Bővíthető a felleltározott gyergyói sajátosságok listája
Döntött a bizottság: a beérkezett 94 jelölésből 55-öt talált alkalmasnak a gyergyóikum minősítésre. Az értékek tára bővíthető – ennek módszerét szabályzat fogja rögzíteni. Az első körben listára vett sajátosságokat kiállításon hozzák nyilvánosságra.
A lakosság részéről érkezett a jelölések mintegy 30 százaléka, és szép számmal voltak olyan javaslatok is, amiket a polgármesteri hivatal illetékesei terjesztettek elő a lakók szóbeli jelzései alapján. Javaslat érkezett továbbá a városháza munkatársaitól, az önkormányzati tagoktól, illetve a minősítő bizottság részéről is. Így gyűlt össze a közel száz jelölés, amik között az ételféleségektől kezdve a gyergyói virtust kifejező fogalmakig nagyon sok mindent megneveztek a szentmiklósiak.
A javaslatokat egy, az önkormányzat által megbízott bizottság mérlegelte. A hattagú ítészcsoport 55 javaslatot értékelt pozitívan, és bár az értéktárat csak szombaton hozzák nyilvánosságra, annyit már most tudni lehet, hogy gyergyóikum minősítést kapott a nagyszerdai fáklyás keresztút, a Szent Anna-kápolnáknál történő ételszentelés, a Salamon Ernő Gimnázium hagyományőrző napja, a 2012-ben felállított csárdásrekord.
Sajtótájékoztatón tudatta mindezeket Nagy Zoltán megbízott polgármester, aki közölte, az értéktár tovább bővíthető, és mint jelen esetben, a továbbiakban is olyan személyek, tárgyak, szellemi vagy épített értékek kaphatják meg a gyergyóikum minősítést, amelyek ismérvei a hungarikuméhoz hasonlóak, azzal a különbséggel, hogy fellelhetőségük Gyergyószentmiklós adminisztratív területén belül van. Az értékgyűjtés további folyamatára szabályzatot dolgoz ki az értékbizottság.
A sajtótájékoztatón elhangzott továbbá, hogy az első körben történt értékgyűjtés során fontos szempont volt, hogy ne leltár készüljön a gyergyószentmiklósi sajátosságokról, hanem ezekből a leghangsúlyosabbak, legtipikusabbak kapják meg a gyergyóikum minősítést. Cél volt továbbá, és a kezdeményezés folytatásában is az lesz, hogy a lakosság körében tudatosodjanak a helyi értékek, ezzel együtt erősödjön a gyergyói öntudat.
A gyergyóikumokat fényképeken megjelenítve kiállítás keretében ismertetik. A szabadtéri tárlat május 28-án, szombaton 17 órakor nyílik a Szent István téren, rossz idő esetén a művelődési ház Karancsi-termében. A rendezvényt Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke nyitja meg, a Hungarikum-Bizottság tagja, a jelenlegi projekt támogatója minőségében. Az értéktárat bemutató kiállítás június hónap folyamán megtekinthető majd a Szent István téren.
Partnerségben Kiskunmajsával
Az értékgyűjtés egy uniós pályázat keretében valósult meg, amelyet Kiskunmajsával partnerségben bonyolít le Gyergyószentmiklós a két város közötti testvérkapcsolat 75. évfordulója alkalmából Nemzetünket összekötő közös értékeink címmel.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

A „terroristaügy” igazi tétje
Jó román szokás szerint „kiszivárgott” a sajtóba a Beke István Attila és Szőcs Zoltán, a kézdivásárhelyi, terrorista akciók megtervezésével vádolt HVIM-tagok elleni vádirat egy kivonata. Bárki számára elérhető, tanulmányozható az interneten. Én megtettem, s jelentem: a helyzet súlyos, rendkívül súlyos.
Előrebocsátom: nem abból a szempontból vizsgáltam a kivonatot, hogy a vádlottak esetleges ártatlanságára keressek bizonyítékokat, ez az ügyvédeik dolga lesz. Nem is azt próbáltam elemezni, hogy a nyilvánosságra került lehallgatási jegyzőkönyvek tartalma mennyire értelmezhető poénkodásnak, komolytalanságnak. A hideg sokkal inkább a vádak kontextusba helyezésénél, a háttér DIICOT-os, azaz ügyészi megvilágításánál rázott ki.
Tudniillik: ez a vádirat, legalábbis ennek a most kiszivárogtatott formája ugyan nem bélyegzi meg „terroristaként” az egész magyar közösséget, de a székelyföldi, általunk teljesen legitimnek tekintett autonómiamozgalmat szélsőséges, irredenta és revizionista címkékkel látja el, s összemossa a terrorizmussal. S mindezt hamis, félrevezető, manipulatív érvekkel megalapozva.
Nézzünk néhány konkrét példát. Mindjárt az elején a vádirat a székely hadosztály megalakulására reflektál, ugyanis a vármegyések ennek ürügyén szerveztek december 1-jei „megemlékezéseket”. A vádirat itt arról tesz egy említést, hogy 1919-ben a székely hadosztály tagjai milyen bűnöket, atrocitásokat követtek el a román civil lakosság ellen – én elég sok időt rászántam, hogy valamilyen megbízható román forrást találjak ezekre az atrocitásokra, de nem jártam sikerrel. Bár nem mondja szó szerint ki, a magyarok radikalizmusra való hajlamát lehet hivatott alátámasztani a vádiratban Magyarosi Árpád halálának megemlítése: mint tudjuk, a marosvásárhelyi születésű fiatalembert Bolíviában ölték meg a hatóságok egy 2009-es rajtaütésen, miközben Eduardo Rózsa-Floresszel együtt a bolíviai elnök megölését tervezték – a bolíviai hatóságok szerint, de ezt a román vádirat már nem részletezi. Magyarosi Árpád kapcsolata Bekéékhez a vádirat szerint abban keresendő, hogy Magyarosi az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagja volt, s ez a szervezet a DIICOT szerint „a HVIM-ből vált ki”.
Többször tesz említést ugyanakkor a vádirat olyan rendezvényekről, amelyeknek a célja „az erdélyi magyar közösségben erős ultranacionalista és románellenes érzelmek ápolása” annak érdekében, hogy feszültté tegyék a két nemzeti közösség közötti viszonyt. Ezen rendezvények említésekor a vádirat kitér arra is, hogy a szervezők – amelyként egy alkalommal konkrétan megemlíti a HVIM-et – „problémás, terrorizmussal és szélsőségességgel terhelt” régiókból – Katalóniából, Baszkföldről és Észak-Írországból – hívnak résztvevőket és felszólalókat „szélsőjobboldali” pártok képviseletében. De hogy ne legyen kétségünk, hogy a Székely Szabadság Napjáról van szó, amit ugye, mint tudjuk, soha nem szervezett a HVIM, egy külön bekezdésben foglalkozik a szöveg az évente március 10-én megszervezett eseményekkel is. A DIICOT ügyészei szerint ezt a rendezvényt arra használják fel „minden évben a magyar nacionalista-szélsőséges erők, hogy propagandát folyamatosítsanak a xenofób-irredenta mozgalomnak” az erdélyi magyar közösség körében, aminek célja a közvélemény irányítása Székelyföld területi autonómiájának kivívásának elfogadására „minden áron, tehát erőszakkal is”. S hogy még nyilvánvalóbb legyen a „kapcsolat” az autonómiatüntetések és a „merényletkísérlet” között, a vádiratkivonatban háromszor tesznek említést Izsák Balázsnak (akit név szerint nem említenek) egy 2012. január 6-án Marosvásárhelyen mondott beszédéről (valójában felhívásáról), amikor az elnök így fogalmazott: „A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld területi autonómiáját tűzte ki célként, és a huszonegyedik századi Európa nyelvén ez éppen a törvényes, szabad és független, nemzeti jogállást jelenti.” Az idézetet bűnjelként Beke István házában foglalták le.
S még sorolhatók a példák, kezdve a székely zászló szintén bűnjelként való képi azonosításától a Kovászna megye határán található, Székelyföldet turisztikai szempontból népszerűsítő óriásplakátnak a HVIM hungarista szimbólumai közé való becsempészéséig vagy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás megemlítéséig, amely a vádirat szerint annak is a bizonyítéka, hogy Magyarország menedéket nyújt a magyar nemzetiségű „köztörvényes bűnözőknek”, mint például a fekete március nyomán elítélt Barabás Ernőnek is, akit nem adott ki Romániának Magyarország.
A kézdivásárhelyi „terroristaügy” pere úgy tűnik, túlmutat majd Bekééken és szervezetükön: az igazi tét a székelyföldi autonómiamozgalom inkriminálása lehet.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

A szeretet törvényei vezéreljenek utatokon (Ökumenikus ballagás)
„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” – ezekkel az Ézsaiás próféta könyvéből vett gondolatokkal indította igehirdetését Bancea Gábor református lelkipásztor tegnap a sepsiszentgyörgyi magyar végzős diákok búcsúztatására tartott ökumenikus istentiszteleten a belvárosi református templomban.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és a történelmi magyar egyházak által tizenkilencedik alkalommal szervezett ünnepségen több mint ötszáz ballagó diákot tarisznyáltak fel szellemi útravalóval, lelki táplálékkal. Hagyományosan az iskolazászlók bevonulásával kezdődött a templomi ballagás
Péter Sándor, a pedagógusszövetség háromszéki elnöke szerint ez az ünnepség hitvallás amellett, hogy a pedagógusok bíznak a fiatalokban, abban, hogy tanítványaik meg tudják vívni az élet harcait, és sikeresek lesznek. Azt kívánta a ballagóknak, legyen számukra az iskolában eltöltött tizenkét, tizenhárom esztendő érlelő erejű jövőjük tekintetében.
Bancea Gábor tiszteletes igehirdetésében hangsúlyozta: az élet állandó megérkezésekből, befejezésekből és újrakezdésekből áll, amelyek arra késztetnek, hogy mozdítsunk valamit az élet kerekén, a diákoknak pedig azt kívánta, hitüket, erejüket állítsák a jónak szolgálatába. A pedagógusnak, aki képes feltétel nélkül szeretni tanítványait, és meglátja bennük a csillagot, a tehetséget, legnagyobb feladata harcolni a tudatlanság és hitetlenség ellen – mondotta. Rajtatok áll a jövő, akik úgy álltok itt, mint amikor útra készül az ember és számot vet, visszatekint a megtett útra, be akarja fürkészni az ismeretlen, beláthatatlan jövendőt – mondta imájában Kovács István unitárius lelkész. Kérte Istent, áldja meg lépteiket, kételyeiket és bizonytalanságaikat, adja meg, hogy tudják, helye van életükben a kétkedésnek, de helye van a győzelemnek, a túlsó partra jutás hitének is. És áldja meg a pedagógusokat, akik elengedik tanítványaikat, de ők maradnak tovább adni a hitet a magvető lelkesedésével – zárta imáját.
Sztakics Éva alpolgármester arról beszélt, hogy tanáraik és lelkipásztoraik jelenlétében indítják útnak a végzősöket, jelezve, hogy tudásuk, egyéniségük nekik köszönhetően teljes. Szólt arról, európai emberként nagy szükségünk van hitünkre, mert egész európai kultúránkat, életünket olyan külső veszélyek fenyegetik, amelyeket közös keresztény tanúságtételünk tud csak megmenteni. „Abban bízunk, hogy szülők, tanárok, lelkészek olyan embereket engednek útnak, akik fel vannak készülve az életre, tudják, mi a hűség és az alázatosság. Bízom benne, hogy tudtok hűségesek lenni nemzetünkhöz, Istenünkhöz, anyanyelvünkhöz, szülőföldünkhöz, városunkhoz, ahhoz a városhoz, ahol felnevelkedtetek. A szeretet törvényei vezéreljenek utatokon.” Márton Áron reményről szóló gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel Lászlóffy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke, aki ifjúként ministrált a mártírpüspök szabadulásakor. Kérte a ballagó diákokat, továbbra is szeressék és segítsék egymást, szorítsák egymás kezét. Felelősséget vállalni kötelesség, kiváltképpen amikor nemcsak önmagunkért, hanem egy közösségért, szülőföldünkért, nemzeti megmaradásunkért tesszük – hangsúlyozta Kiss Imre megyei főtanfelügyelő, aki szerint szerencsés az a diák, aki az iskolában azt is megtanulja, hogy a teljes és boldog élet tudatos választásokról, megfontolt döntésekről szól. Aki tanításra adta életét, nem szeretné meddőnek látni a munkáját egyetlen diák tekintetében sem, szakmai elhivatása, hogy oktasson, neveljen, ezért a pedagógus maximalista, tökéletesnek akarja látni tanítványait – mondotta.
Szabó Margit, az RMPSZ alsó-háromszéki szervezetének elnöke a jelen pillanat megélésének fontosságáról beszélt, az áldásban Szabó Lajos kanonok az Istenhitről, a reményről szólt, ami több mint ezer éve megtart minket, magyarokat a Kárpát-medencében.
A tizenkilencedik ökumenikus ballagáson verset mondott Fazakas Laura ( Székely Mikó Kollégium), népdalokat énekelt Szabó Réka Fruzsina ( Mikes Kelemen Elméleti Líceum), zenés produkcióval fellépett a Református Kollégium egy kis csoportja (felkészítő Szilágyi Andrea), egyházi énekeket adott elő a Plugor Sándor Művészeti Líceum Lőfi Gellért vezette, idén országos első díjas Campanella gyermekkórusa és közreműködött az iskola fúvószenekara Maksai József vezetésével. Házigazdaként az ünneplő közösséget köszöntötte és a szolgálattevőknek köszönetet mondott Pap Attila lelkipásztor. A szervezők könyvajándékot adtak át a hét iskola igazgatójának, az ünnepség himnuszaink eléneklésével ért véget.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díjazták Cseke Pétert és Horváth Előd Benjámint
Átadták tegnap délben a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának díjait, a szervezet Egyetem/Universităţii utcai székhelyén tartott ünnepségen két magyar szerző is elismerésben részesült: Borongós ég alatt című sajtótörténeti könyvéért, valamint a Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című munkájáért Cseke Péternek ítélték a Kacsó Sándor-díjat, Beatcore című verseskötetéért pedig Horváth Előd Benjámin kapta a Dsida Jenő-díjat.
A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri választotta ki az elismerésre érdemeseket, a bizottság tagja volt Ştefan Melancu, Ioan-Pavel Azap, Constantina Raveca Buleu, Ion Cristofor, Titu Popescu, Balázs Imre József és Karácsonyi Zsolt. A rendezvényen kerek születésnapjukat ünneplő társaikat is köszöntötték a szervezet tagjai.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

