Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

A székelyek őstörténetének székelyföldi kutatása
Múlt héten a marosvásárhelyi Bolyai téri Unitárius Egyházközség tanácstermében rendkívüli könyvbemutatóra került sor. A Székelyvásárhely Egyesület meghívására mutatta be igényesen kivitelezett nyolcszáz oldalas tudományos munkáját, a Széki-ta címűt, valamint a Halotti beszéd helyes olvasatát a gyergyószentmiklósi Rokaly József nyugalmazott tanár, történész.
A termet megtöltő hallgatóság láttán Bod Aladár, a Székelyvásárhely Egyesület elnöke örömét fejezte ki, a szervezők ugyanis nem számítottak akkora érdeklődésre. Felvezetőjében a jelen és jövő megismerésének fontossága mellett a múlt ismeretének jelentőségét emelte ki annak érdekében, hogy tiszta jövőkép alakuljon ki egy nemzetben. A Széki-ta című könyv olyan jellegű tudományos munka, amire építkezni lehet, annál is inkább, mert erdélyi, székelyföldi történész kutatásainak eredményét tartalmazza – mondta az egyesület elnöke.
A csomafalvi születésű tízkötetes szerző, Rokaly József székelyek között élt és maradt székely, székelymagyar. Eddig napvilágot látott tabudöntögető kötetei a történelmi világképet próbálják új megvilágításba helyezni, a székelyek eredetének bizonyítékait felállítani.
Amint a szerző jelezte, eredetileg csak a székelyföldi hegyekkel akart foglalkozni, de belső késztetést érzett arra, hogy "nyíltan szembeszálljon a külföldi és belföldi történelemhamisításokkal", és megcáfolja azokat. Mint mondta, egy istenes népnek az őstörténetét politikai indíttatások mentén megközelíteni nem lehet, bár a lovas íjászok és nyelvük ellen 4300 éve fogott össze a világ. A finnugristák nyelvészeti szempontok alapján próbálták felállítani a magyar őstörténetet, de a magyarra átírt Halotti beszéd és Könyörgés szövegének olvasása és értelmezése is vitatható. A szerző szerint a kulcsszó az Ysa, mely szerinte nem a bizony szót jelenti, hanem az Isten mását, és a teremtett emberre utal. Kendőzetlenül rántja le a leplet a magyaridegen ideológiák terjesztéséért, a finnugrizmus és a pánszlávizmus fenntartásáért felelősséggel tartozó intézményről és vezetőjéről.
A finnugrizmus és a magyarellenesség
A könyv a megfejtetlen székely eredetkérdést boncolgatja. "A szellemileg bebalzsamozott finnugrizmus hangoztatóit nagyfokú tudatlanság és magyarellenesség jellemzi. A székelység eredete című tankönyvben is igencsak sok a hiányosság és hamis szemlélet" – állítja a szerző. A Széki-ta széki földet jelent, mivel értelmezésében a -ta rag tájat, talajt, földet jelöl. Az eddigi székelység- kutatók a székelyek eredetét egyetlen népben keresték. Amint jelezte, kutatásának kulcsát annak felismerése adta, hogy a földi székeket az égi istenszék mintájára szervezték.
Meggyőződése, hogy a székely és a szkíta népnév ugyanannak a népnévnek a két változata. A finnugor történészek és nyelvészek azonban agyonhallgatták ezt, mivel főleg nyelvészeti szempontból nem illeszkedett a történelmi vonalvezetésükbe. Már Attila hunjai előtt tizenöt évvel Ammianus Marcellinus történész tábornok lejegyezte a "marha, marha" kiáltást, ami ellentmond annak a feltételezésnek, miszerint a magyarok nyelve a honfoglalók által hozott nyelv, és az Ural-hegységen túli mocsaras vidékről származik, valamint a székelyek is Árpádék "hozománya". A szerző elveti a szláv származékszavakat is, szerinte annyira ősi megnevezések fedezhetők fel a székelyföldi hegy-, folyó-, településnevekben, hogy a finnugor hívek el sem hiszik a magyar eredetet, hanem magyarítani próbálják az eleve magyar gyökerű szavakat – jelentette ki.
Kérdésekre válaszolva a történész a honfoglalás elméletét is cáfolta, mint kiemelte, a világtörténelemből hiányzik 297 év, amit mindenekelőtt VII. Konstantin császárnak tulajdonít, aki az ókori krónikákat megsemmisíttette, néhány példány azonban fennmaradt belőlük. Attila 410 körül halt meg, de annak érdekében, hogy be tudják iktatni a germán hősi korba, 120 évig tartó uralkodását hirdetik, ami a székelyföldi történelem szakos tanár, tudományos kutató szerint légből kapott állítás. Mint jelezte, érveléseit neves történészek bizonyítékaival támasztja alá, miközben arra a következtetésre jut, hogy kétezer éve tudatosan hamisítják a világtörténelmet.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Csángók – Szűk esztendők – Moldva a 17-18. században
Moldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába.
A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól.
A sötét 17. század
A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette.
A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek.
A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok.
A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka.
A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre.
A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal.
A második nagy betelepedési hullám
Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt.
Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven.
Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl.
A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet.
A ködös 18. század
A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig.
Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből.
A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt.
Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II.
Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma

Valaki majd leoltja a villanyt?
Mintegy 25 ezer romániai orvos tevékenykedik külföldön: a hazai közegészségügyi rendszerből ma már a szakképzett személyzet 40 százaléka hiányzik. A nagyméretű kivándorlást elsősorban az alacsony romániai fizetések, illetve az igen vonzó nyugat-európai kínálat motiválja.
Mintegy háromezer orvos végez évente Romániában, közülük csúcsévekben 2700-an is emigráltak elsősorban nyugat-európai országokba. Az ország 2007-es EU-csatlakozása óta a Romániát elhagyó fiatal orvosok száma évente 1700 és 2700 között mozog, ennyien nyújtanak be kérést az orvosi kamarához. A külföldön munkát vállaló egészségügyi szakemberek az orvosi kamarától igényelhető malpraxis igazolással bizonyíthatják, hogy nem követtek el orvosi vétséget, illetve nem indult ellenük szakmai-etikai eljárás.
A masszív orvoselvándorlás azonban nemcsak romániai, hanem kelet-európai jelenség – erősítette meg az Erdélyi Naplónak dr. Horváth István szociológus, a Kolozsváron működő Kisebbségkutató Intézet igazgatója, az orvosok elvándorlásáról készülő, átfogó tanulmány szerzője.
Agyelszívás nyugati módra
A kilencvenes évek második felétől a nyugat-európai államokban számottevővé duzzadt orvoshiány a második világháborút követően, az 1950-es évek elején bekövetkezett bébiboommal magyarázható. Az átlagosnál jóval magasabb gyerekszaporulat nemzedékei az ezredfordulót követően kezdtek nyugdíjba vonulni, ezzel párhuzamosan hirtelen megnőtt az orvosi ellátás iránti igény is. Horváth István szerint a gazdag uniós országok semmit nem tettek a probléma érdemi kezelésére, noha a szociológusok statisztikái előre jelezték, hogy az ezredforduló után néhány évtizeden át sokkal több orvosra lesz szükség, mint korábban. Az orvosi és a középfokú egészségügyi képzés átmeneti bővítése helyett a számukra könnyebb és lényegesen olcsóbb megoldást választották: a hiányt a kelet-európai országokból származó migrációval pótolják. Kelet-Európából a jobb egészségügyi rendszer és a jobb fizetések ígéretével vonzzák oda az orvosokat. A legtöbb szakember Romániából, Lengyelországból és Magyarországról érkezik.
„Itt nem csak arról van szó, hogy nálunk az orvosok rosszul fizetettek: a Kelet-Nyugat irányú szakember-migrációban a vonzás-taszítás elve érvényesül, azaz a nyugati országok valóságos mágnesként vonzzák magukhoz a szakorvosokat” – magyarázza a kisebbségkutató. Ellenállni nehéz, hiszen a legtöbb nyugat-európai országban az orvosok az ottani átlagbér kétszeresét keresik meg. Ez a kiemelt bérezés az itteni átlagbérekre vetítve sehol nem működik Kelet-Európában, így aztán nem meglepő, hogy a legnagyobb csábításnak kitett egészségügyi szakmák művelői közül kevesen képesek ellenállni a sokkal magasabb német, dán vagy angol fizetés vonzásának.
Mi tartsa őket itthon?
A többi orvoskibocsátó országhoz képest Románia kétszeresen is rosszul áll a fiatal orvosok helybentartása ügyében. Egyrészt nálunk a legalacsonyabbak a fizetések, másrészt – néhány várost leszámítva – a legtöbb orvos nem kap szolgálati lakást. Még azok dolga is nehéz, akik meggondolják magukat és hazatérnek, mert aki kilép a romániai egészségügyi rendszerből, nehezen tud oda visszakerülni.
Horváth István kimutatásai szerint a hazai egészségügyi rendszerből évente 3000 orvos távozik – együtt számolva a külföldre költözőket, a nyugdíjba vonulókat és az aktív korban elhalálozó orvosokat –, miközben ugyanennyi végez évente egyetemeinken. Immár évek óta nem gyarapszik az egészségügyi ellátórendszer létszáma, miközben a személyzet gyorsan öregszik. „A romániai egészségügyi rendszer a szükséges létszámnak mintegy 60 százalékával dolgozik. Nagyobb városokban még nem érzékelhető annyira a szakorvoshiány, a falusi orvosi ellátás azonban kétségbevonhatatlanul összeomlott” – jelenti ki a szociológus. Példaként olyan Bihar megyei magyar községet említ, amelynek polgármestere azzal nyert helyhatósági választást, hogy a hosszú évek óta üresen álló orvosi rendelőbe szakembert ígért. Az új elöljárónak azonban csak egy Moldovai Köztársaságbeli orvosra futotta, akiről utólag derült ki, hogy orosz, és románul is csak gyengén beszél. Több száz község van hasonló helyzetben, és ez az állapot csak tovább romlik. De nem csak a falusi rendelők konganak az ürességtől: a bukaresti I.C. Parhon Endokrinológiai Intézetben például két műtőorvos maradt, így akár kétéves várólisták is kialakulhatnak, miközben ilyen hosszú várakozási időszak sok beteg számára végzetesnek bizonyulhat.
Gyakori jelenség, hogy az egészségügyi középiskolák diákjai számára magyarországi vagy nyugat-európai kórházak szerveznek szakmai gyakorlatot, amelyet követően a végzős diákokat rendszerint alkalmazzák. „Mintegy 25 ezer romániai orvos dolgozik Nyugat-Európában. A 3,2 milliós romániai vendégmunkás-létszámhoz viszonyítva ez a szám nem túl magas, mégis, leginkább az orvosok hiányát érezzük meg. Azért is aggasztó a jelenség, mert az orvosképzés kerül a legtöbbe, a kivándorlás pedig egyetlen szakorvosi ágazatot sem kímél” – magyarázza Horváth István. Az már senkit nem boldogít, hogy az egyetemi végzettséggel rendelkezők közül nemcsak az orvosok között, hanem valamennyi szakterületen nagy az elvándorlás. Szociológiai felmérések szerint annyi jól képzett, doktorátussal rendelkező fiatal romániai szakember dolgozik külföldön, hogy velük ki lehetne cserélni a teljes romániai felsőoktatási gárdát.
Egy dolgozik hét helyett
A Maros Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója, dr. Lőrinczi Zoltán szerint a fiatal orvosokat egyértelműen a romániai egészségügyi rendszer kényszeríti távozásra. Románia legfontosabb hitelezői, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió évek óta a költségvetés karcsúsítását, a személyzet lefaragását követelik. Ennek legnagyobb vesztese a romániai egészségügy. „Ma ott tartunk, hogy minden állami egészségügyi intézményben hét betöltetlen állás után tudunk egyetlen új személyt alkalmazni” – állítja. A kórházigazgató tapasztalatai szerint új szakorvos, nővér vagy éppenséggel takarítónő alkalmazására csak akkor kerül sor egy közegészségügyi intézményben, ha az már a működésképtelenség határára sodródik.
A hatalmas szakemberhiányt csak az egészségügyi személyzet túlóráztatásával, agyondolgoztatásával lehet megoldani. A marosvásárhelyi szakember nem tartja kizártnak, hogy uniós nyomásra immár évek óta azért fagyasztják be a betöltendő orvosi és nővéri állásokat a közszférában, hogy azzal is elősegítsék az orvosok tömeges elvándorlását. Másként nem igazán magyarázható a szaktárca háborúzása a pénzügyminisztériummal minden egyes szakorvosi állás betöltéséért: a szaktárca személyi ügyekben nem tud dönteni, miközben tudvalevő, hogy sok kórházból a szakképzett személyzet fele hiányzik.
Erdélyben is van esély
Valamivel optimistábban látja a helyzetet dr. Rácz Attila pszichiáter szakorvos, a pszichiáterek gyakorlati képzésében résztvevő marosvásárhelyi szakember. „Aki orvosként Erdélyben akar maradni, annak lehetősége van elhelyezkedni. A közegészségügyi hálózat mellett ma már egy fejlett és szerteágazó magánklinikai hálózat is működik, sőt, magánkórházak is vannak. Aki pedig megfelelő tőkével rendelkezik, magánkabinetet is nyithat” – vázolja a fiatal orvosok előtt álló lehetőségeket Rácz Attila. Mintegy tízévnyi tanulás és szakorvosi vizsgák után a fiatal szakorvosok teljes jogú tagjai lehetnek a hazai orvostársadalomnak, tehát elsősorban rajtuk múlik, miként döntenek.
Rácz úgy látja, nagyon sok fiatalnak megfordul a fejében a távozás gondolata, de sokan végül mégsem vállalják. Egy fiatal szakorvos mintegy 2000 lejes kezdő fizetése nem túl magas bér, de talán elegendő lehet az induláshoz, ha valaki Erdély mellett dönt. Magánklinikákon többet is kereshet, mindez attól függ, mekkora a lendülete, a kitartása. „Tapasztalataim szerint a pszichiáter szakorvosok nagyobb része helyben marad, főleg azok a magyar szakemberek, akik jó eséllyel találnak állást Erdély magyar lakta vidékein”. Aki mégis elmegy, általában mindenhol megállja a helyét Európában, s ez egyértelműen a hazai orvosi képzés magas színvonalát bizonyítja. Kérdésemre, hogy a hatéves orvosi egyetem után Bukarestben sorra kerülő rezidensvizsga mennyire nehéz egy erdélyi magyar végzős számára, Rácz doktor úgy fogalmaz: ez is csak egy vizsga, tehát aki komolyan veszi az orvosi hivatással járó folyamatos felkészülést és képzést, az különösebb gond nélkül veszi az akadályt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felejtés és elfelejtés között
Mennyire látszik Budapesten az erdélyi magyar irodalom, illetve mi történhetett volna a hazai kortárs írói generációval, ha további tíz éven át tartja magát a Ceauşescu-diktatúra? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Papp Sándor Zsigmond Budapesten élő kolozsvári íróval.
– Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életekcímű. Mit mondanak erről az eladási adatok?
– Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György vagy Grecsó Krisztián dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám.
– Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró?
– Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla.
– Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben?
– Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni. De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sosem gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége. De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam. Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék.
– Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit” soha nem bonthatja le az idő?
– Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban.
– A Semmi kis életekre vajon milyen sors vár? Melyik volt a két legszélsőségesebb, könyvvel kapcsolatos vélemény?
– Van egy pont, amikor épp a szerző lesz saját könyvének legnagyobb ellensége: a lehető legrosszabb, vajon miért írtam meg, mire jó az egész? Hasonló dolgokat fogalmaztak meg a negatív kritikák is: túlírt, túlbonyolított, túl barokkos. A másik véglet meg úgy szól, hogy érvényes könyv született erről az időszakról, amely kellő alapossággal foglalja össze a romániai rendszerváltást megelőző, illetve azt közvetlenül követő kort. E két véglet között lifteznek a reakciók. Én is kicsit túlírtnak tartom, de hát az első regényem. Írás közben tanultam én is a regényírást, s az a baj, hogy a tanulási folyamat is benne maradt a végtermékben. A következőben már igyekszem elkerülni ezeket a hibákat, tudatosan hagyok benne némi nyerseséget.
– Finn, román, macedón, olasz, bolgár nyelvre már lefordították a könyvet, a német következik. Van magyarázata arra, miért éppen ezeken a nyelveken terjed tovább a mondandója?
– A kelet-európai országokban többé-kevésbé rendelkeznek fogalmakkal a diktatúráról, talán ezért. A finn fordítás kiadók közötti kapcsolatok gyümölcse, de az kétségtelen, hogy csak az a szerző látszik külföldről is, akinek van fordítója.
– Egy elég sikeres és nagy létszámú generáció táplálkozik a romániai forradalom témájából, a kommunizmus és a váltás periódusából. Meddig lehet ebből, egyáltalán az erdélyi történelemből „megélni”?
– Még sokáig, hiszen bőven akadnak kibontandó, megjelenítendő szegmensek. Tompa Andrea például Trianonig nyúlt vissza a Fejtől s lábtól című regényében. Dragomán György más szempontokat keresett és talált. Vida Gábor – akit szerintem méltatlanul kevés odafigyelést kap –Ahol az ő lelke című munkája is a korszak igen jelentős feldolgozása. Szabó Róbert Csaba kiadás előtt álló regényének cselekménye a második világháború idején játszódik Erdélyben. Az én készülő regényem azt boncolgatja, miként határozza meg egy család sorsát, ha mindkét tagját friss kolozsvári végzősként színromán vidékre helyezik. Ez nem a forradalom, de mindenképpen annak környezete, még akkor is, ha már megjelenik benne egy budapesti szál. Sorsmeghatározó dolgok ezek, hiszen az én személyimben mindig ott szerepel majd, hogy született Rădăuţi, Suceava megye. De nem választható el ettől az a téma sem, amely mostanában egyre inkább foglalkoztat: miközben az én generációm nagy erkölcsi biztonsággal és fölénnyel ítéli meg az előtte járó nemzedékek hibáit, mi lett volna vele, ha még tíz évig tart a Ceauşescu-diktatúra?
– A kisebbségi témák sikerét – itthon és otthon egyaránt – mivel magyarázza?
– Semmivel. Nehezen megsaccolható és őrületes nagy szerencse dönti el ugyanis, hogy abból a nagyjából húsz egyforma tehetséggel és elszántsággal dolgozó íróból melyik lesz az a kettő-három, aki kiemelkedik a mezőnyből. Persze a szerencse után az egyenletesen jó színvonal „játszik”, bár Závada Pál például a hatalmas sikert arató, több mint 60 ezres példányszámban elkelő Jadviga párnája után jó ideig nem rukkolt elő hasonló fogadtatásnak örvendő könyvvel. Könyvkiadói körökben attól tartanak, hogy a „nagy öregek” – Esterházy, Spiró, Závada és mások –, akiknek az új könyveire a mi generációnk még reszkető várakozással tekintett, a mai fiatal olvasók körében már korántsem keltenek akkora izgalmat. Ki kell találni valamit, ami megakadályozza az olvasói generációk kiöregedését a kedvenceikkel együtt. Ilyen összefüggésben megnyugtat a biztos tudat, hogy én is a feledésnek írok.
– Gondolta már végig, merre kanyarodik írói munkássága, ha évekkel ezelőtt nem választja Budapestet lak- és munkahelyül?
– Egy dolgot mindjárt érdemes leszögezni: Budapestről csak nagyon kevés látszik az erdélyi magyar irodalomból. Amikor átvettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, megfogadtam, hogy kiemelt figyelemmel követem az erdélyi könyvtermést. Egyre nehezebb, esetenként szinte lehetetlen azonban megszervezni, hogy eljussanak Budapestre az Erdélyben kiadott könyvek – de lassan fordított irányban is érvényes ez –, miközben a pozsonyi Kalligram kiadó a második-harmadik legfontosabb magyar nyelvű kiadóvá nőtte ki magát, jelentős szerzőkkel. A csíkszeredai Molnár Vilmos biztosan a kor egyik meghatározó szerzője lenne, ha Budapesten jelent volna meg az első két könyve. Bizonyos körökben így is az, de nagyon sokan nem is tudnak róla. Az sem véletlen, hogy nemrég Potozky László is átköltözött, hiszen egészen másként nyílik esélye labdába rúgni.
Papp Sándor Zsigmond
A bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1972. május 22-én. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Líceumban végezte, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságírói képesítést 1995-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. 1999-től a Krónika című napilap kulturális rovatvezetője. A Népszabadság című napilap munkatársa. Legfontosabb művei: Semmi kis életek(regény – Libri Kiadó, Budapest, 2011), A Jóisten megvakul (novellák – Libri, 2014). Díjak, kitüntetések: 1995 – MÚRE-díj, 1996 – a Látó című irodalmi folyóirat novellapályázatának I. díja, 1997 – a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Debüt-díja, 1998 – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány rövid próza pályázatának II. díja, 2003 – Méray-ösztöndíj, 2012 – Artisjus irodalmi díj.
– Kire érdemes mostanában figyelni az erdélyi irodalmi prérin?
– Például a kolozsvári Papp-Zakor Ilkára, aki nemrég kapott az Angyalvacsorára JAKkendő-díjat, de ettől függetlenül is nagyon ígéretes. Egy évvel korábban a Marosvásárhely környékéről származó Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével tűnt fel, és kapott hasonló elismerést, illetve Horváth Péter-alkotói ösztöndíjat, ami óriási lehetőség egy fiatal szerző számára.
– És a következő Papp Sándor Zsigmond regényt mikor ünnepelhetjük?
– Jó lenne, ha elkészülne 2015 karácsonyára, de inkább jövőre ígérem. Hogy aztán a folytatás egy laza trilógia kikerekítése lesz-e a már említett időutazásos – mi lett volna, ha még marad a diktatúra? – téma feldolgozásával, vagy valami más, nos, erre még magamnak sem tudok ígéretet tenni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csak kijelentések szintjén létezik Kolozsváron a multikulturalitás?
A kolozsvári deklaratív multikulturalitással foglalkozó közvitán a városvezetés képviselői is megjelentek.
Halvány érveket hozott fel a kolozsvári városvezetés képviseletében megjelent Adrian Chircă polgármesteri tanácsos és Diana Apan, a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosa szóvivője azon a közvitán, amelyet a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport kezdeményezett a kolozsvári helységnévtáblák ügyében csütörtökön az Ecsetgyárban.
A Musai-Muszáj.ro oldalon jelenleg közönségszavazás zajlik arról, hogy melyik volt a hónap legintoleránsabb intézménye és személye. A CKK Intolerancia díjra itt lehet szavazni.A vitát Szakáts István, az Ecsetgyár elnöke moderálta, aki elmesélte, hogy amióta Kolozsváron él – 1987 óta – folyamatosan azt hallotta, hogy a kolozsvári magyarok és románok között nincs igazából feszültség, azt csak a politikai osztály gerjeszti. Szakáts elmondta, megpróbálta kihámozni, hogy ez tényleg így van-e, és arra jutott, hogy ez annyiban nem igaz, hogy generációkként vannak traumák, felgyűlt negatív tapasztalatok, amelyek meghatározzák az esetleges negatív viszonyulást a másik közösség fele.
Azonban azt is elmondta, hogy szerinte a kolozsvári „nép” mindig is előrébb járt a multikulturalitás kérdésében, mint a lakosság nagy része. Szerinte a politikum reprodukál egy olyan diskurzust, ami már nem aktuális.
Ezután Szőcs Sándor Attila beszélt, a kétnyelvű táblák perét kezdeményező, hollandiai alapítású kisebbségjogi civil szervezet, a European Committee Human Rights Hungarians Central Europe Alapítvány elnöke. Szerinte az együttélést a múlt traumái teszik nehézzé, a történelmi események és azoknak a negatív tapasztalatai. Szőcs hangsúlyozta, hogy az egykor Kolozsvárra nagyobb mértékben jellemző sovinizmus kevésbé meghatározó ma. Szerinte az interetnikus kapcsolatokban érezhetően csökkent a feszültség, és inkább a hatóságok viszonyulása jelenti a problémát.
Szőcs azt mondta, hogy igazából nem csak a magyar kisebbséget diszkriminálják a hatóságok, hanem minden egyes kisebbséget. Szerinte nehezebb lehet egy román nemzetiségűnek feldolgozni azt, hogy a hatóságok még az olyan esetekben is, mint egy személyazonossági igazolvány kicseréltetése, úgy kezelik az adófizető polgárt, mintha ő lenne a hibás azért, hogy lejárt az okmánya érvényessége.
Szőcs szerint az egésznek a lényege annyi, hogy ez azért történhet meg, mert hagyjuk, hogy megtörténjen. „Ha nem állunk ellent, akkor elveszik a levegőnket” – mondta.
Szőcs elmondta, hogy a kétnyelvű táblákkal kapcsolatos per résztvevőjeként olyan érvelésekkel szembesült, mint például az, hogy „minél több jogot adsz egy kisebbségnek, annál fog többet kérni”, valamint azzal a feltételezéssel is találkozott, hogy a több joggal rendelkező kisebbség a hatóságok ellen fog fordulni. Szerinte az ilyen gondolkodás politikailag nem korrekt.
„A per alatt olyan érveket hallottam, hogy abban az esetben, ha Kolozsvárt is kiírnák a táblákon, akkor a kolozsvári románokat ez zavarná. Ez azonban nem egy ilyen kérdés, ugyanis ennek a jognak az alkalmazását nemzetközi szerződések szögezik le.
Nem lehet referendummal rendezni egy ilyen kérdést, ugyanis nem az számít, hogy egyik vagy másik fél mit gondol a kérdésről, szerződésbe foglalt vállalásokról lévén szó” – magyarázta Szőcs.
Eckstein-Kovács Péter volt kolozsvári RMDSZ-es polgármester-jelölt folytatta a beszélgetést, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a kétnyelvű táblácskák szóhasználat zavaró, hisz városjelző táblákról van szó, nem valami táblácskákról.
„Arról van szó, hogy tiszteljük meg magunkat és a városban élő embereket. Városvezetésként is fontos lenne, hogy kíváncsi legyél a másik közösségre, valamint hogy pozitívan viszonyulj hozzá” – mondta. Szerinte a magyar-román együttélés lerágott csont, ugyanis égetőbb kérdés a romák integrációja, valamint az a multikulturalitás, amit az egész világból ideérkező egyetemisták jelentenek.
A következőkben Csoma Botond, RMDSZ-es kolozsvári tanácsos beszélt, aki elmondta, hogy 2006-tól tagja a városvezetésnek, amióta számtalanszor kérték a városjelző táblákat a városvezetéstől. Elmondta, hogy létezik egy 2002-es tanácshatározat, amelyik kimondja a kétnyelvű táblák kitételének a kötelezettségét. Az ennek a betartására vonatkozó kérések kapcsán megemlítette a Sorin Apostu volt polgármesternek átnyújtott 13 pontot, valamint az aláírásgyűjtéseket, amiket eszközöltek ezért.
Elmondta, hogy 2004 óta, mióta eltűnt Gheorghe Funar volt polgármester a színről, jelentősen javultak az interetnikus viszonyok a városban.
„Úgy látom, hogy a román politikusok úgy érzik, hogy ha engedményeket tesznek a magyaroknak, akkor szavazatokat fognak veszíteni, én azonban nem hiszem, hogy egy román politikai vezető belebukna abba, ha megpróbálná a többnyelvűséget alkalmazni.
Én remélem, hogy az elkövetkezőben sikerül egy modus vivendit kialakítani. És azt is remélem, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel eredményt is tudunk elérni” – mondta. Bakk Miklós politológus visszautalt Szakáts vitaindítójára, egyetértve azzal, hogy a nép előrébb jár a multikulturalitásban, mint a politikusai.
Azonban szerinte azt is kell hangsúlyozni, hogy a politikusok felelősek azért, hogy a nép milyen traumákat éltet, és nem akarják ezt a felelősséget tudomásul venni.
Visszautalva a Csoma Botond által említett interetnikus viszonyokra, arra hívta fel a figyelmet, hogy bővíteni kellene a használt fogalmak skáláját. „A nyelvek egymás mellett élése és egyenjogúsága kellene legyen az alap. Ilyen példa Brüsszel városa, amely teljes mértékben kétnyelvű. Még akkor is, ha a flamandok csak 10% körül vannak. Ott az integráció nem a flamand-vallon együttélés kérdése, hanem a más kultúrájú bevándorolóké” – mondta.
A nyelvek egyenlőségének a kérdése kapcsán visszautalt Szilágyi N. Sándor nyelvtörvényjavaslatára, amelynek értelmében mindenkinek joga van anyanyelvét használni. „A románoknak is joga van, de mindenki másnak is. Tehát mindenki az anyanyelvét használhatja, és nem az állam hivatalos nyelvét” – magyarázta.
Geréd Imre RMDSZ-es kolozsvári tanácsos azzal folytatta a beszélgetést, hogy arra hívta fel a figyelmet, hogy Kolozsváron egy kiélezett helyzet alakult ki, mert az RMDSZ-nek nem volt partnere ezeknek az ügyeknek az átvitelében.
„Amikor egy városi tanácsban indulatokat tud kelteni az, hogy Petőfi Sándorról nevezünk el egy utcát, ami Avram Iancu volt, azt látjuk, hogy a többségi kollégák és a mi értelmezésünkben távol áll az, hogy mi elfogadott, és mi nem” – mondta Geréd.
Ezután Horia Nasra, a kolozsvári PSD szóvivője kért szót. Elmondta, hogy a PSD-n belül sem mindenki ért egyet minden határozattal, így például ő sem a verespataki aranybánya beindításával kapcsolatos PSD-állásponttal, se a Horváth Anna kolozsvári alpolgármester leváltására vonatkozó PSD-s kezdeményezéssel nem értett egyet.
Szerinte a PSD az európai baloldal fele próbál irányulni, miközben a nacionalizmus megtestesítőjének látják. Elmondta, azt szeretnék, hogy látható legyen az, hogy a PSD-ben is vannak, akik nem értenek egyet mindennel, amit a PSD képvisel.
Szőcs Sándor folytatta a beszélgetést. Szerinte a nyelvi jogok intézménye azért fontos, mert csak ezek segítségével képes egy kisebbség megtartani az identitását. „Ha nem gyakorolhatják az anyanyelvüket, akkor a kisebbség kevésbé kulturált tagjai asszimilálódnak.
A PSD-s hozzászólónak válaszolva elmondta, hogy ő is ismer olyan PSD-seket, akik nyitottak a kisebbségekkel szemben.
„A probléma az egésszel az, hogy Funar legalább őszinte volt. Lehetett tudni az, hogy mire lehet számítani tőle. A polgármesteri hivatalon azonban nem nagyon ismeri ki magát az ember.
Sokan okolják az emberek az RMDSZ-t, hogy miért nem tett többet. Azonban szerintem ők örvendtek, hogy még megvan az a 2002-es tanácshatározat, nem érvénytelenítették, ugyanis így legalább volt, amire hivatkozniuk” – mondta.
Csoma Botond az aranyosgyéresi példával illusztrálta azt, hogy Romániában mennyire ellentmondóak tudnak lenni a bírósági ítéletek.
„Aranyosgyéresen három éve megszavazták a többnyelvű várostáblákat. Azt az akkori prefektus megtámadta, és első fokon nyert. A fellebbezés után másodfokon veszített. Ezután egy magánszemély támadta meg, és akkor ugyanaz a bíróság másodfokon a magánszemélynek adott igazat. Tudjuk ugyanis, hogy Romániában a joggyakorlat nem jogforrás” – magyarázta Csoma.
Tunyogi Béla azt a kérdést tette fel, hogy miért kellett egy holland szervezet jöjjön, és pert kezdeményezzen, valamint hogy miért kellett ezáltal lehetőséget adni arra, hogy emiatt utasíthassák el a kérést. Feltette azt a kérdést is, hogy miért nem fog össze a kolozsvári magyarság, valamint, hogy a politikusok miért sorolják ilyenkor, hogy mennyi mindent tettek, ha abból nem látszik semmi.
„Miért van az, hogy ahol többség van, ott a vezetők nem értesítik az embereket, hogy például joguk van beadni magyarul egy kérést?” – tette fel a kérdést.
Borzási Sarolta, a SHARE Föderáció magyar ügyekért felelős alelnöke folytatta a beszélgetést, arra hívva fel a figyelmet, hogy a román és a magyar közösség között nyelvi korlátok vannak, és legtöbbször a románok egyszerűen nem értik a magyar közösségen belüli közhangulatot.
„A román kollégám nem érti a magyar sajtót. Az a tapasztalatom, hogy a román közösség egyáltalán nem beszéli a magyar nyelvet. Van olyan eset, hogy érti ugyan valamennyire, de nem olvas, tájékozódik ezen a nyelven.
Én úgy látom, hogy emiatt egymás mentalitását se értjük meg. Én valamennyire talán megértem a román mentalitást, de vice-versa nem hiszem, hogy ez így lenne” – mondta. Hozzátette, nem érti, hogy miért lehet az, hogy ennyi akadálya van annak, hogy a magyart idegen nyelvként tanulhassák a románok egy egyetemi központban.
Ezután Elek Ronáld kolozsvári lakos kért szót. Először Csoma Botondnak tette fel azt a kérdést, hogy milyen stádiumban vannak a helyi szervezetben a tárgyalások az elvesztett per kapcsán, valamint azt, hogy mit fog tenni az RMDSZ-frakció, ha elveszítik a pert.
Szőcs Attila válaszolt Tunyogi kérdésére, kifejtve véleményét, miszerint mindig nyugatról jönnek az olyan elvekkel, mint kisebbségi vagy emberi jogok, hogy civilizáljanak.
Szőcs elmondta, hogy mikor a fellebbezést tárgyalták, akkor a polgármesteri hivatal képviselője felállt, és elmondta a holland alapítványra, mint felperesre vonatkozó kifogását.
Szőcs elmesélte, hogy a bírónak kérnie kellett, hogy a többi indokot is sorolja fel, ugyanis ezt először a polgármesteri hivatal képviselője nem tette meg. Szőcs ebből azt a következtetést vonta le, hogy „a leckét megtanulva jött” a tárgyalásra az illető.
Ezután Bethlendi András, a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport egyik tagja kért szót, aki kifejtette, hogy nem igaz az az állítás, miszerint a kevésbé kulturáltak inkább asszimilálódnak.
„A középosztály inkább asszimilálódik, mint a munkásosztály. Ez a folyamat egy felzárkózási folyamathoz hasonlít, amely abból fakad, hogy mekkora a magyar kultúra és nyelv presztízse Kolozsváron. A hivatalos kétnyelvű táblák léte, vagy hiánya a magyar nyelv presztízsét növelik, vagy csökkentik, emiatt nem lehet ezt a hiányt kiváltani a tervezett 5 nyelvű üdvölő táblákkal.” –magyarázta.
A nyelvi jogoknak az identitás megőrzésében játszott szerepén túl Bethlendi szerint egyszerűbb okai is vannak a kétnyelvűség biztosítása szükségességének.
A magyarok is pont úgy adóznak, mint a románok, így ugyanazok a jogok illetik meg őket. A többnyelvűség többe kerül, viszont ha ez nem tetszik valakinek, akkor az mondjon le a saját nyelvi jogairól” – mondta.
Bethlendi szerint attól érdekes ez a találkozó, mert nem kettős beszéd folyik. „Magyarokként egymás között eddig elmondtuk, hogy mivel van bajunk, de a románoknak már sokkal visszafogottabb üzeneteket adtunk át. A Musai-Muszáj ezzel szemben egyenesen felvállalja azt, amit a magyar közösség a saját nyelvén elmond, és ami mellett érvel.
Szerintem fontos volt az, hogy a szervezet elment arra a városi tanácsülésre, és elmondta, amit gondol. Szerintem ezt nem rossz néven kellene venni, ugyanis a multikulturalizmus mindannyiunk érdeke” – mondta Bethlendi.
Ezután Csoma válaszolt az eddig az RMDSZ felé megfogalmazott kérdésekre. A tanácsülésen a polgármester elmondta, hogy azért fellebbezett, mert nem értette, hogy miért kellett a per, ugyanis ő ki szeretné tenni az ötnyelvű üdvözlőtáblát. Csoma elmondta, hogy már akkor felhívták a polgármester figyelmét arra, hogy az üdvözlőtáblák és városnévtáblák között van különbség.
„Érdekképviseleti szervként, politikai szervként azonban csakis politikai eszközökkel tudunk tenni a 2002-es tervezet életbeléptetéséért. Az, hogy ez azóta nem sikerült, egyszerűen annak köszönhető, hogy a tanácsi RMDSZ-nek eddig nem sikerült megtalálni az ehhez szükséges politikai többséget.
Ebben a kérdésben – úgy érzem – a PSD és a PNL ugyanúgy vélekedik. Továbbra is megpróbáljuk erről meggyőzni őket. Ha tényleg kulturális fővárosa szeretnénk lenni Európának, akkor nem kellene ilyen ügyeken vitáznunk” – mondta.
Geréd Imre ezután a 8% a sokszínűségért című kezdeményezésről beszélt, amely a finnországi nyelvtörvényt venné alapul, amely a svéd kisebbségnek biztosít széles nyelvi jogokat.
„Az unióban létező jogszabályt néztük tükörként, ugyanis ezáltal sokkal több helyen érvényesíthetnénk a nyelvi jogokat” – mondta, hozzátéve, hogy a kezdeményezést az RMDSZ az államelnök-választáskor felvállalta, és célja a nyelvhasználatot kötelezővé tevő 20%-os küszöb csökkentése. Ezután Bogdan Vătavu, a Bonchidai Kultúremberek Ligája tagjaként (Liga Oamenilor de Cultura Bontideni) arról beszélt, Kolozsvárról látható, hogy egy élő magyar város, ahol a magyar közösség meghatározó. Éppen ezért szerinte románként meg kellene ismerni ezt az oldalát.
„Ami engem érdekel, az az, hogy miért hívják Cluj-Napocának románul? A város rómaisága nem látszik, csak pár rom maradt az időszak után.
Szerintem az autonómia az, ami össze tudná fogni ezeket az identitásokat, ami együttműködésre késztethetné a két közösséget azért, mert ez mindkét identitást – románt és magyart is – le tudja fedni” – mondta Vătavu.
Bakk Miklós a 20%-os küszöb kapcsán fűzte hozzá a beszélgetéshez, hogy szerinte a törvény megengedő, nem restriktív ebben az esetben.
Ezután a polgármesteri hivatalt képviselő Adrian Chircă beszélt, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy túl sokat beszélnek a táblákról, és szerinte nem kellene erről ilyen sokat beszélni.
„Az alapprobléma a táblácskák esetében az, hogy meg kellene változtatni a törvényt. A 20% csökkentésének a fontosságát az RMDSZ-esek is meglátták. Az igaz, hogy vannak ellentmondó bírói végzések, de a törvény úgy szól, hogy 20% alatt nem kötelező a kétnyelvű tábla kihelyezése. Fölötte azonban kötelező. Ezt meg lehet változtatni, országos szinten, törvénnyel. Ez azonban az országos szinten törvénykező politikusok dolga.
Ha tényleg mindenki ezt akarja, akkor változtassák meg a törvényt.
Azonban fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a táblácskákon túl már írja, hogy Cluj-Napoca, Klausenburg és Kolozsvár. Azt a bannert meg a polgármesteri hivatal tette ki. Az ötnyelvű totem is a polgármesteri hivatalhoz kötődik.
Nincs akkora különbség a kimondott és a valós multikulturalitás között, mint tűnhetne abból, ami eddig ezen a beszélgetésen elhangzott” – mondta Chircă.
Sabin Gherman tévés műsorvezető beszélt ezután, aki szerint nincsen rendben az, hogy úgy beszélnek a magyar kisebbségről, mint egy rezervátumban lévő indián törzsről.
Szerinte nincs olyan, hogy kisebbség, együttlakó népek vannak, és egymás mellett létező közösségek. „Miért fontos a táblácska? Most jövök a műsoromból, ahol Doru Pop volt a vendégem. Vele beszélgetve fogalmaztuk azt meg, hogy románokként kellene szégyelljük magunkat azért, hogy a 19. században érezzük magunkat.
Nem lehet azt, hogy két nemzet harcol, s ha az egyik egyszer veszít, akkor annak többet nincsenek jogai. Ez a történet olyan, mint Mátyás király: egy kicsit van belőle innen is, meg onnan is” – mondta. Szerinte a megoldás az lenne, hogy a 2002-es határozatot, ami nem ütközik semmilyen törvénybe, tartassák be úgy, mint ahogy mindenkit megbüntetnek, aki átmegy a piroson. „Azt kell mondani, hogy a törvényt tartsátok be, hisz ti írtátok és ti szavaztátok meg” – mondta.
Bethlendi azzal reagált, hogy Chircă úgy beszélt, mintha valami törvényeken túli dolgot kérnének a városvezetéstől. „Hogy miért fontos kérdés ez a táblaügy? Hát, ha ennyire jelentéktelen a kérdés, akkor a polgármesteri hivatal miért nem teszi ki a kétnyelvű táblákat?” - tette fel a kérdést Bethlendi. Borzási beszélt ezután, aki azt fejtette ki, hogy kolozsváriként igenis sértőnek érzi azt, hogy egy román ember nem akarja kirakni a kétnyelvű várostáblát. „Az országos törvénykezésre hárítani a kérdést a felelősség terelésével egyenlő. Miden lehetőség megvan a táblák kihelyezésére, csak az látszik, hogy valaki úgy döntött, hogy nem akarja kirakni.
Ezek a szimbolikus háborúk, ez a térharc, a táblák kérdése... Én azt látom, hogy két őshonos közösség egymásra mutogat, és nem hiszem el, hogy még mindig tényleg arról beszélünk, hogy ki kit nyomott el – mondta.
Ezután Mihai Goțiu egyetemi tanár beszélt, aki szerint rá kellene venni a polgármestert arra, hogy tartsa be a törvényt. Erre petíciókat, tüntetéseket javasolt. Szerinte akár fel is lehetne jelenteni a polgármestert, mint aki visszaélt a hatalmával, hisz egy érvényes határozatot nem hajtott végre, ami a kötelessége lenne.
„Boc ellenállása nem jogi kérdés, és nem is arról van szó, hogy nem értené, hogy mi történik. Egyszerűen csak arra számít, hogy ebből többet veszítene, mint nyerne.
Szerintem be kellene bizonyítani, hogy legtöbbünket jobban zavar ez, mint a tábla. Ha Kolozsváron valaki végezne egy felmérést, szerintem nem lennének többségben azok, aki nem értenek egyet kétnyelvű táblák kihelyezésével” – mondta, hozzátéve, hogy a mentalitásváltásra jó példa az Avram Iancu szobrának a megváltoztatására tett kísérlet, amit sokan támogattak.
„Bocnak azt kell bebizonyítani, hogy többet veszíthet a románok szavazataiból, mint nyerhet az ellenkezésével” – mondta.
Ezután Eckstein beszélt, aki elmondta, hogy a törvény nem mond semmi többet, mint azt, hogy 20% felett kötelező a kétnyelvű tábla. Szerinte meg kellene állapítani a finn modell szerint egy lakosságszámot is, ami nem csak százalékos határt állapít meg a kényelvűség kötelezésére.
Eckstein szerint a Kulturális Főváros cím elnyerésére egy komoly érv a sokszínűség.
Ezután Diana Apan beszélt, aki a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosát lebonyolító SHARE Föderáció szóvivője. Elmondta, hogy a SHARE Föderáció nagy energiát fordít arra, hogy a többnyelvűség megvalósulhasson, és magyarul is kommunikálnak.
Szerinte igaza van Borzási Saroltának abban, hogy a román fiatalok nem interiorizálják a magyar közösség problémáit, de ez szerinte azért van, mert nem is értik, hogy melyek azok a problémák.
„Hiába várja el bárki, hogy ezzel a rendezvénysorozattal meg fogjuk változtatni a világot, de úgy hiszem, hogy fontos előrelépés lesz. De megkérek mindenkit, hogy ne legyenek irreális elvárásaik velünk szemben” – mondta Apan.
Ezután újra Sabin Gherman beszélt, aki azt hangsúlyozta, hogy egy másik kultúra elismerése nem konjunktúra kérdése. Szerinte nem Emil Boc személyére kellene koncentrálni a kérdésben, mert a helyi tanács a fő felelőse a táblaügynek.
Végül Szakáts István elmondta, ezután is fognak a témakörben találkozókat tartani, amelyek a terveik szerint sokkal fókuszáltabbak lesznek a csütörtök estihez viszonyítva, amit csak a beszélgetések megnyitójának szántak.
F. J. Transindex.ro

