Központokkal és népiskolákkal mentenék meg a szórványt
Évente mintegy ötezerrel csökken az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek száma, második éve nem telnek be a teológián meghirdetett helyek.
Lesznek közösségek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. A szórványgyülekezetek nem tudják eltartani papjaikat, egy lelkipásztori állás fenntartásához minimum 8 ezer euróra van szükség. A szórványok lelkipásztorainak többnyire egyetlen keresőként kellene fenntartaniuk gyakran sokgyermekes családjukat. Ezen problémák megoldására született terve az egyházkerületnek, amelyet a magyar kormány és a svájci protestánsok segítségével valósítanának meg. 3-4 települést kiszolgáló központokat hoznak létre lelkészi lakásokkal, ifjúsági és diakóniai központtal, ezeket felszerelik, autót is biztosítanak a falvakat szolgáló lelkészeknek. A tiszteletes asszonyok a létrehozandó népiskolákban juthatnak kenyérkereső álláshoz.
Szórványgondozó lelkipásztorok találkoztak a napokban Algyógyon, a szórványgyülekezetek gondjairól beszélgetni. Itt ismertette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az egyházkerületi vezetőségnek a szórványlelkészeket érintő döntéseit. Mint mondta, fontos, hogy a lelkipásztorok anyagi biztonsága biztosított legyen, hiszen ennek függvényében tudnak kifelé, a gyülekezet felé is valamit nyújtani a lelkipásztorok. – Ahol lehet, ott meg kell tartani a lelkészi állást. Az utolsó erőnkig meg akarunk tartani valakit, aki a gyülekezetben szolgál. Az egyházkerület ugyanakkor nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezeteket akarjuk megerősíteni, hogy képesek legyenek a lelkipásztorukat eltartani. Nem önmagunkat kell fenntartani, hanem a gyülekezetet kell abban segíteni, hogy minél hosszabb ideig képes legyen a lelkipásztorát eltartani – mondta a püspök.
Ki fizeti a papot?
Megkérdeztük Ballai Zoltánt, az egyházkerület gazdasági tanácsosát, milyen bevételekből fedezik költségeiket az egyes gyülekezetek, egyházközségek.
– Minden egyházközség önállóan szervezi meg az állásait: lelkipásztor, kántor, diakónus, harangozó, gondozó, néhol külön lelkigondozó, titkár, könyvelő. Az állások költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az adott egyházközségnek kell előteremtenie, lelkészek és néhány világi állás esetében állami szubvenciót is kap. Kis gyülekezetek esetében legtöbbször a gyülekezet nem tudja előteremteni a fizetés fedezetét, ebben segít az egyházkerület saját alapokból, illetve pályázatokból. A parókia költségeit legtöbbször fele-fele arányban a lelkipásztor, illetve gyülekezet fedezi, de nagyon sok helyen a gyülekezet teljesen átvállalja a parókia költségeit. A gyülekezet istentiszteleti helyeinek és egyéb gyülekezeti célú épületeinek közköltségeiről szintén az egyházközségek gondoskodnak. Egy egyházközség fő bevételei tehát: egyházfenntartói járulék, perselypénz, adományok, rendkívüli adományok, támogatások, néhol ingatlanok, földek, erdők utáni bérjövedelem – mondta Ballai Zoltán.
Központok kialakításában segítenek a svájciak
Az egyházkerületben évente 5 ezerrel csökken a hívek száma, ugyanakkor tavaly és idén is kevesebb felvételiző jelentkezett, mint ahány helyet meghirdettek a teológián. Ez a fogyás óhatatlanul azt hozza magával, hogy lesznek helyek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. Így több gyülekezet kerül egy lelkipásztor szolgálata alá. Kató Béla elmondta, ennek a helyzetnek a megoldására vonatkozik az együttműködési terv, amelyet az erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületek a Svájci Protestáns Egyházszövetség segélyszervezetével (HEKS) aláírtak. A következő négy évben kijelölnek bizonyos gyülekezeteket, ahol jövendőbeli központokat erősítenek meg – itt lesznek lelkészi lakások, ifjúsági és diakóniai központok, amelyek 3-4 települést szolgálnak majd ki, és ehhez járművet is biztosítanak a lelkipásztoroknak.
Az elmúlt időszakban az egyházkerület vezetősége áttekintette, hogy milyen jövedelme van egy egyházközségnek, és mekkora összeg kell egy gyülekezetnek ahhoz, hogy meg tudjon élni. Egy lelkipásztori állás fenntartásához (fizetés, parókia fenntartási költségei stb.) minimum 8 ezer euróra van szükség. Amennyiben nincs meg ez az összeg, ezt kell kiegészíteni. Ebben magyar kormánytámogatásra számítanak, hiszen Budapesttel sikerült megértetni, hogy ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul a településről, akkor a közösség menthetetlenül hanyatlani kezd. A püspök szerint a támogatást pályázati formában fogják kiosztani, folyósításának is vannak kritériumai, amelyeket teljesíteni kell.
Csűry István királyhágómelléki püspök szerint nem arról van szó, hogy egy nagyobb gyülekezet viseli 8–10 kisebbnek a terhét, hanem egy erősebb gyülekezeti központ kiépítésével két-három direkt módon szolgáló lelkipásztornak a szolgálatával történne a szórványgondozás, nem egy munkatársra ráterhelve ezt a szolgálatot.
– Ennek kell az anyagi hátterét megteremteni. Egyébként nagyon sok minden már megvan, Isten az ölünkbe ejtette, a visszaszerzett ingatlanok között több is van, amelyek alkalmasak egy-egy ilyen központ kiépítésére. A legnagyobb probléma mindig az, hogy a szórványba kikerült lelkipásztor panasza egész áradatot jelent, és jogosak ezek a panaszok. Én magam is csodálom azokat a lelkészeket, akik akár évtizedeket kibírnak ilyen helyeken. A lelkipásztornak családja van. Jön az első kérdés, mit lehet a feleség szolgálatával kezdeni? A másik, jön a gyermek, hogyan iratom iskolába? Lehet látni, hogy bennünket senki az égvilágon nem támogat, és elsősorban a román államra gondolok, amelynek kutya-kötelessége lenne. Ha ezt a segítséget nem kapjuk, legalább nekünk legyen annyi megújító és újképpen gondolkodó felfogásunk, hogy ezeket a nehéz helyzeteket tudjuk enyhíteni.
Egyházi népiskolák nyílhatnak, papnékkel
A szórványgondozó lelkipásztorok egyik nagy kérdése és problémája a tiszteletes asszonyok munkahelyének a biztosítása. Az Erdélyi Református Egyházkerület a népiskolák visszaállítását tervezi ott, ahol a hivatalos, állami tanügy nem képes, vagy nem akarja ellátni az oktatást. Ehhez azonban a lelkipásztorok elkötelezettségére is szükség van, vállalniuk kell, hogy az adott közösségben maradnak huzamosabb ideig, hiszen ha néhány év után otthagyják a gyülekezetet, azzal csalódást okozhatnak.
Kató Béla arról is beszélt, hogy a lelkipásztorok jelen helyzetben nem csak lelkigondozói egy településnek, mindeneseknek kell lenniük, például közösségszervezőknek, egyébként ez a másik terület, amire külső támogatást lehet szerezni. Németországban 1700 emberre jut egy lelkigondozó, Erdélyben a jelenlegi statisztikák szerint 350–400 lélekre jut egy lelkipásztor. Ha nem tudják azt a plusz feladatot vállalni, ami nem kimondottan lelkipásztori teendő, akkor nem kapják meg a támogatást, amelyből fent lehet tartani ezeket az egyházközségeket. Azonban azt is fontos tudni, hogy a szolgálat nem pénz kérdése – hangsúlyozta Kató Béla. Pénzzel senkit sem lehet igazán motiválni, csak a tiszta szívből végzett munkának van tényleges eredménye, és csak ez okoz igazi örömöt – mondta a püspök.
Egyházi jövőkép Erdélyben
A hozzászólások során a lelkipásztorok arra is kíváncsiak voltak, hogyan látja a püspök az Erdélyi Református Egyházkerület jövőjét.
– Egyetlen egy nagy problémánk van, a lélekszámcsökkenés. Ez az egész keresztyén Európának a problémája. Ha a számokat nézzük, és nem jön be valami újabb gazdasági kudarc, akkor az erdélyi magyarság 1 millió körül stabilizálódhat. Most, akik gyülekezetekben vagyunk, temetünk. Eltemetjük a 3-4 testvérrel rendelkezőket. Most átlag két gyermeke van a fiataloknak, a lélekszámcsökkenés elkerülhetetlen – mondta Kató Béla. – Mivel Nyugat-Európában sem születik elég gyermek, semmilyen eszközünk nincs, hogy a gyermekeinket itthon tartsuk, hiszen Nyugaton sokkal jobban megfizetik a szakembereket. Ma már érzelmileg sem lehet hatni rájuk, ugyanannyi időbe kerül Nyugatról hazajönni repülővel, mint egy kisebb településről autóval egyik megyéből a másikba jutni. Az uniónak vesztesei vagyunk ilyen szempontból – mondta Kató Béla. A püspök szerint a megoldás az lenne, ha a családok 3-4 gyermeket vállalnának, mert egy-kettő talán elmegy külföldre, de nagyobb a valószínűsége, hogy az örökség gondozására is maradnak itthon. – Lelkipásztorként az a nagy kihívás, hogyan beszéljük rá a fiatalokat arra, hogy több gyermeket vállaljanak. Ember nélkül nincs ország, nincs közösség – mondta a püspök.
Kató Béla az egyházi vagyonról is beszélt: – Egy épület nem határozza meg a jövőnket. Ha egy gyülekezet elkezd szaporodni, akkor építhet, de lehet ezer esztendős egy épület, semmit nem ér, ha nincs, aki élettel betöltse. A szimbólumok fontosak, de ezek csak szimbólumok, nem ez dönti el a jövőnket. Ha a ránk bízottak azt kérik, hogy az emlékeket is őrizzük, akkor kötelességünk, de nem elég csak ezzel foglalkozni. Minden műemléket fel lehetne újítani, a kérdés, hogy kinek? Ha nincs, aki birtokba vegye az örökséget, akkor fölöslegessé válik az örökség, hiába van rá telekkönyvünk.
KISS GÁBOR, Szabadság (Kolozsvár)

2014. augusztus 29-én Budapesten elhunyt PUSZTAI JÁNOS író. Elsősorban Nagybányán ismerték nagyon sokan, hiszen újságíróként jelentős tevékenységet fejtett ki a helyi magyar nyelvű sajtóban.
Pusztai János (1934-2014)
1934. június 19-én született Szatmárnémetiben, de, mint ÖNÉLETRAJZ kötetében írta, eszmélése Nagybányán kezdődött, ott járt iskolába. Szerszámlakatosként kezdte életútját, de saját bevallása szerint már fémipari szakiskolás korában írogatott. 1953-ban már a kolozsvári Utunkban közöl verseiből. Katonai idejét munkaszolgálatosként tölti, majd a magyar „ellenforradalom” leverésének szükségességével ijesztgették. Nevét Pászkánról Pusztaira változtatta, elsősorban akkor írói névként. 1957-ben rövid munkás-korszak után az akkor létesülő Bányavidéki Fáklyához került Nagybányán, aztán szakmunkásként dolgozott 1990-es nyugdíjazásáig. Mindvégig megmaradt az írás szenvedélye mellett, sőt idősebb korában, nyugdíjasként egyre többet dolgozott.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba.
Önéletrajz kötetében sok ismerőséről és a kor vezetőiről is írt. Ebben a kötetében esik szó a Szekuritaténál történt „kezeléseiről” is.
Önéletrajzában nem önéletrajzát veti papírra, hanem a létről beszél valóságos, kritikus, szókimondó, esetenként sértő, de általa igaznak és igazságosnak vélt személyleírásokkal, jellemzésekkel, történetekkel. A lét nem életrajz - hangoztatja. Későbbi munkái még inkább erre utalnak.
„Alaposan képeztem magam” - írta, a versírás után próza következett. A legkorszerűbb, a legnagyobb, a legmagyarabb magyar író akartam lenni. Aki nem ÍGY akarja, az ne írjon! Önzetlen támogatóim akkor sem voltak, legfeljebb önzetlen gáncsoskodóim, mégis 1965-ben megjelent első kötetem a Forrás-sorozatban. Ösvény a világba volt a címe. Ezt követte 1969-ben az Illés szekerén, majd 1978-ban A sereg, 1979-ben a Zsé birtoka, 1984-ben a Futótűz. Ennyit tudtam megjelentetni a román kommunizmusban. A többi könyvem megjelenése az 1990-es változás utánra esik - vallotta.
Három nagy művének tartja a trilógiákat: ZSÉ, TATÁRJÁRÁS, ÖNÉLETRAJZ. Ugyancsak nagy műként említi a hat kötetes, mintegy 2.400 nagy alakú nyomtatott oldalas regényfolyamát, melynek címe: Nagy álomkönyv, a Magyarok Ezredévi Regényfolyama. Megbonthatatlan, utánozhatatlan, utolérhetetlen. „Regényfolyamomat tíz éven át írtam Budapesten. 2 000 valóságos magyar álom a Krisztus utáni valóságos 2 000 évből.”
Írói termékenysége ritkaságszámba menő, olvasása ellenben külön kedvet, tudást, érdeklődést igényel, hiszen „nehéz ember ő”, sajátos, egyedi, ritkaságszámba menő, nehezen emészthető, de roppant érdekes és fontos, rendkívüli történelmi dolgokat megörökítő, dokumentált és megemésztett munkáira vigyázni kell olvasásuk közben, nem könnyű regényecskék, hanem eszmeiségük mélyen szántóan sodor a múltba, a történelembe, a kutatásokba és a felfedezésbe.
A trilógiákat megszakítják az Álomkönyvek. Már a vállalkozás monumentalitása is számos kérdést vet föl. Azt jelentené ez, hogy a világ álomként való leírása alkalmas a teljesség megragadására, vagy a mindenre ráhúzható ötlet a világ mechanikus jellegtelenségét emeli ki? A nyomasztó átláthatatlanság bemutatását viszi a végletekig, vagy a felszabadult játékosságot? Nem könnyen eldönthető kérdések, ahogy az sem, hogy mi az erősebb az álomleírásokban: a példázatszerűség vagy az abszurd blöff? Kulcsregényként éppúgy lehet, illetve nem lehet olvasni Pusztai művét, mint egypercesek sorozataként. A nyelvi lelemény és pontosság, valamint az életanyag gazdagsága mellett a szempontoknak ez a változatossága óvja meg a szöveget az egyhangúságtól, és teszi a Nagy álomkönyvet, kétségtelen eredetisége mellett, élvezetes és jelentős művé. Hogy aztán hogyan a legjobb olvasni? - az kérdés marad. Talán kis adagokban, évekre elosztva.
Vannak, akik azt írják róla, hogy monumentális - vallotta Pusztai. Valóban az, hiszen az álom-valóság a harmadik évezredbe viszi az olvasót.
Az őstörténeti érdeklődés az Árpád-házával jelentkezik. Az őstörténet és jelen kor párhuzama van jelen ebben a kötetben, sűrűn gabalyodva a sumér kutatások eredményeivel és a régészeti leletekkel, történelmünk nem megrendelésre készített valóságaival, melyekhez azonban még továbbra is sokáig szükség lenne a kiteljesedéshez, hogy elismertségét hitelesíteni tudják a szakemberek.
Az író egy valóságos világot teremtett az ŐSregény 199 Rovásában, azokra az ismeretekre is alapozva, melyeket a perui barlangrendszerek 34 ezer éves ősírásaiból, a boszniai piramisok több tízezer éves rovásjeleiből, a székelyföldi Erősd sumérnyelvű múltjából sejthetünk. Régóta készült, érlelődött őstörténetünk igazát bonyolító elméletek tisztába tételével az író. Csodálatosan működő város, templomok, iskolarendszer és mitológia van együtt.
Egyes szakemberek szerint az ázsiai, vagyis a japán, majd a görög és a boszniai területek komoly nyelvemlékeket őriznek. Tágabb értelemben véve az egyiptomi nyelvet is a magyarral kötik össze. Az ott hallott szavak, mondatok, szövegek, annyira tökéletesen hangzanak a magyar fülnek, ami meglepő. Mint sok más elmélet szerint, Pusztai János szerint is a magyar tudósoknak szükséges lenne felülvizsgálniuk őstörténetünket, ami az Osztrák-Magyar Monarchia berkeiben született, ettől függött. A könyv mondanivalójában megtaláljuk azt, hogy mi a Kárpát-medencéből származunk, nem jöttünk sehonnan, itt voltunk mindig, még akkor is, ha ki-ki rajzottunk. Ez az elmélet sem idegen, újkeletű.
Az ... Öregség egy legújabb, de utolsó trilógia első kötete. Ha az Önéletrajz összefoglalta a gyermekkortól az öregedésig terjedő időt, most az öregség napjainál tartva ugyancsak a magánélet és a korfestés együttese kerekedik ki. Három évbe tömörítve jelenik meg az a korszak, melyben nyelvészetileg, filozófiailag, szociológiailag ad újat az író. Nem marad el innen sem a magyar őstörténet, melynek vonalvezetésével már találkoztunk előbb. A magyar nyelv gazdagsága alkalmas olyan csodálatos korképek festésére, melyekkel ez esetben Pusztai lét-irodalmat alkot. A történelem politikai kisiklásáról beszélünk, de igyekeznünk kell az összefoglalt kutatói eredmények ismertetésével, a hasonlóságok napvilágra juttatásával, a sumérok, ősegyiptomiak és más felfedezettekkel együtt megmutatni a valóságot! Ebben a kötetben talán jobban, mint az előzőekben, attól függetlenül, hogy pozitív, vagy negatív beállítottságú szereplőkkel találkozunk, azok saját nevükön szerepelnek és néha igencsak keményen, kendőzetlen jelzővel ellátva jelennek meg. Az írónak talán sikerült befejezni az Öregség harmadik kötetét is.
Utolsó személyes találkozásom Pusztai Jánossal 2012-ben volt. Nem sikerült további alkalomra sort keríteni. Ezután biztosan nem is lesz már itt, a Földön.
Aludj békében drága barátom! Az örök világosság fényeskedjen Neked!
(Hitter Ferenc)
Bányavidéki Új Szó, nagybanya.ro/itthon-hirek –

Elhunyt Pusztai János író
Pusztai János szülővárosában, Szatmárnémetiben végzett fémipari szakiskolát, s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952–53), onnan pedig háromévi katonáskodás után a szatmári Unió gyárba lakatosnak. 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívják riporternek Nagybányára. 1964 őszén túlzott magyar nacionalizmus indokával elbocsátották. Politikai okokból többé nem kapott újságírói állást.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba. Pászkán János néven közölt ugyan verseket, ám 1964-től végleg áttért a prózára, ekkor vette fel a Pusztai János írói nevet. Igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott, a kritika elismeréssel fogadta, bírálói észrevették, mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogja át. Ütemesen dolgozik tovább, 1969 és 1981 között megírja trilógiáját, amelynek első kötete a Zsé birtoka, ám ez a cenzúra miatt csak a második kötet, A sereg után egy évvel, 1979-ben jelenik meg, a harmadik kötet, a Csapdában pedig már csak a rendszerváltás után.
1984-ben megjelent Futótűz című regényével újabb trilógia indul, a Tatárjárás. Pusztai, írástechnikáját tekintve, az előbbi regényeit folytatja: „lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointillizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal” (Bertha Zoltán). A Futótűz megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték; a trilógia folytatása a Hamu és a Parázs így csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Ekkor azonban már készültek és részben kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertek is lettek) az Önéletrajz kötetei. 1992 után Budapesten élt és alkotott. Itt írta a Nagy Álomkönyv hat kötetét és az Árpád háza című könyvét. Pusztai János 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1978-ban, 1979-ben és 1998-ban a Romániai Írószövetség prózadíját. 1990-ben Mikes Kelemen Kör-díjjal tüntették ki. A Magyar Írószövetség 80. születésnapján munkássága elismeréséül Oklevéllel tüntette ki (2014). 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Az író 2014. augusztus 29-én hunyt el.
/Pusztai János (Szatmárnémeti, 1934. jún. 19. –Budapest, 2014 augusztus 29.)
nagybanya.ro/itthon-hirek –

