Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

Választástól választásig
Javában zajlanak a tárgyalások az új összetételű kormány alakításáról, miután az RMDSZ távozott Pontáék mellől, a szövetség helyét pedig a Călin Popescu Tăriceanu mögé felsorakozó volt liberálisok vették át, különösebb meglepetés viszont nem ígérkezik.
Sem a nemzeti kisebbségek nem vonulnának ellenzékbe, sem az Oprea-féle alakulat nem szívesen hagyná a bársonyszékeket, s mint tegnap formális döntés révén is megerősítették, az államfőválasztást elveszítő szociáldemokraták is ragaszkodnak a kormányzáshoz, értékelésük szerint arról nem mondtak ítéletet a választók. Victor Ponta egyébként alighanem ennek köszönhetően maradhat még a párt élén: bár a teljhatalmat nem sikerült megszerezniük, befolyásnak azért az sem kevés, ha a pénzosztást ők bonyolíthatják le. Márpedig a tét nem kicsi: éppen a költségvetés összeállítása következik, nem mindegy tehát, hová mennyi pénzt irányítanak. Annál is inkább, mert az időt választástól választásig mérő politikusok szeme előtt máris ott lebeg a következő megmérettetés: a 2016 tavaszán, tehát kevesebb, mint másfél év múlva esedékes önkormányzati voksolás. Akkor pedig valamilyen eredményt, beruházást fel kell mutatniuk a helyi kiskirályoknak, vörös báróknak, szociáldemokrata tanácselnököknek, polgármestereknek. Kérdés csak az, a jövő évi költségvetés mekkora teret enged majd a beruházásoknak, főként, ha igaz, amit a kormány képviselői hangoztatnak, hogy van elég pénz a beharangozott szociális intézkedésekre, semmiféle adóemelés nem lesz, mi több, csökkenhetnek egyes terhek, közben pedig az államháztartás hiánya sem növekszik. Kisebb közgazdasági csoda lenne, ha mindez valóra válna – de Pontáék felelőtlenségét ismerve az sem elképzelhetetlen, hogy a valóságtól elrugaszkodott büdzsét tervez a hatalom, arra számítva: ha a jobboldal készül átvenni a kormányzást valamikor a következő esztendőben, hát majd fizessék ők a számlát. Mert hozzászokhattunk már: mifelénk az időt választástól választásig mérik, a stratégiai gondolkodás, hosszú távú tervezés egyelőre ismeretlen fogalom a politikai elit elsöprő többsége számára. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zöldingesek masírozása
Nincs rendjén, hogy Sepsiszentgyörgy városában 2014. december elsején idegen csürhe úgy ünnepelje Románia nemzeti ünnepét, hogy annak leple alatt sovén gyűlöletet uszítson. A 2000-ben alakult Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű szervezet, amely a Vasgárda ordas szellemiségét folytatja, ma is köztünk grasszál. Bár Zelea Codreanut II. Károly király parancsára (1938. november 30-án) agyonlőtték, eszméit nem végezték ki, közöttünk hirdeti ma is a román kizárólagosságot. A lobogtatott keltakeresztes zászló, a hivalkodó zöld ing arra utal, hogy a fasiszta típusú provokációkat rendőri védelem övezi.
Az elmúlt években Kolozsváron magyar fiatalokat vertek meg, mert március 15-én magyarul beszéltek, magyar kokárdát viseltek. Most december elsején megállapíthattuk, hogy a sepsiszentgyörgyi masírozóknak mégsem volt olyan sikerük, amilyent terveztek. A sajtóban emlegetett tízezres tömeg – mintegy ezer-ezerötszáz helybeli román – töredéke vonult fel a központi ortodox templomtól a megszokott útvonalon. Már a Gróf Mikó Imre utcában, a Vadászmúzeum környékén jártak, amikor a Székely Huszárezred parancsnoksági épületétől, a mai Lábas Háztól a zöldingesek hada is elindult. Ők is – a Mihai Vitéz szoborcsoport felé haladva – a kerülő utat választották. A hadoszlop elején néhány kis mokány lovacska virtuskodott, a lovasokat népviseletbe öltözött csoport követte, végül néhány tucat zöldinges „harcos” és fiatal. Zeneszó mellett ballagtak, énekelgettek, majd refrénszerűen fel-felhangzott csatakiáltásuk: Székelyföld román föld, Hargita és Kovászna megye román föld, uralkodó nyelv a román stb. A helybeli magyarság a járdákról figyelte a felvonulást, főképp a lovakat és a zöldingeseket, a keltakeresztes zászlót lengetőket, mint valami cirkuszi látványosságot. Bár ők valóban őslakók, de kénytelenek eltűrni, hogy városukban, szülőföldjükön soha nem látott idegenek jövevényeknek titulálják őket. Hál’ istennek, volt még arra is lelkierejük, hogy elnéző mosollyal, iróniával tekintsenek e szánalmas gyülekezetre, mely bizonytalanul mendegélve, énekelgetve mondigálja, hogy itt, az ősi földön ők románok és urak.
A helybeliek természetesen tudják, hogy ami itt folyik, az nemcsak megmosolyogtató, de felháborító provokáció. Aljas disznóságnak tartják, hogy a központi hatalom ahelyett, hogy a gyulafehérvári határozatok gyakorlatba ültetését szorgalmazná, inkább vállalja december elsejének a gyűlöletkeltés napjává züllesztését.
Úgy tűnt, hogy a sepsiszentgyörgyi románok többsége távol tartja magát a zöldingesektől, akik amúgy lenézett szegény rokonoknak látszanak. Rokon ide, rokon oda, itt az ideje, hogy határozottan megmondják nekik: üljenek otthon, itt nincs szükség rájuk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jövő fehérben odaát… és talán itthon is!
Kiábrándító és felháborító az a vélemény, amit egy Marosvásárhelyen tanuló ötödéves orvostanhallgató fogalmazott meg a Népújság szerkesztőjének kérdésére a nemrégiben városunkban megszervezett, Karrier fehérben című – egészségügyi végzettségűeknek, illetve egyetemistáknak külföldi munkát kínáló – állásbörzén.
Idézet a cikkből:
"Vera, egy ötödéves orvostanhallgató viszont ránk is fordított időt. Elmondta, hogy Angliában vagy Németországban szeretne elhelyezkedni, ugyanis mindkét nyelvet ismeri, és leginkább a bőrgyógyászat, illetve a pszichiátria érdekli.
– Miért szeretnék külföldön dolgozni? Természetesen anyagi okokból is, de elsősorban azért, mert nem akarok az itteni egészségügyi rendszer részévé válni. Ha sikerül munkát találnom külföldön, végleg kint maradnék – jelentette ki határozottan a leendő orvosnő."
Kedves Vera és Társai – azonos vagy hasonló elveket valló erdélyi magyar orvostanhallgatók!
Ha Önök azért járnak a nagy múltú és rangos Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, mert az itt megszerzett szakmai tudással és korszerű tudományos ismeretekkel felvértezve biztos orvosi állásokhoz juthatnak külföldön, és választásukat mindenekelőtt anyagi okok vezérlik/fűtik, valamint az, hogy nem akarnak az itteni egészségügyi rendszer részévé válni, akkor engedtessék meg, hogy kijelentsem, Önök súlyos mentalitásbeli és erkölcsi válságban szenvednek, aminek hallatán erős fenntartásaim vannak azzal kapcsolatosan, hogy Önök képviselnék az erdélyi magyar csúcsértelmiség ígéretes utánpótlását. Azt az ifjú nemzedéket, amelybe hosszú éveken keresztül érdemes volt időt, energiát, pénzt, munkát, tudást és sok egyéni, családi, oktatói, közösségi áldozatot, valamint hitet, reményt és bizalmat befektetni.
Sajnos kor- és kórjelenségről van szó. Nem akar(nak) a hazai egészségügyi rendszer részévé válni. Akkor miért tanul(nak) itthon, miért végzi(k) magyar nyelven azt az orvosi egyetemet, amelynek megalapításáért és fenntartásáért hosszú évtizedeken keresztül ádáz küzdelem folyt és folyik napjainkban is? Miért nem ment(ek) külföldre – leendő munkaadó és busás anyagi haszonnal kecsegtető országokba – tanulni? Miért felel meg a romániai magyar oktatási rendszer, és miért nem felel meg az az egészségügyi rendszer, amelynek szolgálatára kiképezték, és amelyben tanulmányaik befejeztével dolgozniuk kellene?
Miért nem gondolkoznak azon, hogy tudásukkal és munkájukkal, fiatalos lendületükkel és lelkesedésükkel hogyan változtassanak, újítsanak, korszerűsítsék és tevékenységükkel minőségileg magasabb szintre emeljék a hazai egészségügyi rendszert? Hiszen itthon is adottak a lehetőségek a reformok kigondolására, megismertetésére és bevezetésére. Önök lehetnének egyetemi oktatók, tanszékvezetők, kórház- és klinikaigazgatók, vagy akár egészségügyi intézmények alapítói és tulajdonosai is. Sőt, szakpolitikusok, tanácsadók, államtitkárok és még miniszterek is. Volt rá példa többször is 1989 decembere után. (Melegen ajánlom, hogy olvassák el a román kormány egykori első – Marosvásárhelyen végzett – magyar egészségügyi miniszterének, dr. Bárányi Ferencnek az Égbenyúló kockakövek című könyvét.)
Azért nem ment(ek) el külföldre tanulni, mert szüleik és rokonaik nem tudták volna megfizetni a külföldi orvosképzés óriási tandíjait és költségeit. Tehát anyagi okok késztették elsősorban itthoni felsőfokú képzésben való részvételre. Ráadásul a hazai állami egyetemi orvosképzés még mindig ingyenes. Nem kell tandíjat fizetni, és itthon összehasonlíthatatlanul alacsonyabbak a havi fenntartási költségek is, mint külföldön. De ami úgymond tandíjmentes vagy ingyen jár Önöknek, az nem ingyenes a szüleiknek, nagyszüleiknek, segítőiknek. És közvetett módon nem ingyenes nekünk sem, aktív munkavállalóknak és adózó, járulékfizető román állampolgároknak sem. Mégpedig a hazai szolidaritási elv és költségvetési gyakorlat – adórendszer alapján. Sokan dolgozunk és havonta keményen adózunk azért, hogy Önök ingyen tanulhassanak a romániai oktatási rendszerben. Érthetőbben: az aktívan dolgozó lakosságra és cégtulajdonosokra/vállalkozókra kiszabott, központilag megállapított, kötelező adó-, járulék- és illetékbefizetésekből építik fel és tartják fenn az államháztartást. Erre alapozzák az állami költségvetés bevételi oldalát. Ebből tudják fedezni az állami kiadásokat. Vagyis ebből tudják fenntartani, finanszírozni – pénzforrásokkal ellátni – az állami oktatási rendszert, az egészségügyi intézményrendszert, a társadalombiztosítást, a nyugdíjrendszert, a szociális ellátást, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Én sem akarok – a havi fizetésemre és éves jövedelmemre kiszabott adóimból és járulékaimból – közvetett módon olyan oktatási rendszert fenntartani, olyan fiatalok ingyenes oktatásához hozzájárulni, akik egyetemi diplomájuk megszerzése után, a haszonelvűség alapján, külföldön keresik és remélik anyagi-szakmai boldogulásukat. Akik csak kapni akarnak, és semmit sem akarnak visszaszolgáltatni. Akik csak nyerni, minél hamarabb meggazdagodni akarnak, és semmit sem óhajtanak itthon befektetni. Akik úgy gondolják, hogy itt nekik minden ingyen jár, mert ők tanulnak. De dolgozni, adózni már nem itthon akarnak. Felfogásuk szerint nekik mindenhez joguk van. De nincs semmi kötelességük az országgal, a szülőfölddel, a hazai társadalommal, a polgártársakkal szemben. Sem választott hivatásukkal szemben. Azokkal szemben sem, akik dolgoznak, adóznak és abban reménykednek, hogy nyugdíjas éveikben még lesznek magyar orvosok, akiknek anyanyelvükön dadoghatják el panaszaikat, fájdalmaikat. Természetesen nem ingyen. Mert akkor is alacsonyak lesznek az orvosi bérek, alulfinanszírozott lesz a hazai egészségügyi rendszer, eszköz- és forráshiánnyal fog továbbra is küszködni az állami ellátóhálózat. Ha ilyen felfogású és szemléletű fiatalokat képeznek, nevelnek, mint Ön(ök), akkor biztosan nem lesz gyökeres változás.
Persze mindenki gondolhatja úgy, hogy joga van bármit tenni, bárhol dolgozni, mert szabad világban, nyitott társadalomban élünk. Szabad a munkavállalás bárhol Európában, sőt távolabb is. Az egyik alapvető európai uniós szabadságjog pedig a munkaerő szabad áramlása. Elvileg ezt nem szabad korlátozni. De a tömeges bevándorlási hullám miatt ezen is változtatni fognak a jogok és elvek kidolgozói.
