Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. december 31.
Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak képesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz évvel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajnában is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak képesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz évvel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajnában is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 31.
Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok, már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták, hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok, már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták, hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 31.
SZNT-évértékelő: idén az önkormányzatok „meneteltek”
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) értékelése szerint 2014 a székelyföldi önkormányzatok „nagy menetelésének” éve volt.
Izsák Balázs SZNT-elnök keddi marosvásárhelyi évértékelő sajtótájékoztatóján elmondta, az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan autonómiapárti határozatot, amelyben kinyilvánította, hogy a Székelyföld nevű egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akar tartozni, amelynek sarkalatos törvény szavatolja az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett a magyar is hivatalos nyelv.
A nagy menetelés kifejezéssel arra a 2013 októberében szervezett megmozdulásra utalt, amelyben a szervezők becslése szerint 120 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, a Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az Európai Unió (EU), és az Európa Tanács (ET) különböző hivatalaiba is eljuttatott autonómiapárti önkormányzati határozatok – mint Izsák Balázs fogalmazott – „elérték az Európa Tanács ingerküszöbét”, az ET keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusában napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés.
Izsák Balázs elmondta, az SZNT 2015-ös tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másodrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, hogy 2015-ben be kell nyújtani a román parlamentben a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Hozzátette, hogy a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a román parlament kell hogy legyen. Kinyilvánította, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait.
Újságírói kérdésre elmondta: újabb kísérletet tesznek annak érdekében, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről. „Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok” – jelentette ki.
Az MTI kérdésére Izsák Balázs elmondta: nem lehet a megegyezés kiindulópontja a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elkészített magyar fordítása, hiszen ezt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. „Meg fogjuk nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehetne beépíteni az általunk készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki” – nyilatkozott Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke sajtótájékoztatóján a román és magyar értelmiségiek (köztük Antall József, Csoóri Sándor, Jeszenszky Géza, illetve Stelian Tănase, Mihnea Berinei, Dinu Zamfirescu és mások) 1989. június 16-án elfogadott Budapesti nyilatkozatát idézte, mely szerint Erdély az egymást kiegészítő kultúrák hazája kell hogy legyen.
Úgy vélte, az SZNT-nek sokkal inkább ez a dokumentum jelenti a kiindulási pontot, mint az 1989 után megfogalmazottak, amelyek a Ceaușescu-féle retorikát használva a románokról és a 18 romániai nemzetiségről szólnak.
MTI
Székelyhon.ro
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) értékelése szerint 2014 a székelyföldi önkormányzatok „nagy menetelésének” éve volt.
Izsák Balázs SZNT-elnök keddi marosvásárhelyi évértékelő sajtótájékoztatóján elmondta, az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan autonómiapárti határozatot, amelyben kinyilvánította, hogy a Székelyföld nevű egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akar tartozni, amelynek sarkalatos törvény szavatolja az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett a magyar is hivatalos nyelv.
A nagy menetelés kifejezéssel arra a 2013 októberében szervezett megmozdulásra utalt, amelyben a szervezők becslése szerint 120 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, a Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az Európai Unió (EU), és az Európa Tanács (ET) különböző hivatalaiba is eljuttatott autonómiapárti önkormányzati határozatok – mint Izsák Balázs fogalmazott – „elérték az Európa Tanács ingerküszöbét”, az ET keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusában napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés.
Izsák Balázs elmondta, az SZNT 2015-ös tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másodrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, hogy 2015-ben be kell nyújtani a román parlamentben a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Hozzátette, hogy a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a román parlament kell hogy legyen. Kinyilvánította, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait.
Újságírói kérdésre elmondta: újabb kísérletet tesznek annak érdekében, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről. „Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok” – jelentette ki.
Az MTI kérdésére Izsák Balázs elmondta: nem lehet a megegyezés kiindulópontja a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elkészített magyar fordítása, hiszen ezt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. „Meg fogjuk nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehetne beépíteni az általunk készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki” – nyilatkozott Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke sajtótájékoztatóján a román és magyar értelmiségiek (köztük Antall József, Csoóri Sándor, Jeszenszky Géza, illetve Stelian Tănase, Mihnea Berinei, Dinu Zamfirescu és mások) 1989. június 16-án elfogadott Budapesti nyilatkozatát idézte, mely szerint Erdély az egymást kiegészítő kultúrák hazája kell hogy legyen.
Úgy vélte, az SZNT-nek sokkal inkább ez a dokumentum jelenti a kiindulási pontot, mint az 1989 után megfogalmazottak, amelyek a Ceaușescu-féle retorikát használva a románokról és a 18 romániai nemzetiségről szólnak.
MTI
Székelyhon.ro
2015. január 2.
Mit kínáljanak a könyv terei?
Bolyai Társaság meghívására adott elő Kolozsváron MONOK ISTVÁN Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának igazgatója Országok rongya! könyvtár a neved címmel. A 21. század könyvtárainak sorsát, feladatait, határait részletezte, bebizonyítva, hogy nyitott, rugalmas intézményekre van szükség a jövőben – is. Kustán Magyari Attila írása.
Felemelő, ugyanakkor összetett érzés, amit érez – kezdte előadását Monok. Ehhez részben hozzájárul, hogy sokan jöttek el az előadására, részben pedig a hely felemelő jellege emeli hangulatát, hiszen – mint erről később beszél –, a könyvtár esetében is számít, hogyan alakították ki tereit.
A rózsa neve
A nyolcvanas években a Szegedi Egyetem könyvtárának szakszervezeti Mikulása volt, 2010-ben hosszú idő után visszavette ezt a funkciót is a diákság nagy örömére. Mivel ezen az ünnepségen nem tud részt venni otthon, közönségét kérte arra, fogadják mikulási ajándékként előadását. A könyvtárakról beszélni mindig aktuális, mondta. Mint minden intézmény, örök változásnak van kitéve, de meglátása szerint a könyvtár az, aminek megvannak a jól megfogalmazható, állandó elemei, állandó küldetése, amelyeket persze különbözőképpen lát el.
Előadását Umberto Eco A rózsa neve című regényének témájára fűzte. A történet egyik szála arról szól, az egyik könyvtáros meg kívánja akadályozni, hogy egy szövegrészlet továbbhagyományozódjon a következő generáció számára, és mindent elkövet ezért. A regény – és az író maga is, ezt magánbeszélgetésükből tudta meg – azt gondolja, hogy a könyvtárosnak a rózsa nevét kell leírnia, a rózsával magával pedig nem kell foglalkoznia.
A könyvtáros szervezetek világszövetsége minden évben tart világkongresszust, amely nem a szakmáról szól elsősorban, hanem inkább konferenciaturizmus, hiszen több ezer ember vesz részt ezeken az eseményeken. A glasgow-i találkozó alkalmából kiadtak egy nyilatkozatot, amely ismételten leszögezte, a könyvtárak nem akarnak állást foglalni a bennük őrzött anyagokról, dolguk, hogy az intézményt fenntartsák – így aztán a pornográf anyagokat ugyanúgy meg kell őrizniük, mint az imádságos könyveket. A technológiai partnerek véleményét sem kell figyelembe venniük: egy pornográf tartalmat másfél évtized múlva már nem tudunk lejátszani a fejlődés következtében, a kérdés tehát marad, hogy mi végre a megőrzése, hogyan érdemes ezeket összegyűjteni és fenntartani?
Digitalizált, globalizált
A következőkben a könyvtár kialakulásáról is beszélt. Sokan azt mondják, hogy a fizikai könyv átalakulóban van, mások szerint egyenesen megszűnőben. A tények nem ezt mutatják, hiszen a statisztikák szerint az elmúlt harminc évben nem csökkent a kiadott címek száma, Magyarországon viszont a szakkönyvek száma hatezerről kétezerre csökkent két évtized alatt, tehát tartalmilag eltolódás tapasztalható.
Mások azt mondják, könyvtárakra sincs szükség, legalábbis jelen formájukban. Monok elmondta, tudtával az első csak elektronikus tartalmakat őrző könyvtár Malajziában található, és 1998 körül alapították, itt csak szerverekről, online elérhető dokumentumokkal dolgoznak. A második ilyen intézmény egy texasi könyvár. Az új könyvtárak alapítása tehát létező dolog, magától értetődik az is, hogy a kis szigeteken élő malájoknak, akinek nehéz volna bejárniuk egy intézménybe, digitális könyvtára volt szükségük, de Európában is új alapítási hullámról beszélhetünk. Az új alexandriai könyvtárat nemrég alapították meg – ez az értelmiségi ember bornírtsága Monok szerint, hiszen mint mondta, kevesen járnak oda, viszont így alapítása inkább szimbolikus.
A könyvtárak új alapítására számos példát hozott fel, így például a finnekét, akiknek valódi globalizált gyűjteményük van, hiszen korábban számos nemzet örökségét halmozták fel. Az alapításnak Monok elmondása szerint számtalan oka lehet: Hunyadi Mátyás, mondta, megértette egy olyan könyvtár létesítésének fontosságát, amely a korhoz viszonyítva globális szintű gyűjteménnyel bír.
Mozi, koncertterem
Elmesélte, a szegedi könyvtárépület milyenségéről 12 éven át harcoltak a könyvtárosok a professzorokkal. A poroszos elképzelés, hogy a katalógusból nézze ki az olvasó, mit akar, aztán kihozzák neki, vetélkedett az angolossal, mely szerint tegyük ki a kínálatot, és lehessen válogatni. A professzorok megszokták, hol vannak az egyetemi könyvtárak gyűjteményei, mégis sikerült átvinni, hogy mindet egy helyre hordják el végül. Az új alapítással sok problémát megoldottak, és az ellentétektől függetlenül mára mindenki örül annak, hogy egy helyen elérhetőek a könyvek, mert kompromisszumokra is készek voltak: van professzor például, akinek külön kinyomtatják és a saját helyére leteszik a cikkeket, amelyek érdeklik, mert ő így szokta meg.Azok a hallgatók ugyanakkor, akik nem mentek be a könyvtárakba különböző okokból (kicsi volt a terem stb.), ma a nagy könyvtárban találkoznak, olvasnak, randevúznak akár. Monok elmagyarázta: a könyvtárakat eleve úgy kell építeni, hogy közösségi térként is működjenek, hiszen érdekünk, hogy oda járjanak az emberek. Mindez persze mehet a tartalom rovására is, figyelmeztetett.
Az új magyar nemzeti könyvtár tervezése egyébként aktuális, ebben pedig Monok szerint még mozira is szükség volna, koncertteremre akár.
Lukács és 260 év
A kritikák szerint a könyvtárakban egyrészt sápadtarcú valakik ülnek, másrészt hiányoznak belőlük a katalógusok. Ez utóbbinak oka, hogy a könyvtárosok a rózsa nevével foglalkoztak, kialakítottak egy olyan világszabványt, amely csábítóvá teszi a könyvtári világot, de túlcizellált lett. A könyvtáros viszont tárgyszavakat is ír, ezzel azonban „túllép a rózsa nevén”, és vigyáznia kell arra, hogy ne bonyolítsa túl mindezt. Egyébként sem olyan egyszerű a rózsa nevét leírni, folytatta Monok, hiszen komoly felkészültségű munkatársakra van szükség, akik meg tudják alkotni a tárgyszavakat, ez azonban nehéz feladat. Például felhozta a Lukács György-archívumot: hagyatékát ráhagyták az akadémiára, öt-nyolc akadémikus mindig foglalkozott a munkásságával, de Monok számításai szerint 260 kutatói év telt el 1971 óta, és még mindig nem sikerült elkészíteni a katalógusát, mert nem csak egyszerűen rögzítették az adatokat, hanem igyekeztek utánajárni a részleteknek, amikkel azonban csak a hagyaték feldolgozása után kellett volna foglalkozni.
Az internet nem teljes
Az internet kapcsán azt fejtegette, rossz oldala, hogy azt üzeni: nagy, sőt egyenesen teljes, így a fiatalok azt hiszik, ha valamiről találnak pár ezer találatot, máris mindent megtaláltak. Ez azonban másképp van, hiszen csupán az írott örökség töredéke található meg rajta, és ha súlyozott, válogatott is az internetes tartalom, vannak hiányosságai. Monok szerint hatalmi kérdés, hogy a kulturális örökséget miként jelenítjük meg: ő maga készített tesztet, kiderült számára így, hogy a reneszánszról és humanizmusról többnyire angol vonatkozású anyagokból készültek fel, holott ez elsősorban olasz vonatkozású téma.
Elmesélte azt is, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtárat megalapították, az akkori háromezer könyv mellé kaptak még nyolcszázat Kanadából, amelynek jelentős része soviniszta anyag volt. Ez problémát okozott: vissza nem utasíthatták, de ez azt jelentette, hogy ezek az anyagok jelentős arányban lesznek jelen a gyűjteményben. Ezért fontos a gyorsaság, hiszen nem mindegy, ki dolgozza fel a különböző anyagokat és milyen szemszögből. Mint összegezte: a rózsa neve nem egyszerű kérdés, a könyvtáros azonban nem foglalkozhat mással.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Bolyai Társaság meghívására adott elő Kolozsváron MONOK ISTVÁN Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának igazgatója Országok rongya! könyvtár a neved címmel. A 21. század könyvtárainak sorsát, feladatait, határait részletezte, bebizonyítva, hogy nyitott, rugalmas intézményekre van szükség a jövőben – is. Kustán Magyari Attila írása.
Felemelő, ugyanakkor összetett érzés, amit érez – kezdte előadását Monok. Ehhez részben hozzájárul, hogy sokan jöttek el az előadására, részben pedig a hely felemelő jellege emeli hangulatát, hiszen – mint erről később beszél –, a könyvtár esetében is számít, hogyan alakították ki tereit.
A rózsa neve
A nyolcvanas években a Szegedi Egyetem könyvtárának szakszervezeti Mikulása volt, 2010-ben hosszú idő után visszavette ezt a funkciót is a diákság nagy örömére. Mivel ezen az ünnepségen nem tud részt venni otthon, közönségét kérte arra, fogadják mikulási ajándékként előadását. A könyvtárakról beszélni mindig aktuális, mondta. Mint minden intézmény, örök változásnak van kitéve, de meglátása szerint a könyvtár az, aminek megvannak a jól megfogalmazható, állandó elemei, állandó küldetése, amelyeket persze különbözőképpen lát el.
Előadását Umberto Eco A rózsa neve című regényének témájára fűzte. A történet egyik szála arról szól, az egyik könyvtáros meg kívánja akadályozni, hogy egy szövegrészlet továbbhagyományozódjon a következő generáció számára, és mindent elkövet ezért. A regény – és az író maga is, ezt magánbeszélgetésükből tudta meg – azt gondolja, hogy a könyvtárosnak a rózsa nevét kell leírnia, a rózsával magával pedig nem kell foglalkoznia.
A könyvtáros szervezetek világszövetsége minden évben tart világkongresszust, amely nem a szakmáról szól elsősorban, hanem inkább konferenciaturizmus, hiszen több ezer ember vesz részt ezeken az eseményeken. A glasgow-i találkozó alkalmából kiadtak egy nyilatkozatot, amely ismételten leszögezte, a könyvtárak nem akarnak állást foglalni a bennük őrzött anyagokról, dolguk, hogy az intézményt fenntartsák – így aztán a pornográf anyagokat ugyanúgy meg kell őrizniük, mint az imádságos könyveket. A technológiai partnerek véleményét sem kell figyelembe venniük: egy pornográf tartalmat másfél évtized múlva már nem tudunk lejátszani a fejlődés következtében, a kérdés tehát marad, hogy mi végre a megőrzése, hogyan érdemes ezeket összegyűjteni és fenntartani?
Digitalizált, globalizált
A következőkben a könyvtár kialakulásáról is beszélt. Sokan azt mondják, hogy a fizikai könyv átalakulóban van, mások szerint egyenesen megszűnőben. A tények nem ezt mutatják, hiszen a statisztikák szerint az elmúlt harminc évben nem csökkent a kiadott címek száma, Magyarországon viszont a szakkönyvek száma hatezerről kétezerre csökkent két évtized alatt, tehát tartalmilag eltolódás tapasztalható.
Mások azt mondják, könyvtárakra sincs szükség, legalábbis jelen formájukban. Monok elmondta, tudtával az első csak elektronikus tartalmakat őrző könyvtár Malajziában található, és 1998 körül alapították, itt csak szerverekről, online elérhető dokumentumokkal dolgoznak. A második ilyen intézmény egy texasi könyvár. Az új könyvtárak alapítása tehát létező dolog, magától értetődik az is, hogy a kis szigeteken élő malájoknak, akinek nehéz volna bejárniuk egy intézménybe, digitális könyvtára volt szükségük, de Európában is új alapítási hullámról beszélhetünk. Az új alexandriai könyvtárat nemrég alapították meg – ez az értelmiségi ember bornírtsága Monok szerint, hiszen mint mondta, kevesen járnak oda, viszont így alapítása inkább szimbolikus.
A könyvtárak új alapítására számos példát hozott fel, így például a finnekét, akiknek valódi globalizált gyűjteményük van, hiszen korábban számos nemzet örökségét halmozták fel. Az alapításnak Monok elmondása szerint számtalan oka lehet: Hunyadi Mátyás, mondta, megértette egy olyan könyvtár létesítésének fontosságát, amely a korhoz viszonyítva globális szintű gyűjteménnyel bír.
Mozi, koncertterem
Elmesélte, a szegedi könyvtárépület milyenségéről 12 éven át harcoltak a könyvtárosok a professzorokkal. A poroszos elképzelés, hogy a katalógusból nézze ki az olvasó, mit akar, aztán kihozzák neki, vetélkedett az angolossal, mely szerint tegyük ki a kínálatot, és lehessen válogatni. A professzorok megszokták, hol vannak az egyetemi könyvtárak gyűjteményei, mégis sikerült átvinni, hogy mindet egy helyre hordják el végül. Az új alapítással sok problémát megoldottak, és az ellentétektől függetlenül mára mindenki örül annak, hogy egy helyen elérhetőek a könyvek, mert kompromisszumokra is készek voltak: van professzor például, akinek külön kinyomtatják és a saját helyére leteszik a cikkeket, amelyek érdeklik, mert ő így szokta meg.Azok a hallgatók ugyanakkor, akik nem mentek be a könyvtárakba különböző okokból (kicsi volt a terem stb.), ma a nagy könyvtárban találkoznak, olvasnak, randevúznak akár. Monok elmagyarázta: a könyvtárakat eleve úgy kell építeni, hogy közösségi térként is működjenek, hiszen érdekünk, hogy oda járjanak az emberek. Mindez persze mehet a tartalom rovására is, figyelmeztetett.
Az új magyar nemzeti könyvtár tervezése egyébként aktuális, ebben pedig Monok szerint még mozira is szükség volna, koncertteremre akár.
Lukács és 260 év
A kritikák szerint a könyvtárakban egyrészt sápadtarcú valakik ülnek, másrészt hiányoznak belőlük a katalógusok. Ez utóbbinak oka, hogy a könyvtárosok a rózsa nevével foglalkoztak, kialakítottak egy olyan világszabványt, amely csábítóvá teszi a könyvtári világot, de túlcizellált lett. A könyvtáros viszont tárgyszavakat is ír, ezzel azonban „túllép a rózsa nevén”, és vigyáznia kell arra, hogy ne bonyolítsa túl mindezt. Egyébként sem olyan egyszerű a rózsa nevét leírni, folytatta Monok, hiszen komoly felkészültségű munkatársakra van szükség, akik meg tudják alkotni a tárgyszavakat, ez azonban nehéz feladat. Például felhozta a Lukács György-archívumot: hagyatékát ráhagyták az akadémiára, öt-nyolc akadémikus mindig foglalkozott a munkásságával, de Monok számításai szerint 260 kutatói év telt el 1971 óta, és még mindig nem sikerült elkészíteni a katalógusát, mert nem csak egyszerűen rögzítették az adatokat, hanem igyekeztek utánajárni a részleteknek, amikkel azonban csak a hagyaték feldolgozása után kellett volna foglalkozni.
Az internet nem teljes
Az internet kapcsán azt fejtegette, rossz oldala, hogy azt üzeni: nagy, sőt egyenesen teljes, így a fiatalok azt hiszik, ha valamiről találnak pár ezer találatot, máris mindent megtaláltak. Ez azonban másképp van, hiszen csupán az írott örökség töredéke található meg rajta, és ha súlyozott, válogatott is az internetes tartalom, vannak hiányosságai. Monok szerint hatalmi kérdés, hogy a kulturális örökséget miként jelenítjük meg: ő maga készített tesztet, kiderült számára így, hogy a reneszánszról és humanizmusról többnyire angol vonatkozású anyagokból készültek fel, holott ez elsősorban olasz vonatkozású téma.
Elmesélte azt is, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtárat megalapították, az akkori háromezer könyv mellé kaptak még nyolcszázat Kanadából, amelynek jelentős része soviniszta anyag volt. Ez problémát okozott: vissza nem utasíthatták, de ez azt jelentette, hogy ezek az anyagok jelentős arányban lesznek jelen a gyűjteményben. Ezért fontos a gyorsaság, hiszen nem mindegy, ki dolgozza fel a különböző anyagokat és milyen szemszögből. Mint összegezte: a rózsa neve nem egyszerű kérdés, a könyvtáros azonban nem foglalkozhat mással.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. január 2.
Új lakókat vár az új évben a marosvásárhelyi református idősgondozó
November elején nyitotta meg kapuit a Kálvin Jánosról elnevezett marosvásárhelyi idősek otthona, amelyet a Református Egyház Nyugdíjintézete hozott létre. Az év végéig kilencen költöztek be, de januártól már várják az új lakókat, összesen 56 helyet tartanak fenn egyedül maradt, gondozásra, szakápolásra szoruló időseknek.
Az elmúlt szűk két hónap a rutin kialakulásának ideje volt, az egymás megismerésének lassú folyamata a lakók között épp hogy csak elkezdődött. A délutáni pihenő alatt egyelőre csak kevesen keresik egymás társaságát, de irányított együttlét alkalmával már beszélgettek karácsonyi élményeikről, készítettek közösen adventi, karácsonyi díszeket ajtóra, ablakra, asztalra, na és a fenyőfára, melyet együtt öltöztettek fel.
A Bod Péter Diakóniai Központ diákjai karácsonyi műsort mutattak be. „Gyönyörű program volt” - ismerte el az egyik bentlakó idős asszony, aki egy másik otthonból költözött át. „Ahol volt ezelőtt, ott nem volt hajlandó kimozdulni hónapokon át a szobájából, itt pedig nem telik el úgy hét, hogy ne jöjjön ki: enni kijött, áhítatra, barkácsolásra kijött. Olyan jóleső érzés volt, mikor azt mondta, végre otthonra talált” - mesélte Jakab István igazgató.
Elmondta ugyanakkor azt is, hogy a lakók közül többeknek tíz éve, egyeseknek talán harminc éve nem volt részük olyan élményben, mint amilyen ez a karácsonyi műsor volt, lakóknak és hozzátartozóknak egyaránt megtelt könnyel a szemük.
A bentlakók többnyire Marosvásárhelyen laktak vagy a Nyárád-mentén, a hozzátartozók közt vannak külföldre költözöttek, más városban élők, de olyanok is, akik mindennap eljönnek látogatóba. A kilenc lakó közül a legidősebb 94, a legfiatalabb 74 éves. Van köztük házaspár is. Vannak ágyhozkötött betegek is. Szociálisan támogatott helyek viszont nincsenek, csak olyan öregeket vesznek fel, akik a díjakat rendszeresen tudják fizetni. Menhely-jellege nincs és nem is tervezik ezt – mondta el a maszol.ro kérdésére az igazgató.
A Kálvin Idősek Otthona református intézmény, a programra nézve ez azt jelenti, hogy délelőttönként mindennap tartanak egy félórás áhítatot, vasárnaponként van istentisztelet, és adott a lehetőség lelkigondozásra – annál is inkább, hogy a bentlakók közt van lelkész is, az épület másik szárnyában pedig kimondottan nyugdíjas lelkipásztor(-házaspároknak) tartanak fenn apartmanokat. Különben a marosvásárhelyi és környékbeli lelkészek szolgálnak be.
Önkéntesek is egyre többen jelentkeznek, a délutáni foglalkozások így az ő ajánlataik függvényében is alakulhat, létrejöhet filmklub, barkácskör, egyesek szívesen olvasnának fel, de amire a legnagyobb szükség lenne az igazgató szerint: a beszélgetés.
„Elképesztően hálásak tudnak lenni az öregek. Egyikük például azt mondta, hogy ha ő tudja, hogy ez ilyen, akkor már harminc évvel ezelőtt beköltözött volna. Bánom, hogy nem fotóztam le, amikor az első beköltözők megérkeztek. Le kellett volna filmeznem, hogy néztek ki akkor. Valósággal látszik, hogy egy hónap alatt megszépültek, meghíztak” - mondja Jakab István, aki szerint a belülről fakadó, magától jövő szeretet a legfontosabb, ez a kulcsa a jó hangulatnak, családias légkörnek, ahol a takarítónőt is érdekli a lakó hogyléte.
Az ilyen szeretet pedig szeretet szül. Ebbe az otthonba várják új lakóikat az új évben az üres, de már otthonos, és még otthonosabbá tehető szobák.
Zsigmond Júlia
maszol.ro
November elején nyitotta meg kapuit a Kálvin Jánosról elnevezett marosvásárhelyi idősek otthona, amelyet a Református Egyház Nyugdíjintézete hozott létre. Az év végéig kilencen költöztek be, de januártól már várják az új lakókat, összesen 56 helyet tartanak fenn egyedül maradt, gondozásra, szakápolásra szoruló időseknek.
Az elmúlt szűk két hónap a rutin kialakulásának ideje volt, az egymás megismerésének lassú folyamata a lakók között épp hogy csak elkezdődött. A délutáni pihenő alatt egyelőre csak kevesen keresik egymás társaságát, de irányított együttlét alkalmával már beszélgettek karácsonyi élményeikről, készítettek közösen adventi, karácsonyi díszeket ajtóra, ablakra, asztalra, na és a fenyőfára, melyet együtt öltöztettek fel.
A Bod Péter Diakóniai Központ diákjai karácsonyi műsort mutattak be. „Gyönyörű program volt” - ismerte el az egyik bentlakó idős asszony, aki egy másik otthonból költözött át. „Ahol volt ezelőtt, ott nem volt hajlandó kimozdulni hónapokon át a szobájából, itt pedig nem telik el úgy hét, hogy ne jöjjön ki: enni kijött, áhítatra, barkácsolásra kijött. Olyan jóleső érzés volt, mikor azt mondta, végre otthonra talált” - mesélte Jakab István igazgató.
Elmondta ugyanakkor azt is, hogy a lakók közül többeknek tíz éve, egyeseknek talán harminc éve nem volt részük olyan élményben, mint amilyen ez a karácsonyi műsor volt, lakóknak és hozzátartozóknak egyaránt megtelt könnyel a szemük.
A bentlakók többnyire Marosvásárhelyen laktak vagy a Nyárád-mentén, a hozzátartozók közt vannak külföldre költözöttek, más városban élők, de olyanok is, akik mindennap eljönnek látogatóba. A kilenc lakó közül a legidősebb 94, a legfiatalabb 74 éves. Van köztük házaspár is. Vannak ágyhozkötött betegek is. Szociálisan támogatott helyek viszont nincsenek, csak olyan öregeket vesznek fel, akik a díjakat rendszeresen tudják fizetni. Menhely-jellege nincs és nem is tervezik ezt – mondta el a maszol.ro kérdésére az igazgató.
A Kálvin Idősek Otthona református intézmény, a programra nézve ez azt jelenti, hogy délelőttönként mindennap tartanak egy félórás áhítatot, vasárnaponként van istentisztelet, és adott a lehetőség lelkigondozásra – annál is inkább, hogy a bentlakók közt van lelkész is, az épület másik szárnyában pedig kimondottan nyugdíjas lelkipásztor(-házaspároknak) tartanak fenn apartmanokat. Különben a marosvásárhelyi és környékbeli lelkészek szolgálnak be.
Önkéntesek is egyre többen jelentkeznek, a délutáni foglalkozások így az ő ajánlataik függvényében is alakulhat, létrejöhet filmklub, barkácskör, egyesek szívesen olvasnának fel, de amire a legnagyobb szükség lenne az igazgató szerint: a beszélgetés.
„Elképesztően hálásak tudnak lenni az öregek. Egyikük például azt mondta, hogy ha ő tudja, hogy ez ilyen, akkor már harminc évvel ezelőtt beköltözött volna. Bánom, hogy nem fotóztam le, amikor az első beköltözők megérkeztek. Le kellett volna filmeznem, hogy néztek ki akkor. Valósággal látszik, hogy egy hónap alatt megszépültek, meghíztak” - mondja Jakab István, aki szerint a belülről fakadó, magától jövő szeretet a legfontosabb, ez a kulcsa a jó hangulatnak, családias légkörnek, ahol a takarítónőt is érdekli a lakó hogyléte.
Az ilyen szeretet pedig szeretet szül. Ebbe az otthonba várják új lakóikat az új évben az üres, de már otthonos, és még otthonosabbá tehető szobák.
Zsigmond Júlia
maszol.ro
2015. január 3.
Mit kívánhat a magyar nemzet?
Úgy tűnik, nem csak mi, magyarok szeretünk sarkosan fogalmazni és időnként „sarkosan” is élni, nem csak minket csábítanak éles és éppen ezért többnyire hamis alternatívák, nem csak mi osztunk kettőbe az égvilágon mindent: közéletet, politikát, kultúrát. Urbánusok és népiek, balosok és jobbosok, vagy – bibói szóhasználattal élve – hamis realisták és túlfeszült lényeglátók vitáznak egymással szüntelenül.
