„Ez itt a város, a városod, Kolozsvár…”
Virág Erzsébet nyugalmazott tanár, Horváth Anna alpolgármester, Szabó Lilla fordító (a Kolozsvári Magyar Napok szervezői stábjának tagja) és Györgyjakab Enikő színművész megkapó őszinteséggel beszélt Egyed Emese egyetemi oktatónak, a moderátor és a népes hallgatóság előtt arról, hogy mit jelent számukra Kolozsvár, milyen emlékek kötik ehhez a városhoz, és hogyan látják jövőjét.
Kolozsvárhoz való kötödésem a kockaköves Rákóczi úthoz, a Széchenyi téri piachoz fűződő gyerekkori emlékeimmel kezdődik. Nem vagyok nosztalgiázó alkat, de családommal gyakran felkeressük a helyeket, ahol én gyerek voltam – kezdte az emlékezést Virág Erzsébet nyugdíjas magyartanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége egyik országos alelnöke.
– Nem adatott meg nekem, hogy Kolozsváron szülessek, hogy illatok, hangulatok,  gyermekkori emléke kössön ehhez a városhoz. Gyermekkoromban Kolozsvár elérhetetlen, álomszép, távoli, megfoghatatlan hely volt – vette át a szót Horváth Anna alpolgármester, akinek apai szépapja már beazonosítható kolozsvári léttel rendelkezett, dédapja pedig Szász Domokos református püspök feleségének unokaöccse volt. – Férjhezmenetelem után eldőlt, hogy Kolozsvárra költözöm, mert a férjem már itt dolgozott. Furcsa időszak volt: egyfajta „se veled, se nélküled érzés” kerített hatalmába a várossal kapcsolatosan. Akkor kezdtem a várost  „érezni”, amikor megszülettek  gyerekeim – mondta Horváth Anna.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Dolgokról egy földi szellemnek
Szerda este a nagyváradi Szigligeti Stúdióban mutatták be a Szilágyi Domokos és Fekete Vince verseinek megzenésítéséből álló zenés-verses összeállítást.
A kézdivásárhelyi Városi Színháznak és a sepsiszentgyörgyi Mácsafej Zenekarnak a  Dolgokról egy földi szellemnek című közös zenés-verses-színházi előadására meglehetősen kevesen jöttek el a Szigligeti Stúdióba szerda este, pedig ígéretesnek ígérkező produkcióról volt szó, mely stílusában változatosra, sőt, mondhatni eklektikusra sikeredett. Ez a változatosság akár erénye is lehetett volna az előadásnak, de hogy mégsem lett, az talán annak tudható be, hogy nem domborították ki eléggé az előadás kísérleti jellegét. A produkció szinte teljes sötéségben kezdődik, Szilágyi Domokos Kényszerleszállás című verse hangzik fel valahonnan Kolcsár József előadóművész mély tónusú hangjának érzékeny tolmácsolásában, majd a Mácsafej együttes egy free jazz zajzuhataggal kapcsolódik be a játékba.
Ezután az ígéretes kezdés után azonban a zenekar hagyományos könnyűzenei stílusba vált át, és lényegében ebben a kevésbé érdekes, váratlan zenei fordulatokban meglehetősen szegény stílusban folytatódik a műsor. Ferencz Csaba gitáros, énekes hangja nem különösebben erőteljes, hangszíne, énekesi kvalitásai nem alkalmasak arra, hogy a közönséget hosszabb időre leköthesse. Ugyanakkor a hatvanas, hetvenes évekbeli magyar könnyűzenei világot idéző dalokban (nekem egy adott pillanatban Zorán jutott eszembe) nem hatottak Szilágyi Domokos és Fekete Vince versei, sőt, furcsamód könnyűzenei slágerszövegekké degradálódtak, és ez nem változott akkor sem, amikor  Kolcsár József szavalta a költeményeket egyébként nagyon szépen zengő mély tónusú hangján, mert ezek a könnyűzenei alapra deklamált versek nekem önkéntelenül is a Paunescu féle csenaklukat juttatták eszembe. Az előadás legértékesebb részét a ritmusszekció rendkívüli profizmusa és Gábor Szabolcsnak a hangzást ízlésesen díszítő, gazdagító improvizatív jellegű szaxofonfutamai képezték, ugyanakkor figyelemre méltó volt a hattagú zenekar precíz közös játéka és az együttes hangzásának erőteljessége is.
Pap István. erdon.ro

Csíksomlyói árva csibészek
Fennállásának huszonöt éves évfordulóját ünnepelte a csíksomlyói Csibész Alapítvány. A Gergely István (Tiszti) római katolikus plébános kezdeményezésére az egyházi keretben 1990-ben megszületőárvagyerek-gondozás elsősorban azokat a fiatalokat érintette, akik 18. életévük betöltése után egyik napról a másikra kerültek utcára az állami árvaházakból. A mintegy 800 gyerek és fiatal gondozását felvállaló alapítvány ügyvezető igazgatójával, Kolumbán Imrével jártuk végig a megtett utat.
Kolumbán Imre 1987-ben költözött családjával Csíksomlyóra. Noha más római katolikus gyülekezethez tartozott, még abban az évben megkereste a frissen oda kerülőfiatal plébános, így az elejétől nyomon követhette az árvákkal való foglalkozás rögös útját. A Ceauşescu-rendszerben ez eleve veszélyes ügy volt, hiszen a 380 gyereket ellátó állami árvaház hiába működött az egyházközség területén, pap oda nem léphetett be. Néhány árva fiatal titokban vette fel a kapcsolatot a plébánossal, és ezekből a beszélgetésekből született meg az ügyük iránti életre szóló elköteleződés.
„Szervezetten csak 1989 decembere után lehetett egyházi szervezeti keretben árvákkal foglalkozni. A csíksomlyói kegytemplom szomszédságában, egy elhagyott épületben bukkantunk rá Tisztivel 1990 elején nyolc-kilenc, árvaházból származó fiatalra, aki nyomorúságos körülmények között húzta meg magát ott. Ebből a fertőből hívtuk be őket a plébániára, gyakorlatilag ez volt a kezdet” – emlékezik vissza a két évvel később, 1992-ben hivatalosan bejegyzett Csibész Alapítvány ügyvezetőigazgatója az indulás körülményeire. Hogy hasznossá tegyék magukat, a fiatalok a plébánián Mária- és Jézus-szobrocskákat, kis kereszteket formáztak. Ezzel a foglalatossággal a plébános Olaszországban találkozott, és kiderült, hogy a menedéket és elfoglaltságot keresőfiatalok kaphatóak az ilyen kézműves munkákra. A hírre, hogy néhány fiú meleg ételhez és szálláshoz jutott a katolikus egyháznál, a 18. életévüket betöltőés utcára került árvaházi lányok is bejelentkeztek, így bővült a kör.
Mindez azonban csepp volt a tengerben, hiszen a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében lerobbant árvaházi oktatás sem szakmát, sem az életre történőfelkészülés lehetőségét nem adta meg a kiszolgáltatott fiataloknak. 18 éves korukban többségük úgy került ki a nagybetűs életbe, hogy senki nem ajánlott nekik sem szállást, sem munkahelyet. Csapatokba verődve húzták meg magukat az ország különbözőrészein, és sokan bűnözőéletmódot folytatva szerezték be a napi betevőjüket.
A plébániára került magyar és cigány fiatalok elbeszélései megrázó történetek voltak az árvaházakban uralkodó állapotokról: a hatalmas hálószobákban elszállásolt gyerekek között dzsungelszellem uralkodott, a nagyok végtelenségig kihasználták a kisebbeket. A szexuális molesztálásokat és minden egyéb visszaélést a kis létszámú személyzet nem tudta és valószínűleg nem is akarta megakadályozni.
Asztalosok és varrónők
A további lépésekhez anyagi erőforrások kellettek. Kolumbán Imre a gondviselés erejének tudja be az elsőjelentős külföldi támogatók megjelenését. Történt ugyanis, hogy Kelet-Ausztriában, a Magyarországgal szomszédos Õrségben, egy Erdélybe igyekvőkatolikus csapat Tiszti volt osztálytársánál, egy szintén katolikus papnál érdeklődött egy támogatásra igényt tartó gyülekezet felől. Az Erdélyből elszármazott pap később elmesélte, bármennyit is gondolkozott rajta, minden alkalommal Gergely István neve jutott eszébe. Az osztrák csapat első, székelyföldi látogatásának köszönhetően kézi famegmunkáló szerszámokhoz jutottak, másodjára pedig annyi pénzt hoztak, amivel egy modern kombinált asztalos gépet tudtak vásárolni a plébánia garázsában működőasztalosműhely számára. Ekkorra már döntés született arról, hogy a fiatalokkal kezdeni kell valamit, tehát mindenek előtt szakmát adnak a kezükbe. A jogi keretet ehhez a Csibész Alapítvány hivatalos bejegyzése jelentette.
A frissen privatizált Hargita Megyei Építkezési Vállalat élére közben Kolumbán Imrét választották igazgatónak. „Amikor elindultunk, Tiszti még az elején megígértette velem, hogy amennyiben a szociális munkánk teljes embert fog kívánni, átjövök főállásba az alapítványhoz. Ez 1994 májusában meg is történt” – emlékezik vissza a váltás körülményeire az alapítvány ügyvezetőigazgatója. Az igazgatói fizetésénél jóval kevesebb bér sem tudta eltántorítani elhatározásától. „Az alapítvány pénzügyileg soha nem állt úgy, hogy ez anyagi szempontból megérte volna. Én ebben a munkában mást láttam, számomra a lelki elégtétel volt a fontos”.
Új beosztásában Kolumbán Imre indulása mégsem volt felhőtlen, hiszen egy profitorientált nagycégtől átjött vállalati menedzserként olyan terveket szövögetett, amelyek az új körülmények között nem voltak megvalósíthatóak. Néhány hónap múlva megtorpant, míg sikerült magában letisztáznia a pőre valóságot: üzemi szinten termelni nem lehet, itt embereken kell segíteni. „Egy belsőhang rávezetett arra, hogy az én feladatom mindenkiből kihozni azt a maximumot, amit lehet, és az egyre bővülő csapatból közben közösséget kell építeni” – meséli Kolumbán Imre. A harminc fiatalra szaporodott árvaházi közösségnek két műhelyt béreltek: a fiúkat asztalos szakmára képezték, a lányokat varrónőnek. Az egyre terebélyesedő csapat hírére egy idős testvérpár házat adományozott a csibészeknek, így a lányoknak is megoldódott az állandó szálláshelyük.
Német tapasztalatok
Az igazi fordulatot azonban két német újságíró cikke hozta meg számukra. A Süddeutsche Zeitung munkatársait a Székelyudvarhelyen székelő ferences nővérek irányították a csíksomlyói csibészek alapítványához. A német lap karácsonyi számában képes riport jelent meg a Csibész Alapítvány nem mindennapi történetéről, azzal a felhívással, hogy aki teheti, az adományozzon az árvák javára. A cikk sikere mindenkit meglepett: a németországi adományozók részéről akkora összeg gyűlt össze, hogy ebből vásárolták meg az addig bérelt műhelyeket és a fiatalok szálláshelyéül szolgáló csíkszépvízi volt örmény plébániát. A pénz egy részét felajánlották Böjte Csaba akkor induló árvagyerek-programjának támogatására. A németországi hírverésnek később is visszatérőhaszna lett, hiszen egy befolyásos német alapítvánnyal kerültek kapcsolatba, amely német állami forrásból Hargita megye egyik korszerű autószerelő műhelyének csíkszeredai megnyitását finanszírozta. A Munkaügyi Minisztériumtól kapott szakoktatási engedélyek alapján immár nemcsak asztalosokat és varrónőket, hanem autószerelőket is képezhettek. „Az autószerelőműhelyt még akkor építettük, amikor a helyi szervizekben többnyire csak hazai márkájú kocsikat javítottak. Két szakembert sikerült németországi továbbképzésen betanítani, akik hazatérve a frissen induló szakoktatás alapját képezték” – magyarázza vendéglátóm a ma is jó eredménnyel működő szerviz indulásának történetét. A Csibész Alapítvány tulajdonában levő kft. által működtetett szerviz ma is a csíkszeredai autószerelő-képzés egyik alapműhelye.
A jelentős németországi forrásokat magyarországi közalapítványi támogatások egészítették ki a kilencvenes évek derekától beinduló fejlesztéseikben.
Mindenkivel tartják a kapcsolatot
A legnagyobb kihívásnak az árva fiatalok tartós elszállásolása, otthonteremtése bizonyult. Már az elején kiderült, hogy gondozottjaik önerőből nem tudnak sem bérelni, sem hitelre lakást vásárolni. Az elmúlt két évtizedben az alapítvány minden lehetséges forrását elsősorban erre fordították, a kitermelt és megpályázott vagy különbözőadományok formájában érkezett pénzekből összesen 26 épületet vásároltak. A lakások egy részében ma is az egykori gondozottak laknak, lakbért nem kell fizetniük. Legénylakás és kertes ház egyaránt van: noha az eredeti egyezség szerint a lakásban 26 éves korukig lakhatnak a fiatalok, aki mégsem talált magának saját lakást, nem költöztetik ki. Évekre, évtizedekre szóló kapcsolatok alakultak ki az alapítvány és a gondozottak között. Még azok is rendszeresen visszajárnak, akik már rég külföldön élnek vagy ott dolgoznak. Ha másért nem, az éppen lejárt személyazonossági igazolvány kicseréléséért. Sokuk számára ugyanis a csíksomlyói székház az egyetlen erdélyi kapocs, így nem véletlen, hogy az alapítványnál eddig megfordult mintegy 800 személy többségével ma is tartják a kapcsolatot.
„Két fiatalt szeretnék kiemelni ebből a hatalmas csapatból, egy pozitív és egy negatív példát. A Csíkszépvizen felnőtt egyik cigány kislányunk a kolozsvári egyetemen végzett szociális munkás szakon, utána Ausztriában gondozott idős embereket. Munkaadójának annyira megtetszett alapossága és komolysága, hogy saját vállalkozásának beindítását támogatták. Ma Ausztriában prosperáló állásközvetítőcéget működtet időskori gondozói munkát kereső erdélyiek számára, miközben idehaza, Csíkban ikerházat épít családjának, illetve a Nagyváradon canto szakot végzett húga számára. A másik történet egy fiatalemberről szól, aki bűnözőlett. Nagyon sok problémánk volt vele: elhagyva találták egy vonaton, nálunk nőtt fel, itt tanult szakmát, de Erdélyben nem találta a helyét, így kiment Hollandiába. Kábítószercsempészként bukott le Máltán, börtönbüntetésre ítélték. Egyházi vonalon máltai barátaink tartják vele a kapcsolatot” – magyarázza Kolumbán Imre.
Az egykori lakók közül sokan élnek itthon, de van közöttük Svájcban, Angliában és főleg Magyarországon letelepedett fiatal is. A beszélgetésünkre a 25 éves találkozóról érkező Imre friss élményeit is megosztja, hiszen a családapák és családanyák ma már mosolyogva idézik fel csínytevéseiket, amelyek zöméről még nevelőik sem tudtak. Kiderült, igazi csibészek voltak. Kolumbán Imre arra büszke, hogy a fele-fele arányban magyar és cigánygyerekekből kikerülő fiatalok többsége megállja a helyét.
Gyerek–szülő csángóprogramok
A romániai gyerekvédelmi rendszer gyökeres átalakulásával mára a Csibész Alapítvány kezdeti szerepvállalása is átalakult. Épületeik többségét immár a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság bérli, ahol kisebb, családias csoportokban különbözőkorú gyerekeket gondoznak, nevelnek. Új tevékenységként nagy létszámú külső-rekecsinyi csángó családok gyerekeinek gondozását, taníttatását, nevelését vállalták fel a szülők beleegyezésével. Húsz csángó gyerekük jár óvodába vagy iskolába Csíkszeredába. Az alapítvány „csángóprogramja” azonban ennél több: német segítséggel megpróbálnak szegénysorban élősokgyerekes csángó családokon segíteni. Asztalos műhelyükben deszkapadlótól bútorig mindent elkészítenek, amivel egy-egy lakást lakhatóbbá, kényelmesebbé tehetnek Csángóföldön. Egy másik program keretében fut a csíkszentmártoni leányanya-otthon: jelenleg négy anyának biztosítanak gyerekével együtt szállást. De Szentmártonban nappali befogadó is működik olyan rendezetlen, nehéz sorsú szegény családok gyerekei számára, ahol a kisdiákok délutáni felügyeletét és tanulását vállalják. Az ide járó 16 gyereket meleg ebéd, lecketanulás, uzsonna és pihenés várja.
A rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben a romániai gyerekvédelem, az árvaházi gondozás alapvető átalakulásokon ment át – magyarázta megkeresésünkre Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője (portrénkon). Az egyik legfontosabb változás a csecsemőellátásban történt. A romániai gyerekvédelem is azokra az amerikai kutatásokra alapoz, amelyek kimutatták, hogy a hároméves koráig intézményes keretek között, árvaházban felnőtt csecsemőkésőbbi életében is helyrehozhatatlan lelki és értelmi sérüléseket szenved. Ez a felismerés vezetett oda, hogy az elmúlt években a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemőket nevelőszülő-programban helyezik ki családokhoz. „A nevelőszülők toborzása terén Hargita megyében nincsenek gondok, inkább a területi eloszlás jelent fejtörést, mivel Alcsíkon és Felcsíkon sokkal több a jelentkező, mint Udvarhelyszéken” – magyarázza az igazgató. A területi lefedettség azért fontos, mert az intézmény elsődleges célja az, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekeket hazagondozzák, azaz amelyik vér szerinti szülő erre igényt tart, rendszeresen láthassa gyerekét.
Hasonlóan nagy átalakuláson mentek át a régi, szocialista típusú árvaházak is: a gyerekeket a legtöbb helyen családi típusú otthonokba költöztették megfelelőnevelői, gondozói felügyelet mellett. Csak tavaly 7 új családi házat építtetett a Hargita megyei gyermekvédelem. Az ide beköltözött fiatalok és nevelőik mind arról számoltak be, hogy a kisebb közösségben életük gyökeresen megváltozott.
Nevelőszülők dilemmája
A nevelőszülőkhöz kerülőgyerekek jelentős része ma már jó kezekben van. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a kapcsolat minden esetben felhőtlen. Az igazgató szerint a problémák rendszerint kamaszkorban jelentkeznek. A gyerekek között sok a cigány származású fiatal, ők ebben a korban fedezik fel új identitásukat, és gyakran éppen az iskolában éri őket társaik részéről az első megaláztatás. Amúgy is a legtöbb kamasz a szülőellen fordul, a nevelőszülők egy része pedig nehezen tudja ezt feldolgozni. „Sok nevelőszülő ezeket a helyzeteket jól kezeli, amit az is jelez, hogy a fiatalokat később sem engedik ki a családból, felnőtt korukban is követik lépéseiket. Vannak esetek, amikor a nevelőszülő keres meg bennünket, és kéri, hogy helyezzük el a gyereket, mert úgy érzi, a kezdeti jó kapcsolatuk jóvátehetetlenül megromlott” – magyarázza Elekes Zoltán.
A gyermekvédelmi szakember szülőként is mondja, hogy soha nem szégyen pszichológushoz fordulni, ha a szülő azt érzi, önerőből nem tudja megoldani gyermeknevelési problémáit. A külsősegítség nem garancia a sikerre, de egy külsőszem eleve jobban ráláthat azokra a hiányosságokra, amelyeket egy kapcsolatban élő szülő belülről nem vesz észre.
A családi kötelék az első
A Bodnariu család norvégiai esete kapcsán – amiről lapunk is részletesen beszámolt – a romániai joggyakorlatról kérdezett igazgató úgy fogalmazott, az európai gyermeknevelési szokások igen különbözőek. Romániában a gyereknek a családból való kiemelése egy viszonylag hosszú folyamat. A döntéshozatalnak két fóruma van. Az első és egyszerűbb a megyei gyermekvédelmi bizottság döntése, amelyhez a szülői beleegyezés is szükséges. Amennyiben a szülő nem ért egyet az intézkedéssel, a gyermekvédelmi hatóság javaslata alapján a területileg illetékes bíróság dönthet a gyerek családból történő kiemeléséről. Az eljárás elindításának leggyakoribb okai: a gyerek testi és lelki fejlődését veszélyeztető elhanyagolás, a gyerekkel szemben elkövetett erőszakos cselekedetek, szexuális bűntények és egyéb visszaélések.
Az igazgató hangsúlyozza: a román gyerekvédelmi törvény egyik alapelve, hogy minden gyerek lehetőleg a saját családjában nevelkedjen, ezért minden intézkedés ebbe az irányba mutat. Ha mindenáron szükséges a családból történő kiemelés, ez minden esetben csak ideiglenes lehet, a végsőmegoldás a vér szerinti család vagy a nevelőszülők családja lehet. A romániai gyerekvédelmi rendszerbe, az állami gondozottak hálózatába bekerülő gyerekek túlnyomó többségét tehát nem családokból kiemelt gyerekek jelentik, hanem a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemők.
A testi fenyítés ügyében a gyermekvédelmi szakember úgy fogalmaz: a román törvénykezés nem engedélyez testi fenyítést sem az iskolai, sem a családi nevelésben. A romániai gyakorlat szerint azonban kicsi az esélye annak, hogy egy szülői pofon miatt a gyereket kiemeljék a családból. Erre akkor kerülhet sor, ha bebizonyosodik: a gyerek testi és szellemi fejlődését veszélyeztető agresszió áldozata a családban.
Civilek a vártán
Elekes Zoltánt a civil szervezetekkel való együttműködésről is kérdeztük. Az igazgató szerint nem minden esetben felhőtlen ez a kapcsolat, mert az érdekek sem mindig találnak. „Nekünk, intézményként kötelezettségeink, szabályaink vannak, amelyek szerint el kell járnunk, a civil szervezet pedig inkább azt nézi, hogy kin kell segíteni, és ezt hogyan teheti meg minél hamarabb és minél hatékonyabban. Emiatt néha a civil szervezeteknek az az érzése, hogy mi túlbürokratizáljuk a dolgokat” – magyarázza a gyermekvédelmi szakember. A mára átalakult gyerekvédelem számára az a fontos, hogy a szociális téren tevékenykedő civil szervezetek elsősorban nappali központokat és családsegítő szolgáltatásokat tartsanak fenn, erre tudnak támogatást nyújtani.
Hargita megyében egyik legfontosabb partnerük a Csibész Alapítvány. A mintegy két évtizedes kapcsolatukról Kolumbán Imre úgy fogalmazott, az együttműködés felhőtlen.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lépni kell! – a brüsszeli terrortámadás margójára
Ha az embernek súlyosan beteg hozzátartozója, akinek a napjai meg voltak számlálva, eltávozik közülünk, akkor is mélyen megrendülünk, ha pontosan tudni lehetett, hogy a közeli végzet elkerülhetetlen. Így áll a világ józanabbik része a brüsszeli terrortámadással. Tudni lehetett, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik és sejteni lehet azt is, hogy a közeljövőben nem kevesebb, hanem több hasonló akcióra kerül majd sor.
Ártatlan emberek tucatjai haltak, százak sebesültek meg. Mindannyian egy korlátolt, csőlátású, a valóságról tudomást nem vevő európai politika áldozatai. Mert ne kerteljünk! Nem elsősorban azok a felelősek az áldozatok haláláért, akik robbantottak, vagy akik megbízást adtak nekik, de még azok sem, akik fanatizálták őket, hanem azok, akik ezeket az embereket beengedték Európába, amikor pontosan tudni lehetett, hogy ennek mi lesz a következménye. 
Jelen pillanatban az európai muzulmán közösség vallási vezetői sem tudják, hogy híveik soraiban hány potenciális terrorista rejtőzik. Egy olyan közösséggel állunk szemben, melynek az Európában született és szocializálódott tagjainak jelentős része rokonszenvezik a merénylőkkel. De a belga rendőrség nem azzal foglalkozik, hogy beazonosítsa és a továbbiakban figyelemmel kövesse azokat, akik ünnepeltek a terrortámadás hírére, hanem azzal, hogy megfélemlítse azokat, akik közösségi portálokon közzé merték tenni a muszlim bevándorlók perverz és embertelen örömének hírét.
Ki kell mondani: nem tartozik a lelkiismereti szabadság közé az, ha egyes vallások nyíltan uszítanak más vallások hívei ellen. Az iszlám szent könyveiből hosszan citálhatók azok a részek, melyek a keresztények megtévesztésére vagy akár megölésére hívnak fel, vagy melyek meghódítandónak mondanak minden nem muszlim területet.
Miért kellene a keresztény Európát érdekelje az, hogy nem minden muszlim veszi komolyan ezeket a passzusokat és hogy akadnak közöttük békés emberek is, amikor semmi garancia nincs arra, hogy e békés emberek gyermekei nem fordulnak vallási alapon saját szüleik és a befogadó országok  ellen? 
Igen, ki kell mondani, hogy az európai muzulmánok veszélyt jelentenek a keresztény kultúrára és a keresztény emberekre nézve, hogy jelentős – megkockáztatom, hogy nagyobbik - részük asszimilációképtelen. Soha nem gondoltam, hogy Fico példakép lehet valaha Európa számára, de amikor a szlovák kormányfő kijelentette, hogy minden muzulmánt megfigyeltet a maga országában, akkor bizony az egyetlen garantált receptet fogalmazta meg.  
Hányan kell még meghaljanak a liberalizmussal ópiumozott országok ártatlan lakosai közül, hogy ez evidens legyen? Hány tüntetésen kell eltorzult arcú muszlimok „nekünk nem kell demokrácia, csak iszlám” feliratú transzparensekkel hirdessék valódi céljukat, ahhoz, hogy oda küldjék őket, ahonnan jöttek? Hány nőt kell még megerőszakoljanak a egyelőre még keresztény és fehér többségű Európában saját vallási elöljáróik erkölcsi támogatásával, ahhoz, hogy végre valós megoldást keressenek választott vezetőink? Hány „no go” zóna kell kialakuljon Európában, hány helyen kell felmondja a szolgálatot a jogbiztonságot garantáló francia, holland, svéd vagy norvég állam, hogy ennek a velejéig hazug multikulti propagandának vége legyen? 
Nem arról van szó, hogy fel kell függeszteni az emberi jogokat Európában. Egyáltalán nem.  Pont az emberi jogok védelme érdekében kell veszélyként beazonosítani és megfelelően kezelni azt a vallási közösséget, melynek tagjai ahol csak többségbe kerülnek, felszámolják azokat. Nem a titkosrendőrségek által figyeltetett és üldözött úgynevezett szélsőjobboldaliak veszélyeztetik egész Európa anyagi- és jogbiztonságát hanem a muszlim megszállók. 
Még nem késő. 
Európa még képes lehet önmagát megvédeni, megvannak ehhez az infrastrukturális feltételek és emberi erőforrások. A határok hermetikus lezárásával, az eddig illegálisan beözönlöttek válogatás nélküli kitoloncolásával és a törvényesen itt tartózkodók fokozott ellenőrzésével még rendet lehetne tenni. Igen, még a „no go” zónákban is, sőt ott kellene kezdeni. Törvényesen, jogszerű eszközökkel. Mindez csak politikai szándék és akarat kérdése.
Mindössze annyi lenne ehhez szükséges, hogy azok, akiknek a kezében a döntés joga van a valóságból induljanak ki és nem abból a teljességgel komolyan vehetetlen demagóg hablatyból, amit máris elkezdtek a magukat liberálisnak mondó, de valójában buta, öngyilkos, a fát maguk alatt vágó álszabadelvűek terjeszteni, miszerint „nem kell összekötni a menekültkérdést a terrorizmussal”. Mert a 444-től Fodor Gábor liberális pártjáig már nem kevesen ezt a valóság által naponta megcáfolt tézist mantrázzák újra, mely úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy nem kell összekötni a betegségek jelenségkörét a kórokozók létével és szaporodásával. 
Naponta megcáfolt tézisről beszélek, mert nemcsak a robbantásnak van megfélemlítő, terrorisztikus hatása. Hanem annak is, amikor a befogadó közösség tagjai egy bevándorlók által ellenőrzött területen ébrednek fel őslakosként, ahonnan földönfutóként kénytelenek menekülni, a mindennapos terror elől.
Lépni kell! 
Határozottan, keményen és dogmamentesen, mert különben unokáinkra – ha lesznek egyáltalán - vért, káoszt és rettegést hagyunk. A huszonnegyedik óra perceit számolgatjuk.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

