Képkockák Berszán Lajos életéből (Élő egyház)
Fél évszázaddal ezelőtt szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajost, aki ötvenéves jubileumi aranymiséjét Zágonban tartotta április 17-én. Az ünnepi alkalom jó lehetőség volt arra is, hogy gyermekkora, fiatalsága, munkássága nehézségeiről, kihívásairól is tudomást szerezzünk.
Az elmúlt ötven év a katolikus egyház, a kereszténység, a magyar nemzet és közösség szolgálatában telt el. Berszán Lajos – ma már kanonok, de mindenki csak pap bácsinak szólítja – nehéz gyermekévek után indulhatott el az élet útján. Elhatározottsága, kitartása vezette a zágoni, háromszéki, erdélyi – és miért ne? – és a világ magyarságának nagyjai közé, akik életművükkel örökre beírták nevüket a nemzet történetébe. Egyháza kanonoki címmel ismerte el tevékenységét, a civil világban is számos érdemet, elismerést vehetett át. A teljesség igénye nélkül: Julianus-díj (1996), Márton Áron-emlékérem (1999), Magyar Örökség-díj (2004), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2005), Pro Hargita Díj (2005), az EMKE tiszteletbeli tagsága (2010). Legnagyobb érdeme, munkásságának koronaköve a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium.
Példamutató édesanya
Berszán Lajos ritkán beszél saját életéről, érdemeiről még kevésbé. Megpróbáltatásait is természetesnek vette, bevallotta: ezeken keresztül lehetett erősebb. Már Zágonban töltött gyermekkorában (habár Sepsiszentgyörgyön született 1943. január 15-én, mindig Zágont vallotta szülőfalujának) nehéz sorssal szembesült. Édesapja asztalosinasként dolgozott a zágoni Molnár Ferenc mesternél. Egy szép napon egy lány kopogott be a műhelybe, hozománybútorát szerette volna megrendelni. A mester nem volt ott, így az inassal eredt szóba. Ebből a szóváltásból házasság lett. Később a mester számolt be Berszán Lajosnak az inas és leány találkozásáról, felelevenítve: „Édesapád akkor azt mondta: mester úr, ez a leány a feleségem kell hogy legyen”. Hiába a szülők közötti szeretet, Berszán Lajos már ötévesen elveszítette édesapját, később testvére is elhunyt. Édesapja betegágyán arra kérte a kis Lajost, igazítsa meg a párnáját. Megtette, mire megdicsérte: ügyes fiúcska vagy! „Édesapámtól utolsó szavaival dicséretet kaptam” – elevenítette fel. Édesanyja sosem házasodott újra. „Fiam, nem akartam, hogy az életedbe egy idegen ember szóljon bele – ezt mondta anyám. Bármilyen ember is jött volna, apámat úgysem kaphattam volna vissza. Édesanyám nem házasodott újra, példát mutatott, hogyan kell kitartani, vállalta az özvegyi életet. A férj az Isten ajándéka, a feleség is Isten ajándéka, ez kell hogy ma is példakép legyen. Édesanyám állandóan éltette bennem édesapámat. Mindig mondta, ezt apád így tenné vagy úgy tenné – és én mindig tudtam, apám hogyan tette volna” – mesélte.
Érezhette, hogy nem árva
A gyermekévek nem teltek könnyen, habár az özvegy édesanya mindent megtett, hogy fia taníttatását lehetővé tegye. Nem mindig állt össze a pénz a tanfelszerelésre. „Édesanyámmal elmentünk az üzletbe. Akkor a könyvet is meg kellett venni, a füzetet, ceruzát is. Összeszámolták, mennyibe kerül az én osztályomban egy tanulmányi csomag. Felére sem volt elég a pénz. Találkozunk az úton Rab Dindivel – mindenki így ismerte (a zágoni születésű Rab Imre – Dindi vendéglátóként nemcsak Zágonban, egész Háromszéken közismert és szeretett személyiség volt – amíg élt. Hirtelen halála után azonnal elfelejtették, jeltelen sírban nyugszik a zágoni református temetőben – a szerző megj.) –, s kérdezte, hol jártunk. Mondtuk, az üzletben, de nem volt elég a pénz a felszerelésre. Édes fiam, neked tanulni kell – mondta. Visszavitt a boltba, megvette a szükségeseket. Egy másik alkalom. Egyszer ott ült a borbélynál, én is akkor mentem. Szokás szerint kopaszra vágattam a hajamat, ez volt a legolcsóbb, édesanyámnak jól be kellett osztania a pénzt. Hogy nyiratkozol? – kérdezte. Kopaszra, erre van pénz – válaszoltam. Te már nagy fiú vagy, neked szép frizura jár – mondta, s kifizette a hajvágást. Sok áldott jó ember élt Zágonban, gyermekkoromban én is érezhettem, hogy nem vagyok árva” – mesélte gyerekkoráról Berszán Lajos.
A plébános buzdította
A papi hivatásra való buzdítást nem családja köréből kapta. Istenes életet éltek ugyan, de a biztatás az Úr szolgáitól érkezett.
„Plébános uram, Buszek László akkor került Zágonba, mikor az én értelmem kezdett nyiladozni, és járogattam a templomba. Egyszer kaptam egy szentképet. Valaki megnézte, s mondta, Jézuska van rajta. Én aztán időnként letámadtam a papokat, és kértem a Jézuskát. Volt, aki tudta, miről van szó, s adott egy szentképet. Az új paptól is kértem: kérek egy Jézuskát. Megfogta a kezemet, s ide vezetett az oltárhoz (a zágoni katolikus templom oltárához). Azt mondta: fiam, egy kicsit még kell nőjél, hogy Jézuskát megkaphassad az első áldozáskor, de egy szentképet adhatok. Ez az áldott jó ember úgy ideszögezett a templomba, hogy többet nem szabadultam, nem is akartam. Később azért imádkozott, hogy ő addig ne haljon meg, míg nem lesz utódja. Én lettem az utódja” – emlékezett vissza.
Márton Áron – az anya vigasza
Berszán Lajos pappá szentelése sem volt gondoktól mentes. Levélben írta meg édesanyjának: április 17-én Márton Áron püspök pappá szenteli. Édesanyja a főnökétől kéredzett: engedjék el fia pappá szentelésére. Nem engedték. Azért is, mert Márton Áron volt a szentelő püspök. Édesanyját végül egy kollégája biztatta: ne törődjék a tiltással, menjen el az eseményre, ha az ő fiát szentelnék pappá, a kötelet is elrágná, úgyis ott lenne. Megfogadta a jó tanácsot az özvegy, de a szentelésen zokogva mesélte fiának: munka nélkül maradhat, mert engedély nélkül ment el.
„Próbáltam vigasztalni, de nem sok eredménnyel. Mondtam, a káplánság után plébániát kapok, egy darab kenyér mindenkinek kikerül. Nem igazán tudtam megvigasztalni. A szentelés után nagy püspökünk, Márton Áron minden új pap hozzátartozóit és vendégeit fogadta. Amikor édesanyámat fogadta, szemébe nézett, megköszönte, hogy papot nevelt az egyházmegyének. Én nem tudtam megvigasztalni édesanyámat, de ő attól a pillanattól fütyült az egészre, nem érdekelte, milyen utasítást adott a párt. Vígan, boldogan utazott haza, mert neki Márton Áron püspök mondott köszönetet. Ez adott neki erőt, levegőnek nézett a gyűlésen mindenkit, mikor fizetéséből háromnapnyit levontak” – emlékezett Berszán Lajos.
Angyalokon keresztül jött a segítség
Gyimesfelsőlokon 1994. szeptember 15-én indult be a magyar nyelvű oktatás, 30 diákkal. A csángó fiatalok magyar tannyelvű oktatása és katolikus nevelése folyamatosan bővült, felépült az új iskolaépület, az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumban 2010-től az oktatás már az óvodától az érettségiig tart. A Berszán Lajos által alapított önálló iskola korszerűen felszerelt fizika, biológia–kémia és informatikai termekkel, több ezer kötetes könyvtárral rendelkezik, a 2014-es tanév kezdetére elkészült az új tornaterem is. A pedagógusok eredményes munkájának köszönhetően az iskola nagyszerű növendékekkel büszkélkedhet, sokan tovább tanultak, a diákok közül papok is kikerültek. „Isten angyalain keresztül küldte a segítséget. Miután letettük az alapkövet, még sokan nem ismerték a szándékot, hogy mit kezdeményezünk. Berszán iskolásdit akar játszani – mondták. De Isten küldte az áldott jó embereket. Papíron kértem az iskola engedélyeztetését, és jött a hivatalos válasz, hogy nem. Hargita megye prefektusát kértem, írjon ajánlást, amivel mehetek Bukarestbe jóváhagyatni az engedélyt. Bukarestben olyan emberrel találkoztam, akitől megkérdeztem, hogy keresztény-e? Azt felelte, meggyőződéses keresztény. Szinte a nyakába ugrottam, úgy megörvendtem. Látom, ön egy jó keresztény ember, én egy keresztény pap vagyok. Mi választ el? És ő is megértette a kérésem fontosságát. Áldja meg az Isten azokat, akik bármilyen beosztásban segítették az ügyet, hogy saját kezemmel hozhattam el az iskola működési engedélyét. Higgyék el, ha az ember kereszténységét megéli, akkor nem választhat el semmi, akkor tudunk tárgyalni, meg tudjuk egymást érteni. Az első pályázatra az Illyés Közalapítványtól érkezett pénz. Ez csak a kezdet volt. Megértettek, később úgy mehettem be a irodákba, kormányhivatalokba, mintha haza mentem volna” – emlékezett az iskolaalapításra aranymiséje ünnepségén Berszán Lajos kanonok.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kommentár nélkül
A sajtószabadság világnapján, május 3-án mutatta be az Active Watch éves jelentését a véleménynyilvánítás szabadságáról Romániában. A FreeEx 2015–2016 című jelentés szerint a média korrupt finanszírozási módok és a közvélemény ellenőrzése révén alárendelődött a politikumnak. Az idei jelentés a médiaipar elpolitizálódására hívja fel a figyelmet, a Riporterek Határok Nélkül és a Media Pluralism Monitor 2016 áprilisában bemutatott jelentéseire hivatkozva.
A romániai sajtó strukturális problémái 2015-ben is megmutatkoztak – olvasható a FreeEx jelentésben. "Az igazságszolgáltatásnak sikerült felszínre hoznia azokat a módszereket, amelyekkel a média alárendelődött a politikumnak, korrupt finanszírozási mechanizmusok, a közvéleménynek a legerősebb sajtóorgánumok általi befolyásolása, a sajtó általi zsarolás vagy a sajtónak a korrupcióba való bevonása révén." A Riporterek Határok Nélkül által készített globális sajtószabadság-mutató Romániát a 49. helyre teszi. Szemben a múlt évi 52. hellyel.
A jelentés felsorolja a 2015-ben és 2016-ban történt legfontosabb eseményeket is, amelyek hatással voltak a véleményszabadságra. Ezekből tallózva egyebek mellett kiderül, hogy új korrupciós ügyek jelentek meg a sajtóban, amelyekbe médiatulajdonosok és igazgatók, de újságírók is belekeveredtek; több sajtóorgánum tulajdonosát korrupció és adócsalás miatt letartóztatták; az újságírói szakmát egyesek továbbra is megfélemlítésre, zsarolásra vagy befolyással való üzérkedésre használják; a DNA dossziéi bizonyítják, hogy csúcspolitikusok diktálták fontos médiaorgánumok tartalmát; újságírókat azért távolítottak el a szerkesztőségekből, mert nem feleltek meg azok politikai orientációjának; 2015-ben újfent bebizonyosodott, hogy a hírszerző szolgálatok ügynökei beszivárogtak a szerkesztőségekbe. Arról is szól a jelentés, hogy a romániai újságírók továbbra is agresszió célpontjai. Azok, akik fizikailag vagy verbálisan támadnak újságírókat, vagy megpróbálják őket megfélemlíteni, főleg politikusok, köztisztviselők vagy üzletemberek.
A szabad sajtó kulcsszerepet játszik abban, hogy az egészséges demokráciák fennmaradjanak és figyelemmel lehessen őket kísérni. Hozzájárul a magatartások számonkérhetőségéhez, a kormányzati munka minőségéhez és a gazdasági fejlődéshez. De ami a legfontosabb, a médiát érintő korlátozások gyakran korai jelei annak, hogy a kormányzat a demokrácia egyéb intézményeit is támadni szándékozik – vélekednek a Freedom House munkatársai.
Kell ehhez kommentár?
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A Búzavirág a VI. Magyarok Világtalálkozóján
A pécskai Búzavirág néptánccsoport Engi Márta Ildikó, a Búzavirág Egyesület elnökének a vezetésével május 21–22-én részt vesz a Budapesten sorra kerülő VI. Magyarok Világtalálkozójának a rendezvényein. A Panoráma Világklub 5 kontinensének a 80 országában működő, közel 190 társszervezete közül a pécskainak a jóvoltából benevezett Búzavirág tánccsoport a kétnapos találkozó számos rendezvényén fellép. Az utazási, ellátási költségeiket Pécska Város Tanácsa fedezi – tudtuk meg Mester József Tamástól, a Panoráma Világklub pécskai társszervezetének az elnökétől.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

„Meg kell oldani a valós problémákat”
Az Erdélyi Magyar Néppárt váradi szervezetének önkormányzati képviselőjelöltjei mutatkoztak be május 4-én, szerdán. Elképzeléseikről és céljaikról beszéltek.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt váradi szervezetének polgármesterjelöltje, illetve a tanácsosi lista nyolc tagja mutatkozott be. Mindannyian elképzeléseiket, céljaikat ismertették. Zatykó Gyula elmondta, hogy tapasztalt, jól képzett szakemberekből álló 34 tagú tanácsosjelölti listát nyújtottak be. Az elkövetkezendő négy évben problémák egész sorát szeretnék megoldani. Ezek közül kiemelte a távfűtést, a munkahelyek és az elvándorlás problémáját, a magyar identitás megőrzését veszélyeztető tényezőket, a város határában található vörösiszaptározók problémáját. „Az lenne a jó, ha nem lenne ilyen hosszú a problémák listája. Ha egy erős frakciót tudunk létrehozni a városi tanácsban, akkor ezeknek a problémáknak a megoldásán fogunk fáradozni. A mi csapatunk nem azért tolakodott a tanácsosi listára, hogy a megélhetését gyarapítsa, hanem hogy megoldja azokat a valós problémákat, amelyekkel a váradi átlagpolgár nap mint nap szembesül” – mondta el Zatykó Gyula.
Jelöltek
A tanácsosjelöltek közül Szabó Judit vegyészmérnök beszédében kiemelte: fontosnak tartja a város ésszerű infrastruktúrájának kialakítását és a közszolgáltatások javítását, mindezeket érdek nélkül a váradi közösségért kell megvalósítani. Tőtös Zsuzsa nyugdíjas vállalkozó egy élhető várost szeretne. Mint elmondta „harcolni fogok a városért, amit örökségül hagyunk gyermekeinknek”. Kálmán Balázs informatikus tiszta és átlátható önkormányzati képviseletet szeretne, a közpénzek átlátható felhasználását, az intézményesített korrupció és kenőpénz felszámolását. Csomortányi István kifejtette, hogy „az elmúlt négy, nyolc vagy akár tizenhat évben azok, akiknek képviselniük kellett volna a váradi magyarokat, folyamatosan mellébeszéltek, hazudoztak és a közösségi érdekek helyett a magánérdekeiket helyezték előtérbe. Nagyon fontos, hogy a valódi problémákkal foglalkozzunk, és ne seperjük azokat a szőnyeg alá. Egy olyan városban élünk, amelyben 25 év alatt 30 ezerrel lett kevesebb a magyar lakos, amelyben nagy a korrupció, magyar iskolákat számolnak fel, nincs valódi hivatalos magyar nyelvhasználat, és fiataljaink döntő része rögtön az érettségi után kénytelen elhagyni a várost”.
Problémák megoldása
Moldován Lajos, az EMNP váradi elnöke a civil szervezetekkel, egyházakkal való erősebb kapcsolattartás fontosságát emelte ki, valamint a helyi közszállítási gondok megoldását. Dr. Balogh Árpád háziorvos többek között a városban fellelhető egészségre káros tényezők megszüntetését szorgalmazza, valamint a fiatal szakorvosok támogatását. Holló-Csejtei Barna képzőművész a letűnőfélben levő népi mesterségek megmentését találja fontosnak, valamint ezen mesterségek átadását a fiatalabb generációnak. Nagy Zoltán tanár az oktatási rendszerben fennálló problémákra hívta fel a figyelmet. Mint elmondta, minden évben a gyerekek és fiatalok az elkapkodott, át nem gondolt tanügyi változtatásokkal találják szembe magukat, a tanítók és tanárok a túlzott bürokráciába belefáradnak, a város kerületeiben sok helyen a magyar tagozatokat megszüntették vagy összevonták – tette hozzá.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Bemutatta Hargita megyei önkormányzati képviselőjelöltjeit az EMNP
Korrupciómentes közéletet, észszerű gazdálkodást és a helyi önkormányzatokkal való partneri viszonyt szeretnének az Erdélyi Magyar Néppárt megyei önkormányzati képviselőjelöltjei. Sajtótájékoztatón mutatkoztak be csütörtökön a párt listájának első helyezettjei Csíkszeredában.
„Elkészítettük és leadtuk a párt megyei képviselőjelölt-listáját, amely 39 főt tartalmaz. A listán próbáltuk arányosan megjeleníteni a területi képviselet elvét, hogy Csíkszék, Gyergyószék és Udvarhelyszék megfelelőképpen és súllyal legyen képviselve. A jelöltjeink között vannak olyanok, akik eddig is aktív szerepet vállaltak a helyi önkormányzatokban, és olyanok is, akik a civil, vagy kulturális életben tevékenykedtek, és most szeretnének a továbbiakban az önkormányzatiságban aktívan részt venni” – mondta el Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei elnöke, a párt megyei önkormányzati képviselőjelöltje.
A párt által összeállított jelöltlista első négy első helyezettje volt még jelen a sajtótájékoztatón: Zakariás Zoltán és Kolcsár András, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnökei, Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, valamint Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki elnöke. Választási programjuk között szerepel egy megyei jogvédő szolgálat létrehozása, amelynek feladata lenne a helyi önkormányzatok jogsérelmeinek orvoslása, példaként említették a székely zászló használata és a községháza felirat kapcsán elindított ügyeket. Ugyanakkor szerintük a turisztika terén egy összehangolt befektetési tervre is szükség lenne Kovászna és Maros megyékkel közösen. Gazdasági fejlesztéseket is szeretnének megvalósítani, továbbá a közbiztonság növelését és a törvénytelen erdőkitermelés visszaszorítását is célul tűzték ki. Fő prioritásaik között szerepel még a tulajdonjogok tisztázása is, ennek rendezése nélkül beruházások, fejlesztések maradnak el.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Megnyílt a Székely Fesztivál a Millenárison
Május 6-ától, péntektől vasárnapig hagyományos kézműves termékekkel, népművészeti bemutatókkal, turisztikai kínálattal és sokszínű gyermekprogramokkal várja a látogatókat a II. Székely Fesztivál a Millenáris parkban.
A rendezvény célja, hogy ne csak Székelyföld értékeit, gasztronómiáját, művészetét, hagyományait és vendégszeretetét mutassa be, hanem mindezeken keresztül azt is, hogy Budapesttől több száz kilométerre ugyanolyan gondolkodású emberek élnek, mint az anyaországban – hangsúlyozta Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a fesztivál pénteki megnyitóján.
Kiemelte: a nemzeti kormány törekvése, hogy Székelyföld és az anyaország közötti kapcsolatok egyre erősebbé és sokrétűbbé váljanak.
"Székelyföld a magyar korona legszebb gyöngyszeme" – fogalmazott Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke, aki arról is beszélt, hogy az olyan hagyományos mesterségek bemutatkozása mellett, mint a kosárfonás, a nemezelés vagy a bútorfestés a vidék turisztikai kincsei is kiemelt helyen szerepelnek a három napos programban.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a székelyföldiek számára nagy öröm és kiemelten fontos, hogy kulturális és gazdasági értékeiket bemutathatják a fővárosban. „Örvendetes, hogy Kárpát-medence és a teljes magyar közösség értékeinek bemutatására lehetőséget biztosít a kormány, mert a kulturális és a gazdasági értékek azok, amelyek igazán képesek összekötni egy nemzetet" – emelte ki.
Hozzátette: ez a rendezvény mérföldkő a székelység történetében, mert fontos lépés a nemzet újraegyesítésének folyamatában.
A fesztiválon a székely kulturális és gasztronómiai értékeket bemutató programok mellett mintegy száz székely kézműves, őstermelő prémium minőséget képviselő kínálatából, egyebek mellett sajtok, vadhúsok, mézek és más termékek közül válogathatnak az érdeklődők, de lesz káposztamaraton és felvonul az Erdélyi Pálinka Lovagrend is.
A nagyszínpadon Hargita és Kovászna megye táncai és zenéi kerülnek a középpontba, a gyerekeket pedig mára jórészt elfelejtett népi mesterség bemutatójával, a Székelyföldi Legendáriumban pedig rajzfilmvetítésekkel várják.
MTI
Erdély.ma

Hírsaláta
LECSAPOTT AZ IGAZI CSÍKI SÖRRE A HÍRHEDT FOGYASZTÓVÉDŐ. A magyarellenes akcióiról ismert Mircea Diacon, a Kovászna megyei fogyasztóvédelem vezetőjének feljelentése alapján függesztette fel az Igazi Csíki Sör csak magyar nyelven hirdetett nyereményjátékát, a Noé Bárkáját a Hargita megyei fogyasztóvédelmi hivatal, valamint 5000 lejes bírságot is kirótt a manufaktúrára.
A jegyzőkönyv kiállítói megállapították, hogy a sörgyártó kizárólag magyar nyelven folytat reklámtevékenységet, és sérti a fogyasztók érdekeit azzal, hogy nem nyújt számukra korrekt, teljes és egyértelmű tájékoztatást. Laurenţiu Moldovan, a Hargita megyei fogyasztóvédelem főfelügyelője cáfolta, hogy a felfüggesztés általánosan a cég reklámtevékenységére vonatkozna, és azt mondta, mihelyt a manufaktúra bemutatja a nyereményjáték román nyelvű tájékoztatóját, azonnal folytathatják a játékot. (Maszol, MTI)
BÖRTÖNBEN A SINGER-VARRÓGÉPES CSALÓK. Nyolc év után pont került az egyik legnagyobb romániai csalási ügy végére. A gyulafehérvári táblabíróság szerdán összesen 241 évre ítélte jogerősen a Singer-varrógépes csalásra szakosodott bűnbanda 31 tagját. Három vádlottat 12 év, tizenhat csalót 10 év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, a többiek öt vagy hat év letöltendőt, illetve két év felfüggesztettet kaptak. A jogerős ítélet megerősítette a 2014-ben első fokon kiszabott büntetéseket, viszont 925 ezer lejre emelte a vádlottaktól elkobozott összeget. A bűnbanda 2007–2008-ban tevékenykedett, ez idő alatt 1748 személyt csaptak be, az átvertektől pedig összesen mintegy 500 ezer eurót csaltak ki. A módszer lényege az, hogy a csaló újsághirdetésben nagy összeget (akár 300–400 ezer eurót) ajánl fel Singer márkájú varrógépért, majd a naiv jelentkezőnek azt mondja, hogy csak akkor vásárolja meg, ha az megszerzi a gép bizonyos sorozatszámú párját is (amely a bűnbanda egyik tagjának tulajdonában van). Miután a horogra akadt ügyfél befizette a másik gép árát egy bankszámlára, a „vásárló” felszívódott. Néhány becsapott személy akár többször is fizetett. (Főtér)
NAGY BIZNISZ A FA. A belügyminisztérium adatai szerint 2016 első negyedévében 22 ezer köbméter illegálisan kivágott faanyagot koboztak el a rendőrök, ami 45 százalékkal haladja meg az előző év azonos időszakában jegyzett mennyiséget. 328-cal több ügyben indult bűnvádi eljárás, illetve 17 százalékkal nőtt azoknak az eseteknek a száma, amikor hivatalból indítottak eljárást: a tavalyi 940 után idén elérte az 1098-at. 2015-ben 85 600 olyan közlekedési eszközt azonosítottak, amely illegálisan szállított faanyagot. (Mediafax)
CSÍKSZEREDA VILÁGVÁROSI TÖMEGKÖZLEKEDÉSE. A csíkszeredai önkormányzat és a városi tömegközlekedést működtető Csíki Trans Kft. tavaly ősszel kötött szerződést egy pécsi céggel, az összetett forgalomirányító és utastájékoztató rendszerekkel foglalkozó HC Linear Kft.-vel. Az együttműködés eredményeként modernizálták a megyeszékhely tömegközlekedését. Öt megállóban digitális kijelzőt helyeztek el a járat számával, útvonalával, illetve a várakozási idővel (Csíkszereda 72 megállóval rendelkezik). Elkészült egy mobil alkalmazás is, mely nemcsak a menetrendről ad információkat, hanem többek között térképen követhetők az autóbuszok. (Székelyhon)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv- és színházi bemutató: Öregek könyve
A Szilágyi Domokos Öregek könyve című verse nyomán készült azonos című előadás bemutatója előtt, május 7-én, szombaton este fél 8-tól ismerhetik meg az érdeklődők az Öregek könyve című kötetet, amelyet a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre jelentetett meg a Kriterion Könyvkiadó – tájékoztatott közleményében a magyar színház. A kötet különlegessége, hogy Plugor Sándor grafikái mellett ezúttal két nyelven, magyarul és románul egyaránt olvasható benne Szilágyi Domokos verse. A kötetet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, Bánfi Géza fordító, valamint Mihaela Panainte, az előadás rendezője mutatja be a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójának előterében.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója a kötetről szólva felidézte, hogy negyven évvel ezelőtt hagyta el a nyomdát két művész közös munkájának – az akkori műszaki feltételek között jelesen kivitelezett – gyümölcse, az Öregek könyve. A kiindulópontot Plugor Sándor Sepsiszentgyörgyön élt grafikus rajzsorozata képezte: a művész szülőfaluja, Kökös öregeiről készített számos grafikai lapot leheletfinom vonalakkal. Ezeket látva, tanulmányozásuk révén Szilágyi Domokos költői műhelyében beindult az a folyamat, amelynek eredménye egy közel 700 soros költemény lett. A nagyon szigorúan kiválogatott 20 rajzból és a költeményből állt össze a könyv, a Kriterion Könyvkiadó kiváló könyvgrafikusa, Deák Ferenc vezetésével. Tartalma és grafikai kivitelezése révén a kötet azóta is a kiadó egyik meghatározó műve, jegyezte meg az igazgató.
Szabadság (Kolozsvár)

Veszélyben a magyar gyermekek világa
Veszélyben a magyar gyermekek világa – mondhatnánk némi túlzással, ám az tény: kérdéses a kolozsvári Gyermekek Világa/Lumea Copiilor óvoda magyar csoportjának megmaradása. Az okot azonban korántsem kell holmi összeesküvésben keresni, egyszerűen arról van szó, hogy az amúgy is kis létszámú csoportból az idén többen iskoláskorúvá érnek, és ha nem lesz „utánpótlás”, akkor nem marad egy csoportra való magyar gyermek. És ha egyszer egy magyar csoport megszűnik, akkor azt már nagyon nehéz lesz még egyszer újraalakítani, kiharcolni…
Az utóbbi években egyre felkapottabbá váltak a belvárosi óvodák, aminek több oka van. Például, ha nagyobb gyermek is van a családban, akkor az általában belvárosi iskolába, líceumba jár, így egyszerűbb a kisebbet is a belvárosba vinni és nem két utat megtenni reggelenként, majd délben/délután. Másfelől a „divat” is a belvárosi óvodák felé billenti a mérleg nyelvét, közben pedig sok szülő megfeledkezik arról, hogy a lakónegyedbeli óvodáknak is lehetnek előnyei. Ezeket pedig kár figyelmen kívül hagyni, hiszen a kisgyermek személyiségfejlődésében meghatározó szerepe van az óvodában eltöltött időnek.
Az egyik ilyen előny éppen a kisebb gyereklétszám: a pedagógusnak így több ideje jut a gyerekekre, jobban tud figyelni azok egyedi, egyben életkortól is függő igényeire. De akár az is előny lehet, ha például a táplálékallergiás gyerekre – rövidprogramos óvoda esetében – nem „erőltetik” rá az ebédet (hiszen a tízórait otthonról hozzák). Sokszor az is a lakónegyedbeli óvodák javára szól, hogy tágas udvaruk, kertjük van, fákkal, játszótérrel, míg a belváros szűkösre szabott telkein ezek hiányoznak vagy jóval szerényebbek.
(balázs)
Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro

Az EMNP jelöltjei: más vonalvezetést ígérnek a megyének
Bemutatta vezető jelöltjeit a Bihar Megyei Tanácsba az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A június 5-i választáson megyei tanácsosjelöltként indulók maguk mondták el, mit tartanak fontosnak a megyében. A listán eséllyel szereplők átlagéletkora valamivel 30 év fölött van, különféle témakörökben képzett jelöltekről van szó.
Külön sajtótájékoztatón mutatta be Nagyváradon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), hogy kiket indítanak a június 5-i önkormányzati választáson Bihar megyei tanácsosjelöltekként. Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, nagyváradi polgármesterjelölt köszöntötte az egybegyűlteket az EMNP székházában, azt hangsúlyozva, hogy „hiteles alternatívát kínálunk azokra, akik eddig irányítottak”.
Mint azt már ahogy megírtuk, az EMNP megyei tanácsi jelöltlistájának első hat helyén a következők állnak, sorrendben: Csomortányi István Csaba, Nagy József Barna, dr. Szilágyi Ferenc, Kálmán Balázs, Varga Csaba, Pólik János Levente.
Gondok és tervek
Csomortányi István 34 éves, építőmérnök végzettségű. Mint mondta, fő célja a közpénzek tiszta és átlátható kezelésének bevezetése, „a korrupt, mutyizós rendszer lecserélése, amely rendszer most még a magyar többségű településeket is súlyosan érinti a megyében”. Emellett az itthon maradás érdekében munkahelyek teremtése a célja, például az Érmelléken is létesítendő ipari parkokkal, továbbá az érmelléki gazdák támogatása, és az, hogy „a magyar többségű településeken a magyar nyelv becsületét helyreállítsuk a közigazgatásban, ahol most a magyar vezetők sem használják a hivatalos kommunikációban az anyanyelvüket”.
Nagy József Barna 42 éves, szociális munkás végzettségű. Ő a szociális munka terén szerzett tapasztalatait kamatoztatja majd a tanácsban. Szintén hangsúlyozta a „mutyizós rendszer lecserélése”-tervet, és szerinte a mostani megyei tanács tele van megalkuvókkal. Mint mondta, nevesítheti is őket – de kérdésünkre végül nem tette meg.
A jelöltlistán a következő dr. Szilágyi Ferenc, aki nem tudott jelen lenni a tájékoztatón, de akiről Csomortányi István elmondta: 38 éves, és a PKE oktatója. Szilágyi Ferencegyben a Partiumi Autonómiatanács elnöke is. Gazdaságföldrajzi szakember, fő célja az utak és vasutak helyreállítása lenne, amelyen összekötötték régebben a mai Bihar és hajdú-Bihar megye településeit. Kiemelt célja például a Nagyvárad- Debrecen vasút helyreállítása. Kérdésünkre, hogy mi van ezzel, a nevében szóló Csomortányi István így fogalmazott: „Mások mindenféle ígéretei ellenére most semmi, csak hanta, nem adtak be eddig semmi kezdeményezést sehova, pedig ez a vasút 40 percre rövidítené a két város közötti utat, ami nagy fejlődési potenciállal bír”. Szilágyi Ferenc terve még tanácsosként az Érmellék felzárkóztatása, Debrecen- Margitta gyorsforgalmi út szorgalmazása.
Kálmán Balázs 31 éves, informatikus végzettségű. A régiók közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazza, a közlekedésben is, gyorsforgalmi utak és a repterek közös kihasználása révén. Továbbá a megyében felülvizsgáltatná „a tömegközlekedési cégeknek sokszor esztelenül, máskor korrupt módon kiadott szállítási engedélyeket”, és szakemberekre bízná a vidék fejlesztését. Ő is kiemelte a kenőpénzek elleni harc fontosságát.
Varga Csaba 34 éves építészmérnök, ugyanakkor hegymászó is. E kettőből kiindulva ő az építészetre és a környezetvédelemre helyezné a hangsúlyt tanácsosként. Mint mondta, Pádison, Glavoion, Vértopon és még sokfelé illegálisan építkeznek sokan, ezt le kell állítani, ugyanakkor átfogó fejlesztési terv szükséges. Emellett szorgalmazza majd a turistainformációk magyar nyelven való feltüntetését a román mellett, az erdőkitermelések visszaszorítását és az építkezési engedélyek körüli bürokrácia csökkentését. Minden korszerűsítésre, ami nagyobb és ami közpénzből megy, ötletversenyt vezettetne be, a mostani gyakorlattal szemben – erre rossz példaként hozta fel a nemrég elkészült, csúnya és már szétesőben lévő nagyváradi főteret, „ahova kitaláltak egy váradi neoszecessziót, ami mesterséges, és ami csak a polgármester ízlésének leképeződése”.
Pólik János Levente 31 éves közgazdász. Ő azt emelte ki, hogy a fiatalok elvándorlása ellen, a vidékfejlesztésért és az EU-források jobb felhasználásáért kardoskodna.
Zárásképpen a jelöltek úgy összegeztek, hogy „aki változást akar a magyarság ügyeinek kezelésében, aki erősebb és tisztább kiállást akar ezekben és a többi közügyben is, az az önkormányzati választáson válassza az EMNP jelöltjeit”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Megismerni a székelység történetét, avagy gyökereinkkel kapaszkodunk
Ma tartják A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny második fordulóját Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, majd az eredményhirdetést és díjazást a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. De miről is van szó?
Egykori sepsiszentgyörgyi diákok, ma már rég nyugdíjasok, de a jövő nemzedék képzését, főleg székelység- és magyarságtudatának erősítését szívén viselő emberek ötlete nyomán szökkent szárba a verseny. Most már bátran fogalmazhatunk úgy, hogy szárba szökkent, hiszen a jelek azt mutatják, sikeres a kezdeményezés, már a második kiadását éli a rendezvény. A Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza társszervezésében, ifjú lelkes oktatók közreműködésével, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében zajlik a kétfordulós rendezvény.
Tavaly Háromszék-szintű volt a vetélkedő, és annak sikerén felbuzdulva idén a teljes Székelyföldre kiterjesztették azt. Hargita és Maros megyéből is vannak résztvevők, sőt, a távoli Vajdaságból is érkeznek külhoni magyar testvérek. A hirtelen elhunyt illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész, a tavalyi zsűrielnök tiszteletére Kádár Gyula Emlékverseny keresztnevet is kapott a vetélkedő. A tavalyi döntősök honismereti jutalomkiránduláson vettek részt. Mivel a verseny témaköre az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot is tartalmazta, a diákokat ’48-as emlékhelyekre vitték Kádár Gyula idegenvezetésével. Voltak Gábor Áron berecki emlékházában, eresztevényi sírjánál, a Nyerges-tetői csata emlékművénél és kopjafaerdejében, valamint Dózsa György monumentális dálnoki szobránál. Idén is lesz jutalomkirándulás. Az ez évi téma a dualizmus kora és az első világháború. S mivel a nagy világégés centenáriuma van, a honismereti túra főleg háromszéki első és második világháborús emlékhelyekkel ismerteti meg a második forduló résztvevőit. Az útvonal: csernátoni Haszmann Pál Múzeum, kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza, berecki hősi temető és Gábor Áron-emlékház, az ojtozi templom, az országzászló talapzata, az Árpád-vonal erődmaradványai és a Rákóczi-vár romjai, Sósmezőn a hősi temető és az emlékművek.
Jó lenne, ha minél több iskola, történelemtanár felkarolná a székelység történetének oktatását. Dicséretes példák vannak, már maga a versenyen való részvétel jelzi ezt. Ám – információink szerint – kevés azoknak az iskoláknak, osztályoknak a száma, ahol tanítanak a segédkönyvből. Sajnos, akad olyan történelemtanár, aki átnéz a könyvön, és azt mondja, nem gyűjti meg azzal a baját, majd ha benne lesz a tantervben, akkor előveszi. A székelység történetét többféleképpen lehet oktatni, a tanáron áll. Hisz az általános iskolában a romániai magyarság történetének szánt órákon nyugodtan lehet a segédkönyvet használni, még Románia történelmének leadásakor, sőt, az általános történelmet taglaló órákon is lehet párhuzamot vonni. Csak akarat kérdése. Törekedni kell arra, hogy a mai, számítógépen, érintőképernyős mobiltelefonon, táblagépen, világhálón felcseperedő nemzedék is ismerje meg ősei és szülőföldje történelmét. Mert aki ismeri gyökereit, annak nagyobb az esélye arra, hogy mélyebbre eressze, míg aki nem, azt felkapja a szél, és sodorja Magyarországra, vagy még tovább, Nyugatra. Ma is érvényes Tamási Áron klasszikus sora: „Aki nem ismeri múltját, nem értheti a jelent, amely a jövőnek hordozója”.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erkölcstelen kampányfogás
Félrevezetik a nyugdíjasokat
Több marosvásárhelyi szépkorú jelezte, hogy aktivisták keresték fel otthonaikban, és arra figyelmeztették őket, hogy amennyiben nem Florea lesz a polgármester, az új városvezető, bárki is legyen az, minden támogatást megvon a nyugdíjasoktól – olvasható Soós Zoltán független polgármesterjelölt sajtóirodájának közleményében.
A továbbiakban a marosvásárhelyi összefogás jelöltje leszögezi: "Sem a közszállítás, sem a város által biztosított más kedvezmények tekintetében nem lesz változás. Változás abban lesz, hogy DNA helyett Marosvásárhely polgárai lesznek a polgármesteri hivatal rendszeres látogatói, akikkel közösen irányítjuk városunkat. Változás abban lesz, hogy minden egyes bani felhasználásáról beszámolunk. Változás lesz abban is, hogy nem a haveroknak osztjuk a közpénzt, hanem átlátható módon a város és lakói javára fordítjuk azt.
Véget kell vetnünk a megfélemlítések, zsarolások és rémhírterjesztések korszakának. Véget kell vetni Dorin Florea regnálásának Marosvásárhelyen".
Népújság (Marosvásárhely)

Szeptemberben indul a „magyar Erasmus-program"
Szeptembertől indul a Makovecz Imre Kárpát-medencei felsőoktatási együttműködési program – jelentette be egy péntek délutáni marosvásárhelyi fórumon Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
A magyar kormány által támogatott program keretében 300 külhoni és magyarországi egyetemi hallgató kap lehetőséget ahhoz, hogy öt hónapig egy másik Kárpát-medencei magyar egyetemen tanuljon. Balog Zoltán elmondta, hogy „a magyar Erasmus-programot" a Makovecz család beleegyezésével nevezték el néhai Makovecz Imre építészről. A programba minden olyan Kárpát-medencei egyetemet bevonnak, amelyen magyar nyelven lehet tanulni.
Az MTI által idézett tárcavezető hozzátette, ezzel az egységes Kárpát-medencei oktatási tér kialakítását próbálják szolgálni. Balog Zoltán elmondta: szerződést kötnek a programba bekapcsolódó magyarországi és határon túli egyetemekkel, és az intézmények maguk döntik el, hogy honnan fogadnak vendéghallgatókat.
A rendszer lehetővé teszi, hogy a magyarországi diákok határon túli egyetemeken, a határon túliak pedig magyarországi vagy más határon túli régió egyetemein tanuljanak. A vendéghallgatók havi 90 ezer és 160 ezer forint közötti ösztöndíjat kapnak. A kormány a programban 1500 vendéghallgatói hónap költségeinek a fedezésére 234 millió forintot szán. Balog Zoltán arra is kitért, hogy a program keretében az egyetemi oktatók mobilitását is támogatják, és ezzel kívánják biztosítani az akkreditációs feltételek teljesítését a határon túli, magyarul is oktató egyetemeken.
A fórum házigazdája Soós Zoltán, a város magyar polgármesterjelöltje volt. Soós Zoltán megállapította, hogy Marosvásárhelyen a kultúra terén történt összefogás vezetett el a magyar pártok politikai összefogásához. Arra utalt, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az RMDSZ vezetői között a Vásárhelyi Forgatagnak nevezett magyar napok közös szervezése során alakult ki az a bizalmi kapcsolat, amely a közös polgármesterjelölt állításához vezetett.
Balog Zoltán a Marosvásárhelyt épp 400 évvel ezelőtt várossá nyilvánító Bethlen Gábor fejedelmet idézve kijelentette: „az emberek gyakori nyomorúságba jutását csak a törvényesen összefogó közösségek csökkenthetik". „Ha mi nem állunk ki az érdekeinkért, mások nem fogják ezt helyettünk megtenni. Ezért kell elmenni szavazni" – jelentette ki a miniszter.
Balog azt is megállapította, hogy Európa arra sem volt képes, hogy a saját őshonos nemzetiségeinek a problémáját megoldja. „Hogyan tudna hát olyan embereket integrálni, akik más kultúrából jönnek?" – tette fel a kérdést a miniszter. Előadása végén az emberi erőforrások minisztere reményét fejezte ki, hogy az idei Vásárhelyi Forgatagon nemcsak a magyar kultúrát, hanem Soós Zoltán polgármesterré választását is megünnepelheti a marosvásárhelyi magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés a néppártot tartja az egyetlen alternatívának
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) támogatja és segíti a június 5-i önkormányzati választásokon – jelentette be Tőkés László, a testület elnöke pénteki kolozsvári sajtótájékoztatóján.
Az európai parlamenti képviselő közölte, az EMNT azt a pártot támogatja a helyhatósági megmérettetésen, amelyik az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács eredetei elképzelései szerint az autonómia hiteles képviseletét vállalja, és az önrendelkezést az erdélyi magyarság legfontosabb célkitűzésének tartja. „A második rendszerváltozásnak a posztkommunista rendszert kell megbuktatnia, hisz ami jelenleg folyik az minden, csak nem demokrácia" – hangoztatta Tőkés.
Az EMNT elnöke szerint ez a politikai örökség az RMDSZ „neptuni árulásával" hozható párhuzamba, hisz kiszolgálták Románia Európa Tanácshoz való csatlakozását, és ezért feladták önálló politikájukat. Tőkés úgy véli, az RMDSZ kiegyezett a román politikai osztállyal és megvásárolta a kormánytagságát. Szerinte világos az is, hogy az RMDSZ-t megvásárolták, egyre másra jelennek meg erről a tényfeltáró újságcikkek.
„Az RMDSZ a magyar nemzeti közösségnek járó, a mi adólejeinkből származó összeget sajátítja ki és osztja el szinte ellenőrzés nélkül, a romániai magyarság egyetlen képviselőjének adva ki magát a román hatalmi szándékok szerint. Már az illetékesség szintjén megkérdőjelezhető ez a módszer, hisz nem jogosultak arra, hogy rendelkezzenek a magyarság közös pénzével, amelyből minden romániai magyar állampolgárnak részesülnie kellene. Ez a bújtatott korrupció odáig megy, hogy a pénz nagy részét pártépítésre, infrastruktúrafejlesztésre használják, míg a kultúrát csak kampányolás céljából finanszírozzák, és a pénzösszeg csupán egyharmadát kegyeskednek szétosztani, ritka kivételektől eltekintve, saját táboron belül" – jelentette ki az EMNT elnöke, utalva az Átlátszó Erdély portál elmúlt napokban közölt cikksorozatára.
Az EP-képviselő gyászosnak nevezte a Magyar Polgári Párt (MPP) szereplését is: szerinte az EMNP és az MPP fúziójának, az ellenzéki egységnek a legfőbb kerékkötője Biró Zsolt MPP-elnök volt. „Teljesen szembeköpte az MPP választási szabadságról szóló jelszavát, és egyik fő megosztójává vált a magyar polgári oldalnak" – fogalmazott Tőkés, aki szerint az MPP a nemzeti egység helyett a pártegységet választotta.
Az EMNT elnöke kijelentette, jelen helyzetben a romániai magyarság egyetlen hiteles képviselője a néppárt, szoros szövetségben az EMNT-vel, és ezért is támogatják a választási kampányban a törvény biztosította keretek között az alakulatot. „Arra kérjük a magyar szavazópolgárokat, hogy ne hagyják magukat félrevezetni, ne hagyják magukat megvásárolni" – hangsúlyozta Tőkés.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke a kincses városi sajtótájékoztatón elmondta: a szervezet alaposan kiveszi részét a választási kampányból. „Helyi és megyei jelöltlistákon több, az EMNT-ben tisztséget viselő személy is van. A kilenctagú országos elnökségből négyen szerepelnek, közöttük jómagam is. Az EMNT, illetve jogi háttérszervezete, az EMNT Egyesület anyagilag nem támogatja a néppárt kampányát. Az viszont közismert, hogy az irodáink legtöbb helyen közösen működnek, és az sem titok, hogy sok közös önkéntesünk van" – számolt be az ügyvezető elnök.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Alfalu: harminckét képzőművész galériája
Egyetemet végzett képzőművészből húsz született itt Gyergyóalfaluban, tizenkettő pedig innen származik. A 32 diplomás alkotó művei képeznek állandó kiállítást a Gyergyóalfalvi Képzőművészek Galériájában.
Több mint harmincéves álom vált valóra vasárnap, a galéria felavatásakor. Hajdan, amikor még csak egy tucatnyi hivatásos alfalvi képzőművész volt, Balázs József festőművész azt latolgatta Gál Mihállyal, hogy galéria kellene alkotásaiknak. A Sövér Elek Alapítvány elnöke aztán számon tartotta az óhajt, és erősítette késztetését Márton Árpád is, aki huszonnyolc alkotását adományozta szülőfalujának. A polgármesteri hivatal tőszomszédságában az utcára nyíló ajtó felett így jelent meg Márton Árpád neve, s lett benne állandó képtára.
Az épületet ehhez méltóvá tenni – e szándékkal pályázott az alapítvány, és támogatástól, mecénásoktól, önkormányzattól kapott összegből, Gál Mihály vezetésével hármas sikert ünnepelhettek az egybegyűltek: Márton Árpád képtára mellett megnyílt az Gyergyóalfalvi Képzőművészek Galériája, az ingatlan alsó szintjén pedig létrejött a Pincegaléria.
Tán nincs is még egy olyan közösség a világon, amelyik ötezer lelket számlálva ilyen szellemi kincstárat tudjon létrehozni. Az alfalvi képzőművészek az itthoniaknak ajándékba hagyott képeik mércét is mutatnak, amit ismerni és amihez igazodniuk kell a tehetséges fiataloknak. Így lett e ház az érték és mérték otthona, egyelőre felbecsülhetetlen kincsnek nevezve.
A számos felszólaló, kórusművek és citerások előadása egyaránt ezt hivatott méltatni. Márton Árpádot emeljük ki közülük, akinek 28 képe a kezdeti lendületet adta. A csíkszeredában élő, de ízig-vérig alfalvi, 75 éves képzőművész diákkoráig ment vissza az időben, amikor a marosvásárhelyi tanodába felvételizve közölték vele, Alfalu sok értékes embert adott, e településre szégyent hozni nem szabad. „Akkor megfogadtam, szégyent nem hozok a falumra akkor sem, ha nyújtópadon hoznak haza. Azóta is így élek: a falumra és a nemzetemre szégyent nem hozhatok. Mert itt, a templomkertben van egy felirat” - fogalmazott, utalva a márványba vésett felszólításra: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt, és az is marad. Ígéretet is tett Márton Árpád: „Az alfalunak adott ajándék nem teljes. Mert még élek.”
Az ünnepséget közös ebéddel zárták az eseményre hazaérkező képzőművészek és helybéliek. Elhangzott az is, már hétfőtől nyitva áll mindenki előtt a galéria ajtaja. Ide költözik egy időre a helyi könyvtár is, így akik olvasnivalóért jönnek, azoknak is lesz részük a páratlan látnivalóban.
A számos felszólaló, kórusművek és citerások előadása egyaránt ezt hivatott méltatni. Márton Árpádot emeljük ki közülük, akinek 28 képe a kezdeti lendületet adta. A csíkszeredában élő, de ízig-vérig alfalvi, 75 éves képzőművész diákkoráig ment vissza az időben, amikor a marosvásárhelyi tanodába felvételizve közölték vele, Alfalu sok értékes embert adott, e településre szégyent hozni nem szabad. „Akkor megfogadtam, szégyent nem hozok a falumra akkor sem, ha nyújtópadon hoznak haza. Azóta is így élek: a falumra és a nemzetemre szégyent nem hozhatok. Mert itt, a templomkertben van egy felirat” - fogalmazott, utalva a márványba vésett felszólításra: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt, és az is marad. Ígéretet is tett Márton Árpád: „Az alfalunak adott ajándék nem teljes. Mert még élek.”
Az ünnepséget közös ebéddel zárták az eseményre hazaérkező képzőművészek és helybéliek. Elhangzott az is, már hétfőtől nyitva áll mindenki előtt a galéria ajtaja. Ide költözik egy időre a helyi könyvtár is, így akik olvasnivalóért jönnek, azoknak is lesz részük a páratlan látnivalóban.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

A terhek Moldvában súlyosabbak
Iancu Laura. Költő, író, teológus, óvodapedagógus, politológus, néprajzkutató. Szerkeszti a Moldvai Magyarság című folyóiratot, tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Magyar Írószövetségnek. Egy alig több mint ezer fős kis moldvai településen, Magyarfaluban született, Csíkszeredában végezte a középiskolát, majd egyetemi diplomáit Budapesten szerezte. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa. József Attila-díjas. Csángó. Nő.
– Milyen volt a gyerekkorod? Hogyan telt?
– Nagyon kevés emlékem van gyermekkoromból, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt válaszolom: munkával telt. Még a vasárnap is. Az állatok legeltetésével, a kisebb testvérek gondozásával. Édesapám több száz kilométerre dolgozott, ritkán volt otthon, édesanyám a téeszben dolgozott, mikor reggel felébredtünk, már nem volt otthon, mikor estére hazaérkezett, mi már aludtunk. Volt, hogy napokig nem láttuk egymást, pedig egy szobában aludtunk. Ilyenkor mi, a gyerekek gondoztuk az állatokat, láttuk el magunkat, végeztük a ház körüli munkát. A gyermekkornak egyetlen ismérve volt: a gyereknyelv. A felnőttek minden szót kicsinyítő képzővel láttak el, „igyál vizecskét”, „nyújtsd ki a lábacskádat”, ebből tudtuk, hogy szeretve vagyunk, gondoskodnak rólunk. Játékidő, sőt, tanulásra fenntartott idő sem igazán volt. A ruhát a nagyobb testvértől örököltük, a játékszerek a leselejtezett munkaeszközök, konyhaedények voltak. Írással is nagyon későn, egyetemista koromban kezdtem el foglalkozni. – Számos végzettséged, hivatásod van. Te minek tartod magad?
– Középiskolás korom óta a néprajzos pálya vonz és a vallás, az emberi létezés okával és céljával kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak a leginkább. A kanyarokat, a mellékutcákat az élet tette hozzá ehhez a „tervhez”. Néprajzkutatónak szeretem hinni magam, hiszen tanulni sok mindent lehet, sok diplomát lehet szerezni, de ez az a terület, amiben elmélyedtem, ez az a szakma, aminek a művelése kitölti az életemet, és mérhetetlen örömöt okoz. Teológiával, politológiával nem foglalkoztam, csak tanultam. Mindegyik szakot azért végeztem el, mert ismereteket akartam szerezni az előbb említett kérdésekről. A költészet ebből a sorból kilóg, de itt is a megértés és a megismerés a cél.
– Bár Budapesten van a főhadiszállásod, néprajzosként a moldvai magyarságot kutatod. Tudsz kétlaki lenni? Hiányzik Moldva?
– Ez nem egyszerű kérdés... Annak idején, 11 és fél éves koromban valósággal elmenekültem otthonról, tehát akkor is másra vágytam, mint amire születésemnél fogva predesztinálva voltam. De elszakadni soha nem akartam a világtól, ahová születésemnél fogva tartozom. Ezért választottam „kutatási területté” Moldvát, Magyarfalut, azaz a szülőföldemet. Fizikailag nem tudok egyszerre két helyen lenni, de – tudom, sokak szerint álságos gondolat – az igazság mégiscsak az, hogy Moldva „itt van” velem, egész életem, a mindennapjaim Moldváról szólnak.
– Mi fontos neked Moldvában, és mi Budapesten?
– Moldva az a világ, amit meg akarok ismerni, meg akarom érteni, hogy mi történt a múltban, és miért úgy történt, ahogyan, mi zajlik a jelenben. Ehhez felkészültségre és szakmai környezetre volt szükség, amit Budapesten megkaptam. És Magyarországon megkaptam azt is, amit Moldvában megtagadtak tőlünk. Identitást, anyanyelvet, nemzeti közösséget. Ezt az ezer kilométert, a kettészakadást nem vállaltam volna akkor, ha ezek a dolgok nem volnának számomra létfontosságúak. Azok.
– Könnyű vagy nehéz nőnek lenni Moldvában?
– Nehéz ezt a kérdést erre a két jellemzőre szűkíteni, mert ilyen is, meg olyan is... A megérzéseimet, tapasztalataimat tudom megosztani, ami szubjektív. Leginkább a kötelezettség, a kiszolgáltatottság, a szigorú erkölcs a nő osztályrésze. Alapjában véve a gyermeknek illik tisztelnie szülőanyját, de ezt az illem kívánta tiszteletet idővel felváltja az érdem szerinti tisztelet. A férj is inkább akkor tiszteli feleségét, ha az megérdemli. Magyarfaluban hierarchia van, a kereső férj szava dominál, de a család szíve az anya. Ez kelti az emberben azt az érzést, hogy talán van valamiféle egyensúly a hierarchiában.... – A versírásban ki kell tárulkozni, lelkileg lemeztelenedni. Hogyan viseled, amikor ezt elemzik, esetenként kritizálják?
– A versben általában egyes szám első személyben fogalmazok, de nem feltétlenül én vagyok a vers alanya, tárgya. Általános emberi kérdéseket, érzéseket, fájdalmakat próbálok a költészet eszközeivel megfogalmazni. A kritikai szempontok nagyon sokfélék. Irodalmi körönként, ízléskörönként változó, hogy melyek a jó vers kritériumai. Megtisztelő, ha egy szakember időt szentel az irományaim értékelésére, ilyen nagyon ritkán fordul elő. Az alkotó és a kritikus szempontjai, ízlése és célja gyakran egymással ellentétes. Az ember, ha akarna, sem tudna másnak megfelelni. Költészetet, verset kell olvasni, abból az ember megtudja, hogy minek kell megfelelni, milyen a jó vers.