Illetve egy ideje már nem is vitatkoznak, hiszen nincsenek beszélő viszonyban. Lehet, hogy magyar átok volt ez valamikor, de ma már kezd összeurópai nyavalyává válni, hogy például a nemzet, nemzetek továbbélését szembeállítjuk az egységes Európa koncepciójával. 2014. május 30-án Budapesten Jürgen Habermas, a modern szociológia és kommunikáció egyik guruja fogalmazta ezt meg, nyilván nem először: „Állampolgári és európai szolidaritásra van szükség a nacionalizmus helyett.” Arra utalt, hogy idejét múlta a „nemzetek Európája” elképzelés.
Hasonlóképpen sarkítva, de ellenkező előjellel beszélt erről valamikor 2002-ben Orbán Viktor: „Magyarországon a baloldal internacionalista, az MSZP–SZDSZ-kormány internacionalista, míg a polgári ellenzék pedig egy nemzetek Európájában gondolkodó politikai erő.” Vagyis nincsen más választásunk, mint egy vegytisztán liberális, az egyén szabadságát már-már abszolutizáló vagy ezzel szemben egy konzervatív, az európai integrációt csakis a kollektív entitások, elsősorban a nemzetek szövetségének tekintő elképzelés mellé állni.
Feltehetjük ugyan megint a bő másfél évszázaddal ezelőtti kérdést, hogy mit kíván a magyar nemzet, de míg akkor, 1848 márciusában ennek valós politikai, társadalmi és jogi tartalma volt, ma már csak egy tetszetős alternatíva illusztrálására szolgálhat: annak, aki magyar és az is akar maradni, habozás nélkül oda kell állnia a „nemzetek Európája” – valójában a „nemzetállamok Európája” – koncepció mellé, hiszen a túloldalon tulajdonképpen a mindenféle nemzeti, etnikai, regionális kötődésüktől megszabadított egyének Európáját kaphatja csupán.
Ezek szerint továbbra is csak tizenkilencedik századi, de akkor kudarcot vallott nemzetállami céljait adhatja a kérdésre feleletként a magyar nemzet, mert ellenkező esetben lemond közös nemzeti jövőjéről, és „elengedi a kezét” tagjainak, hogy ki-ki boldoguljon a maga módján Budapesttől Brüsszelig, Marosvásárhelytől Londonig. Rossz választás ez. Számomra legalábbis elfogadhatatlan, és úgy vélem, az Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján vagy a környező országokban másutt élő magyarok számára is.
Mint ahogy a mai Magyarország Kárpát-medencei helye, szerepe, perspektívái szempontjából azt is szinte tragikusnak tartom, hogy a leginkább szociális és gazdasági megoldások ütköztetésére szolgáló jobb és bal egyaránt nemzetpolitikai ügyekben különbözteti meg magát a másiktól. Csak ennyit kívánhat a magyar nemzet? Természetesen nem.
Jürgen Habermas egyik-másik követője valószínűleg téved, amikor a hagyományos nemzetállami nacionalizmusok helyett semmi mást nem kínál, mint egy sokkal nagyobb és átláthatatlanabb nacionalizmust: az „európaiságot”.
Valahogy úgy képzelem ezt a teóriát, hogy fokozatosan eltűnnek a mai nemzetek kontinensünkön, és helyettük megjelenik a hatalmas „európai nemzet”, amelyben kinek-kinek egyformán helye van, és ez az európai identitás fontosabb lesz, mint a saját történelem, kultúra, nyelv. Lehetséges ez? Az alapvető félreértés abban áll, hogy a mai nemzetet mi valamiféle változatlan kollektívumnak tekintjük, amely legfennebb csak meghaladható, de jellemzői nem módosulnak. Ma már a nemzet, úgymond, fejlődésképtelen, s nincs is rá szükség, hiszen vannak, lesznek identitások, amelyek az „etnopluralizmust” helyettesítik.
Nos, azt hiszem, legelőször is arról kellene lemondanunk mindannyiunknak, hogy a XXI. század embere egyetlen, kizárólagos identitással rendelkezhet csupán, és ezt a hamis elképzelést végül az egységes Európára is kiterjesztjük, ahol valaki vagy elsősorban európai vagy elsősorban magyar, francia, német, román, szlovák, szerb, ukrán stb. Mekkora újdonság a modern kommunikáció, amely lehetővé tette, hogy mindenféle virtuális közösségek jöhessenek létre, például a Facebookon, eladdig, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztást minden jel szerint a Facebook-közösségek ad hoc összefogása döntötte el.
Pontosabban: azok, akik a látszólag politikán kívülről érkező Klaus Johannis mellett kampányoltak, ezt a kommunikációs lehetőséget használták ki. Ismétlem, hatalmas újdonságnak tűnik ez, de valójában visszatérés a tradicionális közösségeszményhez, és a társadalom globalizációjának csípős cáfolata. Úgy képzelem, a Facebookon azt találja meg a mai ember, amit a globalizálódó világban végképp elveszettnek hittünk: a falut vagy kisvárost, ahonnan mindannyian jöttünk. Magam még nem vagyok Facebook-hívő, de sejtem, hogy majd engem is beszippant e kisvárosnosztalgia.
Igen, úgy értettem, hogy egy-egy falunyi, legtöbb kisvárosnyi ismerőse van ily módon valakinek, és ez eszembe juttatja hajdani városkámat, ahol szinte mindenkit ismertünk, tudtuk, ki halt meg és ki született, folyamatosan értesültünk szerelmekről, konfliktusokról, elutazásokról és visszaérkezésekről. Otthon voltunk. Ami a valóságos világban ma már nem lehetséges igazán, mert a fogyasztói társadalomban az otthon is fogyóeszköz, mindenki mozgásban van, elköltözik, letelepedik, aztán továbbmegy.
Illetve a gyors közlekedési lehetőségek megjelenésével egyetlen összefüggő metropolisszá lesz a glóbusz, ahol mindenütt otthon vagyunk – vagyis sehol sem. A Facebook nem az elidegenedett ember „létbe vetettségének” bizonyítéka, hanem ellenkezőleg, arra példa, hogy az egyén a lehető legnagyobb kapcsolatteremtési szabadságot önként korlátozza: csatlakozik egy virtuális közösséghez. Márpedig ez számomra azt jelenti, hogy a nemzettel sem az a dilemma, eltűnik-e vagy sem, hanem hogy mi módon változik eddigi nemzetfogalmunk. Milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet?
És milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet egyik vagy másik, Magyarországon kívüli része? Van-e olyan jogi, politikai megoldás, amely az egységesülő Európai Unión belül tartósan egybekapcsol egy-egy nemzetet, és ezáltal biztosítja megmaradásukat, vagy pedig marad a változatlanul időszerű Illyés Gyula-i vízió: haza a magasban? Elegendő-e egy olyan Európát álmodnunk magunknak, ahol akadálytalanul megvalósulhat ez a virtuális haza, és akárcsak a falunyi vagy kisvárosnyi Facebook-közösség, örülhetünk, hogy Bukarestben vagy Amszterdamban egyaránt hozzáférhetünk szinte minden kulturális értékhez, amit ez a nemzet létrehoz?
Ami persze azt is jelenti, hogy lassan inkább leszünk bukarestiek vagy amszterdamiak, mint magyarok, miközben úgy általában mind európaiak vagyunk. Véleményem szerint egy ilyen elképzelés is csak illúzió, amivel önmagát nyugtatgatja a fellángoló nacionalizmusoktól megrémült baloldal. Erdélyi magyarként olyan nemzetfelfogásra lenne szükségem, amely lehetővé teszi, hogy a szülőföldemen, saját országom egyenjogú állampolgáraként, magyarként boldoguljak. Ezt ma igazság szerint sem az ultraliberális, sem a konzervatív Európa-koncepció nem kínálja fel.
A modern európai nemzet definiálására vonatkozó kísérletek ugyanis sorra csődöt mondtak. Politikai nemzet? Ez olyasmit jelentene, hogy egy bizonyos ország állampolgáraiként valamennyien ugyanahhoz a politikai nemzethez tartozunk, attól függetlenül, hogy mi az anyanyelvünk, hagyományunk, történelmünk. A baj az ezzel, hogy ésszerűségi alapon így szokás legyűrni a kisebbség torkán a többség akaratát. Etnikai nemzet? Itt, Európában? Mondjuk, Petőfi vagy József Attila olvasása közben nyugodtan elgondolkodhatunk mindenfajta etnikai elv bornírtságán.
Kulturális nemzet? Ez már kedvemre való eszme! Magyarok vagyunk, akiknek magyar az anyanyelvük és a kultúrájuk. Csakhogy a jövő Európájában lesznek-e eszközeink, hogy ennek a nyelvnek hangot is adjunk, és hogy ezt a kultúrát műveljük? Hát persze. Már hallom is a választ ismét: a nemzetállam. A nemzetállamok. De hogyan? Marosvásárhelyen élek, és csakis Budapesttől várok eszközöket kultúrám érvényesítéséhez? Az ukrajnai román Csernovicban él, de Bukarestből kap lehetőséget a kulturális értékteremtéshez? Itt élünk, odatartozunk? Haza a magasban, amelynek esetleg jogi formája is van?
A kettős állampolgárság ilyen – lelkesítő és veszedelmes – kísérlet, nem a nemzetegyesítésre, ez nem igaz, hanem a határokon átnyúló nemzetállam megteremtésére. Aminek egészen különös következményei vannak. Az például, hogy mivel a kettős állampolgársághoz a magyar identitást kell – persze rugalmasan, származással, nyelvtudással – bizonyítani, ez visszahat az állampolgárság jellegére. Vagyis valamilyen állam polgárának lenni nyelvi, kulturális identitást jelent. Tehát aki magyar állampolgár, az mind magyar? Németek, szlovákok, románok, cigányok is? És aki román állampolgár, az mind román lesz egy időn túl? Mi is?
Nem, a mai Európában a nemzetállam nem lehet kohéziós erő. Viszont abban van igazuk azoknak, akik valamilyen jogi keretet akarnak adni a nemzeti szolidaritásnak, hogy értéket nem lehet a semmiből teremteni. Márpedig a nemzeti identitás továbbvitelének elsősorban mégiscsak a sajátos, egyéni és egyedi értékteremtés a célja. Ám ehhez az is hozzátartozik, hogy számomra például a magyar kultúra erdélyi sajátosságai is olyan értéket képviselnek, amit nem szabad elveszíteni, és ezért fontos a szülőföldön való boldogulás. Nem kell ezt különösebben mitizálni.
A festő számára más a gyergyói táj, más az alföldi. Ez nem mítosz, nem is irredentizmus vagy nacionalizmus, ez kulturális valóság. Ha pedig a kettős állampolgárság nem abban segít, hogy az erdélyi magyar, ha akar, Erdélyben maradjon, hanem abban, hogy a magyarországi pártok begyűjthessék a szavazatát, majd előbb-utóbb kitelepüljön, akkor ez nem megoldás.
Akkor sem, ha pillanatnyilag a határon túli avagy külhoni magyarok elsöprő többsége örömmel fogadta is ezt a lehetőséget. A mai Európában egymás mellett, sokszor egymásnak ellentmondva kavarognak a különböző elképzelések akár magáról az állampolgárságról, akár az állampolgár és az állami intézmények közti viszonyról legyen szó.
Brüsszel azt próbálja bevezetni, hogy egy választáson azok vegyenek részt, akikre a döntés közvetlenül visszahat. Tehát azok szavazhatnak egy polgármesterről, akik a tartósan ott élnek, és nem számít, hogy állampolgárok-e. Ugyanakkor az uniós tagállamok egyre bőkezűbben bánnak máshol élő állampolgáraikkal, ami az országos parlamenti választásokon való részvételt illeti, erre ugyanis nincsen brüsszeli direktíva. Ezáltal adott esetben azok dönthetik el egy parlament összetételét, akik egyébként az így megválasztott törvényhozás „jótéteményeiből” nem vagy csak alig-alig részesülnek.
Magyarország esetében a friss kettős állampolgárok saját bőrükön sohasem tapasztalták az ottani oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer működését, közvetve mégis véleményt mondanak erről. Romániában pedig olyanok vettek részt legutóbb, másfél százezren az első, jóval több mint háromszázezren a második fordulóban az elnökválasztáson, akik nagyrészt Romániából mentek el, van véleményük a rendszerről, de többségük nem kíván hazatérni a közeljövőben. Mivel nem számított arra, hogy a kint levők továbbra is ott élnek egy virtuális Facebook-hazában, és ezáltal szavazásra mozgósíthatók, a szavazást megszervező román kormány nem biztosított megfelelő számú szavazóirodát külföldön, és ez a frusztráltság a második fordulóban visszahatott.
Mégsem gondolom, hogy az állampolgárság és a nemzeti identitás a jövő Európájában egybeesik. Ez lehetetlen. Mint ahogy a nemzetállam is ellentmond egy sokszínű, sokkultúrájú Európa eszméjének, hiszen egy etnikailag, nemzetileg kevert Európában a különböző közösségek csakis a decentralizált államokban érezhetik jól magukat, ott igazán erősek. Márpedig a nemzetállami koncepció óhatatlanul együtt jár a centralizációval, az identitáris különbségek eltüntetésére irányuló szándékokkal. Ilyen szándékot mutatnak a különböző európai országokban előretörő jobboldali nacionalizmusok, s a közösség- és szolidaritásteremtő nemzeti identitások helyett a valamilyen homályos európai identitásban hívő baloldali ideológiák is.
Sokféle válasz elképzelhető arra, hogy mit kívánhat a magyar nemzet, de hosszú távon működő megoldás valószínűleg csak egy van. Éspedig úgy, hogy ne csak román és európai, spanyol és európai, brit és európai lehessen valaki, hanem erdélyi magyar és európai, katalán és európai, skót és európai.
Sokkal inkább ellentétben vannak viszont ezek a célok a nemzetállami fantazmagóriákkal, még a kettős állampolgárság elvével is, ami bizony egyelőre olyan, nagy tömegeket fellelkesítő kísérlet, amelynek nem látni a végét. De aki ezt a kísérletet akadályozni próbálta Magyarországon, úgy járt, mint most a román kormány, amely korlátozta – vagy korlátozni látszott – a külföldön élő románok szavazási lehetőségét. Minden népszerűségét elvesztette kint is, de bent is. Végül is mi mást kívánhatnék magamnak, mint azt az Európát, amely már ma is több magyar szót tesz lehetővé a brüsszeli EP-ben, mint amennyit – egyelőre semennyit – Románia a bukaresti szenátusban vagy képviselőházban?
Az is igaz, hogy nem Bukarestet akarjuk mi elmagyarosítani, hanem legalább megtartani a nyelvi-nemzetiségi arányokat abban az Erdélyben, ahol kínkeservesen ugyan, de mára már sikerült fontos nyelvhasználati jogokat kivívni a kisebbségi, többnyire magyar közösségek és ezáltal az egyes emberek számára is. Belevágok hát még egyszer, sokadszor: mit kívánhat a magyar nemzet? Legfőképpen talán olyan Magyarországot, amely tekintélyével, befolyásával hozzájárulhat, hogy ezek a már megszerzett jogok számunkra megmaradjanak, s újabbakkal bővüljenek. Van-e ma ehhez elegendő tekintélye és befolyása Magyarországnak? Attól tartok, nincsen.
Markó Béla
Népszabadság
Úgy tűnik, nem csak mi, magyarok szeretünk sarkosan fogalmazni és időnként „sarkosan” is élni, nem csak minket csábítanak éles és éppen ezért többnyire hamis alternatívák, nem csak mi osztunk kettőbe az égvilágon mindent: közéletet, politikát, kultúrát. Urbánusok és népiek, balosok és jobbosok, vagy – bibói szóhasználattal élve – hamis realisták és túlfeszült lényeglátók vitáznak egymással szüntelenül.
Illetve egy ideje már nem is vitatkoznak, hiszen nincsenek beszélő viszonyban. Lehet, hogy magyar átok volt ez valamikor, de ma már kezd összeurópai nyavalyává válni, hogy például a nemzet, nemzetek továbbélését szembeállítjuk az egységes Európa koncepciójával. 2014. május 30-án Budapesten Jürgen Habermas, a modern szociológia és kommunikáció egyik guruja fogalmazta ezt meg, nyilván nem először: „Állampolgári és európai szolidaritásra van szükség a nacionalizmus helyett.” Arra utalt, hogy idejét múlta a „nemzetek Európája” elképzelés.
Hasonlóképpen sarkítva, de ellenkező előjellel beszélt erről valamikor 2002-ben Orbán Viktor: „Magyarországon a baloldal internacionalista, az MSZP–SZDSZ-kormány internacionalista, míg a polgári ellenzék pedig egy nemzetek Európájában gondolkodó politikai erő.” Vagyis nincsen más választásunk, mint egy vegytisztán liberális, az egyén szabadságát már-már abszolutizáló vagy ezzel szemben egy konzervatív, az európai integrációt csakis a kollektív entitások, elsősorban a nemzetek szövetségének tekintő elképzelés mellé állni.
Feltehetjük ugyan megint a bő másfél évszázaddal ezelőtti kérdést, hogy mit kíván a magyar nemzet, de míg akkor, 1848 márciusában ennek valós politikai, társadalmi és jogi tartalma volt, ma már csak egy tetszetős alternatíva illusztrálására szolgálhat: annak, aki magyar és az is akar maradni, habozás nélkül oda kell állnia a „nemzetek Európája” – valójában a „nemzetállamok Európája” – koncepció mellé, hiszen a túloldalon tulajdonképpen a mindenféle nemzeti, etnikai, regionális kötődésüktől megszabadított egyének Európáját kaphatja csupán.
Ezek szerint továbbra is csak tizenkilencedik századi, de akkor kudarcot vallott nemzetállami céljait adhatja a kérdésre feleletként a magyar nemzet, mert ellenkező esetben lemond közös nemzeti jövőjéről, és „elengedi a kezét” tagjainak, hogy ki-ki boldoguljon a maga módján Budapesttől Brüsszelig, Marosvásárhelytől Londonig. Rossz választás ez. Számomra legalábbis elfogadhatatlan, és úgy vélem, az Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján vagy a környező országokban másutt élő magyarok számára is.
Mint ahogy a mai Magyarország Kárpát-medencei helye, szerepe, perspektívái szempontjából azt is szinte tragikusnak tartom, hogy a leginkább szociális és gazdasági megoldások ütköztetésére szolgáló jobb és bal egyaránt nemzetpolitikai ügyekben különbözteti meg magát a másiktól. Csak ennyit kívánhat a magyar nemzet? Természetesen nem.
Jürgen Habermas egyik-másik követője valószínűleg téved, amikor a hagyományos nemzetállami nacionalizmusok helyett semmi mást nem kínál, mint egy sokkal nagyobb és átláthatatlanabb nacionalizmust: az „európaiságot”.
Valahogy úgy képzelem ezt a teóriát, hogy fokozatosan eltűnnek a mai nemzetek kontinensünkön, és helyettük megjelenik a hatalmas „európai nemzet”, amelyben kinek-kinek egyformán helye van, és ez az európai identitás fontosabb lesz, mint a saját történelem, kultúra, nyelv. Lehetséges ez? Az alapvető félreértés abban áll, hogy a mai nemzetet mi valamiféle változatlan kollektívumnak tekintjük, amely legfennebb csak meghaladható, de jellemzői nem módosulnak. Ma már a nemzet, úgymond, fejlődésképtelen, s nincs is rá szükség, hiszen vannak, lesznek identitások, amelyek az „etnopluralizmust” helyettesítik.
Nos, azt hiszem, legelőször is arról kellene lemondanunk mindannyiunknak, hogy a XXI. század embere egyetlen, kizárólagos identitással rendelkezhet csupán, és ezt a hamis elképzelést végül az egységes Európára is kiterjesztjük, ahol valaki vagy elsősorban európai vagy elsősorban magyar, francia, német, román, szlovák, szerb, ukrán stb. Mekkora újdonság a modern kommunikáció, amely lehetővé tette, hogy mindenféle virtuális közösségek jöhessenek létre, például a Facebookon, eladdig, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztást minden jel szerint a Facebook-közösségek ad hoc összefogása döntötte el.
Pontosabban: azok, akik a látszólag politikán kívülről érkező Klaus Johannis mellett kampányoltak, ezt a kommunikációs lehetőséget használták ki. Ismétlem, hatalmas újdonságnak tűnik ez, de valójában visszatérés a tradicionális közösségeszményhez, és a társadalom globalizációjának csípős cáfolata. Úgy képzelem, a Facebookon azt találja meg a mai ember, amit a globalizálódó világban végképp elveszettnek hittünk: a falut vagy kisvárost, ahonnan mindannyian jöttünk. Magam még nem vagyok Facebook-hívő, de sejtem, hogy majd engem is beszippant e kisvárosnosztalgia.
Igen, úgy értettem, hogy egy-egy falunyi, legtöbb kisvárosnyi ismerőse van ily módon valakinek, és ez eszembe juttatja hajdani városkámat, ahol szinte mindenkit ismertünk, tudtuk, ki halt meg és ki született, folyamatosan értesültünk szerelmekről, konfliktusokról, elutazásokról és visszaérkezésekről. Otthon voltunk. Ami a valóságos világban ma már nem lehetséges igazán, mert a fogyasztói társadalomban az otthon is fogyóeszköz, mindenki mozgásban van, elköltözik, letelepedik, aztán továbbmegy.
Illetve a gyors közlekedési lehetőségek megjelenésével egyetlen összefüggő metropolisszá lesz a glóbusz, ahol mindenütt otthon vagyunk – vagyis sehol sem. A Facebook nem az elidegenedett ember „létbe vetettségének” bizonyítéka, hanem ellenkezőleg, arra példa, hogy az egyén a lehető legnagyobb kapcsolatteremtési szabadságot önként korlátozza: csatlakozik egy virtuális közösséghez. Márpedig ez számomra azt jelenti, hogy a nemzettel sem az a dilemma, eltűnik-e vagy sem, hanem hogy mi módon változik eddigi nemzetfogalmunk. Milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet?
És milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet egyik vagy másik, Magyarországon kívüli része? Van-e olyan jogi, politikai megoldás, amely az egységesülő Európai Unión belül tartósan egybekapcsol egy-egy nemzetet, és ezáltal biztosítja megmaradásukat, vagy pedig marad a változatlanul időszerű Illyés Gyula-i vízió: haza a magasban? Elegendő-e egy olyan Európát álmodnunk magunknak, ahol akadálytalanul megvalósulhat ez a virtuális haza, és akárcsak a falunyi vagy kisvárosnyi Facebook-közösség, örülhetünk, hogy Bukarestben vagy Amszterdamban egyaránt hozzáférhetünk szinte minden kulturális értékhez, amit ez a nemzet létrehoz?
Ami persze azt is jelenti, hogy lassan inkább leszünk bukarestiek vagy amszterdamiak, mint magyarok, miközben úgy általában mind európaiak vagyunk. Véleményem szerint egy ilyen elképzelés is csak illúzió, amivel önmagát nyugtatgatja a fellángoló nacionalizmusoktól megrémült baloldal. Erdélyi magyarként olyan nemzetfelfogásra lenne szükségem, amely lehetővé teszi, hogy a szülőföldemen, saját országom egyenjogú állampolgáraként, magyarként boldoguljak. Ezt ma igazság szerint sem az ultraliberális, sem a konzervatív Európa-koncepció nem kínálja fel.
A modern európai nemzet definiálására vonatkozó kísérletek ugyanis sorra csődöt mondtak. Politikai nemzet? Ez olyasmit jelentene, hogy egy bizonyos ország állampolgáraiként valamennyien ugyanahhoz a politikai nemzethez tartozunk, attól függetlenül, hogy mi az anyanyelvünk, hagyományunk, történelmünk. A baj az ezzel, hogy ésszerűségi alapon így szokás legyűrni a kisebbség torkán a többség akaratát. Etnikai nemzet? Itt, Európában? Mondjuk, Petőfi vagy József Attila olvasása közben nyugodtan elgondolkodhatunk mindenfajta etnikai elv bornírtságán.
Kulturális nemzet? Ez már kedvemre való eszme! Magyarok vagyunk, akiknek magyar az anyanyelvük és a kultúrájuk. Csakhogy a jövő Európájában lesznek-e eszközeink, hogy ennek a nyelvnek hangot is adjunk, és hogy ezt a kultúrát műveljük? Hát persze. Már hallom is a választ ismét: a nemzetállam. A nemzetállamok. De hogyan? Marosvásárhelyen élek, és csakis Budapesttől várok eszközöket kultúrám érvényesítéséhez? Az ukrajnai román Csernovicban él, de Bukarestből kap lehetőséget a kulturális értékteremtéshez? Itt élünk, odatartozunk? Haza a magasban, amelynek esetleg jogi formája is van?
A kettős állampolgárság ilyen – lelkesítő és veszedelmes – kísérlet, nem a nemzetegyesítésre, ez nem igaz, hanem a határokon átnyúló nemzetállam megteremtésére. Aminek egészen különös következményei vannak. Az például, hogy mivel a kettős állampolgársághoz a magyar identitást kell – persze rugalmasan, származással, nyelvtudással – bizonyítani, ez visszahat az állampolgárság jellegére. Vagyis valamilyen állam polgárának lenni nyelvi, kulturális identitást jelent. Tehát aki magyar állampolgár, az mind magyar? Németek, szlovákok, románok, cigányok is? És aki román állampolgár, az mind román lesz egy időn túl? Mi is?
Nem, a mai Európában a nemzetállam nem lehet kohéziós erő. Viszont abban van igazuk azoknak, akik valamilyen jogi keretet akarnak adni a nemzeti szolidaritásnak, hogy értéket nem lehet a semmiből teremteni. Márpedig a nemzeti identitás továbbvitelének elsősorban mégiscsak a sajátos, egyéni és egyedi értékteremtés a célja. Ám ehhez az is hozzátartozik, hogy számomra például a magyar kultúra erdélyi sajátosságai is olyan értéket képviselnek, amit nem szabad elveszíteni, és ezért fontos a szülőföldön való boldogulás. Nem kell ezt különösebben mitizálni.
A festő számára más a gyergyói táj, más az alföldi. Ez nem mítosz, nem is irredentizmus vagy nacionalizmus, ez kulturális valóság. Ha pedig a kettős állampolgárság nem abban segít, hogy az erdélyi magyar, ha akar, Erdélyben maradjon, hanem abban, hogy a magyarországi pártok begyűjthessék a szavazatát, majd előbb-utóbb kitelepüljön, akkor ez nem megoldás.
Akkor sem, ha pillanatnyilag a határon túli avagy külhoni magyarok elsöprő többsége örömmel fogadta is ezt a lehetőséget. A mai Európában egymás mellett, sokszor egymásnak ellentmondva kavarognak a különböző elképzelések akár magáról az állampolgárságról, akár az állampolgár és az állami intézmények közti viszonyról legyen szó.
Brüsszel azt próbálja bevezetni, hogy egy választáson azok vegyenek részt, akikre a döntés közvetlenül visszahat. Tehát azok szavazhatnak egy polgármesterről, akik a tartósan ott élnek, és nem számít, hogy állampolgárok-e. Ugyanakkor az uniós tagállamok egyre bőkezűbben bánnak máshol élő állampolgáraikkal, ami az országos parlamenti választásokon való részvételt illeti, erre ugyanis nincsen brüsszeli direktíva. Ezáltal adott esetben azok dönthetik el egy parlament összetételét, akik egyébként az így megválasztott törvényhozás „jótéteményeiből” nem vagy csak alig-alig részesülnek.
Magyarország esetében a friss kettős állampolgárok saját bőrükön sohasem tapasztalták az ottani oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer működését, közvetve mégis véleményt mondanak erről. Romániában pedig olyanok vettek részt legutóbb, másfél százezren az első, jóval több mint háromszázezren a második fordulóban az elnökválasztáson, akik nagyrészt Romániából mentek el, van véleményük a rendszerről, de többségük nem kíván hazatérni a közeljövőben. Mivel nem számított arra, hogy a kint levők továbbra is ott élnek egy virtuális Facebook-hazában, és ezáltal szavazásra mozgósíthatók, a szavazást megszervező román kormány nem biztosított megfelelő számú szavazóirodát külföldön, és ez a frusztráltság a második fordulóban visszahatott.
Mégsem gondolom, hogy az állampolgárság és a nemzeti identitás a jövő Európájában egybeesik. Ez lehetetlen. Mint ahogy a nemzetállam is ellentmond egy sokszínű, sokkultúrájú Európa eszméjének, hiszen egy etnikailag, nemzetileg kevert Európában a különböző közösségek csakis a decentralizált államokban érezhetik jól magukat, ott igazán erősek. Márpedig a nemzetállami koncepció óhatatlanul együtt jár a centralizációval, az identitáris különbségek eltüntetésére irányuló szándékokkal. Ilyen szándékot mutatnak a különböző európai országokban előretörő jobboldali nacionalizmusok, s a közösség- és szolidaritásteremtő nemzeti identitások helyett a valamilyen homályos európai identitásban hívő baloldali ideológiák is.
Sokféle válasz elképzelhető arra, hogy mit kívánhat a magyar nemzet, de hosszú távon működő megoldás valószínűleg csak egy van. Éspedig úgy, hogy ne csak román és európai, spanyol és európai, brit és európai lehessen valaki, hanem erdélyi magyar és európai, katalán és európai, skót és európai.