17. Földmérő Találkozó
Útbaigazítás a magyar királyi öl és háromdimenziós nyomtatók világában
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság idén 17. alkalommal szervezte meg a magyar földmérő találkozót, erdélyi és magyarországi szakemberek részvételével. A konferencia vándor jellegének köszönhetően ezúttal Hunyad megyével ismerkedhettek a résztvevők, egész napos kirándulást szánva a vidék természeti és kulturális értékeinek megismerésére. A találkozó gerincét azonban a szintén egész napos előadássorozat képezte, melyre a Hunyad megyei Tanfelügyelőség székházában került sor. Az előadások szünetében beszélgettünk dr. Ferenc Józseffel, az EMT földmérési szakosztályának vezetőjével, a konferencia elnökével. Az első kérdés a közel száz résztvevőre vonatkozott: kik és honnan érkeztek az idei szakmai találkozóra?
– Erdélynek számos vidékéről ( Székelyföld, Közép-Erdély, Partium, Bánság) érkeztek magyar földmérők, megyei földhivatalok alkalmazottai. Magyarországot az állami szakhatóság legmagasabb szintjén képviselik a konferencián és rangos felsőoktatási intézmények, nagy szakmai vállalkozások küldöttei is eljöttek.
– Az erdélyiek sorából gondolom nem véletlenül maradt ki Dél-Erdély említése?
– Nem, sajnos ezzel a vidékkel nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítani. Az 1989 előtti politika az emberek elszigetelésére irányult, és ez hangsúlyosabban vonatkozott a magyar emberekre. Így mi, magyar földmérők sem tudtunk egymásról. ’89 után 2-3 évbe telt, míg sikerült kialakítani egy kapcsolatrendszert a szakmán belül. Itt, Dél-Erdélyben Gyulafehérváron, a December 1 Egyetem keretében működik földmérő kar, és itt oktat Dimén Levente, aki néhány évig megtisztelt jelenlétével, de intézményesített kapcsolat nem alakult ki. Feltételezem, hogy e vidéken nagyon kevés a magyar földmérő és a szórványhelyzetből adódóan még mindig egyfajta elszigetelődés jellemző.
– Létezik-e magyar földmérőképzés Romániában?
– Nem létezik. Annak ellenére, hogy a 89-es változás után a földmérő felsőoktatási intézmények gomba módra szaporodtak, és nagyon sok egyetemi központban alakítottak ki földmérő kart. Magyar nyelvű szakoktatás azonban nem működik. Ehhez megfelelő oktatói gárdára volna szükség, amit nem lehet máról-holnapra előállítani. Tudtommal a Sapientia Tudományegyetem keretében van egy kertészeti kar, ahol bizonyos szinten topográfiát is tanítanak. Sajnos ezzel a karral sem sikerült konkrétabb együttműködést kialakítani, de tudunk róluk, és a magyarországi kapcsolatainkból adódó szakmai háttérrel, folyóiratokkal, tudásbázissal szívesen állunk rendelkezésére, nem csak a magyar, de a többségi felsőoktatási szakképzésnek is.
– Melyek a földmérő szakma mai nagy kihívásai?
– Ez eléggé komplex kérdés. A földmérés az emberiség történetével együtt alakult, hiszen az ember a legrégibb időktől kezdve tudni akarta hol van, merre kell mennie, milyen irányba, mekkora a terület stb., és ezekre a kérdésekre a választ a földmérés adta meg. A geometria kifejezés, ami szó szerint a föld mérését jelent az ókorból származik. És e szakma a történelem során mindig a társadalom által megfogalmazott igényeket volt hivatott kielégíteni. Ez ma sincs másképp. A román társadalomban földmérés szempontjából égető probléma a földtulajdon visszaállítása által előidézett kaotikus helyzet valamiféle nyilvántartásba rendszerezése. Ez lenne a kataszter, melynek előállítása a román szakhatóságnak feladata. Az 1990-es évektől kezdődően hihetetlen mennyiségű pénzt fektettek ebbe, de az eredmény messze elmaradt. A naprakész kataszter hiánya óriási bonyodalmakat okoz. A föltulajdon problémájának rendezése fontos európai követelmény. És Románia nagyon sok pénzt veszített el amiatt, hogy nem tisztázódnak a földhöz kapcsolódó tulajdonviszonyok. Az észak-erdélyi autópálya építéséről már bő évtizede beszélünk, de eddig 56 km épült meg belőle, mert a kivitelezést vállaló Bechtel cég nem hajlandó építkezni, míg nem tisztázódik a pálya nyomvonalán lévő telkek tulajdonviszonya. És ez a mai napig sem tisztázódott. Ez lenne a szakma egyik nagy problémája. A másik, hogy napjainkban mind a műszaki, technológiai, informatikai fejlődés, mind pedig a helyhez kötődő információk mennyisége exponenciálisan növekszik, ám az új technológiák által megkövetelt szakmai tudás messze lemarad. Ebből adódóan, ha egyik-másik földmérő megpróbál lépést tartani a korral, és igyekszik alkalmazni az új lehetőségeket, a potenciális felhasználó teljes értetlenségébe ütközik. Olyan ez mintha egy analfabéta kezébe könyvet adnánk. Hiába van benne a sok információ, ha az illető képtelen megérteni, felhasználni. Lehet, hogy durva hasonlat, de valós.
– A mostani konferencia mennyiben segít a technológiai fejlettség és a hazai tudásszint közti szakadék felszámolásában?
– Mivel szakmai társaságunk nem egy állami intézményrendszer része, ahol döntéshozatali, illetve végrehajtási jogosultságunk lenne, sajnos az említett szakadék betömítésén sem sokat tudunk lendíteni. A mi célunk azonban, hogy az erdélyi magyar földmérők legalább megismerjék az informatika, az űrkutatás stb. által kínált új szakmai lehetőségeket, hiszen valamennyien földmérési munkát végző szakemberek, akik ebből keresik a kenyerüket, nem sok idejük jut a mindennapokban a szakmai újdonságok követésére. Romániában létezik ugyan egy szakmai szervezet, de folyóirat nincs, azaz Caragialét idézve: van, de teljes mértékben hiányzik. Az egyetemi tankönyvek is az elmúlt idők zenéjét játsszák. Tehát nekünk már az is nagy elégtétel, ha egy ilyen konferencián a földmérők találkoznak a szakmai újdonságokkal, és lehetőségeikhez mérten megpróbálják ezeket alkalmazni. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a földmérés terén az újdonságok alkalmazása nem olcsó mulatság. Egy 30x40 cm-es, alig 2 kg-os mérőműszer egy jobb autó árát teszi ki, és még további összetevőként ott van a programrendszer, a megfelelő tudásbázis elsajátítása. Egyre hangsúlyosabban van jelen a long life leraning (életfogytiglani tanulás) modellje is, hiszen ha valaki nem tart lépést (legalább a hatóságok által elfogadott ütemben) a technológiák fejlődésével, valósággal leradírozzák a pályáról.
– Kik az idei konferencia előadói, és milyen témákban hoztak újdonságokat?
– Idén 11 előadás szerepel a programunkban – öt magyarországi és hat erdélyi szakember értekezése. Az érintett témák szorosan kapcsolódnak a konferencia idei tematikájához, mely a rendelkezésre álló technológiák alkalmazása és a várható eredmények kérdéskörben tárgyalja a szakma problémáit. Az első előadás például a térinformatikai rendszerek GIS-szabványosításáról szólt. Régebben a földmérést mindenki úgy végezte, ahogy jónak látta, értek ezalatt, minden országot, vidéket, szakembert. Aztán rájöttek, hogy ezt valamilyen szinte egységesíteni kell. A térinformatikai rendszer szakmánkban egy viszonylag új megközelítést hoz, és arra ad lehetőséget, hogy ha egyszer valami helyhez kötődő információt gyűjtöttünk, az lehetőleg minden ehhez kapcsolódó igényt ki tudjon elégíteni. Ennek elsősorban kataszteri szempontból lehetne nagy hasznát venni. Az erre vonatkozó új európai normarendszer (ami amúgy elég bonyolult) ismertetésével foglalkozott az első előadás. Érdekes témaként került elő a magyar királyi öl problematikája és konkrét jelenkori meghatározása. A műemlék épületek fellelhető dokumentációjának műépítészeti, régészeti értékesítése során ugyanis tisztázni kell a hajdani mértékegységek (jelen esetben a királyi öl) mai mértékrendszerhez viszonyított értékét. Továbbá több előadás is foglalkozik a három-, illetve négydimenziós ábrázolások lehetőségeivel. Évszázadokig ugyanis a kétdimenziós térábrázoláshoz szoktunk (térképek, rajzok, stb.). Ma már a három dimenzió kezelésére is lehetőség nyílik, sőt ha az időt is hozzáadjuk, egyből eljutunk az euklideszi értelemben vett térhez, azaz a három dimenzió és az idő egységes kezeléséhez. Konkrétan arról van szó, hogy valamilyen helyzet egy bizonyos időpontra jellemző. Ugyanarra a valós világ választott összetevőjére egy másik időpontban más jellemző. A mai technológia lehetővé teszi ennek a változásnak a megjelenítését is. Van előadás, mely ezt a problémát feszegeti.
Évszádokig a termékek a valós világ rendszerében jöttek létre. Most az informatika fejlődésével lehetővé vált, hogy a valós világot a virtuális térben ábrázoljuk, a számítógépen létrehozott nagypontosságú térmodelleket pedig bizonyos korlátok közt a modellezett világgal egyenrangú információforrásként kezelhetjük. Ehhez megfelelő szaktudás, illetve infrastruktúra szükséges, de ezek megléte mellett a földmérés lényegesen kevesebb költséggel jár, hiszen nem kell már terepre menni. Sőt manapság, arra is lehetőség van, hogy a virtuális világban megalkotott térmodellt háromdimenziós nyomtatók segítségével visszaültessük a valós világba. Sokak szerint ez új ipari forradalmat idéz elő. Az eddigi feldolgozás ugyanis szubsztraktív volt, azaz megvolt a nyersanyag, és abból eltávolítottuk, ami nem kellett (lefaragtuk, kivontuk, kiolvasztottuk stb.). A 3D-s nyomtató additív megoldást alkalmaz. Annyit ad hozzá, amennyi kell. Megvan a virtuális térben a modell, és ezt anyagi megvalósítássá képezi le. Ma már házak épülnek háromdimenziós nyomtatókkal. Ezek mind olyan lehetőségek, melyek már léteznek, és általános alkalmazásuk rohamléptekkel közeledik. Erről hallhatunk az előadások során.
Végül a hogyan tovább kérdése is felvetődik a konferencián, hiszen mindezen technológiai, informatikai lehetőségek ismeretében meg kell találnunk az utat az előrelépéshez. A hazai állami struktúrák, illetve az ezekben dolgozók tudásszintje nagyon lemaradt, és a szakmai utasítások 30-40-50 évvel ezelőtti szinten állnak össze. A társadalom viszont sürgeti a fejlődést. Most ha egy földmérő szakember igyekszik önerőből lépéseket tenni az új technológiák alkalmazása irányába, ami mellesleg jókora befektetéssel jár, ám az így születő termékre nincs befogadó készség, akkor az igyekezet veszteséget hoz. Úgy gondoljuk ez az állapot nem tartható hosszútávon. És meggyőződésem, hogy ehhez talán az ilyen jellegű konferenciák is hozzájárulnak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Jogerős: el kell távolítani a magyar és a székely zászlót
Megerősítette a marosvásárhelyi ítélőtábla a Hargita megyei törvényszék elsőfokú ítéletét, amelynek értelmében el kell távolítani a csíkszeredai városháza tanácsterméből a magyar és a székely zászlót, illetve a város lobogóját.
A zászlók egyelőre maradnak, a jogerős végzés közlése után döntenek a további lépésekről. Amint arról korábban írtunk, ezt a pert a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) még tavaly nyáron indított azzal a céllal, hogy kötelezzék a polgármestert a városháza tanácstermében elhelyezett minden olyan zászló eltávolítására, amelyeket szerintük törvénytelenül helyeztek ki oda.
A Hargita megyei törvényszék első fokon helyt adott a szervezet keresetének, a város fellebbezett, ám ezt az ítélőtábla most elutasította, így a végzés jogerőre emelkedett. A zászlókat ennek ellenére egyelőre még nem távolítják el – válaszolta Antal Attila csíkszeredai alpolgármester, amikor arról érdeklődtünk, mit tesznek a továbbiakban. „Az ítélőtábla elutasította a fellebbezést, de nem vette figyelembe, hogy Füleki Zoltán a város polgáraként fogalmazott meg belépési kérelmet a perbe” – közölte az alpolgármester, hozzátéve, amikor a jogerőre emelkedett végzés közlése megtörténik, Füleki Zoltán harmadik félként, mint a hivatal érdekeiért a perbe belépést kezdeményező magánszemély rendkívüli perorvoslati kérelemmel élhet, kérve a jogerős bírósági döntés érvénytelenítését.
Füleki Zoltán alpolgármester elmondta, belépésének egyik oka, hogyha a hivatal jogerősen veszít a perben, nem fordulhat fellebbezéssel európai bíróságokhoz, de egy polgár ezt megteheti. „A kérésben két dologra hivatkoztam, az egyik, hogy Tanasának nincs érdekeltsége az ügyben, a másik, hogy nem a magyar állam zászlaja van ott, hanem a magyar nemzet, az összmagyarság zászlaja” – magyarázta az alpolgármester, aki kérte az ADEC keresetének elutasítását. Füleki azt mondja, további hasonló jellegű ügyekben is, ahol ez lehetséges, szeretne magánfélként belépni a perekbe, a polgármesteri hivatal támogatása érdekében. „Akár többen is megtehetjük, bárki élhet ezzel a lehetőséggel” – tette hozzá.
Kérése elutasításáról úgy vélekedett, valószínűleg túl későn, az ítélethozatal előtt egy nappal továbbította ezt az ítélőtáblához. Ezért is valószínű szerinte, hogy nem fogja kérni a jogerős bírósági döntés érvénytelenítését. A vitatott zászlókkal kapcsolatban szerinte először meg kell várni a végzés írásbeli közlését. „Azt nem mondhatja egy polgármester vagy alpolgármester sem, hogy a végzést nem hajtja végre, de hogy mit ír a végzésben, hogy kell végrehajtani, az más dolog, azt majd meglátjuk” – érvelt.
Amint arról korábban beszámoltunk a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület az 1994. évi 75-ös törvényre és a 2001. évi 1157-es kormányhatározatra – Románia zászlajának, címerének használatát illetően a közintézményekre vonatkozó jogszabályokra – hivatkozva kérte a zászlók eltávolítását. A megyei törvényszék határozata szerint törvénytelen más zászlók kitűzése a román zászló mellé a polgármesteri hivatalban, ezért ezeket el kell távolítani. Mivel az Európai Tanács csillagos lobogója kitűzhető, a tiltás a tanácsteremben található magyar, székely, illetve a két fehér és egy piros sávot, valamint három nefelejcset megjelenítő városzászlóra vonatkozik.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Sógor Csaba a geokódolás eltörlését sürgette az EP-ben
Teljesen idejétmúlt a műsorszolgáltatások országhatárhoz kötése – mondta Sógor Csaba az Európai Parlamentben, ahol szerdán az egységes digitális piac stratégiájáról vitáztak.
Az RMDSZ-es képviselő szerint az üzleti érdekek ellenére, a technikai lehetőségek mai szintjén elfogadhatatlan, hogy a polgárok számára lehetetlen egyes sportesemények megtekintése azon a nyelven, amelyen ők azt szeretnék, még akkor is, ha előfizetéssel rendelkeznek az adott szolgáltató műsorára.
Az EP-képviselő által kiadott közlemény szerint az Európai Bizottság egy évvel ezelőtt mutatta be az egységes digitális piacról szóló kezdeményezését, amely 16 intézkedési területet foglal magában. A digitális egységes piac lényege, hogy le kell bontani az interneten folytatott ügyletek előtt álló nemzeti akadályokat. A javaslatcsomag biztosítaná, hogy az európai polgárok roamingdíjak fizetése nélkül tudjanak telefonálni a kontinensen, vagy elektronikus eszközeikkel Európában bárhol, határoktól függetlenül hozzáférjenek a szolgáltatásokhoz, zenéhez, filmekhez és sporteseményekhez. Az EB számításai szerint a tagállamközi internetes tevékenység útjában álló akadályok megszüntetése további 415 milliárd euróval növelné az európai GDP-t.
Sógor Csaba a 16 intézkedés közül a területi alapú tartalomkorlátozás megszüntetésének fontosságára hívta fel a figyelmet – áll a közleményben. Az EP-képviselő véleménye szerint idejétmúlt az, hogy bizonyos műsorok szórása csak egy tagállam határain belül lehetséges. „Nem kérdés, hogy az Európai Unió országainak egységes digitális piacot kell képezniük, a fiatal generáció nem is érti, hogy miként beszélhetünk enélkül közös piacról" – érvelt a képviselő. Sógor szerint a területalapú tartalomkorlátozás jelentősen hozzájárul a fogyasztói elégedetlenséghez és a belső piac felaprózódásához, ezért szükségszerű megvizsgálni azt, hogy milyen további intézkedésekkel lehet a műsorszolgáltatásokat országhatártól függetlenül elérhetővé tenni.
Mint ismeretes, Erdélyben is szűnni nem akaró felháborodás övezi azt az eljárást, miszerint – a szerzői jogi korlátozások miatt – az anyaországi M4 sportcsatorna kódolja azoknak a rangos sporteseményeknek a közvetítését, valamint ezek ismétléseit, amelyeket külföldi jogtulajdonosoktól vásárol. Lapunk korábbi megkeresésére a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közölte, a „geokódolás" kérdését a nemzetközi sportjogok külföldi tulajdonosaival megkötött szerződések szigorúan szabályozzák, és ezek az MTVA számára minden esetben kötelező érvényűek.
A külföldi jogtulajdonosok ugyanis a tulajdonukat képező sporteseményeket az elérhető legmagasabb bevétel érdekében országonként értékesítik azzal a kitétellel, hogy az adott ország vásárlója csak az ország határán belül szolgáltathat, ezzel biztosítva a külföldi jogtulajdonosok számára, hogy teljes áron tudják értékesíteni a jogokat más-más, akár szomszédos országokban is.
Rákérdeztünk a magyar közszolgálati médiánál arra is, hogy a fentiek fényében követhetik-e élőben a határon túli magyar tévénézők az M4 Sporton a riói nyári olimpia vagy a franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság közvetítéseit. Az MTVA közölte: amennyiben a brüsszeli bürokráciánál célt ér a magyar kormánynak a versenykorlátozó sportjogi tilalmak eltörléséért folytatott lobbitevékenysége, akkor a közeljövőben van rá esély.
Krónika (Kolozsvár)

Tăriceanu vádol
Elképesztő vádak hangzottak el a héten az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) kapcsán.
A két intézményt olyan okkult és irracionális szervezetnek nevezték, amelyek beavatkoznak a politikai életbe, politikai alapon „lőve ki” bizonyos kényelmetlen politikusokat, egyik fő céljuk pedig az, hogy a polgárok szemében elhiteltelenítsék a demokratikus intézményeket.
A vádak mellett nem lehet csupán egy kézlegyintéssel elmenni, mivel azokat az államfő utáni második legfontosabb közjogi méltóság betöltője, a szenátus elnöke, Călin Popescu-Tăriceanu tette. Ebbéli minőségében pedig óriási a felelőssége, hiszen a felsőház elnöke szavának súlya van. Vagyis ha ilyesmit állít, akkor komoly bizonyítékokkal sem árt előrukkolni, hiszen az a helyzet állt elő, hogy az egyik hatalmi ág, a törvényhozás legmagasabb rangú képviselője konfliktusba került a másik hatalmi ággal, az igazságszolgáltatással.
Tăriceanu vádjainak hitelességét ugyanakkor rontja, hogy kijelentéseit azt követően tette, hogy a DNA bűnvádi eljárást indított ellene hamis tanúzás és bűnpártolás miatt, az ügyészek szerint ugyanis hazudott, amikor kihallgatásán azt állította: nem állt közeli kapcsolatban a Lambrino herceg nevéhez fűződő törvénytelen erdőrestitúciós ügyben érintett üzletemberekkel. Ehhez képest a most nyilvánosságra került adatok szerint még miniszterelnökként több partijukon is részt vett, ami ugyan nem bűncselekmény, ám kérdéses, hogy miért tagadta le.
Szintén nem a hitelességét növelő tény az, hogy a szenátus elnökeként immár két alkalommal sem tartotta fontosnak kellő eréllyel fellépni annak érdekében, hogy a házbizottság határozatképes legyen, és végre ki tudja tűzni a 2014-es államfőválasztáson a külföldi románok szavazásának akadályozásával gyanúsított volt külügyminiszter, Titus Corlăţean elleni bűnvádi eljárás jóváhagyásáról szóló voksolás időpontját. Fönnáll ugyanis a gyanú, hogy többek között ezzel hálálja meg Corlăţean pártjának, a PSD-nek a szenátus élére történő kinevezését. Mindezek fényében nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy vádjai nem többek egy sarokba szorított, levitézlett politikus szánalmas vagdalkozásánál.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Együtt a templomban
Közel húsz éve, hogy eldöntöttük: a Magyar Pedagógusok Szövetsége és a történeti egyházak szervezésében minden tanév végén, az iskolai kicsengetéseket megelőző napok egyikén közös ballagást tartunk Sepsiszentgyörgy valamennyi végzős középiskolásának részvételével. Az ötletet mások is felkarolták, s amit akkor elindítottunk Szabó Lajos kanonok úrral, a mai napig nem veszített vonzerejéből, érdekességéből, szükségszerűségéből.
Az esemény színhelyéül pedig minden esztendőben egy-egy templomot választottunk, ahová befért minden végzős diák. A kezdetkor bizony előfordult, hogy bajba kerültünk, mert annyi végzősünk volt, hogy nem mindenhol fértek el a fiatalok, s ezért sokan az előcsarnokba szorultak, ott állták végig az istentiszteletet. Az volt ezzel a rendezvénnyel a tervünk, hogy minél közelebb kerüljön egymáshoz az iskola és az egyház, azaz bevittük az iskolát a templomba.
Micsoda felemelő élmény szembenézni itt, a templomban pár száz fiatallal, akik éppen elérkeztek új életük kapujába, s itt, az Isten házában kapnak olyan útbaigazítást, amely az igazság, a jóság, a szépség felé irányítja őket! Éppen ezért tartottuk nagyon fontosnak úgy rendezni ezt a nagy találkozást, hogy arányosan megosztva, de egymást felerősítve kapjanak a még tanulóknak számító fiatalok egyaránt hitbéli és laikus eligazítást.
Ennek jegyében helyeztük mindenkor a mintegy másfél órás templomi együttlét középpontjába a lelkészi prédikációt, ez képezte gerincét, legfőbb mozzanatát az eseménynek, s az előtte és utána elhangzó egyházi, illetve világi tanácsok, az istentisztelethez tartozó egyházi elemek nyomatékosították a szentbeszédből áradó tanulságokat. Az egyházi és világi énekek, versek az ünnep méltóságát tették hangsúlyossá.
Így történt tegnap is, a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban. Azzal a különbséggel, hogy az első évekhez képest bizony jócskán megcsappant a ballagó diákok száma, az akkori közel hétszázról ötszázötvenre csökkent…
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sikeres évet zárt a Petőfi Sándor-program
Sikeres évet zárt a Petőfi Sándor-program, a fogadószervezetek és a szórványban élő magyar közösségek egybehangzó visszajelzései alapján szükség van az ösztöndíjasok hiánypótló munkájára - közölte a nemzetpolitikai államtitkárság pénteken az MTI-vel.
Jelezték: ezt és az első év tapasztalatait figyelembe véve idén is 50 ösztöndíjast küldenek külhonba, s bővül a fogadószervezetek és a helyszínek köre.
Az összegzésben felidézték, hogy tavaly augusztusban 50 fiatal utazott ki az egykori monarchia területén élő magyar közösségekhez. Az ösztöndíjasok feladata az volt, hogy közösségteremtő, anyanyelvápoló, hagyományőrző tevékenységükkel támogassák az őket fogadó helyi magyar szervezeteket, egyházakat, oktatási intézményeket. Munkájuk, egyben a Petőfi Sándor-program célja az volt, hogy erősítsék a szórványban élők magyarságtudatát, csökkentsék, jó esetben megállítsák az asszimilálódást.
A fiataloknak a kilenc hónap alatt részt vettek nemzeti ünnepekhez-, naptári évhez kapcsolódó események megszervezésében. Mint írták, Bosznia-Hercegovinában, Macedóniában és Horvátországban beindult, sok helyen újraindult a magyar nyelv oktatása. Beregrákoson és Munkácson néptánccsoport, Aknaszlatinán cserkészcsapat alakult. A Kárpát-medence számos magyar közösségében működik ősz óta rendszeres táncház, színjátszó kör, természetjáró szakkör az ösztöndíjasok munkájának köszönhetően.
A magyar oktatási intézmények, egyházak mindennapjait segítették az ösztöndíjasok Léván, Medgyesen, Déván, Zsobokon, kezdeményezésükre szerveztek kórustalálkozót a Felvidéken és Délvidéken egyaránt. Fogarason pedig első alkalommal tartottak magyar napokat.
A szervezési, oktatási feladatokon túl az ösztöndíjasok segítettek a szervezetek adminisztratív feladataiban, honlapjaik kezelésében és pályázatok írásában egyaránt.
A programnak köszönhetően 2015 novemberében Kárpát-medence szerte megünnepelték a Magyar Szórvány Napját, 2016 májusában pedig a Magyar Táncház Napját az egész Kárpát-medencében.
A program honlapján az indulás óta közzétett több mint 600 hír, tudósítás, 240 fotó- és képgaléria segítségével az érdeklődők folyamatosan nyomon követhették az ösztöndíjasok munkáját, és képet kaphattak a szórványban élő magyarság mindennapjairól és ünnepeiről - olvasható az államtitkárság összegzésében.
A program 2016 szeptemberétől folytatódik. A pályázat már lezajlott, a 294 jelentkezőből kiválasztott 50 ösztöndíjas között 18 külhoni származású, egy pedig a diaszpórában született. Az idei évben a korábbiak mellett új helyszínek is bekerültek a programba, így Gyimesbükkre, Türbe, Máramarosszigetre, Pozsonyba és Ungvárra is küld fiatalokat az államtitkárság - közölték.
maszol.ro