László Lóránt
HÁBORÚS PRÉDIKÁCIÓK
Az Erdélyi Református Egyházkerület az első világháború alatt
Az egyház súlyos kihívás elé került: méltatni kellett egy világméretű konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Az erdélyi református egyház, akárcsak a Föld összes keresztény egyháza, 1914 júliusában súlyos kihívás elé került. Magyarázni és méltatni kellett egy, már első pillanataiban világméretűvé eszkalálódó konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Új, a háborút igazolni akaró irodalmi műfaj jelent meg, a háborús prédikációk és tanítások tömege került pappírra egy olyan korban, amikor a református egyház egyik legégetőbb kérdése a belmisszió volt. Az alábbiakban az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapját, a Református Szemlét és annak a háborúhoz köthető sajtóanyagát tekintjük át.
A téma az évek során mindig az aktuális helyzethez igazodott. Így öt év református sajtóanyagát átnézve igen szemléletesen képződik le a háború képe. Meglepő, de úgy gondoljuk, hogy a korszak hangulatát tekintve mégsem kirívó, hogy 1914-ben Erdélyben pont azok a teológusok voltak a leglelkesebbek, akik egyben a református egyház megújulásának és a hitélet felpezsdítésének voltak a zászlóvivői, és a háború után szinte mindannyian fontos pozíciókat fognak majd betölteni.
Elég itt csak Makkai Sándor, Révész László, Révész István, Bartok György és Kecskeméthy István nevét említeni. Az erdélyi református prédikációs irodalom és egyéb háborús írások elsősorban a német példákhoz kapcsolhatók, sok esetben német szerzőktől merítenek.
1914 augusztusában Makkai Sándor későbbi püspök nyitotta meg a sort „Ne rémüljetek meg a tűztől!” című írásával, amely a klasszikus példa lesz más szerzők további munkáihoz. Alapgondolata Péter I. levelének 4. 12-13 verseire épít: „Szeretteim, ne rémüljetek meg a tűztől, mely közöttetek támad”. Akárcsak az egész magyar sajtó és ennek nyomán a közvélemény, ő is a szerbeket és szövetségeseiket tette felelőssé a háborúért.
Számos protestáns európai teológushoz hasonlóan - feltehetően még mielőtt ezek írásait olvashatta volna - a háborút Isten akarataként értelmezte, aki próba elé teszi népeit, melyek ezáltal lelküket Isten felé fordítják.
Ezt a gondolatot viszi tovább egy másik beszédében, ahol Illés történetére alapozott. Eszerint a gyűlöletből szeretet lesz, azaz a háború tüze megtisztítja a lelkeket, Istenhez vezeti a népet. Ugyanezt írta le Bartók György teológiai tanár is:
a háború szellemi és lelki újjászületéshez vezet.
És valóban úgy tűnt, a történelem őket igazolja. Az egyházi sajtó a folyton ismételgetett nemzeti, nacionalista kliséket az Istenhez való megtérés motívumával megtoldva és ezeket gazdagon használva eufórikusan számolt be arról, hogy a templomok megteltek, a lelkészi teendők megsokasodtak, a bevonuló katonáknak, ha kellett, naponta osztottak úrvacsorát.
Vallásos irományokkal látták el a frontra menőket, gyűjtöttek az itthon maradott szegény sorsú családoknak. Szószéken és tábori istentiszteleten nyíltan kimondták, hogy az, aki családját, hazáját védi, nem vétkez, ha gyilkol. Gyakorlatilag teljesen szembementek a lelki megújulást hirdető tanokkal, de megtalálták a módját annak, hogy a háborút mégis ezek keretében magyarázzák.
1914 őszén, a református teológián egy öt előadásból álló sorozat indult, ahol a professzorok fiatal hallgatók számára értelmezték a háborút a Biblia tükrében.
Dr. Kecskeméthy István beszédében az Ószövetségi próféták példáját hozta fel, akik számos háború elindítói voltak, jelenlétűk egy-egy csatában erőt adott és a győzelem kulcsát jelentette. A háború szörnyűségeit Dávid király fiatalkori kegyetlenkedéseivel állítja párhuzamba és ennek kapcsán teszi fel a minden generációt izgató kérdést, hogy lehet-e az Ószövetség a kereszténység könyve. „Vannak javak, amelyeket csak ilyen rettenetes áron lehet megszerezni” mondja ki, hisz hitet nyerünk. A béke ugyan gazdagságot teremt, de elhalványulnak a nemzeti és vallási igazságok. Háborúval sújt Isten, mert szeret, és a háború fájdalmaiból megújulva kell kikerülni.
Dr. Gidófalvi István, a teológiai intézet főgondnoka ennél is tovább megy, méltatva az öt előadást, „eszményi magaslatokról világították meg a háborút” és íme, a történelem is a modern prófétákat igazolja, hisz a magyar hadsereg helytállt, a nemzetiségek hűségesek és a hadikölcsön sikere megmutatta, hogy külföld nélkül is erős az ország. Nem kellett az idegen tőke a magyar gazdaság felvirágoztatásához. Az erdélyi református irodalom által propagált gondolatok teljes mértékben beleillettek a korszak nacionalista és nemegyszer xenofób hangvételű háborús európai irodalmába és a háború után kialakult, az erdélyi magyarság szempontjából kedvezőtlen helyzet miatt még hosszú ideig kísértettek az egyházi diskurzusban.
A teológusok között Ravasz László, a későbbi Duna-melléki püspök mondta ki elsőként nagyhatású írásában, hogy egy korszak lezáródott, új eszmékért él és küzd a világ. Ezzel igazából a világi sajtóban is állandóan emlegetett új korszak motívumát emelte be a prédikációs irodalomba. Véleménye szerint a felgyorsult világ emberének lelkében békeidőben is háború volt. Szerinte értékek csak a tűzből születnek és az új korszakban annyi lesz az öröm, mint amennyi szenvedést elbírunk most. Ugyanerről beszélt Nagy Károly is, aki 1918 januárjától Kenessy Bélát követte a püspöki székben.
Pragmatikusabb álláspontot egyedül Dr. Kenessey Béla püspök képviselt. A fent említettekhez képest számos konzervatív elemet tartalmazó „Háború és vallás” című előadásában 1914 novemberében mondta ki, a háborús irodalom egészét tekintve is elsők között, hogy nem Gavrillo Princip szerb diák a felelős, hanem az erkölcseiben megromlott európai társadalom. Komolyabb elemzésbe itt most helyszűke miatt nem bocsátkozhatunk. Az említett példák az egyházközségek szószékein csak felerősödtek, illetve esetenként eltorzultak.
Az erdélyi püspökség és teológia körül csoportosuló teológusok többsége 1915-re teljesen kiábrándult a háborúból. Talán az első sebesülteket szállító szerelvények, a soha nem látott szenvedések, a kezdeti katonai sikertelenség voltak kijózanító hatással. A háború mint a lelki és nemzeti újjászületés lehetséges útja kikopott az erdélyi szerzők írásaiból.
A Református Szemle 1915. évi sorozatában a fent említett szerzők neve, Nagy Károly főjegyző kivételével hiányzik. Többnyire német háborús irodalomból fordítottak és interpretáltak. Csűrős József vidéki lelkész lett ennek a vonalnak a meghatározó alakja. A C. Röttinger, Rittelmeyer, Niebergall, Traub, Jatho, Naumann és Krimss, illetve a Kriegsfulgblatterből átvett írásokban már tükröződik a társadalom kétkedése, ott vannak a félelmek: csődbejutott-e a kereszténység? Ezen munkák türelemre, kitartásra intenek, a háborút szükséges rossznak állították be, és maradt a sokat állított és tagadott motívum is: minden Isten akarata. 1916-ban még kevesebb volt a hasonló típusú írás, bár Csűrös József lelkész és néhány társa még szorgalmasan gyártotta a fentiekhez hasonló írásokat. A háborúval kapcsolatos írásokat bőségesen találunk a továbbiakban is, de ezek már rendelkezések, helyzetelemzések és tényfeltárások, hisz Erdély is háborús terület lesz.
Kenessey Béla püspök Háborús húsvét című írásában még biztatott, hangsúlyozta a haza védelmének fontosságát. Az év második felében azonban teljesen megváltozott a háborúról való beszédmód. Románia szembefordulása a Központi Hatalmakkal és augusztusi támadása kelet Erdély magyarok lakta vidékeit érintette első sorban, az erdélyi székelységet, amelynek a magyar nemzeti politika különleges szerepet szánt Erdély elmagyarosításában. Korábban Magyarország magyarlakta területeit nem érintette a háború.
A pszichológiai sokk a sikeres katonai reváns ellenére mai napig megmaradt a magyar köztudatban. Kenessey augusztusi és decemberi körleveleiben már nyíltan kimondta, hogy a háború a civilizáció és az emberi kultúra teljes csődje. Isten akaratáról itt szó sincs, a vizsgált személyek közül a püspök az egyedüli, aki ezt az érvet a korábbiakban sem hozta fel. A közvetlen háborús élmények, a menekülésben embertársat meglopó, megzsaroló ember, a hadibeszállítók csalásai szolgáltattak témákat Kenessey ekkori beszédeihez. Figyelmeztetett, hogy az egyháznak meg kell maradnia a régi úton, és még erőteljesebben kell szolgálnia Istent és a nemzetet. A háborús jelenben pedig, a nagy lelki és anyagi nyomorúság idején vigasztalni kell az ige szavaival és fel kell ébreszteni a szunnyadó lelket.
1917-re megcsappantak a háborús egyházi beszédek, írások a Református Szemlében. Továbbra is a német szerzőket fordították. Mesterkéltek voltak, a hivatalos propaganda szólamait vették át: kitartásra biztattak és csak a megalkuvás nélküli békekötést támogatták. Igaz, 1917-et egy jó évnek is nevezhetnénk a Központi Hatalmak szempontjából, legalább is a keleti és olasz frontokon.
Az 1918-as év újévi beköszöntője azt is megkérdőjelezte, hogy szabad-e azt a kifejezést használni, hogy boldog újesztendőt, hisz a szerző szerint nyilvánvaló a társadalmi szétesés, elszabadult, romlott erkölcsök uralkodnak, a háború nem éltet, mint ahogy 1914-ben az Ószövetségi példák alapján magyarázták. Ekkor már sejthető volt, hogy a bajok más természetűek lesznek, mint a háború kezdetekor. Itt első sorban a nemzetiségi és társadalmi feszültségekre gondolt a szerző.
Az erdélyi magyar háborús egyházi irodalom egy, a magát uralkodó, többségi nemzetnek képzelő magyarság egyházi irodalma volt.
A központi vezetés sem a korszakot megelőzően, sem a háború idején nem számolt komolyan a nemzetiségek centrifugális érdekeivel. Az államhatalom az 1916-os román támadás után sem vonta le a következtetéseket, de az egyházi vezetők sem. A korabeli egyházi dokumentumokból kiderül, hogy az egyházi elit világosan látta, hogy a román értelmiség is megosztott a Romániához való csatlakozást illetően, de erről sose beszéltek, egységes magyar nemzetben gondolkodtak. Ezt, a későbbi történések alapján tévesnek bizonyuló álláspontot képviselte a református egyház is.
László Lóránt
László Lóránt könyvtáros, történész, a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa. Történelem szakon végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 2003-ban, ugyanitt mesterizett Történeti-antropológia szakon 2007-ben. 2008-tól egyháztörténet szakos doktorandusz a BBTE Református Tanárképző Karán, doktori kutatásainak témája: a Felekezetközi Tanács története. Kutatási területe: Marosvásárhely dualizmus kori társadalom története, illetve az erdélyi református egyház története a két világháború között. A szerző a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesületének elnöke.
Transindex.ro

Nagy álma teljesült a felkéréssel
Csibi Krisztina elkötelezett híve a Kárpát-medencében élő magyarság értékőrző mozgalmának. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. őt nevezte ki augusztus 18-tól a budapesti Magyarság Háza igazgatójának.
A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke példás értékőrző munkáját ezentúl már nemcsak a szervezet élén fejtheti ki. Új céljairól, feladatairól mesélt lapunknak adott interjújában.
– A környezetében élők azt mondták, hogy ezzel a felkéréssel nagy álma teljesült. Igazuk van?
– Igen, pontosan így van. Akik ismernek, tudják, hogy elkötelezett híve vagyok a Kárpát-medencében élő magyarság értékőrző mozgalmának, és vallom, hogy a közös kultúra összeköt bennünket, magyarokat, bárhol is éljünk a világban – válaszolta Csibi Krisztina. Azt is tudom, hogy az identitás magvát a családban kell elvetni, de kell eső és napsütés, hogy virágozni, majd teremni is tudjon, ehhez pedig olyan intézményekre, vagy társadalmi szervezetekre, csoportokra, közösségekre van szükség, akik egy-egy alkotással, szokásbemutatással, találkozók szervezésével, kézműves hagyományaink továbbéltetésével, vagy bármi mással tovább erősítik a magyarság érzését.
– A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökeként a népcsoportért dolgozott, a Magyarság Háza élén milyen feladatai lesznek?
– Mondhatnám, hogy ugyanaz, mint eddig, mert itt is és a szövetségben is az összetartozás erősítéséért, az identitás megőrzéséért, a magyar kultúráért dolgozunk, azzal a különbséggel, hogy itt kiemelt szerepet kapnak a külhoni magyar zenészek, táncosok, képzőművészek, írók, költők bemutatkozásai, és azok a konferenciák, ismeretterjesztő előadások, képzések, találkozók szervezése, amelyek kifejezetten a határon túli honfitársaink életével kapcsolatosak.
– Azt a fajta szellemiséget, amelyet az intézmény megtestesít, milyen módon lehet a gyakorlatban alkalmazni?
– A Magyarság Háza 2011-es indulása óta a nemzeti összetartozás, az egységes magyar kultúra, a nemzeti identitás erősítése érdekében működik. Programjainak összeállításában a hazai és külhoni magyar közösségek egységes magyar nemzethez és kultúrához tartozását jeleníti meg. Fontos szerepet vállal a magyarországi fiatalok nemzettudatának alakításában. A rendhagyó történelemórák, a megvalósuló identitás-kiállítás és számos, tematikus kulturális, tudományos, szórakoztató program mellett megismerkednek a magyarság történetének legjelentősebb eseményeivel, ünnepeivel. Kapcsolatot tartunk a külhoni, a világ minden táján élő magyarral, akik ma is büszkék magyarságukra és közben kimagasló szellemi, kulturális, tudományos sikereik révén nemzetközi hírnévre tettek szert. A nemzetpolitikában megfogalmazott „magyar-magyar” kapcsolat a Magyarság Házában igazi élményt nyújtó programokat jelent a közösségek egymásra találásával. A Magyarság Háza egyúttal a Bethlen Gábor Alap pályázati rendszerében támogatott külhoni kulturális intézmények, programok szellemi kapacitására is épít, így teremtve lehetőséget a magyar kormány számára is fontos határon túli kulturális teljesítmények bemutatkozására.
– Mit tapasztal, mennyire nyitott a mai társadalom a közös nemzeti értékeink megőrzésére irányuló összefogásra?
– A mai társadalom és ezen belül is a fiatalok nagy érdeklődéssel fordulnak azon értékek felé, amelyek a saját életükbe beépíthetőek, hasznosíthatóak. Óriási sikere van a gyerekprogramoknak, a babaringatóknak, és óvodás korúak számára összeállított zenés előadásoknak. Csakúgy, mint a népi együttesek bemutatóinak, vagy a kézműves foglalkozásoknak. A családok keresik azokat az alkalmakat, amikor a saját nemzeti, vagy nemzetiségi hagyományaikra épülő programokon tanulhatnak valamit kultúrájukról, vagyis önmagukról.
– Köztudott Önről, hogy szívügye a székelység, új megbízatása mellett marad a szövetség elnöke is?
– Igen, 2015 januárjáig biztosan, ugyanis akkor lesz a tisztújító közgyűlésünk. A tagság akkor eldöntheti, hogy bizalmat szavaznak-e nekem a jövőben is. Úgy érzem, jó irányba halad a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, vannak felmutatható közös eredményeink, amelyet nemrég Muharay-díjjal jutalmaztak. Ez pedig egyértelműen annak köszönhető, hogy vannak együttműködésre képes és hajlandó csoportjaink, egyéneink, akik hasonlóan felelősséget éreznek a bukovinai székelység öröksége iránt.
Névjegy
Csibi Krisztina Bonyhádon született, de mindig is kisdoroginak vallja magát. A helyi általános iskola elvégzése után a szekszárdi Garay János Gimnáziumban érettségizett, majd a PTE BTK Néprajz szakán etnográfusként végzett (közben 6 hónapig Mainzban tanult Erasmus ösztöndíjasként). A kisdorogi óvodában kezdett el dolgozni 1993-ban, majd a Völgységi Múzeumban, azt követően pedig a Bonyhádi Közös Önkormányzati Hivatalnál látta el feladatait, idén augusztus 18-án nevezték ki a Magyarság Háza igazgatójának. Kikapcsolódásképpen társadalmi munkát végez a barátaival a Kisdorogért Egyesületben.
Vizin Balázs, teol.hu/tolna/kozelet/ -