Iskola a láthatáron? – Az „elfelejtett” beruházás
Míg egyes Maros megyei vidéki települések azzal büszkélkedhetnek, hogy korszerű, az EU követelményeinek megfelelő iskolaépületet létesítettek vagy felújították a régit, addig a szászbogácsi egy 1872-ben felhúzott volt gazdasági melléképületben működik. A középiskolások még mindig az udvari „pottyantós” illemhelyre járnak. Az udvart 2007 óta egy új épület alapja és a tartógerendák vasszerkezete foglalja el. Többszöri beadvány után sem sikerült előmozdítani az építkezést. Az idén a polgármester újabb kísérletet tesz a pénzügyi támogatásra.
Szűk, sötét, dohos irodában fogad Popa Ilona, Magyarsárosról „ingázó” iskolaigazgató, aki elmondja, jelenleg 229 I – VIII. osztályos tanuló jár az iskolába (68 óvodásuk van). 80%-uk roma nemzetiségű. Az előítéletekkel ellentétben soha nem volt gond, rendszeresen járnak az órákra. Aki innen középiskolába került, jó eredménnyel érettségizett. A volt diákok között orvosok, mérnökök, informatikusok is vannak. A bogácsiak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen vagy a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen folytatják tanulmányaikat. A jelenlegi – már történelmi kort megért épületet – igyekeznek rendben tartani. Van informatikai és tornatermük, az osztályok – a lehetőségekhez mérten – rendezettek. 32 tanár dolgozik a bogácsi iskolában, közülük 12-nek első fokozata van, a többiek másodfokozattal rendelkeznek – mind véglegesített állásuk van. Az oktatók közül ketten helybéliek, a többiek Dicsőszentmártonból ingáznak. Ezzel sincs gond – mondja az igazgatónő – mivel a polgármesteri hivatal és a szállítócég közötti egyezség alapján a járatokat az iskolai program szerint állították be, a járművek a kapuban teszik le és szállítják onnan haza a tanárokat. A legnagyobb gond a félkész épülettel van. A jelenlegi ugyanis 143 éve épült, a Halmen szász család gazdasági melléképülete, illetve a szolgálók lakhelye volt. Miután az örökösök Németországba költöztek, az állam átvette az épületet, és 1980-tól működteti benne az oktatási intézményt. Ez volt az oka annak is, hogy az önkormányzat egy új épületért lobbizott. Pályázatot nyertek, és a szaktárca támogatásával 2007-ben hozzáfogtak a munkálatokhoz. A beruházás értéke 5,4 millió lej volt. A pénz azonban elfogyott, emiatt csak az alapokig jutottak el, illetve elkészültek az emeletet tartó pillérek, amelyeknek a vasszerkezete ma is „égnek áll”.
Közben a kivitelező cég, a Global Financial Group Kft. csődbe jutott és fel is számolták. A polgármesteri hivatal, abban a reményben, hogy az évek során sikerül folytatni az elkezdett beruházást, a szokásos iskolai év előtti javítási, karbantartási munkálatokon kívül nem igazán foglalkozott a régi épülettel. Olyannyira nem, hogy egy benti mellékhelyiséget sem épített, így a diákok és a tanárok a mai napig is az udvaron levő, három – „fiúknak, lányoknak és mindkettőnek” (sz.m.: valószínű a tanároknak) fenntartott illemhelyet használják. Mindebben csak az a különleges, hogy – EU ide, vagy oda – a törvények megengedik ezt.
Dr. Gabriela Uifălean, a megyei közegészségügyi igazgatóság szóvivője kérésünkre elmondta, mint minden évben, a mostani tanévben is az Egészségügyi Minisztérium 1030-as rendelete értelmében az iskola vezetősége saját felelősségre kérhet kivételezést, amit, ha „megígérik”, hogy a folyamatban levő évben megtesznek mindent azért, hogy a szabálytalan mellékhelyiséget felszámolják, megadhat a közegészségügyi igazgatóság. Magyarul: megkapják az engedélyt a működésre. A szóvivő azt is hozzátette, bírságot is kiróhatnak, de csak akkor, ha megállapítják, hogy „nincsenek meg a megfelelő higiéniai feltételek”. Ehhez azonban a helyszínre kell menni. Ha pedig nem jön semmiféle bejelentés, akkor nem teszik meg, ugyanis túl kis létszámú a személyzet.
Aldea Ioan, Szászbogács polgármestere lapunknak elmondta, megszámlálhatatlanul sok utat tett már az iskola érdekében Bukarestbe. Mindeddig eredménytelenül járt, azonban elárulta, hogy hétfőn újra a fővárosba utazik, ezúttal van esély arra, hogy némi finanszírozást is kapjon. Kifejtette, a munkálatok folytatásának jogi akadályai voltak. A 2013-ban kibocsátott 28-as kormányrendelet kimondta, hogy nem kaphat támogatást egy megkezdett munkálatra, mert már van kivitelezési szerződése. Ezt fel kell bontani. A helyzet az, hogy elméletileg vannak szerződő felek, gyakorlatilag azonban nem, ugyanis az időközben csődbe ment cég jogilag sem létezik.
A polgármester elárulta, hogy legutóbb a vidékfejlesztési minisztériumban tárgyalt az „illetékesekkel”, hogy a kialakult helyzetet figyelembe véve „tekintsenek el” az előbbi rendelet előírásától és tegyék lehetővé, hogy újraindítsa az eljárást. Ígéretet kapott arra, hogy amennyiben minél előbb felviszi az átszámított tervet, akkor támogatják. A héten a tervezők „átnézik” a korábbi kivitelezési tervet, és újraszámítják a költségeket is, ugyanis 2008-tól némely építőanyag a duplájára drágult. Ha elkészülnek a régi-új tervvel, akkor hétfőn már a minisztérium asztalán van a finanszírozási igénylés.
Ami a munkálatok folytatását illeti, a polgármester optimista. Ha „minden jól megy”, akkor két hónapon belül megkaphatja az önkormányzat a kormány (vidékfejlesztési minisztérium) támogatását. Ezután azonban újabb elektronikus versenytárgyalást kell meghirdetni a kivitelező kiválasztására. Ez legjobb esetben három hónap, ha nem lesz óvás. Így valószínűleg az év végén vonulnak ki a munkagépek. A beruházás hozzávetőleges (új) értéke 1,2 millió euró, ebben benne van a mintegy 20 tanterem, a tanári és igazgatói szobák, a könyvtár és más mellékhelyiségek teljes berendezése is, illetve az udvar rendezése. A régi épületet lebontják.
A polgármester elmondta, „ha most nem kapja meg a finanszírozást, akkor valójában többet nem lesz lehetősége pályázni”, így, tehetjük hozzá, a sajátos romániai hivatali packázások, a közpénzek kezelésének valódi „emlékműve” maradhat a szászok által másfél évszázada felhúzott és még álló épület udvarán levő félkész építmény.
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

„Mondtuk eleget, mondja most már más is” – Mi fán terem az autonómia?
Fel kéne már fogni végre: az autonómia nem országromlás! Ellenkezőleg.
Az a zsigeri reakció késztet e sorok írására, melyet több honfitársam részéről tapasztalok különféle honlapokon, Facebook- vagy Twitter-csoportokban, illetve más közösségi hálózatokon, ha csak meghallják az autonómia szót.z a Autonómia nem jelent elszakadást, sem „állam az államban” állapot kialakulását.
Szeretném, ha áttekintenénk és tisztáznánk néhány autonómiával kapcsolatos fogalmat, melyek egyes románok számára érthetetleneknek tűnnek.
Az európai kontinensen nagyjából tizenegy, etnikai kritérium alapján kialakított autonómia működik, ebből nyolc az Európai Unión belül, nevezetesen: Belgiumban a belgiumi német közösség, Finnországban az Åland-szigetek (svédek), Olaszországban Dél-Tirol és Vale d’Aosta (németek és franciák), az Egyesült Királyságban a Man-sziget, Spanyolországban Baszkföld, Galícia, Katalónia, (baszkok, galíciaiak és katalánok). Még három autonóm tartomány van az Európai Unión kívül: Macedóniában (albán közösség), Moldova Köztársaságban Gagauzia (törökök és bolgárok), Szerbiában Vajdaság (hat különféle etnikumot tömörítő autonómia, melyek elismert hivatalos nyelvvel rendelkeznek).
Vajdaság Autonóm Tartomány Státusza, Alapvető rendelkezések, 6. cikkely: A Vajdaság Autonóm Tartomány (VAT) szerveinek tevékenysége során a szerb-horvát és a cirill betűs írásmód hivatalosítása, illetve a törvény által szabályozott módon a latin betűs mód használata mellett egyidejűleg alkalmazható a magyar, szlovák, román és rutén nyelv, az írásmóddal együtt, valamint más nemzetiségek nyelvei és írásmódjai, a törvény által szabályozott módon.
Ennek megfelelően a társadalom szegmenseinek többségében alkalmazható a román nyelv. A VAT területén a román a következő településeken hivatalos: Alibunár (Alibunar), Fehértemplom (Biserica Albă), Bégaszentgyörgy (Jitişte), Nagybecskerek (Becicherecul Mare), Antalfalva (Kovaciţa), Kevevára (Cuvin), Zichyfalva (Plandişte), Szárcsa (Sărcia) és Torontálszécsány (Sečanj). Versec (Vârşeţ) községben Vajdalak (Voivodinţ), Márktelke (Marcovăţ), Temesőr (Straja), Kiszsám (Jamu Mic), Kisszered (Srediştea Mică), Meszesfalva (Mesici), Almád (Iablanca), Temesszőllős (Sălciţa), Réthely (Râtişor), Homokdiód (Oreşaţ) és Mélykastély (Coştei) településen a román hivatalos nyelv.
Három olyan állam van, ahol minden jelentős őshonos kisebbséget az illető ország államalkotó nemzetiségeként is elismernek: Belgium, ahol flamandok, vallonok és németek, Svájc, ahol németek, franciák, olaszok és rétorománok és Bosznia és Hercegovina, ahol szerbek, horvátok és muzulmán bosnyákok élnek.
A fentebb említett tizenegy etnikai autonómia közül jelenleg csak egyben van konfliktus, és az is a mindennapi életben elég ritkán: Baszkföldön. Különleges eset a Bosnyák Föderáció.
Pontosan az autonómiák azok a konstrukciók, melyek megakadályozzák, illetve véget vetnek az ilyenfajta konfliktusoknak. Más esetekben az autonómia megadása kezdeti szakaszában állít le egy konfliktust. Az etnikai autonómiák minden esetben stabilizáló jogi és politikai konstrukciók.
Következtetés: az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómia nagyon is modern, európai és alkotmányosan lehetséges koncepció, ha megvan a politikai akarat, és ugyanakkor az EU közösségi joganyagával is kompatibilis. Aki ilyesmit kér Romániában, az nyíltan és félelem nélkül megteheti, mert nem sért semmilyen törvényt és alkotmányt.
Mit szóljunk akkor a kulturális, pénzügyi vagy gazdasági autonómiáról… Ez abszolút jogos kérése a különböző régiókban élőknek, és nincs semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, legfeljebb olyan mértékben, amennyire egy bizonyos régió összes etnikuma együtt törekszik e cél elérésére.
A kulturális kölcsönhatás nagyon logikusan működik, mert nem próbálja kikényszeríteni egy bizonyos identitás, az etnikumok egyikének, általában a legerősebb identitásának dominanciáját a többi etnikum, identitás felett. Ez történt Ausztria-Magyarországon – gyakorlatilag ennek kéne történnie most Romániában is.
Elmondhatjuk, hogy egy adott országban éppen azért működnek az etnikai autonómiák, mert érvényesülési teret nyújtanak a kisebbségi etnikai közösségeknek, miáltal feloldják az érdekütközéseket, így aztán a kulturális, nyelvi, regionális stb. identitás érvényesítésére és megőrzésére vonatkozó érdekek nem válnak destabilizáló tényezővé, mint most.
Az autonóm terület annak az államnak az egységes része marad, amelyen belül létezik, elszakadási jog nélkül.
Ez egyszer s mindenkorra legyen világos. Éppen ezen a nemzetközi szervek által felügyelt – mondjuk úgy – autonómiaszerződésen keresztül biztosítható a kérdéses állam területi integritása.
Nevetségesnek tartom az „igazi románoktól” folyamatosan hallott állítást, mely szerint a román állampolgárok többsége nem akar és nem kér semmilyen fajta autonómiát. Az ország lakóinak többsége nem akarja a görög-katolikusok templomainak visszaadását sem, nem ért egyet a melegek házasságával, nem ért egyet a romák integrálását célzó szociális segélyezési politikákkal és így tovább. A modern államok mindig olyan reformok és gondolatok révén jöttek létre, melyekkel a lakosság nagy része nem értett egyet.
Az Erdély-koncepcióra vonatkozó néhány szóval zárom írásomat, mert valójában ezzel van a nagy gond. Meglepetten tapasztalom azt a 96 év után még létező félelmet, hogy a regionalizálás és a bármiféle autonómia miatt Erdély elszakadhatna Romániától. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hogyan lenne ez lehetséges, amikor Erdélyben, Bánságban és Partiumban a románok aránya csaknem 71 százalékos…
Nekünk, románoknak könnyű, többségben vagyunk, és a saját államunkban élünk. A többi etnikai közösség számára minden másképp néz ki, mi pedig, akik „örökre urak” vagyunk (utalás egy nacionalista román dalra – a szerk.), abszolút semmilyen erőfeszítést sem teszünk azért, hogy megértsük gondjaikat. Egy cseppnyi empátia sincs bennünk a magyarok iránt, hogy a romákról ne is beszéljek… Vannak tragikus példáink, fájdalmas és nehezen gyógyuló emlékeink: egy etnikai közösség megsemmisítése, a szászoké és a sváboké, akik több száz évnyi létezés után szinte teljesen eltűntek, a zsidó közösség eltüntetése, a görög-katolikus románok közösségének részleges megsemmisítése.
A Bánságot és Erdélyt az iparosításon keresztül egy demokratikus világban elképzelhetetlen asszimilációs folyamatnak vetették alá. Ez a folyamat 1990 után megszűnt, de a helyi rendet valószínűleg visszafordíthatatlanul felforgatták.
Akkor viszont ne csodálkozzanak, hogy a magyarokkal és a németekkel együtt az e régiókban élő románok is diszkrimináltaknak érzik magukat, és a jogaikat kezdik ők is követelni.
Ezek a románok lassan-lassan kezdik megérteni, hogy a jövőjük attól függ, akivel nap mint nap együtt élnek, lett légyen az roma, szász vagy magyar. Mert ha arra várnak, hogy ezeket a gondokat a központosított állam politikusai oldják meg, akkor eltelik újabb 96 év, és ugyanebben a szuperközpontosított államban fognak élni.
Tudor Duică
Forrás: Tudor Duică: Un român din Transilvania despre autonomie Háromszék / corbiialbi.ro
Erdély.ma

Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Nemzeti hős a tömeggyilkos
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek

Négy szatmári szellemfalu, ahonnan eltűnt az élet
Szellemfalvak, fantomtelepülések – olyan kifejezések, amelyekkel kapcsolatban érdeklődve olvasgatunk néha az interneten bóklászva. Egyesült Államok, Ausztrália vagy akár Csernobil – azt hihetnék, csak ott vannak ilyen települések. Tévedés! Romániában 126, Szatmár megyében négy szellemfalu is van. Melyek ezek és mi a történetük?
A 2011-es népszámlálási adatok és egyéb hasonló statisztikák alapján független romániai szakértők megvizsgálták, hány olyan település létezik az országban, amelynek hivatalosan megvan a települési státusa, szerepel a romániai települések nomenklatúrájában, ám tulajdonképpen nem is létezik. Magyarán: senki sem lakik benne.
Nos, bármennyire is hihetetlen, a westernfilmekből ismert száraznövény-gomolyagot Romániában 126 településen fújhatná a szél békésen: ennyi település áll ugyanis üresen. Ez az ország összes településének az 1%-a! Közülük pedig négy Szatmár megyében van: Etény, Kak, Gánáspuszta és Vágástanya. Bár megvan rá a történelmi magyarázat, mégis érdekes, hogy két település Szatmárnémeti közvetlen közelében, Szatmárudvari községben található: Etény és Kak. Kovács József alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: bizarr módon mindkét településen már csak a temető jelzi, hogy ott valaha két virágzó település volt. Ami éltette őket, az jelentette a vég kezdetét is: a Szamos. Amikor a folyó 1970 május 14-én kilépett medréből, elmosta a partja mentén húzódó két falut. Amivel a természet nem bírt, azzal végzett egy beteg elme és a modern technológia: a falu megmaradt lakosait Szatmárudvariba költöztették, majd a kommunista rendszer „szisztematizálási terveként" kisminkelt falurombolási program keretein belül a buldózerek tették földdel egyenlővé a két falut.
Érdekesség, hogy Szatmárudvari községben van még egy kvázi szellemfalu: Vadászlakon télen alig 2-3 család lakik. Számuk nyáron sem haladja meg a tizen-egynéhányat. Szatmár megyében utolsóként ebbe a faluba vezették be a villanyt – 2004-ben.
„A szatmárudvariak kollektív emlékezetében Kak úgy él, mint ahol szép gyümölcsfák voltak mindenütt. Az öregek elmondása szerint a falut ruszinok lakták, akik inkább kereskedelemmel foglalkoztak", meséli Kovács. A település temploma a 2000-es évek közepére veszélyessé vált, ezért lebontották.
„A 2000-es évek közepén Boros Gerzson RMDSZ-es tanácsos kezdeményezésére mindkét település visszakapta a nevét és települési jogait, ám ott nem lakik senki. Kakon épült ugyan egy ház az elmúlt években, de tudomásom szerint az is üresen áll. Utakra, közművesítésre lenne szükség ahhoz, hogy a két település vonzóvá váljon és újra élet költözzön bele", mondja az alpolgármester.
Addig is az elköltözöttek, kilakoltattak ápolta néhány sír állít emléket a két egykori virágzó falunak, Eténynek és Kaknak. Utóbbinak a feljegyzések szerint 1910-ben még 406 lakosa volt...
Gánáspusztán kis kápolna (fotó) hirdeti még az egykori leírásokban „tündérkertként" szereplő kis település helyét. A jelenleg Ákos községhez tartozó területre az 1800-1900-as évek fordulóján költözött néhány család Heves megyéből. A dolgozni vágyó telepesek gyorsan csinos, rendezett települést alakítottak ki a lakatlan területen. Gánáspuszta lakosainak száma 1960-ban 74 volt. Jött aztán a már említett „szisztematizálási terv", amelynek áldozatai a legkisebb települések voltak. Az utolsó család Gánáspusztáról 1989-ben költözött ki. A buldózerek pedig semmit nem kíméltek, csak a kis kápolnát. Azzal szemben a Gánáspusztáról elszármazottak a rendszerváltást követően egy házat építettek és minden év Mária-napján ott találkoznak, magyarázza Geréb Miklós ákosi polgármester. A negyedik település a nyalábi hegyek között található Vágástanya. A Nagytarna községhez tartozó egykori településen a feljegyzések szerint a XIX. században beköltöző ukrán favágók lakták. Az elmúlt évtizedekben néptelenedett el, akárcsak a Nagytarnához tartozó fürdő.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro

Erdély.ma

Sok diák ír verset, novellát
Keresztöltésben Tapodi Zsuzsával és Pieldner Judittal
Mindketten Sepsiszentgyörgyön élnek, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának oktatói. Dr. Tapodi Zsuzsa és dr. Pieldner Judit irodalomkutatók nemcsak kollégák, de nemrég megjelent tanulmányköteteikből az is kiderült, hogy hasonló dolgok foglalkoztatják. Irodalomról, kritikáról, a diákok érdeklődési köréről kérdeztük őket.
– Az irodalomtörténetnek, irodalomkritikának ma milyen szerepe van?
– Tapodi Zsuzsa: Az irodalomkritika és az irodalomtörténet mindig „később jön” a művekhez viszonyítva. Segít közelíteni az irodalomhoz, megérteni az adott alkotás, a művészet, a világ jelenségeit. Végső soron önmagunkat. A diákok vagy akár a tanárok számára is valós segítséget jelenthet egy-egy jó kézikönyv.
– Pieldner Judit: Én az irodalomkritika szerepére reflektálnék. Magyar szakosként lehetőségem adódott, hogy tagja legyek Kolozsváron a Láthatatlan Kollégiumnak, amelyet Cs. Gyimesi Éva irányított. Ennek tevékenysége akkor a kritikaírásra irányult, abból kiindulva, hogy szükség van irodalombírálatra, a kortárs irodalomhoz való viszonyulásra. Tutoraink játszani (is) tanítottak a szövegekkel, például fülszövegeket írtunk fiktív, nem létező kötetekhez. Az LK-ban körvonalazódott az is, hogy a kritika tétje nem pusztán az értékítélet, a jó vagy rossz melletti voksolás, hanem ennél sokkal több lehetőséget nyújt. Az irodalomkritikát az olvasás és írás határmezsgyéjén gondolom el, amelyre talán szolgáltatásként még szükség is van, mert segít eligazodni másoknak is a kötetek között, megmutathat lehetséges olvasatokat, vagy utána megy olyan dolgoknak, amelyekre egyébként, olvasóként is „rohanó” világunkban nem mindig jut idő.
– Mi a tapasztalat, ki érdeklődik a tanulmánykötetek iránt, hogyan „lehet és kell eladni” ezeket?
– Tapodi Zsuzsa: A kultúra nem fejezhető ki pénzben. A rendszerváltás óta nem arról szól a könyvkiadás, hogy a szerző anyagilag bármit is nyerne. A könyvterjesztés gyakorlatilag nem működik. A tanár-szerzők viszik a kiadványaikat a társegyetemekre, konferenciákra ajándékba más egyetemen tanító kollégáknak, mert az az érdekük, hogy amit írtak, eljusson minél több tudományos műhelybe. A hallgatók számára könyvtárakba adunk be könyveket. A volt diákjaink azok, akik tudják, mit várhatnak tőlünk, ők szívesen vásárolnak, ha hozzájutnak a köteteinkhez.
– Pieldner Judit: Főként kollégák, nyelv és irodalom szakos tanárok, fiatal kutatók, doktoranduszok érdeklődnek a mieinkhez hasonló tanulmánykötetek iránt, tehát inkább szakmai körökben ismertek. Elsősorban nem eladásra készültek, kevésbé árucikkek, mint inkább küldemények, ajándéktárgyak, amelyet öröm átadni valakinek, mint ahogyan kapni is öröm hasonlót.
– Mennyire lehet a diákokat megfogni, mi érdekli őket az irodalommal kapcsolatosan?
– Tapodi Zsuzsa: Sikerélmény-számba megy, ha egy ajánlott olvasmány után azt mondja a hallgató, hogy „remek volt”, vagy „eddig nem volt kedvenc könyvem, most lett”. A szakszövegek nehezebben mennek a mai fiatalok többségének, nincs annyi olvasási gyakorlatuk. Az irodalomhoz a társművészetek, nevezetesen a film felől lehet eredményesen közelíteni. Jó lenne, ha a közoktatásban is tanítanának médiaismeretet, hogy a fiatalok tudatos médiafogyasztókká válhassanak, ne legyenek annyira kiszolgáltatva a tömegkultúra termékeinek. Minden csoportban vannak olyan hallgatók, akiknek különösen fejlett a szépérzéke, érzékenysége, és vannak olyanok, akiknek fejleszteni lehet az igényszintjét, világlátását, és persze a tudását. Ez a tanár számára nagy elégtétel. Vagy ha azt hallja egy volt diáktól, hogy tanárként ő is azt a művet ajánlja a tanulóknak, amit az egyetemen megszerettettek vele.
– Pieldner Judit: Örömmel mondhatom el, hogy vannak olvasni szerető, az irodalom, a könyvek iránt érdeklődő diákjaink, akik talán főként magukat keresik a könyvek lapjain. Azt hiszem, fontos a személyes élményeknek is teret engedni, az élmények másokkal való megosztásának is lehetőséget biztosítani. Azt is örömmel nyugtázom, hogy sok diák ír verset, novellát – úgy tűnik, mégsem értünk a Gutenberg-galaxis végére.
Turoczki Gy. Emese
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Báró elvtárs
Ezt a – képzelőerőt megmozgató, a közép- és kelet-európai kommunista berendezkedésre is utaló – címet választotta a közelmúltban magyarul is megjelent könyvének Jaap Scholten Budapesten élő holland író.
könyv alcíme: Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában (Corvina Kiadó Budapest, 2014). A művet a kiadó izgalmas, megrendítő és felkavaró riportokat tartalmazó dokumentarista munkának tartja. Megkapta Hollandiában a történelmi témájú alkotásoknak járó kitüntető díjat (Libris Geschidenis Prijs).
A szerző a ’89-es fordulat után, a diktátor-pár kivégzését követő napokban Bukarestbe utazott, hogy meglátogassa a Hollandia nagyköveteként ott dolgozó nagybátyját. Majd Erdéllyel kezdett ismerkedni. Sok mindent látott-hallott ismétlődő ideutazásai alkalmával, 2006-ban pedig már azért jött az általa igen megkedvelt Erdélyországba, hogy riportot készítsen a törvénytelen erdőirtásokról. Akkor hallott először az erdélyi birtokos nemesség, illetve az arisztokrácia 1949-es kitelepítéséről, vagyonának teljes elkobzásáról és a családok kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásáról.
A fiatal holland író búvárkodásba kezdett, igyekezett az Erdélyről/Romániáról szóló ismereteit gyarapítani személyes kapcsolatai révén is, mi több: hogy még otthonosabban, szakszerűbben mozoghasson a kisemmizési témában, Budapesten elvégezte a Közép-Európai Egyetem társadalom-antropológia szakát. Felismerte Erdély sokszínűségét, úgy vélte, van hasonlóság szülőföldünk és Hollandia közt.
Majd megtudta, hogy a 80-as években a román diktátor áruba bocsátotta az erdélyi németeket és zsidókat, valamint azt is, hogy 1947-ben mind Magyarországon, mind Romániában törvény által eltörölték a történelmi réteget, a birtokos nemességet. Megtiltották a családi nemesi/főnemesi címerek, a címek és rangok, a birtokra utaló nemesi előnevek használatát.
A szerzőtől sógornője megkérdezte, miért érdekli oly nagyon őt az erdélyi történelmi családok helyzete, miért akar könyvet írni róluk? A többféle válaszból ezúttal csupán egyet-kettőt említek: mert az erdélyi birtokos nemesség és annak felső rétege, az arisztokrácia népközelben élt, értéket, kultúrát teremtett, ez a réteg volt az iskola- és templomépítő, mégis 1945 után drámai sorsban volt része, kisemmizte, szolgasorba taszította őket a kommunizmus.
Erről eddig nagyon keveset írtak és Nyugat-Európában szinte senki sem ismeri múlt századi sorsukat és történetüket – sorolta a szerző, majd a legvégén azt a tulajdonságukat említette, amely mindannyiukat összeköti: az állhatatosság.
Jaap Scholten a mintegy hatvan interjú alapján készült történeteket három részben írja le: az első a kommunizmus előtti időkről szól, a második az 1945–1989 közöttiről, a harmadik a ’89 utániról. Szó esik ezekben a fejezetekben egyebek mellett a Nyugatra távozásról, az ittmaradásról, visszatérésről, újrakezdésről. A történetekben igen gazdag, jól dokumentált munkában hiteles személyek, történészek, más értelmiségiek szólalnak meg, rávilágítanak a Szekuritáté és a pártvezetők disznóságaira.
Olvashatunk például a hírhedt Duna-csatornáról, a jilavai és szamosújvári iszonyatos börtönviszonyokról, a kollektivizálás menetéről vagy akár a KGB vigyázó szemeiről. Aztán tátva marad a naivabb ember szája, amikor a bukaresti vagy budapesti újgazdagokról kezd olvasni, szép számmal van köztük volt szekus és ávós.
Egyetemi tanár mondja a könyvben, hogyan kaparintották meg az elkobzott vagyonokat ezek az emberek, ’89 után pedig gyarapították. De nem érzik magukat biztonságban – mondja a professzor –, ezért hordják a készpénzzel megpakolt nagy sporttáskákat Lichtensteinba. Egy olasz bankár pedig arról beszél, hogy a most vagyonos románok körében a világ legtermészetesebb dolga, hogy cégeiket beviszik egy külföldi holdingba, amelynek Hollandiában, Cipruson vagy Máltán van a székhelye.
Arra is volt példa Bukarestben, hogy egy 16 éves kamasz a szülei hitelkártyájával és jóváhagyásával Maseratikat és Lamborghiniket vásárolt... (Kezd most már oszlani előttem a homály, miért nincs pénz az 1949. március 2-a éjszakáján kisemmizett és évtizedeken át üldözött földbirtokosok kártérítésére, de a szántóföld is elfogyott a törvényes 50 hektár visszaméréséhez, emellett az erdő is vészesen fogy a volt tulajdonosok elől. De csak előlük! Kell-e vajon csodálkoznunk, miért késik a volt politikai foglyoknak és elhurcoltaknak a tavaly év vége felé megígért méltányosabb anyagi megbecsülés postázása? Talán a miniszterelnök tudna erre válaszolni.)
Azt mondja a szerző a magyar kiadáshoz írt előszóban, hogy az olvasó a Bánffy, Bethlen, Haller, Kálnoky, Mikes és Teleki család gazdag történetét tartja a kezében. Ez csak részben fedi a valót, ugyanis a velük rokoni kapcsolatban álló más főnemesi és köznemesi történelmi családokról is bőven szó esik a könyvben.
Talán ezért beszél az író egy helyen DO-arisztokráciáról (D. O. = domiciliu obligatoriu, azaz: kényszerlakhely; személyi igazolványukban a fénykép fölött díszelgett a megbélyegző D. O.). Néhány név felsorolása után azt mondja egy helyen a könyvben Scholten: amennyire meg tudtam ítélni, ezektől az emberektől idegen a képmutatás, iszonyú erő halmozódott fel bennük, talpig becsületesek, és erkölcsileg kikezdhetetlenek. Ez pedig nem semmi! – ahogy mondani szoktuk a mai nyelvi divat szerint.
Sok mindenről lehetne és kellene még írni Jaap Scholten könyvének apropóján. A terjedelmi korlátok azonban még csak néhány megjegyzést engednek: az irodalomjegyzék, időrendi áttekintés, fogalomtár, a térképek és fényképek igencsak előnyére válnak a vaskosabb kötetnek. A gördülékeny szöveg a szerző és fordító (Bérczes Tibor) kifinomult stílusérzékét dicséri. Végezetül: találkoztam azzal a könyvben említett „birtokáról kiebrudalt nemes”-sel, aki egy elhagyatott sepsiszentgyörgyi kávézóban beszélt az írónak és tolmácsának a kitelepítés éjszakájáról, és azt mondta: a Báró elvtárs remek könyv, Jaap Scholtennek gratulálok!
Jaap Scholten: Báró elvtárs – Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában, Corvina Kiadó Budapest, 2014
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

„Elkent ügy” a Mikó-per Markó Attila szerint
A Mikó-perben hozott döntés „iskolapéldája annak, hogyan kell úgy elkenni egy ügyet, hogy közben abban minden szó a megfelelő utasítást kövesse” – állítja Markó Attila RMDSZ-es képviselő, aki blogbejegyzésben kommentálta a perben hozott döntés indoklását.
Az ügyben három év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt politikus szerint a döntés olyan utasításokat követ, melyek szerint „a vádlottakat el kellett ítélni, de annyira azért mégsem, hogy be is vigyék őket a börtönbe, ugyanakkor úgy kellett a kollégium épületét visszaállamosítani, hogy közben ne feszegessék túlságosan a jogos tulajdonos kilétét”.
Lemondtak az országos restitúciós hatóság vezetői
Lemondott hétfőn tisztségéről az Országos Tulajdon-visszaszolgáltató Hatóság (ANRP) elnöke, George Băeşu, valamint a két alelnök az intézménynél uralkodó áldatlan állapotok miatt.
Markó szerint a döntést úgy kellett megindokolni, hogy „az időközben nagy közfelháborodást keltő ügyet folyamatosan követő nemzetközi, de különösen amerikai és magyar diplomácia ne tudjon kifogást emelni”. A politikus szerint a jogerős ítélet „olyan elemet hoz be az érvelésbe, amely sem a vádiratban, sem pedig az alapfokú ítéletben nem szerepelt”, illetve „olyan vádat próbál megindokolni, amely nem volt tárgya a vádiratnak, túlmegy annak körén”.
Markó szerint azáltal, hogy a bíróság „olyan kérdést és olyan vádat próbál megindokolni, amely nem volt tárgya a vádiratnak, túlmegy annak körén, megfosztotta a vádlottakat a védelemhez való jogtól”.
„Amit képtelen volt kimondani a bíróság, mert ez volt a parancs, kimondom én: senki nem követett el semmilyen bűncselekményt, ugyanis az ingatlan jogos tulajdonosa kétségtelenül a református egyház, a bizottság pedig ezt megállapította, és a törvényt végrehajtva visszaszolgáltatta a Székely Mikó Kollégium épületét az Erdélyi Református Egyházkerület javára” – fogalmaz Markó, aki az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