Magyarságpolitikánk csődje
Mohi Csaba nemzetközi jogász, az előző Orbán-kormány nagykövete a Magyar Nemzetben tegnap megjelent írásában elemzi a balliberális kormányok meghunyászkodásának és az azóta eltelt időszakban történt további meghátrálásoknak a következményeit.
Szijjártó Péter magyar külügyminiszter január végén Bukarestben tárgyalt román kollégájával, Lazăr Comănescuval. Ennek befejezéseként kiadott zárónyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a nehéz, alapvetően a nemzeti közösségekhez kapcsolódó kérdéseket levették a kétoldalú kapcsolatok napirendjéről, és a hangsúlyt mostantól a közös sikertörténetekre helyezik. Ugyan jócskán vannak megoldatlan kérdések – folytatta Szijjártó Péter –, amelyek alapvetően az országaink területén élő nemzeti kisebbségekhez tartoznak, ám előbb sikertörténeteket kell csinálnunk, hogy a nehéz kérdéseket később meg tudjuk oldani.
A hagyományos bizánci iskolán felnőtt román külügyér sietett megdicsérni ifjú kollégájának bölcsességét, „pragmatikusnak és cselekvésorientáltnak minősítette” őt. Mosolyogva és sietve elfogadta a magyar javaslatot, miszerint a jövőben a sikertörténeteknek kell prioritást adnunk. Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Immár száz év óta valóban vannak sikertörténetek a magyar–román viszonylatban, ezek azonban kizárólag a román fél sikerei. Nézzük át, a Szijjártó-nyilatkozat jegyében milyen „magyar sikertörténetek” születtek a közelmúltban.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke február 28-án a Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén úgy értékelte, hogy a korábban is ismert, de még kezelhetőnek tartott romániai magyarellenesség immár veszélyes dimenziókat mutat, felerősödött, és új köntösben jelent meg. Majd így folytatta: már az igazságszolgáltatást is felhasználják jogaink csorbítására, javaink visszavonására, megcsonkítására. Tervszerűen és folyamatosan, hivatásos feljelentők bírósági keresetei alapján, egymás után születnek az ellenünk irányuló, jogcsorbító és megalapozatlan ítéletek. A magyar nyelvet – a szlovákiai nyelvtörvényhez hasonlóan – 
Romániában betiltani kívánó törvényjavaslat kapcsán a magára hagyott romániai magyarság felelős vezetője azt hangsúlyozta, hogy „rajtunk már csakis a magyar kormány tudna segíteni az Európai Unió és az Európa Tanács fórumain kezdeményezendő eljárásaival”. Kormányunk ilyen kezdeményezéseiről nincs tudomásunk, ugyanakkor a hivatkozott magyar külügyminiszteri nyilatkozat felbátorította és megalapozta az újabb „sikertörténetet”, nevezetesen azt, hogy röviddel ezután, március 3-án a román köztársasági elnök visszavonta Tőkés Lászlótól azt a magas kitüntetést, amit korábban a mai „demokratikus” Románia megteremtéséért tett kimagasló érdemeiért kapott.
Maga az erdélyi püspök úgy értékelte, hogy kitüntetésének megvonása beleilleszkedik abba a magyarellenes hangulatba, amely Romániában Victor Ponta hatalomra kerülésével jelentősen megerősödött. Tőkés László nem csupán szikra volt, amely felrobbantotta az egyik legaljasabb kommunista rendszert, de egyúttal fáklyalángként mutatta a helyes utat Erdélyben, az elszakított területeken, és egyúttal idehaza is.
Az Antall-kormány a Ceaușescu utáni Románia megteremtését követően kezdeményezhette volna 
Tőkés László Nobel-békedíjra való előterjesztését, s jó okunk van azt gondolni, hogy ehhez a nemzetközi közvélemény támogatását is megkapta volna. A történelem által felkínált pillanatnyi lehetőséget csakis a legnagyobb politikusok veszik észre. Ezt a kegyelmi pillanatot – mint annyi mást a magyar rendszerváltás során – elmulasztotta a hazai vezetés, és az évek alatt sikerült következetes sárdobálással befeketíteni ezt a szentéletű embert. (A római bölcsesség szerint: „A művészet örök, az élet rövid, az alkalom pedig elillan”. Eredetiben „Ars longa, vita brevis, occasio praeceps”.) Így aztán ez is – sok más elpuskázott magyar lehetőséggel együtt – elillant. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar kormány a Tőkés Lászlót ért méltánytalanságot megpróbálta kompenzálni azzal, hogy március 11-én Magyar Becsületrenddel tüntette ki. Tőkés László korábban (Magyar Nemzet, 2005. november 19.) így értékelt: „Harcom igazi protestáns örökség, de nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy megéri-e vagy nem éri meg. A becsületesség olykor nem éri meg. Az embernek jobb volna beilleszkednie egy korrupt vagy hazug világba, de amint Luther Márton mondta: másként nem tehetek.”
Erdélyi magyarságunknak a legfelső hazai politikai vezetés által történt elárultatására álljon itt két példa. Az egyik 2002. december 1-jéhez fűződik, és a budapesti Kempinski szállodához. Ezen a napon ünnepli Románia Erdély Magyarországtól való elcsatolásának napját. A cikkhez mellékelt képen a magyar miniszterelnök, Medgyessy Péter pezsgővel ünnepel Adrian Nastase román miniszterelnökkel, teljes hazai „főpapi kíséret” mellett, Göncz Árpád államfővel és Kovács László külügyminiszterrel. Figyelmet érdemel Nastase győztes nevetése, valamint a hazai stáb megalázkodó és kínos mosolya.
Az eseményhez tartozik, hogy Medgyessy ugyanezen év januárjában lépett hivatalába, és annyira sietett, hogy miniszterelnökségének már első évében megünnepelte ezt a magyarság számára oly gyászos napot, továbbá az is idetartozik, hogy a Magyar Nemzet Medgyessy hivatalba lépését három héttel követően megírta, hogy az új magyar demokrácia miniszterelnöke a Kádár-rendszerben D-209 fedőkód alatt III/II-es szigorúan titkos ügynökként tevékenykedett. 2010-ben, az Orbán-kormány hivatalba lépésekor ugyanitt, a Kempinski előtt nem pezsgő folyt, hanem gyászharang szólalt meg. 
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Európai Parlament képviselője bocsánatkérésre szólította fel Göncz Árpádot, Medgyessy Pétert és Kovács Lászlót. Itt jegyezzük meg, hogy az egyéni kiállás szép példáját adta Vizi E. Szilveszter, a Magyarország Barátai Alapítvány elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, aki bejelentette: visszaadja a Románia Csillaga tiszti fokozata érdemrendjét, miután Klaus Iohannis román elnök visszavonta Tőkés László román állami kitüntetését. Döntéséről levélben tájékoztatta Románia budapesti nagykövetét.
Az e cikkhez mellékelt második fotó egy közelmúltban történt eseményt örökített meg: Orbán Viktor külügyminisztere, Szijjártó Péter – a magyar–román sikertörténetek propagátora – magas kitüntetést adott át az Erdély elszakítását korábban ünneplő szocialista miniszterelnöknek. No comment.
Mindezek után Tőkés László – aki annak idején Orbán Viktornak köszönhetően szerzett európai parlamenti képviselői mandátumot – a közelmúltban ezt nyilatkozta: „most már én sem értem Orbán Viktor nemzetpolitikáját”, majd elhagyta a határon túli magyar vezetők részére összehívott tanácskozást. A magyar külügyminiszter és számos magas rangú kormányzati vezető megnyilvánulásai azt mutatják, hogy a magyar történelem területén komoly ismerethiány van, ezért most csak egy dolgot emelünk ki Erdély legfontosabb magyar–román összefüggéseiből. Az évszázadok során Erdélyben nagyszámú különböző nemzetiség (székelyek, szászok, románok, zsidók, örmények stb.) élt egymással békében. A középkori Erdély szabad szellemisége azt eredményezte, hogy ami sehol a világon nem sikerült, az itt igen: kis területen nagyon sok eltérő „filozófiájú” vallás háborítatlanul működött. Éltek itt evangélikusok, kálvinisták, római katolikusok, unitáriusok és trinitáriusok, baptisták és anabaptisták, ortodoxok és görög katolikusok, továbbá ortodox zsidó vallásúak, valamint olyan székelyek is, akik szabad elhatározásból a zsidó vallás rítusait követték. Ők a „szombatosok”. Bocskai István fejedelmünk felismerte, hogy Erdélyben csakis úgy tud a sokszínű és sokvallású lakosság körében békét és ezzel virágzó gazdaságot teremteni, ha teljes nemzeti egyenrangúságot és teljes vallásszabadságot biztosít.
Ezt a megoldást ajánljuk a mai román és valamennyi európai vezetőnek, valamint mindazoknak, akiknek Erdély ügyében mondandójuk vagy teendőjük van. itthon.ma/szerintunk

