Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. március 29.
A szeretet jegyében – Interjú Böcskei László váradi katolikus püspökkel
"Jó volt az egyház szívében megtapasztalni, hogy Isten gondoskodik hívő népéről, és a kirendelt főpásztor által ismételten szeretetének jelét mutatja irántunk. Ezt tapasztalhattuk meg a beiktatáson. Ferenc pápa a maga egyszerűségével az Isten és ember iránti szeretet jegyében vállalta és akarja teljesíteni szolgálatát."
– A kereszténység egyik legnagyobb ünnepére készülünk, ami idén azért is különleges, mert az új pápa bemutatkozása épp az ezt közvetlenül megelőző időszakra esett. Ön jelen volt a beiktatáson. Volt-e alkalma személyesen találkozni Ferenc pápával, és milyen benyomás alakult ki Önben róla?
– A mindenkori Péter-utód iránti hűség és tisztelet jegyében vettem részt szentatyánk, Ferenc pápa beiktatásán. Az ilyen rendkívüli eseményeken nem adódik lehetőség arra, hogy minden püspök személyesen találkozzon a szentatyával. Több száz bíboros, érsek és püspök volt jelen, ezért lehetetlen is, hogy ilyen személyes találkozásokra ott sor kerüljön. Ezekre majd később adódik alkalom. Jó volt azonban az egyház szívében megtapasztalni, hogy Isten gondoskodik hívő népéről, és a kirendelt főpásztor által ismételten szeretetének jelét mutatja irántunk. Ezt tapasztalhattuk meg a beiktatáson. Ferenc pápa a maga egyszerűségével az Isten és ember iránti szeretet jegyében vállalta és akarja teljesíteni szolgálatát.
– Ferenc pápa már első bemutatkozásakor és azóta is újat mutatott elődeihez képest. Ön szerint mit várhatunk a továbbiakban Ferenc pápaságától?
– Minden ember egy külön egyéniség. Még a püspök is. Vagy éppen a bíboros, akiből pápa lehet. Ferenc pápával kapcsolatosan az újdonságok sorozata lep meg bennünket, amelyek mögött azonban észre kell vennünk az egyház iránti szeretetet. Szerintem, ez teszi őt igazán különlegessé: ennek a szeretetnek egészen sajátságos és közvetlen kifejezése. Engem személyesen egy nagyon kedves jelenet hatott meg: a Máriának virágot hozó pápa. Mennyire emberi tett, amelyben ott van az Isten és az emberek iránti szeretet. Remélhetjük, sok áldás forrása lesz számunkra az ő munkálkodása. Ezért kell imádkoznunk érte kitartóan.
– Püspök úr, lát-e esélyt arra, hogy a pápa alkalomadtán erdélyi magyar híveit is meglátogassa? Ön esetleg kezdeményezne-e ilyen látogatást?
– Természetesen minden püspök szeretne egy ilyen látogatást, és remélem is, hogy szentatyánk meg fogja látogatni országunkat, sőt az erdélyi katolikus híveket is. A gyakorlatban egy ilyen kezdeményezés a püspöki konferencia hatáskörébe tartozik. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megszületik majd egy ilyen kezdeményezés a szentatya meghívásával kapcsolatosan. Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
"Jó volt az egyház szívében megtapasztalni, hogy Isten gondoskodik hívő népéről, és a kirendelt főpásztor által ismételten szeretetének jelét mutatja irántunk. Ezt tapasztalhattuk meg a beiktatáson. Ferenc pápa a maga egyszerűségével az Isten és ember iránti szeretet jegyében vállalta és akarja teljesíteni szolgálatát."
– A kereszténység egyik legnagyobb ünnepére készülünk, ami idén azért is különleges, mert az új pápa bemutatkozása épp az ezt közvetlenül megelőző időszakra esett. Ön jelen volt a beiktatáson. Volt-e alkalma személyesen találkozni Ferenc pápával, és milyen benyomás alakult ki Önben róla?
