Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

Művészettörténeti konferencia Vásárhelyen
Művészettörténeti konferenciát tartottak hétvégén a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében – a Fundálok, pallérok, építészek Erdélyben című rendezvényt a Maros Megyei Múzeum szervezte. 
A konferencia az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkásságát, életpályáját tárgyalta a kora újkor évszázadaitól az első világháborúig. „Évekkel ezelőtt, amikor művészettörténészekként a Maros Megyei Múzeumhoz kerültünk, megfogalmazódott bennünk, hogy kiemelt fontosságú az intézményt és ezáltal a várost az egyetemes és a magyar tudományosság valós helyszínévé tenni – például színvonalas tudományos rendezvények révén. A hétvégi ülésszak is ennek a törekvésnek a gyümölcse, akárcsak az öt évvel korábbi B. Nagy Margit emlékkonferencia” – fejtette ki Orbán János, a múzeum tudományos kutatója, a konferencia ötletgazdája.
A kétnapos rendezvénysorozat építészpályákról szólt, hiszen a kolozsvári művészettörténeti tanszéken, ahol a hazai előadók zöme tanult, nagy hangsúlyt fektettek a képzésben az építészettörténetre – az erdélyi művészettörténet-írásnak erős pontja ez” – magyarázta a témaválasztást a konferencia szervezője, hozzátéve, ezért érezték úgy, hogy az utóbbi évek kutatási eredményeit egy konferencia, majd egy tanulmánykötet formájában is a szakma és a nagyközönség elé kell tárniuk.
Bár ez nem volt kitétel, feltehetően a helyszín miatt is sok volt volt a Marosvásárhelyt érintő előadás. Keserü Katalin, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézetének professzora arról a Toroczkai Wigand Edéről beszélt, aki a város számos épületét tervezte – mára azonban szinte mindeniket a felismerhetetlenségig átalakították. „Ha felbukkan egy, a népi építészet jegyeit hordozó épület ebből az időszakból, azt szinte azonnal Kós Károlynak tulajdonítjuk” – utalt a professzor a kor építészeti munkáinak közös nyelvezetére. Az előadás során azokat a stíluseszközöket emelte ki, amelyek a nyugati és helyi népi építészet hatásait ötvöző Toroczkai munkásságát egyénivé tették.
Anthony Gall, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építészmérnöki karának docense Kós Károlyról tartott előadást, hangsúlyozva, hogy a Kóst foglalkoztató korabeli városvezetők részéről megfogalmazódó közösségi intézményteremtési törekvések egységes városépítési tervek részei voltak – ez a munka az építészekkel való folytonos egyeztetések jegyében zajlott. A Marosvásárhelyen Sepsiszentgyörgyhöz képest kevesebbet alkotó Kós Károly felé van a városnak még egy, a konferencián is elhangzott tartozása: a Marosvásárhelyen fellelhető levéltári forrásanyagok ismételt feldogozása.
A rendezvény védnöke Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott egyetemi professzora valamint Sisa József, az MTA doktora, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója volt, aki levélben üdvözölte az egybegyűlteket.
Vass Gyopár |
Krónika (Kolozsvár)

Az összefogás szép példája Mezőszengyelen
Az összefogásnak, a segítségnyújtásnak, az önzetlen munkának egyre ritkább példáját mutatták fel a Maros-Mezőségi Egyházmegye gyülekezetei azáltal, hogy felújították a 19 lelkes mezőszengyeli gyülekezet református templomát. A nyár, az ősz folyamán több napon át közmunkáztak lelkészek, gondnokok, presbiterek, gyülekezeti tagok, hogy Isten házát megmentsék az enyészettől, mondván, kár lenne érte, hiszen legyen bár szórványban, a reformátusság közös kincse. A templom október 25-ére készült el, amikor hálaadó istentiszteletet tartottak Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke, Jakab István esperes, Lakó Jenő beszolgáló mezőzáhi lelkipásztor, az egyházmegye számos lelkésze, gondnokok, közmunkázók és a helyi gyülekezet jelenlétében. Az istentiszteletre több mint kétszázan mentek el, zsúfolásig megtelt a templom, sokan állni kényszerültek, mint egykor.
Fehér ékesség a falu felett
A templom 1937-ben épült dr. Albert Sándorné Farcádi Kovásznai Kovács Ottília nagyobb adományából az akkor négyszáz lelket számláló gyülekezet számára. Az évtizedek során a lélekszám annyira apadt, hogy a ludastelepi egyházközséghez, majd 2002-től a mezőzáhihoz csatolták. A parókiát lebontották, a templom padjait is el akarták vinni. A templom időközben romos állapotba került, a befolyó esővíz gyengítette a tetőszerkezetet. 2012-ben belül kimeszelték, de a külső javítást önerőből nem tudták megoldani. Sokan lemondtak róla, mondván, hogy az alig 77 éves templomnak nincs jövője, többé már nem fog fehéren ékeskedni a falu fölött. És mégis. A templomot felújították, mindez Pál apostolnak a rómabeliekhez írott levelének egy gondolata szellemében valósult meg: Tartozunk mi, az erősek, hogy a gyengék erőtlenségét hordozzuk! – mondta Lakó Jenő lelkipásztor.
Áldozathozatal a kisebbekért
A mezőszengyeli kis gyülekezetnek megadatott az a ritka alkalom, hogy a hálaadás igéjét Kató Béla püspök hirdesse. – Ebbe a templomba vasárnaponként legtöbb tizenkilenc ember járhatna, holott az 1930-as években még négyszázan voltak a gyülekezetben. A templom felé jövet egy gondolat fogalmazódott meg bennem, az, hogy adósok vagyunk. Ha adósságról hallunk, hátunkon végigfut a hideg, hiszen a mai világban nagyon sok ember kínlódik, családok, országok, nemzetek szenvednek adósságok miatt. Veszélyes ez, nem jó tartozni. Van, aki büszke, hogy soha az életben nem kellett kölcsönhöz folyamodnia. Mégis, a vállalkozóknak muszáj hitelt felvenniük. A kilencvenes években létrehoztunk egy alapítványt, gazdálkodásra bátorítottuk az embereket. Rábeszéltem egy idősebb atyánkfiát, vegyen traktort, van anyagi forrás hozzá. Felvette a hitelt, megvásárolta a traktort. Aztán nem járt, nem dolgozott vele. Megkérdeztem tőle: miért? – Mert még nem fizettem ki! Adós vagyok – mondta. Az ige szerint mindannyian adósok vagyunk Istennek. Itt vagyunk egy 19 lelkes, fogyó gyülekezetben. Népként, közösségként is fel kell tennünk a kérdést: mivel vagyunk adósok ezért, mi a mulasztásunk? Miért nem tudunk megmaradni ezen a földön? Miért pusztulunk és egyre inkább fogyunk? A kérdésre sok válasz van, de a leghangsúlyosabb, hogy nem tiszteltük igazán az életet. Hány megszületendő gyermeket nem vállaltak közösségeinkben! Nem tiszteltük a házasságunkat, a hűséget, a becsületet, szétmennek a családok. Megszűnt az egészséges környezet, ahol a gyermekek felnőhettek. A tulajdont sem tiszteltük, könnyen megszabadulunk dolgainktól. Elfecséreljük a javakat. A lista végtelen. Hiába hibáztatunk mást sorsunk alakulásáért, mi magunk vagyunk ennek okozói. És ez a legszomorúbb ebben a történetben!
Akik a templomot javították, ez szólalt meg lelkükben. Érzik, túl sok mindenről lemondtunk, sok mindent elhanyagoltunk, annyira önzők vagyunk, hogy nem tudunk a lejtőn lefele haladó közösségre odafigyelni, pedig törlesztenünk kell ezt az adósságot. A mezőszengyeli templomért megvalósult összefogás jele annak, hogy hittek, megérezték, adóssággal nem lehet élni. Áldozatot kell hozni a kisebbért, a szegényebbért. Hogy milyen jövője lesz a templomnak, tőlünk is függ. Csoda az együttmunkálkodás, de a valódi csoda az lesz, ha lesz ki megtöltse ezt a templomot. Csak hittel van esély arra, hogy a közösség tovább éljen! – mondta a püspök.
Hálából és nem háláért javították a templomot
– Kis közösség nagy ünnepe ez. Szívemben hála, öröm, elismerés, vidámság, reménység, bizakodás. Fél évvel ezelőtt jártunk itt esperesi vizitáción. Megállapítottuk, hogy a templom romos. Csak belül meszeltek, ennyire futotta az erejükből. Ekkor fogalmazódott meg, hogy vajon mi, a Maros-Mezőségi Egyházmegye képes-e a többletre, amivel segíthetjük a kicsi közösségeket? Közgyűlésen vetettem fel a gondolatot. Buzgó presbiterek, gondnokok felvállalták az ügyet, és rengeteg közmunkával megvalósították a csodát. Nem mondhatunk le a kicsiny közösségekről. Nemcsak a mezőszengyeliek gazdagodtak, mi is gazdagodtunk. Nem háláért, hanem hálából javították a templomot, pedig nem kis áldozattal járt. Útiköltséget álltak, 50-60 kilométerről utaztak ide, a közmunkázók állták az ebédet, ők is főzték. Jó volt együtt lenni a munkásokkal. A legfiatalabb 16 éves volt, ifj. Szilágyi János, a nagysármási gondnok fia, de volt nyolcvanéves is, aki azt mondta: – Ha dolgozni akarok, akkor tudok! Itt van a dolgok nyitja. Trianon után fogalmazódott meg, hogy kisebbségként Erdélyben megmaradni nem lehet. Emiatt sokan eltávoztak. A mi válaszunk mindig az: igenis lehet! Rajtunk múlik – mondta az esperes.
Elismerés, oklevelek
Köszönet kíséretében az egyházközségek képviselőinek kiosztották az elismerő okleveleket. Lakó Jenő tiszteletes úr név szerint sorolt fel minden közmunkázót és adakozót. Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondnoknak kiemelten megköszönték, hogy megszervezte és felügyelte a közmunkát, aki megígérte, ilyen lelkülettel vállalják tovább a munkát.
A templomjavítási munkálatokban Mezőbergenyéből 17-en, Nagysármásról heten, Galambodról tízen, Mezőpanitból négyen, Csittszentivánról ketten – Balogh Károly lelkipásztor és Puskás Árpád gondnok –, Marosvásárhelyről Szabó László lelkipásztor, Mezőméhesről Kovács-Szabó Levente lelkipásztor, Uzdiszentpéterről Kiss Szabolcs lelkipásztor, továbbá a mezőbodoni nőszövetség tagjai vettek részt. A mezőszengyeliek, akik szintén hozzájárultak templomuk javításához, csodálkozva tették fel a kérdést: léteznek még ilyen emberek? Igen, léteznek, csak meg kell szólítani őket.
A hálaadó istentisztelet az egyházmegye együttesének énekeivel, szavalatokkal, majd szeretetvendégséggel zárult. Az együttlét délután Mezőzáhon az egyházmegyei presbiteri konferenciával folytatódott, ahol Szabó Árpád udvarfalvi lelkipásztor Evezz a mélyre címmel tartott előadást.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Fundálók, pallérok, építészek nyomában
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Harmadik évadját nyitotta meg az Őrökségünk őrei program
Harmadik évadját nyitotta meg tegnap a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban az Örökségünk őrei mozgalom, mely 2012-ben az RMDSZ szórványcselekvési programjának keretében Hegedűs Csilla államtitkár és Winkler Gyula EP-képviselő kezdeményezésére indult.
Az elmúlt két esztendőben Hunyad megye számos műemlékét fogadták örökbe a dévai diákok. Kutatásaikról, ötletes népszerűsítő tevékenységükről többször is beszámoltunk már a Nyugati Jelen hasábjain. A legügyesebb csapatok Winkler Gyula EP-képviselő támogatásával háromnapos brüsszeli tanulmányúton vehettek részt. – A brüsszeli tanulmányút azontúl, hogy nagyon vonzó díjnak bizonyult a diákság körében, egyfajta európai szellemiséget is kölcsönöz a versenynek. A diákokban tudatosodik az Európai Unióhoz való tartozás és az a tény, hogy olyan kulturális örökséggel rendelkeznek, amire méltán lehetnek büszkék. A versenynek fontos hozadéka az is, hogy bár a múltról, évszázadokkal ezelőtti alkotásokról szól, a fiatalok mindezt az értéket átültetik a mába, a 21. század kommunikációs lehetőségeinek széles skáláját használva fel – fogalmazott az évadnyitón jelen lévő Winkler Gyula EP-képviselő. Elmondta továbbá: az első évi dévai siker után, tavaly az aradi Csíky Gergely Kollégiumban is elindították a programot, hasonlóan brüsszeli tanulmányutat ajánlva fel a nyertes csapatnak. Idén az örökségőrző mozgalomban szintén tavaly óta részt vevő Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diáksága számára történt meg a brüsszeli felajánlás. – Ez reményeink szerint azt is jelenti, hogy a nagyenyedi kollégium és a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum között szorosabbra fűződik a kapcsolat, és nem csupán a két megye igen gazdag történelmi hagyatékát ismerhetik meg kölcsönösen a dévai, illetve nagyenyedi diákok, hanem fiatal Hunyad megyei tanintézményünknek sikerül betekintést nyernie a sok évszázados kollégium hagyományaiba is – fogalmazott az EP-képviselő. A két iskola együttműködésében rejlő sokrétű lehetőséget hangoztatta Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója is, aki Lőrincz Helga Fehér megyei kisebbségi tanfelügyelő és Ladányi Árpád Fehér megyei RMDSZ-elnök társaságában vett részt tegnap a dévai évadnyitón.
Hegedűs Csilla örökségvédelmi államtitkár asszony, az Örökségünk őrei program fővédnöke újból elismeréssel szólt a dévai diákság ilyen irányú tevékenységéről, hangsúlyozva, hogy olyan minőségű helytörténeti ismertetők, népszerűsítő anyagok születtek a program során, melyek múzeumi kiadványként is megállnák a helyüket. – A diákok, lelkes munkájuk során olyan információkat kutattak fel, melyek már a feledésbe merülés útján voltak. És nemcsak felkutatták ezeket, de ország-világ tudomására is hozták és hozzák folyamatosan. E téren, illetve a közösségépítés terén is messze túlszárnyalták eredeti elképzeléseinket – fogalmazott Hegedűs Csilla államtitkár.
Az évadnyitó alkalmával a programban részt vevő diákok szívesen meséltek az elmúlt években szerzett tapasztalataikról. A Fáy Béla-kastély, illetve a dévai Vármegyeház őrei egyaránt hangsúlyozták: a legnagyobb élményt a közös munka jelentette, ami nagyon összekovácsolta a csapatot. – Mi tavaly második alkalommal vettünk részt a versenyben, és igyekeztünk arra koncentrálni, hogy a román közösség körében is népszerűsítsük a műemléket. Az első év buktatóiból okulva, a csapat nagyszerűen működött, és meg is nyertük a versenyt – fogalmazott Forrai Antal, tizedikes diák, a legsikeresebb tevékenységeik között említve a román iskolák körében meghirdetett madáretető-készítő versenyt. A Vármegyeház őrei a csapatépítő élményeken túl örömmel nyugtázták, hogy egy olyan műemléképületet sikerült ismertté tenni, amelyről minimális információ létezett a köztudatban.
Kocsis Attila iskolaigazgató házigazdaként és a program helyi irányítójaként elmondta: számára nagy öröm, hogy az iskola diáksága ilyen lelkesen vesz részt az örökségőrzésben. És különösképpen örül annak, hogy az iskolából, illetve a vetélkedőből kinövő nemzedékek folytatják az örökbefogadott műemlékek népszerűsítését.