Betiltott Trianon-gyász?
Ţara arde şi baba se piaptănă – (jobb fordítás híján: A hajó süllyed, a zenekar hangol) – ez a frappáns román közmondás ugrott be annak a törvénytervezetnek a láttán, amelyet a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Konzervatív Párt (PC), illetve a volt (és vélhetően jelenlegi?) állambiztonsági szervek képviselői gyűjtőpártjának számító Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) szenátorai terjesztettek elő a minap.
A kezdeményezés értelmében börtönbüntetéssel sújthatók mindazok, akik az országot vagy a román nemzetet becsmérlik. Az előterjesztők újra bevezetnék a büntető törvénykönyvbe az „ország vagy a nemzet gyalázása” kifejezést, és 6 hónaptól 3 évig terjedő szabadságvesztést javasolnak az ebbe a kategóriába sorolható cselekményekért. Az indoklásban a javaslattevők a 2015. december elsejei kézdivásárhelyi „incidensekre” hivatkoznak elfogadhatatlannak minősítve, hogy „több, más nemzetiségű állampolgár gyásznapként éli meg Románia nemzeti ünnepét”. Véleményük szerint bűnténynek számítanak az olyan megnyilvánulások, mint például a román nemzet történelmi hőseinek gyalázása. (Itt a 2011-es csíkszeredai esetre utalnak, amikor Csibi Barna a város főterén felakasztott egy Avram Iancut ábrázoló bábut.) A kezdeményezők úgy vélik: ezeknek a szeparatista, irredenta megnyilvánulásoknak, a nemzetgyalázásra való felbujtásoknak semmi közük a szólásszabadsághoz, hanem olyan cselekedetek, amelyek veszélybe sodorják a nemzetbiztonságot. Kifejtik: a román Btk. olyan tettek esetében állapít meg büntetést, amelyek nem jelentenek különösebb veszélyt a társadalomra, mint például a bizalommal való visszaélés, miközben a nemzetgyalázás bűntényét csak banális pénzbírsággal sújtják.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Áprilisban megnyitják a látogatók előtt a felújított Déva várát
Április 3-án, vasárnap tartják a felújított Déva vára ünnepélyes megnyitóját - tájékoztatta a sajtót a város önkormányzatának a sajtóosztálya.
A déli órákban tartandó megnyitó keretében több erdélyi hagyományőrző lovagrend tart bemutatót, és régizene együttesek szórakoztatják majd a közönséget. A vár csaknem nyolc évnyi részleges vagy teljes lezárás után válik ismét látogathatóvá.
A vár felújítását 2008-ban kezdték el, 2009-ben azonban félbeszakították. A 2013-ban újraindított munkálatok óta csupán a külső udvarok egy részébe engedték be a turistákat. Tavaly októberben azonban ezeket is lezárták, hogy újraépíthessék a hajdani feljárást biztosító hidat.
A felújítási munkálatok során újraépítették az első és második kaput, felújították a teljes külső várfalat, a hajdani gyalogos feljárást biztosító csigalépcsőt a keleti oldalon, megépítették a belső várba vezető hidat a nyugati oldalon, valamint korszerűsítették a vár alatti parkból az első és második kapun át vezető teljes utat. A felújított várrészt közművesítették, így az évszázados falak között immár korszerű áram-, víz- és csatornahálózat működik.
A felújítás jelenlegi szakaszára csaknem 24 millió lejt fordított a város. Az összeg nagyobb részét az Európai Unió forrásaiból biztosították. A most befejezett munkálatok a külső falakra és a külső udvarokra terjedtek ki.
Amint egy korábbi sajtótájékoztatón Petru Mărginean, Déva polgármestere elmondta: a tüzérek szállásán és a Bethlen-bástyában fegyverkiállítást kívánnak berendezni. A kiállítandó korabeli fegyvereket múzeumokból próbálják beszerezni.
A polgármester elmondta: a vár legbelső udvarának a felújítása ezután kezdődik. Ott 2020-ig szabadtéri előadások tartására alkalmas teret szeretnének kialakítani, és Dávid Ferencnek, az unitárius egyház alapítójának a sírját is megújítanák. Petru Mărginean kiemelte, hogy a felújítási munkálatok ellenére 2015-ben 130 ezren látogattak el Déva vára falaihoz. Azt remélik, hogy a turisták száma idén eléri a 300 ezret. Szabadság (Kolozsvár)

Továbbtanulás magyar nyelven
A következő tanévtől az Andrei Şaguna műszaki kollégium egyesül a Traian Vuia műszaki kollégiummal. A magyar osztályokról Biró Ildikó aligazgató számolt be a csütörtöki sajtótájékoztatón.
Az iskola székhelye és profilja nem változik, s a jövő tanévre vonatkozó beiskolázási tervben a következőmagyar osztályok, illetve posztliceális képzések indulnak: egy magyar nyelvű szaklíceumi fodrászképző osztály 28 hellyel, három éves autószerelő képzés 14 hellyel, villanyszerelő szak 14 hellyel, továbbá –újdonságként – egy két éves fodrászati posztliceális képzés is indul, 28 hellyel. Ez két éves ingyenes képzést biztosít korhatár nélkül és még érettségi oklevélre sincs szükség. Egy másik előnye, hogy egyéb modulokat is tartalmaz, például divattal, ruházatokkal kapcsolatosat. Változott az elmúlt tanévhez képest az is, hogy külön villanyszerelői és autószerelői osztály helyett egy vegyes osztály lesz.
Előnyök
Fontos, hogy a fiatalok merjenek szakiskolákba jelentkezni, hiszen azt követően tovább tanulhatnak, akár egyetemet is végezhetnek, de egyúttal szakma is van a kezükben, hangzott el a sajtótájékoztatón. Viszont azok a diákok, akik elvégzik a líceumot és ekkor döntik el, hogy inkább a szakképzést választják, hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik nyolcadik osztály után éveken át szakmát tanultak. Nem a gyengébb képességű fiataloknak szólnak ezek a helyek, hanem azoknak, akiknek van készségük ilyen jellegű munkák elvégzésére, „hiszen ki bízná például a gépkocsiját egy csekély értelmi képességekkel rendelkezőszerelőre?” – tette fel a kérdést Biró Ildikó aligazgató.
Az új Traian Vuia műszaki kollégiumot nemrég, uniós támogatással újították fel. Az ide járó diákok a nagyváradi ipari parkban praktizálhatnak, a tanintézetben ugyanis nagy hangsúlyt fektetnek a gyakorlati képzésre, hogy a munkaerőpiac valós elvárásaihoz igazodjanak.
Nyílt napok
Huszár István alpolgármester kihangsúlyozta: azok a diákok, akik szakoktatásra jelentkeznek, havi kétszáz lejes állami ösztöndíjat kapnak, ezenkívül amennyiben jól teljesítenek a praktizálás során, akár további kétszáz lejt is kaphatnak havonta a szóban forgó cégektől.
Az Iskola másként hét keretében nyílt napok lesznek a tanintézetben, várják azokat a diákokat, akik iskola- és műhelylátogatásra jönnének, ebből az alkalomból interaktív tevékenységeket is szerveznek, továbbá meglátogatják az ipari park vállalatait is.
Szecsánszki Enikő, a Iosif Vulcan főgimnázium aligazgatója az óvó- és tanítóképző magyar tagozatos osztályairól szólt. Itt négy magyar osztály van, évfolyamonként egy, összesen 81 tanulóval. Előnyt jelent az itt tanuló diákok számára az, hogy az érettségi után dolgozhatnak a tanügyben, azzal a feltétellel, hogy közben folytatják tanulmányaikat. A végzősök lehetőségei nyitottak, nem kell feltétlenül a tanügyben maradniuk, van például, aki később pszichológiát vagy épp teológiát végez. A képességfelmérés során kommunikációból, zenéből, rajzból és tornából kell bizonyítaniuk rátermettségüket a jelentkezők. A beiratkozás május 23-án és 24-én lesz, a felmérések pedig május 25 és 28 között. Itt is lesznek nyílt napok az Iskola másként rendezvényein belül. erdon.ro

Ismét Szatmárnémetiben látható A sátán fattya című előadás
A X. Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat részeként nagy sikerrel bemutatott Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya című előadás 2016. március 31-én, 19 órától ismét a szatmárnémeti Szakszervezetek Művelődési Házának kistermében látható. A kárpátaljai Beregszászról érkező Tarpai Viktória egyéni előadásában közreműködik Zanotta Veronika.
A kárpátaljai író, Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regénye a kortárs, modern, közösségi magyar sorsirodalom egyik legkiemelkedőbb, időtálló alkotása. Balladákat idéző történetmondásával, siratóénekszerűségével sem a reményvesztést sugallja, hanem látni és emlékezni tanít, a kárpátaljai magyarok megmaradásának alapkérdéseire felel. A megszálló orosz katonáktól meggyalázott és így tönkretett életű hősnő, Tóth Eszter beszéli el a műben sorsát, amelyben a jóvátehetetlen megaláztatás után az ártatlanként hordozott bűnhődés következik. Ezt a különös, zaklatott történetet alakította át a rendező, Árkosi Árpád dramatikus színházi szöveggé. Tóth Esztert a kiemelkedően tehetséges kárpátaljai színésznő, Tarpai Viktória játssza, sorsának kísérője Zanotta Veronika színésznő. A sátán fattya a kárpátaljai magyarság tragédiáját, a málenykij robot egyéni és közösségi traumáját mutatja be.
„Nagyanyáink, nagyapáink meséltek róla; vannak rokonaim, akiket ez érintett. Valahányszor játsszuk, mindig átéljük. Mivel tavaly volt a „kicsi munka" 70. évfordulója, ezért többet foglalkoztunk vele. Fájdalmas és fontos része ez a kárpátaljai magyarságnak. Tudnia kell róla a fiatalságnak és mindenkinek. Sokat lehet belőle tanulni" - nyilatkozta Tarpai Viktória. Az előadás bemutatója a budapesti Vigadóban volt, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalom a színpadon programjának részeként. szatmar.ro

Pénteken tartja húsvétváróját a Borókagyökér Egyesület
Részvételi korhatár nincs, minden érdeklődőt nagy szeretettel várnak.
Immár negyedik éve szervez húsvétváró rendezvényeket Szatmárnémetiben a helyi Borókagyökér Hagyományőrző Egyesület. Idén nagypénteken, azaz március 25-én 15 órától tartják a színes kézműves foglalkozásokat a Kossuth-kertben található Zöld Házban.
Az biztos, hogy senki nem fog unatkozni, aki részt vesz az eseményen, hiszen rengeteg húsvéthoz köthető kézműves foglalkozást fognak tartani. Lehetőség lesz írott- vagy berzselt tojást díszíteni, sokféle ünnepi hangulatú dísz - asztali, ablakdísz - készül majd. Az ügyes kezecskék bőrből tojástartót is készíthetnek és valószínűleg nagy sikert arat majd a kalácssütés is. Sőt, az igazán bátrak kosárfonásban is kipróbálhatják magukat.
A foglalkozást a Balcescu-Petőfi Általános Iskola nemrég alakult néptánccsoportjának fellépése teszi színesebbé.
A szervezők nagy szeretettel várnak mindenkit, a részvétel természetesen ingyenes és korosztálytól független. Amire szükségük lehet a résztvevőknek az a vidámság és az alkotókedv. A foglalkozás nagyjából 17 óra körül ér majd véget. szatmar.ro

Kászonszéki lélekharangok
Kászonszéki lélekharangok címmel jelent meg András Ignác kászoni iskolaigazgató, a néprajz és a helytörténet elkötelezett kutatója legújabb kötete a kolozsvári Verbum Kiadónál, a könyvet múlt héten mutatták be Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Dr. Balázs Lajos néprajzkutató könyvismertetője a bemutatón hangzott el.
Egy jó hónappal ezelőtt, a református templomban volt szerencsém András Ignácot dicsérni abból az alkalomból, hogy a Német Géza Egyesület 2015. évi díját vehette át. Azt a díjat, amely több évtizedes pedagógusi, közéleti, közművelődési munkájának nyugtázása volt. Ma, most, attól a színhelytől alig száz méterrel errébb legújabb könyvének bemutatása alkalmával mondhatok elismerő szavakat. Dicsérnem kell, mert ő maga szűkebb vagy tágabb értelemben vett falujának, Nagykászonnak, de részeinek is a laudátora, védelmezője, példa gyanánt való kiállítója mások okulására is. Ma könyveiért kell dicsérnem, kiváltképpen egyért, a Kászonszéki lélekharangok címet viselőjéért, de amit erről mondok, a többire is igaz és jellemző. Igaz Kászonszék népi gyógyászata (2011, 2013) c. könyvére, de még igazabb a Tudomány s erény díszére. Lapok a kászonszéki oktatás 400 éves történetéből c. könyvére (2014) is, amelyben a nemzeti felemelkedés szintén lokális példáját, az iskolát, a tudást szolgáló tanítók emlékét dicséri. Igazak, mert egyazon hitvallásból, elkötelezettségből fogantak, egy eszmeiség hatja át, sajátos változatosságban és gazdagsággal. Ez a hitvallása pedig nem más, mint abbéli meggyőződése, hogy létünk mindenfajta jelét, bizonyságát óvni, védeni, ápolni, ébren tartani kell! Óvni a felejtéstől, a közöny, a gonosz kezűek, az irigyek, fanyalgó rombolók, az enyészet csendesen pusztító munkájától. Védeni kell, mert ezek képezik minden közösség közösségi emlékezetét. Annak az emlékezetét is védeni kell, hogy felemelkedése érdekében ez a falu nem szigetelődött el földrajzi zártsága ellenére sem a székely-magyarság többi tájegységétől, egyáltalán a magyarságtól, a világtól, hanem iskolákat épített, neves embereket nevelve, akik kimunkált tudásuk által a falut meghaladó küldetést is képesek voltak teljesíteni, akárcsak a mesebeli kisebbik fiú. Kászonszéki lélekharangok. Kászonszéki templomok, kápolnák, események és emberek a századok forgatagában c. könyve a tárgyi és lelki kultúra érzékeny szimbiózisa. A tudatos és célirányos adatgyűjtés, az adatok rendszerezése, szerkesztése egészen különös műfajt hozott létre. Nevezném monográfiának, de a tematikai gazdagság és változatosság okán színes történelemkönyvnek, egy másképpen elmondott történetnek is, ami számtalan szálon, de mindig más és más szemszögből indítja a múltat, mígnem a szálak konvergenciája rendre-rendre eljut a jelenbe. A borítón a lélekharangok szót olvassuk, de a könyv lapjain inkább igazi harangokról beszél, amelyek Nagykászon területén épített templomok és kápolnák tornyaiból, mint ama híres krasznahorkai torony, régmúlt eseményekről beszélnek. Egyfajta különös polifónia ez, amelyben benne rejlik, kellő empátiával kihallható belőle egy szerény, de tudatos nemzeti közösség önálló, önállóságra törekvő sajátos sorsa. Gazdag kódrendszerről beszélhetünk, amit a közösségben élők objektív vagy szubjektív tapasztalata dekódol: vagyis kiérzik belőle az örömet, a bánatot, a gyászt, az ünnepet, az idő múlását, a munkát szervező intelmet, a tragédiákat; kiérzik a természeti csapásokat, a nagy történelmi sorsfordulatokat – például a nándorfehérvári csatát, első világháború végét stb. A harangok története a templomok története is, azok pedig az összefogás, a hitvédelem, az iskolaépítés, az iskolafenntartás, a személyiségek nevelése, az ösztöndíjak(!), a papi levelezések, Erdélyországgal, Magyarországgal való kapcsolattartás és intézések stb. története. Fény derül egy ma is eleven törekvés lokális változatára: Kászon önrendelkezési politikájára, amelynek okán bekerül a falu határát messze meghaladó köztudatba, királyi kancelláriákba: Luxemburgi Zsigmondtól Mátyás királyig fejedelmek és királyok foglalkoznak Kászonnak Csíktól való függetlenedési – autonomista – törekvéseivel. Mindent összevetve, érezni a könyvben azt, hogy Nagykászon semmilyen értelemben nem volt – a látszat és előítéletek ellenére sem – elszigetelt faluközösség, érezni azt, hogy kistörténelme része tudott lenni Erdély nagytörténelmének. Ez a bemutatott könyvnek a mára/mához is szóló üzenete. A lélekharangok mint gyújtópont köré szervezett/rendezett kultikus helyek – templomok, kápolnák, temetők – rendhagyó útikönyv rangjára emelik András Ignác könyvét: forrásértékű településtörténeti, áhítattörténeti, társadalomtörténeti munka az öt Kászonról. És akkor még nem beszéltem az önerőből való építkezés példáiról, az önösszeszedésről, amellyel a sok viszontagságon, természeti csapáson felülemelkedtek; nem beszéltem a felsorolni is sok személyiségről – papokról, tanítókról, tanárokról, kutató tudósokról stb. –, akiket a kászoni nép szült a világra és a kászoni iskola indított a tudományok felé. A Kászonszéki lélekharangok bizonyság arra is, hogy egyetemes műveltség, szellemi és tárgyi kultúra nem létezik, ha nincs lokális bizonysága a munkának, alkotásnak, a szellemi és lelki készenlétben való állásnak, helyben.
Kászon, akárcsak más települések, helyi példája bizonyság arra, hogy az egyetemes magyar kultúra sokszínűségében él: összeköt, de ugyanakkor beazonosít. A helyi sajátosságok, anyagi, szellemi és erkölcsi készletek. És erre mások is kíváncsiak! Mert, Páskándi Géza szavával, senki sem iszik H2O-t, ami egy elvont, nem létező, csak fogalmi víz. Minden kútnak, noha benne van a két atom hidrogén, egy atom oxigén, mindegyiknek más íze van. Így kell értelmeznünk a lokális kultúra és civilizáció fontosságát az egyetemesben. És ezen a prizmán keresztül kell látni, értékelni és becsülni az olyan emberek munkáját, mint az András Ignácé. A könyv nemcsak a kászoniaknak szól Kászonról, hanem az egész Székelyföldről.
A Kászonszéki lélekharangok jel. A jelről pedig Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyvében a következő kis párbeszéd olvasható:
„– Ha már nem vagy, számít-e a jel?
– Akármi legyen az a jel, mindig számít. Aki megmarad, a jelhez igazodik.”
András Ignác könyve a jelek könyve is.
A könyv eszmei értékét növeli kellemes tapintású papírja, nem kevésbé gyönyörű, dokumentumértékű fotóanyaga.

Romániai bürokrácia: 3000 fölösleges dokumentum
A civil társadalom jelzésére a kormány a romániai bürokrácia által megkövetelt több mint 3000 iratot, adatot térképezett fel. Ennek alapján összeállította a fölösleges papírok listáját. Ezzel a lajstrommal azonban még nem oldódtak meg a dolgok, ehhez az kell, hogy a kormány nyomására az illetékes szervek valóban lemondjanak a „bürokratikus sallangról”.
Öt cselekvési irány
A bürokrácia csökkentése érdekében a kormány öt alapvető cselekvési irányt jelölt meg. Elsősorban a különféle dokumentumok – például a személyazonossági kártya – megszerzésénél mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy vagy felszámolják a különféle illetékeket, vagy azokat egy helyen lehessen befizetni.  A második lépésben a közintézményeket elektronikusan össze kellene kapcsolni, hogy ily módon a különféle helyeken kért erkölcsi bizonyítványt elegendő legyen csak egyetlen alkalommal megszerezni.
Harmadsorban az okmánybélyeget valamiféle más, hozzáférhetőbb fizetési módszerrel kellene helyettesíteni, ezt akár internetes úton is rendezni lehetne. Emellett az adóhatóság adattárát össze kellene kapcsolni a Román Rendőrség adattárával, így a közlekedési kihágást vétőknek nem kellene megőrizniük a kirótt büntetést kifizetését igazoló dokumentumot. Végül pedig jelentősen egyszerűsíteni kellene a gépkocsik regisztrációját.
Két oldal helyett kilenc oldal
A civil társadalmi szervezetek jelzése szerint az állampolgárok mindenekelőtt arra tartanának igényt, hogy a különféle szociális segélyes megszerzésénél egységesítsék – vagy számbelileg legalább is jelentősen csökkentsék – a bekért dokumentumokat. Hasonló kérés fogalmazódott meg a munkanélküli segély illetve a szakképesítési tanfolyamokra való jelentkezés esetén is. Itt elsősorban a hozzáadott értékadóval kapcsolatos, 2016. januárjában módosított 088. számú kérdőívről van szó, amelyet a gazdasági szereplőknek kell benyújtaniuk az adóhatósághoz, a hozzáadott értékadó kapcsán. Gazdasági szereplők szerint azonban e kérőív kitöltéséhez hatalmas mennyiségű információra és kiegészítő dokumentumra van szükség, ezek közül számosnak semmiféle jelentősége nincs.
Az adóhatóság nemrégiben kinevezett új főnöke, Dragoş Doroş a kinevezése alkalmával tett nyilatkozatában maga is egyetértett a kérdőív egyszerűsítésével. Egyben azt is hozzátette, hogy jövőben jelentősen egyszerűsíteni kívánja az adók és illetékek befizetési módját is, és zökkenőmentessé szeretné tenni az adóhatóság és az adófizetők kapcsolatát.
Ugyanakkor módosítani kell a romániai szolgáltatások és szállítások esetében kitöltendő 394. számú kérdőíven is. Előző változatában ez mindössze két oldalt tartalmazott, jelenlegi formájában kilenc oldalasra duzzadt.
A vállalatvezetők körében végzett felmérések eredményeként a civil társadalomi szervezetek igen fontosnak tartják azt, hogy a minimális szintre csökkentsék a vállalatok létrehozásánál, azok cégjegyzékbe történő bejegyzésénél megmutatkozó bürokráciát.
A civil társadalom jelzései alapján a kormány összeállította a bürokrácia kapcsán a fizikai személyek, illetve a vállalatvezetők által leggyakrabban emlegetett szervezeteket. Az első helyen az adóhatóság szerepel, őt követi a román rendőrség illetve a Belügyminisztérium. hargitanepe.eu
maszol.ro

Kelemen: választási évben mindig fel lehet korbácsolni a „gyilkos ösztönöket”
Az RMDSZ elnöke szerint az utóbbi időszakban megnyilvánuló kisebbségellenesség 2016-ban sem gyakoribb, mint korábban, csak most jobban figyel a közvélemény.
Csütörtökön néhány szenátor előterjesztett egy törvénytervezetet, amely szerint börtönbüntetésre ítélhetőek azok a személyek, akik gyalázzák Romániát és a román nemzetet, a hét elején pedig a legionárius mozgalom mellett állt ki a parlament mikrofonjánál több törvényhozó. A március 15-i kolozsvári ünnepen Erdély zászlójának bevonására szólították fel a rendőrök azokat a résztvevőket, akiknél ilyen zászló volt, öt nappal azelőtt Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján több mint 80 személyt megbírságoltak. Azelőtt Bogdan Diaconu magyarnyelv-használat ellenes törvénytervezetétől volt hangos a sajtó. December elején pedig Románia nemzeti ünnepekor terrorizmussal vádolták meg a HVIM kézdivásárhelyi vezetőit, amelyről egyes sajtóorgánumok áthallásosan tudósítottak], a teljes magyar közösségre ráhúzva a terrorizmus vádját. Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt arról kérdeztük, hogy mi okozza ezeket a nacionalista, szélsőséges és kisebbségellenes, az utóbbi időszakban nagy gyakorisággal előforduló megnyilvánulásokat. 
Az RMDSZ elnöke szerint ezeket a megnyilvánulásokat korántsem kell új, 2016-os jelenségként felfogni, az történt csupán, hogy idén ezekre a történésekre jobban odafigyelt a közvélemény. A kisebbségellenesség évek óta jelen van a román politikai életben. "Számtalanszor figyelmeztettük erre nemcsak a mi közösségünket, vagy a román közvéleményt, hanem a nemzetközi közvéleményt és a partnereinket is. Néha itthon kicsit cinikusan, kicsit lekezelően újságírók, politikai elemzők úgy próbálták ezt beállítani, mintha sa érelmi politizáláshoz tértünk volna vissza, mintha ez egy olyan típusú siránkozás, nyafogás lenne, ami valamit helyettesít. Most nem azt akarom mondani, hogy nekünk lett igazunk, de érdemes a dolgokat alaposan, minden egyes alkalommal megnézni, és érdemes a diagnózison túl a kiutat is keresni" - mondta. 
Hozzátette, hol egyéni, hol csoportos kezdeményezések révén beterjesztett, tucatnyi törvénytervezet van a parlamentben, amelyek a megszerzett jogok megcsorbítását, visszavonását célozzák és azt, hogy megbüntessenek mindenkit, aki nem úgy viselkedik, ahogy egyik vagy másik nacionalista politikus gondolja vagy elképzeli. 
"Az etnikai képviseletet beszüntetnék, és a magyar képviselet vezetőit eltiltanák 10 évre a képviselet lehetőségétől. Szóval butábbnál butább és veszélyesebbnél veszélyesebb kezdeményezések vannak, amelyek visszavetik Romániát a 1950-es évek kommunizmusának sötét korszakába. Ez elfogadhatatlan, és én szeretném azt hinni, hogy ahogy eddig meg tudtuk akadályozni az ilyen típusú törvénytervezetek törvénnyé válását, ezután is meg fogjuk tudni ezt tenni. Azon leszünk, hogy meggyőzzük a román politikusokat, hogy nem lehet ilyesmit támogatni 2016-ban" - mondta. 
Kérdésünkre, hogy ez a nacionalizmus összefüggésbe hozható-e valamilyenféle bizonytalansággal, Kelemen úgy vélekedett, tetten érhető valamilyen korreláció. Úgy véli, a gazdasági válság után, annak közepette, hogy egy óriási menekültáradat tart Európa felé, amikor az emberek jelentős része nem lát hosszútávon javulásra lehetőséget, a zsigeri, ösztönszerű félelmeket könnyen fel lehet korbácsolni, és könnyen lehet olyan célpontokat, indokokat keresni, amiket, vagy akiket ki lehet kiáltani a baj okozójának. 
"Ez mindig feszültségekhez, és nagyon gyakran kisebbségellenességhez vezet. Mivel Romániába Szíriából, Kis-Ázsiából, Afrikából nem jönnek tömegesen, ezért a félelem a nemzeti kisebbségek és elsősorban a magyarok irányába csapódik le, bennünk találják meg a célpontot. Másrészt vannak, akik tudatosan szítják a hangulatot, gondolván, hogy így tudnak szavazatokat szerezni. 2012-ben és 2008-ban is, és előtte is volt erre példa" - mondta az RMDSZ elnöke, azzal példázva kijelentését, hogy Vadim Tudor valamikor az államelnöki választás második fordulójába került, és pártja, a PRM több mint 20%-os támogatottságot élvezett a parlamentben. 
Emellett választási esztendőben vagyunk. "Ilyenkor mindig fel lehetett korbácsolni ezeket az ösztönöket - idézőjelben mondom, de nagyon gyakran, a történelem folyamán idézőjel nélkül is lehet használni -, gyilkos ösztönöket" - mondta. 
Szerinte ezek ellen a megnyilvánulások ellen harcolni kell a magyar közösség biztonságának garantálása érdekében, és sokszor ez nem könnyű feladat. 
"Az a feladatunk, hogy eszközeinknek és tudásunknak függvényében maximalizáltan próbáljunk meg a közösség szolgálatában állni a parlamentben, és a parlamenten kívül" - nyilatkozta Kelemen. 
A március 15-i incidensekkel kapcsolatosan elmondta, az egy vicc, hogy egy történelmi régió zászlóját a rendőrök egy rendezvényen eltetetik, nem fogadják el, ez olyan, mintha megtagadnák, hogy Erdély egy történelmi régiója Romániának. "A történelmi régióknak, Moldvának, Havasalföldnek, Erdélynek vannak régi, történelmi zászlói. Románia így állt össze különböző történelmi régiókból, amelyeknek erős identitása volt, és ezeket az identitásokat a kommunizmus sem tudta felszámolni. Ezekre az identitásokra szükség van, ezeket meg kell erősíteni, ezért szinte az abszurddal határos, amit Kolozsváron csináltak a rendőrök. Szerintem ez rendőri túlkapás, butaság, nem is tudom, minek lehet nevezni, de racionális döntésnek semmiféleképpen" - mondta. 
Elmondta, felszólították a rendőrséget, hogy nyilvánosan is indokolja meg, miért büntetett Marosvásárhelyen. Szerinte a marosvásárhelyi hatósági fellépés súlyos túlkapás, mert a bírságolással bizonyos szabadságjogokat akarnak korlátozni, például a gyülekezési vagy a szólásszabadságot, olyan körülmények között, hogy sem rendbontás nem történt, sem olyan cselekedet nem ment végbe, ami törvénybe ütközne. 
"Ahhoz, hogy rendőrség a hitelességét meg tudja őrizni, meg kell hogy indokolja a fellépését. Tudomásom szerint ezt mindeddig nem történt meg" - mondta az RMDSZ elnöke. 
Arra a kérdésünkre, hogy hivatalos kérést iktattak-e a rendőrségen, Kelemen elmondta, ennek gyakorlati hasznát nem látja. Ha egy politikai szervezet a rendőrség felé a nyilvánosság előtt egy ilyen kérdést megfogalmaz, akkor a rendőrségnek kellene válaszolnia. "Ha írásban leadjuk a kérést, akkor borítékolható, hogy a formális válaszban tucatnyi törvényt sorolnak fel, és azzal az ügynek pontot is tesznek a végére, tehát azzal nem érünk semmit. Sokkal fontosabb az, hogy a nyilvánosság előtt elmondjuk a véleményünket, minthogy elküldjünk egy levelet, amiről nekünk és a rendőrségnek van csupán tudomása, és erre kapjunk egy törvénycikkek felsorolásából álló választ" - válaszolta a politikus. 
Elmondta, hivatalos levelet számtalanszor küldött már az RMDSZ, és ezekre rendre semmitmondó válasz érkezett. Szerinte a közvéleményt és a magyar közösséget kell érzékennyé tenni a problémára. Egy demokratikus jogállamban akár egy politikai szervezet, akár egy civil szervezet jelzésére a rendőrségnek választ kell adnia. Azonban az a mód, ahogy a rendőrség eljár, a demokratikus jogállamot kérdőjelezi meg. 
Az RMDSZ elnöke elmondta, sok megbírságolt ember esetéről van tudomása az RMDSZ-nek, követik ezeket az eseteket, tartják a kapcsolatot az érintettekkel, de nem mindenkiről van tudomásuk, mert a megbírságoltak közül sokakat furcsa és elfogadhatatlan módon videofelvételek, fényképek útján azonosított a rendőrség, és a lakcímükre küldte a büntetést. "Ez azt jelenti, hogy őket követték, figyelték, beazonosították, tudják a címüket, személyi számukat, ami nagyon súlyos kérdéseket vet fel" - emelte ki a szövetségi elnök. 
Arról, hogy gondolkodnak-e a kisebbségek képviselőivel vagy a civil társadalom képviselőivel egy összehangolt fellépésben ezek ellen a megnyilvánulások ellen, Kelemen elmondta, a kisebbségek parlamenti képviselőivel volt közös fellépése az RMDSZ-nek, de elképzelhető, hogy nem fognak tudni minden esetben közösen fellépni. 
Amikor oktatási kérdésekről van szó, akkor bizonyos szintig tudnak közös frontot alkotni, de van, amikor erre nincs lehetőség. A kisebbségi törvényt hozta fel példának: "A kisebbségi törvényt el tudnák fogadni a parlamenti kisebbségi képviselők is, de csak a kulturális autonómia fejezete nélkül, azonban ez számunkra nem megoldás. Amikor a legionárius mozgalommal szimpatizáló beszéd hangzik el a parlamentben, és amikor a két világháború közötti időszak antiszemita és kisebbségellenes politikusait dicsőítik, akkor mi a zsidó közösség képviselőjével egyféleképpen viselkedünk, a többiek viszont közömbösen nézik, hogy mi történik. Tehát 18 kisebbség érdekeit összehangoltan megjeleníteni hihetetlenül nehéz. Van, amiben egyet tudunk érteni, és együtt lépünk fel, de van, amikor nincs lehetőségünk várni rájuk" - mondta a szövetségi elnök.
Kertész Melinda. Transindex.ro

A csendőri túlkapások ellen emeltek szót
Állásfoglalást fogalmazott meg a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület pénteken a székely szabadság napját követően kiosztott bírságok miatt.
Tőke Ervin EMNP-s önkormányzati képviselő a testület pénteki ülésén napirend előtt kérte arra a kollégáit, hogy fogadjanak el egy álláspontot annak kapcsán, hogy a Marosvásárhelyen szervezett székely szabadság napján több résztvevőt, köztük néhány csíkszeredai polgárt is megbírságolt a csendőrség csendzavarásért. A megbüntetettek között van két csíkszeredai önkormányzati képviselő is, a néppártos Tőke Ervin és az RMDSZ-es Veres Dávid.
A testület végül az alábbi nyilatkozatot fogalmazta meg és fogadta el: „Csíkszereda megyei jogú város önkormányzata aggodalommal és felháborodva vette tudomásul a 2016. március 10-én, a székely szabadság napja alkalmából rendezett felvonulás utóéleteként született csendőri túlkapásokat, amellyel csíkszeredai polgárokat büntettek meg csendháborításért egy törvényesen bejelentett tüntetés után. Úgy gondoljuk, hogy egy demokratikus jogállamban minden állampolgárnak, nemzetiségre való tekintet nélkül jogában áll élni a szabad véleménynyilvánítás és a békés célú tüntetés jogával!”
Barabás Hajnal. Székelyhon.ro

Csíki születésű színésszel a főszerepben mutat be filmet a Duna
Móricz Zsigmond Barbárok című novellája és Sinka István Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzi regénye szolgál alapjául a Balázs Béla-díjas Vitézy László új filmjének, A fekete bojtárnak, amelyet március 26-án, szombaton mutatnak be a Duna csatornán. A film főszerepét a csíkszeredai születésű Adorjáni Bálint alakítja.
Az 1930-as évek paraszti világában játszódó film Sinka István bihari juhászról szól, aki beleszeret az árva szolgálólányba, Pap Piroskába, aki egy balesetet követően őt ápolja. A fiatal házaspár éppen elkezdi közös életét, amikor a pusztán legeltető – időközben költővé váló – juhászt Móricz novellája cselekményéhez hasonlóan megölik, az általa őrzött nyájat pedig elhajtják.
A fekete bojtár szerdai budapesti sajtóvetítését követően Vitézy László az MTI-nek elmondta: mindig is szeretett volna játékfilmet készíteni a Barbárokból, de a novella rövidsége miatt ez nem volt lehetséges. Évekkel ezelőtt azonban kezébe akadt Sinka István Ábrányka alszik kezdetű verse, amely teljesen megrendítette. A fekete bojtár készítésekor a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy miként lehet valódi költők igazi verseit szervesen beépíteni a filmbe, anélkül, hogy azok kilógnának a többi jelenet közül – mondta el az eddig öt Móricz Zsigmond-filmadaptációt készítő rendező.
A film főbb szerepeiben Bánovits Vivianne, Reviczky Gábor, Koncz Gábor, Szirtes Ági, Szarvas József és Tenki Réka látható. A fekete bojtárt március 26-án 20 óra 30 perckor mutatják be a Duna csatornán.
Névjegy Adorjáni Bálint Csíkszeredában született 1980. július 27-én, édesapja szobrász, édesanyja építész volt. Családjával 1989-ben költözött át Magyarországra, ahol a pécsi egyetemen kezdte felsőfokú tanulmányait, és jogi szakokleveles közgazdász diplomát szerzett. Közben azonban színészként is kipróbálta magát a Janus Egyetemi Színházban, és ottani színpadi próbálkozásainak sikerei nyomán 24 évesen úgy döntött, hogy felvételizik a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre is. Színészi diplomájának megszerzése után a Radnóti Miklós Színház társulatához került.
Kiss Judit. Székelyhon.ro

Mezőség megmentett magyarjai (Beszélgetés a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutatóval)
Tizennégyezerre tehető az általa összegyűjtött népzenei alkotások száma, amellyel messze meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét. A kilencvenesztendős Kallós Zoltán életműve azonban nem korlátozódik a múlt kincseinek összegyűjtésére: az általa létrehozott szórványkollégium ma a lélekmentés leghatékonyabb hazai modellje.
– Barátja és kollégája, Andrásfalvy Bertalan néprajzos, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere így fogalmazott: Kallós Zoltán vezetett rá arra, hogy meggyőződéssel valljam, a művészet nem szabadidős tevékenység, hanem szükséglet. Sőt, roppant fontos egyénlélektani, emberi magatartásbeli módszer. Gondolta volna, amikor feljegyezte az első népdalokat, rigmusokat? – Gondolhatott ilyesmire egy középiskolás diák? Még a kis magyar világban Kolozsváron fogadtuk a debreceni református kollégium regös cserkészcsapatát, a vendégek hortobágyi dalokat énekeltek, anekdotákat meséltek, aztán arra kértek bennünket, hogy énekeljünk mi is valamit. Jó hangú gyerek voltam, rám esett a választás. Én addig a pillanatig azt hittem, hogy amit én tudok, azt mindenki ismeri. Kiderült azonban, hogy bizony senki sem hallotta az általam előadott dalokat. A magyartanárom, Nagy Géza meg is bízott azzal, hogy írjam össze, amit otthon, Válaszúton énekelünk. Így kezdődött. 
– A kolozsvári középiskola után rövid ideig Sepsiszentgyörgyön is megfordult. Hogyan keveredett ilyen messzire szülőhelyétől, Mezőségtől?
– Két oka volt. Az egyik, hogy hatodik osztályban megbuktam latinból, s mivel úgy láttam, hogy soha nem leszek nagy barátja ennek a klasszikus nyelvnek, 1944-ben a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőbe „menekültem” előle. Ha Nagyenyed nem marad Romániánál, valószínű, oda megyek. De Szentgyörggyel sem volt szerencsém, közeledett az orosz front, az 1944–45-ös tanévet már el sem kezdtük. Elindult a menekülés, amely engem is Budapestig sodort, de már ott sem nyitott ki a tanítóképző. – Rövid háromszéki tartózkodása során maradt ideje néprajzi gyűjtésekre?
– Időm lett volna, de legnagyobb megdöbbenésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy szinte senki nem énekelt már eredeti népdalokat, a táncok pedig egyértelműen polgári táncok voltak. Ezért aztán ebből a szempontból a későbbiekben sem vonzott ez a vidék, meghagytam másoknak. Ott volt nekem Mezőség, Kalotaszeg és a csángók.
– Miért éppen a mezőségi, illetve csángó népi kultúrához szegődött?
– Mert rájöttem, hogy a Mezőség ismeretlen világ a néprajzosok előtt. Palotai Gertrúdnak a széki rámás írásosokról a 40-es évek elején megjelent tanulmányát megelőzően gyakorlatilag említés sem esett erről a világról. A tanulmány elolvasása után mondta Kodály Zoltán Lajtha Lászlónak: ahol ilyen varrottasok vannak, ott jó zenének is lennie kell. Lajtha ezt követően kezdte el gyűjtéseit Széken. Moldvával a kolozsvári kollégiumban találkoztam először Domokos Pál Péter révén. A moldvai magyarság című könyvében elsősorban a leírt nyelvjárás, a szöveg szépsége, az érzékletesen ábrázolt életmód ragadott meg. Tanítónak jelentkeztem az akkor még működő moldvai magyar nyelvű oktatásba, de szűk két éven belül megszüntették a lészpedi iskolát, így költöztem délebbre, s éltem közel kilenc éven át Gyimesben.
– Moldvai periódusából eredeztethető viszont élete egyik legfontosabb találkozása a már említett Andrásfalvy Bertalannal, hiszen általa ismerte önt meg a magyarországi szakma. Mit jelentett önnek ez a „hátország”?
– Mindenekelőtt szakmai segítséget, az addigi munkám visszaigazolását. Annak lehetőségét, hogy megismerkedjem Martin Györggyel, a magyar néptánckutatás megteremtőjével, az ő tudása és intézményi háttere rendkívül fontos volt a további gyűjtések irányának bemérésében. Felhívta a figyelmemet például a tánc fontosságára, arra a tényre, hogy a zene nem tanulmányozható a tánc ismerete és alapos vizsgálata nélkül.
– Kortársai, tanítványai legendákat mesélnek az ön gyűjtési tudásáról, egyedi stílusáról. Mit tudott, amit más nem?
– Nem hiszem, hogy bármivel is többet tudtam volna, mint a többiek. Nagy előnyöm volt azonban, hogy mezőségi vagyok, a környéken igen sok embert ismertem. Rendszerint rokonoknál kezdtem a gyűjtést, tőlük kértem és kaptam meg további énekes-táncos emberek nevét is. Tudtam, kitől mit kérhetek, egy-egy ének sok változatát ismertem, így aztán egyrészt rájöttem az újabbra is, másrészt a különbségeket is érzékelni tudtam. Általában megbíztak bennem az emberek. Moldvai tanítóskodásom alatt a házigazdáim olyannyira családtagként kezeltek, hogy a lányaik esküvőjén még zsebkendőt is kaptam, ami csak a legközelebbi rokonoknak jár.
– Ellenszélben, hatósági zaklatások közepette gyűjtötte össze azt a hatalmas anyagot, amelyből aztán megszületett a műfaj talán legvisszhangosabb kiadványa, a Balladák könyve. Mit remélt tőle? – Nem voltak különösebb terveim vele, amikor leadtam a kéziratot a Kriterionnál. Illetve annyi mindenképpen, hogy legalább a gyűjtéseim töredéke váljék közkinccsé. Soha nem lehetek eléggé hálás Domokos Gézának, a kiadó igazgatójának, hogy vállalta a megjelentetés kockázatát. De azzal a Hargita, Kolozs és Bákó megyére érvényes kutatási szerződéssel is sokszor volt szerencsém, amelyet a Balladák könyve kiadása kapcsán állított ki és újított meg évente Domokos, hiszen munkaviszonyt igazolt. Ellenkező esetben egykettőre rám sütötték volna a közveszélyes munkakerülést, így viszont kénytelenek voltak szabadon engedni.
– Válaszúti múzeumában a népi kultúra tárgyi bizonyítékainak páratlan gyűjteménye látható. Honnan a varrottasok, edények iránti érdeklődése?
– Minden bizonnyal még édesanyámtól örököltem, aki jócskán megelőzte a korát azzal, hogy kancsókat és bokályokat vásárolt – értékmentésből, nem pedig szükségből. Haragudott is érte az apám, hogy minek az a sok kacat. Útjaim során én is megnéztem mindig az abroszt, falvédőt, bokályt, azt is, ki mit vett magára, mit és hogyan táncol. Minden részlet érdekelt, hiszen ezekből áll össze a népi kultúra teljessége. Magam is sok mindent megtanultam, tanító koromban Magyarvistán egy-egy kiló vajért sok mejjrevaló mintáját rajzoltam meg, varrni pedig egyenesen a legendás Pendzsi nénitől tanultam. – A rendszerváltás után a magyar állam több alkalommal is elismerte életművét. A 2005-ben önnek ítélt Csángó Kultúráért Díjat azonban visszautasította. Miért?
– Azt mondtam Bozóki Andrásnak, az akkori kulturális miniszternek, hogy a kitüntetések osztogatása helyett inkább készítsenek egy jól átgondolt támogatási rendszert. Persze, semmi foganatja nem volt, hacsak az nem, hogy a visszautasítás eléggé nehézkessé tette a szocialista kormánnyal való viszonyomat. Nemrég azonban, amikor felmerült a Hagyományok Háza megszüntetésének, illetve más intézménybe való besorolásának terve, Orbán Viktorhoz is levelet írtam, arra kérve, gondolják át alaposan a dolgot.
– Családja válaszúti birtokát ma a Kallós Alapítvány gondozza, benne a néprajzi múzeummal. Régóta ápolgatott terv volt, amely csak a megfelelő korra várt?
– A múzeum létesítése gyermekkori álmom volt. Már a kommunista időkben is megpróbálkoztam egyszer, az akkori válaszúti lelkésszel, Gudor Lajossal megbeszéltem, hogy erre a célra felújítjuk az üresen álló  kántori lakot. A megyei kultuszinspektor azonban tudomást szerzett róla, s megtiltotta a papnak a velem való közösködést. Pedig az anyag egy részét már ki is hordtam Válaszútra. Ezt követően kolozsvári lakásomba is kiszálltak leltározni a néprajzi múzeum emberei, cserepeket, textileket, mindent lajstromba vettek. Meggyújtom őket, de akkor sem adom oda, mondtam nekik. A csángó anyagot elrejtettem a padláson, majd Andrásfalvy tanácsára kijuttattam a pécsi múzeumhoz. Nagyon boldog voltam, amikor 2010-ben sikerült megnyitnunk a múzeumot. Akkor hatalmasnak láttam, de hamar rá kellett jönnünk, hogy még mindig nem elegendő, rengeteg fontos darabot őriznek még a ládák.
– Az ugyancsak az ön nevéhez fűződő szórványkollégium működtetésével immár a jövőt célozza. Milyen holnapot képzel a mezőségi szórványmagyarságnak?
– Amikor visszakaptam a válaszúti házat és birtokot, felajánlottam az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök idősek házát szeretett volna berendezni Válaszúton, én azonban már akkor határozottan elutasítottam a tervet, azt mondtam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. Végül magunk indítottuk el 1999-ben a szórványiskolát, meglehetősen drámai körülmények között, mivel az öt beiratkozottból csak három gyermek jelent meg az első tanítási napon. Akkor Balázs-Bécsi Gyöngyi tanítónővel, az alapítvány mai elnökével elindultunk körme alá nézni a dolognak. Az 1989-es fordulat utáni egyházi összeírás alig huszonöt gyermeket „talált” a környéken. Mi viszont kilencvennyolcat. A különbség abból adódott, hogy a lelkészek a keresztelési nyilvántartást vették alapul, márpedig a vegyes házasságokban született gyerekek egy részét vagy ortodoxnak, vagy meg sem keresztelték. A harminc magyar lelket számláló Esztényben például a pap szerint nem volt magyar gyermek. A román óvodában tanító magyar óvó nénitől viszont megtudtuk, hogy a vegyes családokba születőket a közösség románként tartja nyilván. Így bukkant fel az esztényi völgyben kilenc gyermek – a semmiből. Ma százhúszan vannak az első négy osztályban, illetve a mezőgazdasági iskola kilenc-tizedikes osztályában. Sokan közülük nálunk találkoznak először a magyar nyelvvel. Ők a mi gyermekeink, ha őket elveszítjük, a jelenlegi családjaikról és az általuk alapítandó családokról is lemondhatunk.
Kallós Zoltán
Néprajzkutató, népzenegyűjtő, Válaszúton született 1926. március 26-án.  Legfontosabb könyvek: Balladák könyve: élő hazai magyar népballadák (Kriterion Kiadó, 1970; Helikon Kiadó, 1974), Új guzsalyam mellett, éneklettem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa... (Kriterion Kiadó, 1973), Tegnap a Gyimesben jártam, Gyimes-völgyi lírai dalok (Martin Györggyel közösen, Budapest, 1989), Ez az utazólevelem: Balladák új könyve kazettával (Akadémiai Kiadó, 1996), Világszárnya: moldvai magyar népmesék (Stúdium, Kolozsvár, 2003), Elindulék este guzsalyasba… – moldvai magyar népköltészet (Stúdium, Kolozsvár, 2004). Legfontosabb díjak, elismerések: Magyar Művészetért Díj (1993), Kossuth-díj (1996), Julianus-díj (1996), Martin György-díj (1997), Magyar Örökség Díj (2000), Corvin-lánc (2001), a Csángó Kultúráért Díj (2005 – visszautasította), Hazám-díj (2006), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), a Nemzet Művésze (2014), a Magyarországi Református Egyház tiszteletbeli presbitere, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Válaszúton él és alkot.
 Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ana Blandiana – apáról, Írószövetségről, kiábrándulásról és egy zsarnok kandúrról
Kolozsváron járt Ana Blandiana költő, író, a Ceaușescu-rezsimmel szembeni ellenállás egyik legismertebb alakja. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen Doctor Honoris Causa címet kapott, pénteken pedig a Bölcsészkar Eminescu termében lehetett személyesen találkozni vele.
Azt hiszem, a nagy amfiteátrumot zsúfolásig megtöltő tömeg szívesebben csapott volna a lovak közé ahelyett, hogy az egyetem dékánja, Corin Braga és egyik tanára, Ioana Both hosszas és érdektelen felvezetőjét hallgatná – annál is inkább, mert mint kiderült, az Ana Blandianával való találkozás az egyetemi órarend keretei közé volt szorítva, így sok kérdést nem volt idő feltenni, sok téma kibeszéletlen maradt. A 74 éves, Herder-díjas költőnő úgy meghatódott egykori Alma Materében, hogy szinte elsírta magát, amikor a katedráról szembenézett a padokban szorongó, lépcsőkön ülő, fal mellett álló tömeggel.  „Jobban felkavar ez engem, mintha mondjuk a Harvard Egyetem tüntetett volna ki!” – mondta olyan megindultan, hogy el is hittük neki.
Apja lánya
Ana Blandianának, akit diáklány korában még Otilia Valeria Coman-nak hívtak, nagyon nehéz volt bejutni a kolozsvári Bölcsészkarra, ortodox pap édesapját ugyanis a kommunista rendszer „a nép ellenségének” bélyegezte és hosszú évekig börtönben ült. Egy politikai fogoly lányának lenni nem jelentett éppen ideális káderlapot abban az időben, ha az ember publikálni akart, így lett Otilia Valeria Coman-ból – Ana Blandiana (édesanyja Fehér megyei szülőfalujának nevét vette fel).
Apja emléke, majd hiánya meghatározta életét. Amikor még otthon volt, az a boldog gyerekkort jelentette a későbbi költőnő számára, és ugyanakkor annak megtapasztalását is, milyen az igazi egyenlőség két ember között. „Apám úgy bánt velem, mint egyenlő féllel, és ez már 4-5 éves koromban is így volt. Soha nem kezelt le senkit, és nem ismert el feljebbvalójának senkit. Számára csak egy emberi viszony létezett: az egyenlő, emberi viszony. Olyannyira, hogy hazudni se tudott nekem. Karácsonykor édesanyám elküldött kettőnket sétálni, hogy díszítse fel titokban a karácsonyfát, apám viszont séta közben megmondta, hogy nem létezik Télapó. Szégyellte, hogy hazudozzon nekem.  Amikor hazaértünk, anyám tovább játszotta a színjátékot, lelkendezve mondta, hogy amíg mi odavoltunk, nálunk járt a Télapó, és né, mit hozott. Abban a pillanatban megsajnáltam a szüleimet. Öt éves voltam, de akkor úgy éreztem, én vagyok a felnőtt, aki mindkettejük igazságát érti és ismeri.”
 Utána azonban szomorú évek jöttek. Apja börtönben ült, „nekem meg minden pillanatban hiányzott. Abban az életkorban, amikor a serdülőnek annyi kérdése van, biztos voltam benne, hogy apám mindenre tudta volna a választ – de nem volt ott. Soha nem hittem egy percig sem, hogy nem tér vissza a börtönből. Vártam haza, hogy tehessem fel neki összegyűjtött kérdéseimet.”
Ami ez után következett, az minden fiktív tragédiát fölülmúl. Ana Blandiana most, 52 év után sem tudta visszatartani a könnyeit, amikor imádott apja tragikus halálát mesélte el. 1964-ben végre kiengedték a börtönből, és otthon, egy ostoba baleset folytán (magára húzta az égő paraffin-benzin oldatot, amelyet a parketta fényezésére használtak) elevenen megégett, a házuk udvarán, a család szeme láttára. „Elégett apám, mint egy fáklya.”
Az Írószövetség ma: homályos szakszervezet
Ana Blandianát háromszor tiltotta el a hatalom a publikálástól: először a „népellenség” apja miatt, 1959 és 1964 között, majd saját maga, azaz írásainak többé-kevésbé burkolt rendszerellenessége miatt 1985-ben, majd 1988-89-ben. Amikor éppen nem volt eltiltva, sorra kapta a díjakat: a Román Írószövetség költészeti díját 1969-ben, a Román Akadémia díját 1970-ben, a Bukaresti Írók Egyesületének díját 1982-ben. És Bécsben, ugyanebben az évben, a Herder-díjat.
„Abban az időben végtelen büszkeséggel töltött el, hogy a Román Írószövetség tagja lehettem – mesélte pénteken a Bölcsészkaron. – Az egyetlen hely volt az akkori Romániában, ahol szabadon szavaztunk. A gyűléseken persze mindig részt vettek úgynevezett hivatalos személyek, de a vezetőségbe soha nem választottunk be olyan személyeket, akik a Nagy Nemzetgyűlés tagjai voltak.” A rendszerváltás után sokadmagával abban reménykedett, hogy az Írószövetség a kulturális és közélet szóvivő intézményévé válik. „Annyi hibát, sokszor egyenesen bűnt követnek el a kulturális élet és az örökség terén!Műemlék épületeket hagynak összedőlni. Helyettük sokszor tömbházakat építenek, mert az megtérülő befektetés. Nem is beszélve a tankönyvek és a közoktatás körül kialakult helyzetről…Mindezekért az értelmiségi embereket nagyobb felelősség terheli, mert ők tudják, milyen értékeket veszítünk el, és nekik a dolguk a többiekkel is megértetni ezt” – mondta.
Nehezményezte, hogy az Írószövetség mára egy „homályos szakszervezet” szintjére süllyedt, amely soha nem emeli fel hangját a kulturális örökség rombolása ellen. „Minden hatalommal, kormánnyal egyformán jóban van, hogy a nyugdíjak emelését tudja kicsikarni” – jelentette ki Ana Blandiana az Írószövetségről, amely szerinte korunk értékvesztését, a szólásszabadság értékének felhígulását is tükrözi.
Egy gyerekkönyv hőse és Ceaușescu
A költőnő mesélt Arpagic nevű képzeletbeli kandúrjáról, „akit” gyerekeknek szóló verseskönyvben énekelt meg, és akinek a jelleme annyira kísértetiesen hasonlított a Ceaușescuéhoz, hogy az elvtársak, néhány nappal megjelenése után, bevonták a forgalomból és bezúzatták. „Nekem nem adták ki a szekusdossziémat a CNSAS-től. Valószínűleg megsemmisítették. Más dossziék rám vonatkozó lapjait viszont elolvashattam, például Vlad szekusezredes parancsát is, amelyben kiadja az ukázt, hogy az ország minden könyvesboltjából azonnal tüntessék el az Arpagic-könyvemet. Elképesztő a temesvári szekuritáté-parancsnok bocsánatkérő, alázatos válasza, amelyben mentegetőzik, hogy nem tudta teljesíteni a parancsot, mert a könyveket már mind megvásárolták!” – mesélte a költőnő nevetve.
Irodalomból közéletbe, majd vissza az irodalomba
Ana Blandiana bevallotta: élete legnehezebb éve 1990 volt. Nehezebb volt, mint 1988-89, amikor alig tudtak megélni, amikor tiltólistán volt, nem publikálhatott, és a házból is alig járt ki, mert az ismerősök nem mertek köszönni neki az utcán, mindenki gyanús volt a hatalom szemében, aki kapcsolatba lépett vele. Minden lépését a szekuritáté kísérte, éjjel-nappal a szekusok autója állt a ház előtt. Igyekeztek halálhírét kelteni, majd mikor ez nem sikerült, elhíresztelték, hogy Nyugat-Európába távoztak férjével. „Akkor tanultam meg, hogy a pletyka, a rémhír olyan, mint egy állat: alkalmazkodik a körülményekhez, hogy életben tudjon maradni.”
Mégis a rendszerváltás utáni hónapok voltak a legnehezebbek. A csalódás, és annak felismerése, hogy a Ceaușescu-házaspár eltűnésével nem szűnt meg mindaz, amely ellen apja és ő évtizedeken át harcoltak. Megkérdezése nélkül beválasztották a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetőbizottságába, ahonnan még 1990. januárjában lemondott, tiltakozásképpen, amikor Iliescu bejelentette, hogy a FSN részt vesz a választásokon. „Attól a pillanattól kezdve, hogy lemondtam, újrakezdődött minden: ismét a nép ellensége lettem, hazaáruló, a hatalom kerékkötője.”
Ezt követően több mint tíz éven át a közéletnek szentelte ideje nagy részét. Megalapította a Polgári Szövetséget (Alianța Civică), majd 1993-ban létrehozta a máramarosszigeti Memorial múzeumot, a kommunista rezsim elleni ellenállás emlékhelyét. A sok kiábrándulás, csalódás azonban elvette a kedvét a közélettől, amelyre most már így emlékezik: „Az a fajta szerepvállalás, amely nagy gyűléseket, nyilvánosságot, pártokkal való egyezkedést feltételezett, olyan volt nekem, mint egy ideiglenes öngyilkosság.”
A máramarosszigeti múzeumot most is vezeti, de azon kívül csak az írással foglalkozik. Ha iskolákba hívják meg előadást tartani, azt soha nem utasítja vissza. „El kell mondanom a fiataloknak, hogy a legnagyobb ajándék, amit az életben kaptam, az, hogy tudok olvasni. Ne fosszák meg magukat ettől a csodától!”
Legújabb könyvéért (Patria mea A4) idén megkapta Lengyelországban az Európai Szabadság Költője kitüntetést. A könyvet már öt nyelvre lefordították. Az akadémiai órarend miatt szűkre szabott kolozsvári szereplését ezzel zárta: „Legnagyobb győzelmem saját magam fölött az, hogy sikerült teljességgel visszatérnem az irodalomhoz.” maszol.ro

