Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. március 18.
Tőkés: ne engedjünk az uszításnak!
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban. Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. „Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat” – tette hozzá.
Tőkés arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás. Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” – tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe. A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” – jelentette ki Toró. A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban. Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. „Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat” – tette hozzá.
Tőkés arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás. Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” – tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe. A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” – jelentette ki Toró. A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 18.
Csak hazádban lehetsz igazán szabad!
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
2013. március 18.
Székely zöldenergia
Hamarosan tizenöt turbina fog áramot termelni a Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében. A Hargita megyében felépült vízi erőmű egy zöldenergiás projekt keretében valósult meg egy esztendő leforgása alatt. Ráadásul a teljes vízierőmű-rendszer Kárpát-medencei magyar összefogással jön létre, és az érintettek szerint fontos állomása lehet Székelyföld saját energiatermelő hálózata kiépítésének. A zöldenergiás tervhez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
„Az építkezésen háromszázan dolgoztak. Becslések szerint egy ekkora munkálathoz három évre van szükség, azonban a kivitelező cégünk mérnökgárdáját kiegészítettük, és alvállalkozókat vontunk be, így három esztendő helyett egy év alatt sikerül eljutni a próbaüzemmódig” – tudtuk meg a főberuházótól, Lénárd András csíkszeredai vállalkozótól. Egyébként az üzletember által kidolgozott zöldenergiás projekthez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
Lénárd András a zöldenergiás projekttel kapcsolatban kifejtette: az erőmű egyelőre 7,4 megawatt teljesítményű, viszont egy éven belül kiegészül még egy 1,5 megawattos teljesítményű létesítménnyel, amelyet már az Úz völgye Bákó megyei részén építenek meg. A kivitelezés során megerősítették a meglévő villanyáram-vezetékeket – sok helyen új oszlopokat állítottak, a huzalokat mindenütt kicserélték –, valamint a földbe is fektettek kábeleket, így a megtermelt áram két párhuzamos vezetéken keresztül kerül majd az országos hálózatba Csíkszentmárton és Csíkkozmás határában. A munkálatok során mintegy hatvan kilométernyi vezetéket helyeztek el rendeltetésének megfelelően. Jelenleg a turbinák elektromos hálózathoz való csatlakozásán dolgoznak a szakemberek, ami közel három hónapos munkát igényel. „A vízi erőmű felépítése mindenféleképpen környezeti beavatkozással történik, de a beruházók és a kivitelezők arra ügyeltek, hogy a környezetet a lehető legjobban megóvják” – tájékoztatta lapunkat Lénárd. Hozzáfűzte: az energiatermelési módozatok közül az általuk használt a legkíméletesebb. A kis vízi erőművek által termelt energia megújuló energia, nem szennyezi a környezetet, és nem termel sem szén-dioxidot, sem más, üvegházhatást kiváltó gázt. A kivitelezés után a környezetet eredeti állapotába helyezik viszsza, a természet pedig rövid időn belül regenerálódik. A létesítmény működése ugyanakkor tizenöt állandó munkahelyet fog teremteni. Két turbinaházban lesz állandó felügyelet, a többit távrendszerben figyelik majd. Mint megtudtuk: az érintett települések és közbirtokosságok a beruházóval nagyon jól együtt tudtak és tudnak működni, hozzáállásuk pozitív. A közbirtokosságoknak – melyeknek területeit érintette a beruházás, például a vezetékek lefektetésével – bért fizetnek, melynek értéke megegyezik egy csíkszeredai központi ingatlan bérleti díjával. Ugyanakkor az érintett települések közösségeit különböző projektekkel támogatták.
Mint arról annak idején beszámoltunk, Lénárd András 2011 novemberében jelentette be, hogy a több millió eurós beruházás részeként a Székelyudvarhely közeli Szentegyháza felett elkészült az első erőmű. A létesítmény a vízszintkülönbségre épül, így a vizet egy magasabb szintről elvezetik a sokkal alacsonyabban elhelyezkedő turbinákig, amelyek áramot termelnek. A református egyház nyugdíjintézetének vezetősége 2010-ben döntött a közös vállalkozás létrehozásáról, amelyben az egyházi intézmény a többségi tulajdonos. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a nyugdíjintézet vezetője korábban azzal indokolta a vállalkozásban való részvételt, hogy a piacgazdaság törvényeinek megfelelően megpróbálja megőrizni az intézet tagjai – a romániai református egyházban szolgáló lelkészek, valamint a világi személyzet – által befizetett járulékok értékét.
Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
Hamarosan tizenöt turbina fog áramot termelni a Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében. A Hargita megyében felépült vízi erőmű egy zöldenergiás projekt keretében valósult meg egy esztendő leforgása alatt. Ráadásul a teljes vízierőmű-rendszer Kárpát-medencei magyar összefogással jön létre, és az érintettek szerint fontos állomása lehet Székelyföld saját energiatermelő hálózata kiépítésének. A zöldenergiás tervhez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
„Az építkezésen háromszázan dolgoztak. Becslések szerint egy ekkora munkálathoz három évre van szükség, azonban a kivitelező cégünk mérnökgárdáját kiegészítettük, és alvállalkozókat vontunk be, így három esztendő helyett egy év alatt sikerül eljutni a próbaüzemmódig” – tudtuk meg a főberuházótól, Lénárd András csíkszeredai vállalkozótól. Egyébként az üzletember által kidolgozott zöldenergiás projekthez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
Lénárd András a zöldenergiás projekttel kapcsolatban kifejtette: az erőmű egyelőre 7,4 megawatt teljesítményű, viszont egy éven belül kiegészül még egy 1,5 megawattos teljesítményű létesítménnyel, amelyet már az Úz völgye Bákó megyei részén építenek meg. A kivitelezés során megerősítették a meglévő villanyáram-vezetékeket – sok helyen új oszlopokat állítottak, a huzalokat mindenütt kicserélték –, valamint a földbe is fektettek kábeleket, így a megtermelt áram két párhuzamos vezetéken keresztül kerül majd az országos hálózatba Csíkszentmárton és Csíkkozmás határában. A munkálatok során mintegy hatvan kilométernyi vezetéket helyeztek el rendeltetésének megfelelően. Jelenleg a turbinák elektromos hálózathoz való csatlakozásán dolgoznak a szakemberek, ami közel három hónapos munkát igényel. „A vízi erőmű felépítése mindenféleképpen környezeti beavatkozással történik, de a beruházók és a kivitelezők arra ügyeltek, hogy a környezetet a lehető legjobban megóvják” – tájékoztatta lapunkat Lénárd. Hozzáfűzte: az energiatermelési módozatok közül az általuk használt a legkíméletesebb. A kis vízi erőművek által termelt energia megújuló energia, nem szennyezi a környezetet, és nem termel sem szén-dioxidot, sem más, üvegházhatást kiváltó gázt. A kivitelezés után a környezetet eredeti állapotába helyezik viszsza, a természet pedig rövid időn belül regenerálódik. A létesítmény működése ugyanakkor tizenöt állandó munkahelyet fog teremteni. Két turbinaházban lesz állandó felügyelet, a többit távrendszerben figyelik majd. Mint megtudtuk: az érintett települések és közbirtokosságok a beruházóval nagyon jól együtt tudtak és tudnak működni, hozzáállásuk pozitív. A közbirtokosságoknak – melyeknek területeit érintette a beruházás, például a vezetékek lefektetésével – bért fizetnek, melynek értéke megegyezik egy csíkszeredai központi ingatlan bérleti díjával. Ugyanakkor az érintett települések közösségeit különböző projektekkel támogatták.
Mint arról annak idején beszámoltunk, Lénárd András 2011 novemberében jelentette be, hogy a több millió eurós beruházás részeként a Székelyudvarhely közeli Szentegyháza felett elkészült az első erőmű. A létesítmény a vízszintkülönbségre épül, így a vizet egy magasabb szintről elvezetik a sokkal alacsonyabban elhelyezkedő turbinákig, amelyek áramot termelnek. A református egyház nyugdíjintézetének vezetősége 2010-ben döntött a közös vállalkozás létrehozásáról, amelyben az egyházi intézmény a többségi tulajdonos. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a nyugdíjintézet vezetője korábban azzal indokolta a vállalkozásban való részvételt, hogy a piacgazdaság törvényeinek megfelelően megpróbálja megőrizni az intézet tagjai – a romániai református egyházban szolgáló lelkészek, valamint a világi személyzet – által befizetett járulékok értékét.
Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 18.
Tőkés László: ne engedjük, hogy egymás ellen fordítsanak!
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén március 15-én mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban.
Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. "Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat" - tette hozzá.
Arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás.
Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” - tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy vasárnap Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe.
A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” - jelentette ki Toró.
Az EMNP elnöke egy Kossuth-idézettel példázta, hogy a sasnak a testére és a szárnyára egyaránt szüksége van ahhoz, hogy repüljön, és hogy a verebek és a varjak sasnak lássák. Úgy véli, a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetés a közösség saját elöljáróinak is megüzente: „csak együtt tudunk repülni”.
A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Krónika (Kolozsvár),
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén március 15-én mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban.
Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. "Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat" - tette hozzá.
Arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás.
Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” - tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy vasárnap Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe.
A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” - jelentette ki Toró.
Az EMNP elnöke egy Kossuth-idézettel példázta, hogy a sasnak a testére és a szárnyára egyaránt szüksége van ahhoz, hogy repüljön, és hogy a verebek és a varjak sasnak lássák. Úgy véli, a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetés a közösség saját elöljáróinak is megüzente: „csak együtt tudunk repülni”.
A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 18.
Szabadon engedték Adrian Năstasét
Véget ért a korrupció miatt még júniusban eredetileg két év letöltendő szabadságvesztésre ítélt exkormányfő, Adrian Năstase börtönbüntetése: a bukaresti törvényszék hétfőn jogerős ítéletben jóváhagyta a 4. kerületi bíróság februári ítéletét, amelyben jó magaviselete és a börtönben folytatott írói tevékenység miatt feltételesen szabadlábra helyezte a politikust. Năstase a szükséges formaságok elintézését követően tapsoló hívei gyűrűjében már este elhagyta a jilavai fegyházat, és hazatért otthonába, előtte azonban egy magánklinikán kivizsgálták.
Az ítéletet követően blogján örvendetesnek nevezte, hogy hazatérhet családjához. „Néhány napig csak arra használom az időt, hogy »belélegezzem« a szabadságot, és további terveimen gondolkodjam” – írta az exminiszterelnök.
A hétfői tárgyalás egyébként kétórás halasztással kezdődött, miután az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA) képviselő ügyész jelezte: nem volt ideje áttanulmányozni a volt kormányfő dossziéjához utólag csatolt dokumentumokat. Azon iratról van szó, amely rögzíti, hogy Năstase a legutóbbi tárgyalás óta jó magaviselete miatt további kedvezményt kapott, nevezetesen azt, hogy megnövelték a látogatási órák számát. Amikor egyébként Năstase belépett a tárgyalóterembe, hívei hosszas tapsban törtek ki.
A szünetet követően az ügyész azzal érvelt, hogy az Ilfov megyei Cornetu bíróságán kellett volna tárgyalni az ügyet – ennek a joghatósága alá tartozik a jilavai fegyház -, másrészt pedig úgy vélte, hogy az elítélt nem tett tanúbizonyságot arról, hogy jó útra tért volna. Erre bizonyítékul blogját hozta fel, amelyből kiviláglik, hogy nem tiszteli a törvényt, és nem fogadja el a börtönbüntetésről szóló ítéletet. Az ügyész azt is rendellenességként említette, hogy Năstase ügyiratából kitöröltek bizonyos adatokat. Az exkormányfő viszont rámutatott, hogy bizonyos őrizetesek személyes adatairól van szó. Năstase védőbeszédében egyébként közölte: ő mindig ártatlannak tartotta magát, a DNA érveit pedig a szabadlábra helyezési folyamat ellehetetlenítését célzó időhúzásnak minősítette. Egyúttal arra hivatkozott, hogy Európában általában felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik a volt kormányfőket és minisztereket, csupán Ukrajnában és Albániában ítélték letöltendő szabadságvesztésre a volt kormányfőt.
Năstase valószínűleg visszatérhet korábbi pártjába, a Szociáldemokrata Pártba (PSD): Victor Ponta pártelnök-kormányfő arról beszélt, hogy Năstase sokat jelent a párt számára, a legfontosabb, hogy kiszabaduljon, majd ezt követően tárgyal vele a jövőjéről. Ion Iliescu, a párt tiszteletbeli elnöke szerint pedig az exkormámyfőnek a PSD-ben a helye, amint lejár a közügyektől való eltiltásra vonatkozó ítélet hatálya, és hasonlóan nyilatkozott Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke is. Utóbbi emlékeztetett: a párt alapszabálya értelmében Năstase elítélése pillanatában elvesztette párttagságát, jelenleg pedig nem gyakorolhatja állampolgári jogait, ezért a párttörvény előírásai szerint járnak majd el.
Mint arról beszámoltunk, a bukaresti 4. kerületi bíróság még februárban hagyta jóvá Năstase feltételes szabadlábra helyezését, ami ellen az ügyészek akkor fellebbezéssel éltek. A jilavai fegyház illetékes testülete januárban döntött úgy, hogy 45 napot jóváír Năstase börtönbüntetéséből, mivel a börtönben több könyvet és a egy tudományos művet is írt, magatartása pedig példaértékű. Ennek nyomán büntetése egyharmada letöltöttnek tekintendő, ami után kérelmezhette a feltételes szabadlábra helyezést.
Năstasét tavaly június 20-án ítélte jogerősen két év letöltendő szabadságvesztésre a legfelsőbb bíróság egy korrupciós ügy miatt, Năstase azonban aznap este, amikor két rendőr érkezett a lakására, hogy őrizetbe vegye, öngyilkosságot kísérelt meg: megpróbálta főbe lőni magát. Ezt az egyik rendőr megakadályozta, így a golyó csak a nyakát súrolta. A volt kormányfő ellen az volt a vád, hogy 2004-es államfői választási kampánya során törvénytelenül gyűjtött kampánypénzeket. Ez oly módon történt, hogy az építészeti felügyelet által szervezett, A minőség trófeája nevű konferencia résztvevői által befizetett részvételi díj valójában az akkori kormányfő kampánykasszájában landolt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
Véget ért a korrupció miatt még júniusban eredetileg két év letöltendő szabadságvesztésre ítélt exkormányfő, Adrian Năstase börtönbüntetése: a bukaresti törvényszék hétfőn jogerős ítéletben jóváhagyta a 4. kerületi bíróság februári ítéletét, amelyben jó magaviselete és a börtönben folytatott írói tevékenység miatt feltételesen szabadlábra helyezte a politikust. Năstase a szükséges formaságok elintézését követően tapsoló hívei gyűrűjében már este elhagyta a jilavai fegyházat, és hazatért otthonába, előtte azonban egy magánklinikán kivizsgálták.
Az ítéletet követően blogján örvendetesnek nevezte, hogy hazatérhet családjához. „Néhány napig csak arra használom az időt, hogy »belélegezzem« a szabadságot, és további terveimen gondolkodjam” – írta az exminiszterelnök.
A hétfői tárgyalás egyébként kétórás halasztással kezdődött, miután az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA) képviselő ügyész jelezte: nem volt ideje áttanulmányozni a volt kormányfő dossziéjához utólag csatolt dokumentumokat. Azon iratról van szó, amely rögzíti, hogy Năstase a legutóbbi tárgyalás óta jó magaviselete miatt további kedvezményt kapott, nevezetesen azt, hogy megnövelték a látogatási órák számát. Amikor egyébként Năstase belépett a tárgyalóterembe, hívei hosszas tapsban törtek ki.
A szünetet követően az ügyész azzal érvelt, hogy az Ilfov megyei Cornetu bíróságán kellett volna tárgyalni az ügyet – ennek a joghatósága alá tartozik a jilavai fegyház -, másrészt pedig úgy vélte, hogy az elítélt nem tett tanúbizonyságot arról, hogy jó útra tért volna. Erre bizonyítékul blogját hozta fel, amelyből kiviláglik, hogy nem tiszteli a törvényt, és nem fogadja el a börtönbüntetésről szóló ítéletet. Az ügyész azt is rendellenességként említette, hogy Năstase ügyiratából kitöröltek bizonyos adatokat. Az exkormányfő viszont rámutatott, hogy bizonyos őrizetesek személyes adatairól van szó. Năstase védőbeszédében egyébként közölte: ő mindig ártatlannak tartotta magát, a DNA érveit pedig a szabadlábra helyezési folyamat ellehetetlenítését célzó időhúzásnak minősítette. Egyúttal arra hivatkozott, hogy Európában általában felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik a volt kormányfőket és minisztereket, csupán Ukrajnában és Albániában ítélték letöltendő szabadságvesztésre a volt kormányfőt.
Năstase valószínűleg visszatérhet korábbi pártjába, a Szociáldemokrata Pártba (PSD): Victor Ponta pártelnök-kormányfő arról beszélt, hogy Năstase sokat jelent a párt számára, a legfontosabb, hogy kiszabaduljon, majd ezt követően tárgyal vele a jövőjéről. Ion Iliescu, a párt tiszteletbeli elnöke szerint pedig az exkormámyfőnek a PSD-ben a helye, amint lejár a közügyektől való eltiltásra vonatkozó ítélet hatálya, és hasonlóan nyilatkozott Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke is. Utóbbi emlékeztetett: a párt alapszabálya értelmében Năstase elítélése pillanatában elvesztette párttagságát, jelenleg pedig nem gyakorolhatja állampolgári jogait, ezért a párttörvény előírásai szerint járnak majd el.
Mint arról beszámoltunk, a bukaresti 4. kerületi bíróság még februárban hagyta jóvá Năstase feltételes szabadlábra helyezését, ami ellen az ügyészek akkor fellebbezéssel éltek. A jilavai fegyház illetékes testülete januárban döntött úgy, hogy 45 napot jóváír Năstase börtönbüntetéséből, mivel a börtönben több könyvet és a egy tudományos művet is írt, magatartása pedig példaértékű. Ennek nyomán büntetése egyharmada letöltöttnek tekintendő, ami után kérelmezhette a feltételes szabadlábra helyezést.
Năstasét tavaly június 20-án ítélte jogerősen két év letöltendő szabadságvesztésre a legfelsőbb bíróság egy korrupciós ügy miatt, Năstase azonban aznap este, amikor két rendőr érkezett a lakására, hogy őrizetbe vegye, öngyilkosságot kísérelt meg: megpróbálta főbe lőni magát. Ezt az egyik rendőr megakadályozta, így a golyó csak a nyakát súrolta. A volt kormányfő ellen az volt a vád, hogy 2004-es államfői választási kampánya során törvénytelenül gyűjtött kampánypénzeket. Ez oly módon történt, hogy az építészeti felügyelet által szervezett, A minőség trófeája nevű konferencia résztvevői által befizetett részvételi díj valójában az akkori kormányfő kampánykasszájában landolt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 18.
Tőkés: ne engedjünk az uszításnak!
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban. Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. „Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat” – tette hozzá.
Tőkés arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás. Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” – tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe. A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” – jelentette ki Toró. A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban. Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. „Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat” – tette hozzá.
Tőkés arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás. Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” – tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe. A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” – jelentette ki Toró. A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. március 18.
Emléktábla a huszárkapitánynak (Bibarcfalva)
Száldobosi Borbáth László huszárkapitány emlékére táblát helyeztek el tegnap a bibarcfalvi templom előtti kis parkban. A szabadságharc több ütközetében helytálló példamutatását, majd a Makk–Váradi-mozgalomban játszott szerepét emelték ki méltatói, s a zászlórúdra felvonták a székely lobogót.
Székely Lajos református lelkész igehirdetésében a babilóniai fogságba esett zsidóság és az erdélyi magyarság sorsa közt vont párhuzamot. Példát kell vennünk Izrael népéről – mondotta –, mely rabbá válva sem vesztette el Istenbe vetett hitét, s hitt Jeremiás próféta vigasztaló szavaiban, hogy hetven esztendő múlva kiszabadulnak. Hogy célt érjünk, s önrendelkező nemzetté váljunk, önzetlenül kell cselekednünk: ne a személyes gyarapodás, a hírnév és a hatalom megszerzése legyen fontos, hanem a közösség, közben pedig ápoljuk a példát mutató és a reményt ránk testáló elődeink emlékét. A református templom előtti téren Székely Lajos emlékeztetett, nemzeti lobogónkat, a piros-fehér-zöld zászlónkat mindössze néhány esztendeig használhattuk az 1941. májusi felvonást követően, de a ma kihelyezett székely zászló minden bizonnyal sokáig fog lengedezni. Krizbai Imre baróti lelkipásztor előbb száldobosi a Borbáth László huszárkapitány életét kutató Nagybaczoni Molnár Ferenc munkásságát méltatta, mondván, távol születvén is szülőföldje iránt érdeklődött, s elkötelezetten dolgozott múltjának feltárásán. Borbáth László szabadságharcban betöltött szerepéről, helytállásáról a köpeci és kökösi csatában, csapatszervező képességéről, majd a Makk–Váradi-féle mozgalomban vállalt szerepéről – Erdővidék körzetében ő volt a fő mozgatórúgó – szólt a tiszteletes. Az SZNT bardoc-miklósvárszéki elnöke, Szabó Miklós a székely zászló nemzetegyesítő üzenetét hangsúlyozta, majd úgy fogalmazott, megmaradásunk záloga nem a kulturális, hanem a területi autonómia.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Száldobosi Borbáth László huszárkapitány emlékére táblát helyeztek el tegnap a bibarcfalvi templom előtti kis parkban. A szabadságharc több ütközetében helytálló példamutatását, majd a Makk–Váradi-mozgalomban játszott szerepét emelték ki méltatói, s a zászlórúdra felvonták a székely lobogót.
Székely Lajos református lelkész igehirdetésében a babilóniai fogságba esett zsidóság és az erdélyi magyarság sorsa közt vont párhuzamot. Példát kell vennünk Izrael népéről – mondotta –, mely rabbá válva sem vesztette el Istenbe vetett hitét, s hitt Jeremiás próféta vigasztaló szavaiban, hogy hetven esztendő múlva kiszabadulnak. Hogy célt érjünk, s önrendelkező nemzetté váljunk, önzetlenül kell cselekednünk: ne a személyes gyarapodás, a hírnév és a hatalom megszerzése legyen fontos, hanem a közösség, közben pedig ápoljuk a példát mutató és a reményt ránk testáló elődeink emlékét. A református templom előtti téren Székely Lajos emlékeztetett, nemzeti lobogónkat, a piros-fehér-zöld zászlónkat mindössze néhány esztendeig használhattuk az 1941. májusi felvonást követően, de a ma kihelyezett székely zászló minden bizonnyal sokáig fog lengedezni. Krizbai Imre baróti lelkipásztor előbb száldobosi a Borbáth László huszárkapitány életét kutató Nagybaczoni Molnár Ferenc munkásságát méltatta, mondván, távol születvén is szülőföldje iránt érdeklődött, s elkötelezetten dolgozott múltjának feltárásán. Borbáth László szabadságharcban betöltött szerepéről, helytállásáról a köpeci és kökösi csatában, csapatszervező képességéről, majd a Makk–Váradi-féle mozgalomban vállalt szerepéről – Erdővidék körzetében ő volt a fő mozgatórúgó – szólt a tiszteletes. Az SZNT bardoc-miklósvárszéki elnöke, Szabó Miklós a székely zászló nemzetegyesítő üzenetét hangsúlyozta, majd úgy fogalmazott, megmaradásunk záloga nem a kulturális, hanem a területi autonómia.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 19.
Derítés – Autonómiát kapnak a székelyek
Nem levéltári dokumentum, hanem egy 1920-as újságcikk címe hangzott így: Autonómiát kapnak a székelyek. Nem vicclap, nem élclap, nem tudományos fantasztikus írásokat tartalmazó folyóirat, hanem a csíkszeredai Csíki Lapok fogalmazott ilyen egyértelműen a román parlamentben elhangzott felszólalások alapján. Talán nem árt felelevenítenünk, miben hittek nem is olyan régen – vagy mégis régen, hiszen szinte száz éve volt? – eleink, s mi az, amit a békeszerződés garantált a székelységnek, de ami azóta sem valósult meg…
Autonomiát kapnak a székelyek
Csíkszereda, 1920. augusztus 6.
A bukaresti parlamentben három igen érdekes beszéd hangzott el. Az egyiket a vármegyénkben jól ismert Campeanu Illés (Elie Câmpeanu görög katolikus esperes – szerk. megj.) csíkmegyei, a másikat Nistor I., a harmadikat Batzaria szenátor mondották.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint a szenátus múlt pénteki ülésén Campeanu Illés szenátor, gyergyószentmiklósi gör. kat. esperes azt kívánta, hogy a marostordai és csíkmegyei földosztás román tisztviselőkre bízassék. A székely vármegyékből kiszakítani óhajtja azokat a községeket, melyeknek lakóssága románajkú. (Nem lesz sok. Szerk.) A megyéknek a nemzetiségi elv szerinti beosztását követeli. A székelység közé ékelt román községeknek legyenek ugyanolyan előjogaik, mint amilyeneket a békeszerződés a kisebbségeknek biztosított.
Nistor szenátor pedig nem kíván egyebet a nemzetiségektől, minthogy elismerjék a román államot. A szászoknak és székelyeknek meglesz az autonómiájuk. (Eredeti kiemelés – a szerk. megjegyzése)
Batzaria szenátor a békeszerződéssel kapcsolatban kijelenti, hogy a szerződésnek a kisebbségekre vonatkozó része a mü árnyoldala, ami annak köszönhető, hogy a szövetségesek rosszul voltak informálva a románokról. Azt hiszi, hogy a szerződés szomorúan sötét lapjával fölösleges sérelem esett Románia méltóságán.
Ennek a három parlamenti beszédnek egybevetéséből könnyen megállapíthatjuk azt a már többször közölt híradásunkat, hogy a székelyeknek autonómiájuk lesz, magyar közigazgatással, magyar bíráskodással és magyar közoktatásüggyel. (Kiemelés a szerkesztőtől). Ugyanezt Goga Oktávián miniszter is több ízben egész világosan kijelentette. Azt is tudjuk, hogy e kedvezményeket a székelységnek a békeszerződés biztosítja. Campeanu úgy megijed ettől, hogy azt a kevés csík megyei románt is kisebbségnek óhajtja tekinteni és nekik védelmet, vagy mondjuk autonómiát követel. Ezek után önként felvetődik újból a gondolat, hogy miért nem közlik a békeszerződés hiteles szövegét, melyben jogok és kötelességek vannak lefektetve, s amelyeket végtére is tudni minden állampolgárnak joga van, mert hiszen a vásár az ők bőrükre megy. Ha nyilvánosságra hoznák, mindjárt tisztán és gyorsan meg lehetne oldani sok vajúdó kérdést, s meg lehetne szüntetni sok nyomorúságot. Hogy Campeanu Csík megyében a földosztásra román tisztviselőket mi jogon kér, azt ő tudja. Mi csak azt tudjuk, hogy Csík megye lakóssága csaknem teljesen magyar s belső művelés alatt álló földbirtok, olyan mely felosztás alá kerülhetne, kettő sincsen. Ha pedig legelőkre vagy erdőkre gondol, miért kellene egy székely megyében éppen románoknak végrehajtani a földosztást, mikor a román állam ellenőrzése amúgy is túlontúl megvan?!