Sokkal inkább ellentétben vannak viszont ezek a célok a nemzetállami fantazmagóriákkal, még a kettős állampolgárság elvével is, ami bizony egyelőre olyan, nagy tömegeket fellelkesítő kísérlet, amelynek nem látni a végét. De aki ezt a kísérletet akadályozni próbálta Magyarországon, úgy járt, mint most a román kormány, amely korlátozta – vagy korlátozni látszott – a külföldön élő románok szavazási lehetőségét. Minden népszerűségét elvesztette kint is, de bent is. Végül is mi mást kívánhatnék magamnak, mint azt az Európát, amely már ma is több magyar szót tesz lehetővé a brüsszeli EP-ben, mint amennyit – egyelőre semennyit – Románia a bukaresti szenátusban vagy képviselőházban?
Az is igaz, hogy nem Bukarestet akarjuk mi elmagyarosítani, hanem legalább megtartani a nyelvi-nemzetiségi arányokat abban az Erdélyben, ahol kínkeservesen ugyan, de mára már sikerült fontos nyelvhasználati jogokat kivívni a kisebbségi, többnyire magyar közösségek és ezáltal az egyes emberek számára is. Belevágok hát még egyszer, sokadszor: mit kívánhat a magyar nemzet? Legfőképpen talán olyan Magyarországot, amely tekintélyével, befolyásával hozzájárulhat, hogy ezek a már megszerzett jogok számunkra megmaradjanak, s újabbakkal bővüljenek. Van-e ma ehhez elegendő tekintélye és befolyása Magyarországnak? Attól tartok, nincsen.
Markó Béla
Népszabadság
2015. január 5.
Nem kisebbségi minimumra van szükség (Újévi beszélgetés Csáky Pál felvidéki EP-képviselővel)
Az Európai Parlamentben 2015-ben a magyar témák is az asztalra kerülnek – fejtette ki Csáky Pál EP-képviselő a Felvidék.ma hírportál vele készített interjújában:
– Az Európai Néppárt dokumentumaiban az szerepel, hogy őshonos európai kisebbségek ügyéért Csáky Pál, Sógor Csaba és Nagy József felel.
– Valóban, mindhárman koordinátorai lettünk ennek a témának, ám az igazság az, hogy ezt a kérdést mindhárman megörököltük. Az elmúlt időszak második felében az akkori kisebbségi intergroup szorgalmazott egy ilyen meghallgatást, ám mire átütötték a politikai érzéketlenség falát, kifutottak az időből. Így tudunk mi ezzel a kérdéssel mindjárt a ciklus elején foglalkozni, s ez kétségkívül előrelépés.
– Hogy tudnak együttműködni? – Nem könnyen, hiszen van, aki csak a saját világlátását szeretné belevinni a témába, s ezzel veszélyezteti az előrelépést. Van egy-két ember, aki megszállottja a tisztázatlan megbékélés témájának, mint a viccben, mindenről ez jut eszébe, ezt erőltetné mindenütt, ráadásul valamiféle kisebbségi minimummal kombinálva. Ez így nem lesz jó. (…) Én csak azt mondom, hogy legyünk tisztességesek az emberekkel szemben, s ne áltassuk az egyszerű falusi polgárokat azzal, hogy ha aláírnak bármiféle papírokat arról, hogy ők személy szerint meg akarnak békülni a szlovákokkal vagy a románokkal (ami egyébként tiszteletre méltó igyekezet), akkor attól a nemzetek közötti megbékélés nagy ügye komolyan előrehalad. Legfelsőbb politikai akarat és kölcsönösség nélkül nem jöhet létre igazi kiegyezés, ezt Európa nyugati felén is pontosan látják. Egyoldalúan erőltetni ezt a témát pedig a Károlyi Mihály-i habitus felélesztése, amely káros volt száz évvel ezelőtt is, és káros ma is, mert csökkenti a nemzeti immunrendszer hatékonyságát. – S mi a gond a kisebbségi minimummal?
– Nézze, ez szakmai kérdés, valaki vagy ért hozzá, vagy pedig nem. Az EU-ban nem minimumok kellenek, hanem hatékony kisebbségvédelem, a kisebbségi közösségek nyelveinek, kultúrájának, oktatási rendszereinek hatékony védelme, s ehhez megfelelő intézményrendszer. Erre kell felhívnunk a figyelmet, ebben az irányban kell elindulnunk. Ráadásul nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az EP-nek nincsenek megfelelő jogkörei egy ilyen kezdeményezés elindítására, azokat is átgondoltan kell megszerezni. Jelen pillanatban a tagországok térfelén pattog a labda, s bizony kapásból fel tudok sorolni öt-hat olyan tagországot, amely kapva kap a kisebbségi minimum témán, és azt mondja, rendben, akkor tegyük meg kötelező minimumnak mondjuk a legnagyobb európai kisebbségnek, a roma kisebbségnek megfelelő minimumot. S máris akkora öngólt lőttünk, hogy szakad a háló. Más kell ide: az Európa Tanács által kidolgozott eddigi dokumentumok bevitele az EU jogrendjébe, az a hatékony út.
– Milyen témák foglalkoztatják még?
– Az Európai Polgári Kezdeményezések témája, illetve a kisebbségi autonómia kérdése.
– A polgári kezdeményezések közül eddig egy sem volt sikeres.
– Ez a gond. Tény, hogy az eddigi kezdeményezéseket a bizottság mind megbuktatta, beleértve a FUEN, tehát az Európai Kisebbségek Föderalisztikus Uniója kezdeményezését is, amelynek az MKP tagja (és az RMDSZ is – szerk. megj), s amely a kisebbségi jogok európai szintű kezelésére hívta volna fel a figyelmet. Októberben részt vettem egy tanácskozáson, ahol sokunknak nem tetszett a bizottság (tehát az európai kormány) ilyetén hozzáállása. Kezdeményezésünkre az Európai Parlament vizsgálatot indított, s eme vizsgálat lefolytatásával két bizottságot, a Petíciós Bizottságot és az Alkotmányos Ügyek Bizottságát bízta meg. A Petíciós Bizottságban a néppárti frakció engem bízott meg az ügy vitelével, s örülök, hogy az Alkotmányos Ügyek Bizottságában Schöpflin György professzor úr a téma felelőse. A jelentés vélhetően júniusban kerül az asztalra. – S az autonómia? Nem túl kemény dió ez?
– Az EU tagállamai többségének alkotmánya vagy törvényei valamilyen formában tartalmazzák ezt a kifejezést, illetve szinonimáit. Örülök, hogy december végén létrejött a frakciók közötti, az őshonos kisebbségi közösségek jogaival foglalkozni hivatott intergroup. Már jeleztem a vezetésnek, hogy szeptemberben szeretném ott prezentáltatni az MKP autonómiaelképzelését.
(Felvidék.ma)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Európai Parlamentben 2015-ben a magyar témák is az asztalra kerülnek – fejtette ki Csáky Pál EP-képviselő a Felvidék.ma hírportál vele készített interjújában:
– Az Európai Néppárt dokumentumaiban az szerepel, hogy őshonos európai kisebbségek ügyéért Csáky Pál, Sógor Csaba és Nagy József felel.
– Valóban, mindhárman koordinátorai lettünk ennek a témának, ám az igazság az, hogy ezt a kérdést mindhárman megörököltük. Az elmúlt időszak második felében az akkori kisebbségi intergroup szorgalmazott egy ilyen meghallgatást, ám mire átütötték a politikai érzéketlenség falát, kifutottak az időből. Így tudunk mi ezzel a kérdéssel mindjárt a ciklus elején foglalkozni, s ez kétségkívül előrelépés.
– Hogy tudnak együttműködni? – Nem könnyen, hiszen van, aki csak a saját világlátását szeretné belevinni a témába, s ezzel veszélyezteti az előrelépést. Van egy-két ember, aki megszállottja a tisztázatlan megbékélés témájának, mint a viccben, mindenről ez jut eszébe, ezt erőltetné mindenütt, ráadásul valamiféle kisebbségi minimummal kombinálva. Ez így nem lesz jó. (…) Én csak azt mondom, hogy legyünk tisztességesek az emberekkel szemben, s ne áltassuk az egyszerű falusi polgárokat azzal, hogy ha aláírnak bármiféle papírokat arról, hogy ők személy szerint meg akarnak békülni a szlovákokkal vagy a románokkal (ami egyébként tiszteletre méltó igyekezet), akkor attól a nemzetek közötti megbékélés nagy ügye komolyan előrehalad. Legfelsőbb politikai akarat és kölcsönösség nélkül nem jöhet létre igazi kiegyezés, ezt Európa nyugati felén is pontosan látják. Egyoldalúan erőltetni ezt a témát pedig a Károlyi Mihály-i habitus felélesztése, amely káros volt száz évvel ezelőtt is, és káros ma is, mert csökkenti a nemzeti immunrendszer hatékonyságát. – S mi a gond a kisebbségi minimummal?
– Nézze, ez szakmai kérdés, valaki vagy ért hozzá, vagy pedig nem. Az EU-ban nem minimumok kellenek, hanem hatékony kisebbségvédelem, a kisebbségi közösségek nyelveinek, kultúrájának, oktatási rendszereinek hatékony védelme, s ehhez megfelelő intézményrendszer. Erre kell felhívnunk a figyelmet, ebben az irányban kell elindulnunk. Ráadásul nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az EP-nek nincsenek megfelelő jogkörei egy ilyen kezdeményezés elindítására, azokat is átgondoltan kell megszerezni. Jelen pillanatban a tagországok térfelén pattog a labda, s bizony kapásból fel tudok sorolni öt-hat olyan tagországot, amely kapva kap a kisebbségi minimum témán, és azt mondja, rendben, akkor tegyük meg kötelező minimumnak mondjuk a legnagyobb európai kisebbségnek, a roma kisebbségnek megfelelő minimumot. S máris akkora öngólt lőttünk, hogy szakad a háló. Más kell ide: az Európa Tanács által kidolgozott eddigi dokumentumok bevitele az EU jogrendjébe, az a hatékony út.
– Milyen témák foglalkoztatják még?
– Az Európai Polgári Kezdeményezések témája, illetve a kisebbségi autonómia kérdése.
– A polgári kezdeményezések közül eddig egy sem volt sikeres.
– Ez a gond. Tény, hogy az eddigi kezdeményezéseket a bizottság mind megbuktatta, beleértve a FUEN, tehát az Európai Kisebbségek Föderalisztikus Uniója kezdeményezését is, amelynek az MKP tagja (és az RMDSZ is – szerk. megj), s amely a kisebbségi jogok európai szintű kezelésére hívta volna fel a figyelmet. Októberben részt vettem egy tanácskozáson, ahol sokunknak nem tetszett a bizottság (tehát az európai kormány) ilyetén hozzáállása. Kezdeményezésünkre az Európai Parlament vizsgálatot indított, s eme vizsgálat lefolytatásával két bizottságot, a Petíciós Bizottságot és az Alkotmányos Ügyek Bizottságát bízta meg. A Petíciós Bizottságban a néppárti frakció engem bízott meg az ügy vitelével, s örülök, hogy az Alkotmányos Ügyek Bizottságában Schöpflin György professzor úr a téma felelőse. A jelentés vélhetően júniusban kerül az asztalra. – S az autonómia? Nem túl kemény dió ez?
– Az EU tagállamai többségének alkotmánya vagy törvényei valamilyen formában tartalmazzák ezt a kifejezést, illetve szinonimáit. Örülök, hogy december végén létrejött a frakciók közötti, az őshonos kisebbségi közösségek jogaival foglalkozni hivatott intergroup. Már jeleztem a vezetésnek, hogy szeptemberben szeretném ott prezentáltatni az MKP autonómiaelképzelését.
(Felvidék.ma)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 5.
Albert Levente dokumentumfotói
Bár állandóan a jelenre, az éppen most történőre koncentrál, a fotóriporter – ha a szokványostól eltérő helyzetbe kerül – nem csupán fotók, hanem dokumentumfotók létrehozója. Az efféle képek „beéréséhez” természetesen idő is kell, ám egy negyed század távlatából már pontosan látszik, mi az, ami nemcsak fotográfiaként, hanem történelmi szempontból is maradandó érték.
Albert Levente több ezerre becsüli dokumentumfotói számát. A Háromszék alapításától fotóriportere a lapnak, ám szerencséjére – szerencsénkre – a napi rendszerességű fotózást már a Megyei Tükörnél elkezdte. 1988 második felétől kezdett dolgozni az egykori Kovászna megyei napilapnál, előtte mintegy évig rendszeresen elkísérte Sylvester Lajost riportútjaira. Sokszor csak néhány fotó készítéséért is benéztek egy-egy kisebb faluba, mert a falurombolás rémétől tartva nem tudhatták, eltűnik-e vagy sem a település, így arra gondoltak, bár a képek maradjanak... Albert Levente úgy emlékszik vissza, maguk a háromszéki falvak lakói sem tudták elképzelni, arra kényszerülhetnek, hogy tömbházban kell majd lakniuk. Meséli, a diktatúra végső, nehéz éveiben a székely falvak lakóit – tartva lakóhelyük s közösségük elpusztításától – egyrészt tehetetlenség, szorongás jellemezte, másrészt székely humoruk ilyen körülmények között sem hagyta cserben. Fotóriporteri munkájában 1989 decembere határvonalat jelent: a kommunizmus időszakából származó képein nemcsak a rönköt cipelő kommandói atyafi jelenik meg, vagy a vécépapírért és az aragázpalackért sorban álló városiak tömegét látjuk, hanem az 1989. augusztus 23-án az elvtársak sepsiszentgyörgyi pódiuma előtt önfeledten masírozó, hálásnak és boldognak tűnő embereket is. Noha Albert Levente azt mondja, akkor már érzékelhető volt egyfajta cinizmus mind pártaktivista, mind munkás esetében, a huszonharmadikai mosolygós felvonulók láttán azért el lehet töprengeni azon, vajon az ünneplők ma mit gondolhatnak akkori mosolygós arcukról?... Nyolcvankilenc decemberében Albert Levente nemcsak a sepsiszentgyörgyi pártszékház előtt tüntető tömeget örökítette meg egy szomszédos tömbház erkélyéről, hanem az akkori hegyivadász laktanyával szemben lévő, szétlőtt tömbházat is. Ez utóbbi érdekessége, hogy korábban lencsevégre kapta a lépcsőházból kitelepített, edényekkel hurcolkodó lakókat is, előbb tehát kilakoltatták az ott élőket, utána pedig szétlőtték az épületet. Csupán egy apróság az akkori furcsaságok közül, még jó, hogy emlékeztetnek a fotók. Aztán következett az első szabad március tizenötödike Sepsiszentgyörgyön – soha meg nem ismételhető az a felvétel, amikor egy tömbház erkélyein alig férnek az ünneplők –, Tőkés László és Teréz anya látogatása, vagy amikor 1992-ben hegymászók leveszik a parkbeli obeliszk vörös csillagát. Egy kor megannyi fekete-fehér lenyomata. Albert Levente mostani, Romcsíptető című sepsiszentgyörgyi szabadtéri kiállítását az 1988–1992 között készített dokumentumfotóira alapozza. Tárlata fotókiállításnál több, amolyan személyes, vizuális napló, amelyben akár a felcsíptetett fotográfia, az eltűnt idő maradványa is rom lehet. Fényképeit kollázsszerűen sorakoztatja fel, s míg képanyagát válogatta, úgy érezte, ismét hatalmába keríti az egykori bizonytalanság... A filmszerű szerkezetet szerinte az is indokolja, hogy az említett négy év alatt sok minden nem változott, s ha megírná a képsorokhoz kötődő történeteket, azt szintén kollázsszerűen, szubjektíven tenné. Ám egyelőre értékesebb filmkockáit digitalizálja, mert régi Azopan negatívjai közül időközben számos tönkrement. Ami maradt, azt tematikusan csoportosítja, képzőművészeti szempontból jelentős fotóit, falvak képeit teszi egymás mellé, s csendesen jegyzi meg, nem szorongatja az összegzés, a kötetekbe foglalás kényszere. De ha mégis meggondolja magát, van miből válogatnia.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bár állandóan a jelenre, az éppen most történőre koncentrál, a fotóriporter – ha a szokványostól eltérő helyzetbe kerül – nem csupán fotók, hanem dokumentumfotók létrehozója. Az efféle képek „beéréséhez” természetesen idő is kell, ám egy negyed század távlatából már pontosan látszik, mi az, ami nemcsak fotográfiaként, hanem történelmi szempontból is maradandó érték.
Albert Levente több ezerre becsüli dokumentumfotói számát. A Háromszék alapításától fotóriportere a lapnak, ám szerencséjére – szerencsénkre – a napi rendszerességű fotózást már a Megyei Tükörnél elkezdte. 1988 második felétől kezdett dolgozni az egykori Kovászna megyei napilapnál, előtte mintegy évig rendszeresen elkísérte Sylvester Lajost riportútjaira. Sokszor csak néhány fotó készítéséért is benéztek egy-egy kisebb faluba, mert a falurombolás rémétől tartva nem tudhatták, eltűnik-e vagy sem a település, így arra gondoltak, bár a képek maradjanak... Albert Levente úgy emlékszik vissza, maguk a háromszéki falvak lakói sem tudták elképzelni, arra kényszerülhetnek, hogy tömbházban kell majd lakniuk. Meséli, a diktatúra végső, nehéz éveiben a székely falvak lakóit – tartva lakóhelyük s közösségük elpusztításától – egyrészt tehetetlenség, szorongás jellemezte, másrészt székely humoruk ilyen körülmények között sem hagyta cserben. Fotóriporteri munkájában 1989 decembere határvonalat jelent: a kommunizmus időszakából származó képein nemcsak a rönköt cipelő kommandói atyafi jelenik meg, vagy a vécépapírért és az aragázpalackért sorban álló városiak tömegét látjuk, hanem az 1989. augusztus 23-án az elvtársak sepsiszentgyörgyi pódiuma előtt önfeledten masírozó, hálásnak és boldognak tűnő embereket is. Noha Albert Levente azt mondja, akkor már érzékelhető volt egyfajta cinizmus mind pártaktivista, mind munkás esetében, a huszonharmadikai mosolygós felvonulók láttán azért el lehet töprengeni azon, vajon az ünneplők ma mit gondolhatnak akkori mosolygós arcukról?... Nyolcvankilenc decemberében Albert Levente nemcsak a sepsiszentgyörgyi pártszékház előtt tüntető tömeget örökítette meg egy szomszédos tömbház erkélyéről, hanem az akkori hegyivadász laktanyával szemben lévő, szétlőtt tömbházat is. Ez utóbbi érdekessége, hogy korábban lencsevégre kapta a lépcsőházból kitelepített, edényekkel hurcolkodó lakókat is, előbb tehát kilakoltatták az ott élőket, utána pedig szétlőtték az épületet. Csupán egy apróság az akkori furcsaságok közül, még jó, hogy emlékeztetnek a fotók. Aztán következett az első szabad március tizenötödike Sepsiszentgyörgyön – soha meg nem ismételhető az a felvétel, amikor egy tömbház erkélyein alig férnek az ünneplők –, Tőkés László és Teréz anya látogatása, vagy amikor 1992-ben hegymászók leveszik a parkbeli obeliszk vörös csillagát. Egy kor megannyi fekete-fehér lenyomata. Albert Levente mostani, Romcsíptető című sepsiszentgyörgyi szabadtéri kiállítását az 1988–1992 között készített dokumentumfotóira alapozza. Tárlata fotókiállításnál több, amolyan személyes, vizuális napló, amelyben akár a felcsíptetett fotográfia, az eltűnt idő maradványa is rom lehet. Fényképeit kollázsszerűen sorakoztatja fel, s míg képanyagát válogatta, úgy érezte, ismét hatalmába keríti az egykori bizonytalanság... A filmszerű szerkezetet szerinte az is indokolja, hogy az említett négy év alatt sok minden nem változott, s ha megírná a képsorokhoz kötődő történeteket, azt szintén kollázsszerűen, szubjektíven tenné. Ám egyelőre értékesebb filmkockáit digitalizálja, mert régi Azopan negatívjai közül időközben számos tönkrement. Ami maradt, azt tematikusan csoportosítja, képzőművészeti szempontból jelentős fotóit, falvak képeit teszi egymás mellé, s csendesen jegyzi meg, nem szorongatja az összegzés, a kötetekbe foglalás kényszere. De ha mégis meggondolja magát, van miből válogatnia.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 5.
A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 5.
Politikamentes törvénykezést
Szükség van az egyensúlyra
Az év utolsó hetében, eddig még nem tisztázott okok miatt, leváltották Vasile Liviu Oprea prefektust, akinek a helyét Lucian Goga vette át. Annak ellenére, hogy az RMDSZ kilépett a kormányból, a változás egyelőre nem érintette Nagy Zsigmond alprefektust, aki az RMDSZ javaslatára foglalhatta el hivatalát. A helyettes kormánybiztost eddigi munkájáról és az új évi kilátásokról kérdeztük.
– Bár hivatalosan még nem tudni, mi az oka a Maros megyei prefektuscserének, valószínűleg abban az is közrejátszott, hogy Vasile Liviu Opreát feljelentette az RMDSZ az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, amiért az arra hivatkozva, hogy a magyarok – mint a grófok leszármazottjai – veszélyforrást jelentenek, a Bánffy-örökösök visszaszolgáltatási perének áthelyezését kérte Szászrégenből. Miként tud "politikamentesen" dolgozni ilyen körülmények között a magyar alprefektus?
– Az államigazgatás ezen a szinten valóban politikamentes kellene legyen. Sajnos, Maros megyében vannak olyan érzékeny témák, amelyekre oda kell figyelni. Ilyen az említett visszaszolgáltatási per is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nyomást, befolyást kell gyakorolni a jogszolgáltató hatóságokra, hanem hagyni kell, hogy a szabályos előírásoknak megfelelő döntést hozzák meg. Beiktatásomkor hangsúlyoztam, hogy jelenlétem a megyei közigazgatásban a normalitást jelenti, a két – román és a magyar – közösség közötti kapcsolatot erősítheti. Már az elején beszélgettem a volt prefektussal, és egyetértettünk abban, hogy a jó együttműködés érdekében azokban a kérdésekben, amelyek kiemelten érintik a magyarságot, konzultálunk. Minderre azért van szükség, hogy a törvényességet betartva olyan jogi, közigazgatási döntéseket hozzanak akár a megyei vagy a helyi közigazgatás szintjén, amelyek nem adhatnak okot etnikai konfliktusra. Így nem kellene politikai kérdés legyen a volt grófi erdők és ingatlanok visszaszolgáltatása, mégis egyesek azzá tették. A mi közösségünk így jogosan érzi azt, hogy visszaszorítják, megfosztják attól, ami neki jár, még akkor is, ha csupán néhány tulajdonosról van szó. Ha elismerjük, hogy Románia jogállam, akkor a politikusok is körültekintőbben kellene nyilatkozzanak mindezekről.
– Azt mondta az előbb, hogy beiktatásakor konzultált a prefektussal bizonyos, a magyarságot érintő kérdésben. Melyik volt ez az ügy?
– A székely zászló kifüggesztése a helyi közigazgatási egységek épületeire. Megpróbáltam elfogadtatni a prefektussal, hogy ez nem a román állam vagy a románok elleni gesztus, csupán az önazonosság egyik jele. Végül az ügy országos szintűvé fejlődött, és volt ahol sikerült kompromisszumos megoldást találni megyénkben is.
– Még egy konkrétum: szintén a volt prefektus óvta meg a marosvásárhelyi katolikus gimnázium első osztályainak 2014 szeptemberi elindítására vonatkozó marosvásárhelyi tanácsi határozatot, ami szintén a magyar oktatás előnyére vált volna. Miért nem sikerült ez ügyben jobb belátásra bírni a prefektust?
– Sajnos, ebben a kérdésben a döntést megelőzően nem konzultált velem a prefektus. Természetesen jogában áll elutasítani bármely határozatot, de jó lett volna, ha kikéri a véleményemet. Tudomásom szerint azzal indokolta a szeptemberi kezdésre vonatkozó helyi tanácsi határozat megóvását, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal későn nyújtotta be javaslatát az iskolahálózatról. Lehet, hogy ezzel indokolt döntést hozott a prefektúra, bármennyire is úgy tűnik, hogy "ellenünk" szólt.
– Talán amiatt, hogy nem sikerül megfelelően érvényesíteni érdekeinket, vannak, akik feltehetnék a kérdést: mi tesz a magyar alprefektus?
– Nos, azok számára, akik ezt a kérdést intéznék hozzám, elmondom, hogy az alprefektusi foglalatosság nem látványos. Nem állok előtérben, mint a politikus, de jelenlétem rendkívül hasznos elsősorban a helyi közigazgatási egységek – kiemelten a magyarok által lakott települések – működésének gördülékenyebbé tételében. Az volt a "szerencsém", hogy egy helyi közigazgatási egység jegyzőjeként kerültem ide, és tapasztalhattam, milyen működési zavarok vannak a különböző dekoncentrált intézmények, a prefektúra és a polgármesteri hivatalok közötti kapcsolatban. Ezeken segítettem olyan konkrét javaslatokkal, amelyeket a prefektúra elfogadott. Ezek közül megemlíteném a megyei Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) vezetői és a polgármesteri hivatalok képviselői közötti találkozót, ahol konkrétan megbeszélhették, hogy a különböző támogatásokra milyen iratokat kell benyújtani. Ez egy fontos lépés volt, hiszen sok esetben a téves vagy hiányos kommunikáció miatt nem igényeltek támogatást a gazdák. Ugyanakkor azt is meg kellett érteni az emberekkel, hogy ezek az összegek nem szociális segélyek, hanem bizonyos feltételekhez kötött gazdaságfejlesztő beruházások, amelyeket ésszerűen, a törvénynek megfelelően kell elkölteni.
Ehhez hasonló kezdeményezés volt a földosztási folyamatot befejező 165/2013-as törvény alkalmazásáról szóló szakmai tanácskozás megszervezése. Ezen a polgármesteri hivatalok, valamint azok az alkalmazottak, akik a földfelméréssel, földmérleg készítésével foglalkoznak, találkozhattak a megyei Kataszteri és Terület-nyilvántartó Hivatal vezetőivel. A megbeszélésen több gyakorlati kérdést sikerült tisztázni, ami felgyorsította a folyamatot. Talán ennek is köszönhetően megyénkben 75 közigazgatási egységnek már a fővárosban is láttamozott dokumentációja van, folytathatják a birtoklevelek kibocsátását, amit az említett törvény felfüggesztett.
Tavaly december 12-én szakmai felkészítőt szerveztem a polgármesteri hivatalok jegyzőinek. Az előadók egyetemi tanárok voltak, akik az új polgári törvénykönyv alkalmazásáról, a helyi közigazgatási egység magán- és köztulajdon-viszonyáról tartottak előadást. Egy másik alkalommal a polgármesteri hivatalok jegyzői találkozhattak a közjegyzői kamara vezetőségével. Ezen a tanácskozáson a földforgalomra vonatkozó, nagyon gyakorlatias eljárásról kaptak felvilágosítást, mert, mint ismeretes, bevezették az elővásárlási jogot, ami vitát, nézeteltérést okozott egyes településeken.
Nemcsak a szakmabelieket világosítottam fel a törvényekről, hanem a helyi televízió- és rádiótársaságok meghívására a nézők, hallgatók által feltett jogi kérdésekben is eligazítást nyújtottam. Ezenkívül a Bernády Házban szervezett anyanyelv- használati konferencián e témakörben tartottam jogi, közigazgatási vonatkozású tájékoztatót. Egy alkalommal pedig az RMDSZ Maros megyei szervezete által Vármezőben szervezett helyi önkormányzati tanácskozáson az új tanácsosokat is felvilágosítottam a prefektúra helyi közigazgatásban betöltött szerepéről.
– Gyakran hallani arról, hogy a prefektúra különböző bizottságok működését is összehangolja. Mik a szerepük ezeknek a grémiumoknak?
– Valójában a prefektúra egyik szerepe az, hogy összehangolja a kormány alárendeltségébe tartozó ún. dekoncentrált intézmények tevékenységét, nemcsak egymás, hanem a különböző társadalmi rétegek képviselői között. Egy ilyen bizottság az idősek társadalmi dialógus csoportja, amely, bár úgy tűnik, hogy fölösleges, a találkozók során az időskorúak igen hasznos gyakorlati javaslatokat fogalmaznak meg, elsősorban az őket érintő kérdésekben. A legutóbbi tanácskozáson megígértem, hogy a csoport idei első találkozójára meghívom a megye parlamenti képviselőit is, mivel nem egy konkrét törvénymódosító javaslat is elhangzott már, amelyeket érdemes volna fontolóra venni. A társadalmi dialógus csoport munkálatain is részt veszek, amelyeken a szakszervezetek vezetőivel, képviselőivel sok vitatott témát tisztázunk azért, hogy megelőzzük a konfliktushelyzeteket, amelyek tiltakozáshoz, sztrájkhoz vezethetnek. Fontos a megyei közrendészeti bizottság (ATOP) munkája is. Ezen arra keressük a választ, hogy miként lehet a helyi közigazgatási egységek, az egyház, a közrendészet, a rendőrség együttműködésével javítani a települések közbiztonságát. A megbeszéléseket követően olyan intézkedések születtek, mint a térfigyelő kamerák felszerelése különböző helységekbe, vagy akár a helyi rendőrség létrehozása, szerződéskötés őrző-védő cégekkel. Mindezek nyomán az érintett településeken látványosan csökkent a betörések száma, a lopás a termőföldekről. Még megemlíthetném a prefektúra kollégiumának havi ülését, a vészhelyzeti bizottság időnkénti tanácskozását – mindkét fórum tulajdonképpen a közigazgatási rendszer jobb működését segíti elő.