Bár nem tetszik, és sok tekintetben nem értünk egyet a hazai szolidaritási elv alapján történő adó- és járulékbefizetésekkel, ezek elosztási kritériumaival és elveivel, mégis, a becsületesen dolgozó és tisztességesen adózó állampolgárok közül senki nem vonja ki magát a hazai adórendszer szabályai alól. Azon viszont el kellene gondolkozni az egyetemek vezetőinek és a kormány tagjainak is, hogy olyan felvételi és diplomaszerzési gyakorlatot lenne érdemes bevezetni, hogy a fiatalok ingyenes képzése érekében befizetett összegek, az állami oktatási rendszer fenntartása és korszerű fejlesztése érdekében eszközölt befektetések a diplomás fiatalok munkája által a hazai gazdaságban és társadalomban képezzenek hozzáadott értéket, itthon térüljenek meg, mindannyiunk javára. Persze a tanuláshoz való jog korlátozása nélkül, de indulásból világos jogszabályok és egyetemi szenátusi határozatok alapján.
Hogy a leendő orvospalánták – különösen a magyar nyelven tanuló fiatalok – világosan tudják, hogy nem csupán jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak. Aki erre nem hajlandó, az nyugodtan menjen külföldre tanulni, és maradjon is ott. Lehetőséget kellene teremteni – akár felvételi interjúk alapján – azoknak az esetleg szerényebb képességű, de elhivatott és öntudatos fiataloknak is, akik bátran vállalják az itthon maradás kockázatát és kihívását. Akik nem a külföldi szakmai érvényesülésért és meggazdagodásért választják az orvosi pályát, hanem a közösség szolgálatáért, a segítségnyújtás és gyógyítás öröméért. Még az eredeti demokrácia és szabad verseny korában és országában is.
A hazai önálló magyar nyelvű orvosképzésért folytatott kitartó küzdelemben nem ártana időnként egy-egy fakultatív közgazdasági előadást is tartani az orvosjelölteknek. Hogy tisztuljanak a fejek és nézetek, változzanak a szemléletek. Amíg nem lesz túl késő…
Szakács Géza (közgazdász)
Népújság (Marosvásárhely)

Színjáték a kolozsmonostori bárkában
Szombaton rendezték meg a XIV. KISZT-et, vagyis a Kolozsvári Ifisek Színjátszó Találkozóját a kolozsmonostori református templomban. A majdnem egész napos esemény elég sok érdeklődőt vonzott, kicsiket és nagyokat, fiatalokat és időseket egyaránt.
Ez a találkozó minden évben egy újabb verseny is, ahol a ifisek mutathatják meg tehetségüket, a nyertes rendezi meg következő évben az eseményt. Idén a tizenkét kolozsvári ifi közül csak hárman érkeztek előadással, a Belvárosi, a Kolozsmonostori és az Alsóvárosi (Kéttornyú) ifi. Emellett még versenyen kívül fellépett Szecsődi Árpád papírtrükkjeivel, melynek célja az volt, hogy elgondolkodtatjon mindenkit az Istennel való kapcsolatáról; a Providentia – Gondviselés – Fürsorge Egyesület nappali foglalkoztató központjának sérült felnőtt tagjai, véleményem szerint az egyik legértékesebb és legszebb előadást hozták; a Váróterem Projekt, a Kolozsvári Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, és az Apafi Mihály Református Kollégium diákjai is készültek egy-egy előadással. Habár voltak csúszások, szerepelt a programfüzetben olyan ifis csoport is, aki végül nem jött el, de ez a hangulaton csöppet sem változtatott. Tombolával nyerhettek a jelenlévők értékes ajándékokat, rengeteg támogató gyűlt össze a jó cél érdekében, és még bibliai kvízjátékok is szórakoztatták a nézőket és fellépőket egyaránt.
A zsűri, vagyis Bíró Enikő vallás tanárnő, Péntek András lelkipásztor, Vetési Nándor színész és Demény Péter író, építő jellegű kritikával látták el a csapatokat. A közönségdíjat a Belvárosi ifi nyerte el, így jövőben ők szervezhetik meg a találkozót. Végül a záróáhítatot Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora tartotta. Ahogy a főszervező is elmondta, sajnos valamiért nem telt meg a templom, nem érti, hogy miért. Reméljük jövőben több látogatót vonz majd a jubileumi kort megélő rendezvény.
Szabadság (Kolozsvár)

Igényekhez igazított szakoktatás
Közeledhet egymáshoz a munkaerőpiac kereslete és kínálata azon intézkedés révén, amely lehetővé teszi a cégek számára, hogy kezdeményezzék a számukra szükséges szakmunkások képzését.
A Hargita megyei tanfelügyelőség bejelentette, várja a vállalatok jelzését arról, hogy szerintük milyen szakiskolai osztályokat kellene indítani a következő tanévben.
A nyolcadik osztálytól kezdődő hároméves szakoktatás újraindításáról és ennek módszertanáról rendelkező, tavaly megjelent sürgősségi kormányrendelet és oktatási miniszteri rendelet szerint a szakiskolai beiskolázási terv összeállításánál figyelembe kell venni a munkaerőpiac igényeit, fejlődési tendenciáit és a térségbeli gazdasági egységek, a végzősök jövőbeni alkalmazóinak szükségleteit is.
Görbe Péter, a Hargita megyei tanfelügyelőség szakoktatásért felelős tanfelügyelője rámutatott, a minisztériumi rendelet tavalyi megjelenése után már kevés volt az idő arra, hogy az idén szeptembertől elinduló szakiskolai osztályokról megkérdezzék a munkaadókat, idén azonban a beiskolázási terv nemsokára kezdődő összeállítása előtt kíváncsiak a vállalatok azzal kapcsolatos véleményére, hogy milyen szakképzést tartanának hasznosnak.
„Nemcsak a nagyobb vállalatok, hanem a kis- és közepes vállalkozások javaslatait is várjuk. Ha például egy cégnél egy vagy két szakmunkásra, mondjuk esztergályosra lesz szükség a következő években, akkor erre az egy igényre alapozva még nem tudunk egy esztergályos osztályt elindítani. De ha már több cég jelzi, hogy kellene ilyen szakmunkás, akkor 10-15 gyermekkel már elindulhat egy ilyen képzés” – fejtette ki a szaktanfelügyelő. Kihangsúlyozta, ha létrejönnek a javasolt osztályok, akkor jó lenne, hogy a kezdeményező cégek majd szakmai gyakorlatra is fogadják a diákokat.
R. Kiss Edit
Krónika (Kolozsvár)

Szolidaritásukról biztosítanak a magyarországi reformátusok (Mikó-ügy)
A Magyarországi Református Egyház (MRE) szolidaritását fejezi ki és közösséget vállal a kiszolgáltatott erdélyi reformátusokkal, valamint a precedens miatt fenyegetett helyzetbe került összes romániai vallási felekezettel – közölték tegnapi nyilatkozatukban.
Az MRE megdöbbenéssel értesült a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium ügyében hozott bírósági ítéletről, amely a közös európai jogi normákhoz méltatlan módon, a jogbiztonságot veszélyeztető és az egyházi autonómiát sértő nyílt támadást intézett Románia egyik vallási felekezete ellen – írták. A református egyház meggyőződése szerint a kollégium épülete és az ott folyó egyházi szolgálat történelmi, erkölcsi okokból elválaszthatatlan az Erdélyi Református Egyházkerülettől. A mostani bírósági ítéletben foglalt elidegenítés, valamint a korábbi jogos visszaszolgáltatást végző bizottsági tagok meghurcolása a kommunista diktatúrák magatartását eleveníti meg – áll a nyilatkozatban –, amire minden kelet-közép-európai demokratikus közösség egyszer és mindenkorra nemet mondott. Az MRE mindent megtesz, hogy felhívja a nemzetközi egyházi és világi szervezetek figyelmét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körül kialakult helyzetre és a kommunista diktatúra idején elkobzott egyházi tulajdon visszaszolgáltatása terén tapasztalható súlyos problémákra – olvasható a közleményben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

"Képtelen vagyok egy ilyen marhasággal ismét szembeszállni”
„Én a Mikó-perben hozott jogerős döntés után emberileg képtelen vagyok egy ilyen marhasággal ismét szembeszállni” – írja RMDSZ-es kollégáinak írt levelében Markó Attila képviselő, akinek meggyőződése, hogy szerdán a parlament engedélyezni fogja az előzetes letartóztatását.
RMDSZ-es kollégáinak írt levélben magyarázta el Markó Attila képviselő az előzetes letartóztatásáról szóló képviselőházi szavazás előtt annak a korrupciós ügynek a részleteit, amelynek a gyanúsítottja. „A képviselőház engedélyezni fogja az én előzetes letartóztatásomat. (…) Csak hogy tőlem halljátok azt, amit másképp nem hallanátok” – írja a politikus.
A levél előzménye, hogy a korrupcióellenes ügyészség (DNA) november 21-én közölte: bűnvádi eljárást indít a képviselő ellen hivatali visszaélés gyanújával. Markó Attila tagja volt annak a kártérítési bizottságnak, amely 2011-ben az ügyészség szerint jóváhagyott egy olyan kárpótlást, amelynek összegét úgy állapították meg, hogy egy telek értékét a reális árához képest háromszorosára becsülték. Az ügyben többek között a szervezett bűnözés ellenes vádhatóság főügyészét, Alina Bicát is őrizetbe vették, aki akkor szintén a bizottság tagja volt.
A birtokunkba került levélből idézünk (a szöveget szerkesztőségünk alcímezte):
„Ebbe cseppentem bele én”
"A Központi Kártérítési Bizottságnak 2005-től 2012-ig tagja voltam, különböző kormányok alatt. Ennek a bizottságnak 2011-ben 9 tagja volt, ebből 5 az ANRP (Ingatlan-visszaszolgáltatási Hatóság) elnöke és négy alelnöke, 2 pénzügyminisztérium által és egy az igazságügyi minisztérium által delegált tag. Ezen kívül voltam én a kormányfőtitkárság (Kisebbségi Hivatal) részéről, Amúgy az összetétel és a tagok száma a jogszabályok változásával együtt változott - az eredeti 7-ről később 9, most meg 11 tagú.
Érdekes infó lehet, hogy 2005 és 2007 között a bizottság tagja volt Horia Georgescu mai ANI-főnök is.
Az ügyészség azt állítja, hogy Alina Bica és néhány akkori bizottsági kolléga lepaktált egy felértékelővel és egy károsult (pontosabban egy károsult jogait megvásárló személy) kártérítését jóval a piaci ár fölött állapították meg. Ezzel kárt okoztak az államnak, kaptak értre csúszópénzt, ingatlant, ki tudja még mit. Eddig ez rendben is van, ez egy vád. De ettől az út el egészen hozzám, nem hogy hosszú, de nem is létezik.
Ebbe cseppentem bele én, amikor kilőtték a nyulat bokrostól.
Így működött a bizottság
Kedves Kollégák, elmagyarázom most azt, hogy ez a bizottság hogyan dolgozott.
1. A megyékből beérkező több százezer (!) kérelmet az ANRP saját szakértői személyzete, igazgatóságai dossziénként átvizsgálták. Amennyiben az jogilag és dokumentáció szempontjából rendben volt (jogos igénylő, beazonosítható ingatlan, bizonyítékok stb.), akkor a törvény szerint kiadták egy felértékelőnek (evaluator).
2. A felértékelő a szakma európai szabályai szerint megállapította az ingatlan vélelmezett piaci értékét (figyelem: természetben nem visszaadható, kártalanításra ítélt ingatlanokról beszélünk!)
3. Ezt a felértékelést az ANRP saját alkalmazásában álló ellenőr-felértékelő újra megvizsgálta, hogy az módszereiben és értékében megfelelő, helyes és törvényes legyen.
4. Ezek után került a bizottság ülésére alkalmanként több ezer ingatlan kártérítési javaslata egy TÁBLÁZATBAN (ezen belül több száz kártérítés a 10-es törvény, több száz a földtörvény, és több száz akkor törvény által megengedett különleges eset, akik egészségügyi okból soron kívül kerültek elbírálásra. Teljes kártérítési dossziét alig láttunk, a mennyiség miatt lehetetlen is lett volna ülésenként több ezer dossziét átnézni.
Az ülésen szó szerint átfutottuk a több ezres listákat, néhol egyik-másik esetet az ANRP-s tagok vagy a szakminisztériumi tagok (igazságügy, pénzügy) javaslatára változó okokból újra felértékeltettük. Nekem ebben az egész kártérítési folyamatban az volt a feladatom és célom - eltérően az egyházi ingatlanok visszaadásával foglalkozó bizottságtól, amelynek alelnöke és hajcsára is voltam -, hogy lehetőleg erdélyi megyékből, magyar emberek kárpótlása is megtörténjen, ne tegyék félre igényeiket, ne kötekedjenek a dossziékkal. Ennyi.