Az évad ünnepélyes és egyben kötetlen hangulatú megnyitóját a verseny gyakorlati vonatkozásainak ismertetése zárta. Winkler Gyula EP-képviselő elmondta: a 12–13 fős csapatoknak november közepéig kell bejelentkezniük a tanintézmények titkárságán, és a hivatalos verseny március közepéig tart. Az évadot záró bemutatókon rangsorolni fogják a csapatok tevékenységét, és a legjobb dévai, illetve nagyenyedi csapatok brüsszeli tanulmányútra számíthatnak jövő áprilisban. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A jobb kéz és a bal
Mondhatni hihetetlen, milyen kálváriát kell végigjárnia annak, aki öntudatos polgárként idejében akarja kicseréltetni lejáró félben lévő személyi igazolványát. (Kalandos személyazonosságit cserélni a Kalandos utcában, Szabadság, október 21.) Tíz éve, az előző személyi cseréje zökkenőmentes zajlott le. Most azonban…
Az illető hivatal ide-oda küldözgeti, mindenféle iratot kér tőle. Ugyanis a hivatal bugyraiból, mintegy varázsütésre, előkerültek a szóban forgó személy, nevezetesen Major Sándor fogorvos lakcímét igazoló adatokon az utca régi nevei – Kalandos, Aventurioasă, Aventuroasă. Ettől pedig a hivatalnokok agya megbénult. Ez nekik túl sok. Azt sem tudják, hogy a kérvényező tulajdonképpen hol lakik.
Pedig tudniuk kellene. Mert ugye, az egységes, soha fel nem darabolható, oszthatatlan nemzetiben, a történeti folytonosság jegyében, az egyetlen hivatalos nyelv birtokában, kétezer évre visszamenőleg, nekik mindent tudniuk kell.
De akkor mégis miért nem tudják? Valószínűleg azért nem, mert egyetlen hivatalos nyelvükön nem létezik olyan kiadvány, amelyikből kibogozhatnák, hogy…
A szóban forgó utcának az elmúlt több mint száz esztendőben több neve volt. Ez az 1880-as évek elején kezdett kialakulni, mikor Kőváry László a Kőmál, a Fellegvár északi lejtőjén fekvő 50 000 négyzetméternyi földjét a vasúti alkalmazottak részére házhelynek fölparcelláztatta.
A Bácsi (Erzsébet) út tetején jobbra, északra nyíló második, a Kismezői, másképp Kalandos temető mellett, a Kőváry-telep keleti oldalán kialakult, a vasútig ereszkedő utcának a lakosság által adott ún. beszélő neve Felső-Boldog volt.
1893: Felső-Boldog utcza; 1899-ben, az első nagy utcaátkereszteléskor a temető neve alapján, Kalandos lett. 1920-ban a román hatóság ezt tévesen fordította le – Aventurioasă. Az aventurioasă a kalandból való ’kalandor’, ’kalandos’ fordítása, aminek semmi köze a ’hónap első napja’ jelentésű calendaeből való kalandoshoz.
Ez a név a kalandos társulatok nevéből való. Ezek vallásos jellegű világi közösségek voltak. A közös hit ápolása és gyarapítása, a jótékonykodás – egymás kölcsönös istápolása is – és más kegyes célok fogták közösségbe azokat, akik már a földön igyekeztek méltók lenni a túlvilági életre. E közösségek tagjait egyenlőségen alapuló „testvéri” viszony tartotta össze, ezért eredetileg a testvériség (fraternitas, confraternitas, Bruderschaft) elnevezést használták. Maguk közül választották elöljáróikat, gondoskodtak elhunyt tagjaik méltó temetéséről.
E közösségek fejlődésére a céhek kialakulása és megerősödése, majd a hitújítás jelentős hatással volt. A céhek ugyan szakmai érdekvédelmi közösségek voltak, megszilárdulásukhoz azonban hozzájárult az is, hogy a tagok a hit és a kegyes cselekedetek terén is kötelesek voltak a céhen belül buzgólkodni. A kegyes célok azonban soha nem voltak a céhek fő feladatai. Ezért, bár a céheket is illették fraternitas, confraternitas vagy Bruderschaft névvel, a kalandos elnevezést csak a régi vallásos testvériségek örökösei, a kegyes célú testvériségek viselték.
A hitújítás hatására az új hitet valló közösség kalandosai már nem egy-egy oltár vagy védőszent köré csoportosultak, kegyes céljaik közül kimaradt az oltárgondozás, a védőszent tiszteletének ápolása. Így a kalandosokban a kegyes cselekedetek lényegében a halottnak kijáró végtisztességadásban és a „jámbor” életre kötelezett tagok egymás közti egyenetlenségeinek „atyafiságos” elsimításában fejeződtek ki.
Mindezek eredményeként, mivel a céhek maguk gondoskodtak halott tagjaik méltó temetéséről, a kalandosok kiszorultak a városfalon kívüli hóstáti közösségekbe, s miután a XVII. században megkezdődött az addig unitárius városi közösségen belül a kálvinisták megerősödése is, ezek külön kalandos társaságokba tömörültek. Így a XVIII. századtól napjainkig a kolozsvári kalandos társulatok már csak a református hóstáti közösségekben működtek.
A kalandosnak tehát semmi köze a kalandhoz. A szó a középkorból ered. Akkoriban az év napjait a római Julianus-naptár szerint határozták meg. Rendszerint a hónap első napjához, a Calendaehez, márciusban, májusban, júliusban és októberben a hetedik, a többi hónapban az ötödik naphoz, a Nonaehez vagy a hónap derekához, az Idushoz viszonyították. Ünnepélyes kiváltságlevelekben a XV. század végéig a keltezés napját e római naptár szerint határozták meg.
Azoknak a közösségeknek – testvériségeknek – a tagjait, amelyek közösségi összejöveteleiket eredetileg havonta egyszer, a hónap Calendaevel jelzett napján tartották, a rendelkezésünkre álló adatok szerint már 1092-től fratres Calendarumnak, Calendae-testvéreknek kezdték nevezni. E testvériségeket azután a köznép magyarul kalandosoknak mondta. Ezért már a XIV. századi oklevelek, amikor ilyen confraternitast, testvériséget említenek, megjegyzik, hogy ezeket vulgariter, azaz a nép nyelvén, magyarul kalandusnak, kalandasnak vagy kalandosnak mondják.
1940-től az utca neve ismét Kalandos. 1945-től Str. Kalandos utca. Később megjelent tévesen fordított román neve, de megmaradt a magyar is – 1957: Str. Aventuroasă – Kalandos utca. 1964 januárjában azonban, mikor a hatóság minden magyar nevet törölt, ez az utca is új nevet kapott: Str. Mecanicilor (mecanic h fn 1. ’gépész’, 2. ’mozdonyvezető’, 3. ’szerelő’, 4. ’műszerész’).
A házszám változása újabb fejtörést okoz szegény irodistáknak. Nem fér a fejükbe, hogyan lehet ugyanaz az ingatlan egyszer 24, aztán 29. Miféle gyanús műveletet végzett a háztulajdonos? Talán ide-oda tologatta házát? Az utca jobb oldaláról a balra?
Nyilván nem erről van szó. A házakat eredetileg nem utca, hanem tized szerint számozták. A tized a város közigazgatási felosztásának alapja, mai szóval amolyan kerület-féle volt. Így egy tizedhez több utca tartozott. A Belvárosi tizedhez például a Belső-Farkas, a Belső-Király, a Szentegyház stb. utca. Egyetlen házon ez a számozás mind a mai napig látható: a Szentegyház utca ma 20. szám annak idején 491. szám volt.
1869-ben, amint azt a Szabad királyi Kolozsvár város házbirtokosainak névsora, melyet új házszámozás szerint, a régi házszámok használata mellett összeállitott Bodányi Sándor, telekk[önyvi]. térképező főbiztos (Kolozsvárott, 1869.) című munkából megtudjuk, áttértek az utcák szerinti házszámozásra. Magyar szokás szerint az utca baloldalán álló házak páros, a jobboldalán állók páratlan számot kaptak. Így a Kalandos utcaiak is. Nem tudjuk, milyen meggondolás alapján, Kolozsvárt felemás megoldás született. Ugyanis egyes utcákban a baloldaliak lettek a páratlan számúak.
Az első világháború után a román helyhatóság ezen a házszámozáson csak egyes esetekben változtatott. Például, mikor a Wesselényi utcát és a Ferenc József utat Ferdinánd király néven összevonták, a Wesselényi utca számozását – baloldalt a párosak – kiterjesztették a Ferenc József útra is, ahol jobboldalt voltak a párosak.
1941-ben a magyar helyhatóság egységesítette a házszámozást – minden utca jobb oldala lett a páros számú. Így a Kalandos utcában is. Ezért Major Sándor baloldalt álló, addig 24. számú háza akkor 29. szám lett. Amint ez Kolozsvár t(örvény)h(atósági)j(ogu). sz(abad). kir(ályi). város utcáinak névjegyzéke és telkeinek házszámjegyzéke (Felelős kiadó: Kolozsvár Város Mérnöki Hivatala, Kolozsvár, 1942.) című kötetből kiderül. A ház helyrajzi száma ugyanekkor 9237. A magas lovon ülő irodistáknak persze erről fogalma sincs.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Megoldás 2018-ra
PER-es ügyek kulisszái
Mindig is azt mondtuk, tisztességes egyenes beszédet folytatunk, ezért úgy döntöttünk, bemutatjuk a nyilvánosságnak mindazt, amit az amerikai PER és a román pártok képviselői előtt kifejtettünk – mondta Tamás Sándor. A megyei tanács elnöke Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel együtt tartott prezentációt tegnap a román-magyar tárgyalásokon képviselőt álláspontjukról.
Tamás Sándor elmondta: két tárgyalásuk volt a Project of Ethnic Relations (PER) egyesült államokbeli szervezet, valamint a román pártok képviselőivel, mindkettő Brassópojánán. Antal Árpád azt hangsúlyozta, a találkozót az amerikai fél kezdeményezte, a meghívottakat ők választották ki, ebbe az RMDSZ képviselőinek beleszólásuk nem volt.
Az első megbeszélésen felidézték, hogy 1993-ban, ugyancsak a PER közreműködésével, az ún. neptuni találkozón előkészítették a magyarság „kontroll kooptációját”, azaz az RMDSZ bevonását a hatalomba. Ezután megvalósult a romániai magyarság és a többség egyetlen komoly közös projektje: Románia felvétele a NATO-ba és az Európai Unióba.
– Ami ezután történt, az gyakorlatilag Erdély gazdasági blokádjának nevezhető: nincs autópálya, a nagyvállalatok Bukarestben adóznak, 55 per folyik a székely zászló és szimbólumok ellen, bizonyos területeken teljes körű nyelvi diszkrimináció tombol (gyógyszerdobozok feliratai, áram- és gázszolgáltatók figyelmeztető feliratai, az igazságszolgáltatásban, a militarizált egységeknél stb.). Ötvenöt bíróból öt, 50 ügyészből kettő magyar, a rendőrség 85, a csendőrség 95 százaléka román. Aki magyarnak születik, arra nemzetbiztonsági kockázatként tekint a román hatalom – sorolta Antal Árpád. Ha az állam ennyire bizalmatlan a kisebbségekkel szemben, akkor milyen alapon vár el lojalitást? – tette fel a kérdést Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljárók felsorolták azt is, amit a székelyföldi magyarok akarnak: a román mellett a magyar is legyen hivatalos nyelv, hivatalos szimbólum a székely zászló; továbbá pénzügyi autonómiát; azt, hogy a közhivatalnokokat az etnikai arányosság elve alapján alkalmazzák, az altalajkincsek bevételei teljesen, a befizetett adók kétharmada maradjon helyben, a magyar egyetemek kapjanak állami finanszírozást, a kétnyelvűséggel kapcsolatos pluszköltségek az állami költségvetést terheljék. Az autonóm területen a románoknak teljes körű kulturális autonómia járna, a román nyelv is megmaradna első hivatalos nyelvnek.
A második találkozón határidő is megfogalmazódott: 2018. december 1-je. Száz év után a modern román államnak el kell számolnia azzal, hogyan oldotta meg a kisebbségi kérdést. Európában vannak rossz (Koszovó, Novorossya, Katalónia) és jó (Dél-Tirol, Skócia) példák, de a tapasztalat azt mutatja, ott enyhültek a feszültségek, és indult el jelentős gazdasági fellendülés, ahol nem elnyomni és asszimilálni akarták a kisebbségeket, hanem autonómiát biztosítottak számukra. A magyar félnek az az elvárása, hogy a 2015 februárjára tervezett újabb tárgyalási fordulóig egy konkrét ütemtervet dolgozzanak ki a magyarság igényeinek teljesítésére. Ha ez nem történik meg, akkor ez az út nem járható, és vélhetően az RMDSZ-nél radikálisabb csoportosulások kerülnek majd előtérbe – ezek közé sorolták az SZNT autonómia-statútuma körüli erőket is. 
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem „szeparatista tevékenységre” kell a sepsiszentgyörgyi lőtér
Felháborítónak tartja Antal Árpád a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának Victor Ponta miniszterelnökhöz címzett nyílt levelét, miszerint szeparatista tevékenységre használnák a sepsiszentgyörgyi lőteret, amely területéből öt egyház is temetkezési helyeket alakítana ki.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az esetre reagálva elmondta, ez idáig több száz ingatlant adtak már át az önkormányzatoknak az elmúlt években, és azt tapasztalta, gyakorlatilag mindenhol máshol, csak Székelyföldön nem adtak át a korábban katonai gyakorlatozásra használt ingatlanokat. Antal Árpád kifejtette, hogy az önkormányzatok többnyire ipari parkokat, munkahelyeket, múzeumokat létesítettek ezeken a területeken, illetve épületekben, tehát a közösség javára tudták azokat felhasználni, és ez Sepsiszentgyörgy esetében sem történne másként.
„Nincs semmiféle székely szeparatizmus a visszaigénylésben”
Mint magyarázta, valószínűleg ezek a szervezetek tíz évvel le lehetnek maradva, mivel nem tudják, hogy Románia pont ennyi ideje vált NATO tagországgá. Hozzáfűzte, ennek egyik eredménye az is, hogy már megszűnt a kötelező sorkatonaság az országban, így nagyon sok katonai létesítmény nem működik, ahogyan a megyeszékhely területén található lőtér sem. Megjegyezte, meredeknek tartja a Kelet-Ukrajna és Románia helyzetét megemlítő párhuzamot, ugyanakkor a civil szervezetek azt is megfogalmazták, hogy a lőtér a román állam jelenlétét jelzi Háromszéken. Ezzel kapcsolatban a városvezetője csupán annyit fűzött hozzá: nincs semmiféle székely szeparatizmus a visszaigénylésben, és reméli, sosem kerül sor olyan esetre, amikor a román hadsereg tankjai lőnék szét a székelyföldi autonómiáért tüntetőket.
Temetők létesülhetnének a lőtéren
Antal Árpád öt olyan dokumentumot is bemutatott, amelyeket a történelmi egyházak vezetői írtak alá. A Kató Béla erdélyi református püspök kézjegyével ellátott, önkormányzathoz címzett kérésben három hektárnyi területet kérnek a reformátusok a lőtérből, temetkezési helyek kialakítása céljából. Antal közölte, hasonló kéréssel fordult még az önkormányzathoz Ioan Selejan ortodox püspök, Hajdu János római-katolikus főesperes, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök és Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök. Mindannyian temetkezési helyeik bővítésére igényelték a területeket.
Arra is kitért a polgármester, hogy a köztemetőben helyhiány miatt már nem lehet temetkezni. A városvezető kissé cinikusan megjegyezte, hogy nem az osztrák-magyar hadsereg kezére akarja átadni a román állam tulajdonában levő lőteret, hanem egy valós közösségi problémát szeretne megoldani. Olyan problémát, amelyet harminchét más megyében már megoldottak. Antal ugyanakkor felháborítónak tartotta, hogy amikor négy történelmi egyház püspöke, továbbá egy főesperes címzett kérést az önkormányzathoz, megvádolják azzal, hogy szeparatista tevékenységet folytatnának a lőtér visszaadását követően.
Mint ismeretes, korábban a védelmi minisztérium és a kormány részéről is pozitív volt a fogadtatás az igénylést illetően. Legutóbb az igazságügyi minisztérium utasította el a kérést, ugyanis a hetven hektárból csupán hatvankettőnek tisztázott a tulajdonjoga. A területeket különben nem csupán temetkezési célokra használnák, egy rehabilitációs központot, parkolót és emlékparkot is létrehoznának.