– Min dolgozol most?
– A kutatói és az írói munka is olyan számomra, mint a földműves munka. Az ember egyrészt állandóan dolgozik, másrészt éppen azzal foglalkozik, amit az élet hoz. Olvasok egy cikkhez, írok egy másik cikket, két, műfaj és tartalom tekintetében egymástól teljesen különböző kötetet szerkesztek, népköltészettel kapcsolatos szócikkeket írok. És belebújtam egy 12 éves fiú bőrébe, akit a szülei az 1920-as években beírattak egy papi szemináriumba, és akinek hat év alatt az utolsó sejtjét is kicserélték. – Azzal, hogy tanultál, köteteid jelentek meg, számos díjat kiérdemeltél, tudsz segíteni a moldvai nőknek? Tudsz példakép lenni?
– Közvetlen, személyes kapcsolatom nincsen a moldvai nőkkel, még a magyarfalusiak sem tudnak arról, hogy írok, nem olvastak tőlem semmit. Kétlem, hogy bármiben is tudnék számukra minta lenni. Én viszont nagyon sokat tanulok tőlük, és irigykedve szemlélem kitartásukat, csodálom munkabírásukat. Sok helyen megfordultam, mindenütt láttam dolgozó nőket, de a terhek Moldvában súlyosabbak. – Bántottak valaha a származásod miatt?
– Történtek kellemetlen esetek. Ezeket baleseteknek éltem és élem meg. Tudomásul kell vennem, hogy miután „elhagytam” szülőföldemet, amíg élek, erre emlékeztetni fognak. Tegnap is felszólítottak: menjek haza. Angliában élő testvéreimet nem küldik haza. A Zala megyeieket nem küldik haza a fővárosból. A Zala megyei nem veszi el a lehetőséget a Heves megyei elől, én igen, mindkettejük elől. Ezek balesetek. Levegőt veszek, elfordítom a fejem, és azokra tekintek, akik nem az ellenséget, hanem az embertársat látják bennem. Ők többen vannak, ők a többség, róluk szívesebben beszélnék. Egyébként is kötelességünk a jóról beszélni, a csodákról, a csodálatos emberekről. Mert nekik köszönhetően „áll” még a világ, forog a föld, és ember az ember.
Sipos Betti, Nőileg
Erdély.ma

Lelkes résztvevők Zágontól Vajdaságig (A székelység története vetélkedő)
Zágoni csapat nyerte meg A székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyt. A vetélkedő döntőjét szombaton tartották Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, az eredményhirdetésre és a díjazásra a Székely Nemzeti Múzeum megtekintése után annak Bartók Termében került sor.
Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke jelentősnek nevezte a helyszínt, mondva, hogy őseink itt fontos döntéseket hoztak. Jelezte, három nemzedék találkozik itt: az idősek, akik kezdeményezték a vetélkedőt, a középkorúak, akik megszervezték és lebonyolítják, valamint a fiatal generáció, a versenyzők. Hasonlattal élt, valahogy az ismétlődött meg, ahogyan régen vész idején a nagyszülők gondoskodtak az unokákról. A vetélkedő célja A székelység története tankönyv népszerűsítése, s kiemelte, a székelység történetének ismerete hozzájárul önképünk alakításához. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke örömét fejezte ki, hogy Zágontól Adáig mind együtt tudunk lenni, majd hangsúlyozta a múlt ismeretének fontosságát, és azt, hogy legyenek erős gyökereink. A verseny a névadó Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi–sepsiszentgyörgyi történész alakjának és munkásságának felelevenítése után kezdődött. Biztatásul Kádár Gyula hitvallását hallhatták az általános iskolás diákok: „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik”. A vetélkedőn A székelység története tankönyvből, valamint az Ábel a rengetegben című filmből kaptak kérdéseket a csapatok. Ezenkívül képekkel illusztrálva be kellett mutatniuk iskolájukat, annak névadóját, valamint a településükön található 1848-as, első és második világháborús emlékjeleket, továbbá magukkal hozott világháborús emléktárgyakból kellett minikiállítást rendezniük. A díjátadón a zsűri tagjai értékelték a vetélkedőt. Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező kiemelte azt a lelkesedést, amellyel a résztvevők a versenyhez hozzáálltak, a világháborús relikviákból összeállított rögtönzött kiállítást kisebb múzeumi gyűjteményhez hasonlította: a mintegy negyedezer tárgy között volt szurony, szablya, kulacs, emlékérem, vitézségi érem, tábori levelezőlap, személyazonossági igazolvány, lövedékhüvely, fénykép, frontról hazaírt levél stb. A zsűri tagjai megdicsérték a csíkszentimrei csapat megjelenését: székely népviseletbe öltöztek. Különben övék volt a leggazdagabb relikviagyűjtemény is, közel félszáz tárgyat sorakoztattak fel. A zsűri minden résztvevőnek elismerését fejezte ki, de rangsort kellett állítani. Első a zágoni Székely hármas, második a vajdasági Adáról érkezett Szövetségesek, harmadik a Maros megyei Backamadarast képviselő Kiss Gegely Csapat. Rajtuk és a csíkszentimrei Székely örökséget kutatók csapatán kívül döntősök voltak még Uzonból, Illyefalváról, Barátosról, valamint Sepsiszentgyörgyről a Váradi József- és Gödri Ferenc-iskola, a Tanulók Háza és a Székely Mikó Kollégium egy-egy csapata. Minden résztvevő és felkészítő tanáraik is kaptak ajándék könyveket, az első három helyezett ezenfelül is könyvjutalomban részesült. A vajdaságiak József Álmos helytörténész, illetve Keresztes László vezetésével csütörtökön és pénteken Háromszék nevezetességeivel ismerkedtek. Minden döntősnek jár jutalomkirándulás, melyet június 1-jén tartanak világháborús emlékhelyek meglátogatásával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiánypótló tehetségkutató
XI. Bolyai Farkas-kupa
Az ország különböző részeiről érkezett tizenévesek mérték össze reál, illetve humán tudományokban való jártasságukat szombat délelőtt a Bolyai líceumban. A magyar tannyelvű középiskolák tizenegyedik országos tantárgyversenyén, a Bolyai Farkas-kupán nyolc megye 32 iskolájának 230 diákja vett részt.
Akárcsak tavaly, hét tantárgyból – fizikából, kémiából, biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból és történelemből – bizonyíthatták tudásukat, kreativitásukat a fiatalok.
A vetélkedő megnyitóján Láday Zoltán bolyais tanár arra hívta fel a figyelmet, hogy az eddigi tapasztalatok alapján évről évre egyre felkészültebbek, igényesebben felkészítettek a Bolyai-kupa résztvevői. Ezt követően Láday a zsűriző középiskolai és egyetemi tanároknak mondott köszönetet, akik a tudományos elvárások szerint értékelik a dolgozatokat. Bálint István, a Bolyai líceum igazgatója a verseny hiánypótló jellegét hangsúlyozta.
– A felsorolt tantárgyakból a nemzeti versenyeken nincsenek eredményeink. A Bolyai Farkas-kupán bizonyítani tudnak a diákok, a verseny célja ugyanis egyrészt a tehetségkutatás. Ugyanakkor ez az iskolák összefogása, a testvériség összefogása is egyben.
Markó Béla, a verseny fővédnöke arról szólt, hogy a Bolyai név meghatározza a verseny jellegét, majd a semmiből teremtett új világ gondolatánál maradva kifejtette, hogy Bolyai János híres szavait sokan rosszul értelmezik, ő ugyanis nem a szellemi sivárság közepette, magányos tudósként teremtett világra szólót, a háta mögött egy tudományra szomjas Erdély, illetve nemzet állt.
– Tudósok, művészek sora bizonyítja, hogy Jánosnak volt kire támaszkodni – tette hozzá a verseny fővédnöke, majd arra intette a diákokat, ne feledjék, hogy egy olyan fontos kultúra van mögöttük, amely feljogosítja őket arra, hogy bízzanak önmagukban és jövőjükben.
A Maros Megyei Tanfelügyelőség részéről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes köszöntötte a diákokat, majd Peti András alpolgármester, egykori bolyais diák jövőképeket körvonalazva az itthonmaradás fontosságáról beszélt.
Oláh-Gál Róbert, a verseny elnöke a Bolyaiak életéből villantott fel pár érdekességet, és arra biztatta a jelenlevőket, hogy legyenek követői a két matematikusra vonatkozó kutatásokban. A felszólalók sorát Markó Bálint, a kolozsvári Babes- Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese zárta.
– Bolyai Farkasra mindenki úgy gondol, mint matematikusra, illetve oktatóra, de arra kevesen gondolunk, hogy a kreativitásával be tudnánk rendezni az életünket: zenét hallgathatnánk, színházba mehetnénk, kályhát építhetnénk. Rendezzétek be ti is a kreativitásotokkal az életeteket – üzente Markó Bálint a diákoknak, akik a következő percekben át is vonultak a vetélkedők helyszíneire. A dolgozatok értékelésére még aznap sor került, és az ünnepélyes díjazást is megtartották a Bolyai dísztermében.
Népújság (Marosvásárhely)

Szeptemberben indul a Makovecz Imre felsőoktatási együttműködési program
Szeptemberben indul a Makovecz Imre Kárpát-medencei felsőoktatási együttműködési program – jelentette be egy péntek délutáni marosvásárhelyi fórumon Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
A magyar kormány által támogatott program keretében 300 külhoni és magyarországi egyetemi hallgató kap lehetőséget arra, hogy öt hónapig egy másik Kárpát-medencei magyar egyetemen tanuljon. Balog Zoltán elmondta, hogy "a magyar Erasmus-programot" a Makovecz család beleegyezésével nevezték el néhai Makovecz Imre építészről. A programba minden olyan Kárpát-medencei egyetemet bevonnak, amelyen magyar nyelven lehet tanulni.
A miniszter hozzátette, ezzel az egységes Kárpát- medencei oktatási tér kialakítását próbálják szolgálni.
Balog Zoltán elmondta: szerződést kötnek a programba bekapcsolódó magyarországi és határon túli egyetemekkel, és az intézmények maguk döntik el, hogy honnan fogadnak vendéghallgatókat. A rendszer lehetővé teszi, hogy a magyarországi diákok határon túli egyetemeken, a határon túliak pedig magyarországi vagy más határon túli régió egyetemein tanuljanak. A vendéghallgatók havi 90 ezer és 160 ezer forint közötti ösztöndíjat kapnak. A kormány a programban 1500 vendéghallgatói hónap költségeinek a fedezésére 234 millió forintot szán.
Balog Zoltán arra is kitért, hogy a program keretében az egyetemi oktatók mobilitását is támogatják, és ezzel kívánják biztosítani az akkreditációs feltételek teljesítését a határon túli, magyarul is oktató egyetemeken.
A fórum házigazdája Soós Zoltán, a város magyar polgármesterjelöltje volt. Soós Zoltán megállapította, hogy Marosvásárhelyen a kultúra terén történt összefogás vezetett el a magyar pártok politikai összefogásához. Arra utalt, hogy az EMNP és az RMDSZ vezetői között a Vásárhelyi Forgatagnak nevezett magyar napok közös szervezése során alakult ki az a bizalmi kapcsolat, amely a közös polgármesterjelölt állításához vezetett.
Balog Zoltán a Marosvásárhelyt épp 400 évvel ezelőtt várossá nyilvánító Bethlen Gábor fejedelmet idézve kijelentette: "az emberek gyakori nyomorúságba jutását csak a törvényesen összefogó közösségek csökkenthetik".
"Ha mi nem állunk ki az érdekeinkért, mások nem fogják ezt helyettünk megtenni. Ezért kell elmenni szavazni" – jelentette ki a miniszter. Azt is megállapította, hogy Európa arra sem volt képes, hogy a saját őshonos nemzetiségeinek a problémáját megoldja. "Hogyan tudna hát olyan embereket integrálni, akik más kultúrából jönnek?" – tette fel a kérdést a miniszter.
Balog Zoltán előadása végén reményét fejezte ki, hogy az idei Vásárhelyi Forgatagon nemcsak a magyar kultúrát, hanem Soós Zoltán polgármesterré választását is megünnepelheti a marosvásárhelyi magyar közösség.
Népújság (Marosvásárhely)

Csíksomlyói Mária-búcsú
Az 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend.
A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház.
A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült).
Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben.
Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik.
Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást.
Rövid történelmi visszatekintés
A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés.
Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb.
A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban.
1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak).
1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről.
1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani".
Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe".
A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.).
Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza.
A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll.
A csíksomlyói kegytemplom
Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye.
Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll.
A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus.
1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják.
A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek.
A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m.
A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja.
A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét.
A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt.
A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt.
Miklós József
(Folytatjuk)
Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11.
(Folytatás május 9-i lapszámunkból)
Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti.
A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók.
A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték.
Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén.
A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe.
A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt.
A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére.
Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához.
Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni.
Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat.
A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein.
A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította.
A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában.
Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó.
Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend.
Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából.
Bibliográfia:
• Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989
• Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993
• Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993
• A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993
• Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994
• Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík
• Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973
• Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992
• Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998
• Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995
• Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
• A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei
Népújság (Marosvásárhely)

Szabédi Lászlóra emlékeztek Kolozsváron
Az irodalom és a média volt az idei, 25. Szabédi László-emléknap fő témája a hétvégén Kolozsváron. „Szabédi László amellett, hogy jelentős műveket hagyott az utókorra, politikus alkat volt, érdemes összekapcsolni irodalmi és tudományos életművével publicista tevékenységét” – hangzott el többek közt Kántor Lajos irodalomtörténész Napilapok Szabédi életművében című előadásában.
A kolozsvári Györkös Mányi Albert-emlékházban megrendezett Írók, irodalom a médiában című konferencia előtt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által megszervezett emléknap keretében a résztvevők a Szabédi-emlékháznál és a költő, nyelvész házsongárdi sírjánál koszorúztak.
Kántor Lajos elmondta: Szabédi László először az Ellenzék című lapnál dolgozott, ahol 1934-ig harminc publicisztikája jelent meg, a következő években pedig további négy véleményanyagot publikált a lapban. Hozzáfűzte: noha a napilap 50 éven át létezett, tudományos szempontból a mai napig nincs feldolgozva, senkinek nem jutott eszébe összegyűjteni és kiadni egy kötetben Szabédi publicisztikáit.
Az előadásban ugyanakkor elhangzott: Szabéditől versek és prózai írások jelentek meg 1940–1941-ben a Keleti Újságban, majd 1944-ben a Világosság című kolozsvári napilapnak kezdett el dolgozni. Azzal a feltétellel tett eleget Balogh Edgár főszerkesztő kérésének, ha csakugyan ő fog a lapnak dolgozni és „nem csak egy név". Kántor Lajos idézett Szabédi Balogh Edgárhoz címzett leveléből is, amely egy meg nem jelent cikk kapcsán íródott. Ebben azt is kifogásolta Szabédi, hogy a lap – politikai megfontolásokból – egy román értelmiségi cikkét hozta le, amely tulajdonképpen román nacionalista támadás volt a magyarság ellen.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Ötletbörzét hirdettek a „nyitott” Temesvár fejlődéséért
Temesváron kiszorultak a döntéshozatalból a lakosság tíz százalékát jelentő nemzeti közösségek, ezért a sokat emlegetett bánsági multikulturalizmus már csak deklaratív szinten létezik – jelentette ki Molnár Zsolt, az RMDSZ temesvári polgármesterjelöltje választási programjának ismertetésekor.
„Temesvár csak akkor lehet megint a nyugati szellemiség romániai fellegvára, ha a kisebbségek beleszólhatnak a döntésekbe és erősítik a városnak a határon átnyúló gazdasági és kulturális kapcsolatait” – mondta a parlamenti képviselő.
Rámutatott, Temesvár a régi és új temesváriak, románok, magyarok, németek és a többi kisebbség közös otthona. „A mi feladatunk, hogy együtt tegyünk Temesvár fejlődéséért. Azon kell elgondolkodnunk, hogyan lehetne Temesvárból ismét egy nyitott, modern és vendégszerető város” – vázolta Molnár Zsolt választási programjának alapgondolatait.
A Temesvár, a nyitott város című program bemutatóján az RMDSZ-es jelölt hangsúlyozta: nem tartozik a „mindentudó” politikusok közé, ezért ötletbörzét hirdet a város fejlesztése érdekében, mert szerinte a legjobb ötletek a legváratlanabb helyekről jönnek. „A választási programomat a temesváriak írják meg, ezért nyilvános helyeken és az interneten nap mint nap a város polgárainak a rendelkezésére állok, hogy ötleteket, elvi kérdéseket vitassunk meg és közösen megtaláljuk a megoldásokat” – nyilatkozta.
Az RMDSZ temesvári polgármesterjelöltje néhány általa fontosnak tartott városfejlesztési javaslatot is megfogalmazott, mint például a közszállítás hatékonnyá tétele külön buszsávok kialakításával, a kerékpáros közszállítás tovább fejlesztése, emeletes parkolók létesítése a városközponton kívül. Emellett szorgalmazza a közpénzek elköltésének teljes átláthatóságát, a közhivatalok munkájának hatékonnyá tételét, a bürokrácia csökkentését és a lakosság bevonását a fontos döntésekbe.
Molnár Zsolt szerint városfejlesztési tanácsot kellene létrehozni, melynek munkájába a vállalkozók, a civil szervezetek, az egyházak, a szakszervezetek, a diákok és a nyugdíjasok képviselői is bekapcsolódhatnának, míg egy hasonló testület az egészségügy terén fogalmazna meg fejlesztési javaslatokat.
Temesváron kiszorultak a döntéshozatalból a lakosság tíz százalékát jelentő nemzeti közösségek, ezért a sokat emlegetett bánsági multikulturalizmus már csak deklaratív szinten létezik – jelentette ki Molnár Zsolt, az RMDSZ temesvári polgármesterjelöltje választási programjának ismertetésekor.
„Temesvár csak akkor lehet megint a nyugati szellemiség romániai fellegvára, ha a kisebbségek beleszólhatnak a döntésekbe és erősítik a városnak a határon átnyúló gazdasági és kulturális kapcsolatait” – mondta a parlamenti képviselő.
Rámutatott, Temesvár a régi és új temesváriak, románok, magyarok, németek és a többi kisebbség közös otthona. „A mi feladatunk, hogy együtt tegyünk Temesvár fejlődéséért. Azon kell elgondolkodnunk, hogyan lehetne Temesvárból ismét egy nyitott, modern és vendégszerető város” – vázolta Molnár Zsolt választási programjának alapgondolatait.
A Temesvár, a nyitott város című program bemutatóján az RMDSZ-es jelölt hangsúlyozta: nem tartozik a „mindentudó” politikusok közé, ezért ötletbörzét hirdet a város fejlesztése érdekében, mert szerinte a legjobb ötletek a legváratlanabb helyekről jönnek. „A választási programomat a temesváriak írják meg, ezért nyilvános helyeken és az interneten nap mint nap a város polgárainak a rendelkezésére állok, hogy ötleteket, elvi kérdéseket vitassunk meg és közösen megtaláljuk a megoldásokat” – nyilatkozta.
Az RMDSZ temesvári polgármesterjelöltje néhány általa fontosnak tartott városfejlesztési javaslatot is megfogalmazott, mint például a közszállítás hatékonnyá tétele külön buszsávok kialakításával, a kerékpáros közszállítás tovább fejlesztése, emeletes parkolók létesítése a városközponton kívül. Emellett szorgalmazza a közpénzek elköltésének teljes átláthatóságát, a közhivatalok munkájának hatékonnyá tételét, a bürokrácia csökkentését és a lakosság bevonását a fontos döntésekbe.
Molnár Zsolt szerint városfejlesztési tanácsot kellene létrehozni, melynek munkájába a vállalkozók, a civil szervezetek, az egyházak, a szakszervezetek, a diákok és a nyugdíjasok képviselői is bekapcsolódhatnának, míg egy hasonló testület az egészségügy terén fogalmazna meg fejlesztési javaslatokat.
Krónika (Kolozsvár)

Egy hely, ahol teljesítménnyé alakítják a tehetségígéretet
„Nagyon fontosnak tartom, hogy az iskolák ügye ténylegesen közügy legyen. Iskolatámogató környezet híján nagyon nehéz intézményt építeni, fejleszteni. Főként egy olyan társadalomban, amely nem tiszteli a pedagógusokat, ahol nem érték az erőfeszítést igénylő munka, a megszerzett tudás” – beszélgetés Erdei Ildikóval, a temesvári Bartók Béla-gimnázium igazgatójával.
– A temesvári Bartók-líceum még a magamfajta belső-erdélyinek is sokat mond, de mit jelent önnek, az intézmény igazgatójának?
– Az iskolánk több, mint iskola. Egy közösségépítő, jövőbe mutató hely, ahol mindennap van egy új kihívás, egy-egy új helyzet, gond, ötlet, kudarc és siker. Közel 600 gyerek, fiatal és mintegy 60 pedagógus iskolája.
Egy hely, ahol azon és azért dolgozunk, hogy a diákok szeressenek iskolába járni, találjanak olyan területet, ahol tehetségígéretük teljesítménnyé alakulhat, ahol a tanárok csapatban dolgoznak, és ahol a szülői közösség partnerként van jelen.
Olyan iskola, ahol tudjuk, hogy a tanórák mellett fontos szerepük van a tanórán kívüli tevékenységeknek, hiszünk a diákönkormányzat kezdeményezőerejében, a diákok egyharmada tagja valamelyik hagyományőrző csoportnak, és a Bartók Diákszínpad évente új előadással örvendezteti meg a közönséget.
Egy olyan munkahely, ahol a munkaközösség jelentős hányada minden tanév elején, illetve végén szakmai műhelyen értékeli az iskolai életet, és közösen tervezi a jövőt.
– A Bartók-iskola a szórványmagyarságból fogad diákokat. Milyen vonzáskörzete van az intézménynek?
– Temesváron és a környékbeli falvakon kívül elsősorban Temes megyéből érkeznek diákjaink, ezenkívül néhány Arad megyei településről, Majláthfalváról és Kisiratosról is járnak hozzánk középiskolások. Három irányból érkező három iskolabusz hozza reggel a diákokat, jelenleg mintegy 150-en járnak iskolabusszal: Újszentesről, Újmosnicáról és Győrödről.
Az iskolabuszos diákoknak mintegy egyharmada érkezik a településekről, a többiek a város különböző negyedeiben, főként a hat évvel ezelőtt megszűnt tagozatos iskolák körzetében ülnek fel az iskolabuszokra. A megyéből elsősorban Végvárról érkeznek diákjaink, közülük van, aki a bentlakást választja, és van, aki a napi ingázást. Ezenkívül vannak diákjaink Lugosról, Bodófalváról, Igazfalváról, Ótelekről és Zsombolyáról is.
– Akik pedig nem szeretnének ingázni, azoknak lehetőségük nyílik az iskola kollégiumában lakni.
– Iskolánk kollégiuma 50 férőhelyessé alakítható, jelenleg 40-en laknak benne. Minden évben igyekszünk javítani az életkörülményeket, a bentlakó diákok számára pedig sajátos programokat működtetünk, dolgozunk ki. A diákok 2–4 ágyas szobákban laknak, van saját tanulószobájuk, ebédlőjük, használhatják az intézmény sportpályáit, eszközeit. A bentlakó diákok közösségének saját önkormányzata van, igyekszünk a programok kialakításában odafigyelni a javaslatokra. A Bartók Alapítvány ösztöndíjjal segíti őket, s pályázati támogatásból a belvárosi református egyház együttműködésével melegebéd-program működik számukra.
Évente egy-egy identitáserősítő programot valósítunk meg, melynek fontos eleme mindig az, hogy a diákok „hazavigyenek” szülőfalujukba valamit a megszerzett tudásból. Az idei iskolai évben több tanulástámogató program is működik a PADOC Alapítvány révén: matematikából, magyar nyelv és irodalomból, informatikából és tanulástechnikából. Évek óta jól működik a pszichokör, valamint a kortárstanácsadásra épülő belső hálózat. Az elmúlt tanévtől kezdődően a tizenegyedikes diákok egyéni szakoktatási támogatást igényelhetnek egy-egy szakma elsajátításához. Jelenleg két bentlakó diákunk tanulja ki az iskola mellett a szakács-, illetve a pincérmesterséget. A jövőben gyakorlati készségeket fejlesztő műhelyt szeretnénk kialakítani és működtetni a kollégium keretében.
– Eközben Temesváron is épül szórványoktatási kollégium. Ez bartókos kezdeményezés? Milyen viszonyban van az iskola ezzel a kezdeményezéssel?
– A felső iskolások szórvány-szakkollégiumát ezelőtt 10 évvel tervezte meg a temesvári Szórvány Alapítvány egy olyan munkacsoportja, amelynek magam is tagja voltam. Az akkori tervek szerint mindenképpen olyan szakkollégiumot terveztünk megvalósítani, amely a Bartók-líceumot is erősíti. A jelenlegi elképzelések még alakulóban vannak. Bízom benne, hogy ezt az elvet most is sikerül érvényesíteni.
– Melyek a legfőbb okai annak, hogy a szórványnak számító Temesváron és környékén a magyar gyerekek jelentős része nem anyanyelven folytatja tanulmányait?
– A magyar szülők gyermekeire vonatkozó beiskolázási adatokat összegző statisztikákban Temes megye mindig a sor végén kullog. Általában azt tartják, hogy a gyerekeknek csupán negyede jár magyar iskolába. A mi felméréseink azt mutatják, hogy az iskolába lépő gyerekek nem tudnak már magyarul, és ez az elsődleges oka annak, hogy a magyar iskolaválasztás nem is kerül szóba. Ennek egyik oka a nyelvileg vegyes családok magas, 67 százalékos aránya.
Az elmúlt években növekedett a vegyes házasságokban születő gyermekek magyar iskolaválasztása, jelenleg már külön programokat működtetünk annak érdekében, hogy ezek a gyerekek megfelelően tanulják meg a nyelvet, és sikeresen illeszkedjenek be az iskolába. Ebben a munkában komoly segítséget jelentettek az Integratio Alapítvány kétnyelvűségprogramjai, az igényesen kidolgozott szülői tájékoztatók, a családok, óvodák és iskolák által mára már közkedvelt játékcsomagok. Továbbra is találkozunk olyan magyar családokkal, amelyek román iskolába íratják a gyermekeiket, de ez az arány jóval kisebb.
– Az iskolai gazdag programkínálat fényképei, rövid összegzései a közösségi hálón keresztül jutnak el a külvilághoz. Arra kérem, néhány fontosabbat emeljen ki!
– Egyik ilyen jól működő programunk a havi jelleggel megszervezett átszó- és alkotóház, amely mind a jelenlegi, mind pedig a jövőbeli diákjainknak nyújt tartalmas szabadidőprogramot. Kiemelném továbbá a testvérosztályok programjait, hiszen az elmúlt években kiépítettünk egy térségi iskolahálózatot a város óvodáival és a megye iskoláival. Minden elemi osztályunknak van egy partneróvodája és egy vidéki összevont elemi testvérosztálya. A felső tagozatos osztályaink pedig a vidéki felső tagozatos osztályokkal létesítettek kapcsolatokat.
Évente több közös tevékenységre is sor kerül: egymást meglátogatják az osztályközösségek, ilyenkor közös órákat is tartanak, de közösen mennek kirándulni vagy valamilyen kulturális rendezvényre. Igyekszünk minden olyan lehetőséget megragadni, amelyek az alkalmazható tudás kialakítását, a különböző tehetségterületek fejlesztését vagy a pályaválasztást segítik. A programok megvalósításába bevonjuk volt diákjainkat vagy a szülői közösséget, de sokszor működünk együtt a különböző civil szervezetekkel, intézményekkel.
Ha egy kezdeményezés jól alakul, abból igyekszünk hagyományt teremteni: így szervezzük meg most már évente a Tehetségnapot névadónk, Bartók Béla születésnapján, a Mesterségem címerét, a Tudományos Játszóházat, a Magyarok Európában rendezvényt vagy a Családi Sportnapot. Az idei tanévben sikerült iskolakertet létrehoznunk az iskolában és az óvoda épületében is. Reméljük, ezek a foglalkozások is rendszeressé válnak.
– Iskolai sikertörténetekről gyakran hallani. De mit jelent egy intézmény életében ennek az ellenkezője, amikor valami nem a tervek szerint alakul?
– A kevésbé sikeres történeteknek is fontos szerepük van: ezek jelzik a problémás területeket, a gondokat. Ha egy középiskolás diák abbahagyja az iskolát, azt komoly tünetnek tartom. Az elmúlt időszakban több olyan vidéki diákunk is volt, aki kimaradt. Az iskolatámogató programok egy része ezekből a helyzetekből okulva alakult meg. Ha egy diák nem talál legalább egy olyan szakkört, csoportot, programot, ahová szívesen jár, az szintén jelzés. Éppen a napokban végzünk egy felmérést azzal kapcsolatosan, hogy van-e minden diákunknak legalább egy „fogódzója”, egy közössége, ahová tartozhat, ahová szívesen jár.
– Minden bizonnyal Önnek is van prioritáslistája. Hogyha egy elemet kellene kiemelnie ebből, mi volna az?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy az iskolák ügye ténylegesen közügy legyen. Iskolatámogató környezet híján nagyon nehéz intézményt építeni, fejleszteni. Főként egy olyan társadalomban, amely nem tiszteli a pedagógusokat, ahol nem érték az erőfeszítést igénylő munka, a megszerzett tudás. Úgy gondolom, hogy ez közös felelősség.
– Szakmailag és emberileg mit jelent az ön számára, hogy a nemzeti ünnep alkalmából március 11-én Budapesten átvehette a Magyar Arany Érdemkeresztet?
– Mindenekelőtt megerősítést. Kevés olyan pillanat volt eddig az életemben, amikor számba vettem, összegeztem, értékeltem a munkámat, és a kitüntetés átvétele erre kicsit rákényszerített. De úgy érzem, még sok tervem van és sok tennivalóm. Emberileg külön kitüntetést jelentett az a sok kedves visszajelzés, őszinte öröm és gratuláció, amit szűkebb és tágabb környezetemből kaptam. Ezúton is köszönöm.
dr. Erdei Ildikó
1970-ben született Temesváron. Szülővárosában végzett általános iskolai tanulmányai után a nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban szerez tanítói képesítést. 1997-ben a Temesvári Nyugati Tudományegyetemen, pszichológia szakon diplomázik. 1988-tól a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban dolgozik, előbb tanító, majd iskolapszichológus 1991–2001 között, majd 2012-től napjainkig az intézmény igazgatója. 2003-tól külső munkatársa a Temesvári Nyugati Tudományegyetemnek. 2011-ben doktorál a Szegedi Tudományegyetemen. A Magyar Arany Érdemkereszttel tüntetik ki 2016. március 11-én a bánsági szórványmagyarságért végzett szakmai és közösségépítő munkája elismeréséül. 2011-től az MTA külső köztestületi tagja. Hazai és nemzetközi szórványoktatási és tudományos kutatási projektek résztvevője, számos szakpublikációt jegyez.
dr. Erdei Ildikó 1970-ben született Temesváron. Szülővárosában végzett általános iskolai tanulmányai után a nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban szerez tanítói képesítést. 1997-ben a Temesvári Nyugati Tudományegyetemen, pszichológia szakon diplomázik. 1988-tól a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban dolgozik, előbb tanító, majd iskolapszichológus 1991–2001 között, majd 2012-től napjainkig az intézmény igazgatója. 2003-tól külső munkatársa a Temesvári Nyugati Tudományegyetemnek. 2011-ben doktorál a Szegedi Tudományegyetemen. A Magyar Arany Érdemkereszttel tüntetik ki 2016. március 11-én a bánsági szórványmagyarságért végzett szakmai és közösségépítő munkája elismeréséül. 2011-től az MTA külső köztestületi tagja. Hazai és nemzetközi szórványoktatási és tudományos kutatási projektek résztvevője, számos szakpublikációt jegyez.
Dénes Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Bukarest színeváltozása
Először tizennyolc éves koromban jártam Bukarestben. Nővéremmel Szatmárnémetiből Tarom-géppel érkeztünk hivatalos hazánk fővárosába. A Calvineumban laktunk, és igyekeztünk megismerkedni a főváros nyújtotta előnyös lehetőségekkel. A Herăstrău parkban tett séta, a technikai múzeum és a diktátornak szentelt külön múzeum meglátogatása maradandó élményeim közé tartoznak.
Azóta tucatnál többször megfordultam Bukarestben: átutazóban, vízumügyben, intéznivaló végett, szakmai rendezvényen, sőt még a szekus dossziém megtekintése miatt is. Az Északi pályaudvar bűzei, a szemetes, koszos és rendezetlen városkép, a gödrös és poros-sáros járdák, az utakon falkákban közlekedő kóbor kutyák, az előkelő szállodák és omladozó épületek ellentéte, a városképi és emberi rendezetlenség többnyire vissza-visszatérő motívumok voltak számomra. Nem tagadom, pozitív élményekkel együtt. Hiszen a fővárosok mindig nyújtanak érdekességet, többletet, látni- és élveznivalót. Értékes múzeumokat és gyűjteményeket, kulturális élményeket, képtárakat és választékos boltokat, nyüzsgő életet, divatcikkeket és a kor kihívásainak megfelelő lehetőségeket.
Nemrég „munkautazás” kapcsán jártam a román fővárosban. Doktorandusomat, egyetemi munkatársamat kísértem el, aki kéthetente megjárja a Marosvásárhely–Bukarest-utat, hogy rendszeresen sugárzott egészségügyi tévés műsorokban szerepeljen. Egy bevált és keresett, jól reklámozott étrendkiegészítő képviselőjeként. Az úton nemcsak a szakmai teendőket egyeztettük, hanem személyes élményeinkről és a világ dolgairól is elbeszélgettünk. A România tévében a szerkesztő, a titkárnő és a stáb kedvesen fogadtak, a becsületes és értékteremtő erdélyieknek kijáró tisztelettel, és két adásra valót lefilmeztek. Munkatársam a megszokott menetrendje szerint átautózott a főváros másik szegletébe, és néhány órai szünetet követően élő műsorban szerepelt. Nekem négy és fél óra állt a rendelkezésemre, hogy barátkozzak a fővárossal, és eljussak metróval a leparkolt autóhoz, hogy a műsor végeztével mindjárt indulhassunk haza.
Az általam megszokotthoz képest Bukarest ezúttal túlnyomóan pozitív élményt nyújtott. Az értékes ikonokat és néprajzi tárgyakat felsorakoztató Román Parasztmúzeumának, valamint a hozzá tartozó fényképkiállításnak és modern művészeti alkotásoknak a megtekintését követően a Calea Victoriei (Győzelem sugárút) irányába vettem az utam. Meglepett a biciklisáv látványa. Igaz, az éppen rajta sétálgató gyalogos úgy az oszlopnak szorított egy merész kerékpárost, hogy káromkodása hangjánál csak a vele együtt érző autós tülkölése bizonyult hangosabbnak.
Újabb kellemes élmény: egyre több épületet tataroznak, ráadásul megjelentek a műemlékeknek kijáró kétnyelvű ismertetőtáblák, nem tagadván a többnyire német, francia, olasz tervező, építtető kilétét. Az egyik, szépen felújított egykori bojárházban hónapokon belül a Korosztályok Múzeumának a megnyitására készülnek. Üdvözlésre méltó ötlet, hiszen „nemcsak a húszéveseké a világ!” Arrább az 1989-es forradalom során tönkretett emblematikus épület felújítása évek óta tart, az 1926-ban leégett Királyi Palota további történetéről nagyméretű pannók számolnak be, és megbizseregtetik az előkelő látnivalókra áhítozó turista vérét: Royal Palace. Innen ballagott ki az utcára és tartott az Athenée Palace felé az egyetlen kóbor kutya, amelyet mostani látogatásom során láttam. Ráadásul chip volt a füle tövén...
Az Erzsébet királyné sugárútra térve a Bukaresti Egyetem környékének már megszokott hangulatát ízlelgettem: könyvárusok, golán szövegek, kommunistaellenes jelszavak. A felújított aluljáró szokatlanul tiszta és civilizált volt, és nagy örömömre turisztikai információs iroda is működött benne, sokféle ismertetővel, képkiállítással. Az Intercontinental szálloda mellett, a Nemzeti Színház előtt általam még nem látott, öt éve odavarázsolt kompozíció látványa késztetett a megközelítésére: Caragiale és elveszett levele korabeli szereplőinek a szoboregyüttese.
A megtekintésre érdemes kiállításokat hirdető Bukarest Múzeumot, átellenben pedig a szépen felújított Colţea kórházat elhagyva újabb általam még nem észlelt alkotás: a szoptató farkas szobra. A Lipscani utca, városrész bejáratánál. Valamikor bizonytalan kinézetű emberek kereskedtek az utcát uraló zsibvásáron, mostanra sétálóutcák, szemre tetszetős kocsmák, csinos üzletek együttese a környék. A parlagi kofakáromkodások helyét átvette az angol, a spanyol és persze az egykorinál jóval szalonképesebb román. Máris „megbeszéltem magammal”, hogy a kedvenc kocsmám a Taverna Covaci, a Covaci utca ékessége, amelyet legközelebb belülről is megismerek majd. Mert mindig hagyni kell valamit a következő találkozásra...
A már régebben is látott fejedelmipalota-maradványok, a szomszédos templom és Manuc-hán érintésével jutottam ki az Egyesülés térre, és addig gyalogoltam, amíg ráláthattam a Fehér Házra. Ha Ceauşescu feltámadna... Grandiózus tervénél csak a nemzet katedrálisa projekt merészebb a maga 120 méteresre tervezett magasságával, amiből tizenvalahány méter már megépült. A bukaresti Fehér Ház egyelőre takarja, de nem sokáig. Az ortodox székesegyház azonban jól látszik a Mitropolita-dombon. Eközben továbbgondolom a távolabb elhelyezkedő parkokat, szökőkutakkal ékesített pihenőzónát, az egykori Ifjúsági park érdekes múzeumait, Gheorghe-Gheorghiu Dej valamikori mauzóleumát és a Hősök temetőjét.
Ami viszont nem változott még az európai uniós csatlakozás után sem: csak menettérti jegyet lehet vásárolni a metróban öt lejért. Pedig csak egyetlen utazás áll előttem. Az árak viszont alacsonyak, a budapesti, párizsi, londoni metróárak fele, harmada, negyede. A beléptetés civilizált, nincs szemét, és van szemeteskuka. Sőt a sorban elhelyezett képernyőkön folyik a reklám. A szerelvények érkezését előrejelzik, igencsak jól öltözöttek az utasok, és ugyanúgy nyomogatják maroktelefonjuk billentyűzetét, mint a világ bármely metróállomásán és metrókocsijában. Annyi különbséggel, hogy a megállókat előre jelző hölgy csak románul beszél, a feliratok pedig kizárólagosan román nyelvűek.
Elvégre a román fővárosban vagyunk. Amelynek újabban van Trikolór tere óriászászlóval, sőt olyan ajándéktárgyüzlete is, ahol a piros-sárga-kék kavalkád része a harminc éve legyártott, eddig sorsát türelmesen kiváró vörös pionírnyakkendő nemzeti színű csíkkal. Az árcédula szerint az aranykorban nyolc lejért árulták. Most hét lej ötven baniért jutok hozzá. Még mondja valaki, hogy azóta nem változott a világ...
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

Magyar ügyek amerikai szemmel
A Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és a proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel – állapítja meg legfrissebb, az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Kárpát-medence országairól (Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia) kibocsátott éves emberi jogi jelentéseit összehasonlító elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban. Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva.
Az elemzés célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Fontos az aktív külpolitika
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentéseit áttanulmányozva megállapítható, hogy ezek foglalkoznak a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak érvényesülésével, ám az egyes ügyek láthatósága nagyban függ azok közvélemény előtti megjelenítésétől, az amerikai diplomácia tájékozódási forrásaitól és a civil szervezetek tevékenységétől.
Fontos aláhúzni, hogy az egyes országokban élő magyar közösségek legnagyobb, reprezentatívnak tekintett, parlamenti képviselettel rendelkező érdekvédelmi szervezeteinek állásfoglalásai és tevékenysége jelentik azt a hivatkozási alapot, amelyre ezek a jelentések a leginkább támaszkodnak. Így kijelenthető, hogy mindennél fontosabb az egyes magyar szervezetek aktív külpolitikai tevékenysége, hiszen amennyiben ezek nem vetik fel a gondokat és jogsértéseket, akkor a legtöbb esetben nemzetközi szinten láthatatlanok és értelmezhetetlenek maradnak a közösség életére és jövőjére nagy hatással bíró intézkedések vagy éppen azok elmaradása.
Szlovákia tekintetében a politikai képviselet kapcsán a jelentések visszatérően kizárólag a Most–Híd parlamenti mandátumait említik, arra való hivatkozással, hogy a törvény tiltja az etnikai alapú adatgyűjtést. A 2015-ös jelentés ráadásul már nem is tartalmaz a kisebbségek politikai képviseletére vonatkozó megállapítást. A Most–Híd szerepét egyébként úgy értékeli, hogy az „közeledést hirdet a magyar és a szlovák közösségek között". A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben minden évben megjelenik a Malina Hedvig-ügy: az Emberi Jogok Európai Bírósága által jóváhagyott megegyezéssel kezdődően, a pszichiátriai vizsgálatokon át a hamis vallomástétel vádjáig és ennek a vádnak az ejtéséig. A jelentések visszatérő megfogalmazása szerint a Malina Hedvig-ügy változatlanul a médiafigyelem középpontjában van.
A jelentések visszatérő eleme továbbá az információk kötelező módon szlovák nyelven történő közléséről szóló törvény (szlovák nyelvtörvény), amelynek rendelkezéseivel szembeni magyar tiltakozásokat minden évben megemlíti. A legutóbbi kettő, a 2014-es és a 2015-ös jelentés valamivel bővebben foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, megemlíti, miszerint a magyar közösség kifogásolja, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben, és hogy nem engedélyezik a vasútállomások kétnyelvű feliratozását. Érdekessége a 2012-es évi jelentésnek, hogy Robert Fico kormányfőt úgy mutatja be, mint aki szakított a korábbi nacionalista, magyarellenes retorikával, és sokkal békésebb hangnemet üt meg a szomszédsági viszonyban. Erre példát is ad, megemlítve a Fico–Orbán-találkozót Pilisszentkereszten, ahol közösen nyitották meg a magyarországi szlovákok új kulturális központját.
Némileg meglepő az is, hogy a legutóbbi öt év szlovákiai jelentései közül mindössze a 2013-as foglalkozik azokkal a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokkal, akik megkapták a magyar állampolgárságukat: megemlíti, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította két ilyen személy panaszát, hiszen amikor ők a magyar állampolgárságot kérvényezték, a szlovák állampolgársági törvény rendelkezéseinek tudatában tették ezt, amely kimondja, hogy egy más állampolgárság megszerzése a szlovák elvesztésével jár. Itt az emberi jogi jelentés is pontatlanságot tartalmaz, mivel a bíróság nem elutasította a kérelmet, hanem elfogadhatatlannak nyilvánította a panaszt.
Fehér folt a kárpátaljai magyarság
Ukrajna tekintetében az USA emberi jogi jelentései az elmúlt öt esztendőben alig foglalkoznak a magyarság jogaival. Ez alapvetően az ukrán belpolitikai helyzetnek tudható be, hisz Timosenkotól a Krímig minden emberi jogi szempontból értelmezhető problémával foglalkoznak – sőt 2014-től kezdődően az USA az államokéval azonos formai és szerkezeti követelményeknek megfelelő külön emberi jogi jelentést készít a Krímről. A magyar közösség jogaira vonatkozóan mindössze a 2012-es évi jelentés tartalmaz egy kitételt, amikor megemlíti, hogy a 2012-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény kibővíti a jogokat azokban a régiókban, amelyben a kisebbségi lakosság aránya eléri a 10 százalékot.
Szerbia kisebbségi kérdései ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatják az USA külügyminisztériumát. A 2011-es év kivételével évről évre visszatérő kérdés itt az ingatlanrestitúció, külön megemlíti az egyházi javak visszaadásának ügyét is. Ezekben a tartalmakban nincs érdemleges minőségi változás, csupán azt jegyzi meg, hogy a visszaszolgáltatási ügynökségnek mennyi időre van még szüksége a döntések elbírálásához, valamint azt, hogy a kormány újabb és újabb halasztásokat fogad el a pénzbeni kártérítések kifizetésére. A nemzeti kisebbségek politikai képviselete kapcsán szűkszavúan és változatlan megfogalmazásban annyit jegyez fel évről évre (kivéve a legutolsó, 2015-ös esztendőt), hogy a parlamentben kisebbségi képviselők is vannak, köztük magyarok, bosnyákok és albánok, akik etnikai vagy mainstream szerb pártok listáin jutottak mandátumhoz.
A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben fokozatos változás észlelhető évről évre. A 2011-es és a 2012-es csupán a kisebbségi tanácsokat említi és azok széles kompetenciáit az oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. A 2013-as és 2014-es ennél többet is megjegyez: megemlíti, hogy a kormány a kisebbségek hátrányos helyzetének leküzdése érdekében a kormány mellett működő önálló Emberi Jogi és Kisebbségi Hivatal a vallásórák alternatívájaként a polgári nevelési órát vezetett be a másodfokú oktatásban, amelynek keretében a kisebbségek kultúráját és a nemzetiségek közötti toleranciát is tanítják. 2015-ben még ennél is többet tartalmaz a jelentés: az EBESZ támogatásával megalkották a szerb nyelv nem anyanyelvként történő oktatásának kereteit. A jelentés megemlíti azt is, hogy Szerbiának a 2015-ös EBESZ-elnöksége kapcsán egy civil szövetség véleménye szerint továbbra is sérül az országban a szabad identitásválasztás joga, és a kisebbségi jogok védelme sem megfelelő, és mindezért a szerb kormány politikája a felelős.
Egyre terjedelmesebb az erdélyi magyarok dossziéja
Románia kisebbségi jogi gyakorlata mindig is kiemelt figyelmet élvezett az USA emberi jogi jelentéseiben. Ez nemcsak a romakérdés részletes taglalásából, de az antiszemitizmusra vonatkozó kitételekből és a más alapvető emberi jogok érvényesülésére vonatkozó megállapításokból is kiolvasható. Annak ellenére, hogy a jelentések túlnyomó részben a romaüggyel foglalkoznak, érezhető az is, hogy fokozatosan teret nyernek a magyar közösség gondjai is. A 2011-es és a 2012-es évre szóló jelentésekben a magyar közösségre vonatkozó megállapítások között nincs különbség. Mindkettőben arról írnak, hogy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó különleges választási szabályoktól eltérően a magyar közösség parlamenti képviselete az 5 százalékos küszöb elérésével valósul meg.
A kisebbségi jogok alfejezetben mindkét jelentés a moldvai csángó közösségek magyaroktatására vonatkozó gondjaira hívja fel a figyelmet (a moldvai csángókra vonatkozó megállapításokat mind az öt vizsgált jelentésben megtaláljuk). Egyetlen pont van a 2012-es jelentésben, ami nincs a korábbiban: a bevezetőben megjegyzi, hogy továbbra is lassú az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat. A kisebbségek politikai képviseletéről szóló rész egyébként négy éven át ugyanazt a tényt állapítja meg, 2015-ben viszont már utal az új párttörvényre és választási törvényre. Ebben azt kifogásolja, hogy miközben a pártalapítási feltételek jelentősen enyhültek (3 fő alapíthat pártot), ezzel szemben a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek regisztrációs feltételei ugyanolyan szigorúak maradtak.
A kisebbségi jogok helyzetéről szóló részek egyre terjedelmesebbek a 2013-as évvel kezdődően. A 2013-as jelentés már két igen jelentős jogsértésről számol be. Az egyik a Kovászna megyei prefektus által indított hadjárat a székely zászló ellen. Ebben az ügyben megemlíti azt is, hogy a bíróság jogerősen megsemmisítette a Kovászna megyei zászlóra vonatkozó határozatot. A jelentés kitér továbbá az RMDSZ – valójában azonban a frissen megalakult Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat háromszéki csoportja által kidolgozott – magyarellenességről szóló jelentésére is, kiemelve, hogy a magyar közösséget számos jogsértés éri az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználattól a szimbólumok elleni hadjáratig, az egészségügyben tapasztalható diszkriminációtól az oktatási gondokig.
A 2014-es országjelentés szerint a magyar közösség továbbra is diszkriminációra panaszkodik, kiemelve az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat, a kétnyelvű feliratok hiányát és a székely zászló elleni hatósági fellépést. Megemlíti továbbá, hogy a magyar közösség diszkriminatívnak tartja azokat a bírósági döntéseket, amelyek szerint nem lehet a magyar nyelv ismeretét feltételként szabni a közszférában történő alkalmazásoknál, valamint azt, hogy a csak magyar nyelvű kiadványok finanszírozását a hatóságok a más nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációnak minősítik.
Kitér a jelentés arra is, hogy a diszkriminációellenes tanács elutasította az RMDSZ beadványát, melyben a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságot (ARACIS) panaszolta be, mert egy levelében azt kéri, hogy a gyakornok orvosok a betegekkel csak románul beszéljenek. A 2015-ös jelentés ismételten kiemeli, hogy továbbra is komoly gondok vannak az anyanyelvhasználat terén. Megemlíti az RMDSZ által előkészített árnyékjelentést a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának alkalmazásáról (nem összetévesztendő a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez kapcsolódó, nemrég bemutatott árnyékjelentéssel – szerző megj.), amelyben számos kétnyelvű felirat hiányát kifogásolja, valamint azt, hogy nem lehet használni a magyar nyelvet a bíróságokon és a közigazgatásban.
Ugyancsak az árnyékjelentésre hivatkozva jelzi a megoldatlan magyar nyelvű állami egyetem kérdését, a magyar nyelvű kulturális intézmények és magyar nyelvű irodalmi alkotások kellő mennyiségű fordítását is. A jelentés továbbá kitér a szimbólumok használatának akadályozására, és kiemeli, hogy a marosvásárhelyi hatóságok megakadályozták a székely szabadság napjának megszervezését.
Külön kiemelve jelennek meg a restitúciós kérdések. A 2014-es jelentés megállapítja, hogy az előző jelentés óta az egyházi restitúciós bizottság mindössze négy alkalommal ülésezett, visszaadott 9 ingatlant a volt tulajdonosoknak, ugyanakkor 64 kérelmet elutasított. A 2015-ös évi jelentés felhívja a figyelmet, hogy a ploieşti-i táblabíróság döntése nyomán a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat visszavette a Székely Mikó Kollégium épületét, melyet a kommunista rendszer a református egyháztól vett el. A visszaállamosítást követően a református egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A jelentés ugyanakkor ismételten megjegyzi, hogy a visszaszolgáltatási folyamat nagyon lassú.
Élénkül a nemzetközi figyelem
Összefoglalva mindezeket megállapítható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma kellő figyelemmel követi a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak állását. Az is megállapítható, hogy az egyes jelentésekben a problémák megjelenítése nagymértékben függ attól, hogy egyrészt milyen forrásból és milyen mennyiségű információt gyűjt össze az amerikai diplomácia, másrészt attól, hogy a jelzett problémák mennyire erőteljesen jelennek meg a közösségek életében, a médiában, független jelentésekben, esetleg európai politikai körökben.
Ebből egyértelműen következik az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel, hangsúlyosan meg kell jeleníteni a médiában, illetve a magyar érdekvédelmi politikának kellő hangerővel és következetességgel kell azokat felmutatnia. A roma közösség intenzív lobbija ezért vált sikeressé, és ezért sikerül nekik évről évre kitölteni a jelentések kisebbségi fejezeteinek nagy részét.
Abban a pillanatban tehát, hogy például a romániai magyarság külföldön is reprezentatívnak tekintett érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy a nemzetközi közvéleményt, a diplomáciai testületeket tájékoztassa a romániai jogsértésekről, a romániai kisebbségpolitika visszaeséséről, és ezekről elkészítse saját jelentéseit is, a nemzetközi figyelem is élénkebb lett – és a témát nem tudja már megkerülni az amerikai diplomácia sem.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest
Krónika (Kolozsvár)

Bethlen Gábor-szobor: a jegyző nem írja alá a főtéri helyszínt
Nem láttamozza a városháza jegyzője, Andrei Mureşan a marosvásárhelyi magyar tanácsosok határozattervezetét, amelynek értelmében Bethlen Gábor szobrát a főtéren helyeznék el.
Peti András alpolgármester az RMDSZ-es marosvásárhelyi tanácsosok nevében határozattervezetet nyújtott be, amelyben azt kéri, hogy a szabad királyi városi cím elnyerésének 400. évfordulójának évében a város állíttasson a cím adományozójának, Bethlen Gábor fejedelemnek szobrot.
Azt kérték, hogy a szobrot a főtérre, a Baross Gábor (Horea) utcai betérővel szembeni parkban állítsák fel, s azt is megjelölték, hogy a szobor talapzata maximum 18 négyzetmétert fog elfoglalni. A főtéri helyszínt tartalmazó határozattervezetet benyújtották az iktatóba, s a tanácsüléseken többször kérték napirendre tűzését. Ahhoz, hogy napirendre tűzzék, és a szakbizottságokban tárgyaljanak róla, szükség van a városháza jegyzőjének, Andrei Mureşannak az aláírására.
A városháza honlapján az elmúlt hétvégén jelent meg az RMDSZ-es tanácsosok által benyújtott irat és a városháza jegyzőjének véleményezése. Andrei Mureşan szerint „a főtéri helyszínnel kapcsolatban nyilvánvaló, hogy a városi területrendezési terv (PUG) szerint a zöldövezetek besorolását nem lehet megváltoztatni, területüket nem lehet csökkenteni. Bármilyen beavatkozás a zöldövezetekbe előzetes szaktanulmány meglétét feltételezi. A 2006-os törvény értelmében a köztéri szobrokat a törvényes előírások betartásával lehet elhelyezni, felállítása városi építkezési engedélyhez kötött, s a szakminisztérium és kihelyezett intézményeinek beleegyezésére is szükség van. A benyújtott, a főtéri helyszínt tartalmazó határozattervezet nem teljesíti a fent felsorolt követelményeket, így nem lehet láttamozni.”
Megkeresésünkre Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, a Bethlen Gábor-szobor felállításának ötletgazdája elmondta, hogy a városháza jegyzőjének érvelése nem állja meg a helyét, hiszen ahhoz, hogy a szakminisztériumtól, a műemlékvédelemtől vagy a várostól engedélyt kérjenek, szükség van egy elvi beleegyezésre a helyszínt illetően. „A sorrendet be akarjuk tartani, ez azt jelenti, hogy lesz egy elvi beleegyezés a szoborállításról, utána beszerezzük az engedélyeket. Peti András alpolgármester egyeztetett a jegyzővel, s ennek nyomán be fog nyújtani egy második variánst. Remélhetőleg ezt a változatot láttamozza.”
Simon Virág
Székelyhon.ro