– Az RMDSZ nincs kormányon, és ez azt is jelenti, hogy az ön kinevezésére vonatkozó politikai alku megszűnt, bármikor távozhat.
– Egyelőre nincs tudomásom arról, hogy leváltanának. A politikai állástól függetlenül jó, ha a megyének magyar alprefektusa van. Egyrészt, mert a 38,1% magyart megilleti ez a beosztás, másrészt pedig szükség van egyensúlyozó tényezőre, olyan szakember munkájára, aki együtt tud dolgozni a helyi közigazgatási egységekkel, hogy a törvényeket betartva a legmegfelelőbb határozatokat hozzák. Mindez erősíti Románia jogállamiságát. Ami a jövőt illeti, még nem volt alkalmam érdemben tárgyalni Lucian Goga új prefektussal, természetesen konzultálok majd vele is. Azon vagyok, hogy 2015-ben is jól végezzem közösségünk érdekében azt a munkát, amellyel megbíztak.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Szükség van az egyensúlyra
Az év utolsó hetében, eddig még nem tisztázott okok miatt, leváltották Vasile Liviu Oprea prefektust, akinek a helyét Lucian Goga vette át. Annak ellenére, hogy az RMDSZ kilépett a kormányból, a változás egyelőre nem érintette Nagy Zsigmond alprefektust, aki az RMDSZ javaslatára foglalhatta el hivatalát. A helyettes kormánybiztost eddigi munkájáról és az új évi kilátásokról kérdeztük.
– Bár hivatalosan még nem tudni, mi az oka a Maros megyei prefektuscserének, valószínűleg abban az is közrejátszott, hogy Vasile Liviu Opreát feljelentette az RMDSZ az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, amiért az arra hivatkozva, hogy a magyarok – mint a grófok leszármazottjai – veszélyforrást jelentenek, a Bánffy-örökösök visszaszolgáltatási perének áthelyezését kérte Szászrégenből. Miként tud "politikamentesen" dolgozni ilyen körülmények között a magyar alprefektus?
– Az államigazgatás ezen a szinten valóban politikamentes kellene legyen. Sajnos, Maros megyében vannak olyan érzékeny témák, amelyekre oda kell figyelni. Ilyen az említett visszaszolgáltatási per is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nyomást, befolyást kell gyakorolni a jogszolgáltató hatóságokra, hanem hagyni kell, hogy a szabályos előírásoknak megfelelő döntést hozzák meg. Beiktatásomkor hangsúlyoztam, hogy jelenlétem a megyei közigazgatásban a normalitást jelenti, a két – román és a magyar – közösség közötti kapcsolatot erősítheti. Már az elején beszélgettem a volt prefektussal, és egyetértettünk abban, hogy a jó együttműködés érdekében azokban a kérdésekben, amelyek kiemelten érintik a magyarságot, konzultálunk. Minderre azért van szükség, hogy a törvényességet betartva olyan jogi, közigazgatási döntéseket hozzanak akár a megyei vagy a helyi közigazgatás szintjén, amelyek nem adhatnak okot etnikai konfliktusra. Így nem kellene politikai kérdés legyen a volt grófi erdők és ingatlanok visszaszolgáltatása, mégis egyesek azzá tették. A mi közösségünk így jogosan érzi azt, hogy visszaszorítják, megfosztják attól, ami neki jár, még akkor is, ha csupán néhány tulajdonosról van szó. Ha elismerjük, hogy Románia jogállam, akkor a politikusok is körültekintőbben kellene nyilatkozzanak mindezekről.
– Azt mondta az előbb, hogy beiktatásakor konzultált a prefektussal bizonyos, a magyarságot érintő kérdésben. Melyik volt ez az ügy?
– A székely zászló kifüggesztése a helyi közigazgatási egységek épületeire. Megpróbáltam elfogadtatni a prefektussal, hogy ez nem a román állam vagy a románok elleni gesztus, csupán az önazonosság egyik jele. Végül az ügy országos szintűvé fejlődött, és volt ahol sikerült kompromisszumos megoldást találni megyénkben is.
– Még egy konkrétum: szintén a volt prefektus óvta meg a marosvásárhelyi katolikus gimnázium első osztályainak 2014 szeptemberi elindítására vonatkozó marosvásárhelyi tanácsi határozatot, ami szintén a magyar oktatás előnyére vált volna. Miért nem sikerült ez ügyben jobb belátásra bírni a prefektust?
– Sajnos, ebben a kérdésben a döntést megelőzően nem konzultált velem a prefektus. Természetesen jogában áll elutasítani bármely határozatot, de jó lett volna, ha kikéri a véleményemet. Tudomásom szerint azzal indokolta a szeptemberi kezdésre vonatkozó helyi tanácsi határozat megóvását, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal későn nyújtotta be javaslatát az iskolahálózatról. Lehet, hogy ezzel indokolt döntést hozott a prefektúra, bármennyire is úgy tűnik, hogy "ellenünk" szólt.
– Talán amiatt, hogy nem sikerül megfelelően érvényesíteni érdekeinket, vannak, akik feltehetnék a kérdést: mi tesz a magyar alprefektus?
– Nos, azok számára, akik ezt a kérdést intéznék hozzám, elmondom, hogy az alprefektusi foglalatosság nem látványos. Nem állok előtérben, mint a politikus, de jelenlétem rendkívül hasznos elsősorban a helyi közigazgatási egységek – kiemelten a magyarok által lakott települések – működésének gördülékenyebbé tételében. Az volt a "szerencsém", hogy egy helyi közigazgatási egység jegyzőjeként kerültem ide, és tapasztalhattam, milyen működési zavarok vannak a különböző dekoncentrált intézmények, a prefektúra és a polgármesteri hivatalok közötti kapcsolatban. Ezeken segítettem olyan konkrét javaslatokkal, amelyeket a prefektúra elfogadott. Ezek közül megemlíteném a megyei Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) vezetői és a polgármesteri hivatalok képviselői közötti találkozót, ahol konkrétan megbeszélhették, hogy a különböző támogatásokra milyen iratokat kell benyújtani. Ez egy fontos lépés volt, hiszen sok esetben a téves vagy hiányos kommunikáció miatt nem igényeltek támogatást a gazdák. Ugyanakkor azt is meg kellett érteni az emberekkel, hogy ezek az összegek nem szociális segélyek, hanem bizonyos feltételekhez kötött gazdaságfejlesztő beruházások, amelyeket ésszerűen, a törvénynek megfelelően kell elkölteni.
Ehhez hasonló kezdeményezés volt a földosztási folyamatot befejező 165/2013-as törvény alkalmazásáról szóló szakmai tanácskozás megszervezése. Ezen a polgármesteri hivatalok, valamint azok az alkalmazottak, akik a földfelméréssel, földmérleg készítésével foglalkoznak, találkozhattak a megyei Kataszteri és Terület-nyilvántartó Hivatal vezetőivel. A megbeszélésen több gyakorlati kérdést sikerült tisztázni, ami felgyorsította a folyamatot. Talán ennek is köszönhetően megyénkben 75 közigazgatási egységnek már a fővárosban is láttamozott dokumentációja van, folytathatják a birtoklevelek kibocsátását, amit az említett törvény felfüggesztett.
Tavaly december 12-én szakmai felkészítőt szerveztem a polgármesteri hivatalok jegyzőinek. Az előadók egyetemi tanárok voltak, akik az új polgári törvénykönyv alkalmazásáról, a helyi közigazgatási egység magán- és köztulajdon-viszonyáról tartottak előadást. Egy másik alkalommal a polgármesteri hivatalok jegyzői találkozhattak a közjegyzői kamara vezetőségével. Ezen a tanácskozáson a földforgalomra vonatkozó, nagyon gyakorlatias eljárásról kaptak felvilágosítást, mert, mint ismeretes, bevezették az elővásárlási jogot, ami vitát, nézeteltérést okozott egyes településeken.
Nemcsak a szakmabelieket világosítottam fel a törvényekről, hanem a helyi televízió- és rádiótársaságok meghívására a nézők, hallgatók által feltett jogi kérdésekben is eligazítást nyújtottam. Ezenkívül a Bernády Házban szervezett anyanyelv- használati konferencián e témakörben tartottam jogi, közigazgatási vonatkozású tájékoztatót. Egy alkalommal pedig az RMDSZ Maros megyei szervezete által Vármezőben szervezett helyi önkormányzati tanácskozáson az új tanácsosokat is felvilágosítottam a prefektúra helyi közigazgatásban betöltött szerepéről.
– Gyakran hallani arról, hogy a prefektúra különböző bizottságok működését is összehangolja. Mik a szerepük ezeknek a grémiumoknak?
– Valójában a prefektúra egyik szerepe az, hogy összehangolja a kormány alárendeltségébe tartozó ún. dekoncentrált intézmények tevékenységét, nemcsak egymás, hanem a különböző társadalmi rétegek képviselői között. Egy ilyen bizottság az idősek társadalmi dialógus csoportja, amely, bár úgy tűnik, hogy fölösleges, a találkozók során az időskorúak igen hasznos gyakorlati javaslatokat fogalmaznak meg, elsősorban az őket érintő kérdésekben. A legutóbbi tanácskozáson megígértem, hogy a csoport idei első találkozójára meghívom a megye parlamenti képviselőit is, mivel nem egy konkrét törvénymódosító javaslat is elhangzott már, amelyeket érdemes volna fontolóra venni. A társadalmi dialógus csoport munkálatain is részt veszek, amelyeken a szakszervezetek vezetőivel, képviselőivel sok vitatott témát tisztázunk azért, hogy megelőzzük a konfliktushelyzeteket, amelyek tiltakozáshoz, sztrájkhoz vezethetnek. Fontos a megyei közrendészeti bizottság (ATOP) munkája is. Ezen arra keressük a választ, hogy miként lehet a helyi közigazgatási egységek, az egyház, a közrendészet, a rendőrség együttműködésével javítani a települések közbiztonságát. A megbeszéléseket követően olyan intézkedések születtek, mint a térfigyelő kamerák felszerelése különböző helységekbe, vagy akár a helyi rendőrség létrehozása, szerződéskötés őrző-védő cégekkel. Mindezek nyomán az érintett településeken látványosan csökkent a betörések száma, a lopás a termőföldekről. Még megemlíthetném a prefektúra kollégiumának havi ülését, a vészhelyzeti bizottság időnkénti tanácskozását – mindkét fórum tulajdonképpen a közigazgatási rendszer jobb működését segíti elő.
– Az RMDSZ nincs kormányon, és ez azt is jelenti, hogy az ön kinevezésére vonatkozó politikai alku megszűnt, bármikor távozhat.
– Egyelőre nincs tudomásom arról, hogy leváltanának. A politikai állástól függetlenül jó, ha a megyének magyar alprefektusa van. Egyrészt, mert a 38,1% magyart megilleti ez a beosztás, másrészt pedig szükség van egyensúlyozó tényezőre, olyan szakember munkájára, aki együtt tud dolgozni a helyi közigazgatási egységekkel, hogy a törvényeket betartva a legmegfelelőbb határozatokat hozzák. Mindez erősíti Románia jogállamiságát. Ami a jövőt illeti, még nem volt alkalmam érdemben tárgyalni Lucian Goga új prefektussal, természetesen konzultálok majd vele is. Azon vagyok, hogy 2015-ben is jól végezzem közösségünk érdekében azt a munkát, amellyel megbíztak.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 5.
Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 6.
Érettségifelkészítőt indított Székelyföldön a Nemzetstratégiai Kutatóintézet
Elsősorban román nyelv és irodalomból készíti fel érettségire a székelyföldi magyar fiatalokat az a program. A program keretében, amelyet a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet és partnerei indítottak útjára hétfőn Székelyudvarhelyen, 850 székelyföldi magyar végzős diák vehet részt ingyenesen a tanév végéig a felkészítőkön. Mintegy kétharmaduk román nyelvből és irodalomból, harmadrészük pedig matematikából igényelte a segítséget. Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke a hétfői sajtótájékoztató után az MTI-nek elmondta, Székelyföldön évek óta csak 50 százalék körüli a sikeres érettségizők aránya, és a legtöbben a román nyelv és irodalom vizsgán buknak meg. „Az általunk támogatott program éppen a legnagyobb nehézséget okozó akadályok leküzdését segíti" – fogalmazott.
Szász Jenő szerint a rossz érettségi eredmények azt is jelzik, hogy a román állam „olyannyira erőlteti a román nyelv és irodalom megismerését, és olyan tárgyi tudást követel", amelyet a kisebbségben élő fiatalok csak nehezen szerezhetnek meg. Hozzátette, a kialakult helyzet minden bizonnyal a fiatalok és a szülők kifogásolható hozzáállásán és a pedagógusok nem mindig lelkiismeretes munkáján is múlik. Az elnök azért tartotta a Nemzetstratégiai Kutatóintézet illetékességi körébe tartozónak a diákok felkészítését, mert az intézet a humánerőforrás-gazdálkodást tekinti legfontosabb küldetésének. „Valamennyi gazdasági és természeti erőforrásnál nagyobb kincs a magyar kultúrkörhöz tartozó ember" – jelentette ki Szász Jenő.
Az MTI kérdésére elmondta, a programot hozzávetőleg 24 millió forinttal támogatja a kutatóintézet. A képzés során szerzett információkból a kutatóintézet olyan tudományos alapon nyugvó következtetéseket akar levonni, amelyek később az oktatásban hasznosíthatók, miközben gyakorlati segítséget nyújt a székelyföldi fiatal végzősöknek.
A programot Udvarhelyszéken a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF) oktatási központja, Csíkszéken és Gyergyószéken a csíkszeredai Fidelitas Egyesület, Háromszéken pedig a sepsiszentgyörgyi Amőba Alapítvány bonyolítja le. Amint a tájékoztatón elhangzott, a programot az MÜTF indította el két évvel ezelőtt 50 diákkal. Az elmúlt tanévben már 400 diák vett részt benne, és több mint 80 százalékuk tett sikeres érettségi vizsgát.
MTI
Erdély.ma
Elsősorban román nyelv és irodalomból készíti fel érettségire a székelyföldi magyar fiatalokat az a program. A program keretében, amelyet a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet és partnerei indítottak útjára hétfőn Székelyudvarhelyen, 850 székelyföldi magyar végzős diák vehet részt ingyenesen a tanév végéig a felkészítőkön. Mintegy kétharmaduk román nyelvből és irodalomból, harmadrészük pedig matematikából igényelte a segítséget. Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke a hétfői sajtótájékoztató után az MTI-nek elmondta, Székelyföldön évek óta csak 50 százalék körüli a sikeres érettségizők aránya, és a legtöbben a román nyelv és irodalom vizsgán buknak meg. „Az általunk támogatott program éppen a legnagyobb nehézséget okozó akadályok leküzdését segíti" – fogalmazott.
Szász Jenő szerint a rossz érettségi eredmények azt is jelzik, hogy a román állam „olyannyira erőlteti a román nyelv és irodalom megismerését, és olyan tárgyi tudást követel", amelyet a kisebbségben élő fiatalok csak nehezen szerezhetnek meg. Hozzátette, a kialakult helyzet minden bizonnyal a fiatalok és a szülők kifogásolható hozzáállásán és a pedagógusok nem mindig lelkiismeretes munkáján is múlik. Az elnök azért tartotta a Nemzetstratégiai Kutatóintézet illetékességi körébe tartozónak a diákok felkészítését, mert az intézet a humánerőforrás-gazdálkodást tekinti legfontosabb küldetésének. „Valamennyi gazdasági és természeti erőforrásnál nagyobb kincs a magyar kultúrkörhöz tartozó ember" – jelentette ki Szász Jenő.
Az MTI kérdésére elmondta, a programot hozzávetőleg 24 millió forinttal támogatja a kutatóintézet. A képzés során szerzett információkból a kutatóintézet olyan tudományos alapon nyugvó következtetéseket akar levonni, amelyek később az oktatásban hasznosíthatók, miközben gyakorlati segítséget nyújt a székelyföldi fiatal végzősöknek.
A programot Udvarhelyszéken a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF) oktatási központja, Csíkszéken és Gyergyószéken a csíkszeredai Fidelitas Egyesület, Háromszéken pedig a sepsiszentgyörgyi Amőba Alapítvány bonyolítja le. Amint a tájékoztatón elhangzott, a programot az MÜTF indította el két évvel ezelőtt 50 diákkal. Az elmúlt tanévben már 400 diák vett részt benne, és több mint 80 százalékuk tett sikeres érettségi vizsgát.
MTI
Erdély.ma
2015. január 6.
Adományok, alapítványok és ösztöndíjak a nagyenyedi Bethlen-kollégium történetében
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 6.
A provincializmus kritikája Kolozsváron
Bár az utolsó pillanatban változott a szereposztás, mégis megtartják Az öreg hölgy látogatása című Friedrich Dürrenmatt-darab bemutatóját Tompa Gábor rendezésében a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szerda este.
Az öreg hölgy látogatása című Friedrich Dürrenmatt-darabot mutatja be idén először a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A szerdai előadást annak ellenére sem halasztják el, hogy utolsó pillanatban objektív okokból megváltoztatták a szereposztást – jelentette be hétfői sajtótájékoztatóján Tompa Gábor színházigazgató, a produkció rendezője. A férfi főszerepet Boér Ferenc helyett Orbán Attila játssza, az eredetileg általa játszott tanár szerepét pedig Viola Gábor veszi át.
Hozzáfűzte, emiatt nem tekintik teljes értékű bemutatónak az előadást, csak amolyan „work in progress” jellegű előadásnak. Emiatt közönség türelmét kérik, akik viszont így betekintést nyerhetnek a próbafolyamatokba. A rendező, Tompa Gábor kifejtette: Az öreg hölgy látogatása társadalmi szatíra, amelyet maga a szerző tragikomédiának nevezett, tulajdonképpen a provincializmust, a kisstílű korrupciót parodizálja. Az előadásnak egyelőre egy nyers formáját láthatja a közönség.
A színházigazgató ugyanakkor elmondta: az év végére elapadó költségvetési források miatt a jelmezeket „second hand” ruhaüzletekből szerezték be, de ez végül jól sült el. Carmencita Brojboju jelmeztervező elmondta: órákat töltött a sarki turkálóban, amíg megtalálta a megfelelő öltözékeket a szereplőknek, ez olyan jól sikerült, hogy csak egy-két esetben kellett apróbb átalakításokat eszközölni a ruhadarabokon.
Hozzáfűzte: a másodkézből származó öltözéknek köszönhetően még hitelesebbek lesznek a könnyen korrumpálható kisvárosi szereplők, szerinte ugyanis Güllen városkájának közössége egyfajta „second hand-társadalom”.
A darab koreográfiáját Bodor Johanna jegyzi, aki kolozsvári születésű, 1985-ben települt ki Magyarországra. Az előadásnak ugyanakkor saját zenéje is van, amelyet Vasile Şirli zeneszerző komponált. Şirli szerint „zajok és zenei gondolatok elegye az előadás zenéje”.
Visky András dramaturg ugyanakkor elmondta: a darab szövegéből elég sokat kivágtak, elsősorban a moralizáló részeket, ugyanis inkább egzisztencialista megközelítését választották Dürrenmatt alkotásának. Hozzáfűzte, a darab ma is aktuális, hiszen a szereplők nem anyagilag, hanem lelkileg szegények: hiányzik belőlük a szolidaritás, amely korunk társadalmát is jellemzi. A Dürrenmatt-darab szerdán este hét órától a nagy színpadon kerül bemutatásra.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Bár az utolsó pillanatban változott a szereposztás, mégis megtartják Az öreg hölgy látogatása című Friedrich Dürrenmatt-darab bemutatóját Tompa Gábor rendezésében a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szerda este.
Az öreg hölgy látogatása című Friedrich Dürrenmatt-darabot mutatja be idén először a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A szerdai előadást annak ellenére sem halasztják el, hogy utolsó pillanatban objektív okokból megváltoztatták a szereposztást – jelentette be hétfői sajtótájékoztatóján Tompa Gábor színházigazgató, a produkció rendezője. A férfi főszerepet Boér Ferenc helyett Orbán Attila játssza, az eredetileg általa játszott tanár szerepét pedig Viola Gábor veszi át.
Hozzáfűzte, emiatt nem tekintik teljes értékű bemutatónak az előadást, csak amolyan „work in progress” jellegű előadásnak. Emiatt közönség türelmét kérik, akik viszont így betekintést nyerhetnek a próbafolyamatokba. A rendező, Tompa Gábor kifejtette: Az öreg hölgy látogatása társadalmi szatíra, amelyet maga a szerző tragikomédiának nevezett, tulajdonképpen a provincializmust, a kisstílű korrupciót parodizálja. Az előadásnak egyelőre egy nyers formáját láthatja a közönség.
A színházigazgató ugyanakkor elmondta: az év végére elapadó költségvetési források miatt a jelmezeket „second hand” ruhaüzletekből szerezték be, de ez végül jól sült el. Carmencita Brojboju jelmeztervező elmondta: órákat töltött a sarki turkálóban, amíg megtalálta a megfelelő öltözékeket a szereplőknek, ez olyan jól sikerült, hogy csak egy-két esetben kellett apróbb átalakításokat eszközölni a ruhadarabokon.
Hozzáfűzte: a másodkézből származó öltözéknek köszönhetően még hitelesebbek lesznek a könnyen korrumpálható kisvárosi szereplők, szerinte ugyanis Güllen városkájának közössége egyfajta „second hand-társadalom”.
A darab koreográfiáját Bodor Johanna jegyzi, aki kolozsvári születésű, 1985-ben települt ki Magyarországra. Az előadásnak ugyanakkor saját zenéje is van, amelyet Vasile Şirli zeneszerző komponált. Şirli szerint „zajok és zenei gondolatok elegye az előadás zenéje”.
Visky András dramaturg ugyanakkor elmondta: a darab szövegéből elég sokat kivágtak, elsősorban a moralizáló részeket, ugyanis inkább egzisztencialista megközelítését választották Dürrenmatt alkotásának. Hozzáfűzte, a darab ma is aktuális, hiszen a szereplők nem anyagilag, hanem lelkileg szegények: hiányzik belőlük a szolidaritás, amely korunk társadalmát is jellemzi. A Dürrenmatt-darab szerdán este hét órától a nagy színpadon kerül bemutatásra.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 6.
Ismét változtak a magyar helyesírás szabályai
A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága módosított néhány jelenlegi helyesírási szabályon. A várhatóan nemsokára megjelenő új szabálygyűjtemény alapján túl sok új dolgot nem kell majd megtanulni, főleg ha már bebifláztuk az eddigieket is – foglalta össze a változásokat a szeretlekmagyarország.hu.
Kötőjelek
A többszörösen összetett szavakat akkor is írhatjuk majd kötőjel nélkül, ha hat szótagnál hosszabbak. DE! Továbbra sem írhatjuk kötőjellel azokat az összetett szavakat, amelyek hat szótagnál hosszabbak, azonban csak két összetételi tagból állnak: alumíniummegmunkálás. Azokat az összetett szavakat sem lehet majd kötőjellel írnunk, amelyek több tagból állnak, rövidek, szerkezeti egyértelműsítésük indokolná a kötőjel használatát, és az olvasás segítése szempontjából mégis célszerű lenne kötőjelet használni: pácsó, faszék.
Eddig a kettős betűre végződő vezetéknevekhez kötőjellel kellett kapcsolni az azonos betűvel kezdődő toldalékot: Wittmann-nál, de a magyar keresztneveknél a három betű közül az egyik kiesett: Mariannál. Mostantól viszont a magyar keresztnevek esetében is a kötőjeles megoldást kell majd alkalmazni: Mariann-nál. Ez a tulajdonneveket is érinti: Sakk-kal, Páll-lal, Kiss-sel.
Korábban a betűszókhoz kapcsolódó utótagot külön kellett írni, ha az utolsó betű ugyanazt a szót rövidítette, mint az utótag: CIB bank. Az új szabály értelmében viszont a kötőjeles írás lesz a helyes: CIB-bank.
Kisbetű, nagybetű
Eddig az intézménytípusra utaló elnevezéseket kisbetűvel kellett írnunk, még akkor is, ha egy bizonyos intézményre utaltak: minisztérium, vállalat. Ezentúl azonban belső használatra a nagybetűvel írt változat is elfogadható lesz. Persze belső használatú dokumentumban eddig is bárki azt csinált, amit akart...
Ám ennél izgalmasabb a mozikkal, vendéglátóipari egységekkel, rendezvényekkel és az intézmények azonos rendeltetésű kisebb egységeinek típusaival kapcsolatos módosítások. Ezentúl írhatjuk majd nagybetűvel is őket: Pénzügyi Osztály, Odeon Mozi, Holló Söröző , Debreceni Virágkarnevál.
Toldalékolás
A h-ra végződő szavak helyesírása sosem volt egyszerű, ezért most változtattak is rajtuk. Eddig csak a dühvel alakot fogadták el helyesen, mivel ha kiejtjük ezt a szót, nem mondjuk a h betűt. Mostantól viszont a dühhel alak is elfogadható lesz.
A -gat képzős igék helyesírásán is módosítottak: az eddigi bólingat, kacsingat, tekinget mellett nem minősül hibásnak a bólintgat, kacsintgat, tekintget sem.
Változtattak egyes számnevek toldalékolásán is. Az elsején korábban számmal csupán 1-jén alakban volt írható, ezentúl elfogadható lesz az 1-én is; az elsej(e)i pedig az eddigi 1-j(e)i mellett 1-(e)i alakban is írható lesz.
Talán az egyik legérdekesebb változás a -szerű elemek helyesírása lesz. Ezentúl összetételi utótagként kell majd írni: ésszerű helyett észszerű lesz a helyes.
Idegen szavak mellékjelei
Eddig, a nyomdatechnikai okokra hivatkozva, el lehetett hagyni az idegen szavakról a mellékjeleket: Jyvaskyla, Lódz. Ma már azonban semmi sem indokolja ezek elhagyását, ezért mellékjelek semmilyen okból kifolyólag nem lesznek elhagyhatók: Jyväskylä, Łódź, Jiří.
Rövidítések és egyebek
Mostantól nem csak a 9.15, hanem a 9:15 is elfogadható lesz, ha időpontot akarunk jelezni. Ami pedig a rövidítéseket illeti: ezentúl használhatjuk majd a római katolikust r. k.-ként vagy róm. kat.-ként is; az oldalt o.-ként és old.-ként is; a lásdot pedig l.-ként és ld.-ként is, de lsd.-ként továbbra sem! És végre kiderül, hogy helyes boldog új évet kívánni ismerőseinknek: BÚÉK lesz az egyedül elfogadható, a b.ú.é.k. pedig örökre száműzve lett a helyesírási szótárból.
Az új helyesírási szabálygyűjtemény, az 1984-est felváltó 12. kiadás várhatóan jövőre jelenik majd meg.
A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága módosított néhány jelenlegi helyesírási szabályon. A várhatóan nemsokára megjelenő új szabálygyűjtemény alapján túl sok új dolgot nem kell majd megtanulni, főleg ha már bebifláztuk az eddigieket is – foglalta össze a változásokat a szeretlekmagyarország.hu.
Kötőjelek
A többszörösen összetett szavakat akkor is írhatjuk majd kötőjel nélkül, ha hat szótagnál hosszabbak. DE! Továbbra sem írhatjuk kötőjellel azokat az összetett szavakat, amelyek hat szótagnál hosszabbak, azonban csak két összetételi tagból állnak: alumíniummegmunkálás. Azokat az összetett szavakat sem lehet majd kötőjellel írnunk, amelyek több tagból állnak, rövidek, szerkezeti egyértelműsítésük indokolná a kötőjel használatát, és az olvasás segítése szempontjából mégis célszerű lenne kötőjelet használni: pácsó, faszék.
Eddig a kettős betűre végződő vezetéknevekhez kötőjellel kellett kapcsolni az azonos betűvel kezdődő toldalékot: Wittmann-nál, de a magyar keresztneveknél a három betű közül az egyik kiesett: Mariannál. Mostantól viszont a magyar keresztnevek esetében is a kötőjeles megoldást kell majd alkalmazni: Mariann-nál. Ez a tulajdonneveket is érinti: Sakk-kal, Páll-lal, Kiss-sel.
Korábban a betűszókhoz kapcsolódó utótagot külön kellett írni, ha az utolsó betű ugyanazt a szót rövidítette, mint az utótag: CIB bank. Az új szabály értelmében viszont a kötőjeles írás lesz a helyes: CIB-bank.
Kisbetű, nagybetű
Eddig az intézménytípusra utaló elnevezéseket kisbetűvel kellett írnunk, még akkor is, ha egy bizonyos intézményre utaltak: minisztérium, vállalat. Ezentúl azonban belső használatra a nagybetűvel írt változat is elfogadható lesz. Persze belső használatú dokumentumban eddig is bárki azt csinált, amit akart...
Ám ennél izgalmasabb a mozikkal, vendéglátóipari egységekkel, rendezvényekkel és az intézmények azonos rendeltetésű kisebb egységeinek típusaival kapcsolatos módosítások. Ezentúl írhatjuk majd nagybetűvel is őket: Pénzügyi Osztály, Odeon Mozi, Holló Söröző , Debreceni Virágkarnevál.