Arra is kitért a polgármester, hogy a köztemetőben helyhiány miatt már nem lehet temetkezni. A városvezető kissé cinikusan megjegyezte, hogy nem az osztrák-magyar hadsereg kezére akarja átadni a román állam tulajdonában levő lőteret, hanem egy valós közösségi problémát szeretne megoldani. Olyan problémát, amelyet harminchét más megyében már megoldottak. Antal ugyanakkor felháborítónak tartotta, hogy amikor négy történelmi egyház püspöke, továbbá egy főesperes címzett kérést az önkormányzathoz, megvádolják azzal, hogy szeparatista tevékenységet folytatnának a lőtér visszaadását követően.
Mint ismeretes, korábban a védelmi minisztérium és a kormány részéről is pozitív volt a fogadtatás az igénylést illetően. Legutóbb az igazságügyi minisztérium utasította el a kérést, ugyanis a hetven hektárból csupán hatvankettőnek tisztázott a tulajdonjoga. A területeket különben nem csupán temetkezési célokra használnák, egy rehabilitációs központot, parkolót és emlékparkot is létrehoznának.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Nem is amerikai a közvetítő szervezet?
Nem hivatalos információk szerint a befolyással üzérkedés gyanújával vizsgálati fogságba helyezett Viorel Hrebenciuc szociáldemokrata politikus áll az erdélyi magyarság és a román hatalom képviselői között közvetíteni próbáló, amerikainak mondott szervezet hátterében.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke úgy tudja, az Asociaţia Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) egyesületet idén májusban a képviselőház nemrég lemondott alelnöke kezdeményezésére jegyezték be egy bukaresti bíróságon. Az 1993-as neptuni egyeztetést szervező Project on Ethnic Relations (PER) 2010-ben megszűnt.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor Kovászna Megyei Tanácselnök hétfőn jelentették be, hogy az RMDSZ elnökének felhatalmazásával vettek részt az amerikaiak kezdeményezte előkészítő megbeszélésen, majd két kétnapos beszélgetésen, amelyeket Brassópojánán tartottak. Tamás Sándor közölte, a tárgyalásokon a székelyföldi vezetők mellett román parlamenti pártok képviselői, amerikai civil szervezetek, valamint az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének képviselői vettek részt, a meghívottakat az amerikaiak választották ki.
Mint megtudtuk, öt hónappal ezelőtt, Bukarestben alapították azt – az RMDSZ által amerikaiaknak nevezett – civil szervezetet, amely a 21 évvel ezelőtti neptuni egyeztetéshez hasonlóan igyekszik közvetíteni az erdélyi magyarok és a bukaresti hatalom képviselői között. Az új egyesületnek azonban csak annyi köze van a kilencvenes évek első felében Romániában is megtelepedett Project on Ethnic Relations (PER) nevű amerikai szervezethez, hogy Allen H. Kassof egykori PER-igazgató kezdeményezésére született. Viszont az Asociaţia Friends of The Project on Ethnic Relations (Etnikumközi Kapcsolatok Barátainak Egyesülete, FPER) elnevezésű szervezetet nem az Egyesült Államokban, hanem a Bukaresti 2. Kerületi Bíróságon jegyezték be idén május 21-én. A szervezet címe a fővárosi Dacia sugárút 141. szám alatt van, az emeletes magánház homlokzatára viszont még nem került fel semmiféle cégtábla, és a lakók névsora között sem szerepel.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke úgy tudja, a 2014/10438/300-as számon iktatott bejegyzési kérést Viorel Hrebenciuc nyújtotta be, aki a Szociáldemokrata Párt (PSD) vezető politikusaként több ízben is részt vett az RMDSZ képviselőivel folytatott tárgyalásokon. „Jó lenne, ha végre a közvélemény is megtudná: ennek a PER-nek semmi köze ahhoz a PER-hez! – szögezte le kérdésünkre Izsák Balázs. „Ez nem amerikai, hanem román szervezet, amely csak azt a látszatot próbálja kelteni, hogy az Egyesült Államok próbál közvetíteni a két fél között”. Kérdésünkre, hogy kinek állhat érdekében a közvélemény megtévesztése, az SZNT elnöke nem kívánt találgatásokba bocsátkozni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Jubilál az építészeti oktatás Csíkszeredában
Tizenöt éve indítottak építészeti szakot a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában. Hogy mennyire volt ez eredményes, ezt most mindenki maga mérheti le, mivel Korodi Szabolcs és Máthé Klára Krisztina építész szaktanárok, tervezők a diákjaik tevékenységét tükröző kiállítást állítottak össze. A tárlatot kedden délután nyitották meg a Majláth Gusztáv Károly téren.
Nem minden évben volt építészeti szakosztály a művészetiben, de mivel 15 éve indították az első évfolyamot, ez egy megfelelő lehetőség, hogy egy kicsit visszatekintsenek  – fejtette ki honlapunknak Máthé Klára Krisztina tanár. „Jelentős eredményeket értünk el. Összesen 196 diákunk végzett, és közülük 76 maradt ebben a szakmában. Sokan közülük épületterveikkel pályázatokat nyertek. A legjobb alkotásokból válogattuk a jelenlegi tárlat anyagát” – tájékoztatott a tanárnő.
Nemcsak a középiskolában készült munkákról szól a tárlat
A tárlatot részletesebben Korodi Szabolcs ismertette. Úgy vélte, hogy az összeállítás elsősorban az iskolai tevékenységet tükrözi. „Azokat a terveket, rajzokat, maketteket reprodukáltuk a pannókon, amelyeket a tanórákon készítettek a diákok, természetesen szerepelnek a szakérettségire készített legjobb anyagok. Láthatók a szaktáborokban készített alkotások is, ugyanis minden vakációban ötnapos nyári gyakorlatra vittük a tanulókat, ahol kaptak egy bizonyos témát, eszerint kellett tervezni és kivitelezni egy építményt” – mondta Korodi.
Hozzátette, hogy az építészeti szaklapokban az iskolában folyó oktatásról és tevékenységekről  megjelent cikkeket és a versenykiállításokon szereplő alkotásokat is bemutatják. Továbbá fotók segítségével beszámolnak a tanulmányi útjaikról is. „Sok helyen jártunk Erdélyben, ahol román kori, gótikus és barokk épületeket tanulmányoztunk, ezenkívül megismertettük a diákokat hagyományos vidéki építészettel, voltunk Torockón vagy a szebeni falumúzeumban. Nem kötelező jelleggel, hanem lehetőségként ismertettük meg velük az elődeink által alkalmazott építészeti megoldásokat, persze ugyanennyire fontosnak tartottuk, hogy a kortárs építészeti megvalósításokat is megértsék.”
Korodi kitért arra is, hogy néhány diák pályáját követi a tárlat, bemutatván egyetemista korukban készített különböző pályázatokon nyert munkáikat. A tanár szerint ezek az épülettervek igazolják, hogy sikerült a tanulókat jól felkészíteni, hogy a későbbiekben megtalálták egyéni hangjukat, stílusukat.
Velencébe is eljutottak
Máthé Klára Krisztina azt tartja a legnagyobb sikernek, hogy két egykori diákja részt vesz az idei Velencei Építészeti Biennálén. Ők tervezték és rendezték be három nagyváradi társukkal közösen a magyar pavilon kaputerét. „Velencében ezen kívül, kiállíthattuk az iskolánk által szervezett szaktáborok anyagát is, így előkelő helyen szerepelhettünk. Ez azért is fontos számunkra, mert mi voltunk a magyar pavilonban jelen lévő egyetlen középiskola, a többi munkát, amelyek ezen a rangos biennálén szerepeltek, egyetemisták vagy tervezőirodák alkották” – összegzett a tanárnő.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Erdélyben is indult Erdős Pál Tehetséggondozó program
Az erdélyi diákok számára is megnyitotta kapuit a magyarországi Erdős Pál Matematikai Tehetséggondozó Iskola, amelynek a Sapientia marosvásárhelyi kara ad otthont. Az iskolának nemcsak a felkészítés a célja, hanem a kritikus gondolkodás kialakítása is.
A veszprémi Pannon Egyetem keretében működő Erdős Pál Matematikai Tehetséggondozó Iskola négy-öt hétvégéből álló programot szervez középiskolás diákok számára. A foglalkozások másfél órát vesznek igénybe, egy hétvége alatt hét kurzuson vehetnek részt az érdeklődők. A program célja, hogy lehetőséget adjon a fiatalok képességének kibontakozására, hogy megtalálja a tehetségeket, és felkarolja ezeket. Az oktatók változatos pedagógiai módszerekkel vezetik rá a diákot kreativitásra és a feladatok iránti elkötelezettségre.
Ebben a tanévben erdélyi diákok is részt vehetnek a programban, az első képzés már lezajlott, ezen több mint hatvan középiskolás vett részt. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi kara biztosította a helyszínt a tehetséggondozó iskola számára, ahol három napon keresztül a szokásostól eltérő matematikai kihívásokkal nézhettek szembe a diákok.
A foglalkozásokat az Erdős Pál Iskola oktatói tartották Marosvásárhelyen is – tudtuk meg Farkas Csabától, a Sapientia marosvásárhelyi karának előadójától. „Az első képzésre a lehető legtöbb magyar matematikatanárt igyekeztünk mozgósítani, ismertettük velük a programot, és kértük, hogy javasoljanak diákokat. A második képzéskörre, ami decemberben lesz, készül majd egy internetes felület, ahol a középiskolások jelentkezhetnek. Természetesen azokat, akik részt vettek az első alkalmon továbbra is várjuk, hiszen van még hátra négy, és egyik képzés a másikra épül. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy év közben nem csatlakozhatnak mások, bárki jelentkezhet. Az Erdős Pál tehetséggondozó programban részt vevő diákok jó eredményeket érnek el versenyeken, és az egyetemen is könnyen veszik az akadályokat. Többek között ezért szerettük volna, hogy Erdélyben is elinduljon ez a program, ugyanakkor nem csak felkészíti a diákot, hanem megtanítja a kritikus gondolkodásra is” – mondta a marosvásárhelyi egyetemi tanár.
Ebben a tanévben még a magyarországi oktatók tartják a képzéseket, jövőre azonban erdélyiek – tudtuk meg Szabó Zoltántól, Maros megyei matematika és informatika szakos tanfelügyelőtől. „Ebben az évben mi is ismerkedünk a programmal, így lehetőségünk lesz majd kissé átalakítani, ugyanis a matematikát másként tanítják Magyarországon, mint nálunk. A tehetséggondozó segítségével biztosan ott lesznek a diákjaink a nemzetközi versenyeken. A tanítás magas szintű, a gyerekek nagyon élvezik” – hangsúlyozta a szaktanfelügyelő.
Az első alkalomra Erdély több településéről érkeztek középiskolások, Marosvásárhelyről húsz, Szovátáról és Segesvárról öt-öt diák. A második képzéskörre hamarosan lehet jelentkezni, az érdeklődők részletekért figyeljék a Sapientia marosvásárhelyi karának honlapját.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

A sajtó válságáról
Nagyon úgy tűnik, hogy a sajtóban dolgozó kémek és ügynökök (ön)lelepleződésének évét éljük, és ezekből feketén-fehéren kiderül: nemcsak a posztkommunista országokban – mint például Románia –, hanem a stabil demokráciákban is beszerveztek-beszerveznek újságírókat a szolgálatok.
Ezeken a hasábokon már írtam a legnépszerűbb román televíziós újságíró, Robert Turcescu önleleplezéséről: a bukaresti kolléga évekig a román katonai hírszerzés fedett tisztje volt. Lapunk hétvégi Magazinjában jelent meg egy cikk a Cotidianul újságírójának, Daniel Befunak a beszervezési kísérletéről: a hírhedt Securitate jogutódjának is tekinthető SRI próbálta őt beszervezni alig öt évvel ezelőtt, miközben Romániában törvény tiltja a sajtóban dolgozók – és mellettük a politikai pártok tagjai, valamint az ügyészségen dolgozók – beszervezését.
Sejtettük, de eddig nem volt rá közvetlen bizonyíték, hogy a szolgálatok nemcsak a régiónkban aktívak, hanem azokban az országokban is, ahol a demokráciának jóval stabilabb hagyományai vannak, mint errefelé. Idén szeptemberben jelent meg Németországban a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori külpolitikai szerkesztőjének, Udo Ulfkottének a könyve, amely egy csapásra az eladási listák élére katapultálta magát, mégsem lehet recenziókat olvasni róla a német sajtóban. A Megvásárolt újságírók – Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát? című kötetről magam is csak Lovas István kollégám Facebook-oldalán olvastam, aztán szombaton mi is interjút közöltünk a német zsurnalisztával, és beszélgetett vele a Hetek című hetilap is.
Udo Ulfkotte tizenhét esztendeig volt a híres és mértékadó FAZ szerkesztője, egy ideig haditudósítója is a Közel-Keleten. Olvasói nem, de a főnökei tisztában voltak azzal, hogy újságírói pályájának kezdetétől fogva kapcsolatban van a német hírszerzéssel. Elmondta beszervezése körülményeit is. Még diák volt a Freiburgi Egyetemen, amikor a nyári szünetben meghívták egy kurzusra a Kelet és a Nyugat konfliktusáról. Ideális feltételeket kínáltak egy anyagiakkal nem túl jól eleresztett diáknak: ingyenes program, a szállodát is fizetik, napidíjat, sőt a végén még 150 márkát is adnak annak, aki a kurzust elvégzi. Akkor még nem tudta, hogy a vendéglátók a német titkosszolgálat munkatársai voltak, akik a két hét alatt alaposan felmérték a diákokat, és a tehetségeseknek a kurzus végén együttműködést ajánlottak. A Szövetségi Hírszerző Szolgálattal (BND) való kapcsolat igen gyümölcsözőnek bizonyult, számos előnyt biztosított a fiatal újságírónak: külföldi utakat, exkluzív interjúk lehetőségét, gyors szakmai előmenetelt. A történet legmegdöbbentőbb eleme nem is ez, hanem a tény: az Udo Ulfkotte név alatt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkek egy részét nem a szerző, hanem maga a német titkosszolgálat írta. A megbízásnak van egy másik elgondolkodtató oldala is: néha megmondták neki, miről nem szabad egyetlen sornak sem megjelennie.
A német zsurnaliszta szerint a titkosszolgálat nem kémkedést várt el tőle, hanem nyílt propagandát. „Nagyon szégyellem azt, amit a nagyra becsült Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében munkaként végeztem. Szégyellem magam érte. Akiknek dolgoztam, mindvégig tudták, mit csinálok. Az igazságnak pedig napvilágra kell kerülnie” – fogalmazott lapunkban. Ő ugyan nem Magyarország-szakértő, de az az érzése, hogy az országunk elleni médiatámadások nagy része a hozzá hasonlóan megvásárolt kollégáinak tollából származik, akik megrendelésre írják a cikkeiket. A lehetséges megrendelőkről szólva Sorost, a Bilderberg-csoport tagjait, a David Rockefeller által alapított Trilaterális Bizottságot és egyéb transzatlanti szervezeteket említette meg. Könyvébe egyébként Ulfkotte táblázatokat is szerkesztett, hogy megmutassa, Németország legnagyobb médiumainak vezetői és elit újságírói név szerint mely lobbiszervezetek tagjai vagy mely szolgálatokhoz vannak bekötve. Arról is beszél, hogy a „független” közszolgálati ZDF televízióban majdnem minden szerkesztőnek párttagkönyve van. Mindezek után érthető a német média hallgatása a bestsellerről – Udo szerint egyébként a német sajtóban megjelenő anyagokra a legnagyobb befolyást a hazai titkosszolgálat mellett az Egyesült Államok és Izrael gyakorolja.
Sokszor írtam arról: jó lenne tudni, hogy a hazai sajtóban ki kinek dolgozik még a saját munkahelyén túl. És itt az idő arról is beszélni, hogy sokat utazó újságíróként valószínűleg magam is felkeltettem több szervezet és szolgálat figyelmét. Főleg az első észak-koreai utam után szaporodtak meg az ebédmeghívások, amikor többen árultak el az átlagosnál élénkebb érdeklődést az általam látottak-fényképezettek iránt. Ilyenkor persze nem úgy kezdődik a megkeresés, hogy „Jó napot kívánok, mi vagyunk a titkosszolgálat”, hanem egy udvarias hívással, vagy levélben azt javasolják, találkozzunk egy kávé vagy kellemes ebéd mellett és beszélgessünk, mindkettőnk hasznára. Egy újságíró a forrásoktól kapott információkból él, ezért öngyilkos módszer minden meghívást lemondani – soha nem tudni, miből lesz a következő nagy sztori. Sokat gondolkodtam, hogyan lehet kibújni a nyilvánvaló beszervezési kísérletek alól – én azt a megoldást választottam, hogy mindenkinek örömmel átadom az útjaimról megjelent újságcikkek fénymásolatát (ez egyébként is megvan már nekik), de az út során készült többi felvételt-jegyzetet nem.