Nehogy minket kihagyjatok
MAROSSY ZOLTÁN a koalíciós megállapodás értelmében március óta immáron harmadszorra töltheti be Temes megye alprefektusi tisztét. Az elöljárót Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte az elmúlt hónapok tapasztalatairól, illetve a jövő kihívásairól.
A bánsági magyar közösség életéről a legutóbbi hír a Bánsági Tanyaszínház néven futó projekt, amely olyan településekre is ellátogat, ahol évtizedek óta nem járt magyar nyelvű színházi előadás. Milyen szerepet játszott ennek létrejöttében?
Az az igazság, hogy nagyjából annyi közöm van hozzá, mint bármely másik nézőnek. Aszalos Géza, a temesvári színház színművésze évek óta mondogatja, el kéne indítani valami ilyesmit a Vajdasági Tanyaszínház mintájára. Molnár Zsolt képviselő úrnak idén nyárra sikerült pályázati úton összegyűjteni a szükséges anyagiakat, szóval, hogy ez létrejött, leginkább kettőjük érdeme.
Ha ennek a kezdeményezésnek az életre hívásában nem is volt aktív résztvevő, március óta tartó, immáron harmadik alprefektusi megbízatása alatt bizonyára voltak olyan ügyek, amik az Ön nevéhez köthetőek. Tudna ezekről összegzést adni?
Amikor elfoglaltam a hivatalt, a tavaszi árvíz egy darabig elég konkrét feladatokkal látott el, szóval a napi kihívásoknál nehéz volt egy ideig távolabb tekinteni. Viszont két ügy mindenképpen van, amiket jelenlegi alprefektusi megbízatásom alatt szeretnék végigvinni. Az egyik az, hogy a vajdasági bánság felé – Valkánynál (Valcani), Lunga-nál és Fénynél (Foeni) – mihamarabb nyissunk meg három újabb határátkelőt, mielőtt még Románia belépne a schengeni övezetbe, mert utána sokkal nehezebb lesz. Ezzel kapcsolatban én már 2010-ben tettem lépéseket, de aztán elvesztettem a szükséges hatáskört. Szerencsére a mostani prefektust is érdekli a téma, egy csónakban evezünk, szóval, ha minden igaz, ezt a célomat hamarosan sikerül megvalósítani. A másik dolog, amit nagyon ambicionálnék, az a szakmunkásképzés megszervezése Temes megyében, a brassói példát követve. Ezek mellett természetesen napi szinten merülnek fel kisebb-nagyobb ügyek, melyek közül vannak, amikben a magyar közösség érdekeit is védeni próbálom hol több, hol kevesebb sikerrel.
Elsőként a határátkelők megnyitását említette a célok közül, tudtommal a bánsági együttműködést évek óta próbálja előmozdítani.
Igen, nagyon fontosnak tartom a jelenleg három ország területén fekvő Bánság településeinek együttműködését. Ebben nagy segítség, hogy a Szerbia és Románia közötti határszakaszon a vízumkényszer eltörlésével könnyűvé vált az átkelés, de az még akadály, hogy kevéssé ismerjük egymást. A magyar vonatkozású új kapcsolatok kialakulását hivatott segíteni a nemrég lezajlott temesi, illetve a vajdasági Bánság magyar településeinek találkozója is, melyre idén Végváron került sor, harmadszorra rendeztük meg. Az elsővel ellentétben, ahová még úgy kellett nagy nehezen megszerzett telefonszámokon hívogatni az embereket, most már úgy jelentkeztek be sokan, hogy „nehogy minket kihagyjatok”. Érezhetően megmozdult a határ két oldala. Most már van több olyan program is, amikben elvi síkon megállapodtunk, ott tartunk, hogy ezeket kéne levinni a helyi közösségek szintjére.
Mik ezek?
Szeretnénk létrehozni egy közös adatbázist, ami a gazdasági együttműködéseket segítené, tehát, mondjuk, ráláthassunk, szeptember elsején hol, mennyi a búza felvásárlási ára. Örömmel mondom, van egy ifjúsági programunk – ezt személyesen én vezetem – ami cseretáboroztatással oldja meg, hogy a vajdasági és a temesi magyar fiatalok megismerjék egymást. Ennek már csak az is nagy előnye, hogy a magyar a közös nyelv. Emellett mindkét oldalon rengeteg a néptánccsoport, jó lenne, ha ezeket is sikerülne közös programokkal összekapcsolnunk, minél több település bevonásával. Sok más szálon is folyik az ismerkedés: a sakkegyesületektől kezdve a művelődési egyesületekig sokan felvették a kapcsolatot, ahol lehet, igyekeznek összefonni, összehangolni a működésüket. Lehetne a teljes Bánságra kiterjedő sportbajnokságokat szervezni, szóval rengeteg jó elképzelés van, amiket most munkacsoportok szintjén próbálunk finomítani, lépegetni előre.
Milyen egyéb, magyar közösséget érintő ügyek vannak a megyében?
A legutóbbi népszámláláskor tapasztalt drasztikus lélekszámcsökkenés elég sokkoló volt, és rávilágított arra, hogy az iskoláink körüli ügyeket nagy gonddal kell kezelni, hisz ez a megmaradás alapja. Ezzel kapcsolatban volt – van – egy vita a közösségen belül: az egyik oldal azt mondja, az erőforrásokat azon néhány településre kell koncentrálni, ahol van magyar nyelvű oktatás, a másik oldal – magamat is ide sorolom – pedig kiterjesztené a kört, minél több helyen szorgalmazná a fakultatív oktatást. Ebbe az irányba sikeresen léptünk tavaly: három helyen indítottunk új csoportokat: Máriaföldén, Temesságon és Rékáson. Ehhez kapcsolódik, hogy a Csongrád megyei testvértelepülésekkel együttműködve, az ő anyagi forrásaikra és tudásukra alapozva, anyanyelvi táborokat szervezünk a fakultatív oktatásban résztvevőknek.
Beszéltünk a bánsági identitásról, de a Temes megyei magyarságnak egyébiránt is képlékeny az orientációja, mármint olyan szempontból, hogy a határ közelsége miatt hosszú ideig arccal a határnak, a Székelyföldnek háttal állt. Az utóbbi években igyekeztek – az Ön hatékony közreműködésével – ez ellen dolgozni, próbálták minél szorosabbra fűzni a kapcsolatot Hargita megyével. Az ez irányú erőfeszítések mennyire gyümölcsözőek jelenleg?
Az Összetartozunk elnevezésű program némileg megbicsaklott az által, hogy Borboly Csabának illetve a Hargita megyei tanácsnak meggyűlt a baja az igazságszolgáltatással és mindenféle hivatalokkal, a Számvevőszék például nem hajlandó elismerni a programra fordított költségeket működési költségként. A következő lépés az lenne, pontosabban nagyon remélem, hamarosan az lesz, hogy a kapcsolatok ne csak megyei szinten működjenek, hanem egy jól felépített testvértelepülési rendszeren keresztül is. Ezt aztán követhetnék iskolai együttműködések, diákcsere programok, illetve a Bánság tekintetében már említett gazdasági információs rendszer.
Talán a fenti ügy is egész jó példa arra, hogy országos játszmák miként szólnak bele helyi ügyekbe. Temes megyében – szórványként – pedig általánosságban is elmondható, nem éppen erős a magyar közösség érdekérvényesítő képessége. Mennyire van erre hatással az, ha az RMDSZ kormányon van, illetve, hogy a koalíciós megállapodásnak köszönhetően Temes megyének ismét van magyar alprefektusa?
A koalíciós partnerről nem beszélnék, harmadszor töltöm be ezt a tisztséget, az összes nagyobb romániai párttal dolgoztam már együtt, nem mondanék róluk se jót, se rosszat. Amellett viszont többszörösen is tudok érvelni, miért fontos, hogy pozícióban legyünk. Először is a rendelkezésre álló információ mennyisége így határozottan nagyobb. Egészen más kész tényként találkozni döntésekkel, illetve időben tudomást szerezni róla, hogy a kormány mire készül, és még az előkészítő fázisban bekapcsolódni a folyamatokba. Másrészt pedig az is tény, hogy manapság az anyagi támogatások úgy működnek, hogy ha ott vagyunk, kapunk belőlük, ha nem vagyunk ott, akkor pedig nem. A legelőször említett Tanyaszínház is tulajdonképpen kormánypénzből valósult meg, ha nem vagyunk kormányon, ebből sem lett volna semmi.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Múltidézés és jövőkép a Bürger-ház körül
Szombaton délután 5 órakor az egykori Aranykakas vendéglő előtt gyülekeztek Marosvásárhely lakói, akik a Demokratikus Marosvásárhelyért civil szervezet célkitűzéseit is magukénak tekintik. Sokan hajlott koruk ellenére is eljöttek, ezáltal is nyomatékosítva, hogy a város magyarságának nem közömbös az ősök által épített műemlék épületek sorsa.
Az egykori Bürger-palota előtti járdán gyülekező tömeg a volt sörgyár udvarán tartotta a műemlék épületek megmentésének célját felvállaló civil szervezet rendezvényét, melyet bográcsgulyás elfogyasztása, majd a tömeg békés távozása követett. A politikától magát elhatároló civil szervezet vezetői által kiosztott transzparensek szövegei többek között azt hirdették, hogy: "Hiszünk Marosvásárhelyben, az összefogásban, örökségeinkben, történelmi műemlékeinkben", valamint két nyelven: "A Bürger-ház a miénk/a városunké".
Értékeinket az enyészettől megmenteni
Kozsik József színművész köszöntötte az egybegyűlteket, és jelzésértékűnek nevezte, hogy ennyien szántak időt arra, hogy jelen legyenek ott, ahol még érték van, ahol az érték úgy ahogy, de még áll. "Ha nem állunk ki egyre határozottabban azon értékek mellett, melyek meghatározták őseink életét, a későbbiekben nem lesz már amire büszkék legyenek gyermekeink, akik közül sokan ma sem tudják, hogy mire kellene büszkék legyenek. Az adott helyzetnek, körülményeknek tulajdonítható, hogy a félremagyarázások időszakát éljük, sajnos, ennek részesei vagyunk." Mint mondta, "értékeinket megőrizve akarunk együtt maradni, az őseink épített örökségét továbbadni gyermekeinknek, és ezzel nem áll szándékunkban senkit sem bántani". Reményét fejezte ki, hogy a következő alkalommal még többen lesznek, és elképzelhetőnek tartja a havi rendszerességgel megszervezett hasonló, építő jellegű összejöveteleket akár egy sörözés erejéig is.
Keresztes Géza műépítész mesélt a Bürger-palota múltjáról. Bürger Albert volt sörgyártulajdonos lakóháza 1893-ban épült, "a népi demokráciában" államosították, és a rendszerváltást követően a Romarta részvénytársaság tulajdonába került, majd felvásárolta egy nemzetközi konzorcium. Mint mondta, jelenleg ugyanannak a társaságnak a tulajdonában van az egykori Maros vendéglő, amelyet bankszékhellyé alakítottak, teljesen eltüntetve a múlt nyomait, elrejtve az értékeit, valamint a Somostetőn lévő vendéglő is.
A Demokratikus Marosvásárhelyért civil szervezet elnöke, Kovács István Dávid bevallotta, félt ettől a naptól, mivel próbálták eltántorítani a megmozdulás lebonyolításától. Ugyanakkor erőt merített abból, hogy nagyon sok értékes emberben támogatóra lelt. Mint mondta, "fiatal éveinket jöttünk felidézni egy olyan épület elé, ahová már nem engednek be, és nem a tulajdonos tiltja azt meg, hanem a törvény". Szerinte az épület elé a polgármesteri hivatal által kihelyezett két óriáspannó, amivel a járókelők tudomására hozza, hogy az épület nem a város tulajdona, nem törvényszerű. Ez szerinte félrevezető, ugyanis a 2001/422-es műemlékvédelmi törvény 45. cikkelye szerint ha valakinek a tulajdonában műemlék épület van, felel annak a gondozásáért.
Ki adta el, mikor és kinek?
A városi önkormányzat képviseletében Csegzi Sándort is megkérték, foglaljon állást az ügyben, aki támogatásáról biztosította a megmozdulást, "amennyire törvényes úton lehet". Mint mondta, nem egyszerű egy magáncég tulajdonában lévő ingatlant megszerezni. Az önkormányzat mindhárom említett ingatlant felvásárolta volna, de óriási összegeket kérnek a jelenlegi tulajdonosok.
"Ha államosítva voltak, ki lopta el az ingatlanokat?’, "Ki adta el, mikor és kinek?", "Lássunk tisztán!" – kiáltozták az egybegyűltek, de kérdéseikre magyarázat nem érkezett.
Az említett épületek tulajdonosai tudatában vannak az ingatlanok értékének, lelkileg nem kötődnek hozzájuk, ezért az sem érdekli a befektetőket, ha az állaguk romlik. Mint mondta, egy kiskapu megnyílni látszik, kedvező tanácsi határozatban reménykedik, bár "egyesek mindig egy lépéssel előbbre vannak…" – zárta hozzászólását a polgármester tanácsadója.
A megmozduláson számítottak Kelemen Atilla Márton, a megyei tanács alelnöke, valamint Horváth Kovács Ádám, a CEMO alelnökének jelenlétére. Portik Vilmost, az EMNP elnökét is elvárták volna, amint a házigazda szerepét betöltő színművész hangot is adott gondolatainak, miszerint "ha már darabokra szaggattatunk, legalább a hasonló ügyeket közösen felvállalhatnánk". A meghívottak közül csupán Smaranda Enache jelezte, hogy objektív okok miatt (baleset) nem sikerült részt vennie a megmozduláson.
Dr. Kovács Levente egyetemi tanár felszólalásában elmondta, hogy számára rendkívül kedves hely az Aranykakas vendéglő, személyes jellegű kötődéséről is beszélt. Feltett kérdései között szerepelt, hogy a tulajdonosnak mekkora telek-, illetve házadót kellett évente fizetnie? Törlesztették-e rendszeresen az összegeket? Ha nem, mekkora elmaradásuk van, és ebből mennyi a büntetőkamat? Ha pedig becsületesen fizették az ingatlan- és telekadót, abból az összegből miért nem óvták meg az épület állagát?
Simon Béla hegedűművész szerint gyűjtést kellene szervezni és visszavásárolni az egykori Bürger-házat a városnak.
Amint a felszólalók jelezték, jó volna kiépíteni egy olyan szervezetet, amely felvásárolná a hasonló műemlék épületeket azért, hogy megőrizhessük őseink által épített értékeinket az utókornak. Az utcanévtáblák ügyéhez hasonlatosan ezt az ügyet is fel lehet, fel kell karolni – mondták. Végül egy Sütő Andrástól idézett mondat is elhangzott, miszerint "az átok megtörése is csak közösségi küzdelem útján lehetséges".
Szer Pálosy Piroska, Népújság (Marosvásárhely)

Az űrlap alja
„Nagyobb osztályom lett…”
Ciubotariu Éva, a nagyváradi Ady Endre líceum új aligazgatónője több mint három évtizede van már a tanári pályán, és ezer szállal kötődik a nagy múltú tanintézményhez, hiszen ott volt diák, ott érettségizett, és négy egyetemi évet követően szerencsés módon ugyanoda kapott kinevezést kezdő tanárként 1981-ben. Tanított a kommunizmus alatt, és bábáskodott a magyar tagozat különválásánál ’89 után. Férje, Ciubotariu Adrian (aki szintén az iskolában tanított) volt az a személy, aki azt javasolta, hogy az új, magyar intézmény Ady Endre nevét viselje. Tehát, mondhatni a líceum keresztapja. Mindhárom gyermekük is az Adyban érettségizett.
Ciubotariu Éva a ’80-as évek végén lett a katedrafőnök, és azóta is folyamatosan kémiát tanít, emellett pedig fél évtizede módszertanosként is segíti a megyében magyarul oktató kémiatanárokat. Alapító embere volt a Révai Miklós Szakkollégium tanáregyesületnek, a Módszertani Révai-napok az Adyban (MORÉNA) elnevezésű éves tanárkonferenciának, létrehozója az Alma Mater Alapítványnak, melynek három évig elnöke is volt, emellett pedig számos tantárgyversenyt és órákon kívüli aktivitást szervezett. Tanítási elveiről és az előtte álló kihívásokról beszélt a Reggeli Újságnak az Ady líceum új aligazgatónője.
– Mit jelent önnek a tanítás?
– Mindent. Gyakorlatilag gyerekkorom óta tanítok. Negyedikes koromban korrepetáltam az első „diákomat”. Az az igazság, hogy nagyon szeretem ezt a hivatást. Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor ránézel a gyerkőcre és látod, hogy fülig ér a szája, mert megértett valamit.
– Fel tud-e idézni valmilyen emlékezetes történetet a pályakezdő éveiről?
– Már az első napon mikor, ide kineveztek, diáknak nézett a portás. Mentem, hogy évadkezdés előtt leadjam a kinevezésemet az igazgatóságon, de ő rámszólt, hogy „diákoknak csak 11 óra után szabad belépni az iskolába”. Egyszer, később pedig egy anyuka szólt rám egy ballagáson. Nekem szokásommá vált, hogy ilyen alkalmakkor ugyanolyan ruhát viseljek, mint a lányok. És ahogy abban a ruhában álltam két langaléta fiú között, és vártuk, hogy a többi osztály elhaladjon előttünk az egyik anyuka rámszólt, hogy „ne mind ugrálj már annyit, mindjárt ti következtek!”. A két srác meg ránézett és megszeppenve megjegyezte: „de ő az oszi!
– Tanárként milyen elégtételei vannak?
Szerencsés ember vagyok, mert első perctől kezdve voltak olyan diákjaim, akikkel lehetett pluszmunkában versenyekre felkészülni. A tanítás egyféle társasjáték: ember kell, aki tanítson, de a másik oldalon diák is kell, aki fogadja, és az osztályaimban mindkét oldal megvolt. Mindig is voltak eredmények – a kémia hál’Istennek az Adyban húzó tantárgy. Másik nagy elégtelem, hogy a 20–25 éves érettségi találkozók tapasztalata szerin, azok a gyerekek, akik annak idején a kémia szakterületén kezdtek dolgozni, meg is maradtak a pályán.
– Ennek fényében mennyire lesz nehéz átállni az adminisztrációs szerepkörre?
– Nem lesz könnyű. Kevesebb órám lesz, és nagyon hiányozni fog az osztályfőnökség. Harminchárom éve vagyok folyamatosan osztályfőnök, és ez most hirtelen nem lesz. Helyette viszont háromosztálynyi gyereknek leszek „oszija” a bentlakásban. Merthogy a bentlakás adminisztrációja az aligazgtó feladatkörébe tartozik, és majdhogynem száz gyerek iratkozott oda. Úgyhogy mondhatjuk: kicsit nagyobb osztályom lett. Ugyanakkor kihívás is lesz. Szeretek új dolgokat tenni, jó, ha az ember új helyzetekben is kipróbálhatja magát.
– Miért lett új aligazgatója az Adynak?
– Az iskolában az elkövetkező időszakban fog zajlani az ARACIP (Közoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség.) átvilágítása. Nagy munka lesz a felkészülés, és ennek az irányítását Bogdán Károly, az előző aligazgató vállalta fel, lévén, hogy ő már két éve igazgatóhelyettes volt, és megfelelő rálátással rendelkezett az iskola ügyeire. Az viszont már túl sok lett volna egy embernek, hogy emellett az aligazgatóságot is vigye, így megüresedett a pozíció. Engem meglepetésként ért a felkérés. Nagyon hirtelen jött. De megbeszéltem otthon a családdal, és úgy döntöttem, hogy elvállalom.
–Mik lesznek az első feladatok?
– Előttünk áll a tanévkezdés, mely az idén különösen rázós, mert csak négy párhuzamos kilencedikes osztállyal indulunk, és ez némi feszültséget jelent a katedráknál, amit meg kell oldani. Az ARACIP átvilágítása miatt is másképp indul az élet: bizottságokat alakítottunk, hogy jobban eloszthassuk a feladatokat. Emellett fontos dolgok várnak a bentlakás megszervezésénél, később pedig a szülőkkel is fel kell vegyem a kapcsolatot.
– Mit tekint a legfontosabb kihívásnak iskolavezetőként?
– Fontos, hogy itt, az iskolában a hagyományokat őrizzük, mert ez az iskola már többszáz éve ennek a városnak az alappillére a magyarság életében. És ezt tovább kell vinni. Az Ady mindig minőséget adott, és fog ezután is. Az ember bárhol elvégezheti az iskolát, de nem mindegy, hogy milyen tudást halmoz fel ez idő alatt. Nem mindegy, hogy milyen életszemléletet kap az a gyerek, aki aztán majd kilép az életbe. A mi diákjaink mindig jó hírünket vitték a világba, és megállták a helyüket, bárhova is kerültek. Mindig dícsérték őket, mondván „látszik hogy az Adyban végeztél.. És ez nekünk, tanároknak nagyon lényeges, és azért dolgozunk, hogy ez így maradjon az elkövetkezőkben is. Több lehetőséget, új dolgokat keresünk, amelyekkel szolgálhatjuk a magyar közösséget.
– Mi a pedagógusi filozófiája?
– Galileo Galilei gondolatát idézném, aki a következőt monda: „A tanuló feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.” Ezt a gondolatot választottuk a MORÉNA konferenciák mottójául is. Szerintem a gyereket sok mindennel meg kell kínálni a tanulás terén, és ők majd kiválasztják belőle, hogy mi az, ami számukra megfelelő.
Én pozitívan szeretem motiválni a gyerekeket, pedig kettestől osztályozok – ezt mindenki tudja. De ez nem büntető jegy. Mi mindig előre megbeszéljük, hogy mikor és miből kell teljesíteni. Nálam nincsenek meglepetés-rögtönzések. Aki tehát nem készül, annak lelke rajta, vállalja fel. Rengeteg lehetőséget adok még, hogy kijavítsák a hibát. Volt már olyan is, hogy tavasszal pótvizsgát szimuláltam a bukásra álló gyerekekkel. Berendeztük a tantermet úgy, ahogy az őszi pótvizsgán szokás. Nyolcan-tízen sorban álltak a folyosón, és mikor bejöttek, tételt húztak. Komolyan vették és egytől egyig átmentek. Így év végén nem kellett senkit megbuktatom. Tizenkettedik végén, az utolsó osztályfőnöki órán szoktam mondani a gyermekeimnek, hogy az élethez két dolog szükséges: a szeretet és a türelem. Ez érvényes a tanításban is. Ha szereted a gyereket és türelmes vagy vele, akkor előbb utóbb kinyílik, mint egy virág. Lehet, hogy ez egyszerű dolognak hangzik. De ez az alap.
Szombati-Gille Tamás, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Folytatódnak a román karhatalmi erők megfélemlítési akciói Háromszéken
Folytatódnak a román karhatalmi erők megfélemlítési akciói, elmúlt pénteken Ütő Gusztávba kötöttek bele, aki Székelyföld – Ţinutul Secuiesc – Székely Land és Autonómia feliratú táblákkal kampányolt az Erdélyi Magyar Néppárt aláírásgyűjtői mellett.
Az Erzsébet parkkal szemben, a Mikó Imre utca sarkán lévő üzlet előtt gyűjtötték pénteken a Szilágyi Zsolt államelnök-jelöléséhez szükséges aláírásokat a néppártosok, és Ütő Gusztáv képzőművész is csatlakozott hozzájuk, hogy tábláival felhívja a figyelmet: az EMNP és jelöltje elkötelezett az autonómia mellett. A déli órákban mentek hozzá a rendőrök, és a táblák felől érdeklődtek. Ő elmagyarázta, hogy ezek 2011-ben és 2012-ben született műalkotások, az Autonómia feliratú festmény, a másik számítógépes grafika, ő pedig doktor Ütő Gusztáv, a Partiumi Keresztény Egyetem tanára. A rendőr erre igen arrogánsan válaszolt: ez vicc. Ütő sértőnek találta megnyilvánulását, és kikérte magának, ő sem Székelyfölddel, sem az autonómiával nem viccel.
Az egyre élesebb szóváltásra érkezett meg Bedő Zoltán, az EMNP sepsiszéki elnöke, újságíró, aki többször is megkérdezte a rendőröktől, hogy tulajdonképpen mi a kifogásuk, de választ nem kapott. Felhívta figyelmüket, hogy nincs joguk ilyen hangnemet használni, a gúnyos, kioktató szövegek ideje lejárt, ám csak akkor csendesedtek valamelyest a karhatalom képviselői, amikor kiderült, újságíró, és hogy engedéllyel, bérelt helyen gyűjtik az aláírásokat. A rendőrök végül autóba ültek, ott még telefonálgattak egy darabig, majd távoztak – mesélték az érintettek. Ütő Gusztáv kitért arra is, másnap ismét kiállt tábláival ugyanoda, ekkor már nem egyenruhások, hanem más „furcsa” alakok környékezték, brassói és helyi románok próbálták meggyőzni az autonómia káros voltáról.
Bedő és Ütő egyöntetűen hangsúlyozta, az ilyen és hasonló akciók azt bizonyítják, „valamit nagyon jól csinálunk, ha ennyire tartanak tőlünk, ennyire meg akarnak állítani”. Kiemelték: nem hátrálnak meg, folytatják, amit elkezdtek. Ütő Gusztáv ugyanakkor azt is elmondta, vele bakalódjanak azok, akiknek nem tetszik, mit tesz, ne nyolcvanéves édesanyját zaklassák éjszakai csengetésekkel. „Ahányszor kiállok a táblákkal, felkerül egy-egy ilyen kép a közösségi oldalra, éjszaka becsengetnek édesanyámhoz. Idén ez már ötször-hatszor megtörtént. Legyen férfi, aki ezt teszi, s velem álljon ki, ne édesanyámat riogassa” – mondotta Ütő Gusztáv.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mintha nemzeti esküt tettünk volna
Emlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában.
Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk.
A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját.
Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is.
Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt.
Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit.
Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam.
Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve.
Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át.
A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába.
Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...!
A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik.
És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából.
Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Politikai gyermekbetegségek
Miközben teljesen érthetetlen és indokolatlan háborús hisztéria füstködébe burkolják az országot, s már Szent Románia elleni orosz támadást vizionálnak, dicsőséges politikusaink jól ráérnek, hogy választási pofaviziteket tartsanak mindenütt, ahol némi voksok elhódításában reménykedhetnek.
A háborús hisztériakeltés mindig jó üzletnek bizonyult a felelőtlen politizálásban, de tanácsos lenne megállni ott, ahol még nem kell komolyan venni a paprikajancsis vitézkedéseket és a veszélyeztetettségi sirámokat. Băsescutól megszoktuk a meredek kijelentéseket, de azok gyors visszaszívását is, nem kell tehát egészen komolyan venni mindazt, amit az ország legfőbb haduraként összehord. Az őnála még dilettánsabbak viszont határozottan veszélyesek lehetnek, még az olyan ásatag akarnoknők is, mint Monica Macovei, akinek az ukrajnai konfliktusról rögtön a székelyföldi autonómia gondolatának robbanásveszélyes mivolta jut eszébe. Vajon nem fordítva igaz egy esetleges autonómia kihatása? Éppen az állami kohézió és a lojalitás irányába? Felteszem ezeket a kérdéseket, bár nagyon jól tudom, hogy ma egyetlen román politikust sem lehet meggyőzni észérvekkel, ha autonómiáról, önrendelkezésről van szó. Az csak a románságnak jár, lakjon bárhol is, mert ők az ortodox Dumnyezó kiválasztott népe. Ha mások beszélnek arról, netán cselekednek is érte, hát rögtön ördögöt, sátánt, destabilizációt emlegetnek, de közben dédelgetik a maguk kis terveit a Moldáviával való egyesülésről, Transznisztria bekebelezéséről, netán Dél-Besszarábia visszaszerzéséről.
Vészharangozó ténykedésében egyébként Macovei asszonyságnak egy dologban azért még igaza is van: Călin Popescu Tăriceanu bejelentett szándéka, hogy harmadszorra is felfüggesszék Traian Băsescu államelnököt, nem csupán veszélyes manipuláció, hanem teljesen felesleges ostobaság is, ami csak egy olyan hatalmi elitre jellemző, mely semmiféle felelősséget nem érez az ország és a lakossága iránt. Hogy az ország „második emberének” tartott szenátusi elnök hogyan képzeli el a régi államelnök elcsapatásáról szóló népszavazás megtartását az új megválasztásának egyik időpontjában? Nos, ez a hülyeség-rekordok aranykönyvébe kívánkozik. Ám tegyék, ha csak ennyire futja nagy politikusi intelligenciájukból!
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újból tárgyalóteremben a bántalmazók
Újfent előtérbe került a székelyudvarhelyi Márton Áron téren lassan három éve történt bántalmazás ügye, melynek utóhatásaként beszélünk egyre gyakrabban a közbiztonságról és a helyi rendőrségről.
A Patkóban 2011. november 25-én történt erőszakos incidens két sértett fele, Imre Gábor és Szentannai Árpád Attila azzal a kéréssel fordult a székelyudvarhelyi bírósághoz, hogy az ügyükben szereplő két elítélt esetében vonják vissza az ítéletek felfüggesztését.
Az ügyben 2012-ben született alapfokon ítélet, amely fellebbezés után 2013-ban emelkedett jogerőre. A három elítélt közül csak kettő szerepel a kérésben, ifj. és id. P. B. A harmadik sértett fél nem vesz részt az ügyben, Orbán Dávid ugyanis külföldön él. A sértettek szerint azonban ha itthon lenne, biztosan részt venne a folyamatban: telefonon biztosította társait támogatásáról. A három elítéltet három-három, illetve két hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, valamint erkölcsi kártérítések és a sértett felek több mint 11 ezer lejes perköltségének kifizetésére kötelezték őket.
A kérések
A sértett felek ezúttal két okból is kérik a felfüggesztések visszavonását. Egyrészt mert az elítéltek nem tettek eleget polgári kötelezettségüknek – nem fizették ki a büntetéseket –, másrészt mert ifj. P. B. időközben újabb bűncselekményt követett el. Jogászok szerint érdekes az ügy, mert közben változott a büntető törvénykönyv, és precedensértékű lesz a döntés.
Az ártatlanság vélelme
Id. P. B. telefonon nyilatkozott portálunknak. Elmondta, szeretné, ha másokhoz hasonlóan nekik is lehetne egy esélyük helyrehozni az elkövetett hibát. Ha nem ő lett volna az incidens egyik szereplője, akkor nem lett volna ennyire felfújva az ügy – állította, hozzátéve: csak azt szeretné, hogy a törvényt betartva kezeljék ezt a legújabb kérést. Az ügyben az első tárgyalást szeptember 11-én reggel tartják a székelyudvarhelyi bíróságon.
Jánosi András, Székelyhon.ro

