy utolsó fénykép és egy kétségbeesett kiáltás, hogy hagyják már azt az almafát, mert nem marad egy szem almánk sem... Az utolsó gyermek után is becsukódik a kapu, rengeteg almacsutka és egy laposra simogatott kutya maradt utánuk. Zúgó fejjel nézünk egymásra, szorongatjuk a listákat, majd leülünk a kisház tornácára és megállapítjuk, hogy jó lesz itt, hisz barátságosak, kedvesek és érdeklődők a gyerekek. És ennél mi lehet fontosabb?
(2006 szeptembere)
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 16.
Felzárkóztató cigány missziós tevékenység
Nagyvárad- Csűry István püspök bátorítása és támogatása mellett az utóbbi években az Ora et labora gondolat jegyében jelentős fejlődésen ment keresztül a Királyhágómelléki Református Egyházkerület cigány missziós tevékenysége, köszönhetően a biztos szakmai háttérnek is.
Néhány évvel ezelőtt, vagyis 2011-ben egy olyan szakaszába jutott sajnos a 2002-ben útjára indított cigány missziós szolgálat, mely stagnáló állapotból a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi vezetése valamilyen módon megpróbálta kimozdítani. Úgy is lehetne fogalmazni: a tevékenység bizonyos szinten megrekedt, így szükségét látták annak, hogy továbbfejlesszék. Ekkor határozta el a KREK, hogy továbblép, s kiterjeszti a szolgálatot- amennyire lehet- több Bihar megyei településre is. Farkas Zsolt közigazgatási előadó tanácsos honlapunknak felidézte: felvették a kapcsolatot a református Diakónia Keresztény Alapítvánnyal, és létrejött az a partnerség, amely már meghozta első gyümölcseit. Önmagáért beszél, hogy a kezdeti 15-20 gyermeklétszám napjainkra 249-re duzzadt megyei szinten, vagyis Váradon 81, Biharfélegyházán 24, Bihardiószegen 24, Csokalyon 24, Székelyhídon 48, Hegyközszentmiklóson 24, Szentjobbon pedig 24 gyermek részese már a programnak, néhány hét múlva pedig Monospetriben egy szintén 24 fős gyermekcsoport örülhet majd még a tevékenységeknek. A projektben ugyanakkor immár 23 alkalmazott érintett (többségük a PKE végzettje), s köztük kilencen roma származásúak. A szolgálat tehát nemcsak a gyermekre korlátozódik, hanem a roma családokra is. Ennek pedig egyik eredménye, hogy egyfelől a gyülekezetek is egyre befogadóbbak, másrészt pedig a roma közösségek is egyre élénkebb érdeklődést tanúsítanak a történtek iránt. Egyértelműen sikertörténetként könyvelhető el tehát a KREK cigány missziós programja, mely az átalakításnak köszönhetően egyre több eredményt tud felmutatni. Hétköznaponként olyan délutáni tevékenységek zajlanak a Kolozsvári úti nappali foglalkoztató-központban, melyeken szociális dossziéval rendelkező diákok vannak jelen, de emellett a szociális munkások ellátogatnak a családokhoz is, és a főbb keresztény ünnepeket is megülik közösen. Nem csupán arról van szó tehát, hogy délután tanulnak vagy enni kapnak a gyermekek, hanem ennél sokkal többről: gőzerővel zajlik a társadalmi felzárkóztatás, és ez a pozitív visszajelzésekből is kiderül.
Pozitív eredmények
Vinczéné Pálfi Judit missziói előadó tanácsos azt hangsúlyozta: az elmúlt években odáig fejlődött ez a tevékenység a KREK felkarolása révén, illetve a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítvány váradi fiókjával partnerségben, hogy azon túl, hogy a gyermekekkel, illetve a családokkal foglalkoznak, az egyházkerület a munkatársakkal is tud törődni, mely azt jelenti, hogy szakmai beszélgetésekre hívja meg őket. Ezeken az összejöveteleken a vidéken munkálkodó alkalmazottak is olyan pozitív eredményekről tudnak beszámolni, melyeket megtapasztalnak, illetve átélnek a mindennapokban. Sok helyen ugyanis úgy végzik a délutáni szolgálatot, hogy például a negyedik osztályosok termeibe mennek be délután a roma gyermekek a „délutáni tanító nénivel”, a délelőtti tanító néni pedig kommunikál ezzel a roma projektben érintett munkatárssal, és megköszöni neki, hogy délután foglalkozott a gyermekekkel, mert nagyon sok esetben otthon nincsenek is olyan körülmények, hogy a gyermekek másnapra a feladataikat el tudják végezni. Tehát a tanulmányi előremenetelben is látszanak már az eredmények. Jelzésértékű továbbá, hogy Németországban is felfigyeltek már ezekre, és szakmai tanácsokat kérnek arra vonatkozóan, hogy kell a roma lakossággal foglalkozni. Ugyanakkor a közeljövőben arra is van kilátás, hogy más nyugati országbeli diakóniai szervezetek kérnek útbaigazítást tőlük, illetve a kolozsváriaktól. Szoboszlai Erzsébet szociális munkás, Bihar megyei koordinátor úgy emlékszik vissza: először nagyon rosszak voltak a gyerekek, nem fogadtak szót, nem tudtak viselkedni, el is volt kicsit keseredve: hogy tudják majd őket megnevelni? Manapság azonban be lehet nézni bármelyik osztályba, s látható, hogy milyen szép csendben tudnak maradni, s nagyon ügyesen megírják a házi feladataikat. Az újak is nagyon hamar beilleszkednek, megtanulnak szót fogadni, pedig előfordul, hogy másodikosok vagy harmadikosok már, s ideérkezésükkor nem ismerik még a betűket vagy a számokat. A munkatársak azonban külön foglalkoznak velük, s ezért elé rövid idő alatt sikerül ha nem is teljesen felzárkóztatni őket, de a minimális alapokat megtanítani nekik, hogy aztán onnan könnyebb legyen a továbbfejlődésük.
Két iskolából
Váradon két helyről, a Lucretia Suciu és a Ioan Slavici általános iskolákból járnak I-IV. osztályosok a Kolozsvári úti szociális foglalkoztató központba. A kézmosás, ima és ebéd után hozzáfognak a házi feladatok elkészítéséhez, majd ezután következik amire még marad idő: kézműves-foglalkozás, biblia óra, higiéniára való nevelés. Ugyanakkor egy játszótér is a rendelkezésükre áll az udvaron, ezt holland önkéntesek építették, illetve vásárolták.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Csűry István püspök bátorítása és támogatása mellett az utóbbi években az Ora et labora gondolat jegyében jelentős fejlődésen ment keresztül a Királyhágómelléki Református Egyházkerület cigány missziós tevékenysége, köszönhetően a biztos szakmai háttérnek is.
Néhány évvel ezelőtt, vagyis 2011-ben egy olyan szakaszába jutott sajnos a 2002-ben útjára indított cigány missziós szolgálat, mely stagnáló állapotból a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi vezetése valamilyen módon megpróbálta kimozdítani. Úgy is lehetne fogalmazni: a tevékenység bizonyos szinten megrekedt, így szükségét látták annak, hogy továbbfejlesszék. Ekkor határozta el a KREK, hogy továbblép, s kiterjeszti a szolgálatot- amennyire lehet- több Bihar megyei településre is. Farkas Zsolt közigazgatási előadó tanácsos honlapunknak felidézte: felvették a kapcsolatot a református Diakónia Keresztény Alapítvánnyal, és létrejött az a partnerség, amely már meghozta első gyümölcseit. Önmagáért beszél, hogy a kezdeti 15-20 gyermeklétszám napjainkra 249-re duzzadt megyei szinten, vagyis Váradon 81, Biharfélegyházán 24, Bihardiószegen 24, Csokalyon 24, Székelyhídon 48, Hegyközszentmiklóson 24, Szentjobbon pedig 24 gyermek részese már a programnak, néhány hét múlva pedig Monospetriben egy szintén 24 fős gyermekcsoport örülhet majd még a tevékenységeknek. A projektben ugyanakkor immár 23 alkalmazott érintett (többségük a PKE végzettje), s köztük kilencen roma származásúak. A szolgálat tehát nemcsak a gyermekre korlátozódik, hanem a roma családokra is. Ennek pedig egyik eredménye, hogy egyfelől a gyülekezetek is egyre befogadóbbak, másrészt pedig a roma közösségek is egyre élénkebb érdeklődést tanúsítanak a történtek iránt. Egyértelműen sikertörténetként könyvelhető el tehát a KREK cigány missziós programja, mely az átalakításnak köszönhetően egyre több eredményt tud felmutatni. Hétköznaponként olyan délutáni tevékenységek zajlanak a Kolozsvári úti nappali foglalkoztató-központban, melyeken szociális dossziéval rendelkező diákok vannak jelen, de emellett a szociális munkások ellátogatnak a családokhoz is, és a főbb keresztény ünnepeket is megülik közösen. Nem csupán arról van szó tehát, hogy délután tanulnak vagy enni kapnak a gyermekek, hanem ennél sokkal többről: gőzerővel zajlik a társadalmi felzárkóztatás, és ez a pozitív visszajelzésekből is kiderül.
Pozitív eredmények
Vinczéné Pálfi Judit missziói előadó tanácsos azt hangsúlyozta: az elmúlt években odáig fejlődött ez a tevékenység a KREK felkarolása révén, illetve a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítvány váradi fiókjával partnerségben, hogy azon túl, hogy a gyermekekkel, illetve a családokkal foglalkoznak, az egyházkerület a munkatársakkal is tud törődni, mely azt jelenti, hogy szakmai beszélgetésekre hívja meg őket. Ezeken az összejöveteleken a vidéken munkálkodó alkalmazottak is olyan pozitív eredményekről tudnak beszámolni, melyeket megtapasztalnak, illetve átélnek a mindennapokban. Sok helyen ugyanis úgy végzik a délutáni szolgálatot, hogy például a negyedik osztályosok termeibe mennek be délután a roma gyermekek a „délutáni tanító nénivel”, a délelőtti tanító néni pedig kommunikál ezzel a roma projektben érintett munkatárssal, és megköszöni neki, hogy délután foglalkozott a gyermekekkel, mert nagyon sok esetben otthon nincsenek is olyan körülmények, hogy a gyermekek másnapra a feladataikat el tudják végezni. Tehát a tanulmányi előremenetelben is látszanak már az eredmények. Jelzésértékű továbbá, hogy Németországban is felfigyeltek már ezekre, és szakmai tanácsokat kérnek arra vonatkozóan, hogy kell a roma lakossággal foglalkozni. Ugyanakkor a közeljövőben arra is van kilátás, hogy más nyugati országbeli diakóniai szervezetek kérnek útbaigazítást tőlük, illetve a kolozsváriaktól. Szoboszlai Erzsébet szociális munkás, Bihar megyei koordinátor úgy emlékszik vissza: először nagyon rosszak voltak a gyerekek, nem fogadtak szót, nem tudtak viselkedni, el is volt kicsit keseredve: hogy tudják majd őket megnevelni? Manapság azonban be lehet nézni bármelyik osztályba, s látható, hogy milyen szép csendben tudnak maradni, s nagyon ügyesen megírják a házi feladataikat. Az újak is nagyon hamar beilleszkednek, megtanulnak szót fogadni, pedig előfordul, hogy másodikosok vagy harmadikosok már, s ideérkezésükkor nem ismerik még a betűket vagy a számokat. A munkatársak azonban külön foglalkoznak velük, s ezért elé rövid idő alatt sikerül ha nem is teljesen felzárkóztatni őket, de a minimális alapokat megtanítani nekik, hogy aztán onnan könnyebb legyen a továbbfejlődésük.
Két iskolából
Váradon két helyről, a Lucretia Suciu és a Ioan Slavici általános iskolákból járnak I-IV. osztályosok a Kolozsvári úti szociális foglalkoztató központba. A kézmosás, ima és ebéd után hozzáfognak a házi feladatok elkészítéséhez, majd ezután következik amire még marad idő: kézműves-foglalkozás, biblia óra, higiéniára való nevelés. Ugyanakkor egy játszótér is a rendelkezésükre áll az udvaron, ezt holland önkéntesek építették, illetve vásárolták.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. január 16.
Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro
2015. január 17.
Visszaélésekhez vezethet (Nem kell Big Brother-törvény)
Nincs szükség a telefonok lehallgatására és az internetes kommunikáció megfigyelésére vonatkozó, úgynevezett Big Brother-törvényre semmilyen formában. A jelenleg létező, érvényes jogszabályok bőven lehetőséget teremtenek arra, hogy az illetékes szervek nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, bírósági engedély nélkül lehallgassanak, vizsgáljanak bárkit, aki gyanúsított – fogalmazta meg véleményét Márton Árpád RMDSZ-es képviselő.
Örvendetesnek tartja, hogy Victor Ponta miniszterelnök bejelentette, nincs szándékában felelősségvállalással elfogadni az erre vonatkozó törvényt, szerinte ez akár a kormány bukásához is vezethetne. Az RMDSZ korábban sem szavazta meg az alkotmánybíróság által is alaptörvény-ellenesnek talált jogszabályt, és ha ez ismét hasonló formában kerül napirendre, újra ellene voksolnak, akár egy bizalmatlansági indítvány során is. A képviselő úgy véli, a jelenlegi jogszabályi keret bőven elegendő, a túlzott intézkedések Romániában többnyire visszaéléshez vezetnek, „meglovagolnak egyesek, akik korlátlan hatalmat akarnak egy-egy ilyen helyzetet, és kierőltetnek ilyen intézkedéseket” – utalt a franciaországi terrorista merényletre, de az amerikai külügy második embere, Victoria Nuland látogatására is.
Meglátása szerint parlamenti, bírósági és civil társadalmi ellenőrzés alatt kell tartani ezeket a folyamatokat, „mert mint Traian Băsescu is megfogalmazta, a titkosszolgálatok hajlamosak a minél nagyobb hatalom megszerzése érdekében minden eszközt felhasználni”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nincs szükség a telefonok lehallgatására és az internetes kommunikáció megfigyelésére vonatkozó, úgynevezett Big Brother-törvényre semmilyen formában. A jelenleg létező, érvényes jogszabályok bőven lehetőséget teremtenek arra, hogy az illetékes szervek nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, bírósági engedély nélkül lehallgassanak, vizsgáljanak bárkit, aki gyanúsított – fogalmazta meg véleményét Márton Árpád RMDSZ-es képviselő.
Örvendetesnek tartja, hogy Victor Ponta miniszterelnök bejelentette, nincs szándékában felelősségvállalással elfogadni az erre vonatkozó törvényt, szerinte ez akár a kormány bukásához is vezethetne. Az RMDSZ korábban sem szavazta meg az alkotmánybíróság által is alaptörvény-ellenesnek talált jogszabályt, és ha ez ismét hasonló formában kerül napirendre, újra ellene voksolnak, akár egy bizalmatlansági indítvány során is. A képviselő úgy véli, a jelenlegi jogszabályi keret bőven elegendő, a túlzott intézkedések Romániában többnyire visszaéléshez vezetnek, „meglovagolnak egyesek, akik korlátlan hatalmat akarnak egy-egy ilyen helyzetet, és kierőltetnek ilyen intézkedéseket” – utalt a franciaországi terrorista merényletre, de az amerikai külügy második embere, Victoria Nuland látogatására is.
Meglátása szerint parlamenti, bírósági és civil társadalmi ellenőrzés alatt kell tartani ezeket a folyamatokat, „mert mint Traian Băsescu is megfogalmazta, a titkosszolgálatok hajlamosak a minél nagyobb hatalom megszerzése érdekében minden eszközt felhasználni”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 17.
Kádár Gyula: A történelem nem harci eszköz, hanem tudomány
A középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi.
Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket.
Románok a korai századokban
Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed.
A nemzeti ébredés korában
A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés.
Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet.
Fordulat a román önállósodási küzdelemben
Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába.
A skizofrén félelem
1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak.
A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme.
Az imaginárius történelem eredménye
A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb.
Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni.
Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi.
Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket.
Románok a korai századokban
Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed.
A nemzeti ébredés korában
A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés.
Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet.
Fordulat a román önállósodási küzdelemben
Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába.
A skizofrén félelem
1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak.
A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme.
Az imaginárius történelem eredménye
A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb.
Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni.
Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 17.
A sors játszik velünk?
Beszélgetés Szávai Gézával
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a magyar kultúra napját felolvasó-színházi előadással ünnepli. A küsmödi születésű, Budapesten élő prózaíró, Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című drámájának erdélyi ősbemutatójára kerül sor január 22-én 19 órakor a színház Underground termében. Az előadást követő beszélgetésen a közönség is faggathatja a szerzőt. Előzetesen mi is feltettünk néhány kérdést neki.
– A regényíró "futó kalandja" az Akit átvisznek a hegyen, vagy mélyebb érdeklődés, távlatosabb, "komoly szándék" fordította a dráma felé?
– Az életünk részeként foglalkoztatott a dráma, nem pedig műfajként. Hiszen a dráma úgy vesz körül minket, mint a levegő. Nem csupán körülvesz, hanem állandóan bennünk van, lüktet, mint a ki-be lélegzett levegő, hogy a hasonlatnál maradjunk. Én igazi nagy drámaként éltem meg gyerekként azt, hogy az emberektől mindent elvettek. Nagyapáim nemzedéke erre szinte ráment, de a gyerekek és az unokák sem úszták meg. Még ünnepelniük is kellett a lemondást a közösségi érzés jegyében. Senki nem akarta ezt, mégis megtörtént… És vagy három évtizeddel később a rendszerváltozásnak és privatizációnak nevezett komédia keretében velük (!) ismétlődött (ismétlődik azóta is) ama nagy dráma fordítottja: a mindenkiét egyéneknek adják. Egyéneknek, nem mindenkinek… És zajlik az a hatalmas dráma, amit alig képes átfogni az egyes emberi elme, mert két ilyen hatalmas, ellentétes folyamat több százmilliós embertömeggel még nem zajlott ilyen rövid idő alatt a történelemben (mindennek a kollektivizálása, majd mindennek a tragikusan átláthatatlan, primitív szétkapkodása, szétráncigálása).
– Ezek szerint a kortárs drámák kinn az életben, a színházon kívül zajlanak?
– A kérdés provokál, és csapdát állít, de megkísérlem kikerülni. Igen, az élet tele drámával. Akkor is, és ott is tele az élet drámával, ahol nincs is színház. De saját műfajomról, a regényről is elmondható: ott is regények zajlanak az emberekkel, ahol ezt nem írják regénybe… Fiatalkoromban ez volt az én regényírói életem drámája. Végeérhetetlenül ünnepeltük a Nagy Kondukátort, és közben azon kellett gondolkodnom, hogy ami velünk történik, azt nem lehet, nem szabad regénybe vagy drámába írni. És akkor mégis megpróbáltam regénybe írni ezt a mindannyiunkat érintő, történelmi súlyú drámát, ami kitöltötte az életünket. Úgy gondoltam, megtaláltam azt a formát, amelyben ez a léthelyzet megjeleníthető. Megírható, ábrázolható. Tudtam, hogy nem közölhető, de úgy gondoltam, hogy ha a kéziratot elveszik tőlem, akkor sem zárhatnak be érte, mert védhető, ahogyan az élet is védeni igyekszik magát. A makacs ("köposz") Molnár Vencel nem lép be a kollektívbe, végletekig elszánt, nem fél. Gyerekük sincs (ez megint egy dráma, hogy miért nincs), vesztenivalója sincs az életén kívül. Már mindenki belépett, már kulákok sincsenek, őt "megszüntették mint kulákot". Az újságok megírják, hogy győzött a szocializmus. De ott van Molnár Vencel. És a szocialista Románia két magyar szekusa, Kovács Coloman és Zudor Antal egy éjszaka elviszi a fekete kocsival Molnár Vencelt. És másnap reggelre Molnár Vencel tényleg önként kéri, mi az, hogy kéri: követeli, hiszen neki joga van belépni a kollektívbe… A regényben aztán mindhármuk későbbi sorsa is felvillan.
– Tehát azt a nagy emberi drámát, amelyről beszélsz, regényben, méghozzá "védhető" regényben írtad meg?
– Regényben írtam meg a drámát. 1986-ban fejeztem be, Oszlik a bál – Utójáték címmel jelent meg (eddig kétszer) a rendszerváltozás, 1989 után. És megírása idején azért gondoltam védhetőnek, mert ha engem is vallatnának, mint Molnár Vencelt, akkor "igazoltan" állíthatnám, hogy kérem, ebben a regényben is győzött a szocializmus. Molnár Vencel beállt… És volt még tartalékban egy "drámai" érvem. Szeretném büszkén azt mondani, hogy miként a japán harcosok, az esésből, a zuhanásból is emelkedési energiát akartam nyerni. De nekem nincs jogom a nyomorúságomról ilyen rafinált nagyképűséget állítani.
– Azt akarod mondani, hogy a védekezés stratégiája is benne foglaltatik a regényben, vagy miként mondod, a regényben megírt drámában?
– Igen. Ha megtalálják nálam a kéziratot (egy példányt persze sikerült közben külföldre juttatnom, másikat apám méhesében rejtettem el), szóval, ha engem bevisznek, akkor azt mondom a vallatóknak: ebben a regényben nekem nincsen egyetlen mondatom sem! Mert tényleg nincsen egyetlen elbeszélői mondat sem a könyvben. A szereplők beszélnek: magukban, egymással, abszolút egyénien, nagyon sajátságos stílusban… Én a magam (szerzői!) nevében egyetlen olyan mondatot sem tudnék mondani, mint a szereplőim!
– Mégis szervesen összeállt a regény.
– És sok évvel később, múlt nyáron ennek a regénynek azt a drámai részét, amelyben a szekusok egy éjszaka átviszik a Kárpátokon Molnár Vencelt (sőt éreztetik, hogy meg sem állnak akár Szibériáig!), könnyen "írtam át" drámába. Hiszen csupán jelölnöm kellett, ki beszél. És felhangzik ez a többszólamú, komikusan groteszk történet, melyben előttünk válik hihetővé: megtörik, akit átvisznek a hegyen.
– Végül is regény- vagy drámakísérletről beszélhetünk?
– Regényként teljesen egyértelműen: regényszerű regény! Megjelent orosz és román fordításban is. Az eredeti magyar változat mintájára "kivontuk" a román regényből is a drámát, megjelenés előtt áll. Az orosz drámaváltozat is készül… A drámát kísérletnek érzem (most már több nyelven). És engem az életben zajlott dráma általánosan (más helyütt, más korban is) érvényes emberi hozzáférhetősége, átélhetősége érdekel. Az pedig színpadra vihető, és ebben nagyon nagy szabadságot kínál a szöveg a színházi embereknek. Fantasztikus élményem volt Budapesten az Írók Boltjában, amikor a drámakötetet bemutattuk. Az Örkény Színház művészei olvastak fel belőle egy részletet. Az eseményt moderáló Bán Magda két sorba helyezte el a színészek székeit: elöl kettőt, mögéjük a Molnár Vencelét. Mintha a fekete kocsiban ültek volna. És amint olvasni kezdték a számukra egyenként fura szövegeket, hirtelen ők is, mi is arra eszméltünk, hogy élni kezd az összhangzat… Izzik a helyzet és a szövegegyüttes.
– Ezek szerint igen jelentős a rendező szerepe. A vásárhelyi felolvasó-színházi előadást Gáspárik Attila rendezi. Mit vársz el tőle?
– Tőle is, a felolvasó színészektől (Berekméri Katalin, Benedek Botond, Varga Balázs, Györffy András, Csíki Szabolcs) is arra a felszabadult kísérletezőkedvre számítok, amely a hangzás játékával, erejével idézi fel a drámai élethelyzetet. Hiszen ez a fontos. Az átélhető felidézés. Ennek útjai máris komoly változásokon esnek át. A színpadi technika, a teljesen megújult mozitechnika, az újabb vizuális csodák világa sok mindent átalakít, újabb színpadi kísérletek és esélyek felé lendítheti a drámát, de a csoda akkor is működik, ha három széken ülve elhitetik velünk a színészek: egy fekete dubában két szekus éppen viszi át a hegyen a makacs Molnár Vencelt.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Szávai Gézával
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a magyar kultúra napját felolvasó-színházi előadással ünnepli. A küsmödi születésű, Budapesten élő prózaíró, Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című drámájának erdélyi ősbemutatójára kerül sor január 22-én 19 órakor a színház Underground termében. Az előadást követő beszélgetésen a közönség is faggathatja a szerzőt. Előzetesen mi is feltettünk néhány kérdést neki.
– A regényíró "futó kalandja" az Akit átvisznek a hegyen, vagy mélyebb érdeklődés, távlatosabb, "komoly szándék" fordította a dráma felé?
– Az életünk részeként foglalkoztatott a dráma, nem pedig műfajként. Hiszen a dráma úgy vesz körül minket, mint a levegő. Nem csupán körülvesz, hanem állandóan bennünk van, lüktet, mint a ki-be lélegzett levegő, hogy a hasonlatnál maradjunk. Én igazi nagy drámaként éltem meg gyerekként azt, hogy az emberektől mindent elvettek. Nagyapáim nemzedéke erre szinte ráment, de a gyerekek és az unokák sem úszták meg. Még ünnepelniük is kellett a lemondást a közösségi érzés jegyében. Senki nem akarta ezt, mégis megtörtént… És vagy három évtizeddel később a rendszerváltozásnak és privatizációnak nevezett komédia keretében velük (!) ismétlődött (ismétlődik azóta is) ama nagy dráma fordítottja: a mindenkiét egyéneknek adják. Egyéneknek, nem mindenkinek… És zajlik az a hatalmas dráma, amit alig képes átfogni az egyes emberi elme, mert két ilyen hatalmas, ellentétes folyamat több százmilliós embertömeggel még nem zajlott ilyen rövid idő alatt a történelemben (mindennek a kollektivizálása, majd mindennek a tragikusan átláthatatlan, primitív szétkapkodása, szétráncigálása).
– Ezek szerint a kortárs drámák kinn az életben, a színházon kívül zajlanak?
– A kérdés provokál, és csapdát állít, de megkísérlem kikerülni. Igen, az élet tele drámával. Akkor is, és ott is tele az élet drámával, ahol nincs is színház. De saját műfajomról, a regényről is elmondható: ott is regények zajlanak az emberekkel, ahol ezt nem írják regénybe… Fiatalkoromban ez volt az én regényírói életem drámája. Végeérhetetlenül ünnepeltük a Nagy Kondukátort, és közben azon kellett gondolkodnom, hogy ami velünk történik, azt nem lehet, nem szabad regénybe vagy drámába írni. És akkor mégis megpróbáltam regénybe írni ezt a mindannyiunkat érintő, történelmi súlyú drámát, ami kitöltötte az életünket. Úgy gondoltam, megtaláltam azt a formát, amelyben ez a léthelyzet megjeleníthető. Megírható, ábrázolható. Tudtam, hogy nem közölhető, de úgy gondoltam, hogy ha a kéziratot elveszik tőlem, akkor sem zárhatnak be érte, mert védhető, ahogyan az élet is védeni igyekszik magát. A makacs ("köposz") Molnár Vencel nem lép be a kollektívbe, végletekig elszánt, nem fél. Gyerekük sincs (ez megint egy dráma, hogy miért nincs), vesztenivalója sincs az életén kívül. Már mindenki belépett, már kulákok sincsenek, őt "megszüntették mint kulákot". Az újságok megírják, hogy győzött a szocializmus. De ott van Molnár Vencel. És a szocialista Románia két magyar szekusa, Kovács Coloman és Zudor Antal egy éjszaka elviszi a fekete kocsival Molnár Vencelt. És másnap reggelre Molnár Vencel tényleg önként kéri, mi az, hogy kéri: követeli, hiszen neki joga van belépni a kollektívbe… A regényben aztán mindhármuk későbbi sorsa is felvillan.
– Tehát azt a nagy emberi drámát, amelyről beszélsz, regényben, méghozzá "védhető" regényben írtad meg?
– Regényben írtam meg a drámát. 1986-ban fejeztem be, Oszlik a bál – Utójáték címmel jelent meg (eddig kétszer) a rendszerváltozás, 1989 után. És megírása idején azért gondoltam védhetőnek, mert ha engem is vallatnának, mint Molnár Vencelt, akkor "igazoltan" állíthatnám, hogy kérem, ebben a regényben is győzött a szocializmus. Molnár Vencel beállt… És volt még tartalékban egy "drámai" érvem. Szeretném büszkén azt mondani, hogy miként a japán harcosok, az esésből, a zuhanásból is emelkedési energiát akartam nyerni. De nekem nincs jogom a nyomorúságomról ilyen rafinált nagyképűséget állítani.
– Azt akarod mondani, hogy a védekezés stratégiája is benne foglaltatik a regényben, vagy miként mondod, a regényben megírt drámában?
– Igen. Ha megtalálják nálam a kéziratot (egy példányt persze sikerült közben külföldre juttatnom, másikat apám méhesében rejtettem el), szóval, ha engem bevisznek, akkor azt mondom a vallatóknak: ebben a regényben nekem nincsen egyetlen mondatom sem! Mert tényleg nincsen egyetlen elbeszélői mondat sem a könyvben. A szereplők beszélnek: magukban, egymással, abszolút egyénien, nagyon sajátságos stílusban… Én a magam (szerzői!) nevében egyetlen olyan mondatot sem tudnék mondani, mint a szereplőim!
– Mégis szervesen összeállt a regény.
– És sok évvel később, múlt nyáron ennek a regénynek azt a drámai részét, amelyben a szekusok egy éjszaka átviszik a Kárpátokon Molnár Vencelt (sőt éreztetik, hogy meg sem állnak akár Szibériáig!), könnyen "írtam át" drámába. Hiszen csupán jelölnöm kellett, ki beszél. És felhangzik ez a többszólamú, komikusan groteszk történet, melyben előttünk válik hihetővé: megtörik, akit átvisznek a hegyen.
– Végül is regény- vagy drámakísérletről beszélhetünk?
– Regényként teljesen egyértelműen: regényszerű regény! Megjelent orosz és román fordításban is. Az eredeti magyar változat mintájára "kivontuk" a román regényből is a drámát, megjelenés előtt áll. Az orosz drámaváltozat is készül… A drámát kísérletnek érzem (most már több nyelven). És engem az életben zajlott dráma általánosan (más helyütt, más korban is) érvényes emberi hozzáférhetősége, átélhetősége érdekel. Az pedig színpadra vihető, és ebben nagyon nagy szabadságot kínál a szöveg a színházi embereknek. Fantasztikus élményem volt Budapesten az Írók Boltjában, amikor a drámakötetet bemutattuk. Az Örkény Színház művészei olvastak fel belőle egy részletet. Az eseményt moderáló Bán Magda két sorba helyezte el a színészek székeit: elöl kettőt, mögéjük a Molnár Vencelét. Mintha a fekete kocsiban ültek volna. És amint olvasni kezdték a számukra egyenként fura szövegeket, hirtelen ők is, mi is arra eszméltünk, hogy élni kezd az összhangzat… Izzik a helyzet és a szövegegyüttes.
– Ezek szerint igen jelentős a rendező szerepe. A vásárhelyi felolvasó-színházi előadást Gáspárik Attila rendezi. Mit vársz el tőle?
– Tőle is, a felolvasó színészektől (Berekméri Katalin, Benedek Botond, Varga Balázs, Györffy András, Csíki Szabolcs) is arra a felszabadult kísérletezőkedvre számítok, amely a hangzás játékával, erejével idézi fel a drámai élethelyzetet. Hiszen ez a fontos. Az átélhető felidézés. Ennek útjai máris komoly változásokon esnek át. A színpadi technika, a teljesen megújult mozitechnika, az újabb vizuális csodák világa sok mindent átalakít, újabb színpadi kísérletek és esélyek felé lendítheti a drámát, de a csoda akkor is működik, ha három széken ülve elhitetik velünk a színészek: egy fekete dubában két szekus éppen viszi át a hegyen a makacs Molnár Vencelt.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 17.
Könyv az erdélyi magyar érdekképviselet negyed századáról
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 17.
Beszélgetés László Attilával, a dévai Fioretti csoport vezetőjével
Isten virágoskertjében
Déván, a Szent Antal plébánián kerek egy esztendeje működik a Fioretti csoport, amely az értelmi fogyatékkal élő fiatalok, gyermekek számára nyújt találkozási lehetőséget, közösségi alkalmat. A csoport kezdeményezője László Attila, aki több mint egy évtizedes tapasztalattal a háta mögött szólította meg az értelmi fogyatékkal élő fiatalokat, gyermekeket illetve szüleiket.
– Tizenegy évvel ezelőtt egy svájci barátom ajánlotta fel a lehetőséget, hogy egy genfi alapítványnak segítsek levezetni a Romániában tervezett táboroztatást. Tulajdonképpen ez volt a mélyebb találkozásom az értelmi fogyatékkal élőkkel. Azonban előtte a katolikus egyház keretében alkalmam volt olyan családokat látogatni, ahol éltek ilyen fiatalok, gyerekek, és már akkor motoszkáltak bennem olyan kérdések, hogy tulajdonképpen mit is jelent az értelmi fogyaték, miben különböznek ezek a gyermekek, fiatalok tőlünk, hogyan élnek, mire volna igazán igényük.
– Azóta mennyire sikerült megválaszolni ezeket a kérdéseket?
– Azóta minden nyáron több táborban veszek részt és annyira mély kapcsolataim lettek ezekkel az emberekkel, hogy úgy érzem: szükségem van arra, hogy találkozzam velük és együtt legyünk. Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember fél a közelségüktől, mert nem érti őket meg. Tavaly volt egy olyan gondolatom, hogy tulajdonképpen nem is helyes, hogy fogyatékkal élőről beszéljek, hanem inkább úgy mondanám, hogy ők mások. Mint ahogy mindannyian különbözünk egymástól, mások a képességeink, elvárásaink, azok, akiket fogyatékkal élőknek nevezünk, szintén csak annyiban különböznek tőlünk, hogy bizonyos vonatkozásban mások. Közeledni kell hozzájuk ahhoz, hogy megismerjük és megértsük őket.
Törekvés a természetességre
– Egy éve kezdeményezte a Fioretti csoport létrejöttét. Miért érezte szükségét annak, hogy itthon is foglalkozzon a fogyatékkal élőkkel?
– Hiányérzet volt bennem olyan szempontból, hogy Nyugaton gyakran találkoztam az utcán értelmi fogyatékkal élő emberekkel. Sétálnak kéz a kézben, mosolyogva, üzletbe járnak, és az emberek természetesnek tartják ezt, nem bámulják őket az utcán. Azt szeretném, ha nálunk is természetessé válna ez, hogy az értelmi fogyatékkal élők kijönnek az utcára sétálni a szüleikkel, kísérőikkel, elmennek a boltba, a parkba és a járókelők, vásárlók ezt természetesnek tartják, elfogadják őket a másságukban.
– Romániában mennyire van lehetőségük az értelmi fogyatékkal élőknek, hogy bekapcsolódjanak különböző közösségekbe gyermek- illetve felnőttként?
– Tudomásom szerint 1990 után több hazai nagyvárosban indultak be ilyen kezdeményezések, hogy velük foglalkozzanak, intézményeket hoztak létre. Azonban itt Déván úgy láttam, hogy van egy ilyen űr, főleg ami a magyar közösségünket illeti.
„Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának”
– A jelenlegi törvények, rendelkezések szerint van-e lehetőségük ezeknek a gyermekeknek, fiataloknak részt venni a közoktatásban, felnőttként pedig munkát vállalni?
– A törvényes kereteket annyira nem ismerem, azonban azok a fiatalok, akikkel jelenleg foglalkozunk, iskolába járnak. Természetesen különleges odafigyelést igényelnek, előrehaladásuk mértéke nagymértékben függ a tanügyi káderek jóindulatától. Később, hogy felnőttként mennyire tudnak munkát vállalni, azt nem tudom. Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának. Akiket én személyesen ismerek, néhányan a szüleik mellett próbáltak dolgozni, többen azonban az adott körülmények között nem tudnak semmilyen munkát végezni.
– Beszéljünk egy kicsit a Fioretti csoportról. Elsősorban mit jelent a név?
– A fioretti olaszul virágoskertet jelent. S amikor csoportban kezdtem gondolkozni, csak ez a szó járt az agyamban, úgyhogy nem tudtam szabadulni tőle. Szent Ferenc életére is utal, meg ahogy úgy elnéztem ezt a csoportot, tényleg olyan, mint egy virágoskert. Sokszínű, különböző formájú, igényű emberek, és úgy érzem, nekünk is megvan ott a helyünk, a szülőkkel együtt ebben a kertben.
– Milyen korú fiatalok kapcsolódtak a csoportba?
– Jelenleg 15 évtől ötven évig terjed a csoporttagok életkora. De el kell mondanom, hogy azoknál, akik értelmi fogyatékkal élnek, az életkor nagyon relatív, úgyhogy nagyjából egyformán tudunk viselkedni mindenkivel, körülbelül egy a szint.
– Hogyan zajlanak a Fioretti csoport találkozói?
– Az első találkozókat úgy képzeltük el, hogy alkalom legyen valamire fókuszálni. Különböző foglalkozásokkal kezdtük, mint papírhajtogatás, festés, gyurmázás, hogy mindnyájan egy hullámhosszra kerüljünk, utána meg játékokkal, tánccal, zenével fűszereztük a találkozóinkat. Majd mikor eljött a jó idő, sokat kirándultunk erdőbe, a dévai várba, a piski arborétumba. Fontos a természetbe kimenni. Főleg azokkal, akiknek nagyobb a mozgásigényük. Mindenkit az igényeiben kell megfogni, nem lehet mindenkivel egyformán foglalkozni. Erre próbáltunk koncentrálni, hogy megismerjük egymást és lassan-lassan közösséget kezdjünk építeni.
Egyre családiasabb találkozók
– Mennyire haladt a közösségépítés egy év alatt?
– Nagy örömmel mondhatom, hogy egy év távlatából nézve azt látom, hogy mind a fiatalok, mind a szüleik egyre családiasabban mozognak a találkozókon. És nagyon jó látni, hogy a fiatalok, gyermekek hogy örvendenek egymás jelenlétének, hogyan közelednek azokhoz, akik végigkísérték őket ezen a kalandon egy év alatt. Nem tartják már egymást idegennek. És nagy tisztelettel nézem ezeket a szülőket, akik tényleg vállalják, hogy támogatják gyermekeiket és nagy szeretetben részesítik őket.
– Bizonyára van elképzelés a folytatásra. Milyen irányba szeretné fejleszteni ezt a csoportot?
– Tulajdonképpen eredetileg nem is annyira a csoport, mint a személy volt a legfontosabb. Az ő igényeiket keresgéltük, beszélgettünk a szülőkkel, hogy milyen irányba menjünk, mert ez a leglényegesebb. Egy év után sok embernek a füléhez eljutott a tevékenységünk és vannak, akik igényelik, hogy bekapcsolódjanak a mozgalmunkba. Tehát nagy levegőt kell vennünk, mert úgy néz ki, hogy tovább kell lépni. A kis közösségünket meg kell nyissuk azok előtt, akik eldugva, esetleg szégyenkezve viselték otthon ezt a terhet, mert van akinek teher elviselni, hogy a gyermeke fogyatékkal él. Félnek a szomszédok megjegyzéseitől, az ilyen vonatkozásban még éretlen társadalmunk. Azt hiszem, jelenleg ez a legfontosabb célkitűzésünk, hogy ilyen embereket befogadjunk, hogy érezzék, nincsenek magukra hagyva, esetleg a fiatalok is kapjanak maguknak egy olyan környezetet, ahol otthonosan tudnak mozogni, együtt tudnak vidám pillanatokat tölteni, szórakozni, kikapcsolódni. Meg a szülők is tudjanak szusszanni.
– Jelenleg havonta egy találkozásra van alkalom. Ez elegendő, vagy igény volna többre is?
– Persze az igény sokkal nagyobb, szerintem ha hetente találkoznánk, az is kevés lenne. Azonban amikor egy új csoport indul, úgy látom, fontos időt szánni arra, hogy mélyen szántsunk, hogy időt adjunk az élmények feldolgozására, próbáljuk jól megismerni egymást és biztos lépéseket tegyünk.
– Az említett svájci tapasztalat táborokról szól, ami már egy egészen komoly lépés lenne a Fioretti életében is. Ilyen terveket szövögetnek-e?
– Természetesen ez is egy távoli terv. Pillanatnyilag a helyi körülmények nem engedik meg egy svájci színvonalú tábor lebonyolítását, azonban bízom benne, hogy kisebb léptékben, de jóakaratú emberek segítésével majd lesz alkalmunk ilyen tevékenységre is. Ez még a jövő titka, hogyan tudunk lépni, milyen támogatásokat tudunk szerezni, mert egyelőre kizárólag az emberek jó szándéka, jó akarata segít minket a munkánkban.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Isten virágoskertjében
Déván, a Szent Antal plébánián kerek egy esztendeje működik a Fioretti csoport, amely az értelmi fogyatékkal élő fiatalok, gyermekek számára nyújt találkozási lehetőséget, közösségi alkalmat. A csoport kezdeményezője László Attila, aki több mint egy évtizedes tapasztalattal a háta mögött szólította meg az értelmi fogyatékkal élő fiatalokat, gyermekeket illetve szüleiket.
– Tizenegy évvel ezelőtt egy svájci barátom ajánlotta fel a lehetőséget, hogy egy genfi alapítványnak segítsek levezetni a Romániában tervezett táboroztatást. Tulajdonképpen ez volt a mélyebb találkozásom az értelmi fogyatékkal élőkkel. Azonban előtte a katolikus egyház keretében alkalmam volt olyan családokat látogatni, ahol éltek ilyen fiatalok, gyerekek, és már akkor motoszkáltak bennem olyan kérdések, hogy tulajdonképpen mit is jelent az értelmi fogyaték, miben különböznek ezek a gyermekek, fiatalok tőlünk, hogyan élnek, mire volna igazán igényük.
– Azóta mennyire sikerült megválaszolni ezeket a kérdéseket?
– Azóta minden nyáron több táborban veszek részt és annyira mély kapcsolataim lettek ezekkel az emberekkel, hogy úgy érzem: szükségem van arra, hogy találkozzam velük és együtt legyünk. Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember fél a közelségüktől, mert nem érti őket meg. Tavaly volt egy olyan gondolatom, hogy tulajdonképpen nem is helyes, hogy fogyatékkal élőről beszéljek, hanem inkább úgy mondanám, hogy ők mások. Mint ahogy mindannyian különbözünk egymástól, mások a képességeink, elvárásaink, azok, akiket fogyatékkal élőknek nevezünk, szintén csak annyiban különböznek tőlünk, hogy bizonyos vonatkozásban mások. Közeledni kell hozzájuk ahhoz, hogy megismerjük és megértsük őket.
Törekvés a természetességre
– Egy éve kezdeményezte a Fioretti csoport létrejöttét. Miért érezte szükségét annak, hogy itthon is foglalkozzon a fogyatékkal élőkkel?
– Hiányérzet volt bennem olyan szempontból, hogy Nyugaton gyakran találkoztam az utcán értelmi fogyatékkal élő emberekkel. Sétálnak kéz a kézben, mosolyogva, üzletbe járnak, és az emberek természetesnek tartják ezt, nem bámulják őket az utcán. Azt szeretném, ha nálunk is természetessé válna ez, hogy az értelmi fogyatékkal élők kijönnek az utcára sétálni a szüleikkel, kísérőikkel, elmennek a boltba, a parkba és a járókelők, vásárlók ezt természetesnek tartják, elfogadják őket a másságukban.
– Romániában mennyire van lehetőségük az értelmi fogyatékkal élőknek, hogy bekapcsolódjanak különböző közösségekbe gyermek- illetve felnőttként?
– Tudomásom szerint 1990 után több hazai nagyvárosban indultak be ilyen kezdeményezések, hogy velük foglalkozzanak, intézményeket hoztak létre. Azonban itt Déván úgy láttam, hogy van egy ilyen űr, főleg ami a magyar közösségünket illeti.
„Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának”
– A jelenlegi törvények, rendelkezések szerint van-e lehetőségük ezeknek a gyermekeknek, fiataloknak részt venni a közoktatásban, felnőttként pedig munkát vállalni?
– A törvényes kereteket annyira nem ismerem, azonban azok a fiatalok, akikkel jelenleg foglalkozunk, iskolába járnak. Természetesen különleges odafigyelést igényelnek, előrehaladásuk mértéke nagymértékben függ a tanügyi káderek jóindulatától. Később, hogy felnőttként mennyire tudnak munkát vállalni, azt nem tudom. Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának. Akiket én személyesen ismerek, néhányan a szüleik mellett próbáltak dolgozni, többen azonban az adott körülmények között nem tudnak semmilyen munkát végezni.
– Beszéljünk egy kicsit a Fioretti csoportról. Elsősorban mit jelent a név?
– A fioretti olaszul virágoskertet jelent. S amikor csoportban kezdtem gondolkozni, csak ez a szó járt az agyamban, úgyhogy nem tudtam szabadulni tőle. Szent Ferenc életére is utal, meg ahogy úgy elnéztem ezt a csoportot, tényleg olyan, mint egy virágoskert. Sokszínű, különböző formájú, igényű emberek, és úgy érzem, nekünk is megvan ott a helyünk, a szülőkkel együtt ebben a kertben.
– Milyen korú fiatalok kapcsolódtak a csoportba?
– Jelenleg 15 évtől ötven évig terjed a csoporttagok életkora. De el kell mondanom, hogy azoknál, akik értelmi fogyatékkal élnek, az életkor nagyon relatív, úgyhogy nagyjából egyformán tudunk viselkedni mindenkivel, körülbelül egy a szint.
– Hogyan zajlanak a Fioretti csoport találkozói?
– Az első találkozókat úgy képzeltük el, hogy alkalom legyen valamire fókuszálni. Különböző foglalkozásokkal kezdtük, mint papírhajtogatás, festés, gyurmázás, hogy mindnyájan egy hullámhosszra kerüljünk, utána meg játékokkal, tánccal, zenével fűszereztük a találkozóinkat. Majd mikor eljött a jó idő, sokat kirándultunk erdőbe, a dévai várba, a piski arborétumba. Fontos a természetbe kimenni. Főleg azokkal, akiknek nagyobb a mozgásigényük. Mindenkit az igényeiben kell megfogni, nem lehet mindenkivel egyformán foglalkozni. Erre próbáltunk koncentrálni, hogy megismerjük egymást és lassan-lassan közösséget kezdjünk építeni.
Egyre családiasabb találkozók
– Mennyire haladt a közösségépítés egy év alatt?
– Nagy örömmel mondhatom, hogy egy év távlatából nézve azt látom, hogy mind a fiatalok, mind a szüleik egyre családiasabban mozognak a találkozókon. És nagyon jó látni, hogy a fiatalok, gyermekek hogy örvendenek egymás jelenlétének, hogyan közelednek azokhoz, akik végigkísérték őket ezen a kalandon egy év alatt. Nem tartják már egymást idegennek. És nagy tisztelettel nézem ezeket a szülőket, akik tényleg vállalják, hogy támogatják gyermekeiket és nagy szeretetben részesítik őket.
– Bizonyára van elképzelés a folytatásra. Milyen irányba szeretné fejleszteni ezt a csoportot?
– Tulajdonképpen eredetileg nem is annyira a csoport, mint a személy volt a legfontosabb. Az ő igényeiket keresgéltük, beszélgettünk a szülőkkel, hogy milyen irányba menjünk, mert ez a leglényegesebb. Egy év után sok embernek a füléhez eljutott a tevékenységünk és vannak, akik igényelik, hogy bekapcsolódjanak a mozgalmunkba. Tehát nagy levegőt kell vennünk, mert úgy néz ki, hogy tovább kell lépni. A kis közösségünket meg kell nyissuk azok előtt, akik eldugva, esetleg szégyenkezve viselték otthon ezt a terhet, mert van akinek teher elviselni, hogy a gyermeke fogyatékkal él. Félnek a szomszédok megjegyzéseitől, az ilyen vonatkozásban még éretlen társadalmunk. Azt hiszem, jelenleg ez a legfontosabb célkitűzésünk, hogy ilyen embereket befogadjunk, hogy érezzék, nincsenek magukra hagyva, esetleg a fiatalok is kapjanak maguknak egy olyan környezetet, ahol otthonosan tudnak mozogni, együtt tudnak vidám pillanatokat tölteni, szórakozni, kikapcsolódni. Meg a szülők is tudjanak szusszanni.
– Jelenleg havonta egy találkozásra van alkalom. Ez elegendő, vagy igény volna többre is?
– Persze az igény sokkal nagyobb, szerintem ha hetente találkoznánk, az is kevés lenne. Azonban amikor egy új csoport indul, úgy látom, fontos időt szánni arra, hogy mélyen szántsunk, hogy időt adjunk az élmények feldolgozására, próbáljuk jól megismerni egymást és biztos lépéseket tegyünk.
– Az említett svájci tapasztalat táborokról szól, ami már egy egészen komoly lépés lenne a Fioretti életében is. Ilyen terveket szövögetnek-e?
– Természetesen ez is egy távoli terv. Pillanatnyilag a helyi körülmények nem engedik meg egy svájci színvonalú tábor lebonyolítását, azonban bízom benne, hogy kisebb léptékben, de jóakaratú emberek segítésével majd lesz alkalmunk ilyen tevékenységre is. Ez még a jövő titka, hogyan tudunk lépni, milyen támogatásokat tudunk szerezni, mert egyelőre kizárólag az emberek jó szándéka, jó akarata segít minket a munkánkban.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 18.
Sike Lajos: Működik a kisantant!?
Jó kis „ajándékot” kapott az új esztendőre a szlovákiai magyarság, amiről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát Bumm-portálnak adott interjújából szerezhetett tudomást a tágabb világ. A lényeg: a nagyszombati érsek, Jan Orosch frontális támadást intézett a magyar bencés kongregáció ellen. Ennek első és nagyon fájdalmas jele az, hogy feloszlatja az ezer éves apátsághoz tartozó nyolcszáz éves komáromi bencés rendet, ahol emlékezet óta magyarul prédikáltak, énekeltek, imádkoztak, s a fiatalok magyarul tanulták a cserkészetet. A cél nagyon is egyértelmű: megszüntetni a magyar nyelvfüggőséget, és új néven két, de inkább egynyelvűvé, szlovákká tenni a nagymúltú intézetet. A feloszlatással kapcsolatos határozat már karácsonyra megjelent, és az állami szervek szokatlan gyorsasággal törölték az intézetet a nyilvántartásból, ami arra utal, hogy tudomásuk volt, sőt valószínűleg egyeztettek a döntésről, amelyről Pannonhalmát, furcsa módon, egyáltalán nem értesítették.
Az interjúból kiderül, hogy Jan Orosch kiválóan beszél magyarul, és jó ideje ő volt a felvidéki magyar katolikusok püspöki helynöke, amíg nemrég nagyszombati érsek lett, amikor is hirtelen nagy szlovákká, vagyis nem minden hívő, hanem elsősorban a szlovák nemzeti eszmék képviselőjévé vált. Részletesebben a Megszólalt a héten című rovatunkban, az ismert kisebbségi politikus, Bálint-Pataki József összefoglalójában lehet olvasni a szomorú történetről, amelyről több jeles személyiség elmondja a véleményét.
De vajon nem túlzás a jegyzetünk címe? Jóllehet a kormányok közti kapcsolat nem tűnik túl intenzívnek – ám tudjuk, vannak más diplomáciai csatornák is – a román-szlovák együttműködés kiváló. A harmadik fél, a mindkettőnek örök ellenségnek számító magyarok lejáratásában és egyúttal mind rafináltabb erodálásában mindenképpen. Már a rendszerváltás utáni első években, Meciar és Iliescu idején látszott, hogy összehangolják a dolgokat, s fölötte ügyelnek, hogy egyik se adjon több jogot a kisebbségeknek, mint a másik. Ha később volt is némi eltérés a javunkra, az csak azzal magyarázható, hogy mi erdélyi magyarok számbelileg háromszor annyian vagyunk, mint felvidéki testvéreink, s ennek tudatában bátrabban cselekedtünk. (Bár sokszor nem annyira bátran, mint kellett volna.) A felvidékiek viszont sokat behoztak a hátrányból azzal, hogy pár éve van államilag finanszírozott egyetemük, a Selye Jánosról elnevezett komáromi, nekünk viszont nincs.
Az elmúlt esztendőben, noha az RMDSZ kormányon volt, a korábban adott jogok megnyirbálásával próbáltak megfélemlíteni bennünket. Gondoljunk csak a székelyzászlós botrányokra, a himnusz-éneklés büntetésére vagy arra, hogy a többségi politikusoknak nem tetsző véleményért a „terrorizmusra való felbujtás” vádjával eljárást indítottak érdekvédelmi szervezetünk ellen. Nem tudjuk, hogy a hatalomnak ilyen vonatkozásban volt-e egyeztetése a szlovákokkal, de indokolt a gyanúnk, hogy újból életre kel a kisantant-effektus. Elég, ha arra utalunk, hogy nagy többségében katolikus és református megyében, illetve városban, a kormány az ortodox egyháznak ajándékozza a kovásznai gyógyszállót, a református tulajdonú sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium épületét pedig bírósági úton visszaállamosítja! Mindkét ország vezetői jól tudják: a vallás a kisebbségeknek megtartó erő, ezért igyekeznek minden úton gyengíteni.
Miközben mi egymást pofozzuk, ellenfeleink, akikkel egyébként a NATO és az EU kötelékében nem csak barátok, de stratégiai partnerek is lennénk, gyengeségeinket kihasználva mind gyakrabban belénk marnak. Csáky Pál, az ismert felvidéki magyar politikus, aki ma brüsszeli képviselő, úgy látja: az újabb fejleményekért az Orbán-kormány igencsak felelős. Elsősorban azzal, hogy a kétoldalú tárgyalásokon túlságosan a gazdasági kérdésekre és a határátkelőkre helyezi a hangsúlyt, nem hozza szóba a magyarságot ért sérelmeket. S akkor hogyan hozhatná szóba Brüsszelben – tegyük hozzá, amikor az Unióval való szembeállás miatt annyira lecsökkent Magyarország tekintélye?
Vak, aki nem látja! Netán a kormányfő úgy véli, inkább Oroszországgal intézi ezeket a dolgokat. is
maszol.ro
Jó kis „ajándékot” kapott az új esztendőre a szlovákiai magyarság, amiről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát Bumm-portálnak adott interjújából szerezhetett tudomást a tágabb világ. A lényeg: a nagyszombati érsek, Jan Orosch frontális támadást intézett a magyar bencés kongregáció ellen. Ennek első és nagyon fájdalmas jele az, hogy feloszlatja az ezer éves apátsághoz tartozó nyolcszáz éves komáromi bencés rendet, ahol emlékezet óta magyarul prédikáltak, énekeltek, imádkoztak, s a fiatalok magyarul tanulták a cserkészetet. A cél nagyon is egyértelmű: megszüntetni a magyar nyelvfüggőséget, és új néven két, de inkább egynyelvűvé, szlovákká tenni a nagymúltú intézetet. A feloszlatással kapcsolatos határozat már karácsonyra megjelent, és az állami szervek szokatlan gyorsasággal törölték az intézetet a nyilvántartásból, ami arra utal, hogy tudomásuk volt, sőt valószínűleg egyeztettek a döntésről, amelyről Pannonhalmát, furcsa módon, egyáltalán nem értesítették.
Az interjúból kiderül, hogy Jan Orosch kiválóan beszél magyarul, és jó ideje ő volt a felvidéki magyar katolikusok püspöki helynöke, amíg nemrég nagyszombati érsek lett, amikor is hirtelen nagy szlovákká, vagyis nem minden hívő, hanem elsősorban a szlovák nemzeti eszmék képviselőjévé vált. Részletesebben a Megszólalt a héten című rovatunkban, az ismert kisebbségi politikus, Bálint-Pataki József összefoglalójában lehet olvasni a szomorú történetről, amelyről több jeles személyiség elmondja a véleményét.
De vajon nem túlzás a jegyzetünk címe? Jóllehet a kormányok közti kapcsolat nem tűnik túl intenzívnek – ám tudjuk, vannak más diplomáciai csatornák is – a román-szlovák együttműködés kiváló. A harmadik fél, a mindkettőnek örök ellenségnek számító magyarok lejáratásában és egyúttal mind rafináltabb erodálásában mindenképpen. Már a rendszerváltás utáni első években, Meciar és Iliescu idején látszott, hogy összehangolják a dolgokat, s fölötte ügyelnek, hogy egyik se adjon több jogot a kisebbségeknek, mint a másik. Ha később volt is némi eltérés a javunkra, az csak azzal magyarázható, hogy mi erdélyi magyarok számbelileg háromszor annyian vagyunk, mint felvidéki testvéreink, s ennek tudatában bátrabban cselekedtünk. (Bár sokszor nem annyira bátran, mint kellett volna.) A felvidékiek viszont sokat behoztak a hátrányból azzal, hogy pár éve van államilag finanszírozott egyetemük, a Selye Jánosról elnevezett komáromi, nekünk viszont nincs.
Az elmúlt esztendőben, noha az RMDSZ kormányon volt, a korábban adott jogok megnyirbálásával próbáltak megfélemlíteni bennünket. Gondoljunk csak a székelyzászlós botrányokra, a himnusz-éneklés büntetésére vagy arra, hogy a többségi politikusoknak nem tetsző véleményért a „terrorizmusra való felbujtás” vádjával eljárást indítottak érdekvédelmi szervezetünk ellen. Nem tudjuk, hogy a hatalomnak ilyen vonatkozásban volt-e egyeztetése a szlovákokkal, de indokolt a gyanúnk, hogy újból életre kel a kisantant-effektus. Elég, ha arra utalunk, hogy nagy többségében katolikus és református megyében, illetve városban, a kormány az ortodox egyháznak ajándékozza a kovásznai gyógyszállót, a református tulajdonú sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium épületét pedig bírósági úton visszaállamosítja! Mindkét ország vezetői jól tudják: a vallás a kisebbségeknek megtartó erő, ezért igyekeznek minden úton gyengíteni.
Miközben mi egymást pofozzuk, ellenfeleink, akikkel egyébként a NATO és az EU kötelékében nem csak barátok, de stratégiai partnerek is lennénk, gyengeségeinket kihasználva mind gyakrabban belénk marnak. Csáky Pál, az ismert felvidéki magyar politikus, aki ma brüsszeli képviselő, úgy látja: az újabb fejleményekért az Orbán-kormány igencsak felelős. Elsősorban azzal, hogy a kétoldalú tárgyalásokon túlságosan a gazdasági kérdésekre és a határátkelőkre helyezi a hangsúlyt, nem hozza szóba a magyarságot ért sérelmeket. S akkor hogyan hozhatná szóba Brüsszelben – tegyük hozzá, amikor az Unióval való szembeállás miatt annyira lecsökkent Magyarország tekintélye?
Vak, aki nem látja! Netán a kormányfő úgy véli, inkább Oroszországgal intézi ezeket a dolgokat. is
maszol.ro
2015. január 19.
Eddigi leggazdagabb évét zárta a Maros Művészegyüttes
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A 2014-es esztendő a Maros Művészegyüttes eddigi csaknem hat évtizedének leggyümölcsözőbb időszaka volt – jelentette ki Barabási Attila, az együttes igazgatója csütörtök délelőtti összegző, az idei terveket is előrevetítő sajtótájékoztatón. Tavaly a korábbiaknál még szélesebb körű, színesebb palettával örvendeztette meg közönségét a művészegyüttes. A magyar társulat kilenc különböző előadást vitt színre, és mind a magyar, mind a román társulat rekordszámú, 50 ezernél több néző előtt játszott.
– Az utóbbi években egyre inkább a táncszínház felé kacsingattunk, az együttes megért a színházi struktúrák alkalmazására. Anyaországi viszonylatban is sikerült felemelkedni arra a szintre, ahol a hivatásos együtteseknek a helye van. Meghívást kaptunk a Művészetek Palotájába, a Hagyományok Házába, a szakma figyel ránk, igényli és másoknak is ajánlja az előadásainkat. Úgy érzem, sikerült mindenhol méltóképpen képviselnünk Erdélyt. Ugyanakkor arra is odafigyeltünk, hogy olyan kis településekre is eljussunk, mint például Nyárádselye. De nemcsak a megyében voltak előadásaink, a Partiumba is elvittük produkcióinkat – mondta Barabási Attila, majd arra is kitért, hogy a Maros Művészegyüttes egyesületekkel együttműködve különféle rendezvények – többek között a Széllyes Sándor- népdalvetélkedő, az EMKE-vel közös Gyöngykoszorúk, a Vásárhelyi Forgatag – szervezését, illetve társszervezését is felvállalta. Ugyanakkor jó kapcsolatot alakítottak ki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, a Művészeti Egyetemmel, illetve a megyei tanfelügyelőséggel is. Ez utóbbi kapcsolatnak köszönhetően az Iskola másként – Tudj többet, légy jobb! héten majdnem 6 ezer diák fordult meg az együttes székhelyén. A továbbiakban a tavalyi kiállításokról – népviseleti kiállítás, fotótárlat –, illetve a Rendhagyó történelemóra sikeréről is szó esett.
– Túlteljesítettük a tavalyi terveket, és nagy örömünkre egész évben élet volt az épületben – összegzett az intézményvezető, aki az elégedetlenségek kapcsán a kultúra területén dolgozók alacsony bérezését említette.
Az idei év körvonalazásakor Barabási Attila egy mezőségi folklór-összeállítás február 11-ei bemutatójára hívta fel a figyelmünket – a produkció koreográfusa Varga János –, és egy szeptemberi bemutatóról is említést tett. Február 25-én a Fehérlófia felújított előadását mutatja be a magyar társulat. Az idei tervek között négy magyarországi és egy ciprusi turné is szerepel. Ami pedig a soron következő produkciókat illeti, a tavalyi év egyik legsikeresebb előadásának számító Imádság háború idején Tollas Gábor színművész lábsérülése miatt a műsortervtől eltérően legközelebb január 28-án lesz látható, Tollas Gábor szerepét Kozma Gábor színészhallgató játssza. Az előadást egyébként – a száz évvel ezelőtti világégés időtartamára "rímelve" – négy évig szeretnék műsoron tartani.
Barabási Attila arra is kitért, hogy a Maros Művészegyüttes célkitűzésének tekinti, hogy a néptáncot hivatalos tantárgyként vezessék be az iskolai oktatásba. Az első lépést már megtették ennek érdekében, számos iskolában ugyanis választott tantárgyként szerepel a néptánc tanítása. Az elsődleges cél a pedagógusok néptáncoktatókká képzése lenne. Az általános iskolák után a középiskolákba is be lehetne vezetni ezt a tantárgyat, azután pedig az egyetemeken is helyet kaphatna, romániai viszonylatban ugyanis nem létezik ilyen jellegű felsőfokú képzés – tette hozzá az együttes vezetője, aki hangsúlyozta, hogy a néptáncoktatásra éppen annyira oda kell figyelni, mint az anyanyelv tanítására.
A sajtótájékoztató második részében a január 22-i magyar kultúra napi rendezvényről esett szó, amelyet a Maros Művészegyüttes évek óta az EMKE Maros megyei szervezetével közösen állít színpadra. Az idei, 17.30 órától a Maros Művészegyüttes székhelyén zajló rendezvény a Csángók és magyarok címet viseli – tudtuk meg Kilyén Ilka EMKE-elnöktől.
– Úgy gondoltuk, érdemes egyet ugrani, átugrani a Kárpátokon, és közelebb hozni a csángó magyarok világát. Maros megyétől sohasem volt idegen a csángókkal foglalkozni, itt már a 90-es években erőteljesen beindult a csángó gyermekek táboroztatása. Komoly vádak érték abban az időben a szervezőket, az a hír járta, hogy dolgozni hozzák ide és raktárakban tartják a gyerekeket, pedig ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Egy nagyon szép programban vehettek részt, és kitűnő ellátásban részesültek azok a gyerekek, akik otthon félve használták a tanítóik által "szamár nyelvnek" (magar – maghiar) nevezett anyanyelvüket, és itt meglepve tapasztalták meg, hogy minden szavukat értik.
Kilyén Ilka a január 22-i rendezvénysorozat kiemelt mozzanatára, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíró A moldvai magyarokról című könyvének bemutatójára is kitért, és azt is elárulta, hogy a bemutatón jelen lesz a könyv egyik kulcsszereplője, Borbáth Erzsébet, aki a csíkszeredai iskola igazgatójaként több száz csángó gyermek anyanyelven zajló tanítását vállalta fel. A szerzővel és a főszereplővel Bodolai Gyöngyi, a Népújság újságírója, szerkesztője beszélget majd. A sajtótájékoztatón munkatársunk a könyv gazdag, a csángó múltat, jelent és jövőt egyaránt érintő ismeretanyagára hívta fel a figyelmet, és azt is kiemelte, hogy a kötet nagy érdeme, hogy nemcsak a siránkozás szólal meg benne, hanem az optimizmus is, a remény, hogy valami elindult Csángóföldön, és az ott élő gyerekek beszélni fogják nagyszüleik nyelvét, még ha azt szüleik el is felejtették.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A 2014-es esztendő a Maros Művészegyüttes eddigi csaknem hat évtizedének leggyümölcsözőbb időszaka volt – jelentette ki Barabási Attila, az együttes igazgatója csütörtök délelőtti összegző, az idei terveket is előrevetítő sajtótájékoztatón. Tavaly a korábbiaknál még szélesebb körű, színesebb palettával örvendeztette meg közönségét a művészegyüttes. A magyar társulat kilenc különböző előadást vitt színre, és mind a magyar, mind a román társulat rekordszámú, 50 ezernél több néző előtt játszott.
– Az utóbbi években egyre inkább a táncszínház felé kacsingattunk, az együttes megért a színházi struktúrák alkalmazására. Anyaországi viszonylatban is sikerült felemelkedni arra a szintre, ahol a hivatásos együtteseknek a helye van. Meghívást kaptunk a Művészetek Palotájába, a Hagyományok Házába, a szakma figyel ránk, igényli és másoknak is ajánlja az előadásainkat. Úgy érzem, sikerült mindenhol méltóképpen képviselnünk Erdélyt. Ugyanakkor arra is odafigyeltünk, hogy olyan kis településekre is eljussunk, mint például Nyárádselye. De nemcsak a megyében voltak előadásaink, a Partiumba is elvittük produkcióinkat – mondta Barabási Attila, majd arra is kitért, hogy a Maros Művészegyüttes egyesületekkel együttműködve különféle rendezvények – többek között a Széllyes Sándor- népdalvetélkedő, az EMKE-vel közös Gyöngykoszorúk, a Vásárhelyi Forgatag – szervezését, illetve társszervezését is felvállalta. Ugyanakkor jó kapcsolatot alakítottak ki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, a Művészeti Egyetemmel, illetve a megyei tanfelügyelőséggel is. Ez utóbbi kapcsolatnak köszönhetően az Iskola másként – Tudj többet, légy jobb! héten majdnem 6 ezer diák fordult meg az együttes székhelyén. A továbbiakban a tavalyi kiállításokról – népviseleti kiállítás, fotótárlat –, illetve a Rendhagyó történelemóra sikeréről is szó esett.
– Túlteljesítettük a tavalyi terveket, és nagy örömünkre egész évben élet volt az épületben – összegzett az intézményvezető, aki az elégedetlenségek kapcsán a kultúra területén dolgozók alacsony bérezését említette.
Az idei év körvonalazásakor Barabási Attila egy mezőségi folklór-összeállítás február 11-ei bemutatójára hívta fel a figyelmünket – a produkció koreográfusa Varga János –, és egy szeptemberi bemutatóról is említést tett. Február 25-én a Fehérlófia felújított előadását mutatja be a magyar társulat. Az idei tervek között négy magyarországi és egy ciprusi turné is szerepel. Ami pedig a soron következő produkciókat illeti, a tavalyi év egyik legsikeresebb előadásának számító Imádság háború idején Tollas Gábor színművész lábsérülése miatt a műsortervtől eltérően legközelebb január 28-án lesz látható, Tollas Gábor szerepét Kozma Gábor színészhallgató játssza. Az előadást egyébként – a száz évvel ezelőtti világégés időtartamára "rímelve" – négy évig szeretnék műsoron tartani.
Barabási Attila arra is kitért, hogy a Maros Művészegyüttes célkitűzésének tekinti, hogy a néptáncot hivatalos tantárgyként vezessék be az iskolai oktatásba. Az első lépést már megtették ennek érdekében, számos iskolában ugyanis választott tantárgyként szerepel a néptánc tanítása. Az elsődleges cél a pedagógusok néptáncoktatókká képzése lenne. Az általános iskolák után a középiskolákba is be lehetne vezetni ezt a tantárgyat, azután pedig az egyetemeken is helyet kaphatna, romániai viszonylatban ugyanis nem létezik ilyen jellegű felsőfokú képzés – tette hozzá az együttes vezetője, aki hangsúlyozta, hogy a néptáncoktatásra éppen annyira oda kell figyelni, mint az anyanyelv tanítására.
A sajtótájékoztató második részében a január 22-i magyar kultúra napi rendezvényről esett szó, amelyet a Maros Művészegyüttes évek óta az EMKE Maros megyei szervezetével közösen állít színpadra. Az idei, 17.30 órától a Maros Művészegyüttes székhelyén zajló rendezvény a Csángók és magyarok címet viseli – tudtuk meg Kilyén Ilka EMKE-elnöktől.
– Úgy gondoltuk, érdemes egyet ugrani, átugrani a Kárpátokon, és közelebb hozni a csángó magyarok világát. Maros megyétől sohasem volt idegen a csángókkal foglalkozni, itt már a 90-es években erőteljesen beindult a csángó gyermekek táboroztatása. Komoly vádak érték abban az időben a szervezőket, az a hír járta, hogy dolgozni hozzák ide és raktárakban tartják a gyerekeket, pedig ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Egy nagyon szép programban vehettek részt, és kitűnő ellátásban részesültek azok a gyerekek, akik otthon félve használták a tanítóik által "szamár nyelvnek" (magar – maghiar) nevezett anyanyelvüket, és itt meglepve tapasztalták meg, hogy minden szavukat értik.
Kilyén Ilka a január 22-i rendezvénysorozat kiemelt mozzanatára, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíró A moldvai magyarokról című könyvének bemutatójára is kitért, és azt is elárulta, hogy a bemutatón jelen lesz a könyv egyik kulcsszereplője, Borbáth Erzsébet, aki a csíkszeredai iskola igazgatójaként több száz csángó gyermek anyanyelven zajló tanítását vállalta fel. A szerzővel és a főszereplővel Bodolai Gyöngyi, a Népújság újságírója, szerkesztője beszélget majd. A sajtótájékoztatón munkatársunk a könyv gazdag, a csángó múltat, jelent és jövőt egyaránt érintő ismeretanyagára hívta fel a figyelmet, és azt is kiemelte, hogy a kötet nagy érdeme, hogy nemcsak a siránkozás szólal meg benne, hanem az optimizmus is, a remény, hogy valami elindult Csángóföldön, és az ott élő gyerekek beszélni fogják nagyszüleik nyelvét, még ha azt szüleik el is felejtették.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 20.
Hátrálnunk már nincs hová
Politikai, sőt, sajtógyakorlat is témától elrugaszkodva, teljesen más területre, és így, más megnevezésekkel élve-védett pályára engedni a soron levő kényes témát. Minálunk a korrupció, az erkölcsi tartás – közelebbről: sikkasztás, lopás, lekenyerezés, zsarolás, megfenyegetés stb. – egyáltalán nem tartoznak a fényüket és erejüket vesztett fogalmak tárába, sőt, hatalmas forgalmuk van a politikai, szervezeti és szervezési, gazdasági életben, a közéletben.
Nem véletlenül alakultak korrupciót vizsgáló bizottságok kormányszinten. Hogy milyen haszonnal, arról csak jelzések igenelnek, ugyanis a fent emlegetett fogalmak jelzős szószerkezetekben annyira gyakoriak, hogy nem riad föl az olvasó, a hallgató azok hallatán, olvastán. Pontosabban: tele van a hócipőnk, és tele a börtönök az „esetek” szereplőivel, egész magasról le a romavilágig.
Közelebbről: Sepsiszentgyörgyön, az adóhivatal első emeletén ma is ott a figyelmeztető tábla – talán transilvanicum a maga nemében –, azon írva románul, hogy kis figyelmességeket nem fogadunk el. Ám nekünk, elnyomottaknak és összetörteknek mindig is le kell ütnünk egy-egy karót, cöveket, jelezve, hogy eddig, s ne tovább. Azaz – és EZ a fontosabb – ennyit veszítettünk, tovább nem hátrálhatunk sem Királykőig, sem Istenszékéig, az Atlanti-óceánig különösen nem. És nem ajánlatos számunkra a pártjaink, szövetségeink hátrálása sem!
Itt keresem a tanulságokat, nem lehet senki számára nehéz. Merthogy tele a sajtó ma is. Tele ígérgetéssel az üres, szakadt tarisznyánk, és ezekben a tarisznyákban ott huhognak éjjelente az erkölcsi, ha így jobb: etikai bizottságok sorsának alakulása. Nem lesz itt semmiféle megújulás kies hazánkban, amíg elfogadott tény a gazemberség, lealjasodás.
Azt is meg kellett szoknunk, hogy jöhetnek-mehetnek itt román kormányok, látványként néha megspékelve egy-egy magyar (származású) miniszterkével, államtitkárkával, főtanácsossal, vizet amott Bukarestben nem zavarnak, tehát lehet halászni nyugton tisztában vagy zavarosban egyaránt, mert ha nem csurran, hát azért még cseppen. A közösből, nyilván.
Egyáltalán föl merem-e tenni a kérdést szemtől szemben, érdeklődvén őszintén még akkor is, ha nincs kinek a szemébe néznem a sok lehajtott fejű vezér között: a mi magyari pártvezéreink hogyan néznek szembe önmagukkal, szembe a napnyugtával, napkeltével? És itt bukkanunk, bukkanok föl ismét az erkölcsi mérce, a tisztesség törvényszerű igényére, annak kötelező voltára; azok meglétére vagy hiányára.
Akkor és mindig ott, amikor egy-egy közösség nevével, nevében házalnak, röpcéznek, röpdösnek bárcákkal. Mert ha a porlasztó nem porlaszt, az akkumulátorban semmi erő, a kormánykerék ott maradt egy kocsmában – hát akkor nem indul a masina!
Akinek nincs hitele, az nem fogyaszthat tisztességes kocsmában. Akinek nincs immár becsülete, az ne döngesse kehes, csikasz mellét az előtt a nép előtt, amelyet átvert! Mert lehet le- és felmondani, viszont kötelező lenne igazat vallani végre, vesztesként vagy győztesként.
Rettenetes nézni itthonról és itthon is mindazt, ami állítólag érettünk és a mi beleegyezésünkkel történt. De mi történik holnap, és mi történik a megbízó közösség holnapjával, jövendőjével? Az egykori, nagyszerű román író, Caragiale (1852–1912) tollára való ez az egész ciganiáda, mely együvé gúzsol itt, és úgy uszít egymásra magyart, románt, lipovánt, lézengő szászt, svábot, zsidót, hátborzongató mennyiségű cigányt.
A magunk portáján s az előtt sepregetek. Miféle magyarság s miféle párt az, amelyet mulasztásai tettek és tesznek hírhedtté? Olyan sajthoz hasonlatos, amelyet csak a lyukak tartanak össze. Lásd a székely mondást: „Edd meg, kicsi fiam, a franzellából a likakot es, mert az es az apád pénze!”
Ötven esztendeje írok közlési igénnyel. A fölpanaszolhatás igényével. Onnan és azóta egységes népközösségben gondolkodom. Mert már 1964-ben is az volt, az lett volna a legfontosabb, hát ahogy lehetett, mondottam a magam népének dolgait. Elképedve, de reményeimet nem veszítve kell ma is megállapítanom, hogyha egy csepp, egy csipetnyi lehetőséget (nem szabadságot írtam!) kapunk, rögvest egymás ellen fordulunk, megélhetési politikusokként. Ahogy az illik, imponál, és hát – kifizetődő.
Kérem az Olvasót, zárhassam a magam verssoraival (1995, Budapest) ezt a keserves írást:
Szavakat szórtam szerteszét,/ disznók elé a gyöngyöket.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Politikai, sőt, sajtógyakorlat is témától elrugaszkodva, teljesen más területre, és így, más megnevezésekkel élve-védett pályára engedni a soron levő kényes témát. Minálunk a korrupció, az erkölcsi tartás – közelebbről: sikkasztás, lopás, lekenyerezés, zsarolás, megfenyegetés stb. – egyáltalán nem tartoznak a fényüket és erejüket vesztett fogalmak tárába, sőt, hatalmas forgalmuk van a politikai, szervezeti és szervezési, gazdasági életben, a közéletben.
Nem véletlenül alakultak korrupciót vizsgáló bizottságok kormányszinten. Hogy milyen haszonnal, arról csak jelzések igenelnek, ugyanis a fent emlegetett fogalmak jelzős szószerkezetekben annyira gyakoriak, hogy nem riad föl az olvasó, a hallgató azok hallatán, olvastán. Pontosabban: tele van a hócipőnk, és tele a börtönök az „esetek” szereplőivel, egész magasról le a romavilágig.
Közelebbről: Sepsiszentgyörgyön, az adóhivatal első emeletén ma is ott a figyelmeztető tábla – talán transilvanicum a maga nemében –, azon írva románul, hogy kis figyelmességeket nem fogadunk el. Ám nekünk, elnyomottaknak és összetörteknek mindig is le kell ütnünk egy-egy karót, cöveket, jelezve, hogy eddig, s ne tovább. Azaz – és EZ a fontosabb – ennyit veszítettünk, tovább nem hátrálhatunk sem Királykőig, sem Istenszékéig, az Atlanti-óceánig különösen nem. És nem ajánlatos számunkra a pártjaink, szövetségeink hátrálása sem!
Itt keresem a tanulságokat, nem lehet senki számára nehéz. Merthogy tele a sajtó ma is. Tele ígérgetéssel az üres, szakadt tarisznyánk, és ezekben a tarisznyákban ott huhognak éjjelente az erkölcsi, ha így jobb: etikai bizottságok sorsának alakulása. Nem lesz itt semmiféle megújulás kies hazánkban, amíg elfogadott tény a gazemberség, lealjasodás.
Azt is meg kellett szoknunk, hogy jöhetnek-mehetnek itt román kormányok, látványként néha megspékelve egy-egy magyar (származású) miniszterkével, államtitkárkával, főtanácsossal, vizet amott Bukarestben nem zavarnak, tehát lehet halászni nyugton tisztában vagy zavarosban egyaránt, mert ha nem csurran, hát azért még cseppen. A közösből, nyilván.
Egyáltalán föl merem-e tenni a kérdést szemtől szemben, érdeklődvén őszintén még akkor is, ha nincs kinek a szemébe néznem a sok lehajtott fejű vezér között: a mi magyari pártvezéreink hogyan néznek szembe önmagukkal, szembe a napnyugtával, napkeltével? És itt bukkanunk, bukkanok föl ismét az erkölcsi mérce, a tisztesség törvényszerű igényére, annak kötelező voltára; azok meglétére vagy hiányára.
Akkor és mindig ott, amikor egy-egy közösség nevével, nevében házalnak, röpcéznek, röpdösnek bárcákkal. Mert ha a porlasztó nem porlaszt, az akkumulátorban semmi erő, a kormánykerék ott maradt egy kocsmában – hát akkor nem indul a masina!
Akinek nincs hitele, az nem fogyaszthat tisztességes kocsmában. Akinek nincs immár becsülete, az ne döngesse kehes, csikasz mellét az előtt a nép előtt, amelyet átvert! Mert lehet le- és felmondani, viszont kötelező lenne igazat vallani végre, vesztesként vagy győztesként.
Rettenetes nézni itthonról és itthon is mindazt, ami állítólag érettünk és a mi beleegyezésünkkel történt. De mi történik holnap, és mi történik a megbízó közösség holnapjával, jövendőjével? Az egykori, nagyszerű román író, Caragiale (1852–1912) tollára való ez az egész ciganiáda, mely együvé gúzsol itt, és úgy uszít egymásra magyart, románt, lipovánt, lézengő szászt, svábot, zsidót, hátborzongató mennyiségű cigányt.
A magunk portáján s az előtt sepregetek. Miféle magyarság s miféle párt az, amelyet mulasztásai tettek és tesznek hírhedtté? Olyan sajthoz hasonlatos, amelyet csak a lyukak tartanak össze. Lásd a székely mondást: „Edd meg, kicsi fiam, a franzellából a likakot es, mert az es az apád pénze!”
Ötven esztendeje írok közlési igénnyel. A fölpanaszolhatás igényével. Onnan és azóta egységes népközösségben gondolkodom. Mert már 1964-ben is az volt, az lett volna a legfontosabb, hát ahogy lehetett, mondottam a magam népének dolgait. Elképedve, de reményeimet nem veszítve kell ma is megállapítanom, hogyha egy csepp, egy csipetnyi lehetőséget (nem szabadságot írtam!) kapunk, rögvest egymás ellen fordulunk, megélhetési politikusokként. Ahogy az illik, imponál, és hát – kifizetődő.
Kérem az Olvasót, zárhassam a magam verssoraival (1995, Budapest) ezt a keserves írást:
Szavakat szórtam szerteszét,/ disznók elé a gyöngyöket.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 20.
Túlszabályozott tanügy
A diákok és szüleik fellebbezhetnek az elemi, általános és középiskolában kapott jegyek ellen – többek között ezt tartalmazza az oktatási minisztérium által kiadott, már a Hivatalos Közlönyben is megjelent új tanügyi szabályzat, amely megtiltja a tanulók tiltakozáson való részvételét, és feltételekhez köti a civil szervezetek alapítását.
Noha a szülők és a diákok a szabályzat több pontját kifogásolják, az oktatási szakemberek szerint szükség volt egy egységes, az ország mind a 8500 tanintézetére érvényes rendszabály kidolgozására.
Király András oktatási államtitkár lapunknak kifejtette: az új szabályzat tulajdonképpen csak iránymutató, amelynek alapján az iskoláknak február közepéig kell kidolgozniuk saját belső működési előírásaikat. „Ezt a mankót minden iskola a maga arculatára formálja. Egy kis iskolában például nem kell ennyi szakbizottságot létrehozni, ennyi tevékenységi területet lefedni, de a dokumentum mindenképpen támaszt jelent, ha eddig értelmezési problémák adódtak a tanügyi törvény kapcsán” – magyarázta az RMDSZ-es politikus.
Király ugyanakkor úgy véli: a közel 180 paragrafus egy része fölösleges, ismétli a tanügyi törvény cikkelyeit, valószínűleg ezért tűnik sokaknak túlszabályozottnak. Szerinte nem kellett volna a szabályzatba is beleírni például, hogy mit jelent a közoktatás, vagy mit takar a tanügyi rendszerben a jogi személy, de azt hasznosnak tartja, hogy világosan megfogalmazták: mi tartozik a vezetőtanács hatáskörébe, melyek a diákok, a pedagógusok és a szülők jogai és kötelezettségei. „Egy jó iskola szervezettségéről ismert, egy rosszul szervezett iskola pedig soha nem teljesít megfelelően” – összegzett Király András.
„Pedagóguspróbáló” előírások
Azzal kapcsolatban, hogy sokak szerint a diákok jogait sérti, hogy például tanítási idő alatt nem lehet tüntetni az iskola területén, vagy a tanintézet vezetőségének jóvá kell hagynia a tanulók által alapított civil szervezeteket, az államtitkár úgy vélekedett: a diákoknak nemcsak jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak. „Ilyen megközelítésben az is sértheti a személyiségi jogaikat, hogy kötelező az órák látogatása” – fogalmazott a szakpolitikus.
Király szerint a problémáknak megfelelő és időben történő kommunikációval lehet elejét venni: ha a pedagógus, a diák és a szülő hatékony párbeszédet folytat, nem kerül sor iskolai tüntetésekre, és civil szervezet létrehozását sem akadályozzák meg. Az államtitkár felhívta a figyelmet arra, hogy a szabályzatban „pedagóguspróbáló” előírások is szerepelnek: ilyen például az osztályzatok ellen beadható fellebbezés vagy a diákokkal és szülőkkel szervezendő kötelező konzultáció.
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke is úgy véli: szabályzatra mindenképpen szükség van. Rámutatott: a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének (Makosz) képviselői azzal keresték meg őket, hogy kifogásolják a tüntetések szervezésére és a civil szervezetek alapítására vonatkozó elírásokat.
„Amennyiben ezek a cikkelyek valóban sértették volna a diákok személyes vagy alkotmányos jogait, mindenképpen támogatjuk a tiltakozásukat, de a Hivatalos Közlönyben megjelent szöveg alapos áttanulmányozása során kiderült, hogy ezek a feltételek nem olyan szigorúak. Civil szervezetet például abban az esetben nem lehet létrehozni, ha az sérti az iskola belső rendszabályzatát, vagy ellentmond a most megjelent módszertannak” – magyarázta a Krónikának az RMPSZ elnöke.
Burus-Siklódi Botond ugyanakkor reméli, hogy a magyar tannyelvű iskolákban nem lesznek visszaélések, az igazgatók, a tanárok nem élnek a megszorításokkal, de ezekben a kérdésekben egyébként sem egyedül az igazgatók döntenek, hanem a vezetőtanács, amelyben a diákok is képviseltetik magukat. A Makosz egyébként nyilvános közleményben is jelezte, hogy meglátásuk szerint a szabályzat nemcsak a diákjogokat, hanem az emberi jogokat is sérti, a szabad véleménynyilvánítási jog érvényesítésének megtagadásával.
Az iskoláknak házirendet kell kidolgozniuk
Az iskolák még ezen a héten megkapják a minisztérium új szabályzatát, a megyei tanfelügyelőségek ugyanis minden tanintézetnek küldenek egy-egy példányt a Hivatalos Közlöny vonatkozó kiadványából. Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő lapunknak kifejtette: közel egy hónap áll az iskolavezetők rendelkezésére, hogy áttanulmányozzák és gyűléseken megtárgyalják a dokumentumot, majd kialakítsák saját házirendjüket.
Az intézményvezető úgy véli: mint minden szabályzat, „ez sem tökéletes”, egyes cikkelyeket „alaposabban átgondolhattak volna”, de olyan előírások is bekerültek a dokumentumba, amelyek a korábbi szabályzat hibáit korrigálják hatékonyan. „Pró és kontra vélemények lehetnek, a diákok amúgy is szívesen tiltakoznak minden szabályzat ellen, de az előíráscsomagot miniszteri rendelettel elfogadták, megjelent a Hivatalos Közlönyben, tehát alkalmazni kell. Más kérdés, hogy utólag hányszor fogják majd módosítani, ahogy a tanügyi törvényt is” – fogalmazott Keresztély Irma.
Nem hoz jelentős változást az új szabályzat a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban – jelentette ki Bálint István igazgató, akinek elmondása szerint eddig is megbeszélték, ha egy diák szerint jogtalanul-e kapott alacsony osztályzatot. „Amíg nem tisztázódtak az ilyen ügyek, sosem került be a jegy a naplóba. A rendelet legfeljebb az eljárás adminisztrációs részét bonyolítja” – fogalmazott az intézményvezető.
Ellenkeznek a szülők
A szülők és a diákok már nem ennyire elnézőek az új szabályzattal kapcsolatban: a Háromszéken élő, kétgyermekes szülő, Orsolya például úgy véli, az együttműködésnek a felek jóindulata és bizalma alapján kellene létrejönnie, nem kényszerből és szigorú szabályok alapján.
„Ha bürokratikus úton történő fellebbezések, kérések, beadványok alapján kell megtudnom, hogy miért kapott a gyerekem rossz jegyet, vagy melyek a hiányosságai, annak már nem sok értelme van. Egyrészt kevés szülőnek van erre ideje, másrészt a többség attól tart, hogy ez a gyermekét érinti negatívan” – magyarázta az édesanya.
Orsolya szerint sokkal egyszerűbb, ha a tanárok hazaküldik a dolgozatot, és abból egyértelműen kiderül a pontozási rendszer, vagy a szülőértekezleten beszélik meg a felmerülő gondokat. Hozzátette: a szülők eddig is kérhették és átnézhették a dolgozatokat, tapasztalatai szerint pedig a diákok rendszerint a megérdemelt jegyeket kapják.
Egy szatmárnémeti édesapa egyenesen hajmeresztőnek nevezte azt az előírást, miszerint a szülők és a diákok fellebbezhetnek, amenynyiben nem elégedettek az osztályzattal. Lapunknak ugyanakkor azt is kifejtette: szerinte kimondottan hasznos volna, ha az iskolákban ismét engedélyeznék a testi fenyítést. „Amikor én gyerek voltam, gyakran osztottak pofont a tanárok, és nem haltunk bele, sőt egyes pedagógusokra hálával gondolok vissza azért, mert megtanították nekem, mi a fegyelem” – fogalmazott.
A visszaélésektől tart a vásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium egy tizenkettedik osztályos diákja, aki szerint mindaddig, „amíg a napló és az írószer a tanár kezében van, a diák vagy a szülő keresheti az igazát, úgy sem találja meg”.
„A dolgozatok újraértékelését szintén tanárok végzik, akik inkább tévedő kollégájukat fogják védelmezni, mintsem az igazságtalanul lepontozott diákot. Másrészt az érintett pedagógus bármikor bosszút állhat a tanulón, aki a következő jegyét is tőle kapja” – fogalmazott a diáklány. A Bolyai végzőse az érem másik oldalára is felhívta a figyelmet: meglátása szerint korrupcióhoz is vezethet az intézkedés, ugyanis lesznek olyan szülők, akik visszaélnek a lehetőséggel, és a jobb osztályzás kicsikarása érdekében megpróbálják lekenyerezni a tanárt.
Kötelezettségeket ró mindenkire a szaktárca
A minisztériumi szabályzat szerint a diák vagy a szülő részéről érkező fellebbezés benyújtása után öt nap áll a pedagógus rendelkezésére, hogy megindokolja az általa adott osztályzatot. Amennyiben a fellebbező fél nem elégedett a magyarázattal, írásban kérheti az iskolaigazgatótól az írásbeli vizsga újrajavítását, amit két másik szaktanárnak kell elvégeznie.
A tanintézeteknek azt is tiltja az új szabályzat, hogy nyilvánosságra hozza a diákok személyes adatait, illetve iskolai eredményeit. A tanulók nem szervezhetnek, illetve nem vehetnek részt olyan tüntetésen, megmozduláson, amely „befolyásolja az iskolai tevékenységet”, így például nem zárhatják le a folyosókat. Nem viselkedhetnek sértően, megfélemlítően, diszkriminatív módon sem társaikkal, sem a tanintézet alkalmazottaival, ugyanakkor a pedagógusoknak is tilos úgy megnyilvánulniuk – mind szóban, mind tettlegesen –, hogy az sértő legyen a tanulók számára.
A szülőknek kötelességük legalább havonta egyszer személyesen felvenni a kapcsolatot a tanítóval vagy az osztályfőnökkel, hogy tisztában legyenek gyermekük iskolai fejlődésével. A személyes találkozó idejét írásban is rögzíteni kell. Az elemi osztályosok szüleinek minden reggel az iskola bejáratáig kell kísérniük gyermeküket, amennyiben ez nem lehetséges, meg kell bízniuk ezzel valaki mást.
A szabályzat szerint minden iskolában létre kell hozni az erőszak megelőzéséért felelős bizottságot, az egyes tanintézetek diákjainak pedig megkülönböztető jelet – például kitűzőt, kendőt vagy egyenruhát – kell viselniük, hogy adott esetben a hatóságok azonosítani tudják, hogy melyik intézményhez tartoznak.
Krónika (Kolozsvár)
A diákok és szüleik fellebbezhetnek az elemi, általános és középiskolában kapott jegyek ellen – többek között ezt tartalmazza az oktatási minisztérium által kiadott, már a Hivatalos Közlönyben is megjelent új tanügyi szabályzat, amely megtiltja a tanulók tiltakozáson való részvételét, és feltételekhez köti a civil szervezetek alapítását.
Noha a szülők és a diákok a szabályzat több pontját kifogásolják, az oktatási szakemberek szerint szükség volt egy egységes, az ország mind a 8500 tanintézetére érvényes rendszabály kidolgozására.
Király András oktatási államtitkár lapunknak kifejtette: az új szabályzat tulajdonképpen csak iránymutató, amelynek alapján az iskoláknak február közepéig kell kidolgozniuk saját belső működési előírásaikat. „Ezt a mankót minden iskola a maga arculatára formálja. Egy kis iskolában például nem kell ennyi szakbizottságot létrehozni, ennyi tevékenységi területet lefedni, de a dokumentum mindenképpen támaszt jelent, ha eddig értelmezési problémák adódtak a tanügyi törvény kapcsán” – magyarázta az RMDSZ-es politikus.
Király ugyanakkor úgy véli: a közel 180 paragrafus egy része fölösleges, ismétli a tanügyi törvény cikkelyeit, valószínűleg ezért tűnik sokaknak túlszabályozottnak. Szerinte nem kellett volna a szabályzatba is beleírni például, hogy mit jelent a közoktatás, vagy mit takar a tanügyi rendszerben a jogi személy, de azt hasznosnak tartja, hogy világosan megfogalmazták: mi tartozik a vezetőtanács hatáskörébe, melyek a diákok, a pedagógusok és a szülők jogai és kötelezettségei. „Egy jó iskola szervezettségéről ismert, egy rosszul szervezett iskola pedig soha nem teljesít megfelelően” – összegzett Király András.
„Pedagóguspróbáló” előírások
Azzal kapcsolatban, hogy sokak szerint a diákok jogait sérti, hogy például tanítási idő alatt nem lehet tüntetni az iskola területén, vagy a tanintézet vezetőségének jóvá kell hagynia a tanulók által alapított civil szervezeteket, az államtitkár úgy vélekedett: a diákoknak nemcsak jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak. „Ilyen megközelítésben az is sértheti a személyiségi jogaikat, hogy kötelező az órák látogatása” – fogalmazott a szakpolitikus.