A másik dilemmahelyzet a külföldi utakra való meghívások elfogadása vagy elutasítása. A meghívó nyilván akar valamit, ugyanakkor a magyar sajtó jelenlegi anyagi helyzetében a külföldi utak lehetőségei beszűkültek – a lapok nem tudják, nem akarják kifizetni a magas költségeket. Ilyenkor marad az ember belső erkölcsi tartása: megpróbál kiegyensúlyozottan írni annak az árán is, hogy többet legfeljebb nem hívják meg. Arra is volt példa, hogy alapos háttéranyagokat kaptam követségi munkatársaktól más, velük konfliktusban álló országok lejáratására – ezek nagy része alaposan dokumentált, tényeket tartalmazó dosszié volt, mégsem született cikk belőle. Ugyanakkor nem lehet minden kapcsolatot felszámolni sem, mert néha valóban érdekes, a világ sorsát előremozdító írások születhetnek azokból az anyagokból, amelyre valaki szándékosan hívja fel a figyelmemet. És akkor még nem beszéltünk a politikusok által szállított dossziékról egymás lejáratására (nekem személy szerint nagy szerencsém, hogy igen ritkán foglalkozom belpolitikával), az üzleti érdekből megfogalmazott cikkekről és a sajtóban is eluralkodott korrupció más válfajairól. Ne gondoljuk, hogy csak a politikai újságírás fertőződött meg: a megvásárolt bulvárcikkektől a manipulált gazdasági sajtón át egészen a sportig bezárólag minden területen nagy a baj – jó szívvel már azt sem merném állítani, hogy a horoszkópban és a keresztrejtvényekben biztosan nem találnak hátsó szándékot.
Mindezek tükrében egyértelmű, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben az olvasó van, aki a legtöbb esetben fizet egy adott sajtótermékért. Jóindulatával, jogos tájékozódási szándékával alaposan visszaélve manipulációt adnak a pénzéért, de ezt alapos, tényfeltáró, „független” írásnak álcázzák. Amikor a példányszámok zuhanásán, a nyomtatott sajtó szűkülésén sóhajtozunk, a saját magunk által okozott hitelvesztést sem árt belekalkulálni.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet

Lőtér helyett temető (Antal Árpád válaszol a Románok Fórumának)
Az az érzésem, hogy a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma nem tudja, hogy Románia tíz éve NATO-tag, és bármennyire szuverén nemzetállam, katonai kérdésekben szuverenitását átadta az Észak-Atlanti Szövetségnek, ezért szüntette meg a kötelező katonai szolgálatot és ezért maradt rendeltetés nélkül létesítmények, ingatlanok egész sora – nyilatkozta tegnap Antal Árpád polgármester a román fórum egy nappal korábbi nyílt levelére reagálva, mellyel azért fordultak Victor Ponta miniszterelnökhöz, hogy megakadályozzák a sepsiszentgyörgyi lőtér átadását az önkormányzatnak.
Antal Árpád hangsúlyozta: az elmúlt tíz évben országszerte több száz volt katonai ingatlan került önkormányzati tulajdonba, csak Székelyföldön akadályozták meg ezt mindeddig. Meredek párhuzamnak nevezte a fórum Ukrajnára és „potenciális konfliktusövezetre” történő utalását, és hozzáfűzte, reméli, nem az autonómiáért tüntető tömegeket szeretnék szétoszlatni a román hadsereg ágyúival. Sepsiszentgyörgy polgármestere öt dokumentumot mutatott be: a református, unitárius, katolikus és evangélikus püspökök, illetve Ioan Selejan ortodox érsek kérését, mindannyian egy-két-három hektár területet kérnek temetőnek. A lőtér szomszédságában található köztemetőben a múlt héten az utolsó hely is megtelt, a bővítéshez pedig területre van szükség, ha célba ér a román fórum üzenete, és a kormány leállítja az átadást, akkor az önkormányzat tehetetlen, nem tudja megoldani a kérdést – mondotta a polgármester, aki azt a kérdést is feltette: küldje a beadványt aláíró civil szervezetek címére a sírhelyért hozzá fordulókat?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Sütő András- műhelykonferencia előadásainak programja
Mint arról korábban hírt adtunk, ma reggeltől kezdődően Sütő András- műhelykonferenciát szervez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kara. A konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában. A konferencia előadásainak részletes programját Lázok János, a rendezvénysorozat szervezője bocsátotta a rendelkezésünkre, az alábbiakban mi is közöljük. Az értekezésekre az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban kerül sor.
Október 29, első nap. 9.00 óra: regisztráció. 10.00: A konferencia résztvevőit köszönti Sorin-Ion Crisan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora és Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja. Délelőtti szekció: 10.00 – 13.00 óra, elnök: Szász László. 10.00 – Soltész Márton: "Magunkat írjuk tehát". Sütő András valóságértelmezésének eszmei-poétikai vonatkozásai. 10.20: Cseke Péter: Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az Anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere. 10.40 – Elek Tibor: Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígér. 11.00: az előadások vitája. 11.20: kávészünet. 11.40 – Filep Tamás Gusztáv: "ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal" – Egy párhuzam és egy eltérés Szabó Gyula és Sütő András pályaképében. 12.00 – Novák Csaba Zoltán: Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása. 12.20 – Vincze Gábor: Sütő András a magyar diplomáciai iratokban az 1970–80-as években. 12.40 – Kántor Lajos: Önreflexiók – avagy Sütő-levelek kommentárja. 13.00: az előadások vitája. 13.20: kávészünet. Déltáni szekció: 15.00 – 17.30 óra, elnök: Filep Tamás Gusztáv. 15.00 – Kovács Dezső: Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója. 15.20 – Szász László: "Szerepvivő emberré lettem". Sütő András Kálvin-portréja. 15.40 – Jákfalvi Magdolna: A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje. 16.00: az előadások vitája. 16.20: kávészünet. 16.40 – Vida Gábor: Én és ők, perzsák. 17.00 – Lázok János: A kerek félalmák dramaturgiája. 17.20 – 17.40: az előadások vitája, majd kávészünet nélküli helyszínváltás mikrobusszal a Stúdió Színházban felállított kiállításra.
Október 30. Délelőtti szekció: 9.00 – 12.00 óra, elnök: Mester Béla. 9.00 – Cristian Réka: Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol–amerikai világban. 9.20 – Petzoldt Silvia: Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényeiben. 9.40 – Mester Béla: Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban. 10.00 – Aradi Schreiner József: Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját? 10.20: az előadások vitája. 10.40: kávészünet. 11.00 – Kuszálik Péter: Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések. 11.20 – G. Balla Ilona: Előfeltevések Sütő András hálózati kritikai kiadásának módszertani vonatkozásairól. 11.40 – Dávid Gyula: Sütő- pályaív – a Kriterion felől nézve. 12.00: az előadások vitája. 12.20: kávészünet. Kora délutáni szekció: 12.40 – 15.00 óra, elnök: Dávid Gyula. 12.40 – Markó Béla: Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). 13.00 – Láng Gusztáv: Csipkerózsikával kezdődött. Egy irodalmi vita mint kanonizáció. 13.20 – Molnár Gusztáv: Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban. 13.40 – Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata. 14.00 – Lőrincz József: Az igazmondó Sütő András. 14.20 – 14.40: az előadások vitája. 15.00 – 16.30: kávészünet, ebéd. 16.30 – 16.45: helyszínváltás, mikrobusszal a Bernády Házba. 17.00 – 19.00 óra: esti zárószekció a Bernády Házban: a tagozati elnökök összegező beszámolója meghívott közönség előtt. A résztvevők és a közönség hozzászólása biztosított mindegyik előadás után. Záróbeszéd: Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem prorektora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Sajtóhiéna
Felfutó hírmagyarázóként, hangot adó vezércikkíróként sem idegenkedett az elfogult következtetések levonásától, a kivagyiság éppúgy nem állt távol tőle, mint a pártütés. Hogy ezt mindig legmélyebbről fakadó saját szenvedélyes meggyőződéseként tudta eladni, magyarázza évekig tartó sikerét.  A papír sokat elbír, de a figyelmes olvasó már akkor észrevehette, hogy interjúiban nemegyszer alákérdezett azon alanyoknak, akiknek kedvezni akart, így pedig az objektív tájékoztatás, mint cél csak elhomályosodhat, s a vezércikkeiben ehhez csatolt hír- vagy információ-értelmezést már csak egy lépés választotta el a kimondott félrevezetéstől. Végül addig kereste a hatalmasokhoz dörgölőzés módozatait, míg a pénzeszsákok felfigyeltek rá és akadt köztük, aki zsoldjába fogadta. 
Ezt követően a szenzációhajhász és a pártoskodó acsargás és tényhamisítás olyan példáit produkálta, hogy aki gyászolja a nyomtatott újságok hanyatlását, sem mondhat egyebet: ha azok ilyenek, megérdemlik a sorsukat. A kiegyensúlyozottabb demokráciákban negyedik hatalmi ágként számon tartott sajtó nagyobb szégyenére valóságos szópestist zúdított a közéletre. Nemhogy nem járult hozzá annak megtisztításához, hanem betagozódva a korrupció mindent átható rendszerébe, maga is ontotta az ártalmas, kábító cikkeket. A szó hitelének aláásásában kelt versenyre a többi sajtóhiénával, együtt üvöltött a farkasokkal és tiport el, rágalmazott meg, feketített be bértollnokként mindenkit, aki nem volt gazdája vagy tábora, bűnszövetkezete kedvére való.
Fordulat a lejáratásnak ebben a se vége, se hossza hadjáratában akkor következett be, mikor bizalmas információhoz jutva maga is betörhetett a tőkepiacra, és tőzsdecápákat megszégyenítő ügyességgel egyik napról a másikra megtollasodott. A manipulált piacon olcsón vett részvényein hamarosan nagy felárral tudott túladni, és ettől egy csapásra gazdái közé emelkedett. Némi pénzmosásra volt már csupán szükség, hogy elrejtse vagyona eredetét, és még szenátorságot is vásárolt magának – nyilván, a mentelmi jog tetszett meg neki benne. A napokban lepleződött le és került börtönbe. Már nem sajtóhiénaként, bár akként is megérdemelte volna.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Első díj és dicséret Brassóból
Az érmihályfalvi Kovács Csenge első díjat nyert a IV. Barcasági Vallásos Vers- és Énekmondó Találkozó szavalóversenyén Brassóban. A szervezők felkérték, hogy másnap az evangélikus istentisztelet keretében is szavaljon.
Október 24. és 26. között szervezték meg Brassóban a IV. Barcasági Vallásos Vers- és Énekmondó Találkozót. Ez egy korábban megrendezett szavalóverseny országos szakasza volt, melyre két érmihályfalvi diák is eljutott: Kovács Csenge Nárcisz és Venkli Virág. A verseny szervezői, a Brassói Evangélikus Lutheránus Egyházközség, az Evangélikus- Lutheránus Püspökség, a Bartalis János Keresztény Kulturális Egyesület, a brassói katolikus, református és unitárius egyházközségek, valamint barcasági pedagógusok voltak. A zsűri elnöke Váta Loránd kolozsvári színész volt, a szavalóknak két választott vallásos/istenes verset kellett előadniuk, az énekmondóknak pedig egy archaikus zsoltárt és egy megzenésített istenes verset kellett elénekelniük. A mezőny erős volt, a színvonalas produkciókat brassói, marosvásárhelyi, bukaresti, székelyföldi és Bihar megyei diákok adták elő.
Eredményhirdetés
A verseny végén a zsűri elnöke értékelte a látottakat, hallottakat, kiemelte az erősségeket, jó tanácsokkal látta el a diákokat, majd következett a várva várt eredményhirdetés. Az énekmondó kategóriában az érmihályfalvi Venkli Virág, aki jelenleg a nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum tanulója, dicséretben részesült. A versmondók között kemény volt a harc, hiszen nem voltak korcsoportok, együtt, egymás ellen versenyzett az általános iskolás diák és a líceumi tanuló. Az eredményhirdetés nagy örömöt hozott számunkra: az első díjat a zsűri egyöntetűen az érmihályfalvi versenyzőnek, a nyolcadikos Kovács Csengének ítélte, aki elkápráztatta a zsűrit a versek tolmácsolásával. A szervezők felkérték Csengét, hogy másnap az evangélikus istentisztelet keretében szavalja el újra a verseket, aminek örömmel tett eleget.
Boros Emőke tanárnő
erdon.ro

Magyarok zenéje és tánca Váradon
Október 28-án, kedden este hét órától a nagyváradi színházban tartották meg a Kárpát-medencei magyarok zenéje 2014 című hangversenyt.
A hangversenysorozat váradi koncertjét a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és Biró Rozália szenátor védnöksége alatt Böszörményi Gergely Magyar Örökség díjas budapesti kiadó, koncertigazgató, valamint a Nagyvárad táncegyüttes szervezte meg. Az esten először a Nagyvárad Táncegyüttes lépett fel egy rövid, de látványos, hangulatos műsorral, ezt követően pedig a szervezők és a védnökök léptek színpadra, hogy szóljanak a közönséghez. Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője elmondta, hogy a 2001-ben indított Kárpát-medencei magyarok zenéje koncertsorozat csak az idén jutott el először Nagyváradra, holott ennek már régen meg kellett volna történnie.