– A mindenkori Péter-utód iránti hűség és tisztelet jegyében vettem részt szentatyánk, Ferenc pápa beiktatásán. Az ilyen rendkívüli eseményeken nem adódik lehetőség arra, hogy minden püspök személyesen találkozzon a szentatyával. Több száz bíboros, érsek és püspök volt jelen, ezért lehetetlen is, hogy ilyen személyes találkozásokra ott sor kerüljön. Ezekre majd később adódik alkalom. Jó volt azonban az egyház szívében megtapasztalni, hogy Isten gondoskodik hívő népéről, és a kirendelt főpásztor által ismételten szeretetének jelét mutatja irántunk. Ezt tapasztalhattuk meg a beiktatáson. Ferenc pápa a maga egyszerűségével az Isten és ember iránti szeretet jegyében vállalta és akarja teljesíteni szolgálatát.
– Ferenc pápa már első bemutatkozásakor és azóta is újat mutatott elődeihez képest. Ön szerint mit várhatunk a továbbiakban Ferenc pápaságától?
– Minden ember egy külön egyéniség. Még a püspök is. Vagy éppen a bíboros, akiből pápa lehet. Ferenc pápával kapcsolatosan az újdonságok sorozata lep meg bennünket, amelyek mögött azonban észre kell vennünk az egyház iránti szeretetet. Szerintem, ez teszi őt igazán különlegessé: ennek a szeretetnek egészen sajátságos és közvetlen kifejezése. Engem személyesen egy nagyon kedves jelenet hatott meg: a Máriának virágot hozó pápa. Mennyire emberi tett, amelyben ott van az Isten és az emberek iránti szeretet. Remélhetjük, sok áldás forrása lesz számunkra az ő munkálkodása. Ezért kell imádkoznunk érte kitartóan.
– Püspök úr, lát-e esélyt arra, hogy a pápa alkalomadtán erdélyi magyar híveit is meglátogassa? Ön esetleg kezdeményezne-e ilyen látogatást?
– Természetesen minden püspök szeretne egy ilyen látogatást, és remélem is, hogy szentatyánk meg fogja látogatni országunkat, sőt az erdélyi katolikus híveket is. A gyakorlatban egy ilyen kezdeményezés a püspöki konferencia hatáskörébe tartozik. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megszületik majd egy ilyen kezdeményezés a szentatya meghívásával kapcsolatosan. Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 29.
Tematizációs diktatúra és szalámitaktika
Az 1989-es békés magyarországi rendszerváltás formális szempontból megteremtette a politikai verseny szabadságát. Formális szempontból, mondom, mert a politikai verseny szabadsága tartalmilag magában foglalná az esélyegyenlőséget is, amiről akkortájt szó sem volt, és azóta sincs. Bár erre népszavazás kötelezte, az MSZMP/MSZP nem számolt el a vagyonával, s mindmáig nemcsak a kommunizmus évtizedei alatt kialakított gazdasági, média-, titkosszolgálati, katonai és rendőrségi kapcsolati hálójából profitál, de az összerabolt vagyonából is.
Továbbá abból, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel gyakorolhatott ellenőrzést nemzedékek szocializációja felett, s tehetett meg mindent a nemzeti szolidaritás, a nemzeti érzés, a magyar történelmi önkép megsemmisítésének érdekében. E hatásaiban máig sem kihevert öntudatpusztítás szimbolikus megnyilvánulása, amikor a mai Népszava szellemében szerkesztett Magyar Hírlap bő évtizede szalagcímében azt írta, hogy „szlovák házaspár kapta az első két magyar igazolványt”, felvidéki magyarokat értve a „szlovák” alatt. Hogy most ne a mindannyiunk által megtapasztalt románozást vagy a 2004-es népszavazást emlegessem. A korhangulat 1990-ben az MSZP vereségét hozta, de 1994-ben az egykori állampárt utódszervezete már abszolút győzelmet tudott aratni, 2002-ben és 2006-ban pedig választást tudott nyerni, s katasztrofális politikai teljesítménye, nyílt nemzetellenes politikája dacára mindmáig élő fenyegetést jelent a magyar jövőre nézve. A hajdani kapcsolati háló nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magát baloldalnak nevező politikai amőba egyfajta szemantikai, hermeneutikai és tematizációs diktatúrát próbálhatott meg bevezetni Magyarországon, nem kis sikerrel. Magyarán és magyarul kihasználva a Korniss Mihály által emlegetett „ötezer értelmiségi” szolidaritását – akikkel ha valaki szembe megy, másnapra antiszemita, rasszista, xenofób, náci, fasiszta, s így szellemi pária lesz – a legtermészetesebb módon igyekszik előírni a szavak