Toldalékolás
A h-ra végződő szavak helyesírása sosem volt egyszerű, ezért most változtattak is rajtuk. Eddig csak a dühvel alakot fogadták el helyesen, mivel ha kiejtjük ezt a szót, nem mondjuk a h betűt. Mostantól viszont a dühhel alak is elfogadható lesz.
A -gat képzős igék helyesírásán is módosítottak: az eddigi bólingat, kacsingat, tekinget mellett nem minősül hibásnak a bólintgat, kacsintgat, tekintget sem.
Változtattak egyes számnevek toldalékolásán is. Az elsején korábban számmal csupán 1-jén alakban volt írható, ezentúl elfogadható lesz az 1-én is; az elsej(e)i pedig az eddigi 1-j(e)i mellett 1-(e)i alakban is írható lesz.
Talán az egyik legérdekesebb változás a -szerű elemek helyesírása lesz. Ezentúl összetételi utótagként kell majd írni: ésszerű helyett észszerű lesz a helyes.
Idegen szavak mellékjelei
Eddig, a nyomdatechnikai okokra hivatkozva, el lehetett hagyni az idegen szavakról a mellékjeleket: Jyvaskyla, Lódz. Ma már azonban semmi sem indokolja ezek elhagyását, ezért mellékjelek semmilyen okból kifolyólag nem lesznek elhagyhatók: Jyväskylä, Łódź, Jiří.
Rövidítések és egyebek
Mostantól nem csak a 9.15, hanem a 9:15 is elfogadható lesz, ha időpontot akarunk jelezni. Ami pedig a rövidítéseket illeti: ezentúl használhatjuk majd a római katolikust r. k.-ként vagy róm. kat.-ként is; az oldalt o.-ként és old.-ként is; a lásdot pedig l.-ként és ld.-ként is, de lsd.-ként továbbra sem! És végre kiderül, hogy helyes boldog új évet kívánni ismerőseinknek: BÚÉK lesz az egyedül elfogadható, a b.ú.é.k. pedig örökre száműzve lett a helyesírási szótárból.
Az új helyesírási szabálygyűjtemény, az 1984-est felváltó 12. kiadás várhatóan jövőre jelenik majd meg.
2015. január 7.
Frunda útja
Az RMDSZ rossz szellemeként szólalt meg az év első munkanapján Frunda György, s bár abban, amit mondott, volt némi igazság, szavai jól tükrözik azt a szemléletet, amely a közelmúltig meghatározta a szövetség politizálását: hatalomban kell lenni mindig, minden áron, csak a kormány tagjaként „segíthetik” közösségünket.
Frundának abban igaza van, hogy az RMDSZ népszerűsége jelentősen csökkent, és érthető, hogy a szövetség jelenlegi vezetői ezt próbálják újra elfogadható szintre tornászni, hisz félő, hogy a következő parlamenti választásokon (2016 őszén) már esélyük sem lesz elérni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Minden bizonnyal egyelőre az ötletelés zajlik, még semmi sem szivárgott ki arról, mily módon lopnák vissza a tulipános szövetséget az emberek bizalmába. Az egykori szenátor, Victor Ponta jelenlegi tanácsadója által emlegetett jobb út bizony, csődöt mondott. Hiába beszél Frunda György arról, hogy a kormányzásban való részvétel a leghatékonyabb eszköz, hogy szövetségest találjanak törvénytervezeteik elfogadására, az elmúlt években egyetlen jelentős jogszabályt sem sikerült átvinniük a parlamenten. Pedig ott voltak, s elvileg – a hivatalos retorika legalábbis ezt szajkózta – megbízható szövetségeseik is voltak. Nemcsak a kisebbségi törvény rekedt meg a képviselőház bizottságainál, de számos nagy dérrel-dúrral beharangozott kezdeményezés sikkadt el ház- és bizottsági elnökök asztalfiókjában, még a megyezászlók használatára vonatkozó, a büntetési hullámot leállító jogszabályt sem tudták kierőszakolni az oly sokat dicsért partnereikből.
Még visszásabb az egykor nagyra becsült szenátor másik megjegyzése: kormányból távozva az RMDSZ lemondott azokról az adminisztratív eszközökről, melyek révén segíthették volna a romániai magyar közösséget. Magyarán: pénzt csak az kap, aki része a hatalomnak. A hazai és európai emberjogi bizottságok tagja számára ez természetes. Nem azért emel szót, hogy miért van ez így, nem azt tanácsolja kedvenc miniszterelnökének, hogy ideje lenne európaibb módszerekre váltani, s más szempontok alapján mérlegelni a pénzek elosztását, hanem számon kéri pártjától, hogy kiszállt ebből a táncból. Esze ágában sincs változtatni a velejéig korrupt, romlott rendszeren, jelenlétével és szavaival hitelesíti azt.
Frunda György megintette az RMDSZ mostani vezetőit, s ha elég okosak, értenek majd a szóból: éppen azzal kell szakítaniuk, amit ő és a hozzá hasonlóak képviselnek. Ha erről az alapról kezdik újraépíteni a szövetséget, ha az értékek, a valós közösségi igények kerülnek politizálásuk középpontjába, még visszanyerhetik hitelüket és népszerűségüket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az RMDSZ rossz szellemeként szólalt meg az év első munkanapján Frunda György, s bár abban, amit mondott, volt némi igazság, szavai jól tükrözik azt a szemléletet, amely a közelmúltig meghatározta a szövetség politizálását: hatalomban kell lenni mindig, minden áron, csak a kormány tagjaként „segíthetik” közösségünket.
Frundának abban igaza van, hogy az RMDSZ népszerűsége jelentősen csökkent, és érthető, hogy a szövetség jelenlegi vezetői ezt próbálják újra elfogadható szintre tornászni, hisz félő, hogy a következő parlamenti választásokon (2016 őszén) már esélyük sem lesz elérni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Minden bizonnyal egyelőre az ötletelés zajlik, még semmi sem szivárgott ki arról, mily módon lopnák vissza a tulipános szövetséget az emberek bizalmába. Az egykori szenátor, Victor Ponta jelenlegi tanácsadója által emlegetett jobb út bizony, csődöt mondott. Hiába beszél Frunda György arról, hogy a kormányzásban való részvétel a leghatékonyabb eszköz, hogy szövetségest találjanak törvénytervezeteik elfogadására, az elmúlt években egyetlen jelentős jogszabályt sem sikerült átvinniük a parlamenten. Pedig ott voltak, s elvileg – a hivatalos retorika legalábbis ezt szajkózta – megbízható szövetségeseik is voltak. Nemcsak a kisebbségi törvény rekedt meg a képviselőház bizottságainál, de számos nagy dérrel-dúrral beharangozott kezdeményezés sikkadt el ház- és bizottsági elnökök asztalfiókjában, még a megyezászlók használatára vonatkozó, a büntetési hullámot leállító jogszabályt sem tudták kierőszakolni az oly sokat dicsért partnereikből.
Még visszásabb az egykor nagyra becsült szenátor másik megjegyzése: kormányból távozva az RMDSZ lemondott azokról az adminisztratív eszközökről, melyek révén segíthették volna a romániai magyar közösséget. Magyarán: pénzt csak az kap, aki része a hatalomnak. A hazai és európai emberjogi bizottságok tagja számára ez természetes. Nem azért emel szót, hogy miért van ez így, nem azt tanácsolja kedvenc miniszterelnökének, hogy ideje lenne európaibb módszerekre váltani, s más szempontok alapján mérlegelni a pénzek elosztását, hanem számon kéri pártjától, hogy kiszállt ebből a táncból. Esze ágában sincs változtatni a velejéig korrupt, romlott rendszeren, jelenlétével és szavaival hitelesíti azt.
Frunda György megintette az RMDSZ mostani vezetőit, s ha elég okosak, értenek majd a szóból: éppen azzal kell szakítaniuk, amit ő és a hozzá hasonlóak képviselnek. Ha erről az alapról kezdik újraépíteni a szövetséget, ha az értékek, a valós közösségi igények kerülnek politizálásuk középpontjába, még visszanyerhetik hitelüket és népszerűségüket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 7.
Átvállalt felelősség
A Bánság szerbiai részén élő román fiatalok szerbtanulását finanszírozza a román állam. Az állítás bizony meghökkentő – lenne, ha igaz lenne. De nem az.
Holott akár lehetne is, mivel például a Timok völgyében kétszáz éve nincs iskola, templomi szertartás román nyelven, a szerbül nem beszélő nagy- és dédszülők nem tudnak szót váltani a románul már nem beszélő unokáikkal, az ottani közösség két és fél évtizede megfogalmazott igénye ellenére pedig Bukarest máig adós anyanyelvi identitásuk megőrzésének támogatásával. És akkor miért ne ösztönözné Románia a szerbtanulást, amely ellen bizonyára Belgrádnak sem lenne ellenvetése?
Az ötletért elegendő a szomszédtól merítenie: a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet 850 székelyföldi magyar végzős diákot készít fel az érettségire, elsősorban román nyelv és irodalomból. Ennek a – lapunk által is ismertetett – hírnek meg éppenséggel a valóságalapja kelthet csodálkozást.
Először is a korrepetálási program – amúgy dicséretes és üdvözlendő – beindításával Magyarország olyan feladatot vállal magára, amelynek „abszolválása” mindenekelőtt a román állam felelőssége és kötelessége. Csakhogy a hazai oktatási rendszer régóta bukásra áll e téren, Románia a saját állampolgáraival szemben nem viselkedik felelősen.
Az erdélyi magyar szakmai és politikai szervezetek folyamatos igénye, sőt Traian Băsescu exállamfő ez irányú helyeslése ellenére a román nyelvet továbbra is anyanyelvként tanítják a kisebbségi diákok számára, olyan tanterv és tankönyvek alapján, amelyek lehetetlenné teszik az állam nyelvének hatékony és viszonylag könnyű elsajátítását.
Ráadásul miközben a kisebbségi fiatalok elé éppen a román állam gördít akadályt – egyértelműen hátrányos helyzetbe sodorva őket –, a többségi társadalom menetrendszerűen felháborodik, ha a magyarok törik a román nyelvet.
Arról nem beszélve, hogy amikor a magyar állam a romántanuláshoz nyújt segítséget, gyakorlatilag az erdélyi magyarok romániai beilleszkedését ösztönzi, rácáfolva az Erdély elszakítását vizionáló többségi félelmekre. Jó lenne, ha Budapest szokatlan, de jó szándékú kezdeményezése Bukarestet is ráébresztené a helyzet visszásságára és a saját felelősségére.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
A Bánság szerbiai részén élő román fiatalok szerbtanulását finanszírozza a román állam. Az állítás bizony meghökkentő – lenne, ha igaz lenne. De nem az.
Holott akár lehetne is, mivel például a Timok völgyében kétszáz éve nincs iskola, templomi szertartás román nyelven, a szerbül nem beszélő nagy- és dédszülők nem tudnak szót váltani a románul már nem beszélő unokáikkal, az ottani közösség két és fél évtizede megfogalmazott igénye ellenére pedig Bukarest máig adós anyanyelvi identitásuk megőrzésének támogatásával. És akkor miért ne ösztönözné Románia a szerbtanulást, amely ellen bizonyára Belgrádnak sem lenne ellenvetése?
Az ötletért elegendő a szomszédtól merítenie: a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet 850 székelyföldi magyar végzős diákot készít fel az érettségire, elsősorban román nyelv és irodalomból. Ennek a – lapunk által is ismertetett – hírnek meg éppenséggel a valóságalapja kelthet csodálkozást.
Először is a korrepetálási program – amúgy dicséretes és üdvözlendő – beindításával Magyarország olyan feladatot vállal magára, amelynek „abszolválása” mindenekelőtt a román állam felelőssége és kötelessége. Csakhogy a hazai oktatási rendszer régóta bukásra áll e téren, Románia a saját állampolgáraival szemben nem viselkedik felelősen.
Az erdélyi magyar szakmai és politikai szervezetek folyamatos igénye, sőt Traian Băsescu exállamfő ez irányú helyeslése ellenére a román nyelvet továbbra is anyanyelvként tanítják a kisebbségi diákok számára, olyan tanterv és tankönyvek alapján, amelyek lehetetlenné teszik az állam nyelvének hatékony és viszonylag könnyű elsajátítását.
Ráadásul miközben a kisebbségi fiatalok elé éppen a román állam gördít akadályt – egyértelműen hátrányos helyzetbe sodorva őket –, a többségi társadalom menetrendszerűen felháborodik, ha a magyarok törik a román nyelvet.
Arról nem beszélve, hogy amikor a magyar állam a romántanuláshoz nyújt segítséget, gyakorlatilag az erdélyi magyarok romániai beilleszkedését ösztönzi, rácáfolva az Erdély elszakítását vizionáló többségi félelmekre. Jó lenne, ha Budapest szokatlan, de jó szándékú kezdeményezése Bukarestet is ráébresztené a helyzet visszásságára és a saját felelősségére.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 7.
Kettős állampolgárság a környező országokban
Kolozsvár, Belgrád, Ungvár, Pozsony, Bécs, - A Magyarországgal szomszédos országok más-más jogi gyakorlatot követnek a többes állampolgárság megszerzésének kérdésében: néhol tiltják és szankcionálják a többszörös állampolgárság megszerzését, máshol pedig némi korlátozásokkal lehetővé teszik.
Ukrajnában az alkotmány nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, a törvények azonban nem büntetik a kettős vagy többes állampolgárokat. Az ukrán alkotmány és állampolgársági törvény kimondja, hogy az országban "egyes" (a szó "egyetlenként" is fordítható és értelmezhető) állampolgárság létezik. A megfogalmazás értelmezését tekintve azonban erősen megoszlik az ukrán jogászok véleménye. Egy részük úgy véli, mind az alkotmány, mind az állampolgárságról szóló törvény tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, míg számos jogtudós úgy értelmezi ezt, hogy az országon belül a közigazgatási egységek nem vezethetnek be saját állampolgárságot. Az állampolgársági törvény egyértelművé teszi, hogy amennyiben egy ukrán állampolgár felveszi más ország vagy országok állampolgárságát, Ukrajna területén akkor is kizárólag ukrán állampolgárként ismerik el. Sajtóhírek szerint az ukrán honatyák 70–80 százaléka maga is kettős vagy többes állampolgár volt. Az elcsatolást megelőzően a Krímben feltehetően több mint százezer helyi lakosnak volt orosz állampolgársága is. Magyar állampolgárságot Ukrajnából eddig közel 90 ezren igényeltek az egyszerűsített honosítás keretében. A román állampolgársággal is rendelkező ukránok számát 50–100 ezerre, az ukrán-izraeli kettős állampolgárokét több ezerre becsülik.
Szlovákiában a kettős állampolgárság intézményének vonzataival az ország 1993-as önállósodásakor hatályba lépett, és azóta többször érdemben módosított állampolgársági törvény foglalkozik. Ezt a jogszabályt legutóbb a magyar könnyített honosítás bevezetésére reagálva változtatták meg, a módosítást éppen a kettős állampolgárság "nem kívánatos" jelenségével indokolva. A módosítás, amely 2010. július 17-én lépett hatályba, a szlovák állampolgárság elveszítésének lehetőségeit bővítette, s kimondta: "elveszíti" szlovák állampolgárságát az a személy, aki egy másik ország állampolgárságát felveszi. A szlovák állampolgársági törvény ugyanakkor teljesen nem tiltja a kettős állampolgárságot. Feltételekhez köti például, de nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy más ország állampolgárságával rendelkező személy megszerezze a szlovák állampolgárságot. Továbbá kivételes esetekben lehetővé teszi a kettős vagy többszörös állampolgárság jogállásának létrejöttét, illetve fennállását szlovák állampolgárok számára is. A szlovák belügyminisztérium adatai szerint az önkéntes bejelentések alapján, az állampolgársági törvénnyel összhangban, tavaly decemberig több mint 960 személy - köztük több tucat felvidéki magyar - veszítette el szlovák állampolgárságát egy másik ország állampolgárságának felvétele után.
Romániában 1991-ben fogadták el azt az állampolgársági törvényt, mely lehetővé tette, hogy a külföldi állandó lakhely megőrzése mellett is megszerezhessék a román állampolgárságot azok, akik egykor Románia állampolgárai voltak, és nekik fel nem róható okokból veszítették el a román állampolgárságukat. Az illetékes hatóság honlapján közzétett útmutatóból kiderül, a törvény az egykori román állampolgárok első-, másod-, és harmadfokú leszármazottjaira is vonatkozik. Az igénylőknek erkölcsi bizonyítványt kell mellékelniük kérelmükhöz, nyilatkozniuk kell, hogy nem veszélyeztetik az állambiztonságot, és arról is, hogy jelenlegi országukban vagy Romániában kívánnak lakni. Az állampolgársági hatóság szóvivője az MTI-nek elmondta, a román hatóság azáltal ellenőrzi az igénylők román nyelvtudását, hogy románul kell elmondaniuk az eskü szövegét. A tavalyi év végéig mintegy 445 ezren szereztek kedvezményes honosítással román állampolgárságot. Túlnyomó többségük a Moldovai Köztársaság, kisebb részük pedig Ukrajna állampolgára. A román állampolgársághoz teljes értékű szavazati jog is tartozik.
Szerbia saját állampolgárainak "megengedi", hogy bármely más ország állampolgáraivá váljanak, de a szerb gyökerekkel nem rendelkező külföldiek számára megnehezíti a szerb állampolgárság megszerzését. Annak, aki szerb állampolgárrá szeretne válni, le kell mondania addigi állampolgárságáról, vannak azonban kivételek, például házasságkötés esetében. Az 1991-1995-ös délszláv háborúk után a volt jugoszláv tagköztársaságok többsége - Montenegró kivétel - megállapodott a kettős állampolgárság intézményének elfogadásáról. Szerbia emellett lehetővé tette, hogy az országból elszármazott vagy a más országban élő, szerb ősökkel rendelkező személyek egyszerűsített eljárással szerezzék meg a szerb állampolgárságot, azaz "visszahonosítsák" őket. A magyarországi egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően eddig mintegy 130 ezren váltak magyar állampolgárrá, és ezzel a Szerbiában élő magyarok adják az ország kettős állampolgárainak legnagyobb részét. A magyar lakosság több mint fele rendelkezik magyar állampolgársággal is. Második helyen a horvát állampolgársággal rendelkezők állnak, ők valamivel több mint 100 ezren vannak. Néhány tízezerre tehető azok száma, akik Bosznia-Hercegovinát is hazájuknak tekintik, és 3-4 ezren vannak azok, akik Bulgáriába is "hazamennek".
Horvátországban ugyanannyi horvát állampolgár él, mint amennyi a határon túl, a legtöbben Boszniában - közel 600 ezren - rendelkeznek horvát állampolgársággal. Évekig komoly vita folyt arról, hogy a határon túli horvátok is szavazhatnak-e, felvetődött egyes választásokon, hogy a diaszpóra és a boszniai horvátok döntik el a szavazás kimenetelét. Az új választási törvény ezt többé nem teszi lehetővé. Jelenleg csak azok járulhatnak az urnák elé, akiknek van bejelentett lakcímük és érvényes személyigazolványuk Horvátországban. Akiknek nincs, azoknak fel kellett iratkozniuk egy külön választói névjegyzékbe, és a kijelölt külképviseleteken adhatják le voksaikat. Ezt a 2014-es decemberi elnökválasztás első fordulójában mindössze 8000 tették meg. A horvát állampolgárság születéssel, honosítással vagy visszahonosítással és nemzetközi szerződések alapján szerezhető be.
Szlovénia ugyancsak engedélyezi a kettős állampolgárságot. A jogszabályok nem írják elő az állampolgárság automatikus elvesztését, ha a szlovén állampolgár más ország állampolgára is egyben. A kétmilliós Szlovénián túl, közel félmillió szlovén állampolgár él külföldön, jobbára Olaszországban, Ausztriában, Horvátországban és Magyarországon. Szlovén állampolgárságot - a horváthoz hasonlóan -, születéssel, honosítással vagy visszahonosítással, valamint nemzetközi szerződések alapján kaphat valaki. Azzal a különbséggel, hogy a visszahonosítását csak az kérheti, aki a kérelem előtt már legalább egy éve Szlovéniában tartózkodik, és egyenes ágú felmenője szlovén állampolgár volt. A határon túl élő szlovének nem kaphatnak állampolgárságot. Szavazati joggal azonban minden állampolgár rendelkezik, az is, akiknek nincs bejelentett lakcíme, ő az utolsó bejelentett lakcíme alapján adhatja le voksát.
Ausztriában fő szabály szerint kizárt a kettős állampolgárság lehetősége: aki osztrák állampolgárságot kap, annak le kell mondania eredeti állampolgárságáról, és fordítva. Külföldi állampolgárság elnyerése esetén az osztrák állampolgárság megőrzését kérvényezni kell. Honosítás esetében kivételt jelenthet a kettős állampolgárság tilalma alól, ha az eredeti állampolgárság szerinti ország joga nem engedi meg a lemondást. Jogosíthat kettős állampolgárságra a kérelmező "különleges teljesítménye" is. Ez utóbbira leginkább kiemelkedő sportolók vagy művészek esetében van példa. Származás szerinti osztrák állampolgárok - például aki az Egyesült Államokban osztrák állampolgár szülőktől született - különleges családi helyzetre hivatkozva is kérhetik osztrák állampolgárságuk megőrzését. A Magyarországról kitelepültek közül egy nemzetközi egyezmény és az akkor rendezetlen osztrák-magyar államközi kapcsolatok folytán kivételt képeztek a tiltó rendelkezés alól az 1956-os menekültek. Kérésére újból megkapja az osztrák állampolgárságot és - amennyiben az érintett ország joga megengedi - megtarthatja külföldi útlevelét is az, aki a nemzetiszocializmus üldözöttjeként 1945. május 9. előtt emigrált Ausztriából. (MTI)
Kolozsvár, Belgrád, Ungvár, Pozsony, Bécs, - A Magyarországgal szomszédos országok más-más jogi gyakorlatot követnek a többes állampolgárság megszerzésének kérdésében: néhol tiltják és szankcionálják a többszörös állampolgárság megszerzését, máshol pedig némi korlátozásokkal lehetővé teszik.
Ukrajnában az alkotmány nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, a törvények azonban nem büntetik a kettős vagy többes állampolgárokat. Az ukrán alkotmány és állampolgársági törvény kimondja, hogy az országban "egyes" (a szó "egyetlenként" is fordítható és értelmezhető) állampolgárság létezik. A megfogalmazás értelmezését tekintve azonban erősen megoszlik az ukrán jogászok véleménye. Egy részük úgy véli, mind az alkotmány, mind az állampolgárságról szóló törvény tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, míg számos jogtudós úgy értelmezi ezt, hogy az országon belül a közigazgatási egységek nem vezethetnek be saját állampolgárságot. Az állampolgársági törvény egyértelművé teszi, hogy amennyiben egy ukrán állampolgár felveszi más ország vagy országok állampolgárságát, Ukrajna területén akkor is kizárólag ukrán állampolgárként ismerik el. Sajtóhírek szerint az ukrán honatyák 70–80 százaléka maga is kettős vagy többes állampolgár volt. Az elcsatolást megelőzően a Krímben feltehetően több mint százezer helyi lakosnak volt orosz állampolgársága is. Magyar állampolgárságot Ukrajnából eddig közel 90 ezren igényeltek az egyszerűsített honosítás keretében. A román állampolgársággal is rendelkező ukránok számát 50–100 ezerre, az ukrán-izraeli kettős állampolgárokét több ezerre becsülik.
Szlovákiában a kettős állampolgárság intézményének vonzataival az ország 1993-as önállósodásakor hatályba lépett, és azóta többször érdemben módosított állampolgársági törvény foglalkozik. Ezt a jogszabályt legutóbb a magyar könnyített honosítás bevezetésére reagálva változtatták meg, a módosítást éppen a kettős állampolgárság "nem kívánatos" jelenségével indokolva. A módosítás, amely 2010. július 17-én lépett hatályba, a szlovák állampolgárság elveszítésének lehetőségeit bővítette, s kimondta: "elveszíti" szlovák állampolgárságát az a személy, aki egy másik ország állampolgárságát felveszi. A szlovák állampolgársági törvény ugyanakkor teljesen nem tiltja a kettős állampolgárságot. Feltételekhez köti például, de nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy más ország állampolgárságával rendelkező személy megszerezze a szlovák állampolgárságot. Továbbá kivételes esetekben lehetővé teszi a kettős vagy többszörös állampolgárság jogállásának létrejöttét, illetve fennállását szlovák állampolgárok számára is. A szlovák belügyminisztérium adatai szerint az önkéntes bejelentések alapján, az állampolgársági törvénnyel összhangban, tavaly decemberig több mint 960 személy - köztük több tucat felvidéki magyar - veszítette el szlovák állampolgárságát egy másik ország állampolgárságának felvétele után.
Romániában 1991-ben fogadták el azt az állampolgársági törvényt, mely lehetővé tette, hogy a külföldi állandó lakhely megőrzése mellett is megszerezhessék a román állampolgárságot azok, akik egykor Románia állampolgárai voltak, és nekik fel nem róható okokból veszítették el a román állampolgárságukat. Az illetékes hatóság honlapján közzétett útmutatóból kiderül, a törvény az egykori román állampolgárok első-, másod-, és harmadfokú leszármazottjaira is vonatkozik. Az igénylőknek erkölcsi bizonyítványt kell mellékelniük kérelmükhöz, nyilatkozniuk kell, hogy nem veszélyeztetik az állambiztonságot, és arról is, hogy jelenlegi országukban vagy Romániában kívánnak lakni. Az állampolgársági hatóság szóvivője az MTI-nek elmondta, a román hatóság azáltal ellenőrzi az igénylők román nyelvtudását, hogy románul kell elmondaniuk az eskü szövegét. A tavalyi év végéig mintegy 445 ezren szereztek kedvezményes honosítással román állampolgárságot. Túlnyomó többségük a Moldovai Köztársaság, kisebb részük pedig Ukrajna állampolgára. A román állampolgársághoz teljes értékű szavazati jog is tartozik.
Szerbia saját állampolgárainak "megengedi", hogy bármely más ország állampolgáraivá váljanak, de a szerb gyökerekkel nem rendelkező külföldiek számára megnehezíti a szerb állampolgárság megszerzését. Annak, aki szerb állampolgárrá szeretne válni, le kell mondania addigi állampolgárságáról, vannak azonban kivételek, például házasságkötés esetében. Az 1991-1995-ös délszláv háborúk után a volt jugoszláv tagköztársaságok többsége - Montenegró kivétel - megállapodott a kettős állampolgárság intézményének elfogadásáról. Szerbia emellett lehetővé tette, hogy az országból elszármazott vagy a más országban élő, szerb ősökkel rendelkező személyek egyszerűsített eljárással szerezzék meg a szerb állampolgárságot, azaz "visszahonosítsák" őket. A magyarországi egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően eddig mintegy 130 ezren váltak magyar állampolgárrá, és ezzel a Szerbiában élő magyarok adják az ország kettős állampolgárainak legnagyobb részét. A magyar lakosság több mint fele rendelkezik magyar állampolgársággal is. Második helyen a horvát állampolgársággal rendelkezők állnak, ők valamivel több mint 100 ezren vannak. Néhány tízezerre tehető azok száma, akik Bosznia-Hercegovinát is hazájuknak tekintik, és 3-4 ezren vannak azok, akik Bulgáriába is "hazamennek".
Horvátországban ugyanannyi horvát állampolgár él, mint amennyi a határon túl, a legtöbben Boszniában - közel 600 ezren - rendelkeznek horvát állampolgársággal. Évekig komoly vita folyt arról, hogy a határon túli horvátok is szavazhatnak-e, felvetődött egyes választásokon, hogy a diaszpóra és a boszniai horvátok döntik el a szavazás kimenetelét. Az új választási törvény ezt többé nem teszi lehetővé. Jelenleg csak azok járulhatnak az urnák elé, akiknek van bejelentett lakcímük és érvényes személyigazolványuk Horvátországban. Akiknek nincs, azoknak fel kellett iratkozniuk egy külön választói névjegyzékbe, és a kijelölt külképviseleteken adhatják le voksaikat. Ezt a 2014-es decemberi elnökválasztás első fordulójában mindössze 8000 tették meg. A horvát állampolgárság születéssel, honosítással vagy visszahonosítással és nemzetközi szerződések alapján szerezhető be.
Szlovénia ugyancsak engedélyezi a kettős állampolgárságot. A jogszabályok nem írják elő az állampolgárság automatikus elvesztését, ha a szlovén állampolgár más ország állampolgára is egyben. A kétmilliós Szlovénián túl, közel félmillió szlovén állampolgár él külföldön, jobbára Olaszországban, Ausztriában, Horvátországban és Magyarországon. Szlovén állampolgárságot - a horváthoz hasonlóan -, születéssel, honosítással vagy visszahonosítással, valamint nemzetközi szerződések alapján kaphat valaki. Azzal a különbséggel, hogy a visszahonosítását csak az kérheti, aki a kérelem előtt már legalább egy éve Szlovéniában tartózkodik, és egyenes ágú felmenője szlovén állampolgár volt. A határon túl élő szlovének nem kaphatnak állampolgárságot. Szavazati joggal azonban minden állampolgár rendelkezik, az is, akiknek nincs bejelentett lakcíme, ő az utolsó bejelentett lakcíme alapján adhatja le voksát.
Ausztriában fő szabály szerint kizárt a kettős állampolgárság lehetősége: aki osztrák állampolgárságot kap, annak le kell mondania eredeti állampolgárságáról, és fordítva. Külföldi állampolgárság elnyerése esetén az osztrák állampolgárság megőrzését kérvényezni kell. Honosítás esetében kivételt jelenthet a kettős állampolgárság tilalma alól, ha az eredeti állampolgárság szerinti ország joga nem engedi meg a lemondást. Jogosíthat kettős állampolgárságra a kérelmező "különleges teljesítménye" is. Ez utóbbira leginkább kiemelkedő sportolók vagy művészek esetében van példa. Származás szerinti osztrák állampolgárok - például aki az Egyesült Államokban osztrák állampolgár szülőktől született - különleges családi helyzetre hivatkozva is kérhetik osztrák állampolgárságuk megőrzését. A Magyarországról kitelepültek közül egy nemzetközi egyezmény és az akkor rendezetlen osztrák-magyar államközi kapcsolatok folytán kivételt képeztek a tiltó rendelkezés alól az 1956-os menekültek. Kérésére újból megkapja az osztrák állampolgárságot és - amennyiben az érintett ország joga megengedi - megtarthatja külföldi útlevelét is az, aki a nemzetiszocializmus üldözöttjeként 1945. május 9. előtt emigrált Ausztriából. (MTI)
2015. január 8.
Négy esztendő a magnitogorszki lágerben (A csernátoni Kocsis Lajos visszaemlékezései)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 8.
A diákok a legkitartóbb könyvtárlátogatók
Újévi mérleg nemcsak gazdasági szempontok szerint készülhet, a számokban kifejezhető társadalmi, kulturális változásokat is érdemes ilyenkor figyelembe venni, akár régi előítéletek megcáfolása érdekében. A virtuális világba belenövő generációra gyakran sütik rá a könyvkerülő vagy éppenséggel funkcionális analfabéta bélyegét, egyes, könyvtárakban készült statisztikák azonban azt jelzik, hogy a tizenévesek rendszeres olvasók. Ez derül ki a Maros Megyei Könyvtár tavalyi adataiból is.
– Mekkora volt a könyvtár látogatottsága az elmúlt évben, és melyek voltak a legkeresettebb kiadványok? – kérdeztük az illetékeseket.
– 2014-ben januártól novemberrel bezárólag 9834 bejegyzett olvasó szerepelt a nyilvántartásunkban, közülük 3041-en a tavaly váltottak belépőt a könyvtárba. Az olvasóink 70-75 százalékát a diákok tették ki, akik elsősorban a kötelező házi olvasmányokat kérték – tájékoztatott Monica Avram, a megyei könyvtár igazgatója.
A könyvtár lakónegyedekben működő fiókjai közül a kövesdombi a legaktívabb. Illyés Claudia könyvtárostól, a Nagyinet program, illetve a gyerekeknek szóló Meseszőnyeg kezdeményezőjétől megtudtuk, hogy tavaly mintegy 17 ezer látogatója volt a lakótelepi kirendeltségnek, 34 ezer könyvet kölcsönöztek, és 1348-szor használták az internetet. A leghűségesebb olvasók a Nagyinetbe is bekapcsolódott nyugdíjasok voltak, ők rendszerint szerelmes, illetve bűnügyi regényeket kerestek, de számos diák is igénybe vette a könyvtár szolgáltatásait. A tizenévesek legtöbbször az iskolában kért szépirodalmi műveket vették ki, de különféle ifjúsági könyveket is választottak, ami azt jelzi, hogy kedvtelésből is olvasnak. Illyés Claudiától arról is érdeklődtünk, hogy milyen jellegű könyvekkel gazdagodott múlt évben a könyvtár állománya.
– Jócskán kaptunk könyveket, és – ami igazán örvendetes – szép számban érkeztek hozzánk magyar nyelvű kiadványok is. Azokat a könyveket, amelyeket a látogatók szeretnének kivenni, de nem találják meg nálunk, rendszerint megrendeljük. Az igényeknek megfelelően ponyvaregényeket is be kellett szereznünk, de Müller Péter- és Wass Albert-művekkel is gazdagodtunk. A legtöbben a szépirodalmi műveket keresik, ugyanakkor a mezőgazdasági, illetve vallásos tematikájú könyvekre is van kereslet – mondta a könyvtáros. Arról, hogy az elmúlt évben pontosan mennyi kiadvánnyal bővült a megyei könyvtár állománya, a héten készül kimutatás – tudtuk meg Monica Avram igazgatótól.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Újévi mérleg nemcsak gazdasági szempontok szerint készülhet, a számokban kifejezhető társadalmi, kulturális változásokat is érdemes ilyenkor figyelembe venni, akár régi előítéletek megcáfolása érdekében. A virtuális világba belenövő generációra gyakran sütik rá a könyvkerülő vagy éppenséggel funkcionális analfabéta bélyegét, egyes, könyvtárakban készült statisztikák azonban azt jelzik, hogy a tizenévesek rendszeres olvasók. Ez derül ki a Maros Megyei Könyvtár tavalyi adataiból is.
– Mekkora volt a könyvtár látogatottsága az elmúlt évben, és melyek voltak a legkeresettebb kiadványok? – kérdeztük az illetékeseket.
– 2014-ben januártól novemberrel bezárólag 9834 bejegyzett olvasó szerepelt a nyilvántartásunkban, közülük 3041-en a tavaly váltottak belépőt a könyvtárba. Az olvasóink 70-75 százalékát a diákok tették ki, akik elsősorban a kötelező házi olvasmányokat kérték – tájékoztatott Monica Avram, a megyei könyvtár igazgatója.
A könyvtár lakónegyedekben működő fiókjai közül a kövesdombi a legaktívabb. Illyés Claudia könyvtárostól, a Nagyinet program, illetve a gyerekeknek szóló Meseszőnyeg kezdeményezőjétől megtudtuk, hogy tavaly mintegy 17 ezer látogatója volt a lakótelepi kirendeltségnek, 34 ezer könyvet kölcsönöztek, és 1348-szor használták az internetet. A leghűségesebb olvasók a Nagyinetbe is bekapcsolódott nyugdíjasok voltak, ők rendszerint szerelmes, illetve bűnügyi regényeket kerestek, de számos diák is igénybe vette a könyvtár szolgáltatásait. A tizenévesek legtöbbször az iskolában kért szépirodalmi műveket vették ki, de különféle ifjúsági könyveket is választottak, ami azt jelzi, hogy kedvtelésből is olvasnak. Illyés Claudiától arról is érdeklődtünk, hogy milyen jellegű könyvekkel gazdagodott múlt évben a könyvtár állománya.
– Jócskán kaptunk könyveket, és – ami igazán örvendetes – szép számban érkeztek hozzánk magyar nyelvű kiadványok is. Azokat a könyveket, amelyeket a látogatók szeretnének kivenni, de nem találják meg nálunk, rendszerint megrendeljük. Az igényeknek megfelelően ponyvaregényeket is be kellett szereznünk, de Müller Péter- és Wass Albert-művekkel is gazdagodtunk. A legtöbben a szépirodalmi műveket keresik, ugyanakkor a mezőgazdasági, illetve vallásos tematikájú könyvekre is van kereslet – mondta a könyvtáros. Arról, hogy az elmúlt évben pontosan mennyi kiadvánnyal bővült a megyei könyvtár állománya, a héten készül kimutatás – tudtuk meg Monica Avram igazgatótól.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 8.
A frusztráltak ribilliója
Huszonöt esztendeje, amikor véget ért a kádári „puha” diktatúra, a tabutémákat gondosan kijelölő és azok tiszteletben tartásáról gondoskodó, de az emberek kiskertszabadságát meghagyó „gulyáskommunizmus” Magyarországon, őszintén hinni lehetett abban, hogy végleg a múlté a korszak öncenzúrára alapozó tájékoztatáspolitikája. Akkor nem sejtettük, nem is sejthettük, hogy az etalonnak és mintának tekintett nyugati demokráciákban hasonló mechanizmusok működnek.
Lényegről az élbolyból
Márpedig működnek. Nemcsak a szólásszabadság botránykövére, az úgynevezett holokauszttagadás kriminalizálására gondolok itt – nem a holokauszt „úgynevezett”, hanem a tagadása, mindaddig, amíg nincs precízen kodifikálva, hogy pontosan mit nem szabad tagadni –, hanem a sajtó közvetlen háttérbeli befolyásolására. Erről az elmúlt év végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője, Udo Ulfkotte számolt be például a fősodratú média által elhallgatásra ítélt könyvében, s a könyv kapcsán adott interjúkban részletesen ki is fejti, hogy kik állnak a globális véleménykontroll mögött: „Nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is.” (lásd: Hetek, XVIII. évf/43)
A politikusok nagy része idomul ehhez a játékhoz, a tabukat tiszteli, szépeleg, mellébeszél. S bizonyára sokan jobb meggyőződésük ellenére is rá vannak erre kényszerítve: ha szolgálni akarják a nemzetet, bizonyos helyzetekben fel kell mondaniuk a leckét. A magyar külügyminiszternek bizonyára ökölbe szorul a lelke, amikor azt mondja, hogy „Amerika a barátunk”, de ki kell mondania a senki által el nem hitt mondatot, amely igazságtartalmát tekintve semmivel sem jobb az egykori kommunista vezetők Szovjetuniót éltető frázisainál.
Megértjük a kényszert, de az ember a benne mélyen kódolt igazságigény hatására akkor él át belső katarzist, amikor valaki a politika élbolyában mer a lényegről beszélni. Ilyen élmény volt a legutóbbi Tusványoson mondott Orbán Viktor-beszéd, s a beszédet követő kérdésekre adott kisebb esszészerű válaszok meghallgatása. Ide lehet sorolni Kövér László múlt év végi, Magyar Hírlapban közölt interjúját, amelyben a kérdezett rámutat a globalista háttérhatalom első számú nyílt színi képviselője, az Egyesült Államok kormányzatának álságosságára. Az Országgyűlés elnöke egy sor kényelmetlen kérdésről nyíltan szólt: arról, hogy az amerikaiak jelentős pénzösszeget fektettek az ukrán változásokba. Az egész világot érdekeltségi területnek tekintik, hogy dollármilliókat fordítanak akciótervek végrehajtására több kelet-európai országban, így a hivatalosan szövetségesnek számító Magyarországon és Csehországban. Hogy kisszerű, önző emberek pillanatnyi érdekeik szerint határozzák meg országok, népek sorsát, az Egyesült Államok zárójelbe helyezi a nemzetközi jogot, s az általa más esetben „politikai bunkóként” használt emberi jogokat. S csak igazat adhatunk Kövérnek abban is, hogy nem Magyarország vagy a polgári kormány rontotta le a nemzet renoméját, hiszen az amerikaiak negyed évszázada eltérő hangerővel, és hangfekvésben, de „ugyanazt a nótát fújják”. A házelnök elvi éllel mutatott rá: „Világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.”
Sarokigazságok
Nem árt mindezen kőbe véshető sarokigazságokból kiindulni, amikor az ember a kormány elleni, továbbra sem szűnő tüntetések hátterével és kifutási lehetőségeivel foglalkozik. Kövér szerint a Nagy Testvér célja egy új SZDSZ megalapítása, miután az LMP nem volt alkalmas erre a szerepre, az eredeti SZDSZ pedig nemzetellenességben annyira elvetette a sulykot, hogy a választók a politika szemétdombjára küldték.
Elnézve azonban a Budapest különböző terein ricsajozó társaságot, nehéz elképzelni, hogy belőlük verbuválódik egy alternatívát felmutató, életképes csapat. Ráadásul a tüntetési kedv is lanyhul, dacára annak, hogy a kormány – amint arra érdekes módon a baráti sajtó, tételesen a Magyar Nemzet is rámutat – „mintha minden eszközzel igyekezne fűteni a tiltakozásokat”. A bevásárlóközpontok vasárnapi zárva tartása helyes, másutt bevált és értékelvű döntés, de időzítése egyáltalán nem szerencsés. A különböző megyei szintű gyorsforgalmi utak fizetőssé tétele is többet árthat a közhangulat szintjén, mint amennyit használ a költségvetésen keresztül. S akkor nem szóltam egyes Fideszes vezetők párton belül is vitát gerjesztő „urizálásáról”, amely balszerencsés kontrasztja a megszorításoknak.
Facebook-álmok
Ezzel együtt hiába álmodnak egyesek a Facebookon „a taxisblokádnál is nagyobb országos útzárat”. Amit meg lehetett tenni 1990-ben a meg sem szilárdult újsütetű demokráciában, amikor a kormány nem lehetett biztos abban, hogy az alá rendelt karhatalmi egységek teljesítik-e a parancsot, azt ma nem lehet megcsinálni. S akkor még nem szóltunk arról a kérlelhetetlen, szociológiai felméréssel is alátámasztott tényről, hogy a tüntetők nem a teljes társadalmat képviselik, hanem a választásokon vereséget szenvedett balosokat. Az említett kutatás igazolja, amit egyébként is sejtettünk, hogy ugyanaz a néhány tízezer ember tüntet bármilyen ürüggyel, akiket a nemzetellenes heccsajtó ma is képes mobilizálni. Aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják a pártzászlókat a szervezők a tüntetésektől, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó. Akiket nem zavar, hogy sajátjaik élen jártak a korrupció intézményesítésében, legyen szó országos politikáról vagy a húsz éves budapesti Demszky-uralomról. Valójában a választáson ismét kisebbségbe szorult, a népakaratba belenyugodni képtelen tömeg lármázik. A politikailag frusztráltak szítják a ribilliót.
De ettől még indokolt lenne, hogy a magyar kormány ne adjon fel több magas labdát, mert ha egyszer elvész a jelenleg még magabiztos választói fölény, nehéz lesz a bizalom visszaszerzése. S ez akkor is így van, ha egyelőre nem látni reális alternatívát nyújtó csapatot a politikai arénában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Huszonöt esztendeje, amikor véget ért a kádári „puha” diktatúra, a tabutémákat gondosan kijelölő és azok tiszteletben tartásáról gondoskodó, de az emberek kiskertszabadságát meghagyó „gulyáskommunizmus” Magyarországon, őszintén hinni lehetett abban, hogy végleg a múlté a korszak öncenzúrára alapozó tájékoztatáspolitikája. Akkor nem sejtettük, nem is sejthettük, hogy az etalonnak és mintának tekintett nyugati demokráciákban hasonló mechanizmusok működnek.
Lényegről az élbolyból
Márpedig működnek. Nemcsak a szólásszabadság botránykövére, az úgynevezett holokauszttagadás kriminalizálására gondolok itt – nem a holokauszt „úgynevezett”, hanem a tagadása, mindaddig, amíg nincs precízen kodifikálva, hogy pontosan mit nem szabad tagadni –, hanem a sajtó közvetlen háttérbeli befolyásolására. Erről az elmúlt év végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője, Udo Ulfkotte számolt be például a fősodratú média által elhallgatásra ítélt könyvében, s a könyv kapcsán adott interjúkban részletesen ki is fejti, hogy kik állnak a globális véleménykontroll mögött: „Nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is.” (lásd: Hetek, XVIII. évf/43)
A politikusok nagy része idomul ehhez a játékhoz, a tabukat tiszteli, szépeleg, mellébeszél. S bizonyára sokan jobb meggyőződésük ellenére is rá vannak erre kényszerítve: ha szolgálni akarják a nemzetet, bizonyos helyzetekben fel kell mondaniuk a leckét. A magyar külügyminiszternek bizonyára ökölbe szorul a lelke, amikor azt mondja, hogy „Amerika a barátunk”, de ki kell mondania a senki által el nem hitt mondatot, amely igazságtartalmát tekintve semmivel sem jobb az egykori kommunista vezetők Szovjetuniót éltető frázisainál.
Megértjük a kényszert, de az ember a benne mélyen kódolt igazságigény hatására akkor él át belső katarzist, amikor valaki a politika élbolyában mer a lényegről beszélni. Ilyen élmény volt a legutóbbi Tusványoson mondott Orbán Viktor-beszéd, s a beszédet követő kérdésekre adott kisebb esszészerű válaszok meghallgatása. Ide lehet sorolni Kövér László múlt év végi, Magyar Hírlapban közölt interjúját, amelyben a kérdezett rámutat a globalista háttérhatalom első számú nyílt színi képviselője, az Egyesült Államok kormányzatának álságosságára. Az Országgyűlés elnöke egy sor kényelmetlen kérdésről nyíltan szólt: arról, hogy az amerikaiak jelentős pénzösszeget fektettek az ukrán változásokba. Az egész világot érdekeltségi területnek tekintik, hogy dollármilliókat fordítanak akciótervek végrehajtására több kelet-európai országban, így a hivatalosan szövetségesnek számító Magyarországon és Csehországban. Hogy kisszerű, önző emberek pillanatnyi érdekeik szerint határozzák meg országok, népek sorsát, az Egyesült Államok zárójelbe helyezi a nemzetközi jogot, s az általa más esetben „politikai bunkóként” használt emberi jogokat. S csak igazat adhatunk Kövérnek abban is, hogy nem Magyarország vagy a polgári kormány rontotta le a nemzet renoméját, hiszen az amerikaiak negyed évszázada eltérő hangerővel, és hangfekvésben, de „ugyanazt a nótát fújják”. A házelnök elvi éllel mutatott rá: „Világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.”
Sarokigazságok
Nem árt mindezen kőbe véshető sarokigazságokból kiindulni, amikor az ember a kormány elleni, továbbra sem szűnő tüntetések hátterével és kifutási lehetőségeivel foglalkozik. Kövér szerint a Nagy Testvér célja egy új SZDSZ megalapítása, miután az LMP nem volt alkalmas erre a szerepre, az eredeti SZDSZ pedig nemzetellenességben annyira elvetette a sulykot, hogy a választók a politika szemétdombjára küldték.
Elnézve azonban a Budapest különböző terein ricsajozó társaságot, nehéz elképzelni, hogy belőlük verbuválódik egy alternatívát felmutató, életképes csapat. Ráadásul a tüntetési kedv is lanyhul, dacára annak, hogy a kormány – amint arra érdekes módon a baráti sajtó, tételesen a Magyar Nemzet is rámutat – „mintha minden eszközzel igyekezne fűteni a tiltakozásokat”. A bevásárlóközpontok vasárnapi zárva tartása helyes, másutt bevált és értékelvű döntés, de időzítése egyáltalán nem szerencsés. A különböző megyei szintű gyorsforgalmi utak fizetőssé tétele is többet árthat a közhangulat szintjén, mint amennyit használ a költségvetésen keresztül. S akkor nem szóltam egyes Fideszes vezetők párton belül is vitát gerjesztő „urizálásáról”, amely balszerencsés kontrasztja a megszorításoknak.
Facebook-álmok
Ezzel együtt hiába álmodnak egyesek a Facebookon „a taxisblokádnál is nagyobb országos útzárat”. Amit meg lehetett tenni 1990-ben a meg sem szilárdult újsütetű demokráciában, amikor a kormány nem lehetett biztos abban, hogy az alá rendelt karhatalmi egységek teljesítik-e a parancsot, azt ma nem lehet megcsinálni. S akkor még nem szóltunk arról a kérlelhetetlen, szociológiai felméréssel is alátámasztott tényről, hogy a tüntetők nem a teljes társadalmat képviselik, hanem a választásokon vereséget szenvedett balosokat. Az említett kutatás igazolja, amit egyébként is sejtettünk, hogy ugyanaz a néhány tízezer ember tüntet bármilyen ürüggyel, akiket a nemzetellenes heccsajtó ma is képes mobilizálni. Aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják a pártzászlókat a szervezők a tüntetésektől, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó. Akiket nem zavar, hogy sajátjaik élen jártak a korrupció intézményesítésében, legyen szó országos politikáról vagy a húsz éves budapesti Demszky-uralomról. Valójában a választáson ismét kisebbségbe szorult, a népakaratba belenyugodni képtelen tömeg lármázik. A politikailag frusztráltak szítják a ribilliót.
De ettől még indokolt lenne, hogy a magyar kormány ne adjon fel több magas labdát, mert ha egyszer elvész a jelenleg még magabiztos választói fölény, nehéz lesz a bizalom visszaszerzése. S ez akkor is így van, ha egyelőre nem látni reális alternatívát nyújtó csapatot a politikai arénában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 8.
Ismertségre és elismertségre vágyó hivatás
A szakma hazai keresztmetszetét ismertető kiadványt mutatott be a közelmúltban a fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete. A Másképp című tanulmánykötet egyfajta összegzést is nyújt a speciális nevelési igényű gyerekek oktatásáról, ugyanakkor a nagyközönség felé való nyitást is szorgalmazza.
Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban a szakma képviselőit kívánja megszólítani, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is. A Nagy Szilárd (képünkön) elnökölte egyesületbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők is. „Szükség van arra, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom »ép« tagjai felé is, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, és további tervek szövögetésére ösztönöz” – tette hozzá Nagy Szilárd.
Az „utazótanár” munkája
A mintegy 300 tagot számláló, kolozsvári székhelyű egyesület kiadványában szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről. Ily módon átfogó, perspektivikus képet is nyújt a szakmáról, amelyről olykor hiányosak vagy homályosak a normál oktatás szereplőinek ismeretei. A szakmabeliek ezért igyekeznek valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu iskola úgynevezett „utazótanára”, segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket, így a munkája összekapcsolja a két területet.
Milyen egy ennyire sajátos közegben dolgozni, együttműködni, mediálni? – hangzott el a kérdés a könyvbemutató alkalmával tartott kerekasztal-beszélgetésen. „Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazótanárság hidat képez a két terület, a gyógypedagógusi munka és az ép gyerekek tanítása között, és bevonja az utóbbiak szüleit és pedagógusait is – mondta Péter Ildikó. – Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és kimegyünk a tömegoktatásba. Saját speciális módszereinkkel próbáljuk fejleszteni a gyerekek képességeit. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, megpróbáljuk őket úgy kezelni, felzárkóztatni, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát. Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek, de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot ápolunk.”
Befogadó iskola, „érzékenyítő” napok
Az úgynevezett befogadó iskolában ez hosszú folyamat, hiszen sok év telik el, míg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját. „A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, jelenlétünkkel pedig az ő munkájukat lendítjük előre. Nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem a partnerórák keretében a saját osztálytermükben foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, sok tanítónő viszont határozottan kéri, hogy a tanórákon is vegyünk részt, akadályozzuk meg, hogy zavarják az órát” – ecsetelte a gyógypedagógus.
Hogy az „utazótanárok” milyen mértékben tudnak részt venni mindkét közösség életében, elsősorban attól függ, hogy mennyire képesek dinamikusan mozogni abban a közegben. Ott azt várják el tőlük, hogy megfelelő kommunikációs körülményeket teremtsenek, a sajátos nevelési igényű gyerekek megfelelőképpen kommunikálhassanak ép kortársaikkal és a pedagógusokkal is.
Hasznos lenne rendszeresen úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni a magyar iskolákban – ennek keretében pedig olyan élethelyzeteket teremteni, amelyben az egészséges gyerekek megtapasztalhatják, mit jelent fogyatékkal élni. „A diákok igazából nagyon érzékenyek, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – tartja Péter Ildikó. Körülbelül 10-15 éve tendenciaként érzékelhető, hogy egyfajta híd képződik például a halló és siket gyerekek között: a sajátosság már nem annyira ismeretlen, idegen jelenség, mint korábban, amikor a diákok aligha szembesültek azzal, hogy milyen is lehet egy siket gyerek élete.
Nőuralom az egyetemen
Kiss Szidónia, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa a szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben zajlik, ahol az elméleten kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára: intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tapasztalatot szereznek. Az még korántsem biztos, hogy a fiatal már az egyetemen átlátja-e, mire is adta a fejét...” – mutatott rá az egyetemi oktató.
Szerinte a gyógypedagógusi tulajdonképpen nem is szakma, hanem hivatás. A jelentkezők közül akadnak, akiket menet közben elriaszt a felismerés, hogy valójában mit is jelent ez a munka, előfordulhat, hogy túl nehéznek, túl felelősségteljesnek találják. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy rendszerint sokkal több lány választja a gyógypedagógiát – jelenleg nem is tanulnak fiúk ezen a szakon. „Az egyetem utáni elhelyezkedési lehetőségekről nincsenek konkrét felméréseink, az első fokozati vizsga azonban már elégtételt jelent, valamint az is, ha pozitív visszajelzést kapunk az iskoláktól, kollégáktól” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A meghirdetett oktatási helyek mindenesetre rendre betelnek, nem csökken a jelentkezők száma, sőt, Magyarországról is érkeznek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.
Kiss Judit
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A szakma hazai keresztmetszetét ismertető kiadványt mutatott be a közelmúltban a fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete. A Másképp című tanulmánykötet egyfajta összegzést is nyújt a speciális nevelési igényű gyerekek oktatásáról, ugyanakkor a nagyközönség felé való nyitást is szorgalmazza.
Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban a szakma képviselőit kívánja megszólítani, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is. A Nagy Szilárd (képünkön) elnökölte egyesületbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők is. „Szükség van arra, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom »ép« tagjai felé is, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, és további tervek szövögetésére ösztönöz” – tette hozzá Nagy Szilárd.
Az „utazótanár” munkája
A mintegy 300 tagot számláló, kolozsvári székhelyű egyesület kiadványában szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről. Ily módon átfogó, perspektivikus képet is nyújt a szakmáról, amelyről olykor hiányosak vagy homályosak a normál oktatás szereplőinek ismeretei. A szakmabeliek ezért igyekeznek valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu iskola úgynevezett „utazótanára”, segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket, így a munkája összekapcsolja a két területet.
Milyen egy ennyire sajátos közegben dolgozni, együttműködni, mediálni? – hangzott el a kérdés a könyvbemutató alkalmával tartott kerekasztal-beszélgetésen. „Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazótanárság hidat képez a két terület, a gyógypedagógusi munka és az ép gyerekek tanítása között, és bevonja az utóbbiak szüleit és pedagógusait is – mondta Péter Ildikó. – Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és kimegyünk a tömegoktatásba. Saját speciális módszereinkkel próbáljuk fejleszteni a gyerekek képességeit. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, megpróbáljuk őket úgy kezelni, felzárkóztatni, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát. Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek, de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot ápolunk.”
Befogadó iskola, „érzékenyítő” napok
Az úgynevezett befogadó iskolában ez hosszú folyamat, hiszen sok év telik el, míg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját. „A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, jelenlétünkkel pedig az ő munkájukat lendítjük előre. Nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem a partnerórák keretében a saját osztálytermükben foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, sok tanítónő viszont határozottan kéri, hogy a tanórákon is vegyünk részt, akadályozzuk meg, hogy zavarják az órát” – ecsetelte a gyógypedagógus.
Hogy az „utazótanárok” milyen mértékben tudnak részt venni mindkét közösség életében, elsősorban attól függ, hogy mennyire képesek dinamikusan mozogni abban a közegben. Ott azt várják el tőlük, hogy megfelelő kommunikációs körülményeket teremtsenek, a sajátos nevelési igényű gyerekek megfelelőképpen kommunikálhassanak ép kortársaikkal és a pedagógusokkal is.
Hasznos lenne rendszeresen úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni a magyar iskolákban – ennek keretében pedig olyan élethelyzeteket teremteni, amelyben az egészséges gyerekek megtapasztalhatják, mit jelent fogyatékkal élni. „A diákok igazából nagyon érzékenyek, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – tartja Péter Ildikó. Körülbelül 10-15 éve tendenciaként érzékelhető, hogy egyfajta híd képződik például a halló és siket gyerekek között: a sajátosság már nem annyira ismeretlen, idegen jelenség, mint korábban, amikor a diákok aligha szembesültek azzal, hogy milyen is lehet egy siket gyerek élete.
Nőuralom az egyetemen
Kiss Szidónia, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa a szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben zajlik, ahol az elméleten kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára: intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tapasztalatot szereznek. Az még korántsem biztos, hogy a fiatal már az egyetemen átlátja-e, mire is adta a fejét...” – mutatott rá az egyetemi oktató.
Szerinte a gyógypedagógusi tulajdonképpen nem is szakma, hanem hivatás. A jelentkezők közül akadnak, akiket menet közben elriaszt a felismerés, hogy valójában mit is jelent ez a munka, előfordulhat, hogy túl nehéznek, túl felelősségteljesnek találják. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy rendszerint sokkal több lány választja a gyógypedagógiát – jelenleg nem is tanulnak fiúk ezen a szakon. „Az egyetem utáni elhelyezkedési lehetőségekről nincsenek konkrét felméréseink, az első fokozati vizsga azonban már elégtételt jelent, valamint az is, ha pozitív visszajelzést kapunk az iskoláktól, kollégáktól” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A meghirdetett oktatási helyek mindenesetre rendre betelnek, nem csökken a jelentkezők száma, sőt, Magyarországról is érkeznek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.
Kiss Judit
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 8.
Kifogásolják az ingyenes érettségi felkészítőt
Kérdések merültek fel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által finanszírozott ingyenes érettségi felkészítőkkel kapcsolatban: egyebek mellett megfogalmazódott, hogy miért csak a két székely megyében támogatják a magyar végzősöket, milyen alapon válogatják ki a diákokat és a tanárokat, akiket megfizetnek a hétvégeken tartott órákért. Értesüléseink szerint több pedagógus elégedetlen a tanfolyamok szervezési és lebonyolítási módszerével.
Hiányérzete van a projekt kapcsán Burus-Siklódi Botondnak, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) elnökének is, aki portálunk megkeresésére leszögezte, hogy minden segítség jól jön, ami a gyerekek haladásához hozzájárul.
„Nincs kellő információ arról, hogy milyen szempontok alapján válogatják ki a felkészítőkön részt vevő tanárokat és diákokat. Persze erre az lehet a válasz, hogy az panaszkodik, aki kimarad, de kellő tájékoztatással a félreértések elkerülhetők” – fogalmazott az RMPSZ elnöke. Burus-Siklódi Botond szerint egyébként az érthető, hogy román nyelvből a két székely megyében tartanak ingyenes felkészítőket, ott ahol a legnagyobb gondok vannak ebből a tantárgyból, ám matematikából a többi térségben élő végzős is igényt tarthatna erre a segítségre.
„Mindenki úgy állítja össze a saját programját, ahogy akarja, ám amikor egy hatalmas pénzösszegről döntenek, kikérhették volna a szakmai szövetségek, a hatóságok, például a tanfelügyelőségek véleményét is” – szögezte le. Az RMPSZ elnöke szerint a romániai magyar oktatásban az érettségi felkészítőknél vannak égetőbb prioritások, amikre pénzt kellene költeni.
„Évek óta gondot jelent a sajátos tanterv és ez alapján a magyar diákoknak a specifikus tankönyvek megírása. Arra kellene összpontosítani, hogy ne kerüljünk a tavalyihoz hasonló helyzetbe, mert a kiírás és a tendereztetés is rossz volt, de nem is állnak készen a fiókokban, pályáztatásra váró magyar tankönyvek. Nagy szükség lenne a magyarság számára specifikus román tankönyvekre, anyanyelv, zenei anyanyelv és a kisebbségek történetével foglalkozó tankönyvekre, ezek megírását kellene elsősorban támogatni” – vallja Burus-Siklódi Botond.
Hasonlóképpen vélekedik Király András oktatási államtitkár, aki megkeresésünkre hangsúlyozta, csak a sajtóból értesült a program részleteiről, de hozzá is eljutottak a pedagógusok panaszai.
„Minden ingyenes felkészítőnek örülünk, ám olyan panaszokat hallottam, hogy a tanintézeteket nem keresték meg ezzel a lehetőséggel, önkényesen válogatják be a projektbe a diákokat. A tanárok is méltatlankodnak, hiszen a szakmát, az iskolákat nem lehet kihagyni. Pénzről is szó van, és éppen azokat a tanárokat diszkriminálják, akik évekig foglalkoznak a diákokkal, és akik a hivatalos rendszerben soha nem kapnak javadalmazást a felkészítőkért” – véli az államtitkár. Király András szerint ugyanakkor nem kellene politikai tőkét kovácsolni az ilyen jellegű támogatásokból.
Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője érdeklődésünkre arról beszélt, hogy örülnek minden segítségnek ezen a téren. Hozzátette, azért is jónak tartják a programot, mert az utóbbi években nem sikerült a pedagógusoknak külön fizetni a felkészítő tevékenységért, tudomása szerint pedig a program keretében javadalmazzák a felkészítést végzőket.
A főtanfelügyelő ugyanakkor úgy véli, jó lenne, ha a programot Hargita megye teljes területére ki lehetne terjeszteni, s nemcsak egyes városok és egyes diákok részesülhetnének benne. „Jónak tartjuk a kezdeményezést, viszont annak érdekében, hogy senkinek ne legyen keserű szájíze ezzel kapcsolatosan, jó lenne a projektet az egész megye területén alkalmazni” – foglalta össze.
Amint arról beszámoltunk, több mint nyolcszáz fiatal vehet részt Hargita és Kovászna megyében a MÜTF Oktatási Központ, a Fidelitas Egyesület, az Amőba Alapítvány, illetve a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által indított ingyenes érettségi felkészítőkön. A diákok román nyelv és irodalomból, illetve matematikából bővíthetik tudásukat.
A projekt egyik legfontosabb célja, hogy minél több helyi diák diplomát szerezhessen, akik ennek révén könnyebben helyezkedhetnek el Székelyföldön – közölte a hétfői székelyudvarhelyi sajtótájékoztatón Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke. Mint mondta, az NSKI munkatársai mérlegelték a MÜTF központ által 2012-ben kezdeményezett képzés korábbi eredményeit, amelyből kiderült, hogy a programban résztvevők közel harminc százalékkal jobban teljesítettek az érettségi vizsgákon a megyei átlaghoz képest.
Bíró Blanka, R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
Kérdések merültek fel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által finanszírozott ingyenes érettségi felkészítőkkel kapcsolatban: egyebek mellett megfogalmazódott, hogy miért csak a két székely megyében támogatják a magyar végzősöket, milyen alapon válogatják ki a diákokat és a tanárokat, akiket megfizetnek a hétvégeken tartott órákért. Értesüléseink szerint több pedagógus elégedetlen a tanfolyamok szervezési és lebonyolítási módszerével.
Hiányérzete van a projekt kapcsán Burus-Siklódi Botondnak, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) elnökének is, aki portálunk megkeresésére leszögezte, hogy minden segítség jól jön, ami a gyerekek haladásához hozzájárul.
„Nincs kellő információ arról, hogy milyen szempontok alapján válogatják ki a felkészítőkön részt vevő tanárokat és diákokat. Persze erre az lehet a válasz, hogy az panaszkodik, aki kimarad, de kellő tájékoztatással a félreértések elkerülhetők” – fogalmazott az RMPSZ elnöke. Burus-Siklódi Botond szerint egyébként az érthető, hogy román nyelvből a két székely megyében tartanak ingyenes felkészítőket, ott ahol a legnagyobb gondok vannak ebből a tantárgyból, ám matematikából a többi térségben élő végzős is igényt tarthatna erre a segítségre.
„Mindenki úgy állítja össze a saját programját, ahogy akarja, ám amikor egy hatalmas pénzösszegről döntenek, kikérhették volna a szakmai szövetségek, a hatóságok, például a tanfelügyelőségek véleményét is” – szögezte le. Az RMPSZ elnöke szerint a romániai magyar oktatásban az érettségi felkészítőknél vannak égetőbb prioritások, amikre pénzt kellene költeni.
„Évek óta gondot jelent a sajátos tanterv és ez alapján a magyar diákoknak a specifikus tankönyvek megírása. Arra kellene összpontosítani, hogy ne kerüljünk a tavalyihoz hasonló helyzetbe, mert a kiírás és a tendereztetés is rossz volt, de nem is állnak készen a fiókokban, pályáztatásra váró magyar tankönyvek. Nagy szükség lenne a magyarság számára specifikus román tankönyvekre, anyanyelv, zenei anyanyelv és a kisebbségek történetével foglalkozó tankönyvekre, ezek megírását kellene elsősorban támogatni” – vallja Burus-Siklódi Botond.
Hasonlóképpen vélekedik Király András oktatási államtitkár, aki megkeresésünkre hangsúlyozta, csak a sajtóból értesült a program részleteiről, de hozzá is eljutottak a pedagógusok panaszai.
„Minden ingyenes felkészítőnek örülünk, ám olyan panaszokat hallottam, hogy a tanintézeteket nem keresték meg ezzel a lehetőséggel, önkényesen válogatják be a projektbe a diákokat. A tanárok is méltatlankodnak, hiszen a szakmát, az iskolákat nem lehet kihagyni. Pénzről is szó van, és éppen azokat a tanárokat diszkriminálják, akik évekig foglalkoznak a diákokkal, és akik a hivatalos rendszerben soha nem kapnak javadalmazást a felkészítőkért” – véli az államtitkár. Király András szerint ugyanakkor nem kellene politikai tőkét kovácsolni az ilyen jellegű támogatásokból.
Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője érdeklődésünkre arról beszélt, hogy örülnek minden segítségnek ezen a téren. Hozzátette, azért is jónak tartják a programot, mert az utóbbi években nem sikerült a pedagógusoknak külön fizetni a felkészítő tevékenységért, tudomása szerint pedig a program keretében javadalmazzák a felkészítést végzőket.
A főtanfelügyelő ugyanakkor úgy véli, jó lenne, ha a programot Hargita megye teljes területére ki lehetne terjeszteni, s nemcsak egyes városok és egyes diákok részesülhetnének benne. „Jónak tartjuk a kezdeményezést, viszont annak érdekében, hogy senkinek ne legyen keserű szájíze ezzel kapcsolatosan, jó lenne a projektet az egész megye területén alkalmazni” – foglalta össze.
Amint arról beszámoltunk, több mint nyolcszáz fiatal vehet részt Hargita és Kovászna megyében a MÜTF Oktatási Központ, a Fidelitas Egyesület, az Amőba Alapítvány, illetve a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által indított ingyenes érettségi felkészítőkön. A diákok román nyelv és irodalomból, illetve matematikából bővíthetik tudásukat.
A projekt egyik legfontosabb célja, hogy minél több helyi diák diplomát szerezhessen, akik ennek révén könnyebben helyezkedhetnek el Székelyföldön – közölte a hétfői székelyudvarhelyi sajtótájékoztatón Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke. Mint mondta, az NSKI munkatársai mérlegelték a MÜTF központ által 2012-ben kezdeményezett képzés korábbi eredményeit, amelyből kiderült, hogy a programban résztvevők közel harminc százalékkal jobban teljesítettek az érettségi vizsgákon a megyei átlaghoz képest.
Bíró Blanka, R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
2015. január 8.
Saját mulasztásáért kritizálja az egyházakat Florea
Egy, az Unirea Főgimnázium fűtésrendszerén bekövetkezett meghibásodás újabb okot adott Marosvásárhely polgármesterének, hogy kifejtse: a papok képtelenek megfelelő oktatási körülményeket biztosítani a diákoknak, és rossz a restitúciós törvény.
„Mindig csak abban a három iskolában vannak gondjaink, amely az egyházakhoz tartozik. Felszólítom a papokat, hogy sürgősen intézkedjenek, és biztosítanak anyagi forrásokat a visszaadott iskolák általános felújítására, hogy a diákok megfelelő körülmények között tanulhassanak. Ha ezt nem teszik meg, újra határozottan kérem, hogy ezeket az épületeket adják vissza a polgármesteri hivatalnak, mert mi rendbe tesszük és tartjuk őket” – reagált Marosvásárhely polgármester, Dorin Florea arra, hogy a szokatlan hideg miatt a hét elején a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium néhány osztálya fűtés nélkül maradt. A szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben Dorin Florea aggodalmát fejezi ki a főgimnázium épületének állapota miatt. „Úgy vélem, hogy a román parlament egyik legnagyobb hibája a nemzeti érdekeltségű épületek: iskolák, kultúrotthonok visszaszolgáltatása volt. Ezt becsületes kárpótlással kellett volna megoldani, sajnálatos, hogy nem ezt tették, s emiatt a tanügyben jelentős gondok vannak” – olvasható a levélben.
Megkeresésünkre Tamási Zsolt, az Unirea Főgimnázium ügykezelésével megbízott római katolikus státus képviselője kifejtette: amit a polgármester mond, annak nincs értelme, hiszen a megkötött, de a korábbi bérleti szerződés értelmében is a karbantartási munkálatokat a bérlő, vagyis a polgármesteri hivatal kell hogy elvégezze. „A jelenlegi bér 50 százalékát a státus külön bankszámlára kapja, mert ez képezi majd az önrészt az uniós pályázat esetében. A polgármester most a pályázat összeállításával és a mihamarabbi leadásával kellene foglalkozzon. A polgármesteri hivatalnak semmi köze, hogy az épület tulajdonosa mit tesz a bérleti pénzzel. A státus eddig is, ezután is elvégzi azokat a munkálatokat, amelyekre a szerződés alapján köteles, az elmúlt években többek között a kis épület homlokzatát is tataroztatta. A fűtésrendszer javítása, karbantartása nem olyan jellegű munkálat, amit a tulajdonos kell elvégezzen, s ezt a szerződés alapján a polgármester is jól tudja” – hangsúlyozta Tamási Zsolt.
Simon Virág
Székelyhon.ro
Egy, az Unirea Főgimnázium fűtésrendszerén bekövetkezett meghibásodás újabb okot adott Marosvásárhely polgármesterének, hogy kifejtse: a papok képtelenek megfelelő oktatási körülményeket biztosítani a diákoknak, és rossz a restitúciós törvény.
„Mindig csak abban a három iskolában vannak gondjaink, amely az egyházakhoz tartozik. Felszólítom a papokat, hogy sürgősen intézkedjenek, és biztosítanak anyagi forrásokat a visszaadott iskolák általános felújítására, hogy a diákok megfelelő körülmények között tanulhassanak. Ha ezt nem teszik meg, újra határozottan kérem, hogy ezeket az épületeket adják vissza a polgármesteri hivatalnak, mert mi rendbe tesszük és tartjuk őket” – reagált Marosvásárhely polgármester, Dorin Florea arra, hogy a szokatlan hideg miatt a hét elején a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium néhány osztálya fűtés nélkül maradt. A szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben Dorin Florea aggodalmát fejezi ki a főgimnázium épületének állapota miatt. „Úgy vélem, hogy a román parlament egyik legnagyobb hibája a nemzeti érdekeltségű épületek: iskolák, kultúrotthonok visszaszolgáltatása volt. Ezt becsületes kárpótlással kellett volna megoldani, sajnálatos, hogy nem ezt tették, s emiatt a tanügyben jelentős gondok vannak” – olvasható a levélben.
Megkeresésünkre Tamási Zsolt, az Unirea Főgimnázium ügykezelésével megbízott római katolikus státus képviselője kifejtette: amit a polgármester mond, annak nincs értelme, hiszen a megkötött, de a korábbi bérleti szerződés értelmében is a karbantartási munkálatokat a bérlő, vagyis a polgármesteri hivatal kell hogy elvégezze. „A jelenlegi bér 50 százalékát a státus külön bankszámlára kapja, mert ez képezi majd az önrészt az uniós pályázat esetében. A polgármester most a pályázat összeállításával és a mihamarabbi leadásával kellene foglalkozzon. A polgármesteri hivatalnak semmi köze, hogy az épület tulajdonosa mit tesz a bérleti pénzzel. A státus eddig is, ezután is elvégzi azokat a munkálatokat, amelyekre a szerződés alapján köteles, az elmúlt években többek között a kis épület homlokzatát is tataroztatta. A fűtésrendszer javítása, karbantartása nem olyan jellegű munkálat, amit a tulajdonos kell elvégezzen, s ezt a szerződés alapján a polgármester is jól tudja” – hangsúlyozta Tamási Zsolt.
Simon Virág
Székelyhon.ro
2015. január 8.
A multikulti halála (2010)
A felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.
Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.
Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel
a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.
Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.
Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.
De mi a gond a multikulturalitással?
Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.
A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva
az önfelszámolás lehetősége.
A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.
Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?
Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,
akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?
Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).
És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.
Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.
Valahogy tovább kell lépni,
szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.
Fall Sándor
foter.ro/cikk
A felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.
Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.
Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel
a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.
Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.
Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.
De mi a gond a multikulturalitással?
Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.
A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva
az önfelszámolás lehetősége.
A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.
Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?
Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,
akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?
Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).
És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.
Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.
Valahogy tovább kell lépni,
szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.
Fall Sándor
foter.ro/cikk
2015. január 9.
Ráduly Róbert: kockázatos év lesz 2015
Sok a tennivaló idén is – állította az új esztendőre vonatkozó tervekről lapunk kérdéseire válaszolva Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Mint mondta, úgy érzi, hogy a 2015-ös esztendőre mintha túl sokat akarnánk vállalni.
– Ha egy idegen ember elemezné Csíkszereda elmúlt néhány évét, talán azt mondaná, hogy az előzőkhöz képest 2014 kevésbé volt látványos esztendő, már ami a beruházásokat illeti. Ön hogy gondolja? – Kevesebb helyre került szalag, ha úgy tetszik, kevesebb munkálatnak került végérvényesen pont a végére, de azért az élet nem állt meg Csíkszeredában. Sok minden történt. Az ember már csak olyan, hogy egyre többet akar, és ha ebből indulunk ki, akkor bizonyára maradt hiányérzet 2014 után. – A polgármesternek maradt hiányérzete?
– Igen is, meg nem is. 2014-ben, ha egyik oldalról nézzük, nagyon sok minden történt, ha a másikról, akkor nem eléggé sok minden. Elkészült a mozi épülete, de a működés nem indult be. Elkészült Hargitafürdőn az új mofetta épülete és egy komoly turisztikai fogadó központ, de a tevékenység a berendezés hiányában a központban nem kezdődött el. El kellett volna készüljön a Villanytelep utca, de nem készült el teljes egészében. Be kellett volna fejeződjön Hargitafürdőn az úthálózat felújítása, de nem fejeződött be teljesen. Ez egy ilyen év volt, amikor sajnos, új dolgokat is meg kellett tanulnunk. Eddig ugyanis, szokatlan módon – és azt kell mondanom, e tekintetben a sors kegyeltjei voltunk – szinte kivétel nélkül olyan kivitelezőkkel dolgozhattunk együtt, akik akartak és tudtak is teljesíteni. 2014-ben azonban három munkálatnál is olyan kivitelezővel volt dolgunk, aki nem állt a helyzet magaslatán, és képtelen volt tartani a vállalt ütemet.
– A 2014-es évet jelentősen meghatározta a városháza, és személyesen a polgármester konfliktusa a rendőrséggel. Miért vállalta ezt az állóháborút?
– 25 éves évfordulója volt az 1989-es decemberi eseményeknek, és még emlékszünk arra, hogy milyen volt annak idején a milícia. Be kell látnunk, és beszélnünk kell arról, hogy a cégért ugyan kicserélték, de a milícia, mint olyan, nagyon sok tekintetben túlélte a rendszerváltást, és a milicisták, akik akkor, abban a rendszerben edződtek, most is ott vannak a rendőrség állományában, sőt, az állományon belül vezető szerepben. Ez nincs rendjén. Székelyföldön sem lehetne a rendőrség több vagy kevesebb, mint egy intézmény, mint ahogy ez mondjuk Olt vagy Tulcea megyében is van. Nálunk azonban „milicista attitűddel” társuló rendszer testesül meg, és ennek már sokszor, sok téren látni, érezni, tapasztalni lehetett a hatását.
Például abban is, hogy az egyenruhások nem teljesítik a feladatukat a közrend biztosításában hétvégenként, és ezért sok a városban a rongálás. Nem teljesítik a feladatukat a Kossuth utcában vészjelzővel megálló gépkocsivezetőkkel szemben, ezért gond van a forgalommal. Ezek apróságok, de jól tükrözik a magatartásukat. És sorolhatom: ittasan vezetnek, és ez nem elszigetelt jelenség. Ennek volt az eredménye a március 15-i, három halálos áldozatot követelő baleset. És voltak még hasonlók, vagyis láthatjuk, hogy nemcsak ittasan vezetnek, de próbálják eltussolni is a következményeket. Úgy képzelik el ezek a milicista-reflexű emberek, hogy ők még mindig a törvény fölött állnak, és nem állampolgárként, hanem valamiféle hódítóként viselkedhetnek a Székelyföldön. Gyakorlatilag ez robbant március 15-én, de sajnos nem jó irányba. Látni kell, hogy a Mircea Duşa, Gabriel Oprea által támogatott, bátorított milicista attitűdöt nem sikerült kellő módon leleplezni még az említett, tragikus kimenetelű baleset nyomán sem. Tudomásul vesszük, hogy Székelyföld még ebből a szempontból sem Románia része. Az utolsó jó példa erre éppen a zászló-ügyük. Mert ha most felelős újságírók megkérdeznék az illetékesektől, hogy a romániai megyék közül hány megyei rendőr-főkapitányság udvarán van még ilyen zászló, mint amilyen a csíkszeredai székhely előtt lobog, azt a választ kapnák, hogy sehol máshol nincs, esetleg Sepsiszentgyörgyön. Ez is azt mutatja, hogy itt a rendőrség nem olyan intézmény, mint máshol, hanem egészen más töltetű. Nekem külön gondom az, hogy azok az emberek, akik azért vannak a parlamentben, hogy jártassák a szájukat, mert a mentelmi jog ezt számukra minden következmény nélkül lehetővé teszi, nem jártatják ezekért az ügyekért. Az egyetlen kivétel Tánczos Barna szenátor, az összes többi hallgatott, és bár kormányon voltunk, nem hatottak oda, ahová ez ügyben kellett volna. Pedig „vétkesek közt cinkos aki néma”.
– A tavalyi évre egy másik jelenség is rányomta a bélyegét: ön több nyilvános megszólalásában is „üzent” a megyei tanács elnökének, és többnyire nem baráti üzenetek voltak ezek. Milyen a viszony a megyeháza és a városháza között, hogy a kommunikációnak ezt a formáját választotta? – 25 éve sok az elvarratlan szál, és soha nem volt felhőtlen intézményes kapcsolat sem a korábbi polgármesterek és a korábbi elnökök, sem az én időmben köztem és különböző elnökök között. Egyrészt azért nem, mert a város jó néhány olyan többletfeladatot vállal és visz ma is, ami a megyei önkormányzat dolga lenne. Mondok egy példát: a megyei katonai központ itt bitorolja a felületet a városháza épületének egyik szárnyában, mikor törvény szerint számára a megye kellene helyet biztosítson. Ez nem kis teher nekünk: gyakorlatilag a városháza épületének harmadát foglalja el a katonai központ. De ha a kulturális palettát nézzük, minimum két olyan intézményt visz a város, amit a megye kellene finanszírozzon. Ez a város számára, szinte azt mondhatom, hogy a normális működést ellehetetlenítő többletteher, kiváltképpen amióta bevezették a létszámkorlátozást. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest például a város akkor vette át, mikor a megye rossz helyzetben volt. De most a megye jó helyzetben van, kifejezetten jó helyzetben, mégsem nem vette vissza az együttes finanszírozását.
Arról már nem is beszélve, hogy a megyénél mások az érdekek. Ott folyamatosan szavazatszámlálás zajlik. Azt képviseli a megye, hogy olyan mértékben kell támogatni a településeket, amilyen mértékben szavazatokat hoztak a különböző választásokon. Nálunk viszont érték- és eredménycentrikusság van. Soha nem mondtuk egyik iskolának sem, hogy úgy kap valamiféle támogatást, ha a választásokkor így vagy úgy lép fel. És ez lényeges koncepcióbeli különbség, amit sajnos nem mindig sikerül összefésülni. A megyénél énközpontúság van, a városnál teljesítménycentrikusság. Itt nem Szőke Domokos, Antal Attila vagy Ráduly Róbert, hanem a felújított Mikó-vár, a felújított iskola, a megépült sportcsarnok, vagy éppen az uszoda kerül előtérbe, és én úgy gondolom, hogy ez így van rendjén.
– Nézzünk egy kicsit előre is. Van már a városnak költségvetése 2015-re, ennek fényében milyen éve lesz Csíkszeredának?
– Kockázatos, veszélyes éve lesz. Erről próbálom meggyőzni a két alpolgármester kollégámat és a városháza munkaközösségét is. Tíz év alatt még ennyi leküzdendő akadály, tornyosuló feladat egy tömegben nem mutatkozott előttünk. És mondjuk el mellé azt is, hogy mi sem vagyunk a legjobb állapotban. Ma a csapatunk motiváltság, munkakedv, munkamorál, kihívásokra való éhség tekintetében nincs a legjobb formájában. Ennek oka többrétű. Egyrészt, úgy érzem, hogy az önkormányzatban zajlik egyfajta helyezkedés. 2016-ban választások lesznek, és nemcsak az önkormányzatban, hanem az RMDSZ-ben is tetten érhető egyfajta pozícionálódás. Másrészt ott van a folyamatos félelem sugárzása a helyi vezetők és a polgármesteri hivatalok munkaközösségei felé: így vizsgálunk, úgy hallgatunk, úgy követünk stb. Ez a munkakedvet és a személyes felelősségvállalást jelentősen megrontotta.
– A városi önkormányzat esetében mi motiválja a „helyezkedést”? – Erre is van válaszom. Nagy ajándéka volt Csíkszeredának, hogy nekünk nem diktált senki. Volt olyan vállalkozó vagy vállalkozói csoportosulás, amely támogatta volna a politikai pályán való elindulásunkat, valamelyik kampányunkat, és ezt majd meg kellett volna fizetni. Ez különösen most érdekes, mikor látjuk az államelnök-választás után, hogy a pártok milyen hatalmas összegekkel adósodtak el. Ezeket az adóságokat meg fogják fizetni. Hogy honnan? Nyilvánvalóan a közbizniszekből kell kimossák ezt a pénzt. No, nekünk ilyen adóságunk sosem volt. És ez nekünk, városvezetőknek is, de Csíkszeredának is hatalmas lehetősége és potenciálja volt. Viszont sokan vannak, akik szeretnék itt átvenni és számukra megfelelő mederbe terelni a történéseket, mert ma már, sajnos, erről szól a világ mindenhol. Mi, ameddig erőnk van, ezt a típusú független mozgásteret a városnak és a városvezetésnek szeretnénk megőrizni.
Nagy ajándék volt az előző városvezetéstől, hogy egy lejnyi felvett hitele sem volt a városnak, amikor átvettük, és ezt nem lehet elégszer megköszönni. Ennek az állapotnak a fenntartása, úgy gondolom, egy másik fontos feladat. Apropó, megyével való konfliktus: látni kell, hogy a megyénél egészen más az álláspont. A megye eladósodása zajlik, miközben a város adósságmentes. Mi azt szeretnénk, hogy soha senki ne mondja: eladtuk a gyermekeink jövőjét, és azért, hogy mi szebbnek látszódjunk, olyan terheket róttunk rájuk, amelyeket ők kell majd megfizessenek, sokszorosan. Ma Csíkszereda olyan helyzetben van, hogy adócsökkentést is megengedhetett magának: tíz év után lehetővé tette a város gazdálkodása, hogy adócsökkentést hajtsunk végre, és ez példátlan a környéken. Idén ugyanis a magánszemélyek által fizetendő épületadó értéke 10 százalékkal kevesebb, és kedvezményt tudtunk bevezetni a jogi személyek építményadója esetében is. Ezek mind fontos dolgok, és mutatják, hogy a felelős gazdálkodás közvetlen hatását mindenki, minden cég és minden háztartás kell érezze.
– Térjünk vissza a 2015-ös tervekhez. Említene párat?
– Az a sajátos helyzet, hogy alapvetően kényszerpályán mozgunk. Az uniós finanszírozású munkálatokat, ha tetszik, ha nem, 2015 végéig le kell zárni. Ha egyebet nem is csinálnánk, csak ezeket – tömbház-szigetelések, a hargitafürdői munkálatok befejezése, az Octavian Goga gimnázium szigetelésének befejezése, és ha aláírjuk a szerződést, akkor a Kós Károly Szakközépiskola bővítésének befejezése – már munkavolumenben és összegszerűen is több mint eddig bármelyik évben. És ezek kötelező jellegű dolgok, amelyek alól nem lehet kibújni. Ezek után jönnek azok a munkálatok, amelyeket úgymond mi, szabadon választhatunk, de igazából ezek is kötelezőek, mert jó néhányat közülük máris leszerződtünk. Például a Gyermek sétány felújítása, ami hatalmas volumenű munka, hiszen a Tudor lakótelep legalább egyharmadát érinti.
Ott van még a Gál Sándor utca rendbetétele, a zöldségpiac helyzete, amit már nagyon sokan szeretnének kimozdítani a koncepcionális pontról, és ott van az elkerülő út, ami makadámborítást már kapott, de le kell aszfaltozni. Én itt már szinte meg is álltam volna, de jön az egyik alpolgármester, és még legalább egy ennyi tervet mellé tud tenni. Utána jön a másik alpolgármester, és ő is hozza a maga elképzeléseit: be kellene fejezni a mozit, a Márton Áron szoborcsoportot, és sorolhatnám. Mikor a tennivalók listáját összeállítottuk, én attól ijedtem meg, hogy annyi minden szerepel rajta, hogy még a kötelezőeket sem fogjuk tudni teljesíteni. Az emberben van ugyanis egy olyan, hogy ha túl sok a dolga, inkább nem csinál semmit. És én úgy érzem, hogy a 2015-ös esztendőre mintha túl sokat akarnánk vállalni.
Forró-Erős Gyöngyi
szereda.ro / Hargita Népe
Erdély.ma
Sok a tennivaló idén is – állította az új esztendőre vonatkozó tervekről lapunk kérdéseire válaszolva Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Mint mondta, úgy érzi, hogy a 2015-ös esztendőre mintha túl sokat akarnánk vállalni.
– Ha egy idegen ember elemezné Csíkszereda elmúlt néhány évét, talán azt mondaná, hogy az előzőkhöz képest 2014 kevésbé volt látványos esztendő, már ami a beruházásokat illeti. Ön hogy gondolja? – Kevesebb helyre került szalag, ha úgy tetszik, kevesebb munkálatnak került végérvényesen pont a végére, de azért az élet nem állt meg Csíkszeredában. Sok minden történt. Az ember már csak olyan, hogy egyre többet akar, és ha ebből indulunk ki, akkor bizonyára maradt hiányérzet 2014 után. – A polgármesternek maradt hiányérzete?
– Igen is, meg nem is. 2014-ben, ha egyik oldalról nézzük, nagyon sok minden történt, ha a másikról, akkor nem eléggé sok minden. Elkészült a mozi épülete, de a működés nem indult be. Elkészült Hargitafürdőn az új mofetta épülete és egy komoly turisztikai fogadó központ, de a tevékenység a berendezés hiányában a központban nem kezdődött el. El kellett volna készüljön a Villanytelep utca, de nem készült el teljes egészében. Be kellett volna fejeződjön Hargitafürdőn az úthálózat felújítása, de nem fejeződött be teljesen. Ez egy ilyen év volt, amikor sajnos, új dolgokat is meg kellett tanulnunk. Eddig ugyanis, szokatlan módon – és azt kell mondanom, e tekintetben a sors kegyeltjei voltunk – szinte kivétel nélkül olyan kivitelezőkkel dolgozhattunk együtt, akik akartak és tudtak is teljesíteni. 2014-ben azonban három munkálatnál is olyan kivitelezővel volt dolgunk, aki nem állt a helyzet magaslatán, és képtelen volt tartani a vállalt ütemet.