Üzenetek
Biró Rozália szenátor beszédében kifejtette, hogy a kultúra összekötheti a Kárpát-medencei magyarokat. Mint mondta, huszonöt évvel ezelőtt egy olyan fordulat következett be, ami számos lehetőséget kínált, viszont „úgy érzem, hogy huszonöt év után egy kicsit megtorpantunk, kételyeink, kérdéseink vannak, egy kicsit hátrébb lépve nézzük a történéseket, és kevésbé akarunk a részesei lenni. Azt hiszem, hogy ez az egyik legnagyobb veszélye a jelenünknek és a jövőknek. Nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak nincs más választása mint az, hogy a szülőföldünkön éljünk és érvényesüljünk. Hogy valahogyan úgy építsük újjá a mát és a jelent, hogy a gyermekeink számára jövőt tudjunk vele építeni. Ha időnként kételkedünk abban, hogy ilyen is volt-e az a világ, amit huszonöt évvel ezelőtt álmodtunk, és amire elköteleztük magunkat, akkor ez a ma esti ünnep lehet a bizonyosságtétel arra, hogy a helyes út mégiscsak ez” – fogalmazott. Csűry István a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szintén egy egyszerű, lényegre törő üzenetet közvetített a közönségnek: „Meg kell becsülnünk azt, hogy Jézus Krisztus egyáltalán megszólít bennünket és azt mondja, hogy nekünk küldetésünk van, és ott ahol él az ember, tegye végre a kezét az eke szarvára, és kezdjen már előre látni. (…) Mi általában a népi értékeket nem becsüljük annyira, mint kellene, nagyon sokszor az isteni üzeneteket is, bár meghalljuk, és olykor-olykor kedvesek a fülünknek, de igazából nem azokkal élünk. Persze, mikor látjuk, milyen nyomorúságba sodor a világban számtalan dolog, akkor megrettenünk. Hát ne így legyen a Kárpát-medencében élő magyar nemzettel, hanem tegyük már végre kezünket az eke szarvára, és hátra nézve tekintsük az értékeket, de előre tekintve kamatoztassuk ezeket az értékeket” – mondta. Böszörményi Gergely a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje sorozat koncertigazgatója az esemény eszmeiségéről és küldetéséről beszélt. Kiemelte: „2001-ben fontos volt elindítani ezt a sorozatot, mert az Úristen elhívott arra, hogy őt dicsőítsük, egymást, a magyarságot, a magyarságunkat, az összetartozásunkat szeressük, és élhetünk bárhol e földön, a humorunk, az irodalmunk, a zenénk bennünket mindannyiunkat összeköt”. Elmondta továbbá: „Ennek a sorozatnak ez lehet az egyik küldetése: akkor vagyunk jó magyarok, ha a saját kultúránkat mindenkinek minden áron meg akarjuk mutatni, de szeretnénk megismerni a velünk együtt élő nemzeteknek a kultúráját is. Meggyőződésem, hogyha ez így van, akkor a lövészárkokat be lehet tömni”
Igényes muzsika
A beszédek után lépett színpadra a kárpátaljai származású Pál István „Szalonna” és zenekara, aki a Kárpát-medence különböző vidékeinek (Szilágyság, Kalotaszeg, Rábaköz, stb.) magyar népzenéjéből adott ízelítőt, de ruszin népzenét is megszólaltatott rendkívül képzett muzsikusokból álló együttesével. A több mint egy órás koncertjükön néhány népdalban énekelt Zsikó Zsuzsanna, akit a váradi közönség a Fölszállott a páva című sorozatból ismerhet, de vendégként színpadra léptek Szilágyi Tóni és a kalotaszegi Varga István hegedűsök is. A közönség nagy tetszéssel fogadta Gera Attila klarinét és tárogatószólóit, de kétségtelen, hogy a legnagyobb sikert magának Pál Istvánnak, valamint Ürmös Sándor cimbalmosnak a szólói aratták. A közönség vastapsát egy rövid ráadással hálálta meg Szalonna és zenekara. Szünet után egy az előzőtől egészen elütő zenei világ képviselője, a Misztrál együttes lépett színpadra. A számos zenei díjjal büszkélkedő zenekar versek megzenésítésére specializálódott, erre az estére főként Babits Mihály megzenésített verseiből álló összeállításukat hozták el. Az ismert, vagy kevésbé ismert költemények egészen új köntösben köszöntek vissza az együttes érdekes és változatos hangszerelésében. Az alapvetően rockos alaphangszerelésű formációt (dob, gitár basszus), számos más hangszer egészítette ki, például csembaló, koboz, furulya, és egy sor más fúvós és ütőhangszer. A muzsikusok sokoldalúsága nemcsak abban mutatkozott meg, hogy profizmussal kezelték a legkülönbözőbb hangszereket, hanem abban is, hogy Heinczinger Miklós, Tóbisz Tinelli Tamás és Török Máté is énekelnek az együttesben, nagyon változatossá és színessé téve ezáltal az énekszólamokat. Ugyancsak kiemelkedő teljesítményt nyújtott az esten Pusztai Gábor ütőhangszeres és Hoppál Mihály nagybőgős, brácsás, gitáros, stb. is, így a Misztrál együttes fellépése kellemes emlékként él majd mindazokban, akik szeretik a magyar költészet és az igényes könnyűzene ötvözetét.
Pap István

erdon.ro

Az autonómia ügyét szolgálják
„Mi nem kérünk háttérelemzést arról, ki fizeti a kávét és a vizet, ha egy beszélgetésre hívnak bennünket” – ezekkel a szavakkal hárította Tamás Sándor az RMDSZ háromszéki vezetője a pojánai tárgyalások szervezőivel, közvetítőivel kapcsolatosan megfogalmazott kifogásokat és leleplezéseket.
Az elmúlt hónapokban megkereste őket a belga, a francia nagykövet, az angol követség politikai osztálya, neves nyugati újságírók, és mindannyian egyetlen dologról érdeklődtek, a székelyföldi autonómiatörekvésekről. Ugyanezzel a kérdéssel hívta őket meg Allen Kassof a pojánai találkozóra, s mivel számukra az a legfontosabb, hogy az autonómiáról minden fórumon beszéljenek, elfogadták a meghívást. „Bárkivel, aki egy árnyalattal fehérebb, mint az ördög, bármikor, bárhol le fogunk ülni tárgyalni Székelyföld érdekében” – hangsúlyozta.
A támadásokkal kapcsolatban megjegyezte, „lehet, egyesek elveszítették arányérzéküket, vagy pártpolitikai célt szolgálnak vehemens megnyilatkozásaik”. Felidézte, Izsák Balázsék első reakciója az volt, hogy őket miért nem hívták meg, Tamás Sándor szerint valószínű azért nem, mert a kezdeményezők azokat akarták tárgyalóasztalhoz ültetni, akikről azt gondolják, valóban befolyással vannak a magyar közösségre. „Savanyú a szőlő. Egyik mondatukkal azt mondják, nekik is ott kellett volna lenniük, a másikkal pedig azt, nem is ér semmit, ha az autonómiáról beszélünk” – mondotta Tamás Sándor, aki azt is kiemelte, meggyőződése, minél többször, minél több fórumon kell az autonómiáról beszélni, pártszíntől függetlenül. Élesen támadta Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökét, aki szerinte azt hiszi, az ő „hitbizományuk az autonómia, kizárólagos joguk van erről beszélni”, ám ugyanakkor feladta a pártsemlegességét, amikor az EMNP kampányához csatlakozott. Okfejtése szerint ők (háromszéki RMDSZ-vezetők  – szerk. megj.) átírták a pártpolitikai logikát, és nem pártérdeket, hanem nemzetérdeket szolgálnak, példaként említette a kettős állampolgárság megszerzéséhez nyújtott segítségüket, és kifejtette, „egy másik politikai oldalon ezzel ellentétes folyamat indult el”. Ezt hibának tartja, nem a kizárólagosságra kellene törekedni, hanem arra, hogy minél többen szolgálják az autonómia ügyét. „Székelyföld akkor tud talpon maradni, ha mindannyian Székelyföld ügyét visszük előre” – hangsúlyozta. Antal Árpád kiemelte, éppen azért hozták nyilvánosságra a találkozó tényét, mert ők nem hajlandóak titkos megbeszéléseken részt venni, titokban tartani, amit ott képviselőnek. Allen Kassof kereste meg őket, hogy szeretné elősegíteni a román–magyar párbeszédet. Sepsiszentgyörgy polgármestereként nem áll módjában ellenőrizni, ki titkosszolgálat ügynöke, ki képviselői a NATO-t vagy az amerikai külügyet, de azt látta, hogy képesek voltak egy asztalhoz ültetni a román politikai elit  képviselőit és a székelyföldi RMDSZ-es politikusokat, jelen volt az amerikai nagykövetség megbízottja és néhány befolyásos véleményformáló a bukaresti médiából. Mint fogalmazott, tíz éve politizál, de mindeddig nem volt alkalma ilyen szintű tárgyaláson részt venni, román pártelnökök, vezetők előtt mutatta be prezentációit, „Nem behúzott farokkal távoztunk, hanem nagyon markánsan képviselőtük Székelyföld autonómiájának ügyét” – hangsúlyozta. Feltette a kérdést bírálóinak: akkor a következő februári találkozóra elmenjen vagy ne? Rendkívül károsnak nevezte a most zajló folyamatot, ők mindig üdvözölték, amikor az SZNT nemzetközi kapcsolatokat épített, és törekedtek az árkok betemetésére is, elmentek, mozgósítottak a székely szabadság napjára, szervezőkként vettek részt a nagy menetelésben. Izsák Balázs is az RMDSZ-es önkormányzatok segítségével lépked előre, a székely zászlók kitűzéséért, az autonómiahatározatok elfogadásáért a jogi felelősség nem az SZNT-t, hanem a helyi tanácsokat terheli – mondotta. Meglátása szerint az SZNT és az EMNP vezetői most szétverik mindazt, amit eddig nagy nehezen felépítettek, ez pedig árt az autonómia ügyének is.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindenki kalendáriuma
Ismerkedjünk Háromszék természeti kincseivel
Hamarosan a Székely Nemzeti Múzeumban is meg lehet vásárolni a több mint két héttel ezelőtt napvilágot látott Háromszék természetkalendáriumát. A 260 oldalas kiadvány már beszerezhető Baróton is, Erdővidék Múzeumában, nemsokára pedig Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Kolozsváron is kapható lesz a megye természeti kincseit – a teljesség igénye nélkül – bemutató értékes kötet.
A most megjelent kötetnek van egy „kistestvére” is, amelyet tavaly februárban mutattak be. Nagy Tünde, a bővített kiadvány szerkesztője elmondta, már a kicsi készültekor felmerült egy terjedelmesebb könyv kiadásának ötlete, mivel nagyon nehéz volt kisméretű formátumban, 50 oldalba belesűríteni Háromszék természeti értékeit. A Háromszék kis természetkalendáriumát 500 példányban, ingyenesen terjesztették, iskoláknak is jutott belőle, illetve olyan diákoknak osztották szét, akik a természettudományok területén jó eredményeket értek el, versenyeken jól szerepeltek.
– A mostani 260 oldal is a teljesség igénye nélkül állt össze. Ide egyrészt azok a fajok kerültek be, amelyekkel gyakrabban találkozhatunk, mindez hónapokra leosztva, másrészt egy pár ritka faj is helyett kapott, amelyeknek leginkább a nyomaival találkozhat a természetjáró, mint például a hiúz. De ott van a mocsári béka is, meglehetősen ritkaságszámba megy, hogy valaki lencsevégre kapja ezt a kétéltűt párzási időszakában, amikor azúrkék nászruhát „ölt” – tájékoztatott a háttérmunkáról Nagy Tünde.
A kiadvány elsősorban ismeretterjesztő jelleggel és céllal készült, hangsúlyt fektettek arra, hogy a fiatalabb korosztályt is megszólítsák. Ez a törekvés elsősorban a nyelvezetben jelenik meg, hiszen a kalendárium anyagait a három szerző – Dombi Szilvia Helga, Gaál Zsuzsanna és Majos Andrea Aranka – olvasmányosan, élvezhetően írta meg. A Háromszék természetkalendáriuma ezer példányban jelent meg, 26 fotós és hobbi-természetbúvár 445 alkotását lehet megcsodálni benne; ők 95 százalékban háromszékiek. Az ötlet megszületésétől a kész kötetig több mint egy év telt el, hiszen az egyes fajok fotózása időigényes feladatnak számított, a természetfotózás köztudottan sok türelemmel, a megfelelő pillanat kivárásával jár.
A kalendárium 65 lejért Sepsiszentgyörgyön, a Kovászna Megyei Művelődési Központ Szabadság tér 2. szám alatti székházában is megvásárolható, hétköznapon 9 és 15 óra között. Támogatói: Kovászna Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Fundamentum Egyesület. A könyv megjelenését a Bethlen Gábor Alap finanszírozta, kiadója a Háromszék Vármegye Kiadó. 
Lévai Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lövészárok-politika lett az autonómiaképviselőetből
Az RMDSZ háromszéki politikusai számára a legfontosabb, hogy minden fórumon az autonómiát képviselőjék, a lényeg az, hogy bárkinek Kézdikőváron, Bukarestben vagy Brüsszelben is ugyanazt mondják – nyilatkozta Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács vezetője, a háromszéki RMDSZ elnöke szerint azok, akik most bűnszövetkezetet, árulást kiáltanak elvesztették arányérzéküket.
A politikus arra reagált, hogy a Krónika szerint nem amerikai, hanem Bukarestben bejegyzett civil szervezet közvetítésével zajlott Brassópojánán az a több napos kerekasztal beszélgetés, amelyen az RMDSZ és a román parlamenti pártok képviselői a Székelyföld jövőjéről tanácskoztak.
A lap szerint a Friends of Project on Ethnic Relations (FPER) egyesületet májusban jegyezték be Bukarest egyik kerületi bíróságán, és annak hátterében az a Viorel Hrebenciuc szociáldemokrata politikus áll, akit korrupció gyanújával éppen kedden vettek őrizetbe az ügyészek. „A FPER nem amerikai, hanem román szervezet, amely csak azt a látszatot próbálja kelteni, hogy az Egyesült Államok közvetít a két fél között” - idézte a lap Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökét.
„Egyesek számára savanyú a szőlő”
Tamás Sándor emlékeztetett, hogy a brassópojánai román-magyar tárgyalások első hírére egyesek még azért panaszkodtak, hogy őket miért nem hívták meg az eseményre. Kijelentette: a meghívottak személye nem rajtuk múlott, és úgy értékeli, a mostani támadások annak tulajdoníthatóak, hogy egyesek számára „savanyú a szőlő”.
A politikus elmondta: az elmúlt időszakban több amerikai, belga, francia és más országok diplomatái, illetve mérvadó nemzetközi kiadványok képviselői keresték fel a háromszéki magyar elöljárókat és a székelyföldi autonómia törekvések iránt érdeklődtek. Hozzátette: Izsák Balázs azt gondolja, kizárólagos joga van az autonómiáról, a székely zászlóról tárgyalni, holott az a jó, ha minél többen képviselőik az ügyet.
A háromszéki tanácselnök szerint Izsák Balázs átlépett a pártsemleges oldalról a pártpolitikába. Ezt is bizonyítja, hogy a napokban kirúgták Bíró Zsoltot, az MPP elnökét az SZNT-ből, mert nem az ő szájuk íze szerint képviselőte az autonómia ügyét. „Háromszéken arra törekszünk, hogy a nemzetpolitikát segítsük elő, ezért mindenki mellé odaállunk, aki Székelyföld ügyét előre viszi” – mondta Tamás Sándor.
„Nem állt módunkban ellenőrizni”
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, az RMDSZ helyi elnöke kifejtette: nem tartották titokban, hogy részt vettek a tárgyalásokon és azt se, hogy miről tárgyaltak. Rámutatott: őket Allen Kassof (szerk. megj: a Project Of Ethnic Relations szervezet volt elnöke) hívta meg a beszélgetésekre, és elmondta, hogy közvetíteni akar a magyarok és románok között. A polgármester szerint nem volt hiba részt venni a brassópojánai találkozókon, azt viszont nem áll módjukba leellenőrizni, hogy ki áll a tárgyalásokat szervezők mögött: "az amerikai titkosszolgálatok, a NATO vagy amerikai külügy".
Az biztos: a tárgyalás szervezői képesek voltak arra, hogy egy asztal mellé ültessék a román politikai elit képviselőit a bukaresti sajtó mérvadó véleményformálóit és a székelyföldi politikusokat – szögezte le. A sepsiszentgyörgyi elöljáró rámutatott: tíz éve politizál, ezért rajta senki nem kérheti számon Neptunt, de a tíz év alatt tudomása szerint ilyen szintű román magyar találkozó nem volt román és magyar politikusok között.
A háromszéki politikusok ezeken a találkozókon markánsan képviselőték a székelyföldi autonómia ügyét. Antal Árpád szerint most, hogy leárulózták őket, az a kérdés hogy februárban elmenjenek-e az újabb találkozóra, vagy beszéljék meg az amerikaiak és a románok, hogy mit kell kezdeni az itt élő magyarokkal?
„Újra kell gondolni az SZNT szerepét”
Antal Árpád kifejtette: mindig üdvözölték, amikor az SZNT nemzetközi kapcsolatokat épített, nem bagatellizálták azokat. Szerinte a brassópojánai román-magyar tárgyalásokat és az azon részt vevő magyar politikusokat érintő támadások kártékonyak, egyesek megpróbálják kiásni azokat a lövészárkokat, amiket Háromszéken megpróbáltak betemetni.
Emlékeztetett, hogy az RMDSZ most sem sajátította ki kampány célokra a Székelyek Nagy Menetelését, és a rendezvény idején se vittek magukkal pártjelképeket. Izsák Balázs pedig ma is az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel lépked előre, olyan körülmények között, hogy a jogi felelősség a szövetség polgármestereit és helyi tanácsosait terheli az autonómiahatározatokért és a kitűzött székely zászlókért.
Antal Árpád szerint eddig értelmes munkamegosztás volt, de azzal, hogy Izsák Balázs felmegy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) pódiumaira, elkötelezte magát egy politikai szervezet mellett, ezért újra kellene gondolni az SZNT szerepét. Kifejtette: ők soha nem kérték az SZNT-től, hogy legyen az RMDSZ mozdonya vagy utánfutója, hanem éppen azt, hogy legyen pártsemleges.
Kovács Zsolt
maszol.ro

SZNT-s tisztségek nélkül maradt Biró Zsolt
Azért váltották le a Székely Nemzeti Tanácsban (SZNT) betöltött alelnöki tisztségéből, és távolították el a testület vezetőségét alkotó állandó bizottságból Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt elnökét, mert az autonómia ügyében tárgyalást folytatott az RMDSZ-szel – állítja maga az érintett. Ezzel szemben az SZNT elnöke, Izsák Balázs úgy fogalmazott: Csíki Sándor halála óta elnök nélkül maradt marosszéki szervezetben egyszerű tisztújítás ment végbe, a tagok pedig Biró helyett mást delegáltak az országos alelnöki pozícióba.
Bár szabályosnak látszó lépésről van szó, Biró Zsolt szerint az SZNT-s manőver mögött Izsák Balázs bosszúja áll.
Személyeskedésektől sem mentes vita után
A tisztségeiből visszahívott SZNT-alelnök azzal vádolta felettesét, hogy az állandó bizottság tagjainak a beleegyezése nélkül kezdett Szilágyi Zsoltnak kampányolni. „Magánemberként Izsák Balázs annak kampányol, akinek akar. De az Erdélyi Magyar Néppárt szerint az alakulat államfőjelöltjét, Szilágyi Zsoltot Izsák és általa az SZNT is támogatja. Amikor szóvá tettem, hogy a magát párton felüli szervezetnek tartó Székely Nemzeti Tanácsnak nem kellene belemennie efféle politikai játékokba, Izsák Balázs megsértődött és felvetésemet bizalmatlansági indítványként élte meg” – állítja Biró Zsolt, hozzátéve: ez adott okot a szervezeten belüli megtorlásra.
Az MPP-elnök és volt SZNT-alelnök szerint Izsák ellentámadásba lendült; ennek következtében a múlt hét végén összehívott marosszéki nemzeti tanácsi ülésen Birót is elővették, és összeférhetetlenséget állapítottak meg esetében. „Azt mondták, hogy a Székely Nemzeti Tanács alelnökeként nem folytathattam volna tárgyalásokat autonómia-ügyben az RMDSZ-szel. Izsák Balázs szerint nekünk kizárólag csak az SZNT autonómiastatútumát szabad elismernünk, így csak arról beszélhetünk. A gyűlésen az is elhangzott, hogy valóban szükség van a párbeszédre, de vannak helyzetek, amelyekben az RMDSZ-szel nem szabad tárgyalnunk!” – idézte fel a széki tanácsban elhangzottakat Biró Zsolt. Az ellene benyújtott bizalmatlansági indítványban valóban az állt, hogy az MPP utóbbi hónapokban folytatott tevékenysége és az SZNT irányvonala között markáns ellentét feszül, ezért a két tisztség együttes ellátása összeférhetetlen.
A Székely Nemzeti Tanács ugyanis alkalmatlannak tartja az RMDSZ nemrég publikált autonómiatervezetét, míg Biró Zsolt a közvitában való részvételre szólította fel híveit. Az Itthon.ma portál szerint személyeskedésektől sem mentes, szenvedélyes vitát követően a küldöttek nagy többséggel fosztották meg alelnöki tisztségétől Birót, és még a szervezet napi ügyviteléért felelős állandó bizottságából is visszahívták.
Biró szerint tárgyalni kell
A polgári alakulat vezetője viszont úgy véli: amennyiben az SZNT és a székelyföldi magyarság önrendelkezést szeretne, nem hogy az RMDSZ-szel, de még a kormánnyal és a román pártokkal is tárgyalnia kell. „Visszakérdeznék: nem a demokrácia és a jogállam keretében szeretnénk kivívni jogainkat? És akkor nem kell másokkal is leülnünk és tárgyalásokat folytatnunk az autonómiáról?” – tette fel a költői kérdéseket Biró, aki nyomatékosítani kívánta, hogy az RMDSZ vezetőivel folytatott megbeszélésektől függetlenül számára továbbra is az SZNT által kidolgozott autonómiastatútum a „kőtábla”. Az MPP elnöke úgy véli, a tisztségeitől való megfosztása egy veszélyes folyamatot indított el az SZNT-ben, ami akár a szervezet végének a közeledtét is előrevetítheti.
Izsák szerint nem szankcionáltak
A portálunk által megkeresett Izsák Balázs elutasította a vádakat; nem zárkózott el a kérdések megválaszolásától, de kijelentette, hogy „az ügyben nem az SZNT elnökének kellene nyilatkoznia”. Mint mondta, Biró Zsolt nem az első és nem is az utolsó, akit a területi szervezet visszahív az állandó bizottságból, amit azonban nem szankcióként kell értelmezni. Izsák szerint az ügyben Márton Zoltánt, a nyáron elhunyt Csíki Sándor helyébe választott új elnököt kellene kérdezni. Makfalva MPP-s polgármesterét többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült szóra bírnunk.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Potápi Kolozsváron: cél a szülőföldön maradás
A magyar kormány a külhoni magyar szakképzés évévé készül nyilvánítani a 2015-ös évet – mondta Potápi Árpád János, a miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára csütörtökön Kolozsváron. 
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen A duális szakképzés lehetőségei az erdélyi szórványban címmel rendezett konferencián Potápi elmondta, hogy a külhoni magyar szakképzésről a végső döntést a Magyar Állandó Értekezletnek (Máért) kell meghoznia november második felében tartandó ülésén.
Az államtitkár fontosnak tartotta, hogy Magyarország a szimbolikus kérdések után a gazdaság irányába terelje a nemzetpolitikáját. Hozzátette, a szülőföldön való boldogulást az szolgálhatja a legjobban, ha az emberek olyan szakmát tanulhatnak, amellyel képesek biztosítani a megélhetést gyermekeik, családjuk számára. „Számunkra a legfontosabb, hogy a magyarság a szülőföldjén maradjon. A keret adott, de meg kell tölteni tartalommal, élni kell a gazdaságpolitikai eszközökkel” – hangsúlyozta az államtitkár.
Dávid László, a Sapientia EMTE rektora felszólalásában rámutatott: a romániai szakképzés legnagyobb gondja, hogy a szakiskolákban tanuló diákok alig 10–20 százaléka tudja megszerezni az érettségi diplomát. Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja szerint a film, média szakon a felsőoktatási intézmény már gyakorlatba ültette a duális szakmai képzést, hiszen a diákok a szakmai gyakorlatukat Budapesten az MTVA-nál, Erdélyben pedig a Video Pontes Stúdiónál, valamint az Erdély Tv-nél végzik.
Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete arról beszélt, hogy 1989 után nehéz helyzetben volt az erdélyi magyar oktatás, ezért a magyar kormány fontosnak tartotta annak helyreállítását. Sajnálatosnak nevezte, hogy a mai napig nem sikerült meggyőzi a román államot, hogy támogassa a romániai munkaerőpiacnak szakembereket képző Sapientiát.
Odrobina László, a magyarországi Nemzetgazdasági Minisztérium szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkára elmondta, a duális szakképzés azért hasznos, mert az állam és a gazdasági szereplők megosztoznak a képzés feladatain és felelősségén. Hozzáfűzte, a duális képzés előnye, hogy ténylegesen keresett és elhelyezkedést biztosító szakmát tanulnak meg a gyerekek.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Zenével ünnepelték a magyarságot
Kedden este Nagyvárad első ízben lehetett állomása a 2001-ben kezdeményezett Kárpát-medencei Magyarok Zenéje 2014 elnevezésű rendezvénysorozatnak, amely erdélyi, délvidéki, őrvidéki, kárpátaljai helyszíneket jár be. A rendhagyó népzenei estnek Nagyváradon a Szigligeti Színház adott otthont. A résztvevőket és a közönséget a társszervező és házigazda Nagyvárad Táncegyüttes művészeti vezetője, Dimény Levente köszöntötte, majd Biró Rozália szenátor mondott köszönetet az esemény létrehozóinak, élükön Böszörményi Gergely főszervezővel. „Túl a szavakon, a mindennapok fáradtságán ma este találkozhatunk mindazzal, ami minket, Kárpát-medencében élő magyarokat összeköt” – mondta el a politikus asszony, aki a szülőföldön való boldogulás, érvényesülés fontosságát is hangsúlyozta, illetve azt, hogy ennek lehetőségét a későbbi generációk számára is megteremtsék a ma emberei.. „Én hiszem azt, hogy Böszörményi Gergely, a fellépő előadóművészek, de ugyanakkor a közönség minden egyes tagja is kivétel nélkül küldetést teljesít. Mert nem akármit jelent, hogy együtt lehetünk. Mert ott vagyunk azon értékek mellett, amelyek a múltat jelentik, amelyek a jelenben a mieink, és amelyekkel egészen biztos vagyok benne, hogy jövőt lehet teremteni” – fogalmazott a szintén köszöntőbeszédet mondó Csűry István, királyhágómelléki református püspök, aki arról a kötelességről beszélt, hogy hátranézve becsülje, előrenézve kamatoztassa értékeit a magyarság.
Az este folyamán két olyan zenekar szólalt meg a színpadon, amelyek közül az egyik, Pál István „Szalonna” és bandája, a magyar állami népi együttes tagjaiból állt és népzenét játszott, a másik, a Misztrál együttes pedig megzenésített verseket, népdalfeldolgozásokat adott elő.
Böszörményi Gergely főszervező ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje-sorozat céljairól, eszmeiségéről is beszélt. „Mi fontos nekünk? A magyarságunk. De nem akkor vagyunk jó magyarok, ha döngetjük a mellünket és közben az ezer éve velünk élő Kárpát-medencei nemzetiségekkel egyfolytában csak a bajt keressük: veszekszünk, kiabálunk egymással, nem szeretjük egymást. Az Úristen nem erre teremtette az embereket, hanem arra, hogy szeressék egymást. Ennek a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje-sorozatnak ez lehet az egyik küldetése. Szerintem akkor vagyunk jó magyarok, ha a saját kultúránkat mindenáron meg akarjuk tartani és meg akarjuk mutatni, de ugyanakkor szeretnénk megismerni a velünk élő nemzetiségeknek a kultúráját is. Meggyőződésem és hittel vallom, hogyha ez így lenne, akkor a lövészárkokat be lehetne temetni. És ez jól látszik a koncerteken, amikor a magyar népzene mellett a ruszinokkal, tótokkal, horvátokkal, románokkal, mindenkivel együtt dobban a szívünk és ez a zenében is megszólal” – fogalmazott.
Sz. G. T
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Beszélgetés Hegedüs Csillával, a művelődési tárca örökségvédelmi államtitkárával
Folytatódik a száz erdélyi műemlék helyreállítása
Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár nyitotta meg Déván az erdélyi diákság körében meghirdetett Örökségünk őrei program harmadik évadját. Az ünnepélyes és egyben fiatalos, kötetlen hangulatú megnyitót követően beszélgettünk a mozgalommá nőtt örökségvédelemről, illetve a minisztériumi támogatással zajló műemlék-felújításokról.
 – Az Örökségünk őrei program egyik ötletgazdája és fővédnökeként többször jelen volt már a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum rendezvényein, és mindig elismeréssel nyilatkozik az itteni diákok lelkesedéséről, eredményes munkájáról. Mennyire sikerült ezt a programot kiterjeszteni más megyékre is?
– Tavaly az aradi Csíky Gergely Főgimnázium is bekapcsolódott a programba és van már egy-két örökbefogadott műemlék Temes, Fehér, Szeben és Beszterce megyében is. A Déván megtapasztalt rendkívül pozitív hozzáállás nyomán igyekszünk minden évben olyan iskolatársításokat kezdeményezni, melynek során a dévai tapasztalat eljuthat más erdélyi tanintézményekbe is. Nagyon sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők indítják, ők irányítják közvetlenül az egész programot. Szerencsénk volt Déván, Nagyenyeden és Aradon is, mert a pedagógusok ráéreztek a program közösségépítő, identitáserősítő erejére, jövőbemutató jellegére.
– Arad megyében tavaly Hunyadhoz hasonló lelkesedéssel kapcsolódtak be a diákok a programba. Idénre maradt-e a lendület?
– Úgy tűnik, hogy ahol sikerül elvetni a magot, ott már folyamatos a növekedés. Igaz az is, hogy Winkler Gyula EP-képviselő tavaly az aradi nyertes csapat számára is felajánlotta a brüsszeli tanulmányutat és ennek azért jelentős mobilizáló ereje van. Idén a nagyenyedieknek szól a felajánlás. De azon gondolkodunk, hogy jó lenne erdélyi szinten megszervezni egy örökségvédelmi nyári tábort, melybe minden megye legügyesebb csapata meghívást kapna. Ennek további pozitív hozadéka lenne. A különböző vidékek diákjai találkoznának és megismernék egymás törekvéseit, az örökbefogadott műemlékeket.
– Az örökségvédő program kapcsán is gyakran kerül említésre Vajdahunyad, illetve Déva vára. Mindkettő évek óta felújítás alatt áll. Körvonalazódik-e már egy határidő, amikorra e jelentős műemlékek teljes pompájukban nyitják meg kapuikat a látogatók előtt?
– Azért ezek a várak eredetileg sem két perc alatt épültek föl. Valószínűleg tehát egy hosszú folyamat még, amíg sikerül befejezni a teljes helyreállításukat. Sajnos azok után, hogy 2010 és 2012 között Kelemen Hunor kulturális miniszter nagyon komoly pénzalapot különített el örökségápolásra, hiszen száz magyar vonatkozású műemlék helyreállítása kezdődött el, az utóbbi két évben jóformán lenullázták ezt az összeget. Az idén megpróbáltuk újraindítani ezt az átfogó projektet. Sikerült is néhány helyszínen. Másutt még nem, merthogy az idei költségvetésben is minimális összeg volt jóváhagyva az örökségvédelemre. Idén már megpróbáltuk támogatásban részesíteni Vajdahunayd, illetve Déva várát is. Viszont az a gond, hogy egyik műemlék esetében sincsenek készen a helyreállítási tervek. Vajdahunyad váránál például egy 15-20 évvel ezelőtt összetákolt dokumentáció alapján folynak a helyreállítási munkálatok, ami sok esetben többet árt, mint használ. Én nagyon remélem, hogy a tervezési folyamat beindul, és az azt jelenti, hogy jövő év végén akár neki is lehet kezdeni egy valóban átfogó és szakszerű felújításnak. Déván pillanatnyilag a vár jelentős részét uniós alapokból újítják fel, de a projekten kívül eső részekre a tárca is megpróbál anyagi támogatást nyújtani. Tehát azt hiszem, rajta vagyunk a jó úton. Kelemen Hunor jövőre is a 2012-es szintű jelentős összeget hagyta jóvá műemlék-felújításra, nagyon reméljük, hogy ez így is marad és akkor teljes erővel tudjuk újraindítani a tevékenységet.
– Milyen jelentősebb erdélyi műemlékek élveznek prioritást a helyreállítási törekvésben?
– Igyekeztünk konzultálni történelmi egyházaink képviselőivel, hiszen erdélyi épített örökségünknek a legjobb ismerői közé tartoznak. De megkérdeztünk minden megyei, területi szervezetünket is, az így kapott információk alapján állt össze három évvel ezelőtt az a száz műemlékes lista, amit gyakorlatilag prioritásként emlegetünk, és aminek helyreállításához minisztériumi szinten is igyekszünk pénzalapot biztosítani. Hunyad megyét illetően természetesen prioritást élvez a vajdahunyadi és dévai vár, valamint a sarmisegetusai dák erődítmény. Utóbbi ugyan nem magyar vonatkozású, de UNESCO-örökségként mindenképp figyelemreméltó műemlék, aminek helyreállítása jelentős mértékben növelheti a térség kultúrturizmusát és ez a magyar közösséget is pozitívan érinti. A prioritások közt szerepel továbbá az őraljaboldogfalvi templom és hát a szomszédos megyékben is említésre méltó a gyulafehérvári székesegyház,  a temesvári múzeum épülete, ami szintén magyar vonatkozású műemléképület. És hát Erdély-szerte sorolhatnánk, hiszen Kolozs, Bihar, Szatmár megyékben, illetve a Székelyföldön is számos magyar érték került fel a  prioritási listára, amiknek reményeink szerint jövőre el is kezdhetjük a helyreállítását.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Tizedik évforduló a Téglás Gábor iskolánál
Tiszteljük a múltat, örüljünk a jelennek, vigyázzunk a jövőre
Tizedik évébe lépett a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, szeptemberben tizedszer csengettek be, tizedik alkalommal szerveznek gólyabált, téglaporos napokat, mindennek a tizedik évfordulóját ünneplik, jegyezte meg Kocsis Atilla iskolaigazgató az ünnepi megemlékezésen.
„Érjen meg minél több ünnepi szónoklatot”, kívánta Markó Béla, aki annak idején RMDSZ-elnökként elsőként húzta meg a becsengetési harangot 2005 szeptemberében. Erdélyben sajnos gyakori a kishitűség és a reménytelenség, a Hunyad megyei szórvány önálló iskolája a legjobb ellenpélda erre, jegyezte meg a költő-politikus, aki szerint a Téglás iskola számára is bíztatást jelent. Amúgy jelenleg Erdélyben 65 önálló magyar középiskola működik, noha 1989-ben egy sem volt!
Malteros ládák között indult sikersztori
Önálló magyar iskola létrehozása Déván hatalmas kihívás volt. Széll Zoltán tanár és Varga Karoly kezdeményezésére már 1990-ben megkapták a minisztériumi engedélyt a magyar iskolára, épület hiányában azonban létesítése kudarcba fulladt. Déva patinás régi magyar iskoláit nem tudták visszaszerezni, hiszen 1919 óta azokban román elitiskolák működnek, új tanintézmény építésére pedig nem kaptak megfelelő anyagi és politikai támogatást, noha a kezdeményezők éveken keresztül mindent megmozgattak.
Nem is adták fel, a lelkes dévai magyarok által 2003-ban alapított Geszthy Ferenc Társaság ugyanazt a célt tűzte ki: az önálló dévai magyar iskola létrehozását. Sokan járultak hozzá az iskola létesítéséhez, négynek közülük azonban kiemelt elismerés jár: Varga Károly, a Geszthy társaság elnöke, Széll Zoltán tanár, Böjte Csaba atya és a néhai ifj. Hauer Erich, aki korai halála miatt nem érhette meg álma beteljesülését. Előbbi kettő kiemelkedő szerepe közismert a dévai magyarok körében, személyesen részt is vettek a mostani ünnepségen, utóbbi kettő szerepét Winkler Gyula EP-képviselő méltatta.
A második nekifutás sikerrel járt, 2005-ben malteros zsákok között beindult a Téglás Gábor iskola. Komoly nehézségek akkor is voltak, szinte ugyanazok, mint az előző évtizedben: az anyagi és politikai támogatás hiánya. 2004 novemberében, választási kampányban Markó Béla RMDSZ-elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök nyilvánosan támogatásukról biztosították Déván a Geszthy társaság képviselőit, hogy 2005 szeptemberében beindulhasson az iskola. Holott a megvásárolt ingatlan – megkezdett, de félbehagyott épület – látványa alig adott okot optimizmusra. „Elszörnyedtem, amikor megláttam”, emlékezett vissza Markó Béla.
A magas szintű ígéretek ellenére az építés lassan haladt. „2005. szeptember elején az iskola beindulása nagyon kétséges volt. Kétségbeesett voltam”, emlékezett vissza Varga Károly az akkori helyzetre. Az iskola építőtelep volt, csupán néhány tantermet sikerül kialakítani, a folyosókon a diákok és az építő munkások malteros zsákok között mászkáltak. Rengeteg munka volt még hátra, miközben az épülettulajdonos Geszthy társaság 12 milliárd lejjel tartozott az építőcégnek. Varga Károlynak számtalan álmatlan éjszakája lehetett akkoriban, a megígért támogatás késett, a pénz csak azután kezdett érkezni, miután egy vajdahunyadi összejövetelen az asztalra csapott Markó és Takács előtt, idézte fel Varga a nem túl kellemes emlékeket az RMDSZ akkori vezetője jelenlétében. Annak idején a Nyugati Jelen dévai szerkesztői is keményen kritizálták az RMDSZ legfelsőbb vezetőségét emiatt.
Minőségi iskola rövid idő alatt
Az akkori nyomások révén végre a politikum is felzárkózott a lelkes dévai kezdeményezők szintjére, kieszközölték a beígért támogatást, 2007-re elkészült az iskolaépület. Sikeresen átvészelték az első két tanévet, amikor csodával határos módon a félig építőtelep-iskolában egyetlen baleset sem történt.
Azóta az iskola minőségi tanintézménnyé nőtte ki magát. Diákjai számos megyei, országos és Kárpát-medencei tantárgyversenyen szereztek kiemelkedő eredményeket, a tanulmányi eredmények pedig rendszeresen jobbak a megyei átlagnál, büszkélkedett Kocsis Attila igazgató. A tanári gárda is fiatal, a 2005-ös indulásnál az átlagéletkor 39 év volt, azóta nyilván növekedett valamelyest, noha időközben több fiatal tanárral bővült, egyesek nyugdíjba vonultak.
Rövid idő alatt minőségi iskolává vált, gratulált Markó Béla. Végül is az első 10 év meghatározó, hangsúlyozta Lakatos András, az RMDSZ volt oktatási elnöke, jelenleg kalotaszentkirályi iskolaigazgató. „Dagad a mellem, amikor a Téglásról beszélhetek, Erdélyben és Brüsszelben egyaránt”, fűzte hozzá Winkler Gyula. A Téglás alighanem a Hunyad megyei szórvány legjelentősebb megvalósítása az utóbbi 25 évben.
Jövő stratégia
A minőségi oktatás az iskola első számú célkitűzése, szögezte le Kocsis Attila. A másik pedig az, hogy a dévai és Hunyad megyei magyar szülők – sőt, lehetőleg a vegyes családok is – a Téglásba írassák gyerekeiket, mert sajnos még mindig előfordul, hogy román iskolába járatják, fűzte hozzá Máté Márta, Hunyad megye főntanfelügyelő-helyettese.
E célokra az iskola vezetősége, a tanfelügyelőség magyar illetékesei, a pedagógus-szövetség és az RMDSZ 4–5 évre terjedő közös oktatási stratégiát dolgoz ki. Nemcsak a Téglás megerősítése fontos, hanem a diákok kis létszáma miatt veszélyeztetett tagozatok megmentésére is megoldást keresnek, ismertette a teendőket Winkler Gyula. A Medgyesen és Nagyszebenben szervezendő novemberi szórványnapok fő témája is a szórványoktatás lesz.
A múlt szelleméről sem szabad megfeledkezni, az egykori pedagógusok áldozatos munkája (akik mostoha körülmények között, évtizedeken keresztül magasan tartották a magyar oktatás zászlaját) erőt és bizalmat kölcsönöznek a jövőnek, jegyezte meg Széll Zoltán.
A szülők és a civil szféra aktívabb bevonása is szükséges, hangsúlyozta Varga Károly, keserűen megjegyezve, hogy az iskolát létrehozó – s az épület egyharmadát birtokló – Geszthy Ferenc Társaság jóformán megszűnt, már csak papíron létezik, a mór megtette kötelességét, a mór mehet mintára. Holott továbbra is szükség lenne rá.
Újabb politikai akadályok
A minőségi oktatás legnagyobb akadálya a politikum, amely 25 éve szinte állandón kísérleti terepnek tekinti a tanügyet, állandóan módosítván a jogszabályokat. Kétségtelen, a 2011-es Funeriu-féle tanügyi törvény jelentős előrelépés, még európai viszonylatban is kiemelkedő, hiszen a decentralizációra és a teljesítményre helyezi a hangsúlyt, szögezte le Lakatos András, csakhogy az új bukaresti hatalom azt is tönkre tette. Hasonlóan vélekedett Markó Béla is, a magyarság számára kifejezetten kedvezőnek nevezte a 2011-es jogszabályt, annak gyakorlatba ültetése nehezebb feladat, az azóta történt módosítások komoly visszaesést eredményeznek, visszaállították a mennyiség orientált, agyoncentralizált iskolarendszert.
Gondok azonban az RMDSZ bukaresti oktatás-felelőseivel is vannak, méghozzá bőven, derült ki a felszólalók szinte általános tapasztalatából. A régiek jobbak voltak, mint az újak, néhány évvel ezelőtt a tanügyi minisztériumba került RMDSZ-esek segítséget, támogatást nyújtottak a Téglásnak (és a többi erdélyi magyar iskolának), most viszont olyan is előfordul, hogy a levelekre sem válaszolnak, a konkrét problémák megoldása pedig egyre körülményesebb.
Utóbbi megoldható feladat, amennyiben az RMDSZ rendezi sorait, és fölülvizsgálja szelekciós mechanizmusát, a bukaresti hatalom kísérletezéseinek káros hatásait viszont nehezebb lesz kiküszöbölni.
Eddig a Téglás iskola megbirkózott minden kihívással, folyamatosan megerősödött. Tízéves tapasztalatára támaszkodva, alighanem bizakodva tekint a jövőbe.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Ne halat: hálót adjunk a magyar fiataloknak
Jövőre a magyar kormány a Kárpát-medencei szakképzés kialakítására és fejlesztésére összpontosít – jelentette be csütörtökön Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári Természettudományi és Művészeti Karán tartott egynapos konferencián, amelynek központi témáját az erdélyi szórványrégiókban megvalósítandó szakképzés lehetőségei képezték. A koncepció szerint a magyarlakta régiókban a duális képzésre helyezik a hangsúlyt, s ilyen céllal új kormányzati programok születnek a közeljövőben, ugyanakkor átszervezik az oktatási-nevelési támogatást annak érdekében, hogy a rendelkezésre álló pénz hatékonyabban szolgálja a kitűzött célokat.
A konferencia résztvevőihez intézett köszöntőbeszédében Dávid László, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora elmondta: 15 évvel ezelőtt sokan, sokat és sok helyen vitáztak arról, hogy milyen feladatot kellene ellátnia egy erdélyi magyar felsőoktatási intézménynek. – A vélemények többsége a tehetséggondozás és a kiválóság képzésének irányába mutatott. Most úgy érezzük, egyetemünknek meg kell felelnie az új kihívásoknak, és biztosítanunk kell a romániai magyar szakképzéshez szükséges tanári kart. Ennek érdekében a műszaki képzésben részt vevő diákjaink pedagógiai modult is választhatnak, ezáltal megteremthetik maguknak a lehetőséget arra, hogy a duális szakképzési hálózat oktatóivá váljanak. Két év alatt szakpedagógusokat tudunk biztosítani az erdélyi szakoktatás számára – jelentette be a felsőfokú intézményvezető.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Hajba kaptak Orbán Viktor jókívánságán
Hazug kampánnyal vádolja az RMDSZ-t és államfőjelöltjét az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely szerint nem igaz, hogy Orbán Viktor kormányfő Kelemen Hunort támogatná az elnökválasztási kampányban, mint ahogy azt a szövetség állítja.
Az EMNP-nél az alakulat által az elmúlt napokban a közösségi médiában, az írott és elektronikus sajtóban, valamint a választópolgárok postaládáiban terjesztett kampányhirdetés verte ki a biztosítékot, melyen szerepel egy Kelemennel és a magyar miniszterelnökkel készült közös fotó is. A reklám Orbán-idézetet is tartalmaz, amelyben a kormányfő sok sikert kíván Kelemennek a romániai államfőválasztáson való részvételéhez.
Csomortányi István, a néppárt Bihar megyei elnöke csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján közölte: az a minimum, ha az RMDSZ bocsánatot kér a választóktól, amiért szándékosan megtévesztette őket a „hazug kampánnyal”. A politikus emlékeztetett Németh Zsoltnak, az Országgyűlés külügyi bizottsága Fideszes elnökének szerdán Kolozsvárt elhangzott nyilatkozatára, miszerint ha bárki azt a látszatot próbálja kelteni, hogy Magyarország egyik vagy másik magyar államfőjelölt mellett elkötelezett, az nem felel meg a valóságnak.
„A kampányhajrában bizonyossá vált a mondás igaza, miszerint Kelemen Hunor Victor Pontával hál, de Orbán Viktorral takarózna. Az RMDSZ államfőjelöltje a román kormányfővel, a szociáldemokraták elnökjelöltjével közösen iskolabuszokat vitt a Székelyföldre, és Nyergestetőn is együtt kampányoltak. Mindez jól mutatja: aki Kelemen Hunorra szavaz, az Victor Pontát támogatja” – jelentette ki Csomortányi a Zatykó Gyulával, az EMNP országos alelnökével rendezett sajtótájékoztatón.
A váradi politikus azt is felrótta az RMDSZ-nek, hogy azt a látszatot akarja kelteni, mintha a Fidesz már nem stratégiai szövetségese a néppártnak. Ennek ellenkezőjét bizonygatva emlékeztetett: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP közel százezer erdélyi magyar állampolgár regisztrációját segítette, ugyanakkor Tőkés László – miután Erdélyben nem sikerült közös nevezőre jutni az RMDSZ-szel – a Fidesz listáján jutott be az Európai Parlamentbe.
Kelemen Hunor szerint viszont rossz úton jár, aki azt gondolja, hogy ne lenne valós támogatás az Orbán Viktortól származó buzdítást hirdető kampányszórólapok mögött, vagy hogy ezek terjesztése a miniszterelnök beleegyezése nélkül történne.
„Akinek van füle, az hallja, akinek van szeme, az látja. Ha valaki nem hiszi, fel lehet hívni Orbán Viktort. Az pedig engem nem mozgat meg különösebben, hogy Németh Zsolt mit mond egy baráti találkozón, teadélutánon” – utalt csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke arra, hogy a fideszes politikus egy nappal korábban Tőkés László EP-képviselő és Toró T. Tibor EMNP-elnök társaságában fejtette ki véleményét a romániai államfőválasztásról.
Különben az RMDSZ először hivatalos Facebook-oldalán közölte a hét elején, hogy Orbán sok sikert kívánt Kelemennek a választáson, azt a látszatot keltve, mintha a kormányfői buzdítás most, a kampányhajrában hangzott volna el.
Ezzel szemben az igazság az, hogy a miniszterelnök jókívánsága két és fél hónappal ezelőttről származik, amikor is a budapesti Országházban fogadta a szövetségi elnököt. Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője a Krónikának megerősítette: Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke sok sikert kívánt Kelemen Hunornak a romániai elnökválasztáson való részvételéhez kettejük augusztus 14-ei budapesti egyeztetésén.
Kelemen spekulációt emleget FPER-ügyben
Kelemen Hunor spekulációnak tartja, hogy pénzmosással és szervezett bűnözői csoport létrehozásával gyanúsított személyek állnak a román–magyar párbeszédet szorgalmazó Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) hátterében. Kolozsvári sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke újságírói kérdésre fontosnak nevezte, hogy a brassópojánai tárgyalásokon a szövetség képviselői kifejthették álláspontjukat, amely ezáltal az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének képviselőin keresztül a washingtoni adminisztrációhoz is eljut. Egyúttal reményét fejezte ki, hogy hamarosan a pártelnökök szintjén is tárgyalási forduló következik. „A többi spekuláció, amiben én nem vagyok jó, ebben önök sokkal jobbak” – tette hozzá Kelemen Hunor.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Menekülés, kitelepítés, lakosságcsere
A Magyar Tudományos Akadémia tagját DR. ROMSICS IGNÁC történészt a két világháború után diktált határváltozások néhány kevésbé ismert aspektusáról kérdezte Szilágyi Aladár.
1920 februárjában Lloyd George kezdeményezésére Londonban tárgyaltak a török békeszerződésről, ugyanakkor ő megkísérelt vitát nyitni a magyar békeszerződés felett is. Maradt-e ennek a javaslatnak nyoma?
Olyan mértékben van nyoma, hogy a jegyzőkönyvek, amelyek erről szólnak, elolvashatók. Tanulmányozhatók angolul a Documents on British Policy megfelelő kötetében, magyarul az én trianoni békeszerződésről írott könyvem függelékében. Apponyi Albert 1920. januári beszédének és a magyar delegáció jegyzékeinek a hatására
Lloyd George és még néhányan úgy látták, a határ menti magyar területeket, ahol magyar többség élt abban az időben, nem szabadna Magyarországtól elcsatolni, mert ezzel egy újabb nagy konfliktusnak az alapját fogják megteremteni.
Tehát nem a történelmi Magyarország mellett érvelt, hanem azt javasolta, hogy a határ menti területek, konkrétan Csallóköz, Ipolyság, Beregszász és környéke, a Partium, Bácska és a Drávaszög ne kerüljenek el Magyarországtól. Továbbá, hogy a Székelyföldre is találjanak valamilyen megoldást. Lloyd George-nak ezt a javaslatát – aki még akkor miniszterelnök volt – támogatták az olaszok is. A franciák azonban ellenezték, és nem támogatták a területszerzésben érdekelt szomszédos államok, a későbbi kisantant sem. Az Egyesült Államok ekkor már nem szólt bele az ügyekbe, egyéb okok miatt már 1919-ben kivonult a békekonferenciáról, csak megfigyelőként volt jelen. Ha Lloyd George elég erős ahhoz, hogy az álláspontját brit kormánypolitikává tegye, akkor olasz támogatással meg lehetett volna valósítani, a franciákkal szemben. Csakhogy az angol diplomácia ebben a kérdésben sem volt egységes. A külügyminiszter, lord Curzon és a stábja eredményesen működött annak érdekében, hogy Lloyd George-nak ne legyen elegendő támogatása a brit belső politikában, így végül a kormányfőnek ezt a javaslatát – ami kétszer is előkerül 1920 tavaszán – a saját külügyminisztere torpedózta meg a franciákkal karöltve.
A franciák körében is voltak bizonytalansági tényezők, hiszen Alexandre Millerand miniszterelnök és Maurice Paléologue, akik a francia külpolitikát irányították, foglalkoztak egy olyan ötlettel, hogy netán Magyarországgal, mint központtal, kialakítsanak egy közép-kelet-európai tömböt. Ezzel mi volt a helyzet?
Valóban volt egy Paléologue-hoz köthető magyarbarát elgondolás. Ez fenntartásokkal fogadta Magyarország jelentős meggyengítését. Ám ez egy kisebbségi álláspont volt. Mindenesetre kétségtelen, hogy 1920 tavaszán – ugyanabban az időszakban, amikor Londonban a diplomaták tárgyalnak az esetleges magyar határmódosításokról – francia üzletemberek is kapcsolatba kerülnek magyar politikusokkal, és a békedelegáció képviselőivel arról cserélnek eszmét, miként lehetne Magyarországot a francia gazdasági behatolás központjává tenni. A magyar küldöttek késznek mutatkoztak jelentős gazdasági koncessziókra, ám csak olyan feltétellel, hogy a trianoni határvonalat érdemben módosítják Magyarország javára.
Tudtommal, konkrét javaslatokkal is éltek.
Valóban tettek konkrét javaslatokat, a térképet is ismerjük. Ez nagyjából ugyanaz volt, amit Lloyd George is javasolt, vagyis a határ menti magyar területek. Illetve annál egy kicsit több, mert például Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján is népszavazást kértek, abban a reményben, hogy az ottani lakosság többsége Magyarországhoz kíván tartozni. Tehát a franciák is rendelkeztek egy alternatív elképzeléssel, de a londoni tárgyalásokon, ahol Lloyd George kifejtette álláspontját, a francia külügyi vezértitkár, Philippe Berthelot folyamatosan ellenezte ezt. És Berthelot jelentései nap, mint nap odakerültek főnökei, Millerand és Paléologue asztalára. Utóbbiak tehát tudták, hogy az az álláspont, amit Berthelot Londonban képviselő, nem azonos azzal, amit ők a magyarokkal el akarnak hitetni. Ennek alapján joggal merült fel néhány akkori magyar politikus fejében, hogy a franciák az egészet csak azért találták ki, hogy „megkönnyítsék” a magyaroknak a békeszerződés aláírását. Vagyis „átrázták” őket.
Egy abszurd döntésről is beszélgessünk. Ausztria négyezer négyzetkilométert megkapott Magyarország területéből, holott ugyanannak a vesztes politikai entitásnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának a része volt. Az egyik vesztestől a másik kapott területet… Ez hogy volt lehetséges?
A nyugat-magyarországi sávot eredendően a csehek, illetve a dél-szlávok kérték egy ott kialakítandó szláv korridor érdekében. Az elgondolás három változatát ismerjük. A maximális változat szerint a Balaton-felvidék is részét képezte volna. A békekonferenciához beterjesztett változat szerényebb volt, de ez is magában foglalta az egész Nyugat-Dunántúlt. Kérésüket azzal indokolták, hogy közvetlen kijáratot biztosítsanak a csehszlovákoknak az Adriai tengerre, vasúton és közutakon egyaránt, részben pedig azzal, hogy stratégiai okokból elválasszák egymástól az osztrákokat és a magyarokat, hogy adott esetben ne tudjanak közös katonai akciókat kezdeményezni. A korridor ötletét a nagyhatalmak végül elvetették. Belátták, ez olyan mértékben sértené a békekonferencia által fennen hirdetett etnikai elvet, hogy lehetetlen lenne legitimálni. 1919 nyarán pedig az új osztrák állam terjesztett be egy olyan javaslatot, hogy a szláv korridor kialakítása helyett a Sopron-Kőszeg-Szentgotthárd sávban lévő területet, ahol a lakosság többsége német anyanyelvű volt, csatolják Ausztriához. Ennek érdekében több érvet hoztak fel, például Bécs élelmiszer-ellátásának fontosságát vagy a bolsevizmus elterjedésének a megakadályozását. Ezt a sávot, amelyben Sopron is benne volt, végül a békekonferencia 1919 nyarán Ausztriának ítéli. Ám 1921-ben, hogy amikor ratifikálták a békeszerződést, és Magyarország át kellett volna adnia ezt a sávot Ausztriának, a magyar kormány olyan diplomáciai akcióba kezdett, ami oda vezetett, hogy Sopronban és környékén népszavazást rendeztek. Bár Sopronban a német anyanyelvűek voltak többségben, a népszavazás Magyarország javára dőlt el.
Részletezzük a szlovák-magyar ügyeket is. Edvard Benes Londonban, már 1942-ben igényelte, hogy győzelem esetén meg akarnak szabadulni a magyar nemzetiségű lakosságtól, tehát mindez az érintetteket nem érintette váratlanul, ugye?
A két világháború közötti Csehszlovákia a többi közép-kelet-európai államhoz képest viszonylag toleráns volt a nemzetiségi kérdést illetően. A területi autonómiát nem adta meg sem a szudétanémeteknek, sem a magyaroknak, Kárpátaljának is csak részben. Mindenesetre a térség legdemokratikusabb állama volt, s leginkább mutatott fel olyan modellt, ami több nemzetiség együttélésére szolgált. Ez a modell 1938-39-ben összeomlott. Kiderült, hogy a csehszlovák államnak a németek is, a magyarok is, a ruszinok is illojális polgárai, sőt ha alkalom adódik, akkor arra törekednek, hogy dezintegrálják az államot. A szlovákok sem kapták meg azt a föderatív státuszt, amit megígértek nekik. Ezért 1938-tól a szlovákok is önálló állam igényével jelentkeztek. Benes és a környezete számára mindez egy olyan frusztráló tapasztalat volt, hogy már a háború alatt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy több nemzet együttélése egy államon belül nem kívánatos. Kárpátalja már 1945 elején a Szovjetunióhoz kerül, tehát az ukránok és a ruszinok ebből a szempontból nem játszottak szerepet. A szövetséges hatalmak a több mint hárommillió német kitelepítéséhez hozzájárultak. Ezzel egy időben a potsdami konferenciához Prága benyújtott egy olyan igényt is, amely 400 ezer magyar egyoldalú kitelepítéséről szólt. A magyarok száma ezen a területen – Kárpátalja nélkül – mintegy 600 ezerre volt becsülhető.
A maradóknak azt kínálták fel, hogy szlovakizáljanak. Vagyis, úgy számoltak, hogy ha néhány tízezren fölveszik a csehszlovák állampolgárságot, és megtagadják a magyarságukat, 400 ezret pedig kitelepítenek, akkor megszűnik a „magyar veszély”.
A szövetséges hatalmak azonban nem járulnak hozzá, hogy Benes ugyanúgy bánjon a magyarokkal, mint a németekkel. Ezért merült fel 1945 őszén, hogy inkább legyen lakosságcsere. Vagyis a magyarországi szlovákok menjenek át Csehszlovákiába, az ottani magyarok pedig Magyarországra. A probléma abból adódott, hogy a magyarországi szlovákok száma nagyságrenddel volt kevesebb, mint a szlovákiai magyaroké. A szlovákok mindig azt hajtogatták, hogy a magyar statisztikák hamisak, valójában sokkal több a szlovák Magyarországon. De amikor elkezdték itt a toborzást, kiderült, hogy maximum 60-70 ezer szlovák az, aki át akar települni. Végül ezen az alapon zajlott le a szervezett lakosságcsere: a szlovákok is, a magyarok is magukkal vihették az ingóságaikat, a föld és az ingatlan maradt. Persze, ezt megelőzően legalább tízezer ember csak batyuval menekült át Magyarországra. Mert azokat, akik exponálták magukat az 1938 és 1944 közötti a magyar uralom alatt, azoknak menekülniük kellett. Sőt, voltak belső deportálások is, a Szudéta-vidékre 40-50 ezer magyart telepítettek ki. A cél az volt, hogy a határ menti, összefüggő magyar etnikai állományt fellazítsák, ha nem is tudják teljesen eltűntetni. Annak ellenére, hogy a lakosságcsere beindult, Benes 1946-ban a békekonferenciára újból benyújtott egy kérést. Mivel belátta, hogy a lakosságcsere révén csak a magyarok 10-15%-tól fog tudni megszabadulni, 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését igényelte. Erre a magyar kormány azt válaszolta, ha a határ menti sávot megkapják, az összes magyart oda lehet telepíteni. Terület nélkül azonban nem fogadják a kitelepítendőket. A Szovjetunió ezúttal is támogatta Benes elgondolását, a nyugati szövetségesek – főleg Amerika – azonban nem. Ennek köszönhető, hogy Szlovákiában a határ mentén ma is jelentős magyar kisebbség él.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

1918. november 1. – A Bánáti Köztársaság kikiáltása
„Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok közt töltöttem.” (Bartók Béla, a Bánát egyik leghíresebb szülötte)
1918. november 1-jén kiáltotta ki Róth Ottó német származású polgári radikális politikus a független Bánáti Köztársaságot, mely utóbb mindössze 24 napig gazdagította Európa országainak sorát. Az államocska alapítója az etnikai szempontból ugyancsak sokszínű térséget egy – svájci mintára – kantonrendszerbe szervezett köztársasággal akarta megőrizni Magyarország számára, törekvése azonban a szerbek és románok által támogatott antantcsapatok bevonulása nyomán rövid időn belül elbukott.
A Bánság – vagy Bánát –, melynek területét csak az 1718-as pozsareváci béke szabadította fel az oszmán uralom alól, a Duna, Tisza, Maros folyók és az erdélyi hegyek által körbezárt tájegységet foglalja magában. A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánát a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozó magyarság már a török korban is jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. A 18. századi Habsburg katonai közigazgatás aztán nagyarányú sváb betelepítést hajtott végre, az első világháború kirobbanásáig pedig szlovákok, illetve – nagyrészt a rohamosan fejlődő Temesváron letelepedő – zsidók érkezése varázsolta még tarkábbá a Bánságot.
A tájegység tehát ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok közt várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antantszövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében Erdély, a Felvidék és a Száva felől is betörtek Magyarországra. A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a zűrzavaros időszakban azonban az integer Magyarországhoz lojális etnikai kisebbségek – a magyarokon kívül elsősorban a németek, kisebb mértékben a bunyevácok – is tettek még egy utolsó kísérletet arra, hogy a tájegységet megmentsék a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-ei megalakítása után Temesváron – magát elnöknek nyilvánítva – kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására kvázi-miniszternek nevezte ki Bartha Albertet. Az új országocska vezetői – a Károlyi-kormány pacifista politikájának következtében is – a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal a taktikával kísérleteztek, amit később – többek között – a Vendvidéken és Kalotaszegen születő köztársaságok alapítói is megpróbáltak sikerre vinni: a hungarus-tudatú etnikumok támogatásával, egy széles körű autonómiát biztosító rendszerrel akarták meggyőzni a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat. Miután pedig a Bánságban a szerbek és románok komoly többséget képviselőtek, Róthék kísérlete már az első napokban sem sok eséllyel kecsegtetett.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antantcsapatokkal, melyek november 7-én lépték át a határt. Róthék helyzetét jól mutatja, hogy miközben a vidéki szerb és román lakosság lelkesen támogatta a francia hadosztályokat, a köztársaság – tömegbázisát tekintve – tulajdon fővárosában, Temesváron is alulmaradt a megalakuló Szerb Nemzeti Tanáccsal szemben.
Károlyi Mihály megbízásából Jászi Oszkár még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy lebeszélje a szerbeket az antanterőkkel való együttműködésről, útja azonban nem járt eredménnyel, a franciák pedig november 19-éig – Temesvárral együtt – a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták. Róth és az államocska „kormánya” Budapesten talált menedéket, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
Bár Róth Ottóék kísérletének bukásával Magyarország elvesztette a lehetőségét arra, hogy a Bánság sorsába beleszóljon, a területért folyó szerbek és románok közötti rivalizálás még hosszú ideig folytatódott. A sokáig háborúval fenyegető konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Tarján M. Tamás
Háromszék / Rubiconline Erdély.ma

Hagyományőrzés korhatár nélkül (XXVI. Népzene- és néptánctalálkozó)
Gyermekeket és idős hagyományőrzőket egyaránt színpadra szólít a sepsiszentgyörgyi Háromszék  Táncegyüttes a jövő hétvégi  (november 7–9.) XXVI. Népzene- és néptánctalálkozón. Idén a Gyergyói-medence falvaiból érkező adatközlők fellépése számít újdonságnak, ennek a vidéknek a hagyományos tánca és zenéje kevésbé ismert még szakmai körökben is, de Sepsiszentgyörgyre érkezik gyimesiek egy csoportja is, valamint a nyárádszeredai Bekecs és a kosteleki Szellő Néptáncegyüttes, a gyermeknapon pedig háromszéki települések gyermektánccsoportjai mutatkoznak be.
Kodály Zoltán és Bartók Béla múlt század eleji gyergyói gyűjtéseiből következtetni lehetett, hogy ha a hanganyag olyan gazdag, akkor a táncnak is annak kell lennie – hangsúlyozza Ivácson László, a Háromszék Tánc­együttes művészeti vezetője, aki ismertette, hogy a korán polgárosodó vidék régi stílusú néptánchagyományairól csak egy 1953-as filmfelvétel maradt hátra, majd a jelenkori állapotokat Berecz András és Farkas Tamás kezdte rögzíteni, az ő gyűjtésük nyomán indult el a Háromszék Táncegyüttes is a Gyergyói-medence falvaiba. A hétvégi találkozóra autóbusznyi hagyományőrző érkezik többek között Gyergyóditróból, Alfaluból, Csomafalváról, Újfaluból, akiknek táncában régi és új stílusú elemek keverednek.
Az együttes gyimesi hagyományőrzőket is meghívott a szombat esti gálaműsorra, amelyen a házigazda társulaton kívül fellép a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes (a 2014-es Fölszállott a páva tehetségkutató vetélkedő különdíjasa), amely pénteken önálló produkcióval, a Hagyatékok című folklórműsorral mutatkozik be az új stúdióban, és színpadra hívják a kosteleki Szellő Néptáncegyüttest (a 2012-es Fölszállott a páva vetélkedőn a legjobb határon túli produkció díjat kapta). Zenél a Heveder zenekar.
Pénteken Ádám Gyula gyimesi fotóiból nyílik kiállítás, szombaton Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza gyergyóditrói születésű igazgatója tart előadást Gyergyóditró népzenéje címmel. Mindkét este táncházba várják az érdeklődőket, zenélnek a meghívott hagyományőrző zenészek, az Üver, a Zer­kula, a Folker és a Heveder zenekar.
Az új stúdióban és a színház előcsarnokában rendezendő gyermeknap kézműves-foglalkozásokkal kezdődik, közreműködik a Guzsalyas Alapítvány, a Bodvaj és a Zöld  Egyesület. A gyermekgálán gelencei, nagybaconi, sepsiszentgyörgyi, kézdiszentkereszti, erdőfülei és vargyasi tánccsoportok lépnek fel.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)