jelentését, a gondolatok értelmezhetőségének kereteit, s azokat a témákat, amelyeket egyáltalán érinteni lehet. Ők igyekeznek meghúzni a szalonképesség határait, kijelölni a kommunikációs tilalomfákat, s ha valaki ezeket semmibe veszi, horribile dictu fellép ezen „illegitim” törekvés ellen, országos politikai hajtóvadászatot hirdetnek ellene. A hajtóvadászat nem ritkán nemzetközivé válik, hiszen a saját létének tagadására végsőkig törekvő nemzetközi háttérhatalom nemzetinek álcázott erői bármikor igénybe vehetők. S lám, mi történik? Tiltakozik Szaniszló Ferenc kitüntetése ellen az izraeli nagykövet, az amerikai nagykövet, s csak idő kérdése lett volna, ha Szaniszló vissza nem adja a díjat, hogy a magyar médiatörvény, a magyar Alaptörvény vagy a legutóbbi negyedik alaptörvény-módosítás kapcsán beindult, Magyarország elleni nemzetközi hajsza legújabb fejezetéhez érjünk. Mert a harc nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, nem a Jobbik, vagy ezen politikai erők holdudvara ellen folyik. A harc a nemzeti szuverenitás, jelen esetben a magyar szuverenitás ellen folyik. A globális pénzhatalom, a térséget gyarmatosító „pusztító világerő” az állami szuverenitásban látja törekvéseinek első számú potenciális gátolóját. Okkal. Ennek érdekében kell megvásárolni a politikai elit megvásárolható részét, kell bábkormányokat ültetni a helyi társadalmak nyakába, mint történt az például Olaszországban, ahol a nemzetközi pénzhatalom már közvetlenül irányítja az országot. Ezért kell lebontani a polgárok önvédelmi reflexeit tudati mákonnyal, „kereskedelmi médiával”, ezért kell példát statuálni, ha egy olyan ember, aki semmibe meri venni a háttérhatalom tabuit, sőt, kifejezetten törekszik e mesterkedések leleplezésére, rangos díjat kap. Az ellenfél úgy próbálja igazolni Szaniszló alkalmatlanságát a Táncsics- díjra, hogy belekapaszkodik néhány, a józan ész határait feszegető teóriájába (pl. Kolontár bombázása, a magyar a kiválasztott nép, az etruszkok, sumérok is magyarok voltak). De aligha ezzel van ténylegesen problémájuk. Hanem azzal, hogy Szaniszló nem hajlandó elfogadni a hivatalos verziót Jörg Haider haláláról, vagy a szeptember 11-i „terrortámadásról”. Utóbbi részleteiről, és a CIA általi végrehajtásáról Andreas von Bülow német titkosszolgálati szakértő amúgy egész könyvet írt, A CIA és szeptember 11 címmel, amelyben szárazon, tényszerűen, tudományos tényeket hadrendbe állítva támasztja alá feltételezéseit.
A „baloldali” falka, látván sikerét a Szaniszló-ügyben, szagot kapott. Most már a Kárpátia frontembere, Petrás János és Bakay Kornél régészprofesszor kitüntetésének visszavonását követelik, de odáig mennek, hogy Siklósi Beatrixot is támadják, a HVG-n keresztül, „nyílt rasszistának” és „hülyének” nevezik, a jeles médiaszakember Facebook-megosztásait használva fel „érvként”. A nemzeti radikális oldalon nagyjából konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy Balog Zoltán a Táncsics-díj visszakérésével alkalmatlanságát bizonyította, hogy megalázkodott. És sokan Szaniszló gesztusát – amellyel a díjat visszaadta, mondván, hogy annak adományozói „méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak ítéljék” – szintén meghátrálásként értelmezik. Talán igazuk van.
De az áldozat csak akkor érte meg, ha nem hagyjuk, hogy jól bevált módszerrel leszalámizzák legjobbjainkat, akik az álbaloldal tematizációs diktatúrája ellen harcolnak. Ha kihasználjuk létező nemzeti mozgásterünket, ha csak akkor lépünk vissza egyet, ha más lehetőségünk nincs.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Az 1989-es békés magyarországi rendszerváltás formális szempontból megteremtette a politikai verseny szabadságát. Formális szempontból, mondom, mert a politikai verseny szabadsága tartalmilag magában foglalná az esélyegyenlőséget is, amiről akkortájt szó sem volt, és azóta sincs. Bár erre népszavazás kötelezte, az MSZMP/MSZP nem számolt el a vagyonával, s mindmáig nemcsak a kommunizmus évtizedei alatt kialakított gazdasági, média-, titkosszolgálati, katonai és rendőrségi kapcsolati hálójából profitál, de az összerabolt vagyonából is.