A jogfosztások ellen
Amikor a székelymagyarság jogait korlátozzák – ahogy Dorin Florea, Marosvásárhely román polgármestere is teszi, megtiltva a véleménynyilvánítás jogát, a tiltakozó felvonulást – a román önérzetre hivatkoznak. Ahogyan Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa – januárban, a Moldva és Havaselve egyesítése sepsiszentgyörgyi ünneplésének előkészítése előtti napokban, amikor a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó székely jelképet „reklámtáblának” nevezte s kérte eltávolítását – is azt hozta fel érvként, hogy az a románokra nézve sértő.
Hogy miért, azt nem magyarázta el. Bizonyára a románok érzékenységét zavarná a 750 ezres székely népre emlékeztető Székelyföld megnevezés! Márpedig az egységes nemzetállam megteremtésének egyik ünnepén – a Moldva és Havaselve egyesítésére emlékezve – ez valóban zavaró. Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászlót először a marosvásárhelyi rendőrség minősítette reklámzászlónak, kitűzéséért az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra bírságot szabott ki. Azzal, hogy a büntetést a marosvásárhelyi bíróság tavaly októberben megrovásra enyhítette, nem szüntette meg a székely zászló reklámzászlóvá minősítését. A nagyváradi rendőrség tavaly augusztus 26-án Tőkés Lászlót 3 és 5 ezer lej közötti pénzbírsággal fenyegette, ha az irodája erkélyéről nem távolítja el a székely, azaz a román hatóság által reklámzászlónak nevezett lobogót. Egy őshonos nép sokszáz éves jelképének csúfolása már nem egyéni partizánakció, nem az Új Jobboldal fasisztoid szlogenje, hanem egyértelműen a román állami intézmények műve, az államnacionalizmus nemzetiségi politikájának tükre. A román hatóságok – többnyire a prefektusok – az elmúlt években a székely zászló elleni ádáz küzdelmükben félszáznál több pert indítottak és nagyszámú büntetést róttak ki. A székelység szimbólumainak csúfolása, üldözése a székely nép megalázását is jelenti, de a prefektusokat, a rendőrséget, a bíróságokat csak a románság érzékenysége érdekli. Márpedig tetszik, nem tetszik, a székely nép hazája mindig Székelyföld volt, még akkor is, ha történelme során Erdélyt és Magyarországot is hazájának érezte, és többidentitásúvá vált. Szívéhez azonban a legközelebb Székelyföld áll, mert ez a szülőföldje. Székelyföld neve, a székely szimbólumok benne élnek, akik ezeket üldözik, a székelyeket is üldözik! A székely identitás része még Erdély és a történelmi magyar haza, a Kárpát-medence, a magyar kultúra, a magyar történelem is. Amikor a székelység 1918 után román uralom alá kerül, a román államhoz nem kötődhetett hasonló érzésekkel, mert a román nacionalista politikai elit gondoskodik arról, hogy a székelység Romániát ne érezhesse szülőhazájának, csak országnak, államnak, amelynek befizeti adóját, és melynek törvényeit betartja. A szabad véleményre és tiltakozási jogra mért újabb csapást Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea. Olyan súlyos jogfosztás szemlélői, szenvedő alanyai vagyunk, amely egyértelműen mutatja a román demokrácia törékenységét. Egyértelmű az is, hogy a fenyítés, a kollektív jogok hiánya miatt a székelység Romániában nem láthat szülőhazát. A székelyek azért érzik mostohának a román államot, mert az fölöttük – Szabó T. Attila neves nyelvészünk szavával élve – „vasgyámságot” gyakorol. Badarság a székelyektől elvárni – amíg közösségi jogai nincsenek, amikor szülőföldje, hazája, a Székelyföld nevét (is) üldözik –, hogy érzelmileg Romániához kötődjenek, dalolva és örömmel vegyenek részt a román nemzeti ünnepeken. Az őshonos székely nép – e fogalmat nem rendi, nem középkori értelemben használva – nem vádolható hazaárulással, mert szülőföldjén megkérdezése, azaz népszavazás nélkül, az önrendelkezési jog figyelmen kívül hagyásával tették kényszerkisebbséggé. Ne feledjük, amikor az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség 1920. január 16-án Párizsban népszavazás biztosítását követelte a wilsoni önrendelkezési elvre hivatkozva, kijelentette, hogy a népszavazás bármilyen eredménnyel végződjék is, a magyarság kész azt elfogadni. Románia azért sem lehet szülőhaza, mert a nacionalista szűkkeblűség ma sem biztosítja a közösségi jogok gyakorlását. Ebben az országban gyakran még az egyéni, az állampolgári jogok sem érvényesülnek. Egyre gyakrabban születnek diszkriminatív bírósági döntések a magyarság, a székelység rovására. Újabban a nacionalista elit a sokat emlegetett önrendelkezési jog helyett a régiósítás álarcába bújtatva olyan ördögi tervet eszelt ki, melynek eredményeképp Székelyföld székely népe számbeli kisebbségbe szorul, megteremtve azt a jogi keretet, amelyben felgyorsul a székely közösség felszámolása. A március 10-ére tervezett megemlékezés és tiltakozó felvonulás elmaradása újabb súlyos jogfosztásra figyelmeztet! Dorin Florea polgármester a román hatóságot képviselve meggátolja a gyülekezési jog gyakorlását. A Székely Nemzeti Tanács vezetője, Izsák Balázs tömören mutat rá: „Szervezőkként nem kívánunk a hatóságok partnerei lenni a súlyos jogtiprás leplezésében azzal, hogy megtartjuk a megemlékezést, a tiltakozó megmozdulást pedig nem, hiszen ezzel azt a látszatot keltenénk, hogy gyülekezési jogunk nem sérült.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kisebbségvédelem nem kizárólag magyar ügy
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a múlt héten Marosvásárhelyen úgy fogalmazott, hogy a kisebbségvédelem hazai és európai ügy. Mint mondta, Romániában lassú léptekkel halad a kisebbségek jogainak gyakorlatba ültetése, ugyanakkor az Európai Unió intézményeinek is felül kell vizsgálniuk, mit jelenthet a huszonegyedik században egy erre vonatkozó kezdeményezés elutasítása a teljes európai közösség szintjén.
Az identitásmegőrzés intézményes garanciáival a kisebbségeknek kell elégedettnek lenniük
Romániában legutóbb a 2011-ben elfogadott tanügyi törvény révén történt előrehaladás a kisebbségi jogok terén, például a történelmet és a földrajzot anyanyelven oktatják. Fontos lépés volt 2003-ban az alkotmánymódosításkor bevezetett néhány vonatkozó szabályozás, majd az ország 2007-es uniós csatlakozásáig is jelentős törvényes intézkedéseket fogadott el Románia. Azonban ez a folyamat jelenleg stagnál, és a megszerzett jogok megnyirbálására is vannak különböző, kevésbé átlátható intézkedések, mint például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem esetében. Ezért gondoljuk úgy, hogy Romániában hangsúlyozottan folytatni kell a kisebbségek jogairól szóló párbeszédet, az intézményeknek pedig alkalmazniuk kell a törvénybe foglalt jogokat, hiszen jelentős hiányosságokat tapasztalunk ezen a téren – jelentette ki. Az RMDSZ elnöke azt is nyomatékosította: az identitásmegőrzés határozott intézményes garanciáira maguknak a kisebbségekhez tartozóknak kell azt mondaniuk, hogy kielégítőek és elfogadhatóak, nem elég Romániát csupán elnevezni európai kisebbségi modellnek.
A kisebbségvédelem nem kizárólag magyar ügy, ezért az RMDSZ európai partnerszervezetekkel, köztük a FUEN-nel közösen terjesztette elő Brüsszelben a Minority SafePack nevű európai kisebbségvédelmi polgári kezdeményezést 2012-ben. Az európai intézményeket szerették volna közelebb hozni a polgárokhoz, ez pedig egy olyan eszköz, lehetőség volt, amelyet az EU-ban éppen ezzel a céllal hoztak létre – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint a dokumentum 60 millió, kisebbségekhez tartozó európai polgárnak a törekvését jelenti. A kezdeményezést úgy fogalmazták meg, hogy figyelembe vették az Európai Bizottság hatásköreit. Erről azonban másként vélekedett az intézmény, amely elutasította a dokumentumot. A jogi folyamat jelenleg is zajlik, és továbbra is kérdéses: a bürokratikus procedúrák miatt dobta vissza vagy a kezdeményezés alapgondolatát utasítja el az Európai Bizottság.
A pohár félig tele is van, meg félig üres is
Előadásában – egyebek mellett – Kelemen Hunor úgy fogalmazott, hogy jó is, meg rossz is a kisebbségi jogok helyzete Romániában. Erre kérdezett rá a Népújság.
– Ez nyilván arra vonatkozott, hogy az elmúlt 25 esztendőben sok hasznos és jó dolog történt, ami a kisebbségi jogokat illeti. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy a létező törvényeket nem alkalmazzák minden egyes alkalommal, sőt imitt-amott elszabotálják, és hogy nem értük el minden egyes célunkat. Valamilyen mértékben irányadó volt az 1993-as memorandum, amelyet az RMDSZ elküldött az Európa Tanácshoz, és amely tulajdonképpen tartalmazta a romániai magyarság törekvéseit teljes egészében. Ebben benne voltak a nyelvi jogok, benne volt a tulajdonjognak, a kommunista rezsim által elvett javaknak a rendezése, benne volt a magyar nyelvű állami magyar egyetem, és benne volt az autonómia. Ebből a nyelvi jogokat és minden egyebet, ha úgy tekintjük, törvényes keretek között már sikerült biztosítani. Az egy másik dolog, hogy mit alkalmaznak, és mit nem.
Ebből a nagy csomagból a magyar nyelvű állami egyetem és az autonómia az, ami a mi célkitűzéseink közül még nem valósult meg. De ez nem azt jelenti, hogy nem fog megvalósulni. Ezért mondom, hogy van, ami jó, van, ami rossz, a pohár félig tele is van, meg félig üres is, és ebben a pillanatban igazából az a fontos, hogy a megszerzett jogokat ne csorbítsák, és ne vonjanak vissza belőlük. Másrészt pedig, hogy az intézményes garanciák megteremtésében, a különböző autonómiaformák megteremtésében azt a párbeszédet a civil társadalommal, amit az elmúlt esztendőben bizonyos mértékben újraindítottunk az autonómiatervezetünkkel, folytassuk. És próbáljuk meggyőzni a román társadalmat, hogy 2015-ben, a 21. században a mi törekvéseink nem sértik Románia érdekeit, nem veszélyeztetik. Románia számára, amit mi kérünk, az jó, az Romániát erősebbé teszi, gazdagabbá teszi. Ezt a párbeszédet folytatjuk most. A továbblépéshez hihetetlenül fontos, hogy a létező vagy az újratermelt előítéletekből lebontsunk. Ezek az előítéletek ott vannak a románok fejében, de ott vannak a mi fejünkben is, mert magunkról sem állíthatjuk, hogy nem léteznek bennünk előítéletek. Léteznek. Ezeket le kell bontani.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A Mikó-per jogerős ítéletének kritikája – az indoklás ismeretében
Markó Attila szombati blogbejegyzésében értékeli a Mikó-per jogerős ítéletét, az indoklás alapján. Az alábbiakban közöljük az írást.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása körüli büntetőper jogerős ítéletének indoklását olvasva az az érzésem, hogy egy egészen más dimenzióban élünk – én és a romániai igazságszolgáltatás. Előrebocsátom, hogy mindaz, amit leírok, a lehető legobjektívebb jogi elemzése kíván lenni ennek a bírósági döntésnek, bár elkerülhetetlen, hogy érintettként ne fűszerezzem meg igencsak szubjektív elemekkel is.
Ez a döntés iskolapéldája annak, hogyan kell úgy elkenni egy ügyet, hogy közben abban minden szó a megfelelő utasítást kövesse. Ugyanis véleményem szerint több szempontból is utasítást követ ez a döntés: egyrészt a vádlottakat el kellett ítélni, de annyira azért mégsem, hogy be is vigyék őket a börtönbe, ugyanakkor úgy kellett a kollégium épületét visszaállamosítani, hogy közben ne feszegessék túlságosan a jogos tulajdonos kilétét.
Legalábbis ezt a látszatot kelti, ezt a látszat-semlegességet próbálja tükrözni. A jogerős ítélet két dolgot rögzít. Az egyik a büntető felelősség megállapítása, a vádlottakkal szembeni 3 év felfüggesztett börtönbüntetés kiszabása, a másik pedig a kollégium épületének jogi sorsa, a visszaállamosítás ténye az úgymond „eredeti állapot visszaállítása” által. Vegyük sorba ezeket.
A büntető felelősség és a büntető szankció
Az indoklás nyilvánvalóan erőltetett, jogtalan és helytelen módon megpróbálja megtalálni azokat a bűncselekményi elemeket, amelyre „rá tudja varrni” a felelősséget. A hivatali visszaélés bűncselekményének fogalmi elemei ugyanis a következők:
– közhivatalnoki minőségben, hatáskör gyakorlása közben szándékos kötelességszegés vagy kötelezettség hibás teljesítése;
– károkozás.
A vádirat a következőképpen fogalmaz: „a bizottság tagjai egy érvénytelen telekkönyvi kivonat értelmében, mely egy másik tulajdonost jelöl meg, összeállították azt a jegyzőkönyvet, melyben a valósággal ellentétben megállapították, hogy az ingatlan a sepsiszentgyörgyi református egyház tulajdonát képezte és visszaszolgáltatták az Erdélyi Református Egyházkerületnek”. Ugyanis a jegyzőkönyv kibocsátását megelőzően a közigazgatási minisztérium levelében az áll, hogy szerintük nem az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló jogszabály, hanem a magán- és jogi személyek javairól szóló törvény szerint kellene eljárni. Magyarán: az ingatlan nem egyházi ingatlan, ezért hibásan jártunk el. Ebből a megfogalmazásból egyértelműen kiderül, hogy a bizottság büntetőjogi felelőssége az ügyészség véleménye szerint abban rejlik, hogy tévesen állapították meg a tulajdonjog jogosultját, és ebből a hibából nem a valós tulajdonos javára szolgáltatták vissza. Ugyanez a megfogalmazás cseng vissza az alapfokú ítéletben is. Nyilván ehhez érveket is sorakoztat: soha nem volt az egyház tulajdona, közadakozásból épült, tehát az egyház szerepe csupán az iskola jellegében nyilvánult meg és nem a tulajdon kérdésében, stb.
Ez azt jelenti, hogy a büntetőjogi felelősség kizárólag a tulajdonos helyes vagy helytelen megállapításán múlik. Azaz amennyiben nem a református egyház a jogos tulajdonos, akkor létezik büntetőjogi felelősség, ha pedig ő a jogos tulajdonos, akkor teljes mértékben tárgytalan a büntetőjogi felelősség. Ezt ez irányt követte maga a feljelentés, de ugyanezen az úton haladt tovább a teljes nyomozati szakasz, ezt kifogásolta az ügyészség a vádiratban és ezt indokolja meg az alapfokú döntés is. Természetes módon ilyen irányú volt az alapfokú eljárás kezdeti szakaszában előterjesztett (és később végzéssel jóvá is hagyott!) előzetes kifogásunk is, melyben azt kértük, hogy a büntetőjogi felelősség érdemi vizsgálata előtt a bíróság állapítsa meg, hogy az ingatlan a református egyház tulajdonát képezte. A védekezés teljes folyamata ezt a logikát követte – nem is követhetett más logikát, hiszen a vád maga is erre alapozza a vétkességünket.
A védelem a fellebbezésben is ezt a kritikát fogalmazta meg: az alapfokú döntés átveszi a vádirat érvelését (valójában oldalakat idéz belőle szó szerint!), és a bizottság hibájának azt rója fel, hogy a valósággal ellentétben visszaszolgáltatta a kollégium épületét a református egyháznak. A fellebbezési eljárás során mindvégig arra fektettük a hangsúlyt, hogy az alapfokú ítélet minden (köztük az ilyen irányú) érvelését lebontsuk, és bebizonyítsuk, hogy mivel az ingatlan a református egyház tulajdona, ezért nem állapítható meg a bizottság tagjainak a büntetőjogi felelőssége. Emellett természetesen a bűncselekményi elemek mindegyikét lebontottuk, elmondván, hogy sem szándékos kötelességszegés, sem más kötelesség hibás teljesítése nem állapítható meg, ugyanúgy, ahogy kár sem keletkezett, hisz Sepsiszentgyörgy önkormányzatának perbeli szerepvállalásának lényege épp az volt, hogy városi tanácsi döntésben rögzítették: az önkormányzatot, mint ingatlanvagyon-kezelőt, semmilyen kár nem érte.
Viszont a jogerős ítélet teljesen felborítja ezt a logikát, ugyanis egy olyan elemet hoz be az érvelésbe, amely sem a vádiratban, sem pedig az alapfokú ítéletben nem szerepelt. Azt mondja ugyanis az indoklás, hogy a bizottság tagjai szándékosan nem teljesítették azt a törvényi kötelességet, miszerint a jegyzőkönyv kibocsátása csak a közigazgatási minisztérium „megerősítése” után történhet meg. A tisztább kép érdekében hadd álljon itt a törvény szövege, amibe megpróbál a jogerős döntés kapaszkodni – 83/1999. sz. sürgősségi kormányrendelet, 3. szakasza:
„(1) A közigazgatási minisztérium a prefektúrákon keresztül kérni fogja minden (mellékletben szereplő – szerző megj.) ingatlan jogi helyzetét.
(2) A jegyzőkönyveket csak a közigazgatási minisztérium megerősítése után lehet kiállítani.”
Nos ez a szöveg azt szabályozza, hogy a rendelet mellékletében levő ingatlanok mindegyikénél a jegyzőkönyv kibocsátása előtt meg kell győződni az adott ingatlan jogi helyzetéről, azaz arról, hogy az valóban tükrözi-e a mellékletben foglalt adatokat: hol van az épület, mi a jelenlegi rendeltetése, valóban államosították-e. A „megerősítés” (a román törvényszövegben confirmare – konfirmálás, visszaigazolás) ezt jelenti: a minisztérium a prefektúrák segítségével megerősíti, hogy valóban arról az ingatlanról van szó, amely a mellékletben szerepel, illetve, hogy annak jelenleg mi a jogi helyzete. Ennek a „konfirmálásnak”, „megerősítésnek” az a célja, hogy az esetleges azonosítási hibákat kiküszöbölje, ugyanis volt példa arra, hogy a mellékletben szereplő ingatlanok valamelyike, időközben már kikerült az állam tulajdonából, magántulajdonba került (például Temesvári Magyar Ház) – így az állam már nem rendelkezhet fölötte. Nos, ez a „megerősítés” minden esetben egy többnyire féloldalas irat, amelynek szövege rendszerint így hangzik: „a közigazgatási minisztérium megkereste X megye prefektusi hivatalát, amely közölte, hogy a kormányrendelet mellékletének Y pontjában, … település … utca … szám alatt szereplő ingatlant 19…-ban államosították, jelenleg … működik benne, jelenlegi tulajdonosa …”.
A Székely Mikó Kollégium esetében kiadott minisztériumi dokumentum is ugyanezt a szöveget tartalmazza, de a végén a minisztérium hozzáteszi, hogy véleménye szerint nem a 83/1999-es kormányrendelet, hanem a 10/2001-es törvény szerint kellene eljárni (ez utóbbi a magánszemélyek és jogi személyek javainak visszaszolgáltatását szabályozza). Ez utóbbi megjegyzését tisztáztuk a per során is, amikor bebizonyítottuk, hogy egy 2001-ben született jogerős bírósági döntés kötelezett bennünket arra, hogy eljárjunk a Mikó épületének ügyében, a jogerős bírósági döntés tehát felülírja a minisztérium véleményét. Egyebekben a minisztérium átirata mindenben „megerősített”: elmondta, hogy az ingatlan hol helyezkedik el, hogy jelenleg iskola működik benne, hogy államosították, és jelenleg is az állam tulajdonát képezi.
A Mikó-per jogerős ítélete elsősorban tárgyi tévedésben van, amikor azt állítja, hogy nem vártuk meg a közigazgatási minisztérium „megerősítését”. Ez a dokumentum létezik, része a periratnak, és a vádirat, valamint az alapfokú döntés nem kifogásolta sem ennek a létét, sem pedig ennek megerősítő jellegét, hiszen mindkét irat (vádirat és alapfokú ítélet) kizárólag azt kifogásolta, hogy a bizottság tagjai nem vették figyelembe a minisztérium hozzáfűzött véleményét, miszerint ez valójában nem is egyházi ingatlan, hanem egy más jogszabály szerint kellene eljárni, azaz a bűntényt a tulajdonos téves megállapításával követtük el.
Ebből kifolyólag a jogerős ítélet olyan kérdést és olyan vádat próbál megindokolni, amely nem volt tárgya a vádiratnak, túlmegy annak körén. Egy egészen más bűncselekményi tényállást rögzít! Ez azt jelenti, hogy mivel sem a vádirat, sem pedig az alapfokú ítélet nem mutat rá erre a kötelességszegésre, ezért ez a megállapítás nemcsak túlmutat a vádirat keretein, hanem ezáltal meg is fosztott bennünket, vádlottakat attól, hogy ezzel szemben érveljünk, védekezhessünk. Megfosztott tehát bennünket a védelemhez való jogtól.
A jogerős ítélet ilyen értelemben kilép az eredeti jogvita medréből, más felelősségeket próbál bevinni az érvelésbe, védelemhez való jogtól foszt meg és ezáltal megsérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének mind a méltányos eljárásra, mind pedig a védelemhez való jog garantálására vonatkozó rendelkezéseit.
Az ingatlan jogos tulajdonosa és a visszaállamosítás
A jogerős ítélet másik része a tulajdonjog kérdését érinti. Érdekes módon épp az előbb leírt felelősség megállapítása mentén próbál a jogerős ítélet egy olyan furcsa fordulatot behozni, miszerint épp azért, mert a bizottság vétke a „megerősítés” hiányában kiadott jegyzőkönyv, ezért nem is igazán érdekes, hogy kié az ingatlan. Sőt, ki is jelenti egyértelműen, hogy „semmilyen jelentősége nincs annak, hogy ki a tényleges jogos tulajdonos, hisz a tulajdonjog átszállása egy bűncselekmény folytán következett be”. Ezáltal nem tesz az ítélet se többet, se kevesebbet, mint erőszakkal elválasztja egymástól a büntetőjogi felelősséget a tulajdonjogi kérdéstől, ami teljes mértékben ellentmond a vádiratnak, és egy teljesen más perspektívát vetít elő. Ugyanis – visszatérve a vádiratra és a per teljes korábbi folyamatára – az ügy lényege kezdettől fogva az volt, hogy a bizottság azért bűnös, mert a valóságtól eltérően visszaadta az ingatlant a református egyháznak. Gyakorlatilag a jogerős döntés egy teljesen más bűncselekményi tényállást rögzít, a vádirathoz képest teljesen más cselekményeket nevez meg jogtalannak, és más irányba tereli a tulajdonjog kérdését, miközben az jogilag is, és tényszerűen is, egy és ugyanazon kérdéskör. Nem csupán a vádirat vonja össze ezt a két dolgot, de lényegében nem is lehet elválasztani, ugyanis a jogvita alapját az képezte – és az képezi ma is –, hogy megkérdőjeleződött az egyház jogos igénye a kollégium épülete fölött, ennek polgári pere folyamatban volt, és felfüggesztődött a büntetőeljárás idősza-kára. Később aztán a büntetőeljárás alapját is az képezte, hogy valótlanul és jogtalanul adtuk vissza az épületet a református egyháznak. Ez a két elem egy egységes egész két egymástól elválaszthatatlan fele: nincs büntető ügy, ha van egyházi tulajdonjog – és viszont, ha az egyháznak nincs jogos tulajdona, akkor van bűncselekmény.
Nos, ezzel szemben mit tesz a jogerős ítélet? Mint már leírtam, egyrészt erőszakkal és jogtalanul leválasztja a tulajdonjog kérdését a büntetőjogi felelősségről, ezáltal egy teljesen más bűncselekményi tényállást ír le. Teszi ezt azért is, hogy elhárítsa a felelősséget attól, hogy jogerősen véleményt fogalmazzon meg az egyház tulajdonosi minőségéről. Megpróbál úgy viselkedni, mintha nem is érdekelné, hogy kié az épület mindaddig, amíg ettől függetlenül amúgy is létezik büntetőjogi felelősség. Csakhogy ez a logika azért hibás, mert épp a vádiratban megfogalmazott bűncselekményi tényállást mellőzi, azaz túllép a vád keretein. Másrészt pedig, hogy a tulajdonosi kérdésben azért mégse maradjon teljesen semleges, kijelenti: mivel a visszaszolgáltatás bűncselekmény révén történt, ezért helybenhagyja az alapfokú bírósági döntést, miszerint megsemmisíti az Erdélyi Református Egyház tulajdonjogát, visszaállítja az eredeti állapotot. Ezzel ugyanazokat a cikkelyeket sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményéből, amelyeket a büntetőjogi felelősségnél már jeleztem, ráadásul megsérti a magántulajdonhoz való jogról szóló cikkelyt is.
Sokan felháborodva kérdezték, hogy miért nevezzük az eredeti állapot visszaállítását „visszaállamosításnak”. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a 83/1999-es kormányrendelet egy reparációs jogszabály. A kommunista (tehát nem jogállami) rendszer által elkövetett jogtalan tulajdonelkobzást reparálja azáltal, hogy jogállami keretek között törvénnyel visszaszolgáltat. A jogerős bírói döntés (akárcsak az alapfokú), megsemmisíti a jogállami reparációs törvény hatását, és a nem jogállami keretek között született állapotot – az államosítással létrejött állapotot – állítja vissza. Ezt akárhonnan is nézem, ugyanaz: visszaállamosítás.
Összegzés
A Székely Mikó Kollégium ügyében született jogerős bírói ítélet összességében egy teljesen más világot ír le. Jelentős mértékben túllép a vád keretein, mind a büntetőjogi felelősség, mind pedig a tulajdonjog kérdésében. A vád alapja az, hogy a bizottság bűncselekményt követett el, mert a valóságtól ellentétesen a református egyháznak adta vissza az ingatlant. Ezzel szemben az ítélet indoklása szerint teljesen más formában követtük el állítólagos bűnünket. Új bűncselekményi tényállást állapít meg, amely nem azonos a vád által megfogalmazottal. Magyarán: olyan bűncselekmény elkövetése miatt ítél el, amely miatt a vádirat nem kért felelősségre vonást. A visszaállamosítás kérdését is oly módon oldja meg, hogy megpróbálja elkerülni a jogos tulajdonos kilétére vonatkozó megállapításokat, bár az eredeti állapot visszaállításával implicit módon egyetért azzal, hogy az egyház nem tulajdonos.
Az elemzésem legelején jeleztem, hogy a döntés minden tekintetben utasítást teljesít. Ez egyrészt kitűnik abból, hogy mindenáron meg kellett felelnie annak az utasításnak, hogy ebben az ügyben nem szabad felmenteni a vádlottakat, másrészt megpróbálja ezt úgy megindokolni, hogy az időközben nagy közfelháborodást keltett ügyet folyamatosan követő nemzetközi, de különösen amerikai és magyar diplomácia ne tudjon kifogást emelni, hisz lám, a bíróság nem is akarja firtatni az egyház tulajdonjogát, mondván: attól még lehet akár az egyházé is, csak járja ki törvényesen a procedúrát… Csak hát, ezzel egy egészen más síkra tereli az ügyet, pontosabban egészen más ügyet kreált. A vád nem erről szólt, tehát az ítéletnek sem szabad erről szólnia.
Amit képtelen volt kimondani a bíróság, mert ez volt a parancs, kimondom én: senki nem követett el semmilyen bűncselekményt, ugyanis az ingatlan jogos tulajdonosa kétségtelenül a református egyház, a bizottság pedig minden törvényi eljárást betartva ezt megállapította, és a törvényt végrehajtva visszaszolgáltatta a Székely Mikó Kollégium épületét az Erdélyi Református Egyházkerület javára. Marad a következő lépés, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága meghozza a helyes döntést…
Szabadság (Kolozsvár)