Daczó Katalin
morfondir.ro
Erdély.ma,
Nem levéltári dokumentum, hanem egy 1920-as újságcikk címe hangzott így: Autonómiát kapnak a székelyek. Nem vicclap, nem élclap, nem tudományos fantasztikus írásokat tartalmazó folyóirat, hanem a csíkszeredai Csíki Lapok fogalmazott ilyen egyértelműen a román parlamentben elhangzott felszólalások alapján. Talán nem árt felelevenítenünk, miben hittek nem is olyan régen – vagy mégis régen, hiszen szinte száz éve volt? – eleink, s mi az, amit a békeszerződés garantált a székelységnek, de ami azóta sem valósult meg…
Autonomiát kapnak a székelyek
Csíkszereda, 1920. augusztus 6.
A bukaresti parlamentben három igen érdekes beszéd hangzott el. Az egyiket a vármegyénkben jól ismert Campeanu Illés (Elie Câmpeanu görög katolikus esperes – szerk. megj.) csíkmegyei, a másikat Nistor I., a harmadikat Batzaria szenátor mondották.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint a szenátus múlt pénteki ülésén Campeanu Illés szenátor, gyergyószentmiklósi gör. kat. esperes azt kívánta, hogy a marostordai és csíkmegyei földosztás román tisztviselőkre bízassék. A székely vármegyékből kiszakítani óhajtja azokat a községeket, melyeknek lakóssága románajkú. (Nem lesz sok. Szerk.) A megyéknek a nemzetiségi elv szerinti beosztását követeli. A székelység közé ékelt román községeknek legyenek ugyanolyan előjogaik, mint amilyeneket a békeszerződés a kisebbségeknek biztosított.
Nistor szenátor pedig nem kíván egyebet a nemzetiségektől, minthogy elismerjék a román államot. A szászoknak és székelyeknek meglesz az autonómiájuk. (Eredeti kiemelés – a szerk. megjegyzése)
Batzaria szenátor a békeszerződéssel kapcsolatban kijelenti, hogy a szerződésnek a kisebbségekre vonatkozó része a mü árnyoldala, ami annak köszönhető, hogy a szövetségesek rosszul voltak informálva a románokról. Azt hiszi, hogy a szerződés szomorúan sötét lapjával fölösleges sérelem esett Románia méltóságán.
Ennek a három parlamenti beszédnek egybevetéséből könnyen megállapíthatjuk azt a már többször közölt híradásunkat, hogy a székelyeknek autonómiájuk lesz, magyar közigazgatással, magyar bíráskodással és magyar közoktatásüggyel. (Kiemelés a szerkesztőtől). Ugyanezt Goga Oktávián miniszter is több ízben egész világosan kijelentette. Azt is tudjuk, hogy e kedvezményeket a székelységnek a békeszerződés biztosítja. Campeanu úgy megijed ettől, hogy azt a kevés csík megyei románt is kisebbségnek óhajtja tekinteni és nekik védelmet, vagy mondjuk autonómiát követel. Ezek után önként felvetődik újból a gondolat, hogy miért nem közlik a békeszerződés hiteles szövegét, melyben jogok és kötelességek vannak lefektetve, s amelyeket végtére is tudni minden állampolgárnak joga van, mert hiszen a vásár az ők bőrükre megy. Ha nyilvánosságra hoznák, mindjárt tisztán és gyorsan meg lehetne oldani sok vajúdó kérdést, s meg lehetne szüntetni sok nyomorúságot. Hogy Campeanu Csík megyében a földosztásra román tisztviselőket mi jogon kér, azt ő tudja. Mi csak azt tudjuk, hogy Csík megye lakóssága csaknem teljesen magyar s belső művelés alatt álló földbirtok, olyan mely felosztás alá kerülhetne, kettő sincsen. Ha pedig legelőkre vagy erdőkre gondol, miért kellene egy székely megyében éppen románoknak végrehajtani a földosztást, mikor a román állam ellenőrzése amúgy is túlontúl megvan?!
Daczó Katalin
morfondir.ro
Erdély.ma,
2013. március 19.
Díjazott Szabadság – mert a sajtó legyen szabad
Jót is, rosszat is, nehezet meg könnyűt is megélünk naponta, a napilapírás cseppet sem könnyű munkája, feladatvégzése során. A napi események, történések, fejlemények, hátterek, tiszta és kétes szándékok, őszinte vagy hamis megnyilatkozások sokaságában nem könnyű sem eligazodni, sem helytállni. De mivel az újságírás számunkra elsősorban tájékoztatás, kapcsolattartás, véleményformálás, eligazítás és felvilágosítás az élet számtalan területén és területéről, a dolgoknak nem a nehéz vagy rossz oldalát nézzük, hanem a benne levő feladatot: a Szabadság révén (is) éltetjük magyar közösségünket, együtt és közösen próbáljuk múltunkat és jelenünket átvinni a holnapokba. Ezért számunkra a legnagyobb elismerés és segítség az olvasás, az olvasó kitartása lapunk mellett.
Idén a Szabadságot díjazták is: a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány az újság tevékenységének elismerését a Szabad Sajtó-díj megítélésében fejezte ki, amelynek átadására nemzeti ünnepünkön, március 15-én került volna sor, Budapesten. Az alapítvány ebben az évben immár huszadszor döntött az elismerésekről általában a média területén, díjazva többek között Mészáros Antóniát (az ATV szerkesztő-műsorvezetője), Spiró Györgyöt (Kossuth-díjas író), Pungor Andrást (a 168 Óra újságírója), Föld S. Pétert (újságíró-humorista).
Ünnep az ünnepben, mondhatnánk, és a viharosra fordult időjárással nem törődve indultunk útnak március 15-én Budapestre – de az ember időnként hiába tervez. A rendkívüliségekhez hozzászokott újságírói tapasztalatot is felülmúlta a hirtelen visszatért tél és erejének a látványa Magyarország útjain és településein, mindez pedig a nemzeti ünnepre tervezett rendezvényeket is „lezárta”. A megváltozott körülmények érthetően más fontossági sorrendet szabtak a történéseknek.
Holnap is lesz nap, s holnap is lennie kell lapnak, a Szabadságunknak. Ezért tartozunk felelősséggel olvasóink és közösségünk előtt, ennek érdekében vállaljuk a nehézségektől nem mentes napilapírást.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),
Jót is, rosszat is, nehezet meg könnyűt is megélünk naponta, a napilapírás cseppet sem könnyű munkája, feladatvégzése során. A napi események, történések, fejlemények, hátterek, tiszta és kétes szándékok, őszinte vagy hamis megnyilatkozások sokaságában nem könnyű sem eligazodni, sem helytállni. De mivel az újságírás számunkra elsősorban tájékoztatás, kapcsolattartás, véleményformálás, eligazítás és felvilágosítás az élet számtalan területén és területéről, a dolgoknak nem a nehéz vagy rossz oldalát nézzük, hanem a benne levő feladatot: a Szabadság révén (is) éltetjük magyar közösségünket, együtt és közösen próbáljuk múltunkat és jelenünket átvinni a holnapokba. Ezért számunkra a legnagyobb elismerés és segítség az olvasás, az olvasó kitartása lapunk mellett.
Idén a Szabadságot díjazták is: a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány az újság tevékenységének elismerését a Szabad Sajtó-díj megítélésében fejezte ki, amelynek átadására nemzeti ünnepünkön, március 15-én került volna sor, Budapesten. Az alapítvány ebben az évben immár huszadszor döntött az elismerésekről általában a média területén, díjazva többek között Mészáros Antóniát (az ATV szerkesztő-műsorvezetője), Spiró Györgyöt (Kossuth-díjas író), Pungor Andrást (a 168 Óra újságírója), Föld S. Pétert (újságíró-humorista).
Ünnep az ünnepben, mondhatnánk, és a viharosra fordult időjárással nem törődve indultunk útnak március 15-én Budapestre – de az ember időnként hiába tervez. A rendkívüliségekhez hozzászokott újságírói tapasztalatot is felülmúlta a hirtelen visszatért tél és erejének a látványa Magyarország útjain és településein, mindez pedig a nemzeti ünnepre tervezett rendezvényeket is „lezárta”. A megváltozott körülmények érthetően más fontossági sorrendet szabtak a történéseknek.
Holnap is lesz nap, s holnap is lennie kell lapnak, a Szabadságunknak. Ezért tartozunk felelősséggel olvasóink és közösségünk előtt, ennek érdekében vállaljuk a nehézségektől nem mentes napilapírást.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 19.
Gondolatok az autonómiatörekvésről
Az egykori Udvarhely-, Gyergyó- és Sepsiszék után, a korabeli Marosszék székhelye, Marosvásárhely adott otthont az immár hét éve megkezdett, Székelyföld területi autonómiáját célul kitűző tüntetéssorozatnak. A becslések szerint több tízezres tömeget Vásárhelyre vonzó megmozdulás a maga nemében rekordméreteket öltött. A legnagyobb magyar közösséggel bíró erdélyi városnak a szervezők irányítói szerepet szánnak, de a tüntetéssorozatban csupán demonstrációik egyik állomásaként szerepelt. Bejelentették ugyanis a Partiumi Autonómia Tanács leendő megalakulását, amint azt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszédében hangoztatta.
A megmozdulás talán elsősorban érzelmi többletet jelentett az összegyűltek számára. A csoporthoz tartozás felemelő érzése, annak nyilvános felmutatása egyfajta vallásos rituáléra emlékeztetett. A tüntetés Irving Janis csoportgondolkodás fogalmát idézte fel bennem, mikor is sokkal inkább a konszenzus kialakítása, mint annak hogyanja kerül előtérbe, szinte fanatikus vággyá emelve a közös célt.
Az olyan mákonyos, de kétségkívül mozgósító erejű megnyilvánulások, mint Marosvásárhely „Székelyföld örök fővárosa”-ként való kikiáltása, az egybegyűltek „akaratnyilvánító székelyek”-ként való megszólítása vagy a magyarságra vonatkozó kijelentés, miszerint „szét akarják darabolni azt, amit az Isten is egységbe teremtett”, politikai törekvéseiket egyértelműen a vallás szférájába helyezik el. Némelyek egyenesen − a történeti emlékezetben nem épp pozitív kicsengésű − népnemzeti mozgalom fogalmával azonosították az autonómiatüntetés-sorozatot.
A demonstráció továbbra is megerősítette, hogy e népnemzeti fogalmat valóban etnokulturális kategóriaként kell értenünk. Nem szorul magyarázatra, hogy a párbeszédre, a nemzetek/nemzetiségek közötti szolidaritásra és a demokratikus elvekre való hivatkozás a jelen politikai-történeti kontextusában retorikai kötelesség is egyben. Hisz ugyanazon demokratikus elvek, amelyek elvárásként fogalmazódnak meg velünk szemben, egyúttal törekvésünk létjogosultságának alapjait képezik.
Erdély egyetlen tömbmagyar régiójára előszeretettel gondolunk valamiféle vegytiszta magyar térségként. De érdemes talán elgondolkodnunk azon, hogy amennyiben a több mint tizenöt százalékot kitevő székelyföldi románságot ilyenmód semmisnek tekintjük, hogyan tekinthet sok román az épp csak tizenhat százalékot felölelő kolozsvári magyarságra? Vagy azt sem érdemtelen megemlíteni, hogy a hivatalos népszámlálási statisztikák szerint több mint három százalékot kitevő székelyföldi cigányság valójában a társadalom által cigánynak tekintett személyeknek azt az elenyésző töredékét jelenti, aki magát nem magyar nemzetiségűként határozta meg. Így a nyolcvanszázalékos székelyföldi magyarság aránya meglehetősen gyorsan képlékennyé válik. Továbbá annak ténye sem utolsó szempont, hogy a magyar és roma etnopolitikai törekvések egymással igencsak konfrontálódnak, amit elegáns módon csak úgy szoktunk emlegetni, hogy a székelyföldi cigányságot megpróbáljuk „a magyar kultúrkörön belül megtartani”.
Az ehhez hasonló tömegmegmozdulások természetesen mindig kérdésessé teszik, hogy a politikusoknak kiket is sikerül megnyerni maguknak e tüntetésekkel. A „nem, nem soha”, „vesszen Trianon” vagy a „visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól” jellegű megnyilvánulások bűvköréből sokan továbbra sem szabadulnak, skandálásukkal láncreakciót elindítva az egységesség igényével fellépő tömegben.
A politikai beszéd talán műfaji sajátosságából kifolyólag képtelen elfogulatlan lenni. Az uszító/gyűlöletkeltő toposzok forgalmazásától az autonómiatörekvés céljával megtartott beszédek sem voltak mentesek − természetesen az éppen lehetséges keretek között, a(z erdélyi) magyar politikai csatározások színterén belül maradva.
A nagyobb önrendelkezés megvalósítása nyílvánvalóan közös cél. Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi időszakban mennyire meghatódva hivatkozunk (mind a magyarok, mind a románok) az erdélyi németek szomorú sorsára, holott a történészek előtt jól ismert a magyar−német kapcsolatok nem épp feszültségektől mentes múltja. Azt hiszem, nagyobb empátiára lenne szükség a politikum részéről, hogy majd ránk is ne csak mint kultúrateremtő népről emlékezzen a majdani erdélyi románság. Nem tudom, a színfalak mögött milyen mértékben zajlik tényleges tervezés, de meglátásom szerint egy olyan párbeszédképes jogászok, politológusok, antropológusok, történészek és filozófusok alkotta szakmai csoport létrehozása lenne termékeny kísérlet, akik elméleti és szakmai tudásukkal a politikusok társadalomépítő munkáját segíthetnék.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),
Az egykori Udvarhely-, Gyergyó- és Sepsiszék után, a korabeli Marosszék székhelye, Marosvásárhely adott otthont az immár hét éve megkezdett, Székelyföld területi autonómiáját célul kitűző tüntetéssorozatnak. A becslések szerint több tízezres tömeget Vásárhelyre vonzó megmozdulás a maga nemében rekordméreteket öltött. A legnagyobb magyar közösséggel bíró erdélyi városnak a szervezők irányítói szerepet szánnak, de a tüntetéssorozatban csupán demonstrációik egyik állomásaként szerepelt. Bejelentették ugyanis a Partiumi Autonómia Tanács leendő megalakulását, amint azt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszédében hangoztatta.
A megmozdulás talán elsősorban érzelmi többletet jelentett az összegyűltek számára. A csoporthoz tartozás felemelő érzése, annak nyilvános felmutatása egyfajta vallásos rituáléra emlékeztetett. A tüntetés Irving Janis csoportgondolkodás fogalmát idézte fel bennem, mikor is sokkal inkább a konszenzus kialakítása, mint annak hogyanja kerül előtérbe, szinte fanatikus vággyá emelve a közös célt.
Az olyan mákonyos, de kétségkívül mozgósító erejű megnyilvánulások, mint Marosvásárhely „Székelyföld örök fővárosa”-ként való kikiáltása, az egybegyűltek „akaratnyilvánító székelyek”-ként való megszólítása vagy a magyarságra vonatkozó kijelentés, miszerint „szét akarják darabolni azt, amit az Isten is egységbe teremtett”, politikai törekvéseiket egyértelműen a vallás szférájába helyezik el. Némelyek egyenesen − a történeti emlékezetben nem épp pozitív kicsengésű − népnemzeti mozgalom fogalmával azonosították az autonómiatüntetés-sorozatot.
A demonstráció továbbra is megerősítette, hogy e népnemzeti fogalmat valóban etnokulturális kategóriaként kell értenünk. Nem szorul magyarázatra, hogy a párbeszédre, a nemzetek/nemzetiségek közötti szolidaritásra és a demokratikus elvekre való hivatkozás a jelen politikai-történeti kontextusában retorikai kötelesség is egyben. Hisz ugyanazon demokratikus elvek, amelyek elvárásként fogalmazódnak meg velünk szemben, egyúttal törekvésünk létjogosultságának alapjait képezik.
Erdély egyetlen tömbmagyar régiójára előszeretettel gondolunk valamiféle vegytiszta magyar térségként. De érdemes talán elgondolkodnunk azon, hogy amennyiben a több mint tizenöt százalékot kitevő székelyföldi románságot ilyenmód semmisnek tekintjük, hogyan tekinthet sok román az épp csak tizenhat százalékot felölelő kolozsvári magyarságra? Vagy azt sem érdemtelen megemlíteni, hogy a hivatalos népszámlálási statisztikák szerint több mint három százalékot kitevő székelyföldi cigányság valójában a társadalom által cigánynak tekintett személyeknek azt az elenyésző töredékét jelenti, aki magát nem magyar nemzetiségűként határozta meg. Így a nyolcvanszázalékos székelyföldi magyarság aránya meglehetősen gyorsan képlékennyé válik. Továbbá annak ténye sem utolsó szempont, hogy a magyar és roma etnopolitikai törekvések egymással igencsak konfrontálódnak, amit elegáns módon csak úgy szoktunk emlegetni, hogy a székelyföldi cigányságot megpróbáljuk „a magyar kultúrkörön belül megtartani”.
Az ehhez hasonló tömegmegmozdulások természetesen mindig kérdésessé teszik, hogy a politikusoknak kiket is sikerül megnyerni maguknak e tüntetésekkel. A „nem, nem soha”, „vesszen Trianon” vagy a „visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól” jellegű megnyilvánulások bűvköréből sokan továbbra sem szabadulnak, skandálásukkal láncreakciót elindítva az egységesség igényével fellépő tömegben.
A politikai beszéd talán műfaji sajátosságából kifolyólag képtelen elfogulatlan lenni. Az uszító/gyűlöletkeltő toposzok forgalmazásától az autonómiatörekvés céljával megtartott beszédek sem voltak mentesek − természetesen az éppen lehetséges keretek között, a(z erdélyi) magyar politikai csatározások színterén belül maradva.
A nagyobb önrendelkezés megvalósítása nyílvánvalóan közös cél. Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi időszakban mennyire meghatódva hivatkozunk (mind a magyarok, mind a románok) az erdélyi németek szomorú sorsára, holott a történészek előtt jól ismert a magyar−német kapcsolatok nem épp feszültségektől mentes múltja. Azt hiszem, nagyobb empátiára lenne szükség a politikum részéről, hogy majd ránk is ne csak mint kultúrateremtő népről emlékezzen a majdani erdélyi románság. Nem tudom, a színfalak mögött milyen mértékben zajlik tényleges tervezés, de meglátásom szerint egy olyan párbeszédképes jogászok, politológusok, antropológusok, történészek és filozófusok alkotta szakmai csoport létrehozása lenne termékeny kísérlet, akik elméleti és szakmai tudásukkal a politikusok társadalomépítő munkáját segíthetnék.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 19.
Összefognak a történelmi egyházak
Egységesen lépnének fel az erdélyi magyar történelmi egyházak, hogy a visszaszolgáltatás terén érvényesítsék érdekeiket, mivel ragaszkodnak a teljes restitúcióhoz. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke a Krónikának elmondta, attól tart, hogy a kormány kirakatmegoldásokat keres, és a restitúciós törvény módosításával érdemben nem rendeződik az egyházi vagyon teljes visszaszolgáltatása. „Ismerem az RMDSZ által benyújtott módosító javaslatokat: amit abból el tudnak fogadtatni, azzal maradunk. Amit a történelmi magyar egyházak vezetői mondanak vagy javasolnak, az a kormány előtt nem sokat nyom a latban” – mondta lapunknak az egyházi elöljáró.
Potyó Ferenc szerint ideje volna valós megoldásokat keresni a visszaszolgáltatás elfogadható módon történő rendezésére, de nem tapasztalja, hogy a kormány komolyan foglalkozna a kérdéssel. Erdélyben a római katolikus egyház visszaigénylései mintegy 40 százalékban rendeződtek kielégítő módon, kéréseik többsége valamilyen formai hiányosság miatt függőben van, mondta Potyó Ferenc, aki szerint nincs akarat a teljes visszaszolgáltatásra.
Ötvenéves mulasztást kell pótolni
A református egyház csak a természetben való visszaszolgáltatást tartja elfogadhatónak – szögezte le a Krónikának Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint 23 éve várnak arra, hogy visszakapják egykor elkobozott ingatlanjaikat, ha újabb további húsz évre kötelezik őket az ingatlanok jelenlegi rendeltetésének megtartására, egy emberöltő telik el, mire valóban birtokba vehetik épületeiket. A református egyház nem akarja megváltoztatni például az iskolaépületek rendeltetését, ám az ingatlanoknak a karbantartása a felhasználóra hárul. „Alaptalanok azok a gyanúsítások, hogy magas bért kérünk, ebből nem jövedelmet akarunk, hanem ezeket az összegeket mind, sőt még többet is, a gyakran leromlott állapotban levő épületek javítására fordítjuk. Sok esetben ötvenéves mulasztást kell pótolni” – szögezte le a püspök. Kató Béla úgy véli, az elmúlt években szándékosan késleltették a restitúciót, vagy perek sorozatával akadályozták meg, hogy birtokba vegyék épületeiket. A kárpótlással és a tervezett pontrendszerrel kapcsolatban is kétségeik vannak, hiszen például egy belvárosi, 100–200 éves ingatlant olyan kevésre értékelhetnek, hogy gyakran a terület többet ér, magyarázta Kató. Hozzátette, kulturális és tanintézményeknek épült ingatlanjaikról semmiképpen nem mondanak le, hiszen ezek a tevékenységek jelentik az egyház lételemét. „A módosítás nem lehet számunkra előnyös, a tervezett elhúzódó kárpótlási folyamat is erre utal, de mindenképpen a törvény gyakorlati alkalmazásakor derül ki, hogy az állam mennyire kötelezi el magát a valós visszaszolgáltatás mellett” – vélte a püspök. Kató Béla elmondta, 850 kérést nyújtottak be, ezek egyharmadában született döntés, ám ezen esetekben sem tudták mindig birtokba venni az épületeket. Főleg falvakon kapták vissza épületeiket, viszont szimbolikus ingatlanjaik esetében – mint például a kolozsvári Ady–Şincai iskola épülete, a marosvásárhelyi kórházépület, Désen a főtéri épületsor vagy a bukaresti Műszaki Egyetem egyik épülete – nem született döntés.
Csak a „restitutio in integrum” elvét tartja elfogadhatónak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) is, erről közgyűlési határozat is tanúskodik – jelentette ki lapunknak Csűry István püspök. Kifejtette: a KRE nem adta fel azt a követelését, hogy természetben kapja vissza elkobzott ingatlanait, biztos benne, hogy a közgyűlés nem fogadná el a kormány legutóbbi felvetését, amennyiben az csak az állam számára lenne előnyös. Elmondta: ezután is békés eszközökkel tiltakoznak majd a hasonló intézkedések ellen, ha a kormány felelősségvállalással elfogadja a jogszabályt, levélben fordulnak majd a miniszterelnökhöz. A püspök egyébként úgy sejti, nemcsak a református egyházkerületeknek lesz majd ellenére a hétéves lejáratú kártérítés, a Ponta-kabinetnek az egyházak közös ellenállására kell majd felkészülnie. Biztos benne, hogy a magyar történelmi egyházak egységesen lépnek majd fel vagyonukért. A KRE által visszakövetelt ingatlanok közül a zilahi Wesselényi-kollégium a legnagyobb és legjelentősebb, a püspök szerint ennek visszaszerzése az egyházkerület erkölcsi kötelessége.
Meg kell találni a közös hangot
Bálint Benczédi Ferenc, a magyar unitárius egyház püspöke lapunknak elmondta, ideje volna, hogy végre gyorsabban rendeződjön az egyházi visszaszolgáltatás, amelyet az elmúlt években csak halogattak. „Ha az egyházi ingatlan már nem létezik, nincs tárgyalási alap, de ha megvan, minden esetben szeretnénk természetben visszakapni” – jelentette ki a püspök, aki a jelenlegi módosítás hatékonyságát is elgondolkodtatónak tartja. A történelmi magyar egyházaknak meg kell találniuk a közös hangot a hatékony érdekérvényesítésért, hangsúlyozta az egyházi elöljáró, aki szerint már folyamatban van az egyeztetés a többi erdélyi püspökkel. „Eddig hihetetlenül lassú volt az ügyintézés, aktatologatás zajlott, mintha időnyerésre játszottak volna” – mondta a püspök, aki szerint az államnak nem érdeke a teljes visszaszolgáltatás. Az unitárius egyház 55–60 százalékban kapta vissza egykor államosított vagyonát, sok esetben kárpótlásra várnak.
A kormány pénteken társadalmi vitára bocsátotta a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó új törvénytervezetet, amelyet a kabinet parlamenti vita nélkül akar elfogadni. A restitúciós hatóság honlapján közzétett tervezet általános elvként fogalmazza meg, hogy a természetbeni visszaszolgáltatást kell alkalmazni ott, ahol ez még lehetséges. Ugyanakkor a jelenlegi öt év helyett 25 évre terjeszti ki azt az időszakot, amely alatt az egészségügyi, oktatási és kulturális intézményeknek otthont adó épületek rendeltetése nem változtatható meg. Ez a rendelkezés magánszemélyi, egyházi és nemzeti kisebbségi közösségi vagyonra egyaránt vonatkozik. Ebben az időszakban a tulajdonos bérleti díjra jogosult. A tervezet szerint az állam 2017-től fizet pénzbeli kárpótlást azoknak a jogosultaknak, akik nem kaphatják vissza természetben ingatlanjaikat, ehhez hét év áll a rendelkezésére. Addig az igénylők úgynevezett árverési pontokban részesülnek, s azokat az állam által áruba bocsátott, más ingatlanok megvásárlására használhatják. A kormány várhatóan március 26-án vállal felelősséget a tervezetért. Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel, tegye működőképessé az elkobzott ingatlanok restitúciójával kapcsolatos jogorvoslati rendszert.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
Egységesen lépnének fel az erdélyi magyar történelmi egyházak, hogy a visszaszolgáltatás terén érvényesítsék érdekeiket, mivel ragaszkodnak a teljes restitúcióhoz. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke a Krónikának elmondta, attól tart, hogy a kormány kirakatmegoldásokat keres, és a restitúciós törvény módosításával érdemben nem rendeződik az egyházi vagyon teljes visszaszolgáltatása. „Ismerem az RMDSZ által benyújtott módosító javaslatokat: amit abból el tudnak fogadtatni, azzal maradunk. Amit a történelmi magyar egyházak vezetői mondanak vagy javasolnak, az a kormány előtt nem sokat nyom a latban” – mondta lapunknak az egyházi elöljáró.