Nem is volt ott az ülésen
Most pedig néhány szó az ominózus 2011. március 15-i ülésről, amelyen ez az állítólagos döntés született. Még egyszer: 2011. március 15. OTT SE VOLTAM! Alsótömösön, Négyfaluban koszorúztam, beszédet mondtam - erről közlemények, újságcikkek tanúskodnak. Azaz csak akkor lehettem volna, ha ez a bizottsági ülés reggel 8 és 10 között lezajlott - ami azért lehetetlen, mert a nem ANRP-s bizottsági tagokon kívül (akik helyben vannak) a többiek programja annyira összevissza volt, hogy SOHA nem sikerült déli 1-2 előtt kvórumban ülést tartani. Mellesleg tisztán emlékszem, hogy az egyedüli nagy ügy, amit dossziéval magunk előtt elemeztünk az a néhai Malaxa-kártérítés volt, amerikai ügyvédek jelenlétében. Én azon kívül egyetlen ülésen se láttam külsős felértékelőt magyarázni a munkáját (ugyanis állítólag ezen az ülésen ez történt). Az ülés jegyzőkönyvén a média (??) szerint ott az aláírásom. Ebben minimum két dolog furcsa: ha nem voltam ott, akkor mikor írtam én (vagy más?) alá, illetve hogy van az, hogy a média tudja, és nekem nem engedték meg az iratokhoz való hozzáférést november 30-ig.
"Végül pedig néhány szót a nyomozásról"
November 20-án lehívtak 17 órára a központi DNA-hoz, mint gyanúsítottat. Se telefonon, se a helyszínen nem közölték velem a vádat és az ügy lényegét, ezt folyosói pletykákból próbáltam ügyvédeimmel összerakni. 17 órától a váróteremben ültem éjjel 11.30-ig, ekkor vittek az ügyész elé, ahol közölték velem az ügy részleteit, elolvashattam a vádakat. Mivel a dosszié tartalmát nem ismerem, a Bica-féle kavarásról fogalmam se volt, ezért hallgatási jogommal élve új időpontot kértem a nyilatkozattételre, hogy addig egy kicsit nézzek utána a dolgoknak.
Ehhez képest gyanúsítottból fél óra alatt vádlott lettem, az ügyész 10 napra megtagadta kérésemet, hogy betekintsek az ügy irataiba (az eljárás biztonsága miatt). Erre fel másnap villámcsapásként ér a meglepetés: minden alap nélkül a DNA kérte előzetes letartóztatásomat - úgy, hogy előtte meg se hallgatott, nem is engedett a dossziéhoz, és nem is érdekli, hogy egyáltalán ott voltam-e...
Jelzem:
1. A dosszié tartalmát azóta sem láttam.
2. Nem tudom, kik ezek a személyek a Bica-féle kavarás mögött, sosem láttam őket, nem láttam a nevüket sem (max egy név volt a sok ezerből egy adott napirend 10 centi vastag táblázataiból).
3. Ott se voltam a bizottságnak azon az ülésén.
4. Nem tiszte a bizottság tagjainak és meghaladja képességeit az, hogy európai standardos felértékeléseket szakvéleményezzen vagy felülbíráljon. Ezért megy át annyi szakember kezén egy dosszié. Ráadásul, ha egy hivatásos felértékelő, annak szintén hivatásos ellenőre, a teljes ANRP-s elnökség, a pénzügyes és igazságügyes tagok azt mondják, hogy rendben van, akkor miért ne lenne nekem?
"Konklúzió"
1. Én a Mikó-perben hozott jogerős döntés után emberileg képtelen vagyok egy ilyen marhasággal ismét szembeszállni. Mindkét ügy lényege az, hogy Romániában legyen vége a restitúciónak, a kárpótlásnak. Ennek az utóbbinak ráadásul személyes leszámolási háttere is van, amit a parancsuralom csak azért is el fog vinni a végsőkig.
2. Ez a vád gyakorlatilag további sok-sok tízezer bűncselekményt vonhat maga után, ugyanis ilyen alapon az összes eddig megítélt kártérítési dossziéban kifogásolható, hogy a megállapított érték épp túl nagy, vagy épp túl alacsony.
3. Minden testület (önkormányzat, bizottság) döntése potenciális bűncselekmény. Az önkormányzatok is ugyanígy döntenek: szakigazgatóságok, jogászok, urbanisztikusok javasolnak, a testület dönt. A DNA meg elviheti mindegyik tagot, tanácsost.
További konklúziókat vonjatok le ti magatok...
„Megtörtek”
Egy biztos: a karrieremből 17 évet arra áldoztam, hogy akik a kommunista rendszertől kárt szenvedtek, azt reparáljuk - egyházi ingatlanok, magánszemélyek földvisszaadása, kártérítések, politikai üldözöttek stb.
Amit megtehettem, megtettem. Jóhiszeműen. Hogy e mögött a munkám mögött mások kikavarták kis ügyeiket, ez nem az én felelősségem. Én ilyet nem tettem soha.
Ha bűn ez a munka, amit elvégeztem, akkor bűnt követtem el. De nem takargatok semmit ebből a 17 évből. Büszkén viselem eredményét, és a nehezebb helyzetek mellet sem szégyellem egyetlen percét sem. A fejem fent van, a lelkiismeretem tiszta.
Egyetlen dolog hibádzik csak: megtörtek. Ha ez volt a cél, ám sikerült nekik. De legalább marad valami mögöttem.
Nem búcsúzom, de minden jót kívánok nektek!
Attila"
maszol.ro

Tíz éve hunyt el a Gondos atyafiság és A sátán labdái írója
Tíz évvel ezelőtt, 2004. december 21-én Kolozsváron hunyt el Szabó Gyula, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. A próza- és regényíró szülőfalujában, Homoródalmáson idén december 20-án ünneplik emlékét.
Az ünnepség déli 12 órakor kezdődik, ekkor avatják fel a településen a Szabó Gyula-emlékszobát. Ezt követően a helyi temetőben megkoszorúzzák az író sírját, itt alkalmi beszédet mond Nagy László marosvásárhelyi főjegyző. Az ebédet követően 14 órától a kántori lakban Szabó Gyula emlékét idézi több író: a házigazda Csete Árpád homoródalmási unitárius lelkész lesz, a beszélgetésen részt vesz Szilágyi István, Lövétei Lázár László, Cseke Péter, Oláh Sándor és Ferenczes István.
Szabó Gyula 1930. szeptember 11-én született Homoródalmáson, a középiskolát Székelykeresztúron, az egyetemet Kolozsváron végezte – 1954–57 között az ÁIMK kolozsvári szerkesztőségében dolgozott, 1957-től az Utunk folyóirat szerkesztője volt, a lap prózarovatának vezetője. Az ötvenes évek elején jelentkezett első novelláival, illetve a csángókról írt riportjaival keltett feltűnést.
A szülőföldhöz való kötődés, a közösségi tudat, a felelősség mellett érett írói korszakában az önvizsgálatot, az egyén lelkiismereti kérdéseit, az élet értelmét boncolgató, lélektani mélységeket felmutató prózával jelentkezett. Számos irodalmi díjban részesült, tagja volt a Magyar Írószövetségnek. 2000-ben Székelykeresztúr díszpolgárává avatták.
Fontosabb kötetei: Gondos atyafiság (I–III. Buk. 1955–61; 2. átdolg. kiad., uo. 1964); Húgom, Zsuzsika (regény, 1968); Gólya szállt a csűrre (novellák, emlékezések, vallomások, 1974); Tinta és tulipán. Kubai napló (1977); Laczkó Rózsa balladája (novellák, 1978); A Sátán labdái. Történelmi tudósítás. I. Függőleges veszedelmek (1978); II. A romlás útjain (1979); III. Órás fejedelem (1980); IV. Rozsda a kardon (1981); V. A béke hamuja (Csíkszereda, 2002); Volt egyszer egy gyermekkor (elbeszélések, 1979); Mátyuska macskája (válogatott írások, 1984); Három a tánc (esszék, 1985); Társaim. Kerti képek. (1988); Ostorod volt-e Rodostó? (esszéregény, 1991); Kegyetlen kegyelet. Búcsú a bölcsőhelytől (1996); Képek a kutyaszorítóból. Műhelytitkok szabadon. I–IV. (Csíkszereda 2001–2002).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Vincze: az európai kisebbségeknek közösen kell cselekedniük a jogsérelmek elleni fellépés ügyében
A múlt hét végén Berlinben került sor az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) elnökségi ülésére és a Német Kisebbségek Munkacsoportjának éves találkozójára. Az elnökségi ülésen jelen volt Vincze Lóránt, a FUEN alelnöke is. Vele beszélgettünk a tanácskozások részleteiről. – Az elnökségi ülésen általában áttekintjük a legfrissebb fejleményeket a különböző kisebbségi közösségekben, így fölvetettem a Mikó-ügyben született bírósági döntést. Korábban a FUEN kifejezte már szolidaritását a magyar közösséggel és az elítéltekkel, ismerték a helyzetet. Elmondtam, hogy sajnos megszületett a végleges bírósági ítélet, amely ártatlan embereket ítélt el, másrészt pedig egy, a magyar közösségnek visszajuttatott ingatlant ismét államosít. Az, hogy a református egyház tulajdonába visszakerült Mikó kollégium most ismét a román állam kezébe juthat, arra mutat rá, hogy a tulajdonjog még mindig nem szent és sérthetetlen Romániában. És azt is mutatja, hogy egy megszerzett jog tulajdonképpen egészen könnyen elveszíthető. Ez rögtön kapcsolódik is ahhoz az alaptételhez, ami miatt mi az európai szintű összefogást létrehoztuk a kisebbségekkel, és létrehoztuk a polgári kezdeményezést.
Ennek egyik része éppen az volt, hogy a meglévő kisebbségi jogokat biztosítsa az Európai Unió, legyen az őre és szavatolója a megszerzett jogoknak. Az egy dolog, hogy megpróbálunk új jogokat kivívni, minden közösség szeretne előrehaladni, de alapvető feltétel, hogy legalább a meglévő jogokat biztonságban tudjuk, hiszen akkor tudunk előrelépni új közösségi jogok felé. Tudjuk, milyen fogadtatása volt az Európai Unió intézményeiben a polgári kezdeményezésnek, éppen a romániai bírósági döntés mutatja azt, hogy nem adhatjuk fel, és az európai kisebbségeknek továbbra is közösen kell cselekedniük a hasonló és a más jogsérelmek elleni fellépés ügyében.
– Az elnökségi ülésen merültek-e fel más kisebbségek esetében hasonló jogsértések? – Bár az elnökségnek nincs tagja Franciaországból, a breton közösségből, de fölmerült az a sajnálatos tény, hogy Franciaországban átrajzolták a régiókat oly módon, hogy a közepes méretű franciaországi régiók beolvadtak sokkal nagyobb régiókba, ami a helyi és regionális identitást és nyelveket veszélyezteti. Így a bretonok beolvadtak egy nagyobb régióba, amelyben a számarányuk még jelentősebben feloldódik. Ugyanez történt Elzásszal is, azt egy másik nagy régióhoz csatolták. Ez aggasztó, hiszen az Európai Unió egyik alapító tagállamában történt, és, bár mindenféle tiltakozás, több százezres aláírásgyűjtés, utcai tüntetések voltak Franciaországban, a francia kormány regionalizációs tervét nem sikerült megakadályozni. A francia nemzetgyűlés, úgy tudom, már döntött is ebben az ügyben. Tehát vannak még hasonló nehéz helyzetben levő közösségek. De ismerjük a görögországi törökök helyzetét, ők vannak talán a legnehezebb helyzetben Európában, ezért a FUEN úgy döntött korábban, hogy a jövő évi kongresszus Görögországban lesz.
– A francia regionalizáció precedens-, illetve jelzésértékű lehet számunkra is, mert Románia is készül a régiós átalakításra.
– Mi rögtön éreztük ebben a párhuzamot. Azt hiszem, eléggé hatásosan és eléggé hangosan tudtuk az álláspontunkat ismertetni Brüsszelben, Európában, és ezt folytatnunk kell mindenképpen, hogy ne legyünk részesei egy franciaországihoz hasonló forgatókönyvnek.
– Ami nagyon könnyen előfordulhat…
– Pillanatnyilag nem tudunk arról, hogy lennének olyan tervek, amelyek most átalakítanák a romániai régiókat. Egyelőre egy új elnök lép hivatalba, nem tudjuk pontosan, hogy ebben az ügyben milyen tervei vannak, illetve a parlamenti többség helyzete is labilis jelenleg. Tehát nem lehet azt mondani, hogy van egy olyan többség, amely ilyen vagy olyan irányba mozdítaná el a regionalizációt. Még nem súlyos a helyzet, csak várjuk ki, hogyan alakul.
– Annyit máris tudunk, hogy az elnök a választási kampányban többször is hangoztatta, nem ért egyet az etnikai alapú régiókkal.
– Az elnök egymaga nem tud dönteni ebben a kérdéskörben. Ha lesz egy parlamenti többség, amely tervezetet tesz az asztalra, és közvitára kerül, akkor látjuk meg, hogy mi a javaslat, és hogyan viszonyuljon ehhez az erdélyi magyarság.
– A német munkacsoportban a FUEN elnöke felvetette a Minority SafePack helyzetét. – A német munkacsoport ülésén természetesen felmerült a polgári kezdeményezés. Nálunk, Közép-Kelet-Európában az Európai Bizottság elutasítása nem váltott ki különösebb visszhangot, mert, úgymond, hozzá vagyunk szokva az elutasításokhoz, de Németországban például kormányzati tisztségviselők és a törvényhozás tagjai is figyelnek erre a témára. Meglehetősen érzékenyen viszonyultak hozzá, megértően, és elfogadva, hogy ez az európai kisebbségeknek egy olyan fölvetése, amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni vagy elutasítani azzal, hogy nem illeszkedik az európai szerződések valamelyik cikkelyébe.
Viszont alapot jelenthet egy folyamat elindításához, amelynek a vége mindenki szerint az kellene legyen, hogy a tagállamok megértést, elfogadást tanúsítsanak a kisebbségekkel szemben, és biztosítsák a jogok bővítését. Az Európai Uniónak intézményként ugyanezt kellene cselekednie: beilleszteni a kisebbségi jogokat az alapvető jogok csomagjába, és őre, szavatolója lenni a kisebbségi jogoknak. Azt gondolom, hogy Németországban vannak szövetségeseink, ebben a tekintetben a német szövetségi kormány kisebbségi biztosa folyamatosan ott volt a tárgyalásokon, régi barátunk, ismeri a kezdeményezéseinket, és felajánlotta a segítségét. Ha pedig Németország támogat egy ilyen kezdeményezést, akkor természetesen jóval nagyobb esélyünk van itt Brüsszelben beszélni róla.
A FUEN részéről mi természetesen folytatjuk a párbeszédet az Európai Bizottsággal, hiszen túl azon, hogy most a bíróságon van a polgári kezdeményzés, elkezdődne egy valós párbeszéd kisebbségügyben. Az első találkozó már megvolt, és a felek abban állapodtak meg, hogy el kell kezdeni a párbeszédet az európai kisebbségi jogokról, úgy hogy ez mindenképpen biztató. Partnereket kell keresnünk, lobbizni kell.
Tulajdonképpen a jó személyes kapcsolatok révén mozdulhatnak előbbre a kisebbségi ügyek.　
Mózes Edith
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Vetélkedő a székelység történetéről (Civil összefogás)
Két esztendő alatt sem sikerült népszerűvé tenni az iskolákban a Kovászna és Hargita megye tanácsa által 2012-ben kiadott, Hermann Gusztáv Mihály történész főszerkesztésében több ezer példányban megjelent A székelység története kézikönyvet, amelyet a szakemberekből álló szerzőcsoport elsősorban (de nem csak) VI. és VII. osztályosoknak ajánl – emiatt, valamint a diákok körében a témával kapcsolatban tapasztalt ismerethiány okán kezdeményezte a Székely Mikó kollégium Alapítvány kétfordulós vetélkedő szervezését a háromszéki gimnazisták számára.
A decembertől jövő márciusig tartó vetélkedőről Keresztes László, említett alapítvány titkára és a kezdeményezés mellé álló helyi történészek tájékoztatták lapunkat. A székelység története a kezdetektől 1849-ig című vetélkedőre olyan négy főből álló csapatokat várnak a VI–VIII. osztályos gimnáziumi diákok köréből (a felhívást egy következő lapszámunkban közöljük), akik szeretnék játékos formában jobban megismerni a székelység múltját. A vetélkedő két tematikus egységből áll, amit külön két fordulóban hirdetnek meg. Az első forduló, amely levelező jellegű, a székelység történetét kíséri végig a kezdetektől 1848-ig, a második szakasz az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Székelyföldhöz kapcsolódó eseményeihez kötődik. A második forduló döntőjére, amelyet a szervezők jövő márciusra Sepsiszentgyörgyre terveznek, a legjobb tíz csapatot hívják meg, ahol a történészekből álló zsűri értékeli az írásbeli és szóbeli feladatok megoldását, illetve a kreatív alkotásokat. A feladatok összeállítását a Pénzes Lóránt történelemtanár vezette szakmai csoport vállalta. A kezdeményezők tudatában vannak annak, hogy egy vetélkedő nem pótolhatja azt, amit a diákok nem kapnak meg az iskolában, de bíznak abban, akik részt vesznek, jobban megismerik a székelység történelmét.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jövőre tovább nő a szakosztályok száma Kolozs megyében
Még idén megérkezik a tanárok bérhátraléka
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség már elkezdte a 2015/2016-os évi beiskolázási terv elkészítését, amelyet jövő év január végéig kell elküldeni jóváhagyás végett az oktatási minisztériumba. Valentin Cuibus főtanfelügyelő elmondta: az új tanévban még több hároméves szakosztályt indítanak, mint a jelenlegiben, de ez nem lesz az elméleti osztályok kárára, hanem az eddig is akadozva működő négyéves technológiai líceumok osztályainak a számát csökkentik. A magyar szakoktatásban nem várható semmilyen változás: megmaradhat a Református Kollégiumban a három szakosztály és a Szállításügyi Líceumban a magyar autószerelő osztály. A főtanfelügyelő közölte: minisztériumi rendelet értelmében a pedagógusok már idén decemberben megkapják azt a bérhátralékot, amelyekre a korábbi bírósági ítéletek alapján jogosultak, s amelyek törlesztését 2015-re ígérte a kormány. Megtudtuk: az I. és II. osztályos digitális tankönyvek átadása is folyamatban van.
– A tanévkezdés óta több munkáltatóval tárgyalt a tanfelügyelőség, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a 2015/2016-os tanévben tovább növeljük az idén szeptemberében beindított hároméves szakoktatási osztályok számát. Jelen tanévben 25 ilyen osztályt indítottunk; a következőben ez a szám 30–35-re fog nőni. Ezzel pedig elérjük azt, hogy az elméleti és a szakoktatás aránya 50–50%-os legyen – magyarázta Valentin Cuibus tanfelügyelő, majd azt is elmondta, hogy az 50%-os szakoktatásba jelenleg még a négyéves technológiai líceumi oktatás is beletartozik. A tanfelügyelőségen eredetileg 618 helyet hirdetettek meg a szakosztályokban, de végül 718 gyereket vettek fel, jövőre pedig a szakosztályokba járó tanulók száma elérheti az 1000-et – összegzett, hozzátéve: a tanfelügyelőségnek a 2015/2016-os tanévre vonatkozó beiskolázási tervet január 23-ig kell elküldenie az oktatási tárcához, jóváhagyás végett.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Pörgettyű a Tékában, családi perpatvarral
Immár tizedik éve szervezik meg Szamosújváron a Pörgettyű kreatív anyanyelvi vetélkedőt.  A szervező Téka Alapítvány munkatársai fontosnak tartják a diákok anyanyelvi nevelését, a magyar nyelv helyes szóbeli és írásbeli használatára való biztatást, de mindezt úgy, hogy az egyben élmény legyen a diákok számára. A környékbeli magyar gyerekek az évek során megszerették a rendezvényt, a pedagógusok partnerek lettek ebben, így évről évre egyre több korosztályt és települést sikerül bevonni.
Szabadság (Kolozsvár)

Elsősorban az ember érdekel, akihez aztán hozzárendeljük a témát”
Sinkó Ferenc volt az interferenciás Livingroom vendége
Sinkó Ferenc szeret emberek között lenni, mindig is közösségben tudott jól dolgozni. Hisz a pozitív világlátásban – szavajárása, a „ne búsulj, mert jó lesz” szállóigévé vált a környezetében –, ugyanakkor a visszajelzések is nagymértékben motiválják. A színész, koreográfus, rendező 2002 óta tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, tanít a BBTE Színház és Televízió Karán, feleségével, Kelemen Kingával, valamint Jakab Melinda koreográfussal 2004-ben alapította meg a GroundFloor Group Egyesületet. 2006-ban szervezték meg először a Trans-Contact Fesztivált, majd azóta újabb hat alkalommal, lehetőséget teremtve előadóművészeknek és amatőröknek egyaránt, hogy világhírű szakemberek képzésein vegyenek részt.
– Eddig még egyik munkám sem ütközött a másikkal, inkább mindegyik résznek megvolt a helye a puzzle-ben, sőt még a család is belefért. Ez az egyik nagy fejezet az életemből – magyarázta a művész a Livingroom elnevezésű sorozat hétfő esti beszélgetésén, ahol az eddigi két alkalomhoz hasonlóan ezúttal is jó zenével és finom falatokkal várták az érdeklődőket. Előbbiről Farkas Loránd (ének, basszusgitár), Balla Szabolcs (szaxofon), Ferencz Áron (dob), Menyhárt Tibor (gitár) és Enyed Károly (zongora) gondoskodott, Laczó Júlia és kuktája, Orbán Attila pedig Cézár-salátát készített.
Az apropót, hogy az Interferenciákra időzítették a Sinkó Ferenccel való találkozást, egyrészt a fesztivál témája szolgáltatta: színészi és koreográfusi tevékenysége során folyamatosan kapcsolatba kerül a test történeteivel, ugyanakkor két olyan előadás is szerepel a tizenkét napos rendezvénysorozat programjában, amelyek elkészítésében része volt (színészként a Caravaggio Terminal, rendezőként pedig a Parallel elkészítésében működött közre) – magyarázta bevezetőjében Bodolai Balázs, aki Kántor Melindával közösen faggatta a meghívottat.
Előbb a gyermekkoráról, amelyet legkisebb családtagként a szülők óvó gondoskodása jellemzett. Bánffyhunyadon született, Zilahon nőtt fel, egy ideig tájfutott, majd 5-6 évig cserkészkedett, mint mondja, ez utóbbi volt a legjobb dolog akkortájt az életében, mind a mai napig szívesen gondol vissza arra a közösségre, sok mindent tanult tőlük. Egy ideig román óvodába is járt, adott pillanatban még gesztenyével is megdobálta a magyar tagozatosokat. Később aztán, a cserkészcsapat mókamestereként vicceket mondott a tábortűz körül, máskor szavalóversenyre ment, vagy március 15-i ünnepségek lebonyolításában segédkezett, a színházzal viszont nem nagyon volt kapcsolata gyermekkorában. A színire édesapja biztatására jelentkezett, azelőtt mindössze két előadást látott: a Lear királyt és egy másik produkciót, amikor a nagyváradi társulat Zilahon vendégszerepelt.
A főiskola révén új irányt vett az élete, egyfajta újraszületéssel ért fel megérkezni oda. Hatházi András és Szilágyi Palkó Csaba osztályába járt, ahol jól érezte magát, jó volt hallgatni a tanárokat, figyelni rájuk, s tenni azt, amit tőlük kértek. Az egyetem befejezése után, egy kéthónapos bécsi mesterkurzuson ismerkedett meg a kontakt improvizációval, úgy érzi, sokat fejlődött azáltal, ahogyan ott foglalkoztak velük. Mivel szükségét érezte egy intézményes keret megteremtésének, amely által alkalom nyílik ezen a téren alkotni, a feleségével már hazafelé úton megbeszélték, miről kellene szólnia az egyesületnek; itthon aztán hamarosan létre is hozták a GroundFloor Groupot, egy évre rá pedig már nemzetközi kontakt improvizációs fesztivált szerveztek Trans-Contact címmel.
Sok mindenről szó esik még a beszélgetésen, például, hogy elsősorban a testtudatot fejleszti a kontakt improvizáció, s hogy bécsi tapasztalatai nyomán kezdett el foglalkozni ennek oktatásával, valósággal lenyűgözte, hogy ennyire emberközpontú ez a táncforma. Ugyanakkor a munkamegosztással kapcsolatban is elárul néhány dolgot: ő inkább ötletekkel, tervekkel járul hozzá az egyesület működéséhez, fejlődéséhez, minden, ami konkrétum, az a feleségének, Kelemen Kingának a hatáskörébe tartozik, akivel ily módon a magánéletben és a munkában is jól kiegészítik egymást.
A GroundFloor Group produkciói közül a Parallelre terelődik aztán a figyelem, amelynek világát Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezők a két szereplő, Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata történeteiből, általuk megélt élethelyzetekből kiindulva, azoktól elrugaszkodva alkották meg. – Találkozásokból születnek az ötletek; emberek inspirálnak, többnyire barátok, hozzám közel álló személyek, ez pedig egyfajta biztonságot ad, hogy belevágjak dolgokba. Eddig minden rendezésem nagyon személyes volt, ami összefüggés azzal, hogy elsősorban az ember érdekel, akihez aztán a témát rendeljük. A Parallel is így kezdődött: ránéztem Katára, és mondtam neki, hogy színpadon a helye, majd sokat beszélgettünk – részletezi.
Mint kiderült, januárban a színházban is rendez, Csehov Hattyúdalát viszi színre Keresztes Sándorral. Amikor Tompa Gábor igazgató felkérte, rögtön igent mondott, és az is egyértelmű volt, hogy kivel dolgozna, mint mondja, őt is inspirálja, és példaértékű számára, ahogyan kollégája a fiatalokkal kommunikál.
S hogy Sinkó Ferenc szerint lehet-e tanítani a diákokat a színész mesterségre? Úgy véli, akkor a legjobb, ha motiválják, biztatják őket, hogy haladjanak előre, legyenek nyitottak, és keressék meg a saját útjukat. – Nincs receptem, viszont nagyon is kétirányú ez a dolog: közben én is nyitott vagyok, és megpróbálok minél több ötletet, inspirációt befogadni tőlük, majd ezeket visszafordítani az ő javukra – összegzi.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Pályakezdés öregdiákok szemével
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Alumni központja pályaorientációs találkozót szervezett szerda délután az egyetem nagyváradi székhelyén.
A PKE Bartók termében megrendezett eseményre az Alumni központ az egyetem öregdiákjainak egy csoportját hívta meg, akik beszéltek az érdeklődő egyetemi hallgatóknak élettapasztalataikról, az egyetem elvégzése után előttük felmerült lehetőségekről, kihívásokról. A Bartók termet zsúfolásig megtöltő közönségnek Szakács Zsuzsa a PKE ifjúsági referense, az Alumni Központ titkára bemutatta az általa képviselt szervezetet. Elmondta, hogy mind a diákság, mind pedig az egyetem vezetősége körében megfogalmazódott annak szükségessége, hogy szorosabb kapcsolat létesüljön az egyetem és a végzett hallgatók között. E célkitűzés megvalósítására jött létre az Alumni központ, melynek missziója, hogy az egyetem és a végzős hallgatók között egy olyan kölcsönösségen alapuló kapcsolat alakuljon ki, melynek hozadékaként minden partiumos diák megtartó közösség tagja maradhat a diplomaátadó után is. Az ifjúsági referens kifejtette, hogy az Alumni központ közösségépítő, szakmai és támogató programokat bonyolít le. A mostani esemény a szakmai programok pályaorientációs tevékenységi körébe illeszkedett, melynek keretében a PKE egykori diákjai osztották meg tapasztalataikat az egyetem jelenlegi hallgatóival. Az egyenként mintegy nyolc perces expozék során a hat felszólaló – Németh László és Ercsei Zsolt grafikusok, Horváth István, a Partiumi Magyar Művelődési Céh programkoordinátora, Farkas Kinga, a Vacsifészek projekt kitalálója és működtetője, Mike Szomor Abigél lelkipásztor és Szabó Csaba Zoltán doktorandusz – elmondták, milyen módon tudták a gyakorlatban hasznosítani az egyetemen elsajátított tudást, majd a beszámolók után a hallgatók tették fel nekik kérdéseiket. Pap István
erdon.ro

Ülésezik a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma
December ötödikén tartja soros plenáris ülését a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. A tanácskozásra - melyről hírportálunkon részletesen is beszámolunk - reggel 9 órától kerül sor a magyar Országgyűlés Vadász termében.
Kövér: Az önrendelkezési igény és jog olyan alapérték, amely érdekazonosságot teremthet számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségek, az európai nemzetállamok és a Európai Unió között Az Országgyűlés elnöke szerint esély nyílhat a következő esztendőkben arra, hogy alapvető nemzeti kérdésekben mindenekelőtt "mindannyian magyarok legyünk", és csak másodsorban jobboldaliak, baloldaliak, konzervatívok vagy liberálisok.
Erről Kövér László a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki plenáris ülésén beszélt a Parlamentben, kiemelve: ha így lesz, annak mindenki nyertese lesz határon innen és túl egyaránt. A KMKF-nek a következő négy évben ezt a célt kell szolgálnia, miként tette azt az elmúlt tíz esztendőben is - tette hozzá.
Utalva a rendszerváltozásra rámutatott: a huszonöt esztendő alatt "elveszített illúzióink egyenes arányban állnak a megszerzett tapasztalatainkkal".
"Magas összegű gazdasági, társadalmi és demográfiai tanulópénzen valamennyien megtanulhattuk, hogy a centrum és periféria nem pusztán elvont politikatudományi fogalmak, hanem létező politikai valóság, létező politikai gyakorlat: egy negyedszázad alatt Kelet-Európa országai politikai és gazdasági értelemben a Szovjetunió perifériájából az Európai Unió perifériájává váltak" - fogalmazott. Hangsúlyozta: minden illúzióvesztés ellenére a Kárpát-medence országai és népei civilizációs minőségi váltásként élték meg az elmúlt negyedszázadot. Nem puskatussal terelték őket, hanem önként választották ezt az utat, kérve a csatlakozás lehetőségét, bízva abban, hogy a perifériális lét ellenére, kitartó és demokratikus politikai küzdelmek révén bővíthetők az önrendelkezési jogok, érvényesíthetők a nemzeti érdekek. Most viszont az a veszély, hogy maga az Európai Unió is politikai és gazdasági perifériává válhat - állapította meg a házelnök.
Kövér László köszöntőjében beszélt arról is, hogy az önrendelkezési igény és jog olyan alapérték, amely felelősen és megfelelő keretek között gyakorolva érdekazonosságot teremthet számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségek, az európai nemzetállamok és a Európai Unió között. A magyar célkitűzésnek annak kell lennie, hogy a térségben meghaladják azt az állapotot, hogy az államközi kapcsolatokban a racionális gazdasági és politikai együttműködés követelményét felülírják az eddig irracionálisan kezelt etnikai szempontok. Szerbia vonatkozásában ez a folyamat elindult, vannak biztató előjelek Szlovákiában is, és a Romániában bekövetkezett politikai fordulat is hordozza ennek az esélyét - jegyezte meg Kövér László.
Kiemelte: a magyar nemzetpolitikának, határon innen és túl, az elmúlt negyedszázadban kialakult egy meghatározó versenyelőnye és egy meghatározó versenyhátránya. Az előny az, hogy kiszámítható, a hátrány pedig az, hogy nem állt mögötte a magyar politikai osztály teljes nemzeti egyetértése. A következő esztendőkben jó esély nyílik arra, hogy az előnyt növeljék, a hátrányt pedig csökkentsék - jelentette ki.
Szili Katalin korábbi házelnök a KMKF kezdeményezőjeként felidézte a szervezet tíz évvel ezelőtti megalapítását, és azt mondta: nem az vezérelte, hogy kipipálják, tettek valamit a nemzetpolitika területén. Fontos döntésnek nevezte az állampolgárság kiterjesztéséről szóló jogszabály 2010-es elfogadását, és azt mondta, hogy a KMKF asztala körül ülők mindig meg tudták teremteni a minimumot és képesek voltak az együttműködésre. Azt kívánta, hogy a KMKF kormányzati ciklusokon átnyúlva sokáig fennmaradjon, a résztvevők egy erős nemzet tagjaként cselekedjenek, és tegyék félre a politikai kicsinyességet.
Az ülés a tervek szerint zárónyilatkozat elfogadásával zárul.
(Később: köszönti a résztvevőket és beszámol a Külgazdasági és Külügyminisztérium miniszterhelyettese is, majd a Nemzeti összetartozás bizottságának beszámolója következik a bizottság munkájáról. Beszámolnak a KMKF munkacsoportjainak társelnökei is, valamint kiértékelik a 2014. évi választásokat illetve a 2015-ös kilátásokat. Ezt követően a KMKF magyarországi tagszervezeteinek hozzászólásai következnek, de felszólalnak az európai parlamenti képviselők is. Az MKP-ból heten vannak jelen a plenáris ülésen: Berényi József elnök, Szigeti László OT-elnök, Farkas Iván, Németh Gabriella alelnökök, Bárdos Gyula elnökségi tág, Furik Csaba, Kassa megye önkormányzatának képviselője, valamint Csáky Pál európai parlamenti képviselő.) A KMKF megalakulásának körülményei
A KMKF tulajdonképpen a gyurcsányi nemzetpolitikai ámokfutás szülötte. Akkor hívták életre, amikor a magyar-magyar kapcsolatok a magyarországi balliberális kormányzatnak "köszönhetően" a mélyponton voltak. Noha hivatalosan a Magyar Állandó Értekezlet mellett, annak kiegészítéseként alakították meg, végül hosszú évekig utóbbi helyett működött. Szili Katalin, az Országgyűlés akkori MSZP-s elnöke 2004. szeptember 10-re hívta össze a KMKF alakuló ülését, melynek Statútumát másnap fogadták el (ezt azóta több alkalommal is kiegészítették, módosították). Az alapkoncepció az volt, hogy a kormányzati együttműködés (MÁÉRT) mellett létrejöjjön a törvényhozó hatalmi ág szintjén működő, intézményesített magyar-magyar kapcsolatrendszer is. Csakhogy a 2004-es Magyar Állandó Értekezletre már igencsak nyomasztó légkörben került sor: egy hónappal a december ötödiki népszavazás előtt az anyanyelven kívül más nem sok közös volt az ott megjelent felekben (kormány - határon túli magyar képviselők). A hagyományoktól eltérően már zárónyilatkozatot sem fogadtak el a 2004-es értekezleten, aztán 2010-ig össze sem hívták többé. Az egyensúly 2010-ben megtörtént helyrebillentésével azonban a KMKF nem vált feleslegessé, okafogyottá, hiszen a kormányzati szintű nemzetpolitika mellett e törvényhozói szint megfelelően kiegészíti előbbit.
Szlovákia parlamenti határozatban ítélte el a KMKF-t
Szlovákia mindig is gyakorlott versenyző volt a bicskanyitogató parlamenti határozatok meghozatalában, gondoljunk csak a 2007-es, Beneš-dekrétumokat megerősítő törvényhozási aktusra. 2008-ban pedig már a KMKF regionális politikát és társadalmi fejlődést veszélyeztető hatásaira figyelmeztetett. Amint annak idején beszámoltunk róla, Dušan Caplovič akkori miniszterelnök-helyettes tárta a nyilvánosság elé a határozatot, mely szerint a KMKF, mint a magyar Országgyűlés égisze alatt működő szervezet veszélyt jelent Közép-Európa politikai és társadalmi fejlődésére. Mégpedig azért, mert annak tagjai szlovákiai (magyar) parlamenti képviselők is, ez pedig a sajátos szlovák logikából fakadóan sérti az ország szuverenitását.
A KMKF hivatása
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának hivatását, célkitűzéseit alapdokumentuma, a Statútum rögzíti. Ennek értelmében a KMKF a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) kiegészítése a parlamenti együttműködés dimenziójával. Létrehozásával a végrehajtó szerv, a Kormány mellett a másik hatalmi ág, a törvényhozás szintjén is rendszeressé, következésképpen eredményesebbé válik az együttműködés a magyarországi parlamenti pártok és a magyar nemzeti közösségek szervezeteinek képviselői között. A KMKF olyan hasonló problémákkal, egybeeső érdekekkel is rendelkező magyar szervezetek képviselőinek konzultációs fóruma, akik között a legfőbb összekapcsoló erő a magyarsághoz tartozásuk, illetve a térség népei és országai közötti együttműködés előmozdításának szándéka. A KMKF ajánlásokat fogalmazhat meg magyarországi intézmények számára, így létrehozásának és működésének nincs nemzetközi jogi relevanciája. A KMKF feladatai közé tartozik az Európai Unión kívül maradó magyar kisebbségi közösségek támogatása, és ezáltal eredeti állampolgárság szerinti államaik csatlakozásának elősegítése az európai, illetve euro-atlanti szervezetekhez.
Tagjai, szervezete és működése
A KMKF munkájában teljes jogú és tiszteletbeli tagok, valamint szakértők vesznek részt. Teljes jogú tagok a határon túli magyar közösségek parlamenti, vagy ennek hiányában regionális jogalkotó testületbe megválasztott képviselői. A KMKF-nek alanyi jogon tagja valamennyi parlamenti képviselő, ilyenek hiányában országonként maximum 6 regionális képviselő vehet részt a munkában a KMKF elnökének meghívására. A parlamenti képviselettel nem rendelkező pártok is részesei lehetnek a fórumnak, amennyiben a legutolsó választásokon eredményesen szerepeltek: minden megszerzett 1 % után 1 képviselőt delegálhatnak, továbbá szervezetenként 1 képviselőt delegálhatnak azok, amelyek nem indultak el országos parlamenti választásokon, de regionális szintű képviselettel rendelkeznek.
A KMKF magyarországi tagjai a Magyar Országgyűlés képviselői, minden pártból három személy; tagokat az egyes pártok jelölnek. Tagok továbbá az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagjai (3 fő), a KMKF elnöke által felkért független képviselő. A magyarországi pártok, illetve valamely szomszédos országban magyar szervezet képviselőjeként megválasztott európai parlamenti képviselők maguk közül országonként legfeljebb négy tagot delegálnak. A tiszteletbeli tagokat a KMKF elnöke kéri fel, akik felszólalhatnak a plenáris ülésen és a munkacsoportokban is. Szintén az elnök kéri fel a szakértőket is - őket a nyugati magyarság soraiból, hogy munkájukkal segítsék a KMKF tevékenységét.
A KMKF háromszintű szervezeti szerkezetben működik. Az egyik szint a plenáris ülés, melyet az Országgyűlés Elnöke hív össze és elnököl évente legalább egy alkalommal, és emellett amennyiben a tagok legalább fele ezt kéri. Ennek napirendjére az összmagyarságot érintő stratégiai kérdések kerülnek. Az ülések tartalmi előkészítésének, illetve a munkacsoportok működtetése céljából létre kell hozni egy Állandó Bizottságot – ez a második szint –, melynek tagjai a küldő szervezettől kapott mandátumuk birtokában lefolytatják a vitákat és előkészítik a plenáris üléseket, esetleges dokumentumokat. A KMKF harmadik szintjeként a munkacsoportok működnek. Ilyen pl. a Regionális önkormányzati munkacsoport, a Társadalmi szervezetek munkacsoportja, a Szórvány-diaszpóra munkacsoport és a Szakpolitikai munkacsoport.
SZD
Felvidék.ma

Erőre van szükség
Most, hogy alábbhagyott picit a román elnökválasztás eredménye körüli lelkendezés, s a dolgok nagyjából visszatértek Romániához mérten normális kerékvágásukba, nézzük meg higgadtabban, milyen helyzetbe kerültünk. A szavazás másnapján-harmadnapján sokan voltak azon magyarok, akik elítélő szavakkal illették a székelyföldi és erdélyi magyarság relatív távolmaradását az urnáktól. Én most azt mondom, nem volt igazuk: nem baj az, hogy a magyarság nem mutatott épp akkora érdeklődést a szavazás iránt, mint a románok, ismételten jelét adva egy politikai törésvonalnak.
A magyarság tekintélyes része azért elment szavazni, s elsöprő hányaduk Klaus Johannisra voksolt. Egy fecske azonban nem csinál nyarat, s egyetlen elnökválasztás nem fogja átformálni azt a Romániát, amelyben a magyar nemzeti közösség egyre kevésbé érzi otthon magát, s egyre alacsonyabb mértékben tudnak a magyarok hű, vagy ha úgy tetszik, lojális állampolgárai lenni az országnak.
Mert mi történt az ominózus elnökválasztás óta eltelt alig három hétben az úgynevezett magyar ügyekben? Soroljuk, a teljesség igénye nélkül: újraállamosították a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégiumot, elvették az épületet a református egyháztól, s jogerősen elítélték a restitúciós bizottság tagjait, akik annak idején odaítélték az épületet az egyháznak. Markó Attila képviselő, a bizottság tagja ráadásul most parlamenti mentelmi jogát is elvesztette egy másik restitúciós ügyben, amelyhez bevallása szerint tulajdonképpen köze sem volt, s akármikor rács mögé kerülhet. Vasile Liviu Oprea Maros megyei prefektus a visszaszolgáltatott, több mint kilencezer hektárnyi egykori Bánffy-erdőről szóló bírósági ítéletet szeretné mondvacsinált okokra hivatkozva megsemmisíttetni, perújrafelvételi kérelmében gyakorlatilag a kollektív bűnösség érvrendszerének felhasználásával a magyarságot, mint „a grófok leszármazottjait” kockázati tényezőnek nevezi a szászrégeni, amúgy színromán bíróság pártatlanságát illetően. A perújrafelvételhez szükséges tizenötezer lejes illetéket egyébként mindannyiunk adólejeiből a Közigazgatási- és Belügyminisztérium fedezi, amely ezek szerint egyetért a prefektus által felhozott szempontokkal, a magyarságot veszélyforrásként fogadja el, de a tőlük is beszedett adót ellenük felhasználja. Oprea Kovászna megyei kollégája, Marius Popică nem látott semmilyen magyarellenes megnyilvánulást az Új Jobboldal szélsőséges szervezet december 1-jei háromszéki felvonulása alkalmából, ahol pedig dokumentáltan elhangzottak a szokásos magyarellenes rigmusok. A szenátusban hallgatólagosan elfogadtak egy olyan törvényt, amelyet éppen Klaus Johannis liberális pártja nyújtott be, s amely gyakorlatilag bűncselekménnyé nyilvánítaná a romántól eltérő nemzeti szimbólumok használatát. Ha ez a törvény életbe lép, azt kívánjuk majd, hogy tényleg reklámzászlónak minősüljön a székely lobogó, mint ahogy a Marosvásárhelyi Helyi Rendőrség által kiállított ominózus jegyzőkönyvben szerepelt.
Mintha az elnökválasztás óta még jobban megerősödött volna a román államapparátus magyarellenes igyekezete. A megválasztott elnök pedig nyilvánosan a nemzetiségi kérdésben semmilyen állást nem foglal azon kívül, hogy váltig hangoztatja, ő „német etnikumú románnak” tartja magát.
Amikor az RMDSZ felső vezető testülete, a Szövetségi Állandó Tanács az elnökválasztást követően úgy döntött, hogy kilép a kormánykoalícióból, Kelemen Hunor elnök azt mondta: megértették választóik üzenetét, s felfogták, hogy a kormányzás nem prioritás, az elkövetkezendő időben a közösségépítésre fognak nagyobb hangsúlyt helyezni. Ez a kijelentés a legnagyobb romániai magyar politikai szervezeten belüli, sokak által remélt paradigmaváltást készítheti elő: nem az a fontos, hogy Bukarestből könyöradományokat járjunk ki, pár száz méteres aszfaltcsíkokra kolduljunk össze pénzeket, beszállva egy erkölcstelen politikai cserekereskedelembe. Arra van szükség, hogy az erdélyi magyarságot a bukaresti hatalom magyarellenes érdekeivel nyíltan szembefordulva, belülről erősítsük, elkerülve a „magyar származású románság” felé vezető asszimilációt, megállítva vagy legalább lassítva a történelem beolvasztó kerekét. Mert mi magyar nemzetiségű, magyar tudatú, sok esetben magyar állampolgárságú polgárai akarunk lenni Romániának, megmaradva nagyszámú, kultúráját megélő, önerőből gyarapodó, független közösségként. S ha nem megy ez szép szóval, menni fog erővel. De ahhoz erőre van szükség.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Közösségi küzdelem a megmaradásért (Húszéves a Nicolae Colan Általános Iskola)
Az alig nagykorú iskola különös utat tört magának a közoktatás intézményrendszerében. Igen rövid idő alatt olyan intézménnyé vált, amely a család, az iskola és a helyi közösség partnerségére épül, és amelynek létéért a szülők ádáz küzdelmet folytattak és folytatnak – mondta köszöntőbeszédében Kátai Zsuzsanna szülőbizottsági elnök tegnap a sepsiszentgyörgyi Nicolae Colan Általános Iskola fennállásának húszéves évfordulója alkalmából tartott ünnepségen. Ennél találóbban sem az egykori és jelenlegi iskolavezetők, sem a tanfelügyelőség, a helyi önkormányzat, a civil társadalom képviselői nem fogalmazták meg, hogy mi is történt 1994-től az Olt negyedi lakótelep kétnyelvű iskolájában. Opra Kálmán alapító igazgató a kezdeteket ismertette, amikor a sepsiszentgyörgyi zeneiskolából, ahol a túlméretezett diáklétszám miatt három váltásban tanítottak, a hagyományos oktatású osztályok kiváltak, és létrejött az új iskola. 1994 szeptemberében 1302 tanulóval nyitotta meg kapuját az a kétnyelvű tanoda, amely a helyi román közösség kezdeményezésére még abban az esztendőben felvette az árapataki származású ortodox egyházfő, Nicolae Colan nevét, de a kezdeti fellendülés hamar véget ért, alig néhány év múlva rohamosan apadni kezdett a diáklétszám. Szőcs Emese jelenlegi iskolaigazgató ennek okát többek között abban látja, hogy a városban gyárak zártak be, a munkanélküliek egy része külföldön keresi boldogulását, sok család kitelepedett, és így kezdett kiürülni a lakónegyed iskolája. Beszédében hangsúlyozta, hogy tanárok, igazgatók váltották egymást, állandóan módosultak a törvények, de mindig sikerült megtalálniuk a türelem, a tolerancia útját, és odavonzani olyan családokat, akik értékelték ezt az utat.
Keresztély Irma főtanfelügyelő méltatta az iskola kitartását olyan időkben is, amikor a diáklétszám már annyira csökkent, hogy az intézmény léte forgott kockán, de akkor kaput nyitottak az alternatív oktatásnak, és megmentették az intézményt. Jelenleg 341 diák tanul itt, és a 2011-ben idecsatolt két óvodában 314 gyermeket fogadnak naponta. Itt működik az újraindult iskolai Waldorf-oktatás, és a megyében egyedülálló diszlexiás tagozat, ami arra késztette a pedagógusokat, hogy folyamatosan képezzék magukat az említett szakterületeken.
Köszöntőt mondott Kelemen Szilárd tanácstag, aki a helyi önkormányzat képviselője az iskola vezetőtanácsában, Nagy Zoltán pedig a polgármesteri kabinet küldöttjeként ismertette, hogy 2015-ben a város kétmillió lejt fordít a Nicolae Colan Általános Iskola udvarának felújítására és az óvoda konyhájának beüzemelésére. A kétnyelvű évfordulós ünnepségen román részről felszólalt az iskola aligazgatója, a megyei főtanfelügyelő helyettese, a helyi román civil szervezetek és a kormányhivatal képviselője, az iskola diákjai pedig magyar és román nyelvű énekekből, szavalatokból összeállított műsort mutattak be Benedek Magdolna irányításával. A szervezők emléklappal mutatták ki hálájukat az iskola egykori igazgatóinak és nyugalmazott tanárainak, a díszmeghívott pedig a vajdasági Magyarkanizsa Jovan Jovanovic Zmaj kétnyelvű, magyar–szerb testvériskolájának küldöttsége volt Juhász Márta iskolaigazgató vezetésével, aki lapunknak elmondta, eddig ők fogadták a sepsiszentgyörgyi diákokat az általuk szervezett gyermekfesztiválokon, most először viszonozták a látogatást, és legnagyobb örömük az, hogy a gyermekek az elmúlt találkozások alkalmával olyan szoros barátságokat kötöttek, hogy induláskor pontosan megnevezték, hogy Háromszéken melyik családnál szeretnének megszállni. A magyarkanizsai iskolavezető hálás a két testvérváros önkormányzatának, amiért támogatják az iskolák együttműködését, és bízik abban, hogy ezt a kapcsolatot a jövőben kiszélesítik szakmai vonalon is.
A húszéves évfordulós ünnepség a névadó iskolaudvaron álló  szobrának koszorúzásával ért véget, de adventi hangulat is belengte az iskolát, mert előző nap a kis kézművesek adventi koszorúkat és díszeket készítettek, és minden bizonnyal karácsonyig a festett, ragasztott üdvözlőlapok is gazdára találnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudor Duică: Miért nem örül a magyar december elsején?
Nagyon sok román őszintén felháborodik azon, hogy magyar polgártársaik december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén nem örvendeznek velük együtt, sőt, komor, a magyarságra nézve gyászos napnak tartják azt... Elemezzük egy kicsit alaposabban ezt a kérdést.
Az egyik ok a gyulafehérvári nyilatkozat rendelkezéseinek be nem tartása, mely, többek között, a következőket mondta ki:„Teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek. Minden nép a saját kebeléből származó egyének által, saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni maga felett. Minden nép az őt alkotó egyének számának megfelelő arányban kap képviseletet az ország törvényhozó testületeiben és kormányában.” Ha akkor, 1920-ban, amikor Erdély népességének 53 százaléka volt román, a többi 47 százalék más etnikai közösség tagja, csak nagyon kis mértékben alkalmazták azt a teljes nemzeti szabadságnak nevezett koncepciót, vajon most mennyi esély van rá, amikor a románok a népesség 73 százalékát teszik ki?...
Hol volt a törvényhozó testületekben való képviselet joga, amikor az etnikai közösségeknek egyetlen képviselőjük sem volt Erdély Kormányzó Tanácsában? Már az elejétől kezdve úrhatnám stílussal indítottunk, és ennek a politikának a szerencsétlen következményét éljük át teljes mértékben ma is. Erdélyt, a Bánságot és Bukovinát meghódított területekként kezelték, ez a szomorú igazság.
Persze, a nyilatkozat nem volt kötelező érvényű, de a román politikusok – legalábbis erkölcsi szempontból – súlyos hibát követtek el Erdély 43 százaléknyi nem román polgárával szemben… „Egyenlő jogok és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam minden felekezete számára.” Ma, amikor az ortodox egyház állam az államban, mégis mit gondoltok, hogyan érzik magukat a többi felekezet tagjai? Mégis mit gondoltok, hogy érzik magukat a görög-katolikusok, a római katolikusok, a reformátusok, az unitáriusok, az evangélikusok az ortodox ultranacionalista offenzíva láttán? Mégis mit gondoltok, hogyan érezzük magunkat mi, erdélyiek és bánságiak, etnikumtól függetlenül, egy államegyház típusú szervezet folyamatos és agresszív offenzívájával szemben? A román állam, szándékosan, vagy sem – ezt döntsétek el ti –, hibát hibára halmozott. Szinte indigóval másolta le pont az osztrák–magyar állam által elkövetett tévedéseket! Mondunk néhány hasonmás példát:
– a nem román keresztneveket román megfelelőjükre cserélték; – megteremtették az önkormányzás, az autonómia teljes hiányát, és idővel létrehoztak egy szuperközpontosított, nacionalista államot; – megváltoztatták több száz település magyar vagy német nevét, bizonyos időszakokban még a települések és földrajzi helyek magyar nevének használatát is tiltották; – a természetes asszimiláció nem szokatlan jelensége mellett (1867 és 1918 között két százalékkal csökkent a román népesség) az állam brutális politikát folytatott az erdélyi és bánsági városok etnikai arányainak megváltoztatására, így aztán 1918-tól mostanáig a románok aránya Erdélyben és a Bánságban az 1918-as 53 százalékról 73 százalékra nőtt.
A városokban egyszerűen megfordították a százalékos arányokat, nem törődve e térségek évszázados hagyományaival. Persze, egyes városokban több románra volt szükség, de amit tettünk, az a jóérzés minden határán túlment.
Az 1990 után készített becslések szerint kb. egymillió román érkezett az Ókirályságból (Regátból) Erdélybe és a Bánságba. A szászok, svábok és zsidók 85–90 százaléka eltűnt, a magyarok több mint 500 ezer embert vesztettek, az erdélyi és a bánsági románok szintén kevesebben lettek 700 ezerfővel. Erdélynek és a Bánságnak ma már csak 6 millió 450 ezer lakója van, ez Románia lakosságának körülbelül 33 százaléka…
A magyarok által a dualista korszakban elkövetett hibák nyilvánvalóak, és a tisztességes magyarok nem restellik ezt elismerni. De valószínűleg sokkal egyszerűbb a fogat fogért elvet alkalmazni, mint megpróbálni becsületesen megoldani a gondokat.
Íme, miért nem boldogok a magyarok december 1-jén, és miért vélik úgy, hogy a mai nap nemzeti ünneppé történő kijelölése szándékosan ellenük történt, miközben simán lehetett volna másik megoldást találni, ami nem piszkálta volna fel a gyanakvást. Ennek ellenére tiszteletben tartják, de egy kicsit túlzás tőlük elvárni, hogy repessenek az örömtől!
Állandóan azt kérjük tőlük, hogy legyenek jó románok, legyenek szolidárisak, de mindig másodrangú polgárokként kezeltük őket. Ha pedig valamelyikük meg mer szólalni, rögtön eszébe juttatjuk, hogy ők is így bántak velünk a történelem folyamán, és ha nem tetszik, menjenek Magyarországra! 2014-ben, a civilizált Európában nem ez, hanem a romániai etnikai és vallási közösségek hagyományai, kultúrája, öröksége iránti sokkal nagyobb nyitottság a megoldás. Ahhoz, hogy december 1-je valóban minden román állampolgár nemzeti ünnepe legyen, toleránsabbaknak kell majd lennünk, és el kell fogadnunk a különbözőségeinket. Mert ezek a különbségek adják Erdély és a Bánság báját.
Gyerünk, mentsük meg, amit még meg lehet, és ne hagyjuk, hogy a gyűlölet és a sovinizmus élvezzen elsőbbséget közöttünk.
A románok és magyarok előtt nagy és jó távlatok állnak, egyetlen feltétellel: tanulják meg kölcsönösen tisztelni egymást!
Kós Károly szavaival zárnám soraimat: „Az erdélyi embert minden vonatkozásban determinálja ez a föld. (…) Van erdélyi psziché, amely nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is.”
A románt kicserélhetitek magyarra és ugyanazt az eredményt kapjátok. „Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét egymás mellett úgy, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga külön való egyéniségét, de amellett közös és minden környező néptől idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel.”
Ha egyszer s mindenkorra megértjük, hogy sokkal fontosabb az, ami összeköt, mint ami szétválaszt minket, akkor gyermekeink – nemsokára – azt mondhatják majd: december 1-je vagy március 15-e egyesítenek, nem pedig megosztanak bennünket… (Corbiialb.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Miért költözött Marosvásárhelyre a színművészeti egyetem?
Erre a kérdésre keresi a választ Gáspárik Attila a Megszületett Kolozsváron/Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről című kötetében, amelyet pénteken mutatott be a szerző Kolozsváron, a Minerva-házban.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója a levéltári adatokkal és színes anekdotákkal fűszerezett könyvbemutatója legelején leszögezte, hogy a kérdésre nem tud egyértelmű választ adni, a történet ennél bonyolultabb.
„Nem tudom azt mondani, pontosan tudom, mi történt, botorság, ha valaki azt állítja, pontosan tudja, mi történt. Hosszú munkám során rá kellett jönnöm, olyan szó, hogy történelem, nem létezik. Történetek vannak, ezek összeállnak egy nagyobb folyammá, ezeket görgetjük magunk előtt, és értelmezzük, abba a korba helyezzük, melyben éppen vagyunk”, magyarázta.
Erdélyben intézményes színész- és rendezőképzésre csak 1946-ban kerül sor I. Mihály király jóvoltából Kolozsváron a Zene-és Színművészeti Konzervatórium keretében. Az önálló felsőfokú színészképzés 1950-ben jön létre román és magyar nyelvű tagozattal. 1954-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet kétfele szakítják: a román színművészeti és a magyar rendező szakokat Bukarestbe költöztetik, a magyar színész szak pedig önálló intézményként Marosvásárhelyen működhet tovább.
Ahhoz hogy megértsük, ez miért így történt, Gáspárik Attila szerint a személyes ambíciókat, a Maros-Megyei Autonóm Tartomány szerepét is figyelembe kell venni.
„Egyértelmű volt, hogy a Maros-Magyar Autonóm Tartomány intézményéhes volt, szerette volna intézményekkel bizonyítani létét. Ugyanakkor kiérződik, Kolozsváron a "magyartalanítási" politika része, hogy a városból eltűnjön egy ilyen intézmény. Kicsi volt, de minőségi intézményként tudott működni. Ugyanakkor nem volt mivel összeolvasztani. A Babeșt és a Bolyait össze tudták boronálni.
De személyes ambíciók is közrejátszottak, azoké, akik nem nézték jó szemmel, hogy Kolozsvárra kell ingázniuk. A tanári kar legmenőbb része a Marosvásárhelyi Székely Színház színészeiből került ki: például Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Tompa Miklós. Ők hetente jártak Kolozsvárra tanítani, és akkoriban nem volt az a picike autópálya sem, ami most van”, magyarázta Gáspárik.
A képet az is árnyalja, hogy Erdélyben éppen a román hatalom hozza létre az intézményesített magyar nyelvű színészképzést, amit a magyar elit nem kis ajándéknak gondolt. „Ezzel a ténnyel megy a román tárgyalóbizottság a párizsi béketárgyalásra, ahol azt mondhatta, az erdélyi magyarok sorsát megoldották, boldogok, egyetemre járnak. Mi az igazság? Csali voltunk egy nagyobb történelmi projektben, vagy valóban sikerült meggyőznünk a hatalmat, hogy nekünk szükségünk van erre az iskolára?”, tette fel a kérdést a szerző.
Gáspárik Attila legújabb könyvében abból a Kolozsvárból is ízelítőt ad, ahol olyan rangos színészek élték fiatalkorúkat, mint Orosz Lujza vagy Csíki András. A kötet az Ábel Kiadó gondozásában jelent meg.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Újraválasztották Bálint-Benczédi Ferenc püspököt
Püspökválasztó zsinatot ült szombaton Székelyudvarhelyen a magyar unitárius egyház, amelyen újabb hat éves időszakra megválasztották főpásztori tisztségbe Bálint Benczédi Ferenc püspököt.
A Magyar Unitárius Egyház (MUE) törvényhozó főhatósága, a Zsinat a hétvégén kétnapos ülés keretében Székelyudvarhelyen a Bethlen-lakótelepi templomban választotta meg a 2014–2020 közötti időszakra a püspököt és a legfőbb tisztségviselőket. Szombaton ünnepi istentisztelet keretében tizenkét lelkészt szenteltnek fel.
December 5-én a Főtanács, a legfőbb döntéshozó és felügyelő egyházi hatóság megválasztotta Farkas Emőd és Boros János főgondnokokat, Gyerő Dávid főjegyzőt, Kovács István közügyigazgatót, és különböző testületeknek: a Középfokú Fegyelmi Bíróságnak, a Nyugdíjintézet Vezető Tanácsának és Nyugdíjintézet Ellenőrző Bizottságának a tagjait. Józsa István Lajos tordai lelkész tartott alkalmi istentiszteletet. 
Szombat délelőtt a kezdő áhítatot, az elnöki megnyitót, a jelenlét számbavételét és a határozatképesség megállapítását követően kijelölték a jegyzőkönyvet hitelesítő személyeket, elfogadták a tárgysorozatot és az egyházkörök frissen választott képviselői esküt tettek. A választások két részben zajlottak.
A két püspökjelölt, Bálint Benczédi Ferenc és Tódor Csaba a zsinati képviselők előtt bemutatkozott, és ismertette jövőbeli elképzeléseit az egyházkormányzásról.
Az ünnepi istentiszteleten Kovács Sándor teológiai tanár szószéki szolgálatában apostoli buzdítást tolmácsolt: tudjanak kérni, világosan megfogalmazni a célokat, és Isten szántóföldjén simítsák el az egyenetlenségeket – mögéje és ne evilági célok mögé sorakozzanak fel. „A pártoskodás, haragvás ideje lejárt. Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt”. A növekedést bízzák Istenre: más alapot nem vehetnek, de amit Rá építenek, az számon kérhető.
Bálint Benczédi Ferenc püspök lelkészszentelő beszédében Jézus tanításának jobb megismerésére, és Isten küldötteiként való szolgálatra buzdította a „tizenkét tanítványt”.
A zsinati ülés legmegérintőbb pillanata az útjukra bocsátandó fiatal lelkészek eskütétele, egy-egy igével és kézfeltétellel történő felszentelése volt, amely után a püspök kért áldást szolgálatukra. Beírták nevüket a lelkész-nyilvántartóba és átvették oklevelüket. Az újonnan felszenteltek képviseletében Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet kolozsvári munkatársa fogalmazott hálagondolatokat.
Moldován Szeredai Noémi csekefalvi lelkész úrvacsorai beszédében a közelről és távolról érkezetteket az emlékezés asztala körüli egységre kérte, hiszen az úrvacsora önvizsgálatra, és Istenre figyelésre késztet.
Az úrvacsoraosztást követően ismertették a választólapok megszámlálása nyomán jegyzőkönyvezett eredményeket: a Zsinat Bálint Benczédi Ferencet újraválasztotta. A Felsőfokú Fegyelmi Bíróság lelkész tagjai: Solymosi Alpár, Szabó Előd, Lakatos Adél, Csilla, világi tagjai pedig Gyerő József, Fóri Hajnal, Gergely János és Binder Csilla. Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház újabb hat évre megválasztott püspöke az eskütételt követően kérte: járjanak együtt a békesség, a megértés közös útján, és lássák együtt a betlehemi csillagot.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Érdemes vele tartanunk!
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro

Egységes volt a népi fellépés
Az erdélyi magyar társadalomnak alighanem saját belső építkezése fele kell fordítania figyelmét most, hogy lefutott az elnökválasztás, és szinte egységes (86 százalékos) fellépésével sikerült neki is, immár harmadízben 1996 óta, a többséggel a győzelem örömében osztoznia. Eme egység és együttcselekvés olyan tanulságokat kínál, melyeket nem lehet elégszer megfogalmazni, és tanácsos a továbblépés kiindulópontjává tenni. Magyarként ugyan könnyebb volt átlátni a szitán, hiszen a Ponta-tábor a legaljasabb soviniszta ösztönökre apellálva is uszított az ellenfél ellen, ismét előkerült az ún. magyar kártya is egyebek között, de ez mit sem farag le abból az elégtételből, amit a nagy román tömegek megvilágosodása fölött érzünk. 
A Ponta-féle manipulatív, tisztességtelen trükkök úgyszólván halomra dőltek csúfos vereségében, az okostelefonos, Facebook-nemzedéknek nevezett, „első bálos” ifjúság olyan belső és spontán mozgósító hajlandóságról és ügyességről tett tanúbizonyságot november 16-án, mely a PSD-s vezérkar minden politikai számítását keresztülhúzta, és akár a közélet stílusának gyökeres váltása reményével is kecsegtet. Durva, hazugságra, rágalomra és félrevezetésre épülő technikák, a választók lebecsülésén, alamizsnával való megvesztegethetőségén, becsaphatóságán alapuló fogások buktak meg azon a vasárnapon. Velük együtt a szociáldemokraták amerikai tanácsadói, immár harmadízben, de azok a hamis orákulumok is, akik a román tévéműsorok se vége, se hossza beszélgető-műsoraiban osztják az észt minden este. Ponta vereségének másnapján csak hebegni tudtak meglepetésükben és elbizonytalanodásukban. Ők voltak azok, akik Johannist szalonképtelennek, sőt kimondottan alkalmatlannak minősítették korábban a politikusi szerepre, aki szerintük még beszélni sem tud, politikusként fellépni aztán végképp nem.
No, de akár gátszakadás volt a 16-i fordulat, akár nem, a magyarságnak jó lenne aznapi népi akcióegységéből kiindulva továbblépnie, miként arra nem egy székelyföldi vezetője is figyelmeztet.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Látványos emlékév volt
Idén Gábor Áronra emlékeztünk
Pénteken Sepsiszentgyörgyön, a megyei önkormányzat gyűléstermében lezárult a Gábor Áron-emlékév. A beszélgetésen részt vettek a szervezésben szerepet vállaló közintézmények vezetői, akik néhány kritikát is megfogalmaztak.
Tamás Sándor megyevezető elmondása szerint az eddig szervezett emlékévek közül a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára szervezett rendezvénysorozat volt a leglátványosabb. Váry O. Péter, az emlékbizottság elnöke időrendi sorrendben mutatta be az emlékév történéseit, megemlékezések helyszíneit, konferenciáit, kulturális előadásait, kiadványait. Három megvalósítás elmaradt ugyan, de jövő év március 15-én Csernátonban, a Haszmann Pál Múzeum kertjében újra felállítják az 1973-ban Dienes Attila által készített Gábor Áron-szobrot. Uzonban emlékparkot alakítanak ki, hiszen a kökösi ütközet Uzon határában is zajlott, és Gábor Áron holttestét előbb Tatrangi Sándor birtokára szállították, így itt lesz az emlékpark is. Az eresztevényi síremlék tetejére még el kell készíteni a Gyárfás Győző királyi főmérnök akarata szerinti díszítő elemet.
Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes vezetője a berecki kultúrotthon állapota miatt fogalmazott meg kritikát, hiszen ott is be szerették volna mutatni a Gábor Áronról szóló táncjátékot, de állítólag a hideg miatt nem tudták megtartani a bemutatót (erről Dimény Zoltán polgármesternek egészen más a véleménye – szerk.), Damokos Csaba képzőművész pedig felrótta, hogy az általa készített körképet úgy költöztették Szentgyörgyről Kézdivásárhelyre, hogy neki egy szót sem szóltak, pedig az az ő szellemi tulajdona. Szóba került egy Gábor Áronról szóló játékfilm készítésének ötlete is, de ez hatalmas összegbe kerülne, ami aligha térül meg.
Lévai Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Továbbadták Szent Miklós szobrát
Nem kevesebb, mint huszonnégy szervezet – köztük iskolák, egyesületek, társulások – képviselői vettek részt a gyergyószentmiklósi városnapi seregszemlén pénteken.
A hagyományos Szent Mikló-napi felvonulás művelődési ház elől induló, a városközpontban felállított színpadhoz érkező menetoszlopa igencsak színes volt idén is. Volt, aki egyenruhában érkezett, volt, aki Mikulásnak, rénszarvasnak vagy épp krampusznak öltözve. Voltak gyalogosok és lóháton érkezők, valamint a hagyományba frissen bekapcsolódók is, köztük az aprókák, azaz a Vuk Sport Klub tagjai.
Az elmúlt évekhez képest úgy tűnt, sokkal többen érkeztek a szemlére egy-egy tanintézmény zászlaja alatt. Volt olyan iskola, melynek csapatához nemcsak a diákok és tanítók, tanárok tartoztak, de hozzájuk csatlakoztak a szülők is.
A seregszemle minden évben megmérettetés is egyben: a zsűri által legjobbnak ítélt csapat egy évig őrizheti a vándorkupát, azaz Szent Miklós faragott szobrát. A tavalyi díjazott, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara az eredményhirdetéskor a Salamon Ernő Gimnázium népes, tanodáját kis zászlókkal is népszerűsítő csapatának adta át a stafétát.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Megfélemlítik a kétnyelvűségért harcoló tanárt
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie, ki vagy kik azok a vandálok, akik álmatlan éjszakákat szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) informatikatanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A magyarság nyelvi jogaiért harcoló tanárnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, majd nemrég a négyfalusi épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit tették tönkre. Az elkövetők korábban egy gusztustalan „ajándékot” is küldtek a marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak: valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
Célirányos vandalizmus
A legutóbbi atrocitásról szólva a Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István a Krónikának elmondta, tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy szándékos volt cselekedetük, mert még álltak más gépkocsik is az utcán, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el lapunknak a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács.
A négyfalusi önkormányzati képviselő úgy véli, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból hazaérve Kovács Lehel István a konyhaablakát betörve találta.
„Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetört” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második „felvonásra” alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
Harc a kétnyelvűségért
A Sapientia jelenlegi és a Babeş–Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű eligazító táblák kihelyezését sürgették. Bár Kovács Lehel István személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Az elmúlt évben a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet.
„Értékelendő, hogy egyre több a háromnyelvű felirat a városban, de a vár körül nemrég megjelent román, angol, német, francia, spanyol és magyar feliratot tartalmazó táblák hagynak maguk után némi kívánnivalót. Talán akik a méregdrága, színesen nyomtatott feliratokat megtervezték és megrendelték, nem tudtak arról, hogy az internetes fordítóprogramok nem a helyességükről híresek, s messze elmaradnak az akadémiai igényességtől, de az már elfogadhatatlan, hogy senki sem ellenőrizte őket.
„Minek? A közpénzt ki lehet dobni hiába is, a szegény idevetődött turista csak elboldogul valahogy, az itt élők pedig tudják, miről van szó” – nyilatkozta akkor a pedagógus. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalusi falurészek történelmi megnevezésének négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Sovén zaklatói lehetnek a BKB alelnökének
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie ki vagy kik azok, aki/akik újabb kristályéjszakát szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem informatika tanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, legutóbb pedig az épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit. A két „hőstett” között „ajándékot” is küldtek a magyarság nyelvi jogaiért kiálló tanárnak.
A Brassó megyei rendőrség nyomozóinak fogalma sincs, ki állhat Kovács Lehel István, a Sapientia adjunktusa ellen irányuló legújabb vandál akció mögött. A magyarság nyelvi jogaiért következetesen kiálló – és ezt több esetben is megszenvedő – tanárnak legutóbb december 1-jén a négyfalui háza előtt parkoló két személygépkocsijának a szélvédőjét törték be ismeretlen tettesek. A hatóságoknak azt sem sikerült kideríteniük, két évvel ezelőtt kik törték be Kovácsék konyhaablakát, mint ahogy valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
A legutóbbi atrocitásról szólva az Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István szerkesztőségünknek elmondta, fogalma sincs ki törhette be mindkét autójuk szélvédőjét, ugyanis tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy célzott szántszándék volt, mert még álltak más kocsik is az utcában, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács. Kérdésünkre, hogy esetleg az ünnep hatására megnövekedett nemzeti öntudat vezérelte volna az elkövetőket, a pórul járt tanár, aki egyben önkormányzati képviselő is a Brassó melletti városkában, úgy vélte, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus és egyben adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból tartva haza Kovács Lehel István a konyhaablakot találta betörve. „Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetörve” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második felvonásra alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
A Sapientia jelenlegi és a Babeş-Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű táblákat helyezett el. Bár Kovács Lehel személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Tavaly a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalui falurészek történelmi megnevezésének a négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Élhetőbbé tennék a szülőföldet Sepsiszentgyörgyön
A fiatalok otthon tartására és hazavonzására dolgozna ki közpolitikákat a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. Hogy ezt megalapozzák, a városban az elmúlt tíz évben végzettek karrierútját követő felmérést készítettek, ennek eredményeit mutatta be a hétfői sajtótájékoztatón Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus. 
Kiss Tamás elmondása szerint az iskolák nyilvántartásából indultak ki, elkérték a szülők elérhetőségét, segítségükkel összeállítottak egy telefonszámlistát, majd ebből véletlenszerűen állítottak össze egy 607 fős mintát.
A 2004 és 2008, valamint a 2009 és 2013 között végzettek nemzedékében az az érdekes, hogy míg a magyarok száma szinte azonos, a román fiatalok száma 500 fővel csökkent, mondta. A nyolcvanas évek elején volt a nagy betelepítési hullám, ezek a román családok a nyolcvanas évek végén vállaltak gyereket, akik az említett időszakban érettségiztek. Antal Árpád polgármester rámutatott, ha tovább tart a Ceauşescu-korszak, néhány év alatt megfordult volna a városban az etnikai arány.
A felmérés során arra is fény derült, hogy a magyar diákok 10–12 százaléka román iskolába járt. A szülők választása mellett erre az is magyarázat lehet, hogy az oktatási minisztérium a román iskolák nyomásának engedve a közösség számarányához képest nagyobb létszámú osztályokat hagy jóvá, míg a magyar osztályok esetében éppen fordítva jár el. Ezért fordulhat elő, hogy magyar diákok román tannyelvű osztályba kényszerülnek, vélték az illetékesek.
Kiss Tamás beszámolója szerint arra a következtetésre jutottak, hogy nem a külföldi, hanem a belső migráció a domináns, inkább a hazai nagyvárosok vonzzák a sepsiszentgyörgyi fiatalokat. A megkérdezett fiatalok 38,9 százaléka az ország különböző városaiban szóródott széjjel, 4,8 százalék Magyarországot választotta, míg 5,6 százalék más országba vándorolt. A magyar diákok inkább Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra költöztek, a románokat Brassó vagy Bukarest vonzza.
A jelenlegi végzősök 28 százaléka tervezi, hogy elhagyja a várost, a román fiatalok körében nagyobb az elvágyódás. Azok közül, akik már elmentek, 23 százalék nem zárja ki a lehetőséget, hogy hazaköltözik, 14 százalék pedig tervezi, hogy megteszi ezt a lépést, 63 százalékban azonban fel sem merül a gondolat. Akik máshol tanulnak, nagyobb eséllyel veszik fontolóra a hazaköltözést, mint azok, akik már munkahelyet is találtak más városban vagy külföldön.
A nyelvtudás szempontjából Sepsiszentgyörgyön a román fiatalok vannak rosszabb helyzetben, mivel kétharmaduk nem érti a város domináns nyelvét, tehát nem beszél magyarul. Ehhez hozzáadódik, hogy a román szakoktatás a szolgáltatási ágazatra összpontosít, ezért szakiskolát végzett román fiatalok nehezen találnak munkahelyet.
A magyar fiatalok 16 százaléka nyilatkozta, hogy nem beszél románul. Az angolnyelv-ismeret tekintetében a román fiatalok állnak jobban, a magyarok versenyképessége tekintetében még van tennivaló, állapították meg a szociológusok.
Antal Árpád polgármester elmondta, szeretnének minél többet megtudni a fiatalokról, hogy közpolitikákat dolgozzanak ki az itthon tartásukra, az elvándoroltak visszacsalogatására.
A migráció nagyon erős, projekteket dolgoztak ki arra, hogy szülőföldjükhöz kössék a fiatalokat, mondta a szociológus végzettségű elöljáró. Hozzátette, következő lépésként fókuszcsoportos beszélgetéseket terveznek azokkal, akik hazajönnének, illetve azokkal, akik elvágyódnak arról, hogy mi tartaná itthon őket.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro