Nagyvárad és Bihar az Árpád-kor végén
Csütörtökön a XXV. Festum Varadinum keretében Nagyvárad és Bihar az Árpád-korban címmel szerveztek történelmi konferenciát és könyvbemutatót a városháza dísztermében. Érdekes előadások voltak.
Az érdeklőket a két szervező entitás vezetői köszöntötték: a Szacsvay Akadémiaötletgazdája, Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke, valamint Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke.
Zsoldos Attila történész, középkorkutató, a program szakmai felelőse arra hívta fel a figyelmet: az idei szimpózium témái, illetve tanulmányai az Árpád-kor utolsó évszázada köré csoportosulnak. Két írás az 1241-1242. évi tatárjárás katasztrófájával foglalkozott: az egyik magukat az eseményeket mutatta be új kutatási eredmények segítségével, a másik pedig a korszak krónikása, Rogerius egykori váradi kanonok életéről foglalta össze mindazt, ami tudható egyáltalán. A jelenlevők megismerkedhettek a 13. század minden bizonnyal legjelentősebb magyar főpapja, a váradi püspökből Esztergom érsekévé lett Lodomér életútjának korai szakaszával, valamint egy Váradon eltemetett magyar királyné, Luxemburgi Beatrix történetével. Amúgy is az életrajz műfaja adta az összejövetel gerincét, ami érthető, hiszen a történelem valójában az egyes emberek történeteiből szövődik egységes elbeszéléssé. Némi nagyvonalúsággal ezen vonulathoz volt sorolható az az expozé is, mely a Bihar történetében a mongoljárást követő közel négy évtizedben kulcsszerepet játszó Geregye nemzetség felemelkedését és bukását követte nyomon. A palettát ugyanakkor egy gazdaság- és egy demográfiatörténeti dolgozat színesítette. Az előbbi a bihari vámok sorsán keresztül engedett betekintést a királyi gazdaságpolitika középkori történetébe, az utóbbi pedig a Barcaság népességtörténetét vizsgálta a Német Lovagrend uralma idején. Ezen tanulmány révén a sorozat tulajdonképpen megtette az első lépést abba az irányba, hogy látókörét az egész Kárpát- medencére kiterjessze. Ezt a törekvést Várad története alapozza meg: a város mindig is a kapcsolódási pontot jelentette Erdély és a Duna völgye közt.
Hét előadás
Pósán László A Barcaság népessége a Német Lovagrend uralma idején (1211-1225), B. Szabó János Az 1241. évi ” tatárjárás” és Várad pusztulása az újabb kutatási eredmények tükrében, Almási Tibor Forrásadatok és felvetések Rogerius életrajzi vázlatához, Körmendi Tamás Lodomér pályafutása váradi püspöksége idején, Zsoldos Attila A Berettyó urai, Weisz Boglárka Vámvizsgálatok Bihar megyében a 13-14. századfordulóján, Skorka Renáta Luxemburgtól Váradig, Beatrix magyar királyné története címmel tartott előadást.
A tanácskozás amúgy egy sorozat harmadik állomása volt. A szervezők szándékai szerint ősszel román nyelven is megjelenik az eddig kiadott három kötet, ha a többi nem is, az első mindenképpen.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Ne győzzön le a Szekuritáté!
Stefano Bottoni, a Szekuritáté (még mindig) rejtett arcait kutató történész interjút adott a sepsiszentgyörgyi Háromszéknek. Az interjú néhány mondata futótűzként terjedt az interneten. „Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor.” E megállapításától már egyenes út vezet a magyar fülnek jól hangzó téziséhez, mely szerint a székelyföldi városok polgármestereit azért távolították el hathatós DNA-segítséggel hivatalaikból, hogy megtörjék a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Az RMDSZ eddigi szerepvállalásáról szólva a történész úgy fogalmaz: „politikai érdekérvényesítő szerepe mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele”.
E néhány mondatban benne van mindaz, amit manapság sok magyar ember meggyőződéssel vall: a minket körülvevő szegénység, a romániai magyar politikai elit inkompetenciája, a rendszerváltás óta eltelt 26 év negatív gazdasági hozadéka vagy a derékba tört autonómiatörekvések mind-mind egy közös nevezőre, a múlt rendszerből átöröklött Szekuritáté utódszervezeteire vezethetők vissza. Ők mozgatják háttérből a szálakat, ők nem engedik, hogy egy háromszéki vagy udvarhelyszéki faluban végre közművesítés legyen, és esős időben ne nyakig érő sárban járjanak az emberek. Szintén ez a láthatatlan hatalmi elit a hibás azért, hogy a több tucat letartóztatott romániai polgármester közül nemcsak a bukaresti, jászvásári, krajovai, Piatra-Neamþ-i vagy a volt kolozsvári városvezető került vagy kerülhet rács mögé, hanem néhány székelyföldi város vezetője is.
A magyar politikusi berkekben közkedvelt megállapításnak valójában ugyanaz a hibája, mint a populista szólamoknak: a bonyolult és szerteágazó kérdésekre a fülnek jól hangzó, egyszerű és felszínes magyarázatokat kapunk. Mennyivel jobban hangzik a korrupció ellen jól-rosszul, de mégiscsak hatékonyan harcoló igazságszolgáltatás visszaéléseire kenni Székelyföld rendszerváltás utáni gazdasági kiúttalanságát, az országos átlagbér mintegy felét kitevő székelyföldi keresetek mizériáját vagy a magyar kézben levő települések kiskirályainak vizsgálati fogságát. Milyen könnyű ezzel megindokolni a bálványként kezelt csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es polgármester vagy a Hargita és Kovászna megyei önkormányzati vezetők gazdasági sikertelenségeit. Ilyen felütés után milyen jó elismeréssel és derűvel fogadni Sepsiszentgyörgy polgármesterének folyamatosan ismétlődő kulturális ingyencirkuszait, amelyre a minimálbéren tengődők városának szinte a teljes költségvetése rámegy. (Nem véletlen, hogy a bűnügyi eljárás alatt álló polgármester bejelentésére, miszerint idén júniusban újra indul a választásokon, internetes oldalakon többen úgy reagáltak, hogy akkor elköltöznek a városból, mert már unják az állandósított nyomort és kilátástalanságot).
Sokkal összetettebb és bonyolultabb tehát a székelyföldi, illetve a teljes erdélyi magyar valóság annál, hogy egy egyszerű ellenségkép bemutatásával megtalálhatnánk a bajok valós gyökereit. Politikai, gazdasági, társadalmi síkon lenne szükség mélyebb elemzésekre ahhoz, hogy kiderüljön, hol bicsaklott meg a rendszerváltás utáni erdélyi magyar önszerveződés, mi vezetett el a mai kiúttalansághoz, amikor például távolabb vagyunk az autonómiák rendszerétől, mint 26 évvel ezelőtt, 1990-ben.
Sokrétű problémáink megoldásához sokrétű válaszokra van szükség. Egy választási év talán könnyebben hozzásegíthetne közös dolgaink kibeszéléséhez és a közös kiútkereséshez.
Szekuritáté ide vagy oda, társadalmi és politikai elitünk fedhetetlen és jó szakemberek felkutatásával, közösségi jövőképpel tehetne sokkal többet az erdélyi magyarság ügyéért, mint ellenségképek kreálásával. Különben oda juthatunk, mint Románia volt elnöke, Emil Constantinescu, aki politikai karrierjétől azzal búcsúzott, hogy legyőzte őt a Szekuritáté. Azóta sem hallott róla senki.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A vonat hozta, a vonat vitte
Ha elvész a híd, elvész Erdély! – kiáltotta intő jelszóként katonáinak 1849-ben Bem tábornok apiski csatában. Akkor a magyar seregnek sikerült megfordítania a harc állását, és nem veszett el a híd. Mára már csak a vízből kikandikáló csonkok maradtak belőle; mint ahogy Piski magyarsága is eltűnőben.
„Ajjaj fekete vonat / Elvitted a páromat” – villan át az agyamon Havasy Viktor örökzöldje, miközben Piski vasúti állomásán bóklászom. Ezúttal nem a csatlakozásra várva a köztudatban jobbára Simeria néven ismert csomóponton, de még csak nem is valamelyik fiatalkori szerelmem váratlan búcsúján töprengve. Hanem egyszerűen arra gondolva, hogy valamikor a 19. század vége felé a vasút hozta a magyarságot és vele együtt a várossá való fejlődést a Sztrigy-parti településre. És ahogy hozta, úgy el is vitte – előbb a trianoni, majd versailles-i „járattal”. S míg egyeseket vitt, másokat hozott – méghozzá vagonszámra. Ma már csak az idősebb nemzedék emlékében él az egykori Dédács, Sárfalva, Ópiski és Piskitelep, a Púder utca, az EMKE, a Rákóczi Ifjúsági Egyesület vagy a Vasutas Sportegyesület; az új generáció a mai Piskit is inkább Simeriaként emlegeti.
Nem sok erdélyi település mondhatja el magáról, hogy alig valamivel több, mint másfél évszázados múltjával többször is bekerült a történelem fontos fejezeteibe. Az Ópiski és Sárfalva községek területén, a Barcsay és Csáky családok birtokán létrejött Piskit előbb Bem tábornok és gyalogos meg lovasharcosai, majd az őket két évtized távlatából követő vasutas sereg íratta be a nagykönyvbe.
A megfordított csata
A vízaknai vesztes csata után a történelem kereke Bem apót is a Sztrigy mentére vetette, pontosabban annak hídjára. A magyar szabadságért küzdő híres lengyel tábornok éppen a hídon győzte le 1849. február 9-én a császári sereget. A településsel szembeni dombról irányította a csatát, és itt mondta az azóta sokat idézett intését, miszerint, „ha elvész a híd, elvész Erdély!” Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren! – kiáltotta a katonáival németül kommunikáló Bem. A fordulatokban gazdag piski csatában sokáig úgy tűnt, valóban elvész a negyven méteres híd, amikor Bem észrevette, hogy a Puchner Antal által irányított császári sereg már szinte teljesen felélte lőszerét. A tábornok kockáztatott, mindent egy lapra téve harcba küldte a Bethlen Gergely parancsnoksága alatt álló tartalékegységet, mely végül kiharcolta az elveszettnek látszó győzelmet. Puchner serege hanyatt-homlok menekült, amerre csak látott. A magyar sereg egészen Pádig kergette az osztrákokat, s az üldözésnek csak a sötétség beállta vetett véget.
Bemnek köszönhetően nemcsak a piski fahíd, de Erdély is megmenekült – nem sokkal később újra magyar uralom alá kerülve. A híd és az ország sorsa 1849-től errefelé is összefonódott. Bő másfél évszázaddal a híres csata után mindössze a facölöpjei kandikálnak ki a vízből, hűen tükrözvén Erdély sorsát. A parton álló egykori vendégfogadó, ahol a krónika szerint a csata után visszavarrták Bem egy közeli puskalövés által szétroncsolt ujját, hősiesen dacol az idővel. A történelmi feljegyzések szerint, amikor a tábornok tisztjei sajnálkozni kezdtek, Bem egy másik, idővel szintén híressé vált replikával csendesítette el alattvalóit: „Miféle komédia ez? Egy haszontalan ujjammal kevesebb. Inkább arra vigyázzanak, hogy az ellenség a mostani állásukból ki ne szorítsa önöket!”.
A valamikori kiskocsmát Bethlen Gábor marosillyei szülőházának megmentője, Böjte Csaba ferences testvér szerette volna megvásárolni, de az üzlet nem jött össze. A felek, egy román katonatiszt aradi lánya és a szerzetes nem tudtak közös nevezőre jutni az árat illetően. „A hölgy százezer eurót kért, nekem meg nem volt annyi pénzem. Kár – mindkét fél számára –, mert az épület üresen áll és állaga napról napra romlik” – mondja az atya, hozzátéve, hogy nem magának, de még csak nem is az árváinak akarta megszerezni a történelmi jelentőségű ingatlant. „Egy olyan vállalkozónak adtam volna át, aki fantáziát lát benne. Egyébként a Piskin lévő ingatlanon kívül Hunyad megyében még nagyon sok történelmi épület keresi a gazdáját” – jegyzi meg Csaba testvér, remélve, hogy valaki odafent – a politikai vagy üzleti szféra csúcsából – csak ért a szóból…
Vasúton érkezett a fejlődés
A forradalom leverése után a falura ismét csend ereszkedett, és csak akkor pezsdült újra az élet, amikor a magyar kormány gróf Széchenyi István javaslatára Piskit bekötötte az anyaország vérkeringésébe. A vasútépítési tervek több ízben is módosultak, ám minden egyes változatban ott szerepelt Piski neve is, mint olyan településé, amely mellett majd elpöfékel az Arad felől érkező gőzös. Mivel a települést forgalmi csomópontnak képzelték el, a vasútvonal mellé, a Sárfalva és Piski falvak közötti puszta területre hatalmas és korszerű műhelyt építettek. A piskiek lényegében ettől számítják Piski vagy Piskitelep megalakulását, Bem apó csatájának faluját pedig azóta Ópiskinek nevezik. A rohamos iramban folyó munkálatok lehetővé tették, hogy 1868 decemberében, alig húsz esztendővel a forradalom után, a településen átrobogjon az első gőzmozdony. Közben elkezdték a vasúti műhelyek építését, és a tizenhat házból álló Kis Kolónia, később pedig a Nagy Kolónia kialakítását. Egyszintes, majd kétszintes házak, utóbb egész utcasorok épültek, ahova a vasutasokon kívül a Piskire telepített altisztek, mérnökök, hivatalnokok, kereskedők, iparosok, orvosok, gyógyszerészek is helyet kaptak. Az elkövetkezendő időszakban két szárnyvonal is megépült: 1870-ben a Zsil-völgyi bányavidék irányába, 1883-ban Vajdahunyadra. Az impozáns állomás építésének jóval később, mindössze a huszadik század elején, 1901-ben láttak neki, de egy évvel később már avatták is. A vonat sok mindent „hozott magával”: iskolát, polgári olvasókört, kulturális egyesületet, postahivatalt, betegsegélyző pénztárt, színjátszó csoportot, fúvós zenekart, Rákóczi Egyesületet, futballcsapatot. Ezzel együtt természetesen a lakosság száma is nőtt, a vasútépítő társaság pedig 1873 után a szolgálati nyelvet németről jobbára magyarra váltotta, az előbbit is megőrizve a német, cseh és olasz munkások számára, mint kommunikációs lehetőséget. Újabb két esztendő elteltével a vasutas iskola is tannyelvet váltott. A huszadik század elejére a több mint háromezer lélek fölé duzzasztott lakosság túlnyomó része magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az 1910-es népszámláláskor a 2810 magyar mellett 133 román, 126 német és 20 szlovák anyanyelvűt számláltak. Ma már mintegy tízezren lakják az azóta városi rangra emelt települést, ahol a magyarok aránya kilencvenről három–négy százalékra csökkent.
A 85 esztendős Mátyás Dalma a legidősebb tősgyökeres magyar, aki sok mindenre emlékszik „a régi szép időkből”. A városban vannak nála korosabbak is, egyikük például a kilencvenkilencedik évét is megérte, de nem Piski szülöttje. Akárcsak a felsorolt értékeket, a Dalma néni apját is a vasút hozta a rohamos iramban fejlődő településre. Amint meséli, az ő gyermekkorában nem a fél utca, az egész Piski magyar volt, és az a kevés román meg német, aki itt élt, tudott magyarul. „Volt egy utca, a Púder utca, ahol kizárólag csak magyarok laktak. De nem ettől volt érdekes, hanem attól, hogy itt a mozdonyvezetők vertek tanyát, akiknek a feleségeik nem dolgoztak. Kiültek az ablakba és szépen kipúderezve szemlélték a világot” – eleveníti fel a régmúlt időket a korát meghazudtoló, harminc évvel ezelőtt nyugdíjba vonult idős hölgy. Addig méterárus kereskedőként, majd üzletvezetőként dolgozta le az életét. „Hol vannak már azok a szép idők…” – sóhajt fel, majd elmondja, hogy időnként most is megállítja egy-egy régi kliense az utcán, és elsírja, hogy mára a méteráru is, az udvarias kiszolgálók is eltűntek a városkából. „Én még kezdő koromban megtanultam, hogy a kuncsafttal illedelmesen kell viselkedni, türelmesen és kedvesen el kell vele beszélgetni. Sokszor vidéki, szegényebb asszonyok is betértek az üzletbe, s mondták, hogy ez meg ez az anyag kéne, de nincs elég pénzük. Semmi baj, válaszoltam, arra biztattam, hogy még gyűjtsenek, és a kiválasztott portékát félretettem” – meséli. Hol van ma már az efféle kiszolgálás? Manapság egy-egy unott tekintetű eladó a belépő köszönését is zavarásnak tekinti.
A kocsijavító mint első templom
Piskitelepet a vasút keltette életre és működtette, a település csomópont volt a szó mindenféle értelmében: minden a vasúthoz és a vasutasokhoz kötődött. Olyannyira, hogy a templomépítést megelőzően a reformátusoknak istenházául például a kocsijavító műhely szolgált. A beszolgáló lelkészek után Juhász Izidor személyében 1888. július 22-től végre helyi papot kapott a gyülekezet. Addig mind a katolikusok, mind a reformátusok jobbára csak keresztelőkön és temetéseken találkoztak a Déváról vagy Hátszegről érkező lelki gondozóikkal.
Előbb a többségben lévő római katolikusoknak sikerült felépíteniük saját templomukat. Addig a hívek lelki ellátásában többnyire a dévai ferencesek segítettek be, majd egy ideig a gyülekezet Hátszeghez került filiaként. A plébánia és a templom építését a bányavidék szülöttje, Lönhart Ferenc püspök idejében kezdték el 1885-ben. Alig egy év múlva, 1886. augusztus 22-én már fel is szentelték, majd a jóval ezer fölé növekvő hívek száma miatt 1904 nyarán megnagyobbították és oldalhajókkal bővítették. A reformátusok négy év múlva, 1890. augusztus 30-án vehették birtokba istenházát. Az Alpár Ignácz tervei alapján épült díszes templom felhúzásához többek között maga a császár, őfelsége Ferenc József is hozzájárult százötven forintot adományozva saját vagyonából. A templomnak kezdetben magas, csúcsban végződő tornya volt. „Ezt egy nagy vihar ledöntötte, majd a hívek lelkes hozzájárulásából felépítették a mostani laposabb és alacsonyabb tornyot, kijavították a károkat, Fáy Béláné végrendeletében pedig ezer koronát hagyott az egyházközségre 1906-ban” – írja a református egyház múltját felidéző tanulmányában Ortenszkyné Gyenge Ildikó, a kerek negyed évszázadig szolgáló Gyenge Sámuel lelkipásztor lánya.
Feltámadt kövek
Piski polgárosodó magyarsága nem csak a jelennek élt; nem feledkezett meg az elődökről sem. A századforduló előtti évben, az 1849-es piski csata ötvenedik évfordulóján kilenc és fél méter magas obeliszket állított. Bercsi Tódor kőfaragó mester alkotását népes közönség jelenlétében avatták. Az eseményt, melyen gróf Kun Géza mondott ünnepi beszédet, sok öreg ’48-as honvéd is megtisztelte jelenlétével. Nem sokkal később, Trianon után az emlékműre ugyanaz a sors várt, mint számos más erdélyi szoborra és domborműre. A lakosságcserét és az új, román vasúti munkások számára kinézett Ocskay-birtok kisajátítását a jelképek eltüntetése ötvözte. A Déva mellőli kövendi bánya szürke andezitjéből készült emlékoszlopot az új hatalom darabokra törette és széthordatta a környék dombjaira. Évtizedekkel később, a helyi katolikus közösség papja, Tóth János csernakeresztúri plébános egy gyermekcsapattal a széthányt kődarabok keresésébe eredt. Mint meséli, Schreiber István dévai tanár és helytörténész javaslatára azon a dombon kezdtek kutakodni, ahonnan annak idején Bem apó irányította a csatát. A megtalált kőelemekből 1999-ben a templom udvarán, a kintről érkező bántó tekintetektől óvva, a magyarság újraállította az emlékművet. Az oszlop kisebbre sikeredett, eredeti szövege helyett pedig csak két évszám került rá a másfél száz esztendő távlatából: 1849–1999. Az eredeti Bem-obeliszk ópiski híd felé néző oldalán valamikor ez ált: „Az1849-ik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére, a nemzet kegyeletes közadakozásából aHunyad megyei honvédegyesület támogatása mellett emelte Piskitelep lakossága”. MDCCCLXXXIX. A Piskitelep felé néző táblán „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren!” szöveg volt olvasható. A déli oldalra néző táblára Bajza Apotheozisának a következő versszaka került: „Vérzettek és elhaltak ők, / De győzelmesen; / Tettök sugara átragyog / Időn s enyészeten.” Az obeliszk negyedik oldalára Bem domborműve került.
Porladozó élő kövek
Hogy az 1999-ben újraállított emlékműről miért maradt le mindez, hogy miért lett a kilenc méter helyett mindössze hat és fél? „Véleményem szerint nem feltétlenül emlékművekbe, hanem élő kövekbe kellene fektetni” – adja meg a választ a hívei által egyszerűen csak Jani atyának szólított plébános. Tóth János tudja, miért mondja, amit mond: hiába van a városkában több mint százhetven híve, közöttük nagyon kevés a gyermek. Tízen–tizenketten vannak, egyesek vegyes családból, mások románul beszélő színmagyarból. Amit nem biztosítanak a szülők vagy az iskola, a plébánia egyik termében Junie Éva próbálja pótolni, aki versikékre és énekekre tanítja a kicsiket.
Jani atya református kollégája, az időközben nyugdíjba vonult Albert István sincs mivel dicsekedjen: száz híve közül nagyon kevés a fiatal. „Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára konfirmálás az egyházunkban, a magyar–magyar házasságokról nem is beszélve. Legutóbb talán tizenöt–húsz évvel ezelőtt adtam össze két magyar fiatalt” – próbál visszaemlékezni a rendkívüli eseményszámba menő menyegzőre a nyugalomba vonult pap. Albert, aki kétéves lozsádi kitérő után 1976. február elsején került fiatal lelkészként a gyülekezetbe, jól emlékszik, negyven esztendővel ezelőtt szinte háromszor ennyi híve volt, akkor 262 reformátust tartott számon. Azóta az idősek kihaltak, a középkorúak és fiatalok elmentek, a gyerekek elrománosodtak.
Az utolsó vonat indulásra kész
Az 1920 után berendezkedő román hatalom már Mátyás Dalma néni gyermekkorában felszámolta az anyanyelvű oktatást, pedig a két világháború között lett volna kivel megtölteni az iskolapadokat. A második világégés kitörése és vele együtt Észak-Erdély 1940-beli visszaszerzése még egyet srófolt azon a csavaron, ami addig is nagyon szorította a dél-erdélyi magyarságot. A második világháború után a híveiért és tanítványaiért számos áldozatot vállaló Gyenge Sámuel és Albert István református lelkészek, illetve Serfőző Ilona tanítónő idejében még fellángolt a közösségi élet, aztán szép lassan, a 80-as évek vége felé pislákolni kezdett, míg szinte végképp kialudt.
A ’89-es rendszerváltás sem hozta el igazán a változás szelét Piskire. „Akkor, rögtön a forradalom után volt egy próbálkozás a magyar iskola újraszervezésére. Én magam gyűjtöttem az aláírásokat, de a kommunizmus annyira megtette a hatását, hogy maguk a magyar szülők voltak azok, akik elzárkóztak a kezdeményezéstől” – idézi fel keserű szájízzel a negyed évszázaddal ezelőtt történteket Albert István. A legtöbb szülő a jó beidegződött szlogennel utasította vissza a református lelkészt. „Aki román iskolába jár, jobban érvényesül az életben” – ismételgették holmi verkliként a helyi magyarok. Végül a lelkipásztor is feladta a szélmalomharcot: a nagyobbik fiát hazaküldte a szüleihez, a Maros megyei Ugrára, a kisebbiket viszont maga mellett tartotta és román iskolába íratta. „Most oda jutottunk, hogy olyan székely anyák gyermekei, akik jóformán nem is tudtak románul, nem szólalnak meg magyarul” – hívja fel a tudathasadásos állapotra a figyelmet Albert. És mit csinál az RMDSZ? – buggyan elő minden hátsó gondolat vagy rosszmájúság nélkül a kérdés. „Itt még RMDSZ sincs…” – érkezik a kapásból adott válasz.
A közművelődési élet is a múlté, amióta az egykori népi szövetség helyiségéből mosodát csináltak, a vasutas klubot lebontották, még megnyilvánulási felület sem maradt. „A nyolcvanas években még magyar bálokat szerveztünk, színjátszó csoportot verbuváltunk, jártuk a vidéket, felléptünk a Megéneklünk, Románia! fesztiválon” – próbál betekintést nyújtani az átkos rendszer kevés, de mára teljesen kimúlt jó oldalára a nyugalomba vonult Albert István. Olyan idők voltak, amikor Albert lelkész létére a színjátszókör szervezője, rendezője, színésze és szólóénekese is volt egyben. Mint ahogyan Dalma néni is kivette a részét a közönség szórakoztatásából. Évtizedekkel ezelőtt nem is egy darabban lépett fel; a számára legemlékezetesebben, mely az évszakokról szólt, ő a telet testesítette meg. Akár főszerepnek is nevezhetnénk, hisz Mikulás estéjén mutatták be. Valóban csodás idők voltak, amikor minden egyes fellépésük bállal végződött. „Hej, micsoda Katalin-bálok voltak itt hajdanán!... – kapcsolódik be a tiszteletes múltidézésébe Dalma néni. – Ügyes színjátszóink voltak, de az igazi ünnep az volt, amikor a nagyváradi, kolozsvári vagy vásárhelyi színházak egyike lépett fel a városban, a székely népi együttesről nem is beszélve!”.
A közösségi élet ma már kimondottan a templom és a Szent István Ház falai között zajlik, aki meg esetleg ennél többre vágyna, a negyedórányi távolságra fekvő megyeszékhely, Déva felé veszi az irányt. Bár színes és gazdag programot kínál, a minden év június elején szervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata is nehezen mozgatja meg Piski maradék magyarságát. Úgy tűnik, az utolsó vonat is sípolt, és indulásra készen áll.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Testvértelepülések találkozója
A kórógyi Ady Endre Magyar Művelődési Egyesület tagjai kétnapos Testvértelepülési találkozón vettek részt a magyarországi Cserháthalápon április 16-17-én.
A találkozón Bácskossuthfalva(SRB), Érolaszi(RO), Vlahova Lhota(CZ), Dolinka-Inám(SK), Kórógy(HR) és Cserháthaláp (HU) községek képviselői testvértelepülési megállapodást írtak alá. Szombat délután egy bográcsos főzőversenyre került sor, amelyen a benevezett hét versenyző közül a kórógyi csapat a második helyezést érte el. A vasárnap szentmisével vette kezdetét, majd egy kultúrműsor keretében került sor a testvértelepülések bemutatkozására. Az Ady Endre MME félórás műsorában Cerin Szilvia énekelt kórógyi népdalokat, és a menyecske tánccsoport mutatkozott be néptáncokkal. A következő találkozó házigazdája más település lesz. A testvértelepülések találkozójának célja támogatni a határon túli magyarokat a vallás, az oktatás, a sport és művelődés terén. A testvértelepülések találkozója remek alkalom volt arra, hogy a határon túli magyarok találkozzanak, ismerkedjenek és tapasztalatokat cseréljenek egymással. A közeljövőben a találkozó házigazdája Kórógy lesz.
MLJ
smu-mesz.hr

Semjén: minden jó, ami közelebb visz a külhoni magyarság autonómia törekvéseinek megvalósításához
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint minden jó, ami közelebb visz a határon túli magyar nemzetrészek autonómiájának megteremtéséhez és minden rossz, ami ettől eltávolít.
Semjén Zsolt a Joggal Európában című, Szili Katalin miniszterelnöki megbízott autonómiatörekvéseket áttekintő könyvének bemutatóján csütörtökön, Budapesten azt mondta: a magyar állam értelme és célja, hogy a magyar nemzet megmaradjon és a magyar emberek életminősége javuljon. Ennek feltétele, hogy minden nemzetrésze megmaradjon, a nemzetrészek megmaradása pedig az autonómia megvalósulásától függ - fejtette ki. Ha van autonómia megmaradunk, ha nincs, akkor ez kérdéses - fogalmazott a kormányfő helyettese.
Semjén Zsolt hangsúlyozta: az autonómiatörekvések és -követelések nem függhetnek a környező országok, utódállamok politikai szituációjától és tetszésétől, ezek megvalósulásához ragaszkodni kell. Fontos ugyanakkor, hogy a külhoni nemzetrészek is akarják az autonómiát és ezért lépéseket is tegyenek.
Erről vitát kell kezdeményezni a többségi nemzetrészekkel, és meg kell értetni, hogy ezek a törekvések nem irányulnak a többségi nemzet ellen. A tapasztalatok azt mutatják, ahol megvalósult az autonómia, minden fél jól járt és ez lehet a garanciája a békés létnek.
Hozzátette: az autonómia koncepciókat nem Budapesten kell meghatározni, minden nemzetrésznek testre szabott módon magának kell kidolgoznia a saját koncepcióját, vagy koncepcióit, s azt a legitim magyar szervezeteknek kell képviselniük. Ehhez a magyar kormány minden segítséget meg fog adni - ígérte.
Kitért arra is, hogy Erdélyben a tömbmagyarság esetében a területi autonómia, a partiumi magyarság esetében a kulturális autonómia speciális formája, míg a csángók esetében a személyelvű autonómia lehet a megoldás. A különböző koncepciók ugyanakkor függnek az adott utódállam a történelmi és kulturális viszonyaitól, például a délvidéki, vajdasági autonómia koncepciót nem lehet egy az egyben átemelni Kárpátaljára.
Megjegyezte: a tömbterületeken Trianon óta most fordul elő először, hogy a magyarság "asszimilál" például vegyes házasságok révén a többségi nemzethez tartozókat. Szerbia és Ukrajna vonatkozásában a délvidéki és kárpátaljai részeken olyan vegyes házasságokból származók, akiknek már alig pislákolt a magyar identitása elkezdtek a magyarság ügyei felé fordulni. Ezt szeretnék tovább erősíteni, ezért például a kulturális támogatások összegét olyan mértékben emelték meg, amire korábban nem volt példa.
Semjén Zsolt kulcsfontosságúnak tartotta, hogy noha magyar belpolitika elég viharos, de nemzetpolitikai téren a három legfontosabb kérdésben - az állampolgárság, a szavazati jog és az autonómia szükségessége - teljes politikai és társadalmi konszenzus van.
A magyar államnak pedig offenzívát kell indítani az összes nemzetközi fórumon az autonómia törekvések érdekében, hiszen "ami másnak jár, nekünk is jár" - összegzett.
A könyvet áttekintve kiemelte, hogy az végig veszi a körülöttünk lévő nemzetrészeket és elemzi ott lévő helyzetet, lakossági arányokat, összetételt, és terminológiailag is tisztázza a fogalmakat
Kérdésre szólt arról is: a kisebbségi jogok szempontjából csalódás az Európai Unió. Nem gondolták, hogy a szervezetben meg lehet tenni azt, amit ma Szlovákiában, hogy a magyar orvos a magyar betegével elvileg nem beszélhetne magyar nyelven. Hozzátette: arra nem számíthatunk, hogy az unió az utódállamok felé ezt ki fogja kényszeríteni, de az unióban megvalósult autonómia formákat tudjuk követelni.
Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár arról beszélt, hogy a Kárpát-medencében a magyarság száma és aránya folyamatosan csökken, bár a fogyás mértéke eltérő ütemű. A tömbmagyarság arányaiban nem, de számában csökken a Kárpát-medencében, a szórványban viszont drasztikus a fogyás, van olyan hely, ahol a 75-80 százalékot is eléri. Az a cél, hogy minden lehetséges módon próbálják megállítani ez a folyamatot - rögzítette az államtitkár, aki szerint az elmúlt években a nemzet közjogi egyesítése mellett nagy lépéseket tettek, hogy gazdasági értelemben is egy térről beszéljenek.
A könyv közös munka eredménye, abban részt vettek a Kárpát-medencei külképviseletek, konzulátusok, és hozzájárult összeállításához a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, a Bethlen Gábor alap is. Olyan kötetről van szó, amely hasznos segítség lehet a mindennapokban is. Új autonómia koncepciót nem tartalmaz, az eddigieket tárják az olvasók elé. Autonómiát ugyanakkor csak úgy lehet teremteni, ha az érintettek igénylik és mindent megtesznek ennek érdekében - hangsúlyozta.
Szili Katalin elmondta: egy év alatt állították össze a kötetet, amely az elmúlt 25 év autonómiatörekvéseit tekinti át, illetve azokat a jogi kereteket amelyeket Európai biztosít.
Kiemelte: Magyarország és a magyar nemzet európai keretek képzeli el az autonómia koncepciók megvalósítását. Nemcsak a tömbben, hanem a szórványban élők autonómia törekvéseivel is foglalkozni kívánnak - jelezte.
A kötetben arra is kitérnek, hogy maguk a közösségek milyen fogalmakat használnak, a koncepciók mit tartalmaznak. Közölte: következő lépésként a személyelvű autonómia feltételeit tekintik át, az ezzel összefüggő összegzést novemberben, a magyar szórvány napjára szeretnék az asztalra tenni.
Budapest(MTI)

Kerekasztal a lehetséges alkotmánymódosításról
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) Nemzetpolitikai kerekasztal rendezvénysorozatának negyedik beszélgetésére került sor szerdán a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A rendezvényen négy partnerintézmény – két egyetem és két kisebbségi ügyekkel foglalkozó kutatóközpont – által javasolt előadó a lehetséges alkotmánymódosítás kiemelt témáit járta körül. A kerekasztal-beszélgetések kép- és hanganyagát rögzítették, a hangsúly ezek utólagos felhasználásán lesz.
"Az ügyvezető kormány társadalmi vitát kezdeményezett három kiemelt témáról: az oktatási és közigazgatási reformról, illetve az alkotmánymódosításról. A kormánynak nincs az esetleges módosításokhoz szükséges parlamenti háttere, de bármilyen párbeszédre, konszenzuskeresésre nyitottak kell legyünk? – mondta Székely István politológus, a KAT elnöke.
Illyés Gergely, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa szerint a 2016-os választási évben ez a közvita csupán pótcselekmény, a politikai klíma egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ilyen komplex kérdésekről társadalmi vitát folytassanak. Az is kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e az alkotmánymódosítást elkezdeni, ugyanis bármely változtatás veszélyeztetheti a biztonságot, kockázatokkal járhat a kisebbségi kérdést illetően.
Varga Attila alkotmányjogász ( Sapientia EMTE) kiemelte, hogy a lehetséges alkotmánymódosítás jelentősége – a hatalmi ágak egymáshoz való viszonyának rendezésén túl – a települési önkormányzatok hatáskörének bővítése lenne, a valós önkormányzatiság feltételeinek megteremtése. A rendszerváltozás továbbviteléhez helyi szinten vannak erőforrások, ezeket kellene felszabadítani.
A BBTE részéről Magyari Tivadar egyetemi oktató úgy véli, hogy a küszöbön álló közigazgatási reform keretében az oktatás rendszerszintű kérdéseit is újra kellene szabni. "A tanfelügyelőségekre ebben a formában nincs szükség, az irányító jogosítványok helyett inkább felügyelő hatásköröket kellene gyakoroljanak" – tette hozzá.
"A társadalmi vitát nem részkérdések, hanem az eltérő jövőképek ütköztetésével kellene lefolytatni, hiszen a XXI. századi Románia nem elég hatékony, nincs jól kitalálva" – érvelt Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet politológusa.
Népújság (Marosvásárhely)

Óvatos kétnyelvűségügyben Boc legfőbb kihívója
Kolozsvár lakosságának véleményétől tenné függővé Octavian Buzoianu független polgármesterjelölt a kétnyelvű helységnévtáblákkal kapcsolatos álláspontját.
Mindezt csütörtöki sajtótájékoztatóján válaszolta a Krónika kérdésére a kincses város elöljárói székére függetlenként, ugyanakkor több párt támogatásával pályázó üzletember. Buzoianu közölte: „kényszerítő intézkedések" nem vezetnek eredményre ebben a kérdésben, polgármesterként a megyeszékhely lakosságára bízná a döntést a kétnyelvű helységnévtáblák ügyében.
Az üzletember mindemellett fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy jelenlg Budapesten élő magyar gyerekekkel nevelkedett a kincses városban, ugyanakkor szerinte ki kellene aknázni a kolozsvári, erdélyi multikulturalizmusban rejlő lehetőségeket. Ezt a történelmi együttélésen alapuló multikulturalizmust szerinte nem szabad összetéveszteni a nyugat-európai országokban tetten érhető multikulturalizmussal.
Mint ismeretes, Kolozsvár rendszerváltás utáni polgármesterei – Gheorghe Funartól kezdve Sorin Apostun keresztül Emil Bocig – folyamatosan elzárkóztak attól, hogy magyar nyelven is feltüntessék a település nevét a város bejáratainál.
Az ingatlan- és szállodaiparban, valamint a mezőgazdaságban érdekelt 61 éves Octavian Buzoianu a polgármesteri posztot négyéves kormányfői „kitérővel" 2004 óta betöltő Emil Boc legjelentősebb kihívójának számít. Miután két héttel ezelőtt bejelentette indulását, öt alakulat – köztük a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Parasztpárt – sorakozott fel mögé, visszaléptetve saját jelöltjét.
A becslések szerint 7-8 millió eurós vagyonnal rendelkező üzletembernek a következő negyven évre szóló „helyi kormányzási" programja azt célozza, hogy Kolozsvár a régió stabilitási és fejlesztési központjává váljék. Máris sokat vitatott, Az egymillió ember Kolozsvárja kampányszlogene kapcsán elmondta: nem azt állítja, hogy hamarosan ennyi lakosa lesz, hanem hogy ennyien fognak megfordulni a városban, amire szerinte nincs felkészülve az önkormányzat.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Díjazza az „egykés” kisfilmeket az Áldás Népesség Egyesület
A hétvégén adják át az Áldás Népesség Egyesület Negyvenegyetlen-nem című filmpályázatának díjait, az ünnepséget szombaton tartják a Sapientia EMTE kolozsvári főépületében.
Az Áldás Népesség Egyesület januárban hirdette meg a filmpályázatot, az akcióval a gyermekvállalási kedv lanyhulására kívánták felhívni a figyelmet.
Simon Csaba, az egyesület elnöke a Krónikának elmondta: a pályázatra meglehetősen sokan, mintegy harmincan jelentkeznek, ám közülük végül 11-en nyújtottak be a zsűri által is elfogadott munkát. Az ítészek úgy döntöttek, a három fődíjon kívül három különdíjat is kiosztanak, mivel elégedettek voltak a pályamunkák színvonalával. A pályázatra nagyváradi és kolozsvári diákok neveztek be, elsősorban filmszakos egyetemisták jelentkeztek, de egy újságíró szakos diák is akad köztük. „Voltak olyan munkák a három díjnyertes filmen kívül, amelyek megérdemlik, hogy elismerést kapjanak” – magyarázta az egyesületi elnök.
Kérdésünkre elmondta: Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke, a rendezvény fővédnöke nem tud jelen lenni a díjátadó ünnepségen, viszont Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke eljön a rendezvényre. A díjátadón az első három helyezett filmet is levetítik, az alkotásokat pedig Xantus Gábor, a zsűri elnöke értékeli ki. A filmvetítésen kívül meglepetésprogrammal is készültek a szervezők – Simon Csaba annyit elárult, hogy a résztvevők kalotaszegi népzenét hallhatnak majd.
A pályázaton egyébként azok a 18 és 30 év közötti fiatalok vehettek részt, akik valamely erdélyi felsőoktatási intézmény hallgatói. A jelentkezőknek 5–30 perces magyar nyelvű – igény szerint angol felirattal ellátott – produkciót kellett készíteniük; a pályázatokat egyénileg vagy legfeljebb négyfős csapatban adhatták le. A legjobb alkotás jutalma 1000 euró, a második helyezett 600 eurót kap, míg a harmadik legkiválóbb filmért 400 euró jár.
„A pályázat lényege, hogy megtudjuk: mi történt ez alatt a negyven év alatt – az Egyetlenem című film 1975-ös megjelenése óta – Kalotaszegen. Fogy a magyarság, de ez nemcsak számunkra, Erdélyben okoz gondot, a népesség csökkenése ugyanis a teljes Kárpát-medencében problémát jelent” – magyarázta korábban az egyesület elnöke.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Díjeső a tanítóképzőben
Erdélyi kreativitás-vetélkedő
A kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző diákjai első alkalommal vettek részt a Marosvásárhelyen megrendezett országos, a minisztérium által is elfogadott Erdélyi Főegyházmegyei Kreativitás Vetélkedőn, melyet immár 8. alkalommal szerveztek meg április 16–17. között.
A szervezők elmondása szerint a vetélkedőn 6 megyéből mintegy 900 diák vett részt. A verseny érdekessége, hogy egy diák több kategóriába is benevezhetett, melyek központi témája az irgalmasság volt. A X–XII.-esek csoportjában I. díjjal és aranyéremmel tértek haza Bánffy Barbara (rajz kategória), Deák Andrea (naptár), Imre Iringó (plakát) és Kozma Hanna (szavalat). Demeter Orsolya, Kicsid Andrea, Pánczél Zenkő, Tímár Helga (sport) II.,– Bod Judit (szavalat) és Jánó Kinga (zene) III. díjban, míg – Biró Nóra, Deák Andrea, Imre Iringó, Kalányos Szabina, Osváth Anita Henrietta (szavalat) dicséretben részesült.
A Maros megyei tanfelügyelőség különdíjában részesült még Kozma Hanna (szavalat) és Bogdán-Páll Róbert (rajz), mindkettőjük felkészítője Lőrincz Lenke hitoktató. A csapat többi tagjának irányítója és felkészítője Deák Magdolna tanárnő.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kötet Bernádyról, Marosvásárhely egykori polgármesteréről
Közel hatszáz oldalas kötet jelent meg dr. Bernády Györgyről, Marosvásárhely egykori városépítő polgármesteréről. A nyolc szerző Bernády életének különböző korszakait, tevékenységeit, politikai szerepvállalásait, családi életét kutatta és tárta a nyilvánosság elé. A kötetet a Bernády Házban mutatták be a szerzők jelenlétében.
Közös munka eredményeként született meg a kötet, amely mérföldkő lesz a következő nemzedékek számára, amik majd Bernády György és Marosvásárhely története iránt érdeklődnek – mondta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke a könyvbemutatón. Nagy Miklós Kund, nem csak házigazdaként, de mint a kötet egyik szerzője és társszerkesztője szólt az egybegyűltekhez, ünnepnek nevezve az eseményt, hiszen fontos a marosvásárhelyieknek, de nem csak nekik, hogy egy olyan, nagy volumenű kiadvány látott napvilágot, amely mindenre kiterjed, ami Bernády György életét illeti.
A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus koordinálta, illetve Fodor Jánossal és Nagy Miklós Kunddal szerkesztette. A szerzők: György V. Imola, Józsa András, László Lóránd, Pál Judit, Sebestyén Mihály, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor és Fodor János. A műszaki szerkesztő András Gabriella és Bálint Hajnal volt, a címlap grafikáját Datu Victor képzőművész készítette, a kötetben szereplő fotók elsősorban Plájás Istvánnak köszönhetőek. A szöveget Szőcs Katalin gondozta, a mutatókat Pál-Antal Judit készítette.
Arról, hogy hogyan jött létre a könyv, Pál-Antal Sándor elmondta, négy évvel ezelőtt merült fel az ötlet, Nagy Miklós Kund kérte, ajánljon fiatal történészeket, akik írnának Bernádyról, aztán újabb megkeresés következett, amikor elvállalta a koordinátor szerepét, majd egy megbeszélés, amelyen annyi ötlet és javaslat elhangzott, hogy azokból akár öt-hat kötet is létrejöhetett volna. Fokozatosan alakult ki a szerzői csapat, szinte valamennyien már korábban is foglalkoztak Bernádyval, kutatásokat végeztek tevékenységével, életével kapcsolatosan. A feldolgozott témák között találjuk Bernády és családjának történetét, amelyet a nemrég elhunyt Józsa András írta meg, a politikai karrierjének kezdeteit (1889-1900) Fodor János kutatta, ahogyan a Bernády Országos Magyar Pártban betöltött szerepét, vagy 1930-1933 között a Magyar Polgári Demokratikus Blokk és Bernády kapcsolatát is ő kutatta.
György V. Imolát az érdekelte, hogy hogyan viszonyultak Bernádyhoz a kortársai, illetve hogyan emlékezett rá az utókor 1940-1989 között, és hogyan alakult a kultusza 1990 után. Sebestyén Mihály azt a korszakát vett górcső alá az egykori polgármesternek, amely az újrakezdésé volt, Pál-Antal Sándor a polgármesterről, mint városfejlesztőről írt, László Lóránd pedig Bernádyról, a rendőrparancsnokról. Nagy Miklós Kund azt kutatta, hogy milyen irodalmi munkásság jellemezte Bernádyt, milyen könyvek sorakoztak a könyvtárában, miket olvasott, ha egyáltalán maradt ideje olvasni.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Felmérés Székelyföld állapotáról
Vaskos dokumentumot, Székelyföld jelenlegi állapotáról szóló tanulmánykötetet mutattak be csütörtökön délután Sepsiszentgyörgyön. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet megrendelésére különböző szakterületek fiatal kutatói, elsősorban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárai vállalták a munkát, féléves kutatás, majd még féléves „összerázás” után látott napvilágot a térségünk jelenlegi helyzetét bemutató munka, mely alapul szolgálhat egy fejlesztési stratégia kidolgozásához.
Megtisztelőnek nevezte Tamás Sándor megyeitanács-elnök, hogy elsőként Háromszéken ismertetik a hiánypótló anyagot. Felhívta a figyelmet, hogy ez csak az első állomás, amelyet Kovászna és Hargita megye által egyaránt elfogadható fejlesztési stratégiának kell követnie, majd ütemtervnek konkrét napirendekkel, melyeket belső jogrendjévé tehet a két önkormányzat. Háromszék stratégiája elkészült, Potsa-terv a neve, az is felhasználható, hogy e jelenlegi dokumentum kivitelezési tervvé csúcsosodjék – mondotta.
A kutatók nevében Lázár Ede, a Sapientia dékánhelyettese kiemelte, a fiatalok számára kell jó megélhetést biztosító Székelyföldet teremteni, hogy ne kényszerüljenek máshol kamatoztatni itthon megszerzett tudásukat. A 18 fős csapat munkájának értékét az adja majd, ha felhasználják a döntésekben is – fogalmazott.
A tanulmányt kezdeményező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Szász Jenő elmondta, azért időzítették mostanra és ide a dokumentum bemutatását, „mert Szent György Napokon Sepsiszentgyörgyre figyel a világ”. Kiemelte, a rendszerváltás után nem készült ilyen látlelete Székelyföldnek, nem volt egyszerű munka, hisz nem alapozhattak csak a hivatalos statisztikai adatokra, ugyanakkor dilemmát okozott Maros megye kezelése is, nehéz volt leválasztani székelyföldi részét, az ottani jobb gazdasági adatok pedig torzították volna a teljes képet. A tanulmány végül összeállt, abban a három megye külön-külön is értékelhető, és székelyföldi egységes áttekintést is nyújt. „Született egy nagyszerű dokumentum, egy kilométerkő, amely megmutatja, hogyan állunk, honnan indulunk” – hangsúlyozta. Nyomatékosította, a közös munkát folytatni akarják, ennek akkor van értelme, ha bekapcsolódnak az önkormányzatok, a vállalkozói szféra, a különböző társadalmi szervezetek. Közös gondolkodásra, cselekvésre hívnak mindenkit, hogy felépítsék Székelyföld mozdonyszerepét – mondotta. Szászt követően munkatársa, Molnár György a Nemzetegyesítési Fejlesztési Program megvalósításának Székelyföldi vonatkozásairól beszélt. Nagy Benedek, a Sapientia tanára, a kutatás koordinátora munkájukat mutatta be, eredményeiket összegezte röviden. A székelyföldi megyék gazdasági állapotának felmérését tűzték ki célul, stratégiai irányokat, javaslatokat nem tartalmaz a kötet. Nagy hangsúlyt kapott a gazdasági rész – ez képezi a kötet gerincét –, és tanulmányozták a gazdaságra ható tényezőket is: a minőségi és mennyiségi szempontból is elégtelen humán erőforrásokat, a természeti nyersanyag erőforrásokat, a gazdaság szerkezetét, teljesítményét, a külső erőforrásokat. Sikerült néhány tévhitet megcáfolniuk, többek között azt, hogy Kovászna és Hargita megye eltartott lenne – mondotta. Bemutatta a tanulmány szerkezetét: az első két fejezetben a természeti erőforrásokat és az infrastruktúra állapotát elemzik, a középső rész a közpénzügyekről szól ipari és vállalkozási szinten, a közszolgáltatások területén, eddig nem ismert módon sikerült feltérképezniük a mezőgazdaságot, a turizmusról sokan sok mindent megírtak már, így igyekeztek kicsit továbbgondolni a statisztikai számokat, és újabb adatokat felsorakoztatni, mély elemzés készült a pénzintézetek és a külföldi befektetések helyzetéről, és felmérték az EU-s támogatások lehívásának állapotát is. Elmondta, végig törekedtek arra, hogy ne csak a székelyföldi megyék állapotát ismertessék, viszonyítási alapként a romániai átlagadatokat is feltüntették. Számba vették a regionális önállóság és fenntarthatóság szempontjából stratégiai kérdéseket, az oktatást, illetve a migrációt és kivándorlást is. A már említett okokból, hasonló szerkezetben, de külön jelenítik meg Maros megyét. Nagy Benedek beszélt munkamódszerükről, forrásaikról, adatigénylési nehézségeikről. Céljuk volt előkészíteni a terepet egy későbbi stratégia, egy gazdasági autonóm modell megalapozásához, legyen egy anyag, mely alapul szolgál, hogy egyáltalán létrehozható-e, életképes-e az autonóm Székelyföld.
Az általános bemutatást követően a jelen levő kutatók külön-külön ismertették az általuk felmért területek érdekesebb következtetéseit, majd egy kávészünet után a jelen levő háromszéki szakemberekkel vizsgálták a továbblépési lehetőségeket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kerekasztal-beszélgetés a lehetséges alkotmánymódosítás kiemelt témáiról
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) Nemzetpolitikai kerekasztal rendezvénysorozatának negyedik beszélgetésére került sor április 20-án a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A rendezvényen négy partnerintézmény – két egyetem és két kisebbségi ügyekkel foglalkozó kutatóközpont – által javasolt előadó a lehetséges alkotmánymódosítás kiemelt témáit járta körül.
„Az ügyvezető kormány társadalmi vitát kezdeményezett három kiemelt témáról: az oktatási és közigazgatási reformról, illetve az alkotmánymódosításról. A kormánynak nincs az esetleges módosításokhoz szükséges parlamenti háttere, de bármilyen párbeszédre, konszenzuskeresésre nyitottak kell legyünkˮ – mondta Székely István politológus, a KAT elnöke.
Illyés Gergely, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa szerint a 2016-os választási évben ez a közvita csupán pótcselekmény, a politikai klíma egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ilyen komplex kérdésekről társadalmi vitát folytassanak. Az is kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e az alkotmánymódosítást elkezdeni, ugyanis bármely változtatás veszélyeztetheti a biztonságot, kockázatokkal járhat a kisebbségi kérdést illetően.
Varga Attila alkotmányjogász ( Sapientia EMTE) kiemelte, hogy a lehetséges alkotmánymódosítás jelentősége – a hatalmi ágak egymáshoz való viszonyának rendezésén túl – a települési önkormányzatok hatáskörének bővítése lenne, a valós önkormányzatiság feltételeinek megteremtése. A rendszerváltozás továbbviteléhez helyi szinten vannak erőforrások, ezeket kellene felszabadítani.
A BBTE részéről Magyari Tivadar egyetemi oktató úgy véli, a küszöbön álló közigazgatási reform keretében az oktatás rendszerszintű kérdéseit is újra kellene szabni. „A tanfelügyelőségekre ebben a formában nincs szükség, az irányító jogosítványok helyett inkább felügyelő hatásköröket kellene gyakoroljanak” – tette hozzá.
„A társadalmi vitát nem részkérdések, hanem az eltérő jövőképek ütköztetésével kellene lefolytatni, hiszen a XXI. századi Románia nem elég hatékony, nincs jól kitalálva” – érvelt Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet politológusa.
A Nemzetpolitikai kerekasztal első két tanácskozásának anyaga elérhető a https://www.facebook.com/RMDSZ oldalon és a https://www.youtube.com/user/rmdsz linken.
Nyugati Jelen (Arad)

„Ha nem lennék optimista, bedobnám a törülközőt”
A budapesti Magyarság Házában sorra került az Összkép a bánsági magyarságról című konferenciának Kántor Zoltán, PhD, szociológus, politológus, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója volt az egyik előadója. A temesvári születésű Kántor Zoltánnal a Bemutatkozik a Bánság rendezvény létrejöttéről és annak hatásáról, az általa vezetett Intézetnek a szórványban zajló folyamatok tanulmányozására és pozitív befolyásolására tett erőfeszítéseiről beszélgettünk.
– A konferencia kezdetén elhangzott, hogy Ön volt a Bemutatkozik a Bánság rendezvény egyik ötletgazdája. Hogyan született meg ez a kitűnő ötlet?
– Molnár Zsolt parlamenti képviselővel közösen gondolkodtunk azon, hogy itt, Magyarországon is jobban meg kellene mutatni a Bánságot, Temesvárt. A Magyarság Házában rendszeresek ezek a rendezvények, ahol egy kistérséget bemutatnak. Közösen elmentünk a Magyarság Háza igazgatóságához, fölvetettük az ötletet, nekik egyből megtetszett, és elindult a szervezési munka. Lényegében a temesváriak szervezték, nekem csak egy kérésem volt, hogy minden magyar szervezet jelen legyen. Molnár Zsolt képviselő, a Petőfi Sándor programos Horváth Ida és a többi temesvári szervezet, intézmény gondolták végig, hogy mivel is érdemes ide jönni. Végül arra is gondoltunk, hogy ne csak kultúra legyen, hanem kezdődjön az egész egy kis tudományos szimpóziummal, hogy összképet kapjanak az emberek a Bánságról.
– Milyen utóhatása lehet egy ilyen rendezvénynek?
– Egy ilyen kistérségi bemutatkozásnak kettős hatása lehet. Egyrészt összehoztuk a temesváriakat a Bánság iránt érdeklődő budapestiekkel, köztük sok régi temesvárival, de azért itt vannak a nemzetpolitikai döntéshozók az Államtitkárság részéről meg a finanszírozó Bethlen Gábor Alap részéről.
A harmadik a média szerepe, amelynek köszönhetően erről nagyon sokan tudomást szereznek. Én soha se várok el csodát egy-egy ilyen rendezvénytől, de ha sok ilyen rendezvény van, a médiába is bekerül, hogy megint egy jó dolog történik vagy például arról ír a média, hogy a temesvári Erdei Ildikó magyar állami kitüntetést kapott, akkor több információ jut el az emberekhez a Bánságról.
– Ön 21 esztendővel ezelőtt jött el Temesvárról. Hogyan látszik innen Budapestről a Bánság, Temesvár?
– Igaz, hogy innen elsősorban a Székelyföld meg a nagypolitika látszik, ugyanakkor meg azt is elmondhatom, hogy a Kutatóintézetnek számtalan olyan rendezvénye van, ahol a szórványra összpontosítunk. Olyankor mindig vannak temesvári előadóink, mint Bodó Barna vagy Erdei Ildikó, akik tanulmányokat is közölnek a folyóiratunkban. Mi az intézetben stratégiai kérdésekről gondolkodunk, és olyankor mindig tipologizáljuk a településeket, a gazdasági, a szociális vagy demográfiai helyzet szerint. Temesvár, Arad, Brassó vagy Kassa, Pozsony és Újvidék – ezek nagy és jelentős városok, ahol a magyarság 5-6% körül van, de számszerűen 15-20 ezer magyarról beszélünk, ami annyi, mint egy székely kisváros lakossága. Kevésbé láthatók ezek a magyarok, de ezek rendkívül fontos centrumok minden szempontból, gazdaságilag is erős városok, amelyek bármilyen továbbgondolás, társadalomépítés esetén számítanak. Az itt elhangzott előadások is igazolják, hogy Temesváron, a nagyvárosi szórványban mekkora erőfeszítés a médiát fenntartani, az iskolát fenntartani vagy magyar egyházakhoz bevonni, kampányok esetén mobilizálni az embereket. Ami a nagyvárosi szórványokban történik, az heroikus munka!
– Önnek rálátása van a magyar szórvány helyzetére – mit lehetne tenni a fogyás megállításáért, vagy legalább a lemorzsolódás lassításáért?
– Három tényezővel tudnám összefoglalni, amit szerintem tenni kell. Az első: létezzenek és működjenek azok az intézmények, amelyek a nemzeti reprodukciót biztosítják. Ezeket az intézményeket olyan emberekkel működtessék, akik elkötelezettek. Temesváron ez látszik. Tehát intézmény és működtető. A harmadik tényező az adott országból vagy a Magyarországról érkező támogatások, mindez jól összehangolva, strukturálva, csak úgy fog működni a dolog. Ha nincs meg az összhang a különböző oktatási intézmények vagy oktatási ciklusok között, nincs összhang a különböző támogatások között vagy egyház, iskola és civil szervezetek között, akkor sokkal kevésbé fog hatékonyan működni.
Mi a Nemzetpolitikai Kutatóintézetben a tudást próbáljuk rendszerezni, kutatásaink is voltak a szórványban zajló folyamatokkal kapcsolatban, pl magyar iskolaválasztás, többségi iskolaválasztás. Temesvár többször is benne volt a kutatásokban vagy intézményi feltérképezés területén, de más szórványtelepülésekkel is foglalkoztunk és a tudást összegezve próbálunk ötleteket, javaslatokat megfogalmazni. Ez egyértelműen csak a helyiekkel együtt működhet, hisz mi innen az egészet próbáljuk átlátni, de mindenhez nem érthetünk. Azt sikerült elérnünk, hogy minden egyes területről tudjuk, hogy ott kik a jó szakemberek és azokkal dolgozunk együtt.
– Lehetünk optimisták a magyar szórványközösségek jövőjét illetően?
– Bedobnám a törülközőt, ha nem lennék optimista, ha nem hinnék abban, hogy valami tehető, első fázisban minimum a csökkenés lassításáért. Nem vagyunk vakok, látjuk hogy milyen folyamatok vannak: asszimiláció, vegyes házasság, többségi iskola de ezen a nehéz pályán azért csak lehet valamit tenni. Hiszem azt, hogy jó tudományos alappal, célirányos támogatásokkal és nagyon jól felkészült helyi emberekkel azért egy fajta revitalizáció elérhető!
Köszönjük a beszélgetést!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Tudományos ülésszak a szállodában – felülírta a hangulat a logikát
A magyar orvosi és gyógyszerészi társadalom fellegvárává vált Marosvásárhely négy napon keresztül. Több mint félezer Erdélyben, Magyarországon és külföldön élő szakember vett részt az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei tudományos ülésszakán.
Az idei immár a huszonhatodik tudományos ülésszak volt, amelyet az erdélyi orvos- és gyógyszerésztársadalom szervez a szakma képviselőinek. A konferencia első felében továbbképző és plenáris előadások hangzottak el, péntek délutántól szombat délig 15 szekcióban 138 szakdolgozatot mutattak be. Idén először az amúgy is gazdag rendezvénysorozat a pályakezdő orvosok fórumával és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szimulációs központjában tartott sürgősségi betegellátás workshoppal bővült.
Bár az EME választása ismét Marosvásárhelyre esett, a rendezvény helyszínéül egy főtéri négycsillagos szálloda és nem az az egyetem szolgált, amelynek ódon falai között végzett a legtöbb hazai magyar orvos és gyógyszerész. Ennek magyarázata rendkívül egyszerű: a MOGYE vezetőségének néhány éve felerősödő és folytonosnak bizonyuló ellenséges magatartása eltántorította a szervezőket attól, hogy a vendégeket a valamikori István király utcai egyetemépületbe hívják. „Marosvásárhelyen először szervezünk orvosi és gyógyszerészeti konferenciát máshol, mint az az egyetem, ahol a többségünk végzett, és egy részünk dolgozik. A logika azt diktálná, hogy a MOGYE-n tartsuk az efféle tudományos ülésszakokat, ám a mostani barátságtalan hangulatban nem hinnénk, hogy az lenne a megfelelő helyszín” – indokolta a döntést lapunknak Sipos Emese, a szervezőbizottság elnöke.
Szilágyi Tibor, a sok megaláztatás miatt tiltakozásként lemondott volt rektorhelyettes szerint még így is a rendezvény és a vásárhelyi orvosok egyik célja javítani a MOGYE-val teljesen elhidegült viszonyon.
Idén az EME két díjat osztott ki tagjainak. A Lencsés György-díjat, mely emléket állít annak, akinek az 1577-ben megjelent Ars Medica című kódexe az első tudományos rendezésű, az emberi test egészére kiterjedő magyar nyelvű orvosi munka, Egyed-Zsigmond Imre marosvásárhelyi professzor vehette át. A szervezők a teljes pályafutását értékelték a patológus főkutató, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének 65 esztendős tagjának. „Nagy megtiszteltetés, hogy az ember pályafutása végén, a pályatársaitól kapjon elismerést” – jegyezte meg rövid köszönő beszédében a MOGYE oktatója.
A Kopp Elemér-pályadíjat a gyógynövénykutatás területén végzett munkássága elismeréséül Tatár Tímea Krisztina fiatal gyógyszerész kapta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Tarisznyás Márton egyetemessé vált, mindannyiunké lett
A tekerőpataki iskola vezetősége 25 évvel ezelőtt döntött úgy a település lakóinak beleegyezésével, hogy Tarisznyás Márton néprajzkutató nevét vegye fel az iskola. A pénteki ünnepségen elhangzott: Tarisznyás Márton nevét méltón viseli a tanintézmény.
Tekerőpatak Gyergyóújfalu községhez tartozik, a Tarisznyás Márton-iskola pedig az Elekes Vencel-iskola alintézménye, a két meghatározó személyiség annak idején, egymást segítve szolgálta a gyergyói közösséget. A tekerőpataki iskola furulyásai, népdalosai fellépése után Kolumbán Csaba, az intézmény vezetője köszöntötte az ünnepségre összegyűlteket. „Tarisznyás Mártonra emlékezünk, aki a gondviselés embere volt Gyergyó számára, egyike volt vidékünk azon kevés tudósainak, akit egyaránt jellemez a bensőséges mély lelkület, a hatalmas cselekvő erő, és a szenvedések hősies vállalása a megmaradásért, az igazságért” – mondta Kolumbán Csaba kiemelve feladataikat, melyek közül talán a legfontosabb Tarisznyás Márton szellemiségének továbbadása.
Horváth Sándor igazgatása alatt vette fel az iskola a néprajzkutató-múzeumalapító nevét, az akkori igazgató emlékezett a 25 évvel ezelőtti, az 1991. április 6-ai névadásra. Arra is kitért, hogy a tekerőpataki iskola névadójának miért éppen az egykori, rövid ideig Tekerőpatakon tanárkodó Tarisznyás Mártont (1927–1980) választották.
„Tanára volt iskolánknak 1955–56-os tanévben, engem is tanított. Az ő tevékeny, törékeny fizikumával, de hatalmas lelkierejével és tenni akarásával kiemelkedett kortársai közül, Gyergyó Orbán Balázsa volt. Egyetemessé vált, és mindannyiunké lett. Neve összefonódott a székely magyar kultúra megvédéséért vívott harccal, azzal a harccal melynek kommunista bebörtönzés lett a vége, mert gyűjtőmunkáját közösségi izgatásnak vélték” – mondta Horváth Sándor.
Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója ünnepi beszédében a múzeumlapító, a néprajzkutató értékeiről szólt. „Egyszerűségében, kisszerűségében tudott naggyá lenni Tarisznyás Márton” – nyilatkozta. Majd a tekerőpataki befogadó közösségről is szólt, a fiatal, egyetemet frissen végzett, börtönből szabadult értelmiségit, Tarisznyás Mártont befogadták a gyergyótekerőpatakiak. „Lehetőséget kapott új életet kezdeni, kutatónak lenni, és mindez itt, Tekerőpatakon kezdődött. Itt kapott egy újabb reményt arra, melyet később beteljesít életében, szakmai pályáján is” – mondta Csergő Tibor és öt, Tarisznyás Márton életét, szakmai pályafutását ismertető pannót adományozott az iskolának.
A budapesti testvériskola vezetője ajándékkal érkezett az ünnepségre, a Szent János Apostol Katolikus Általános Iskola igazgatója az elismerő szavak mellett könyvadományt is hozott a tekerőieknek.
Egyed József, Újfalu polgármestere ünnepi beszédében kiemelte, úgy gondolja, az iskola felnőtt névadójának nagyságához, és a továbbiakban is megtartani kívánja ezt.
Elekes Köllő Tibor az újfalvi „anyaiskola”, az Elekes Vencel-iskola igazgatója is szólt az egybegyűltekhez, kívánva a tekerőpataki alegységnek, hogy az elkövetkező 25 esztendőben is ilyen sok gyerekkel maradjanak meg, és ilyen felemelő módon tudják megünnepelni a névadás 50. évfordulóját.
A Tarisznyás Márton-emléktábla felszentelésére is sor került, Antal József helyi plébános mondott áldást. Az évfordulóra egy kiadványt is megjelentettek az iskola rövid történetével, Tarisznyás Márton életének és munkásságának leírásával.
Baricz Tamás Imola |
Székelyhon.ro

Média és alapítvány a családért
Mintegy tíz éve jutalmazza a magyarországi Képmás magazin a családbarát cikkeket. Idéntől a Családbarát Médiáért-díjat kiterjesztették az egész Kárpát-medence magyar sajtójára. A háromszéki Dálnokon magyarországi, erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók tanácskoztak a család szerepéről a magyar médiában.
A magyarországi Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány a háromszéki Dálnokon nemrég rendhagyó találkozót szervezett újságíróknak. Az eseményen nemcsak a színes magazint mutatták be, hanem a Családbarát Médiáért-díjat is, amelyet ezúttal kiterjesztettek az egész Kárpát-medencére. Az egykori Gál-kúriában a szervezőkön kívül erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók vettek részt.
A magyarországi magazin, a Képmás mintegy tíz éve jutalmazza a családbarát cikkeket, amelyek különböző sajtótermékekben jelennek meg. Megadott kritériumok alapján egy szakmai zsűri havonta választja ki a pályamunkákat, amelyek nemcsak az írott, hanem az elektronikus médiában jelennek meg. Az év tizenkét hónapjának jelöltjei közül év végén a zsűri és a Facebookon történt közönségszavazás után nevezik meg a nyertest, akinek következő év januárjában ünnepi keretek között nyújtják át az oklevelet és az 500 ezer forintos pénzjutalmat – ismertette Fodor Krisztina, a Média a Családért Alapítvány munkatársa.
A lányok már nem babáznak
Az alapítványt tíz éve hozták létre. „Sokat sírunk, hogy fogyunk, ugyanakkor látjuk, milyen szélsőséges az a médiaközeg, amelyben felnövünk. A sajtóban ugyanis csak a negatív példákat olvashatjuk, látjuk. Azokat a történeteket, amikor egy családon belül bántalmazzák a gyerekeket, nőket stb…” – emlékezett vissza a kezdetekre Szám Kati, a Képmás főszerkesztője. „Tartottunk egy konferenciát a népességfogyásról, ekkor született meg az alapítvány ötlete, majd később a díjé is. Szem előtt tartottuk Bernard Cohen véleményét, aki szerint a sajtó nem tudja megmondani, mit gondoljunk, de azt elképesztő sikerrel jelöli ki, hogy miről gondolkozzunk”. Példa erre az is, hogy manapság a lányok már nem babáznak, hanem a tévé hatására felugranak az ágyba, maguk elé tartanak valamit mikrofon gyanánt, és énekelni kezdenek, majd ezt követően elvárják a tapsot – mindezt természetesen a különböző tehetségkutató műsorok hatására. Elhangzott az is, hogy Brazíliában például a robbanásszerű népességnövekedés meggátolására olyan szappanoperát készítettek, amelyben a fogamzásgátlásra helyezték a hangsúlyt – így a dél-amerikai országban a szaporulat néhány éven belül hat százalékról kettőre esett vissza.
Családban egészséges élni
Szám Kati, a Képmás főszerkesztője elmondta, a magazinoknak is nagy hatása lehet: nemcsak a minőségi papír tapintása, a visszalapozás lehetősége és a színes ábrák, hanem a tartalom révén is. A kimutatások szerint ugyanis a mai digitális világban, a látszólag papírellenes közegben egyre nagyobb kereslet van a minőségi magazinok iránt. A Képmás pedig ezt szeretné kihasználni: nem a válásról, a szingli életmódról ír, hanem a család pozitív szerepére helyezi a hangsúlyt. A családban élők ugyanis egészségesebbek, a családban felnövő gyermekek érzelemgazdagabbak, megtanulják a normális viselkedési formákat, amelyeket később felhasználnak munkahelyükön, a mindennapi életben, így egészséges társadalmi életet élnek. „Nem az a cél, hogy a problémákat elkendőzzük, hanem az, hogy segítsük azokat megoldani – újságírók, szakemberek bevonásával” – hangsúlyozta Szám Kati. A Családbarát Médiáért-díj célja tehát annak elősegítése, hogy a médiaolvasó, -néző, illetve -hallgató értéknek lássa a családot. A díj bátorítani hivatott az újságírókat, hogy hivatásuk útján erősítsék a hagyományos családképet. A dálnoki konferencián pedig a magazin vezetői és az alapítvány munkatársai bejelentették: idéntől a díjat kiterjesztik a határon túli területekre is. Előzőleg úgy gondolták, hogy az összes Kárpát-medencei sajtótermék együtt versenyezzen, ám ezt a felvetést később elvetették. A szervezők szerint ugyanis minden régió más és más problémákkal küzd (elvándorlás, szórványosodás, vegyesházasság stb.), így más jellegű írások is születnek. Idéntől ezért a Családbarát Médiáért-díjra a határon túli újságírók külön kategóriában pályázhatnak, minden határon túli régiónak külön díjasa lesz. A díj alapítói ugyanakkor leszögezik: a médiában megjelenő családdal kapcsolatos minőségi és valósághű tartalmak inspirálása, figyelemmel követése és népszerűsítése a cél – a határokon túl is.
Az idősekről se feledkezzünk meg
„Amikor a családi élet szépségéről beszélünk, nemcsak a házasságot értjük ezalatt, a gyerekek születését vagy éppen a nagycsaládot, hanem az időseket is” – hangzott el a találkozón. Az alapítvány munkatársai ezért a dálnoki konferencián bejelentették, Média a nemzedékekért nevű díjat hoznak létre, amely az idősekre összpontosít majd. „Ez az a korosztály, amelyet elfelejtünk a sportban, a művészetben, nagyjából az egész társadalomban, és sokszor csak szavazógépezetként tekintünk rá” – osztotta meg a gondolatait Szám Kati.
Az együttlét alkalmával Kölnei Lívia, a Képmás szerkesztője a családot érő kihívásokról beszélt. Elmondta: a gender-elmélet szélsőséges képviselői elvetik a nemek kettősségét, megkérdőjelezik a férfiak és nők önazonosságát, így jelennek meg a melegek jogait védő szervezetek, az LMBT-mozgalmak, amelyek szétforgácsolják a társadalmat, hogy könnyebben érvényesítsék jogaikat.
Az eseményen Molnár-Bánffy Kata, az idén 15 éves Képmás lapigazgatója örömmel nyugtázta, hogy az elmúlt években a magazin által alapított díj és az ehhez szorosan fűződő díjkiosztó-rendezvény kinőtte magát. Számos szervezet és cég támogatja a kezdeményezést, többek között Lévai Anikó is segíti munkájukat, a miniszterelnök felesége szokta átadni a fődíjat. „Két évvel ezelőtt például a sízésből való hazatérés alkalmával Lévai Anikó és gyerekei a forgalom miatt a januárban megtartott díjkiosztó ünnepségről lemaradtak. SMS-ben jelezte viszont, hogy küld maga helyett valakit. Néhány perc múlva meg is jelent két kormányőr, és kisvártatva kíséretükben Orbán Viktor miniszterelnök, aki viccesen jegyezte meg, hogy ezúttal ő helyettesíti feleségét, férjként van jelen” – zárta hozzászólását Molnár-Bánffy Kata.
A kétnapos együttlét alkalmával a jelenlévők a határon túli magyar sajtóról szóló előadásokat hallgattak meg, majd szakmai kerekasztalt tartottak arról, hogyan lehet szélesebb körben megismertetni a díjat és a Média a Családért Alapítvány munkáját.
Somogyi Botond |
Székelyhon.ro

Akit nem győzött le a történelem
Kelemen Hunor szövetségi elnök laudációja Kallós Zoltán néprajzgyűjtő 90. születésnapján.
Többszörösen jelentőségteljes ünnepet ülünk ma, hiszen Kallós Zoltán, akinek neve egyet jelent a romániai magyar népművészettel és néprajzgyűjtéssel, betöltötte a kilencvenedik évét. Egy emberélet kilenc sűrű évtizede – az életrajzból ismert valamennyi állomással – szinte leválaszthatatlan a romániai magyar közösség utolsó, közel száz esztendejének történelméről, hiszen annak sötétebb időszakaival és reményteljesebb pillanataival cseng egybe. Azonban ebből az egybefonódásból kimagaslik az a páratlan fontosságú életmű, amelyről játszi könnyedséggel lehet a legnagyobb elismerés hangján beszélni.
Ha a kommunista rezsim kiszolgálóinak sejtésük lett volna arról, hogy az igazán nagy szellemiséget nem akadályozhatja a tiltás, a megszorítás, mert a szénből a tilalom ellenére is gyémánt lesz, akkor a mai ünnepeltünk élete bizonyára másként alakult volna. Bár történelmietlen a kérdés, de azért játszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal is, hogy milyen lenne az életmű, milyen lenne Kallós Zoltán életműve, ha a kilencven esztendő nagy részét nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világ körülményei között fordíthatta volna alkotásra.
Ma tehát annak a diadalát is üljük, hogy közösségünk értékei olyan korban kerületek biztonságba, a maradandóság oltalmába, amikor a több évtizedes diktatúra azok megsemmisítésére törekedett. Azt is ünnepeljük ma, hogy áldatlan léthelyzetét előnyére fordította egy kiváló ember, így az elnyomás fölé emelkedett, nem tudta legyőzni őt a történelem.
Kallós Zoltán Válaszút szülöttje, ma is ott él egy olyan környezetben, amelynek minden szöglete arról a jelentős gyűjtőmunkáról mesél, amely egyben életformává is vált számára. És azt hiszem, nem volna kis munka összeszámolni azokat a nemzedékeket, amelyeknek világlátását és az értékekhez való viszonyulását meghatározta ez a hatalmas munka – nemcsak a néprajzosok nemzedékeinek hosszú sorát, hanem a népművészet iránt lelkesedőkét, illetve a Kallós Zoltán által elindított mozgalom külső szemlélőinek világlátását is.
Aki Válaszúton születik, annak nem kell nyakába vennie a nagyvilágot, hiszen szülőföldjén az univerzum valamennyi alternatívája rendelkezésére áll – adott valamennyi út, amelyet választhat. Népmesébe illő hely, már csak nevéből kiindulva is. És Kallós Zoltán nem is szakadt el túl hosszú időre ettől a mesés közegtől, szeretett szülőhelyétől, Válaszúttól, az elszakadás pedig kényszer hatására történt, hiszen családját „kulákként” bélyegezte meg az elnyomó hatalom, őt magát pedig eltanácsolták a kolozsvári Zeneművészeti Főiskoláról. Korábban Kolozsváron megszerzett tanítói diplomája jelentette számára a kiutat ebből az áldatlan helyzetből. Ez a fájdalmas mozzanat pedig olyan csodálatosan hangzó világokat nyitott meg előtte, amelyeknek dallamkincse és több más sajátossága éppen Kallós Zoltán értő és érzékeny szakmai közvetítésével vált ismertté, megközelíthetővé és szeretetté a teljes magyar kultúrkörben. A történelem fura fintorának vagy a világ óhatatlan egyensúlykeresésének tulajdonítható az, hogy az egyéni szabadság korlátozása magában hordozta a közösségi alkotóerő korlátokat nem tűrő megismerését.
Magyarvista után a lészpedi, majd Gyímes-völgyi tanítóskodás tehát azt a többletet hozta számára, amit a kényszerű távollétben, száműzetésben is megtalált szabadság jelenthet. A moldvai csángó kultúrához kapcsolódó megszállott gyűjtőmunkájának a magyar nyelvű oktatás 1957-es betiltása vetett volna véget. De csak akkor történhetett volna ez így, ha el tudott volna szakadni attól a gyönyörű vidéktől, ha közel 8 éven keresztül nem a Gyímesek egyik fakitermelésnél vállalt volna munkát éppen azért, hogy folytatni tudja a gyűjtőmunkát. Ezt az időszakot követi a mezőségi és kalotaszegi falvak táncainak, dallamvilágának kutatása, gyűjtőmunkájának egy része pedig a 70-es években kerül napvilágra egyedi balladagyűjtemény formájában.
1989 nemcsak az egyéni szabadságot hozta el számára, hanem több évtizedes munkájának kiszabadulását is a béklyóból, ami egyben azt is jelentette, hogy immár a határokon túlra is eljuthatott ennek a munkának a gyümölcse, jelentőségének megfelelően ünnepelhettük a teljes Kárpát-medencében.
És ennek a szabadságnak az említése most furcsamód éppen a tiltások időszakát idézi meg bennem, a nyolcvanas éveket, amikor egyetemistaként megismertem Kallós Zoltánt. Én Székelyföldről érkeztem és abban az ajándékban volt részem, hogy Kalotaszeget előszörKallós Zoltánnal járhattam be és ismerhettem meg. Túl Kalotaszeg megismerésén, a másik nagy élményem az volt, hogy egy csomagtartónyi Erdély történelmét szórtunk szét, helyeztünk letétbe a magyar családoknál, a szellemi szabadság értékes tápanyagát Magyarországról csempésztek át, ki tudja, micsoda viszontagságos körülmények között. Ez a kaland számomra a mai napig tömör kifejeződése annak az értékrendnek, amelynek megtestesítője Kallós Zoltán, és amely a közösség felemelkedéséért való tenni akarás legszebb mintapéldája. Hiszen egy ilyen akcióban az ember önnön fizikai épségét kockáztatva hirdette, cselekedte azt, amiben lelke legtitkosabb rejtekeiben hitt, és amiben talán a legszebb az volt, hogy legalább annyira szólt egy értékrend melletti szilárd elköteleződésről, felelős kiállásról, mint az önvédelmi ösztön teljes mértékű hiányáról, a vakmerőségről.
Bő harminc esztendő távlatából Zoli bácsi Kolozsvár központjában lévő kis lakása a sötét nyolcvanas években a „szabadság szigetét” jelentette: sokunk számára egyszerre volt iskola, főiskola és egyetem, egyszemélyes intézmény, ahol szinte észrevétlenül tanult az ember mindarról, ami nemcsak egy szellemi alapot jelentett, hanem a lassan házzá izmosodó építmény pilléreit és falait is adta.
„Minél messzebbre kalandozik valaki, annál kevesebbet ismer meg” – tartja a keleti bölcselet az egy emberöltő alatt megszerezhető tudásról. Ebből az idevágó kijelentésből a szentenciát is kiolvashatjuk: az, aki saját közegétől távol keresi a megismerhetőt, annak nem biztos, hogy megadatik a valódi megismerés és önmegismerés lehetősége. Úgy gondolom, Kallós Zoltánnak busásan megadatott a szülőföld elmélyült megismerése. Ezt kapta tőle felbecsülhetetlen ajándékként a romániai magyar közösség, és amelyet igyekezett honorálni az a tucatnál több díj, érdemrend és más elismerés, amelyet határon innen és túl átnyújtottak neki.
Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterület legnagyobb népzenei gyűjtését, ő az erdélyi és magyarországi táncház-mozgalom egyik életre hívója, számos népzenei és néptánc tábor szervezője. Kiváló nevelői készségeinek köszönhetően több nemzedéket indított el és mentorált a zenész, táncos és néprajzos pályán.
Hálánk és köszönetünk jár neki emberfölötti munkájáért. És mivel mi, mindannyian közösségi javaink, értékeink megismerését kaptuk tőle felbecsülhetetlen útravalóként, viszonzásképpen egy olyan szimbolikus ajándékot szeretnék átnyújtani, amelynek eszmeisége legdrágább kincsünkhöz, a szabadsághoz kapcsolódik: a kollekciós Szabadságszobor-emlékérem bizonyult a legtalálóbb ajándéknak egy olyan személyiség ünneplésén, aki mélységeiben ismeri ennek az értéknek a felbecsülhetetlenségét az emberi életben. Másfelől azért is mutatkozott alkalmasnak ez az ajándék a mai eseményre, mert kiválóan összefoglalja annak a közösségnek az értékvilágát, amely Kallós Zoltán életművének középpontja. Illusztrálja a viszontagságok, a zordon történelem fölé emelkedő életerőt, az áttörést, amely csakis a hitből fakadhat, és szép bizonyítéka annak az összetartozásnak is, amely a küzdelemben való bajtársi részvételben fogan meg.
Zoli bácsi, kérem, fogadja el ezt a többszörösen szimbolikus ajándékot tőlem és a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől a szavakban ki nem fejezhető elismerésünk jeléül. Köszönjük azt, amit közösségünkért és páratlan kultúránkért tett gazdag életpályáján! Kívánunk Önnek erőt, egészséget és további szakmai élményeket! Isten éltesse!
Elhangzott a Kolozsvári Magyar Operában megszervezett ünnepi rendezvényen, 2016. április 23-án
maszol.ro

Szent László király, az egység építője
Húsvét V. vasárnapján a Római Katolikus Püspökség zarándoklatra hívta az egyházmegye híveit és papjait, ugyanis a helyi hagyomány szerint ezen a napon az egyházmegye alapítóját, Szent Lászlót ünnepeljük, és e köré szerveződött a Festum Varadinum programsorozat is.
Az egyházmegyének, illetve a városnak nagy szüksége van az ilyen alkalmakra, amikor a zarándok közösségek, papok és hívek közösen újra elkötelezik magukat Szent László királypéldájának követésére, a keresztény értékek megvallása, az Istenbe vetett hit megőrzése mellett. Ezen jeles ünnep programja vasárnap délelőtt 10 órakor kezdődött a szép számban megjelent zarándokok fogadásával és a ráhangolódással, a főpapi szentmisét pedig egy órával később mutatta be Exc. Böcskei László megyés püspök, amelyre az egyházmegye papsága, szerzetessége és hívei mellett a szomszédos egyházmegyékből is érkeztek vendégek.
Bevezetőjében a főpásztor hangsúlyozta: örül annak, hogy a szép hagyomány követőiként ismét együtt ünnepelnek, hogy a Szent László iránti tiszteletből erőt merítsenek a mindennapi küzdelmekhez, és az ő közbenjárását kérik ahhoz, hogy Isten áldását adja az egyházra, az egyházmegyére, népünkre és minden nemzetre. Arra is felhívta a figyelmet: egy rendkívüli időben járnak a katolikusok, az Isteni Irgalmasság Szent Évében, amikor a Székesegyházban is megnyitott szent kapun átlépve megerősödhetnek a hitükben. Felidézte, hogy annak idején 1914-ben Széchenyi Miklós püspök rendelte el szentszéki beleegyezéssel azt, hogy húsvét V. vasárnapján az egyházmegye alapítóját ünnepeljük, a ’90-es évek elején pedig tulajdonképpen e köré szerveződött az első Festum Varadinum. Az idők folyamán sokszor és sokféleképpen dicsőítették Szent Lászlót, az idei zarándoklat középpontjában pedig az egység áll. Fontos, hogy ne csak csodáljuk vagy szemléljük ezt, hanem mi is az építői legyünk. Tegyünk hát azért, hogy a szóban kifejezett ragaszkodásunk az összefogással, a keresztény értékek megvédésével és a hitünk felvállalásával, illetve minden jónak a képviseletével eredményhez vezessen, és érvényesüljön a hétköznapokban is – tanácsolta.
Három t betű
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Homíliájában Vakon Zsolt ifjúsági lelkész három t betűvel kezdődő szóval jellemezte Szent Lászlót. Azt emelte ki róla: bár nagy király volt, mégis mindvégig megmaradt Isten tanítványának, mert belátta azt, hogy nélküle kicsik és kevesek vagyunk, s mindig van mit tanuljunk tőle. Emellett templomépítő volt, kövekből épített templomot, melynek alapjai ma is láthatóak, s azt akarta, hogy mi is megépítsük a lelkek kis kápolnáit, Isten törvényeit követve. Ugyanakkor tanúságtevő is maradt élete alkonyáig. Az elmondottakat a tisztelendő az ambó elé helyezett letakart építménynek a leleplezésével szemléltette, mely az egymás felé vezető hídra is emlékeztetett, illetve egy kemencéhez is hasonlította, azt sugallva: milyen jó egymásra találni, és a szerető családi fészek meleget sugárzó kemencéje mellett olyan otthonra találni, ahol odafigyelnek ránk.
A szentmise után Szent László ereklyéjével végzett hagyományos körmeneten az ünneplők nyilvánosan is megvallották hitüket, előtte azonban még Böcskei László bejelentette, hogy szombaton meglátogatta, illetve beszélt Exc. Tempfli József ny. püspökkel, aki örült annak, hogy az egyházmegye ismét ünnepre készül. Idén különben újdonságnak számított, hogy a hermát népviseletbe öltözött kárásztelki fiatalok vitték. A zarándoklat alkalmával szervezett pénzbeli gyűjtést pedig Ferenc pápa kérésére a kárpátaljai híveknek fogják eljuttatni.
Ciucur Losonczi Antonius
maszol.ro

Élővé tenni a várban az egyházi jelenlétet
Szombat délután a XXV. Festum Varadinum keretében a vár Fejedelmi Palotájának második emeletén a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében három értékes könyvet mutattak be.
Megfelelőbb helyet nem is találhattak volna a pódiumbeszélgetéssel egybekötött könyvbemutatóra és -vásárra, hiszen amellett, hogy az egyik ismertetett kiadvány főszereplője – Janus Pannonius – valószínűleg járt az erődítményben, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tudatosan törekszik arra, hogy a vár, vagyis az a hely, ahol Szent László az első székesegyházat építette, ne csak kulturális vagy turisztikai eseményeknek biztosítson otthon, hanem élő legyen ott az egyházi jelenlét.
Hiánypótló kiadvány
A meghívott díszvendégekkel Boka László irodalomtörténész, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója beszélgetett, elsőként Jankovits László docenssel, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetőjével, aki Nobilis Ingenio címmel írt könyvet Janus Pannonius életéről, pályájáról munkásságáról. Elmagyarázta: azért adta a Tehetsége révén nemes címet, hiszen noha származása okán Csezmiczei János nemesnek számított, azzal, ahogy a hazáját szolgálta, és ahogyan írt, ezek is nemesítették őt. Egyébiránt egy hiánypótló kiadványról van szó, hiszen Huszti József 1931-es tanulmánya óta nem született összefoglaló munka. Janus Pannoniusról tudni illik, hogy a váradi székeskáptalan iskolájába járt, később pedig őrkanonok volt, és valószínű, hogy amikor ezt a stallumot át kellett vegye, akkor írta a Búcsú Váradtól című elégiát, melyet Jankovits László részletesen kielemzett. Úgy fogalmazott: modern szóval élve ez akár Várad marketingjének is tekinthető, olyan finoman volt kitalálva. Beszélt emellett Mátyás király és Vitéz János, illetve Janus Pannonius kapcsolatáról is, az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammáról, valamint arról is, hogy a költő Pécset kevésbé tekintette barátságos környezetnek, mint Váradot.
Kincsek
A továbbiakban Angi János és Lakner Lajos, a debreceni Déri Múzeum vezetői avattak be a tavalyi nagy sikerű, több mint 50 ezer látogatót vonzó, Nagyvárad kincsei Debrecenben elnevezésű egyházművészeti kiállítás részleteibe, és ismertették az ennek apropóján megjelentetett, egyszerű képes tárgykatalógusnál többnek tekinthető kiadványt, melynek várhatóan folytatása is lesz. 2015-ben azért szervezték meg ezt a tárlatot, mert a 300 éves évfordulója volt annak, hogy 1715-ben a cívis település szabad királyi város rangot kapott, és a római katolikusok visszatelepedhettek, gróf Csáky Imre váradi püspök pedig megalapította a Szent Anna-plébániát. Mint elhangzott, a gyönyörű kiadvány tulajdonképpen teljes keresztmetszetét adja valamennyi olyan művészeti ágnak, melyeknek köszönhetőek azok a fókuszba került kegytárgyak, egyházi vonatkozású alkotások, amik nem csak minőségi vagy esztétikai szempontból képviselnek értéket, hanem az általuk sugallt lelkiség folytán is.
Értéknek tartják
A váradi egyházmegye legfrissebb, a Voiticsek-család nyomdájában készült kiadványáról, a Szent Orsolya-rend nagyváradi zárdájának és iskolájának gazdagon illusztrált történet tartalmazó kötetről ennek szerkesztői, Balla Tünde és Lakatos Attila beszéltek. Arra hívták fel a figyelmet: Szent Angéla végrendeletével megteremtette a szerzetesnővérek munkájának alapját, a pedagógusi módszere pedig napjainkban is korszerű. Exc. Böcskei László hangsúlyozta: az orsolyita-rend utánpótlás hiányában két éve visszavonult Váradról, és a kiadvánnyal épp azt akarták bizonyítani, hogy ezzel a munkájukat nem seprik az archívumba, hanem ellenkezőleg, értéknek tartják most is.
Ciucur Losonczi Antonius
maszol.ro

Miénk itt a tér
Miénk itt a tér – csendült fel tegnap este Sepsiszentgyörgy főterén a Szent György Napok záróakkordjaként tartott Zenevonat című produkció ráadásában. Erre mintha visszaköszönt volna az egy estével korábbi Karthago-koncert egyik dalának refrénje: ezer éven át. Hiszen, a Karthagóval énekelve: Apáink útján járunk még, őseink táncát járjuk még (…) ezer éven át megtanultuk már, mire jó a szív és a száj.
A szombati rock-estet a Pokolgép fellépése tette teljesebbé. A jubileumi, 25. városünnep alkalmával a korábban megszokott tűzijátékot lampioneregetés váltotta fel. Bonnie Tyler fergeteges koncertje után a legendás LGT slágereit játszó Zenevonat produkció alatt (miközben Presser nélkül kicsit másként „szólt a rádió”) a színpad mögül színes lampionok szálltak a magasba Szent György napjának estéjén Sepsiszentgyörgyön.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás a szolgálattevők előtt (Pro Urbe díj)
Egykori Pro Urbe díjasok, testvértelepülések képviselői, meghívottak, a város elöljárói és érdeklődők jelenlétében adták át tegnap, Szent György napján a Pro Urbe díjakat a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. Szilágyi Zsolt magánénekes, karnagy, pedagógus és post mortem néhai Albert Álmos egykori polgármester munkásságát, szolgálatát ismerték el a kitüntetéssel, amelyet huszadik alkalommal ítélt oda Sepsiszentgyörgy megyei jogú város önkormányzata.
Az ünnepséget a Szilágyi Zsolt Herbert vezényelte Vox Humana kamarakórus nyitotta meg a Szózattal. Sztakics Éva alpolgármester köszöntötte Veszprém, Kiskunhalas, Cegléd, Kecskemét, Mosonmagyaróvár, Királyhelmec, Ferencváros, Balatonszentgyörgy, Sárpilis és Alsónána testvérváros küldöttségeit, nekik és értük is szólt Huzella Elek Szomszédaink dalai című műve a kórus előadásában, majd Orbán György Ave Mariája csendült fel a mindenkori díjazottak elismerésére. Csak együtt tudjuk teljesíteni küldetésünket, a haza szolgálatát mi, erdélyiek, partiumiak, szórványbeliek, csak közösen az anyaországgal, Felvidékkel, Délvidékkel, Kárpátaljával – foglalható össze Antal Árpád polgármesternek a díj átadását felvezető gondolatsora, aki szerint a Pro Urbe díjasok közösségünk lelkei.
Szilágyi Zsolt laudációját Ferencz Csaba, lapunk munkatársa, a Vox Humana kamarakórus vezetőségi tagja fogalmazta meg és olvasta fel, néhai Albert Álmos városépítő tevékenységét Czimbalmos Csaba városgazda méltatta, aki tizenhat évig dolgozott együtt a tavaly elhunyt Albert Álmossal mint alpolgármester. A díszoklevelek szövegét Antal Árpád olvasta fel, eszerint: Szilágyi Zsolt „nemzetközi hírnévre szert tevő előadói, karnagyi, művészi, pedagógusi és fáradságot nem ismerő szervezői múltjáért, Sepsiszentgyörgy sajátos zeneművészeti értékeinek folyamatos újrateremtése és átörökítése terén hivatástudattal végzett tevékenységéért, valamint a jövő nemzedék zenei mentorálásáért” kapott Pro Urbe díjat, Albert Álmos pedig „sokrétű városfejlesztői munkájáért, az általa vezetett település történelmi arcélének megóvása mellett egy korszerű, polgári élettér megteremtése érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért, identitásunk és nemzeti öntudatunk erősítéséért, kizárólag a köz szolgálatába állított, két évtizeden is túlmutató fáradhatatlan hitéért” részesült posztumusz elismerésben, a neki adományozott oklevelet és plakettet özvegye vette át. Szilágyi Zsolt személyesen köszönte meg a díjat az önkormányzatnak, az együtt elért eredményekért pedig a korábban általa vezetett Vox Humana kamarakórusnak és fiának, a jelenlegi karnagynak mondott köszönetet. Meglepetésként egy régi videofelvételről elhangzott a megzenésített Miatyánk Szilágyi Zsolt előadásában.
Az ünnepség végén a kórus előadta Kodály Zoltán–Sík Sándor Te Deumját, az önkormányzat képviselői kezdeményezésére délután koszorút helyeztek el Albert Álmos sírjánál a közös temetőben. (Mindkét laudációt lapunk holnapi számában közöljük.)
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukott törvény, bukott jogok
45. (1) "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van az anyanyelvi oktatáshoz és képzéshez… (3) A kisebbségek felsőfokú oktatásában az egyetemi képzés I. ciklusán, a diplomavizsgán, a képzés II. mesteri ciklusán, a képzés III. doktorátusi ciklusán valamint az egyetemi utáni képzésben biztosított az anyanyelvű oktatás."
Ha valaki azt gondolná, hogy a 2011. évi 1-es tanügyi törvény idézett cikkelyeit – és egyáltalán a törvények betűjét – komolyan kell venni Romániában, akkor a fővárosi legfelsőbb bíróság e heti döntésének ismeretében rájön, hogy tévedett. Ebben az országban a törvényeknek is két arca van. Egy vigyorgós kifele, hogy milyen széles körű jogokat biztosítunk a nemzetiségeknek, a másik befele néző, szigorú, ami mindig a többségieknek ad igazat. No persze, ha ütni kell, ha be kell fogni a kisebbségiek száját, azonnal életre kel az elfelejtett holt betű, s úgy hullnak el tisztségviselőink, mint az áprilisi fák szirmai a szélben. Eközben haja szála sem görbül azoknak, akikről közismert, hogy se szeri, se száma az általuk elkövetett visszaéléseknek és törvénytelenségeknek.
A hosszúra nyúlt bevezető után igen keserűen kell kimondanunk, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen "megbukott" a tanügyi törvény. S ezzel együtt az törvény biztosította jogunk, hogy önrendelkezéssel bíró, önálló főintézetként működjön a magyar oktatás. De megbukott a fővárosi legfelsőbb bíróságon is, ahol nyílt többségpárti döntéssel jóváhagyták a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság előírását, miszerint a multikulturálisnak csúfolt MOGYE-n továbbra is román nyelven kell tartani a gyakorlati órákat és a kórházi gyakorlatot. A döntés megerősíti az egyetem kisebbségellenes chartájának előírását, amelynek kedvező igazságügyi elbírálása ellen a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület, majd a később csatlakozó diákszervezet és az EMNT és EMNP nyújtott be fellebbezést a legfelsőbb bíróságra. A fellebbezésnek nem adtak helyet, holott a tanügyi törvény 5. szakasza kimondja, hogy az oktatásügy és a szakmai képzés terén a 2011. évi 1-es törvény minden más szabály fölött áll. Kincses Előd ügyvéd kitartása és igyekezete ellenére a romániai igazságszolgáltatás másképpen gondolja, így hát marad az út a strasbourgi emberjogi bírósághoz. Addig is védve van a csak románul beszélő tanársegédek, gyakornokok hada, akiknek az érdekei fölülírják a törvényt. A MOGYE-n pedig, ahelyett hogy bevezetnék a magyar nyelv oktatását, hogy a román orvosok is szót értsenek a magyar beteggel, azt előírni, hogy a magyar orvos románul szóljon a magyar beteghez, a legócskább diszkrimináció. Bezzeg az elmúlt rendszerben jól fogott a tanulmányaikat csak magyarul végzett orvosok és gyógyszerészek serege Moldvában, Dél- Romániában, ahova kényszerűségből kihelyezték őket és becsülettel gyógyították a színromán lakosságot! Kit érdekelt akkor, hogy magyarul tanulták az elméletet és a gyakorlatot is?
Ami pedig a mát illeti, kétségtelen, hogy sokan belefáradtak a küzdelembe, de egymásnak feszülve, összefogás nélkül sajnos nem lehet elérni semmit.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szatmárnémetiben ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa
A választás a magyarság biztonságérzetéről is szól
Szombaton Szatmárnémetiben, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén tartotta az RMDSZ önkormányzati kampánynyitó rendezvényét. Kelemen Hunor szerint ma a teljes szövetségnek erősnek kell lennie, mint azoknak az önkormányzati kollégáknak, akiket az elmúlt időszakban ártatlanul meghurcoltak, és akik megtehették volna, hogy nem vállalják az újabb megmérettetést. A június 5-én tartandó romániai önkormányzati választások nemcsak a településfejlesztéssel, infrastruktúrafejlesztéssel kapcsolatos kérdésekről szólnak, hanem arról is, hogy sikerül-e visszaállítani Romániában a magyarok biztonságérzetét – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az a közösség, amelyik nem érzi magát biztonságban, szabad sem lehet, és nem gyarapodhat, nem fejlődhet megfelelőképpen. Az elnök megemlítette: az RMDSZ árnyékjelentést készített a román kormánynak az Európa Tanács számára összeállított kisebbségi jelentéséhez.
Nyomatékosította: nem az RMDSZ tért vissza a sérelmi politizáláshoz, ahogy ezt sokan állítják, hanem a román állam tért le a jogállamiság útjáról. "Az az állam, amelyben a többség és a kisebbség között ingatag a béke, nem lehet biztonsági tényező a térségben" – jelentette ki Kelemen Hunor. Azt a tényt, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának 2015-ös jelentésébe az erdélyi magyarság számtalan sérelme bekerült, úgy értékelte: "a rakétavédelmi pajzs alatt mégsem kerülnek árnyékba a kisebbségi jogok".
Az RMDSZ elnöke szerint – még ha utópiának is tűnik – a magyarság nem mondhat le arról a törekvéséről, hogy Romániában köttessék egy etnikumközi megállapodás a kisebbségi jogokról. Ehhez kell kitaposni az utat. Szerinte a júniusi önkormányzati választásokon és az őszi parlamenti választásokon olyan helyzetet kell teremteni, amelyben számolni kell az RMDSZ erejével.
"Ma az is kérdés, a legfontosabb kérdés, hogy vissza tudjuk-e állítani Erdélyben, Romániában a magyarok biztonságérzetét. Ezt folytatni fogjuk, de az elkövetkező időszakra új feladatokat is kitűzünk magunk elé" – mondta továbbá Kelemen Hunor, és felsorolta azokat a közösségi prioritásokat – az ifjúság- és családpolitika, oktatás- és vidékfejlesztés, műemlékvédelem és önkormányzatiság, illetve a romák felzárkóztatása terén –, amelyeket az RMDSZ 2016-os önkormányzati választási keretprogramja foglal össze. Hozzátette: az RMDSZ azon lesz, hogy a magyarok politikai képviselete erősödjön, polgármesterek százai és tanácsosok ezrei gondoskodjanak arról, hogy a település fejlődjön, a közösség pedig biztonságban érezhesse magát. "Huszonhat év alatt bebizonyosodott, bebizonyította a közösség és a szövetség is, hogy a képviselet egyik biztos alapját az önkormányzatiság jelenti, hiszen helyben könnyen át lehet látni azt is, hogy melyik megoldás milyen hatékonyan működik a közösség érdekében" – tette hozzá a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor felsorolta az RMDSZ választási programjának a főbb elemeit, amelyeket az SZKT ülésein a szövetség vezető politikusai bontottak ki részletesen. A program kiemelt célja, hogy a szövetség majdani önkormányzati képviselői esélyt, munkahelyeket biztosítsanak a fiataloknak, rezsicsökkentést a családoknak, gyermekközpontú, minőségi oktatást a gyermekeknek, az épített örökség védelmét, valamint a mélyszegénység felszámolását, a roma közösség munkaerőpiaci esélyének a megteremtését – hangsúlyozta az elnök. A programot elfogadta az RMDSZ vezető testülete.
Az SZKT ülésén az RMDSZ fontos önkormányzati tisztségekre pályázó politikusai is felszólaltak. A szatmárnémeti polgármesteri tisztségre pályázó Kereskényi Gábor parlamenti képviselő kijelentette, hogy a városnak több kárt okozott a Szociáldemokrata Párt színeiben megválasztott jelenlegi polgármester, mint száz év árvizei. Ezért van szükség arra, hogy négy év kimaradás után ismét RMDSZ-es polgármester vezesse a várost.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kapta a legnagyobb tapsot, aki arról beszélt, hogy Székelyföld is beszorítottnak érzi magát, ha a Partiumban, Belső-Erdélyben a magyarok kiszorulnak a vezető önkormányzati tisztségekből. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak Kolozsvár a feje, Partium a keze, Székelyföld a lába, a szórvány pedig a szíve.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere azt hangsúlyozta, hogy olyan önkormányzati vezetőkre van szüksége az erdélyi magyar közösségnek, akik nemcsak a lelkiismeretesen, hanem a lelkesedéssel végzett munkával tudják visszanyerni a közösség bizalmát, meg tudják erősíteni a közösség saját erejébe vetett hitét.
A székelyudvarhelyi polgármesteri tisztségre pályázó Arros Orsolya arról beszélt, hogy olyan körülmények között próbál tenni a városáért, amikor a jelenlegi, szintén RMDSZ színekben megválasztott polgármester iránti bizalom fogyott el Székelyudvarhelyen.
Zárszavában Kelemen Hunor arra figyelmeztetett, hogy még mindig nem tisztázott, hogy egyfordulós vagy kétfordulós polgármester-választást tartanak júniusban, erről május 4-én dönt majd az alkotmánybíróság. Úgy vélte, ha az alkotmánybíróság úgy döntene, hogy kétfordulós választást kell tartani, az első fordulót nem lehetne megtartani június ötödikén.
Népújság (Marosvásárhely)

Lovagkereszttel kitüntetettek
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)

Vajola – falu a mezőségi dombok tenyerében
Évszázadok vándorai
Szászrégentől északkeletre vezet az út. Egy ideig még látni a Kelemen-havasok késő tavasszal is hófödte csúcsait, majd a lankásabb hátú dombok között kígyózó úton haladunk. A helységnévtábla feliratára fogékony szemlélőnek feltűnik, hogy az első település, Dedrád neve csak románul van kiírva. Aztán Dedrádszéplak következik, ahol magyar és román nyelvű tábla köszönti a faluba érkezőt, Bátoson németül és románul jelzik a települést. Majd a községközpontban hirtelen, mutatóujjként jelzi az irányt egy tábla Vajola felé. Ez már csak egynyelvű, szerény, talán azért is, mert zsákutcába terel. Jó minőségű, aszfaltos út vezet a községközpontból a hozzá tartozó faluba. Mintegy hét kilométer után enyhe emelkedő következik. Innen csodás kilátás nyílik a települést övező dombok tenyerébe simult házakra. A domboldalon impozáns templom áll, tornya a központban. E két épület köré húzták fel évszázadok alatt a házakat. Az utcák csendesek, csak a központi kocsma napernyői alatt meghúzódó falubeliek vitatkoznak a közélet kérdéseiről. Nem volt mindig így.
Sajátos erdélyi nemzetiségi olvasztótégely
A krónikákból kiderül, hogy valamikor középkori katolikus templom állhatott a mai helyén, amely 1778-ben épült. A lakók a középkorban, a reformációt követően felvették a lutheránus vallást. S hogy a közösségben nem mindig volt egyetértés, igazolja az is, hogy a templomépítők nem tudtak megegyezni abban, hova helyezzék el Isten házát, így aztán egyesek a falu közepébe, mások jól látható helyre, a domboldalra akarták felhúzni. S hogy mindkét csoportnak igaza legyen, megoldották. Azóta a templom és tornya egymástól távol áll. Az itteni szászoknak nem voltak olyan jogaik, mint a királyföldieknek, ezért már 1820-ban fellázadtak a nagybirtokosok ellen, akiknek a számvevőit elűzték a faluból. Nem tudni mikortól, állítólag a XIX. század elejétől költöztek be a faluba azok a cigányok, akik felvették az evangélikus vallást, és fokozatosan elfoglalták a szászok helyét. Az etnikai arányt drasztikusan megváltoztatta a második világháború és a világégést követő időszak. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szovjet hatalom mellé, a németeket két irányból támadták, ezért fokozatosan kivonultak Erdélyből. Szeptember 12-én Vajolából 640 lakost evakuáltak. Helyükbe az új hatalom magyarokat telepített.
Karácson Péter a vajolai katolikus templom gondnoka, a magyar közösség elöljárója, közösségi szervezője. Szülei is a második világháborút követően telepedtek Vajolára Gyimesbükkből. A vajolai magyarok történetét a szépen rendbe tett katolikus templomban meséli:
– 1945-ben a Magyar Népi Szövetség a megalakult román kormánnyal tárgyalásokon elérte azt, hogy a Szászrégen környéki, addig többnyire szászok által lakott, de kiürített községekbe a helyükbe magyarokat telepítsenek. Az egyezmény alapján ide 1945-végén, 1946 elején 800 székely és csángó családot telepítettek. Úgy volt, hogy a 200 csángó Dedrádra költözik, a többi Bátosra és Vajolára, aztán közbeléptek a román szélsőséges pártok, főként az akkori nemzeti parasztpárt, és elkezdték kiűzni a magyarokat e helységekből. Bátoson, de még Vajolán is összetűzések voltak. Nappal megérkeztek a székelyek és a csángók, beköltöztek az üresen maradt szász házakba, éjjel a beszervezett román "gárdisták" gránátokat dobtak be az ablakokon. Volt, aki emiatt nem maradt. A családok saját költségükön, ahogy tudtak, gyalog, szekérrel, vonattal jöttek el a csángóföldről, amit nem térítettek meg. Akik viszont az atrocitások miatt haza akartak menni, azoknak a román állam ingyen vasúti kocsikat biztosított, csak hogy ne maradjanak. Az áttelepítettek több mint fele hazatért. Az üresen maradt házakba – a magyaroknak jogos egyezmény alapján biztosították – a dedrádi románok az erőszakot követően törvénytelenül költöztek be. Akkor is nemzetiségi kirakatpolitika folyt.
1945-től, a második világháború befejezésekor Ausztriáig eljutott vajolai szászok közül közel 300-an visszatértek, s a későbbiekben visszakapták jogos tulajdonaikat. Egy időszakban egy-egy háznak két jogos tulajdonosa is volt: a szász, a betelepített magyar vagy a beköltözött román és/vagy roma család. Aztán az államosítás után úgy oldották meg a helyzetet, hogy az állam a telepeseknek adott házhelyet és 15.000 lej támogatást építkezésre.
Nem csoda, hogy már a 60-as évek felé megkezdődött a szászok kivándorlása. Karácson Péter tudomása szerint 1967/68-tól évente 2-5 család ment el. 1990-ben négy család élt Vajolán, ők is kivándoroltak a rendszerváltozás után, maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek.
Az utolsó vajolai szász, a 75 éves Moser Georg egyedül lakik. Vegyes házasságból született egyik fia itthon, a másik kettő Németországban él. Ő is beadta a kitelepedésre a kérvényét, de 1989 előtt elutasították. Aztán a rendszerváltást követően – a mezőgazdasági állami vállalatnál töltött 50 évi munka után – betegnyugdíjazták. Úgy döntött, itthon marad. Beszélgetésünk közben nosztalgiával emlékezik az 1980-as évekre, amikor a szászok még tartották népszokásaikat, amelyek aztán fokozatosan elmaradtak.
Hogy mégis áll az evangélikus templom, annak köszönhető, hogy a szászok helyére fokozatosan beköltözött cigányok felvették a vallást, sőt a nyelvet is megtanulták, hiszen az istentiszteletet német nyelven tartják. Több évtizede havonta kétszer van istentisztelet, amelyet a szászrégeni evangélikus lelkipásztor tart – mondja románul Barna Andor, az egyik egyházi tanácsos, aki gondozza a templomot, majd folytatja: az istentiszteleteken 30-50 személy szokott részt venni, ünnepekkor többen. Hogy mióta lettek evangélikusok, nem tudta, azt mondja, apáiktól örökölték a vallást. A templomot az evangélikus egyház rendje szerint gondozzák, egy kurátor és öt tanácsos felel az egyházközségért.
– Nem lopunk, becsületes, istenfélő cigányok vagyunk. Együtt nőttünk fel a szászokkal, magyarokkal, soha nem volt gondunk egymással – folytatja, majd fogja a templomkapu kulcsát és készségesen felkísér a domboldalra, hogy belülről is megmutassa az épületet.
– Emlékszem, amikor többen voltak a szászok, őrizték népszokásaikat, táncaikat. Volt kakaslövés, húsvét előtt nyírfát kötöttek a lányos házak kapujára, de volt olyan is, hogy éjszaka ellopták a kaput, pünkösdkor királyt választottak és kilovagoltak a faluba. Elmentek, nincs aki folytassa a hagyományokat, mi csak a vallást őrizzük – teszi hozzá az elhangzottakhoz.
A templombelső rendezett. Télen a gondnok házában tartják az istentiszteletet, nyáron a templomban. A bejárathoz közeli pad támláján évszámok jelzik a főjavítás éveit: 1906, 1970, 1994, 2012. Legutóbb az evangélikus egyház 20.000 eurót költött a templom renoválására. Megjavították a tetőt, felszedték a fal körüli padlózatot, hogy szellőztessék a falakat, felújították a padokat. Sajnos – mutatja az egyházi tanácsos – így sem tudták megakadályozni, hogy a talajvíz a falakba szivárogjon.
– Addig gondozzuk az épületet, amíg tudjuk – mondja a gondnok, majd hozzáteszi: mi is apadunk, 2016-ban három keresztelő és tizenegy temetés volt…
Megmutatja a temetőkertet, amelynek az elején régi szász sírok vannak, de már megjelentek a más vallásúak síremlékei is. Megtudjuk, egyes házakat, amelyeket a szászok átadtak más nemzetiségűeknek, azzal a feltétellel tették, hogy az új tulajdonos gondozza a hátrahagyott családi sírokat. Az egyik kövön furcsa jelek és felirat van. Kiderül, egy gazdátlan szász sírkőre szórakozásból fiatalok "rocker barátjuk nevét vésték fel". Viccnek szánták…
20 év múlva katolikus sem lesz a faluban
A katolikus templom udvarán folytatjuk a beszélgetést Karácson Péterrel, akitől megtudjuk, hogy az áttelepítés miatti zavaros helyzet stabilizálódott, a kollektív gazdaság fejlődésnek indult, 240 magyar maradt Vajolán. Aztán az évek során megkezdődött a lemorzsolódás. Az idősebbek elhunytak, a fiatalabbak közül aki nem kapott állást a kollektív gazdaságban vagy a mezőgazdasági állami vállalatnál, elköltözött. Az idén, vízkeresztkor számba vették a katolikusok létszámát. 107-en szerepelnek az egyházi jegyzékben, 40-en külföldön dolgoznak. Rajtuk kívül még két református él a faluban. Bátos községben mintegy 230 magyar van – tudjuk meg.
Ezt a fogyatkozást tükrözi az iskolai helyzetkép is. Craciun Ileana óvónő és Illés Daniela tanítónő oktatja a falu központjában levő, szépen rendbe tett épületben a kisebbeket. 20 óvodás és 11 kisiskolás (I–IV. osztályos) – román, magyar, cigány – jár az összevont osztályba. Tíz évvel ezelőtt két-két külön csoport volt – mondja az óvónő, azóta a szülők közül többen Olaszországban, Németországban dolgoznak, emiatt is csökkent a gyerekek létszáma. Bátoson még van I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás, ötödiktől azonban már rég nem gyűlt össze egy osztályra való magyar a községből.
Karácson Péter elmondja, a katolikus templomban az idén húsvétkor három év után egy keresztelő volt, ezzel szemben évente három négy egyháztagot temetnek el. Négy éve nincs ministráns. Ennek ellenére igyekeznek az ár elé akadályt gördíteni. A visszakapott egyházi gyümölcsös gondozásából az évek során sikerült némi pénzt fordítani a templom felújítására, az udvara rendbetételére. 1991-ben egy tornyot is felhúzhattak a korábbi imaház mellé. Két évvel ezelőtt az udvaron kettős keresztet állítottak fel, rajta a magyar történelem tragikus eseményeinek évszámai: 907, 1526, 1848/49, 1876, 1918. A maroknyi magyar itt ünnepel, emlékezik március 15-én, augusztus 20-án és október 6-án.
– A jövő? – kérdem a kereszt mellett a gondnoktól, aki hosszas gondolkodás után válaszol:
– Ha valami közbe nem jön, akkor ebben a templomban 20 év múlva románul kell prédikálni, mert elrománosodnak a magyarok. A vegyes házasságban élők inkább román iskolába járatják a gyerekeket, mert úgy tartják a szülők, hogy így jobban érvényesülnek a későbbiekben. A gyerekek már alig beszélnek magyarul. A kivándorlás "népbetegség" lett – folytatja –, amikor 1990-ben felszabadultunk, azt gondoltuk, hogy megfogtuk az isten lábát, közben a Luciferébe kapaszkodtunk. A világpolitikát úgy irányítják, hogy mindenki csak a pénz felé húzzon, pedig enélkül is meg lehet élni. Az ’50-es, ’60-as években szüleink öt-hat gyermeket neveltek fel sokkal szerényebb körülmények és lehetőségek között. Eljöttek szülőföldjükről, a csángóvidékről. Jó esetben egy lóval vagy két tehénnel kezdtek új életet Vajolán. Gazdálkodókként tartották el a nagyszámú családot. Ma is a mezőgazdaság fellendítése jelentené a jövőt, erősítené az itthon maradást. A rendszerváltás után visszakaptuk a család földterületeit, traktort vettünk, 10 évig mindent előteremtettünk, amire szükségünk volt. Aztán jött a válság, nehezebben mentek a dolgok, elkezdődött a kivándorlás. Pedig külföldön sem könnyű a megélhetés. A napokban ment vissza egy fiatal család Németországba, ahol évek óta dolgoznak. Megkérdeztem a családfőt, miért nem maradnak itthon? Azt válaszolta: ha az alagút végén lenne egy kis fénypont, egy percet sem ülnénk Németországban, de még nincs erre kilátás… Lehet, hogy igazuk van – mondja a gondnok.
*
Fűvel benőtt, terméskőből kirakott lépcső vezet a vajolai evangélikus templom felé. Az egyik földbe ágyazott kőbe valamikor betűket véstek. Kiolvasom: geboren – németül, született – magyarul. A szász temetőből származó sírkő felirata lehetett. Egy nemzetiség erdélyi hagyatékának kortalan töredéke. Ennyi maradt. Intő jel lehet mások számára is. Nem csak Vajolán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély sokat mellőzött első városi régésze ismét a köztudatban
Cserni Béla életéről, munkásságáról kötet készült, konferencia zajlott
özép-Kelet Európa első olyan nemzetközi régészettudományi konferenciája zajlott április 15. és 18. között Gyulafehérváron, amely ennek a régiónak a régészettörténeti kérdéseivel foglalkozott.
A konferencia ötletgazdája Szabó Csaba régész, a Pécsi Tudományegyetem és az erfurti egyetem Max Weber központjának doktorandusza volt, aki a rendezvényt Cserni Bélának (1842–1916), Erdély első városi régészének emlékére szervezte. Idén egy évszázada hunyt el ez a lelkes tudós, aki 1886-ban egyik alapítója volt a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Társadalomtudományi Társulatnak, és a Gyulafehérvári Múzeumnak, és életének nagy részét annak szentelte, hogy megmentse, összegyűjtse és szakszerűen bemutassa a város római kori emlékeit. A román szakirodalom által több mint fél évszázadon át mellőzött Cserni munkásságának is adózó konferenciát a gyulafehérvári egyetem és múzeum partnerségében sikerült megszervezni. Múlt és jelen összefonódott: Szabó Csaba maga is Gyulafehérvár római kori leletanyagának tanulmányozása közben ismerkedett meg elődje ásatási jelentéseivel, eredményeivel, kutatni kezdett, majd az elmúlt hetekben kiadta a Béla Cserni and the beginnings of urban archaeology in Alba Iulia című kötetet, amely az első monográfia a nagy régész életéről.
– Hogyan került Cserni és munkássága a látóteredbe?
– A doktori disszertációm egy része Gyulafehérvár római anyagával foglalkozik, s Cserni megkerülhetetlen volt; a leletek kapcsán folyton felbukkant neve, miszerint azokat „felfedezte”, „közzétette”… Az Apulumi maradványok című, 15 részes régészeti jelentései ismertek voltak ugyan, csak persze románra soha sem fordították le őket. Amikor elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy családjáról semmi információval nem rendelkezünk, és hogy az életében hatalmas fehér foltok vannak.
– Mikor merült fel benned a gondolat, hogy konferenciát szervezz Cserni emlékére?
– A konferencia ötlete már a tavaly megfogalmazódott bennem, amikor elkezdtem kutatni Cserni hagyatékát, amely főleg a gyulafehérvári múzeum levéltárában van, de jelentős anyag található még az Érseki Levéltárban és a Batthyáneumban is. Vannak források a Magyar Országos Levéltárban, Budapesten, illetve külföldön is – megtaláltam például Cserni és a belga ókortörténész, Franz Cumont egymással váltott leveleit Rómában, a Belga Akadémián. Mivel 35 nagynevű tudóssal tartott fenn állandó levelezést, feltételezem, hogy kell lenniük még hozzá kötődő iratanyagoknak más külföldi országokban is. Én közel félezer dokumentumot gyűjtöttem össze, főleg levelezéseket, ásatási jelentéseket, az utazásaival kapcsolatos iratokat, rajzokat, útinaplóit és térképeit.
Tavaly elkezdtem írni Cserni biográfiáját, és arra gondoltam, hogy idén, halálának századik évfordulóján jó lenne egy nemzetközi konferenciát is szervezni az első gyulafehérvári régésznek az emlékére, hiszen munkássága annyira európai, akadémiai kapcsolatrendszere olyannyira kiterjedt volt, hogy munkássága mindenképpen lehetőséget ad az átfogó megközelítésre.
– Hogyan kötődik Cserni Béla munkássága a szimpóziumnak a témájához?
– Cserni Erdély első városi régésze volt, és a konferencia témáját is a városi régészet közép-európai kezdetei képezték; ilyen jellegű régészettörténeti konferenciákat eddig többnyire Nyugat-Európában szerveztek, Közép-Kelet Európában valahogy elmaradt a régészet 19. századi aranykorának, tudományággá válása időszakának kutatása.
ZAY ÉVA
Cserni Béla (1842 – 1916)
Szabadság (Kolozsvár)

Városnapi világrekord és világzene a Szent György Napokon
Rengeteg színes rendezvénnyel, koncertekkel, szórakoztató programokkal várta a közönséget a több mint egy hétig tartó, tegnap este zárult 25. Szent György Napok.
Világrekorddal is büszkélkedhet a háromszéki városnapok, ugyanis Orbán-Barra Gábor megdöntötte az egy keréken való helyben ugrálás csúcsteljesítményét. A sepsiszentgyörgyi triálkerékpáros a tervezett 555 helyett 561-et ugrott, ezzel a teljesítménnyel 66-tal szárnyalta túl az érvényben lévő világrekordot, a 495-öt.
Újabb kerékpáros világcsúcs
„Nagyon fáj a kezem, alig tudok fogni, de ez most nem számít, nagyon elégedett vagyok. Volt egy pont, úgy 430-450 körül, amikor éreztem, hogy nem bírom tovább, de aztán a közönség biztatására sikerült túljutnom a mélyponton, és így terv felett teljesítettem” – mondta Orbán-Barra Gábor. A színpadon Tischler Ferenc, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, Alin Savu közjegyző és Traian Goga, a Román Kerékpáros Szövetség főtitkára követte figyelemmel és számolta az ugrásokat.
A jegyzőkönyvet és a videofelvételt a napokban továbbítják a Guinness-bizottsághoz. Orbán-Barra Gábornak nem ez az első világrekordja. Két évvel ezelőtt, a 23. Szent György Napok keretében a megyeszékhelyi sportoló két Guinness-rekordot állított fel. Közel tíz méterrel döntötte meg a kerékpárral való hátramenet világrekordját, az addigi 18,18 méter helyett ugyanis 27,58 métert sikerült megtennie. Az egy keréken való ugrálás rekordkísérlete is sikeres volt. Az addigi 240 helyett 309-et sikerült ugrania. Ezt időközben felülmúlták (495), de a sepsiszentgyörgyi sportoló most újabb világrekordot állított fel.
„Soha nem leszünk amerikaiak”
Megannyi koncerten bulizhatott a városnapok közönsége, így többek közt a magyarországi The Balkan Fanatik fellépésén. Hét éve koncertezett a zenekar utoljára Sepsiszentgyörgyön, ahol pénteken ismét színpadra léptek. A fellépést megelőzően közönségtalálkozót tartott Lepés Gábor és Yorkosz Tzortzoglou, a zenekar két tagja az Ifjúsági Udvarban. A The Balkan Fanatik 2009 óta nagy utat járt be, egy sokkal progresszívebb lemezanyagot jelentetett meg akkoriban, így a Los Angeles-i rapsztár Prophet közreműködésével megszületett az American Perestroika című albumuk, amelynek beharangozó slágere a Ha te tudnád című anyag. „A dal megjelenése indított el bennünket egy másik, populárisabb irányba, nagyjából 2010 óta készülnek a közönség számára közérthetőbb anyagok” – mondta el Lepés Gábor, a magukat hip-hop-electronica-worldmusic duóként emlegető The Balkan Fanatik egyik tagja.
Az együttes 2009 óta egyébként a Balkan Fanatik nevét a The Balkan Fanatikra változtatta, mint poénosan megjegyezték: a The Beatles zenekar tiszteletére, ám hozzáteszik magyarázatképpen a fiatal nézőközönségnek, hogy az említett brit zenekarnak köszönhető a populáris ifjúsági kultúra, amelyben ma is élnek. Yorgosz Tzortzoglou kifejtette, igyekeznek a Kárpát-medence s egyben a kelet-európai népdaloknak a mai hangzásával megismertetni a közönséget. „A magyar népdalok és ezeknek a különböző mai formában való feldolgozása, bemutatása határoz meg minket: többféle műfajt használunk hangszerelési elemként, így brit-pop, indie rock, reggae, ska és technófeldolgozások is születnek” – mondta el Lepés Gábor. „Igazából nem a zenei stílusokhoz ragaszkodunk, hanem inkább játszunk velük, hogy passzoljon a kiválasztott népdalokhoz” – tette hozzá. A népszerű Tavaszi szél vizet áraszt dal történetével kapcsolatban elmondták, tavaly Pekingbe kaptak meghívást, a Magyar Intézetbe, és barátságok alakultak ki helyi alkotókkal. Lepés hozzátette, szerették volna, ha elkészíthetnek egy közös, Kelet-Európa–Ázsia elemeit felsorakoztató dalt. Az együttes feladata a zenei alap létrehozása volt, majd sajátos módon rögzítették az anyagot.
„Örülök, hogy ennyi a fiatal itt, szeretnénk, ha úgy amerikanizálódnánk, hogy a mi sajátos kultúránk a szívünk csücskében maradna” – mondta Yorgosz. A közönségtalálkozón a két meghívott néhány fiatalt arról kérdezett, hogyan élik meg az erdélyiséget, illetve milyen a népdalokhoz való viszonyuk. Mint a duó tagjai elmondták, az a baj a mostani fiatalokkal, hogy klikkekben járnak, ugyanakkor a mainstreamre figyelnek, pedig sok mindenki másra is kellene. Utánozhatatlan zenével és eszméletlen bulival koronázta meg a szombat estét a Pokolgép a Szent György Napok Főszínpadán. A jócskán veterán együttes több mint kétórás, intenzív Pokolgép-élménnyel köszönte meg a közönségnek azt, hogy a kései időpont és a nem éppen kedves időjárás ellenére is teljesen megtöltötték a rendelkezésre álló teret.
„Ilyen élményben, mint amit most a Szent György Napokon tapasztaltunk, rég volt részem. Ezt halál komolyan mondom. Fantasztikus közönség volt. Eddig ez volt az év koncertje” – mondta a Szentgyorgynapok.ro-nak Tóth Attila. A Szent György-napi koncertek sorozatát tegnap este a tervek szerint a jellegzetes hangú brit énekesnő, Bonnie Tyler fellépése, majd a legendás LGT tagjainak, Somló Tamásnak, Karácsony Jánosnak és Solti Jánosnak a koncertje zárta. A városnapi programsorozat megannyi pontja vonzotta a gyerekeket is, akik birtokba vették a Bodok Szálló előtti teret. A Csíkos, pöttyös, kockás gyermekbirodalomban a tipegőktől a kamaszokig mindenki találhatott életkorának és érdeklődési körének megfelelő foglalkozást. A jókedv kötelező volt, egy szabály volt csak: játszani és játszani.
Kapcsolódási pontok a kultúrában
A kultúra nemcsak a különböző népcsoportok közötti jobb megértést szolgálja, hanem hozzájárulhat a gazdaság fejlődéséhez is – fogalmazta meg Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi polgármester-helyettes a Kulturális célkitűzések a városfejlesztésben című konferencián a hétvégén.
A Szent György-napi rendezvényen hét ország tizenegy városának küldöttei vettek részt. Sztakics Éva szerint ez a megfontolás állt a középpontban akkor is, amikor Sepsiszentgyörgy megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet. „Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a kultúra kapcsolódási pontokat teremt. Városunkban a magyar és román közösség igyekszik megtartani saját identitását, de ezen túl a színházak, a koncertek, a különböző kiállítások azok, ahol az emberek egymással találkoznak, ahol lebomlanak az etnikai falak” – mondta a polgármester-helyettes. Sztakics Éva hozzátette, a kultúra a gazdasági élet fellendítéséhez nemcsak a kulturális turizmussal járul hozzá, hanem azzal is, hogy alkotó energiákat szabadít fel. Tanulságos volt meghallgatni a különböző statisztikákat, értéktárakat, az egyes települések kulturális stratégiájának bemutatóit – nyilatkozta Knop Ildikó. A sepsiszentgyörgyi Városimázs Iroda munkatársa, a projekt koordinátora „első hallásra szinte hihetetlennek” találta, hogy a Sepsiszentgyörgynél alig kétszer nagyobb Kecskeméten 1600 civil szervezet működik.
A város és identitás, valamint az élhető város a kultúrán keresztül témákat boncolgató konferencián magyarországi (Cegléd, Kecskemét, Kiskunhalas, Mosonmagyaróvár), szerbiai ( Magyarkanizsa), németországi (Drezda), horvátországi (Kopács), szlovákiai (Királyhelmec) és albániai (Tirana) küldöttségek vettek részt. Ugyanezen testvér- és partnertelepülések részvételével jött létre a Lábas Ház előtt vasárnap estig megtekinthető Autentikus és stilizált népviselet című kiállítás. A testvérvárosok jellemző népviseletei mellett a Simó Julia által készített, a térségre és Erdélyre jellemző autentikus népviseleteket és a Hampel Katalin által készített stilizált viseleteket is megtekinthették az érdeklődők. „Az interaktív tapasztalatcserének, a kultúrák közötti párbeszédnek fontos szerepe van a határokon átnyúló kapcsolatok dinamikájában, ugyanakkor helyi szinten közösségünk értékteremtő működésére is kedvező hatással lehet, ezáltal hozzájárulva az Európai Unió transznacionális célkitűzéseinek megvalósításához” – hangsúlyozta Sztakics Éva.
Elhallgatott sorsok
A Szent György Napok gazdag kulturális programsorozatot kínált az érdeklődőknek. Telt házas, az emlékektől elérzékenyülő közönség előtt mutatták be Csinta Samu Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényét a Szent György Napok keretében a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. Fekete Réka újságíró, a kötet szerkesztője elmondta, a Székely Mikó Kollégiumban mindig nagy volt a fegyelem, s ezért is különös, hogy 1975-ben megtörtént az eset: 1956 után Háromszéken, de talán egész Erdélyben nem történt hasonló rendszerellenes szervezkedés, majd annak kivitelezése, mint 1975-ben. „Harcoljunk Erdélyért, amíg nem késő – ez volt annak a plakátnak a szövege, amelyet mikós diákok egy csoportja 1975. november 23-án kiragasztott a város több pontján. Ha nagyon nevén akarnánk nevezni a dolgokat, akkor gyermekcsínynél vagy inkább gyermeki őrültségnél alig volt több” – állapította meg több hónapos kutatás után a szerző.
Az események Jakab Lehel vezérlésével zajlottak, aki szívesen idézte fel az eseményeket, ám súlyos betegséggel küszködik csakúgy, mint az akcióban szintén részt vevő felesége, Serestély Éva. A szerző szerint a két személy betegsége nem függetleníthető a történésektől, amelyek a plakátok kiragasztása után megtorlás címén következtek. A tényregény megírásához Bong Csaba, Hervai Katalin, Bernád István, Kolumbán Emese, azaz az akcióban részt vevő generáció tagjainak családi hátterét is vizsgálta a szerző. Nagyon különböző utat jártak be ezek az emberek, amíg Jakab Lehel szigorú, a szocialista rezsimnek tűzön-vízen megfelelni igyekvő családban nőtt fel, addig Hervai Katalin például liberális, nyitott, érdeklődő, ám nagyon konzekvens, mindenféle politikai szélsőséget elutasító családból származott – ecsetelte Csinta Samu. „Végeredményben megúszták ezt a csínyt, mert nem került Bukarestbe, nem használták fel példastatuálás céljából, viszont a megtorlások következtében többek is pluszkanyarok megtételére kényszerültek, illetve végzetesen kisiklott mások élete” – mondta a szerző, utalva Márton László esetére is, aki önkezével vetett véget életének. Csinta Samu Plakátballada című tényregénye ennek a sorstragédiákba torkolló eseménysornak állít emléket.
„A mikós szellemiséget az egyre durvuló ceaușescui időkbe is átörökítő diákok leckét adtak nemzetféltésből, áldozatvállalásból” – mondta a szerző, aki arra törekedett, hogy a történeten keresztül kirajzolódjon a hetvenes évek Sepsiszentgyörgye. Az a tabló, amely még emlékeztetett ugyan a békeidőkben lévő megyeszékhelyre, de már kiüresített, helyenként lebontott házak és gombamód felépülő tömbházak vetítették elő a szocializmus minden egyéniséget kizáró jövőképét. Az eseményen a diákcsíny után leváltott, a Székely Mikó Kollégium korábbi igazgatója, Albert Ernő is jelen volt. Mint fogalmazott: sosem rótta meg ezeket a fiatalokat, elmondása szerint hogyan is tehette volna, hiszen értékes gondolkodás volt az övék.
Bencze Melinda, Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Tanultunk eleget a fekete márciusból?
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tisztelettel emlékezik mindazokra, akik a marosvásárhelyi fekete március eseményei során jogos követeléseiknek hangot adva, határozottan kiálltak a romániai magyar közösség szabadságának és biztonságának megteremtéséért” – kezdődik a tulipános meghívó szövege.
Amely az RMDSZ jelenlegi és volt elnöke nevében és aláírásával arról szól, hogy a szövetség Ezüsttulipán díjat nyújt át azoknak, akik 26 évvel ezelőtt, 1990 márciusában az RMDSZ székházának padlására szorultak.
Bár az előre megtervezett forgatókönyv szerint zajló rendezvény főszervezője szerette volna elkerülni a hozzászólásokat, a korábbi években tanúsított gyakorlathoz hűen a szólásszabadság igénye mégiscsak győzedelmeskedett. Így hát a Bernády-házban április 15-én megrendezett fogadásra javasolt „kibeszélés” helyett végül sikerült a nyilvánosság előtt felolvasnom gondolataimat. Megtisztelő, hogy én is díjat vehetek át. Viszonylag az elsők között, hiszen az RMDSZ tavalyi kongresszusán alapította ezt az elismerést.
Valóban, ezerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Az RMDSZ-székház ostromáról eszembe jut a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában. Nem voltam hős, még csak bátor sem, padlásra felszorult társaimmal együtt féltem és szorongtam. Szerencsére áldozat sem lettem. Később családapa, egyetemi oktató, közösségszervező, gondolatait és vívódásait másokkal megosztó értelmiségi vált belőlem. Köszönöm a Jóistennek, a sorsnak, hogy most itt lehetek. Hogy nem vagyok máshol, mégcsak Magyarországon sem.
És köszönöm a díjat, amit nekem is szántak. Neveltetésem szerint minden köszönnivaló, amit adnak, amit adni szándékoznak. De meg kell jegyeznem: még sokan kiérdemelnék, kiérdemelték volna a figyelmet határozott kiállásuk miatt. No meg azt sem hallgathatom el, hogy sokkal lényegesebb dolgokat is alkottam, cselekedtem az elmúlt negyedszázadban, ami miatt esetleg elismerő oklevelet kaphatnék. Mert azt természetesnek tartom, hogy huszonhat éve és huszonhét napja belekeveredtem az események sodrába. Ugyanúgy természetesnek tartom, hogy harminchat napja jelen voltam a Székelyföld megmaradását biztosító autonómia melletti tüntetésen. Igaz, utóbbi tettemért kétszáz lejre büntettek, a régiért viszont díjat vehetek át. Ennyit változott volna a világ?
Az én világom legalábbis sokat változott. Huszonhat esztendeje a Maros megyei RMDSZ alapítója, egyúttal ifjúsági vezető voltam. Főszervezője, házigazdája a marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt és marad. Sütő András március 17-én reggel írt és a megnyitón felolvasott köszöntőlevele talán az utolsó írás volt – vagy legalábbis az utolsók közé tartozott –, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott. Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait. És fülembe cseng az alaposan félrevezetett Görgény-völgyiek „Halál Bolyaira!” kurjantása.
A továbbiakban Marosvásárhely fekete márciusára az események sodrában íródott naplójegyzeteimből idézve, teljes őszinteséggel emlékezek: „Március 19., tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök.
Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan elvegyültem az emberek közé, csak utólag vert ki a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálta. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat.”
Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még több mint huszonhat év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött. Utólag ráébredve: sok esetben a világnézetet és a hovatartozást mellőzve.
Emberöltőnyi távolságban nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak még akkor is, ha megválaszolásukra már nem vállalkozunk. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk oly széthúzóak, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe? Most vagy soha? Siker vagy kudarc? Katarzis vagy frusztráltság érzése? – az erdélyi magyarság újkori történelmének ma is időszerű kérdései. Ki-ki ítélje meg saját maga, miből kaptunk többet.
Magamat idézem újból, ezúttal a tények vizsgálatából következtetéseket megfogalmazó kutatóorvost: „Sajnos Székelyföldön a legmagasabb az öngyilkosság előfordulása, az előidéző depresszió fontos előrejelzője az alacsony iskolázottság, a munkanélküliség, a rendezetlen családi állapot. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző, sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció, romló közérzet, növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A demokrácia védi ugyan az egészséget, de képtelen igazságot teremteni, márpedig az igazság felvállalása nem könnyű, és egyáltalán nem egészségmegőrző tényező. A lelkiismeretes közszolgálat együtt járhat a korai megbetegedés/elhalálozás kockázatának a felvállalásával. Áldozat vagy hős az, aki túllépi testi-lelki megpróbáltatásai határait? Vajon összefüggésbe hozható-e az egészséggel vagy a betegséggel a székelység identitásmegőrző nemzeti jelképe, a székely zászló?”
Valóban, napjainkban is égetően szükségünk van határozottan kiállókra, netán bátrakra. Akik kitűzik és lobogni hagyják a székely zászlókat, akik a gyávák és haszonélvezők között is vállalják a lélekből – és nem az agytekervényekből – jövő áldozatot, akik a közösséget önmaguknál, akár életüknél is fontosabbnak tartják. A hősöket megilleti az elismerés, csak nehéz meghatározni, hogy mi és ki dönti el hősiességüket. Óvjuk őket, hogy ne váljanak áldozatokká! És ne mossuk össze a bátrat és a gyávát, a hőst és az áldozatot, az egyéni és a közösségi szolgálatot! Miközben egyre nehezebb megválaszolni a kérdést: a mai viszonyok között bátorság vagy áldozatkészség kell a választásokon a jelöltség elvállalásakor? Vagy valami más? Sajnos értékeink alaposan összemosódtak, amiért mi is felelősök vagyunk. Az új világ „vívmánya” a mi számunkra is az értékek és az értéknélküliség bonyolult összekeveredése, azok képviseletének dilemmája. Vagy kellene egy újabb padlástörténet, hogy jogaink és szabadságunk mellett határozottabban kiálljunk?
Végülis számunkra miről szól 1990 márciusa? Bizonyára többedmagammal együtt, a RMDSZ székházának padlásán eltöltött emberöltőnyinek tűnő órák hitelességéből táplálkozva, hiszem és vallom, hogy magyar részről a fekete márciusi események elsősorban a marosvásárhelyi és nem marosvásárhelyi magyar közösségről, a „kisemberekről” szólnak. Őket illeti elismerés a mai napon. Ők köszönik meg az erre irányuló odafigyelést. Hiszen régóta nem tabutéma, hogy az események megítélése túlpolitizált, ezért sok esetben nem felel meg az egykori átélők, mai visszaemlékezők által tapasztalt valóságnak. De miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából? Miért? És hogyan tovább, erdélyi magyarság?
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

Főhajtás Szent László előtt: állandó kiállítás a váradi vártemplomban
Állandó kiállítás nyílt Szent László királyról a nagyváradi vártemplomban, a Várad várának regéje Szent László királyról című tárlatot vasárnap délután nyitották meg a 25. Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében.
A nagyváradi római katolikus püspökség által szervezett kiállítás a püspökség közleménye szerint szintézist kíván nyújtani Szent László király Nagyváraddal kapcsolatba hozható emlékeiről, a középkori székesegyházról, a szent sírjáról, illetve máig fennmaradt ereklyéiről. A tárlatot színes, többnyelvű információs panelek és a várban végzett ásatások alkalmával feltárt tárgyak együttese alkotja, ezek segítségével hozza karnyújtásnyi távolságba az egyházmegye és a város alapítójának alakját.
A megnyitón mondott köszöntőbeszédében Böcskei László püspök arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy katolikus vonatkozásban a város és az egyházmegye fő temploma mindig a székesegyház, amely a hitben való meggyökereződésre, az ebből fakadó kibontakozásra és életre emlékeztet. Rámutatott, hogy a nagyváradi római katolikus püspökség bölcsője a várban található, azon a helyen, ahol Szent László király monostort és székeskáptalant alapított, székesegyházat építtetett.
Ezentúl a zarándokok és látogatók, akik a vártemplom küszöbét átlépik, nemcsak egy márványtáblán lévő feliratot találnak, amely Szent László nagyváradi örökségére emlékeztet, hanem többnyelvű, színes pannókról szerezhetnek bővebb ismereteket a szent életéről, hagyatékáról, hívta fel a figyelmet az egyházi elöljáró. Arra is emlékeztetett, hogy néhány éve a székeskáptalan minden hónap harmadik vasárnapján esti dicsérettel egybekötött szentmisét mutat be a vártemplomban, illetve a nagyváradi esperesség évente megszervezi a város népének zarándoklatát Szent László sírjának helyéhez.
Böcskei László arra is felhívta a figyelmet, hogy a vár felújítása során a vártemplom külseje és belseje is megújult, új arculatot kapott. Azonban, mint hangsúlyozta, liturgikus térről lévén szó, a középpontban mindig Krisztus, Isten szeretetének és irgalmának arca marad. A vele való kapcsolatnak köszönhetjük, hogy nem szakadunk el a gyökereinktől, hitünktől, mondta az egyházi elöljáró.
A tárlat anyagát Csorba Sándor, az egyházmegye irattárosa, a kiállítás létrehozója ismertette, rámutatva, hogy a kiállítás anyaga, amely ezentúl a vártemplomban fogadja a híveket, turistákat, több egyházmegyének a nemzetközi összefogásából születhetett. Huszár István nagyváradi alpolgármester örömét fejezte ki, hogy végre sikerült a nagyváradi magyarság számára oly fontos személyiséget bemutató tárlatot létrehozni a vártemplomban, és támogatásáról biztosította az egyházat.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Etnikai falbontás
Kulturális célok a városfejlesztésben
A kultúra nemcsak a különböző népcsoportok közötti jobb megértést szolgálja, hanem hozzájárulhat a gazdaság fejlődéséhez is – fogalmazta meg Sztakics Éva. A sepsiszentgyörgyi alpolgármester a Kulturális célkitűzések a városfejlesztésben című konferencián beszélt, amelyen nyolc ország tizenegy városának küldöttei vettek részt.
Sztakics Éva szerint ez a megfontolás állt a középpontban akkor is, amikor Sepsiszentgyörgy megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet.
– Azt tapasztaljuk nap mint nap, hogy a kultúra kapcsolódási pontokat teremt. Városunkban a magyar és román közösség igyekszik megtartani saját identitását, de ezen túl a színházak, a koncertek, a különböző kiállítások azok, ahol egymással találkoznak, ahol lebomlanak az etnikai falak – fogalmazott.
Az alpolgármester szerint a kultúra a gazdasági élet fellendítéséhez nemcsak a kulturális turizmussal járul hozzá, hanem azzal is, hogy alkotó energiákat szabadít fel.
Tanulságos volt meghallgatni a különböző statisztikákat, értéktárakat, az egyes települések kulturális stratégiájának bemutatóit – nyilatkozta Knop Ildikó. A sepsiszentgyörgyi Városimázs Iroda projektkoordinátora „első hallásra szinte hihetetlennek” találta, hogy a Sepsiszentgyörgynél pontosan kétszer nagyobb Kecskeméten 1600 civil szervezet működik.
A város és identitás, valamint az élhető város a kultúrán keresztül témákat boncolgató konferencián magyarországi (Cegléd, Kecskemét, Kiskunhalas, Mosonmagyaróvár), délvidéki ( Magyarkanizsa), németországi (Drezda), horvátországi (Kopács), szlovákiai (Királyhelmec) és albániai (Tirana) küldöttségek vettek részt.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)