Potyó Ferenc szerint ideje volna valós megoldásokat keresni a visszaszolgáltatás elfogadható módon történő rendezésére, de nem tapasztalja, hogy a kormány komolyan foglalkozna a kérdéssel. Erdélyben a római katolikus egyház visszaigénylései mintegy 40 százalékban rendeződtek kielégítő módon, kéréseik többsége valamilyen formai hiányosság miatt függőben van, mondta Potyó Ferenc, aki szerint nincs akarat a teljes visszaszolgáltatásra.
Ötvenéves mulasztást kell pótolni
A református egyház csak a természetben való visszaszolgáltatást tartja elfogadhatónak – szögezte le a Krónikának Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint 23 éve várnak arra, hogy visszakapják egykor elkobozott ingatlanjaikat, ha újabb további húsz évre kötelezik őket az ingatlanok jelenlegi rendeltetésének megtartására, egy emberöltő telik el, mire valóban birtokba vehetik épületeiket. A református egyház nem akarja megváltoztatni például az iskolaépületek rendeltetését, ám az ingatlanoknak a karbantartása a felhasználóra hárul. „Alaptalanok azok a gyanúsítások, hogy magas bért kérünk, ebből nem jövedelmet akarunk, hanem ezeket az összegeket mind, sőt még többet is, a gyakran leromlott állapotban levő épületek javítására fordítjuk. Sok esetben ötvenéves mulasztást kell pótolni” – szögezte le a püspök. Kató Béla úgy véli, az elmúlt években szándékosan késleltették a restitúciót, vagy perek sorozatával akadályozták meg, hogy birtokba vegyék épületeiket. A kárpótlással és a tervezett pontrendszerrel kapcsolatban is kétségeik vannak, hiszen például egy belvárosi, 100–200 éves ingatlant olyan kevésre értékelhetnek, hogy gyakran a terület többet ér, magyarázta Kató. Hozzátette, kulturális és tanintézményeknek épült ingatlanjaikról semmiképpen nem mondanak le, hiszen ezek a tevékenységek jelentik az egyház lételemét. „A módosítás nem lehet számunkra előnyös, a tervezett elhúzódó kárpótlási folyamat is erre utal, de mindenképpen a törvény gyakorlati alkalmazásakor derül ki, hogy az állam mennyire kötelezi el magát a valós visszaszolgáltatás mellett” – vélte a püspök. Kató Béla elmondta, 850 kérést nyújtottak be, ezek egyharmadában született döntés, ám ezen esetekben sem tudták mindig birtokba venni az épületeket. Főleg falvakon kapták vissza épületeiket, viszont szimbolikus ingatlanjaik esetében – mint például a kolozsvári Ady–Şincai iskola épülete, a marosvásárhelyi kórházépület, Désen a főtéri épületsor vagy a bukaresti Műszaki Egyetem egyik épülete – nem született döntés.
Csak a „restitutio in integrum” elvét tartja elfogadhatónak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) is, erről közgyűlési határozat is tanúskodik – jelentette ki lapunknak Csűry István püspök. Kifejtette: a KRE nem adta fel azt a követelését, hogy természetben kapja vissza elkobzott ingatlanait, biztos benne, hogy a közgyűlés nem fogadná el a kormány legutóbbi felvetését, amennyiben az csak az állam számára lenne előnyös. Elmondta: ezután is békés eszközökkel tiltakoznak majd a hasonló intézkedések ellen, ha a kormány felelősségvállalással elfogadja a jogszabályt, levélben fordulnak majd a miniszterelnökhöz. A püspök egyébként úgy sejti, nemcsak a református egyházkerületeknek lesz majd ellenére a hétéves lejáratú kártérítés, a Ponta-kabinetnek az egyházak közös ellenállására kell majd felkészülnie. Biztos benne, hogy a magyar történelmi egyházak egységesen lépnek majd fel vagyonukért. A KRE által visszakövetelt ingatlanok közül a zilahi Wesselényi-kollégium a legnagyobb és legjelentősebb, a püspök szerint ennek visszaszerzése az egyházkerület erkölcsi kötelessége.
Meg kell találni a közös hangot
Bálint Benczédi Ferenc, a magyar unitárius egyház püspöke lapunknak elmondta, ideje volna, hogy végre gyorsabban rendeződjön az egyházi visszaszolgáltatás, amelyet az elmúlt években csak halogattak. „Ha az egyházi ingatlan már nem létezik, nincs tárgyalási alap, de ha megvan, minden esetben szeretnénk természetben visszakapni” – jelentette ki a püspök, aki a jelenlegi módosítás hatékonyságát is elgondolkodtatónak tartja. A történelmi magyar egyházaknak meg kell találniuk a közös hangot a hatékony érdekérvényesítésért, hangsúlyozta az egyházi elöljáró, aki szerint már folyamatban van az egyeztetés a többi erdélyi püspökkel. „Eddig hihetetlenül lassú volt az ügyintézés, aktatologatás zajlott, mintha időnyerésre játszottak volna” – mondta a püspök, aki szerint az államnak nem érdeke a teljes visszaszolgáltatás. Az unitárius egyház 55–60 százalékban kapta vissza egykor államosított vagyonát, sok esetben kárpótlásra várnak.
A kormány pénteken társadalmi vitára bocsátotta a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó új törvénytervezetet, amelyet a kabinet parlamenti vita nélkül akar elfogadni. A restitúciós hatóság honlapján közzétett tervezet általános elvként fogalmazza meg, hogy a természetbeni visszaszolgáltatást kell alkalmazni ott, ahol ez még lehetséges. Ugyanakkor a jelenlegi öt év helyett 25 évre terjeszti ki azt az időszakot, amely alatt az egészségügyi, oktatási és kulturális intézményeknek otthont adó épületek rendeltetése nem változtatható meg. Ez a rendelkezés magánszemélyi, egyházi és nemzeti kisebbségi közösségi vagyonra egyaránt vonatkozik. Ebben az időszakban a tulajdonos bérleti díjra jogosult. A tervezet szerint az állam 2017-től fizet pénzbeli kárpótlást azoknak a jogosultaknak, akik nem kaphatják vissza természetben ingatlanjaikat, ehhez hét év áll a rendelkezésére. Addig az igénylők úgynevezett árverési pontokban részesülnek, s azokat az állam által áruba bocsátott, más ingatlanok megvásárlására használhatják. A kormány várhatóan március 26-án vállal felelősséget a tervezetért. Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel, tegye működőképessé az elkobzott ingatlanok restitúciójával kapcsolatos jogorvoslati rendszert.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 19.
Erősödő magyarellenesség
Ahogy megtörtént a marosvásárhelyi szabadságtüntetés és az erdélyi magyarság méltósággal és fegyelmezetten megünnepelte az 1848-as márciusi forradalom 165. évfordulóját, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan egyre erősödik a magyarellenesség Romániában, mintha valami revans lenne készülőben a jogait követelő magyarság ellenében. Politikusok és sajtóbéli hangadók viszik a prímet az akciókban, s céljuk nagyon könnyen tetten érhető: a magyarságot megfosztani még a nehezen kivívott jogaitól is, visszasüllyeszteni oda, ahol a diktatúra nacionálkommunista jogfosztottságában leledzett.
Érdemes megfigyelni a vadnacionalisták egyre gyakoribb szerepeltetését a román televíziós csatornákon: valóságos „föltámadását” éli meg Corneliu Vadim Tudor, s fel-feltünedezik Gheorghe Funar, a kolozsvári városrontó cigányfattyú is. Szóval ilyen dögevő keselyűk köröznek sorsunk felett, s csatlakozik hozzájuk néhány bértörténész is (gondolom, megválogatva!), kik fennen hirdetik a románság kőkorszaktól, sőt korábbról való erdélyi jelenlétét, s minden más népekkel szembeni előbbrevalóságát.
A magyarság ellen kibontakozó hazai kampány egyik figyelmeztető jele, ahogyan a román médiák elébe mennek az 1990-es marosvásárhelyi véres események évfordulója taglalásának, s váltig állítják, hogy Marosvásárhely főterén – egy nappal korábban pedig a Bolyai Líceum szomszédságában – a szegény fejszés, capinás görgényi „városlátogatókat” alattomos módon megtámadták a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok és cigányok. S ebben a nemtelen támadásban nagy szerepe volt a „külföldi agentú-ráknak” is, úgymint szovjet, magyar ésatöbbi… S kik mondják el ezt? Volt szekus- és rendőrtisztek, vélhetően az események aktív szervezői.
A napokban rátámadtak A székelység története című félhivatalos iskolai tankönyvre is, s állítják, hogy az súlyosan románellenes, durva ferdítéseket tartalmaz. Milyen ferdítés lenne az igazság kimondása, a tény, hogy az 1916-os román betörésnél (hadüzenet nélküli vala!) a szedett-vedett regáti hadsereg kirabolta a védtelenül maradt Székelyföldet és Barcaság szász falvait? A rablásnál aztán csak a futáshoz értettek jobban… De ez megint egy más téma.
Ha itt hazudik, ha provokál valaki, azok nem mi vagyunk. Talán egyszer eljön az igazság órája is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
Ahogy megtörtént a marosvásárhelyi szabadságtüntetés és az erdélyi magyarság méltósággal és fegyelmezetten megünnepelte az 1848-as márciusi forradalom 165. évfordulóját, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan egyre erősödik a magyarellenesség Romániában, mintha valami revans lenne készülőben a jogait követelő magyarság ellenében. Politikusok és sajtóbéli hangadók viszik a prímet az akciókban, s céljuk nagyon könnyen tetten érhető: a magyarságot megfosztani még a nehezen kivívott jogaitól is, visszasüllyeszteni oda, ahol a diktatúra nacionálkommunista jogfosztottságában leledzett.
Érdemes megfigyelni a vadnacionalisták egyre gyakoribb szerepeltetését a román televíziós csatornákon: valóságos „föltámadását” éli meg Corneliu Vadim Tudor, s fel-feltünedezik Gheorghe Funar, a kolozsvári városrontó cigányfattyú is. Szóval ilyen dögevő keselyűk köröznek sorsunk felett, s csatlakozik hozzájuk néhány bértörténész is (gondolom, megválogatva!), kik fennen hirdetik a románság kőkorszaktól, sőt korábbról való erdélyi jelenlétét, s minden más népekkel szembeni előbbrevalóságát.
A magyarság ellen kibontakozó hazai kampány egyik figyelmeztető jele, ahogyan a román médiák elébe mennek az 1990-es marosvásárhelyi véres események évfordulója taglalásának, s váltig állítják, hogy Marosvásárhely főterén – egy nappal korábban pedig a Bolyai Líceum szomszédságában – a szegény fejszés, capinás görgényi „városlátogatókat” alattomos módon megtámadták a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok és cigányok. S ebben a nemtelen támadásban nagy szerepe volt a „külföldi agentú-ráknak” is, úgymint szovjet, magyar ésatöbbi… S kik mondják el ezt? Volt szekus- és rendőrtisztek, vélhetően az események aktív szervezői.
A napokban rátámadtak A székelység története című félhivatalos iskolai tankönyvre is, s állítják, hogy az súlyosan románellenes, durva ferdítéseket tartalmaz. Milyen ferdítés lenne az igazság kimondása, a tény, hogy az 1916-os román betörésnél (hadüzenet nélküli vala!) a szedett-vedett regáti hadsereg kirabolta a védtelenül maradt Székelyföldet és Barcaság szász falvait? A rablásnál aztán csak a futáshoz értettek jobban… De ez megint egy más téma.
Ha itt hazudik, ha provokál valaki, azok nem mi vagyunk. Talán egyszer eljön az igazság órája is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2013. március 19.
„Nem vagyunk vérszomjas emberek”
„Jobb lett volna, ha a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen nem jelentek volna meg a Jobbik pártjelvényei” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak adott interjúban a Székely Nemzeti Tanács elnöke. IZSÁK BALÁZSt a március 10-i demonstráció tanulságairól Cseke Péter Tamás kérdezte.
Azonkívül, hogy incidensek nélkül ért véget, milyen hozadéka volt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésnek?
A legnagyobb hozadéknak azt tartom, hogy a demonstrációval sikerült felhívni a közfigyelmet az autonómiatörekvésre. A huszonhárom éve lappangó félelmet sikerült feloldani Marosvásárhelyen. A tüntetésen az emberek szabadon kifejezhették a véleményüket.
A demonstráció után egy petíciót is átadtak a prefektusnak. A beadványban egyebek mellett területi autonómiát kérnek Székelyföldnek, és felszólítják a kormányt, hogy a közigazgatási átszervezéskor ne tagolja be a székely megyéket román többségű régiókba. Számít-e arra, hogy a kormány válaszol erre a megkeresésre?
A kormány eddig minden egyes beadványunkra válaszolt. Szerintem erre a petícióra is választ fogunk kapni. Ennél fontosabbnak tartanám azonban azt, hogy érdemi párbeszéd induljon meg a központi román hatalom és a székely választottak között.
Tehát a székely autonómiát tárgyalások útján szeretnék elérni?
Mindenképpen a dialógus útján képzeljük el, de nagyon nehéz dialógust lefolytatni egy olyan témáról, amelyet a másik fél szándékosan eljelentéktelenít. A marosvásárhelyi tüntetéssel elértük azonban azt, hogy a székelyföldi autonómia kérdésének súlya legyen, így erről tárgyalni kell. A nemzetközi jog nem védi meg azt, aki önként lemond az igényeiről. Világossá kellett tennünk: mi ragaszkodunk ahhoz, hogy Románia tartsa tiszteletben a helyi autonómia európai chartájában, a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájában és a kisebbségi keretegyezményben vállalt kötelezettségeit. Tehát ne legyen senkinek illúziója, hogy mi lemondunk erről. Nem hagyjuk, hogy olyan közigazgatási régiót alakítsanak ki a Székelyföldön, ahol a magyarság számaránya 30 százalék alá kerül.
A dialógust nevezte az autonómia elérése egyetlen útjának. Nem lett volna hitelesebb az SZNT párbeszédkészsége, ha az autonómiatüntetésen románul is megfogalmazzák az üzeneteiket és nem hangzik el a „Vesszen Trianon!”?
Valószínű, hogy így van. Ez tanulság nekünk a jövőre nézve. Törekedni fogunk erre, sőt megpróbálunk demokratikus gondolkodású román értelmiségieket is megnyerni céljainknak. Egyébként a demonstráció után kaptam olyan információkat, hogy velünk együtt részt vettek a megemlékezésen és velünk együtt vonultak román emberek is.
A tüntetés előtt felkérte a politikai alakulatokat, hagyják otthon a pártjelvényeket. Ehhez képest sok jobbikos zászlót lehetett látni a demonstráción. Nem rontja a székely autonómiatörekvések hitelét, ha egy olyan szélsőséges párt, mint a Jobbik, rátelepszik a demonstrációra?
Jobb lett volna, ha a tüntetésen nincsenek jobbikos zászlók, bár jelenlétük szerintem nem volt szembeötlő. Utólag megnéztem a demonstrációról készült felvételeket, és nem mondanám, hogy markánsan rányomta a bélyegét a rendezvényre a Jobbik jelenléte. Mindenesetre úgy gondolom, nem használ a céljainknak, ha bármilyen szervezet vagy párt a népszerűségét próbálja növelni a rendezvényeinken. Szerintem ez még az illető pártnak sincs hasznára.
Incidensek nem voltak ugyan a tüntetésen, de azért felhördült az utcán vonuló tömeg, amikor egy román zászlót lengetett valaki az egyik tömbház ablakából. Mi történt volna az illetővel, ha az utcán lengeti ezt a zászlót?
Ez egy téves megítélés. Nem volt a tüntetőkben agresszivitás, nem voltak a tömegben vérszomjas emberek, könyörgöm. Sokan a gyerekeikkel jöttek, sok volt az idős magyar ember is. Egyébként a Székely Vértanúk Emlékművére is ki volt téve a román zászló.
Mi történik, ha a kormány mégis keresztülviszi azt a szándékát, hogy a két székely megyét négy román többségű megyével együtt tagolja be egy régióba?
Ezt azt jelentené, hogy Románia megszegi nemzetközi kötelezettségvállalásait. Ez ellen határozottan fel fogunk lépni. Tiltakozni fogunk, akár a polgári engedetlenség eszközével is, ha erőszakot akarnak tenni rajtunk. Ez jelenthet tüntetéseket, útelzárást és adómegtagadást is. Megpróbáljuk megértetni a székelyföldi önkormányzatok tisztségviselőivel, hogy kedvezőtlen döntés esetén meg kell tagadniuk az engedelmességet és az együttműködést a központi hatalommal.
Korábban az RMDSZ is tiltakozó akciókat helyezett kilátásba, ha a kormány „erőszakot tesz” a Székelyföldön. Nem lenne eredményesebb, ha az RMDSZ és az SZNT együttesen lépne fel a kedvezőtlen közigazgatási átszervezés ellen?
Én a tavaly tavasztól keresem a kapcsolatot az RMDSZ-szel. Ez a találkozó különböző okok miatt eddig nem jött létre, elsősorban a választások szóltak közbe. Továbbra is szorgalmazom és szorgalmaztam, hogy tárgyaljunk az együttműködés módjáról, hiszen ez rendkívül fontos. Innen tovább viszont nem rajtunk múlik, hiszen egyeztetni, párbeszédet folytatni egyedül nem lehet, ahhoz legalább két fél kell.
Idén már volt egy találkozója az RMDSZ elnökével, az európai polgári kezdeményezésről tárgyaltak.
Kelemen Hunorral az európai polgári kezdeményezés mellett nagyon sok mindent áttekintettünk, és abban egyeztünk meg, hogy ennek folytatása is lesz.
Az RMDSZ országos vezetői a marosvásárhelyi tüntetésen nem vettek részt. Ezt mivel magyarázza?
A tüntetést megelőző időszakban voltak olyan RMDSZ-es politikusok, akik elbizonytalanodtak, lényegében nem tudták, hogyan kezeljék a demonstrációt. Valószínűleg hibásan ítélik meg az SZNT szerepét az erdélyi magyar közéletben. Hangsúlyoznám, hogy mi nem vagyunk párt, a választásokon nem veszünk részt.
Azért azt nem tagadhatja, hogy az SZNT sokkal közelebb áll az MPP-hez és az EMNP-hez, mint az RMDSZ-hez.
Az RMDSZ-színekben megválasztott polgármesterek, önkormányzati képviselők körében is népszerű a Székely Nemzeti Tanács. De mi nem akarjuk őket irányítani vagy befolyásolni az RMDSZ-szel folytatott egyeztetések megkerülésével. Mi egyeztetést szeretnénk, de mindig meg fogjuk fogalmazni azt, hogy mi a közösségnek az érdeke.
A tüntetés után Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke állásfoglalásában így fogalmazott: március 15-ét kellett volna a március 10-én megfogalmazott „természetes igényekkel” összekapcsolva megünnepelni, és senkinek sincs joga kisajátítani az autonómiát. Mit válaszolna Borbély Lászlónak?
Nem örülök a konfrontatív megközelítésnek, ugyanis az együtt ünneplésnek semmi akadálya nincsen. Március 10. egy olyan lehetőség, olyan rendezvény volt, ahova a Székelyföldről mindenhonnan össze lehet gyűlni, el lehet jönni egyetlenegy helyszínre. Március 15-én az a természetes, és az illik bele a hagyományainkba, hogy mindenki otthon ünnepel. A március 10-én megfogalmazott igényeket, a székely szabadság napjának az üzenetét el lehet vinni március 15-én minden egyes városba, faluba. Öt nap választja el ezt a két rendezvényt, nem hiszem, hogy a március 10-i tüntetés miatt az idén kevesebben mennének el az RMDSZ rendezvényére, mint máskor. Ez nem verseny, hogy hova mennek többen. Március 10-én a székely falvak, városok küldöttei is itt voltak Marosvásárhelyen, és egy egységesen megfogalmazott üzenetet vittek el haza március 15-re. Ez növeli március 15. fényét, súlyát minden településen. Miért baj ez?
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
„Jobb lett volna, ha a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen nem jelentek volna meg a Jobbik pártjelvényei” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak adott interjúban a Székely Nemzeti Tanács elnöke. IZSÁK BALÁZSt a március 10-i demonstráció tanulságairól Cseke Péter Tamás kérdezte.
Azonkívül, hogy incidensek nélkül ért véget, milyen hozadéka volt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésnek?
A legnagyobb hozadéknak azt tartom, hogy a demonstrációval sikerült felhívni a közfigyelmet az autonómiatörekvésre. A huszonhárom éve lappangó félelmet sikerült feloldani Marosvásárhelyen. A tüntetésen az emberek szabadon kifejezhették a véleményüket.
A demonstráció után egy petíciót is átadtak a prefektusnak. A beadványban egyebek mellett területi autonómiát kérnek Székelyföldnek, és felszólítják a kormányt, hogy a közigazgatási átszervezéskor ne tagolja be a székely megyéket román többségű régiókba. Számít-e arra, hogy a kormány válaszol erre a megkeresésre?
A kormány eddig minden egyes beadványunkra válaszolt. Szerintem erre a petícióra is választ fogunk kapni. Ennél fontosabbnak tartanám azonban azt, hogy érdemi párbeszéd induljon meg a központi román hatalom és a székely választottak között.
Tehát a székely autonómiát tárgyalások útján szeretnék elérni?
Mindenképpen a dialógus útján képzeljük el, de nagyon nehéz dialógust lefolytatni egy olyan témáról, amelyet a másik fél szándékosan eljelentéktelenít. A marosvásárhelyi tüntetéssel elértük azonban azt, hogy a székelyföldi autonómia kérdésének súlya legyen, így erről tárgyalni kell. A nemzetközi jog nem védi meg azt, aki önként lemond az igényeiről. Világossá kellett tennünk: mi ragaszkodunk ahhoz, hogy Románia tartsa tiszteletben a helyi autonómia európai chartájában, a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájában és a kisebbségi keretegyezményben vállalt kötelezettségeit. Tehát ne legyen senkinek illúziója, hogy mi lemondunk erről. Nem hagyjuk, hogy olyan közigazgatási régiót alakítsanak ki a Székelyföldön, ahol a magyarság számaránya 30 százalék alá kerül.
A dialógust nevezte az autonómia elérése egyetlen útjának. Nem lett volna hitelesebb az SZNT párbeszédkészsége, ha az autonómiatüntetésen románul is megfogalmazzák az üzeneteiket és nem hangzik el a „Vesszen Trianon!”?
Valószínű, hogy így van. Ez tanulság nekünk a jövőre nézve. Törekedni fogunk erre, sőt megpróbálunk demokratikus gondolkodású román értelmiségieket is megnyerni céljainknak. Egyébként a demonstráció után kaptam olyan információkat, hogy velünk együtt részt vettek a megemlékezésen és velünk együtt vonultak román emberek is.
A tüntetés előtt felkérte a politikai alakulatokat, hagyják otthon a pártjelvényeket. Ehhez képest sok jobbikos zászlót lehetett látni a demonstráción. Nem rontja a székely autonómiatörekvések hitelét, ha egy olyan szélsőséges párt, mint a Jobbik, rátelepszik a demonstrációra?
Jobb lett volna, ha a tüntetésen nincsenek jobbikos zászlók, bár jelenlétük szerintem nem volt szembeötlő. Utólag megnéztem a demonstrációról készült felvételeket, és nem mondanám, hogy markánsan rányomta a bélyegét a rendezvényre a Jobbik jelenléte. Mindenesetre úgy gondolom, nem használ a céljainknak, ha bármilyen szervezet vagy párt a népszerűségét próbálja növelni a rendezvényeinken. Szerintem ez még az illető pártnak sincs hasznára.
Incidensek nem voltak ugyan a tüntetésen, de azért felhördült az utcán vonuló tömeg, amikor egy román zászlót lengetett valaki az egyik tömbház ablakából. Mi történt volna az illetővel, ha az utcán lengeti ezt a zászlót?
Ez egy téves megítélés. Nem volt a tüntetőkben agresszivitás, nem voltak a tömegben vérszomjas emberek, könyörgöm. Sokan a gyerekeikkel jöttek, sok volt az idős magyar ember is. Egyébként a Székely Vértanúk Emlékművére is ki volt téve a román zászló.
Mi történik, ha a kormány mégis keresztülviszi azt a szándékát, hogy a két székely megyét négy román többségű megyével együtt tagolja be egy régióba?
Ezt azt jelentené, hogy Románia megszegi nemzetközi kötelezettségvállalásait. Ez ellen határozottan fel fogunk lépni. Tiltakozni fogunk, akár a polgári engedetlenség eszközével is, ha erőszakot akarnak tenni rajtunk. Ez jelenthet tüntetéseket, útelzárást és adómegtagadást is. Megpróbáljuk megértetni a székelyföldi önkormányzatok tisztségviselőivel, hogy kedvezőtlen döntés esetén meg kell tagadniuk az engedelmességet és az együttműködést a központi hatalommal.
Korábban az RMDSZ is tiltakozó akciókat helyezett kilátásba, ha a kormány „erőszakot tesz” a Székelyföldön. Nem lenne eredményesebb, ha az RMDSZ és az SZNT együttesen lépne fel a kedvezőtlen közigazgatási átszervezés ellen?
Én a tavaly tavasztól keresem a kapcsolatot az RMDSZ-szel. Ez a találkozó különböző okok miatt eddig nem jött létre, elsősorban a választások szóltak közbe. Továbbra is szorgalmazom és szorgalmaztam, hogy tárgyaljunk az együttműködés módjáról, hiszen ez rendkívül fontos. Innen tovább viszont nem rajtunk múlik, hiszen egyeztetni, párbeszédet folytatni egyedül nem lehet, ahhoz legalább két fél kell.
Idén már volt egy találkozója az RMDSZ elnökével, az európai polgári kezdeményezésről tárgyaltak.
Kelemen Hunorral az európai polgári kezdeményezés mellett nagyon sok mindent áttekintettünk, és abban egyeztünk meg, hogy ennek folytatása is lesz.
Az RMDSZ országos vezetői a marosvásárhelyi tüntetésen nem vettek részt. Ezt mivel magyarázza?
A tüntetést megelőző időszakban voltak olyan RMDSZ-es politikusok, akik elbizonytalanodtak, lényegében nem tudták, hogyan kezeljék a demonstrációt. Valószínűleg hibásan ítélik meg az SZNT szerepét az erdélyi magyar közéletben. Hangsúlyoznám, hogy mi nem vagyunk párt, a választásokon nem veszünk részt.
Azért azt nem tagadhatja, hogy az SZNT sokkal közelebb áll az MPP-hez és az EMNP-hez, mint az RMDSZ-hez.
Az RMDSZ-színekben megválasztott polgármesterek, önkormányzati képviselők körében is népszerű a Székely Nemzeti Tanács. De mi nem akarjuk őket irányítani vagy befolyásolni az RMDSZ-szel folytatott egyeztetések megkerülésével. Mi egyeztetést szeretnénk, de mindig meg fogjuk fogalmazni azt, hogy mi a közösségnek az érdeke.
A tüntetés után Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke állásfoglalásában így fogalmazott: március 15-ét kellett volna a március 10-én megfogalmazott „természetes igényekkel” összekapcsolva megünnepelni, és senkinek sincs joga kisajátítani az autonómiát. Mit válaszolna Borbély Lászlónak?
Nem örülök a konfrontatív megközelítésnek, ugyanis az együtt ünneplésnek semmi akadálya nincsen. Március 10. egy olyan lehetőség, olyan rendezvény volt, ahova a Székelyföldről mindenhonnan össze lehet gyűlni, el lehet jönni egyetlenegy helyszínre. Március 15-én az a természetes, és az illik bele a hagyományainkba, hogy mindenki otthon ünnepel. A március 10-én megfogalmazott igényeket, a székely szabadság napjának az üzenetét el lehet vinni március 15-én minden egyes városba, faluba. Öt nap választja el ezt a két rendezvényt, nem hiszem, hogy a március 10-i tüntetés miatt az idén kevesebben mennének el az RMDSZ rendezvényére, mint máskor. Ez nem verseny, hogy hova mennek többen. Március 10-én a székely falvak, városok küldöttei is itt voltak Marosvásárhelyen, és egy egységesen megfogalmazott üzenetet vittek el haza március 15-re. Ez növeli március 15. fényét, súlyát minden településen. Miért baj ez?
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2013. március 19.
Bennem is megvan a székely konokság
A parlamenti alkotmánymódosító bizottság RMDSZ-es póttagja, Biró Rozália szerint a Szociál–Liberális Szövetség az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti testületre. A szenátort, Nagyvárad korábbi alpolgármesterét a bizottság munkájáról, a románok tűréshatáráról Cseke Péter Tamás kérdezte.
Ha jól tudom, az alkotmánymódosító parlamenti bizottság tagjának jelölték, időközben azonban „lefokozták” póttaggá. Ez hogyan történt?
A bizottság úgy döntött, túl nagy a testület létszáma, és ezt csökkenteni kell. Így Máté András Levente képviselő a bizottság tagja, én pedig az RMDSZ által javasolt póttagja vagyok. Ám a testület szabályzata értelmében a póttagok is részt vehetnek az ülésen, kifejthetik az álláspontjukat a napirenden lévő kérdésekről.
Mi történt eddig az alkotmánymódosító bizottságban?
Eddig öt ülésünk volt, és a legutóbbi volt az első alkalom, amikor talán érdemben kezdett el tárgyalni a bizottság arról, melyek is a feladatai. Az ezt megelőző üléseken csak az kristályosodott ki, hogy megalakul a Cristian Pârvulescu politológus vezette, szakértőkből álló Alkotmányozó Fórum. A gyanúm szerint ezzel a fórummal próbálják kikerülni azt, hogy a parlamenti bizottságban érdemi munka, vita legyen. Ugyanis az előző üléseken ahelyett, hogy érdemben dolgozott volna a bizottság, inkább huzavona folyt. A testület elnöke, Crin Antonescu szenátusi házelnök valahogy megpróbálta az Alkotmányozó Fórumra testálni azokat a szerintem nagyon fontos lehetőségeket, hogy komoly, érdemi vita folyjon az alkotmánymódosításról. Tartok attól, hogy ezt a fórumot paravánként fogják használni. Párhuzamosan terveznek majd közvitákat, ezeknek az eredményeit összesítik és sorrendbe állítják, és azt fogják majd nekünk mondani: az lehet, hogy a parlamenti bizottságnak más a véleménye, de lám, az Alkotmányozó Fórum, azaz a civil szféra, a szakértők ezt másképp látják. Vagyis gyanúm szerint a Szociál–Liberális Szövetség (USL) az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti bizottságra.
Varga Attila volt RMDSZ-es képviselő is tagja az Alkotmányozó Fórumnak. Ő azt nyilatkozta, hogy a parlamenti bizottság munkája az elsődleges, a honatyák nem kötelesek figyelembe venni a fórum ajánlásait. Ez nem ellentmondás?
Nézze, a parlamenti szakbizottságban is a szociál–liberálisok vannak többségben, és minden bizonnyal az sem véletlen, hogy az USL-hez közel álló Pârvulescu vezeti az Alkotmányozó Fórumot. Bár azt tudnám önnek mondani mondjuk két hónap múlva, hogy a sejtésem nem igazolódott be!
Mi történt a legutóbbi ülésen?
Valamennyi parlamenti párt beterjesztette azokat a témaköröket, területeket az alkotmányból, amelyeket szerinte módosítani kellene. A Demokrata-Liberális Párt például 13, a Dan Diaconescu Néppárt 24, az RMDSZ 27 ilyen témakört javasolt. A javaslatok nem arról szólnak, hogyan módosítanánk az adott témakörhöz tartozó alkotmányos előírásokat, csupán a módosítani kívánt területeket jelölik meg. Mi a felsorolásunkat a Romániát nemzetállamként meghatározó cikkellyel kezdtük, a második javaslatunk a történelmi kisebbségek államalkotó nemzetként való elismerése volt.
Mi lesz a sorsuk ezeknek a javaslatoknak?
A legutóbbi ülésen azt mondta a bizottság egyik, PSD-s alelnöke: a beérkezett témaköröket elemezve megállapíthatjuk – királyi többes volt, ami sértette a fülemet –, hogy vannak olyan felsorolt területek, amelyek nem képezik alkotmánymódosítási vita tárgyát. Nem mondta ugyan ki, de Románia nemzetállami jellegére utalt. Az alkotmány 152. cikkelyére hivatkozott, amely azt a három paragrafust sorolja fel, amelyek nem módosíthatók az alaptörvényben. Egyebek mellett nem lehet hozzányúlni a Románia nemzetállami jellegére vonatkozó cikkelyhez sem. A PSD-s alelnök bejelentését Crin Antonescu bizottsági elnök is azonnal felkarolta. Máté András képviselő kollégám erre úgy reagált: elfogadhatatlan számunkra, hogy bizonyos témákról még csak tárgyalni sem lehet. Hiszen – és ezt már én teszem hozzá, mert Máté András túlságosan is úriember volt ahhoz, hogy ezt elmondja – a bizottságot létrehozó kormányrendelet nem azt írja elő, hogy a parlamenti testület a román alkotmány módosításával foglalkozik, kivéve a 152. cikkelyt. A rendelet szerint a bizottság az alaptörvény egészével foglalkozik, a 152. pedig az egyik paragrafus a sok közül. Valószínűleg a következő ülésen erről komolyabb vita fog kialakulni. Ha ily módon söprik le az asztalról azt a javaslatunkat, hogy tárgyaljunk a nemzetállamiságról, akkor a továbbiakban arról sem lehet vita, hogy államalkotó tényezők-e a kisebbségek, és arról sem, hogy a magyar nyelv hivatalos státust kapjon bizonyos régiókban. Az első csatánk tehát az lesz, hogy elérjük: legalább érvekkel támaszthassuk alá, hogy szerintünk Románia miért nem nemzetállam.
Mi várható a bizottság következő ülésein?
A testület vezetősége összesíti és rendszerezi a beérkezett témajavaslatokat. Sok az átfedés. Több párt is javasolta, hogy az alkotmány korlátozza a sürgősségi kormányrendeletek számát. Az összesítés után ülésenként két-három témakört tárgyal majd a bizottság. Május 15-20. körül elkezdjük az egyes cikkelyek szövegszerű módosításait, a bizottság pedig kétharmados többséggel dönt a végső változatról. Ezzel egy időben megkezdi a közvitát az alkotmánymódosításról az Alkotmányozó Fórum is. A logikus az lenne, hogy a fórum és a parlamenti bizottság munkája párhuzamoson folyjék. Vagyis amikor a bizottság dönt az alkotmány egyes cikkelyeiről, akkor már figyelembe tudja venni a fórumban kialakult álláspontot az adott paragrafusokról.
Ilyen előjelek mellett van-e esély arra, hogy az RMDSZ „kisebbségspecifikus” javaslatait elfogadják?
Ha az USL-t nem tudjuk magunk mellé állítani, akkor erre kevés esélyt látok. Mert annak sem látom esélyét, hogy az USL-t alkotó pártok valamelyikét magunk mellé állítsuk. Én abban reménykedem azonban, hogy az Alkotmányozó Fórumban sikerül a javaslatainkról szóló vitákat szakmai síkra terelni. Az új régiókról szóló vita esetében is ugyanezt szeretnénk elérni. Meg kell nézni például azt, hány európai ország alkotmányában szerepel a nemzetállam meghatározás. Ezt nyilván a bizottságban is meg tudjuk tenni, ha nem születik olyan döntés, hogy a 152. cikkelyre hivatkozva lesöprik az asztalról a javaslatainkat. Ha ez a döntés születik, akkor csak az Alkotmányozó Fórumban zajló vitában reménykedhetünk.
Ön „újonc” a parlamentben. Hogyan történhetett meg, hogy az egyik legfontosabb parlamenti szakbizottságba javasolta az RMDSZ?
Tekintettel arra, hogy nincs jogászunk a szenátusban, és én az emberjogi, kisebbség- és egyházügyi bizottságnak elnöke vagyok, rám gondoltak, mert az alkotmánymódosítás valamennyire rokonterület. Három szakember is segíti a bizottsági elnöki munkámat. Például most éppen azon dolgoznak, hogy összehasonlítják az uniós tagállamok helyzetét a nemzetállamiság vonatkozásában. Kidolgozzák azt az érvrendszert, amellyel talán meg tudjuk győzni a bizottsági kollégákat, hogy ne érzelmek alapján, hanem eszükre hallgatva döntsenek.
Évekig Nagyvárad alpolgármestere volt. Hamar belejött a parlamenti munkába?
Az önkormányzati munkához szoktam, és a parlamentben egy egészen más világba csöppentem. A parlament olyan elméleti döntéseket hoz – törvényeket alkot –, amelyeknek a gyakorlatban óriási jelentőségük van, az önkormányzatok alkalmazzák a törvényeket – és ez lényeges különbség. A parlament más, és három hónap után elmondhatom, érdekes világ.
Az elmúlt hetekben a székelységgel kapcsolatos kérdések borzolják a kedélyeket Romániában. Előbb volt a székely zászló használatának ügye. Milyennek tűnt Nagyváradról a székelyzászló-botrány?
Tudni kell, hogy én csak húsz éve élek Nagyváradon, Marosvásárhelyen születtem. A családom egy része a férjem oldaláról most is a Székelyföldön él. Marosvásárhely a Székelyföld kapuja. Tehát én ilyen vegyes, partiumi-székelyföldi szemszögből tudom szemlélni ezt a kérdést. Bennem is megvan az a konokság, ami a székelyekben: törik, de nem hajlik. Azonban én tizenkét évet dolgoztam a Partiumban alpolgármesterként egy olyan városban, ahol a magyarság kisebbségben él. A székelyföldi kollégáinknak látniuk kell azt, hogy az erő az önkormányzatokban van. Az RMDSZ is azért szorgalmazza a decentralizációt, hogy minél nagyobb erejük legyen az önkormányzatoknak. Ebből kiindulva azt kell mondani: ott, ahol magyar polgármesterünk van, nem biztos, hogy arra van szükség, hogy fennhangon hirdessük azt, ami már úgyis tény. Hiszen a székely zászlók nem most kerültek ki a székelyföldi hivatalokra, hanem évekkel ezelőtt. Úgy hiszem, oda kell figyelni a román közösség tűréshatárára, és ezen a tűréshatáron belül kell cselekednünk. A tűréshatárt olyan ügyekben kell feszegetni, amelyek létkérdések számunkra. A székely zászlót ünnepi alkalmakkor – illetve máskor is, mert a törvény nem tiltja – kitűzhetjük, tehát nem ezzel kell a tűréshatárt feszegetni. Sokkal inkább lehet feszegetni, amikor a közigazgatási átszervezés kerül szóba, hiszen a jelenlegi kormányzati szándék szerint elvennék a hatalmat az önkormányzatoktól. Tehát nekem is nagyszerű érzés lobogtatni a székely zászlót, de nem ez a prioritás most, amikor ellenzékből, kisebbségként nagy horderejű döntéseket kell kivédenünk. Elsősorban az alkotmánymódosításra és az új régiók kialakítására gondolok.
Következett a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetés. Egyetértett azzal, hogy a demonstráción az RMDSZ ne vegyen részt?
Egyetértettem. Nem azért, mert nincs szükség tüntetésre. Hanem azokért a tragikus eseményekért, amelyek szintén Marosvásárhelyhez köthetők. Én ezeken a tragikus eseményeken személyesen részt vettem annak idején. Autonómiatüntetések szervezésével iszonyú nagy esélyt adunk annak, hogy olyan indulatok forduljanak egymással szembe, amelyeket aztán nem tudunk megállítani. Ezért az autonómiatüntetést szerintem nem kellett volna március 10-re, és nem kellett volna Marosvásárhelyre szervezni. A demonstrációt Hargita vagy Kovászna megyében kellett volna megtartani. Ezt megelőzően pedig olyan egyeztetésekre lett volna szükség, hogy együtt tudjon tüntetni a magyar közösség.
Hogyan kommentálja azt, hogy székelyföldi RMDSZ-vezetők részt vettek a tüntetésen és a szervezésben is segítettek?
Személyes döntésük volt, én nem örültem neki. Úgy gondolom, hogy ha az RMDSZ-en belüli többség úgy dönt, nem veszünk részt a tüntetésen, akkor azt mindenkinek figyelembe kellene venni. Az más kérdés, hogy az RMDSZ belső fórumain meg kell tudnunk győzni mindenkit a többség igazáról.
Lehet-e Partium–Székelyföld ellentétekről beszélni az RMDSZ-en belül?
Nem, semmiképpen sem. Másságról azonban igen. Mások a két régió prioritásai. Nagyon sokszor elmondtam, hogy egész más eszközeink vannak a Partiumban ugyanazon célok elérésére, mint a Székelyföldön. Mondok egy konkrét példát. Ha Nagyváradon a helyi önkormányzatban pénzt szeretnénk megszavaztatni egy magyar iskola számára, teszem azt, épületfelújításra, akkor azzal a ténnyel nézünk szembe, hogy van huszonegy román nemzetiségű tanácsos, aki inkább a román iskolának adna pénzt, és van hat magyar tanácsos. Ez a Székelyföldön egész másképp néz ki. Ebből következik, hogy a céljaink azonosak, de az eszközeink eltérőek. Nekünk az összes eszköztárat használnunk kell a céljaink elérésére.
Az RMDSZ májusban kongresszust tart. Most a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnökét kérdezem: mi a tétje ennek a kongresszusnak?
Számtalan körülmény módosult az utóbbi években. A kongresszus alapvető feladata az, hogy a módosult körülményekhez igazítsa, aktualizálja, átalakítsa programját, esetleg a célkitűzéseit és a célkitűzéseknek megfelelő akcióterveket. Ez a tétje a közelgő RMDSZ-kongresszusnak is. Tudomásul kell vennünk, hogy jelenleg egy óriási politikai többséggel állunk szemben Romániában. Ez szükségessé teszi azt, hogy másként közelítsük meg a céljainkat. A céljaink egyébként nem sokat módosultak. Többet közülük részben vagy teljes egészében megvalósítottunk. A mód, az ütemterv, amely alapján ezeket követni kell, az változhat a kongresszuson.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
A parlamenti alkotmánymódosító bizottság RMDSZ-es póttagja, Biró Rozália szerint a Szociál–Liberális Szövetség az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti testületre. A szenátort, Nagyvárad korábbi alpolgármesterét a bizottság munkájáról, a románok tűréshatáráról Cseke Péter Tamás kérdezte.
Ha jól tudom, az alkotmánymódosító parlamenti bizottság tagjának jelölték, időközben azonban „lefokozták” póttaggá. Ez hogyan történt?
A bizottság úgy döntött, túl nagy a testület létszáma, és ezt csökkenteni kell. Így Máté András Levente képviselő a bizottság tagja, én pedig az RMDSZ által javasolt póttagja vagyok. Ám a testület szabályzata értelmében a póttagok is részt vehetnek az ülésen, kifejthetik az álláspontjukat a napirenden lévő kérdésekről.
Mi történt eddig az alkotmánymódosító bizottságban?
Eddig öt ülésünk volt, és a legutóbbi volt az első alkalom, amikor talán érdemben kezdett el tárgyalni a bizottság arról, melyek is a feladatai. Az ezt megelőző üléseken csak az kristályosodott ki, hogy megalakul a Cristian Pârvulescu politológus vezette, szakértőkből álló Alkotmányozó Fórum. A gyanúm szerint ezzel a fórummal próbálják kikerülni azt, hogy a parlamenti bizottságban érdemi munka, vita legyen. Ugyanis az előző üléseken ahelyett, hogy érdemben dolgozott volna a bizottság, inkább huzavona folyt. A testület elnöke, Crin Antonescu szenátusi házelnök valahogy megpróbálta az Alkotmányozó Fórumra testálni azokat a szerintem nagyon fontos lehetőségeket, hogy komoly, érdemi vita folyjon az alkotmánymódosításról. Tartok attól, hogy ezt a fórumot paravánként fogják használni. Párhuzamosan terveznek majd közvitákat, ezeknek az eredményeit összesítik és sorrendbe állítják, és azt fogják majd nekünk mondani: az lehet, hogy a parlamenti bizottságnak más a véleménye, de lám, az Alkotmányozó Fórum, azaz a civil szféra, a szakértők ezt másképp látják. Vagyis gyanúm szerint a Szociál–Liberális Szövetség (USL) az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti bizottságra.
Varga Attila volt RMDSZ-es képviselő is tagja az Alkotmányozó Fórumnak. Ő azt nyilatkozta, hogy a parlamenti bizottság munkája az elsődleges, a honatyák nem kötelesek figyelembe venni a fórum ajánlásait. Ez nem ellentmondás?
Nézze, a parlamenti szakbizottságban is a szociál–liberálisok vannak többségben, és minden bizonnyal az sem véletlen, hogy az USL-hez közel álló Pârvulescu vezeti az Alkotmányozó Fórumot. Bár azt tudnám önnek mondani mondjuk két hónap múlva, hogy a sejtésem nem igazolódott be!
Mi történt a legutóbbi ülésen?
Valamennyi parlamenti párt beterjesztette azokat a témaköröket, területeket az alkotmányból, amelyeket szerinte módosítani kellene. A Demokrata-Liberális Párt például 13, a Dan Diaconescu Néppárt 24, az RMDSZ 27 ilyen témakört javasolt. A javaslatok nem arról szólnak, hogyan módosítanánk az adott témakörhöz tartozó alkotmányos előírásokat, csupán a módosítani kívánt területeket jelölik meg. Mi a felsorolásunkat a Romániát nemzetállamként meghatározó cikkellyel kezdtük, a második javaslatunk a történelmi kisebbségek államalkotó nemzetként való elismerése volt.
Mi lesz a sorsuk ezeknek a javaslatoknak?
A legutóbbi ülésen azt mondta a bizottság egyik, PSD-s alelnöke: a beérkezett témaköröket elemezve megállapíthatjuk – királyi többes volt, ami sértette a fülemet –, hogy vannak olyan felsorolt területek, amelyek nem képezik alkotmánymódosítási vita tárgyát. Nem mondta ugyan ki, de Románia nemzetállami jellegére utalt. Az alkotmány 152. cikkelyére hivatkozott, amely azt a három paragrafust sorolja fel, amelyek nem módosíthatók az alaptörvényben. Egyebek mellett nem lehet hozzányúlni a Románia nemzetállami jellegére vonatkozó cikkelyhez sem. A PSD-s alelnök bejelentését Crin Antonescu bizottsági elnök is azonnal felkarolta. Máté András képviselő kollégám erre úgy reagált: elfogadhatatlan számunkra, hogy bizonyos témákról még csak tárgyalni sem lehet. Hiszen – és ezt már én teszem hozzá, mert Máté András túlságosan is úriember volt ahhoz, hogy ezt elmondja – a bizottságot létrehozó kormányrendelet nem azt írja elő, hogy a parlamenti testület a román alkotmány módosításával foglalkozik, kivéve a 152. cikkelyt. A rendelet szerint a bizottság az alaptörvény egészével foglalkozik, a 152. pedig az egyik paragrafus a sok közül. Valószínűleg a következő ülésen erről komolyabb vita fog kialakulni. Ha ily módon söprik le az asztalról azt a javaslatunkat, hogy tárgyaljunk a nemzetállamiságról, akkor a továbbiakban arról sem lehet vita, hogy államalkotó tényezők-e a kisebbségek, és arról sem, hogy a magyar nyelv hivatalos státust kapjon bizonyos régiókban. Az első csatánk tehát az lesz, hogy elérjük: legalább érvekkel támaszthassuk alá, hogy szerintünk Románia miért nem nemzetállam.
Mi várható a bizottság következő ülésein?
A testület vezetősége összesíti és rendszerezi a beérkezett témajavaslatokat. Sok az átfedés. Több párt is javasolta, hogy az alkotmány korlátozza a sürgősségi kormányrendeletek számát. Az összesítés után ülésenként két-három témakört tárgyal majd a bizottság. Május 15-20. körül elkezdjük az egyes cikkelyek szövegszerű módosításait, a bizottság pedig kétharmados többséggel dönt a végső változatról. Ezzel egy időben megkezdi a közvitát az alkotmánymódosításról az Alkotmányozó Fórum is. A logikus az lenne, hogy a fórum és a parlamenti bizottság munkája párhuzamoson folyjék. Vagyis amikor a bizottság dönt az alkotmány egyes cikkelyeiről, akkor már figyelembe tudja venni a fórumban kialakult álláspontot az adott paragrafusokról.
Ilyen előjelek mellett van-e esély arra, hogy az RMDSZ „kisebbségspecifikus” javaslatait elfogadják?
Ha az USL-t nem tudjuk magunk mellé állítani, akkor erre kevés esélyt látok. Mert annak sem látom esélyét, hogy az USL-t alkotó pártok valamelyikét magunk mellé állítsuk. Én abban reménykedem azonban, hogy az Alkotmányozó Fórumban sikerül a javaslatainkról szóló vitákat szakmai síkra terelni. Az új régiókról szóló vita esetében is ugyanezt szeretnénk elérni. Meg kell nézni például azt, hány európai ország alkotmányában szerepel a nemzetállam meghatározás. Ezt nyilván a bizottságban is meg tudjuk tenni, ha nem születik olyan döntés, hogy a 152. cikkelyre hivatkozva lesöprik az asztalról a javaslatainkat. Ha ez a döntés születik, akkor csak az Alkotmányozó Fórumban zajló vitában reménykedhetünk.
Ön „újonc” a parlamentben. Hogyan történhetett meg, hogy az egyik legfontosabb parlamenti szakbizottságba javasolta az RMDSZ?
Tekintettel arra, hogy nincs jogászunk a szenátusban, és én az emberjogi, kisebbség- és egyházügyi bizottságnak elnöke vagyok, rám gondoltak, mert az alkotmánymódosítás valamennyire rokonterület. Három szakember is segíti a bizottsági elnöki munkámat. Például most éppen azon dolgoznak, hogy összehasonlítják az uniós tagállamok helyzetét a nemzetállamiság vonatkozásában. Kidolgozzák azt az érvrendszert, amellyel talán meg tudjuk győzni a bizottsági kollégákat, hogy ne érzelmek alapján, hanem eszükre hallgatva döntsenek.
Évekig Nagyvárad alpolgármestere volt. Hamar belejött a parlamenti munkába?
Az önkormányzati munkához szoktam, és a parlamentben egy egészen más világba csöppentem. A parlament olyan elméleti döntéseket hoz – törvényeket alkot –, amelyeknek a gyakorlatban óriási jelentőségük van, az önkormányzatok alkalmazzák a törvényeket – és ez lényeges különbség. A parlament más, és három hónap után elmondhatom, érdekes világ.
Az elmúlt hetekben a székelységgel kapcsolatos kérdések borzolják a kedélyeket Romániában. Előbb volt a székely zászló használatának ügye. Milyennek tűnt Nagyváradról a székelyzászló-botrány?
Tudni kell, hogy én csak húsz éve élek Nagyváradon, Marosvásárhelyen születtem. A családom egy része a férjem oldaláról most is a Székelyföldön él. Marosvásárhely a Székelyföld kapuja. Tehát én ilyen vegyes, partiumi-székelyföldi szemszögből tudom szemlélni ezt a kérdést. Bennem is megvan az a konokság, ami a székelyekben: törik, de nem hajlik. Azonban én tizenkét évet dolgoztam a Partiumban alpolgármesterként egy olyan városban, ahol a magyarság kisebbségben él. A székelyföldi kollégáinknak látniuk kell azt, hogy az erő az önkormányzatokban van. Az RMDSZ is azért szorgalmazza a decentralizációt, hogy minél nagyobb erejük legyen az önkormányzatoknak. Ebből kiindulva azt kell mondani: ott, ahol magyar polgármesterünk van, nem biztos, hogy arra van szükség, hogy fennhangon hirdessük azt, ami már úgyis tény. Hiszen a székely zászlók nem most kerültek ki a székelyföldi hivatalokra, hanem évekkel ezelőtt. Úgy hiszem, oda kell figyelni a román közösség tűréshatárára, és ezen a tűréshatáron belül kell cselekednünk. A tűréshatárt olyan ügyekben kell feszegetni, amelyek létkérdések számunkra. A székely zászlót ünnepi alkalmakkor – illetve máskor is, mert a törvény nem tiltja – kitűzhetjük, tehát nem ezzel kell a tűréshatárt feszegetni. Sokkal inkább lehet feszegetni, amikor a közigazgatási átszervezés kerül szóba, hiszen a jelenlegi kormányzati szándék szerint elvennék a hatalmat az önkormányzatoktól. Tehát nekem is nagyszerű érzés lobogtatni a székely zászlót, de nem ez a prioritás most, amikor ellenzékből, kisebbségként nagy horderejű döntéseket kell kivédenünk. Elsősorban az alkotmánymódosításra és az új régiók kialakítására gondolok.