Ízelítő a Dózsa 1514-ből
Töredékeket mutat be a csíkszeredai Role zenekar a Dózsa 1514 rockdrámából szombaton este nyolc órától a gyergyószárhegyi Tatárdombon. A produkció közel száz személy közreműködésével valósul meg.
Gubcsi Lajos szövegkönyvére Nagy Tivadar, a Role vezetője írt zenét, a szombati bemutatón fellép egy kisebb kórus, a csíkszentkirályi Vadrózsa Néptáncegyüttes, a csíkzsögödi Harom Néptáncegyüttes és több meghívott előadó.
„Tavaly májusban keresett meg Gubcsi Lajos a szövegkönyvvel, kicsit átírtuk, pörgőbbé tettük, mozgalmasabbá, és bevállaltuk, hogy közösen megcsináljuk. Neki is fogtam dolgozni a zenei alapokkal. A munkamódszerünkhöz hozzátartozik, hogy mindig szeretjük élő helyzetben kipróbálni, és csak utólag rögzítjük a dalt. Sok-sok munka után kiderült, hogy nem igazán lesz támogatás, anyagi háttér. Ötszázadik évforduló van idén, és az eredeti tervek alapján Dózsa György-év kellett volna legyen, de Holokauszt-év lett, és ez a pályázatoknál is nagyon érződött. Tudtuk, hogy sok társulat készül Magyarországon a Dózsa emlékévre nagy lélegzetű művekkel, ezért félretettük. Aztán tavasszal kiderült, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy mégsem Dózsa emlékév lesz, hogy szinte mindenki félretette az ilyen műveket. Akkor úgy gondoltuk, hogy nekivágunk ismét, mert mindig az árral szembe szoktunk menni, és ez így rendben is van” – számolt be Nagy Tivadar az előzményekről. Elmondta, épp budapesti turnén voltak, amikor felkérték őket, hogy mutassák be a művet a Székely Vágtán, de végül az nem valósult meg.
Miért csak töredékek?
„Le is tettünk az egészről. Aztán ezelőtt két héttel úgy gondoltuk, mégiscsak jó lenne, ha pontra tennénk, és felmerült az ötlet, hogy szeptember 13-án lesz a tatárdombi megemlékezés, és kapcsoljuk ehhez az eseményhez a Dózsa bemutatóját. Egyértelmű volt, hogy ennyi idő alatt nem lehet semmiképpen egy rockdrámát színre vinni, így most egy koncert keretében mutatjuk meg az erősebb momentumokat, és adunk egy kis ízelítőt a műből. És hátha támogatót is találunk arra, hogy a nagy volumenű művet bemutassuk. Az a jó, hogy rengeteg művész kolléga akadt, akikkel ilyen rövid idő alatt is bele tudtunk vágni” – mutatott rá a zenekarvezető.
A fellépők
Nagy Tivadar szerint mindamellett, hogy ezúttal töredékeket mutatnak be a rockdrámából, a koncert betekintést nyújt abba is, hogy milyen lehetne a produkció, ha az eredeti elképzelés szerinti közel ötszáz fellépő lépne a színpadra. A szombaton bemutatandó produkció koreográfusa Kósa Gabriella és Kelemen Szilveszter. Dózsa György szerepében Bilaus András látható, Dózsa anyját Bodor Emese, Dózsa kedvesét Sántha Zsuzsanna, Dózsa Gergelyt Veress Albert, Lőrinc papot Bene Zoltán, Csobádot Antal Tibor, Bakócz Tamás bíborost Csiszér István, Perényi Imrét Günther Ottó alakítja. A kórusban fellép: Csiszér István, Gál Tünde, Hompoth Arthur-Norbert, Kerekes Otília, Kosztándi Ferenc Kinga, Kristóf Károly, Küsmödi Roland és Petres Kinga.
„Majdnem mindent önköltségből állunk, nagyon kevés támogatónk van, a legfőbb támogatóink az előadók. Az volt a lényeg, amikor a szereposztáson gondolkodtunk, hogy minél karakteresebb és eltérőbb egyének legyenek, hogy mikor párbeszédek vannak, legyen egyértelmű, ki kivel tart. A szövegkönyvnek az erőssége és a gyengesége is ugyanaz: tényszerű, történelmi és eléggé száraz. Eléggé ragaszkodik a valós eseményekhez. Van néhány jelenet, amelyben valamilyen szinten magyarázzák az egészet, de egészében a mű nagyon tényszerű, szögletes. Az elején volt is vitánk a szövegíróval, hogy miként lehetne ezt egy kicsit romantikusabbá, lágyabbá tenni, kicsit a szögleteket lekerekíteni, hogy fogyaszthatóbbá váljon. Most viszont ott vagyunk, hogy sikerült a zenével a dalokat annyira különböző hangulatúvá és mégis karakteressé tenni, hogy már nem búsulom ezt a felét sem. De mivel az emberek nagyon keveset tudnak ezekről az eseményekről, én magam is keveset tudtam, amíg bele nem ástam magam, a háttérkivetítéseken a magyarázatok meg fognak jelenni, és ez lesz az egyik kulcsa az egésznek. Eredetileg nagyon sok szereplő van a darabban, amit szintén próbáltunk lecsökkenteni. Itt most a koncerten egyértelműbb lesz és egyszerűbb” – összegzett Nagy Tivadar.
Péter Beáta, Székelyhon.ro

Cseke: meg kell húzni a vonalat a köztisztviselői állás és a politikai funkció között
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettessel, a Regionális Fejlesztési és Közigazgatási Szaktárca vezetőjével tartott szeptember 9-én megbeszélést a képviselőház közigazgatási és területrendezési bizottsága. A megbeszélésen Cseke Attila RMDSZ-es képviselő, a bizottság alelnöke, több fontos, a romániai magyarságot közvetetten érintő témát is felvetett a miniszternek, amelyeket a közigazgatási tárca vezetője pozitívan véleményezett.
"Elsőként arra szerettem volna választ kapni, hogy milyen stádiumban vannak a helyi önkormányzatok által elindított országos projektek, illetve, hogy a kormánynak sikerül-e a következő időszakban biztosítani ezen, többnyire az infrastruktúrával kapcsolatos befektetések folytatását. Liviu Dragnea miniszter arról számolt be, hogy a kormány komolyan veszi ezeket a fejlesztési projekteket, és rövidesen újabb pénzügyi forrásokat biztosítanak a kivitelezési munkálatok folytatására" – tájékoztat Cseke Attila.
"A bizottsági ülésen továbbá azt is elmondtam, hogy a jövő év elején a törvényhozó és végrehajtó hatalmak egyik nagy kihívása, közigazgatási szempontból az lesz, hogy tisztán és világosan meghúzzák a vonalat a köztisztviselői állás és a politikai funkció között. Véleményem szerint törvénnyel kellene szabályozni, hogy hol a határ egy rendszeren belül a vezetők politikai ajánlása és kinevezése, illetve az abszolút szakmai alapokon elnyert funkciók között" – nyilatkozta Cseke Attila, aki a bizottsági ülésen azt is hangsúlyozta, hogy az RMDSZ továbbra is fenntartja, és a jövő évben folytatni szeretné a már megkezdett decentralizációs folyamatokat.
"A szövetség komoly lépéseket tett ez irányban, főként, ami a kórházak és az iskolák decentralizálását illeti, és bár egy alkotmánybírósági döntés pillanatnyilag leállította ezt a folyamatot, meggyőződésünk, hogy a kormánynak folytatnia kellene a központosított rendszer feloldását” – fogalmazott a bizottság mai ülésén Cseke.
Liviu Dragnea közigazgatási miniszter válaszában elmondta: egyetért az RMDSZ felvetésével, és a jövő évben mind a központi, mind a helyi közigazgatásokban tisztán és világosan meg kell húzni a vonalat a köztisztviselői állás és a politikai funkció között. Emellett arról is biztosította a képviselőt, hogy a kormány a jövő év elején támogatni fogja a decentralizációs folyamatok további kibővítését.
Lévén hogy az új Regionális Operatív Program (ROP) tervezetét Románia augusztus végén küldte el Brüsszelbe véleményezésre és jóváhagyásra, a szövetség képviselője azt a kérdést is felvetette, hogy a ROP keretén belül, a kormány milyen lépéseket kíván tenni a kataszteri munkálatok bővítésére és a telekkönyvezési rendszer fejlesztésére, illetve annak érdekében, hogy ezt a rendszert az egész országra kiterjessze.
Válaszában Liviu Dragnea elmondta, a ROP-nak valóban van egy fontos tervezett tengelye, amely arról szól, hogy záros határidőn belül, legkésőbb a finanszírozási program végéig, vagyis 2020-ig, Románia támogatja majd a kataszteri mérések elvégzését és az egész országra kiterjeszti telekkönyvezési rendszerét. (hírszerk.)
Transindex.ro

Kétnyelvű könyv a bányavidék fénykoráról
A Zsil völgye a XX. század elején
A Zsil völgye mondhatni a kőszénbányászat szülöttje, az azelőtt gyér pásztorlakosságú vidék a „fekete arany” révén népesedett be, neki köszönheti fejlődését.
A huszadik század elején már jelentős és virágzó vidék volt, Magyarország egyik legjelentősebb ipari központja. Olyannyira, hogy 1903 szeptemberében Petrozsényban tartották meg a Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület közgyűlését, amelyen a bányavállalatok vezetői 4 részletes tanulmányt mutattak be a Zsil völgye és bányászata akkori helyzetéről. Ezen tanulmányok megjelentek a „Bányászati és kohászati lapok” című tekintélyes kiadványban, s ezek alapján született meg Mircea Baron, Wersánski Eduárd és András József professzor gondozásában a kétnyelvű könyv. Melyek címe egyszerűen Zsil völgye a XX. század elején.
Magyar kapcsolatok
A könyv ötlete Mircea Barontól származik, Wersánski Eduárd, a petrozsényi RMDSZ jelenlegi elnöke a 4 magyar nyelvű tanulmány fordítását vállalta, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ korábbi elnöke pedig a műszaki leírások ellenőrzését végezte. Utóbbi nem volt kimondottan könnyű feladat, hiszen nemcsak a magyar–román szakmai nyelvezetre kellett figyelni, hanem arra is, hogy 110 év alatt a magyar szakmai terminológia is változott, ismertette a helyzetet András professzor. A könyv megjelenése mögött az előbbi két szerző 3 éves munkája húzódik meg, András professzor csupán az utolsó évben kapcsolódott be.
A korabeli fényképeket a miskolci egyetem segítségével dolgozták fel, dr. Patkó Gyula rektor szívélyes együttműködése réven. 1918 után Miskolcra került az 1735-ben alapított híres felvidéki Selmecbánya (manapság Banska Štiavnica) bányászati akadémiájának archívuma, amely Trianon előtt Magyarország legjelentősebb szakegyeteme volt, ott tanult a Zsil-völgyi bányák szinte valamennyi vezetője, ismertette a helyzetet András József. Végül is a Monarchia idején a legjelentősebb bányatársaság a Salgótarjáni kőszénbánya-részvénytársaság volt, az üzemeltette a legtöbb Zsil-völgyi bányát.
Világszintű bányászat
A huszadik század elején a Zsil völgye adta Magyarország kőszéntermelésének közel 20%-t, a magyar királyi államkincstár bányáit pedig a már említett Salgótarjáni részvénytársaság mellett az Urikány–Zsilvölgyi magyar kőszénbánya részvénytársaság, illetve a Felső-Zsilvölgyi kőszénbánya társulat üzemeltette. A magyar állam támogatása már akkor is jelentős volt, már a bányászat 1860–70-es évekbeli kezdete is gróf Lónyai Menyhért, Magyarország miniszterelnöke támogatását élvezte, az ő tiszteletére nevezték el a Petrilla melletti települést Lónyai-telepnek, manapság egyszerűen Lónya (románul Lonea). A bányákat mégis a 3 részvénytársaság magántőkéje működtette, világszínvonalú technológiával: szöges ellentétben a mai helyzettel, 1918 előtt a Zsil-völgyi bányákban használt technológia a világ legkorszerűbbje volt, szemléltette András professzor. Az is hozzátartozik a történelmi igazsághoz, hogy a nyereségorientált részvénytársaságok csak annyi munkaerőt alkalmaztak, amennyi gazdaságilag indokolt volt, mesterségesen felfújt személyzetről szó sem lehetett, a szociális érzékenység pedig abban öltött testet, hogy a bányavállalatok külön kórházakat és egészségügyi biztosítókat működtettek alkalmazottaik számára.
Miniatűr Osztrák–Magyar Monarchia
Éppen az eredeti tanulmányok magyar nyelve, illetve a Zsil völgye többnemzetiségű mivolta iránti tiszteletből döntöttek kétnyelvű könyv megjelenése mellett: a petrozsényi önkormányzat által 3500 lejjel támogatott könyvben az oldal egyik felén románul, a másik felén magyarul olvasható a szöveg. A bányavidék mindig is többnemzetiségű vidék volt, ahol a történelem nem 1918-ban kezdődött el, hangsúlyozta a kétnyelvű könyv bemutatóján Tiberiu Iacob-Ridzi, Petrozsény polgármestere.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a virágzó Zsil völgye összlakossága 50 015 fő volt (kb. harmada a mainak), közülük 22 378-an (44,74%) románok, 20 994-en (41,94%) magyarok, 3309-en (6,61%) németek, 703-an (1,40%) szlovákok, 518-an (1,03%) ukránok, 2113-an (4,2%), pedig egyéb Monarchia-béli nemzetiség (cseh, lengyel, horvát, olasz, szerb stb.). Felekezeti szinten hasonló sokszínűség volt jellemző: 15 155 római katolikus mellett 11 185 görög katolikus, 13 073 ortodox, 5819 református, 1509 lutheránus, 1090 unitárius és 2189 izraelita lakosa volt a bányavidéknek.
Maguk az 1903-as tanulmányokat elkészítő bányaigazgatók is a vidék többnemzetiségű jellegét erősítik meg. Kantner János, a Felső Zsilvölgyi Bányatársaság vezető bányamérnöke valószínűleg német volt, Blaschek Aladár (salgótarjáni részvénytársaság) magyar, Andreics János (szintén salgótarjáni részvénytársaság) a mai Vajdaság területén született, Krizko Bohus (Urikány–Zsilvölgyi részvénytársaság), pedig szlovák volt. 1914-ben utóbbi volt Hunyad vármegye legnagyobb jövedelemadó-fizetője, 1918-ban pedig visszatért felvidéki szülőföldjére, ahol Bohuslav Križko néven a szlovák bányászat szervezője és a szlovák szaknyelvezet kialakítójaként írta be nevét a szaktörténelembe. Mind a négy szerző a selmecbányai főiskolán szerezte bányamérnöki oklevelét. Krizko ezenkívül a berlini egyetemen villamosmérnöki diplomát is szerzett.
Végül is Tiberiu Iacob-Ridzi nem tévedett, amikor megjegyezte, hogy „a Zsil völgye már akkor európai vidék volt, jóval az Európai Unió megjelenése előtt”.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad),

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Amitől múlik a fájdalom
Annyit dideregtem a román határon, hogy elmondhatom azt is immár, voltam egyszer nagy legény is a sok „baráti ország” sorompójánál. Úgy adódott 1988 kora tavaszán, hogy a szekuritáté, magyarul a román titkosszolgálat Kovászna megyei főnöke azt mondta, szép idő van, vegyem ki az útlevelet, és most menjek Magyarországra. Ez ugyebár kiküldés volt, nem kiküldetés.
Meg sem álltam az Esti Hírlap szerkesztőségéig. Történt, hogy a Kisebbségi Hivatalnál dolgozó Székely András Bertalan barátom telefonált, lenne-e kedvem leruccanni a baráti Jugoszláviába. De mennyire, hogy lenne! Ahhoz viszont kellene egy vízum is a román útlevelembe. Na, akkor nőttem túl a határon. A külügy telefonozott bizonyos helyre a határon, onnan telefonoztak másik bizonyos helyre Eszékre. Kocsival vittek, a határon vártak, a határőr tisztelgett mosolyogva, kezet nyújtott, érezzem jól magam. Mondtam, rajtam nem múlik. Ott várt kocsival egy magyar hölgy, ott is kezeltek, senki nem kért útlevelet, vízumot.
Csörgics Jóska várt Eszéken, mutatta az új verseit, igen a szállodát, a szobámat. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy bizony odalenn, délen nem éppen így bántak az egykor 400 ezer bácskai, újvidéki, mára ugyanvalós megfogyatkozott magyar emberrel. És akkor még hátra volt a jugoszláviai polgárháború.
Irodalmi verseny volt, bíráló bizottságba osztottak be. Bor, búza, barack, kurta farkú malac, volt ott minden. És hát vittek vidékeket látni. Módot találtak arra is, hogy kivigyenek Ludaspusztára. Gyönyörű vidék, az szent igaz. Tanyacsárda, bogrács, csupa jó szó és magyar. És székely. A nyári estében hamar ébred a nóta. És a tapintat mellett érdeklődtek Erdélyország felől, a székelyekről.
Akkor egyszer csak megszólalt egy tanárnő. Sóhajtott is mosolyogva, és az a mosoly fáj ma is.
– Könnyű a székelyeknek. Nekik legalább van himnuszuk. Megkérlek szépen, ha nem esik nehezedre, énekeld el nekünk, jó?
Ennél nehezebbet nem kérhetett volna. Ugyanis én 22 év alatt egyszer sem bírtam énekelni a himnuszainkat. Szakadt ketté a torkom. De ott, Ludaspusztán kötelességem volt. Mert nekünk, székelyeknek könnyű a himnuszainkkal, zászlainkkal...
Az a tanárnő félrehívott aztán az éjszakai ég alatt, nem csókolózni.
– Ordíts egy óriási nagyot, attól elmúlik az a fájás. Na, ketten: MAGYAROOOOK!
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Konzerválják az omladozó várfalakat
Zajlik a Székely Támadt-vár gyorsbeavatkozási munkálataira kiírt közbeszerzési eljárás, pénteken derül ki, hogy a munkálatok elvégzésére jelentkező szakcégek közül hánynak a dokumentációja felel meg a kiírás feltételeinek, amelyek – A kategóriás műemlékről lévén szó – nagyon szigorúak.
Még az év vége előtt elkezdődik a Székely Támadt-vár veszélyesen omladozó falainak gyorsbeavatkozási konzerválása, ugyanis már zajlik a közbeszerzési eljárás a munkálatok elvégzésére. A kiírásra az országos elektronikus közbeszerzési rendszerben (SEAP) került sor, és pénteken derül ki, hogy a közbeszerzésen jelentkező szakcégek dokumentációit átvizsgálva az intézmény elbírálóbizottsága hányat ítélt megfelelőnek, majd ezt követően megtörténik a versenytárgyalás eredményhirdetése is. Nagyon szigorúak az előírások, hiszen A kategóriás, tehát a legmagasabb besorolású műemlék konzerválásáról van szó, ilyen jellegű munkálatok még nem is történtek Székelyudvarhelyen – tudtuk meg Miklós Zoltántól, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójától.
Csak tapasztalt cég végezheti
A munkálatokat a múzeum e célra elkülönített pénzalapjából végzik majd el. A sürgős beavatkozások értéke 450 ezer lejt tesz ki, a helyi költségvetésből ez évre elkülönített összeg a munkálatoknak csak mintegy felére lesz elegendő, de hogy pontosan mennyire, az a versenytárgyalást megnyerő cég ajánlatától függ – mondta el Miklós Zoltán. A beavatkozás főként a vár két oldalán, a műemlék Kornis Ferenc, valamint a Tó utca felőli, veszélyesen omladozó falak konzerválására vonatkozik, és a munkálatokat csak olyan szakcég végezheti, amely korábban már kapott hasonló értékű megbízást A kategóriás műemlék restaurálására, vagy olyan társvállalkozással működik együtt, amely rendelkezik hasonló tapasztalattal. A munkálatokat a múlt évben elkészült várrestaurálási terveknek megfelelően kell elvégezni – fejtette ki a Haáz Rezső múzeum igazgatója.
Két pályázati eredményre és eurómilliókra várnak
A múzeumnál egyébként két pályázati elbírálásra is várnak, ugyanis ezek révén eurómilliók érkezhetnek a Székely Támadt-vár felújítására. A műemlék tulajdonosaként az önkormányzat múlt évben a Norvég Alapnál, valamint az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén is pályázott pénzalapokra. Kedvező elbíráslás esetén a Norvég Alaptól kétmillió eurónál is több pénz érkezhet a várbejárattól a Hajdú-bástyáig húzódó műemlékrész teljes restaurálására és funkcionálissá tételére, a terveknek megfelelően a bástyában információs központot, múzeumi kiállítóteret és kilátót alakítanának ki.
Az amerikai nagykövetség által kiírt pályázaton – melynek első elbírálási fázisán már túljutott a város pályázata Washingtonban – kétszázezer dollárt kaphat a város a vár felújításának sürgősségi munkálataira. Noha utóbbi elbírálását korábban júniusra várták, mint azt a polgármesteri hivatal sajtóosztályán megtudtuk, még egyik pályázaton sem történt meg a végleges eredményhirdetés. Több egyeztetés és kiegészítés is történt az utóbbi időszakban a pályázatokkal kapcsolatban, az elbíráslás pontos dátumát még nem tudni, de év vége előtt meg kell történnie – tájékoztatott a hivatal sajtófelelőse.
Széchely István, Székelyhon.ro

A történelem közelről, avagy mi lett volna, ha 1848-ban már létezik televízió? (Bemutató a Tamási Áron Színházban)
Pintér Béla ma a magyar színház egyik legkülönösebb alakja. (Ha nem a másik.) Maga írja és rendezi társulatában darabjait, melyekben játszik is.
Milyenek ezek a darabok? Blaszfemikusak, játékosak, parodisztikusak, dialógusai peregnek. Ismeri a színpadot, mint a tenyerét, legképtelenebb ötleteit is hitelesen vitelezi ki, gondol színészeire, hálás szerepeket kreál nekik és nyilván magának is. A pesti Kaisers TV Ungarn ősbemutatóján maga alakította Petőfit. (A teljes előadás sajnos nincs a You Tube-on, részletek viszont igen, így azt is megnézhetjük, hogyan.) Ezzel az összehasonlításoknak vége.
Koncentráljunk Porogi Dorka előadására. Annál is inkább, mert a pályája elején álló rendező előadása szuverén vízió, nagy reményekre jogosít, színészvezetése bámulatos, a szereposztás kiváló, fel tudja szabadítani művészeit, ezért aztán fergeteges két óra következik, Pintér Béla képtelen ötleteit realisztikusan álmodja meg, és ami még fontosabb, hitelesen kivitelezi! A legbizarrabb helyzetek is valóságosak, csupán el kell fogadnunk, hogy hipnózissal ide-oda mászkálhatunk az időben, hogy 1848-ban, nemzeti múltunk e végzetes és hősi történelmünkből kimeredő esztendejében már létezett televízió, és ilyen volt. Milyen is lehetett volna, a nagy és kisebb euro-ázsiai hazugságládák nagyjából egyformák. A darabban megjelenített Kaisers TV Ungarn császárhű, német nyelvű, bár a reklámok magyarul szólítják meg a nézőt, s üzletemberek pénzért magyarul is hirdethetik portékáikat. Ennek a játékban fontossága is van, amikor Kossuth (Mátray László alakítja frenetikus játékkedvvel, parodisztikusan, de ezzel együtt az alak nem nélkülözi a nagyságot, noha állandóan ellenfénybe kerül, s a karakter gúnyképe villódzik) és Petőfi átveszi a televíziót és átalakítja. Kossuth azonnal lepaktál egy termékeit reklámozó magyar vállalkozóval (Erdei Gábor újra elemében, káprázatosan komédiázik). Petőfi Sándor, az új vezető kirúgja a régi, „megalkuvó” munkatársakat. Kónya-Ütő Bence ötletesen játszik rá a nagy nemzeti költő hiúságára, mindenki összetéveszti a Toldi írójával, csupán a megalkuvó s általa kirúgott majd visszavett operatőr, Marian Kornél idézi pontosan egyik versét! (Kolcsár József egy kaméleont állít elénk, felejthetetlenül.) Petőfinél is óhatatlanul elrajzolódik a karakter, de gúnyképe sem tudja elhomályosítani a költői és emberi nagyságot, ami föltétlenül Kónya-Ütő Bence nagy érdeme! Az egyik bemondóművésznő, Lágyvölgyi Dombor Panka (Gajzágó Zsuzsát is rég láttuk ennyire felszabadultan komédiázni) kirúgása után felháborodottan mondja bemondóművész-társnőjének, a történetben kulcsszerepet játszó Üreghi Szidóniának, hogy ő a magyar reklámokkal legalább annyit tett a változásért s a „forradalomért”, mint Petőfi! Benedek Ágnes alakítása méltó társnőjéhez, akivel elképesztő kettőst jelenítenek meg, a tévék mindenkori rivalizálására és különös, a beavatatlanok számára érthetetlen belső világára játszva rá. Később visszaveszik őket (kéz kezet mos, közbenjárnak érdekükben, a tévé világa már csak olyan, mint ma, milyen is lehetne?), s a helyszínről, a pákozdi csata színhelyéről tudósíthatnak, élőben.
De mondjuk már végre el, miről van szó. Egy kettős időutazásról. Rozi (Pál Ferenczi Gyöngyi) ápolónővérként, flott fehérben, szigorúan, mint egy oroszlán-szelídítőnő játszik nézőivel, s 2014-ből, sanyarú jelenünkből, ahol és amikor bármi megtörténhet, időutazásra csábítja őket. 1881-ben vagyunk egy pesti kórházban. Amália grófnő anyja tetemével szembesülve mondja el az ideges orvosnak, hogy anyja sírba vitte bankszámlakódját, ezért nem juthat hozzá örökségéhez. Az orvos felajánlja, hogy hipnotizálja, s visszamehet születése előttig, 1848 őszébe, amikor édesanyja hasában készülődik a boldog jövőre. A kettős is telibe találó választás, Kovács Kati tudálékos, naiv grófnője és Derzsi Dezső hisztérikus, állandóan vizelési ingerekkel küszködő orvosa úgy esnek a hősi történelembe, mint légy a tejbe, de nem maradhatnak rezonőrök. A lány imádott atyjáról, a sukorói oroszlánról kiderül, nem volt éppen olyan, mint azt azóta róla állítják. S nem a csatanyerésre készült, sőt, meg volt győződve róla, hogy ezt a csatát elveszítik, akár a szabadságharcot! Ezért a bemondóművésznővel (Benedek Ágnes) a tévéstúdióban, amikor maga Kossuth nevezi ki tábornoknak, arra készül, hogy megfut, Brazíliába szökik szeretőjével! Lányát, aki kényszerűségből készíti vele az interjút, Petőfi rögtön alkalmazza és bedobja a mély vízbe, mélységesen felháborítja mindez, noha ő sem imádja anyját, aki szintén megjelenik, véle a hasában! Gróf Baráznay Ignác szerepében Pálffy Tibor régen látott játékkedvvel villog, egyszerre tragikus és tragikomikus hős, hirtelen kerülünk közel a történelemhez, amely nem teljesen olyan, mint ahogyan a történelemkönyvekben írják. Felesége szerepében D. Albu Annamária bűvölhet el. Kettősük frenetikusan elragadó.
És beindul a történet. Minden megoldódik, a magyarok győznek, felharsan a Petőfi által átírt, felgyorsított, pattogóan „optimista” himnusz Kertész János m.v. előadásában. S ezentúl a németek küzdenek a külön hadügy- és pénzügyminisztériumért s nyelvi jogaikért, Magyarország csillaga felível, 1881-ben legalábbis. Hogy ma mi van, nem tudni, harsog a dal, Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, amelynek motívumai Bartók utolsó zongoraművében is feltűnnek. Igen, ez a legkevesebb, amit elmondhatunk. A rendező azoknak ajánlja előadását, akikben van némi hajlam a nemzeti öniróniára. Remélhetőleg megtalálta őket, a második előadást követő vastaps legalábbis ezt bizonyíthatja, de olyan keveset tudunk.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Vékony Zsolt lelkipásztorral
Építeni, kovásza lenni a közösségnek
Nt. Vékony Zsolt, frissen végzett református lelkipásztort szeptember 1-jétől helyezték a szentleányfalvi és a zimándközi református gyülekezetek szolgálatába. Az alkalomból a tervei felől faggattuk.
– Tiszteletes úr, gondolom, tudja, hogy szórványban élő kis létszámú gyülekezetet kell szolgálnia. Mennyire ismerős az ön számára a szórvány?
– Nagybányáról, tehát szórványvidékről származom, ebben nőttem fel. Igaz, hogy a Kolozsváron eltöltött évek után kissé furcsa visszacsöppenni a szórványba, ahol naponta szükséges az állam nyelvének is a használata. Kolozsváron, keresztyén körökben szinte kizárólag anyanyelven értekeztünk, ezért kihívást jelent számunkra az itteni helyzet, ahol apadó létszámú magyarságot szolgálunk, talán az egyház jelentheti az utolsó mentsvárat.
– Hogy kerültek éppen Szentleányfalvára?
– Amikor az illetékes egyházi tanácsos megkeresett afelől érdeklődni, ki, hol szeretné elkezdeni a szolgálatot, úgy került szóba Szentleányfalva, hogy kifejtettem: a jövendőbeli feleségem, Dóra az Arad megyei Simonyifalván él, ezért néhány napi gondolkodás, megbeszélés után, elfogadtuk az itteni szolgálatot. Mivel mindketten jártasak vagyunk a falusi életmódban, reméljük, könnyen beilleszkedünk a szentleányfalvi közösségbe. Nem csak ez, hanem a falusi ember őszintesége, közvetlensége is sokat jelent számomra. Ezen túlmenően, soha nem féltem a munkától, annak nem próbáltam a könnyebb végét megragadni.
– A teológián felkészítik-e a lelkésznövendékeket a szórványszolgálatra?
– Nem igazán foglalkoznak a szórványkérdéssel, az egyházon belül azonban vita témáját képezi a szórványvidéken használatos nyelv, mert ott temetések, esketések alkalmával sokszor vegyes nyelvű emberekhez, hívekhez kell szólni, ezért gyakran az állam nyelvét is használnunk kell. A nyelvhasználat emberfüggő, azon is múlik, ki milyen vidékről származik, milyen szinten uralja az állam nyelvét, de egyre jobban hangoztatják: valamit kezdeni kellene a román ajkú reformátusokkal is, sőt olyan vélemény is elhangzott, hogy talán létre kellene hozni a román ajkú református egyházat.
– Ez viszont buktató is lehet, mert különösen szórványvidéken igen elszaporodhatnak a román ajkú hívek. Meg vannak-e elégedve a lelkészlakással?
– Májusban jártunk először a lelkészlakásban, amit azóta a hívek nagyon szépen felújítottak, rendezett parókiával, lakással vártak minket, amiért nagyon hálásak vagyunk. Mióta megérkeztünk, naponta látogatnak, szeretettel vesznek körül. Éppen ezért úgy érezzük, befogadnak minket.
– Mi lesz a kertben lévő fóliasátor sorsa, ahol az előző lelkész zöldségféléket, főként uborkát termesztett?
– A fóliasátrat elköltöztették, még vannak bizonyos maradványai, de nekünk nem tervünk zöldségtermesztéssel foglalkozni. Egyelőre a hívek megismerésére törekszünk, sokkal inkább a lelki munkára szeretnénk összpontosítani. Mert igaz ugyan, hogy mindenkinek szüksége van pénzre, de mi fiatalok vagyunk, elegendő energiával rendelkezünk ahhoz, hogy összeszedjük a közösséget. Abban reménykedünk, hogy a soron következő Szentleányfalvi Napon jobban megismerhetjük nem csak az itt élő, hanem az alkalomra hazalátogató híveket is. Nagy Gizella magyartanár sokat beszélt a szép hagyományról, amelynek a szombati rendezvényére izgatottan készülünk.
– Gondolom, minden teológushallgató népes, jól szituált gyülekezetről álmodik. Tisztában vannak-e az összesen 160-170 lelket számláló két gyülekezet által nyújtott lehetőségekkel?
– Én soha nem szerettem a gyülekezetek között jobb vagy kevésbé jó szinten különbséget tenni. Szerintem nincs jó vagy jobb gyülekezet, mert minden gyülekezet, minden magyar ember ragaszkodott a saját lelkészéhez. Mivel Szentleányfalvának egy éve nincs saját lelkésze, bizonyára a hívek is rádöbbentek a lelkész szükségességére még akkor is, ha voltak bizonyos nézeteltérések. Én mindenképp építeni kívánom a közösséget, amelynek a kovásza szeretnénk lenni, itt kívánunk családot alapítani. Éppen ezért végig szeretnénk látogatni az összes családot, a jelenlegi heti egy istentiszteleti alkalomnál több együttlétet kívánok szervezni, de túl zsúfolttá sem kívánom tenni a hívek dolgos életét. Mindenképp lelkiekben kívánunk építkezni, azt az érzést szeretném elmélyíteni bennük, hogy szükségünk van egymásra, minél jobban összetartunk, annál erősebbek vagyunk. Kevesen vagyunk, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy bizonyos testvéreink eltávolodjanak a nyájtól.
– Köszönöm a beszélgetést, és sok lelki erőt, kitartást, Isten segedelmét kívánom az új szolgálatukhoz.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

A köz tisztviselői és alkalmazottai
A bürokráciáért ne a hivatalnokokat okoljuk, mert az eljárásokat nem ők találták ki. Ha pedig mogorva velünk egy köztisztviselő, akkor gondoljunk arra, hogy esetleg azért morcos, mert rengeteg munkája van. Cseke Péter Tamás a Köztisztviselők Országos Ügynökségének elnökét, BIRTALAN JÓZSEF államtitkárt kérdezte.
Először segítsen tisztázni: kiket nevezünk köztisztviselőknek?
Ők a különböző helyi, vagy központi hatóságok és intézmények alkalmazottai, akik közfeladatokat látnak el. A legkisebb polgármesteri hivataltól az államelnöki hivatalig mindenütt dolgoznak köztisztviselők. Különleges jogállású köztisztviselőknek számítanak például a rendőrök, a börtönök alkalmazottai, a parlamenti alkalmazottak, tehát elég széles a spektrum.
Kik az úgynevezett magas rangú köztisztviselők?
Ezt a közalkalmazotti kategóriát 2007-ben vezettük be. Elsősorban a prefektusok és az alprefektusok, illetve a különböző központi közintézmények, például minisztériumok főtitkárai és főtitkárhelyettesei tartoznak ide.
Ha jól tudom, ennek az alkalmazotti kategóriának különleges státusa van. Milyen feltételeket kell teljesíteni ahhoz, hogy valaki köztisztviselő lehessen?
A köztisztviselői posztokat versenyvizsgával lehet elfoglalni. A megpályázott poszttól függenek a feltételek is: közép- vagy felsőfokú végzettség, az állásnak megfelelő szakképesítés, szakmai tapasztalat, emellett általános kritérium a román állampolgárság (a kettős állampolgárság nem akadály) és a román nyelv ismerete.
Mennyire felel meg a valóságnak az, hogy a köztisztviselők bizonyos fokú védettséget élveznek a többi alkalmazotthoz képest, nehéz őket kirúgni az állásukból?
A törvény valóban oltalmazza a köztisztviselőket, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet őket elbocsátani. Szakmai, fegyelmi vétségek miatt kirúghatók, mint bárki más, egy bizonyos – a fokozatosság elvét követő – procedúra szerint. Igen nagy hibát kell elkövetnie egy köztisztviselőnek, hogy azonnali hatállyal menesszék az állásából. Emellett nem mentesülnek az elbocsátásoktól átszervezésekkor, amikor posztok szűnnek meg. Ilyen esetben azonban egy tartaléklistára kerülnek, ahonnan ki lehet őket nevezni más pozíciókba.
Lehetnek-e a köztisztviselőknek saját vállalkozásaik?
Cégtulajdonosok, részvényesek lehetnek, cégvezetők ellenben nem. Egy köztisztviselő nem folytathat olyan tevékenységet a magánszférában, amely gazdasági haszonnal jár. Vannak persze kivételek, például az oktatói munka, vagy a szerzői jogdíjakból szerzett jövedelem.
Jelenleg hány köztisztviselőt tartanak számon Romániában?
Az országban jelenleg 160 ezer körüli a köztisztviselői pozíciók száma, ebből mintegy 135 ezer állás van betöltve. Nem soroltam ide a különleges jogállású köztisztviselőket.
És mi a különbség a közalkalmazottak és a köztisztviselők között?
A közalkalmazott egy sokkal szélesebb kategória, ide tartozik az összes, költségvetésből fizetett alkalmazott, számuk jelenleg hárommillió Romániában. Világbanki értelmezés szerint a tanárok, orvosok és az állami nagyvállalatok alkalmazottai is közalkalmazottak.
A romániai köztisztviselők aránya a közalkalmazottak körében nagyobb vagy kisebb az EU-átlagnál?
Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert az EU szintjén nem egységes a közigazgatási rendszer. Olaszországban például a közszállítási alkalmazottak is közalkalmazottak.
Melyek a Köztisztviselők Országos Ügynökségének a fő feladatai?
Három fő feladatunk van, az egyik a köztisztségek menedzsmentje. Nyilvántartjuk minden egyes hivatal személyzeti struktúráját, létszámát, és ha az intézményvezetők ezen változtatni akarnak, akkor az ügynökség ellenőrzi a törvényes előírások betartását. A humánerőforrás menedzsmentjével is foglalkozunk, követjük és egyengetjük a köztisztviselők karrierjét. Mindemellett a köztisztviselők képzése is a feladatunk.
Öt év után nevezték ki ismét az ügynökség élére. Mi változott az eltelt években az ügynökségnél?
Még a korábbi intézményvezetői mandátum alatt elkezdtünk egy informatizálási folyamatot, amelyet sikeresen befejeztek a kollégák, sőt tovább is fejlesztettek. Jelenleg 4325 intézménnyel kommunikálunk elektronikus úton. Mindenféle jóváhagyás – kettő kivételével – elektronikus formában történik. Ez egy nagy előrelépés, mert csökkentette a bürokráciát. Ezt én nagy pozitívumnak tartom. Ellenben, az egész rendszerre nézve, az utóbbi öt évben születtek olyan jogszabályok, amelyek hátrányosan érintik a köztisztviselőket. Több ilyen, leépítéseket előirányozó törvény időközben alkotmányellenesnek bizonyult. Időközben megszületett a közalkalmazottak egységes bérezési törvénye is, amely azonban alkalmazhatatlan, és egyelőre nem is alkalmazzák. Mostanában ismét próbálkoznak az életbe léptetésével, de szerintem nem lehet méltányosan alkalmazni.
Mekkora most a köztisztviselők nettó átlagbére?
Erre a kérdésre is nehezen tudnék választ adni. Van statisztikánk bérsávonként, de sok a torzító elem. A helyi közigazgatásban egy típusú bértábla van, a központi adminisztrációban más. A bérezésbe jó értelemben beleszólnak a különböző európai uniós finanszírozások is, mert emelik egyes köztisztviselők fizetését. Más jellegű torzulások is vannak. Például az adóhivatalnál az alkalmazottak a teljesítménytől függően bérpótlékokat is kapnak.
Mit tart a romániai köztisztviselők jelenlegi legnagyobb problémájának?
Hát éppen a fizetés szintjét. Másrészt a helyi közigazgatásban dolgozó köztisztviselőknek sajátos problémáik is vannak, a leggyakoribb a létszámhiány. Akadnak kisebb polgármesteri hivatalok, ahol egy-egy hivatalnoknak két-három hatásköre is van, mert nem elegendő a személyzet. A közbeszerzési rendszer miatt a köztisztviselők bizonyos kockázatoknak is ki vannak téve, ha véletlenül, nem szándékosan mulasztanak, az ellenőrző szervek azonnal lecsapnak rájuk. A jogszabályi háttérnek is sok a hiányossága, bizonyos törvények egyszerűen nem alkalmazhatók.
Mi a leggyakoribb panasz a köztisztviselőkre, amelyről az ügynökségnek tudomása van? Nyomon követik a lakossági visszajelzéseket?
A romániai köztisztviselőknek van egy etikai kódexük. Ennek betartásáról évente készítünk jelentést, amely felkerül az intézmény honlapjára. Sok a panasz a bürokráciára, ám a bürokratikus eljárásokat nem a köztisztviselők találják ki, csak a törvény előírásait követik. Az emberek panaszkodnak a hivatalnokok mogorvaságára, amire azt tudom felhozni mentségként, hogy sokszor igen nagy a munka volumene.
Milyen jellegű képzésekkel foglalkozik az ügynökség?
Négy éve vettük át a köztisztviselők képzésével foglalkozó intézetet. Különböző tanfolyamaik vannak, amelyeket már nem finanszíroz a költségvetés, ezért partnereket kerestünk hozzájuk. Cégeket akkreditálunk, amelyek ezeket a tanfolyamokat lebonyolítják. Mi magunk is végzünk képzéseket, ezeket általában európai uniós forrásokból finanszírozzuk. Számítógép-használói (ECDL) képzést tartottunk például ingyen 14 ezer köztisztviselőnek, és hamarosan tanfolyamot indítunk a következő költségvetési ciklus uniós programjairól. Ez utóbbi 2500 embernek szól majd, már lehet is jelentkezni rá a honlapunkon.
Nemrégiben közölte az ügynökség, hogy Japánban képeznének romániai köztisztviselőket. Miért éppen Japán?
Ez a képzés egy több éves múltra visszatekintő csereprogram révén valósul meg. De nem ez az egyetlen ilyen programunk. Ugyanilyen partnerségünk van a francia képzési intézettel, és hamarosan beindul a partnerségünk egy német alapítvánnyal. A csereprogramok lényege, hogy a romániai köztisztviselők a partnerországok hivatalaiban dolgozhatnak, egészen jó fizetésért egyébként.
Idén nyáron költözik a bukaresti székházuk. Miért?
A székházunknak helyet adó ingatlan 1936-ban épült. Gyönyörű épület, csak nagyon rozzant állapotban van, gyakorlatilag omlik össze. Sikerült a kollégák segítségével a kormány támogatását elnyerni korszerűbb ingatlan megvásárlására.
Viszonylag rövid ideje van újra tisztségben. Mi az, amit eddigi mandátuma alatt el tudott érni az ügynökség élén, és amiről szívesen beszélne?
Többek között éppen ez a költözés. Ez a művelet még csak a kezdeti szakaszban sem volt, amikor ide kerültem. Emellett bekapcsolódtam több olyan munkába, amelybe próbáltam a mi sajátos – romániai magyar – szempontjainkat is bevinni. Készülőben van a köztisztviselői törvényt módosító tervezet, amely további decentralizációs elemeket tartalmaz. Átadjuk például minden egyes hivatalnak a versenyvizsgák szervezésének a jogát. A még létező papír alapú kommunikációt kiiktatjuk, és mindenkit arra kérünk majd, hogy elektronikus aláírásokkal kommunikáljon velünk. Megemlíteném azt is, hogy megengednénk a nyugdíjasoknak a hivatalban maradást. Főleg a kisebb hivatalokban jelent problémát, hogy ha mondjuk a könyvelő néni nyugdíjba ment. Szeretnénk ugyanakkor bevezetni a rugalmas részmunkaidőt, ami főleg a tanulmányaikat folytató fiataloknak jelentene segítséget.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

ROMÁNIÁT IS ELLEPI A MIGRÁNSÁRADAT
ELRENDELTÉK A KOCKÁZATOS HATÁRSZAKASZOK VÉDELMÉT
Minden eddiginél nagyobb „fogást” hajtott végre a román határrendészet: szerda hajnalban egy viharba került, több mint 150 embert szállító halászhajót vontatott be a Fekete-tengerről a Constanta közelében lévő Midia kikötőjébe.
Egyre sűrűbben érkeznek ázsiai bevándorlókat szállító kisebb-nagyobb hajók Törökország irányából a román felségvizekre, legutóbb szeptember 9-én egy csaknem száz illegális bevándorlót szállító hajót füleltek le a hatóságok. A 96 iraki és iráni migráns ügyében épp csak megkezdték a 30 napos őrizetbe vétellel és a kiutasítással kapcsolatos eljárást, az otopeni és aradi befogadóközpontban való elhelyezésüket, máris itt a következő nagyobb léptékű ügy.
A határvédelem fekete-tengeri összevont megfigyelőrendszere már kedden este észlelte a Midiától 32 tengeri mérföldnyire lévő hajót, amelynek fedélzetén egy helikopteres járőr nagyon sok ember tartózkodását valószínűsítette. A parti őrség két hajója el is indult a gyanús jármű felé, annál is inkább, mert a viharos tengeren szemmel láthatóan irányítás nélkül maradt halászhajó vészjelzéseket adott le. A hajót hajnalban sikerült bevontatnia Midiába egy olajkutató platformhoz tartozó civil hajónak. Fedélzetén 157 ember, köztük 56 gyermek zsúfolódott össze, valamennyien iráni, illetve iraki állampolgárnak mondták magukat, de egyiküknél sem volt személyazonosságot bizonyító igazolvány.
A tengeri kísérletek mellett egyre nő az illegális vasúti határátlépéssel próbálkozók száma is. Vasárnap Temesváron szállítottak le a rendőrök egy 30 fős csoportot egy vonatról, majd 15 olyan személyt, akiket Magyarországról fordítottak vissza a határrendészeti erők. A bánsági nagyváros botanikus kertjében amúgy máris kisebb menekülttábor alakult ki, a helyzetet egyre aggasztóbbnak tartja a lakosság és a város elöljárósága egyaránt. Az év első hat hónapjában a román határrendészek 2474 határsértőt tartóztattak fel, 1437-en illegálisan érkeztek Romániába, 1037-en pedig törvénytelen módon próbálták elhagyni az országot.
Bár Románia még mindig nem szembesül olyan nagyságrendű migrációs nyomással, mint más uniós országok, a határrendészet fokozott figyelmet szentel a jelenségnek. A kockázatosnak ítélt határszakaszok védelmét más térségekből érkezett határrendészekkel erősítették meg, csendőri és rendőri alakulatokat is bevontak a járőrözésbe. A kerítésépítés még nem szerepel a napirenden. Csinta Samu (Sepsiszentgyörgy) / Magyar Idők (Budapest)

Százéves történet tavalyról (Tompa Andrea Sepsiszentgyörgyön)
Nem tudni, maradt-e még szék a Lábas Ház más termeiben, mert több kellett a Fejtől s lábtól írójával meghirdetett közönségtalálkozóra, mint ahányra a szervezők számítottak, így hát a második pulzArt szombati irodalmi estje cipekedéssel kezdődött.
Ez amúgy rendben is lenne, mert Tompa Andrea tavaly megjelent regényét mindjárt első szavaival fajsúlyosnak minősítette a beszélgetőtárs Tamás Dénes író, ami nyilván nem a közel 500 oldalas kötet emelgetési nehézségeire vonatkozik, hanem elsősorban a témára: a múlt század tízes-húszas éveiben élt értelmiségi fiatalok – két orvos – sorsának változásait követjük nyomon, és hiába tudjuk, hogy kitalált a hol egyik, hol másik szereplő által továbbvitt történet, a közeg – az akkori kolozsvári és vidéki, fürdői élet – annyira hiteles, hogy a száz évvel ezelőtti Erdélyről is képet alkot az olvasó. Hosszas dokumentálódás és megfontolás eredménye ez, ahogy a régies nyelvezet sem pusztán formai elem, hanem a néző távolságtartását, tisztább látását is segíti egy sokakat foglalkoztató, de irodalmi szempontból igen kevéssé feldolgozott területen. Az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-től Budapesten élő, majd 2008-tól ismét Kolozsvárra visszatérő szerző T-szindrómával jelölte az impériumváltás utáni belső vívódásokat, amelyek közül főként a gyászt kívánta ábrázolni, ugyanakkor az élet lehetséges módját is felmutatja, és mindezt végleges „igazságok” megfogalmazása nélkül, hiszen a világ folyton változik, már mi is korábban elképzelhetetlen történelmi események tanúi és résztvevői vagyunk. Az emberi pillanatokról azonban a szakemberek, a történészek nem írnak, pedig laikusok számára így válik érthetőbbé egy-egy korszak: ha van, aki „lefordítja”. A már több díjjal kitüntetett Tompa Andrea előző regénye, A hóhér háza is Kolozsváron játszódik, a hetvenes-nyolcvanas éveket mutatja be egy kamasz lány szemszögéből.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hagyományőrzők zászlóavatása
Történelmi múltidézés
Szombaton Rigmányban, azon a helyen, ahol állítólag hajdanában II. Rákóczi Ferenc is megpihent, a korabeli ceremóniát idéző ünnepségen megszentelték a marosvásárhelyi Magyar Királyi 23. Határvadász Zászlóalj Hagyományőrző Csoport zászlaját, majd ünnepélyes fogadalmat tettek azok a fiatalok, akik felvállalták azt, hogy az elődök előtt tisztelegve, hozzájuk méltón felidézik a közelmúltat, ápolják azok emlékét, akik elhunytak a második világháborúban.
Az ünnepély ökumenikus istentisztelettel kezdődött egy, a tisztáson szimbolikusan kialakított téren: nyírfából készített kereszt és vallási kellékekkel, ugyanakkor katonai tárgyakkal "díszített" két asztal előtt. Valószínűleg nem erre az alkalomra készült, de az is jelképes volt, hogy a hagyományőrző katonák által alakított teret kisebb árok vette körül, hiszen valamikor a zászlóalj küldetése az volt, hogy a Kárpátok által övezett országhatárt védjék.
A tábori oltárnál az ökumenikus istentiszteletet Buksa Ferenc rigmányi református lelkész, Palkó Ágoston magyarjárai róm. kat. plébános és Varró Bodóczi Barna szentgericei unitárius lelkipásztor tartotta. Az egyházak képviselői szolgálatukban kifejtették, hogy azok az elődök, akiknek az emlékére létrejött a hagyományőrző zászlóalj, tulajdonképpen a hazát védték, otthonukat, és a kommunizmus ellen is harcoltak. Példamutató volt bátorságuk, helytállásuk, hazaszeretetük – olyan erények, eszmék ezek, amelyeket ma is érdemes "zászlónkra tűznünk", amiért érdemes küzdenünk. "Tud-nunk kell, hogy kik voltunk és vagyunk, hagyományainkat ápolva a jövőbe tekintünk" – hangzott el – s ezért szükségünk van ma is példaképekre.
Az istentiszteletet, misét követően Fráter Olivér, a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese Orbán Balázst idézve Erdély jelentőségét hangsúlyozta a magyar történelemben, s röviden kitért arra is, hogy a Trianon után elszakított országrészekben milyen áldozatokat kellett hozni a megmaradásért. Ezek között volt az az időszak is, amikor annak reményében vonultak háborúba a székely hadosztályok, hogy megvédik az ősi hazát, de a második világháborút követően, akik ezt túlélték, azok fogolytáborokba kerültek és megjárták a poklok poklát. Ezért is dicséretre méltó a hagyományőrzők kezdeményezése, hogy az elődök emlékét ápolják.
Szolnokról és Debrecenből egy tíztagú küldöttség élén eljött Rigmányba Nagy Péter, aki a Szent László Hadosztály hagyományőrző alakulatát vezeti. Elmondta, 1995- től vállalta fel azt, hogy katonaruhát ölt és emléket állít nagyapjának, nagybátyjának, akik szintén honvédként harcoltak a világégéskor. A mai fiatalok nem is tudják, hogy milyen történelmi időket éltek át eleink, ezért kötelességének tartja mindezekről hiteles képet nyújtani a mai nemzedéknek, s ezért is örömmel vállalták fel azt, hogy segítik az ifj. Benkő József által kezdeményezett hagyományőrző zászlóalj megalakulását.
Ifj. Benkő József történész meghatódottan mondott köszönetet mindazoknak, akik kitartottak mellette. Négy évbe került, ameddig eljutottak oda, hogy zászlót avassanak. Volt, amikor hárman, máskor pedig tízen vették fel az egyenruhát. De a hagyományápolás nemcsak ebből állt. Felkeresték, felújították az elesett honvédok sírjait, megszervezték a doni csata emlékmenetét. Emléktárgyakat gyűjtenek azzal a reménnyel, hogy valamikor önálló múzeumban is felidézhetik a kort. Ifj. Benkő József elmondta, mindezekkel Kosztándi Gyula nagyapjának is emléket állít, aki honvéd volt. Doktorandusz történészként pedig azért választotta a második világháború és körülményei kutatását, mert még élnek azok, akiktől első kézből, hiteles forrásból tájékozódhat a történtekről. Majd egy perc néma csenddel adóztak a második világháborúban elhunyt honvédek emléke előtt.
Élő kapcsolatot teremtett múlt és a jelen között a 91 éves Radó László aki 1943-ban Székelyudvarhelyen vonult be. Miután az oroszok áttörtek a Kárpátokon, az 1300 fiatalból álló zászlóaljat visszavonulásra kényszerítették. A németekkel együtt utoljára 1945. február elsején a küstrini csatába vetették be. (Sz.m.: Berlin eleste előtt ez volt az utolsó erőd, ahol a német haderő azt remélte, hogy megállítja a Georg Zsukov marsall vezette orosz hadsereget, azért, hogy megerősítsék a főváros védelmét. Itt zajlott a második világháború egyik utolsó, legvéresebb csatája, amelyben a hozzávetőleges számítások szerint 5000 német katona esett el, 9000-en megsebesültek, 6000-en estek fogságba. Az oroszok is drágán megfizettek a végső győzelemért: 5000-en haltak meg és 15.000-en megsebesültek.) Radó László a zászlószentelési ceremóniát megelőzően elmondta, a küstrini csatában az 1300 fős zászlóaljból mindössze 134-en maradtak meg. A csata a városban utcáról utcára zajlott és 42 napig tartott. (Sz.m.: március 29-én vonultak vissza a megmaradt német haderők.) Laci bácsi március 12-én esett orosz fogságba. A vladimiri táborban töltött háromévi kényszermunka után szabadult. Honvédsapkával a fején – mint mondta, kissé megfiatalodva – megköszönte a fiataloknak, hogy "nem feledkeznek meg azokról, akik a magyar hazáért az életüket áldozták."
Az ünnepi beszédeket követően az egyházak képviselői megáldották, megszentelték a zászlót, majd Gergely Orsolya zászlóanya felkötötte a háromszínű szalagot, illetve a zászlószegelés következett. A hagyomány szerint azok díszítették ezüstverettel a rudat, akik hozzájárultak ahhoz, hogy létrejöjjön a hagyományőrző zászlóalj. Nagy Péter hagyományőrző százados feleskette az újoncokat, majd az immár felszentelt zászlót – mintegy történelmi köszöntésként – a jelen levő hagyományőrző huszáralakulatok zászlóihoz érintették. Mindezt megelőzően rendfokozatokat, emlékérmeket és elismerő oklevelet kaptak azok, akik támogatták az eseményt, a hagyományőrző alakulatot.
A zászlószentelést követően Miholcsa József hagyományőrző huszár elmondta, az alakulatzászló a történelem során a hazát s mindazt az értéket képviselte, amiért harcba szálltak eleink. A hagyományőrzés "halálosan komoly játék", mondta, aki ezt felvállalják – nem kevés anyagi áldozattal –, arra kell törekedjenek, hogy hitelesen tegyék, s mindazzal, amit cselekednek, méltó utódai legyenek azoknak, akiknek az emlékét megidézik. Megtudtuk, az erdélyi hagyományőrző mozgalom szándéka az, hogy lefedje a magyar történelem nagyobb korszakait. Ez még csak részben sikerült – még nincsenek középkori lovagok –, de remélik, hogy kiteljesedik ez a paletta, s az új és újabb nemzedék közelebbi képet kaphat azokról a korokról, amelyeket "újrajátszhatnak".
A rigmányi eseményt színesebbé tette Papp Richárd, Göndör Rezső, Bod Attila és Radó Ilona szavalata, majd a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a rendezvény.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Iskolakezdés: eltekintenek a hiányosságoktól
Országszerte több száz oktatási intézmény még mindig nem rendelkezik az oktatás megkezdéséhez szükséges egészségügyi engedéllyel, az oktatási tárca illetékesei szerint azonban a helyzet sokkal jobb, mint az előző években.
Főképp a vidéki iskolák vannak nehéz helyzetben, a városi intézmények többségében már megfelelő feltételek közt fogadják a diákokat. Iskolakezdéskor minden évben újra meg újra felvetődik ez a probléma, az oktatás azonban a kifogásolt állapotú intézményekben is beindul.
Maros megye: kellemes meglepetés
A tavalyi tizenkettőhöz képest idén még kevesebb Maros megyei tanintézet marad egészségügyi működési engedély nélkül – tájékoztatott a közegészségügyi hatóság sajtószóvivője, Uifălean Gabriela. Az ellenőrző szervek eddig mintegy száz iskolát és óvodát látogattak meg, és kellemes meglepetésben volt részük.
„Azt látjuk, hogy idén szinte mindenütt, a legkisebb falvakban is igyekeznek pontra tenni a tanintézeteket. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden iskolának és óvodának megadjuk a működési engedélyt, sőt reméljük, hogy azok, amelyek évek óta képtelenek megszerezni a szükséges jóváhagyást, lassan be is zárnak” – fejtette ki munkatársunknak Uifălean doktornő. Az ellenőrzések szeptember vége felé érnek véget.
Háromszék: nem segít a kormány
Háromszéken hat tanintézet nem kapta meg a hétfőn kezdődő tanévre a közegészségügyi engedélyt, mert az intézmények épületében nincs vezetékes víz, vagy nem elég jó minőségű. Az itt tanuló diákok otthonról visznek palackozott vizet. Keresztély Irma főtanfelügyelő elmondta, ezek az iskolaépületek általában egyházi tulajdonban vannak, ezért az önkormányzatok nem tudnak befektetni a korszerűsítésükbe.
Kovászna megyében a 316 oktatási intézmény közül még 18-nak a napokban folyamatban volt a közegészségügyi engedély beszerzése, de ezek esetében nincs semmilyen akadálya annak, hogy a jóváhagyást megkapják. A főtanfelügyelő szerint egyre több tanintézet kapja meg az engedélyt, az új tanévben már 98,10 százalék rendelkezik jóváhagyással.
Idén a háromszéki iskolák és óvodák egy lejt sem kaptak a központi költségvetésből karbantartásra vagy felújításra, a nyári munkálatokat az önkormányzatok finanszírozták. Kovászna megyében a nyári vakáció alatt az önkormányzatok összesen 2,3 millió lejt fordítottak a tanintézetekben zajló munkálatokra, hogy ezek többsége megfelelően fel tudjon készülni a tanévkezdésre.
Bihar megye: utolsó simítások
Bihar megyében még mindig vannak olyan tanintézetek, ahol nincs az épületben vezetékes víz, és kályhával fűtenek, de hétfőn mégis kinyitják kapuikat a kisdiákok előtt. Nicolae Avram főtanfelügyelő sajtótájékoztatón mutatott rá arra, hogy a partiumi megye óvodáinak és iskoláinak egynegyede akadt fenn a vizsgálatok első rostáján, és nem szerezte meg a működési engedélyt, de fogadni tudja a tanulókat. A legsúlyosabb problémákat Felsőfeketevölgyben tapasztalták, ahol a tető beázása nehezíti az oktatást.
A tanfelügyelőség, a prefektúra és a közegészségügyi hivatal közös vizsgálatáról kérdezve Delorean Gyula helyettes kormánymegbízott rámutatott arra, hogy 26 településre kellett újra kilátogassanak az elmúlt időszakban, de elementáris problémák nem voltak. „A többnyire magyarlakta települések ilyen szempontból jól állnak, nem volt gond” – magyarázta. Csupán Diószegen voltak kisebb rendellenességek, de a tanfelügyelőség már átutalta a szükséges összeget a javításokra.
Nagyváradon minden iskola megkapta a működési engedélyt, a nyári szünet utolsó „száz méterén” már csak a Mihai Eminescu Főgimnázium festésén dolgoztak.
Hargita megye: jóindulatú ellenőrök
Bartolf Hedwig Hargita megyei fő tanfelügyelő elmondta, a tanintézetekben lezajlottak a tanfelügyelőségi és közegészségügyi ellenőrzések is, és ezek azt mutatják, hogy az egy évvel korábbi helyzethez képest javultak a feltételek a napközikben és iskolákban, a múlt évi 89 százalékhoz képest idén 92 százalék arányban találták megfelelőnek a körülményeket a tevékenység elkezdéséhez, így a tanintézetek jelentős része a közegészségügyi működési engedélyt is megkapta.
„Akárcsak az elmúlt években, idén is jóindulatúak voltak az ellenőrzések során, ott is megadták a működési engedélyt, ahol a szükséges munkálatok – például a padló cseréje, épületjavítás vagy más fejlesztés – elkezdődött, de várhatóan csak az iskolakezdés után fejeződik be” – tájékoztatott a főtanfelügyelő. Kifejtette, természetesen van, ahol a körülmények még nem felelnek meg maradéktalanul az elvárásoknak, de legtöbb tanintézet esetében ezek olyan problémák – például a szeméttároló helyéül szolgáló betonalap hiánya –, amelyek nem akadályozzák az oktatás elkezdését.
Bartolf Hedwig hozzátette, várhatóan idén olyan már nem fog előfordulni, mint tavaly, amikor az iskolák állapota miatt, a diákok biztonságát szem előtt tartva a megyei közegészségügyi igazgatóság nem engedélyezte az oktatás megkezdését a székelyandrásfalvi, valamint a Kászonokban található jakabfalvi iskolákban.
Bíró Blanka, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben – Beszélgetés Marius Tabacuval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával
„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ”
– Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?
– Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott.
Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak.
Marius Tabacu
Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.
– Olvasott is ezeken a nyelveken?
– Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni.
Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul.
Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított.
Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni.
– Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?
– Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott.
A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely...
De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.
– Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott?
– Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani.
– A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás?
–1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk.
Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam.
– A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott?
– Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás.
– A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez?
– Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat.
A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni.
– Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel?
– Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el.
A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia.
– Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi.
– Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember.
Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem.
Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni.
Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár)

Határtalan honkeresők Váncsodon
Amióta Románia és Magyarország Trianonban meghúzott határvonala áteresztő hártyává változott, az elmúlt másfél évtizedben sajátos, kelet-nyugat irányú lakossági ozmózis következett be a két ország között. Szilágyi Aladár egy határmenti bihari faluban, Váncsodon keresett fel néhány Váradról oda költözött családot. Olyan „telepeseket” is, akik egy szót sem tudnak magyarul.
Az egyirányú folyamat 2000 és 2010 között tetőzött, amikor román állampolgárok ezrei, tízezrei vásároltak ingatlanokat, és telepedtek le, főleg a magyar oldal gyengén fejlett, határhoz közeli régiójának néptelenedő, kiüresedő településein. A külföldiek magyarországi ingatlanszerzésének engedélyezéséről a kormányzati portálon tettek közzé statisztikai adatokat. Ennek alapján a 2011-es és 2012-es évekhez képest nőtt a külföldiek érdeklődése, hiszen 2011-ben 1069, 2012-ben pedig 1110 magyarországi ingatlan tulajdonjogát szerezték meg külföldi állampolgárok. 2013-ban 1365 külföldi állampolgár kapott engedélyt Magyarországon. A legtöbb vásárló orosz volt… A napjainkra csökkenő romániai érdeklődés tetőzésekor Hajdú-Bihar és Békés megyében 51, illetve 61 százalékban bizonyultak román állampolgárok elsődleges vásárlóknak. A jelenség történelmi pikantériája: a román állampolgárságukat megtartó áttelepültek jelentős hányada román anyanyelvű. Arra nézvést nincs megbízható adat, hogy mennyien lehetnek „a magyar föld román honfoglalói”, hiszen a kormányzati portálon, illetve az önkormányzatok nyilvántartásaiban csak a honpolgárság szerepel, a nemzetiségi hovatartozás nem. Csúcsidőben, 2008-ban egy ingatlanügynökség honlapja több mint kétszáz magyar ingatlant kínált. Ezek többsége Hajdúszoboszlón, Biharkeresztesen és Berettyóújfaluban található, de a kínálatban debreceni és több mint egy tucat, Hajdú-Bihar megyei falvakban lévő ingatlan is szerepelt. A néhány évvel ezelőtti vásárlási láz óta a román-magyar határ magyar oldalán az ingatlanárak emelkedtek ugyan, de még így is olcsóbbak a romániaiaknál. Leginkább ezért is kelendőek.
Eleik gyalog is jártak Váradra Légvonalban
22 kilométernyi távolságra feszik Váncsod a hajdani Bihar vármegye székhelyétől, gépkocsival Mezőpeterdnél az E60-as nemzetközi útra térve alig húsz perc autózással érhető el Nagyvárad. Egy váradi ismerősöm négy esztendeje vásárolt házat a kisközség peremén. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy környezetében több, ugyancsak a Körös-parti városból ide települt román család lakik, „színtiszta románok”, köztük olyanok is, akik egy szót sem értenek magyarul, hiszen a Regátból kerültek Váradra, s onnan ide, a Kiskörös menti faluba.
Az 1200 lelkes Váncsod ambíciózus polgármesterét, Szalay Csabát 2010 októberében választották meg a Fidesz-KDNP jelöltjeként. Elődje még a rendszerváltás előtt tanácselnökként kezdte, 25 évig vezette a községet. „Egy kettéosztott falut örököltem – vázolja a négy évvel ezelőtti helyzetet –. Váncsod szülötteként ismertem a problémákat, a gondokat, sokan beszéltek elnyomásról és retorzióról az elődömmel kapcsolatban. Igaz, többszörösen hátrányos helyzetű település vagyunk, az országos átlagot meghaladó, 16 százalékos munkanélküliséggel. A téesz megszűnte után sokan próbálkoztak, próbálkoznak földműveléssel, valójában csak annak a négy-öt vállalkozónak éri meg, aki öt-hatszáz hektáron foglalkozik korszerű gazdálkodással. Munkahelyek szempontjából a legnagyobb veszteséget a falu számára a kétszáz alkalmazottnak kenyeret adó konzervgyár csődje és több berettyóújfalui üzem bezárása jelentette. Nem csoda, hogy – akár a régió megannyi településéről – Váncsodról is elmenekültek a fiatalok, boldogabb helyekre szerencsét próbálni.”
Mondom a polgármesternek, hogy amikor ide készültem, a legnagyobb meglepetést az jelentette számomra, hogy megtudtam: a községnek nincs iskolája. Hihetetlennek tűnt, hogy a fokozódó kiöregedés ellenére egy ekkora település képtelen fenntartani egy tanintézményt. „Nagy fájdalmunkra valóban nincs iskola a faluban, pedig a tanuló ifjúság teljes száma még mindig eléri a százhúszat. Amikor beindult az iskolaválasztás lehetősége, sok szülő innen is, a szomszéd településekről is Berettyóújfaluba íratta be a gyermekeit. Néhány éven belül olyan kevesen jártak Váncsodon az iskolába, hogy már nem tudtuk működtetni. A felszámoláskor a három pedagógusra kilenc tanuló jutott. Ma iskolabusz hozza-viszi a tanulókat Újfaluba, de ha lenne rá lehetőség és kormányzati akarat, szeretnénk újraindítani, legalább az alsó tagozat négy osztályát. Óvodába 32 gyerekünk jár.”
Mondom, előzetes tájékozódásom során fedeztem fel: egy úgynevezett Üzenőfal működik Váncsod honlapján. Nem volt érdektelen áttekinteni, hiszen az üzengetők, a fórumozók sokszor kemény, olykor személyeskedő szövegei sok mindent elárulnak a közösség közérzetéről. Bár az olvasottakból nem derül ki, hogy milyen arányokban, de tényleg két tábor megléte rajzolódik ki még ebben az isten háta mögötti faluban is, főleg a „régi” és az „új” polgármester hívei közötti acsarkodás formájában. Szalay Csaba nem látja ennyire rossznak a helyzetet. „Én kezdtem el működtetni, a honlapot is, 2011 óta van. A célom az volt, hogy társalogjunk, diskuráljunk, osszuk meg egymással a falu gondjait, tegyük közzé a problémákat, megoldásokat javasoljunk. Biztosan észrevette, vannak benne nyomdafestéket nem tűrő dolgok is, személyeskedő beírások. Én soha nem moderáltam ezt az Üzenőfalat, még akkor sem, amikor engem akartak lejáratni. Tanácsülésen szó volt róla, hogy regisztrációhoz kössük. Nyilván, a stílus maga az ember… Emiatt akárki akármit beír, azt pontosan tudjuk, ki követte el. Én egy olyan világot álmodtam ide, ahol sok kis közösség – akár a legkisebb közösség is, a családokon belüli – az egyesületeken, mindenféle kulturális, szabadidős tevékenységen keresztül egy nagy közösséggé válik. Már van két tánccsoportunk, a Váncsodért Egyesület kulturális rendezvényeket szervez, van polgárőr-egyesületünk, horgászegyesületünk. Szűk négy év alatt sok mindent értünk el, bátran mondhatom, hogy igényes rendezvényeink szoktak lenni. És amióta megjelentek a váradiak, a nagyvároshoz való kötődésünk is élénkült. Nosztalgiázó öregjeink emlegetik: az ő nagyszüleik még szekérrel, gyalogszerrel jártak a váradi vásárba.”
Nem szoktunk románozni
A polgármester személyesen visz el néhány „nagyváradi” családhoz. Mielőtt útnak erednénk, tájékoztat, hogy az elmúlt időszakban 35 ingatlant vettek meg romániai állampolgárok. „59 fő Romániából bejelentett lakosunk van. Bár ezzel nem függ szorosan össze, de 479-en tettek állampolgársági esküt Váncsodon. 2005 körül indult be ez a folyamat, amikor Románia EU-s tagállam lett, Nagyváradon emelkedtek az ingatlanárak, sokan eladták a tömbházlakásukat, abból itt vehettek egy kisebb házat, és még maradt is pénzük. Elmondhatom, azok a romániai állampolgárok, aki itt élnek, beilleszkedtek, jó szomszédok lettek, jó társak, és betartják a helyi közösségi élet szabályait. Van jó néhány román nemzetiségű betelepült is, pontosan nem tudnám megmondani, mennyi, hiszen a nevekből nem derül ki megbízhatóan, hogy ki, milyen anyanyelvű. Általában ki-ki magának él, de akik odaát is aktívak voltak, itt is azok. Ők szép számmal vannak jelen az egyesületeinkben, vesznek részt rendezvényeinken.”
A polgármester helyzetképét az Üzenőfal is igazolja, hisz a sok száz adok-kapok között csak egyetlen olyan szövegre bukkantam, amelyik megfogalmazója azt „üzeni” egy szomszédjának: „inkább maradtál volna otthon.” Csaba rögtön tudja, kiről, miről van szó. „Rendőrségi eljárás is indult ellene, szabálytalan gázvételezés miatt. Egyébként itt nem jellemző az idegengyűlölet, esetleg kocsmai szinten vannak ilyen megnyilvánulások, de románozás nem szokott lenni. Az illető viszont súlyosan megsértette az együttélésnek a szabályait, az váltotta ki az indulatokat.” Ahogy végiggurulunk a Kossuth utcán, rendezett falukép tárul elém. A járdákat, az árkokat, a parkokat is gondozza valaki. „Augusztusban rekordot döntöttünk, 134 közfoglalkoztatottnak adtunk munkát. Az önkormányzat azokat a földjeit, amelyek bérbe voltak adva, visszavette, és ezen a 22 hektáron mi gazdálkodunk.”
Már csak a szennyvízhálózat kiépítése hiányzik – tájékoztat kísérőm. A református templom viszont ijesztő állapotban van. A barokk épület falai repedezettek, sok helyütt válik le a vakolat. „Az önkormányzat húszmillió forintot nyert a templom felújítására – mondja a maga mentségére a polgármester –, mi jártuk ki ezt a támogatást. A horgásztavunk kialakításához is nyertünk a horgászegyesülettel pályázatot, ahol parkolót alakítottunk ki, pihenőhelyeket, sétányt, most építünk kemencét.”
Családlátogatóban
Üdítő látvány a József Attila utcával párhuzamosan futó, keskeny, hosszú horgásztó. A Kiskörös egy mellékágát rekesztették el, és gyűjtöttek vizet egy természetes völgyületben. Szépen parkosították, stégekkel tarkították, a végén szélkelepce biztosít energiát a vízátemeléshez, a hangulatos sokszögletű szaletliben valóban épül a polgármester által emlegetett kemence, ahol majd azon frissiben meg lehet sütni a zsákmányt.
Az utca szőlőskertek felőli végén, frissen kaszált fű illatát lengető gyümölcsös közepén lakik a Mikó család. Az ízléses, nyaralónak beillő, bővített ikerporta tulajdonosai 2000 húsvétján költöztek Váncsodra. Idős emberek elhanyagolt háza állt itt, nagyon előnyös áron, mindössze 800 ezer forintért vásárolták meg. „Én még a zöldhatáron szöktem át, 89 nyarán, a feleségem 91-ben jött át útlevéllel, akkor ismerkedtünk meg, Pesten. Székelyhídi vagyok, a feleségem kolozsvári. Az ő szülei is itt élnek már, egy közeli telken kertészkednek a mi javunkra is. Pécs mellett laktunk, Szilágypusztán öt évig. Avégett húzódtunk ide, a határ mentére, hogy közel legyünk az én szüleimhez is, akik a mai napig Székelyhídon laknak. Ami engem illet, TIR-sofőrként állandóan Romániát járom. Jól beilleszkedtünk, nem volt különösebb gond. Vannak, akik idegenkednek, előítélettel viseltetnek irántunk, de nem ez a jellemző Váncsodon. A minap a feleségem talált rá egy ismerős bácsira, a gyerekeivel költözött ide, de teljesen elveszve ődöngött az utcán, nem tudta szegény, hol van, merre jár. Számon tartjuk a közelünkbe költözőket, valaki most tízmillió forintért kínál eladásra egy kertes házat, annyit biztos nem kap érte. Egyik új szomszédunk hamar túladott a maga frissen szerzett, felújított portáján, rájöttünk, hogy csak ingatlanspekuláció végett forgolódott mifelénk, bizonyára megtalálta a számítását. Ilyen is van…” Amikor elbúcsúzunk, a polgármester visszaszól a gazdának: „Lajos, ha elkészül a kemence, ti is kaptok hozzá kulcsot, nem szeretném, ha akárki hozzáférne, és összerondítaná a tópartot.”
Bár egyre-másra keresik maroktelefonon, Szalay Csaba még szakít annyi időt, hogy elvigyen a falu szélére, a Béke utcára. Iosif Stern szaporán tört magyarsággal, de nagy szívességgel fogad bennünket. Stern úr Vajdahunyadon született, húsz évig élt Nagyváradon, ott csipegette fel magyar nyelvtudását. Nyugdíjasként költözött Váncsodra, a telket, hatalmas kerttel a lánya, a veje és az unokája számára vásárolta 2010-ben. Ő állandóan itt tartózkodik, szorgalmasan kertészkedik. A váradi lakásukat sem adták fel. Országot-világot járó lánya hetente kétszer „hazajön” Váncsodra, a többiek csak a hét végét töltik itt. „A barátaink, rokonaink is gyakran megfordulnak itt – bizonygatja –, néha négy-öt kocsi parkol a házunk előtt, Románia minden szegletéből hozzánk sereglett víkendezőkkel. Nagyon jó kapcsolataink vannak a helybeliekkel, a szomszédok a kertészkedésbe is besegítenek. Az ideköltözött románokkal nem sokat közösködünk, de minden váncsodi rendezvényen megjelenünk. A Bihari Paprikáskrumpli-főző Bajnokságot, a szüreti mulatságot, a szilvesztert mindig velük töltjük.”
Iosif felajánlja, látogassuk meg a szomszédját is, aki… konstancai. Becsengetünk, nem nyitnak kaput. „Bizonyára hátul vannak a kertben, de van kulcsom hozzájuk, mert amikor nincsenek idehaza, én etetem a kutyájukat.”
Előbb a gyönyörűséges huskie kerül elő, majd a háziak is, mindenfélével megrakodva. Pop Vasile és a felesége, Maria asszony Konstancáról kerültek Nagyváradra a 70-es években. Amikor nyugalomba vonultak, rögtön elkezdték böngészni a magyarországi ingatlankínálatot. „2009-ben vettük meg ezt a négyszobás, melléképületekkel, jókora kerttel ellátott házat 29 ezer euróért. Bukarestben élő nagylányunk csak a szabadsága idején, kisebbik, Nagyváradon élő lányunk minden hét végén meglátogat bennünket. Konstancai rokonaink is nálunk nyaralnak. A kert dolgaiban legfőbb tanácsadónk a szemközti szomszédasszony. Ő nem érti, hogy mi mit kérdünk, mi nem értjük, hogy ő mit válaszol, de addig pereg, pereg a nyelve, addig gesztikulál, addig mutogat, míg sikeresen átlépjük a nyelvi határokat…”
Búcsúzáskor Pop úr egy keze ügyébe kerülő papírra ráírja az email-címét, mondván, a riportom szövegéből ugyan egy kukkot se értene, de a fotográfiákból küldjek neki. A redakcióba érve veszem észre, Pop Vasile cédulája voltaképpen egy matricás szórólap. A hátoldalán egy bizonyos Kásler Árpád tavaszi választási kampányszövege, A Haza Nem Eladó Mozgalom Párt érdekében…
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Becsengetés ugyanott három iskolába
Történelmi pillanat helyszíne volt tegnap a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium udvara, ahol három iskola évnyitóját tartották egyszerre. Pénteken délután ugyanis dr. Tamási Zsoltnak, a 7-es számú általános iskola volt igazgatójának a megyei tanfelügyelőségen átadták a Római Katolikus Teológiai Líceum élére szóló kinevezését. Az új intézmény szeptember 15-től önálló jogi személyiségként működik, e tanév során még a Bolyai épületében.
A Láday Zoltán vezette nyitóünnepségen az iskolák vezetői, politikusok, lelkészek köszöntötték a diákokat, tanárokat és szülőket. Bálint István, a Bolyai igazgatója üdvözölte a legkisebbeket, akik az előkészítő osztályt kezdik, és a kilencedikeseket, akik a Bolyai iskolát választották. Ígérete szerint továbbra is a minőségi oktatásra helyezik a hangsúlyt, hogy a Bolyai megmaradjon az erdélyi magyar középiskolák élcsapatában.
Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója szintén a kilencedikesekhez szólt elsősorban, akiknek meg kell tanulniuk, hogy mit jelent "refis" diáknak lenni, hogy továbbvigyék a Kollégium szellemiségét. Beszédét a harmadik magyar iskola köszöntésével zárta.
A kérdésre, hogy az elmúlt évtől változott-e valami az életünkben, lettünk-e jobbak, többek, Markó Béla RMDSZ-szenátor határozott igennel válaszolt, hiszen nem két, hanem három iskolát köszöntenek a becsengetés napján. Nem kell egyetértenünk Bolyai Jánossal, aki azt állította, hogy a semmiből teremtett egy új, más világot, hisz azért tudott másképpen, eredetien gondolkodni, mert jó alapokat kapott az iskolától, tanáraitól, édesapjától, környezetétől. Ma is hasonló az iskola feladata, olyan diákokat nevelni, akik jobbá, mássá tehetik a világot.
Peti András alpolgármester az utóbbi időszak három történésére emlékeztette a jelenlevőket: önálló jogi személyiséget nyert a katolikus iskola, utcát neveztek el Marosvásárhelyen dr. Kozma Béláról, a Bolyai volt igazgatójáról, felújították a sportpályát. Bármennyire természetesnek tűnik, mindez a közösségben való gondolkodás, a jól szervezett csapatmunka eredménye volt – hangsúlyozta az alpolgármester. Ezt emelte ki dr. Bakos Levente városi képviselő, az iskola igazgatótanácsának tagja is.
Az oktatás mellett a nevelés jellem- és személyiségformáló szerepét, a felelősségvállalás fontosságát emelte ki Kiss Tünde tanfelügyelő.
Jakab István református esperes Michelangelo példáját idézte, aki meglátta a márványtömbben az angyalt. Ez a feladata a pedagógusnak is, akinek meg kell látnia a diákban azt, akivé válhat, és segíteni kell, hogy tehetségét kibontakoztassa. A miatyánkot a jelenlevők Hajlák Attila római katolikus iskolalelkésszel mondták el, aki örömmel újságolta, hogy a Szűzanyának ajánlott évben jött létre az önálló római katolikus főgimnázium.
Az iskola küszöbét először átlépő előkészítő osztályos diákokat, az osztályt kezdő tanítókat és tanárokat Horváth Gabriella, a Bolyai középiskola aligazgatója mutatta be.
Utoljára hagytuk dr. Tamási Zsolt igazgató beszédét, aki bejelentette az újonnan önállóvá vált római katolikus főgimnázium első tanévének megnyitását 66 évi szünet után.
A továbbiakban köszönetet mondott azoknak, akik az iskola újraindítását elősegítették. Először is a Római Katolikus Egyháznak, amely felvállalta az iskolarendszerek működtetését, a jezsuita atyáknak, akik 300 évvel ezelőtt megteremtették a római katolikus oktatás alapjait Marosvásárhelyen, a Római Katolikus Státusnak, amely folyton korszerűsítve, építve 1948-ig működtette a város rangos főgimnáziumát, az öregdiákoknak, akik még jelen voltak az 1947-es tanévnyitón, s nem hagyták kihunyni a parazsat. Köszönetet mondott a Református Egyháznak, amely befogadta az iskolát, a diákoknak, akik benépesítették az osztályokat, a szülőknek, akik támogatják a katolikus osztályok önállósulását. Továbbá RMDSZ- politikusoknak, önkormányzati tanácsosoknak, tanügyi képviselőknek, akik megyei és országos szinten sokat tettek az új kezdetért.
"Az újraindulás... nemcsak ünnep, hanem óriási feladat, kihívás is. A marosvásárhelyi római katolikus főgimnáziumnak fel kell nőnie hivatásához. Bizonyítania kell, hogy szükség van rá, bizonyítania kell, hogy olyan nemzedékeket képes felnevelni, akikre büszke lesz majd egykor a város s Erdély magyarsága. Ahogy az újraindulás is csak összefogással, kitartással, küzdelemmel volt lehetséges, a növekedés, a megerősödés, a fejlődés is csak így sikerülhet – hangsúlyozta Tamási Zsolt.
Az igazgató előtt bokros teendők állnak, meg kell alakítani az iskola vezetőtanácsát, intéznie kell a működéshez szükséges egyéb teendőket. Elő kell készíteni a polgármesteri hivatallal megkötendő szerződést, amely a Erdélyi Római Katolikus Státus őszi közgyűlése elé kerül majd. A jövő tanévtől pedig a régi-új épületben indulhat az előkészítő, egy ötödik és egy kilencedik osztály – vette számba a teendőket az igazgató, aki nyitóbeszédének végén az iskola leendő névadója, II. Rákóczi Ferenc zászlaján olvasható feliratot idézte, "cum Deo", azaz Istennel együtt lehet és szabad tenni a jövőért.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Közösen újraértelmezni Erdélyt – Interjú Szilágyi Zsolt államfőjelölttel
Jobb a pályán lenni, mint az öltözőben; szükség van arra, hogy az erdélyi magyarok és Erdély regionális érdekei megjelenjenek végre az államelnöki kampányban – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szilágyi Zsolt. Az EMNP államfőjelöltje szerint a novemberi választás tétje magyar szempontból az, hogy az Erdély-központú vagy a Bukarest-központú, az eddigi 25 évnek az autonómiaprogramot feladó politikája kap megerősítést. Szilágyi Zsolt úgy véli, az erdélyi magyar politika nagy hiányossága, hogy nem próbálta szövetségesként megszólítani az erdélyi románokat és azok politikai szerveződéseit.
– Az EMNP-ben mondhatni a kényszer szülte, hogy jelöltet állít az államfőválasztáson, miután nem vett részt az európai parlamenti megmérettetésen. Ugyanakkor a párt első körben Tőkés László és Izsák Balázs indítását tervezte, ezután esett a választás Önre. Ugródeszkának vagy esetleg nehéz tehernek tartja ezeket az előzményeket?
– Megtiszteltetés, hogy rám esett a választás, ugyanakkor sem én, sem pedig Toró T. Tibor EMNP-elnök nem éreztük, hogy hátrányos lenne, hogy több személy indulását elemeztük. Tudatos, hosszas elemzés alapján hozott döntésünk lényege, hogy jobb a pályán lenni, mint az öltözőben. Jobb mozgósítani, mint esetleg bojkottálni. Semmilyen kényszer nem volt, ugyanis világos, hogy ez a kampány, ez a választás egy esély.
A román államfőválasztáson egy magyar jelöltnek ugyanannyi az esélye, mint kettőnek, új politikai alakulatként viszont a néppártnak lehetőséget teremt arra, hogy bemutassa önmagát, programját, és jobban megismerjék. Ugyanakkor hasonló fontosságú az erdélyi románokkal folytatott párbeszéd és partnerség is, amely új lendületet kaphat az általunk képviselt témák révén.
– És az sem jelent hátrányt, hogy az elmúlt években Tőkés László kabinetfőnökeként jobbára Brüsszelben tevékenykedett, emiatt nem napi rendszerességgel vett részt az erdélyi magyar, illetve a romániai politikában?
– 1990 óta vagyok a politikában, és úgy érzem, kifejezetten előny, semmiképpen nem hátrány, hogy az elmúlt években Brüsszelben dolgozva megismerhettem a bukaresti és erdélyi mellett az uniós politika működését is. Még jobban kinyitotta a látóteremet, és egy uniós tagállam politikusa esetében előnyt jelent ismerni az EU működését. Kiegészítette a politikai ismereteimet, hogy 14 év Bukarest után Brüsszelben dolgozhattam, így nem érzem, hogy eltávolodtam volna a hazai közélettől, hiszen amikor tehetem, mindig itthon vagyok.
– Először történik meg a rendszerváltás óta, hogy a romániai választók két magyar államfőjelölt közül is válogathatnak. Miben rejlik a választás szabadságának előnye, miért érdemesebb Önre szavazni a rivális magyar alakulat jelöltjénél?
– Szükség van arra, hogy az erdélyi magyarok és Erdély regionális érdekei megjelenjenek végre az államelnöki kampányban. Fel kell mutassuk a megoldást, vagyis az autonómiát. Másrészt az emberek véleményt mondhatnak majd az elmúlt 25 év erdélyi magyar politikai vitáiról is. Épp ettől fél az RMDSZ. A jelenlegi helyzet is azt mutatja, hogy magatehetetlen bénultság jellemzi az RMDSZ-t: még ha képviselni szeretné is az autonómiát, nem teheti, mert amint láthattuk az elmúlt hetekben, szegény szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes még lemondani, kilépni sem tud a kormányból. Annyira nem ura a helyzetnek, hogy saját szervezete nem ért egyet a hatalomból való kivonulással. Vagyis nem a saját maguk urai.
Tulajdonképpen az elmúlt évek során is azt láttuk, hogy az Erdély-központú, az erdélyi magyar érdeket, az autonómiát képviselni akaró politikai tábor folyamatosan vitatkozott, versenyzett a Bukarest-központú politikai táborral, amelyik Bukarest politikai és pénzügyi támogatását élvezve mindig nyeregben volt. Tehát a választás tétje magyar szempontból az, hogy az Erdély-központú vagy a Bukarest központú, az eddigi 25 évnek az autonómiaprogramot feladó politikája kap megerősítést.
– Azaz a mostani megmérettetés az EMNP és az RMDSZ közötti egyfajta erőpróbaként is felfogható.
– Nyilván ez az olvasat is létezik, de ez nemcsak a két alakulat, nemcsak Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt versengése. A két személy az általa képviselt tábor, értékrend és politikai program révén tulajdonképpen az erdélyi magyarok eddigi dilemmáit, konfliktusait is megjeleníti. Nagyon jól tudom, hogy az RMDSZ tagjai és középvezetői között a legtöbben azt szeretnék, ha hangja, képviselete lenne az autonómiaprogramnak, és sokkal keményebb fellépést szorgalmaznának, azonban ők is kényszerben vannak, és fülüket-farkukat behúzva viszik az igát. Ám bízom abban, hogy a választófülke intimitásával élve őszintén a szívükre hallgatnak majd, és azt fogják támogatni, hogy az erdélyi magyarok végre emeljék fel a fejüket, és ne a bukaresti politika függelékeként, járulékos elemeként határozzák meg magukat, hanem egy önálló erdélyi, nem a román politikai többségnek kitett politikai egységként.
– Apropó, Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke többek között azzal kampányol, hogy őt Orbán Viktor is támogatja. Mi az igazság azokból a sajtóhírekből, miszerint a magyar miniszterelnök nem támogatta az EMNP részvételét az államfőválasztáson?
– Erről a Kelemen Hunor és az RMDSZ tulajdonában lévő médiaorgánumok újságíróit kell megkérdezni, akik bedobták ezt az álhírt. Nem túlzottan etikus, hogy egy miniszterelnöki találkozó után álhíreket próbálnak az eseményre utólag ráfűzni, de sajnos nem először történik. Lelkük rajta. Azt hiszem, a nemzet miniszterelnöke tapasztaltabb és bölcsebb annál, hogy egy ilyen helyzetben egy szocialista kormány miniszterelnök-helyettese mellett törjön lándzsát. Emlékeznek még, amikor 2007-ben, az európai választások alkalmával Orbán Viktor azt mondta: ne legyünk kishitűek, mindenkinek van hely a nap alatt, menjenek a magyarok szavazni, és mindenki be fog jutni? Mint annyiszor, neki lett igaza. Valamelyest hasonló a helyzet most is, sokkal jobban tesszük, ha a magyarok gondjaival és a mozgósítással törődünk, semmint az álhírekkel és azok terjesztőivel.
– Milyen mértékben lesz képes megszólítani a román nemzetiségű polgárokat a megmérettetésen? Különösen úgy, hogy kampányában kiemelt helyen szerepel az általuk idegenkedéssel fogadott autonómia és föderalizmus témája.
– Az erdélyi magyar politika nagy hiányossága, hogy nem próbálta szövetségesként megszólítani az erdélyi románokat és azok politikai szerveződéseit. Az elmúlt években változott az erdélyi románoknak a bukaresti nacionalizmushoz való hozzáállása, hiszen vendégmunkásként, turistaként sokan megfordultak Nyugaton, ahol rájöttek, hogy egy olyan gazdag ország, mint Románia, menedzselhető lenne jobban is. Mi Románia modernizációs programjaként egy olyan állammodelt tűztünk ki célul, amely a történelmi régiók szövetségén alapul, és ezáltal Erdélynek önálló adminisztratív, politikai és gazdasági intézményei lennének. Mindez ajánlat, hívó üzenet az erdélyi románok számára, ugyanis teljesen világos, hogy Erdélyt gazdaságilag, politikailag csakis az itt élő románokkal, németekkel, szlovákokkal, a többi nemzettel emelhetjük föl, és értelmezhetjük újra. Azt kell elérnünk, hogy Erdélynek önálló politikai intézményei lehessenek, ami adminisztratív, politikai és gazdasági önállóságot ad – nyilván egy modernizált Románia keretén belül.
Az erdélyi románokat is zavarja a korrupció, csakúgy, mint a magyarokat. Utóbbiak körében nagy visszatetszést kelt, hogy szinte nem múlik el hónap, hogy a tudósítások ne adnának hírt valamilyen RMDSZ-es korrupciós ügyről. De a politikától való elfordulás is nagyban tulajdonítható a korrupciónak. Úgy vélem, a történelmi régiók szövetségére alapozó szerkezeti reform eme jelenség ellen is hatékony választ adna, hiszen ha a közpénzeink nem vándorolnának messze attól a régiótól, ahol azokat befizetik, nagyobbak volnának az előrelépés esélyei.
– Nem nehéz úgy nekifutni az aláírás-gyűjtési, majd a választási kampánynak, hogy magyar jelöltként egyértelműen nincs esély bejutni a megmérettetés második fordulójába?
– Azok a magyarok, akikkel találkozok az utcán, azt mondják, hogy végre van választási lehetőség. Sokan közülük arra panaszkodnak, hogy megpróbálják őket megfélemlíteni, eltántorítani. Világosan látom, hogy az RMDSZ-nek az lesz az érdeke, hogy megakadályozza az indulásomat, megpróbálva gátolni az aláírásgyűjtést, majd a kézjegyek érvényesítését. Hiszen ha a romániai magyarok esélyt kapnak arra, hogy válasszanak egy ilyen megmérettetésen, akkor véleményt mondhatnak a regnáló kormány politikájáról, valamint az RMDSZ-ről mint ennek a kormánynak a foglyáról. Ennek tulajdonítható az aláírásgyűjtésünk kapcsán megnyilvánuló ellenkampány: egyesek félnek attól, hogy a romániai magyarok is választhatnak, és nagyon kényelmesnek tartják, hogy bírják a mindenkori politikai egyeduraság területét.
Másrészt, ha két magyar jelöltnek sikerül összegyűjteni külön-külön a 200 ezer aláírást, majd mindkettő elindul a választáson, akkor két jelöltnek lesz esélye elmondani, mi fáj nekünk. Ez tulajdonképpen kettős esély, ami nem elvesz valamit a közösből, hanem ellenkezőleg, hozzáad a közöshöz egy esélyt.
– De eljöhet majd az az idő, amikor egy német nemzetiségű politikushoz hasonlóan egy magyar is reális eséllyel pályázhat a legmagasabb romániai közméltósági tisztségre?
– Azon dolgozunk, hogy megváltoztassuk a románok általános gondolkodásmódját. Egyébként egy erdélyi magyar újságíró azt mondta: ha Klaus Johannis lehetett a Nemzeti Liberális Párt alelnöke, akkor Kelemen Hunor miért ne lehetne a Szociáldemokrata Párt alelnöke. Nem tudom, mennyire volt tájékozott, de nagyon lényeges kérdést vetett föl. Azt, hogy egy romániai német vagy egy romániai magyar mit képvisel, amikor lehetősége van elmondani közössége véleményét. Ahhoz, hogy a románok ezt elfogadják és tiszteljék, tiszta, világos beszéddel kell előálljunk, amelyből kitűnik, hogy Erdély nem Bukarest megtűrt kolóniája, hanem egy európai történelmi régió, amely gazdaságilag, politikailag, kulturálisan Románia gőzmozdonya lehetne, ha megkapná az önkormányzás lehetőségét.
Konkrét példával élve: a Székelyföld területi autonómiája jobbá, élhetőbbé, gazdagabbá tenné nemcsak a székelyek életét, de Románia helyzetét is. Megpróbáljuk ezt elmagyarázni Bukarestben? Vagy közösségünknek magyarázzuk, hogy mit miért nem lehet? Meggyőződésem, hogy egy erdélyi magyar politikusnak a magyar és az erdélyi érdeket kell képviselnie Bukarestben, és nem fordítva.
– Végezetül játszadozzunk el a gondolattal, és képzeljük el, hogy Szilágyi Zsoltot választják Románia államfőjévé. Mi lenne az első döntése vagy mandátuma legfontosabb célkitűzése?
– Jó kérdés. Románia az itt élő nemzetek közös hazája kell legyen. A keret, amely mindenkinek ugyanolyan esélyt ad, és ugyanúgy befogad. Az Unió nemcsak az államok, de a régiók Európája is. Ebben a keretben Erdély lehetne Kelet-Közép-Európa Svájca. Egy olyan modern államot kell teremtenünk, együtt a románokkal, amely nem a nemzeti kizárólagosságra, a többség diktatúrájára alapoz, hanem arra, hogy a társadalom, az állam az itt élő emberek, közösségek egyenrangú szövetsége legyen.
A Romániában létező nemzeti, nyelvi, vallási, regionális különbözőség nem az ország hátránya, hanem előnye kell legyen. Befogadó, mindenki számára élhető országot kell teremteni, amely biztosíthatja, hogy ne csak arra legyünk büszkék, hogy erdélyiek vagyunk, hanem esetleg arra is, hogy ennek a térségnek, ennek az országnak vagyunk a lakosai.
Tudom, hogy nagyon sok munka vár ránk, amíg ezt elérjük, de fontos látni a célt, ezért vállaltam a jelölést. Ezért kérek mindenkit, hogy támogassa az indulásomat, támogassa aláírásával, munkájával, hogy meglegyen a 200 ezer aláírás, és a kampány során fel tudjuk mutatni az erdélyi magyarok és Erdély érdekeit.
Rostás Szabolcs, Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi politikának az erdélyi és a magyar érdeket kell érvényesítenie (Interjú Szilágyi Zsolttal az EMNP államelnökjelöltjével)
Két magyar jelölt is vállalná a megmérettetést az őszi államelnök-választáson. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a szövetség színeiben szállna ringbe, Szilágyi Zsolt az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében. Kelemen Hunort nem kell bemutatni, Szilágyi pályáját, terveit, elképzeléseit azonban kevesebben ismerik. Hogyan lett politikus? Miért indul az elnökválasztáson? Miben képvisel mást, mint Kelemen Hunor? Káros vagy hasznos lehet a magyarság számára a versenyhelyzet? – ezekre a kérdésekre keresi a választ az alábbi interjú szűk egy héttel a választásokon való induláshoz szükséges 200 ezer aláírás leadásának határideje előtt.
— Hogyan indult el a politika felé?
— Temesváron ismerkedtem meg Tőkés Lászlóval a híressé vált Dsida-szavalóest kapcsán. 1988. október 25-én, a reformáció ünnepe alkalmával Tőkés László szervezte meg a szóban forgó szavalóestet, melyben én a Thália diákszínjátszó csoport tagjaként vettem részt. Műsorunk nagy port kavart a hatalom körében, aminek az lett a következménye, hogy a Securitate nyomására előbb a Tháliát betiltották, majd engedélyezték, de minket kizártak a színjátszó csoportból. Rá egy évre jött a rendszerváltás az erdélyi magyarság komoly részvételével, mi pedig elkezdtük szervezni az erdélyi magyar fiatalok első mozgalmát, a MISZSZ-t. 1990 májusában megtartották az első szabad választásokat, 22 évesen Románia történelmének legfiatalabb képviselője lettem. Így a sors felülírta eredeti terveimet, a Műszaki Egyetemet ott kellett hagynom. Végül az ELTE Állam- és Jogudományi Karán szereztem politológus diplomát a kilencvenes évek végén. Képviselőként a tanügyi majd a külügyi és az integrációs bizottságban dolgoztam. Különböző tanulmányi ösztöndíjakkal Strasbourgban, Londonban, Németországban, Dél-Tirolban, majd több ízben az Egyesült Államokban is jártam. A 14 és fél éves képviselői pályafutásom legemlékezetesebb kezdeményezései közül a Székely Nemzeti Tanács felkérésére benyújtott, a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet és a kulturális autonómia kerettörvényét említeném. Ezeket Toró T. Tiborral és öt másik képviselő kollégával kezdeményeztük úgy, hogy sajnos, párttársaink sem álltak mellénk. A Bolyai Egyetem újraindításáról szóló tervezettel ugyanez történt. 2004-ig voltam képviselő, ugyanis ezek után nem láttam más kiutat, mint hogy lemondjak RMDSZ-tagságomról. Ezt követően világos volt számunkra, hogy egy erős autonómiamozgalmat kell indítanunk, így lettem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egyik alapítója, később ügyvezető elnöke, majd alapító alelnöke az Erdélyi Magyar Néppártnak, mely funkciót azóta is betöltöm. — Mintha minden út a politika felé vezette volna.
— Valahogy mindig megtalált a munka és a feladat. Nem tagadom, már 1989 decemberének utolsó napjaiban is élveztem: akkor még sodort bennünket a hév és a szenvedély, később jóval racionálisabbnak kellett lennünk, a lelkesedés önmagában már nem volt elég. — És most?
— Egy elnökválasztási kampány remek eszköz lehet arra, hogy tudatosítsuk az erdélyi emberekben, magyarokban és románokban egyaránt, hogy az autonómia és Románia föderális átszervezése közös, erdélyi érdek. — Kivitelezhetőek ezek az elképzelések? Van-e közös akarat?
— Szerintem igen. A románok körében is egyre népszerűbb Erdély autonómiája és a föderális Románia gondolata. Ezt az érzést erősítenünk kell bennük, másokat pedig meg kell győznünk arról, hogy ezektől a gondolatoktól ne féljenek, ne fenyegetésként éljék meg, hanem álljanak mellé, mert legalább annyira érdekük, mint nekünk, magyaroknak. Erdélyt csakis az itt lakó népekkel együtt emelhetjük fel. Ha Svájc, Ausztria vagy Németország sikeres a föderális államszerkezettel, akkor Románia is nyerne az átalakítással. Egy központosított és korrupt állam sikertelen a nemzetközi viszonyokban is, nem képes például felhasználni a számára elérhető uniós alapokat. Éppen ezért Románia mély szerkezeti reformra szorul, ennek célja pedig a történelmi régiók szövetségén létrehozott, a regionalizmus minden előnyét hasznosítani tudó állam. Románia nyerne azáltal, ha az önmagukat kormányozni, igazgatni tudó közösségek autonóm módon élhetnének. Ezen túlmenően a nyugati példákhoz hasonlóan székelyföld területi autonómiája és a kulturális autonómiák rendszere egy élhetőbb, otthonosabb, biztonságosabb országot eredményezne. — Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor is indul az államelnök-választáson.
— Romániában van egy Erdély-központú magyar politika és van egy Bukarest-központú magyar politika. Őszintén be kell vallanunk, hogy mind ez idáig a Bukarest-központúság fölényes túlsúlyban volt. Persze a mindenkori román kormányzatok hathatós pénzügyi és politikai támogatásával. Ezen változtatni kell! Az erdélyi magyar politikának az erdélyi és a magyar érdeket kell érvényesítenie a fővárosban, nem pedig fordítva. — Rivalizáló magyarok Romániában... érdekes helyzet.
— Én azonban nem valaki ellen, hanem valamiért indulok. Azért, hogy az erdélyi magyaroknak és az erdélyieknek legyen hangjuk. Persze, értem az utalás lényegét, ugyanis sokan úgy érzik, hogy a volt kommunista utódpárttal kormányzó RMDSZ már jó előre megegyezett Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnökkel a magyar szavazatok átirányításáról. A jelek szerint ez a sejtés megalapozott. Az emberek nem szeretik, ha azt látják, hogy előre eladják szavazataikat. Nem titok, akik támogatnak, abban bíznak, hogy az államelnöki versenyben lesz végre valaki, aki tisztán kimondja a magyarok és az erdélyiek akaratát. Másrészt a magyaroknak is jár a választás szabadsága. Több magyar fog elmenni szavazni, ha nem az egypártrendszer logikája szerint kell voksolnia. Két jelöltnek pedig nyilván erősebb lehet a hangja, mint egynek. — Milyen esélyei vannak?
— Teljesen világos, hogy egy magyar jelöltnek ugyanannyi esélye van elnöknek lenni, mint kettőnek... Ettől még kérdezhetné valaki, hogy nagyobb lesz-e az esélye egy magyar jelöltnek Románia elnökének lenni, ha a másik visszalép? A kérdés azonban költői. — Mikor lesz a választás?
— Az elnökválasztás első fordulójára idén november 2-án kerül sor. Ahhoz pedig, hogy a rajthoz tudjunk állni, szeptember 23-ig 200 ezer aláírást kell összegyűjtenünk. Nem mondom, hogy könnyű feladat, mikor még olyan román jelölt, mint a volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu is küszködik az aláírások összegyűjtésével, de örömmel jelzem, hogy gyűlnek az aláírások. Bízom abban, hogy határidő előtt meglesz a szükséges számú támogató kézjegy. Egy olyan csapattal harcba indulni, amelyben ott van Tőkés László és Toró T. Tibor, komoly biztonságérzetet ad. De meg kell említenem Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét is, aki szintén biztosított támogatásáról.
Peleskei Bíró Juli (Magyar Demokrata)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)