„Rossz sajt nincs, csak tudni kell, mi legyen belőle”
Sánduly Edit, a Székely Sajtkészítő Kézművesek Egyesületének elnöke három éve foglalkozik kézműves sajtkészítéssel. Termékeit a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi hagyományos vásáron értékesíti. A sajtkészítés titkairól kérdeztük az Énlakán élő közgazdászt. Miért döntött úgy, hogy közgazdászként sajtkészítésbe kezdjen? A férjem létesített egy negyven egyedből álló bivalyfarmot Énlakán, a közgazdász logikám pedig nem hagyott nyugodni. Kiszámoltam a bivalyfarmnak a működési költségeit. Arra jutottam, hogy ezt helyre kell tenni: vagy a költségeket kell csökkenteni, vagy a jövedelmet növelni. A költségeket, amennyire a gazdaság működése lehetővé tette, csökkentettük, de a jövedelemnövekedés is foglalkoztatott. Ennek az egyetlen lehetséges módja, hogy magasabb szinten feldolgozott termék kerül ki a gazdaságból. Korábban a tejet ugyanúgy mi is leadtuk a tejbegyűjtő központoknak, mint mások, literenként 2 lejes áron. Ezért vágtam bele a tej feldolgozásába. Korábban volt már ilyen tapasztalata? Különösebb tapasztalatom nem volt. Gyerekkoromban egyszer a nagyanyám odatett, hogy én készítsem el a sajtot, mert neki el kellett mennie valahová. Akkor 8-10 éves lehettem, elmondta, mi a dolgom, én pedig megtettem, amire megkért. Rá 30 évre elkészítettem a következő sajtot. Szerencsés pillanat volt, mert amikor én erre készültem, akkor a Hargita megyei önkormányzat éppen egy kézműves sajtkészítő tanfolyamot hirdetett, ahová Magyarországról két kézműves sajtkészítő jött el, és tőlük tanultuk meg a kézműves sajtkészítés csínját-bínját.
Mennyi időre volt szükség mindazt megtanulni? Gyakorlatilag semennyi időre. A képzés egyhetes volt. A tanfolyamon az elméletet is, a gyakorlatot is megtanultuk, és olyan lelkesen adták át a tudásukat a magyarországiak, hogy gyakorlatilag már másnaptól bátorságot vettünk, és nekifogtunk sajtot készíteni. Azt tanultuk a tanárainktól, hogy rossz sajt nincs, csak tudni kell, hogy mi legyen belőle. Irányítani lehet az érési, érlelési folyamatot is, és akkor abból csak jó sajt lehet. Összeszámoltam egy alkalommal, hogy az utóbbi három évben a kézműves sajtkészítő tanfolyamokon közel 500-an vettek részt. Otthon mindenki kipróbálta, a családja, rokonsága számára készít kézműves sajtot, de a vásárra vinni a terméket nem volt bátorsága. Jelen pillanatban az 500-ból heten jelentünk meg a kézműves vásárokon. Milyen a székelyföldi sajtfogyasztó kultúra? Termékeinket elsősorban itt értékesítjük, Csíkszeredában és Udvarhelyen, a hagyományos termékvásáron. Itt hagyományőrzőek az emberek, főleg a hagyományokhoz közeli félkemény friss sajtokat kedvelik, de van bátorságuk kipróbálni az érettebb sajtokat is. A sajtfogyasztási kultúra alakulóban van jelen pillanatban. A lágysajtokat, amit mi penészes sajtoknak nevezünk, kevésbé kedvelik, de vannak fogyasztóink, akik azokat keresik. A keménysajtokkal is barátkoznak, azzal könnyebben. Kiváló vásárlók, tehát csak akkor kóstolnak a vásáron, ha vásárolnak is, ingyen hiába is kínáljuk, nem akar jóllakni senki sajtókóstoláson. Alkalmunk volt megkóstolni a sajtjai közül a hagymást, köménymagosat, sőt a pálinkásat is, ami újdonságnak tűnik.
Elsősorban az európai sajtokat ismerjük. A kézműves sajtok Európában hagyományosak, minden tájegységnek megvan a maga sajátos környezete, klímája, ami kialakította az arra a vidékre jellemző sajttartósító, -készítő módszerét. Ide tartoznak a svájci hegyi sajtoktól a francia lágy, a holland lyukas sajtokig, valamennyi tájegységnek megfelelő sajttípusa van. Itt nincs olyan párás levegő, mint Franciaországban, ezért a nedvességet és páratartalmat a penészes sajtokhoz a hűtőszekrényben állítjuk elő. A pálinkás sajt is kézműves sajtkészítő találmány, tartósítja a gyümölcspárlat a sajtot. A sajtra nemes gyümölcspárlatot öntünk, ez a pálinka beivódik a sajtba, majd két-három napos, de akár több hetes érleléssel átveszi a gyümölcs aromáját, de közben az alkohol elpárolog, tehát nem lehet berúgni tőle.
Van-e lehetőség a terjeszkedésre, mondjuk arra, hogy Marosvásárhelyre is eljussanak a kézműves sajtok?
Szerintem mindenképpen van lehetőség. Ennek a legelegánsabb módja az lenne, ha az ottani gazdák is készítenének sajtot. Mi szívesen átadnánk a kézműves sajtok tudományát, mert tudni kell, hogy mi a sajtokat családi gazdaságokban készítjük, tehát az állatok gondozásától, a takarmány előállításától a sajtkészítésig a család minden tagja kiveszi a részét a munkából. Ezért nehézkesebb távolabbi vásárokba utazni.
Volt már igény a sajtkészítés elsajátítására?
Volt, érkezett kérés, a Jára-mentéről, Kolozsvár környékéről, de végül nem szánták rá magukat a szervezésre, elmaradt a képzés. De ha összegyűlne mondjuk egy csoport Vásárhely környékén, szívesen mennénk.
Antal Erika
maszol.ro

Trianon? Köszi, inkább ne beszéljünk róla!
Johannis meghívta Hollande-ot december elsejézni 2018-ban. A magyarság erdélyi vezetői vajon gondolkodnak ennyire előre?
r: Klaus Johannis, Románia elnöke, meghívta François Hollande-ot, Franciaország köztársasági elnökét a 2018. december 1-jei ünnepségre, ugyanis éppen 100 éve lesz, hogy Románia határai többé-kevésbé felvették mai formájukat. Johannis tehát előre gondolkodik – a magyarság erdélyi vezetői vajon mit lépnek?
Rosszindulat nélkül írhatom le: ezen a kérdésen, alighanem, még senki sem gondolkozott. Kevésbé mentes a csipkelődési vágytól a megállapítás, hogy nem ártott volna. Elsősorban az RMDSZ felelőssége valamit, bármit kitalálni erre az eseményre, hisz az MPP végelgyengülése és az EMNP kudarcsorozata után megmaradó, egyetlen potens játékosként minden szem rászegeződik.
Forró pityóka a kérdés:
egyrészt mert az erdélyi magyarság számára aligha lesz ünnep december elseje. A kölcsönös tolerancia jegyében illik és fontos is tiszteletben tartani a nemzeti ünnepeket. Ez minden honos nemzet minden ünnepére igaz állítás, amely a többségtől a kisebbségeken át mindenkire igaz. Igaz, mert ezt sulykoljuk magyarokként jó ideje mi magunk is. (Amikor épp nem vesszentrianonozunk – de ennek a retorikának egy erősen kisebbségfóbiás Európában nem lesz befogadója, ráadásul politikailag nem is korrekt, ami pedig kulcskérdés.)
Vajon az elkövetkező három évben valaki gondolkodik-e el azon, hogy miként lehet politikailag korrekt, EU-ban is befogadható módon a magyarság helyzetéről beszélni? Johannis nemrég elhangzott nyilatkozata szerint Romániában ugyanis nincs magyar kérdés.Humoristák szájába illő mondat illik erre a kijelentésre:
magyar válasz sincs.
Menjünk tovább: a magyarságnak konszenzusszerűen vajon van-e véleménye arról, hogyan is kell a románsághoz, Romániához viszonyulni? Az arcukba nézve, nemzetiségi kérdésekről zavartan heherészünk, a hátuk mögött, habzó szájjal ütjük az asztalt? A vesszen Trianon alternatíva itt újra elvérzik. Romániában, akár tetszik, akár nem, román partnerekre van szükség. Politikai partnereket (és itt nem a folyamatosan köpönyegforgató, pillanatnyi érdekek mentén minden etikát mellőzően politizáló alakulatok mozgatóiról beszélek) nem sikerült közel 100 év alatt találnunk – legalábbis nem olyan számban, hogy az tényleg erőt jelentsen. Ahhoz viszont, hogy Európában az erdélyi magyarság számára fontos kérdésekről beszéljen valaki, ahhoz, hogy Románia jelen formája 100 éves fennállásának megünneplésében a magyarság faktor legyen, politikailag korrekt módon, politikai inkorrektséget, intoleranciát kell mutatni. Ez pedig nem képzelhető el román partnerek nélkül. Ki a román partner?
Ha megnézzük, hogy Románia mindenkori kormányzata mit tett értünk, magyarokért, aligha tudnánk jó szívvel ünnepelni 1918. december 1. 100 éves évfordulóját. Valószínűleg a románságért sem tett sokat a mindenkori kormány – de oldalukon a nemzeti összetartozás. Pedig a helyzet korántsem ennyire egyértelmű.
Román partner lehet mindenki, aki úgy érzi, hogy a közel 100 év alatt az alkalmi elit az életszínvonalat nem közelebb vitte Európához, hanem éket vert Európa és Románia közé. Ez nagyjából mindenkire érvényes. Meg lehet tehát mindenkit szólítani? Naivság volna ezt feltételezni – de azokat sem szólítottuk meg, akik természetüknél, műveltségüknél fogva hajlandók átlépni a permanensen újratermelődő nacionalizmuson.
Szűk három év alatt nehéz lesz (most optimista vagyok, mert feltételezem, hogy valaki próbálkozik ilyesmivel) 25 év stratégiai építkezését bepótolni. Elsősorban azért, mert tudatosan, vagy kevésbé tudatosan a magyarság elszigetelődésén dolgoztunk, politikailag, de civil, polgári életünkben is. A cél, hogy a beolvadástól menekítsük magunk, szentesítette az eszközt. A hatékonyságról lehet vitatkozni, de az más lapra tartozik. Világos, hogy nincsen nagyobb számú támogatója a magyarságnak román oldalról: ha a román ajkú politikum önmaga ellenében határozott meg bennünket, mi is beálltunk a sorba, és a románsággal ellentétben határoztuk meg önmagunk. Elvárható valakitől, hogy egy olyan csoporthoz szimpatikusan viszonyuljunk, akinek ellenében meghatározzuk magunk?
2018-ban lesz közfigyelem. Ha újra csak magyarul, csak magunknak nyilatkozunk, inkább szedjük le a pókhálókat otthon a nagyszobából. Annak legalább van látszata. A magyarok igényeiről, gondjairól elsősorban románul, de angol és francia nyelven is kell beszélni, kiadványokat, miegymást készíteni.
Ștefan cel Mareről azt írta a középiskolás történelemkönyv, hogy szinte minden csatáját megnyerte, ha netán mégsem, akkor meg olyan előnyös békét kötött, hogy az felért egy győzelemmel. Az előnyös békekötés művészetét egyelőre nem sajátítottuk el. Most meg itt a fekete leves. Johannis, aki mégiscsak mérsékelt politikus, elmondja, hogy Romániában nincs etnikai kérdés. Székelyföldön nincs olyan, hogy román kérdés, másutt nincs olyan, hogy magyar kérdés, feltételezett bónuszként az egész országban pedig nincs olyan, hogy roma kérdés.
Ezek után szinte látom a jövőt: Kovács Péter, vagy az RMDSZ éppen aktuális megmondó embere 2018. december 1-jén kiáll és a sajtónak nyilatkozik az éppen aktuális MOGYE jellegű problémáról, meg arról, hogy ájjájáj, minket itt aztán nagyon megdiszkrimináltak. Az év során zajló megemlékezéseken finoman közli majd egy-egy román szónok, hogy a magyarság csak örvendjen, hogy ilyen jó dolga van. Eközben mi meg zsummogunk a markunkba, magyar popsiba magyar pacikukit kiáltunk, ugyanezt elcsípjük majd román színezetben, közben pedig titokban várjuk, hogy az óra 2019-re váltson. Trianon? Köszi, inkább ne beszéljünk róla.
Kiss Bence
Transindex.ro

Még él a kerékkészítés mestersége Csíkszentimrén
„Jöjjenek be nyugodtan, mi sem járunk a fejünk tetején” – hívtak be a házba a csíkszentimrei kerekes mester portáján, amint a sárra hivatkozva toporogtunk az ajtóban. Amilyen szívélyes volt a fogadtatás, olyan szívesen mesélt Nagy József az eltűnőben levő mesterség titkairól.
Nagy József a közösségi megmozdulások egyik lelkes résztvevője, mozgatója: annak idején táncolt a tánccsoportban, „színdarabolt”, most a helyi nyugdíjas csoport aktív tagja. Ugyanakkor azon kevesek közé tartozik, akik ismerik még a kerekes mesterség csínját-bínját. „Már a dédapám is kerekes volt Verebesben. Tőle eltanulta édesapám, és én tőle. Az édesapám felőli nagyanyám Gidófalván szolgált egy kastélyban, egy báró házaspárnál. Ezeknek nem lehetett gyerekük, és megegyezték, hogy a szolgálóné kihordja a gyermeket, ők sajátjukként felnevelik. De aztán 1919-ben jött a gazdagok kitelepítése, s a báróék el kellett menjenek. Édesapám kicsi volt, dédapámék nem engedték el. Rá két évre az apja, a báró visszajárt Magyarországról, de aztán csak nem engedték el vele. Nagyanyám korán meghalt, így ottmaradt dédapámnál édesapám. A nagybátyja is kerekes volt, és így tőlük tanulta meg a kerekességet, én meg átvettem tőle” – vázolta a családfát.
Bár eleinte nem szerette, „belenevelkedett” a kerekes mesterségbe. 1968-ban fejezte be az általános iskolát, ezután inasként kezdett dolgozni a kollektív gazdaságban, és nyolc éven keresztül „kerekesként” dolgozott ott. „1975-ben a kerekességnek kezdett leáldozni, mivel bejött divatba a gumikerekű szekér. Elmentem Simonba dolgozni, akkor még lóval húzatták a fát az erdőről, oda kellett kereket, szánt, ilyent-olyant csinálni. Két évet dolgoztam a csíkszentsimoni IFET-nél, onnét aztán bekerültem az asztalos szekcióba, s ott dolgoztam 16 évet. Mikor jött a fordulat, és számolták fel a vállalatokat, eljöttem haza dolgozni, váltottunk engedélyt egy ismerőssel, de nem tartott sokáig az együtt dolgozás. Aztán 2005-ig asztalossággal dolgoztam itthon, mint egyéni iparos. Amíg élt édesapám, ketten végeztük az asztalos munkát, kapukat is faragtunk, vagy bútorokat készítettem, örökké került valami. Ma már sajnos a kerekesség nem nagyon megy, egy-egy kútkereket, ha kérnek. Az a baj, hogy nincs pénze senkinek, kicsit luxusnak számít, ha valaki ilyet rendel” – mutatott rá a kerekes mester. Elmondta, 250 lejért olyan kereket készít, amit már lehet tenni be a szekérbe
Egy kerék elkészítéséhez háromféle fa kell: csere, bükk és nyír. „A nyírfa az agy, az kiesztergálódik. Kifúródik a küllők helye, megcsináljuk a küllőket, a fentőt, s akkor van a kerékfal, azok rearakódnak. Most már vannak kicsi barkácsgépek, sokat segítenek a kerékcsinálásnál, nem kell kézzel kivésni, sokkal könnyebb. Mert régebb az éket is, amivel a kerékfal szorítódik, kézzel kellett megcsinálni. Három-négy ember kellett a kerékkészítéshez: gödröt ástunk, két cölöpöt beleütöttünk, s kerülte körbe négy ember, amíg kifúródott a kerékagy. Aztán azt vitték a kovácshoz kivasalni. Azt mondták ezelőtt, hogy az a jó segéd, amelyik öt nap alatt meg tud egy kereket csinálni. Ma már egy nap elég. Édesapámnak a szerszámai ma is mind megvannak. Emlékszem, fejszével kellett először kifaragni a fát, utána kicsi gyaluval kigyalulni, a falat kivágni. Akkor az egész család besegített.”
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

Kelemen Hunor: Európában is meg kell jelenítenünk a magyar ügyet
„Az erdélyi magyar ügyet Európában is folyamatosan meg kell jelenítenünk, mert ez nem egy kizárólagosan romániai kérdés. Kapcsolatunk ezért is erősödött meg az elmúlt években a felvidéki és a vajdasági magyar közösséggel, szorosabb a kapcsolatunk a magyar kormánnyal, jelentős együttműködés alakult ki a néppárti magyar delegáción belül” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök ma Brüsszelben, az Európai Parlamentben, az Európai Néppárt magyar delegációjának munkaülésén, amelyen a magyarországi és határon túli magyar közösség EP-képviselői mellett jelen voltak a határon túli magyar politikai szervezetek vezetői is.
Az RMDSZ elnöke tájékoztató felszólalásában a magyar-magyar együttműködés egyik fontos színterének nevezte az Európai Parlamentet, és úgy vélte – a Magyar Állandó Értekezlet, valamint Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma mellett – a közös gondolkodásra és tervezésre adott lehetőséget a romániai magyar érdekképviselet számára Románia 2007-es csatlakozása után.
„A világ legtermészetesebb dolga európai néppárti tagszervezetekként is együtt gondolkodnunk, együtt terveznünk, együtt cselekednünk közös ügyeinkért” – fogalmazott a szövetségi elnök, aki a romániai magyar érdekvédelmi munkáról elmondta: Romániában a nyelvi és közösségi jogok megteremtésére továbbra is a párbeszéd, a partnerek keresése a legmegfelelőbb eszköz, azonban olyan magyar ügyekkel is folyamatosan foglalkozni kell, amelyekről korábban úgy tűnt, hogy megoldást nyertek. „Legutóbb a magyar gyógyszerészképzés helyzetét kellett újragondolni, és az utolsó pillanatban sikerült megoldást találnunk” – jelentette ki Kelemen Hunor.
Hozzátette: a romániai belpolitikát a múlt évi államelnök-választás óta valamiféle káosz jellemzi, de remélhetőleg mielőbb helyreáll a rend, bár még nem sejlett föl a rendteremtés iránya. „Jelenleg az egyik legnagyobb kihívás számunkra az új választási törvény elfogadásának előkészítése a parlamentben. Ez nagymértékben befolyásolja azt, hogy a következő négy esztendőben mennyire lesz erős a magyarság az önkormányzatokban, a parlamentben. Az új jogszabályban az RMDSZ továbbra is az arányos képviselet elvét próbálja megőrizni, megerősíteni” – mondta az RMDSZ elnöke az Európai Néppárt magyar képviseletének brüsszeli munkaülésén.
A tanácskozáson Gyürk András delegációvezető, házigazdaként pedig Pelczné Dr. Gáll Ildikó EP-képviselő, a brüsszeli FIDESZ Polgári Szalon vezetője köszöntötte a meghívottakat: Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt, Berényi Józsefet, a Magyar Közösség Pártjának elnökét, Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét, valamint Horváth Ferencet, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnökét.
Közlemény
Erdély.ma

Ficzay Dénes emlékezete
„Kóbor poéta voltam és kósza álmokat kerestem”
2015. március 2-án az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében Ficzay Dénes halálának 30. évfordulójára emlékező tömeg láttán (az előcsarnokba is több sor széket kellett elhelyezni az érdeklődők számára) a legelső gondolatom az volt: Ficus (Ficzus?) mennyire örülne, hogy egykori iskolájában a város híres szülöttéről, Tóth Árpádról termet neveztek el. Hisz jószerével egész életében a város, a szülőváros – egyebek közt – híres szülötteit, vagy az itt megfordult neves embereket, a velük kapcsolatos történeteket kutatta, és közre is adott belőlük annyit, amennyi akkoriban lehetséges volt. Ha az égi szférákból visszatekintene, örömmel konstatálná: 2015-ben még vannak aradiak (ha nem is tősgyökeresek, azaz idecsöppentek), akik emlékeznek rá, torzóban maradt életművét értékelik, becsülik – ugyanakkor, némi értetlenséggel, megkérdezné: hol vannak a fiatalok – a kevés kivételtől eltekintve –, akik tovább viszik, utódaiknak átadják az aradi magyar történelmet?
Ficzay Dénesről, mint minden jelentős személyiségről, legendák keringenek. Sokezer ember (lényegében, mondhatnám, mindenki, aki számít) ismerte a vértanúk városában évtizedeken keresztül tanárkodó Ficust (beleértve, természetesen, a szemét mindenkin rajta tartó állami információs szolgálatot) jellegzetes, senki mással össze nem téveszthető, külső megjelenésére nem sokat adó, a lényeget a külsőségeknél mindig sokkal többre tartó alakját. A tegnapelőtti megemlékezésen két bájos fiatal lány (Kis Zsuzsanna és Kovács Henrietta) olvasott fel tucatnyi visszaemlékezést egykori tanítványoktól (Gulyás István, Orosz Németh Aranka, Szilágyi György, Kelly Enikő, Nagy Gizella és mások), amelyek – valamikori tanáruk alakjának felidézésen túl – mélységes szeretetet és tiszteletet sugároznak.
A tegnapelőtti megemlékezést Hadnagy Éva tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója nyitotta meg, aki – köszöntve a népes hallgatóságot – elmondta: nem volt (koránál fogva sem) tanítványa Ficzay tanár úrnak, de, kisiratosi kisdiákként bátyjától sok történetet, anekdotát hallott róla, és egy személyes élményét is felidézte, amikor, középiskolásként, az akkori Slavici líceum tanulójaként az utcán nagy tisztelettel köszöntötte – és ez az epizód nagyon fontos számára. „Most azt szeretném megtudni Önöktől, milyen az az ember, mit kell tudnia annak a tanárnak, akit halálának 30. évfordulóján ennyien megtisztelnek?”.
A rendezvény ötletgazdája és fő szervezője, Irházi János az ünnepelt egyik írásának felidézésével kezdte – a halál gondolatával szembenéző ember töprengéseivel. De így folytatta: „Azt szeretném, hogy ma mosolyogva emlékeznénk, hogy jusson eszünkbe a vidám, jó kedélyű Ficzay Dénes, ezért is választottuk az Emlékalbum borítójára ezt a mosolygós képet. Arra kérem Önöket, hogy a kiállítást végignézve idézzük fel emlékét, de mosolyogva, abban a meggyőződésben, hogy ennek a tanár úr is örülne”.
A megemlékezés rendezője ezután ismertette az Aradon született és itt is meghalt Ficzay Dénes (1921. dec. 27.–1985. március 2.) életútját, iskolaéveit, megemlítve aradi tanárait, a római katolikus főgimnáziumot az impériumváltástól haláláig, 1943-ig vezető Fischer Aladárt és az aradi vértanúk földi maradványait felszínre hozó Kara Győzőt. Ficzay végzős diákként már munkatársa volt az Aradi Közlönynek, ahol számos irodalomtörténeti írása jelent meg. A bécsi döntés után Kolozsváron a magyar–olasz szakra iratkozott, közben megnősült, s már két gyermek apjaként diplomázott 1945-ben. Már egyetemista korában belső munkatársa volt az Erdélyi Helikonnak és szorgalmasan írt a Székelyföld c. lapnak is. 1945 késő őszéig a kolozsvári kereskedelmi iskolában tanított, majd visszajött Aradra, ahol a katolikus gimnáziumban, majd annak utódiskoláiban tanított megszakítás nélkül 37 esztendőn át. Hazaérkezését követően azonnal bekapcsolódott a helyi sajtó munkájába, közművelődési, irodalmi, helytörténeti írásokat publikált. A hatvanas évek elején gyümölcsöző levelezést folytatott több magyarországi hely- és irodalomtörténésszel, majd a hetvenes évek végén az állambiztonsági hatóság figyelmeztetésére a levelezést is meg kellett szakítania, s szinte haláláig számtalan zaklatásnak volt kitéve. Ennek ellenére számtalan cikke jelent meg a helyi Vörös Lobogóban, a kolozsvári Utunkban és a marosvásárhelyi Igaz Szóban. A helyi lapban város- és irodalmi, valamint helytörténeti sorozatokat írt Aradi séták, Elfelejtett aradi írók, Aradi kislexikon, Aradi ritkaságok címmel, jól dokumentált tényeket, érdekességeket írt szeretett városáról. Ahogy ezt Aradi krónika c. írásának elején hangsúlyozza: valójában egyetlen nagy szerelme volt, a város, és története házaival, utcáival, különös és különleges embereivel. Példaképe a híres irodalomtörténész, Kelemen Lajos volt, akinek városnéző sétáin kolozsvári diákként gyakran részt vett, és az ő szellemében vezette aradi diákoknak, érdeklődőknek izgalmas városnéző sétáit, amíg hagyták.
Halálát követően – mivel életében kötete nem jelent meg – felmerült a kérdés: volt-e egyáltalán hagyatéka? Amikor 1990 januárjában újraalakult a Kölcsey Egyesület, s felmerült a hagyományok újraélesztésének kérdése, felmerült a könyvkiadás is.
Rövidebbre fogva: (a 2011-ben a Marosvásárhelyen elhunyt), s a Ficzay-hagyaték kezelését áldozatos munkával vállaló Pávai Gyula gondozásában öt, Ficzay Dénes hagyatékából előkerült, illetve sajtóban megjelent írásokból összeállított kötet jelent meg a Fecskés könyvek sorozatban (Aradi krónika, Aradi séták, Válogatott írások, A vértanúk sírja, illetve a csak részben Ficzay-írásokat tartalmazó Ficzay Dénes-emlékkönyv). Ezeket most, a 30. évfordulón a közönség digitalizált formában is megkaphatta, s talán mondani is fölösleges: aki a digitalizálás nem könnyű, áldozatos munkáját vállalta, az a már több hasonló próbálkozást (például Márki Sándor ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen munkái) is sikeresen végrehajtott Nagy István pécskai fizikatanár, aki ezáltal lehetővé tette, hogy Ficzay Dénes (eddig feldolgozott) életműve bekerülhessen a Magyar Elektronikus Könyvtárba, ahonnan a világ bármelyik pontjáról elérhető lesz. Nagy István egyébként létrehozott egy Ficzay-emlékfalat is a Facebookon – az arra érkezett írásokból olvasott fel a két (már említett) lány jó néhányat.
A tegnapelőtti összejövetelen Bognár Levente aradi alpolgármester, egykori tanítvány és Vadász Ernő is emlékezett Ficzay Dénesre. Ez utóbbi – egyedülálló módon – egykoron, 1939–40-ben (jó pár évvel fiatalabb) iskolatársa, később, 1945–50 között diákja, utóbb pedig tanártársa volt Ficzaynak! Vadász Ernő többek között azt emelte ki, hogy mennyire szerette a Tanár Úr a diákokat és iskoláját.
Befejezésül a feltétlenül nagysikerűnek mondható rendezvény ötletgazdája megemlítette azokat, akik a Ficzay Dénes-emlékalbum megjelenését támogatták: Winkler Gyula EP-képviselő, Frunda György szenátor, az RMDSZ Arad megyei szervezete, valamint magánemberként dr. Albert István, Cziszter Kálmán, Durst Piroska, Fukszné Baranyi Ágnes, dr. Gönczi Attila, Halai János, Kelly Enikő, dr. Metzner Júlia, Nagy István, Orosz Kinga, Pénzes Gyula, Pop Éva, dr. Szabó Júlia, Szőke Mária.
A résztvevők a megemlékezés befejezéseként megtekintették a díszterem előterében rendezett, harminc pannót (fotót, egy-egy Ficzay-kéziratot, „mottót”) tartalmazó ötletes kiállítást, és egy pohár bor, zsíros kenyér mellett elevenítették fel a feledhetetlen tanárt, kollégát, irodalmárt, helytörténeti kutatót – az „aradológust”, akiről, mint ilyenről, furcsa módon nem is esett szó.
Jámbor Gyula

Nyugati Jelen (Arad)

Kosztolányira emlékeztek
Az idei első irodalmi körét múlt héten tartotta a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete. Az eseménynek – mint immár hetedik esztendeje –, ismét a nagyváradi Ady Endre Líceum adott otthont. Szilágyi Magdolna nyugdíjas tanárnő ezúttal Kosztolányi Dezső életéről és irodalmi munkásságáról tartott átfogó előadást.
Szilágyi Magdolna jól dokumentált, bő egyórás előadásában Kosztolányi életét, pályafutását vázolta. Mint elhangzott, az író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró 1885. március 29-én született Szabadkán, egy főnemesi őseire büszke családban. Nagy hatással volt rá nagyapja, aki Bem hadosztályában volt százados. Haza- és szabadságszeretetét tehát a családjában szívta magába. Beteges, vézna gyerek volt, szülei mindentől óvták őt, és a halálfélelme végigkísérte életét, alkotásai többsége szomorkás hangvételű. „Ha nem lenne halál, művészet se lenne”– vallotta egyszer. Életében az első nagy csapás a nagyapja halála. Ekkor mindössze 10 éves. Később azt vallotta, hogy ő ekkor vált felnőtté, tulajdonképpen költővé, mert úgy érezte, valami maradandót kell alkotnia, hiszen a halál visszafordíthatatlan. Hatévesen került iskolába, az osztály dísze, Szabadkán az irodalmi kör vezetője. Később, középiskolás korában összeütközésbe kerül az önképző kör vezető tanárával, kizárják a gimnáziumból. Az iskolát magánúton fejezi be Szegeden és Szabadkán. Ezután Budapesten jár egyetemre, ahol megismerkedik Juhász Gyulával és Babits-csal.
Bécsben tanul tovább, de ott is elégedetlen volt. 1905 januárjától kezdett el rendszeresen publikálni, felfigyeltek a stílusára, meghívták szerkesztőnek a Budapesti Naplóhoz. Ady kedvezőtlen recenziót közölt vele kapcsolatban, s ezt soha nem tudta neki megbocsátani. Később a PEN-klub elnöke is volt, utolsó kötete 1935-ben jelent meg. Nyelvművelő cikkeket is írt, bírálta az idegen szavak használatát, és összeállította a legszebb 10 magyar szó listáját. Ötvenegy évesen, 1936. november 3-án halt meg ,fogínyrák miatt.
Az irodalmi körön László Ágnes és Ardelean Mária Kosztolányi verseket olvasott fel.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Összmagyar versenyt tervez a Maros megyei RMDSZ-elnök
Legkésőbb május végéig regisztrációhoz kötött előválasztások megszervezését javasolja Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke minden olyan településen, ahol a szövetségnek jelenleg nincs polgármestere, de a magyarság aránya meghaladja a 18 százalékot.
Brassai elképzelése szerint a megmérettetésre bármelyik magyar politikai szervezet képviselője bejelentkezhet.
A javaslatot a szövetség területi képviselőinek tanácsa kell hogy elbírálja. „Van kihívás bőven, hisz a legutóbbi helyhatósági választásokon jó pár helyen kudarcot szenvedtünk, ezért most már időben neki szeretnénk rugaszkodni az önkormányzati választásoknak" – fejtette ki Brassai Zsombor, aki belátta, a 2012-es választások alkalmával több településen az RMDSZ későn látott hozzá a belső választások lebonyolításához, amelyek ráadásul sok esetben vitákat szítottak.
Szerinte az előválasztás célja az, hogy Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Maroskeresztúron, Marosszentkirályon, Makfalván, Vajdaszentiványon vagy Jedden az RMDSZ már tavasszal elkezdje a kampányát. A politikus elmondta, döntésünkkel a szervezeten belüli demokráciadeficitet szeretnék ledolgozni vagy korrigálni.
„Azt akarjuk, hogy például a megyeszékhelyen Marosvásárhely polgárai döntsenek arról, hogy ki mögött szeretnének és tudnak felsorakozni" – szögezte le Brassai. Hozzátette, a megmérettetésre jelentkezőkkel szemben nem támasztanak semmilyen különleges feltételt. Csupán azt javasolják nekik, hogy aláírásokkal és egyházi vagy civil szervezetektől érkezett ajánlólevelekkel igazolják társadalmi támogatottságukat. Ezzel szemben a választási jogot regisztrációhoz kötnék.
„Ezzel el szeretnénk kerülni azt a botrányt, ami a városi RMDSZ-elnök megválasztása kapcsán alakult ki 2009-ben" – indokolta a javaslatát Brassai. Felidézte, ezelőtt hat évvel az egymásnak feszülő jelöltek és csapataik többnyire lekenyerezett romákból vagy kétes tevékenységet folytató személyekből álló, az RMDSZ-től addig jóformán köszönő viszonyban sem lévő voksolókat vonultattak fel.
Más pártok képviselői is jelentkezhetnek
Brassai Zsombor leszögezte: Marosvásárhelyen összmagyar előválasztást akarnak szervezni, amelyre bárki jelentkezhet pártállástól függetlenül. Szerinte semmi gond nincs azzal, ha az ellenzéki magyar pártok képviselői is részt vesznek a szövetség által szervezendő megmérettetésben.
Az elnök hozzáfűzte, hogy ez irányban informális beszélgetéseket folytatott Biró Zsolttal, a Magyar Polgári Párt országos elnökével és Portik Vilmossal, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei vezetőjével.
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy abban az esetben, ha az állóurnás előválasztás nem azt az eredményt szüli, amit az RMDSZ felsőbb vezetése „elvár", előfordulhat-e az, ami 2000-ben, amikor Markó Béla szövetségi elnök a tanácsosi lista átgyúrását követelte Kincses Elődtől, a megyei RMDSZ akkori vezetőjétől. „Az én hozzájárulásommal biztos nem írjuk át a listát. Ismerek jelölteket, önjelölteket, de ismétlem: azt szeretném, ha a marosvásárhelyiek mondanák meg, ki az, aki mögé fel tudnak sorakozni" – fogalmazott Brassai.
Egyértelmű üzenet Petinek és Vassnak
A Maros megyei elnök ugyanakkor áldatlan csörtének nevezte a Peti András városi RMDSZ-elnök és a belső ellenzék vezetőjének számító Vass Levente közötti, többnyire a Facebook közösségi portálon zajló vitát. Mint mondta, ő szívesen vállalta a közvetítői szerepet a két fél között, de be kell látnia, hogy ez teljesen eredménytelennek bizonyult.
„Három ízben ültünk le egyeztetni. Peti és csapata nyitottnak bizonyult, egy korrekt és méltányos ajánlattal rukkolt elő, amikor két-három ügyvezetői alelnöki tisztséget ajánlott az úgynevezett belső ellenzéknek. Megdöbbentett viszont Vass Leventéék makacssága. Nem értem, miért nem fogadták el a vásárhelyi RMDSZ-elnök javaslatát, és inkább kongresszusi mandátumot követelnek, ami egy kétnapos rendezvényre korlátozódik. Követve a két ember vitáját, azt érzem, hogy Vass Leventéék nem belső, hanem a külső ellenzéket képviselik, afféle báránybőrbe bújt farkasok" – vélekedett a megyei elnök.
Brassai Peti Andrást és csapatát sem kímélte. „Két évvel ezelőtt a nevemet adtam a városi RMDSZ átszervezéséhez. Megszüntettük a szervezeti struktúrát, hogy új hálózatot szervezzünk. Ennek a kihívásnak Peti András és csapata azóta sem tett eleget. Magyarán: az én kezemmel tették vagy tettük tönkre a tizenhárom körzeti szervezetet" – fogalmazott Brassai Zsombor.
Elmondta továbbá, csütörtökön 17 órától a Kultúrpalota kistermében lakossági fórumot szerveznek Hogyan építsünk közösséget ma Marosvásárhelyen? címmel, melyre mindkét oldal képviselőit és szimpatizánsait várják.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Van még 25 évünk?
A kérdés nem költői. Tárgyilagos, akárcsak a hozzá fűződő elemzések, de amint az oktatásról, oktatáspolitikáról, nevelésről vagy képzésről teszünk említést honi behatároltságunk ugarán, automatikusan válik áthallásossá. Soha nem volt negyedszázadnyi elherdálni való időnk, nem voltak feláldozható nemzedékeink, nincsenek ismételhető pillanatok arcunk évgyűrűin. A „mégis volt” romániai paradoxonja sokrétű, összenő benne éretlenségünk, céltalanságunk, évszázadok porát hordó megannyi nemzeti görcsünk, posztkommunistaságunk, néma cinkosságunk és kiszolgáltatottságunk minden apró állomása. Valószínű, mert ezt érdemeltük. Ennyire voltunk képesek. A tényszerű jelzés azonban, hogy erre az útkeresésre újabb 25 évünk is lesz, már túlmutat minden paradoxonon. Ha a következő 25 évben is csak ennyire leszünk képesek, valószínű, determináltságunk okán, nem is érdemlünk többet. Szándékosan indítottam Dr. Murvai László legújabb kötetének[1] záró alfejezet-címével, ugyanis a rá jellemző alapossággal körbejárt terület, hazai oktatásunk „háza tája” is rendezettebbnek tűnhetne, ha a folyamat végére is vetett volna az elmúlt 25 esztendőben értő tekintetet valaki. Betekintett volna például a nemzeti, egységes és egyéb üresen uniformizáló jelszó mögé, s megtalálta volna azt a rendszer által kilökött fiatalt, aki elméletileg az öntőmintában kapott útravalóval kénytelen hosszabb-rövidebb útján boldogulni. Ha ezáltal ráleltünk volna azokra az alapvető készségekre és szükségletekre, érzelmi és kreatív intelligenciára, amelyek kombinálása által egy ember érvényesülési lehetőségei gyakorlatilag végtelenek az eperültetvényeken túl is, ha felfedeztük volna, hogy a minőséget termelő szakoktatás nem az ördögtől való, s a kék munkaruha már nem feltétlenül a kulákoktól megkülönböztető, teherautók nyitott rakterén jelszavakat üvöltő szocreál valóságot tükrözi, talán maradt volna egy pár évünk a céltudatos elmozdulásra is.
Helyette hálót szőttünk törvényekből, rendeletekből és határozatokból, kövér pókként lebegünk a szélén, magánegyetemeink és olcsó diplomagyáraink legyeinek húsán mentve át aktivista múltunk jólétiségét – tisztelet a 25 esztendő múltán egyre számottevőbb kivételnek. A fiatalok statisztikai adatok, amelyeket legtöbbször arra sem méltatnak, hogy stratégiába szőjék számszerűségüket. Murvai László is kiemeli, hogy az 1995/84-es Tanügyi Törvényt váltó, olyannyira várt 2011/1-es Tanügyi Törvény 365 cikkelyéből 150 cikkely módosult 2014-ig, azaz, a törvény 41 százalékban már nem az, amit a parlament 2011-ben elfogadott. Enyhe vigasz, hogy a kisebbségi oktatásra vonatkozó cikkelyek nem módosultak, csak a keret, amelynek – ugye – elválaszthatatlan részelemei.
Murvai László újabb kötetének minden sora szervesen épül be abba az életműbe, amely tagadhatatlanul és egyedi módon válik a romániai magyar oktatás lelkiismeretévé. A szerzőnek és (mindenkori) minisztériumbeli csapatának köszönhetően részletesen feldolgozott, illetve szakmai szempontból értelmezett adatbázishoz juthatunk hozzá, amely önmagában elég volna egy alapos oktatási reform előkészítéséhez. Természetesen, ha szándékában állna ez bárkinek is. Az oktatási minisztérium kisebbségi ügyekkel megbízott egykori alkalmazottja, irodavezetője, vezérigazgatója, majd államtitkári tanácsosa - a többnyire évente (a sajtóban leközölt, és kötet formájában is) megjelentetett kisebbségi oktatás adattárán keresztül - megkerülhetetlenül hűséges kísérőként gyűjti, elemzi és osztja meg a romániai magyar oktatás szervezésére és minőségére vonatkozó információkat. További köteteiben, a Fekete fehér könyv (1996), a Számok hermeneutikája (2001), a Kulcsok és zárak (2005), a Körkép a romániai magyar oktatásról (2007) című műveiben letisztulnak az „új idők” kulcsszavai, és számok, rendeletek, határozatok, valamint törvénykeretek közé ékelve nyerik el végső formájukat. Azt a formát, amely a romániai magyar oktatás gyűjtőfogalma alatt teljes értékű képet nyújt a vizsgált időszak (1990-2007) minden fontosabb változásáról. A diagnózis – legalábbis a kisebbségi, ezen belül pedig a romániai magyar oktatás kérdéskörét illetően – teljesnek tűnik. A most megjelenő kötettel, amely a 2006-2013 közötti időszakot öleli fel, mindenképpen kiteljesül.
A három, élesen elkülönülő fejezetbe tömörített tanulmánysorozat olyan jövőképet sugall, amely nem ad okot túlzott optimizmusra. Apadó gyermeklétszám, szórványosodás, eredménytelen módszertan, túlzott információ-halmaz, 53,3%-os funkcionális analfabetizmus – és ez csak az utóbbi nyolc év eredményeinek tükrében. Szomorúan tehetjük fel a kérdést: hol marad a holnapi újrakezdéshez szükséges erőt tápláló optimizmus? Hol is maradhatna, ha nem bennünk, ráébredésünkben, a változtathatóságba vetett hitünkben. Az eredmények tükrében átértékelt helyes irány megtalálásában. Ennek az iránynak a követése során a Murvai László munkássága nélkülözhetetlenné válik. Mint egyébként minden olyan tanulmány, amely önismeretünk révén teszi lehetővé önkorrekciónkat, hibáink tudatosítása által gátolja meg azok jövőbeni megismétlését. Csak legyen még sok Murvai Lászlónk…
Klárik Attila
[1] Murvai László: Oktatásunk háza táján: 2006-2013. Magister Kiadó, Csíkszereda, 2014.
maszol.ro

Vásárhelyi belügyek
Hogy mennyire a nyilvánosság fegyverével kierőszakolt aktus, illetve milyen mértékben érlelte magában az idő, még bőven eldöntésre vár, tény azonban, hogy valami olvadni látszik a nagy marosvásárhelyi közéleti jégkorszakban.
A pillanat mindenképpen üdvözlésre érdemes, hiszen az egykori székely főváros magyar közéleti szereplőinek évtizedes „dermedtségéhez” képest minden apró gesztus látványos előrelépésnek tekinthető.
A legújabb kori történet egyik meghatározó pillanata, a fekete március 25. évfordulója előtt álló Vásárhely életében ugyanis ma már minden elillanó perc dupla értékű. A negyedszázada történt események nemcsak az etnikai arányokat változtatták meg radikálisan, hanem a magyar közösségi tudatot is szétverték.
A cafatokban vonagló önértékelést pedig tovább rongálta, hogy a többségében vásárhelyi identitású, de Bukarestben élő RMDSZ-csúcsvezetés tagjainak súlyos árnyékában közel két évtizeden át fű sem nőhetett, nemhogy potens új helyi közéleti generáció. Akinek meg nem tetszett a rendszer, netán hangot is adott elégedetlenségének, egykettőre kívül találta magát mindenféle körön.
A szürke megszámlálhatatlan árnyalatai közül egyikkel sem szimpatizáló Vass Levente szakmai ellehetetlenítése jellemző mintája annak, hogyan működnek a vásárhelyi hosszú kések. Hogy a sepsiszentgyörgyi orvos-politikus ennek dacára sem más politikai formáció színeiben kereste helyét a nap alatt, nos az semmiképp sem a tulipános formáció toleranciahányadosának fokmérője.
Ilyen előzmények után hogyne lenne üdvözlendő, ha demokratikus belső választásokra már-már a megtévesztésig hasonító procedúrában gondolkodnak Vásárhelyen. Már annak a pragmatizmusa is jóval meghaladja a korábbi évek gyakorlatát, hogy a tervezet szerint közel egy év állna rendelkezésre az új közös polgármesterjelölt „felépítésére”.
S ha sikerül olyan jelöltet előállítani, amely nemcsak az RMDSZ, hanem az MPP és EMNP, de még a pártérzéketlen vásárhelyi magyarság támogatását is maga mögött tudja, akkor valóban történelmi tettről beszélhetünk. Mert a marosvásárhelyi RMDSZ belső megújítása ma már jóval több, mint egyetlen párt belügye.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

A BBTE rektorának toleranciakiáltványa
A szavak fontosak, mert súlyosabb sebet ejthetnek a pofonoknál és az ökölcsapásoknál! Látszólag egyszerű a képlet: Románia és Magyarország szomszédok, az előbbit csaknem 90 százalékban románok lakják (ezért Románia a neve), a másikat pedig még nagyobb arányban magyarok, ezért hívják Magyarországnak; földrajzi és történelmi tényezőkből adódóan (általános értelemben) Magyarországon románok is élnek, Romániában pedig (sok) magyar is. Mindez egyszerűnek tűnik, de valójában igen bonyolult. Mert mi – és főleg a politikusok – azt akarjuk, hogy bonyolult és néha feszült legyen.
Először is őrülten tetszik a Corbii albi portál gondolata! Azt hiszem, a világon sok rossz dolog előítéletekből és tudatlanságból, vagyis a párbeszéd és a közvetlen tapasztalat hiányából születik. A sors úgy hozta, hogy együtt élünk, s ezért meg kell ismernünk egymást, egymás nyelvét, hitét és kultúráját, hagyományát, szokásrendszerét és ideáljait. Saját értékeink megbecsülése – ha az mások lenézése és gyűlölete nélkül történik – csak jót hozhat. A magyaroknak megvannak a saját történelmi értékeik, a románoknak szintén, de meglepően sok a közös vonás, a szavaktól a tettekig, a daloktól és táncoktól az ételekig. Az emberek, embercsoportok reakciói lehetnek zsigeriek, meredekek, fakadhatnak előre gyártott érzelmekből, ám léteznek nem is gyanított mélységek, melyeket tudatosan vagy sem, de figyelmen kívül hagyunk. Mennyire fontos lenne, hogy jobban ismerjük egymást! Hány román tudja, mit írt Petőfi és Ady? Hány magyar tudja, mi a Sărmanul Dionis vagy a Dăscăliţa? Ismerjük meg jobban egymást a kölcsönös tiszteletből kiindulva, előbb az országot, aztán kultúráját, értékeit… És természetesen szükség van a két közösség egymás iránti tiszteletére. Egyszerűnek tűnik, de nem az! A Corbii albi portál által hirdetett párbeszéd azonban reményekkel tölthet el bennünket! Talán nem szeretjük meg egymást hirtelen, nem lesznek ugyanazok az ünnepeink, és nem is dicsőítjük majd kölcsönösen hőseinket, de legalább jobban megértjük, kik vagyunk, hogyan viszonyulunk a világhoz, és miért kell mindnyájunknak helyet engedni a nap alatt. Másként kockáztatjuk, hogy kihuny az értelem, márpedig, mint régóta tudjuk, ez szörnyeket szül.
Ioan-Aurel Pop
(Gând bun pentru dialog – Corbii albi/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az arrogáns hatalmi politizálás buldózerei (Magyar jogküzdelmek és a mártírok)
Már emlékezni sem lehet?
Ne legyünk restek százszor is megismételni: a módszeres betelepítés és magyar üldözés miatt Marosvásárhely román többségűvé vált. Ez nem természetes történelmi fejlődés eredményeképp alakult így. A kommunista diktatúra betelepítési politikájával, akárcsak Erdély más nagyvárosaiban, itt is arra törekedett, hogy felszámolja a város magyar jellegét, az etnikai arányokat megváltoztassa.
Az idegengyűlöletre heccelt bandák 1990 márciusában feldúlták a városközpontot. Ürügyként szolgált, hogy egy gyógyszertár épületére az akkor még magyar többségű városban felkerült a Gyógyszertár felirat. A gyűlöletkampányt valójában a február 10-ei gyertyás felvonulás, az anyanyelvű oktatásért, az anyanyelv használatának jogáért szervezett tüntetések váltották ki. A polgárháborús hangulatban megrongálták az RMDSZ székházát, Sütő András írót fél szemére megvakították. Bár a pogromnak öt magyar áldozata volt, mégis csak magyarok és romák kerültek börtönbe. Óvatos becsléssel 15 ezer magyar hagyta el a várost, melynek egyenes következménye, hogy a város élére a 2002-es választásokon román polgármester került. A szétrebbenni nem tudó Securitate háttérszervezése irányította az etnikai összecsapást, mára ugyanők jelentik be váratlanul: az anyanyelvén tanulni akaró magyar lakosság volt a vétkes. Az őshonos magyarság idősebb nemzedéke, amely gyermekkorában alig hallott román szót – a románok számaránya 1941-ben alig 3,9 százalék volt –, ma már az utcán is félve, halkan beszél magyarul. A kisebbségi sors traumái egyre nyilvánvalóbbak. Ne restelljük újólag is felemlíteni a jelentéktelennek nevezett példákat: 2013-ban pénzbírságot róttak ki a kétnyelvű terméktáblák kihelyezése miatt. Bár – hosszú törvényszéki procedúra után – 2015-ben megsemmisítették az ítéletet, de a kétnyelvűséget a Maros megyei törvényszék továbbra is kihágásnak minősítette, és figyelmeztetésben részesítette Lakó-Péterfi Tündét, amiért 2013-ban az Itthon Vagyunk Egyesület tagjai kétnyelvű terméknévtáblákat osztogattak a piacon. Más aprócska lomról, kétnyelvű feliratokról, zászlók háborújáról most ne is szóljunk. Dorin Florea polgármester megteheti, hogy a nemrég még székely-magyar többségű városban megalázza a magyar lakosságot. Nem engedélyezi a székelyek március 10-ei felvonulását, amely a mártírok emlékművétől indult volna, és a prefektúra előtt, Marosvásárhely főterén nagygyűléssel, petíció átadásával fejeződött volna be. A kezdeményezőket a „románok méltóságát” védő polgármester nemes őszinteséggel legazemberezi, mert a székely mártírokra való emlékezés jegyében tiltakozó felvonulást mernek tervezni a nemzeti elnyomás és a diszkrimináció ellen, s csodálkozik, hogy a szabad székely katonanemzet leszármazottai még mindig nem akarják elfogadni, felfogni, hogy ők szülőföldjükön megtűrtek, csak mert 1920-ban a forgandó nemzetközi politika és nemtörődömség miatt, a nemzeti önrendelkezés elvéből csúfot űzve a nagyhatalmak Romániának ajándékoztak egy túlnyomóan magyar-székely többségű régiót. Az Erdélyben berendezkedő román hatalom már az első pillanattól elvárja az alázatos viselkedést. A polgármesteri tiltás szerint emlékezni még lehet, tiltakozni nem. A legújabb rendőrségi nyilatkozat alapján azonban már emlékezni is tilos. Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi rendőrség vezetője szerint bűnvádi eljárás indulhat azok ellen, akik arra biztatnak, hogy a székelyek március 10-én minél többen vonuljanak a székely vértanúk emlékművéhez!
Kit érdekel a demokrácia?
S kit érdekel, hogy az idetelepítettek azzal szembesülnek, az őshonos székelység egyenlőséget, anyanyelv-használati jogot követel? Márpedig a röpke 1100 év, amikor e tájat többnyire csak székely-magyarok lakták, nem bizonyít egyebet, mint hogy a hajdani dák-római utódokat vissza kell románosítani – a történelmi igazságtétel szellemében –, mert Marosvásárhely (is) ősi román földön fekszik. A román nacionalistát érthető módon nem érdekli az olyan alapvető jog tiszteletben tartása, mint a véleménynyilvánítás, ha az sérti a román lakosság hamis történész-propagandisták és ceausiszta aktivisták formálta önérzetét, miszerint az ősi román földön jogos a román nyelv és a román politikai elit kizárólagos uralma! „ Nem igaz, hogy a székelyek őshonosak, mert a románok már a dákok korától itt élnek.” Néhány évvel korábban az egyik tévécsatornán hangzott el az a magasröptű kijelentés is, hogy a történelemoktatás nyelvének azért kell a románnak maradnia, mert ha nem, a magyar gyermekekkel elhitetik, hogy Traianus nem volt román. Horribile dictu, még elgondolni is szörnyű! Nos, a hispán generálisból lett császár, akinek katonái hispánok, talán még latinul is gyatrán beszélt, nemhogy románul.
Marosvásárhelyen semmi különös nem történik, csak folytatódik, ami a magyar és német városokban Erdély-szerte már korábban lezajlott. Miért tennének kivételt a székely-magyarok által bitorolt román földön, amelyet Székelyföldnek merészelnek nevezni? Rónai András jeles tudós – Teleki Pál munkatársa – Erdély etnikai összetételét vizsgálva megállapítja, hogy a Romániához csatolt erdélyi területeken 1910-ben a városok lakosságának 62 százaléka volt magyar, 16 százaléka német és 19 százaléka román. Milyen tűrhetetlen dolog az is, hogy 1910-ben az olyan román területen, mint Csík-, Háromszék és Udvarhely megye, a lakosságnak csupán 11,6 százaléka román nemzetiségű. Érthető, hogy miért volt oly erőszakosan sürgető e régiónak, az elmúlt években a székely nacionalisták által kitalált Székelyföldnek Romániához csatolása. Bocsánat, egyesítése!
Félretéve a keserű humort, minden Székelyföldön élő székely-magyarnak meg kell értenie, hogy a hajdani magyar városok és Marosvásárhely magyarságának sorsára juthatunk, ha a régiósítással számarányban (is) kisebbséggé válunk. Ez azt jelenti, hogy helyettünk mások döntenek még arról is, hogy emlékezhetünk-e mártírjainkra, felvonulhatunk-e őseink földjén, formálhatunk-e véleményt saját sorsunkkal kapcsolatban az elődeink alapította településeken.
De félretéve számháborút, mindennapi gyomorforgató történelmi görcsöket, nem élhetné-e a mindennapok kisembere is a maga hétköznapjait és ünnepeit, ha nem rondítanának bele óránként létküzdelmeibe a többségi politika hatalmi buldózerei?!
Kádár Gyul

Múltba nézés egy régésszel
Bármennyire is rokonszenves elméletnek tűnik, dr. Székely Zsolt egyetemi docens szerint tudományosan nem bizonyítható, hogy a székelyek a hunok utódai lennének, sokkal inkább egy, a magyarokhoz csatlakozott népcsoport tagjait, Árpád seregének előfutárait kell látnunk bennük. A sepsiszentgyörgyi régészt emellett Orbaiszék múltjáról is faggattuk legújabb könyve kapcsán.
– A régészeti források tükrében mikortól tekinthető lakottnak Kovászna városa, illetve környéke? Kik voltak az első lakói, honnan érkezhettek?
– A régészeti kutatások eredményei, valamint a szórványleletek alapján kijelenthető, hogy a város területén a legkorábbi leletek a neolitikumból (csiszolt kőkorszakból) származnak, és a Boian-kultúra anyagi műveltségét hordozzák. A Boian-kultúra Giuleşti-fázisához tartozó kerámiaedények kerültek elő.
– Melyik időszakot öleli fel a dák korszak, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről?
– A késő vaskor, vagyis La Tène-kor anyagi műveltségét a görög források szerint géta, a latin szerint dák népességhez kötjük. Ami kronológiai szempontból a Hallstatt-kor végétől (Kr. e. 5. század) a Kr. u. 105–106-ig tart, amikor a rómaiak elpusztítják a kovásznai Várdombon található várat.
– Talált-e római jelenlétre utaló nyomokat? Régészetileg kimutatható-e valamilyen folytonosság Dacia kiürítésétől a magyarság megjelenéséig?
– Római jelenlétre utaló nyomokat találtunk a Tündér Ilona váránál, érmék, kerámiaedények kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy létezett kereskedelmi kapcsolat az itt élő közösségek és az akkori római világ között. Az élet folytonosságáról, biológiai folytonosságról beszélhetünk. A római Dácia kiürítése után több népcsoport megfordult ezen a vidéken, germánokról, gepidákról, avarokról, besenyőkről és szlávokról beszélhetünk. Szláv kerámiaanyag került elő Kovásznán és környékén, a közeli szomszédságában, Zabolán pedig egy késő Árpád-kori köznépi temető.
– Régészetileg mikortól igazolható a magyarság, illetve a székelyek jelenléte Orbaiszéken?
– Ez egy nagy kérdés, mivel nekünk tudományos szempontból a magyarság letelepedése, betelepedése a fontos, nem a székelyeké, mert a székelyeket jóval később, II. Géza (1141-től 1161-ig volt Magyarország királya) idejében telepítik ide a határvédelem megerősítésére. Véleményem szerint a honfoglaló magyarok itt egy még nyelvében élő, gyér szláv alapnépességet találtak.
– Régészetileg alátámasztható-e az a nézet, miszerint a székelyek már jóval Árpád magyarjainak bejövetele előtt Erdélyben éltek?
– Nem tudjuk ezt tudományosan igazolni. Én a mai napig azt tartom, hogy a székely egy türk-eszkyl eredetű népcsoport, amely csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz. Az akkor már kétnyelvű, magyarul is beszélő népcsoport teljesen asszimilálódott. A székelyek először Nyugat–Magyarországon jelennek meg, és mi hajlamosak vagyunk elfeledkezni a nyugati székelyekről, akik Szombathely, Morávia környékén élnek, ugyanolyan nyelvjárást beszélnek. A székely és a palóc az a két magyar etnikai közösség, ami a magyarságtól elkülöníthető.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

KOCSIS TÜNDE: SZERZETESRENDEK ÉS SZÍNJÁTSZÁS
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro