Ortodox pópa: „mit az anyjukat keresnek Erdélyben?”
Ahogy a védőoltásokról markáns véleményt fogalmaznak meg ortodox portálokon és az egyházi személyekkel készült interjúkban, úgy a magyar-téma is forró ezekben a körökben. Az alábbiakban a magyarokra nem kifejezetten kedvező megnyilvánulásokból válogattunk, azzal a megjegyzéssel, hogy az alábbi vélemények nem az egyház egységes álláspontját tükrözik.
Iustin Pârvu Neamț megyei gyóntatót és archimandritát korábban is idéztük. Egyik interjújában úgy nyilatkozik, a román rab lesz saját földjén, mert azt az olaszok, franciák, osztrákok, magyarok és zsidók megvásárolják alóla, a nyugat pedig, amely a románok áldozathozatala miatt fejlődött, nyomorba dönti az országot – nem úgy a magyarokét és lengyelekét, akik elnyomtak másokat.
Pârvu merész állításokat fogalmaz meg máshol is, így például egy levelében azt írja, a román az egyetlen európai nép, amely ott él ma is, ahol született, és az első nép, amely az írást használta. Ma is minden úgy történik, írja, mint az osztrák-magyar hatalom alatt, eltiporják a románok jogait, a kisebbség dönt a többségről.
Rafail Lukács Maros megyei, magyar származású pap is sajátos módon értelmezi a történelmet, legalábbis erre enged következtetni az az interjú, amelynek felvezetésében úgy írnak: a magyarok eredetileg ortodoxok voltak, később tértek át a katolicizmusra. A felvezetőben azt is mondják, Rafail Lukácsot az Isten küldte, hogy az igazságtól eltért magyarokat a helyükre terelje.
Arsenie Papacioc, akit az ortodox egyház egyik legfontosabb gyóntatójának tartanak, és aki a Vasgárda tagja volt, nem kímél minket. Kutyalelkűnek és veszedelmesnek tartja a magyarokat, akiket zernesti polgármesterként 1940-ben állítása szerint három nap alatt kiebrudalt a városból. Az alábbi videóban sem gyakorolja a keresztényi szeretetet, azt kérdi, „mit az anyjukat keresnek Erdélyben  [a magyarok]?”
Számos fórumon tárgyalják a magyarok véres történelmét. Kiderül így, hogy a magyarok valójában ortodoxok voltak hajdanán, az ortodoxia pecsétjét pedig a mai napig magukon hordják a szokások és hagyományok, például a karácsony szót is onnan vették át.
Vannak persze pozitív példák is, mint a gyergyóalfalusi ortodox pap Claudiu Voşloban története, aki azt nyilatkozta, a magyaroktól tanult meg gazdálkodni, soha nem keveredett velük etnikai vagy vallási vitákba.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

45 éves a Román Televízió magyar nyelvű adása
A romániai magyar nyelvű televíziózás negyvenöt évvel ezelőtt kezdődött. 1969. november 23-án szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban.
A szimbólummá vált toronyépületben, a kilencedik emeleti szerkesztőségi szobákban riportokat, ankétokat, portrékat, tévéjátékokat, zenei műsorokat, politikai kommentárokat készítettek a televíziózás klasszikusaivá vált személyiségek.
Aztán tizenhat év után, 1985-ben megszüntették a Magyar adást. Egyetlen telefonutasítással. Filmanyagát a területi rádióstúdiók archívumával együtt egy bukaresti központi raktárban helyezték el, a pusztulást felgyorsító körülmények között.
Ezzel a betiltással véget ért a romániai magyar televíziózás első fejezete. 1989 karácsonyáig nem hangzott el magyar szó a román közszolgálati televízióban.
Az 1989-es romániai változások után a Magyar adás néhány tapasztalt szerkesztője – kihasználva az új politikai konjunktúrát – műszaki háttér nélkül, amatőr videósok segítségével újraindította a magyar nyelvű műsort. A változást követő első időszakban rendkívül nagy nézettséget hoztak a Magyar adás közügyi eseményekről szóló adásai, köztük az 1990. március 19-i marosvásárhelyi véres konfliktusokat és a Román Televízió székháza elleni, 1990 júniusában történt támadásokat bemutató tudósítások. Ezek az anyagok, éppen szókimondó mivoltuknak köszönhetően, a románok körében is népszerűek voltak, hiszen a Magyar adás a feliratozás által már a rendszerváltás első, zavaros pillanataiban is hozzáférhető volt a román nézők számára.
Az újraindult Magyar adás műsorának skálája kiszélesedett: a híradó és a kulturális tájékoztató műsorok mellett kedveltek voltak a stúdióbeszélgetések, amelyek során a magyarság életbevágó kérdéseit vitatták meg a résztvevők (népesedés, kivándorlás, anyanyelvi oktatás, az önálló magyar egyetem visszaállítása, a Babes–Bolyai magyar vonalának fejlesztése, az autonómia stb). Helyet kaptak az adásban oktató- ismeretterjesztő filmek, ifjúsági és kabaréműsorok, könnyűzene, a népi kultúra ápolására irányuló különböző rendezvények.
A kilencvenes évek második felétől a bukaresti magyar szerkesztőség romániai monopóliuma megszűnt, hiszen a kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat során nemcsak a kábeltévé-hálózatok által nálunk is sugárzott magyarországi adók, hanem a román közszolgálati televízió területi stúdiói (Kolozsvár, Temesvár, később Marosvásárhely) és még inkább a helyi magántévé-társaságok jelentős számú néző figyelmét kötik le. Ennek ellenére a kilencedik emeleten dolgozó szerkesztőség professzionalizmusa ma is kiemelt szerepet biztosít az adásnak.
A kérdés csak az, hogy vajon meddig.
A román közszolgálati televízió ugyanis súlyos anyagi gondokkal küszködik. 2013 tavaszán közel hétszáz alkalmazottat bocsátott el, ám a remélt gazdasági talpra állás elmaradt. A felhalmozott adósság nem lett kevesebb, a műsorgyártás jórészt megbénult, és ezen a helyzeten a 2013 decemberében történt elnökváltás sem változtatott. Továbbra sincs pénz műsorgyártásra, hol a csődeljárás beindításáról, hol a fizetésképtelenség bejelentéséről hallani. A televízióban teljes bizonytalanság uralkodik. Ez az állapot nyilván a Magyar adásra is kihat: nevetségesen kevés pénzből próbál műsorokat gyártani a csökkentett létszámmal működő szerkesztőség, és még csak az a lehetősége sincs meg, hogy külsős bedolgozókkal pótolja a kiszállások, terepmunkák hiánya miatt keletkezett űrt.
Egyértelmű, hogy a következő időszakban megoldást kell találni a hazai közszolgálati média helyzetére.
Az erről szóló vitaindítót évfordulós rendezvényére időzítette a bukaresti magyar szerkesztőség. A Közszolgálat régen és ma című fórum Sepsiszentgyörgyön lesz november 23-án, vasárnap délután 4 órától, a Székely Mikó kollégium konferenciatermében.
A vetítéssel egybekötött közönségtalálkozóra a Magyar adás mindenkori szerkesztősége mindenkit szeretettel vár!
A magyar szerkesztőség vezetősége
Népújság (Marosvásárhely)

Communitas-támogatás a Téglás diákjainak
Idén új formában hirdette meg a szórványvidéki anyanyelvű oktatást támogató pályázatát a Communitas Alapítvány. A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, a dél-erdélyi magyar oktatás egyik bástyájaként ezúttal is jelentős támogatásban részesült, közölte a tanintézmény igazgatója: A Communitas Alapítvány évek óta egyik fő támogatója intézményünknek, a bentlakási és ingázási költségek fedezésében pedig a legjelentősebb támogatónkként tartjuk számon. Idén váltás történt az erre vonatkozó pályázati kiírásban.  Míg a Communitas korábban az ingázási és bentlakási költségek támogatására is kalendarisztikus évben számolta a juttatást, addig idéntől átálltak a tanév szerinti támogatási rendszerre, ami a tanintézmények, diákok szempontjából sokkal előnyősebb, sőt az elszámolást is átláthatóbbá teszi. Intézményünk idén a bentlakási költségek résztámogatására 7673 lejt kapott a Communitastól, ingázásra pedig 25 625 lejt – közölte Kocsis Attila Levente iskolaigazgató. Elmondta továbbá, hogy a dévai Téglás Gábor Elméleti líceumban jelenleg 25 diák veszi igénybe a bentlakást, többségükben Zsil-völgyiek, valamint három más megyéből érkezett fiatal. Számukra a Communitas Alapítvány támogatásából a bentlakási költségek 25-30 százalékát tudják fedezni szeptember – március időszakra. Az ingázó diákok száma ennél sokkal magasabb: naponta 41 diák ingázik Csernakeresztúrról, 3 Bácsiból és 21 Vajdahunaydról. Előbbieket iskolabusszal szállítják nap mint nap Dévára, utóbbiak viszont egy magáncéggel kötött szerződés értelmében, a cég városközti buszával közlekednek. Ebbe az önkormányzat a költségeknek mintegy 30 százalékával pótol be. A Communitas Alapítvány résztámogatásával viszont az egy főre eső ingázási költség nagyjából negyedére csökken. – Ez még így sem elhanyagolható összeg, hiszen vannak családok, ahonnan testvérpárt ingáztatnak a szülők és mondjuk a 180 lejes havi bérletből még mindig rájuk hárul 40-45 lej. De mindenképp a Communitas támogatás jelentős mértékben csökkenti az ingázási kiadásokat. És ezt az idei tanév teljes időszakára biztosítani tudjuk – fogalmazott az iskolaigazgató, a diákok, szülők nevében is köszönve a támogatást, amely nélkül nagyon nehéz lenne fedezni az ingázás, bentlakás költségeit és ez számos diák esetében kizárná az anyanyelven való tanulás lehetőségét. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Tíz százalékkal csökkent Sepsiszentgyörgy lakossága
A fiatalok többsége tanulmányai elvégzése után külföldön keresne megélhetést és az ország migránsainak 71 százaléka a 20-49 évesek közül kerül ki. Ezek a tendenciák azonban a jelentősen hozzájárulnak a népesség elöregedéséhez, s ráadásul a folyamatot a csökkenő gyermekvállalási kedv is fokozza – derült ki 11 ország és 18 intézmény bevonásával működtetett SEEMIG projekt kedden, Sepsiszentgyörgyön ismertetett felméréseiből.
Nem csupán a munkaerő-piaci viszonyokra van hatással az elvándorlás, hanem konkrétan a társadalom elöregedésére is. Jelenleg Románia a második legnagyobb kibocsátó ország, Lengyelország után innen vándorolnak el a legtöbben. Egyébként az EU népességének közel hat százaléka nem annak az országnak a határain belül él, melynek állampolgára. Ez mintegy 26 millió, többnyire fiatal személyt jelent, akik nem saját országukban kamatoztatják szaktudásukat és reprodukciós potenciáljukkal – vázolta a helyzetet keddi beszámolójában Buja Gergely, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat munkatársa.
Fontos pontos adatokkal dolgozni, ezért hatékony felmérési stratégiák mentén kutatták az elmúlt harminc hónapban a  délkelet-európai régióban történő migrációs, munkaerő-piaci és demográfiai folyamatokat. Külön kiemelt figyelmet fordítottak kutatásaik során Sepsiszentgyörgyre is.
Komoly eltéréseket mutat a külföldön dolgozó szülők itthon maradt gyermekeiről szóló romániai statisztika, mely 80 ezer ilyen kiskorúról számol be. Ami biztos, hogy a gyerekek egyharmadának mindkét szülője külföldön dolgozik.
Sepsiszentgyörgyön egyébként 624 olyan gyereket tart számon a Kovászna megyei tanfelügyelőség, akinek egy, vagy éppen mindkét szülője külföldön dolgozik. Mivel nem létezik egy egységes országos kimutatás a különböző érintett hatóságok adataiban legtöbb 150 ezer kivándorolt személy szerepel, de számuk több milliós is lehet. Alapvető gond, hogy az EU tagállamai más-más regisztrációs rendszerrel dolgoznak, ráadásul a több állampolgársággal rendelkezők is bonyolítják a pontos adatszerzést – mutatott rá a szakember.
Tény, hogy Románia társadalma öregedik a leggyorsabb iramban az EU-ban, hiszen míg 2002-ben 37,5 év volt az országban lakók átlagéletkora, 2011-re 40,6 év lett. Sepsiszentgyörgyön ez az arány egy kicsivel jobb: az átlagéletkor 2002-ben 35,5 év volt 2011-ben 39,7 év. Nem születik annyi gyermek, mind ahányan meghalnak, ráadásul a fiatal és középkorú a társadalmi rétegek kivándorolnak.
Szakszerű és pontos adatgyűjtésre van szükség – hangsúlyozta Barna Gergő, a kolozsvári kisebbségkutató intézet szociológusa is. A SEEMIG projekt egyik fő célkitűzése önkormányzati szinten a migrációnak a helyi közösségre gyakorolt negatív hatásainak hatékony kezelése volt, mely a közép- és hosszútávú városfejlesztési elképzelésekhez hasznos, megbízható információkat biztosíthat. Ennek érdekében elkészült Sepsiszentgyörgy helyi migrációs stratégiája is.
A Sepsiszentgyörgy lakosságának mozgásáról készített felmérések szerint a megyeszékhely lakossága az utóbbi két népszámlálás között 10 százalékkal csökkent. Ugyanakkor a sepsiszentgyörgyi középiskolák végzősei körében végezett közvélemény-kutatás szerint a most érettségizők hetven százaléka gondolt már az elvándorlásra, és minden második végzős külföldön szeretne dolgozni.
A szakemberek szerint azonban nem csak az itthoni munkahelyek hiánya, hanem ugyanolyan arányban az alacsony fizetések is elvándorlásra késztetik a fiatalokat. Az elmúlt időszakban az önkormányzat számos projektet dolgozott ki a hazatérők számára, illetve a migrációból fakadó társadalmi jelenségek kezelésére – mutatott rá Buja Gergely. A sepsiszentgyörgyi önkormányzat munkatársának felsorolása szerint a Gyere haza program, a szolgálati lakások építtetése, az oktatási infrastruktúrába való beruházások, a helyi vállalkozások adó-visszaigénylési lehetősége, az ipari park felépítése, a munkahelyteremtés és a sepsinet.ro honlap elindítása is, de a szociális, valamint az identitásőrző kulturális programjaik elindítása is azt a célt szolgálják, hogy élhetőbbé, vonzóbbá tegyék Sepsiszentgyörgyöt az elvágyakozó, elvándorolni készülők és a hazatérni szándékozók  számára is.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro

Átadták az idei ösztöndíjakat
Nagyvárad- Szerda reggel a Rákóczi Szövetség munkatársai a váradi Szent László Líceum dísztermében átadták a 10 ezer forint értékű egyszeri támogatást jelentő összegeket tartalmazó borítékokat.
A Rákóczi Szövetség minden tanévben 10 ezer forint értékű egyszeri támogatást jelentő ösztöndíjakat ad át minden gyermek után a Kárpát-medencében azoknak a családoknak, akik utódaikat magyar tannyelvű iskolába íratják, azzal a céllal, hogy bátorítsák a magyar nyelven való tanulást. Az idén ősszel szeptember és december között ennek érdekében a szervezet munkatársai körülbelül 200 helyszínt keresnek fel, és adnak át ösztöndíjakat a tanítókon keresztül körülbelül 5400 diáknak. Szlovákiában 3550, Romániában 1500, Szerbiában pedig 400 a kedvezményezettek száma. Bihar megyében 1400 előkészítő osztályost érint a támogatás: a váradi Ioan Slavici általános iskolában 18-at, a Lucreţia Suciu iskolában 14-et, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban 28-at, a Szacsvay Imre iskolában 83+27-et, a Dimitrie Cantemir iskolában 21-et, a Nicolae Bălcescu iskolában 24-et, a 16. számú iskolában 30-at, a 11. számú iskolában 24-et, a bihari iskolában 20-at, a paptamási iskolában 16-ot, az érmihályfalvi iskolában pedig 92-et.
Énekeltek
Az egyik átadási ünnepségre szerda reggel a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében került sor Zalder Éva igazgatónő és Kéry Hajnal Bihar megyei tanfelügyelő-helyettes jelenlétében. Ebben a tanintézetben két osztálynyi gyermek, összesen 38 előkészítő osztályos tanuló örülhetett a pénznek, akik közös versmondással és énekléssel bizonyították a Rákóczi Szövetség megjelent három munkatársának- Petrovay Lászlónak, Papp Imrének és Bajnóczi Gábornak- azt, hogy ők milyen talpraesettek, okosak és ügyesek.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Világszerte támogatják a honosítást
Nagy támogatottságot élvez a honosítás a diaszpóra magyarlakta területein – mondta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a Magyar Diaszpóra Tanács IV. ülésének szünetében tegnap Budapesten. A 2011 novemberében alakult tanács a világon szétszórtságban élő magyarság szervezeteinek közös fóruma.
A politikus újságírók előtt kiemelte: a külhoni magyarság tekintetében teljes konszenzus tapasztalható a társadalom és a parlamenti pártok részéről a három legfontosabb kérdésben. Ezek között említette, hogy a külhoni magyaroknak jár a magyar állampolgárság és ezzel együtt a szavazati jog, valamint megilleti ezeket a közösségeket az autonómia. Szólt arról, hogy plusz egymilliárd forintot biztosítanak a Kőrösi Csoma Sándor-program folytatásához a jövő évi költségvetésben, így száz fiatal utazhat a diaszpóra közösségeihez. A program az állampolgárság felvételét is segíti – állapította meg Semjén.
A miniszterelnök-helyettes jelezte: a diaszpórában felhalmozott hagyatékok, könyvtárak megmentését előirányzó Mikes-programhoz félmilliárdot tesznek hozzá. Közölte: 13 raktárat hoztak létre, itt lehet leadni ezeket a hagyatékokat, könyveket, amelyeket az Országos Széchényi Könyvtár munkatársai átnéznek, s a különleges értékkel bírók bekerülnek a könyvtárba. Amelyek nem ilyenek, azokat Kárpát-medencei magyar iskolákhoz juttatják el. A politikus hozzátette: a diaszpóra magyarsága által létrehozott értékek dokumentálását célzó Julianus-programot is szeretnék folytatni. Semjén Zsolt emlékeztetett: azért hozták létre a Magyar Diaszpóra Tanácsot, mert a Magyar Állandó Értekezleten a nyugati magyarság szempontjai kicsit elhalványodtak. A tanácskozás egyre nagyobb létszámmal és egyre sikeresebben működik, és tagjai részt vesznek a Máért mai ülésén is – jegyezte meg. A miniszterelnök-helyettes megerősítette: számukra minden magyar egyformán fontos, az az egyetlen lényegi szempont, hogy magyarok, és a magyarságukat meg kívánják őrizni, ezért egyforma nyitottsággal fordul szervezeteik felé a kormány.
A tanácskozás végén a résztvevők zárónyilatkozatot fogadtak el. A dokumentumban leszögezik: a Magyar Diaszpóra Tanács tagjai aggodalmuknak adnak hangot a nyugati sajtóban megjelenő, Magyarországot érő, kettős mércét alkalmazó támadásokkal kapcsolatban. A résztvevők kérik és szívesen fogadják a magyar kormányzat tájékoztatását ezen ügyekben, és kijelentik, hogy együttműködnek a kormánnyal a közvélemény, a sajtó és a politikai szereplők hiteles tájékoztatásában azokban az országokban, ahol élnek. A tagok bíznak abban, hogy együttműködésük sikerrel szolgálja az egyetemes magyarság egységét, valamint a magyar nemzet teljesítőképességének és megbecsültségének növekedését a világban. Üdvözlik a Mikes Kelemen program működését, amely a diaszpórában fennmaradt magyar hagyatékokról és tárgyi örökségekről való gondoskodást tűzte ki célul. Három kontinens (Észak-Amerika, Dél-Amerika, Ausztrália) hét országának tizenhárom gyűjtőpontjára érkeztek meg az adományok 2014. január 1. és szeptember 30. között, amelyek hazaszállítása jelenleg zajlik – jelezték. A másod- és harmadgenerációs fiatalok magyar identitása kulcskérdés az egész nemzetnek – írták, kiemelve: ezért a tagok szorgalmazzák a diaszpórában élő fiatalok anyanyelvi oktatását, az identitást átörökítő foglalkozások megszervezését.
Magyarországnak lojálisnak kell lennie szövetségeseihez, de eközben ki kell állnia gazdasági érdekeiért – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök tegnap a Magyar Diaszpóra Tanács IV. ülésén Budapesten, ahol hangsúlyozta, hogy a magyaroknak nem érdekük egy újabb hidegháború. A kormányfő azt is elmondta, kulcskérdésnek tartja, hogy Magyarország gazdaságilag sikeres legyen, mert szerinte csak így ellensúlyozható a szellemi viták miatti negatív nemzetközi megítélés. A gazdaságpolitika és a nemzetközi viták összefüggéséről szólva arra hívta fel a figyelmet, hogy ha Magyarország gazdaságilag nem lenne sikeres, akkor a „szellemi frontokat” sem tudná tartani.

Határőrző emlékjelek
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt  keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette.   A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély diákszemmel: a szórványban élők is pályáztak idén
Az Erdély diákszemmel című honismereti pályázatra nem csak a tömbmagyarságban élő diákok, hanem a szórványban élők is szép számban jelentkeztek. A 2014-es pályázatra is sok értékes munka érkezett így a zsűrinek ismét nehéz dolga volt.
Rajz-, esszé- és tanulmány kategóriában hirdették meg az idei pályázatot, amelyre összesen 162 pályamunka érkezett. Négy korcsoportra osztották a jelentkezőket, az első az elemis diákokat, a második pedig a 5–8. osztályosokat foglalja magába. A középiskolások képezik a harmadik korcsportot, negyediket pedig főiskolások, egyetemisták, mesterisek számára tartották fenn.
A színvonalas munkák rangsorolása nem volt könnyű munka a zsűri számára. A szervezők odafigyeltek arra, hogy minél több diákhoz eljusson a hír, ezért több úton is népszerűsítették a pályázatot. Az interneten és írott sajtón kívül az iskolák, ifjúsági szervezetek közvetlen megszólítása is eredményesnek bizonyult, hiszen tizenegy erdélyi megyéből, hetven településéről érkeztek munkák. Ezúttal nem csak a székelyföldi tömbmagyarságban élő diákokat mozgatta meg felhívás, hanem a szórványban élő fiatalokhoz is eljutott hír.
A lelkes diákok munkáit több partnerszervezet is díjazta. A pályázatokat bíráló zsűri díja az általános iskolások számára 200 lej értékű képzőművészeti eszközcsomag, a középiskolásokat 500, a főiskolásokat 1500 lejjel díjazta. Könyvvásárlási utalványt kaptak közönségdíjként a diákok, az elemisek 100, a középiskolások 300, a felsőoktatásban tanulók pedig 500 lej értékben.
Az Erdélyt Járók Közhasznú Egyesület az általános iskolásoknak 5000 forint értékű tanszercsomagot és a díjazott rajz közzétételét biztosította az EJKE Tisztás című folyóiratában, ezt a díjat a marosvásárhelyi Nagy Zsuzsa nyerte. A középiskolások 10 ezer forint értékű könyvvásárlási utalványt kaptak és a díjazott írást közzétették a folyóiratban, a főiskolások pedig 15 ezer forint értékű könyvvásárlási utalványban részesültek, a díjazott írás pedig szintén bekerült a folyóiratba.
A Székelyföldi Legendárium is díjazta az elemiseket Legendárium-ajándékcsomaggal. A Zöld SzékelyFöld Egyesület az elemiseket, illetve az egyetemistákat könyvcsomagban részesítette, továbbá tíz felső tagozatos tanuló és tíz középiskolás pályázónak biztosított nyári táborozási lehetőséget.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

A látszatkeltés színe és fonákja
Megtörtént, amit kevesen tartottak valószínűnek: Klaus Johannis, a protestáns szász győzött az ortodox román „nemzetállam” elnökválasztási küzdelmében. Annak ellenére, hogy ellenfelei minden bevethetőt bevetettek a vallásos, és nemzeti érzületre való apellálástól a teljességgel légből kapott fekete propagandáig. Aradon és Temesváron olyan óriásplakátok jelentek meg, amelyekre Tőkés Lászlót is odamontírozták a PDL-s csapat prominensei mellé. Aradon a Direct Arad című kiadvány a Klaus Johannis a Băsescu–Tőkés-kormány előkészítésén fáradozik, újabb fizetés- és nyugdíjcsökkentés várható című cikkében nem kevesebbet állított, mint hogy Tőkés László lesz a Johannis által kinevezendő, Traian Băsescu vezette új kormány miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere. Jól bevált baloldali technika ez, diabolizálni egy közéleti vagy történelmi figurát, majd ellenfelünk nyakába varrni a vele való szövetkezést. Működik ez a szélsőségesnek bélyegzett pártok vonatkozásában, de egész ideológiák viszonylatában is. Lásd: nemzetben való gondolkodás = nacionalizmus, nacionalizmus = sovinizmus, sovinizmus = rasszizmus, s aki rasszista, az már akár náci is lehet. Aki szót emel a nemzeti érdekek mellett, egyből ott találhatja magát Hitler és Mussolini társaságában.
E fegyver bevetése azt jelzi, hogy már a valószerűségre sem ügyelnek a rágalmazástechnikában, pusztán olyat akartak mondani, amit a választópolgárok egy része „bevesz”. Mert bármennyire is komikus a politikai viszonyokkal nagyjából tisztában levő erdélyi magyarok számára egy Băsescu–Tőkés-kormány, az eseményeket nem követő „mezei” román választó, aki látta már a tévéhíradóban Băsescut Tőkés mellett ülni, mondjuk Tusnádfürdőn, hitelt adhat e politikai rémhírnek.
Ellensúlyok és garanciák
Johannis győzelmének nem azért örülhetünk, mert most aztán egycsapásra jobbra fordul az erdélyi magyarság sorsa. Annál is inkább, mivel a német aligha fog autonómiaügyben engedményt tenni nekünk. Hadd szögezzük azért le: ezt Pontától sem várhattuk, aki ugyebár nem ismeri el Székelyföld létezését, prefektusai révén szabályos háborút visel a székely zászlók ellen, s meglehetősen illojális módon ismételten leszögezte: az RMDSZ az autonómiát – az autonómiastatútumot is beleértve – csak kampánycélokra használja.
Elnökként Johannis ellensúlyát képezheti az utódkommunisták politikai erőcentrumának, s vélhető, hogy komolyan gondolja az általa képviselt hatékonyság-, pontosság- és munkaideológiát. Aligha állja majd útját a korrupció intézményes üldözésének, remélhetően kevésbé lesz partner a balkáni kéz kezet mos játékokhoz. (Kevésbé, mondom, mert aki teljes mértékben tiszta marad és totálisan merev, az könnyen megütheti a bokáját. Elnöknek lenni nem életbiztosítás, amint azt az Egyesült Államok története is mutatja.)
Ugyanakkor Orbán Viktor mozgástér- és szuverenitásnövelő, magyar érdekű gazdaságpolitikájának Johannis általi bírálata nem túl biztató. Akkor sem, ha ez a markáns megnyilvánulás elsősorban nem magyar–román viszonylatban értelmezendő, hanem a globalizáció tematikáján belül. Azt lehet belőle kiolvasni, hogy Johannis nem készül meglepetéseket okozni a globalizmus kontra helyi társadalmak burkolt háborújában, megmarad a mainstream politizálás medrében, tudomásul veszi a háttérben működő globális főhatalom döntéseit.
Bizton megállapítható, hogy a német jelölt győzelme egyfajta mentalitásváltozást jelez, van, aki a Facebook-generáció győzelmét ünnepli. Az erdélyi magyarság szemszögéből kétségkívül kedvező fejlemény, hogy a rajtunk uralkodó többségi nemzet idegenellenessége csökkent, ugyanakkor a jelenség kontextusa, az elfordulás a gyökerektől, az önfeladásig menő másság-elfogadás, a fogyasztói kultúra vészes terjedése minket is veszélyeztet, történetesen még inkább, mint a románság magyarellenessége.
Amíg kirúgnak?
Az RMDSZ számára ez a választás egyértelmű kudarc. A magyar választók önmagukhoz képest szép számmal járultak az urnákhoz, négyötödük Johannist támogatta, bár az RMDSZ hivatalos álláspontja – miszerint mindenki szavazzon lelkiismerete szerint – de facto Ponta mellett kampányolt mind a helyi vezetők, mind pedig a csúcsvezetés szintjén. Ennek ellenére sejthető volt, hogy az RMDSZ demobilizáló kampánya nem jár majd sikerrel, az meg különösen, hogy a magyarság többsége nem voksol Pontára.
Első nyilatkozatában Kelemen Hunor sajnálkozását fejezte ki az eredmény felett, leszögezve, hogy „Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia modellország, amelyben a kisebbségi kérdés megoldott, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak.” Végre valamiben egyetérthetünk az RMDSZ elnökével! Érdekes, hogy ez az érv 2009-ben, amikor miniszterelnök-jelöltként került szóba Johannis, de a PSD-s jelölt tervezte volna kinevezni, nem jutott eszükbe. Ugyanakkor a fő kérdés az, hogy miként válhatott Románia már 1999-ben (!) olyan országgá, amelyet modellként emlegetett még az Egyesült Államok elnöke is, átvéve a korábban Ion Iliescutól hallott, a valósággal szöges ellentétben álló öntömjénező szólamokat? Klaus Johannis kiváló arc a román látszatkeltésben, de nem az RMDSZ volt a látszatkeltés első számú aktora 1996-tól errefelé? Most jön rá az RMDSZ vezetője, hogy a külföld véleménye is számít, és hogy a külpolitikai nyomásgyakorlás mégiscsak egy használható eszköz, amelynek kicsorbulása felett most sajnálkozik. Másrészt, azért arra is érdemes odafigyelni, hogy mindezt nem azután mondta Kelemen, hogy Johannis nyert Smaranda Enachéval vagy Lucian Mândruţával szemben, mert akkor még érthető lenne a szomorkodás. No de Ponta vonatkozásában, aki legfeljebb a klikkérdekű egyezkedésben volt partner, amúgy semmi jót nem hozott nekünk?
A magyarság azért használhatja ma sokkal kisebb hatékonysággal a külpolitikát, mint az autonómia kivívására alkalmas eszközt, mert két év híján két évtizede az RMDSZ fő tevékenysége a román imázsápolás volt. Most kétségkívül nehéz lenne előállni azzal, hogy mi is a valós helyzet, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett is folytatódott a közel száz éves asszimilációs politika, s hogy mi mégiscsak igényt tartanánk külföldi segítségre, és igen, mondjuk ki: nemzetközi rendezésre. Mert nem érdekünk, hogy „jó fiúk legyünk”. Hogy addig sugározzuk kifelé, hogy mi ügyesen elrendezzük a dolgainkat a román hatalommal Bukarestben a lényeget nem érintő, sorsunkon érdemben nem javító titkos paktumokkal, amíg közösségünk nem csökken az önfenntartási küszöb alá.
De ne legyenek illúzióink, az RMDSZ addig folytatja imázsápoló, látszatkeltő politikáját, amíg arra lehetősége van. „Meddig leszünk kormányon?” – kérdezte egy SZKT-képviselő a kilencvenes évek végén, majd megadta rá a választ: „amíg ki nem rúgnak.” Nos, ebben a mondatban benne van az engedményekért kuncsorgó, paktumozgató, a román nemzetstratégiai érdekeknek alájátszó RMDSZ politika lényege. Ezt kellene végre megtörni, véget vetni a hamis látszatkeltésnek, és visszatérni a magyar érdekű politikához.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
 Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közép-Európa 1989
Konferencia a kommunista diktatúrák bukásáról
A rendszerváltók korosztályának nemcsak az adatott meg, hogy lerombolja a régi rendszert, hanem az is, hogy elkezdje egy jobb világ építését – mutatott rá Lech Walesa Nobel-békedíjas volt lengyel elnök, a Szolidaritás szakszervezet egykori vezetője csütörtökön Bukarestben, ahol a kommunista diktatúrák bukásának 25. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián vett részt.
"Egy jobb világ megteremtéséhez szükség van a vitára, az érzelmekre, a sztrájkokra és tüntetésekre ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes megoldásokat, és megfelelő, felelős vezetőket válasszunk" – jelentette ki Walesa.
Hozzátette: a rendszerváltás 25. évfordulóján talán túl sok szó esik a demokráciáról és kevesebb a szabadságról, pedig a szabadság nélkül nem érvényesül a népakarat. A szabadság fontosságáról hajlamosak az emberek megfeledkezni, mert az olyan természetes, mint a levegő: "csak akkor érezzük a hiányát, ha nincs" – vélekedett a lengyel rendszerváltozás meghatározó személyisége.
A Visszatekintés és jövőbe nézés című tanácskozást Emil Constantinescu volt elnök által vezetett alapítvány rendezte. Az eseményre kelet-európai országok első demokrata államfői, a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás meghatározó személyiségei kaptak meghívót.
Többek közt Vytautas Landsbergis volt litván elnök, Sali Berisa, Albánia volt köztársasági elnöke, Zselju Zselev volt bolgár elnök és Boris Tadic, Szerbia volt elnöke vett részt a megnyitón.
A kétnapos konferenciára Magyarországról – a 80-as években több szamizdat kiadványt alapító és szerkesztő – Demszky Gábort, Budapest volt főpolgármesterét hívták meg, aki egy csütörtök délutáni fórumon vett részt.
Constantinescu nyitóbeszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik szembeszálltak a "bűnös kommunista rendszerrel", és azoknak, akik 1989-ben hozzájárultak a Ceausescu-diktatúra megdöntéséhez.
A volt államfő úgy vélekedett: semmilyen összeesküvés nem lett volna képes azt a mélyreható változást előidézni Kelet- Európában, ami negyedszázada történt, ha a "végbement csodát" nem táplálta volna a szabadság eszméjéhez életük árán is ragaszkodó emberek eltökéltsége.
A konferenciát I. Mihály király, a 93 éves volt uralkodó levélben üdvözölte, és csütörtökön díszvacsorát adott a Bukarestben összegyűlt volt államfők tiszteletére.
Népújság (Marosvásárhely)

Új tulajdonosa van a gyalui várkastélynak
Nagy Elek kolozsvári származású magyarországi üzletember tulajdonába került a 15. században épült gyalui várkastély. A tulajdonosváltásról Barcsay Tamás történész, a kastély örököse számolt be az MTI-nek.
Barcsay Tamás 2012 szeptemberében kapta vissza a kommunista diktatúra idején államosított épületet. Mint elmondta, nem azzal a hátsó gondolattal vágott bele a vagyon visszaszerzésébe, hogy eladja azt, de kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a kastély megmaradását.
"A múlt nyáron három hétre elutaztam Erdélyből, és mire visszatértem, leszakadt az ebédlő plafonja. Óriási gerendák feküdtek a földön. Ez a történet érlelte meg bennem az elhatározást, hogy eladjam. Azt éreztem, ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog majd hibáztatni, amiért hagytam, hogy tönkremenjen" – mesélt motivációiról az örökös.
Elmondta: olyan vevőt keresett, akinek anyagi lehetőségei is vannak az épület megmentésére és akinek ugyanakkor a személye garancia is arra, hogy az örökség megmarad.
"Azt hiszem, ez sikerült" – tette hozzá. Örömmel beszélt arról, hogy az új tulajdonos máris elvégezte a legsürgetőbb állagmegőrzési munkálatokat és elkezdődtek a régészeti ásatások a kastély körül.
Barcsay Tamásnak arról is sikerült megegyeznie Nagy Elekkel, hogy amíg ő és a húga élnek, addig használhatják a kastély egyik sarokbástyáját és néhány termét.
"Azt tervezem, hogy áthozom ebbe a lakosztályba a személyes dolgaimat, a festményeimet, metszeteimet, a könyvtáramat és egy olyan muzeális részt alakítok ki, ami látogatható lesz, és esetleg a halálom után is tovább működik valamiféle alapítványi formában" – nyilatkozta a torontói Ryerson Egyetem nyugalmazott professzora.
Nagy Elek szerint a vétel érzelmi alapú volt és céljai is érzelmi alapúak, amelyek szorosan összefüggnek származásával, neveltetésével.
"Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. E várkastély keretén belül meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra kihat. A várkastély Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében van, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta Nagy Elek. Hozzátette: a cél megvalósítására a nemrég bejegyzett Traditio Transylvanica alapítvány lesz hivatott.
A négyzet alakú várkastély államosítása előtt Bánffy Katinka grófnő tulajdonában állt. 2002-ig a gyermekvédelmi hatóság kisegítő iskolát működtetett benne, azóta üresen áll. Bánffy Katinka grófnő unokája, Barcsay Tamás történész hét évig várt arra, hogy birtokba vehesse örökségét.
A kastély első írásos említése 1439- ből való. Kezdetben a nagyváradi, majd a gyulafehérvári római katolikus püspökség tulajdonát képezte, de az évszázadok során számtalanszor gazdát cserélt, míg a Bánffy család tulajdonába került. Történelmi esemény is kapcsolódik az épülethez: 1541. december 29-én Fráter György itt kötött megállapodást a Habsburgokkal arról, hogy a magyar korona és Magyarország egésze Habsburg Ferdinándra száll, ha kiűzi a törököket az országból. A terv meghiúsult, Magyarország három részre szakadt.
Népújság (Marosvásárhely)

Felelősség
Menjen vagy maradjon a Ponta-kormány? – Klaus Johannis meglepő választási győzelme után ez az egyik vezető politikai téma.
Pedig nem parlamenti választásról van szó, államfőre voksoltunk, nem képviselőkre, ennek nyomán pedig elvileg nem kellene azon spekulálni, hogy az elnök megválasztása nyomán a kabinet is módosul.
A mostani helyzet mégis más. Amolyan „félidei” választásról van szó, hiszen a Ponta-kabinet – ha nem is ugyanabban az összetételben – mandátumának felénél tart. Ráadásul Johannis ellenfele maga a regnáló miniszterelnök, Victor Ponta volt. Ebben a minőségében szenvedett vereséget. Ráadásul abban is konszenzus van, hogy Johannis győzelme nem feltétlenül politikai programjának köszönhető, a polgárok nem azért mozdultak meg vasárnap, hogy ő legyen az államfő, hanem azért, hogy ne Ponta.
Az általa vezetett Szociáldemokrata Pártot (PSD) ugyanis a posztkommunizmus letéteményesének tartják, ennek minden velejárójával: a korrupcióval, a zsarolással, az oligarchák arcátlanságával, a beruházások ösztönzése és a vállalkozók támogatása helyett az állami segélyből élők közpénzekkel történő „lefizetésével”, a teljesítmény díjazása helyett az államtól való függés erősítésével. A polgárok többsége mindezen okok miatt Ponta ellen voksolt, amit tekinthetünk akár „közvetlen bizalmi szavazásnak” is, amelyen a miniszterelnök csúfosan elbukott.
Ezek után akkor is indokoltnak tekinthető a távozása, ha nem parlamenti választás zajlott. A felelősséget az egész kormánynak viselnie kell, az RMDSZ-szel együtt. A szövetség egy megbélyegzett kormány tagja, amely fölött a külföldi szavazás akadályozása miatt ráadásul most már a bűncselekmény elkövetésének gyanúja is lebeg. Már csak ezért is indokolt volna a kilépés.
És azon megyei, illetve országos vezetők felelősségének megállapítása és esetleges elmozdítása, akik azért felelősek, hogy a magyar közösség egyetlen olyan szervezete, amely parlamenti képviselettel rendelkezik, és a leginkább szem előtt van, ennyire nem értette meg a magyar választók akaratát, és miközben látszólag nem foglalt állást, valójában a már csak a külföldi voksolási botrány miatt is vállalhatatlan jelölt mellett állt ki.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Politikai közösség vagy diaszpóra az erdélyi magyarság?
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadást csütörtök este Marosvásárhelyen a Kultúrpalota kistermében.
A Kós Károly Akadémia által szervezett A Kárpát-medence népei című történelmi előadássorozat utolsó rendezvényén az előadó az erdélyi magyarság politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági alakulását mutatta be a két világháború közötti időszakban, valamint az 1940-44 közötti években és az azután következő évtizedekben. A történész kitért az erdélyi és székely kérdésekre, azokra a felmerülő teóriákra, amelyek a kérdésekre próbáltak választ találni.
Az egyik típus volt a határváltoztatás, a másik a határváltoztatás nélküli, ahová a lakosságcserétől kezdve a kivándoroltatás, a homogenizáció, asszimiláció tartozott. A két világháború közötti Székelyföldre vonatkozó tabukérdés az a székelyföldi nyomor, amelynek többek közt az elvándorlás, kitelepedés, vagy az otthontól távoli, például bukaresti munkavállalás volt a következménye.
Az erdélyi magyarságnak Romániában, azon belül pedig Észak- és Dél-Erdélyben betöltött szerepéről, korszakokról, törésvonalakról, kulcskérdésekről beszélt Bárdi Nándor. Rámutatott, hogy 1918-1940 között a magyarság nemzeti kisebbség volt a Román Királyságban. Majd megváltozott e helyzet 1940 és 44 között, mikor Észak-Erdélyben többséggé vált, Dél-Erdélyben viszont továbbra is kisebbség maradt. Az 1944-1989 közötti évtizedekben többféle megnevezést is kapott az erdélyi magyarság. Így például nemzetiségből nemzeti kisebbséggé vált, majd, a legfájóbbnak az bizonyult, amikor 1984-ben magyarul beszélő románoknak titulálta a hatalom, amely a magyar kultúráról próbálta leválasztani az erdélyi magyarságot.
Az 1989-es rendszerváltást követő időszakokra is kitért az előadó, a szétfejlődésre, az államon kívüli nemzetépítésre, a nemzeti autonómiára mint egyfajta jövőképre, illetve elvárásra. Előadása utolsó részében Bárdi a kettős állampolgársághoz vezető kényszerpályáról és annak lehetséges következményeiről beszélt. Rámutatott azokra a tényezőkre, amelyek megelőzték a honosítást: az autonómia-törekvések kudarcaira, a 2004-es FIDESZ-kommunikációra, ami a népszavazás körül volt jellemző, a megszólíttatási igényre.
A kettős állampolgárság egyik következménye az, mondta, hogy 150 ezer ember vándorolt ki Erdélyből és Vajdaságból, illetve vállalt munkát Nyugaton. A mai nap kulcskérdései közé tartozik, hogy politikai közösség-e az erdélyi magyarság, vagy inkább diaszpóraként kezelendő, diaszpóraként viselkedjen
Antal Erika
maszol.ro

Átadták az elismeréseket
Hétfőn, a Pesti Vigadó épületében többek között Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszok-levelet.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda, és hatvankilencen kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévüket betöltött képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 ezer 500 forint.
"Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik" – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különösen sokat adtak nekünk.
Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet, a filmművészet, az építőművészet, a táncművészet, az iparművészet, a fotóművészet, a népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
"Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjhoz járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit" – jelentette ki a miniszter.
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjról odaítélő bizottság "komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos" döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb hetvenen viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. "A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek" – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím viselése nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb. A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a Magyar Mozgókép Mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház Mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november ötödikéhez kapcsolódva adták át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészeté és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
Az ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
"…tudom a titkot, áldás, áldás…"
Magyar írók asztalánál
Alkotói világok, dallam és politikum, újat teremtő visszaút- és mindent elsöprő anyaságélmény találkozásának szolgált színhelyéül múlt csütörtökön a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár lassan hagyományossá váló rendezvénye, a magyar írók idén is telt házas estje fordított forgatókönyv szerint zajlott: a meghívottak – Szilágyi Ákos, Dragomán György, Szabó T. Anna és Péterfy Gergely – műveikből felolvasva teremtették meg a párbeszédmozaikok hangulatát. A vendégekkel Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke beszélgetett.
Elsőként Szilágyi Ákos kínált ízelítőt Baglyok könyve című, a politikum ragadozó és prédamadarait "megéneklő" verseskötetéből. A Szól a kuvik már című vers egyedi előadása után magától adódott a lírai szöveg zeneiségére vonatkozó kérdés.
– A dallamról leválaszthatatlan a szöveg. Ezt igazolja a Kalevala, a trubadúr költészet. A középkor végéig nincs néma olvasás. Zümmögő kolostorokról beszélhetünk. Most pedig, az internet világában, amikor minden multimédiális, ez még inkább érzékelhető. (…) Arany Jánost is így, hangosan kell mondani. Lehetetlen némán olvasni az V. Lászlót, abba beleőrülök – mondta a költő, majd a politikai költészet kapcsán így fogalmazott:
– Mindannyian közemberek vagyunk, és a hatalom természeténél fogva állandóan súrlódunk. Újabban a halk szavú lírikusoknál is ezt vettem észre… Akárhogy rakjuk össze a lírai motívumokat, kifejezésre jut a politikai üzenet.
Szilágyi Ákos a tragikusan elhunyt Borbély Szilárdhoz írt versével a magyar irodalom ez évi nagy veszteségére emlékezett.
Út a fához
Dragomán György Máglya című új regényéből olvasta fel a Látóban megjelent részletet. A marosvásárhelyi származású író elöljáróban elmondta, hogy ez az első olyan műve, amelyben nem fiúk szólalnak meg, hanem egy 13 éves kamasz lány, a felolvasást követő rövid beszélgetés során pedig azt is elárulta, hogy a regénynek egyetlen valós szereplője van, a központi elemnek számító diófa, amelyet nagymamája egykori fájáról mintázott.
– 1988 szeptemberében onnan indultunk Magyarországra. Emma egy ilyen kertben él. Sokat írtam arról a fáról. Ma már nincs ott, de meg akartam nézni a helyét az égen, és láttam is.
Mészáros Sándor arra kérdezett rá, hogy miért kellett kilenc évet várni erre a regényre, és feszélyezte-e az alkotásban az írót a korábban megjelent mű, A fehér király sikere.
– Úgy gondolom, hogy megérte azt a kilenc évet az életemből ez a könyv. Miközben írtam, egy másik regényen is dolgoztam, és azt hittem, hogy az lesz meg hamarabb – emlékezett vissza Dragomán György a "kilenc szűkös esztendőre".
– Néha az emberek megszántak, és már nem kérdezték, hogy mikor lesz meg – jegyezte meg viccesen, majd azt is kifejtette, hogy második regényének népszerűsége nem nehezítette és nem is könnyítette az alkotás folyamatát, de megvolt benne a késztetés, hogy új könyvével még többet nyújtson.
Gyermek- és anyalét bűvöletében
Az író felesége, Szabó T. Anna érdekes "kulisszatitkokkal" egészítette ki a Dragomán-regények születéstörténetét.
– Az első könyvét öt évig írta, de nem szólt róla senkinek, azt mondta, hogy műfordítói munkát végez. Az nehezebb időszak volt – mondta a költőnő, majd arra is felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy a harmadik regényt, a Máglya címűt elolvasva lehet igazán megérteni A pusztítás könyve című első művet.
– Te hogy vagy költő, miben más a munkamódszered? – tette fel a kérdést Szabó T. Annának Mészáros Sándor.
– Én is rengeteget dolgozom, esszét és novellákat is írok, ez ellen a kisfiam kétévesen úgy tiltakozott, hogy elvágta a kábelt. Regényírással nem mertem próbálkozni, én ugyanis csak éjjel tudok dolgozni. Ha tudnék délelőtt, akkor írnék regényt. Ha bármit elcserélhetnék, az a reggeli frissesség lenne.
A versek személyes hangvétele kapcsán a költőnő elmondta, hogy eleinte nem akart személyes lenni, nagyon szerette az objektív verseket, első gyermeke világra jöttekor, a szülőszobában, a jövő-menő emberek között változott meg ilyen értelemben az ars poeticája, ahhoz képest ugyanis, aminek abban a helyzetben kitéve érezte magát, a személyesség "semmi". Mint azt a közönség tetszésnyilvánítása is érzékeltette, az irodalmi est legintenzívebb élményét Szabó T. Anna felolvasása nyújtotta. "Nagy, meleg, eleven, fészekadó/ csókol és dúdol és elhagy" – szólt a gyermeki panasz az Elhagy című kötet címadó verséből, majd a Hangok a várakozásban lélegzet-elállító lélekképei vetítődtek ki a hallgatóság elé: "Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben/ ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás…"
Nagyapák kiváltsága
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéből nyújtott irodalmi "kóstolót". A budapesti származású író a felolvasás előtt elmondta, hogy számára azért nagy megtiszteltetés jelen lenni ezen a találkozón, mert az apját a Dragomán György édesapjához fűző barátság révén Vásárhely az ő városa is, kívülről régóta figyeli, és mindig úgy érzi, hogy egy kicsit hazajön ide.
Az est házigazdája nagyapjával, Jékely Zoltánnal való viszonyáról kérdezte az írót.
– Nagyszülőnek lenni egy kivételesen tolvaj helyzet. Olyan szeretetet lophatsz, amit az apai helyzetből adódóan nem lehet – jegyezte meg Péterfy György, aki költő nagyapjával való kapcsolatából az egyértelmű szeretetet, illetve azt emelte ki, hogy Jékely Zoltán a maga részben szász, részben székely identitásával, és azzal, ahogy Schubertet, Mozartot, a német és latin irodalmat finoman felkínálta neki, azonosságtudatának alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Nagyapja könyvtárában talált rá arra a Kazinczy- levélre is, amelyből először hallott Kazincy barátjának, Angelo Solimannak, a megnyúzott és kitömött négernek a történetéről, amelynek éveken keresztül a bűvöletében élt. Ebből a történetből született legújabb regénye, melynek elolvasásához az irodalmi est közönsége is kedvet kaphatott.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Ötnapos ünnepséggel zárul a Gábor Áron Emlékév
Három helyszínen, öt napon át tartó rendezvénysorozattal zárul a Gábor Áron Emlékév: Bereckben, Sepsiszentgyörgyön és Eresztevényben lesznek különféle műsorok holnaptól csütörtökig, november 27-éig, a székely nemzet hősének születése napjáig.
A szülőfaluban, az egykori mezővárosi rangú Bereckben a település apraja-nagyja részt vesz az ünnepségen, mely holnap ünnepi hálaadó szentmisével kezdődik, majd a déli harangszó elzúgása után a Szentegyházasfalui Gyermekkórus és Gyermekfilharmónia száz főt meghaladó csoportja lép színpadra a művelődési központ nagytermében. Előadásaikat mindig nagy siker övezi, a taps ezúttal sem fog elmaradni, hiszen a Haáz Sándor irányította Fili az alkalomra összeállított műsorral lép a bereckiek elé. Hétfő és kedd a helybeli Comenius Általános Iskola és a Gábor Áron Alapítvány napja, hétfőn a Gábor Áron Emlékházban szervezett nyílt napon „készülhetnek” a diákok a másnapi iskolai vetélkedőkre, melyen nem csupán a helyiek vesznek részt, de az almásiakat, lemhényieket is meg­hívták. A szerdai programot a kultúrház szervezi, délután a Gábor Áron ma is él című kerekasztal-beszélgetésen történészek, írók, művészek elevenítik fel a tüzér őrnagy tárgyi emlékeket és szellemi értékeket teremtő útóéletét. Gábor Áron születésének naptári évfordulóján a Háromszék Táncegyüttes adja elő az emlékév alkalmából készített Gábor Áron táncfeldolgozást, ez alkalommal a művelődési házban Gábor Áron Csarnokot is avatnak.
Sepsiszentgyörgy az emlékév során meghirdetett irodalmi pályázat díjazásának és a pályázat díjnyertes drámája felolvasó-színházi előadásának ad otthont. A sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színészek produkcióját Kolcsár József rendezte. A hétfő délután hét órakor kezdődő rendezvényen a Székelyföld kulturális folyóirat is bemutatja decemberi számát, mely Gábor Áron-súlypontú: közlik az irodalmi pályázat díjazott írásait, valamint a háromszéki Gábor Áron-szobrok, -emlékhelyek történetét bemutató tanulmányt is.
Eresztevény ezúttal kisebb ünnepség helyszíne lesz, az Emlékezés Erdejében a szentegyházasfalui hagyományőrző huszárok avatják fel a székely nemzet hősének tiszteletére állított kopjafájukat. A Gábor Áron síremléke melletti kopjafaerdőben ez a huszonhetedik emlékjel, a szentegyházasfaluiak immár a harmadikat avatják: a Fili és a Gábor Áron Szakközépiskola mellett a hagyományőrző csoport is fontosnak tartotta az emlékállítást.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor nyilatkozata, magyarra fordítva (Államfőválasztás)
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kisebbségi kérdésekben nem sokat remél a vasárnap román államfővé választott Klaus Johannistól – nyilatkozta az MTI-nek hétfőn Kelemen Hunor, a szövetség elnöke = nem bótoltunk vele, nem tuggyuk.
„Az RMDSZ-elnök úgy vélte, Klaus Johannis megválasztásával hosszú időre szünet következik a kisebbségi, közösségi jogok romániai érvényre juttatásában. Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia egy modell ország, amelyben a kisebbségi kérdés meg van oldva, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak” – jelentette ki Kelemen Hunor. „Az eddigi tapasztalataink alapján sem várjuk Johannistól, hogy felvállalja a kollektív jogoknak, az autonómiának az intézményesítését” – tette hozzá.
= amit huszonöt év alatt, szűk húsz évnyi hatalomban való részvétellel nem oldottunk meg, azt Jo­hannis sem fogja. Ráadásul elveszi előlünk a cukrot, eddig minket tartottak azért, hogy demonstrálják, mennyire példaértékűen megoldották a kisebbségi helyzetet Romániában.
Megjegyezte azonban, hogy ha Klaus Johannis kiegyensúlyozott elnök lesz, és nem akarja uralni a parlamentet és a kormányt, ha keresni fogja a konszenzusos megoldásokat, akkor sikeres elnöki mandátum elé nézhet.
= bótolni fogunk vele is, mer’ ez Románia. Rá fog kényszerülni, nyugi.
 Kelemen Hunor úgy értékelte, fontos üzenet a megválasztott elnök számára, hogy a magyarok 75–80 százaléka rá szavazott. „A választók bizonyítottak. A következő időszakban a labda az ő térfelén van, most neki kell bizonyítania” – tette hozzá.
= akkora sallert kaptunk választóinktól, hogy Johannis adja a másikat. Nem értették meg az üzit ezek a bikkfafejű székelyek, na de majd Verestóy rendet csinál 2016-ra.
Azt is elmondta, hogy üzenetben gratulált Johannisnak, és válaszüzenetet is kapott tőle. = megvan az elnök telefonszáma.
Az RMDSZ elnöke úgy vélte, jól döntöttek, amikor azt mondták a magyar választóknak, hogy mindenki szavazzon belátása szerint.
= nem működött a demobilizálás annyira, hogy a fene essen a Facebookba.
Az sem ingatja meg szerinte az RMDSZ és választói közötti bizalmat, hogy pár nappal a választások második fordulója előtt Călin Popescu Tăriceanuval, Victor Ponta miniszterelnök-jelöltjével vett részt székelyföldi körúton.
= megpróbáltuk terelni a poport. Nem jött össze.
„Lehet ezt kampánykörútként is értelmezni, de én valamennyi helyszínen Tariceanu jelenlétében mondtam el, hogy nem biztatunk senkit arra, hogy egyik vagy másik jelöltre szavazzon” – fogalmazott Kelemen Hunor.
= nagyon szar kampánylevél-modellt írtak a polgármestereknek.
Hozzátette, erkölcsi kötelességének érzi fenntartani a jó viszonyt azokkal a politikusokkal, akik korrekt módon viszonyultak a magyar közösség kérdéseihez. „Tăriceanutól egy mondatot nem lehet elővenni, amely a magyarok ellen szólt volna” – jelentette ki. Az egykori korrekt koalíciós partnerek között említette Victor Ciorbea, Mihai Răzvan Ungureanu és Emil Boc miniszterelnököket is.
= ezekkel mind bótoltunk.
Kelemen Hunor a következő napok kérdésének tekintette, hogy folytatódik-e a közös kormányzás a Victor Ponta vezette Szociáldemokrata Párttal. Hozzátette, bármilyen döntés előtt ki kell elemezni a választási eredményt, „meg kell érteni, ami történt”.
= megvárjuk, merre alakul a történet, és majd szépen átállunk a nyerteshez.
A politikus fontosnak tartotta, hogy a választási verseny a két jelölt közötti jelentős különbséggel végződött, és az új elnök megkérdőjelezhetetlen legitimitással kezdheti mandátuma kitöltését. Megemlítette, hogy a szavazatokban a regionális identitás is hangsúlyosan megjelent, fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy a választók magatartását Victor Ponta elutasítása határozta meg. = Erdély nem Bukarest. Elég baj ez nekünk.
„Van egy nagyszámú társadalmi csoport, amelyik egyik politikai erőben sem találja meg a saját számításait. E társadalmi csoport 2012-ben a Szociál-Liberális Szövetségre szavazott, most pedig egy olyan emberre, akitől azt reméli, hogy megoldja majd a problémáit” – értékelte a választás eredményeit Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
= kurvára fogynak szavazóink. Le kéne váltani a népet, mer’ hülye, nem „ésszerűen” dönt.
DEMETER SZILÁRD
(Facebook, egy MTI-anyag fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia
A megkésettség
A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít.
Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.
(folytatjuk)
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron életútja
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész*, a Háromszék külső munkatársa, a székely tankönyv társszerkesztője, a Történelmi Magazin főszerkesztője. Mint az utóbbi években megszokhattuk, az esztendő végéhez közeledve megjelenik egy-egy Kádár-könyv.
A történész korábbi munkái után 2010 óta sorozatban adta ki újabb könyveit: Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története. Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság, s idén, az 500. évforduló tiszteletére a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent egy kisebb lélegzetű munkája Hallottátok Dózsa György hírét? címmel. A nyomdából frissen kijött könyv Gábor Áron életútját ismerteti. A széles bibliográfiára támaszkodó, a forrást megjelölő munka nem száraz dolgozat, történész és publicista ötvözeteként jellemezhetnénk a szerzőt. Kádár Gyula vallja: írásait a ma emberének szánja úgy, hogy azokat széles körben olvassák, de a szakember is használhassa. A történelmi ismeretek közlése révén nevelni akar. Olvasmányosságra törekszik, mert a száraz történelmi szaktanulmányokat többnyire csak szakemberek veszik kézbe.
Kádár e könyvében tudatosítja, hogy az ágyúöntés és az ágyúk felszerelése csoportmunka, amelyben nagyszámú szakember és munkás vesz részt. Ennek irányítása hárul Gábor Áronra. Az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül nincs ágyú, nem kerül sor a dicsőséges önvédelmi harcra. Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepe mellett a szerző kiemeli a tényt, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. Hangsúlyozza, Gábor Áron legnagyobb érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását. A könyv megpróbálja a mítoszok lebontását is. A köztudatban úgy él, Gábor Áron a kökösi hídnál esett el. Ezt hirdeti Gábor Áron 1892-ben állított eresztevényi síremléke vagy Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című nagyméretű festménye, továbbá Kányádi Sándor A kökösi hídon című verse. Ezzel ellentétben Gábor Áron őrnagy, a székely tüzérség főparancsnoka Uzon mellett, a mai vasúti feljáró közelében esett el, és nem Kökös közelében. Sombori Sándor és Földi István regényei irodalmi alkotások, melyekben szárnyal a fantázia – jelzi a szerző. Hozzáteszi, a mítoszteremtés már 1848–49-ben megkezdődik. Jókai Mór az Esti Lapokban megrajzolja a „keveset tanult közvitéz” alakját. Kőváry László történész Gábor Áront mint egyszerű szántó-vető embert mutatja be, megteremtve a népmesei hőst, aki székely furfanggal, leleményességgel ágyút önt. A szerző szilárd meggyőződése,  annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról, még mindig szükség van kutatásra. Kádár Gyula úgy véli, hogy Gábor Áron életrajzát megírni csak az általános történelmi háttér ismertetésével lehet, ezért életét és munkásságát tematikus rendszerezéssel teszi áttekinthetővé. A keménykötésű, illusztrációkkal gazdagított könyv függelékében olvasható többek között Gábor Áron 1849. május 12-én írt levele, melyben beszámol a Kossuth Lajossal való találkozásáról, valamint az a korabeli leltár, amelyben felsorolják az uzoni-kökösi csatában elesett Gábor Áronnál talált tárgyakat, köztük a négycsövű forgópisztolyt, egy kis bronzcsövű, ágyú alakú pisztolyt, a tiszti- és csatakardját.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének kétszázadik évfordulójára írta e könyvét. Azt az embert mutatja be, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképévé vált.
Év vége közeledtével elmondhatjuk, saját olvasmányon kívül karácsonyi ajándéknak is szánható a könyv. Kádár Gyula könyvei mellett megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgy könyvesboltjaiban. Megrendelhető a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen vagy a 0740 026 450-es telefonon.
* Kádár Gyula: Gábor Áron életútja, Csíkszereda, 2014
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy kötetnyi kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás
990 óta egyre nagyobb teret kapnak a magyar közbeszédben a kisebbségi magyarok sorskérdései. Sok szó, időnként túl sok és üres szó esik a demográfiai változásokról, az asszimilációról, a nemzettudat kívánatosnak vélt vagy hirdetett milyenségéről, állampolgárságról, tömbben vagy szórványban élő magyarokról, s nyelvünkről, melyben nemzetünk él. Szóba hozzák az iskolákat is, köztük a magyar tannyelvű iskolákat, ahol a kisebbségi magyar tanulóknak jó 70%-a tanul, s a szlovák, szerb, román, ukrán s egyéb tannyelvű iskolákat, ahová a fennmaradó 30% jár. Amiről sosem szól a közbeszéd, az a magyarok iskoláinak színvonala.
Az ártatlan szemlélő úgy hiheti, hogy csak nyelvi jogsértésektől szenvednek a magyar iskolák és tanulóik, például akkor, amikor a nemzetállami oktatáspolitika jelentősen diszkriminálja a kisebbségi (magyar) tanulókat. Sajnos a helyzet ennél is rosszabb, ugyanis a magyarok maguknak is sok kárt okoznak. 2014. január 25-én a Kolozsvári Akadémiai Bizottság akkori elnöke, Péntek János nyílt levélben részletekbe menő kritikát közölt a romániai magyar közoktatásról. Péntek kritikája az oktatás egészéről szól: minden tantárgy oktatásáról, a tankönyvekről, a tanárok képzéséről és továbbképzéséről. Itt most csupán egyetlen tantárgyról szól ismertetésem, a magyar nyelvtanról, ahogy azt a Magyarországról nézve határon túli országokban ma tanítják.
2013 októberében a nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett a kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás kihívásairól. Az itt ismertetett, megrendítő, de hasznos kötet erről a konferenciáról tudósít. A tanácskozást szervező s a kötetet szerkesztő nyelvészek szerint kisebbségi helyzetben az anyanyelvoktatás egyik lehetséges célja a kétnyelvű és a magyar egynyelvű környezetben folyó sikeres kommunikációra való felkészítés. A könyvből megtudhatjuk, hogy a kisebbségi magyarnyelvtan-könyvek mennyiben alkalmazkodnak az új társadalmi elvárásokhoz, milyen mértékben veszik figyelembe a magyar tanulók kisebbségi helyzetét és anyanyelvhasználatát.
A nem nyelvész olvasó témánkra hangolására idézek egy kárpátaljai magyar nyelvész főiskolai tanárt, Beregszászi Anikót, aki szerint a magyar anyanyelvi nevelés megújításának egyik feltétele, hogy „az oktatás irányítói olyan tantervekkel, tankönyvekkel és oktatási segédletekkel, módszertani útmutatókkal lássák el a kárpátaljai magyar iskolákat, melyek nem a nyelvi alapú diszkriminációt éltetik tovább, nem nyelvművelői babonákat terjesztenek, hanem ismereteket és hasznosítható tudást közvetítenek”.
Van kisebbségi magyar közösség, ahol ez történik, épp Kárpátalján, Beregszászi Anikónak s munkatársainak köszönhetően, de Romániában, Szerbiában, Szlovákiában s másutt a magyar anyanyelvoktatás nagyrészt a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt élteti tovább. Vančo Ildikó egyebek mellett arról tudósít, hogy a szlovákiai magyarnyelvtan-oktatás ma is abból a feltevésből indul ki, hogy egyetlen normát kell elsajátíttatni, de azt sem lehet tudni, hogy ez mikori nyelvi norma, „a nyelvtankönyvek 30–40, néha akár 50 évvel ezelőtti normát kérnek számon”. A romániai helyzetet elemezve Pletl Rita a nemzetállami diszkrimináció egyik „szalonképes”, de nagyon eredményes módszeréről ír: „A román tanügyi törvény túlszabályozza a kisebbségi oktatást (hogy szűkítse lehetőségeit)”, így egyebek mellett előírja, „hogy a regionális (kisebbségi) anyanyelvek és a román anyanyelvi órák számának azonosaknak kell lenniük”. Ugyanez a helyzet Szlovákiában is, ami azért aggályos, mert a jó kétnyelvű oktatásnak az a célja, hogy lehetőleg kiegyensúlyozott kétnyelvűséget eredményezzen, úgy, hogy az iskolai nyelvhasználat és az iskolán kívüli balanszírozza egymást. Például a 80%-ban magyar lakosságú Dunaszerdahelyen a magyar iskolások szlovák tannyelvű oktatására kellene a nagyobb figyelmet fordítani, de a 9%-ban magyar lakosságú Losoncon a magyar tannyelvűre. Vančóné kitér arra is, miként stigmatizálják a szlovákiai tanügyi előírások a magyar diákok anyanyelvhasználatát, amikor például elvárják, hogy „a diák tudja helyesen képezni az igealakokat feltételes mód egyes szám 1. személyben”. Aki ezt várja el, például hogy a magánhangzó-illeszkedés törvényét megsértve én aludnékot mondjon valaki az én aludnák helyett, az a „helyes magyarság” kívánalmát érvényesíti, s ezzel a magyar anyanyelvűek, köztük az iskolások túlnyomó többségét megbélyegzi, stigmatizálja. Ez a szemlélet nyelvtudományi és pedagógiai szempontból külföldön több mint fél évszázada, de Magyarországon is bő három évtizede már tarthatatlan.
Kugler Nóra több olyan nyelvtankönyvet bírál, melyekből szlovákiai magyar gimnazisták és szakközépiskolások kénytelenek tanulni. Arra fordítja figyelmét, hogy miként jelenik meg „a beszélő ember és a nyelv viszonya a tankönyvek által közvetített tudásban és tevékenységben”. E tankönyvek nemritkán elidegenítik a diákokat saját anyanyelvváltozatuktól, például amikor a művelt köznyelvben helytelen, de a magyarok beszédében gyakori suksükölésről (pl.: mindenki láthassa, hogy most még nem lesz árvíz) azt tudatják, hogy „ez felszólító módú alak”, s nem azt, hogy itt a kijelentő módban is érvényesül a más helyzetekben is szokásos hangmintázat, hisz például az ad ige kijelentő és felszólító alakja is azonos, mégsem gondolja senki, hogy a beszélő nem tudja megkülönböztetni a kijelentő alakot a felszólítótól. Ugyanezeket a tankönyveket elemzi Kozmács István is, főleg abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg a kisebbségi magyar tanulók szükségleteinek. Az eredmény lehangoló: a tankönyvek szerzői egyáltalán nem használják ki, hogy a diákok nem magyarországi és nem magyar köznyelvi beszélők, de azt sem, hogy egy másik nyelvet is ismernek.
A konferencia szervezőit s egyben a kötet szerkesztőit dicséri, hogy a legtöbbet bírált tankönyvek egyik szerzőjét, Uzonyi Kiss Juditot is megszólaltatták. Tőle is tudhatjuk, hogy „a Szlovákiában megjelent Magyar nyelv tankönyveket a szlovákiai kerettantervnek megfelelően Csicsay Károly dolgozta át a magyarországi Apáczai Kiadó által megjelentetett tankönyvek alapján”. Ebből a cikkből legyen elég egyetlen elrettentő gondolatot idéznem: „Lehet arról vitatkozni, [...] el kell-e fogadnunk a nyelv változását vagy sem [...] Az átláthatatlan mondatszerkezetek nem alkalmasak egyértelmű közlésre, ezért kommunikációs zavarokhoz vezethetnek. A nyelvész feladata ezért az lenne, hogy mentse, ami még menthető, és ne a ragok további sorvasztását segítse elő.” A nem nyelvészek kedvéért: lehet arról vitatkozni, el kell-e fogadnunk, hogy a Duna Szentendréről folyik Pest felé (s nem fordítva).
Végül idézem még Tolcsvai Nagy Gábor néhány gondolatát, ugyanezekről a tankönyvekről. Róla érdemes megjegyeznünk, hogy jó 60 éve ő az első olyan nyelvész akadémikusunk, akinek nem derogált középiskolai nyelvtankönyveket is írni. Tolcsvai is megvizsgálta, hogy mennyire alkalmazzák a Csicsay–Uzonyi Kiss tankönyvek a tudományos eredményeket, s mennyiben alkalmasak a kisebbségi magyar iskolások anyanyelvoktatására. Az eredmény elkeserítő: a magyarul beszélők földrajzi elhelyezkedése, nyelvpolitikai és kulturális helyzete nem része a tankönyvi anyagnak, így aztán tisztázatlan marad a nemzeti nyelv, az anyanyelv, a regionális nyelv és a nem őshonos nyelv közötti viszony, nem beszélve az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőkről és régiókról. Bemutatja a szerző a tankönyvírók felelőtlen és abszurd műszóhasználatát, s egy helyen „a szerzőpáros nyelvtani ámokfutásáról” tesz említést. Konklúziója sem enyhébb: „Ezeknek a tankönyveknek a minősége tragikus, felháborítóan elfogadhatatlan, esetenként abszurd. [...] Nem segítik, hanem akadályozzák a személyiség-, közösség- és kultúraképzést a szlovákiai magyar tanulók és tanáraik, szüleik körében.”
Mindehhez a recenzens még két elgondolkodtató dolgot fűz hozzá. Egy: a Szlovákiában adaptált, eredetileg magyarországi tankönyvek Magyarországon a tankönyvvé nyilvánítás során a tartalom szakmai hitelességére és pontosságára 100%-ot kaptak. Kettő: ezekből a tankönyvekből ma Szlovákiában több mint 5000 magyar diák kénytelen tanulni.
KONTRA MIKLÓS
a Szegedi Tudományegyetem tanára
Vančo Ildikó és Kozmács István, szerk.: A kisebbségi magyar nyelvtantanítás kihívásai a 21. század elején. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara – Arany A. László Polgári Társulás, Nyitra, 2014.

Partiumi zenészek találkoztak
Nagyvárad- Péntek este/éjjel a Nagyváradi Trade Centerben rendezte meg a III. Partiumi Zenésztalálkozót az RMDSZ Bihar megyei szervezete és Szőcs Lőrincz prímás. Remek hangulat, jó buli volt.
A megye szinte minden sarkából, rengeteg személy érkezett a nemrég épült várad-szőlősi Trade Center tágas földszintjén zajlott III. Partiumi Zenésztalálkozóra. Segítőkész szervezők igazították útba a vendégeket, illetve kísérték asztalukhoz, ahol a 11. számú Általános Iskolába járó gyermekek által készített aranyos ízléses papírvirágok, üdítő, valamint a származási településnévvel felcímkézett borospalackok is várták őket.
Amíg a régi ismerősök, barátok örömmel üdvözölték egymást, s elhelyezkedtek, akik akarták, tombola jegyeket vásárolhattak. Mint az alkalomból kiadott programfüzetben is olvasható volt, a szervezők arra törekedtek, hogy hagyományt teremtsenek nem csupán a nótázásból, a vőfélyes találkozóból vagy mulatságból, hanem abból is, hogy minden év novemberének végén együtt legyenek Bihar megyei magyar emberek. És ez sikerült is nekik, hiszen bár az elején akadtak kételkedők, vagy fanyalgók, mára bizonyossá vált, hogy a sportcsarnokbeli korábbi disznótoros mulatságok kiszélesítésével egy és szép, hangulatos és felejthetetlen összejövetel talált magának méltó helyet a város, illetve a megye ebbéli kínálatában.
Zenészek
A rendezvényre olyan köz- és elismert együttesek, énekesek, zenészek kaptak meghívót, mint a Nagyváradi Ifjúsági fúvószenekar, Nagy-Kristófi Dániel, a Kovász Nótazenekar, a Sanzon Együttes, a Desszert zenekar, a Koktél Zenekar, a Happy End, az Elit, az Abrakadabra, az Aperitif Együttes, a Mystique mazsorette, a West-life, valamint a Timi és Dávid-duó, így mondanunk se kell, hogy a minőségi zene, a jó hangulat garantálva volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Ezüst Gyopár-díjat kapott Lezsák Sándor
A befogadó iskola – módszerek és jó példák a gyermekközpontúsághoz – ezzel a címmel szervezett konferenciát az 5–8 osztályban, magyar nyelven oktató tanárok számára november 21-23. között a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), a külhoni magyar felsősök éve keretében.
Színes programmal, tanulságos előadásokkal várták a pedagógusokat november 22-én az Apáczai Csere János Pedagógusok Házába. A megnyitón Zsigmond Barna Pál főkonzul is köszöntötte a résztvevőket hangsúlyozva, hogy olyan értékes programok működhetnek sikerrel az RMPSZ közreműködésével, mint például a Szülőföldön magyarul, illetve a csángó magyar oktatási program. A főkonzul, utalva az RMPSZ tevékenységére és a szombati konferenciára kiemelte, rendkívül nagy szükség van egy olyan szervezetre, amely gondoskodik a pedagógustársadalom szakmai továbbképzéséről is.
Az előadások sorát Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a Hungarikum Bizottság tagja kezdte: magyar értékekről, Hungarikumokról, Kárpát-medencei értékőrökről, képzésekről beszélt. Előadása végén az RMPSZ Ezüst Gyopár-díjjal tüntette ki az alelnököt – a pedagógusoknak kiosztott életműdíjat a Kárpát-medencei népfőiskola-hálózat kiépítéséért ítélték oda számára.
A konferencián résztvevők előadásokat hallhattak esélyegyenlőségről iskolán belül és kívül, illetve a szerethető iskoláról is Simon Tünde pedagógiai fejlesztő, valamint Mandák Csaba, budapesti közoktatási szakértő tolmácsolásában. A tehetséggondozás egyre gyakrabban merül fel témaként a szakmai fórumokon. Ebben a témában Mező Ferenc egyetemi adjunktus tartott előadást, majd Vad Zoltán, nagyváradi élménypedagógiai tréner az élményközpontú oktatásról beszélt. A délután a szekciófoglalkozásokról szólt, a pedagógusok több területre nyerhettek betekintést: együttműködésről és tudásmegosztásról, szerethető tudományról, illetve élményközpontú oktatásról is értekeztek.
A nemzetpolitikai stratégia kerete című dokumentum alapján a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2012-ben a 2012 a külhoni magyar óvodák évét, majd 2013-ban a 2013 a külhoni magyar kisiskolások évét hirdette meg. 2014-ben a felsős diákok igényeihez, élethelyzetéhez, érdeklődési köréhez igazodva hirdették meg a programot. A 2014 a külhoni magyar felsősök éve során kiemelten figyeltek a tehetséggondozásra, a pályaorientációra, a diákok személyiségfejlesztésére, a tudományok megszerettetésére. A program fókuszába a képességeit ismerő és kibontakoztató sikeres fiatalokat állították. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. pályázati kiírásai lehetőséget biztosítottak a külhoni magyar pedagógusok és osztályfőnökök számára magyarországi módszertani továbbképzésen való részvételre is.
A Nemzetpolitikai Államtitkárság a 2014 a külhoni magyar felsősök éve program keretében 550 darab 88 magyar találmány című könyvet és 1500 db. módszertani csomagot adományozott a romániai magyar 5–8. osztályos iskoláknak, melyet a Szövetség közreműködésével osztottak, illetve osztanak szét. Az RMPSZ részt vállalt a tematikus év módszertani anyagainak összeállításában is, javaslatára Fodor László: Neveléselmélet, Fodor László: Személyiségpedagógia, valamint Barabási és társai: Pedagógiai kézikönyvet tartalmazó módszertani csomagokat juttatnak el a romániai magyar tannyelvű oktatási intézményeihez. Az 1100 példányban kiadott módszertani csomagok az Ábel Kiadó gondozásában jelentek meg.
csikszereda.gov.hu
Erdély.ma

Székelyföldi kilátások (A Magyar Tudomány Napja Sepsiszentgyörgyön)
Perspektívák Székelyföldről címmel szervezett szombaton kerekasztal-beszélgetést az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) márciusban alakult sepsiszentgyörgyi fiókszervezete a megyeháza üléstermében.  
Ezzel csatlakozott az anyaintézmény 13. kiadásához érkezett rendezvénysorozatához. Annak mintájára, ahogyan november 3-án tartják a magyar tudomány napját (1825-ben a pozsonyi országgyűlésen ezen a napon határozták el a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását), 2002 óta a szervezet alapításának évfordulója (1859. november 23–26-a között tartották az alapító közgyűlést Kolozsváron) alkalmából az EME – szakosztályai és fiókegyesületei részvételével – megszervezi a Magyar tudomány napja Erdélyben című fórumát. Az EME minden évben kijelöli a fórum témáját, idén Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel hirdették meg a rendezvényt.
A sepsiszentgyörgyi fiókszervezet kerekasztalán a székelyföldi magyar tudományművelés helyzetéről és feladatairól tanácskoztak a meghívottak. Görög Mihály, a Budapesti Corvinus Egyetem fejlesztési rektorhelyettese, Szabó Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szenátusának tagja, Cziprián Kovács Loránd, a BBTE sepsiszentgyörgyi Közigazgatási Tanszékének vezetője, Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem volt rektorhelyettese, Székely Gyula, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese, Lázár Ede, a Sapientia csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánhelyettese, valamint Bíró Béla és Pető Mária, a Székely Mikó kollégium matematika-, illetve fizikatanára és Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója Bíró Bo­róka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókszervezete elnökének moderálásával.
Elhangzott: Romániában a tudományos kutatások állami finanszírozása minimális, az önkormányzatok ebben nem érdekeltek, az európai uniós pályázatok elszámolási módszertana ijesztő. Magyarországi támogatást főleg nemzetiidentitás-megőrző tevékenységekre nyújtanak. A romániai oktatásfinanszírozási politika miatt az egyetemek nem tudnak a piaci igényeknek megfelelő képzést nyújtani, ugyanakkor érezhető a kultúrközpont, Kolozsvár elszívó ereje is. Ami a művészeti oktatást illeti, középiskolai szinten pozitív az együttműködés Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Brassó között, de a felsőfokú oktatás igencsak gyerekcipőben jár, főleg a zenei képzés, kivétel a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen zajló képzőművészeti oktatás. A tudomány terén azok a kutatások számítanak, amelyek nemzetközi jelentőségűek, s azok a tanulmányok értékelhetőek, amelyek nemzetközileg jegyzett kiadványokban jelennek meg. Nagyrészt pénzkérdések merülnek fel, de személyi gondok is akadnak, például fiatal tehetségeket elüldöztek Székelyföldről.
Mint megfogalmazták, jó lenne véget vetni az olyan megkülönböztetésnek, hogy melyik egyetem magyarabb a másiknál, és a valós kérdésekkel kellene foglalkozni. Érdemes lenne kihasználni azt a stratégiai helyzetet, amit a székelyföldi magyar tanintézmények nyújtanak, valamint a Románia és Magyarország közötti közvetítő szerepben rejlő lehetőségeket. Kisebb vita is kialakult a BBTE és Sapientia képviselői között a párhuzamokról, átfedésekről, hisz egy térségből származnak a diákok. Székely Gyula bejelentette, a Sapientia új kart, mezőgazdász és erdészmérnöki szakot indít Sepsiszentgyörgyön az egykori traktoriskola, legutóbb Gámán János Szakközépiskola székhelyén, folynak a munkálatok, jövő tanévtől el kell kezdeni az oktatást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közelebb kerülni egymáshoz (Színházi tükör)
Fazakas Misi színész, rendező, drámapedagógus, az Osonó Színházműhely vezetője. Az utóbbi tizenöt évben meghatározó személyisége a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszásnak, generációkat oltott be a színház, a művészet szeretetével, a színházi szakma fiatalabb alkotói közül sokan őt tartják első tanítómesterüknek.
A szenvedélyes munka, amit végez, régen kinőtte az amatőr színjátszás vagy akár az iskolai drámapedagógia határait, az Osonó Színházműhely az elmúlt évek alatt tizennyolc országban tartott előadásokat, workshopokat, szakmai tréningeket. A nyugat-európai országok mellett Távol-Keleten és Afrikában is több alkalommal dolgozott a társulat, legutóbb november 16-án lépett fel Marokkóban a Berkane-i Nemzetközi Színházi Fesztivál díszvendégeként. – Vegyük sorba pályád fontosabb állomásait. Mikor kezdett foglalkoztatni a színház? – A nyolcvanas évek közepén. Másodikos koromban egy reggel úgy ébredtem, hogy érdekel a színház, és megkértem anyukámat, beszéljen Rozsnyai Júlia színésznővel – aki rokonunk volt –, hogy vigyen el engem egy színházi próbára. A Mielőtt a kakas megszólal című csehszlovák drámát próbálták Balogh András rendezésében, nekem pedig annyira megtetszett a színház világa, hogy azután minden próbán ott voltam a bemutatóig. Egyetlenegyszer hiányoztam a négy hét alatt, Király Jóska bácsi állítólag azt mondta azon a próbán, hogy ő nem tud koncentrálni, annyira megszokta a gyermeket a nézőtéren. Így kezdődött a színházzal való kapcsolatom. Később előadásokra is kezdtem járni, némelyiket többször is megnéztem. Amikor 1989-ben Tompa Miklós a Fekete macska című Asztalos István-darabhoz gyermekszereplőt keresett, egyöntetűen rám gondolt a társulat. Ez volt az első szerepem. A rendszerváltás után, kilencedik osztályos koromban Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum magyartanára és Győry András megalapította az iskola színjátszó csoportját, amiből az Osonó, később pedig az Osonó Színházműhely lett, én pedig a líceum alatt végig tagja voltam ennek a társulatnak. A 90-es évek elején nagy lendület volt bennünk: diáktanácsot alapítottunk, sulirádiót működtettünk, kosárlabda-maratont szerveztünk, magyarországi diákszínjátszó táborokba jártunk, ahol felfedeztük, hogy mozgásszínház is létezik, és ennek hatására mi is olyan színházat akartunk létrehozni, ami más, mint a kőszínházak. Tizenegyedikes voltam, amikor Salek bácsi abbahagyta a társulat vezetését, ettől kezdve Márkó Eszter és én vettük át az irányítást. Az alapító tagok között több, mára ismertté vált színházi ember volt, például Prezsmer Bogi, Mátray Laci, Kosztándi Zsolt csíkszeredai színész… Húszan-harmincan voltunk, pezsgett az élet, szinte azt mondhatnám, hogy már csak ezért is érdemes volt iskolába járni. Egyértelművé vált számomra, hogy a színire felvételizem, attól függetlenül, hogy matek–fizika osztályban végeztem, amit a mai napig fontosnak tartok. – Az Osonó kezdeti évei egybeesnek Nemes Levente első igazgatói éveivel, akiről mindig nagy elismeréssel szoktál beszélni. Látsz összefüggést a színházban zajló folyamatok és az Osonó alakulása között?
– Egyértelműen. Meggyőződésem, hogy Nemes Levente igazgatásával kezdődött az a folyamat Sepsiszentgyörgyön, melynek végén Székelyföld kulturális fővárosa lettünk, egy olyan fontos kulturális központ az országban, melyet Bukarest is elismer. Levente hívta ide Bocsárdit és a figurásokat, az ő nevéhez köthető az a koncepcióváltás, melynek értelmében egyedül a minőség szempontjainak kell alárendelni egy társulat, egy színházi intézmény tevékenységét. Ez mindannyiunk gondolkodásmódjára hatással volt. Én személyesen is sokat köszönhetek Leventének, például azt, hogy egy évig művészeti titkár is voltam a színházban abban az időszakban, amikor ő igazgató, Bocsárdi pedig művészeti vezető volt. Sokat tanultam mindkettőjüktől, mestereimnek tekintem őket.
– Hét évig voltál tagja a szentgyörgyi társulatnak, ezalatt a színészi munkád mellett televíziós műsorvezetőként is dolgoztál, műhelyfoglalkozásokat tartottál amatőr színészeknek, a Háromszék Táncegyüttes táncosainak, drámatagozatot alapítottál a művészeti líceumban stb. Több munkakörben kipróbáltad magad, míg végül a fő irányvonal az Osonó és a drámaosztály maradt. Miért ezt az utat választottad?
– Valójában minden a színházhoz kapcsolódott. A színházon belül pedig a próbafolyamat, a keresgélés, az út, amelyen közösen halad egy társulat a kész előadás felé, mindig jobban érdekelt, mint maga az előadás, a taps, a siker. Ez már a pályám legelején így volt. Tulajdonképpen az előadás is eszköz csupán, mely körüljár egy problémát, kérdéseket fogalmaz meg, segít, hogy közelebb kerüljünk fontos témákhoz, ezáltal a nézőkhöz és önmagunkhoz. Úgy éreztem, hogy a kőszínházi keret, a rendszer, ahogyan egy színházi intézmény működik, nem mindig támogatja ezt a fajta elmélyült munkát, keresgélést, némely rendezők pedig olykor valósággal ellene dolgoztak az igényességnek. Amikor felmondtam a színháznál, még nem tudtam pontosan, mi az, amit keresek, de valami olyan színházi formának a megtalálása érdekelt, amely szakítani tud a kőszínházi keretek által megszabott lehetőségekkel, és a nézőkkel való viszonyt is szerettem volna átértelmezni a saját magam számára. Tulajdonképpen a társulatunkkal ma is ezen az úton próbálunk haladni.
– Itthon és külföldön is egyre népszerűbb, sikeresebb az Osonó. Szerinted mi a titka ennek a sikernek? – Az isteni gondviselés alakította végig az életemet, én mindig csak arra törekszem, hogy nyitott legyek a világ változásaira, kihívásaira úgy, hogy közben az értékrendemet tudjam megőrizni, érvényesíteni. Soha nem hoztunk olyanfajta döntéseket az Osonóban, hogy akkor most holnaptól elkezdünk turnézni, utazni a világban; mindig csak a következő lépésre figyeltünk, arra, hogy megpróbáljuk kihasználni az éppen adandó lehetőséget. A meghirdetett határidőkig megírtunk egy-egy pályázatot, ha meghívtak valahová, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak. A kommunizmus többek között azt a rossz beidegződést oltotta belénk, hogy a tétlenség, a megszokotthoz való ragaszkodás, a felelősség elhárítása jelenti a biztonságot, pedig valójában csak a munka, a bátorság, a kreativitás és rugalmasság hozhat valódi eredményeket az életünkben. Minél többet megtapasztalunk a világból, annál inkább rájövünk arra, hogy csak a kitartó munkának van gyümölcse; dumával, okoskodással, ítélkezéssel nem lehet előrehaladni. Amit most az Osonó megél, abban az elmúlt tíz év megfeszített munkája is benne van: a szinte egy évig tartó próbafolyamat, a hosszú éjszakákon át írt pályázatok, sok-sok ingyen vállalt, önkéntesen végzett munka és az, hogy önerőből, a csapatból, tehát egymásból építkezünk.
– Rég nem diákszínház már az Osonó, mégis minden projektben részt vesznek diákok… – Az Osonó független színház, amelynek állandó társulati tagjai felnőttek: Mucha Oszkár, Daragics Berni, Bernát Szilárd és én. De ahogyan te is megemlítetted, fontos számunkra, hogy minden projektünkbe vonjunk be diákokat. Meggyőződésem, hogy ha elviszünk egy fiatalt egypár hetes turnéra, annyit bővülhet, annyit módosulhat a világlátása, annyit tanulhat az ott látottakból, az előadások utáni közönségtalálkozókból, beszélgetésekből, amennyit a román tanügyi rendszerben biztosan nem tanulna ennyi idő alatt. Én éppen ezt tartom az egyik legnagyobb problémának, hogy abból a három-négy alappillérből, ami a mai világban való jó eligazodást jelentené, sajnos, egyiket sem tanítja az iskola. Rugalmasnak lenni, nyitottnak lenni, kreatívnak lenni és kezdeményezni… Ha ezeket a képességeket birtokolnánk, a munkahely elvesztésétől kezdve bármilyen nehéz helyzetben feltalálnánk magunkat. Nem félnénk attól, hogy a világ állandó mozgásban van és változik, hanem örülnénk az így kínálkozó lehetőségeknek. Mindig van megoldás, csak hinnünk kell benne. Hogyha elölről, hátulról, jobbról és balról falakba ütközünk, felfelé kell elindulnunk…
– Mi a célod az Osonóval, melyek a hosszú távú terveid?
– Pina Bausch szavaival élve, meg kellene keresnünk, hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz. Ez a cél folyamatosan: közösségben alkotni, élni, és létrehozni olyan eseményeket, amelyek megmozgatják az embereket, amelyek megpróbálnak segíteni, impulzust adni. Ebben az értelemben is nagyon fontosak számunkra a nemzetközi projektjeink, és az, hogy időről időre más nemzetiségű tagjai is vannak a társulatnak. Sokat beszélgetünk a nézőkkel, és azt érzem, hogy tényleg szükségük van a segítségre, mert nagyon nagy terhek, nagyon nagy sebek vannak, és mindezzel egyedül maradtak. Akkora öröm, amikor azt érezzük, hogy egy-egy előadás enyhíteni tud ezeken a terheken… Persze, nem tudjuk megoldani az előadásaink által felvetett társadalmi, szociális problémákat, de azzal, hogy lehetőséget teremtünk a párbeszédre, lehetőséget teremtünk megtenni az első lépéseket a gyógyulás útján. Igyekszem szolgálattá tenni a színházcsinálást, túllépve a sikerek, díjak, turnék örömén, csak a lényegre figyelni. Létrehozhatunk bármilyen nagyszerű előadást, ha nem tudjuk megszólítani a nézőt, ha nem tudjuk megérinteni a lelkét, értelmetlen a fáradozásunk. Nagyon sok fiatal pusztán virtuális közösségekben él, nem tudja, milyen, amikor másokkal valódi közösségben, felelősségünk teljes tudatában építünk, alkotunk, átélünk valamit. Ez a fajta elidegenedés, egoizmus a mai világ egyik legnagyobb veszélye, ezért a mai színház egyik legfontosabb feladata az én értelmezésemben az, hogy megtanítson egymás felé fordulni, egymás szemébe nézni, majd elindítson a kommunikáció és a befelé figyelés útján. Ez a célunk, mert úgy érzem, ez az egyetlenegy esélyünk embernek maradni. – Együtt éltek, dolgoztok a társulatban, a munka tölti ki a teljes életedet. Nem vonz a polgári lét, család, gyerek…?
– Azt szoktam mondani, ha valaki a családalapítás iránt érez elhivatottságot, akkor azt feltétlenül meg kell lépnie, és biztatni, segíteni kell őt, hisz attól kezdve nagyon jelen kell lennie benne, mert a család is egy kihívás, teljes embert igénylő hivatás. Volt olyan időszak, amikor engem is vonzott, de az utóbbi években annyira átalakult a belső világom, hogy ez a kérdés nem foglalkoztat. Ebben a pillanatban semmi nem vonz, ami polgári. Persze, nagyon szeretem magam megosztani másokkal, örömmel találkozom, örömmel beszélgetek... Nem tudom, mi fog történni hosszú távon, de egyelőre nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben – feltölt, energiát ad… Ebben látom értelmét az életemnek.
Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diákszínjátszók hétvégéje
Marosvásárhelyen és Erdőszentgyörgyön
Sehol sem érvényesül jobban a színház közösségformáló, összetartó ereje, mint az amatőr mozgalmakban. Amióta létezik a modern értelemben vett színház, mindig is arra alapozott, hogy a művészeti ág sajátos eszközeivel a kognitív és az érzelmi üzenetek tolmácsolása mellett a játék passzív vagy aktív résztvevőjeként szólítsa meg a közönséget. A műkedvelő műhelyek lényege is inkább az, hogy a játszók révén kerüljön közelebb a befogadókhoz mindaz, ami a színházat jellemzi. S így ez a fajta tevékenység akár meghatározó, befolyásoló tényezővel is bír az adott közösségek életében. Ezt bizonyította a hét végén zajló két diákszínjátszó fesztivál. Mindkettőnek már hagyománya van, hiszen a vallási színjátszó találkozót a kilencedik, míg a Kis-Küküllő menti nem hivatásos színjátszók fesztiválját a 21. alkalommal szervezték meg.
Isteni színjáték világi megközelítésben
A marosvásárhelyi református egyházközségek ifjúsági szervezetei szombaton délelőtt a Posta utcai előadóteremben (volt bábszínház) a kilencedik alkalommal szervezték meg az ifikörökként működő színjátszó csoportok találkozóját. Négy gyülekezet mutatta be produkcióit. Az alsóvárosiak Az ember első és utolsó hét napja című darabbal – Imre Jenő lelkipásztor műve – léptek színpadra. A Református Kollégium képviselői az István, a király rockoperát mutatták be. A cserealji gyülekezet ifisei három rövid jelenetet (Imamalom, Esernyő, Azonnali kiszámítás) állítottak össze, míg a Szabadi útiak Farczádi Albert Presszer című egyfelvonásos vígjátékát hozták el a Posta utcai terembe. A produkciókat háromtagú zsűri (Nagy Péter, Vajda György, Nagy Gábor) bírálta el. A közönség is szavazhatott, ugyanis a legjobbnak ítélt előadást az Égjen a láng keresztény zenefesztiválon is bemutatják. Ezenkívül az ítészek tisztje volt kiválasztani a legjobb lány és fiú előadót.
A színre vitt darabok – az István, a király ismert története kivételével – a keresztény tanításról és erkölcsről, ezek mai értelmezéséről, illetve arról szóltak, miként van jelen a vallás a fiatalok életében. A zsűri elsősorban az eredetiséget, a játék dinamikusságát, a közönség befogadókészségét tekintette elhatároló szempontoknak. A színészi játékban pedig a jelenlétet, az alakítást, a megfelelő dikciót figyelte. És nem mellékesen az énekesi teljesítményt is, hiszen a Református Kollégium színjátszói igencsak igényes – referenciaértékkel bíró – produkció színrevitelére vállalkoztak.
A nyertesnek nyilvánított előadás nemcsak a zsűri választása volt, hanem a közönségszavazattal is elismerést nyert Presszer – így ezt a darabot láthatják majd újra a diákok. A legjobb női alakításért járó elismerést Csepán Dorottya, míg a legjobb férfiszereplőnek járó díjat Nagy Lehel nyerte el. Színpadi jelenlétéért Lukács Dalma Népújság-különdíjban részesült.
Fesztivál, kevés érdeklődővel
Annak ellenére, hogy Erdőszentgyörgyön 21 éve szervezik meg a Kis-Küküllő menti nem hivatásos színjátszók fesztiválját, kevés néző volt kíváncsi a produkciókra, legalábbis szombaton délután. Mind színvonalban, mind tematikában – a népszínműtől a vígjátékokon át a kortárs darabokig – igazán érdekes, sokszínű előadásokat láthattak az érdeklődők a háromnapos rendezvényen. Nemcsak a már szinte visszatérő vendégeknek számító szászrégeniek több csoportja mutatkozott be, hanem örvendetes, hogy a kisebb településeken (Makfalva, Nyárádszereda, Csíkfalva) tevékenykedő műkedvelők is felléptek. A fesztivál színvonalát emelte a szintén "hazajáró" celldömölki Soltis Lajos Színház előadása, a mezőkövesdi Színészeti Egyesület, a gyöngyösi Mozaik színikör vagy a krasznai Tinikomédiások produkciója. Természetesen a háziak is kitettek magukért, hiszen a Bodor Péter Színkör vásári komédiája, valamint a Százfonat táncszínháza is méltón színesítette a kínálatot.
Székely-Szabó Zoltán színművész, a zsűri egyik tagja a Népújságnak elmondta, "örvendetes, hogy a fesztivál a 21. kiadásához érkezett, és nemcsak erdélyi, hanem határon túli csoportokat is megmozgat.
– Arra biztattam a fiatalokat, hogy maradjanak együtt, játsszanak, legyenek összeforrott közösség, amely kultúrát közvetít. Őrizzék, ápolják az anyanyelvet, hiszen ez a legnemesebb feladata egy-egy ilyen műkedvelő színjátszó csoportnak. Mindenképpen fontos az, hogy ezek a fiatalok értelmesen töltik el szabadidejüket, alkotnak, és megpróbálják egy kicsit másként láttatni a világot. Közösségformáló hatásuk is van, hiszen nemcsak ők, hanem közönségük is megerősödik identitásában, a bizalomban, közösségi összetartozásban. Jó volt látni, hogy a gyerekek és a fiatalok olyan darabok színrevitelét is felvállalják, amelyekkel a régmúlt, a népi kultúra hagyományaiba, a mesevilágba röpítenek, és ezáltal saját közönségüknek is felelevenítik múltunk kincseit. Voltak profi és csetlő-botló előadások is. Az ítészek szakmai tanácsokkal látták el a fellépőket, hiszen egy ilyen fesztivál jó alkalom a tanulásra, a tapasztalatcserére is. A célunk az, hogy tovább ösztönözzük őket az alkotásra, a színjátszásra. Van akit és amiért. Sajnos lehangoló, hogy míg tudomásom szerint a kezdetekben minden alkalommal zsúfolásig megtelt a nézőtér, most a színjátszókon kívül alig volt érdeklődő.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Ötvenéves a gyergyószentmiklósi Hiszekegy
Ötven éve,1964-ben kezdte el Lukácsovits Magda festőművész a Szent Miklós-templom mennyezeti freskóinak megalkotását. Az apostoli hitvallás tizenkét képben válik láthatóvá az épület boltozatán. A  freskók 1965-ben készültek el, ötvenedik évforduló közeledik.
A gyergyószentmiklósi római katolikus hívők többsége számára a templom boltozatán látható tizenkét freskó látványa természetes, ahogy az oltár vagy más eleme az épületnek. Így ismerték, szokták meg, mondhatni, így szeretik. Kevesebben vannak, akik már éltek akkor és emlékeznek arra, amikor még nem díszítették festmények a mennyezetet. Pedig nem olyan régen történt, „mindössze” fél évszázada, hogy Lukácsovits Magda festőművész felfestette a boltozatra a tizenkét képből álló Hiszekegyet.
Nemrégiben Gyergyószentmiklósra látogatott Idmar Hatzack, a festőnő férje, aki Gyergyószentmiklós díszpolgára. „Már alig van kortanú, aki tudná, mikor, milyen körülmények közt készültek a templom arculatát is meghatározó freskók. 2015-ben lesz éppen ötven éve, hogy Magda befejezte az alkotásait itt a templomban. Úgy gondolom, illő lenne, ha erről akár egy szentmise keretében megemlékezne a közösség” – mondta Idmar  Hatzack.
„Megkeressük az ünnepi alkalmat”
A felvetést tolmácsolva feltettük a kérdést Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébánosnak: tervez-e a plébánia valamilyen megemlékezést, ünnepséget az ötvenedik évfordulóra. „Korai volna még, hogy választ mondjak erre, egyelőre nem tevődött fel ez a kérdés. Annyit mondhatok, az ötlet nem rossz. Keresnünk kell egy megfelelő alkalmat, összekötve egy ünneppel, és megemlékezni arról, hogy templomunkat ötven éve díszítik az apostoli hitvallás-képek” – fogalmazott a plébános. Hozzátette, az évforduló megünneplésébe mindenképpen be kellene vonni művészeti szakembereket, illetve más mérvadó személyiségeket is. A templom egyébként felújítás alatt van, ami jövőre is folytatódik. Jelen pillanatban nem lehet tudni, hogy ehhez mekkora támogatást kapnak, így arról sem döntöttek, a templomfalakon kívül fognak dolgozni, vagy bent zajlanak munkálatok. Az ünnepséget ez is befolyásolhatja.
A hívek ragaszkodása mentette meg az alkotásokat
Meglepő lehet, de nem magától értetődő, hogy a freskók jövőre is láthatók lesznek a templom boltozatán. A műemlék épület felújítása során az is felmerült, hogy eltüntetik ezeket. Amint Portik Hegyi Kelemen elmondta, a munkálatok szükségességét szakvéleményekkel is alá kellett támasztani. Ebben felmerült, hogy a képek nem illenek a barokk épület stílusához, és létezett egy olyan javaslat, hogy ezeket el kellene tüntetni. Konkrétabban úgy kellett volna lemeszelni a képeket, hogy később bármikor eredeti formájukban vissza lehessen állítani, ha úgy döntenek. Erre létezik egy technológia.
Egy másik elképzelés is felmerült. Voltak, akik úgy emlékeztek, Lukácsovits Magda képei előtt más freskók voltak a mennyezeten, és ezeket kellene újra láthatóvá tenni. Falkutatást végeztek, de a szakemberek végül nem találtak ilyen régi festményekre utaló jeleket.
Végül az egyháztanács úgy döntött, maradjanak a Hitvallást ábrázoló képek a templom boltozatán. Portik Hegyi Kelemen elmondta, úgy gondolja, ez volt a jó döntés. „A szakemberek szerint ugyan nem találnak a templom stílusához, de nem is annyira kirívók, hogy ez bántaná az embereket. A hívek megszokták, ragaszkodnak hozzá. Lelkipásztori szempontból is a legjobb választás,  hogy a hívek kérését figyelembe véve ne nyúljunk az alkotásokhoz, hagyjuk így, ahogy vannak” – szögezte le a plébános.
A szegények bibliája
Amit a feleségem elért templomi falfestéseivel, olyan hatású, mint amilyen a középkorban a „szegények bibliája” volt. Amikor Erdélyben nem lehetett hozzájutni hittan- és más vallásos könyvekhez, a papok felismerték: a falképek szemléltető anyagként segítenek a hitoktatásban és az igehirdetésben – állapította meg Idmar Hatzack, aki örülne annak is, ha a festőnő életművét bemutató kiállítás és album Gyergyószentmiklóson is be lenne mutatva (Fidem pinxit – A hitet festette címmel került sor nemrégiben albumbemutatóval összekapcsolva Lukácsovits Magda életmű-kiállítására Kolozsváron).
A 183 képes oldalon 297 alkotást tartalmazó, 80 oldalas magyar szövegfüzet bemutatja a gyergyószentmiklósi templom freskóit, illetve a szárhegyi templomban látható Szentcsalád és Mária mennybemenetele falfestményeit is, amelyeket 1963-ban festett a most 81 éves, Németországban élő Lukácsovits Magda.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Népmesék és balladák szárnyán
A Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny szervezői azzal a megnyugtató érzéssel búcsúztak szombaton a versenyzőktől és a kísérő pedagógusoktól, hogy nagyon értékes mentőmunkát végeznek a vetélkedő által, „hiszen az ifjúság, amelyről azt állítjuk, hogy nem olvas, felületes, nem érdeklődik a régi értékek iránt, teljes átéléssel és örömmel mondta a népmesét, a balladákat”.
A díjkiosztó ünnepségen többek között elhangzott, hogy mindkét említett műfaj régi korok erkölcsét, nyelvi állapotát tükrözi, és a mesék, balladák előadásában a gyermekek megtalálták az utat, amely a szívükhöz vezet. A zsűritagok szerint látszott, hogy kicsik és nagyok nem csak versenyre jöttek, megtanultak egy szöveget, és azt a győzelem reményében elmondták, hanem átélték, magukba építették belőle azt, ami a legfontosabb: az anyanyelv gazdagságát, az erkölcs tisztaságát, az igényességet, az érzelmi, lelki, szellemi mélységet. Három kategóriában és kategóriánként különböző korosztályokban a háromszéki diákok jó eredményeket értk el a balladamondó versenyen és a mesemondó versenyen.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ki törte be a felhőket?"
Ajándék. Krisztián könyve
Ez utóbbi címet és alcímet viseli Nagy Székely Ildikó legutóbbi kötete. A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó által idén megjelentetett kötetben gyermekversek és prózai írások egyaránt olvashatók, a kiadványt péntek este kevésbé szokványos könyvbemutató keretében ismerhette meg a vásárhelyi közönség.
Az Ariel Színház protokolltermében szépszámú publikum fogadta a szerzőt, lapunk munkatársát és vendégeit: Kuti Csongort, a kötet méltatóját, illetve Szántó Árpádot, aki gitárkísérettel adta elő Nagy Székely Ildikó megzenésített verseit. A Kuti Csongor kérdéseire adott válaszaiban a szerző elmondta, a kötet létrejötte fia, Krisztián születéséhez köthető. – Eredetileg nem versekre gondoltam, hanem naplót terveztem: a cél az volt, hogy megörökítsem Krisztián életének fontosabb eseményeit. Elsősorban neki írtam a verseket, meséket, hiszen annak ellenére, hogy modern gyerek, és számítógép mellett nőtt fel, neki is nagy szüksége van a mesékre. Akárcsak minden gyereknek. A címadó vers egyik sora egy kérdés, amit ötévesen tett fel nekem – "Ki törte be a felhőket, anyu?" –, a környezetet pedig a Maros-parti táj adta hozzá. Igaz, mostanában már kevesebb időm marad verset írni, de az előbb idézett kérdésből is kitűnik, hogy tulajdonképpen mi ketten írjuk ezeket a verseket. A mindennapi együttlét sokszor hozzásegít ahhoz, hogy az ő gondolataiból megszülessenek ezek az írások. A legutóbbiakban már mindkettőnk keze benne van. Prózai műből kevesebb található a kötetben, de ezek mindegyike konkrét megéléseket mesél el – a karácsonyt, az ünnepeket, sőt, egykori, a Népújságban megjelentetett vezércikk is található közöttük. Inkább prózában gondolkodom, mint versben, szeretek meséket írni, csak az a baj, hogy sokszor túl komolyan veszem a dolgokat, így a gyermekversekbe is belecsöppennek felnőttes, illetve elsősorban felnőtteknek szóló gondolatok.
A beszélgetés végén pedig Nagy Székely Ildikó elmondta: a kötetet Venter Izabella illusztrálta, és neki köszönhetően játékoktól roskadoznak az asztalok, amely játékokat mindegyik jelen lévő gyerek kipróbálhatja. Ők pedig azonmód éltek a lehetőséggel, így az est hangulatához illő vidámságban és jókedvben gazdagon ért véget a zenével, beszélgetéssel színesített könyvbemutató.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Köszöntjük a Kökényest
Dicsőszentmártonban november 18-án újra megtelt a Magyar Közművelődési Központ.
A Kis-Küküllő Alapítvány kuratóriumának meghívására fellépni készült a Kökényes táncegyüttes. Várakozó hangulatban beszélgettem Fodor Józseffel, a Traian Általános Iskola aligazgatójával, aki jelenleg a táncegyüttes vezetője is. Tőle tudjuk, hogy az együttes idén ünnepli fennállásának 10. évfordulóját (10 éve alakult iskolai keretben, és kilenc éve mint önálló táncegyüttes működik). Az együttesnek jelenleg 110 tagja van és három csoportban működik: Nagy- Kökényes, Kis-Kökényes, Apró-Kökényes csoport. Koreográfusa Varó Huba néptáncmester, aki immár városunk lakóinak hűséges barátja.
Fodor József köszöntötte a szépszámú közönséget, majd bevonultak a Kis-Kökényes csoport táncosai (12 pár). Elkezdődött egy gazdag és nívós táncbemutató, küküllőmenti táncrendet, magyarói táncrendet, györgyfalvi táncrendet és mezőségi táncrendet láthattunk.
Kit és mit dicsérjünk? A fegyelmezett és beleéléssel előadott műsorszámokat, a gyönyörű népviseletet, a szülők és nevelők hozzáállását, a közönség lelkesedését? Igen, mindeniket.
Megismerhettük a nevelők és tanulók közös munkájának gyümölcseit egy másik területről is: nevezetesen azt, hogy amíg a táncosok átöltöztek, a keletkezett szünetekben remek irodalmi szövegeket hallhattunk a Traian Általános Iskola tanulóinak tolmácsolásában (Nógrádi Gábor, Balogh József és Devecseri László szerzőktől).
Hadd említsük meg a tanulók nevét szereplési sorrendben: Szőke Renáta, Szilágyi Timea, Váradi Sándor, Izsák Tímea, Kovács Enikő, Antal Laura, Ádám Noémi, Dobai Gabriella.
Köszönet Csiki Gyöngyi magyar szakos tanárnőnek, hogy rövid idő alatt jól megválasztott szövegeket nyújtott át a tanulók által a hallgatóságnak.
A műsor végén Fodor József tájékoztatta a közönséget a táncegyüttes további fellépéseiről: december 22-én két táncjátékot mutat be a Nagy-Kökényes, december 27-én a hagyományos gálaműsor következik, ahol mindhárom csoport fellép.
Néhány adathoz még hozzájutottunk: a Kökényes táncegyüttes támogatói a szülők, a Communitas Alpítvány, a Szülőföld Alapítvány, az ALKISZ és a dicsői unitárius egyházközség.
Hadd említsük meg azokat, akik szívvel-lélekkel segítették egykor és most is az együttes fennmaradásáért végzett munkát: Fazakas Vencel, Incze Csaba, Orbán Csaba, a Barabás család, a Gáspár család, a Molnár család és még sokan mások.
Köszönjük a Kis-Küküllő Alapítvány kuratóriumának a szervezőmunkát, a Kökényes táncegyüttesnek a szép műsort, amely megerősít abban, hogy "nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett".
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)