Posztgraduális képzésben oktatják az épített örökség felújítását
Két éves képzésben szerezhetnek oklevelet azok, akiket érdekel az épített örökség felújítása - hívta fel a figyelmet a Transylvania Trust Alapítvány.
A Transylvania Trust Alapítvány kezdeményezésére a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelemtudomány és Filozófia Karán 1998 októberében Épített örökség felújításra szakosító posztgraduális oktatás indult az oktatási minisztérium 4223/1998 számú rendelete alapján. A tanfolyam jelenleg a 2011-ben elfogadott 1-es számú oktatási törvény alapján működik, hivatalos megnevezése: Folyamatos szakképzési és szakmai fejlesztési program az épített örökség felújítása témakörében. Célja – figyelembe véve az erdélyi építészeti örökség gazdagságát és állapotát – felsőfokú végzettségű épített örökség védelemmel foglalkozó szakemberek képzése.
A távoktatásként működő tanfolyam időtartama két év, azaz négy félév 2016 októberétől – 2018 júniusáig, félévenként hat, három-három napos (csütörtök, péntek, szombat) konferenciával. A képzés 600 órából áll, 480 elméleti és 120 gyakorlati órát foglal magában.
A szakcsoportok – román és magyar nyelven – építészek, építőmérnökök, művészettörténészek, régészek és más felsőfokú végzettségű szakemberek számára indulnak, oly módon, hogy az általános jellegű közös tantárgyak mellett a hallgatók végzettségüknek megfelelő előadásokat látogathatnak.
A szakkifejezések megfelelő angol és román nyelvű elsajátítása érdekében a román és magyar csoport programjának 5 százaléka angol, ezen felül a magyar csoport előadásainak 25 százaléka román nyelven zajlik.
A gyakorlati órák helyszínei: szakosodott intézmények, műemlék-felújítási építőtelepek, illetve bel- és külföldi szakmai tanulmányutak. Az oktatók listája itt érhető el.
A posztgraduális képzést elvégző hallgatók az államvizsga dolgozat megvédése után – a 422/2001-es műemlékvédelmi törvényben előírt és az oktatási minisztérium által elismert – oklevelet kapnak, végzettségük: műemlék felújításra posztgraduálisan szakosodott szakember.
A tandíj 3200 lej/év (négy részletben fizethető).
Bővebb információkat a következő személyhez fordulhat: Berki Tímea programfelelős. E-mail: postgraduate@transylvaniatrust.ro, tel.: 0264 439858, 0745 585566.
maszol.ro

Titkosszolgálati kollaboránsok a KREK kötelékében!
Most, hogy jön a püspökválasztás, és emellett idén még két másik voksolás is lesz, ismét előhozta az egyházon belüli szekus kollaboránsok leleplezésének ügyét Tőkés László. Maga sem tagadja, hogy ez az apropó. Szerinte most is aktívak az egyházban a volt kollaboránsok. Neveket is mondott.
A nem tisztázott múltúak között van Csűry István is, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi püspöke – állítja Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1989 utáni első püspöke. Tőkés sajtótájékoztatót tartott az egyházi titkosszolgálati átvilágítások tárgyában. Hogy miért most, mintegy 27 évvel az 1989-es fordulat után? Erre is magyarázatot adott. Egyrészt azért állt elő most ismét a témával, mert jön – idén lesz – a püspökválasztás, másrészt nemsokára önkormányzati voksolás, ősszel meg parlamenti választás. És ezek kapcsán az egyház, valamint az azzal több helyütt összefonódott RMDSZ megtisztulását is sürgeti. Másrészt – mint a témában a tájékoztatón kiadott nyilatkozatában említi – „ a vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.” És, hogy kik végezték az átvilágítást? Tőkésék. Pontosabban „vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával.”
Nehezen megy
Egyes eseteket már régebben nyilvánosságra hozott, mások új infónak számítanak. Az átvilágításokat 2014-2014-ben végezték. Mint Tőkés tudatta, „már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára. Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort és 14 nem lelkészi személyt világított át. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak.
Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek, van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns. Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB.”
A nevek
Ilyen „felmentett” múltú a lelkipásztorok közül Sipos István, Csernák Béla, Szekeres Sándor, Varga Károly, Hermán M. János, Pakulár István, Dénes József és Higyed István Levente. Tőkés szerint „néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak”. A listája szerint együttműködött a román titkosszolgálattal és informátor volt Veres Kovács Attila (Katona fedőnéven), Csomai Árpád (Ákos fedőnéven), Nagy Sándor (Moldovan Ilie fedőnéven), a néhai Seres Géza (Cornel Ioan fedőnéven), Mikló Ferenc (Fery, illetve Finisan Ioan fedőnéven), valamint Sipos Miklós (Ursu fedőnéven).
Sőt: Tőkés László szerint a jelenlegi királyhágómelléki püspök, Csűry István bár kapott egy úgynevezett igazolást arról, hogy nem volt informátor, még nem tisztázott múltú. „Hogy nem találják az aktáit, az nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve. Én a saját sógorom példájából is nagyon jól tudom, hogy a szolgálatok egyenesen fedezik egyesek múltját” – mondta Tőkés. Nyilatkozatában pedig hozzátette: az átvilágítások után „megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját. Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel úgymond nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna. Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.” Csűry István egyébként ismét indulni akar a püspökségért.
Ugyanakkor Tőkés kiadott egy másik listát is. Ezen a KREK Átvilágító Bizottsága által át nem világított, időközben az KRE-ből eltávozott, a CNSAS nyilvántartásában, valamint Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium c. dokumentumgyűjtemény adattárában szereplő lelkészek vannak, akik együttműködtek a Securitatéval. Ők azok: Kovács Imre (Avram fedőnéven), aki Magyarországra távozott; Fazakas László (Kiss János), aki szintén Magyarországra távozott; Fazakas Sándor (Herman), aki szintén külföldön van; Báthori Gyula (Kovács Ferenc), aki már meghalt; Borsi Zsigmond (Sandu), nyugdíjas; Zsigmond József (Erdei Sándor), nyugdíjas; Jakab László ( Berecky), külföldön él; Halász Sándor (Aron), külföldön van; Balogh Béla (Bodea Ioan), ismeretlen helyen van; Bányai Ferenc (Farkas/Petrescu), lemondott,, nyugdíjas; Dudás Ferenc (Jókai Sándor), külföldön van; Molnár János (Muresan Dinu), Kolozsváron él.
Mi lehet most?
Tőkés úgy fogalmaz: „közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Az adósaid maradtunk Tempfli püspök atya
Ma is hitetlenkedve újra és újra olvasom, s mérhetetlen fájdalommal veszem tudomásul a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség rövid, csütörtök déli közleményét, amelyben arról tájékoztatták a Bihari Naplót is, hogy 2016. május 25-én Nagyméltóságú és Főtisztelendő Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyéspüspök, életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében, hosszú betegség után, szentségekkel ellátva elhunyt.
Persze tudtuk, hogy súlyos beteg, nincs jól, de imáinkban azt kértük, hogy bárcsak ismét betoppanna szerkesztőségünkbe félreismerhetetlen mosolyával, derűs egyéniségével, végtelen alázatával, törékeny alkatával. Nem mondhatni, hogy gyakran, de rendszeresen ellátogatott szerkesztőségünkbe, még azután is, hogy elköltöztünk a Kanonok sorról. Azt a székhelyet az ő jóindulatának, segítőkészségének köszönhetően használhattuk más redakciókkal közösen, hiszen Tempfli atya mindig szívén viselte a magyar helyi sajtó sorsát is. Mindig érdeklődött az újságról, munkatársainkról. Élményszámba mentek beszélgetéseink, amikor vagy egy interjú miatt találkoztunk, a választásokra kísértük el, amikor megszentelte a Bihari Napló szerkesztőségét, vagy csak egy jó kávét ittunk meg a püspöki rezidenciáján, ahová bárki, szinte bármikor benyithatott. Tárt ajtó, nyitott szív fogadott bárkit rangtól, származástól, tisztségtől függetlenül. S bármilyen fontos, halaszthatatlan dolga volt mindenkit türelmesen meghallgatott. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy nem tart-e attól, hogy valaki(k) rosszindulatúan visszaél(nek) ezzel a helyzettel, de ő határozottan kifejtette, az ő ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ő nem egy elefántcsonttoronyban él, hogy alkalmazottak, titkárok, ügyintézők hadának esetleges jóváhagyásával találkozhasson valaki a főpásztorral. Ő valóban a nép püspöke volt, mindig büszkén vallotta, hogy egy földműves családból származik. Alig néhányan dolgoztak a titkárságán, szinte mindent ő maga, és általános helynöke végzett, intézett el, írt meg. Ahányszor csak tehette személyesen telefonált szerkesztőségünkbe is, ő küldött közleményeket, s nem esett le a püspöki gyűrű a kezéről.
Ő hit a személyes kapcsolattartásban, mindig közel volt az emberekhez, tudott az ő nyelvükön beszélni, megértő volt és segítőkész. Rettenhetetlenül alázatos, szerény, közvetlen, irgalmas volt, nagyon távol állt tőle, hogy rangjának megfelelően esetleg távolságtartó nagyméltóságú, excellenciás úrként viselkedjen. Várad 81. püspöke emberi habitusával, az egyház és a hívek feltétlen szeretetével, hozzáállásával is jóval meghaladta korát, hiszen sok tekintetben Ferenc pápára emlékeztet viszonyulása. Tudvalevő, hogy a jelenlegi Szentatya visszafogott, szerény körülmények között él, nem aggatja magát tele aranykereszttel, közvetlen az emberekkel, saját maga intézi telefonjait is, nem egy titkárra bízza azt. Messze áll tőle az önteltség, a tekintélyelvűség, a pökhendiség. Sok tekintetben hasonlított a pápára Tempfli atya, aki 19 évig tartó püspöki szolgálata alatt nem vizet prédikált és bort ivott. Egyszer azt írta: „Minden igaz embernek, aki valós értéket képvisel, hármas tulajdonsága kell, hogy legyen: amit gondolok, azt mondom, amit kimondtam, azt teszem”. És ő ebben nem ismert tréfát. Akárcsak a magyar nemzet feltétlen szolgálatában. Igazi, vérbeli magyar püspök volt, aki minden körülmények között felvállalta a kisebbségi küzdelem megannyi gondját, keservét. Kitartóan harcolt, mindig újrakezdte, ha elakadt, mindig tovább ment, ha a román hatalom megalázta. Nem volt gond, s természetesen magától értődő volt a magyar zászló kitétele a templomokban, a magyar himnusz eljátszása egy ünnepi szentmise után. Ő elsősorban magyar volt, s nem romániai magyar katolikus püspök!
Mára már legendává váltak beszédei, anekdotái, tanulságos, esetleg vidám történetei. Ki ne hallotta volna például, amikor külföldre utazott egy ünnepségre és a román vámnál színésznek nézték, mikor meglátták miseruháját, vagy amikor saját felelősségére betegen, nagy fájdalmakkal elhagyta a kórházat, hogy egy meghívásnak eleget tegyen, és az autójával egy kátyún átmenve megszabadult a vesekövétől. Az Ő szavára, prédikációra mindig oda kellett figyelni, mert azok igazi hitből, hamisítatlan szeretetből fakadtak.
Felsorolni is hosszadalmas lenne, hogy mi mindent köszönhettünk Tempfli atyának, hiszen a hosszú ateista, kommunista időszak után vette át 1990 márciusában az egyházmegye irányítását, amikor Boldog II János Pál kinevezte püspöknek. A kommunista rezsim által eltulajdonított ingatlanokat –köztük a Püspöki Palotát, a Kanonok sort és még számtalan értékes épületet – szerzett vissza, akárcsak a felbecsülhetetlen egyházi kegytárgyakat és egyéb, ingóságokat, értékeket, erdőket és szántóföldeket. Nem beszélve a római katolikus iskola létrehozásáról, az egykori Olaszi temetőből 118 elhunyt földi maradványainak exhumálásáról, templom- és plébániaépítő tevékenységéről…
Kicsiny püspöki lakhelye is szerény, mértéktartó volt, több esetben is elmondta, hogy ha még lehetősége lenne rá, akkor sem fog az általa visszaszerzett Püspöki Palotába költözni. Minek neki egy hatalmas lakosztály….
Igazi mecénása volt ő nemcsak a sajtónak, hanem a magyar kultúrának is. Szintén ő biztosított székhelyet a Kanonok soron a Tibor Ernő Galériának, a Bunyitai könyvtárnak és még sorolhatnánk, hogy mi mindennel segítette, támogatta önzetlenül a magyar könyvkiadást, a kutató munkát, értékeink megmentését. Az, hogy a világ minden táján mennyire tisztelték munkásságát, és szerették mint embert az a számtalan díj, oklevél, elismerés, érdemrend is igazolja, hisz nemcsak belföldön, hanem külföldön is elismerésnek örvendett.
Nyugalomba vonulása után is tovább akart tevékenykedni, nagy tervei, komoly célkitűzései voltak. Szentjobbi címzetes apátként bővíteni, fejleszteni akarta az apátságot, és még könyveket is szeretett volna írni egyházmegyéjéről. Sajnos már egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy a püspöksége idején a tőle megszokott komoly munkatempót folytatni tudja.
Tempfli József püspöki jelmondata a Petra Christus, azaz A szikla, Krisztus volt. Egész tevékenységére jellemző volt, hogy mindent alávetett ennek a hitvallásnak. Tudatosan, megalkuvást nem ismerve.
Nyugdíjba vonulása után nem sokkal azt nyilatkozta: „Ha még 50 évig éltetne a Jóisten, és már nem kapnék semmit, akkor sem tudnám meghálálni azt, amit eddig kaptam az Istentől és az emberektől. Ez az egy bánt, hogy úgy fogok távozni az életből, hogy mindenkinek adósa maradtam”. Kedves Tempfil püspök atya mi maradtunk az Ön adósai végérvényesen és visszavonhatatlanul! Kérem továbbra is vigyázzon és oltalmazzon minket onnan fentről, a mennyei birodalomból.
Rais W. István
erdon.ro

NYILATKOZAT AZ EGYHÁZI TITKOSSZOLGÁLATI ÁTVILÁGÍTÁSOK TÁRGYÁBAN
A vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület a maga körében élen járt ennek megvalósításában. Az ún. Ticu Dumitrescu-törvényt megelőzően, már az 1998-as egyházi választások alkalmával jelöltjeinknek írásbeli nyilatkozatot kellett tenniük a hírhedt Securitatéval való viszonyuk tárgyában.
Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.
Egyházkerületünk lelkészi kollaboránsairól és ellenállóiról Szigorúan ellenőrzött evangélium címen indult könyvsorozat a (szegedi) Molnár János tollából. Vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával. Már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára (lásd: I. Kimutatás). Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort (lásd: II. Kimutatás) és 14 nem lelkészi személyt világított át. Jó munkát végzett. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak. Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek (1). Van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns (2). Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB (3). Néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak (4).
Megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület „elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő”. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját.
Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel „nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna” („nu există date ori documente din care să rezulte calitatea de lucrător sau de colaborator al Securităţii”). Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.
Közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.
A Magyar Fórum interjúja szerint (2016. április 28.): „69 lelkészről tudnak, akik beszervezett besúgók voltak, 43-ról nem közöltek választ, 11 esetben pedig kiderült, hogy súlyos besúgói tevékenységet folytattak. Mi lesz az ő sorsuk?” – hangzik a kérdés. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke válaszában – egyebek mellett – ezt mondja: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak az emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.” Ezen túlmenően viszont egyszer s mindenkorra azt is le kellene szögezni, hogy ezek a személyek egyházi tisztségbe ne legyenek megválaszthatók.
Nagyvárad, 2016. május 27.
Tőkés László
a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
1989 utáni első püspöke
kms.mtva.hu

Gurul a szerencsekrajcár (A Háromszék Táncegyüttes bemutatója)
„S jöttek a tündérek rettentő ujjongással-vijjogással… Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a levegőben” – írja Benedek Elek Szerencsekrajcár című meséjében. A nagy mesemondó nem gondolhatta, hogy története száz év múlva olyan hűen kel életre Sepsiszentgyörgyön, ahogy ő megfogalmazta. Jöttek a tündérek, ujjongtak-vijjogtak, de fergeteges csatákban sem tudták legyőzni a király szolgálatába álló szegénylegényeket.
A Háromszék Táncegyüttes szerdán tartotta Szerencsekrajcár című mesejátékának bemutatóját. Temérdek gyermeke volt a szegénylegénynek, és eljött az idő, amikor már nem bírta tartani őket, és felét szolgálatra küldte. Leányok menjenek-e vagy fiúk? – töprengett az apa (Melles Endre). A leányok névcsúfolókkal illették kiválasztott fiútestvéreiket, anyjuk (Ürmösi-Incze Mária-Terézia) egyenként adta rájuk az útravaló inget. Az apa-fiú táncospárbeszéddel együtt ezek a búcsúzás legszebb pillanatai. Gyurika (Portik Norbert) a legkisebb legény, őt nehezen engedik, de hajtja a belső vágy, hogy ne maradjon le testvéreitől. A család utolsó krajcárjával indítják útnak – hozzon szerencsét a szolgálatban.
Mennek a fiúk hat nap és hat éjjel, míg egy kakaslábon forgó várhoz érkeznek. Beállnának a király szolgálatába, de amíg a vár forog, nem juthatnak be. Gyurika szerencsekrajcárja állítja meg a várat, így kerülnek a király (Melles Endre) elé. Elmondják szándékukat, az eredmény: ezerkétszáz aranyszőrű csikót kell megőrizniük a király ménesében. Megszólal a táltos csikó (Gidró Roland), és elmondja Gyurikának, hogy éjszaka tündérek lopnak a ménesből. Kettejük tánca egyik igen szép jelenete az előadásnak. És jönnek a tündérek rettenetes vijjogással, élükön a főtündér (Ürmös-Incze Mária-Terézia). Nem csak itt látjuk Furik Rita jelmeztervező rendkívül hatásos ruhadarabjait, de ebben a tündérhajszában, valamint a leánykatonák és a fiúk harcában kiemelt látványelemek. A csikórablási kísérlet három éjszakán át tart, a testvérek mindannyiszor megvédik a ménest, és Gyurika elnyeri a király unokájának (Ádám Júlia) kezét, valamint fele királyságát. A szerencsekrajcárban nem csalódtak, a testvérek mind szolgálatban maradtak, és hét héten keresztül tartott a dínomdánom. Az Ivácson László rendezésében, koreográfiai koncepciójában bemutatott mesejáték zenei szerkesztője Fazakas Levente, a Heveder zenekar és meghívottjaik felvételre játszott muzsikája és az előadók gyermekei által mondott szövegek emelték a színpadon látottak hatását. Társrendező Fazakas Misi, a koreográfus munkatársa Melles Endre és Tekeres Gizella, animáció Ferencz Hunor. A felhasznált táncelemek, a mondókák, rigmusok, gyermekjátékok, a tréfás jelenetek olyan mesevilágot teremtenek, amelyben a gyermekek jól érzik magukat, beszólásaikkal részt is vesznek benne, s tán később is eszükbe jut Gyurika és testvéreinek kitartó küzdelme, és gurul majd feléjük is egy szerencsekrajcár. Mindezekért és Benedek Elek meséjének sok színházi ötlettel fűszerezett színpadra viteléért bizton állítható: szerencsés választás volt a Háromszék Táncegyüttes részéről a Szerencsekrajcár.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Irodalmi délután Pécskán
A Panoráma Világklub Pécskai Társklubja május 28-án, szombaton egy nem mindennapi, gazdag irodalmi délutánra invitálja az érdeklődőket. A rendezvényen közreműködik a Budapesti Krúdy Gyula Irodalmi Kör, a Panoráma Világklub Szegedi Társklubja, mezőhegyesi előadók, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör. Fellép a Búzavirág néptáncegyüttes. Meg lehet tekinteni pécskai festőművészek alkotásait is.
A program 13.30-kor díszebéddel kezdődik, ezt követi az irodalmi műsor a Pécskai Polgármesteri Hivatal dísztermében: vers, próza, megzenésített versek, a vendégek önálló műsora saját költeményeikkel.
Mester József Tamás, a Panoráma Világklub Pécskai Társklubjának elnöke szeretettel várja az érdeklődőket a rendezvényre.
Nyugati Jelen (Arad)

Részletesen az Active Watch-jelentésről – magyarellenesség-témában a helyzet változatlan
Az Active Watch nevű romániai civil szervezet 1994-ben alakult az Academia Caţavencu nevű szatirikus lap sajtómonitoring tagozataként. 2006 óta önállóan fejti ki a tevékenységét, célja kifejezetten a szólásszabadság védelme és a diszkriminációmentes média megerősítése. Ennek érdekében számos képzési programot futtat, elemzéseket és jelentéseket tesz közzé. Figyelme középpontjában olyan érzékeny témák vannak, mint például az emberi jogok megsértése, a politikum nyomásgyakorlása a médiára, vagy az átláthatóság hiánya a közintézményekben. 2013 óta tagja a szólásszabadság védelmében működő IFEX nemzetközi hálózatnak.
Az Active Watch a különböző alkalmi vagy célirányos (pl. választások) témájú elemzéseken, kisebb jelentéseken túl 1999-től készít átfogó éves jelentéseket a romániai szólásszabadság témájában, illetve idén januárban tette közzé első, a 2014–2015-ös évre vonatkozó gyűlöletbeszédről szóló jelentését. Ez utóbbi egy Norvég Alap által finanszírozott program keretében a Romani CRISS nevű roma szervezettel együttműködésben készült el, ám a neve alapján („első jelentés”) sejteni lehet, hogy az elkövetkező esztendőkben is készül majd ilyen. A szólásszabadságról szóló jelentések a korábbi években nem fordítottak figyelmet a magyar közösséget érintő esetekre, illetve azokat nem tekintették szólásszabadsági ügyeknek (ez nem jelenti azt, hogy korábban nem is foglalkoztak ezzel, hisz számos konkrét magyar vonatkozású esetben közlemény formájában tiltakoztak vagy fejtették ki véleményüket).
A 2014-es és a 2015-ös jelentés azonban már külön fejezetben tárgyalja ezeket. Ugyancsak megjelennek egyes magyar vonatkozású kitételek a januárban bemutatott első gyűlöletbeszédre vonatkozó jelentésben is. A szólásszabadság témakörében a 2014-es jelentés önálló fejezetben, Zászlók, himnuszok és területi autonómia. A magyar közösség és a szólásszabadság címmel tárgyalja a magyar közösséget ért jogsértéseket. A román hatóságok és a média aránytalan megnyilvánulásként értékeli a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnáziumban történt magyar zászlós esetet (szembeállítva a román trikolóros hajpántot viselő kislány esetével, amelyet a román közvélemény nem ítélt el). A jelentés továbbá szóvá teszi a székely szabadság napja alkalmából megszervezett felvonulás betiltását és a magyar himnusz eléneklése miatt a Kovászna megyei prefektus által kiszabott pénzbírságot, mint a szabad vélemény és identitás kinyilvánításának megalapozatlan korlátozásait. Ugyanúgy a jelentés kitér a magyar szimbólumok és szervezetek betiltását célzó törvénykezdeményezésekre, melyek szerzője legtöbbször Bogdan Diaconu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben mandátumot szerzett parlamenti képviselő, jelenleg az Egységes Románia Párt elnöke. A székely zászló ügyében három esetet említ: a marosvásárhelyi bírságokat, a nagyváradi „reklámzászló-pert” és a Diszkriminációellenes Tanács székely zászlóval kapcsolatos határozatának megsemmisítésére irányuló román kezdeményezést. A területi autonómiáról szóló közvita sem marad ki a jelentésből, itt mind a Belügyminisztérium közbiztonsági stratégiájának tervezetét, mind pedig a Legfőbb Bírói Tanács állásfoglalását megemlíti, amely a területi autonómiáról szóló közbeszédet az alkotmányos kereteken kívülinek minősíti. A jelentés elítéli ezeket a megfogalmazásokat, és kifejti, hogy egy demokratikus társadalomban a nyilvános térben nem lehetnek tabutémák.
Szabadság (Kolozsvár)

Reagálás: Tőkés László, előző püspök
Tőkés László levéltámadásai nyomán sokan úgy érzékelik, hogy a reformátusok tájainkon békétlenek, csatározók, nem utolsó sorban újságban üzengetők, mint akik nem tudnak már egymással szóba sem állni.
Ritkán írok szomorúan, de most nagy a fájdalom a lelkemben, mert azt is érzékelem, hogy maradnak még sokan, akiket nem tudok meggyőzni arról, hogy a mi közösségünk örvendezve munkálkodó, terhek alatt is reménykedő, bonyodalmak között is bizakodó. A Tőkés-jelenség egyáltalán nem jellemző reánk, még akkor sem, ha környezetében vannak elkötelezett levélmásolók és levélhordók.
Átvilágítás
Frissen megjelent írása az átvilágításról több szempontból is figyelemre méltó. Általa részben (főleg hiányosan) ismert folyamat kapcsán egyfelől embereket szégyenít meg, illetve elárulja a püspökválasztás ügyében való érdekeltségét. Tőkés László magát nevezi előző püspöknek, mintegy freudi-elszólással: az előzni vágyó, a gyorsabban közlekedő, akire nem vonatkozik sem sebesség, sem jelzéskötelezettség. Sajnálom, hogy az érmihályfalvi közgyűlés eltekintett az ő tiszteletbeli címének megadásától, pedig akkor gyülekezeti munkájának fenntartásában sikerült pozitív választ kapnia. Előző püspökünknek is rossz a kedve, bár őt a valóság nem zavarja, mégis sejti, hogy igen halvány eredményt ért el: Brüsszelben, EMNT-elnökként a hiányos tájékoztatás mellett fotók jelentik a sikert, Nagyvárad-olasziban elkeserítőek az üres padok – ünnepekkor is, az európai választás alkalmával minden magyar egyház felé tett ígéretéből alig elégséges az eredmény. Az EMNP arra való tagjait is sajnálhatjuk, mert ilyen védnökkel nehezen fognak egyről kettőre jutni. Előző püspökünknek mit sem számítanak a saját eredményei, mert most a püspökválasztás nyomán – úgy gondolja – egycsapásra mindent helyére lehet tenni. Felelős aggodalommal, amelynek hitele évtizeddel előbb megvolt, megint megszólal, hadd hallja a nemzet, a magyar kormány, a román kormány, drága Erdély és Partium. Tőkés László elfelejtve a régen tanult teológiát, már nem emlékezik, hogy az egyházi választások a gyülekezeteken múlnak a Szentlélek jelenlétében. Mindannyian tudjuk, hogy a két tényező közül az egyik manipulálható, de a második semmiképpen. Alulírott, az első mandátumra jelölve, kijelentette, csak azok szavazzanak rá, akik nyugodt szívvel bízzák rá a vezetést, akiknek kételyei vannak, szavazzanak más jelöltre. Ünnepélyesen megismétlem ezeket a szavakat. Egyházunknak nagy kihívásai vannak, csak hiteles vezetőség végezhet áldásos munkát. Egyházkerületi testvéreimmel és munkatársaival lassan befejezünk egy választási ciklust. Megítélésem szerint szép eredménnyel, pedig ellenszélben kormányoztuk a hajónkat, médiatámogatóink is alig voltak, pályázati elbírálások alkalmával is kételyt gerjesztettek velünk szemben. Előző püspökünk sokat sejtető sajtótájékoztatóján, ahol a média minden fajtája tolongva vesz részt, bejelenti, hogy a jelenlegi püspök, az ő korában püspökhelyettes, „bár kapott egy úgynevezett igazolást, hogy nem volt informátor… de, hogy nem találják az aktáit nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve.” (Sic!) Remélem, hogy előkerülnek az aktáim, akkor, amikor az Átvilágító Bizottság szerint igazoltan, Tőkés László aktái is a maradék két évről, amelyek igen kérdéses időből egyszerűen nincsenek. Akták kerülhetnek elő, de részemről Beszervezési okmány nem, mert nem írtam alá, mint előző püspökünk két alkalommal is. Temesvár szellemében Tőkés László eleget tett arra nézve, hogy elfogadjuk az ő áldozatát, de meg kell követelnünk, hogy az eltelő évtizedek igen feledékeny és képlékeny idejét ne éppen ő próbálja az érte sokat imádkozó testvérek ellenében áthangolni.
Lejárató szándékkal
Akták nincsenek, de lehet azokat létrehozni. Alulírott azt is átélte, amikor valamelyik hét minden napján, valakik az újság lapjain az előző püspök tollát hegyező szolgaisággal levelet írtak álruhába öltöztetett lejárató szándékkal. Az aláírók között vannak, akik már a mennyei ítélőszék előtt megjelentek, voltak, akik bocsánatot kértek. Vannak olyanok, akik most várják a megírandó akta témáját, vagy a megírt kész dokumentum elegáns továbbítását.
Előző püspök úr, kérem bízzunk többet Istenre és az Ő gyülekezeteire!
A békesség kötelékében, Csűry István püspök
Csűry István, a KREK püspöke
erdon.ro

Létezhet-e valódi református egység az individualizáció korában? – interjú
A történelmi okok folytán szétesett egységet állították helyre a Kárpát-medencei református egyháztestek 2009. május 22-én, majd a következő évtől az egység tudatosítása és megerősítése érdekében évente megünnepelték a Református Egység Napját,idén éppen Kolozsváron. A református egység mibenlétéről, lehetőségeiről beszélgettünk Nagy Károly Zsolt református teológus és kulturális antropológussal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársával, a Sárospataki Református Teológia oktatójával.
Doktori disszertációdat a 2009. május 22-i események köré építetted, felismerve azt, hogy az egyesült Kárpát-medencei egyház perspektívájában a református identitás megújításának „arkhimédészi pontja” lehet ez. Teljesülni látszanak a hozzá fűzött remények?
Ha valaki 2009-ben olvasta az egység kimondásáról szóló sajtóanyagokat, szembetűnő lehetett, hogy az egyházon belül sem volt teljes az összhang azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is jelent és milyen formában van szükség az új egységre. Bölcskei Gusztáv akkori püspök azt mondta az ünnepi rendezvényen, hogy „a magyar reformátusságot ábrázoló kép, amelyet közel kilenc évtizede kiszakítottak a keretéből, újra keretet kapott”. Pár nappal később következett pünkösd ünnepe, és azt is összekötötték május 22-ével, de akkor már olyan kontextusban beszéltek az egységről, mint ami egy tartalommal feltöltendő keret. A keret és a tartalom metaforát két egészen eltérő módon használták ugyanarra rövid időn belül.
Amikor 2010-ben megfogalmazódott az évente megünnepelhető egységnap gondolata, az egyházi vezetőkkel készített interjúkból ismét az tükröződött, hogy még nagyon kiforratlan az elképzelés. Felvetődött például, hogy lehetne ez a református Csíksomlyó – de sem formáját, sem tartalmát tekintve nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi lesz ebből. Az egységnap nem üdvtörténeti és nem is egyháztörténeti ünnep. Ebből érthető egyfelől a bizonytalanság, másfelől az a tendencia, hogy az elmúlt években az egyházi nyilvánosság különböző szereplői – olykor eltérő módon – igyekeztek megadni az ünnep egyház- és üdvtörténeti vonatkozásait.
Kristályosodott az elképzelés, a cél a hét év alatt?
Valamennyire igen. A tisztább kép kialakítására tett kísérletként is értelmezhető például, hogy néhány éve hivatalosan is összekapcsolódott az egységnappal egyrészt a Református Zenei Fesztivál másrészt a Szeretethíd. Mindkét rendezvénynek határozott, és az egység-koncepcióba illő üzenete volt illetve van, úgy az egyház belső közössége, mint a külvilág felé. A Szeretethíd például úgy mutatja be a reformátusokat, hogy mi olyan egyház vagyunk, amelyik az identitását, a Krisztus követését a szeretetszolgálatban éli meg.
Ennek a gondolatnak az újrafogalmazása nagyon fontos azért is, mert segíthet tisztába tenni a „szolgáló egyház” kommunista örökségét, másfelől – bár ez talán csúnyán hangzik, de mégis – az egyház „társadalmi hasznosságát” is hangsúlyozza. A Szeretethíd híd a református közösségek között, hiszen számos gyülekezetet és kisközösséget kapcsol hálózatba a Kárpát-medencében, de híd a világ felé is, mert a szeretetszolgálat nem csak reformátusok felé, hanem minden rászoruló felé történik, vagyis azt üzeni, hogy itt egy nyitott közösségről van szó.
Miben volt más ez a kolozsvári egységnap az eddigiekhez képest?
Az értelmezésekhez – és ez hozzá tartozik az ünnep formálódó karakteréhez – minden újabb egységnap hozzá is tesz valamit. Idén Kolozsváron is elhangzott a segítségnyújtás gondolata, mégis valahogy a korábbi nyitással szemben egy zárt és határait bezáró egyház képét hozta elénk. Sajátosan jelent meg ez abban, ahogyan az ünnep során a tereket használtuk. A korábbi egységnapok meghatározó mozzanata volt a szabad téren, s kivált Debrecenben a köztéren tartott úrvacsorás istentisztelet. Az úrvacsora, melyet az egyház sokáig szigorúan zárt ajtók mögött ünnepelt, ezeken az alkalmakon kilépett a nyilvános, profán terekbe. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy az egyház profanizálta a sákramentumot, de lehet úgy is értelmezni – és szerintem inkább erről lehet szó – hogy az egyház, melyet a korábbi diktatúrák be akartak zárni a templomba, most kilép onnan, és megpróbálja szakralizálni a profán életteret. Ez a gondolat a református teológia egész világot Isten dicsősége színtereként történő értelmezésétől nem áll távol.
Itt most egészen más térhasználattal találkoztunk: az úrvacsora osztása a templomban történt, s hosszú sorokban jöttek be az emberek, hogy az évszázados falak között vegyék magukhoz a szent jegyeket. Ez a megoldás jóval intenzívebben juttatja érvényre az esemény szakralitását. Ugyanakkor, ha mellé tesszük az idén elfogadott, a reformátusság magyar kulturális identitását például az anyanyelvi egység aláhúzásán keresztül nagyon erősen kihangsúlyozó Nyilatkozatot, az a benyomásom, mintha erősen próbálnánk határokat húzni magunk köré, illetve nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanánk azoknak a határoknak, melyeket évszázadok különböző konfliktusai rajzoltak körénk. Mindez ismét a bizonytalanságot hangsúlyozza, hiszen ugyanakkor a Magyar Református Egyház létrejöttekor éppen az volt az egyik legfontosabb – ma is sokat hangoztatott üzenet – hogy ez az egység a megbékélést akarja szolgálni a Kárpát-medence népei közt.
Az eddigi egységnapok közül itt jött elő leginkább, hogy mennyire fontos a magyarul beszélők közösségeként is meghatározni a Magyar Református Egyházat. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Más Debrecenben a reformátusok egységét ünnepelni, és más ugyanez Kolozsvárott. Itt inkább annak a veszélyét látom, hogy az egységnap gondolata – és maga az egység is – elveszítheti azt a sajátos problémamegoldó karakterét, mely a kezdeti lendületben annyira fontos volt. Az egység megteremtése – és ezért lényeges az, hogy milyen metaforák mentén gondolkodunk róla – a változás és a problémák felszínre kerülésének vagy hozatalának lehetőségét is magában rejti. Ezt a lehetőséget pedig nem lenne szabad kihagyni, hiszen például a nyelvi kérdésnél maradva jól tudjuk, hogy az összes olyan területen, ahol kisebbségben él a magyarság, a kétnyelvűség a reformátusok között is égető probléma, és rendszeresen felvetődik az a kérdés is: vajon nekünk, reformátusoknak csak egy bizonyos nyelvi határon belül kell mozogni, vagy nyithatnánk azok felé is, akik ugyan nem – vagy már nem – beszélnek magyarul, vagy jobban beszélik valamelyik többség nyelvét, vagy beszélni még csak-csak tudnak, de írni-olvasni már nem, mégis a keresztség által reformátusok, vagy hitük szerint azok lennének.
Ebből a szempontból talán érdemes lenne felülvizsgálni az olyan kijelentéseket, melyek a református egyház nyelveként kizárólag a magyart jelölik meg, hiszen nem csak a más nemzetiségű emberekről van itt szó, hanem első sorban azokról, akik a magyar református azonosságuk magyar dimenzióját az asszimiláció folyamataiban elveszítve arra kényszerülnek, hogy református azonosságukat is feladják. Ez egy nagyon összetett és nagyon érzékeny kérdés, és most nem arról van szó, hogy elítélném a Nyilatkozatot, csak arra próbálok utalni, hogy van mit átgondolni. A gondolkodáshoz pedig vannak külföldi, nem magyar minták is.
A nyelv kérdése ráadásul nemcsak erről szó! Az elmúlt hónapban hosszabb időt töltöttem Erdélyben, Kolozsvár környékén, és rádöbbentem arra, mennyire nem ismerjük egymást. Nyelvi gátak is vannak közöttünk – bonyolultabbak a répa-murok problémánál –, melyek miatt nem mindig tudom dekódolni, miről is van szó, például az attitűdöket, a vallásgyakorlás helyzeteit is nehezebben értelmezem.
Nagyon szorosan kapcsolódik össze a megmaradásnak és az egységnek a gondolata, s ez határozottan jelen volt a kolozsvári együttlétben. Ennek a transzcendens vonatkozását fogalmazza meg az egység jelmondata, hogy „Krisztus a jövő, együtt követjük őt”. Az együtt követés mint egység azonban csak akkor szolgálhatja a megmaradást, ha felismerjük az együtt követésben az egymásra utaltságot, illetve ennek teljesen hétköznapi helyzeteit, és eljutunk az ebből következő adekvát válaszok kidolgozására. Mert abból, ha felismerjük, hogy egymásra utaltságban vagyunk, abból még nem lesz egység. Akkor lesz egység, ha azokat a narratívákat, amelyek szétválasztanak bennünket, és amelyek egyházon belül is előjönnek, lebontjuk.
Nagyon jó kezdeményezés, amit Kató Béla püspök úr vetett fel: a testvérkapcsolatok kialakítása Kárpát-medencei gyülekezetek között. Ezáltal valóban közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Azért is jó lenne az ilyen kapcsolat, mert nagyon sok gyülekezet nem tud eljutni a központi rendezvényre, akár Kolozsvárra, akár Budapestre, viszont a testvérgyülekezeti kapcsolatok mentén meg lehetne valósítani olyan programokat, amelyek magáról az egységről szólnak, és személyes élményekkel töltik fel ezt a fogalmat. Jó példák már léteznek az együttműködésre: a magyarországi és a felvidéki Gömöri egyházmegyék, a bihari részek kapcsolata, Őrségben is van együttműködés a határ két oldala között. Szép példa az is, amit a püspök úr az igehirdetésen is felhozott: a kárpátaljai testvérek segítésekor gyönyörűen kirajzolódott az egység ereje.
Az nyilván jó, ha segítenek rajtunk, amikor bajban vagyunk, vagy ha mi tudunk segíteni, de amúgy az individualizáció korában van igény az egység megélésére?
Nehéz erre válaszolni, mert maga az egység-koncepció felülről szerveződő dolog, nem az egyháztagok, gyülekezetek jelezték, hogy szeretnének egységes struktúrát, és legyen szíves a zsinat összefogni és ezt valahogy megvalósítani. Felülről indult a kezdeményezés, a gyülekezetek pedig rákapcsolódtak. De ha az ember beszélget a jelenlévőkkel, sokaktól azt hallja, hogy ez az egységnap milyen jó. Hogy miért jó? Mert sok esetben a reformátusok kisebbségben, szórványban élnek, ez pedig nagyon erős szórvány-lelkiséget, nagyon erős kisebbségi tudatot eredményezhet, és egy-egy ilyen alkalom azt mutatja fel, hogy mégis: vagyunk, tudunk mi együtt tömeget képviselni. Persze, idézzük sokszor, hogy „nem sokaság, hanem lélek”, de a léleknek azért néha jól esik a sokaság, amikor a fogyás, pusztulás tényei, képei, tapasztalatai és narratívái helyett azt tapasztaljuk, hogy egy református templomban, mint most a Farkas utcában, a 90. zsoltár úgy zeng, olyan erővel, hogy az ember azt hiszi, mindjárt szétmennek a falak. Ennek óriási ereje van, amiből a jelenlévők akár hosszú ideig táplálkozhatnak.
Összeállítottál középiskolásoknak egy nagyon részletes kérdőívet, amellyel a református identitást próbálod kitapogatni. Május 22-ével, a Református Egység Napjával kapcsolatos kérdésekre milyen válaszok érkeznek?
Nem tudnak vele mit kezdeni. Van egy óriási bizalmatlanság az intézményes egyházzal szemben. Amikor rákérdezek a kérdőívben, hogy a Magyar Református Egyház tényleg nemzetmegtartó erőként van-e jelen a magyarság életében, akkor a válaszok elsöprő többsége bizonytalan. Vannak sokan, akik biztosak abban, hogy igen, és vannak sokan, akik szerint nem, de a nagyon nagy többség bizonytalan. Az összes olyan kérdésben, ahol arról van szó, hogy az egyház mint intézmény mit tud nyújtani, hatalmas bizonytalanság a válasz.
Még az olyan kérdéseknél is, hogy mennyire gondolják azt, hogy az egyháznak befogadónak kell lennie, úgy kell működnie, mint egy családnak, jól kéne éreznünk magunkat benne, erre is az a válasz, hogy: nem tudjuk. Tehát: úgy tűnik, az egyház nem tölti be azokat a funkciókat, amelyekről azt gondolja, hogy betölti. Így érthető, hogy az egyház miért is tudja olyan nehezen mozgósítani az egyháztagokat.
Mozgósítási próbálkozás volt az is, hogy 2010-ben javaslatokat vártak mindenkitől az egység napjának megünneplésére, esélyt adva az alulról jövő kezdeményezésnek. Hogyan alakult végül?
Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy mindig felülről szerveződik az egységnap. A helyi vezetőség hozza össze, esetleg karöltve egy szervezőcsapattal. Van egy központi program, és ahhoz lehet csatlakozni. Ami stabil elem mindig, az az istentisztelet és az úrvacsora. A bibliai igerészt, amely alapján hangzik a prédikáció, előzőleg kiküldik a gyülekezeteknek énekajánlásokkal együtt, hogy ilyen formán bekapcsolódhasson az egység ünneplésébe az is, aki különben nem tudna.
Ami még érdekes módon soha nem maradt ki az ünneplésből, az a kórustalálkozó. A református vallásosság nagyon szikár, nagyon nehéz érzelmileg azonosulni mondjuk a liturgiánkkal, viszont az éneklés éppen hogy az érzelmi azonosulást segíti.
Hogyan lehetne felhangosítani az egyes emberek hangját, hogy valódibb legyen az egység?
A kérdésre talán jó példa lehet az egységes liturgia vagy énekeskönyv kialakítása. Egy korábbi liturgiai reform kapcsán Gyökössy Endre írt arról, hogy az emberek igénylik a transzcendenssel való kapcsolattartásban az állandó elemeket. Azok ritmust adnak, valamilyen szinten az örökkévalóság előszelét is éreztetik. Lehetne ilyen egységes liturgiánk is, amelyben vannak ugyan állandó és közös elemek, de üres helyek is, amelyeket a helyi hagyományokból töltünk fel, közelről megnézve azt, hogy mire van igény, mi működik. Az egység kimunkálásának jelenlegi folyamataiban viszonylag csekély súllyal van jelen ez a lokális szemlélet, annak ellenére, hogy a református egyház első sorban mindig is lokális egyház volt. Ezen kellene változtatni.
Olvastam egyszer egy tanulmányt egy lakótelepről, ahol a házak közé nem építettek eleve járdákat, hanem vártak, és figyelték, hogy az emberek merre járnak gyakrabban, és amikor egyértelmű volt, hol taposták ki az ösvényeket, oda öntötték a járdákat. Lehetne valahogy így.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Anyanyelvű választási útmutatót osztogatnak az erdélyi romáknak
Kétnyelvű – román és romani – választási útmutatót adott ki több erdélyi civil szervezet, hogy anyanyelvükön figyelmeztessék a romákat: ne fogadjanak el pénzt vagy ajándékot szavazatukért a közelgő helyhatósági választásokon, mert az bűncselekménynek számít, és börtönbüntetéssel sújtható.
A szavazás menetét ismertető, a Roma választó útmutatója című szórólapot pénteken kezdték osztogatni a Kolozsvár melletti Gyalu községben, és Erdély minden olyan településére el akarják juttatni, ahol nagyobb roma közösség él – mondta a Mediafax hírügynökségnek az akciót kezdeményező Aurel Pascu, az egyik kolozsvári roma alapítvány elnöke.
„Arra bíztatjuk a romákat, hogy éljenek szavazati jogukkal, mutassák meg, hogy a mi voksunk is számít. A pártok csak a választások előtt keresnek meg minket, de megelégeltük, hogy ide-oda lökdöshető töltelékanyag vagyunk csak számukra" – fogalmazott a kezdeményező.
A gyalui Malom utcában pénteken összeverődött romák fennhangon olvasták fel mindkét nyelven egymásnak a szórólap tartalmát. Egyikük, Rostás József azt mondta, nagyon hasznosnak tartja a kezdeményezést, mert a legutóbbi választásokon a romák közül sokan érvénytelen szavazatot adtak le.
„Sokan közülünk nem nagyon tudnak olvasni. Az írástudók megmagyarázzák a többieknek, hogyan kell szavazni, hova üssék a pecsétet. Az jó, hogy a mi nyelvünkön írták az útmutatót, mert így többen megértik" – idézte Rostást a Mediafax helyszíni tudósítója.
A Roma választó útmutatóját ötvenezer példányban nyomtatták ki a kezdeményezők.
MTI
Erdély.ma

Falumúzeum Zalánpatakon
A kis falu majd minden lakója jelen volt szombat délelőtt Zalánpatak kettős ünnepén. Előbb Prédáék udvarán gyűltek össze, hogy örvendhessenek a falumúzeum avatásának, s megcsodálhassák azokat a több nemzedék által teremtett értékeket, melyek szinte véletlenül öröklődtek át egyik nemzedékről a másikra. A más-más portáról származó, különböző korokról és mesteremberekről mesélő tárgyak most egybegyűjtve váltak láthatóvá az 1896-ban emelt kis házban. Aztán a kultúrotthonban – amely majdnem szűknek bizonyult – Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének bemutatásán is részt vettek. A huszonhárom éves fiatalember munkájához kéziratban fellelhető anyagokat, levéltárakban, folyóiratokban és napilapokban megtalált, illetve szóbeli közlésből származó adatokat használt a szubjektív falumonográfia megírásához.
A kőalapokon nyugvó ház homlokzata égszínkékre meszelt, ablak-, ajtókerete és zsalugátere zöld, tornácának elemei újnak hatnak, de valójában régiek, csak megújították kicsit, hogy üdébbek legyenek, s a fa erezete szépen rajzolódjon ki. A muskátlikkal feldíszített tornácról a házba lépve szövőszék látszik, a falra akasztva néhány hozzá tartozó borda, mellettük apró lányka székely ruhája díszeleg. Gazdag a kínálat törlőkből is, s ha valakinek hirtelen fonni kerekedne kedve, hát megteheti, mert minden előkészítve áll, a régi, vastagon szőtt, mindennapi használatra készült ruha mutatja, mennyire célszerűen dolgoztak-gondolkodtak egykoron. A másik szoba sokkal bensőségesebb hangulatot áraszt. Ott van a régi, kisebb termetű emberek befogadására alkalmas, bevetett ágy, melynek két oldalát is szőttes keretezi, a három asztalon a dokumentumok pedig a falu múltjáról, az üveghutákban folyó munkáról és a hadat megjártakról beszélnek. A falak is tele vannak háborús ereklyékkel: egy száz esztendővel ezelőtti legényt karddal, szuronyos puskával egyaránt fel lehetne szerelni, ha pedig derekasan kivette részét a harcokból, egyenruháját kitüntetésekkel jócskán tele lehetne aggatni. A falumúzeum megálmodója és kivitelezője Préda Barna, aki üknagyapja, a település egykori kisbírója, Farkas Miklós és neje, Kasléder Mária által a XIX. század végén emelt – erről a mestergerenda is tanúságot tesz – parasztházában rendezte be a kiállítást. A megnyitóbeszédek az épület takaros tornácáról hangzottak el, Préda Barna a könyvhöz és a múzeum létrehozásához szükséges gyűjtésről vallott. Hogy múltunk érdekli, nagyapjának köszönheti, aki Zalánpatak dicső pillanatairól és hőseink tetteiről beszélt esténként. Préda Barna szólt Karácsony Zoltánról is, aki a különleges, a faluban hosszú évtizedekig működő üvegcsűrből kikerülő darabok közül számosat összegyűjtött, megmentve az enyészettől.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök a hegyek ölelésében élő zalánpatakiak kedvességéről és hagyományainkhoz való ragaszkodásáról beszélt. Mint mondotta, meggyőződése, a jelenleg csak százhúsz lelket számláló közösség magára találhat, ismét fejlődésnek indulhat. Szerepet játszhat ebben Préda Barna, aki példájával mutatja, meg lehet itt élni, lehet célt találni, ha az ember eléggé eltökélt. Sokat segíthet a megmaradásban az is – vélte a tanácselnök –, hogy az évek óta Zalánpatakra visszajáró Károly herceg a vidékre irányította nemcsak a hazai, de a világ érdeklődő turistáinak figyelmét is. Ifjabb Karácsony Zoltán 1927-ben született, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban inaskodó falujának ezermesterévé váló édesapjáról beszélt, s kiemelte, milyen szeretettel foglalatoskodott a falu ipari múltjával: otthonában egy szobát az üvegjutából származó darabokkal rendezett be. A művelődési házban bemutatták Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvét. A kötetet lektoráló Péter Sándor a nagycsaládként élő zalánpatakiak szülőföldjükhöz való ragaszkodását emelte ki: valaha rengeteg sváb, román s talán olasz érkezett munkát és megélhetést találni ebbe az eldugott faluba; az együttélés évszázadai alatt idegenekből magyarokká, a nehézségek ellenére is erős közösségé váltak – mondotta. A nyugalmazott magyar szakos tanár dicsérte a könyv megírásával nagy dolgot véghezvivő „kicsi” Préda Barnát is: bízik benne, a könyv megírása útjának kezdete. „Barna elődei nyomába lépve olyasvalamit vitt végbe kutatásaival és a könyv megírásával, amihez másnak egy élet is kevés lett volna. Barnának viszont megvolt az az előnye, hogy meghallotta és jól fogadta házépítő üknagyapjának üzenetét, munkába, a közösség szolgálatába állt, s a régi otthonba gyűjtötte a falu megmaradt értékeit.”
A könyv szerzője munkájának kezdeteiről vallott. Mint mondotta, amikor a világhálóval ismerkedett, s rákeresett szülőfaluja nevére, mind a Károly herceggel kapcsolatos adatok kerültek elő azokról az eseményekről és emberekről, akikről nagyapjától hallott, alig talált valamit. Ez sarkallta arra, hogy a világháló mellett a sajtóban és levéltárakban fellelhető információk felkutatásába kezdjen. Sokat segítettek a falu öregjei is, akik családjukról, barátaikról és ismerőseikről szívesen meséltek – ezek mozaikként álltak össze, s alakították igazán személyessé a monográfiát. A könyv megírásával hátsó szándéka is volt – vallotta be: általa szerette volna az elszármazottakat rádöbbenteni, milyen értéket teremtettek elődeik. Ha célt ér, s a boldogulást máshol keresők büszkébbek lesznek zalánpataki származásukra, gyakrabban látogatnak haza, sőt, néhányan talán meggondolják magukat, s haza is költöznek. Így kellene lennie, mert Zalánpataknak szüksége van jó embereire.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ábel az öröklétben
Tamási Áron 1955-ben így zárja a nevével összenőtt regénytrilógiájához írott előszavát: „Nehéz és vigasztalan időknek a fia Ábel, kinek játékos-komoly vélekedéseit és cselekedeteit úgy is kell nézni, annak a kornak fátyolán keresztül.
Jellemének és kedélyvilágának dolgában némileg talán hasonlít az írójára. S ez nem is volna csoda, mert gyermekkoromnak és ifjúságomnak sok fénye szövi be, és sok felhője lengi körül az ő világát. Bátran mondhatom tehát, hogy ez a hasonlóság nem több mint a fény és a felhő játéka, vagyis az Ábel emberi mosolygása. S ha ez így van, akkor a játékos mosoly mögött Ábelnek az a vágya rejtőzik, hogy az én atyai önzésemen túlhaladva ő a székelység ábrája legyen.
Hát legyen is, ha tud. Most, tizenkét esztendő múltán, ismét alkalma nyílik erre a küzdelemre is. S nagyobb és kedvezőbb alkalma, mint születése óta bármikor, hiszen a hittel táplálkozó küzdelmet sohasem értették meg jobban az emberek, mint éppen manapság, és a küzdelem derűje iránt sem voltak érzékenyebbek soha, mint időnkben. Ezt maga Ábel is érezvén, tiszta emberi arccal és az együttérzés teljességével keresi a jó magyarok és az igaz emberek barátságát. S keresi különösen az ifjúság szívét, melynek szüntelen buzgását és földi reményét bizakodva hordozza ő is. Érdekében, hogy útján kevés bajjal és minél több eredménnyel járhasson, a tőlem telhető segítséget megadtam neki. Vagyis az ő történetének szövegét, ebben a kötetben is, de a következő kettőben különösen, nagy gonddal csiszolgattam ismét. Többet egy példás atya sem tehet. Kísérje útján jókedv és szerencse! Budapest, 1955. január".
A több mint hatvanegy éve, a legsötétebbnek bélyegzett időszakban íródott előszót feltehetőleg ma is bátran vállalná nemcsak Tamási Áron (született Tamási János, Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.), a szerző, de szellemi szülöttje, Szakállas Ábel, a hajdani csíkcsicsói legényke is. Akit pengeéles észjárása, hatalmas lelkiereje, konoksága, és nem utolsósorban talán legsajátosabb fegyvere, jellegzetes humora segíti győzedelmeskedni előbb a hargitai rengetegből előbukkanó ellenfelein, majd elboldogulni a nagyváros lumpenvilágának bugyraiban, végül pedig az ígéret földjének hitt Amerikában elfogadni néger munkatársa bölcs megállapítását, hogy miért is vagyunk a világon. És ezt a bölcsességet követve hazajön. Ám negyedik útjára még várnia kell. Úgy képzelem, hogy 1955-től, újra közkinccsé válásától kezdve nem türelmetlenkedve ugyan, de készen áll az indulásra, majd tizenegy év múltán, ötven évvel ezelőtt, 1966. május 26-án vág neki megteremtője, szellemi atyja halála után az utolsó csapásnak.
Furcsa hely az öröklét: sem térben, sem időben nem lehet pontosan meghatározni, és még ma sem fedezték fel azt a módszert, amivel ki lehetne számítani, hogy egy adott pontban egy bizonyos földrajzi helyen hány ember tudatában él egyik vagy másik, különböző szellemi területeken nagyot alkotónak az emléke, majd pedig egyetlen gombnyomással összeadni a földkerekség minden pontján kijött eredményt... Nem, ilyen módszer még nincs. De talán szükség sincs rá, úgyis csak egy semmitmondó, akár pillanatonként is változó szám volna csupán.
Mára például épp a felére csökkent az a negyvennégy évvel ezelőtti, diplomázásra váró négytagú, „komoly" ifjú csapat, akik körbe ültük az Ábel a rengetegben kötetet, és sokadszorra kezdtünk bele annak a résznek a felolvasásába, amikor Ábel megeteti Surgyélánnal és Fuszulánnal a sast. És minden alkalommal ugyanolyan jól szórakoztunk az Ábel kecskéjét sunyi módon felfaló két banditán, akik közül csak az egyik volt hivatásos haramia, a másik csendőr alapfoglalkozású amatőr. De ki tudja, hogy ennek a négyesnek a jókedve hány tanítványunkra és azok gyerekeire szállt örökül?!
Ugye, milyen jót nevetne most Ábel és vele együtt Tamási, hogy ilyen buta, meddő számolgatás jutott eszembe! Minek számolgatni, amikor épp ő maga írta az idézett előszóban, hogy Ábelt a székelység ábrájának szánta. Azt pedig, hogy megmaradt-e annak mind a mai napig, fölösleges firtatni: megmaradt, ahogy vele együtt sok más Tamási-hős is: a nevesincs madarasi ember, aki felejthetetlenül megleckézteti a legelvetemültebb ördögöt, Durumót; vagy Énekes Ferenc, aki látja, hogy a várva várt feltámadáskor is épp azok állnak elébe, akik a földi létben is mindig a sor végére utasították, azért inkább visszamegy fiával együtt a sírba, nem kérve többé a feltámadást hirdető trombitaszóból. De kár is külön nevesíteni prózai és színdarabbeli hőseit, hiszen Ábelhez hasonlóan ők mindannyian a székelység ábrája, és egyébként is gigászi munka volna felsorolni mindet egy szuszra.
Időnként felmerül a kérdés, hogyhogy nincsenek Tamásinak követői, miért nem teremtett iskolát, holott a székelység szellemi teremtő tartalékai kimeríthetetlennek tűnnek. Csak találgatni tudok, nem biztos, hogy egyedüliségének ez az igazi oka, de úgy volt képes észrevétlenül átsiklani a valóság talajáról az irrealitás magasságaiba, ahogy arra csak a népmesék kollektív alkotói képesek. Csakhogy az például nem mese, ahogy az ifjonti szerelemvágyástól a Kivirágzott kecskeszarvak két főszereplője, Ádám és József fiatal kecskebakká változnak, és nemcsak kedvükre élvezhetik az örök szabadságot, de érzéseik külön kegyelmi ajándékot is kapnak: szarvuk kivirágzik.
„Nőni kezd a szarvuk is, és különös gyönyör járja át a testüket. Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény! Összedugják a fejüket, és a boldogság énekre ösztönzi őket. És énekelni kezdenek. Bent a házban az emberek mekegésnek hallják. De ők mennek az úton és énekelnek. Teljes és tiszta szívből és olyan szépen, hogy a kecskék mindenütt megremegnek a pajtákban. Kóborolnak és énekelnek. Aztán lemegy a hold, és ők elvesznek a sötétben. Így jön el a reggel. A fény elönti a falut. Az emberek tisztába öltöznek mind, mert vasárnap van. Kedvesek az emberek, az asszonyok és a gyermekek egyaránt. De a legkedvesebb mégis az a két bakkecske, amelyik a faluvégén, a virágos fűben szendereg heverészve. A gyapjuk selymesen fénylik a napon, és kacskaringós, gyönyörű szarvuk kivirágozva illatozik. Mind a kettőé csupa rozmaringot hajtott. S milyen csodálatosan megéreznek mindent az asszonyok! Mert lám, ide is eljön harangszókor egy öregebbrendű, szelíden rozmaringot szed a szép bakkecskék szarváról, azt az imádságos könyvébe teszi és elindul. A templomba megy hálát adni a nyugodalmas éjszakáért."
Igen, talán ez Tamási Áron legnagyobb titka: ennyire egyszerűen elmondani, hihetővé tenni azt, amiről tudós filozófusok is csak annyit mondtak: „hiszem, mert hihetetlen". A székely népi mítoszok viszont nem filozofálnak, s nyomukban Tamási sem: nemcsak hiszi, de tudja is jól a velünk élő, mindennapi csodákat. Ábel és az összes többi Tamási-hős tanúsíthatja megalkotójuk varázsos tudását.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Fel búcsúcsókra, cimborák!”
Elballagott a háromszéki végzősök egy része
Idén 2070 nyolcadikost és közel 1500 tizenkettedikes diákot csengetnek ki a megyében, közülük hétvégén több mint hatszázan ballagtak el. A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum pénteken 104 végzősét búcsúztatta, a Gábor Áron Szakképző Líceumban szombaton 107, ugyancsak aznap Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban 109, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban 50, a Berde Áron Gazdasági Szakközépiskolában 80, a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceumban 89 diákot búcsúztatott az iskolacsengő.
Eltrombitált Gaudeamus
Utolsót szólt nemcsak a csengő, de a trombita is a sepsiszentgyörgyi Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakképző Líceumban. A klasszikus Gaudeamus igiturt ugyanis Szép Szilamér, a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja trombitálta el azalatt, míg a négy osztály 80 tanulója az iskolazászló alatt kivonult az osztálytermekből az udvarra. A székely ruhában ballagó diákok egyperces néma csenddel emlékeztek néhai társukra, Györgybíró Gyula Árpádra. Gazdag Ildikó igazgató köszöntőjében a magyarból megbukó Örkény István, a matematikából „gyengélkedő” Albert Einstein és a templom ablakát befocizó II. János Pál pápa példáján át bizonygatta: nem feltétlenül az iskolában dől el, hogy kiből mi lesz utólag.
– Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy az elmúlt tizenkét esztendő nem volt meghatározó az életetekben: az volt, hiszen az itt megszerzett tudás jó útravaló arra, hogy elkerüljétek az élet vakvágányait, de hogy ezekből az alapokból mit építetek fel, az legnagyobb részt rajtatok múlik – mondta az igazgatóasszony.
Az ünnepségen díjazták a kiemelkedő tanulókat, köztük Tála Árpád évfolyamelsőt.
„Tégy jól, akikkel tehetsz”
A Székely Mikó Kollégiumban négy osztály vett búcsút a tanároktól, az iskolatársaktól. A ballagókat és a jelen lévő pedagógusokat, szülőket, meghívottakat Kotró-Kosztándi László tanár köszöntötte. Útravalóként gróf Mikó Imre évszázadokon átívelő gondolatát osztotta meg a diákokkal: „Tégy jól, akikkel tehetsz, ez emberi kötelesség”.
Kondor Ágota igazgató a bizalomról, a felelősségről, az élet szépségeiről, az álmokról, célokról beszélt. Ünnepi beszédében kiemelte: „Azzal a reménnyel és hittel engedünk útra, hogy sikerült benneteket felvérteznünk mindazzal, ami ott kint, az iskola falain kívül véd benneteket, ami képessé tesz arra, hogy boldogok legyetek, hogy hasznosak legyetek magatoknak és másoknak, hogy jó szakemberek, családanyák és -apák, jó emberek legyetek”.
Sánta Yvette ballagó diák a felelősségvállalásról, a helyállásról, a próbatételekről szólt. Pénzes Ábel előkészítő osztályos versben búcsúzott azoktól, akik szeptemberben kézen fogva vezették be őt és társait az iskolába. Fejér Ágnes tizenegyedikes diák szerint a mai nappal lezárult egy szakasz a búcsúzó diákok életében, de „ez nem a könyv vége, hanem csak egy fejezet záró mondata”.
Az igazgató mesét mondott
A Plugor Sándor Művészeti Líceumban három osztály 50 diákja számára szólalt meg az iskolás évek végét jelző csengőszó. Lőfi Gellért igazgató mesét mondott a ballagóknak egy kisgyerekről, akit az édesapja kivitt az erdő szélére, s búcsúzáskor azt mondta neki: okosodj és tanulj, észben, tudatban gyarapodj, s mire megtalálod az erdő túlsó végéhez vezető utat, arra ember lesz belőled. A kicsi félve lépett be a rengetegbe, de találkozott egy töpörödött anyókával, aki segítette az úton, s elváláskor egy tarisznyát adott neki. „Ha gyengül a hited, vess egy pillantást a kőtáblára, és megtalálod azt a törvényt, amelyet követve a helyes úton járhatsz. Ha kevésnek érzed a tudásod, csak pillants rá a papírra, s azonnal kiolvashatod a szükséges ismeretet. Ha találkozol egy elesett, éhező embertársaddal, ott lesz a kenyér, adj neki belőle. Minél többet adsz, annál jobban fog szaporodni” – zárta meséjét az igazgató.
Antal Árpád polgármester üzenetét Nagy Zoltán és Magyarósi Imola tolmácsolta magyar és román nyelven, majd a helyi önkormányzati testület nevében 200 lejes pénzjutalmat és oklevelet adtak át Sibianu Andrea évfolyamelsőnek, akit a Kiwanis Klub és az RMPSZ is díjazott. Példamutatásukért, közösségi munkájukért (a diákok szavazatai alapján) Mentor-díjban részesült Gheorghiță Claudiu, Kovács Emese és Székely Kitti Fruzsina.
„Emeljétek fel szívünket”
Pénteken a Nagy Mózes Elméleti Líceum négy végzős osztályának száznégy, székely ruhába öltözött diákja vett búcsút az alma matertől. A jelenlévőket Beder Imre református lelkipásztor köszöntötte, majd Bejan András igazgató értékelte a végzős osztályok tevékenységét, a diákok derültsége közepette. „Emlékekkel bőven tele a tarisznya, és most már nemcsak az iskola padlására lehet felfedező útra indulni, hanem egy ennél is izgalmasabb világba”, fogalmazott.
Bokor Tibor polgármester, az intézmény egykori tanára és igazgatója huszonötödször búcsúztatott el ballagókat az iskola udvaráról, majd Farkas Csaba szaktanfelügyelő tolmácsolta a megyei tanfelügyelőség üzenetét. A tizenegyedikesek verses-dalos összeállítással és ifj. Budai István szónoklatával búcsúztatták a végzősöket, majd a zászlóátadást a ballagó diákok Emeljétek fel szívünket mottójú műsora és Papp Andrea búcsúbeszéde követte.
A Nagy Mózes-díjat idén Csomós Attila, Bíró Anita, Dénes Botond, Fórika Zalán és Váncsa Róbert végzősök, Rozsnyai Árpád nyugalmazott kémiatanár és Dénes Imola szülő kapta meg. Az évfolyamelsőnek járó díjat Elekes Emese, az RMPSZ-díjat Sebestyén Rita, míg a Rotary Klub díját Dán Kinga és Ábrahám Zita vehette át.
„Legyetek büszkék, hogy itt végeztetek”
Szombaton a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ három nappali és két posztlíceumi osztályának 107 diákját csengették ki. A végzősök az utolsó osztályfőnöki óra után a Gaudeamust énekelve vonultak a tanintézmény udvarára. Az egybegyűlteket Gábor Rezső igazgató köszöntötte. „Azt kívánom, hogy amit elterveztetek, megvalósuljon, és az út, amely odáig vezet, legyen izgalmakkal teli” – engedte útjukra növendékeit.
Bokor Tibor polgármester arra biztatta a ballagókat, merjenek nagyot álmodni, míg Fejér László Ödön képviselő a „legyetek büszkék, hogy itt végeztetek, és vigyétek tovább az intézmény hírnevét” szavakkal búcsúzott tőlük. A „kicsik” és a végzősök verses-zenés műsorát követően a ballagók nevében Ráduly Richárd mondott búcsúbeszédet, majd a zászlóátadás után a búcsúzó évfolyamok emlékszalagot kötöttek az évfolyambotra.
Az évfolyamelsőnek járó díjat, a polgármesteri hivatal különdíját, valamint a Rotary Klub díját Lukács Róbert vehette át. Az RMPSZ-díjat Kalányos Ibolya, míg az EVITA-díjat Baricz Tímea érdemelte ki.
Elballagott az igazgató is
Szombaton a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceum udvarán felsorakozott 89 ballagóhoz előbb Dimény János iskolaigazgató, majd Lázár-Kiss Barna polgármester szólt, mindketten azt kívánva a végzős diákoknak, találják meg számításaikat az életben, és legyenek elég bölcsek ahhoz, hogy a sok kínálkozó életút közül a számukra legmegfelelőbbet tudják kiválasztani. Kiss Imre főtanfelügyelő is köszöntötte a ballagókat, továbbá Dimény János iskolaigazgató, akinek – megköszönve munkásságát – batyut adott át. A baróti középiskolát 25 éven át vezető Ezüst Gyopár-díjas pedagógus ugyanis ősszel nyugdíjba vonul.
Botos Erikának, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza igazgatójának és a XI-es Balázsi Andreának a köszöntőbeszédei után a kicsengetettek búcsúműsora, majd a díjátadások következtek. Idén a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány nagydíját Bíró Réka kapta, Érdemes diák-díjat vehetett át Ágoston Péter, Bíró Réka, Buda Klaudia, Szőcs-Trinfa Klementina Fruzsina és Tatár Ágnes Tekla. A Nebuló-díjon Székely Laura Melinda és Tókos Edina osztozott.
Június 3-án, pénteken 11 órakor a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában 148 diák, a Református Kollégiumban 52, a Bod Péter Tanítóképzőben 63 diák ballag. Június 4-én, szombaton 9 órától a Mikes Kelemen Főgimnázium négy végzős osztályának 116 tanulóját csengetik ki. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumban június 11-én, szombaton búcsúznak a 114 végzőstől.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

MŰKEDVELŐ TERRORISTÁK ERDÉLYBEN
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
A romániai terrorelhárító szolgálat – föltéve, hogy igazat állít – föltárta a Hatvannégy Vármegye nevű irredenta, szélsőjobboldali mozgalom erdélyi bandériumának vagy micsodájának a tervét, hogy ezt-azt a levegőbe röpítsen, például gázvezetékeket robbantson föl, s ehhöz próbálja elnyerni bizonyos oroszországi „szervek” közreműködését. A kétbalkezes összeesküvők beszélgetéseit persze lehallgatták, s bevágták őket a dutyiba.
Elolvasva az „életveszélyes gerillák” eszmecseréjének jegyzőkönyvét, az a benyomása támad az embernek, hogy ezek a kissé zavarodott elméjű fiatal férfiak elsősorban saját magukra lehettek veszélyesek, s a letartóztatás mentette meg őket tőle, nehogy megsebesítsék magukat vagy a nagymamájukat a petárdáikkal. Remélhetőleg nem veszik őket túl komolyan, és nem sújtják őket túl szigorú büntetéssel; elvégre a hülyeség nem büntetőjogi tényállás.
Minden kocsmában lehet hallani férfiak hencegését („…s én aztán jól megmondtam neki…”), amely nagyobb tesztoszteron- és adrenalinfröccs után arra készteti a büszke hímeket, hogy tényleges nyusziságuk szégyene miatt jelképes bosszút álljanak a többi nyuszi/oroszlán füle hallatára a söntéspultnál az elképzelt ellenségen. Ezek a balszerencsés tökfilkók pórul jártak, mert alfahím-ábrándjaikat lehallgatták és nyilvánosságra hozták.
De az ügy mégis jelentékeny, ha nem is föltétlenül abban az értelemben, ahogyan a DIICOT/SRI meg a román bulvársajtó egy része beállítja.
Az ugyanis tény, hogy Magyarországon és az „utódállamok” magyar nemzetiségi területein létezik neonáci/újnyilas politikai alvilág (másutt is akad ilyesmi, de ránk ez tartozik), amelynek többé-kevésbé szoros kapcsolatai vannak az eufemisztikusan „nemzeti radikálisnak” nevezett pártokkal meg bizonyos „szurkolói körökkel”, illetve a helyi civil társadalom némely mozgolódásaival. Néhol és néha „magasabb körök” is igénybe veszik szolgálataikat. A „vármegyésekhez” közel álló ásotthalmi polgármester, aki lóháton, gépkocsival és motorkerékpárral vadászik „migráncsokra” a határsávban, csakhamar a Jobbik (országos, parlamenti képviselettel rendelkező magyarországi párt, amelynek „a határon túl” is van befolyása) alelnöke lehet, és hasonló figurák némelyütt a hatalom közelébe kerültek. Ennek a „miliőnek” az egyik vezéralakja Magyarországon ül börtönben, súlyos vádakkal illeti az ügyészség.
Magyarországon köztudomásúlag van szélsőjobboldali terrorizmus: az egyik neonáci fegyveres csoport hat találomra kiválasztott romát gyilkolt meg csak származása, „faji jellege” miatt, köztük egy kisgyereket; az elkövetők egyike korábban a magyar katonai titkosszolgálat ügynöke volt. (Az alaposan föltárt rémtettek nem váltottak ki nagyobb fölháborodást vagy iszonyatot.)
Ugyanakkor ennek a politikai alvilágnak a nézetrendszere – amely minden tekintetben negatív: faj- és idegengyűlölő, antiszemita, cigányellenes, soviniszta: szláv- és románellenes, nyugatellenes, iszlamofóbiás, nőgyűlölő, homofób, antiegalitárius, antiszociális és antidemokratikus, és esküdt ellensége a mélyszegénységben élő „underclass”-nak, a munkanélkülieknek, a segélyezetteknek, a kisnyugdíjasoknak, az egyedülálló anyáknak, a fogyatékosoknak, a hajléktalanoknak – messze túlterjed a „hivatásos”, fölcímkézett, egyenruhás, tetovált, árpádsávos, üvöltöző és bunyós szélsőjobboldal határain. Sokkal elterjedtebbek a Jobbikkal nem rokonszenvező ultrajobboldali lapok, portálok, műsorok, közösségimédia-csoportok; a hírhedt kuruc.info olvasói nem kizárólag jobbikosok – mint ahogyan a Jobbiknak vannak egyáltalán nem szélsőjobboldali hívei és támogatói is, jó sokan. (A délibábos „intellektuális” fasizmus több mai magyarországi reprezentánsa pedig újabban félhivatalos köztiszteletnek örvend, díjakat kap, és tisztelgő díszkiadvány kapható róla a jobb könyvkereskedésekben. A fasiszta múlt rehabilitációjának tekintetében pedig Magyarországnál is rosszabbul áll Románia és Horvátország. Amikor – sok évvel ezelőtt – szóvá tettem a román értelmiséghez írott nyílt levelemben, az ÉS-ben és a Dilemában a vasgárdista örökségnek mint a román demokrácia „alapjának”, a reprezentatív múltnak az ápolását, fölöttébb kétértelmű válaszokat kaptam, különösen furát a műfajban azóta is maradandót alkotó Andrei Pleşu tollából. A kibontakozott vita majdnem teljes anyaga megtekinthető ebben a kötetben: Intelectualul român faţă cu inacţiunea. În jurul unei scrisori a lui G. M. Tamás, szerk. Mircea Vasilescu, utószó: Adrian Cioroianu, Bukarest: Curtea Veche, 2002.) A helyzet mindezek tekintetében Európa-szerte és világszerte meredeken romlik, de megvannak a helyi sajátságaink. (Csak egyetlen, sokatmondó adat: fölmérések szerint a közel-keleti és afrikai menekülteket a válságban lévő Görögországban a lakosság 85 százaléka látná szívesen, Magyarországon a lakosság 1 százaléka.)
…És persze az, hogy jobb sorsra érdemes, boldogtalan férfiak (igen: férfiak) ezekre a förtelmekre fanyalodnak valóságos, tartalmas, alkotó élet helyett: megmutatja ennek a társadalomnak az elvetemültségét és értéktelenségét. (De erről már nagyon régen, tizenkét esztendővel ezelőtt kénytelen voltam írni: TGM: „Szegény náci gyermekeink”, Élet és Irodalom, 2004. október 1.) Mielőtt keményen és habozás nélkül ellenállnánk a poszt- és neofasizmusnak, forduljunk megrendült részvéttel azok felé, akik csak ebben lelhetnek kiutat a kései kapitalizmus általános reménytelenségéből. Amit tesznek, az az ő felelősségük, de abban, hogy azzá lettek, amivé, nem ők a hibásak. Mindez közismert.
De nekünk, akiknek közünk van Erdélyhez, akad néhány külön kérdésünk. És ebben elérkezett az ideje a világos beszédnek.
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, és emelkedik politikává, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
Románia a parlamenti kormányrendszer csöndes összeomlása után (vö. „Mi van Romániával?”) kockázatos átmeneti helyzetben van, amelyben megerősödött bizonyos bűnüldöző és földerítő szervezetek (DNA, DIICOT, SRI, SIE, stb.) eddig is aránytalan befolyása, amelynek az „antikorrupciós” aspektusát még mindig nagy mértékben támogatja a közvélemény. (A korrupcióellenes kampányt, amelynek vannak sajnálatosan destabilizáló hatásai is, erőteljesen támogatja az Egyesült Államok diplomáciája, s egyre nagyobb szerepet kap a NATO.) A romániai magyar közösség hivatásos képviselőinek (párt, civil társadalom, médiák, értelmiség) álláspontja a romániai országos problémákat illetően (kivéve a politikai osztály kétségtelen züllöttsége iránti közundort) nem világos.
A romániai magyarság körében – nyilvánosan legalábbis – ismeretlen a nem etnikai jellegű romániai állampatriotizmus. A német nemzetiségű államfő vallomásai román hazafiságáról ellenszenvet váltottak ki. (De az övé messze túlmegy a nem etnikai, francia-amerikai típusú állampatriotizmus határvonalán: asszimiláns, a román kulturális nacionalizmushoz igazodó attitűd. A román kulturális nacionalizmus pedig, akárcsak a miénk, egyre abszurdabb, vö. írásommal a piros-sárga-kék zászlómániáról.) Kérdés, hogy – a gazdasági-szociális helyzet hőn óhajtott javulásán kívül – mi az a közös ügy, amely a romániai magyarságot az etnikum fölötti, romániai államnemzeti közösséghez kapcsolja. A sok vonatkozásban észlelhető közöny (vö. „Magyarok és románok”), a „nagypolitikai” problémákat illetően az ilyen vagy amolyan budapesti nézőpont érvényesítése mintha arra utalna, hogy ilyesmire nincs lehetőség. Mindeközben számos romániai magyar – természetesen – ezer szállal kapcsolódik román „ügyekhez”, eszmékhez és érdekekhez, de ennek nincsen majdnem semmiféle politikai reprezentációja.
Az ilyen típusú állampatriotizmus amúgy is hanyatlik mindenütt a világon – hiszen a nem etnikai nacionalizmus halott, helyét az etnicizmus vette át (lásd erről írásomat itt) – , és ebben a helyzetben az 1989-i szellemű demokratikus, egyébként a régi baloldaltól örökölt utópia (testvérnépek baráti versengése és dialektikus harmóniája, kölcsönhatása, együttműködése bármelyikük fölényének vagy kiváltságainak elismerése nélkül, a népek egyenlősége és barátsága, az asszimilációs folyamatok korlátozása, a nemzetiségi kulturális környezetek ápolása és védelme) szemlátomást megbukott, hogy a közös „európai identitásról” (amely e sorok írójának amúgy is ellenszenves) ne is szóljunk. (A „multikulturalizmus” manapság, különösen a magyar nyelvterületen népszerűtlen gondolata nem volt több, mint a kulturális közösségek és önazonosságok egyenrangúságának elismerése a több nemzetiségű társadalmakban; igaz, hogy sikertelennek bizonyult, de az, hogy kisebbségiek is utálják – akiknek az érdekében állt – , több, mint meggondolkoztató.)
A nacionalizmust fölváltó etnicizmusnak az a következménye, hogy az etnikumok és az etnikai kultúrák logisztikailag-technikailag, területileg, szimbolikusan elkülönülnek (akármilyen spontán folyamatok mennek végbe az „életvilágban”) – ezt Erdélyben az autonómia célképzete fejezi ki, másutt a föderalizmus vagy a függetlenségi mozgalmak – , és a „közös ügy” (la chose commune) eszméje csak etnokulturális-szociokulturális mezsgyéken belül értelmezhető; a nemzetállami politikai közösségek szupremáciája a múlté. Még az egy nyelvű, monokulturálisnak vélt Magyarországon se számítanak „magyarnak” a saját „nemzeti” kultúrával nem rendelkező cigányok: a nemzetállami politikai közösség Magyarországon is megszűnt. (Nem is említem bizonyos politikai-világnézeti-kulturális beállítottságok, magatartások, élethelyzetek, önmeghatározások „kiátkozását” a „nemzetből”, amely a két világháború közötti disszimilációs folyamatokra emlékeztet. De ez se kizárólagos magyar sajátosság. Az amerikai „olvasztótégelynek” is vége, amit Donald Trump elnökjelöltsége jelképez.)
Az etnicizmus bírálható és bírálandó, de hatalmas tény. S annál hatalmasabb, mert egyszerre fejti ki korróziós hatását mind a szupraetnikus nemzetállamokra, mind az európai föderalizmusra – amely annyi ember hiú reménye volt 1989 után – , azaz mindenre, ami a későpolgári társadalomban az etnikum (a „faj” vagy a „kultúra”) fölött állt valaha, a nacionalizmus és szocializmus végképp lezárult évszázadaiban. Mert Deák vagy Kogălniceanu nemzedéke számára a nacionalizmus államcél volt – közösséget társított a joghoz, kultúrát a hatalomhoz – , ám az etnicizmus destruktívan, nihilisztikusan államellenes: voltaképpen közömbös a mindenekelőtt törvényekben és intézményekben kifejeződő, klasszikusan modern politikával szemben. Ez utóbbinak az univerzalisztikus igényeiben jóformán már senki nem hisz. (Én se.)
Ez a szellemi-erkölcsi szituáció nagyon különös: a mai értelmiségi nemzedék kisebbik, de nem jelentéktelen része gyakorolja azokat a magatartásokat, amelyek déd- és nagyszülei ma megtagadott ideáljai voltak: erősek a román-magyar kulturális kölcsönhatások, vannak közös nemzetközi (főleg, de nem kizárólag európai) intellektuális tapasztalatok, bizonyos enklávékban (képzőművészetek, színház-film, társadalomtudomány, „kritikai elmélet”) terjed a kétnyelvűség, emelkedik a közös alkotások száma és minősége, és persze vannak interetnikus barátságok és szupraetnikus közösségek – de ennek a reménykeltő gyakorlatnak alig van nyilvános leírása. Mintha mindaz, ami nem etnicista, illegális és életveszélyes lenne – ami mérhetetlen túlzás.
Ha elfogulatlanul nézzük, a szélsőjobboldal eljátssza minden sikeresélyét, amikor az irredentizmushoz ragaszkodik. Az újnyilas szélsőségességet bátorítja a mai magyar állam felelőtlen gesztuspolitikája, amellyel magyarországi államférfiak mint politikai hatalom birtokosai jelennek meg Romániában (de nem ám Szerbiában és még kevésbé Szlovákiában!): Áder államelnök mellett pl. az állami kényszerhatalmat és főséget (imperium, Hoheit) megtestesítő egyenruhás magyar testőrtiszt áll a kegyeletsértően ronda csíkszeredai Márton Áron-szobor avatásán, a székelyruhás szűzek koszorújában, amivel durván pök a román állami szuverenitásra – ez kiválthat belőlünk kárörvendő vigyort, de rendkívül veszedelmes.
Az erőnek erejével megvalósítandó határrevízió, „Trianon” megsemmisítése – végül is ez a Hatvannégy Vármegye és a magyar jobboldali mozgalmak és médiák programja, amely mögött annyi stratégia sem áll, mint Teleki Pál gróf (a Horthy-korszak rossz szelleme) egykori, katasztrofális politikája mögött, amely a régi Magyarország végleges pusztulásához vezetett (amint a gróf az utolsó pillanatban maga is fölismerte) – szükségessé tenné a románság egyetértését, hacsak a magyar jobboldal nem akar európai háborút. Mivel erről nincs szó (sőt: a két ország, akárcsak a második világháború alatt, ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagja – EU/NATO – , de most nem lesz bécsi döntés), a romániai magyarság, hm, „felelős tényezőinek” el kellene dönteniük, hogy továbbra is némán és tétlenül asszisztálnak-e a bálványosváraljai-tusnádfürdői provokációkhoz, abban a reményben, hogy a mieinknél semmivel nem jobb román soviniszták oly mélyen lenéznek bennünket, hogy az effélével nem is törődnek. (Eddig, mi tagadás, ez volt a helyzet. A román nemzeti közvélemény számára „Tusványos”: vicc. Nekünk: rossz vicc.)
Alapjában a felelőtlen, könnyelmű, tudatlan és vak „magasabb körök” a hibásak a maguk „Trianon-traumára” alapozott szimbolikus politikájával, amelyért semmiféle felelősséget nem hajlandók vállalni: ők felelnek azért, hogy ezek a szerencsétlen marhák ma román börtönben ülnek azokért a hungarista fantáziákért, amelyeket Csonka-Magyarországon minden kockázat nélkül hangoztathatnak a bicepszüket feszítő gyávák. (Miközben szépecskén kiürül Kelet-Európa, és öcséink, húgaink, csemetéink – versengve a menekülő arabokkal, afgánokkal, beludzsokkal, líbiaiakkal – elmennek szolgának a barátságtalan Nyugatra, tömegesen és elkeseredetten; Szerbiában rövidesen már nem marad magyar; egy-két londoni utcán a tavaly több román szót hallottam, mint angolt. Nem autonómia, föderalizmus, nemzetiségi önállóság-önrendelkezés, de nem is az asszimiláció „oldja meg” a romániai magyar kérdést, hanem hovatovább a kivándorlás szünteti meg.)
S ezt a szalonirredenta műtrágyát forgalmazza ma Pesten majdnem mindenki, beleértve a liberális sajtó jelentős részét, anélkül, hogy Erdélyt ismerné vagy szeretné. Erdélyben (és a Vajdaságban) is van baloldali magyar értelmiség, amelynek a nézeteit olyan helyeken fejezik ki (közvetve), mint a temesvári TESZT (lásd erről itt és itt) – nem hinném, hogy Magyarországon bárkinek tudomása lenne róla, hogy Temesvár egyáltalán létezik – , de politikai értelemben titokként kezeli saját létezését. Az omertà mindent visz. Ennek az értelmiségnek még ahhoz sincs bátorsága (tisztelet a kivételnek persze), hogy kinyilvánítsa: nem irredenta, és nem helyesli a nyilas-terrorista kalandorságot, mert akkor románbérencnek vagy (Isten őrizz) zsidóbérencnek fogják nyilvánítani azok, akiknek persze eszük ágában sincs bármit tenni a poszttrianoni status quo ellen, hiszen ez ártana üzleti érdekeiknek.
Ez a némán antifasiszta és antisoviniszta értelmiség a maga zárt enklávéiba húzódva a könyveivel, kiállításaival, performanszaival, zenéivel, a maga politikai (javarészt lazán antikapitalista) azonosságát el nem áruló, parányi közösségi tereivel, a személyes kapcsolatok és a „műveljük meg kertjeinket” apródonkénti kultuszaival, a maga fanyar és lemondó szerelmeivel, gimnáziumi barátságaival, házi bodzaszörpjeivel és biciklitúráival fölkínálja szép fehér nyakát a késnek. A diadalmas román (és transznacionális) kapitalizmus pedig elhúz mellette zakatolva, dübörögve, csörömpölve, síppal-dobbal rohanvást a semmibe.
Márpedig ez az igazság – nem vagytok, nem vagyunk irredenták – , és nem kellene a békesség kedvéért (vagy a reménytelenség miatt) egykedvűen hallgatni. Itt az ideje, hogy valaki kimondja már Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön vagy Aradon: hogy elég volt az országrontó és nemzetvesztő erdélyi magyar arisztokrácia kultuszából, amely már 1848-ban magyar-román háborút csinált a legnagyszerűbb szabadságküzdelemből. Hogy valaki kimondja már, hogy még a mélykonzervatív Makkai Sándor által szorgalmazott „magunk revíziójá”-ból se lett semmi, csak határrevízió négy évre, és emiatt összeomlás és nemzethalál. Hogy az erdélyi grófok (Bethlen István, Bethlen György, Teleki Pál, Bánffy Miklós) kvartettje fölért húsz turáni átokkal. Hogy „a kisebbségi élet áldásai”-ból (László Dezső) megannyi átok lett. Hogy a romániai magyarságnak jót tenni csak titokban vagy hazudozva lehet, mert nem vagyunk képesek őszintén beszélni egymással. Hogy a pesti patrónusaik előtt bőszen oláhozó erdélyi magyar vezetők odahaza nagyszerűen bizniszelnek sovén román partnereikkel.
És hogy elég volt már. Elég volt.
Tamás Gáspár Miklós
Transindex.ro

Egyházaink és népünk szolgálatában
Meghatódással emlékezem vissza az Úr születésének 1990. esztendejére, amikor is közvetlenül a lélek- és egyháznyomorító ateista diktatúra összeomlását követően magyar egyházaink végre talpra állhattak és újjászerveződhettek.
A babiloni fogságból való szabadulással ért fel, amikor hosszú tilalmi időszak után az „Oradeai” Református Egyházkerület eredeti Királyhágómelléki nevezetét visszavéve Krisztus hűséges szolgálatának útjára végre visszatérhetett, ezzel egy időben pedig a Szent István alapította, megcsonkított és látszatlétre kárhoztatott Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye újraalakulhatott. „Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” – ekképpen jellemezhetjük egyházaink népének örömét a Zsoltáros szavával (Zsolt 126,2).
Tempfli atyával, még mielőtt püspökké nevezte volna ki II. János Pál pápa, a Szent Lélek indítására összesereglő ökumenikus találkozókon volt alkalmam megismerkedni. A változások és a szabadságra jutás lázas örömében feledhetetlen templomi ünneplésekre és testvéri együttlétekre került sor, a lánglelkű Czirják Árpád „vezényletével”, a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd pedig egyházkerületünk kétágú templomában, Nagyvárad-Újvároson.
A május 25-én megboldogult főtisztelendő Tempfli József nagyváradi megyés püspökről való emlékezés nem volna teljes, hogyha áldozatos szolgálatának erről az ökumenikus vonulatáról megfeledkeznénk. Egyházaink egymásra találásának azon melegében Vele együtt alakítottuk meg a Romániai Magyar Keresztény Egyházak Szövetségét, mely spontán tettrekészséggel igyekezett megtalálni egyházaink megújulásának és hívő népünk közös szolgálatának az útját. Majd amikor a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, és a spontán szervezkedés is elvesztette eredeti rendeltetését, illetve újraszerveződő egyházaink és a felálló új egyházi vezetőségek intézményes formában folytathatták tovább az együttműködést – püspöki minőségében Tempfli atya ekkor is élen járt az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Elöljárói Állandó Értekezletének a létrehozásában. Túlságosan messzire vezetne, és nem képezheti tárgyát egy ilyen emlékidézésnek az Állandó Értekezlet szerteágazó munkájának bemutatása és egyházpolitikai jelentőségének értékelése. Az viszont minden bizonnyal elmondható, hogy saját egyházi életük és szolgálatuk körét messze meghaladva római katolikus, református, evangélikus és unitárius testvéregyházaink, egyházmegyéink, illetve püspökségeink „egymás terhét hordozták” a rendszerváltozással párhuzamosan haladó egyházi átalakulásokban, másfelől pedig jó példával jártak elől magyar kistársadalmunk önszerveződésében, sőt derekasan ki is vették a részüket erdélyi nemzeti közösségünk sorsának alakításából. Az új évezredben bekövetkezett fejleményekre és beállt változásokra nem térve ki bizton elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozás, valamint a ’90-es évekbeli egyházi ökumenikus együttműködés hőskorában történelmi egyházaink elöljárói – erejük és lehetőségeik szerint – híven betöltötték hivatásukat, és elsősorban nem rajtuk múlott, hogy az egyház és állam viszonya, „a templom és az iskola” sorsa, vagy éppen a kommunizmus idején elkobzott egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának ügye nem a demokratikus jogállamiság, valamint az egyházi és vallásszabadság követelményeinek megfelelően alakult.
Ennek a „kegyelmi időszaknak” egyik kiemelkedő vezető egyházi személyisége volt nagyméltóságú Tempfli József püspök atya. Nagy örömöt és elégtételt jelent számomra, hogy hitünk közösségében együtt szolgálhattuk egyházaink és népünk javát; hogy nagyvárad-hegyaljai ökumenikus templomukban reformátusok és katolikusok együtt dicsérhetik az Urat; és hogy egyházaink előjáróiként mi is alapítói lehettünk erdélyi magyar felsőoktatási intézményrendszerünknek.
Megzavarodott és felkavarodott világunkban üdvös volna ugyanazon a testvéri ökomenikus úton tovább haladni, amelyen Ő is járt.
Nagyvárad, 2016. május 29.
Tőkés László
tokeslaszlo.eu