– A 2014-es évet jelentősen meghatározta a városháza, és személyesen a polgármester konfliktusa a rendőrséggel. Miért vállalta ezt az állóháborút?
– 25 éves évfordulója volt az 1989-es decemberi eseményeknek, és még emlékszünk arra, hogy milyen volt annak idején a milícia. Be kell látnunk, és beszélnünk kell arról, hogy a cégért ugyan kicserélték, de a milícia, mint olyan, nagyon sok tekintetben túlélte a rendszerváltást, és a milicisták, akik akkor, abban a rendszerben edződtek, most is ott vannak a rendőrség állományában, sőt, az állományon belül vezető szerepben. Ez nincs rendjén. Székelyföldön sem lehetne a rendőrség több vagy kevesebb, mint egy intézmény, mint ahogy ez mondjuk Olt vagy Tulcea megyében is van. Nálunk azonban „milicista attitűddel” társuló rendszer testesül meg, és ennek már sokszor, sok téren látni, érezni, tapasztalni lehetett a hatását.
Például abban is, hogy az egyenruhások nem teljesítik a feladatukat a közrend biztosításában hétvégenként, és ezért sok a városban a rongálás. Nem teljesítik a feladatukat a Kossuth utcában vészjelzővel megálló gépkocsivezetőkkel szemben, ezért gond van a forgalommal. Ezek apróságok, de jól tükrözik a magatartásukat. És sorolhatom: ittasan vezetnek, és ez nem elszigetelt jelenség. Ennek volt az eredménye a március 15-i, három halálos áldozatot követelő baleset. És voltak még hasonlók, vagyis láthatjuk, hogy nemcsak ittasan vezetnek, de próbálják eltussolni is a következményeket. Úgy képzelik el ezek a milicista-reflexű emberek, hogy ők még mindig a törvény fölött állnak, és nem állampolgárként, hanem valamiféle hódítóként viselkedhetnek a Székelyföldön. Gyakorlatilag ez robbant március 15-én, de sajnos nem jó irányba. Látni kell, hogy a Mircea Duşa, Gabriel Oprea által támogatott, bátorított milicista attitűdöt nem sikerült kellő módon leleplezni még az említett, tragikus kimenetelű baleset nyomán sem. Tudomásul vesszük, hogy Székelyföld még ebből a szempontból sem Románia része. Az utolsó jó példa erre éppen a zászló-ügyük. Mert ha most felelős újságírók megkérdeznék az illetékesektől, hogy a romániai megyék közül hány megyei rendőr-főkapitányság udvarán van még ilyen zászló, mint amilyen a csíkszeredai székhely előtt lobog, azt a választ kapnák, hogy sehol máshol nincs, esetleg Sepsiszentgyörgyön. Ez is azt mutatja, hogy itt a rendőrség nem olyan intézmény, mint máshol, hanem egészen más töltetű. Nekem külön gondom az, hogy azok az emberek, akik azért vannak a parlamentben, hogy jártassák a szájukat, mert a mentelmi jog ezt számukra minden következmény nélkül lehetővé teszi, nem jártatják ezekért az ügyekért. Az egyetlen kivétel Tánczos Barna szenátor, az összes többi hallgatott, és bár kormányon voltunk, nem hatottak oda, ahová ez ügyben kellett volna. Pedig „vétkesek közt cinkos aki néma”.
– A tavalyi évre egy másik jelenség is rányomta a bélyegét: ön több nyilvános megszólalásában is „üzent” a megyei tanács elnökének, és többnyire nem baráti üzenetek voltak ezek. Milyen a viszony a megyeháza és a városháza között, hogy a kommunikációnak ezt a formáját választotta? – 25 éve sok az elvarratlan szál, és soha nem volt felhőtlen intézményes kapcsolat sem a korábbi polgármesterek és a korábbi elnökök, sem az én időmben köztem és különböző elnökök között. Egyrészt azért nem, mert a város jó néhány olyan többletfeladatot vállal és visz ma is, ami a megyei önkormányzat dolga lenne. Mondok egy példát: a megyei katonai központ itt bitorolja a felületet a városháza épületének egyik szárnyában, mikor törvény szerint számára a megye kellene helyet biztosítson. Ez nem kis teher nekünk: gyakorlatilag a városháza épületének harmadát foglalja el a katonai központ. De ha a kulturális palettát nézzük, minimum két olyan intézményt visz a város, amit a megye kellene finanszírozzon. Ez a város számára, szinte azt mondhatom, hogy a normális működést ellehetetlenítő többletteher, kiváltképpen amióta bevezették a létszámkorlátozást. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest például a város akkor vette át, mikor a megye rossz helyzetben volt. De most a megye jó helyzetben van, kifejezetten jó helyzetben, mégsem nem vette vissza az együttes finanszírozását.
Arról már nem is beszélve, hogy a megyénél mások az érdekek. Ott folyamatosan szavazatszámlálás zajlik. Azt képviseli a megye, hogy olyan mértékben kell támogatni a településeket, amilyen mértékben szavazatokat hoztak a különböző választásokon. Nálunk viszont érték- és eredménycentrikusság van. Soha nem mondtuk egyik iskolának sem, hogy úgy kap valamiféle támogatást, ha a választásokkor így vagy úgy lép fel. És ez lényeges koncepcióbeli különbség, amit sajnos nem mindig sikerül összefésülni. A megyénél énközpontúság van, a városnál teljesítménycentrikusság. Itt nem Szőke Domokos, Antal Attila vagy Ráduly Róbert, hanem a felújított Mikó-vár, a felújított iskola, a megépült sportcsarnok, vagy éppen az uszoda kerül előtérbe, és én úgy gondolom, hogy ez így van rendjén.
– Nézzünk egy kicsit előre is. Van már a városnak költségvetése 2015-re, ennek fényében milyen éve lesz Csíkszeredának?
– Kockázatos, veszélyes éve lesz. Erről próbálom meggyőzni a két alpolgármester kollégámat és a városháza munkaközösségét is. Tíz év alatt még ennyi leküzdendő akadály, tornyosuló feladat egy tömegben nem mutatkozott előttünk. És mondjuk el mellé azt is, hogy mi sem vagyunk a legjobb állapotban. Ma a csapatunk motiváltság, munkakedv, munkamorál, kihívásokra való éhség tekintetében nincs a legjobb formájában. Ennek oka többrétű. Egyrészt, úgy érzem, hogy az önkormányzatban zajlik egyfajta helyezkedés. 2016-ban választások lesznek, és nemcsak az önkormányzatban, hanem az RMDSZ-ben is tetten érhető egyfajta pozícionálódás. Másrészt ott van a folyamatos félelem sugárzása a helyi vezetők és a polgármesteri hivatalok munkaközösségei felé: így vizsgálunk, úgy hallgatunk, úgy követünk stb. Ez a munkakedvet és a személyes felelősségvállalást jelentősen megrontotta.
– A városi önkormányzat esetében mi motiválja a „helyezkedést”? – Erre is van válaszom. Nagy ajándéka volt Csíkszeredának, hogy nekünk nem diktált senki. Volt olyan vállalkozó vagy vállalkozói csoportosulás, amely támogatta volna a politikai pályán való elindulásunkat, valamelyik kampányunkat, és ezt majd meg kellett volna fizetni. Ez különösen most érdekes, mikor látjuk az államelnök-választás után, hogy a pártok milyen hatalmas összegekkel adósodtak el. Ezeket az adóságokat meg fogják fizetni. Hogy honnan? Nyilvánvalóan a közbizniszekből kell kimossák ezt a pénzt. No, nekünk ilyen adóságunk sosem volt. És ez nekünk, városvezetőknek is, de Csíkszeredának is hatalmas lehetősége és potenciálja volt. Viszont sokan vannak, akik szeretnék itt átvenni és számukra megfelelő mederbe terelni a történéseket, mert ma már, sajnos, erről szól a világ mindenhol. Mi, ameddig erőnk van, ezt a típusú független mozgásteret a városnak és a városvezetésnek szeretnénk megőrizni.
Nagy ajándék volt az előző városvezetéstől, hogy egy lejnyi felvett hitele sem volt a városnak, amikor átvettük, és ezt nem lehet elégszer megköszönni. Ennek az állapotnak a fenntartása, úgy gondolom, egy másik fontos feladat. Apropó, megyével való konfliktus: látni kell, hogy a megyénél egészen más az álláspont. A megye eladósodása zajlik, miközben a város adósságmentes. Mi azt szeretnénk, hogy soha senki ne mondja: eladtuk a gyermekeink jövőjét, és azért, hogy mi szebbnek látszódjunk, olyan terheket róttunk rájuk, amelyeket ők kell majd megfizessenek, sokszorosan. Ma Csíkszereda olyan helyzetben van, hogy adócsökkentést is megengedhetett magának: tíz év után lehetővé tette a város gazdálkodása, hogy adócsökkentést hajtsunk végre, és ez példátlan a környéken. Idén ugyanis a magánszemélyek által fizetendő épületadó értéke 10 százalékkal kevesebb, és kedvezményt tudtunk bevezetni a jogi személyek építményadója esetében is. Ezek mind fontos dolgok, és mutatják, hogy a felelős gazdálkodás közvetlen hatását mindenki, minden cég és minden háztartás kell érezze.
– Térjünk vissza a 2015-ös tervekhez. Említene párat?
– Az a sajátos helyzet, hogy alapvetően kényszerpályán mozgunk. Az uniós finanszírozású munkálatokat, ha tetszik, ha nem, 2015 végéig le kell zárni. Ha egyebet nem is csinálnánk, csak ezeket – tömbház-szigetelések, a hargitafürdői munkálatok befejezése, az Octavian Goga gimnázium szigetelésének befejezése, és ha aláírjuk a szerződést, akkor a Kós Károly Szakközépiskola bővítésének befejezése – már munkavolumenben és összegszerűen is több mint eddig bármelyik évben. És ezek kötelező jellegű dolgok, amelyek alól nem lehet kibújni. Ezek után jönnek azok a munkálatok, amelyeket úgymond mi, szabadon választhatunk, de igazából ezek is kötelezőek, mert jó néhányat közülük máris leszerződtünk. Például a Gyermek sétány felújítása, ami hatalmas volumenű munka, hiszen a Tudor lakótelep legalább egyharmadát érinti.
Ott van még a Gál Sándor utca rendbetétele, a zöldségpiac helyzete, amit már nagyon sokan szeretnének kimozdítani a koncepcionális pontról, és ott van az elkerülő út, ami makadámborítást már kapott, de le kell aszfaltozni. Én itt már szinte meg is álltam volna, de jön az egyik alpolgármester, és még legalább egy ennyi tervet mellé tud tenni. Utána jön a másik alpolgármester, és ő is hozza a maga elképzeléseit: be kellene fejezni a mozit, a Márton Áron szoborcsoportot, és sorolhatnám. Mikor a tennivalók listáját összeállítottuk, én attól ijedtem meg, hogy annyi minden szerepel rajta, hogy még a kötelezőeket sem fogjuk tudni teljesíteni. Az emberben van ugyanis egy olyan, hogy ha túl sok a dolga, inkább nem csinál semmit. És én úgy érzem, hogy a 2015-ös esztendőre mintha túl sokat akarnánk vállalni.
Forró-Erős Gyöngyi
szereda.ro / Hargita Népe
Erdély.ma
2015. január 9.
Florea visszavenné az egyházaktól az iskolákat
Az egyházak képtelenek megfelelő oktatási körülményeket biztosítani a diákoknak, és rossz a restitúciós törvény – jelentette ki Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester az Unirea Főgimnázium fűtésrendszerében bekövetkezett meghibásodás kapcsán.
„Mindig csak abban a három iskolában vannak gondjaink, amelyek az egyházakhoz tartoznak. Felszólítom a papokat, hogy sürgősen intézkedjenek és biztosítanak anyagi hátteret a visszaadott iskolák általános felújítására, hogy a diákok megfelelő körülmények között tanulhassanak. Ha ezt nem teszik meg, újra határozottan kérem, hogy ezeket az épületeket adják vissza a polgármesteri hivatalnak, mert mi rendbe tesszük és tartjuk őket” – reagált Marosvásárhely polgármestere arra, hogy a jelentős hideg miatt a hét elején a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium néhány osztálya fűtés nélkül maradt.
A szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben Dorin Florea aggodalmát fejezi ki az Unirea Főgimnázium épületének állapota miatt. „Úgy vélem, hogy a román parlament egyik legnagyobb hibája a nemzeti érdekeltségű épületek: iskolák, kultúrotthonok visszaszolgáltatása volt. Ezt egy becsületes kárpótlással kellett volna megoldani, sajnálatos, hogy nem ezt tették, s emiatt a tanügyben jelentős gondok vannak” – olvasható a levélben.
Megkeresésünkre Tamási Zsolt, az Unirea Kollégium ügykezelésével megbízott római katolikus státus képviselője kifejtette: annak, amit a polgármester mond, nincs értelme, hiszen a megkötött, de az azelőtti bérleti szerződés alapján is a karbantartási munkálatokat a bérlő, vagyis a polgármesteri hivatal kell hogy elvégezze.
„A szerződés értelmében a jelenlegi bér 50 százalékát a státus külön bankszámlára kapja, mert ez képezi majd az önrészt az uniós pályázat esetében. A polgármesternek most a pályázat összeállításával és a mihamarabbi leadásával kellene foglalkoznia” – jelentette ki Tamási Zsolt.
Úgy vélte, a polgármesteri hivatalnak semmi köze ahhoz, hogy az épület tulajdonosa mit tesz a bérként kapott pénzzel. „A státus eddig is és ezután is elvégzi azokat a befektetéseket, amelyekre a szerződés alapján köteles, az elmúlt években többek között a kis épület homlokzatát is tataroztatta. A fűtésrendszer javítása, karbantartása nem olyan jellegű befektetés, amit a tulajdonosnak kell elvégeznie, s ezt a szerződés alapján a polgármester is jól tudja” – hangsúlyozta Tamási Zsolt.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
Az egyházak képtelenek megfelelő oktatási körülményeket biztosítani a diákoknak, és rossz a restitúciós törvény – jelentette ki Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester az Unirea Főgimnázium fűtésrendszerében bekövetkezett meghibásodás kapcsán.
„Mindig csak abban a három iskolában vannak gondjaink, amelyek az egyházakhoz tartoznak. Felszólítom a papokat, hogy sürgősen intézkedjenek és biztosítanak anyagi hátteret a visszaadott iskolák általános felújítására, hogy a diákok megfelelő körülmények között tanulhassanak. Ha ezt nem teszik meg, újra határozottan kérem, hogy ezeket az épületeket adják vissza a polgármesteri hivatalnak, mert mi rendbe tesszük és tartjuk őket” – reagált Marosvásárhely polgármestere arra, hogy a jelentős hideg miatt a hét elején a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium néhány osztálya fűtés nélkül maradt.
A szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben Dorin Florea aggodalmát fejezi ki az Unirea Főgimnázium épületének állapota miatt. „Úgy vélem, hogy a román parlament egyik legnagyobb hibája a nemzeti érdekeltségű épületek: iskolák, kultúrotthonok visszaszolgáltatása volt. Ezt egy becsületes kárpótlással kellett volna megoldani, sajnálatos, hogy nem ezt tették, s emiatt a tanügyben jelentős gondok vannak” – olvasható a levélben.
Megkeresésünkre Tamási Zsolt, az Unirea Kollégium ügykezelésével megbízott római katolikus státus képviselője kifejtette: annak, amit a polgármester mond, nincs értelme, hiszen a megkötött, de az azelőtti bérleti szerződés alapján is a karbantartási munkálatokat a bérlő, vagyis a polgármesteri hivatal kell hogy elvégezze.
„A szerződés értelmében a jelenlegi bér 50 százalékát a státus külön bankszámlára kapja, mert ez képezi majd az önrészt az uniós pályázat esetében. A polgármesternek most a pályázat összeállításával és a mihamarabbi leadásával kellene foglalkoznia” – jelentette ki Tamási Zsolt.
Úgy vélte, a polgármesteri hivatalnak semmi köze ahhoz, hogy az épület tulajdonosa mit tesz a bérként kapott pénzzel. „A státus eddig is és ezután is elvégzi azokat a befektetéseket, amelyekre a szerződés alapján köteles, az elmúlt években többek között a kis épület homlokzatát is tataroztatta. A fűtésrendszer javítása, karbantartása nem olyan jellegű befektetés, amit a tulajdonosnak kell elvégeznie, s ezt a szerződés alapján a polgármester is jól tudja” – hangsúlyozta Tamási Zsolt.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 9.
Különös szilveszter Udvarhelyen – Anyagi gondok a színháznál
A hagyományoktól eltérően ezúttal nem a Tomcsa Miklós Színház művészei állították össze a szilveszteri produkciót, hanem az Alla Breve Vegyes Kar, a Koala Jazz Band, az Udvarhely Néptáncműhely, és még számos meghívott művész közreműködésével búcsúztatták az óévet a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban.
A Tomcsa Sándor Színház vezetősége már az évad kezdetekor közölte, hogy a szilveszteri előadás a szűkös költségvetés miatt elmarad. A helyi önkormányzat azonban novemberben 70 ezer lejt különített el az óévbúcsúztató produkcióra.
Nagy Pál, a teátrum igazgatója lapunknak elmondta: először a színház munkatársait keresték meg az októberben e célra előirányzott összeg felhasználásával kapcsolatban, a társulat legtöbb művésze azonban ekkorra már programot tervezett magának szilveszterre.
Így a Korhely Koktél című zenés-táncos előadás létrehozásában – amelyet egyébként a tervek szerint farsangig műsoron tartanak – a színtársulat csak segédkezett: ők hívták meg a vendégművészeket, illetve a kisegítőszemélyzet is részt vett az előkészületekben és az előadás lebonyolításában.
Dunkler Róbert, a Tomcsa Sándor Színház művésze munkatársunknak elmondta, már a tavalyi év költségvetésének elfogadásakor tudták, nem lesz elég pénz a szilveszteri előadásra.
„A színház számára előirányzott összeg alig elég a társulat bérére. Évek óta nem volt fizetésemelés, kétszer volt 15 százalékos fizetéscsökkentés, ennek ellenében csak egy ízben adtak vissza 10 százalékot a megcsonkított bérekhez. A produkciós költségek jobbára pályázatokból és adományokból kerültek ki, pályázni viszont egyre nehezebb és körülményesebb” – magyarázta a színművész, aki úgy véli, felelőtlenség lett volna a társulat részéről egy összetett évadban ilyen későn hozzáfogni egy új produkció előkészítéséhez – szerinte ennél sokkal többel tartoznak törzsközönségüknek.
Jánosi András
Krónika (Kolozsvár)
A hagyományoktól eltérően ezúttal nem a Tomcsa Miklós Színház művészei állították össze a szilveszteri produkciót, hanem az Alla Breve Vegyes Kar, a Koala Jazz Band, az Udvarhely Néptáncműhely, és még számos meghívott művész közreműködésével búcsúztatták az óévet a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban.
A Tomcsa Sándor Színház vezetősége már az évad kezdetekor közölte, hogy a szilveszteri előadás a szűkös költségvetés miatt elmarad. A helyi önkormányzat azonban novemberben 70 ezer lejt különített el az óévbúcsúztató produkcióra.
Nagy Pál, a teátrum igazgatója lapunknak elmondta: először a színház munkatársait keresték meg az októberben e célra előirányzott összeg felhasználásával kapcsolatban, a társulat legtöbb művésze azonban ekkorra már programot tervezett magának szilveszterre.
Így a Korhely Koktél című zenés-táncos előadás létrehozásában – amelyet egyébként a tervek szerint farsangig műsoron tartanak – a színtársulat csak segédkezett: ők hívták meg a vendégművészeket, illetve a kisegítőszemélyzet is részt vett az előkészületekben és az előadás lebonyolításában.
Dunkler Róbert, a Tomcsa Sándor Színház művésze munkatársunknak elmondta, már a tavalyi év költségvetésének elfogadásakor tudták, nem lesz elég pénz a szilveszteri előadásra.
„A színház számára előirányzott összeg alig elég a társulat bérére. Évek óta nem volt fizetésemelés, kétszer volt 15 százalékos fizetéscsökkentés, ennek ellenében csak egy ízben adtak vissza 10 százalékot a megcsonkított bérekhez. A produkciós költségek jobbára pályázatokból és adományokból kerültek ki, pályázni viszont egyre nehezebb és körülményesebb” – magyarázta a színművész, aki úgy véli, felelőtlenség lett volna a társulat részéről egy összetett évadban ilyen későn hozzáfogni egy új produkció előkészítéséhez – szerinte ennél sokkal többel tartoznak törzsközönségüknek.
Jánosi András
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 9.
Mecénások és mesterek a Korunkban
Az erdélyi mecénások és művészetpártolók jelentős alakjait mutatja be a kolozsvári Korunk folyóirat idei első lapszáma.
Régen a műalkotások létrejöttének meghatározó szereplői a megrendelők (mecénások) és a mesterek voltak. A művészettörténeti kutatás kezdeteitől fogva alapcéljául tűzte ki e szereplők azonosítását szoros összefüggésben a műalkotások elemzésével. Szegényes forrásadottságainkból adódóan a középkori, de nagyon gyakran az újkori műalkotások esetében is a kutató szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül mindezen vonatkozásokat kiderítenie.
Ilyen irányú törekvések legfrissebb eredményeit mutatják be a kolozsvári Korunk legfrissebb szám szerzői, akár a mecénások vagy a mesterek/művészek, akár a műalkotások elemzéséből kiindulva. Erdélyi püspökök mecenatúrájához kapcsolódnak a vistai református templom freskódíszei; igazi humanista mecénásként rajzolódik ki Verancsics Antal esztergomi érsek és a fejedelmi megrendelő, Bethlen Gábor portréja; erdélyi nemes urak hívták életre az olaszteleki Daniel-udvarházat és falképeit; de számos egyházi használatba került ötvöstárgy is viseli nemesi megrendelőinek házassági címereit.
Olasz hadiépítészek erdélyi működésének a részletei, a börtönviselt 19. századi ezermester, Bodor Péter rendkívül szerteágazó életműve és Alpár Ignác építész csíkszeredai gimnáziumterve is új megvilágításban jelenik meg az olvasók előtt. A művészettörténet alakulásában a megrendelők helyére idővel a művészetet fogyasztó közönség és a kritika lépett. Ennek a korszaknak egyik jeles hazai festőművésze Vida Árpád, akinek karrierjét meghatározó párizsi éveiről és alkotásairól is olvashatunk.
Krónika (Kolozsvár)
Az erdélyi mecénások és művészetpártolók jelentős alakjait mutatja be a kolozsvári Korunk folyóirat idei első lapszáma.
Régen a műalkotások létrejöttének meghatározó szereplői a megrendelők (mecénások) és a mesterek voltak. A művészettörténeti kutatás kezdeteitől fogva alapcéljául tűzte ki e szereplők azonosítását szoros összefüggésben a műalkotások elemzésével. Szegényes forrásadottságainkból adódóan a középkori, de nagyon gyakran az újkori műalkotások esetében is a kutató szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül mindezen vonatkozásokat kiderítenie.
Ilyen irányú törekvések legfrissebb eredményeit mutatják be a kolozsvári Korunk legfrissebb szám szerzői, akár a mecénások vagy a mesterek/művészek, akár a műalkotások elemzéséből kiindulva. Erdélyi püspökök mecenatúrájához kapcsolódnak a vistai református templom freskódíszei; igazi humanista mecénásként rajzolódik ki Verancsics Antal esztergomi érsek és a fejedelmi megrendelő, Bethlen Gábor portréja; erdélyi nemes urak hívták életre az olaszteleki Daniel-udvarházat és falképeit; de számos egyházi használatba került ötvöstárgy is viseli nemesi megrendelőinek házassági címereit.
Olasz hadiépítészek erdélyi működésének a részletei, a börtönviselt 19. századi ezermester, Bodor Péter rendkívül szerteágazó életműve és Alpár Ignác építész csíkszeredai gimnáziumterve is új megvilágításban jelenik meg az olvasók előtt. A művészettörténet alakulásában a megrendelők helyére idővel a művészetet fogyasztó közönség és a kritika lépett. Ennek a korszaknak egyik jeles hazai festőművésze Vida Árpád, akinek karrierjét meghatározó párizsi éveiről és alkotásairól is olvashatunk.
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 9.
A székelyföldi problémákról érdeklődött Potápi Árpád
Magyarország a gazdaság irányába tereli a nemzetpolitikáját, olyan rendszert szeretnének kiépíteni, amely lehetővé teszi a budapesti pályázást a külhoni magyar gazdasági szereplők számára is, jelentette ki sepsiszentgyörgyi látogatásakor Potápi Árpád.
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára szerint az elmúlt években Magyarország nemzetpolitikájának fő irányát a honosítás képezte, idéntől a szülőföldön való boldogulás támogatása kap nagyobb hangsúlyt. Az államtitkár szerint a magyar kormány a külhoni magyar szakképzés évévé nyilvánítja az idei esztendőt, mert rendkívül fontos, hogy a fiatalok olyan szakmát válasszanak, amely révén képesek megteremteni a megélhetést családjaik számára.
A magyar államtitkárral folytatott tárgyalást követően Tamás Sándor megyei tanácselnök kifejtette: a honosítási munka nem áll meg, de további, a nagycsaládosokat támogató programokra van szükség. A háromszéki elöljáró javaslata szerint a magyar anyák ösztönzése a gyerekvállalásra és az oktatási, nevelési támogatás rendszerének átalakítására lenne szükség. Ugyanakkor szükség van arra a gazdasági és közigazgatási háttértudásra, tapasztalatra is, amellyel Magyarország és a magyar vezetők rendelkeznek, hiszen a jó példák, a bevált módszerek eltanulása Székelyföldön is hasznos lehet.
A fiatalok itthon maradását és az aktív lakosság támogatását célzó programokat tartaná hasznosnak Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint ehhez eszköz lehet a gyermeknevelési támogatás, a gyermekvállalás ösztönözése a határon túli magyar édesanyák körében. Élénkítő hatással lenne a gazdasági helyzetre a magyar vállalkozók bevonzása Székelyföldre.
A Sapientia EMTE Sepsiszentgyörgyre tervezett agrártudományi kara kapcsán Antal Árpád elmondta, az új szakok beindításához hozzájárult a helyi önkormányzat, azonban a gyakorlati oktatás megszervezéséhez további területek vásárlására lenne szükség - ebben kérte a magyar kormány segítségét.
A találkozón Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a kapcsolatépítő találkozások fontosságára mutatott rá, amely ezúttal az államtitkár és a háromszéki vezetők között jött létre. Mint fogalmazott, ezek az alkalmak is rálátást biztosítanak a magyarországi elöljárók számára a székelyföldi problémákra, igényekre.
Kovács Zsolt
maszol.ro
Magyarország a gazdaság irányába tereli a nemzetpolitikáját, olyan rendszert szeretnének kiépíteni, amely lehetővé teszi a budapesti pályázást a külhoni magyar gazdasági szereplők számára is, jelentette ki sepsiszentgyörgyi látogatásakor Potápi Árpád.
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára szerint az elmúlt években Magyarország nemzetpolitikájának fő irányát a honosítás képezte, idéntől a szülőföldön való boldogulás támogatása kap nagyobb hangsúlyt. Az államtitkár szerint a magyar kormány a külhoni magyar szakképzés évévé nyilvánítja az idei esztendőt, mert rendkívül fontos, hogy a fiatalok olyan szakmát válasszanak, amely révén képesek megteremteni a megélhetést családjaik számára.
A magyar államtitkárral folytatott tárgyalást követően Tamás Sándor megyei tanácselnök kifejtette: a honosítási munka nem áll meg, de további, a nagycsaládosokat támogató programokra van szükség. A háromszéki elöljáró javaslata szerint a magyar anyák ösztönzése a gyerekvállalásra és az oktatási, nevelési támogatás rendszerének átalakítására lenne szükség. Ugyanakkor szükség van arra a gazdasági és közigazgatási háttértudásra, tapasztalatra is, amellyel Magyarország és a magyar vezetők rendelkeznek, hiszen a jó példák, a bevált módszerek eltanulása Székelyföldön is hasznos lehet.
A fiatalok itthon maradását és az aktív lakosság támogatását célzó programokat tartaná hasznosnak Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint ehhez eszköz lehet a gyermeknevelési támogatás, a gyermekvállalás ösztönözése a határon túli magyar édesanyák körében. Élénkítő hatással lenne a gazdasági helyzetre a magyar vállalkozók bevonzása Székelyföldre.
A Sapientia EMTE Sepsiszentgyörgyre tervezett agrártudományi kara kapcsán Antal Árpád elmondta, az új szakok beindításához hozzájárult a helyi önkormányzat, azonban a gyakorlati oktatás megszervezéséhez további területek vásárlására lenne szükség - ebben kérte a magyar kormány segítségét.
A találkozón Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a kapcsolatépítő találkozások fontosságára mutatott rá, amely ezúttal az államtitkár és a háromszéki vezetők között jött létre. Mint fogalmazott, ezek az alkalmak is rálátást biztosítanak a magyarországi elöljárók számára a székelyföldi problémákra, igényekre.
Kovács Zsolt
maszol.ro