RMDSZ: a kisebbségi nyelvi jogok alkalmazása nem opcionális 
A törvény által szavatolt kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetése mindenki számára kötelező, legyen az magyar vagy román anyanyelvű választott tisztségviselő – nyilatkozta március 29-én, Kovács Péter ügyvezető elnök, aki szerint a magyar többségű települések polgármestereinek, alpolgármestereinek és tanácsosainak elöl kell járniuk a nyelvhasználati küszöb által szavatolt jogok alkalmazásában, ezáltal is biztatva minden magyar embert, hogy éljenek ezen jogaikkal.
„Jelenleg is folyik tisztségviselőink munkájának kiértékelése, amely ki kell térjen arra is, hogy az önkormányzati vezetők mandátumuk alatt milyen mértékben érvényesítették a nyelvi jogokat. Az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsa által megrendelt, a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetéséről végzett felmérés eddig feldolgozott adataiból kiderül, sajnos egyes esetekben mulasztások és hiányosságok tapasztalhatók” – fejtette ki a monitorizáció első szakaszának megfigyeléseit, amelyek a helységnévtáblákat, az önkormányzatok és ezek intézményeinek névtábláit, valamint a minisztériumok alárendeltségébe tartozó megyei intézmények feliratozását összegzik.
Kovács Péter úgy véli, orvosolni kell azokat a helyzeteket, amelyek esetén magyar politikus által vezetett településeken, a kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályi előírásokat figyelmen kívül hagyva, csak románul vagy magyarul, de helytelenül szerepelnek a helységnévtáblák, ahogyan akkor is fel kell lépni, ha az iskolák és kultúrotthonok intézménytáblái csak román nyelven vannak feltüntetve vagy magyar nyelven, de helyesírási hibákkal tűzdelve.
„Komolyan vesszük a kérdést, nem tudjuk elfogadni, amennyiben RMDSZ-tisztségviselők mulasztása vezetett oda, hogy a nyelvi jogok e fejezete nem valósult meg. Azért, hogy a jövőben ezt kiküszöbölhessük, az önkormányzati listáinkon induló összes jelöltünk nyilatkozatot ír alá, amelyben vállalja, hogy megválasztása esetén, saját hatáskörében, eleget tesz a nyelvi jogok érvényesítésének jogszabályi kitételeinek, szorgalmazza a nyelvi jogok minél szélesebb körű gyakorlását.”– ismertette a Szövetségi Képviselők Tanácsának tavaly novemberi, a helyhatósági választások előkészítésével kapcsolatos határozatát.
Kovács Péter továbbá bejelentette, a jövő héten mutatják be a nyelvhasználat és a kétnyelvű feliratok témáira is kitérő árnyékjelentést. Mint ismeretes, a Szövetség a dokumentumot ahhoz a jelentéshez készítette, amelyet Románia a kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról nyújtott be az Európa Tanácshoz úgy, hogy kidolgozása során a romániai magyar közösség érdekképviseletével való konzultációt nem tartotta fontosnak.
Közlemény. Erdély.ma

A politika belülről: a szabadság vagy a biztonság előbbre való?
A brüsszeli merénylet következményeiről, zászlóügyekről, Borboly és Ráduly viszonyáról, Mezei visszatéréséről beszélgettünk Kelemen Hunorral.
A brüsszeli merénylet rövid- és hosszútávú hatásairól, azok minket is érintő következményeiről, a márciusi tömegrendezvényeken történt bírságolásokról és a helyhatósági választások előkészületeiről - különös tekintettel Csíkszeredára, Sepsiszentgyörgyre és Gyergyószentmiklósra - beszélgetett a Transindex felelős szerkesztője, Balázsi-Pál Előd az RMDSZ elnökével, Kelemen Hunorral A politika belülről friss kiadásában. A műsor kedden, március 29-én 21.35-től nézhető meg az Erdély TV-n, illetve szerdán hallgatható meg az Erdély FM-en, összefoglalója alább olvasható. 
Brüsszeli merényletek 
Európa fővárosát érte terrortámadás egy hete. Mik lesznek a következmények? 
„A következő időszakban elképzelhető, hogy Európa különböző nagyvárosait támadások fogják érni az iszlám fundamentalisták részéről, és egyértelművé vált, hogy az Európai Unió nincs felkészülve erre a hibrid háborúra.” 
„Bennünket, európai polgárokat lehallgatnak, megfigyelnek, mégsem képesek kiszűrni azokat, akik az európai polgárok életére törnek, ez pedig bizonytalansághoz vezet. A legfontosabb, hogy milyen választ képes adni az Európai Unió és a tagállamok erre a bizonytalanságra.” 
„Nagyon határozottan annak vagyok a híve, hogy közös választ kell adni. Az egyéni megoldások nem fognak eredményre vezetni, mert a mostani események az európai konstrukció alapjait rengetik meg, és a tagállamok előbb-utóbb csak vesztesei lehetnek ennek a konfliktusnak.” 
„Az európai tagállamok vezetői a népeik elé kell álljanak, és azt kell mondaniuk, hogy nincs alternatívája annak, hogy az európai határokat közösen kell megvédeni, nincs alternatívája annak, hogy az európai védelmi politikát össze kell hangolni, nincs annak alternatívája, hogy a titkos szolgálatok közötti együttműködést ne tudják úgy összehangolni, hogy az információcsere pillanatok alatt megtörténjen, és nincsen annak alternatívája, hogy hosszútávon egy olyan megoldást találjunk, amely az Európai Unióba belépő különböző közösségek tagjainak az integrációját biztosítja. 
Be kell látni, hogy csőd az, ami Európában történt, csőd az, ami Párizsban történt az elmúlt hetven esztendőben, ami Németországban történt, ami Belgiumban történt, és ami Dániában történt. Ki kell mondani, tetszik vagy nem tetszik, hogy az erős muszlim közösségeket a nyugati jóléti államok nem tudták integrálni. Olyan erős párhuzamos társadalmak alakultak ki, amelyek előbb-utóbb konfliktusba kerülnek. Ezt nem lehet elmaszatolni, ezt ki kell mondani. 
Ezért van szükség a közös megoldásra. Ha külön-külön keresnek a tagállamok megoldást, lehet, hogy egyik-másik a periférián megoldást talál, de csak ideiglenesen. Abban a pillanatban, ha azok a közös értékek, amelyek a szabadságjogokra vonatkoznak, a mozgásszabadság, a munkavállalás, az áruk és a tőke szabad mozgása elbukik, ha a schengeni határok megkérdőjeleződnek, ha a dublini egyezmény szétrombolódik, akkor előbb-utóbb az Európai Unió alapjai esnek szét.” 
„Szabadság versus biztonság: ez az, ami foglalkoztatja az európai polgárokat és a vezetőket egyaránt. Az Európai Unió vezetőinek kell jó választ adni. Én azt mondom, nem szabad a szabadságjogokat a biztonság oltárán feláldozni, mert előbb-utóbb egy diktatúrába, egy autokratikus rendszerbe kerülünk, de nem szabad azt sem elfogadni, hogy a biztonságot nem képesek szavatolni a hivatalos intézmények, a tagállami és az európai uniós intézmények. Mert ha nem lesznek képesek biztosítani, akkor a különböző közösségek maguk fognak igazságot szolgáltatni vagy maguk fogják megkeresni azokat a megoldásokat, amelyek a biztonság szavatolásához látszólag elvezetnek, de azok a megoldások mindig polgárháborús konfliktusokba torkollnak.”
Zászlóügyek  Marosvásárhelyen, a március 10-i Székely Szabadság Napján 85 személy bírságoltak meg a felvonulás szervezéséért vagy csendháborításért. Kolozsváron március 15-én arra kötelezték a felvonulókat, hogy vonják be az Erdély-zászlót. 
„Elfogadhatatlan, hogy olyanokat bírságoljanak meg, akik élnek a szabadságjogaikkal, a véleménynyilvánítás szabadságával, a gyülekezési joggal. Mivel nem történt semmi olyan, ami törvénysértő lett volna, azt gondolom, hogy ezeket a bírságolásokat meg kell támadni a bíróságon, és meg lehet őket nyerni. Az első pillanattól kezdve elítéltük és elfogadhatatlannak tartjuk ezt a gyakorlatot, amit a román hatóságoknak be kell fejezniük. Ezt nem kell évente megismételni, mert ez nem vezet ahhoz, hogy a román és a magyar közösség viszonya javuljon és jobbá váljon. 
Mert ebben a pillanatban, be kell látni, van egy erős bizalmatlanság a két közösség között: a magyarok egyre kevésbé bíznak a bíróságban, az ügyészségben, a rendőrségben, az olyan intézményekben, amelyek a polgárok biztonságát és a jogállam működését kellene, hogy garantálják. S valóban, ezek miatt Románia jogállamiságát meg lehet kérdőjelezni.” 
„A jogállamot sértő intézkedésnek tartjuk azt is, ami Marosvásárhelyen történt, de azt is, ami az Erdély-zászlóval történt Kolozsváron március 15.-én. Ez megint csak azt mutatja, hogy a hatóságok, ha nem kapnak egyértelmű jelzést a politika részéről, hogy merre kell menni, akkor hajlamosak a túlkapásra, főleg az erőszakszervek. A politika részéről az elmúlt években arra kaptak indíttatást, hogy lehet így viselkedni a magyar kisebbséggel, s lehet, hogy most nem kaptak semmiféle útmutatást vagy ösztönzést, és a régi gyakorlatot viszik tovább.” 
„A titkosszolgálatoknak itt Közép-Kelet-Európában mindig erősebb volt a befolyása és a hatalma, mint egy-egy jogállami, normális berendezkedésű államban kell, hogy legyen, és minden ürügyet megragadnak, hogy próbálják meg kiterjeszteni a hatalmukat. A kérdés csak az, hogy a civil és a parlamenti kontroll mennyire erős, mert azt gondolom, hogy ez a különbség egy klasszikus, hosszú múlttal rendelkező demokratikus állam és egy új demokratikus állam között. Itt nekünk, politikusoknak is óriási a szerepünk, de a civil társadalomnak is legalább akkora a szerepe, hogy hogyan viszonyul az emberi jogokhoz.” 
Csíkszereda: Borboly vagy Ráduly? 
Csíkszeredában Borboly Csaba egyedüliként jelentkezett polgármester-jelöltnek az RMDSZ színeiben.  „Én még nem zárnám ki, hogy Ráduly Róbert indul polgármesternek Csíkszeredában, hisz a bírósági felügyelet megszűnt, és én azon leszek, hogy meggyőzzem őt, hogy induljon és az RMDSZ színeiben megszerezze a polgármesterséget. Maga Borboly Csaba is azt mondta, hogy ha Ráduly indul, akkor ő vissza fog lépni. Ez nem egy lezárt ügy, itt még azért a következő napokban változhatnak a dolgok.” 
Én nem látom rossznak a Borboly – Ráduly viszonyt. (...) Az RMDSZ az a szervezet, ahol nincsen egyhangúság, nincsen semmiféle egy véleményre való törekvés. Vannak különböző vélemények. Ami Csíkszeredát és Hargita megyét illeti, voltak véleménykülönbségek, de ezek sosem nyomták rá a bélyeget a döntéshozatalra.” 
Gyergyószentmiklós – Mezei visszatér? 
Mezei János MPP-s politikus visszatérhetett hivatalába, és ez alapjaiban változtathatja meg a polgármesteri székért folyó versenyt. 
„Lássuk, hogy Mezei János mit dönt, indul vagy nem indul. Ha igen, akkor neki van esélye megnyerni a választást. A gyergyószentmiklósi RMDSZ-szervezet sietett, nagyon előre szaladt, meg kellett volna várják a közvélemény-kutatás eredményét. Ők valamiért nagyon igyekeztek előre, nem tudom, hogy miért, engem sem kérdeztek meg. Az biztos, hogy ha Mezei indul, akkor megnyeri a választást. Hogy az RMDSZ jelöltjével mi történik, azt még nem tudom megmondani.” 
Sepsiszentgyörgy – Antal Árpádra várva 
„Amennyiben a bírósági felügyeletet feloldják, akkor Antal Árpád el fog indulni a választásokon. Ez volt a mi kérésünk, ez volt az ő szándéka is. Amennyiben nem oldják fel a a felügyeletet, akkor Antal Árpádnak az az álláspontja – és ezt nyilvánosan is elmondta –, hogy nem fog indulni, nem kockáztatja, nem akarja megtenni Sepsiszentgyörggyel, hogy a választások után a polgármester ne tudjon bemenni a hivatalba és letenni az esküt.” 
A vádakról 
„Sem Borbolyt, sem Antal Árpádot, sem Mezeit, sem Rádulyt nem korrupcióval vádolják. Nem azzal vádolják, hogy a közpénzt hazavitték, elköltötték saját célra. Ezért én azt mondtam, hogy ameddig nincsen bírósági ítélet, addig én mindenkit ártatlannak tekintek, és ez jogilag is így helyes. Azt tapasztaltam ezeknek az embereknek az esetében, hogy mindenhol élvezik a közösség bizalmát. Ha most választásokat tartanának Sepsiszentgyörgyön, Antal Árpád nem ötven százalékkal, hanem kilencven százalékkal nyerné meg a választást. Ha ma választást tartanának Gyergyószentmiklóson, Mezei János megnyerné, Csíkszeredában Ráduly Róbert megnyerné, és ha Hargita megyében a megyei tanácselnök választás úgy lenne, mint eddig, akkor Borboly Csabát megválasztanák.” 
Hogyan áll az RMDSZ az EMNP-vel és az MPP-vel szemben? 
„Az ellenjelöltekkel nem foglalkozunk. Egy politikai jelöltnek az lehet a legnagyobb hibája, ha nem a közösséggel foglalkozik, hanem azzal, hogy az ő versenytársa hol született, kivel él, kivel nem. Ilyen emberekre nem lehet rábízni egy közösséget, mert nem a közösséggel vannak elfoglalva, hanem magukkal. Én minden jelöltünknek azt mondom, hogy hagyják az ellenfeleket, nem egymást kell legyőzni, a közösséget kell szolgálni, megbízhatóan, jól, és akkor a dolgok a helyükre kerülnek.” Transindex.ro

Hírszerzők a terrorizmus ellen
A román hírszerzés fejleszteni akarja a terrorizmus megelőzésére irányuló partneri kapcsolatait, hangsúlyosan a regionális együttműködést – hangoztatta Eduard Helvig, a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója tegnap, a szolgálat évértékelő értekezlete után.
Elmondta, tavaly 336 terroristagyanús külföldit utasítottak ki Romániából, vagy nem engedtek be az országba, további kilencezer kitiltott külföldit pedig figyelemmel követnek. Ezek többsége a magát Iszlám Államnak (IÁ) nevező terrorszervezet híve, illetve olyanok, akik radikalizáló, szervezkedő propagandatevékenységet folytattak Romániában az IÁ nevében. Az RHSZ a bevándorlási válságot is kockázati tényezőnek tekinti, és készen áll ennek kezelésére, ha tovább romlik a közel-keleti helyzet, illetve módosul a balkáni migránsútvonal. „Románia ma a biztonság bástyájának számít, de vigyázzunk, hogy ne váljunk szigetté szomszédaink között” – jelentette ki az RHSZ igazgatója.  Hellvig kitért arra is, hogy a hírszerzést nem érinti hátrányosan az a februári alkotmánybírósági döntés, amely megszüntette az ügyészségek számára végzett lehallgatások jogalapját. Az igazgató nem méltatlankodott, amiért elkülönítették a titkosszolgálati és rendőri lehallgatásokat: szerinte a szolgálatnál csak most kezd normalizálódni a helyzet, miután a korábbi adatmennyiség a háromszorosa volt az RHSZ feldolgozási kapacitásának.
A szolgálat állománygyűlésén jelen lévő Klaus Iohannis államfő kijelentette: a terrorfenyegetés riasztó növekedése közepette létfontosságú, hogy az európai titkosszolgálatok együttműködjenek, és összehangolják tevékenységüket. Az államfő szerint az RHSZ elismert és hiteles partnernek számít az észak-atlanti közösségben, de figyelmeztetett, súlyos joghézagok akadályozzák a nemzetbiztonsági szervek munkáját, miután a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó korábbi jogszabályok alkotmányelleneseknek bizonyultak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Unitárius egyházközségek
A Passió éltetői
Múlt hét nagypéntekén, a délutáni istentisztelet keretében a Bolyai téri unitárius egyházközség énekkara ez évben is előadta Jézus elítéltetésének, keresztre feszítésének, szenvedésének és halálának evangéliumi elbeszélését, az unitárius Passiót.
Marosvásárhelyen 1970-ben alakult meg a Bolyai téri unitárius egyházközség énekkara, azóta minden nagypénteken előadják a Passiót. Kísérőzenéjét Kozma Mátyás szerezte, aki pár évig az egyházközség énekvezére is volt. A múlt pénteken a Szabó Hajnal kórusvezető irányításával előadott Passió zenei kíséretét Molnár Tünde orgonaművész biztosította. Az esti liturgia áhítatát Benedek Csongor ötödéves teológiai hallgató tartotta. Nagypénteket az unitáriusok is gyásznapnak tekintik, s a kialakult hagyományok nyomán a hívek magatartásukban, viselkedésükben, ruházatukban a gyásznap jellegéhez alkalmazkodtak a megemlékezésen.
320 éves hagyomány
Míg más protestáns felekezetek hosszú harcot vívtak a passióéneklés megszüntetését szorgalmazva, az unitárius templomokban mindmáig fennmaradt ennek hagyománya. A kolozsvári akadémiai könyvtárban őriznek egy 1622-ben írott, szász graduálban fennmaradt német nyelvű passiót, ugyancsak ott található a legrégibb ismert, 1696-ból való magyar nyelvű unitárius passió is. A Passió szövege ma is ugyanaz, mint a középkorban volt, eredete ugyanis a IV. századba nyúlik vissza. Nem tudható, milyen volt előadása, éneklése, mert a középkor első évszázadából írott zenei anyag nem maradt fenn. Bizonyos azonban, hogy a keresztények hosszú évszázadokon át az emberi hangra szorítkoztak szertartásaikon. A több száz éves passióemlékek ezt az ősi előadásformát mutatják. Időrendben, magyar nyelvénél és protestáns jelképénél fogva számunkra közelálló az 1635—1650 között lutheránusok számára készült Eperjesi Graduál, melynek jelentősége abban rejlik, hogy míg a protestáns passiók általában egyszólamúak, a magyar nyelvű többszólamúság első emléke az Eperjesi Graduálban fellelhető, ugyanakkor mind a négy evangélistára figyelmez. A régi passió szövegét id. Péterffy Gyula, Torockó egykori híres kántortanítójának fia, ifj. Péterffy Gyula kolozsvári teológiai zenetanár átdolgozta és férfikarra alkalmazta. "Ezt az emléket Torockóról hoztam, ahol Jóapám, id. Péterffy Gyula egy fél évszázadon át rendkívül jó hangadottsággal, igen szépen énekelte. Magam mint rövidnadrágos fiúcska a csűrben levő szekérbe felállva, már írás nélkül is tudtam énekelni "a mi Urunk Jézusnak kínszenvedését", azzal a dallammal, amit apámtól hallottam, tanultam… apám is gyermekkorában megtanulta és úgy énekelte a passiót, ahogyan Tóth Vilmostól hallotta… a gyermekkoromban már tudott dallam jó pár száz éves. Az 1957-ben kiadott passió kidolgozásánál több száz éves passiónkhoz alkalmazkodtunk. Szövegét a négy evangélium alapján rövidebb, egységes és összefüggő formában dr. Erdő János és Lőrinczi László állította össze" – írta Péterffy Gyula a Keresztény Magvető 1979. évi 4. számában.
Több mint öt évtizedes passióéneklés
Amint Nagy László unitárius lelkipásztor hangsúlyozta, az unitárius egyház templomaiban 58 éve minden nagypénteken felcsendül a Passió. Az unitárius egyház szervezeti és működési szabályzata a kántorok számára kötelezővé teszi a Passió éneklését, ezért az énekvezérek vizsgáján számon kérik annak ismeretét. "Én 1983 óta minden évben éneklem a Passiót. Míg itt, a Bolyai téri egyházközségben segédlelkészként szolgáltam, a Pilátust énekeltem, majd elkerültem Szőkefalvára, ahol addig nem énekelték azt, így egy-két évig egyedül énekeltem, majd Szász Mihály kántorral ketten. 1997 óta pedig a Bolyai téri unitárius egyházközségben az evangélistát szólaltatom meg" – mondta a lelkipásztor.
"A Passió énekeseit úgy kell megválogatni, hogy azok minden évben ne változzanak, mert csak így lesz az előadás évről évre jobb, szebb és tökéletesebb" – tanácsolta az unitárius Passió előszavában Péterffy Gyula teológiai zenetanár. A Bolyai téri unitárius egyházközség egyik legrégibb kórustagja, Csíki János a főpapot személyesítette meg. Mint kérdésünkre elmondta, negyvenhat év alatt egyszer sem hiányzott, örül, ha a Passió előadásán szólót énekelhet a harminckét évig presbiteri és egykor keblitanácsos kötelezettségeket is ellátó egyháztag. Csíki Judit negyven éve kórustag, visszaemlékezése szerint Kozma Mátyás énekvezér irányítása alatt is lelkesen tanultak és vettek részt kórustalálkozókon, - versenyeken, ez mindmáig fennmaradt. Szilágyi Margit kisebb-nagyobb megszakításokkal tagja az énekkarnak, ez évben pedig nyolcvanhét évesen újra bekapcsolódott a nagypénteki Passió- éneklésbe, mint jelezte, teljes felfrissülést és kikapcsolódást nyújtott számára a közösségi éneklés. Konrád Tünde szül. Kelemen is egyik legrégebbi kórustagnak számít, mint mondta, a megalakulástól aktív tag, rövidebb kimaradást leszámítva közel ötven éve a kóruséneklés elkötelezettje. "Szüleim papi emberek voltak, gyermekkorom óta ismerem a Passió szövegét, személyes ismeretség fűz a szerzőkhöz: Péterffy Gyulához és Erdő Jánoshoz. Sajnos, nincs utánpótlás, pedig jó volna fiatalítani, azonban az ifjúság nehézkesen kapcsolódik be a kóruséneklésbe, más jellegű csoporttevékenységekkel foglalkoznak."
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Megszabják a csíkszeredai óvodák létszámát
A következő, ősszel kezdődő tanévtől Csíkszereda önkormányzata szabja meg, hogy a városi óvodákban hány gyermekkel működhetnek csoportok – döntött pénteki ülésén a képviselő-testület. 
Antal Attila, az elöljárói feladatokat is ellátó alpolgármester rámutatott: régóta fennálló probléma, hogy egyes óvodák túlzsúfoltak, máshova pedig alig íratnak be gyermekeket, ezért felmérték, hogy az egyes intézményekben hány négyzetméter, illetve légköbméter jut egy-egy kisgyerekre, és ennek alapján számolták ki az ideális létszámot.
A pénteki tanácsülésen az új számadatokat is elfogadták. Antal Attila úgy fogalmazott: „egyfajta küzdelem zajlott az óvodák között a gyermekekért, amelynek az lett eredménye, hogy néhol megszűntek csoportok, sőt intézményeket is fel kellett számolni vagy össze kellett vonni”. Hozzátette: amit most határozatba foglaltak, azt korábban próbálta „szép szóval” elérni, körlevélben is kérte az igazgatókat, hogy megfelelő számú gyermeket fogadjanak. „A beiskolázási politika ahhoz a torz helyzethez vezetett, hogy egyes óvodák elnéptelenedtek. Reméljük, hogy a beiratkozási keretszámok maximalizálásával helyreáll a rend” – fogalmazott az elöljáró.
A legtöbb helyet egyébként az Aranyalma óvodában hagyták jóvá, ahová 264 gyermek jelentkezhet – itt a jelenlegi létszám eléri a 274-et. Kétszáz beiratkozót fogadhat a jelenleg 202 gyermeket oktató Kis herceg óvoda, míg a Cimborában 192 személyt tudnak fogadni – a jelenlegi létszám 123. A legkisebb határértéket a Napraforgó elnevezésűben szabták meg: ide hatvan gyermeket lehet beíratni, most egyébként 72 óvodást tartanak nyilván.
A képviselő-testület pénteken egy tárgyalóbizottság létrehozásáról is döntött, amelynek feladata egyeztetni bizonyos városi ingatlanok, telkek vásárlásáról és cseréjéről. Ilyen ingatlancsere jöhet létre a csíkszeredai önkormányzat és a Szent Kereszt Plébánia között: az egyház egy Hunyadi János utcai telket adna a városnak a Stadion utcában épülő kollégium és lelátó alatti területért cserébe. A Szeredai fürdő egy részének tulajdonosa is eladási szándékát jelezte, Antal szerint pedig már felértékeltették a területet, ezután tárgyalnak annak megvásárlásáról. Az új bizottság a következő időszakban megvizsgálja a telekcserére, illetve a telek-, valamint az épületvásárlásra vonatkozó lehetőségeket, és a következtetéseket az önkormányzati döntéshozó testület elé terjeszti.
Az önkormányzat arról is döntött, hogy április elsejétől felbontják a Favory Sportklubbal kötött, a zsögödi strand és a hozzá tartozó két teniszpálya működtetésére, korszerűsítésére, fenntartására vonatkozó, 2000-ben kötött szerződést – ezt az egyesület kérte a hivataltól. Ennek nyomán a polgármesteri hivatal versenytárgyalást hirdet a közel 10 ezer négyzetméteres terület haszonbérbe adására.
Barabás Hajnal. Krónika (Kolozsvár)

Európában gyűlölik a kisebbségi nyelveket?
Ha kiállunk a menekültek jogaiért, akkor azt sem engedhetjük meg, hogy az EU lakosságának 10 százalékát kitevő nyelvi kisebbségeket napi szinten jogsérelem érje – hangzott el az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságában, ahol először került napirendre a kisebbségi nyelvek jogainak megsértése. Az Európai Nyelvek Egyenlőségi Hálózatának jelentéséből kiderül: Európa több országában diktatúrákra emlékeztető módszerek élnek.
A kisebbségi nyelveket beszélők jogainak megsértése többszöri kezdeményezés után először került napirendre az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel – és Igazságügyi Bizottsága (LIBE) előtt március 17-én. A 44 nyelvet, 60 szervezetet és 20 európai államot képviselő Európai Nyelvek Egyenlőségi Hálózatának (ELEN) jelentését dr. Davith Hicks ismertette. A kisebbségi nyelvek és jogok iránti „EP-elkötelezettségre” jellemzően Davith Hicks csekély öt percet kapott, hogy a jelentés tartalmát összefoglalja, holott a kérdést egy több napos konferencia keretében is nehezen lehetne a teljesség igényével körüljárni.
Az már önmagában jelentős előrelépés, hogy az ELEN képviseletében felszólaló szakértőnek sikerült az EP-bizottság előtt tömören felvetnie az Európában beszélt 60 regionális vagy kisebbségi nyelv használatához köthető sérelmeket. Ezek a nyelvek 55 millió állampolgárt érintenek, akiknek napi szinten kell szembesülniük a megkülönböztetés, a tiltás, az elutasítás vagy éppenséggel a tettlegesség jelenségével.
Davith Hicks szerint Európában a nyelvi diszkrimináció endemikusan, több szinten van jelen, az összegyűjtött esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Valójában rasszista jelenségről beszélhetünk, amelynek alapja a gyűlölet. Az EU nagyon keveset tett azért, hogy a kisebbségi nyelveket beszélő polgárainak védettséget biztosítson a megkülönböztetés legkülönbözőbb formái ellen.
Kiváltképpen aggasztó, ha a diszkrimináció elkövetői hatósági személyek, intézmények. Számos esetben a rendőrség tagjai, a bíróságok, a tantestületek és az egészségügyi egységek alkalmazottai követik el ezeket a bűncselekményeket. A módszeres üldöztetés sok kis nyelv kihalásához vezethet, amennyiben ezeknek a nyelveknek a megőrzésére nincs biztosítva anyagi háttér, nem oktatják őket, nem használják a hétköznapokban, beleértve a hivatali érintkezés lehetőségét is. Az ELLEN jelentéséből az is kiderült, hogy az Európai Parlament falai közt sincs teljes mértékben biztosítva a hivatalos és félhivatalos nyelvek státusza, mint például az ír vagy a spanyolországi nyelveké. A diszkrimináció következményei a nyelvek elhalásához és azok használóinak identitásvesztéséhez, végső soron pedig a népcsoport asszimilációjához vezetnek.
A rövid időkeret miatt csak 37 katalóniai eset került említésre, amelyek hűen szemléltették a mai spanyolországi helyzetet. A spanyol rendőrök például gyakran bántalmaztak olyan személyeket, akik katalánul szólalnak meg. A spanyol bíróságokon gyakran megszégyenítik a katalánokat, de hasonló tapasztalatokról számoltak be az egészségügyi ellátás területén is. A jelentéstevő hangsúlyozta, hogy a nyelvi megkülönböztetés elkövetői 80 százalékban állami intézményekben tevékenykednek és rasszista, megkülönböztető viselkedésüknek nincsenek jogi következményei.
A lehetséges megoldások terén Davith Hicks úgy fogalmazott: amennyiben az EU biztosítja a halak, a madarak és a növények védettségét, miért nem teheti meg ugyanezt a kisebbségi nyelvekkel is? A mostani európai uniós jogi keretek alig foglalják magukba a nyelvek jogi védelmét, ezért történhet meg Európa-szerte a regionális nyelvek ellen elkövetett diszkrimináció. Hicks szerint ezeket a tetteket rasszista, gyűlöletkeltő bűntettként kellene kezelni, mert csak így érhető el előrelépés a megoldás felé.
A nyelvi jogokat kutató szervezet szerint sürgősen olyan EU-biztost vagy ombudsmant kell kinevezni, aki nyommal követi az EU-tagállamokban kidolgozandó nyelvvédelmi jogszabályok elfogadását és életbe ültetését. Csak így biztosítható Európa-szerte a kisebbségi nyelvek egyenjogúsága és szabad használata. Davith Hicks felkérte a LIBE tagjait, hogy a közeljövőben szánjanak a kérdésnek egy nyilvános közmeghallgatást, amelynek a jogi keretek tervezetének a megteremtése lenne a célja. Mint fogalmazott, megengedhetetlen, hogy Európa lakosainak mintegy tíz százaléka hátrányt szenvedjen napi kommunikációjában.
Az ismertetést követő vitában felszólalók többsége a nyelvi jogok orvoslása mellett érvelt. Az Európai Bizottság (EB) képviselője megismételte a Bizottság jól ismert álláspontját, aminek értelmében az EB-nek nincs általános hatásköre kisebbségi kérdésekben, ezekben a tagállamok a kompetensek az alkotmányos és a nemzetközi jogi keretek között.
A kérdés érzékenysége miatt szemmel láthatóan az Európai Bizottság sorozatosan kikerüli a felelősségvállalást, fogalmazta meg sommásan Sógor Csaba erdélyi EP-képviselő. Sógor szerint igen hosszú azoknak az európai államoknak a listája, ahol a kisebbségi nyelveknek nincs vagy alig van védettsége. A legkirívóbb példaként Sógor Görögországot, Romániát, Franciaországot, Szlovákiát és a balti államokat említette. Jordi Sebastian valenciai képviselő szerint – mivel a nyelveket emberek beszélik – alapvető emberi jogokról van szó, ezek megsértését ennek megfelelően kellene büntetni. Az EP-képviselő Spanyolországból olyan kirívó eseteket említett, amelyek diktatúrákra emlékeztetnek: Valenciában például nincs katalán tévé és rádió, a szomszédos Katalóniából sugárzott adásokat pedig a spanyol hatóságok egyszerűen nem engedélyezik a helyi tévéadók számára. További spanyol abszurditás, hogy a katalánul beszélő gyerekeket Valenciában nem lehet örökbe fogadni, de mint fogalmazott, a hasonló sérelmek sora hosszú.
A baszk Josu Juaristi a franciaországi állapotokra hívta fel a figyelmet: az Európai Uniónak el kell gondolkodnia a franciaországi alapjogok hiányosságairól.
Gimenez Barbat és López Aguilar spanyol képviselők szerint túlzás diszkriminációról beszélni: úgy fogalmaztak, valójában katalán nyelvi tálibokról van szó. Barbat szerint a spanyol nyelvűek szenvednek súlyos megkülönböztetést, mert a katalán nyelv ismerete nélkül nem helyezkedhetnek el a közigazgatásban vagy az egyetemeken.
Claude Moraes, a LIBE elnöke végül nem tett lehetővé, hogy egy második hozzászólási körben folytatódjon a vita. A hely megfelelő a különböző diszkriminációk tárgyalására, de a téma természete és az érzelmi megnyilvánulások ezt most nem teszik lehetővé – fogalmazott. A további vita és párbeszéd elmaradásának nehezményezése miatt végül ígéretet tett arra, hogy ajánlani fogja a kérdés felvetését az Európai Bizottságban: igazából az EB elnökének vannak megfelelő kompetenciái, hogy erről vitát és megoldási lehetőségeket kezdeményezzen a tagállamok körében – mondotta.
Az ígéretet a sokéves harc sikerének is tekinthetnénk, ha nem lenne elrejtve benne a kibúvó – fogalmazott az egyik résztvevő. Abban viszont a többség egyetértett, hogy az Európa-szerte érzékeny téma napirendre tűzése végre áttörte a hallgatás falát.
Krivánszky Miklós, Brüsszel. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A román hírszerzés regionális kapcsolatainak fejlesztésére törekszik
A román hírszerzés fejleszteni akarja a terrorizmus megelőzésére irányuló partneri kapcsolatait, hangsúlyosan a regionális együttműködést – hangoztatta Eduard Hellvig, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatója kedden, a szolgálat évértékelő értekezlete után.
Elmondta: tavaly 336 terroristagyanús külföldit utasítottak ki Romániából, vagy nem engedtek be az országba. További kilencezer kitiltott külföldit követnek figyelemmel: többségük a magát Iszlám Államnak (IÁ) nevező terrorszervezet híve, illetve olyanok, akik radikalizáló, szervezkedő propagandatevékenységet folytattak Romániában az IÁ nevében.
A SRI a bevándorlási válságot is kockázati tényezőnek tekinti, és készen áll ennek kezelésére, ha tovább romlik a közel-keleti helyzet, illetve módosul a balkáni migránsútvonal. "Románia ma a biztonság bástyájának számít, de vigyázunk, hogy ne váljunk szigetté szomszédaink között" – jelentette ki a SRI igazgatója.
Kitért arra is, hogy a hírszerzést nem érinti hátrányosan az a februári alkotmánybírósági döntés, amely megszüntette az ügyészségek számára végzett lehallgatások jogalapját. Eddig nemcsak a nemzetbiztonsági ügyekben végzett megfigyeléseket a SRI, hanem a korrupció, szervezett bűnözés vagy akár adócsalás gyanújával indult büntetőeljárásokban is a SRI "szolgáltatásait" vette igénybe az ügyészség.
Hellvig nem méltatlankodott, amiért elkülönítették a titkosszolgálati és rendőri lehallgatásokat: szerinte a szolgálatnál csak most kezd normalizálódni a helyzet, miután a korábbi adatmennyiség a háromszorosa volt a SRI feldolgozási kapacitásának. A szolgálat állománygyűlésén jelen lévő Klaus Johannis államfő úgy vélte: a terrorfenyegetés riasztó növekedése közepette létfontosságú, hogy az európai titkosszolgálatok együttműködjenek, és összehangolják tevékenységüket. Az államfő szerint a SRI elismert és hiteles partnernek számít az észak-atlanti közösségben.
Johannis másfelől arra figyelmeztetett: súlyos joghézagok akadályozzák a nemzetbiztonsági szervek munkáját, miután a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó korábbi jogszabályok alkotmányelleneseknek bizonyultak. A nemzetbiztonságban egységes és korszerű törvényi keretre van szükség, amelynek az elfogadását nem szabad tovább halogatni – hangoztatta az államfő. Népújság (Marosvásárhely)

Előszó a fekete márciust taglaló kötethez
 A marosvásárhelyi pogrom 26. évfordulója alkalmából mutatták be március 21-én a budapesti Magyarság Házában Kincses Előd ügyvéd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének magyar és román nyelvű 3., valamint angol nyelvű 2. kiadását. Az alábbiakban közöljük az első és második angol kiadás szerkesztőjének, Christopher Keelingnek a kötetekhez írt előszavát azzal a megjegyzéssel, hogy a szerző Klaus Johannis államfővel kapcsolatos illúziói időközben elszálltak.
Egy kis magyarázat: én vagyok az a Harry Richards, aki e könyv első angol kiadását szerkesztette negyed évszázaddal ezelőtt. Álnevet használtam, mert akkor még a müncheni Szabad Európa Rádió központi hírrészlegének voltam szerkesztője.
Amikor a Szabad Európa Rádió készült átköltözni Prágába, úgy gondoltam, inkább szabadúszó újságíróként folytatom a munkám, maradva a Kelet-Európa témánál. A hozzáférhetőség és az interjúk létfontosságúak egy újságíró számára. Azt gondoltam, nem válik hasznomra a román Vatra-vezetőknél, ha azonosítanak és megtudják, hogy nyomtatásban fasisztának neveztem őket. Nos más karriert választottam, úgyhogy ez a probléma már nem áll fenn.
Látom, hogy Kincses Előd könyvének ezen új, angol nyelvű kiadásában – a tisztázott problémák következtében megejtett több módosítás közt – megemlíti azt a megalapozott feltevést is, miszerint a Vatra csupán egy fedőszerv volt, és a forradalmat követő évtizedben rejtett erők manipulálták a romániai nacionalizmus instabil formáit. Azonosít egy Szekuritáté-egységet és annak parancsnokezredesét, amely feltételezhetően a későbbi bukaresti bányászjárást szervezte, amikor a Bukarestbe szállított bányászok kormányellenes tüntetőket bántalmaztak. És megemlíti azt az elméletet, miszerint ugyanez az egység szervezte a feltüzelt román parasztok marosvásárhelyi támadását is.
Hogy állunk most? Bizonyos dolgok, amelyeket 1992-ben említettem, nem történtek meg: a szlovákok valóban rosszul bántak a magyar kisebbséggel, de nem úgy, hogy az bármiféle magyar akcióhoz vezetett volna. Ugyanakkor a szerbek által Boszniában és Koszovóban elkövetett bűncselekmények sokkolták a civilizált világot. S persze most Keleten a Putyin-rezsim viselkedése foglalkoztat minket − a Grúzia elleni támadások, a Krím-félsziget elcsatolása Ukrajnától, és a kelet-ukrajnai szeparatista mozgalom támogatása, hazai ellenfeleinek megölése London utcáin és otthon, a balti köztársaságok és intézményeik ellen irányuló megfélemlítési kísérletek és kibertámadások.
Súlyos problémák. Akkor pedig miért is említésre méltó ez a viszonylag csekély jelentőségű incidens Erdélyben, amely csupán öt életet követelt egy nap folyamán? Nos én úgy vélem (és ezt az eredeti előszóban is megjegyeztem), hogy azért, mert ez volt az első nemzetiségek és közösségek közti öldöklés, amely közvetlenül a kommunizmus bukása után robbant ki Kelet-Európában. És elég gyorsan bekövetkezett.
1992-ben Francis Fukuyama amerikai politológus megjelentette A történelem vége és az utolsó ember című munkáját, amelyben azt írta: „Aminek tanúi vagyunk, az nem pusztán a hidegháború vége vagy a háború utáni történelem egy bizonyos korszakának elmúlása, hanem a történelem, mint olyan vége is... Vagyis: az emberiség ideológiai evolúciójának végpontja és a nyugati típusú liberális demokráciának mint az emberi társadalomszervezés végső formájának egyetemessé válása.”
Ez a tézis már akkor is kétséges volt. Akkor is lehetett volna érvelni amellett, hogy a kommunizmus csupán befagyasztotta a történelem témáit. Magyarok és románok, lengyelek és oroszok hivatalosan testvéri, szocialista szövetségesekké váltak. A kommunizmus összeomlása nem azt jelentette, hogy a világ túllépett a történelemről alkotott legutóbbi (és hamis, kommunista) megközelítésen, és felkarolta a nyugati liberális demokrácia „egyetemessé válását”, hanem sokkal inkább az történt, hogy a kortárs történelem – főleg a nacionalizmus témája – felszabadult, hogy folytathassa történetét.
A kommunista Románia korrupciója és törvénytelensége lassan tűnik el. Többen megjegyezték már, hogy – ellentétben más kelet-európai országokkal – Romániában nem született olyan új párt, amely a kommunisták közvetlen örököse lett volna (nem úgy, mint például Magyarországon a Magyar Szocialista Párt). Ez azonban nem szükségszerűen a politikai egészség jele volt. Sokkal inkább az történt, hogy a régi rezsim cinikus káderei eltűntek szem elől, majd új köpönyegben bukkantak fel, gyakran a román nacionalizmuséban.
Ez most megváltozott. Erdély német lakossága ugyan rendkívül megfogyatkozott, de ma Románia elnöke német – Klaus Johannis, az erdélyi Szeben városának volt polgármestere, aki megválasztásakor fogadalmat tett, hogy megerősíti a tényleges jogállamiságot, és azonnal „munkához lát”. Ugyanakkor Victor Ponta volt miniszterelnök ellen adócsalás, pénzmosás és okirat-hamisítás miatt emelt vádat 2015 novemberében a román korrupcióellenes ügyészség. Ez is egyfajta haladás.
Christopher Keeling. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Kertész Imre
Budapest – Életének 87. évében hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Kertész Imre. A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál – tájékoztatta csütörtökön Nyáry Krisztián, a Magvető Könyvkiadó igazgatója az MTI-t.
Kertész Imre az elmúlt hónapokban betegen is részt vett az 1991-2001 közötti naplóbejegyzéseket tartalmazó A néző című utolsó könyve sajtó alá rendezésében. Kertész Imrét a Magvető Könyvkiadó saját halottjának tekinti.
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 1944. június 30-án, tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. Megjárta a buchenwaldi koncentrációs tábort, majd a lágerek felszabadítása után, 1945-ben hazatért Magyarországra.
1955 és 1960 között keletkezett írásai egy részét beépítette az 1960-tól 1973-ig írt első regényébe, a Sorstalanságba. A nyolcvanas években írói és műfordítói munkái jelentették megélhetését, a sikert csak az évtized második fele és a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára. Lelkes fogadtatásra talált német nyelvterületen, összegyűjtött művei 1999-ben a Rowohlt Kiadó gondozásában jelentek meg. 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung tagja; a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
2002-ben a világon először magyar íróként Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Akadémia döntése indoklásában így írt: “egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.” Kertész Imre 1975-ben megjelent, díjazott műve, a Sorstalanság máig az egyik legfölkavaróbb és leghitelesebb holokausztregény.
Főbb művei között van A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért, Felszámolás, a K. dosszié, Gályanapló, Valaki más: a változás krónikája, Európa nyomasztó öröksége, A végső kocsma, A néző – feljegyzések 1991-2001.
Számos elismerés mellett Kertész Imrét 1989-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 1997-ben Kossuth-díjat kapott és elnyerte a lipcsei könyvvásár nagydíja és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját. Herder-díjjal tüntették ki 2000-ben, egy évvel később pedig a német Becsületrenddel. 2002-ben Budapest díszpolgára lett, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át, majd a Goethe-emlékérmet. 2004-ben a párizsi Sorbonne, 2005-ben a berlini Freie Universität díszdoktora lett. 2014-ben megkapta a Magyar Szent István Rendet.
– MTI – erdon.ro

Partiumi vagy Sapientia?
Még nem született döntés arról, megőrzi-e önállóságát a Partiumi Keresztény Egyetem. A szeptember óta publikus pénzügyi gondok okainak feltárása mellett válságterveken is dolgoznak, bár ma sem tudni pontosan, mi történt, s ki a felelős. Szűcs László vezércikke.
Éppen fél éve, szeptember végén vált sajtónyilvánossá, hogy súlyos anyagi gondokkal küzd a Partiumi Keresztény Egyetem Nagyváradon. Azóta ugyan történtek intézkedések, lezajlott a rektorváltás, elhangzottak nyilatkozatok, a finanszírozó válságtervet rendelt (sőt, azóta újabbat, mert az elsőben kevesellte a konkrétumokat), ám a nyilvánosság a sok beszéd ellenére sem kapott választ több fontos kérdésre. Mire ment el a most hiányzó pénz? Kit, milyen mértékű felelősség terhel a kialakult helyzetért? Hogyan lehetett hosszú időn át eltitkolni a valós helyzetet a fenntartó, illetve a közvélemény elől? (Végül is közpénzek elköltéséről beszélünk még akkor is, ha a magyar adófizetők forintjait Romániában költötték el lej formájában.)
Azt gondolhatnánk, egyszerű képletekről lehet szó: a bevételi oldalon ott az évenként a magyar államtól kapott, 6-700 millió forint támogatás, plusz a saját bevételek, ezek együtt kellene, hogy fedezzék a bérjellegű kiadásokat, rezsiköltségeket, egyebeket. Aligha megoldhatatlan könyvelői feladat pontosan látni, hogy bizonyos időszakonként mínusszal zárnak. Mai ismereteink szerint a hiány úgy 3,5 milliárd lej, ami némi átszámítással nagy vonalakban félévnyi támogatással egyenértékű. Ennek felduzzasztásához azért idő kellett, márpedig a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke, Kató Béla minapi nyilatkozata szerint Kolozsvárott csak a múlt év nyarán – tehát a gondokról szóló első sajtóhírek előtt néhány héttel – kezdtek gyanút fogni, hogy valami nincs rendben. Na ez az, ami különös, hiszen tudomásunk szerint jóval korábban is érkeztek Nagyváradról Kolozsvárra figyelmeztető jelzések.
Október 8-i közleményében Tőkés László már egyenesen a Sapientia Alapítványt hibáztatta azért, mert felügyeleti és ellenőrző szervként nem derített fényt a hiányosságokra. Amiről az Alapítók Tanácsának elnöke akkor sem beszélt: az egyetem legfontosabb döntéshozó testülete milyen szerepet játszott az adósságok gyűjtésében és görgetésében. Hogyan és mi célból vehetett fel a PKE bankkölcsönt az Alapítók Tanácsa tudtával úgy, hogy erről nem konzultáltak a fenntartóval, legalábbis ugyancsak Kató Béla nyilatkozta: a hitelfelvételről is csak múlt év nyarán szerzett tudomást. Aligha segítette a működés hatékonyságát a bonyolult vezetési struktúra. A rektor gyakorlatilag alárendeltje az egyetem elnökének, pontosabban az Alapítók Tanácsa elnökének, Tőkés Lászlónak. De a Rektori Hivatal mellett van Igazgatótanács is, ennek Tolnay István a vezetője, aki egyben az Alapítók Tanácsának alelnöke is. Ugyan a mindenkori királyhágómelléki püspök is tagja az Alapítók Tanácsának, tudomásunk szerint a kerületnek gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs az egyetemmel.
Személyi felelősség eddig csak a volt rektorral és a korábbi gazdasági igazgatóval szemben fogalmazódott meg, ám a fenti struktúrák ismeretében ezt nehéz komolyan venni.
Kevésbé gazdasági, inkább szakmai kérdés: miért kellett hosszú éveken át fenntartani olyan szakokat, ahol a hallgatók száma tartósan alacsony?
Úgy tűnik, a beruházások sem voltak igazán átgondoltak. Egymástól alig ötven méterre szinte egyszerre készül el ezekben a hetekben az egyetem új épülete és az új református egyházkerületi székház. Ha a karcsúsítás után valóban elfér majd az egyetem az új épületben, akkor, ha jól értem, felszabadul a régi református püspöki palota, miközben napokon belül felavatják az újat.
Keveset beszélnek arról, mi volt az adóssághalmozás elindítója. Úgy 2012 körül készült el az új egyetemi épület terve, amit a magyar állam ki is fizetett, ám a kivitelezés elhúzódott, s a változó követelmények, törvényi környezet miatt újat kellett készíttetni, ám ezt Budapest már nem volt hajlandó kifizetni. Ugyancsak a költségvetés kiadási oldalát terhelték a reprezentatív rendezvények, munkavacsorák, turisztikai tapasztalatcserék borászatokban, stb., utóbiak nem csupán az elnökség tudomásával, hanem a részvételével. Ezek mellett most visszatetsző arra hivatkozni, hogy veszteséges volt a menza.
A bajok tetézése lenne a mosdóvízzel együtt kiönteni a gyereket. Önmagában nem látom tragikusnak azt az elképzelést, hogy a PKE a továbbiakban a Sapientia tagozataként működjön, hasonlóan a csíkszeredaihoz, a marosvásárhelyihez. Ha szakmailag és pénzügyileg erős érvek szólnak e megoldás mellett, miért ne? Általam megkérdezett tanárok sem tekintenék ezt visszalépésnek, károsnak oktatói munkájukra nézve. De ezzel párhuzamosan meg kellene erősíteni azokat a szakokat, amelyek sikeresek, sok hallgatót vonzanak, az ügyetlen pénzügyesekkel és döntéshozókkal szemben valóban öregbítik az első, államilag elismert, önálló magyar romániai felsőoktatási intézmény tekintélyét.
Ha pedig marad az önállóság, – ami a történtek után jó ideig feltehetően csak részleges lesz, hisz a fenntartó alighanem kellő óvatossággal utalgatja majd az apanázst – annak akkor lesz értelme, ha átszervezik a sokszintű döntéshozatalt, már csak azért is, hogy ne lehessen folyton áthárítani a felelősséget az Alapítók Tanácsa, rektor, gazdasági igazgató, Sapientia Alapítvány négyszögében. S talán azon is érdemes elgondolkodni, mi az oka annak, hogy a magát keresztény egyetemként meghatározó felsőoktatási intézmény működtetéséből, felügyeletéből teljesen eltűnt az alapításkor jelen lévő római katolikus egyház.
Éppen fél év van még a következő tanévkezdésig. Ha a hiányok eltűntetésére ez nem is elég, arra talán igen, hogy a Teleki utca környékén októberig olyan állapotok alakuljanak ki, hogy a hallgatók ne kétségek között üljenek be az előadásokra. Függetlenül attól, hogy az univerzitás homlokzatán milyen intézménynév szerepel a táblán. erdelyiriport.ro

A régi főtér parkjában állítják fel Széchenyi István szobrát
Szatmárnémeti helyi tanácsának tagjai a csütörtökön megtartott rendes havi tanácsülésen egyhangúlag megszavazták, hogy a város régi főterén álljon majd a politikus, író és polihisztor, Széchenyi István egész alakos szobra.
Szatmárnémeti tanácsosai egyhangúlag elfogadták csütörtökön az RMDSZ-frakció által előterjesztett tervezetet, mely szerint szobrot állítanának a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak a város régi főterén. A bronzból készült egész alakos szobor leleplezésének időpontja még nem ismert, a pontos hely viszont igen: a régi főtér parkjának az Aurora szállóhoz közel eső sarkára kerülne az emlékmű.
A Szatmárnémeti Széchenyi Kör egykori vezetőjének, a néhai Sike Lajos újságírónak a kezdeményezésére állítandó szobor az eredeti tervek szerint egész más helyen, a Püspöki Palotával szemben állt volna. Az eredeti tervekhez képest a formátum is változott, hiszen korábban csak mellszoborról, ma pedig már egész alakos szobor állításáról van szó.
Ugyan a szoborállítás pontos dátuma ismeretlen, elképzelhető, hogy idén szeptemberben kerül sor az emlékmű leleplezésére - szeptember 21-én lesz ugyanis a gróf születésének 225. évfordulója. szatmar.ro

Mondanivaló mindig van
Szókimondó írásai jellemzik a Csíkszentléleken élő Bilibók Károlyt, aki immár öt éve heti rendszerességgel közöl a Csíki Hírlapban. A sajtólevelezés műfajának rendszeres művelőjeként így egyfajta saját véleményrovatot hozott létre.
Bilibók Károllyal csíkszentléleki házában találkoztunk – több éve a Csíkszeredához közeli község lakója lett, itt születnek írásai is, amelyeket mindig időben továbbít a szerkesztőségbe.
Gyimesközéplokon született 1951-ben, nemrég ünnepelte 65. születésnapját. „Elemi iskoláimat Gyimesközéplokon végeztem, utána jött a középiskola, majd az építészeti technikum elvégzése. Egy évet jártam a kolozsvári egyetemen, ott egy tanárral enyhe nemzetiségi problémákat vetettünk fel. Még nem úgy volt mint ma, hogy a diák megveri a tanárát, így engem eltanácsoltak. Nem mentem vissza. Azelőtt Jászvásárban felvételiztem kémia szakra, de egyedül maradtam magyarként az évfolyamon, volt egy kolléga, aki eljött, így én is hazajöttem” – mesélte.
Bilibók Károly szerint családjában nincs előzménye a történelem, irodalom iránti kötődésnek, elemi iskolás korában Holló Gábor taplocai származású tanító tudta felkelteni az érdeklődését számos témával kapcsolatban. Az írás nem új keletű számára, mint elmondta, már középiskolában elkezdett írogatni, akkor még a versekkel próbálkozott.
„Volt egy kiadvány Rügyek címmel, ahol jelentek meg verseim. De mivel akkor már kialakulóban volt a diktatúra és a személyi kultusz, természetesen a fő témák azok lehettek, ahol a párt valahol meg volt említve. Ha azt írtam, hogy az utcasarkon cigarettára gyújt a hajnal, az már nem volt jó. Az Utunknál K. Jakab Antal volt az irodalmi próbálkozások elbírálója, és egyáltalán nem támogatta azt, aki nem a vörös felé irányult, mert neki is ez volt az utasítás, és mindenki meg kellett feleljen ennek. A magyartanárnőm olyan volt, hogy lediktált mindent, és azt kellett felmondani, az ő szavaival, ahogy ő látja. Kiábrándító volt, inkább elmentem szavalni. Működött a csíkszeredai kultúrháznál Sántha Imre vezetésével egy irodalmi kör, ahová néha még Ferenczes István is eljárt. 1968-ban nyertem egy városi első díjat szavalásban József Attila A város peremén című versével” – elevenítette fel.
Később beválasztották a tánccsoportba, és ott folytatta tíz évig, majd átment a kultúrház együtteséhez. Az érettségit követően, a technikum elvégzése után a Hargita Megyei Tervező Hivatalban dolgozott több mint húsz évet, aztán jött a váltás, és kivitelezéssel folytatta, de ezt már Magyarországon. „Ott töltöttem 16 évet. Megtanulva, hogy az építkezés az alapnál kezdődik, a lapáttal kezdtem, aztán építésvezető, cégvezető és tulajdonos lettem. Nem volt szándékom kint maradni, hazaköltöztem” – mesélte. Az irodalom, történelem megmaradt egy hobbinak számára, mint mondta, nagyon sok könyvet olvasott, sok mindent megjegyzett. Önművelőként tanult, Magyarországon számos előadásra eljárt.
„Egy alkalommal Markó Bélával is találkoztam, aki Bodor Pállal együtt volt ott. Markó elmondta, hogy ő már politikus, és nincs ideje irodalommal foglalkozni, és felolvasott egy verset, amit, ha az Utunknál K. Jakab Antal meghallgatott volna, be is tiltották volna. Papp Lajos vagy Csurka István előadásaira is jártam – utóbbi szenzációsan jól írt, de szónoki tehetsége nem volt, nem tudta magával ragadni a hallgatóságot” – emlékezett.
Bilibók Károly és a Csíki Hírlap együttműködése öt évvel ezelőtt kezdődött, és erre egy csíkszeredai kerékpárverseny adott alkalmat. „Úgy lezártak mindent, hogy órákig bolyongtam a városban, nem tudtam hazamenni. A véleményemet sms-ben elküldtem, de rájöttem, hogy keveset lehet így írni, többet akartam, akkor indult el az egész, és kezdtem el a rendszeres írást. Elég sok minden fel volt halmozódva, és fel van most is bennem, lehet, hogy néha elkap a tehetetlenség és a düh, és sok mindent ki kell önteni, de ez ezzel jár. Azóta heti rendszerességgel írok” – ismertette az előzményeket, és a folytatást Bilibók.
Azt mondja, nagy szükség van arra, hogy az ember az őt foglalkoztató kérdéseket, helyzeteket a köz tudomására hozza, és ezzel segítsen másoknak is. „Azt szeretném, ha mások is éreznék, hogy ezt azért mondja valaki, hogy ők is nézzenek szét. Mert nem igaz, hogy ennyire el vagyunk fásulva, el vagyunk lágyulva, nem veszünk észre semmit, nem vesszük észre azt, hogy a betelepítés folytatódik, erőszakosan. Benne voltak a feltételek már a trianoni szerződésben, hogy az etnikai arányokat nem szabad a városokban megváltoztatni. Hol tartunk ma?” – tette fel a kérdést.
Bilibók Károly fenntartja, hogy a múlt megismerése segít a jövő alakításában. „Kellene egy ébredés, félre kellene tenni a pártérdekeket, mert a pártok fertőzik meg az emberek lelkét, az teszi az embereket érdektelenné. Sajnos elvették az emberektől a választási kedvet, ezzel saját magunk alatt vágjuk a fát. Ha nem megyünk el szavazni, nem teszünk azért, hogy ha ezek nem, akkor valaki más legyen, soha  nem lesz változás, és hiába az ezer-ezerötszáz éves múlt, minket be fognak darálni. Ez most folyamatban van, ezt be kell látni, a cél a beolvasztás. Az  autonómiának kellene legyen létértelme. Sajnos van olyan magas beosztásban levő politikus, aki, amikor ezt tárgyaljuk, visszakérdez: De mi az az autonómia? Ilyen politikusaink vannak? Ezek vezetnek minket? Nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra megváltozik minden, de a harmadik-negyedik nemzedék már érezné, ha sikerülne valamit elérni. Addig, amíg egy látványos demonstráció nyakát kitekeri az RMDSZ, lásd Székelyek Nagy Menetelése után bejelentett autonómia-javaslat, nem lesz előrelépés” – hangsúlyozta.
Úgy tartja, nagy szükség lenne arra is, hogy mások is kimondják véleményüket. „Rengeteg román barátunk volt, bentlakásban ott éltek velünk, eszük ágában sincs, hogy elmenjenek innen, de mikor látják, hogy milyen vádakat hoznak fel ellenünk, nem szólalnak meg, hogy állj meg pajtás, mi itt élünk, mi tudjuk, mi történik” – mutatott rá. Szerinte egy véleménynyilvánítás mindig névvel jár, ő el sem tudná képzelni, hogy ne adja a nevét ehhez. „Lehet, hogy nincs igazam, de az nem feltételezi, hogy nem vállalom a véleményemet. A társadalom fejlődése az elvek és eszmék ütköztetésével jár, nem kell nekem mindig igazam legyen” – magyarázta. Írásaiban több témát igyekszik körbejárni, ezek elő vannak készítve, de mint mondja, a váratlan események gyakran felborítják az előre elképzelt sorrendet. Mondanivaló mindig van – összegzett Bilibók Károly.
Kovács Attila. Székelyhon.ro

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com