Király szerint a problémáknak megfelelő és időben történő kommunikációval lehet elejét venni: ha a pedagógus, a diák és a szülő hatékony párbeszédet folytat, nem kerül sor iskolai tüntetésekre, és civil szervezet létrehozását sem akadályozzák meg. Az államtitkár felhívta a figyelmet arra, hogy a szabályzatban „pedagóguspróbáló” előírások is szerepelnek: ilyen például az osztályzatok ellen beadható fellebbezés vagy a diákokkal és szülőkkel szervezendő kötelező konzultáció.
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke is úgy véli: szabályzatra mindenképpen szükség van. Rámutatott: a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének (Makosz) képviselői azzal keresték meg őket, hogy kifogásolják a tüntetések szervezésére és a civil szervezetek alapítására vonatkozó elírásokat.
„Amennyiben ezek a cikkelyek valóban sértették volna a diákok személyes vagy alkotmányos jogait, mindenképpen támogatjuk a tiltakozásukat, de a Hivatalos Közlönyben megjelent szöveg alapos áttanulmányozása során kiderült, hogy ezek a feltételek nem olyan szigorúak. Civil szervezetet például abban az esetben nem lehet létrehozni, ha az sérti az iskola belső rendszabályzatát, vagy ellentmond a most megjelent módszertannak” – magyarázta a Krónikának az RMPSZ elnöke.
Burus-Siklódi Botond ugyanakkor reméli, hogy a magyar tannyelvű iskolákban nem lesznek visszaélések, az igazgatók, a tanárok nem élnek a megszorításokkal, de ezekben a kérdésekben egyébként sem egyedül az igazgatók döntenek, hanem a vezetőtanács, amelyben a diákok is képviseltetik magukat. A Makosz egyébként nyilvános közleményben is jelezte, hogy meglátásuk szerint a szabályzat nemcsak a diákjogokat, hanem az emberi jogokat is sérti, a szabad véleménynyilvánítási jog érvényesítésének megtagadásával.
Az iskoláknak házirendet kell kidolgozniuk
Az iskolák még ezen a héten megkapják a minisztérium új szabályzatát, a megyei tanfelügyelőségek ugyanis minden tanintézetnek küldenek egy-egy példányt a Hivatalos Közlöny vonatkozó kiadványából. Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő lapunknak kifejtette: közel egy hónap áll az iskolavezetők rendelkezésére, hogy áttanulmányozzák és gyűléseken megtárgyalják a dokumentumot, majd kialakítsák saját házirendjüket.
Az intézményvezető úgy véli: mint minden szabályzat, „ez sem tökéletes”, egyes cikkelyeket „alaposabban átgondolhattak volna”, de olyan előírások is bekerültek a dokumentumba, amelyek a korábbi szabályzat hibáit korrigálják hatékonyan. „Pró és kontra vélemények lehetnek, a diákok amúgy is szívesen tiltakoznak minden szabályzat ellen, de az előíráscsomagot miniszteri rendelettel elfogadták, megjelent a Hivatalos Közlönyben, tehát alkalmazni kell. Más kérdés, hogy utólag hányszor fogják majd módosítani, ahogy a tanügyi törvényt is” – fogalmazott Keresztély Irma.
Nem hoz jelentős változást az új szabályzat a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban – jelentette ki Bálint István igazgató, akinek elmondása szerint eddig is megbeszélték, ha egy diák szerint jogtalanul-e kapott alacsony osztályzatot. „Amíg nem tisztázódtak az ilyen ügyek, sosem került be a jegy a naplóba. A rendelet legfeljebb az eljárás adminisztrációs részét bonyolítja” – fogalmazott az intézményvezető.
Ellenkeznek a szülők
A szülők és a diákok már nem ennyire elnézőek az új szabályzattal kapcsolatban: a Háromszéken élő, kétgyermekes szülő, Orsolya például úgy véli, az együttműködésnek a felek jóindulata és bizalma alapján kellene létrejönnie, nem kényszerből és szigorú szabályok alapján.
„Ha bürokratikus úton történő fellebbezések, kérések, beadványok alapján kell megtudnom, hogy miért kapott a gyerekem rossz jegyet, vagy melyek a hiányosságai, annak már nem sok értelme van. Egyrészt kevés szülőnek van erre ideje, másrészt a többség attól tart, hogy ez a gyermekét érinti negatívan” – magyarázta az édesanya.
Orsolya szerint sokkal egyszerűbb, ha a tanárok hazaküldik a dolgozatot, és abból egyértelműen kiderül a pontozási rendszer, vagy a szülőértekezleten beszélik meg a felmerülő gondokat. Hozzátette: a szülők eddig is kérhették és átnézhették a dolgozatokat, tapasztalatai szerint pedig a diákok rendszerint a megérdemelt jegyeket kapják.
Egy szatmárnémeti édesapa egyenesen hajmeresztőnek nevezte azt az előírást, miszerint a szülők és a diákok fellebbezhetnek, amenynyiben nem elégedettek az osztályzattal. Lapunknak ugyanakkor azt is kifejtette: szerinte kimondottan hasznos volna, ha az iskolákban ismét engedélyeznék a testi fenyítést. „Amikor én gyerek voltam, gyakran osztottak pofont a tanárok, és nem haltunk bele, sőt egyes pedagógusokra hálával gondolok vissza azért, mert megtanították nekem, mi a fegyelem” – fogalmazott.
A visszaélésektől tart a vásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium egy tizenkettedik osztályos diákja, aki szerint mindaddig, „amíg a napló és az írószer a tanár kezében van, a diák vagy a szülő keresheti az igazát, úgy sem találja meg”.
„A dolgozatok újraértékelését szintén tanárok végzik, akik inkább tévedő kollégájukat fogják védelmezni, mintsem az igazságtalanul lepontozott diákot. Másrészt az érintett pedagógus bármikor bosszút állhat a tanulón, aki a következő jegyét is tőle kapja” – fogalmazott a diáklány. A Bolyai végzőse az érem másik oldalára is felhívta a figyelmet: meglátása szerint korrupcióhoz is vezethet az intézkedés, ugyanis lesznek olyan szülők, akik visszaélnek a lehetőséggel, és a jobb osztályzás kicsikarása érdekében megpróbálják lekenyerezni a tanárt.
Kötelezettségeket ró mindenkire a szaktárca
A minisztériumi szabályzat szerint a diák vagy a szülő részéről érkező fellebbezés benyújtása után öt nap áll a pedagógus rendelkezésére, hogy megindokolja az általa adott osztályzatot. Amennyiben a fellebbező fél nem elégedett a magyarázattal, írásban kérheti az iskolaigazgatótól az írásbeli vizsga újrajavítását, amit két másik szaktanárnak kell elvégeznie.
A tanintézeteknek azt is tiltja az új szabályzat, hogy nyilvánosságra hozza a diákok személyes adatait, illetve iskolai eredményeit. A tanulók nem szervezhetnek, illetve nem vehetnek részt olyan tüntetésen, megmozduláson, amely „befolyásolja az iskolai tevékenységet”, így például nem zárhatják le a folyosókat. Nem viselkedhetnek sértően, megfélemlítően, diszkriminatív módon sem társaikkal, sem a tanintézet alkalmazottaival, ugyanakkor a pedagógusoknak is tilos úgy megnyilvánulniuk – mind szóban, mind tettlegesen –, hogy az sértő legyen a tanulók számára.
A szülőknek kötelességük legalább havonta egyszer személyesen felvenni a kapcsolatot a tanítóval vagy az osztályfőnökkel, hogy tisztában legyenek gyermekük iskolai fejlődésével. A személyes találkozó idejét írásban is rögzíteni kell. Az elemi osztályosok szüleinek minden reggel az iskola bejáratáig kell kísérniük gyermeküket, amennyiben ez nem lehetséges, meg kell bízniuk ezzel valaki mást.
A szabályzat szerint minden iskolában létre kell hozni az erőszak megelőzéséért felelős bizottságot, az egyes tanintézetek diákjainak pedig megkülönböztető jelet – például kitűzőt, kendőt vagy egyenruhát – kell viselniük, hogy adott esetben a hatóságok azonosítani tudják, hogy melyik intézményhez tartoznak.
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 20.
Angol és orosz nyelvű könyvben népszerűsítik a székely mofettákat
Megjelent az első olyan jelentős külföldi kiadvány, amely többek között Háromszék gyógyhatású vizeivel, mofettáival is foglalkozik.
Sophie Benge Healing Sources: Spas and Wellbeing from the Baltic to the Black Sea (szabad fordításban Gyógyító források: gyógyfürdők és jólét a Balti-tengertől a Fekete-tengerig) című könyvét a Prestel kiadóház adta ki angol és orosz nyelven.
A kiadó jelen van az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Németországban és Oroszországban, termékei bekerülnek a legnagyobb internetes terjesztő hálózatokba. A könyv 12 közép- és kelet-európai ország természetes gyógymódjait ismerteti, és külön fejezetet szentel a székely borvizeknek és mofettáknak. A kiadvány szerkesztése áttekinthető, fotóanyaga élményszerű, kitér olyan apróságnak tűnő részletekre is, mint a székelypetőfalvi borvízzel öntözött zöldhagyma.
Sophie Benge 2013 nyarán producerével és két fotóssal több napot töltött Háromszéken. Azzal ellentétben, amire a helybéliek számítottak, a csapat elsősorban a kevésbé kiépített borvízforrásokat, természetközeli állapotukban megmaradt feredőket találta érdekesnek.
Sophie Benge korábban lapunknak elmondta, a térség egyik legfontosabb vonzerejének a vidéki élet állandósságát látja, ő „a zsúfolt Londonban” él, és teljesen lenyűgözte a falusi élet egyszerű rituáléja, amely Európának ebben a részében változatlan maradt. Ittjártakor felmerült, hogy a tengerpartra is ellátogat, és az ott alkalmazott iszapkúrákról is ír, ám végül úgy döntött, a mofetták annyira egyedülálló természeti adottságok, hogy ezeknek szentel nagyobb teret a könyvében.
Albert Zoltán idegenforgalmi menedzser, aki Háromszékre irányította a szerzők figyelmét, úgy jellemezte a könyvet: ez nem útikalauz, hanem úti beszámoló, és ez teszi az egészet személyessé, megbízhatóvá, izgalmassá.
A kiadvány megérteti az olvasóval az anyatermészet holisztikus erejét és rámutat, hogy Háromszéken nemcsak a „kilúgozott” erőforrásokkal találkozik az ember, hanem „a gyógyítást belengi a vajákosok misztikuma”. A könyv megvásárlásához a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület nyújt segítséget.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
Megjelent az első olyan jelentős külföldi kiadvány, amely többek között Háromszék gyógyhatású vizeivel, mofettáival is foglalkozik.
Sophie Benge Healing Sources: Spas and Wellbeing from the Baltic to the Black Sea (szabad fordításban Gyógyító források: gyógyfürdők és jólét a Balti-tengertől a Fekete-tengerig) című könyvét a Prestel kiadóház adta ki angol és orosz nyelven.
A kiadó jelen van az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Németországban és Oroszországban, termékei bekerülnek a legnagyobb internetes terjesztő hálózatokba. A könyv 12 közép- és kelet-európai ország természetes gyógymódjait ismerteti, és külön fejezetet szentel a székely borvizeknek és mofettáknak. A kiadvány szerkesztése áttekinthető, fotóanyaga élményszerű, kitér olyan apróságnak tűnő részletekre is, mint a székelypetőfalvi borvízzel öntözött zöldhagyma.
Sophie Benge 2013 nyarán producerével és két fotóssal több napot töltött Háromszéken. Azzal ellentétben, amire a helybéliek számítottak, a csapat elsősorban a kevésbé kiépített borvízforrásokat, természetközeli állapotukban megmaradt feredőket találta érdekesnek.
Sophie Benge korábban lapunknak elmondta, a térség egyik legfontosabb vonzerejének a vidéki élet állandósságát látja, ő „a zsúfolt Londonban” él, és teljesen lenyűgözte a falusi élet egyszerű rituáléja, amely Európának ebben a részében változatlan maradt. Ittjártakor felmerült, hogy a tengerpartra is ellátogat, és az ott alkalmazott iszapkúrákról is ír, ám végül úgy döntött, a mofetták annyira egyedülálló természeti adottságok, hogy ezeknek szentel nagyobb teret a könyvében.
Albert Zoltán idegenforgalmi menedzser, aki Háromszékre irányította a szerzők figyelmét, úgy jellemezte a könyvet: ez nem útikalauz, hanem úti beszámoló, és ez teszi az egészet személyessé, megbízhatóvá, izgalmassá.
A kiadvány megérteti az olvasóval az anyatermészet holisztikus erejét és rámutat, hogy Háromszéken nemcsak a „kilúgozott” erőforrásokkal találkozik az ember, hanem „a gyógyítást belengi a vajákosok misztikuma”. A könyv megvásárlásához a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület nyújt segítséget.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. január 20.
Negyven év után ismét Árva Bethlen Kata Szatmáron
A Magyar Kultúra Hete keretében, Meister Éva szolnoki színművésznő előadásában nézhette-hallhatta a szatmárnémeti közönség hétfőn este az Árva Bethlen Katát, Kocsis István monodrámáját. Az erdélyi származású, jelenleg Budapesten élő író darabját 40 évvel ezelőtt ugyanitt, Szatmáron mutatták be először, akkor Nyiredi Piroska előadásában.
maszol.ro
A Magyar Kultúra Hete keretében, Meister Éva szolnoki színművésznő előadásában nézhette-hallhatta a szatmárnémeti közönség hétfőn este az Árva Bethlen Katát, Kocsis István monodrámáját. Az erdélyi származású, jelenleg Budapesten élő író darabját 40 évvel ezelőtt ugyanitt, Szatmáron mutatták be először, akkor Nyiredi Piroska előadásában.
maszol.ro
2015. január 21.
Érmellék: egy táj elfeledett élete
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)