Következett a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetés. Egyetértett azzal, hogy a demonstráción az RMDSZ ne vegyen részt?
Egyetértettem. Nem azért, mert nincs szükség tüntetésre. Hanem azokért a tragikus eseményekért, amelyek szintén Marosvásárhelyhez köthetők. Én ezeken a tragikus eseményeken személyesen részt vettem annak idején. Autonómiatüntetések szervezésével iszonyú nagy esélyt adunk annak, hogy olyan indulatok forduljanak egymással szembe, amelyeket aztán nem tudunk megállítani. Ezért az autonómiatüntetést szerintem nem kellett volna március 10-re, és nem kellett volna Marosvásárhelyre szervezni. A demonstrációt Hargita vagy Kovászna megyében kellett volna megtartani. Ezt megelőzően pedig olyan egyeztetésekre lett volna szükség, hogy együtt tudjon tüntetni a magyar közösség.
Hogyan kommentálja azt, hogy székelyföldi RMDSZ-vezetők részt vettek a tüntetésen és a szervezésben is segítettek?
Személyes döntésük volt, én nem örültem neki. Úgy gondolom, hogy ha az RMDSZ-en belüli többség úgy dönt, nem veszünk részt a tüntetésen, akkor azt mindenkinek figyelembe kellene venni. Az más kérdés, hogy az RMDSZ belső fórumain meg kell tudnunk győzni mindenkit a többség igazáról.
Lehet-e Partium–Székelyföld ellentétekről beszélni az RMDSZ-en belül?
Nem, semmiképpen sem. Másságról azonban igen. Mások a két régió prioritásai. Nagyon sokszor elmondtam, hogy egész más eszközeink vannak a Partiumban ugyanazon célok elérésére, mint a Székelyföldön. Mondok egy konkrét példát. Ha Nagyváradon a helyi önkormányzatban pénzt szeretnénk megszavaztatni egy magyar iskola számára, teszem azt, épületfelújításra, akkor azzal a ténnyel nézünk szembe, hogy van huszonegy román nemzetiségű tanácsos, aki inkább a román iskolának adna pénzt, és van hat magyar tanácsos. Ez a Székelyföldön egész másképp néz ki. Ebből következik, hogy a céljaink azonosak, de az eszközeink eltérőek. Nekünk az összes eszköztárat használnunk kell a céljaink elérésére.
Az RMDSZ májusban kongresszust tart. Most a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnökét kérdezem: mi a tétje ennek a kongresszusnak?
Számtalan körülmény módosult az utóbbi években. A kongresszus alapvető feladata az, hogy a módosult körülményekhez igazítsa, aktualizálja, átalakítsa programját, esetleg a célkitűzéseit és a célkitűzéseknek megfelelő akcióterveket. Ez a tétje a közelgő RMDSZ-kongresszusnak is. Tudomásul kell vennünk, hogy jelenleg egy óriási politikai többséggel állunk szemben Romániában. Ez szükségessé teszi azt, hogy másként közelítsük meg a céljainkat. A céljaink egyébként nem sokat módosultak. Többet közülük részben vagy teljes egészében megvalósítottunk. A mód, az ütemterv, amely alapján ezeket követni kell, az változhat a kongresszuson.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2013. március 20.
Aktív, kifejlett diákközösség él ebben a városban
Talpas Botond megvalósításokról, élményekről, tervekről
Három éve egyedül indult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség tisztújító választásán, versenytárs hiányában viszont a gyakorlatban kellett bizonyítania. Mandátuma alatt így csapatával és temérdek önkéntes segítségével a tettek, erősödés, fejlődés mentén a szervezet figyelmét a hiányos szektorokra terelte, számos partnerséget és együttműködést kötött, illetve közelebb hozta a diákságot a kincses városhoz, annak történelméhez, értékeihez, nem utolsósorban a diákszövetség egészéhez. Talpas Botond volt KMDSZ-elnökkel beszélgettünk.
– Február 15-én lejárt a mandátumod, ám továbbra is szorosan együttműködsz a KMDSZ-szel. Milyen kapcsolatod volt Zsigmond Jocó elődöddel?
– Volt egy időszak, amikor nekem is megadatott, hogy elődömmel együtt dolgozhassak, 2010-ben azonban egy teljesen megújult közösség vette át a feladatokat, a régi tagok pedig hazaköltöztek, családot alapítottak vagy külföldre utaztak. A mostani csapat nagy része indulásakor fiatalabb volt a diákszervezetnél, ma már több mint három éve működünk együtt, így baráti kapcsolatok, szoros együttműködés alakult ki közöttünk. A február 15. nem jelentett komolyabb határkövet, ugyanis a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának diákszenátoraként továbbra is tevékenykedem, emellett egyelőre az elnöki tisztség átadásának időszakában vagyunk, így a KMDSZ-szel mindennapi kapcsolatban állok.
– 2009 végén egy Bertnard Russel-idézettel kezdted a választási beszéded. Hogy érzed, sikerült elnöki tisztséged alatt továbblendíteni a haladás kerekét?
– Amikor 2010-ben a mellettem felsorakozó csapattal leültünk, hogy kialakítsuk, megbeszéljük a szervezeten belüli terveinket, már többünknek volt ilyen típusú tapasztalata (diáktanács, önkéntes programok stb.), ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen csapattal kezdtem. Természetesen voltak hiányosságok, sokszor megbotlottunk, és előfordult, hogy olyan problémákkal szembesültünk, amelyekre nem számítottunk, de a három év alatt elindultunk abba az irányba, amelynek eredményeként látványos az előrelépés.
– Csapatod és a teljes közösség segítségével sok mindent létrehoztál, megerősítettél. Mit tartasz mégis a legnagyobb megvalósításnak?
– A ’90-es évek óta a város, a magyar közösség és a diákközösség maga sokat változott, a KMDSZ-nek volt ugyan beágyazódása, elődeink sokat letettek az asztalra, de hiányzott a szervezet szolgáltatói jellege, kereste helyét a 21. század Kolozsvárjában. Az ELTE Karrierközpont mintájára újraindult a Karrieriroda, ezt követően pedig keretmegállapodást is kötött. A Karrieriroda, amely már online felületen is működik, elméleti képzéseket, állásbörzéket szervez, illetve hangsúlyt fektet a gyakorlati oktatásra is, amelyet a bolognai rendszer bevezetése után a diákság nagyon hiányolt. Kialakult egy nagyon jó csapat és állandó partnerségek, megállapodást kötöttünk a BBTE magyar tagozatával és a Sapientia EMTE-vel is, de az Omnipass és Studcard diákigazolványoknak is partnerei lettünk, amelyek ezután három nyelven igényelhetők. Elindítottunk egy magyar sportklubot, a Sportirodát, amelynek kosárcsapata idén a megyei ligában is játszik.
Kiemelt eredmény továbbá, hogy a magyar diákok szerepet vállalhatnak az egyetem érdekvédelmében, a BBTE új tanügyi törvénye ugyanis nemcsak a magyar tagozatnak, de a diákoknak is autonómiát adott, saját működési és választási szabályzattal. Emellett képzések és más programok által sikerült megteremteni a kellő felkészültséget, és összehangolni a magyar diákképviselők munkáját.
A Kolozsváron tevékenykedő különböző szakosztályok, szakkörök, klubok és szakkollégiumok összehangolása nemcsak papíron működik, hanem a gyakorlatban is rendszerezettnek és hatékonynak bizonyult, a KMDSZ, a diákképviselők és szakosztályok pedig valósággal kiegészítik egymás munkáját.
Rendezvényekben is gazdagodtunk, illetve a már hagyományossá vált eseményeinket felduzzasztottuk és továbbfejlesztettük, a Diáknapok például tavaly 1700 versenyzővel és több mint száz önkéntessel startolt, valamint öt napra nőtte ki magát. Emellett meg kell említenünk az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát és a gólyaprogramokon belül a Gólyák Nyári Egyetemét is, hiszen ezek iránt úgyszintén kiemelt az érdeklődés. Társszervezőként csatlakoztunk a Kolozsvári Magyar Napokhoz, az Ifjúsági Főváros 2015. projekt ügyét is igyekszünk előre vinni, emellett a BBTE-vel karöltve megnyertük a 2015-ös Országos Diákköri Konferencia szervezési jogát, amelyre 65 éve nem volt példa. Úgy érzem, a KMDSZ a kisebb ügyek, különböző problémák és megoldandó kérdések esetén is jelen volt, és jelen voltak azok a partnerek is, akikkel a szervezet együttműködik. Természetesen maradtak hiányosságok, illetve olyan kezdeményezések, projektek, amelyekre nem jutott elég idő, de örülök, hogy többen viszik tovább a szervezet működését, feladat ugyanis maradt bőven.
– Milyen személyes élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtál ez idő alatt?
– A legcsodálatosabb az, hogy rengeteg emberrel ismerkedtem meg, amely egyszersmind temérdek tapasztalatot és élethelyzetet is jelent, hiszen együtt dolgoztam baráttal, ismerőssel, diákokkal, de tanárral vagy akár politikussal is. Szerencsésnek érzem magam, hiszen a családom is mellettem volt, támogatott. Hálás vagyok azért, hogy megtapasztalhattam azt is, milyen egy érett csapattal együttműködni, milyen nyitott, kezdeményező, szerepet vállaló emberekkel alkotni, létrehozni. Aktív és kifejlett diákközösség él ebben a városban, aki a maga hibáival és hiányosságaival bár, de fel tud sorakozni a város ügyei és értékei mentén. Ez rengeteget jelent számomra.
– Hogyan és merre vezérelnek terveid ezután?
– Októberben beiratkoztam doktori iskolába, tehát folytatom a tanulmányaimat, de közösségi tevékenységekkel szeretnék foglalkozni, mert úgy érzem, hogy rengeteget kaptam attól a közösségtől, amely születésem óta hol ilyen, hol olyan formában körülvesz engem. Emellett az Ifjúsági Főváros 2015. projekt összehangolásában is szerepet vállalok, ahol figyelmem a magyar fiatalok, a magyar nyelv, kultúra megfelelő képviseletére irányul. A projekthez való hozzájárulásom valószínűleg ki fogja tölteni szabad óráimat, de emellett továbbra is igyekszem időt fordítani a mandátumom alatt indult, és a doktori témámhoz közel álló Igen, tessék! mozgalomra, amely a magyar közösségért, a színvonalas magyar nyelvhasználat támogatásaként jött létre.
Szabadság (Kolozsvár),
Talpas Botond megvalósításokról, élményekről, tervekről
Három éve egyedül indult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség tisztújító választásán, versenytárs hiányában viszont a gyakorlatban kellett bizonyítania. Mandátuma alatt így csapatával és temérdek önkéntes segítségével a tettek, erősödés, fejlődés mentén a szervezet figyelmét a hiányos szektorokra terelte, számos partnerséget és együttműködést kötött, illetve közelebb hozta a diákságot a kincses városhoz, annak történelméhez, értékeihez, nem utolsósorban a diákszövetség egészéhez. Talpas Botond volt KMDSZ-elnökkel beszélgettünk.
– Február 15-én lejárt a mandátumod, ám továbbra is szorosan együttműködsz a KMDSZ-szel. Milyen kapcsolatod volt Zsigmond Jocó elődöddel?
– Volt egy időszak, amikor nekem is megadatott, hogy elődömmel együtt dolgozhassak, 2010-ben azonban egy teljesen megújult közösség vette át a feladatokat, a régi tagok pedig hazaköltöztek, családot alapítottak vagy külföldre utaztak. A mostani csapat nagy része indulásakor fiatalabb volt a diákszervezetnél, ma már több mint három éve működünk együtt, így baráti kapcsolatok, szoros együttműködés alakult ki közöttünk. A február 15. nem jelentett komolyabb határkövet, ugyanis a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának diákszenátoraként továbbra is tevékenykedem, emellett egyelőre az elnöki tisztség átadásának időszakában vagyunk, így a KMDSZ-szel mindennapi kapcsolatban állok.
– 2009 végén egy Bertnard Russel-idézettel kezdted a választási beszéded. Hogy érzed, sikerült elnöki tisztséged alatt továbblendíteni a haladás kerekét?
– Amikor 2010-ben a mellettem felsorakozó csapattal leültünk, hogy kialakítsuk, megbeszéljük a szervezeten belüli terveinket, már többünknek volt ilyen típusú tapasztalata (diáktanács, önkéntes programok stb.), ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen csapattal kezdtem. Természetesen voltak hiányosságok, sokszor megbotlottunk, és előfordult, hogy olyan problémákkal szembesültünk, amelyekre nem számítottunk, de a három év alatt elindultunk abba az irányba, amelynek eredményeként látványos az előrelépés.
– Csapatod és a teljes közösség segítségével sok mindent létrehoztál, megerősítettél. Mit tartasz mégis a legnagyobb megvalósításnak?
– A ’90-es évek óta a város, a magyar közösség és a diákközösség maga sokat változott, a KMDSZ-nek volt ugyan beágyazódása, elődeink sokat letettek az asztalra, de hiányzott a szervezet szolgáltatói jellege, kereste helyét a 21. század Kolozsvárjában. Az ELTE Karrierközpont mintájára újraindult a Karrieriroda, ezt követően pedig keretmegállapodást is kötött. A Karrieriroda, amely már online felületen is működik, elméleti képzéseket, állásbörzéket szervez, illetve hangsúlyt fektet a gyakorlati oktatásra is, amelyet a bolognai rendszer bevezetése után a diákság nagyon hiányolt. Kialakult egy nagyon jó csapat és állandó partnerségek, megállapodást kötöttünk a BBTE magyar tagozatával és a Sapientia EMTE-vel is, de az Omnipass és Studcard diákigazolványoknak is partnerei lettünk, amelyek ezután három nyelven igényelhetők. Elindítottunk egy magyar sportklubot, a Sportirodát, amelynek kosárcsapata idén a megyei ligában is játszik.
Kiemelt eredmény továbbá, hogy a magyar diákok szerepet vállalhatnak az egyetem érdekvédelmében, a BBTE új tanügyi törvénye ugyanis nemcsak a magyar tagozatnak, de a diákoknak is autonómiát adott, saját működési és választási szabályzattal. Emellett képzések és más programok által sikerült megteremteni a kellő felkészültséget, és összehangolni a magyar diákképviselők munkáját.
A Kolozsváron tevékenykedő különböző szakosztályok, szakkörök, klubok és szakkollégiumok összehangolása nemcsak papíron működik, hanem a gyakorlatban is rendszerezettnek és hatékonynak bizonyult, a KMDSZ, a diákképviselők és szakosztályok pedig valósággal kiegészítik egymás munkáját.
Rendezvényekben is gazdagodtunk, illetve a már hagyományossá vált eseményeinket felduzzasztottuk és továbbfejlesztettük, a Diáknapok például tavaly 1700 versenyzővel és több mint száz önkéntessel startolt, valamint öt napra nőtte ki magát. Emellett meg kell említenünk az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát és a gólyaprogramokon belül a Gólyák Nyári Egyetemét is, hiszen ezek iránt úgyszintén kiemelt az érdeklődés. Társszervezőként csatlakoztunk a Kolozsvári Magyar Napokhoz, az Ifjúsági Főváros 2015. projekt ügyét is igyekszünk előre vinni, emellett a BBTE-vel karöltve megnyertük a 2015-ös Országos Diákköri Konferencia szervezési jogát, amelyre 65 éve nem volt példa. Úgy érzem, a KMDSZ a kisebb ügyek, különböző problémák és megoldandó kérdések esetén is jelen volt, és jelen voltak azok a partnerek is, akikkel a szervezet együttműködik. Természetesen maradtak hiányosságok, illetve olyan kezdeményezések, projektek, amelyekre nem jutott elég idő, de örülök, hogy többen viszik tovább a szervezet működését, feladat ugyanis maradt bőven.
– Milyen személyes élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtál ez idő alatt?
– A legcsodálatosabb az, hogy rengeteg emberrel ismerkedtem meg, amely egyszersmind temérdek tapasztalatot és élethelyzetet is jelent, hiszen együtt dolgoztam baráttal, ismerőssel, diákokkal, de tanárral vagy akár politikussal is. Szerencsésnek érzem magam, hiszen a családom is mellettem volt, támogatott. Hálás vagyok azért, hogy megtapasztalhattam azt is, milyen egy érett csapattal együttműködni, milyen nyitott, kezdeményező, szerepet vállaló emberekkel alkotni, létrehozni. Aktív és kifejlett diákközösség él ebben a városban, aki a maga hibáival és hiányosságaival bár, de fel tud sorakozni a város ügyei és értékei mentén. Ez rengeteget jelent számomra.
– Hogyan és merre vezérelnek terveid ezután?
– Októberben beiratkoztam doktori iskolába, tehát folytatom a tanulmányaimat, de közösségi tevékenységekkel szeretnék foglalkozni, mert úgy érzem, hogy rengeteget kaptam attól a közösségtől, amely születésem óta hol ilyen, hol olyan formában körülvesz engem. Emellett az Ifjúsági Főváros 2015. projekt összehangolásában is szerepet vállalok, ahol figyelmem a magyar fiatalok, a magyar nyelv, kultúra megfelelő képviseletére irányul. A projekthez való hozzájárulásom valószínűleg ki fogja tölteni szabad óráimat, de emellett továbbra is igyekszem időt fordítani a mandátumom alatt indult, és a doktori témámhoz közel álló Igen, tessék! mozgalomra, amely a magyar közösségért, a színvonalas magyar nyelvhasználat támogatásaként jött létre.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 20.
Büntetendő
Jól emlékszünk, a székely zászló használatát olyan, pattanásig feszült légkör megteremtésével próbálták elfojtani a konfliktusra éhes politikusok és a román média balhéhajhászai, hogy az alacsony ingerküszöbbel rendelkezők ösztönszerűen undorodva forduljanak el a mesterségesen létrehozott problémától.
Az ellenséges hangulat gerjesztésében minden olyan jól ismert segédanyag előkerült, ami rendszerint alaposan felhergeli a közvéleményt, így nem hiányozhatott a mocskolódó műsorok témafelvezető képkockái közül a Iancu-bábu akasztásáról szóló kisfilmecske vagy a videomegosztókon talált románzászló-felgyújtás.
Na de ez is lecsengett valahogy. A március 10-ei marosvásárhelyi autonómiatüntetés már felemelő hangulatban zajlott le, 15-én pedig az ünnepet csak a zord időjárás zavarta meg. Azért kivétel most is akadt, de az Új Jobboldal néhány tucat bérencének sikertelen aradi székelyzászló-égetése inkább bohózatba illő volt, mintsem felháborító. Azt viszont, ami hétfő este a fellegvári futballstadionban történt Kolozsváron, nem szabad tétlenül néznünk. A vasutashagyományok miatt eddig a CFR csapatával baráti viszonyt színlelő Bukaresti Rapid huligánjai ugyanis a magyar zászló senki által sem zavartatott, nyilvános felgyújtásával olyasmit tettek, ami nem heccelés, hanem sokkal több: súlyosan büntetendő.
Tudjuk, hogy a pénteki sorsdöntő magyar–román válogatott mecscset nézők nélkül rendezik Budapesten néhány tucatnyi kretén Izrael-gyalázása miatt. A magyarzászló-égetésből eszünkben sincs végeláthatatlan etnikai perpatvart kavarni – még egy jó kis botránytévéadónk sincs, ahol kitombolhatnánk magunkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy nekünk nem áll módunkban kizárni bolygónkról az Új Jobboldalt, és a román futballhuligánokat sem tilthatjuk el örökre. Van viszont érdekképviseletünk, amely ilyen egyértelmű helyzetekben köteles minden lehetséges fórumon fellépni: tudjuk, hogy a nemzetközi futballban nagyon erős a gyűlöletellenes harc, a zászlóégetés pedig egy jogállamban büntetőjogi kategória. Éppen ezért mi csupán azt várjuk, hogy a futballszövetség és a bíróság is eljárjon az ügyben, és súlyosan, példamutatóan büntessen.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),
Jól emlékszünk, a székely zászló használatát olyan, pattanásig feszült légkör megteremtésével próbálták elfojtani a konfliktusra éhes politikusok és a román média balhéhajhászai, hogy az alacsony ingerküszöbbel rendelkezők ösztönszerűen undorodva forduljanak el a mesterségesen létrehozott problémától.
Az ellenséges hangulat gerjesztésében minden olyan jól ismert segédanyag előkerült, ami rendszerint alaposan felhergeli a közvéleményt, így nem hiányozhatott a mocskolódó műsorok témafelvezető képkockái közül a Iancu-bábu akasztásáról szóló kisfilmecske vagy a videomegosztókon talált románzászló-felgyújtás.
Na de ez is lecsengett valahogy. A március 10-ei marosvásárhelyi autonómiatüntetés már felemelő hangulatban zajlott le, 15-én pedig az ünnepet csak a zord időjárás zavarta meg. Azért kivétel most is akadt, de az Új Jobboldal néhány tucat bérencének sikertelen aradi székelyzászló-égetése inkább bohózatba illő volt, mintsem felháborító. Azt viszont, ami hétfő este a fellegvári futballstadionban történt Kolozsváron, nem szabad tétlenül néznünk. A vasutashagyományok miatt eddig a CFR csapatával baráti viszonyt színlelő Bukaresti Rapid huligánjai ugyanis a magyar zászló senki által sem zavartatott, nyilvános felgyújtásával olyasmit tettek, ami nem heccelés, hanem sokkal több: súlyosan büntetendő.
Tudjuk, hogy a pénteki sorsdöntő magyar–román válogatott mecscset nézők nélkül rendezik Budapesten néhány tucatnyi kretén Izrael-gyalázása miatt. A magyarzászló-égetésből eszünkben sincs végeláthatatlan etnikai perpatvart kavarni – még egy jó kis botránytévéadónk sincs, ahol kitombolhatnánk magunkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy nekünk nem áll módunkban kizárni bolygónkról az Új Jobboldalt, és a román futballhuligánokat sem tilthatjuk el örökre. Van viszont érdekképviseletünk, amely ilyen egyértelmű helyzetekben köteles minden lehetséges fórumon fellépni: tudjuk, hogy a nemzetközi futballban nagyon erős a gyűlöletellenes harc, a zászlóégetés pedig egy jogállamban büntetőjogi kategória. Éppen ezért mi csupán azt várjuk, hogy a futballszövetség és a bíróság is eljárjon az ügyben, és súlyosan, példamutatóan büntessen.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 20.
Milliókkal tartoznak az ingázóknak
Több mint négyezer háromszéki diák ingázik naponta lakóhelyéről iskolába, és nyolcszázötven pedagógus jár városról falura, illetve faluról városra tanítani, utazási költségeiket az oktatási minisztérium, illetve az önkormányzatok lennének kötelesek megtéríteni, de az elmaradások megközelítik a kétmillió lejt, ebből egy korszerű iskolát lehetne építeni – közölte tegnapi tájékoztatóján Keresztély Irma főtanfelügyelő.
Kovászna megyében még az elemisták közül is három-négyszázan ingáznak, mert a városon dolgozó falusi szülők némelyike reggelente viszi magával gyermekét, és városon iskoláztatja, de az ő utazási költségeit nem téríti meg senki, mert egy-két kivétellel minden településen működik elemi iskola. A gimnazisták közül több százan iskolabusszal jutnak el lakóhelyükről a községközponti iskolába, nekik nem kell fizetniük az utazásért, ám a törvény szerint az állam törlesztené azoknak a falusi középiskolásoknak a költségeit, akiknek maguknak kell megoldaniuk az ingázást. Háromszéken 2699 középiskolás diák utazik naponta, tavaly októbertől mostanig 1,6 millió lejjel tartozik nekik a szaktárca, mely összeget a megyei tanfelügyelőségen keresztül kellene eljuttatnia az érintett iskolákba. Keresztély Irma szerint a minisztériumnak meg kellene határoznia a kilométerenkénti felső árhatárt, mert jelenleg minden szállító annyiért kínálja a diákoknak a bérletet, amennyiért akarja, és ha az adott régióban nincs az illető cégnek vetélytársa, hihetetlenül magasra emeli az árat, ahogy ez Háromszéken több helyen is történik. Az iskolák bentlakásaiban a helyek több mint fele üres, de a középiskolás ingázók inkább utaznak naponta, mintsem bentlakásba menjenek, mert falun sok gazdálkodó családnak egyetlen biztos készpénzjövedelme a gyermek ösztöndíja vagy a 180 lejes iskolapénz – véli a főtanfelügyelő.
A pedagógusok ingázási költségeivel is hasonló a helyzet, ezt ellenben a helyi önkormányzatoknak kellene megtéríteniük, aminek csak részben tesznek eleget. A 851 ingázó oktatónak százharmincegyezer lejjel tartoznak a polgármesteri hivatalok, ennek kétharmada tavalyi adósság.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Több mint négyezer háromszéki diák ingázik naponta lakóhelyéről iskolába, és nyolcszázötven pedagógus jár városról falura, illetve faluról városra tanítani, utazási költségeiket az oktatási minisztérium, illetve az önkormányzatok lennének kötelesek megtéríteni, de az elmaradások megközelítik a kétmillió lejt, ebből egy korszerű iskolát lehetne építeni – közölte tegnapi tájékoztatóján Keresztély Irma főtanfelügyelő.
Kovászna megyében még az elemisták közül is három-négyszázan ingáznak, mert a városon dolgozó falusi szülők némelyike reggelente viszi magával gyermekét, és városon iskoláztatja, de az ő utazási költségeit nem téríti meg senki, mert egy-két kivétellel minden településen működik elemi iskola. A gimnazisták közül több százan iskolabusszal jutnak el lakóhelyükről a községközponti iskolába, nekik nem kell fizetniük az utazásért, ám a törvény szerint az állam törlesztené azoknak a falusi középiskolásoknak a költségeit, akiknek maguknak kell megoldaniuk az ingázást. Háromszéken 2699 középiskolás diák utazik naponta, tavaly októbertől mostanig 1,6 millió lejjel tartozik nekik a szaktárca, mely összeget a megyei tanfelügyelőségen keresztül kellene eljuttatnia az érintett iskolákba. Keresztély Irma szerint a minisztériumnak meg kellene határoznia a kilométerenkénti felső árhatárt, mert jelenleg minden szállító annyiért kínálja a diákoknak a bérletet, amennyiért akarja, és ha az adott régióban nincs az illető cégnek vetélytársa, hihetetlenül magasra emeli az árat, ahogy ez Háromszéken több helyen is történik. Az iskolák bentlakásaiban a helyek több mint fele üres, de a középiskolás ingázók inkább utaznak naponta, mintsem bentlakásba menjenek, mert falun sok gazdálkodó családnak egyetlen biztos készpénzjövedelme a gyermek ösztöndíja vagy a 180 lejes iskolapénz – véli a főtanfelügyelő.
A pedagógusok ingázási költségeivel is hasonló a helyzet, ezt ellenben a helyi önkormányzatoknak kellene megtéríteniük, aminek csak részben tesznek eleget. A 851 ingázó oktatónak százharmincegyezer lejjel tartoznak a polgármesteri hivatalok, ennek kétharmada tavalyi adósság.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 20.
Elismerések az államfőtől
A március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmából nyolc székelyföldi személynek adományozott magas rangú állami kitüntetést Áder János. A magyar államfő által adományozott kitüntetéseket szerda este vették át Csíkszeredában.
„Olyan emberekről van szó, akik választott hivatásukat hittel végezték és végzik a mai napig. Köztük van a Tatros-völgyében élő képzőművész, a gyimesi csángó kultúra tolmácsolója, illetve a gyógyítás mellett a tudományos munkát is magas színvonalon végző orvos. Díjazunk olyan nyugdíjas pedagógust, aki a közösség érdekében is sokat tett. Itt van a székelyföldi filharmónia alapítója, illetve egy olyan személy is, akit a kiszolgáltatott gyerekek segítőjeként ismernek. Van lapszerkesztő, valamint olyan egyetemi professzor, aki a Sapientia egyetem akkreditációs folyamatának elősegítőjeként is tevékenykedett. És köztük van az erdélyi katolikus közösség lelki gyarapodását szolgáló ferences szerzetes is” – sorolta köszöntőjében az átadási ünnepség házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki egyúttal azt üzente a mai nemzedéknek, hogy keressék fel a kitüntetetteket, és tanuljanak el tőlük mindent, amit csak lehet. A kitüntetettek
Szép Sándornak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vegyészmérnök professzorának egyetemfejlesztési és az akkreditációs folyamatban végzett munkájáért, kiemelkedő oktatói tevékenysége elismeréseként Áder János a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta.
Az 1944-ben született gyimesfelsőloki festőművész, Antal Imre – a szülőföld szeretetét sugárzó, a gyimesi táj szépségeit megörökítő művészi munkája elismeréseként – Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Két, Székelyudvarhelyen dolgozó személyiséget is kitüntettek. Balla Árpád nyugdíjas gyermekgyógyász-főorvos több évtizedes gyógyító munkáját és az erdélyi magyar orvostársadalom érdekében végzett tevékenységét Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el a magyar államfő. Ugyanebben a kitüntetésben részesült a Székelyföldi Filharmónia alapítójaként ismert, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, Bodurian János hegedűtanár.
Áder János az 1928-ban Csíkszeredában született Bartha Magdolna nyugdíjas tanárnő több évtizedes munkáját is Magyar Arany Érdemkereszttel díjazta, akárcsak Fülöp G. Dénesné, Ilonáét, aki a marosvásárhelyi vártemplomi diakóniai központ és a Lazarenum Alapítvány intézetigazgatójaként az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú tevékenységével érdemelte ki a magyar állami kitüntetést. Gálfalvi György marosvásárhelyi író, szerkesztő gazdag irodalmi munkásságát a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével ismerte el Áder János.
Nyolcadikként P. Nagy Istvánt, Tarziciusz atyát, ferences szerzetest díjazták – Magyar Arany Érdemkereszttel –, akit az erdélyi katolikus közösség lelki és szellemi gondozásáért, illetve életpályája elismeréseként tüntetett ki Magyarország államfője.
Kozán István
Székelyhon.ro,
A március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmából nyolc székelyföldi személynek adományozott magas rangú állami kitüntetést Áder János. A magyar államfő által adományozott kitüntetéseket szerda este vették át Csíkszeredában.
„Olyan emberekről van szó, akik választott hivatásukat hittel végezték és végzik a mai napig. Köztük van a Tatros-völgyében élő képzőművész, a gyimesi csángó kultúra tolmácsolója, illetve a gyógyítás mellett a tudományos munkát is magas színvonalon végző orvos. Díjazunk olyan nyugdíjas pedagógust, aki a közösség érdekében is sokat tett. Itt van a székelyföldi filharmónia alapítója, illetve egy olyan személy is, akit a kiszolgáltatott gyerekek segítőjeként ismernek. Van lapszerkesztő, valamint olyan egyetemi professzor, aki a Sapientia egyetem akkreditációs folyamatának elősegítőjeként is tevékenykedett. És köztük van az erdélyi katolikus közösség lelki gyarapodását szolgáló ferences szerzetes is” – sorolta köszöntőjében az átadási ünnepség házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki egyúttal azt üzente a mai nemzedéknek, hogy keressék fel a kitüntetetteket, és tanuljanak el tőlük mindent, amit csak lehet. A kitüntetettek
Szép Sándornak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vegyészmérnök professzorának egyetemfejlesztési és az akkreditációs folyamatban végzett munkájáért, kiemelkedő oktatói tevékenysége elismeréseként Áder János a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta.
Az 1944-ben született gyimesfelsőloki festőművész, Antal Imre – a szülőföld szeretetét sugárzó, a gyimesi táj szépségeit megörökítő művészi munkája elismeréseként – Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Két, Székelyudvarhelyen dolgozó személyiséget is kitüntettek. Balla Árpád nyugdíjas gyermekgyógyász-főorvos több évtizedes gyógyító munkáját és az erdélyi magyar orvostársadalom érdekében végzett tevékenységét Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el a magyar államfő. Ugyanebben a kitüntetésben részesült a Székelyföldi Filharmónia alapítójaként ismert, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, Bodurian János hegedűtanár.
Áder János az 1928-ban Csíkszeredában született Bartha Magdolna nyugdíjas tanárnő több évtizedes munkáját is Magyar Arany Érdemkereszttel díjazta, akárcsak Fülöp G. Dénesné, Ilonáét, aki a marosvásárhelyi vártemplomi diakóniai központ és a Lazarenum Alapítvány intézetigazgatójaként az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú tevékenységével érdemelte ki a magyar állami kitüntetést. Gálfalvi György marosvásárhelyi író, szerkesztő gazdag irodalmi munkásságát a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével ismerte el Áder János.
Nyolcadikként P. Nagy Istvánt, Tarziciusz atyát, ferences szerzetest díjazták – Magyar Arany Érdemkereszttel –, akit az erdélyi katolikus közösség lelki és szellemi gondozásáért, illetve életpályája elismeréseként tüntetett ki Magyarország államfője.
Kozán István
Székelyhon.ro,
2013. március 20.
Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,
2013. március 21.
Turizmusra szakosodott ENSZ-diplomata
Szórványban nem mindig magyar szervezeteknél, intézményeknél bukkan fel egy-egy magyar név, legtöbbször román, vagy nemzetközi szervezeteknél is tevékenykednek talpraesett, okos, lelkes magyar fiatalok.
Saszet Brigitta nevét egy civilszervezetnél fedeztem fel olyan minősítésben, mely mellett nem tudtam elmenni: ENSZ-diplomataként utazik Bukarestbe, hogy ott Aradot képviselve belekóstoljon a parlamenti döntéshozatali szimulációba.
Nem kis dolog, el is gondolkodtatott, hogyan érheti el valaki azt, hogy 26 éves korában egy ilyen felelősségteljes küldetésben legyen része.
Megkerestem Brigit, aki készséggel, kedvesen állt a rendelkezésemre.
– Ki az a Saszet Brigitta? Honnan indult? Mivel foglalkozik?
– Egy fiatal, lelkes, tenni akaró lány, aki változtatni szeretne a világon, amelyben él. Gazdasági profilú egyetemet végeztem, majd üzleti turizmusból és vállalkozói ügyintézésből mesteriztem. Turizmus profilú vállalkozást indítottam öt évvel ezelőtt, amely azóta is igen jól működik, emellett aktívan tevékenykedek az Aradi Mozgalomnál, és egyéb önkéntes munkálatokban is részt veszek.
Tagja vagyok a Vezetőképző Aradi Akadémiának, ez az Aradi Mozgalom egy projektje, mely városunk leendő vezetőgenerációját kívánja kinevelni.
Amire büszke vagyok, hogy Adrian N. Sereş kollégámmal közösen több eseményt szerveztünk, bonyolítottunk le, valamint egy dokumentumfilmet is készítettünk a Hirschl Színház megmentése érdekében.
Már a líceumban részt vettem mindenféle vitákon, szerettem szónokolni, mindig jót akartam tenni környezetemnek, ebből is adódik, hogy szívvel-lélekkel szeretek önkénteskedni. Úgy érzem, hogy eléggé megdolgoztam azért, amit ez idáig sikerült elérnem az életemben, de én is lent kezdtem, lépésről lépésre haladtam az úton. Nem volt könnyű, de a sok-sok elégtétel és a hálás köszönetek kárpótolnak mindenért.
– Mesélj erről a projektről, kinevezésről – ha úgy tetszik…
– Jelenleg egy nagyon érdekes projekt része lehetek: Bukarestben az Emberi Jogi Tanács keretében UNESCO-képviselőként veszek részt egy ENSZ döntéshozatali szimulációban (a fennebb említett Adrian N. Sereş is részt vesz az eseményen – szerk. megj.).
A BISMUN-projekt március 20–25. között zajlik Bukarestben a parlament épületében. Eredetileg egy hosszú angol címe van – BISMUN 2013 – Bucharest International Student Model United Nations – és számos nemzetközi ifjúsági egyesület, szervezet képviselteti magát.
A BISMUN-projekt egy európai döntéshozatali szimuláció, lehetőséget biztosít a világ minden részéről érkező fiatalnak, hogy megismerhessék a döntéshozatal menetét.
– Miért éppen te?
– A jelentkezés online történt, számos jelentkező közül választottak ki. Nagyon megtisztelő és motiváló ez az esély, ami megadatott most nekem, hiszen ebben a projektben a világ minden tájáról lesznek jelen fiatalok, akiknek már tapasztalata van ezen a területen.
– Miről lesz szó Bukarestben?
– Idén az emberiség két óriási problémája lesz terítéken ezen a konferencián: az éghajlati viszonyok változásainak tulajdonítható kivándorlás, valamint az eutanáziához és az öngyilkossághoz való jog.
Nagy erőkkel és minden energiámmal készülök erre a küldetésre. Az UNESCO képviselőjeként óriási felelősséggel és fontossággal bír ez, biztos vagyok benne, hogy sok hasznos tapasztalattal térek majd haza a fővárosból.
Jelenleg nagyon izgatott vagyok az előttem álló esemény miatt, türelmetlenül várom már, hogy megérkezzek és szívjam magamba a rengeteg információt, valamint ismerkedjek, barátkozzak, és igazi diplomatává váljak.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),
Szórványban nem mindig magyar szervezeteknél, intézményeknél bukkan fel egy-egy magyar név, legtöbbször román, vagy nemzetközi szervezeteknél is tevékenykednek talpraesett, okos, lelkes magyar fiatalok.
Saszet Brigitta nevét egy civilszervezetnél fedeztem fel olyan minősítésben, mely mellett nem tudtam elmenni: ENSZ-diplomataként utazik Bukarestbe, hogy ott Aradot képviselve belekóstoljon a parlamenti döntéshozatali szimulációba.
Nem kis dolog, el is gondolkodtatott, hogyan érheti el valaki azt, hogy 26 éves korában egy ilyen felelősségteljes küldetésben legyen része.
Megkerestem Brigit, aki készséggel, kedvesen állt a rendelkezésemre.
– Ki az a Saszet Brigitta? Honnan indult? Mivel foglalkozik?
– Egy fiatal, lelkes, tenni akaró lány, aki változtatni szeretne a világon, amelyben él. Gazdasági profilú egyetemet végeztem, majd üzleti turizmusból és vállalkozói ügyintézésből mesteriztem. Turizmus profilú vállalkozást indítottam öt évvel ezelőtt, amely azóta is igen jól működik, emellett aktívan tevékenykedek az Aradi Mozgalomnál, és egyéb önkéntes munkálatokban is részt veszek.
Tagja vagyok a Vezetőképző Aradi Akadémiának, ez az Aradi Mozgalom egy projektje, mely városunk leendő vezetőgenerációját kívánja kinevelni.
Amire büszke vagyok, hogy Adrian N. Sereş kollégámmal közösen több eseményt szerveztünk, bonyolítottunk le, valamint egy dokumentumfilmet is készítettünk a Hirschl Színház megmentése érdekében.
Már a líceumban részt vettem mindenféle vitákon, szerettem szónokolni, mindig jót akartam tenni környezetemnek, ebből is adódik, hogy szívvel-lélekkel szeretek önkénteskedni. Úgy érzem, hogy eléggé megdolgoztam azért, amit ez idáig sikerült elérnem az életemben, de én is lent kezdtem, lépésről lépésre haladtam az úton. Nem volt könnyű, de a sok-sok elégtétel és a hálás köszönetek kárpótolnak mindenért.
– Mesélj erről a projektről, kinevezésről – ha úgy tetszik…
– Jelenleg egy nagyon érdekes projekt része lehetek: Bukarestben az Emberi Jogi Tanács keretében UNESCO-képviselőként veszek részt egy ENSZ döntéshozatali szimulációban (a fennebb említett Adrian N. Sereş is részt vesz az eseményen – szerk. megj.).
A BISMUN-projekt március 20–25. között zajlik Bukarestben a parlament épületében. Eredetileg egy hosszú angol címe van – BISMUN 2013 – Bucharest International Student Model United Nations – és számos nemzetközi ifjúsági egyesület, szervezet képviselteti magát.
A BISMUN-projekt egy európai döntéshozatali szimuláció, lehetőséget biztosít a világ minden részéről érkező fiatalnak, hogy megismerhessék a döntéshozatal menetét.
– Miért éppen te?
– A jelentkezés online történt, számos jelentkező közül választottak ki. Nagyon megtisztelő és motiváló ez az esély, ami megadatott most nekem, hiszen ebben a projektben a világ minden tájáról lesznek jelen fiatalok, akiknek már tapasztalata van ezen a területen.
– Miről lesz szó Bukarestben?
– Idén az emberiség két óriási problémája lesz terítéken ezen a konferencián: az éghajlati viszonyok változásainak tulajdonítható kivándorlás, valamint az eutanáziához és az öngyilkossághoz való jog.
Nagy erőkkel és minden energiámmal készülök erre a küldetésre. Az UNESCO képviselőjeként óriási felelősséggel és fontossággal bír ez, biztos vagyok benne, hogy sok hasznos tapasztalattal térek majd haza a fővárosból.
Jelenleg nagyon izgatott vagyok az előttem álló esemény miatt, türelmetlenül várom már, hogy megérkezzek és szívjam magamba a rengeteg információt, valamint ismerkedjek, barátkozzak, és igazi diplomatává váljak.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),
2013. március 21.
Román nyelvtanulás a játszótértől az egyetemig
Mikor, hogyan és kell-e egyáltalán „románozni” a gyermekünkkel?
Sajátos helyzetben vagyunk mi, erdélyi magyarok, hasonlóan persze a többi etnikai kisebbséghez. Idegennyelv-tanulásunk nem szabadon megválasztott tevékenység, sokkal inkább létszükséglet, hiszen a többségi nyelven, az ország nyelvén, a hivatalos nyelven értenünk, beszélnünk kell. Ez pedig független a nyelvérzéktől, hiszen hivatalos ügyek intézésekor nem hivatkozhatunk arra, hogy sajnos az iskolában se matematikából, se idegen nyelvből nem jeleskedtünk. Könnyebb a helyzete annak, aki olyan környezetben él, ahol a román nyelv használata természetes és mindennapos, ám a tömbmagyar településeken – ahol sok esetben még a román lakosság nagy része is beszéli vagy legalábbis érti a magyar nyelvet – már sokkal nehezebb elsajátítani az állam nyelvét. Szülőként pedig már önmagát adja a kérdés: mikor is érdemes elkezdeni a gyermekkel „románozni”, ha kell egyáltalán, és főleg hogyan?
Játszótérről mindenkinek ismerős lehet a helyzet: totyogó gyermekünk mellett egyszer csak megjelenik egy hasonló korú apróság, nyúlna a kisvödör, homokozólapát után, hívná játszani csemeténket, de mivel a gyermek valami érthetetlen nyelven karattyol, gyerekünk megijed és keményen ellenáll. Számtalan gyermeknek van ehhez hasonló első találkozása a román nyelvvel. Mit tehet a szülő, hogy a kicsik ne éljék meg traumaként az idegen nyelvi környezetben való kommunikálást, szeressék meg a román nyelvet, és később se okozzon számukra problémát a használata? Ezek a kérdések mostanában többször is felmerültek a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület Kismamaklubjának tagjai körében, ezért a szervezet nyelvtanárok segítségével hirdetett háromlépcsős műhelymunkát szülők és pedagógusok számára. Az első találkozóra megtelt az egyesület székházának klubterme: olyan szülők jöttek el, akik már tapasztalták, milyen nehézségek adódhatnak a román nyelv tanulásánál, tanításánál, és olyanok, akik arra szerettek volna tippeket kapni, hogyan fogjanak hozzá, amint gyermekük eléri a megfelelő kort.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),
Mikor, hogyan és kell-e egyáltalán „románozni” a gyermekünkkel?
Sajátos helyzetben vagyunk mi, erdélyi magyarok, hasonlóan persze a többi etnikai kisebbséghez. Idegennyelv-tanulásunk nem szabadon megválasztott tevékenység, sokkal inkább létszükséglet, hiszen a többségi nyelven, az ország nyelvén, a hivatalos nyelven értenünk, beszélnünk kell. Ez pedig független a nyelvérzéktől, hiszen hivatalos ügyek intézésekor nem hivatkozhatunk arra, hogy sajnos az iskolában se matematikából, se idegen nyelvből nem jeleskedtünk. Könnyebb a helyzete annak, aki olyan környezetben él, ahol a román nyelv használata természetes és mindennapos, ám a tömbmagyar településeken – ahol sok esetben még a román lakosság nagy része is beszéli vagy legalábbis érti a magyar nyelvet – már sokkal nehezebb elsajátítani az állam nyelvét. Szülőként pedig már önmagát adja a kérdés: mikor is érdemes elkezdeni a gyermekkel „románozni”, ha kell egyáltalán, és főleg hogyan?
Játszótérről mindenkinek ismerős lehet a helyzet: totyogó gyermekünk mellett egyszer csak megjelenik egy hasonló korú apróság, nyúlna a kisvödör, homokozólapát után, hívná játszani csemeténket, de mivel a gyermek valami érthetetlen nyelven karattyol, gyerekünk megijed és keményen ellenáll. Számtalan gyermeknek van ehhez hasonló első találkozása a román nyelvvel. Mit tehet a szülő, hogy a kicsik ne éljék meg traumaként az idegen nyelvi környezetben való kommunikálást, szeressék meg a román nyelvet, és később se okozzon számukra problémát a használata? Ezek a kérdések mostanában többször is felmerültek a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület Kismamaklubjának tagjai körében, ezért a szervezet nyelvtanárok segítségével hirdetett háromlépcsős műhelymunkát szülők és pedagógusok számára. Az első találkozóra megtelt az egyesület székházának klubterme: olyan szülők jöttek el, akik már tapasztalták, milyen nehézségek adódhatnak a román nyelv tanulásánál, tanításánál, és olyanok, akik arra szerettek volna tippeket kapni, hogyan fogjanak hozzá, amint gyermekük eléri a megfelelő kort.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 21.
Ráduly: szűkös a büdzsé, nincs elég pénz fizetésekre
Fizetés nélkül maradhatnak az év utolsó negyedében a csíkszeredai önkormányzat által működtetett intézmények, amennyiben a pénzügyminisztérium nem igazítja ki az idei évre megszabott deficites bérkeretet – hívta fel a figyelmet szerdai sajtótájékoztatóján Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere.
„A tanügyben dolgozók nyugodtak lehetnek, mert számukra biztosított az idei bérkeret. Az önkormányzati finanszírozású munkaközösségek – például a városháza, a színház, a múzeum, a kertészet, a szociális ellátórendszer – számára viszont a jelenlegi helyzet szerint az év utolsó hónapjaiban nem marad pénz fizetésekre” – tért a lényegre az elöljáró.
Rámutatott, a pénzügyminisztérium Csíkszereda számára a szükségesnél 2,5 millió lejjel kevesebb összeget osztott vissza az állami költségvetésből bérkeretre.
Ráduly Róbert Kálmán rámutatott, a 39 millió lejes csíkszeredai bérkeretből a tanügyi alkalmazottak fizetése 32,8 millió lejt emészt fel, a megmaradt összegből pedig képtelenség finanszírozni az önkormányzat által működtetett intézmények alkalmazottainak fizetését. „Abban reménykedünk, hogy a minisztériumban a következő másfél héten kiigazítják a bérkeretünket. De az talány, hogy Bukarestben lesz-e valaki, aki az érdekeinket képviselni tudja” – fogalmazott a polgármester, aki hozzátette, pénze ugyan lenne az önkormányzatnak az említett bérek kifizetésére, de a vonatkozó jogszabályok értelmében csak a pénzügyminisztérium szabhatja meg az önkormányzatok bérlimitjét. Az elöljáró elmondta továbbá, a kialakult helyzetet jelezték a Hargita megyei prefektúrának és a megyei pénzügyi hivatalnak is. A polgármester ugyanakkor azt sem érti, hogy „miért az önkormányzatokon kell folyamatosan elverni a port”.
„A gazdasági válság következtében meghirdetett országos szintű leépítések alkalmával – melynek keretében legalább 200 ezer állami alkalmazott került az utcára – 150 ezer munkavállalót az önkormányzatoktól bocsátottak el. Ez rendkívül cinikus hozzáállás volt” – mutatott rá. Csíkszeredának egyébként továbbra sincs elfogadott költségvetése. Ezt a tervek szerint azt követően tárgyalnák – és szavaznák meg –, miután a pénzügyminisztérium korrigálja a város számára megszabott bérkeretet.
Kozán István
Szabadság (Kolozsvár),
Fizetés nélkül maradhatnak az év utolsó negyedében a csíkszeredai önkormányzat által működtetett intézmények, amennyiben a pénzügyminisztérium nem igazítja ki az idei évre megszabott deficites bérkeretet – hívta fel a figyelmet szerdai sajtótájékoztatóján Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere.
„A tanügyben dolgozók nyugodtak lehetnek, mert számukra biztosított az idei bérkeret. Az önkormányzati finanszírozású munkaközösségek – például a városháza, a színház, a múzeum, a kertészet, a szociális ellátórendszer – számára viszont a jelenlegi helyzet szerint az év utolsó hónapjaiban nem marad pénz fizetésekre” – tért a lényegre az elöljáró.
Rámutatott, a pénzügyminisztérium Csíkszereda számára a szükségesnél 2,5 millió lejjel kevesebb összeget osztott vissza az állami költségvetésből bérkeretre.
Ráduly Róbert Kálmán rámutatott, a 39 millió lejes csíkszeredai bérkeretből a tanügyi alkalmazottak fizetése 32,8 millió lejt emészt fel, a megmaradt összegből pedig képtelenség finanszírozni az önkormányzat által működtetett intézmények alkalmazottainak fizetését. „Abban reménykedünk, hogy a minisztériumban a következő másfél héten kiigazítják a bérkeretünket. De az talány, hogy Bukarestben lesz-e valaki, aki az érdekeinket képviselni tudja” – fogalmazott a polgármester, aki hozzátette, pénze ugyan lenne az önkormányzatnak az említett bérek kifizetésére, de a vonatkozó jogszabályok értelmében csak a pénzügyminisztérium szabhatja meg az önkormányzatok bérlimitjét. Az elöljáró elmondta továbbá, a kialakult helyzetet jelezték a Hargita megyei prefektúrának és a megyei pénzügyi hivatalnak is. A polgármester ugyanakkor azt sem érti, hogy „miért az önkormányzatokon kell folyamatosan elverni a port”.
„A gazdasági válság következtében meghirdetett országos szintű leépítések alkalmával – melynek keretében legalább 200 ezer állami alkalmazott került az utcára – 150 ezer munkavállalót az önkormányzatoktól bocsátottak el. Ez rendkívül cinikus hozzáállás volt” – mutatott rá. Csíkszeredának egyébként továbbra sincs elfogadott költségvetése. Ezt a tervek szerint azt követően tárgyalnák – és szavaznák meg –, miután a pénzügyminisztérium korrigálja a város számára megszabott bérkeretet.
Kozán István
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 22.
Jelképes kórházi hozzájárulás bevezetéséről döntött a kormány
Legfeljebb 10 lejjel járulhatunk hozzá a kórházak működtetéséhez
Elfogadta a kormány a 2013–2014-es egészségügyi keretszerződésre vonatkozó kormányhatározatot, amely jelképes hozzájárulás fizetésére kötelezi a hazai kórházak betegeit – jelentette be tegnap Eugen Nicolăescu egészségügyi miniszter. A hozzájárulás mértékét maguk a kórházak állapítják meg, de az összeg nem lehet nagyobb 10 lejnél, és azt a kezelés időtartamától függetlenül egyetlen alkalommal, a kórházból való távozáskor kell kifizetni – magyarázta Nicolăescu. Hozzátette: továbbra is ingyenes marad a kórházi ellátás a kiskorúak, a várandósok, az országos programokban részt vevő krónikus betegek (AIDS, TBC, rák, cukorbetegség), az átlagosnál (740 lejnél) kisebb nyugdíjjal rendelkezők számára, és sürgősségi beutalás esetén sem kell hozzájárulást fizetniük a közegészségügyi ellátásra jogosult személyeknek. Az viszont, hogy mi minősül sürgősségi esetnek, egyáltalán nem egyértelmű, ezért orvosi döntésen múlik az ellátás ingyenessége.
Szabadság (Kolozsvár),
Legfeljebb 10 lejjel járulhatunk hozzá a kórházak működtetéséhez
Elfogadta a kormány a 2013–2014-es egészségügyi keretszerződésre vonatkozó kormányhatározatot, amely jelképes hozzájárulás fizetésére kötelezi a hazai kórházak betegeit – jelentette be tegnap Eugen Nicolăescu egészségügyi miniszter. A hozzájárulás mértékét maguk a kórházak állapítják meg, de az összeg nem lehet nagyobb 10 lejnél, és azt a kezelés időtartamától függetlenül egyetlen alkalommal, a kórházból való távozáskor kell kifizetni – magyarázta Nicolăescu. Hozzátette: továbbra is ingyenes marad a kórházi ellátás a kiskorúak, a várandósok, az országos programokban részt vevő krónikus betegek (AIDS, TBC, rák, cukorbetegség), az átlagosnál (740 lejnél) kisebb nyugdíjjal rendelkezők számára, és sürgősségi beutalás esetén sem kell hozzájárulást fizetniük a közegészségügyi ellátásra jogosult személyeknek. Az viszont, hogy mi minősül sürgősségi esetnek, egyáltalán nem egyértelmű, ezért orvosi döntésen múlik az ellátás ingyenessége.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 22.
A „tankönyvügy”, a „zászlóügy” ugyanazon folyamat része
Beszélgetés Novák Csaba Zoltánnal, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőjével
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság, és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
– Elégedetlenségének adott hangot „egy Hargita megyei polgár” és a tanügyminisztérium szakvéleményét kérte a székelység történetét bemutató tankönyv iskolai használatát illetően, mert az, megítélése szerint románellenes, „a magyar revizionizmus szellemében eltorzítja a történelmi eseményeket, és szöges ellentétben áll a hivatalos román történetírással”. Felrója, hogy a könyv nem ismeri el a „kis magyar világ idején elkövetett magyar atrocitásokat, hitelesíti az állítólagos ősi székely” szervezettséget, dicsőíti Nyirő Józsefet. Hogyan kommentálja a tankönyv társszerzőjeként ezeket a vádakat?
– A tankönyv erdélyi, székelyföldi magyar történészek és történelemtanárok együttműködésével, tudományos igényességgel készült, és a Székelyföld történetének egy interpretációja, mint bármilyen más történelmi munka. Így nem hiszem, hogy egy „Hargita megyei polgárnak” lenne tiszte tudományos vagy bármilyen szakvéleményt mondani, kérni a munkáról. Én a dolgok lényegét a következőben látom. Az elmúlt időszakban a Székelyföldön beindult egy nemzetesítés, egy önazonosság-keresés, identitáserősítés, amit a román állam és a helyi románság esetenként ellenvetéssel, nemtetszéssel fogad. Ezzel magyarázható az ún. zászlóvita is. A tankönyv valóban része ennek a folyamatnak és ennek tudhatók be a fent megfogalmazott vádpontok. Tehát a tankönyvügy már rég kikerült (de talán benne sem volt) mindabból, amit egy történelmi munkáról való szakmai vitaként foghatunk fel. A tankönyv, mint olyan egy értelmezése a Székelyföld történetének, amivel természetesen lehet vitatkozni, de a szakmai szabályoknak megfelelően. A szeparatizmus, a szándékos félretájékoztatás vádját teljes mértékben megalapozatlannak tartom.
Tudomásom szerint, hivatalos, román nyelvű fordítása nem is létezik a tankönyvnek, szerintem ennek is betudhatók az esetleges félreértelmezések. Véleményem szerint a lehető leghamarabb el kellene készülnie egy szakszerű fordításnak és a kéziratot meg kellene, lehetne vitatni a román szakma képviselőivel, a történetírás módszertana alapján, indulatmentesen. Ugyanakkor az erdélyi magyar történetírás feladata kellene legyen az is, hogy minél többet publikáljon román nyelven is, és tudományos eredményeit megismertesse a román szakmai világgal. Ezzel nagyon sok civil vádaskodásnak ki lehetne húzni a méregfogát. A jelenkorkutatás területén pl. már több munka (könyv, tanulmány) megjelent román nyelven, a román történészek egy jelentős része ismeri, használja (esetenként vitatja is) ezeket.
– A tankönyv tartalmáról Marius Diaconescu román történész cikket közölt a Historia román történelmi szakfolyóiratban, amelyet az Adevărul napilap is átvett. Diaconescu főként azt kifogásolta, hogy a kiadvány úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Hamis történelmi ténynek nevezte, hogy a román hadsereg az I. világháború idején erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait. Hogyan vélekedik ezekről a megállapításokról?
– A tankönyv, a magyar történetírásra alapozva nem ismeri el a dákó-román kontinuitást, ebből kifolyólag (is) a románok székelyföldi megjelenését is másként magyarázza. Szó van jobbágyok betelepítéséről a Székelyföldre, de az, hogy explicite a románok a székelyek szolgái lennének, sarkított megfogalmazás, vádpont. Ami a román hadsereg székelyföldi bevonulását illeti, hát ezt mutatják a korabeli források. Gondolom, nem kell különösképpen magyarázni senkinek sem, hogy miként viselkedik egy háborúban az ellenség területére lépő hadsereg, legyen szó a román vagy akár a magyar hadseregről.
– Meglátása szerint az ön által írt rész milyen mértékben tér el a hivatalos román történelemszemlélettől, mennyire válik hangsúlyosabbá a románok negatív/pozitív szerepe?
– Én a Székelyföld történetének 1945–1990 közötti időszakáról szóló fejezetet írtam a tankönyvbe. A román–magyar együttélés szempontjából ez azért fontos, mivel a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan a Székelyföld a román állam keretén belül létezett. A korszakra vonatkozó kutatások csak a kilencvenes évek második felében kezdődtek el, ebbe a fejezetbe viszonylag új kutatási eredmények kerültek be: a Magyar Autonóm Tartomány, a megyésítés, a Ceauşescu-diktatúra vagy a rendszerváltás. A tankönyv szűkre szabott terjedelmi követelményei miatt elsősorban arra törekedtem, hogy a Székelyföld és a mindenkori román állam viszonyát, annak alakulását mutassam be. A hétköznapi együttélés problematikájára nem került túl nagy hangsúly. A cél az volt, hogy ezeket az eredményeket (függetlenül, hogy a román vagy a magyar történetírás termékei) a diákok, érdeklődők számára közérthető nyelvezetben összefoglaljam. Közel tíz éve vagyok a Román Akadémia munkatársa, a doktori címet is Bukarestben szereztem meg, az Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében ugyanebből a témából (A Román Kommunista Párt magyarságpolitikája). Azokat a kutatási eredményeket (saját és más kollégák eredményei) foglaltam bele a fejezetbe, amit amúgy egyes román tudományos közegekben már bemutattam. Ezekről, mint a történetírásban általában, esetenként volt szakmai vita. Akadtak jelenségek, amiket mások másképpen értelmeztek, de szeparatizmus, tudatos félreértelmezés stb. vádja sosem hangzott el irányomban. A tankönyvet bírálók tudtommal azt róják fel ennek a fejezetnek, hogy azt állítja, a Magyar Autonóm Tartomány idejében nem létezett tényleges autonómia. Nos, a jelenlegi kutatások ezt támasztják alá. Nem létezett politikai és gazdasági értelemben vett autonómia, a MAT a nyelvhasználatban és a kultúrában tért el a többi romániai tartománytól. Ezen állításainkat amúgy több helyen megfogalmaztuk román nyelvű publikációkban is.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),
Beszélgetés Novák Csaba Zoltánnal, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőjével
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság, és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
– Elégedetlenségének adott hangot „egy Hargita megyei polgár” és a tanügyminisztérium szakvéleményét kérte a székelység történetét bemutató tankönyv iskolai használatát illetően, mert az, megítélése szerint románellenes, „a magyar revizionizmus szellemében eltorzítja a történelmi eseményeket, és szöges ellentétben áll a hivatalos román történetírással”. Felrója, hogy a könyv nem ismeri el a „kis magyar világ idején elkövetett magyar atrocitásokat, hitelesíti az állítólagos ősi székely” szervezettséget, dicsőíti Nyirő Józsefet. Hogyan kommentálja a tankönyv társszerzőjeként ezeket a vádakat?
– A tankönyv erdélyi, székelyföldi magyar történészek és történelemtanárok együttműködésével, tudományos igényességgel készült, és a Székelyföld történetének egy interpretációja, mint bármilyen más történelmi munka. Így nem hiszem, hogy egy „Hargita megyei polgárnak” lenne tiszte tudományos vagy bármilyen szakvéleményt mondani, kérni a munkáról. Én a dolgok lényegét a következőben látom. Az elmúlt időszakban a Székelyföldön beindult egy nemzetesítés, egy önazonosság-keresés, identitáserősítés, amit a román állam és a helyi románság esetenként ellenvetéssel, nemtetszéssel fogad. Ezzel magyarázható az ún. zászlóvita is. A tankönyv valóban része ennek a folyamatnak és ennek tudhatók be a fent megfogalmazott vádpontok. Tehát a tankönyvügy már rég kikerült (de talán benne sem volt) mindabból, amit egy történelmi munkáról való szakmai vitaként foghatunk fel. A tankönyv, mint olyan egy értelmezése a Székelyföld történetének, amivel természetesen lehet vitatkozni, de a szakmai szabályoknak megfelelően. A szeparatizmus, a szándékos félretájékoztatás vádját teljes mértékben megalapozatlannak tartom.
Tudomásom szerint, hivatalos, román nyelvű fordítása nem is létezik a tankönyvnek, szerintem ennek is betudhatók az esetleges félreértelmezések. Véleményem szerint a lehető leghamarabb el kellene készülnie egy szakszerű fordításnak és a kéziratot meg kellene, lehetne vitatni a román szakma képviselőivel, a történetírás módszertana alapján, indulatmentesen. Ugyanakkor az erdélyi magyar történetírás feladata kellene legyen az is, hogy minél többet publikáljon román nyelven is, és tudományos eredményeit megismertesse a román szakmai világgal. Ezzel nagyon sok civil vádaskodásnak ki lehetne húzni a méregfogát. A jelenkorkutatás területén pl. már több munka (könyv, tanulmány) megjelent román nyelven, a román történészek egy jelentős része ismeri, használja (esetenként vitatja is) ezeket.
– A tankönyv tartalmáról Marius Diaconescu román történész cikket közölt a Historia román történelmi szakfolyóiratban, amelyet az Adevărul napilap is átvett. Diaconescu főként azt kifogásolta, hogy a kiadvány úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Hamis történelmi ténynek nevezte, hogy a román hadsereg az I. világháború idején erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait. Hogyan vélekedik ezekről a megállapításokról?
– A tankönyv, a magyar történetírásra alapozva nem ismeri el a dákó-román kontinuitást, ebből kifolyólag (is) a románok székelyföldi megjelenését is másként magyarázza. Szó van jobbágyok betelepítéséről a Székelyföldre, de az, hogy explicite a románok a székelyek szolgái lennének, sarkított megfogalmazás, vádpont. Ami a román hadsereg székelyföldi bevonulását illeti, hát ezt mutatják a korabeli források. Gondolom, nem kell különösképpen magyarázni senkinek sem, hogy miként viselkedik egy háborúban az ellenség területére lépő hadsereg, legyen szó a román vagy akár a magyar hadseregről.
– Meglátása szerint az ön által írt rész milyen mértékben tér el a hivatalos román történelemszemlélettől, mennyire válik hangsúlyosabbá a románok negatív/pozitív szerepe?
– Én a Székelyföld történetének 1945–1990 közötti időszakáról szóló fejezetet írtam a tankönyvbe. A román–magyar együttélés szempontjából ez azért fontos, mivel a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan a Székelyföld a román állam keretén belül létezett. A korszakra vonatkozó kutatások csak a kilencvenes évek második felében kezdődtek el, ebbe a fejezetbe viszonylag új kutatási eredmények kerültek be: a Magyar Autonóm Tartomány, a megyésítés, a Ceauşescu-diktatúra vagy a rendszerváltás. A tankönyv szűkre szabott terjedelmi követelményei miatt elsősorban arra törekedtem, hogy a Székelyföld és a mindenkori román állam viszonyát, annak alakulását mutassam be. A hétköznapi együttélés problematikájára nem került túl nagy hangsúly. A cél az volt, hogy ezeket az eredményeket (függetlenül, hogy a román vagy a magyar történetírás termékei) a diákok, érdeklődők számára közérthető nyelvezetben összefoglaljam. Közel tíz éve vagyok a Román Akadémia munkatársa, a doktori címet is Bukarestben szereztem meg, az Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében ugyanebből a témából (A Román Kommunista Párt magyarságpolitikája). Azokat a kutatási eredményeket (saját és más kollégák eredményei) foglaltam bele a fejezetbe, amit amúgy egyes román tudományos közegekben már bemutattam. Ezekről, mint a történetírásban általában, esetenként volt szakmai vita. Akadtak jelenségek, amiket mások másképpen értelmeztek, de szeparatizmus, tudatos félreértelmezés stb. vádja sosem hangzott el irányomban. A tankönyvet bírálók tudtommal azt róják fel ennek a fejezetnek, hogy azt állítja, a Magyar Autonóm Tartomány idejében nem létezett tényleges autonómia. Nos, a jelenlegi kutatások ezt támasztják alá. Nem létezett politikai és gazdasági értelemben vett autonómia, a MAT a nyelvhasználatban és a kultúrában tért el a többi romániai tartománytól. Ezen állításainkat amúgy több helyen megfogalmaztuk román nyelvű publikációkban is.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 22.
Tavaszcsinálók a márciusi télben
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 22.
Kokárda mindenkinek
Március idusa idén bebizonyította: lehet új a nap alatt. Mintha összebeszéltek volna az ünnepi szónokok, a forradalom emlékét megidéző beszédek ezúttal nem a tizenkét ponton, vagy az ifjonti hév örökkévalóságán igyekeztek új fogást találni, hanem az autonómia jelentette a vezérfonalat. Nem mintha baj lenne, ha kiderülne, hogy összebeszéltek, hiszen ez azt jelentené, hogy az ügy fontosságához illő tudatos, összehangolt akciók gördülnek csendesen a háttérben. Maradjunk azonban egyelőre a spontán véletlenek kategóriájánál.
Az sem rosszabb, hiszen azt üzeni, hogy egyre több elöljáró, „szónokgyanús” közéleti személyiség gondolkodásában szorít magának központi teret az önrendelkezés kérdése. Talán nem véletlenül, az eszmetorlódásra bizonyára jótékonyan hatott a sokak által sikertelenül a számháború irányába tolt marosvásárhelyi autonomista együttlét. De talán még az is, hogy kiderült: nem csak az egzisztenciális szempontokat előnyben részesítő RMDSZ-mozgósítás képes utcára szólítani az embereket. Egyre több hasonló tudatmódosító eseményre van szükség, ezért aztán korántsem baj, hogy az évtizedek alatt sterilen ünnepire hangszerelt szózatokat egészen más dolgokat tematizáló üzenetek váltják.
Igaz, hogy itt-ott még megreked a történet a „nem engedjük a jelképeinket” ellenszegülésnél, ami nem egyéb, mint következmény, legfeljebb köröz a probléma gyökere körül. Mondhatni alig egy árnyalattal több a „leaszfaltoztuk, becsatornáztuk, megnyitottuk” típusú retorikánál, de az irány jó, s ez a lényeg. No meg az is, hogy egyelőre neveket nem említve ugyan, de Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester azt is megfogalmazta: sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak a menet élén, akik elfáradtak. Ezért aztán ideje lenne hátrább lépniük, hogy helyet engedjenek a fiatalabbaknak.
Azt tartják, a márciusi ifjak maguk sem gondolták – hogyan is gondolhatták volna –, hogy hová vezet a lendület, amellyel annak idején becsapták maguk mögött a Pilvax ajtaját. Az egyre sűrűbben és egyre hangsúlyosabban megfogalmazott autonómiaigénnyel mi egy lépéssel máris előrébb tartunk. Persze sok minden lehet még ebből is, de egy biztos: egyre nagyobb tömegek csatlakoznak ténylegesen vagy képletesen a menethez. Ne restelljünk ki-kilépni a sorból, s magunkkal vinni egy-két bámészkodót, akinek a lába már mozdulna, de az agyát még helyben tartja valami. Mint azok a kolozsvári középiskolás diákok, akik kokárdát osztogattak a járdaszélen álldogálóknak. Biztosak lehetünk benne, hogy nem került valamennyi szalag a szemétbe.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Március idusa idén bebizonyította: lehet új a nap alatt. Mintha összebeszéltek volna az ünnepi szónokok, a forradalom emlékét megidéző beszédek ezúttal nem a tizenkét ponton, vagy az ifjonti hév örökkévalóságán igyekeztek új fogást találni, hanem az autonómia jelentette a vezérfonalat. Nem mintha baj lenne, ha kiderülne, hogy összebeszéltek, hiszen ez azt jelentené, hogy az ügy fontosságához illő tudatos, összehangolt akciók gördülnek csendesen a háttérben. Maradjunk azonban egyelőre a spontán véletlenek kategóriájánál.
Az sem rosszabb, hiszen azt üzeni, hogy egyre több elöljáró, „szónokgyanús” közéleti személyiség gondolkodásában szorít magának központi teret az önrendelkezés kérdése. Talán nem véletlenül, az eszmetorlódásra bizonyára jótékonyan hatott a sokak által sikertelenül a számháború irányába tolt marosvásárhelyi autonomista együttlét. De talán még az is, hogy kiderült: nem csak az egzisztenciális szempontokat előnyben részesítő RMDSZ-mozgósítás képes utcára szólítani az embereket. Egyre több hasonló tudatmódosító eseményre van szükség, ezért aztán korántsem baj, hogy az évtizedek alatt sterilen ünnepire hangszerelt szózatokat egészen más dolgokat tematizáló üzenetek váltják.
Igaz, hogy itt-ott még megreked a történet a „nem engedjük a jelképeinket” ellenszegülésnél, ami nem egyéb, mint következmény, legfeljebb köröz a probléma gyökere körül. Mondhatni alig egy árnyalattal több a „leaszfaltoztuk, becsatornáztuk, megnyitottuk” típusú retorikánál, de az irány jó, s ez a lényeg. No meg az is, hogy egyelőre neveket nem említve ugyan, de Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester azt is megfogalmazta: sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak a menet élén, akik elfáradtak. Ezért aztán ideje lenne hátrább lépniük, hogy helyet engedjenek a fiatalabbaknak.
Azt tartják, a márciusi ifjak maguk sem gondolták – hogyan is gondolhatták volna –, hogy hová vezet a lendület, amellyel annak idején becsapták maguk mögött a Pilvax ajtaját. Az egyre sűrűbben és egyre hangsúlyosabban megfogalmazott autonómiaigénnyel mi egy lépéssel máris előrébb tartunk. Persze sok minden lehet még ebből is, de egy biztos: egyre nagyobb tömegek csatlakoznak ténylegesen vagy képletesen a menethez. Ne restelljünk ki-kilépni a sorból, s magunkkal vinni egy-két bámészkodót, akinek a lába már mozdulna, de az agyát még helyben tartja valami. Mint azok a kolozsvári középiskolás diákok, akik kokárdát osztogattak a járdaszélen álldogálóknak. Biztosak lehetünk benne, hogy nem került valamennyi szalag a szemétbe.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 23.
Idő görgette töredék
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),
2013. március 23.
Bukarest túlzónak tartja a magyar külügy reagálását
A román külügyminisztérium „meglepődve és aggodalommal értesült” a Victor Ponta román miniszterelnök március 19-i kijelentéseivel kapcsolatos magyar álláspontról, amelyet túlzónak tart – derült ki a bukaresti külügyminisztérium honlapján, csütörtökön este közzétett dokumentumból.
Előzőleg Győri Enikő külügyi államtitkár sürgősséggel hivatalába kérette Alexandru Victor Micula budapesti román nagykövetet, mert Victor Ponta egy interjújában azt mondta, csak Magyarország miatt van szükség az erősebb uniós számonkérési mechanizmusra.
A román külügyminisztérium csütörtök este közzétett „pontosításaiban” hangsúlyozta, hogy Románia miniszterelnökének nyilatkozatát „annak a tágabb európai közvitának az összefüggésében kell értelmezni, amely egy valamennyi uniós országra vonatkozó szabvány- és eljárásegyüttes szükségességére irányul”. Bukarest szerint ennek megtárgyalásához nyitottságra, átláthatóságra van szükség, mind a tagállamok között, mind pedig az európai intézmények szintjén. A román fél ugyanakkor Kövér László házelnöknek egy televíziós nyilatkozatát nehezményezte, amely Bukarest szerint sértő Romániára és a román politikustársadalomra nézve. A magyar házelnök a köztévé A Lényeg című műsorában azt mondta: Románia nem kap olyan negatív megítélést az EU-ban, mint Magyarország, pedig ott „lenne mit keresni és találni”. Kövér László megfogalmazása szerint utóbbira azért nem kerül sor, mert a román politikusok pártállástól függetlenül vezényszóra nyúzzák le saját állampolgáraik bőrét a multik és a külföldi pénzügyi csoportok érdekében. Az Országgyűlés elnöke a székely autonómiatörekvésre vonatkozó kérdésre válaszolva azt mondta, Băsescu román államfőnek figyelmesebben kellene végigolvasnia országa történelmi dokumentumait, mert az 1920 körüli években születtek olyan passzusok, amelyek megteremtik az elszakított nemzetrészek önrendelkezésének lehetőségét.
„A román külügyminisztérium azt várta volna, hogy a magyar fél az Országgyűlés elnökének elfogadhatatlan nyilatkozatára reagáljon aggodalommal” – olvasható a bukaresti kommünikében.
A román külügyminisztérium csütörtöki közlésében ugyanakkor arra „bátorítja” a magyar felet, hogy maradjon következetes a kétoldalú stratégiai partnerség szelleméhez, a két külügyminiszter március 4–5-i bukaresti megállapodásának megfelelően.
A maga részéről Bukarest megerősíti a stratégiai partnerségbe vetett bizalmát, és azt hangsúlyozza, hogy a diplomáciai csatornákon kell párbeszédet folytatni bármely kétoldalú természetű ügyben.
Szabadság (Kolozsvár),
A román külügyminisztérium „meglepődve és aggodalommal értesült” a Victor Ponta román miniszterelnök március 19-i kijelentéseivel kapcsolatos magyar álláspontról, amelyet túlzónak tart – derült ki a bukaresti külügyminisztérium honlapján, csütörtökön este közzétett dokumentumból.
Előzőleg Győri Enikő külügyi államtitkár sürgősséggel hivatalába kérette Alexandru Victor Micula budapesti román nagykövetet, mert Victor Ponta egy interjújában azt mondta, csak Magyarország miatt van szükség az erősebb uniós számonkérési mechanizmusra.
A román külügyminisztérium csütörtök este közzétett „pontosításaiban” hangsúlyozta, hogy Románia miniszterelnökének nyilatkozatát „annak a tágabb európai közvitának az összefüggésében kell értelmezni, amely egy valamennyi uniós országra vonatkozó szabvány- és eljárásegyüttes szükségességére irányul”. Bukarest szerint ennek megtárgyalásához nyitottságra, átláthatóságra van szükség, mind a tagállamok között, mind pedig az európai intézmények szintjén. A román fél ugyanakkor Kövér László házelnöknek egy televíziós nyilatkozatát nehezményezte, amely Bukarest szerint sértő Romániára és a román politikustársadalomra nézve. A magyar házelnök a köztévé A Lényeg című műsorában azt mondta: Románia nem kap olyan negatív megítélést az EU-ban, mint Magyarország, pedig ott „lenne mit keresni és találni”. Kövér László megfogalmazása szerint utóbbira azért nem kerül sor, mert a román politikusok pártállástól függetlenül vezényszóra nyúzzák le saját állampolgáraik bőrét a multik és a külföldi pénzügyi csoportok érdekében. Az Országgyűlés elnöke a székely autonómiatörekvésre vonatkozó kérdésre válaszolva azt mondta, Băsescu román államfőnek figyelmesebben kellene végigolvasnia országa történelmi dokumentumait, mert az 1920 körüli években születtek olyan passzusok, amelyek megteremtik az elszakított nemzetrészek önrendelkezésének lehetőségét.
„A román külügyminisztérium azt várta volna, hogy a magyar fél az Országgyűlés elnökének elfogadhatatlan nyilatkozatára reagáljon aggodalommal” – olvasható a bukaresti kommünikében.
A román külügyminisztérium csütörtöki közlésében ugyanakkor arra „bátorítja” a magyar felet, hogy maradjon következetes a kétoldalú stratégiai partnerség szelleméhez, a két külügyminiszter március 4–5-i bukaresti megállapodásának megfelelően.
A maga részéről Bukarest megerősíti a stratégiai partnerségbe vetett bizalmát, és azt hangsúlyozza, hogy a diplomáciai csatornákon kell párbeszédet folytatni bármely kétoldalú természetű ügyben.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 23.
Beszélni kellene a román és magyar történetírás érzékeny pontjairól
Interjú Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
A jelenleg oktatott történelemtankönyvek információi alapján milyen képet alkothat a középiskola elvégzését követően egy magyar, és milyet egy román tanuló a másik nemzetről, annak történelméről?
– Bonyolult kérdés, ugyanis több alternatív tankönyv is közkézen forog és nagyon változatos lehetőségek állnak a gyerekek előtt. Vegyük csak a magyar gyerekeket, akiknek egyetemes, Románia, illetve a magyar kisebbség történetét bemutató tankönyvek állnak rendelkezésükre. Egyesek ezek közül már rég megértek az újragondolásra. A magyar gyerekeknek az iskolai program és tankönyv alapján megadatik a lehetőség, hogy az egyetemes történetbe beágyazzák Románia történetét, és megtalálják a helyét a romániai magyar kisebbség történetének. Egy szó mint száz, a magyar gyerek korának megfelelő, egységes képet alkothat a román nemzet történetéről.
A román gyereknek adottak az egyetemes történeti tankönyvek, a Románia történetét oktató könyvek, és amennyiben az iskola és tanárai igénylik, opcionális tárgyként felvehetik a Romániai kisebbségek történetét. Nincsenek arról szóló adataink, hányan, hány gyereknek tanítják a kisebbségek történetét. Ebben a kisebbségekről szóló tankönyvben mindenik nagyobb romániai kisebbség története külön fejezetben kerül bemutatásra. Nyilvánvaló, hogy a tankönyv keretei szerint a magyar kisebbségről szóló fejezet terjedelmi, formai okok miatt elég tömör. Amennyiben a román iskolákban nincs igény a kisebbségek történetének oktatására, a román diákok szinte semmit sem hallanak a magyar vagy más kisebbségek történetéről.
– Milyen viszony állapítható meg egyrészt a hivatalos, másrészt az alternatív, a magyarság/székelység történetével foglalkozó és a román történelemkönyvek között? Kiegészítik, fedik, vagy adott esetben ellentmondanak egymásnak a közvetített információk?