A Néppártot vádolják (Kampányban az RMDSZ)
Bohóckodásnak elég, viszont településfejlesztéshez kevés, amit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) az önkormányzati választások eddigi kampányában felmutatott – véli Tamás Sándor, a Háromszéki Területi RMDSZ elnöke. A politikus a szövetség sepsikőröspataki, illetve gidófalvi polgármesterjelöltjeinek bemutatása kapcsán minősítette az ellenzéki alakulatot, Kisgyörgy Sándor és Berde József pedig konkrét példákkal szolgált a szerintük egyre aljasabbá váló néppárti szavazatszerzési praktikákról.
Az RMDSZ megyei elnöke szerint egyre világosabb, hogy az EMNP jelöltjei úgy viselkednek, mintha egy szavalóversenyen vennének részt, betanulnak egy szöveget, és azt ismételgetik, függetlenül attól, hogy az köthető vagy sem az önkormányzati munkához. Ezentúl pedig a párt szlogenje – Tiszta lappal – mögé olyan személyek álltak be polgármesteri babérokra törve, mint a számtalan román pártot megjárt Silviu Ioachim Sepsikőröspatakon, aki húsz évig községvezető is volt különböző politikai színekben, vagy a minden erdélyi magyar alakulatot megjárt Máté István Gidófalván, akiknek értékeiről nem egy rendben volt alkalmuk meggyőződni – részletezte az elnök. Tamás Sándor szerint mindkét jelölt esetében kétséget kizáróan igaz a mondás, mely szerint „kilóra képesek eladni a ködöt”. A politikus továbbá úgy értékelte: a „jobb sorsra érdemes” Erdélyi Magyar Néppárttól, valamint polgármesterjelöltjeiktől elvárható lenne, hogy ne azon a minősíthetetlen szinten nyilvánuljanak meg, amilyet a párt legutóbbi, Silviu Ioachim arcképét és üzenetét hordozó kampányszórólapja tükröz. Jelöltjüknek bőven lett volna ideje megvalósítani mindazt, amit a jelenlegi községvezetésen számonkér, ráadásul aljas, alpári modorban, amely a kampányhoz sem méltó. „Emberi tartást feltételeznénk az EMNP jelöltjeitől, de úgy tűnik, mindkét községben hiányzik ez” – részletezte Tamás Sándor.
Kisgyörgy Sándor, Sepsikőröspatak polgármestere egyszerűen ocsmányságnak minősítette a községben szétszórt kampányanyagot, amely azonkívül, hogy valótlan, torzított állításokkal van tele, és hemzseg a helyesírási hibáktól. Egy magát nemzetinek és magyarnak nevező alakulattól ez elfogadhatatlan, és a párt felső vezetését is minősíti – véli Kisgyörgy Sándor, hozzátéve: a szórólapok szétosztásánál még annyira sem voltak képesek, hogy az emberek szemébe nézzenek, személyesen nyújtva át. Az RMDSZ jelöltje ezt követően tételesen elemezte és cáfolta a szórólapon felsorolt állításokat, egyrészt Silviu Ioachim megvalósításait illetően, másrészt az ő személyét érintő kijelentéseket. Az elöljáró szerint hamis állítás, hogy a képviselő-testület ülései nem magyarul folynak, amint az is, hogy naprakész pályázatok a fiókban hevernének. A területalapú támogatásokat illető vádak pedig egyszerűen a tavalyi törvényváltozás hozta új helyzet elferdítése. Kisgyörgy Sándor megjegyezte: érdekes, hogy ellenjelöltje a község magyarságáról mint kisebbségről beszél, ami szerinte megalázó a sepsikőröspataki és kálnoki emberekre nézve. Ami az általa vezetett hivatal „közpénzpazarlását” illeti – a szórólap négy példát említ –, az elöljáró elmondta: ezek egy része egyszerűen értelmezhetetlen, így az állítólagos titkárnőre költött pénz (vélhetőleg itt a jegyzőre gondoltak), az ügyvédi és felértékelő tiszteletdíjak pedig az előző községvezetéstől örökölt ügyek rendezése miatt szükségesek. A szórólapon mintegy mottóként szereplő mondatról, mely szerint a mostani vezetés megfélemlíti, terrorizálja a község lakóit, a polgármester kifejtette: feltételezi, hogy a roma közösséggel szembeni kemény fellépését próbálják így beállítani. A szigorításokra szükség volt, hiszen egyrészt felszámoltak egy kiskorúakból álló bűnbandát, amelynek tagjai betörésekkel foglalkoztak, illetve valamelyest visszaszorították az illegális legeltetést, valamint az állandósult randalírozásokat. Kihívója megvalósításait illetően Kisgyörgy Sándor kifejtette: a vízhálózat kiépítése csak részben valósult meg, a sportcsarnok felépítése egy kormányprogram része volt, és a Demokrata Párt akkori minisztereinek köszönhető, a köztéri park és játszótér kialakítását, a kálnoki iskola felújítását, valamint az utakat és hidakat érintő beruházásokat azóta a finanszírozó minisztérium, a korrupcióellenes ügyészség, illetve a gazdasági rendőrség vizsgálja. Több százezer lejes túlfizetésekre, forráseltérítésekre, sikkasztásra, sorozatos okirat-hamisításra derült fény, és nem egy beruházást saját zsebből kénytelenek befejezni, így például a Bedő Albert-emlékházat. Ebből mindössze egy betonalapot sikerült a korábbi polgármester idején megönteni egy tisztázatlan jogi helyzetű telken, ami így is kétszázezer lejbe került – tette hozzá. Zárásként a polgármester megemlítette: nevére tizenöt feljelentést nyújtott be az elmúlt négy évben Silviu Ioachim különböző hatóságokhoz. Kisgyörgy Sándorral ellentétben Berde József az elmúlt tizenkét év megvalósításait sorolta fel, az infrastrukturális beruházásokra helyezve a hangsúlyt (ivóvíz-, szennyvízhálózat, önkormányzati ingatlanok, művelődési otthonok), illetve a tervekről is beszámolt. Utóbbiak között újabb szennyvízhálózat-bővítés, aszfaltozás, híd- és átereszépítés, ravatalozóházak szerepelnek. Berde József a személyét érintő, a Facebookon névvel és névtelenül közzétett vádakról is szólt. Ezek szerint az önkormányzat elhallgat több problémát, így az ivóvíz szennyezettségét a község adott településein, a kalákában megvalósított beruházások kisajátítását, a választók lekenyerezését stb. Az elöljáró szerint nevetséges ez „a mocskolódás” az EMNP részéről, és kifogásolta azt is, hogy megvalósíthatatlan ígéreteket tesznek. Ezek közül Berde a szakorvossal rendelkező mentőállomás létesítését és a kölcsönzött tűzoltóautót említette.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gergely Balázs: csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam
„Mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra”
Mindenekelőtt a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjeként és a civil szféra szintjén folytatott tevékenysége által szerzett ismertséget Gergely Balázs, aki a június 5-én, azaz vasárnap tartandó önkormányzati választásokon második helyen szerepel az RMDSZ kolozsvári tanácsos jelöltjeinek listáján. A Kincses Kolozsvár Egyesület elnökét az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői kérték fel, hogy vállalja el a jelöltséget, ami egyfajta premiert jelent a kincses városban, hiszen az elmúlt két évtizedben erre nemigen akadt példa. Gergely Balázs Kolozsváron született 1977. január 12-én. A Báthory István Elméleti Líceumban érettségizett, majd régészi és történészi oklevelet szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, illetve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Életében fontos szerepet tölt be a család: nős, két fiúgyermek édesapja.
– Milyen okból kifolyólag döntöttél úgy, hogy elvállalod az RMDSZ listáján a kolozsvári tanácsosi jelöltséget?
– Bár néhány évvel ezelőtt felhagytam az aktív politizálással, ez nem jelentette azt, hogy kivonultam Kolozsvár közéletéből. Ettől függetlenül, nem terveztem indulni a helyhatósági választásokon, és komoly lelkiismereti kihívást jelentett a döntés meghozása. Az első és egyben a legfontosabb oka a jelöltség elvállalásának, hogy az egyházfők megtisztelő felkérését nem lehetett visszautasítani. Második okként Horváth Anna személyét emelném ki, akivel a Kolozsvári Magyar Napok szervezése kapcsán volt már alkalmam együtt dolgozni. Őt olyan személynek tartom, aki mellett érdemes kiállni. Annát egy rendkívüli képességekkel rendelkező közösségi képviselőnek tekintem, aki más „sebességben” mozog, mint társai, a tenni akarása nem ismer lehetetlent. Ha nem indultam volna tanácsos jelöltnek, akkor is ez lenne a véleményem. A mérlegelésnek fontos pillanata volt, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tagjaként és egykori alelnökeként a szervezet országos és megyei vezetése döntésének függvényévé tettem az indulást. Ha ők nem adnak zöld utat a majdani tanácsosi szék felé haladó úton, egészen biztosan nem vállalom a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltlistájának második helyét. Végül, de nem utolsósorban úgy gondolom, szükség van az önkormányzatban annak a politikai csatározásokon túlmutató civil szellemiségnek a képviseletére, amely egész munkásságomat meghatározza. És ha már komoly elhivatottságot érzek a kolozsvári magyar emberek szolgálatára, akkor kutyakötelességem képességeimet a lehető legmagasabb szinten, akár az önkormányzatban is kamatoztatni.
– Előbb a Magyar Polgári Párt (MPP), majd az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) színeiben tevékenykedtél, a vasárnapi választáson pedig az RMDSZ listáján méretkezel meg. Hogyan próbáltad meg kezelni magadban ezt a mondhatni tudathasadásos állapotot?
– Nincs semmilyen tudathasadásos állapot, hiszen pártoktól függetlenül mindig is a jobbító szándék vezérelt. Aki ismer, az jól tudja, hogy hiszek az értelmes politikai pluralizmusban, a konstruktív ellenzékiségben, ugyanakkor mindig igyekeztem integratív szerepet betölteni a politikában. Pályafutásomat valóban az MPP-ben kezdtem, a néhai Csép Sándorral közösen úgy gondoltuk: szükség van egy alternatívára az RMDSZ mellett. Közös hitvallásunk volt, hogy nem ellenségként, sőt még csak nem is ellenfélként, hanem legfőbb stratégiai partnerként kell hogy tekintsünk a magyar testvérszervezetre. Addig voltam tagja a pártnak, míg annak hajdani elnöke, Szász Jenő többedmagammal együtt kizárt, csak azért, mert másképpen gondolkodtunk bizonyos kérdésekről. Később az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az EMNP tagjaként fejtettem ki tevékenységemet, ami már csak azért is fontos időszak, mert hét évvel ezelőtt ezzel a csapattal kezdtük el megszervezni a Kolozsvári Magyar Napokat. Addig volt elfogadható számomra egy politikai szerepvállalás, ameddig konstruktív módon tudtam működni benne. Valószínűleg ezt a konszenzust keresték az egyházfők is, amikor úgy döntöttek, hogy javasolnak az RMDSZ listájára.
- Amennyiben sikerül bejutnod a tanácsba, hogyan képzeled el a munkát az RMDSZ-frakció keretében, adott esetben vagy helyzetben milyen álláspontot fogsz majd képviselni?
A jelölés vállalását megelőző beszélgetéseken már leszögeztem, amennyiben bekerülök a tanácsba, egyedül a felhatalmazóimnak, azaz az egyházfőknek tartozom elszámolással. Nem vagyok egy pórázon vezethető típus, ezért megígérhetem, hogy csak azokat a kezdeményezéseket fogom támogatni, amit ténylegesen hasznosnak vélek. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy fontos a magyar képviselők együttműködése, hiszen egyénileg nem ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkezik egy városatya, mint frakcióban, de a pártfegyelem helyett én inkább a lelkiismeretem hangjára hallgatok. Ahhoz, hogy minél hatékonyabban működjünk, jól előkészített, szakmailag megalapozott, teljesíthető javaslatokkal kell előállni. Tágabb körű egyeztetésekre van szükség frakción belül és kívül egyaránt. Kulcsfontosságúnak tartom a civilekkel és az egyházakkal való folyamatos konzultációt, amelynek megalapozására egy új együttműködési rendszerre van szükség. Ennek kiépítését saját küldetésemnek tekintem.
– Milyen terveid vannak, amit önkormányzati képviselőként el szeretnél érni?
– Történészként hajlamos vagyok elmerülni a múlt egy-egy epizódjánál, különösen, ami Kolozsvár históriáját illeti, utólag pedig újra és újra megállapítom, hogy nem kell a szomszédba menni a jó példákért, ha valamit tenni akarok a városomért, sokszor elég megnézni, mit tettek eleink. Ez nem azt jelenti, hogy több mint 130 éves pókhálós ötleteket kellene „leporolni”, csupán azt, hogy van mit tanulni Kolozsvár egykori városvezetőitől, amennyiben munka- és társadalomszervezésről van szó. Kolozsváron szerencsére sok olyan polgár van, aki szívesen tenne a város építészeti, történelmi és természeti értékeinek védelméért. Éppen ezért a város sorsa iránt felelős civilként – majdani önkormányzati munkám előkészítéseként – kezdeményeztem a Kolozsvári Városszépítő Egylet újraalakítását, mely ismételten keretet adhatna a célkitűzések összehangolására. Az egylet Haller Károly jogtudós, egyetemi tanár, polgármester idején hatékonyan működött. Reméljük, most is eredményes lesz.
– Legszívesebben milyen téren szeretnél tevékenykedni, milyen szakbizottságban dolgoznál a leginkább?
– Habitusom, múltam, képzettségem alapján egyértelmű, hogy a kulturális bizottságban van a helyem, mely az egyházakért, a civil közösségért, az oktatásért, a kisebbségekért is felel. Úgy érzem, itt tudnám hasznosítani a tapasztalataimat. A Kolozsvárral kapcsolatos elképzeléseimről, jövőképemről, a magyar ügyek iránti érzékenységemről remélem, eddigi tevékenységem során is sikerült tanúbizonysággal szolgálnom, ezért külön politikai programmal nem készültem a kampányra. Nem hiszek a kampányígéretekben, a cilinderből elővarázsolt ötletekben. Főleg azért, mert eddig sem az ötletek hiánya szabott gátat Kolozsvár fejlődésének, hanem ezek megvalósításának nehézsége. Csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam, és mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra.
– Mi az a minimum, amit szerinted el kellene érnie a magyarságnak Kolozsváron a június 5-i helyhatósági választáson?
– A minimum az, hogy megállítsuk a két évtizede drasztikusan csökkenő tendenciát a helyi képviseletben, de ideális lenne, ha sikerülne megfordítanunk a folyamatot. Csalódás lenne minden más eredmény. A számok akkor nőnek, ha a választópolgárok bizalma nő. Az emberek bizalma pedig akkor nő, ha azok, akik bizalmukat kérik, okot adnak a bizalomra. Meggyőződésem, hogy új fejezetet kell indítani, félre kell tenni a régi sérelmeket, meg kell teremteni az új esély lehetőségét önmagunknak, közösségi sikert kovácsolni a választáson, és az azt követő időszakban.
A Kolozsvári Magyar Napok minden előzetes elvárást túlteljesítő sikere is mutatja, az összefogás útja a járható út. Bármikor újra lehet kezdeni a bizalom kiépítését. Legyen ez most egy ilyen pillanat.
„Hitvallásom: Istentől életet kaptam, Erdélytől öntudatot, Kolozsvártól otthont, nagyszüleimtől hitet, szüleimtől szeretetet, tanáraimtól tartást, barátaimtól megbecsülést és kritikát. Mindezekből csak az marad érték, amit sikerül továbbadnom.” –
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztelet és megbecsülés
Tájház nyílt Zalánpatakon
A zalánpataki születésű Préda Barna május 28-án mutatta be első könyvét Az én falum, Zalánpatak címmel, és nyitotta meg ajtaját az általa létesített tájház is. Az alig 24 éves fiatalember évek óta kutatja kicsiny települése múltját, és amikor csak teheti, a helyi idősekkel beszélget, érdekes történeteket, elbeszéléseket és féltve őrzött tárgyakat gyűjtve, amelyek egységet alkotva jelentik Zalánpatak történelmét.
Az otthoni hét év
Préda Barna 1992-ben földműves család gyermekeként látta meg a napvilágot, abban a kis házban, amelyet 1896-ban ükszülei építettek, ahol egykor dédszülei éltek, nagyszülei és édesanyja is nevelkedett, és ami mostantól a közösség javát szolgálva falumúzeumként működik. Préda Barna jelenleg a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület munkatársaként dolgozik. Igazi lokálpatriótaként folyamatosan azon igyekszik, hogy szülőfalujának múltját felkutassa és jelenével együtt papírra vesse.
– A könyv és a tájház születését több év előkészület előzte meg. Ehhez elsősorban kellett a történelem és az ősök szeretete, hozzájárult az otthoni hét év, és nagytatám, Farkas József, akitől a dajkamesék helyett a gyönyörű legendákat hallottam a Csodaszarvastól, egészen Horthy Miklósig – mesélte Préda. – Nem tudatosan született meg a tájház és a könyv, csak érdekeltek a történetek és lassan gyűjtöttem a régi tárgyakat, amelyeket otthon őriztem. Hatalmas áttörést jelentett, amikor Zalánpatakon Károly herceg házat vásárolt, attól a perctől kezdve pedig vele volt tele az internet. Akkor jött az érzés, hogy Zalánpatakon azelőtt is volt élet, vannak értékeink, örökségeink. Hosszas adatgyűjtés után döntöttem úgy, hogy megmutatom az írott történelmünket is az érdeklődőknek.
Egy összetartó nagycsalád
Kovászna megye legkisebb települése Zalánpatak, alig százhúszan lakják. A kétszáz évnyi üveggyártás megszűnése után az emberek vadászatból, mezőgazdaságból és állattenyésztésből éltek. Sok értékes embert adott a nagyvilágnak Zalánpatak, köztük a falu krónikását, Karácsony Jánost, akinek Barna a nyomdokaiba lépett. A falut jellemző összetartás a tájház létrehozásakor és átadásakor is megmutatkozott.
– Jó érzéssel töltött el, amikor az emberek önzetlenül nekem adták a régi tárgyaikat, a zalánpataki, közel kétszáz éves üvegpoharakat, hadi kitüntetéseket, háztartási eszközöket, szövőszéket, rokkákat. A kiállítás egyik büszkesége az a szerződés, amelyet egykor gróf Kálnoky Félixszel kötött szépnagyapám, illetve üknagymamám perefernum (hozomány) levele, amelyben foglaltak többsége a házban meg is tekinthető – mondta a tájház gazdája.
Az álom nem ér véget
– A továbbiakban is szülőfalumért akarok dolgozni, tovább bővíteni a múzeumot és a kiadványt. A zalánpataki hősi halottak emlékét csak a szívekben őrzik, semmi emléktábla nem tanúskodik róluk, ezért döntöttem úgy, hogy emléktáblákat készíttetek, amelyeket a legméltóbb helyre, a római katolikus templom falára helyezünk el – osztotta meg lapunkkal terveit.
A zalánpataki tájházban a hét bármely napján szívesen látják az érdeklődőket, akiket a helytörténeti ismeretekkel kiváló rendelkező Farkas József fogad. A helyszínen a monográfia is megvásárolható.
Deák Mária
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell”
A június 5-iki helyhatósági választások kampányfinisében Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke értékelte a mostani kampányt és latolgatta az esélyeket szerkesztőségünknek adott interjújában.
– Az új választási törvény szabta keretek között hogyan lehet a politikai üzeneteket közvetíteni a választók felé? –Milyen jó volt, amikor még annyira létezett a politika hitele a 90-es évek elején, hogy szinte nem kellett kampányolni, mert minden magyar tudta, hogy kit válasszon! Sajnos azóta fokozatosan a rossz portékának kedvező áron való eladása elv vált a kampány tárgyává, és a kampánytér áthelyeződött a valóságról a kommunikációra. Ezt látva érthető, hogy a mostani törvényi szabályozások mennyire kedvezőtlenek a kommunikációból és hamis propagandából élő politikai osztály számára, tisztelet a kivételnek, és emiatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a pártok, beleértve az RMDSZ-t is, amely a leglehetetlenebb körülményeket, helyzeteket is kihasználja arra, hogy eladja magát, gondolok itt különösképpen az átkeresztelt kulturális tevékenységek garmadájára. Ma már semmi nem a kultúráról szól, hanem sokkal inkább a kulturális úton végzett kampányról.
– Ebben a helyzetben a magyar pártok egyáltalán meg tudják még győzni a polgárokat arról, hogy részt vegyenek a választásokon, és arról, hogy érdemes magyar pártra, pártokra szavazni? – A Colectiv tűzeset alkalmával megszólaló utca hangja kifejezte azt a mélységes kiábrándulást, amely a hagyományos, parlamenti pártokat sújtja Romániában, ez alól nem képez kivételt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) sem, mely ahelyett, hogy a kongresszuson meghirdetett újratervezés elve szerint járna el, a kommunikációját próbálja úgy alakítani, hogy mégiscsak valahogy elvihesse az embereket az urnák elé. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ilyen szempontból hátrányos helyzetben van, mert az emberek, mint a halak a beetetéskor, megszokták azt a fajta kampánystílust, ami eddig is a tulipánra tétette velük a pecsétet. Nem sok lehetőség nyílik tehát ebben a viszonylatban az EMNP számára, hiszen vegyük csak a leglényegesebb tényezőt, az anyagi hátteret: nemrégen robbant ki az RMDSZ költségvetési támogatásának a botránya, amelyért egy valamire való demokráciában azonnal lemondott volna a pártelnök, de nálunk annyira cinikussá vált a politikai élet, hogy az emberek nem látják, hogy tulajdonképpen milyen előnyben részesül az RMDSZ a pénzosztó szerepkörében, így már a kampány startvonalán úgy vág neki a távnak az EMNP, mint akinek a lábára golyóbisokat kötöttek, az RMDSZ-t viszont repítik az anyagi lehetőségeik. Valójában a mi adólejeinken szervezi mondjuk a Minden magyarok majálisa és hasonló rendezvények garmadája révén azt a szemérmetlen kampányt, amelyet expressis verbis tilt a mostani választási törvény.
Akadálya az összefogásnak
– Az összefogás, illetve a versengés szempontjából ön szerint sikerült az RMDSZ-nek és az EMNP-nek megtalálni a megfelelő választási taktikát?
– Az én politikai létem az összefogás jegyében indult, hiszen 1989-ben Temesváron a románok is mellénk álltak, és nélkülük nem jutottunk volna semmire. Áldott legyen az emléke Tempfli atyának, mintegy tíz évig az összefogás jegyében működött együtt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Tehát amikor kiosztanak bennünket az RMDSZ nomenklatúra kiskirályai, hogy egységbontók vagyunk, hogy nem akarunk összefogást, akkor ez szemenszedett hazugság. Márpedig nagyon nagy szükség lett volna az összefogásra, főleg most, amikor az eltelt huszonhat év összefüggésében az egyik legkritikusabb időszakba kerültünk mi, erdélyi magyarok. Az RMDSZ doktrína értelmében a párton kívül nincs élet, más legitim vezetője nem létezhet a romániai magyarságnak, csak az RMDSZ. Erre ráerősít Victor Ponta és a többi román politikai párt, mikor azt mondják, hogy nekik egyetlen partnere az RMDSZ, ezért is adták oda neki a költségvetési támogatást. Ebben a helyzetben nagyon nehéz összefogni. Kelemen Hunor elnök sem engedélyezte a marosvásárhelyi összefogást, éppen emiatt nagyon pesszimista vagyok a marosvásárhelyi magyar jelölt esetében. A nemzeti polgári oldal egysége is megbomlott, és erre mintegy rásegít az RMDSZ, maga mellé állítva a Magyar Polgári Pártnak nevezett egyszemélyes pártkülönítményt. Bihar megyében az összefogás terén szerény eredményeket sikerült elérni. Még több helyi megegyezésre lett volna szükség, viszont a nagypolitika itt is közbeszól, mert meggyőződésem, hogy nem csak Kelemen Hunor áll a dolgok mögött, hanem itt például máris készíti elő választási kampányát Szabó Ödön, Biró Rozália és Cseke Attila. Az ő parlamenti megválasztatásuknak előfeltétele egy eredményes helyhatósági választás, ezért húzódtak a háttérbe, mert érzik, hogy zavaró volna a közvetlenebb jelenlétük, és többek között ezért akadályozták azt, hogy a helyi alkuk kialakulhassanak, ezért gyúrták át még az egyházi támogatást is. Teljesen bekebelezték az egyházakat, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is alárendelődik ezeknek a politikai érdekeknek, ami akadályává válik a valóságos összefogásnak.
Megoszlott
– Ön szerint milyen eredményeket fog hozni június 5-e?
– Hála Istennek Erdély szerte vannak jó polgármestereink, függetlenül a politikai színüktől. Nagyon bizonytalan vagyok június 5-e kimenetele tekintetében. Az emberek annyira kiábrándultak, hogy a magyarságnak csak az egynegyede megy el az RMDSZ-re szavazni, nagyon kontraproduktív is lehet ez a gátlástalan sikerpropaganda. Mindazáltal remélem, hogy meggyőző tud lenni a korrupciómentességre és az öntörvényű magyar politizálásra irányuló néppárti korteskedés. Egyetlen probléma az, hogy igazából nem sikerült megteremteni azt az alternatívát, amiben gondolkoztuk ezelőtt tíz évvel.
– Mire utal azzal, hogy nem sikerült megteremteni az alternatívát?
– Nem lett elég erős az EMNP. Megoszlott a nemzeti polgári oldal is, és úgy tűnik, hogy még a magyarországi barátaink is inkább a nyerő mellé állnak, mint a demokratikus nemzeti értékek oldalára, amiben van ráció, de hogyha a rendszerváltozás távlatában gondolkozunk, akkor nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell, hogy Ady Endrét parafrazáljam.
Dávidi attitűddel
– Június 5-e meghozhatja az EMNP-nek azt a megerősödést, amire ön számít? – Én bízom benne, hogy sikerül megkapaszkodnunk, de a góliáti propaganda olyan lehengerlő, hogy nagyon nehezen találhatunk egy olyan Dávidra, aki szembe tud szállni ezzel a legyőzhetetlennek tűnő gépezettel. Mindazonáltal ezzel a dávidi attitűddel törekszünk arra, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy próbáljanak változtatni, és ne a kiábrándultság legyen úrrá rajtuk, hanem a cselekvő reménység.
– Ön szerint az EMNP részéről kik nyerhetnek Bihar megyében?
– Nem vagyok eléggé tájékozott a személyi vonatkozásokban, mert nem vagyok párttag vagy pártelnök, de úgy tudom, hogy ütőképes, jó, becsületes, öntudatos és esélyes embereink vannak több településen. Zatykó Gyulát és Csomortányi Istvánt (az EMNP nagyváradi polgármesterjelöltje, illetve a párt megyei tanácsosi jelöltlista vezetője – szerk. megj.) rendkívül sokra tartom, ilyen emberekkel valóban elérhetjük, hogy bekerüljünk a városi és a megyei tanácsba.
– Milyen hatása lesz a következő parlamenti választásokra nézve annak, ha jól, illetve ha rosszul szerepel június 5-én az EMNP?
– Olyan listás választási törvényhez tértünk vissza, illetve olyan alternatív bejutási szabály van érvényben, amelyekkel megint félreérthetetlen módon az RMDSZ-nek kínálnak szinte kizárólagos esélyt. Úgyhogy nagyon nehéz egyáltalán viszonyulni is ehhez a helyzethez. Az biztos, hogy amikor rákényszerült az RMDSZ, akkor velem is, az EMNT-vel is összefogott. Félek, hogy az RMDSZ-en belül komoly befolyásra szert tett bihari politikusok abba az irányba viszik az RMDSZ-t, ami kizárja az összefogás lehetőségét. Erdély több megyéjében össze lehetett fogni, de itt egy négyesfogat teljesen a zsebébe tette az RMDSZ-t, a magyarságot, iskoláinkat, egyházainkat. Ha ez az irányzat erdélyi viszonylatban is dominál, akkor nehéz lesz az összefogást megvalósítani.
Pap István
erdon.ro