– Hadd öntsünk tiszta vizet a pohárba. A gyerekek első alkalommal negyedikben találkoznak a történelem tantárggyal, öt, hat és hetedikben egyetemes történelmet tanulnak a kezdetektől napjainkig. Nyolcadikban Románia történelmét, kilenc és tizedikben egyetemes történelmet tanulnak, majd tizenegyedik osztályban történelemnek nevezett tárgy keretén belül társadalomtörténettel, nemzetközi kapcsolatokkal stb. ismerkednek, és végül utolsó évben Románia történetével zárják. Ezen tantárgyak oktatása a meglévő elfogadott román tankönyvek valamelyikének lefordított változata alapján történik. Mindezek mellett hatodik és hetedikben a kisebbségi iskolákban lehetőség van a kisebbség történetét oktatni. Nyilvánvaló, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a magyarságtörténetet ismerhetik meg a gyerekek. Az iskolai tankeretek ezenfelül lehetőséget nyújtanak arra, hogy opcionális tantárgy keretén belül helytörténetet tanuljanak a diákok. A székely tankönyv azzal a szándékkal született tudtommal, hogy helytörténeti opcionális gyanánt oktassák a székelyföldi iskolákban. A kisebbségtörténet és székelységtörténet tankönyv az akkor oktatott történelemtárgyak ismeretében készült, ezek kiegészítésére szolgál. Valójában egyre közelebb viszi a gyereket a nagy történelemtől a származási helyének történetéhez. A pontatlanságok, hibák sokszor a fordítás minősége és lektorálás hiányának tudhatóak be. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy valahányszor elindul egy tankönyv írása, vagy fordítása, a lényegi dolgokra jut a legkevesebb idő, mivel nagyon hosszú adminisztrációs folyamat előzi meg. Sokszor már második korrekturára nem is kerül sor. Ahhoz, hogy jó tankönyvek szülessenek, szükségesek lennének a szakmai viták, nem csupán a tankönyvírók csoportjában, hanem külső szakemberek bevonásával és nem csupán a szövegek esetén, hanem a grafikai megjelenítéssel kapcsolatosan is.
Érzékelhetően az utóbbi időben az illetékesek egyre jobban odafigyelnek arra, hogy a tankönyvszövegeket kellőképpen lektoráltassák és összhangba hozzák. Azonban még hosszú út vezet oda, hogy minden szempontból megfelelő tankönyvek kerüljenek a gyerekek elé. A tankönyvírás mindenképpen a szakmai berkekben kell hogy maradjon, a politikum szerepe az anyagi és adminisztrációs keretek biztosítására kellene szorítkozzon, egyébként a tankönyvek támadhatóvá vállnak.
– Szempont volt-e a tankönyvírók számára, hogy a tankönyvekben ismertetett történelem alapján hogyan alakul az úgynevezett ellenségkép? Visszafogják, vagy ellenkezőleg, táplálják a másik nemzet negatív megítélését?
– A tankönyvírók szempontjait nem ismerem, de szerintem az egyedüli előttük álló cél egy tudományosan megalapozott, diákok számára érthető, szerethető tankönyv megírása volt. Ez a székelyek történetéről szóló, iskolások számára készült tankönyv ízig-vérig „székely termék”, benne van az igazi székely virtus, ezért, aki nem ismeri a székelyeket, annak bizonyára nehezebben érthető. Egyébként minden nézőpont kérdése, az biztos, hogy belülről, a székelyek szemszögéből minden a legnagyobb rendben van, de ha figyelembe akarom venni a mellettem élőt, akkor néhol talán körültekintőbb megfogalmazás segített volna. Nem is olyan régen az iskolákban az egyik tankönyv címe a Románok története volt, ebből tanulták Románia történetét a kisebbségi iskolákban is, de ez már szerencsére a múlté. Számos kis lépést tettek a felek a közeledésben, de még hosszú út vezet a másik elfogadásáig.
Ami pedig a mostani és az 1989-es tankönyveket illeti, óriási különbségek vannak, szemléletben, tartalomban, kivitelezésben egyaránt. Akkor a tárgyi ismeretekre tették a hangsúlyt, a diáknak kellett felnőni a tankönyvhöz és anyagához. Az alternatív tankönyvek bevezetése nagyon sokszínűvé tette a tankönyvpiacot, éppen ezért a diákok történeti ismeretei a tanárok által választott és tanított anyag függvényében alakul. Ennek köszönhetően a diákok történelmi tudása nagyon változó. Valójában mindenik tankönyv a szakmaiság és tudományosság igényének kívánt megfelelni több-kevesebb sikerrel. A változások után az alternatív tankönyveket a diákok szintjére próbálták szabni, azonban ez olyan nagy kihívásnak bizonyult, amelyre nem minden esetben sikerült kellőképpen válaszolni. Néhol ez a tartalom rovására ment, máskor meg rengeteg információt kapott a diák a könyvben, már-már zavaróan sokféle szerkesztésben. Mindezeken túl, a változások után jól érzékelhető a tankönyvek és íróik azon törekvése, hogy a tankönyvek diákközpontúak legyenek.
Meg vagyok győződve, hogy a tankönyvek készítésében a döntő szerepe a középiskolai tanároknak kell hogy legyen, hiszen ők találkoznak nap mint nap a gyerekekkel, azonban minden csapatban ott a helye az egyetemi oktatónak, vagy kutatónak, akivel a tankönyv koncepcióját megbeszélhetik, és aki a kész kéziratot tudományos szempontokból átvizsgálja és kijavítja. Egy másik alapvető elvárás lenne, hogy a mindenkori módszertanos egyetemi oktató is részt vegyen az ilyen feladatokban, így több szem többet lát alapon jobban ki lehetne szűrni a hibalehetőségeket.
– Ez a folyamat mennyire függ a politikai akarattól, a szakemberek nyitottságától, a román történetírásban körvonalazódó, a tudományosságra, valósághűségre törekvő trendtől?
– Valóban, most már sokkal nyitottabbak a román és magyar történetírásban, felnövőben van egy nagyon aktív, jól képzett, világot látott nemzedék, aki kiválóan megállja a helyét szakmai téren, és előítéletek nélkül tud kényesebb témákban is szakvéleményt mondani. A politikában történt nagy változásokat követően az új történésznemzedéknek egyre jobban sikerül magát a politikumtól függetleníteni. De minden nyitottság ellenére a párbeszéd még nagyon kezdeti fázisban van. A különböző érzékeny pontok megmaradtak és ezeket csak folyamatos kommunikációval lehetne oldani, amit sajnos nincs, aki megszervezzen, kézben tartson. Pár évvel ezelőtt az egyházak közötti megismerést és megbékélést szolgáló Healing of Memories név alatt futó, évekig tartó program indult, ennek következtében az egyházak közötti kapcsolatok terén jelentős javulás észlelhető, legalábbis a programban részt vevők soraiban. Egy ehhez hasonló programot kellene elindítani, amely a román és magyar történetírás érzékeny pontjait átbeszélje, és ezzel még jobban segítse a közeledést. Minden történelemtankönyv esetén nagyon fontos lenne megvizsgálni, hogy mennyire vannak jelen a kisebbségekről, vagy a román többségről szóló adatok és azok mennyire érintik érzékenyen a másik félt. Ehhez egyszerűen olyan bizottságra lenne szükség, amely felhívná a figyelmet az esetleges pontatlanságokra és találóbb, elfogadhatóbb fogalmazási módokat tudna ajánlani.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),
Interjú Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
A jelenleg oktatott történelemtankönyvek információi alapján milyen képet alkothat a középiskola elvégzését követően egy magyar, és milyet egy román tanuló a másik nemzetről, annak történelméről?
– Bonyolult kérdés, ugyanis több alternatív tankönyv is közkézen forog és nagyon változatos lehetőségek állnak a gyerekek előtt. Vegyük csak a magyar gyerekeket, akiknek egyetemes, Románia, illetve a magyar kisebbség történetét bemutató tankönyvek állnak rendelkezésükre. Egyesek ezek közül már rég megértek az újragondolásra. A magyar gyerekeknek az iskolai program és tankönyv alapján megadatik a lehetőség, hogy az egyetemes történetbe beágyazzák Románia történetét, és megtalálják a helyét a romániai magyar kisebbség történetének. Egy szó mint száz, a magyar gyerek korának megfelelő, egységes képet alkothat a román nemzet történetéről.
A román gyereknek adottak az egyetemes történeti tankönyvek, a Románia történetét oktató könyvek, és amennyiben az iskola és tanárai igénylik, opcionális tárgyként felvehetik a Romániai kisebbségek történetét. Nincsenek arról szóló adataink, hányan, hány gyereknek tanítják a kisebbségek történetét. Ebben a kisebbségekről szóló tankönyvben mindenik nagyobb romániai kisebbség története külön fejezetben kerül bemutatásra. Nyilvánvaló, hogy a tankönyv keretei szerint a magyar kisebbségről szóló fejezet terjedelmi, formai okok miatt elég tömör. Amennyiben a román iskolákban nincs igény a kisebbségek történetének oktatására, a román diákok szinte semmit sem hallanak a magyar vagy más kisebbségek történetéről.
– Milyen viszony állapítható meg egyrészt a hivatalos, másrészt az alternatív, a magyarság/székelység történetével foglalkozó és a román történelemkönyvek között? Kiegészítik, fedik, vagy adott esetben ellentmondanak egymásnak a közvetített információk?
– Hadd öntsünk tiszta vizet a pohárba. A gyerekek első alkalommal negyedikben találkoznak a történelem tantárggyal, öt, hat és hetedikben egyetemes történelmet tanulnak a kezdetektől napjainkig. Nyolcadikban Románia történelmét, kilenc és tizedikben egyetemes történelmet tanulnak, majd tizenegyedik osztályban történelemnek nevezett tárgy keretén belül társadalomtörténettel, nemzetközi kapcsolatokkal stb. ismerkednek, és végül utolsó évben Románia történetével zárják. Ezen tantárgyak oktatása a meglévő elfogadott román tankönyvek valamelyikének lefordított változata alapján történik. Mindezek mellett hatodik és hetedikben a kisebbségi iskolákban lehetőség van a kisebbség történetét oktatni. Nyilvánvaló, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a magyarságtörténetet ismerhetik meg a gyerekek. Az iskolai tankeretek ezenfelül lehetőséget nyújtanak arra, hogy opcionális tantárgy keretén belül helytörténetet tanuljanak a diákok. A székely tankönyv azzal a szándékkal született tudtommal, hogy helytörténeti opcionális gyanánt oktassák a székelyföldi iskolákban. A kisebbségtörténet és székelységtörténet tankönyv az akkor oktatott történelemtárgyak ismeretében készült, ezek kiegészítésére szolgál. Valójában egyre közelebb viszi a gyereket a nagy történelemtől a származási helyének történetéhez. A pontatlanságok, hibák sokszor a fordítás minősége és lektorálás hiányának tudhatóak be. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy valahányszor elindul egy tankönyv írása, vagy fordítása, a lényegi dolgokra jut a legkevesebb idő, mivel nagyon hosszú adminisztrációs folyamat előzi meg. Sokszor már második korrekturára nem is kerül sor. Ahhoz, hogy jó tankönyvek szülessenek, szükségesek lennének a szakmai viták, nem csupán a tankönyvírók csoportjában, hanem külső szakemberek bevonásával és nem csupán a szövegek esetén, hanem a grafikai megjelenítéssel kapcsolatosan is.
Érzékelhetően az utóbbi időben az illetékesek egyre jobban odafigyelnek arra, hogy a tankönyvszövegeket kellőképpen lektoráltassák és összhangba hozzák. Azonban még hosszú út vezet oda, hogy minden szempontból megfelelő tankönyvek kerüljenek a gyerekek elé. A tankönyvírás mindenképpen a szakmai berkekben kell hogy maradjon, a politikum szerepe az anyagi és adminisztrációs keretek biztosítására kellene szorítkozzon, egyébként a tankönyvek támadhatóvá vállnak.
– Szempont volt-e a tankönyvírók számára, hogy a tankönyvekben ismertetett történelem alapján hogyan alakul az úgynevezett ellenségkép? Visszafogják, vagy ellenkezőleg, táplálják a másik nemzet negatív megítélését?
– A tankönyvírók szempontjait nem ismerem, de szerintem az egyedüli előttük álló cél egy tudományosan megalapozott, diákok számára érthető, szerethető tankönyv megírása volt. Ez a székelyek történetéről szóló, iskolások számára készült tankönyv ízig-vérig „székely termék”, benne van az igazi székely virtus, ezért, aki nem ismeri a székelyeket, annak bizonyára nehezebben érthető. Egyébként minden nézőpont kérdése, az biztos, hogy belülről, a székelyek szemszögéből minden a legnagyobb rendben van, de ha figyelembe akarom venni a mellettem élőt, akkor néhol talán körültekintőbb megfogalmazás segített volna. Nem is olyan régen az iskolákban az egyik tankönyv címe a Románok története volt, ebből tanulták Románia történetét a kisebbségi iskolákban is, de ez már szerencsére a múlté. Számos kis lépést tettek a felek a közeledésben, de még hosszú út vezet a másik elfogadásáig.
Ami pedig a mostani és az 1989-es tankönyveket illeti, óriási különbségek vannak, szemléletben, tartalomban, kivitelezésben egyaránt. Akkor a tárgyi ismeretekre tették a hangsúlyt, a diáknak kellett felnőni a tankönyvhöz és anyagához. Az alternatív tankönyvek bevezetése nagyon sokszínűvé tette a tankönyvpiacot, éppen ezért a diákok történeti ismeretei a tanárok által választott és tanított anyag függvényében alakul. Ennek köszönhetően a diákok történelmi tudása nagyon változó. Valójában mindenik tankönyv a szakmaiság és tudományosság igényének kívánt megfelelni több-kevesebb sikerrel. A változások után az alternatív tankönyveket a diákok szintjére próbálták szabni, azonban ez olyan nagy kihívásnak bizonyult, amelyre nem minden esetben sikerült kellőképpen válaszolni. Néhol ez a tartalom rovására ment, máskor meg rengeteg információt kapott a diák a könyvben, már-már zavaróan sokféle szerkesztésben. Mindezeken túl, a változások után jól érzékelhető a tankönyvek és íróik azon törekvése, hogy a tankönyvek diákközpontúak legyenek.
Meg vagyok győződve, hogy a tankönyvek készítésében a döntő szerepe a középiskolai tanároknak kell hogy legyen, hiszen ők találkoznak nap mint nap a gyerekekkel, azonban minden csapatban ott a helye az egyetemi oktatónak, vagy kutatónak, akivel a tankönyv koncepcióját megbeszélhetik, és aki a kész kéziratot tudományos szempontokból átvizsgálja és kijavítja. Egy másik alapvető elvárás lenne, hogy a mindenkori módszertanos egyetemi oktató is részt vegyen az ilyen feladatokban, így több szem többet lát alapon jobban ki lehetne szűrni a hibalehetőségeket.
– Ez a folyamat mennyire függ a politikai akarattól, a szakemberek nyitottságától, a román történetírásban körvonalazódó, a tudományosságra, valósághűségre törekvő trendtől?
– Valóban, most már sokkal nyitottabbak a román és magyar történetírásban, felnövőben van egy nagyon aktív, jól képzett, világot látott nemzedék, aki kiválóan megállja a helyét szakmai téren, és előítéletek nélkül tud kényesebb témákban is szakvéleményt mondani. A politikában történt nagy változásokat követően az új történésznemzedéknek egyre jobban sikerül magát a politikumtól függetleníteni. De minden nyitottság ellenére a párbeszéd még nagyon kezdeti fázisban van. A különböző érzékeny pontok megmaradtak és ezeket csak folyamatos kommunikációval lehetne oldani, amit sajnos nincs, aki megszervezzen, kézben tartson. Pár évvel ezelőtt az egyházak közötti megismerést és megbékélést szolgáló Healing of Memories név alatt futó, évekig tartó program indult, ennek következtében az egyházak közötti kapcsolatok terén jelentős javulás észlelhető, legalábbis a programban részt vevők soraiban. Egy ehhez hasonló programot kellene elindítani, amely a román és magyar történetírás érzékeny pontjait átbeszélje, és ezzel még jobban segítse a közeledést. Minden történelemtankönyv esetén nagyon fontos lenne megvizsgálni, hogy mennyire vannak jelen a kisebbségekről, vagy a román többségről szóló adatok és azok mennyire érintik érzékenyen a másik félt. Ehhez egyszerűen olyan bizottságra lenne szükség, amely felhívná a figyelmet az esetleges pontatlanságokra és találóbb, elfogadhatóbb fogalmazási módokat tudna ajánlani.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 23.
Főtitkári jelentés az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2012. évi munkájáról
Április 6-án tartja közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Az alábbiakban ismertetjük Bitay Enikő főtitkár ott bemutatásra kerülő jelentésének kivonatolt változatát a 2012-ben kifejtett tevékenységről és az elért legfontosabb eredményekről.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület az erdélyi tudományos élet keretintézményeként (könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, szakosztályai által) az évek során sok olyan eredménnyel büszkélkedhetett, melyek céljainak megvalósításához, az intézmény működtetéséhez járultak hozzá, a tudós társadalmat szolgálva. A tapasztalat azt mutatja, hogy a megvalósítások nagy része nem állandósul. Ezek fenntartásához újabb erők, energiák, finanszírozási tételek szükségesek.
Újra kell gondolnunk, fel kell újítanunk, működőképessé kell tennünk a következőket:
Az Elektronikus Információszolgáltatás (EISZ)
Az EISZ-t 2004-ben vezettük be, azonban a szolgáltatás átszervezése miatt a múlt évtől leállt. A változások intézményünket új tények elé állították, mivel önrészfizetési kötelezettséggel járnak. Az EISZ ügyében elemzések, megoldások sora merült fel, hogy ne veszítsük el könyvtárunk egyik értékes szolgáltatását. Újraindításához intézményünknek fedeznie kellene az önrészt, mely az eddig használt gyűjtemények nagyságának megfelelően évente 3,5 millió Ft-ot jelentene. A 2013-as évre ezt a költségkeretet nem tudjuk kitermelni, ezért kénytelenek vagyunk e szolgáltatást egyelőre szüneteltetni.
A Kutatóintézet akkreditációja
2007-ben minősítettük az EME Kutatóintézetét, melynek eredményeként sikerült négy kutatónkat és programjukat három évig állami támogatásból fenntartani. A kutatóintézet akkreditációjának megújítását szükséges szorgalmazni.
A Kiadó, a sorozatok,a folyóiratok akkreditációja
2006-ban, majd 2011-ben akkreditáltuk a kiadót, időszakonként a folyóiratokat, legutóbb pedig az ET F-sorozatot is. Ezeknek a felújítására folyamatosan figyelnünk kell. Az EME a 2012-es évet az utóbbi évekhez képest nagyon stabilan kezdte, hiszen a programok többsége átnyúlt erre az évre, s így az ezekhez tartozó pénzforrások is biztonságot nyújtottak a tervezett munkálatok végzéséhez.
Eredmények, számokban
2012-ben az EME összesen 88 rendezvénynek volt házigazdája (25 konferencia, 41 szakosztályi rendezvény, 3 előadás, 13 könyvbemutató és egyéb rendezvények), melyeket Eseménynaptárunkban hirdettünk, illetve hírlevelünk által heti rendszerességgel tájékoztattuk azokról az érdeklődőket. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 11. fórumán 488 résztvevő volt. A múlt évben az EME összesen 33 kutatási programot működtetett 14 főállású kutató és 73 külső munkatárs révén (ezek főként egyetemi és magiszteri hallgatók, doktoranduszok, fiatal kutatók).
Tagságunk
2006–2012 között tagjaink létszáma 2334, melyből 1395 rendes tag (aktív és nyugdíjas), 939 tagunk pedig egyetemi hallgató. 2012-ben 149 új tag lépett be egyesületünkbe. Jelenleg 61 külföldi pártoló tagot tartunk nyilván. Egyesületünknek 88 alapító és 39 tiszteleti tagja van.
Az Erdélyi Digitális Adattár működtetése és fejlesztése
A Digitális Adattár jellegzetes előnyei: lehetőséget teremt a tudományos munkák széles körű megismertetésére; megkönnyíti a kutatók dokumentációs munkáját (ezzel könyvtár-szolgáltatási feladatokat is könnyűszerrel ellát); tárolja a feltöltött, szellemi értéket jelentő anyagokat. A digitalizálási programok által igyekszünk online hozzáférhetővé tenni mind az erdélyi tudományos örökséget, mind a legfrissebb szakirodalmat és a kutatási eredményeket. 2012-ben 15189 tétel került az adattárba, melynek elérhetősége: http://eda.eme.ro/.
Tulajdonjogunk, egykori ingatlanaink
Továbbra sem sikerült tulajdonjogunkat elismertetni az EME egykori javai, igen értékes tudományos gyűjteményei fölött, holott az egyesület elnöksége az évek során több beadványban szorgalmazta ezek státusának rendezését. E kérdés mielőbbi rendezéséhez politikai akarat is szükséges. A Kolozsvár főterén levő ingatlanunk, a Wass Ottilia-ház visszaszerzése érdekében már évek óta pert folytat intézményünk, illetve adminisztratív eljárással próbálkozunk, eddig eredménytelenül (Bukarestben a restitúciós bizottságnál, illetve a Kolozsvári Városi Tanácsnál). Jogigényünket természetesen továbbra is fenntartjuk, ugyanis távlati terveink között kiemelt fontosságú a Regionális Tudásközpont létrehozása, melynek visszaigényelt főtéri ingatlanunk adna majd otthont.
Szabadság (Kolozsvár),
Április 6-án tartja közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Az alábbiakban ismertetjük Bitay Enikő főtitkár ott bemutatásra kerülő jelentésének kivonatolt változatát a 2012-ben kifejtett tevékenységről és az elért legfontosabb eredményekről.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület az erdélyi tudományos élet keretintézményeként (könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, szakosztályai által) az évek során sok olyan eredménnyel büszkélkedhetett, melyek céljainak megvalósításához, az intézmény működtetéséhez járultak hozzá, a tudós társadalmat szolgálva. A tapasztalat azt mutatja, hogy a megvalósítások nagy része nem állandósul. Ezek fenntartásához újabb erők, energiák, finanszírozási tételek szükségesek.
Újra kell gondolnunk, fel kell újítanunk, működőképessé kell tennünk a következőket:
Az Elektronikus Információszolgáltatás (EISZ)
Az EISZ-t 2004-ben vezettük be, azonban a szolgáltatás átszervezése miatt a múlt évtől leállt. A változások intézményünket új tények elé állították, mivel önrészfizetési kötelezettséggel járnak. Az EISZ ügyében elemzések, megoldások sora merült fel, hogy ne veszítsük el könyvtárunk egyik értékes szolgáltatását. Újraindításához intézményünknek fedeznie kellene az önrészt, mely az eddig használt gyűjtemények nagyságának megfelelően évente 3,5 millió Ft-ot jelentene. A 2013-as évre ezt a költségkeretet nem tudjuk kitermelni, ezért kénytelenek vagyunk e szolgáltatást egyelőre szüneteltetni.
A Kutatóintézet akkreditációja
2007-ben minősítettük az EME Kutatóintézetét, melynek eredményeként sikerült négy kutatónkat és programjukat három évig állami támogatásból fenntartani. A kutatóintézet akkreditációjának megújítását szükséges szorgalmazni.
A Kiadó, a sorozatok,a folyóiratok akkreditációja
2006-ban, majd 2011-ben akkreditáltuk a kiadót, időszakonként a folyóiratokat, legutóbb pedig az ET F-sorozatot is. Ezeknek a felújítására folyamatosan figyelnünk kell. Az EME a 2012-es évet az utóbbi évekhez képest nagyon stabilan kezdte, hiszen a programok többsége átnyúlt erre az évre, s így az ezekhez tartozó pénzforrások is biztonságot nyújtottak a tervezett munkálatok végzéséhez.
Eredmények, számokban
2012-ben az EME összesen 88 rendezvénynek volt házigazdája (25 konferencia, 41 szakosztályi rendezvény, 3 előadás, 13 könyvbemutató és egyéb rendezvények), melyeket Eseménynaptárunkban hirdettünk, illetve hírlevelünk által heti rendszerességgel tájékoztattuk azokról az érdeklődőket. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 11. fórumán 488 résztvevő volt. A múlt évben az EME összesen 33 kutatási programot működtetett 14 főállású kutató és 73 külső munkatárs révén (ezek főként egyetemi és magiszteri hallgatók, doktoranduszok, fiatal kutatók).
Tagságunk
2006–2012 között tagjaink létszáma 2334, melyből 1395 rendes tag (aktív és nyugdíjas), 939 tagunk pedig egyetemi hallgató. 2012-ben 149 új tag lépett be egyesületünkbe. Jelenleg 61 külföldi pártoló tagot tartunk nyilván. Egyesületünknek 88 alapító és 39 tiszteleti tagja van.
Az Erdélyi Digitális Adattár működtetése és fejlesztése
A Digitális Adattár jellegzetes előnyei: lehetőséget teremt a tudományos munkák széles körű megismertetésére; megkönnyíti a kutatók dokumentációs munkáját (ezzel könyvtár-szolgáltatási feladatokat is könnyűszerrel ellát); tárolja a feltöltött, szellemi értéket jelentő anyagokat. A digitalizálási programok által igyekszünk online hozzáférhetővé tenni mind az erdélyi tudományos örökséget, mind a legfrissebb szakirodalmat és a kutatási eredményeket. 2012-ben 15189 tétel került az adattárba, melynek elérhetősége: http://eda.eme.ro/.
Tulajdonjogunk, egykori ingatlanaink
Továbbra sem sikerült tulajdonjogunkat elismertetni az EME egykori javai, igen értékes tudományos gyűjteményei fölött, holott az egyesület elnöksége az évek során több beadványban szorgalmazta ezek státusának rendezését. E kérdés mielőbbi rendezéséhez politikai akarat is szükséges. A Kolozsvár főterén levő ingatlanunk, a Wass Ottilia-ház visszaszerzése érdekében már évek óta pert folytat intézményünk, illetve adminisztratív eljárással próbálkozunk, eddig eredménytelenül (Bukarestben a restitúciós bizottságnál, illetve a Kolozsvári Városi Tanácsnál). Jogigényünket természetesen továbbra is fenntartjuk, ugyanis távlati terveink között kiemelt fontosságú a Regionális Tudásközpont létrehozása, melynek visszaigényelt főtéri ingatlanunk adna majd otthont.
Szabadság (Kolozsvár),