Továbbá abból, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel gyakorolhatott ellenőrzést nemzedékek szocializációja felett, s tehetett meg mindent a nemzeti szolidaritás, a nemzeti érzés, a magyar történelmi önkép megsemmisítésének érdekében. E hatásaiban máig sem kihevert öntudatpusztítás szimbolikus megnyilvánulása, amikor a mai Népszava szellemében szerkesztett Magyar Hírlap bő évtizede szalagcímében azt írta, hogy „szlovák házaspár kapta az első két magyar igazolványt”, felvidéki magyarokat értve a „szlovák” alatt. Hogy most ne a mindannyiunk által megtapasztalt románozást vagy a 2004-es népszavazást emlegessem. A korhangulat 1990-ben az MSZP vereségét hozta, de 1994-ben az egykori állampárt utódszervezete már abszolút győzelmet tudott aratni, 2002-ben és 2006-ban pedig választást tudott nyerni, s katasztrofális politikai teljesítménye, nyílt nemzetellenes politikája dacára mindmáig élő fenyegetést jelent a magyar jövőre nézve. A hajdani kapcsolati háló nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magát baloldalnak nevező politikai amőba egyfajta szemantikai, hermeneutikai és tematizációs diktatúrát próbálhatott meg bevezetni Magyarországon, nem kis sikerrel. Magyarán és magyarul kihasználva a Korniss Mihály által emlegetett „ötezer értelmiségi” szolidaritását – akikkel ha valaki szembe megy, másnapra antiszemita, rasszista, xenofób, náci, fasiszta, s így szellemi pária lesz – a legtermészetesebb módon igyekszik előírni a szavak jelentését, a gondolatok értelmezhetőségének kereteit, s azokat a témákat, amelyeket egyáltalán érinteni lehet. Ők igyekeznek meghúzni a szalonképesség határait, kijelölni a kommunikációs tilalomfákat, s ha valaki ezeket semmibe veszi, horribile dictu fellép ezen „illegitim” törekvés ellen, országos politikai hajtóvadászatot hirdetnek ellene. A hajtóvadászat nem ritkán nemzetközivé válik, hiszen a saját létének tagadására végsőkig törekvő nemzetközi háttérhatalom nemzetinek álcázott erői bármikor igénybe vehetők. S lám, mi történik? Tiltakozik Szaniszló Ferenc kitüntetése ellen az izraeli nagykövet, az amerikai nagykövet, s csak idő kérdése lett volna, ha Szaniszló vissza nem adja a díjat, hogy a magyar médiatörvény, a magyar Alaptörvény vagy a legutóbbi negyedik alaptörvény-módosítás kapcsán beindult, Magyarország elleni nemzetközi hajsza legújabb fejezetéhez érjünk. Mert a harc nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, nem a Jobbik, vagy ezen politikai erők holdudvara ellen folyik. A harc a nemzeti szuverenitás, jelen esetben a magyar szuverenitás ellen folyik. A globális pénzhatalom, a térséget gyarmatosító „pusztító világerő” az állami szuverenitásban látja törekvéseinek első számú potenciális gátolóját. Okkal. Ennek érdekében kell megvásárolni a politikai elit megvásárolható részét, kell bábkormányokat ültetni a helyi társadalmak nyakába, mint történt az például Olaszországban, ahol a nemzetközi pénzhatalom már közvetlenül irányítja az országot. Ezért kell lebontani a polgárok önvédelmi reflexeit tudati mákonnyal, „kereskedelmi médiával”, ezért kell példát statuálni, ha egy olyan ember, aki semmibe meri venni a háttérhatalom tabuit, sőt, kifejezetten törekszik e mesterkedések leleplezésére, rangos díjat kap. Az ellenfél úgy próbálja igazolni Szaniszló alkalmatlanságát a Táncsics- díjra, hogy belekapaszkodik néhány, a józan ész határait feszegető teóriájába (pl. Kolontár bombázása, a magyar a kiválasztott nép, az etruszkok, sumérok is magyarok voltak). De aligha ezzel van ténylegesen problémájuk. Hanem azzal, hogy Szaniszló nem hajlandó elfogadni a hivatalos verziót Jörg Haider haláláról, vagy a szeptember 11-i „terrortámadásról”. Utóbbi részleteiről, és a CIA általi végrehajtásáról Andreas von Bülow német titkosszolgálati szakértő amúgy egész könyvet írt, A CIA és szeptember 11 címmel, amelyben szárazon, tényszerűen, tudományos tényeket hadrendbe állítva támasztja alá feltételezéseit.
A „baloldali” falka, látván sikerét a Szaniszló-ügyben, szagot kapott. Most már a Kárpátia frontembere, Petrás János és Bakay Kornél régészprofesszor kitüntetésének visszavonását követelik, de odáig mennek, hogy Siklósi Beatrixot is támadják, a HVG-n keresztül, „nyílt rasszistának” és „hülyének” nevezik, a jeles médiaszakember Facebook-megosztásait használva fel „érvként”. A nemzeti radikális oldalon nagyjából konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy Balog Zoltán a Táncsics-díj visszakérésével alkalmatlanságát bizonyította, hogy megalázkodott. És sokan Szaniszló gesztusát – amellyel a díjat visszaadta, mondván, hogy annak adományozói „méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak ítéljék” – szintén meghátrálásként értelmezik. Talán igazuk van.
De az áldozat csak akkor érte meg, ha nem hagyjuk, hogy jól bevált módszerrel leszalámizzák legjobbjainkat, akik az álbaloldal tematizációs diktatúrája ellen harcolnak. Ha kihasználjuk létező nemzeti mozgásterünket, ha csak akkor lépünk vissza egyet, ha más lehetőségünk nincs.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 30.
Erdő Péter: valamennyien testvérek vagyunk
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke a többi között az egyháznak a gazdasági válságra adott válaszairól és a misszió lehetőségeiről beszélt, azt hangsúlyozva, hogy valamennyien testvérek vagyunk.
Nagypénteken történelmi eseményre, a Názáreti Jézus kereszthalálára emlékezik az egyház. Jézus története – amelyet az Újszövetség könyvei konkrétan és kézzelfoghatóan írnak le – azonban nem a halállal, hanem a feltámadással fejeződik be a Földön – mondta Erdő Péter bíboros az M1 Az Este című műsorában pénteken.
Elmondta, Jézus halálának és feltámadásának jelentése van „a mi személyes életünkre nézve is", mert ő „nem akármilyen ember volt, megmutatta a legnagyobb szeretetet", feltámadásában pedig Isten igazolta Jézus életét és tanítását. Erdő Péter hangsúlyozta: az ember nem értelmetlenül sodródik „egy mechanikusan zajló eseménysorban, amit néhányan történelemnek neveznek, hanem egy értelmes, nagy egésznek a részét alkotjuk". Az emberi életnek van értelme, benne a szenvedésnek és a halálnak is, „mi emberek pedig valamennyien testvérek vagyunk", tehát „mindaz, amit a gyűlölködés, az emberi önzés szenvedésként rázúdít a világra, legyőzhető".
A bíboros rámutatott: ha a tízparancsolatot megtartanák a gazdasági élet szereplői, „másképpen nézne ki körülöttünk a világ", az egyház szociális tanítása pedig „nagyon sok új helyzetre adott értelmes reflexiót a hit szempontjából".
Kiemelte: a bajbajutottaknak, a legjobban szenvedőknek a helyzetén tud enyhíteni az egyház. Utalt arra, hogy az idén is volt nagyböjt időszakában élelmiszer-gyűjtési akció minden plébánián, ahol a helyi karitászcsoportok elosztották az adományokat a rászorulók között. Voltak olyan plébániák is, ahol az összegyűjtött tartós élelmiszerek nem bizonyultak elegendőnek, ezért ezekre a helyekre máshonnan csoportosítottak át. Hangsúlyozta: segíteni a rászorultakon eredendő kötelessége az egyháznak, maga Jézus is a szegények evangéliumát hirdette, „tehát különös küldetésünk van a szegények felé".
Nem volt igazán esélyes
Erdő Péter beszélt arról is, hogy Ferenc pápára jellemző „a nagyfokú közvetlenség és a kiváló érzék a lényeges dolgok iránt", röviden és a lényeget hangsúlyozva beszél a katolikus hitről, „márpedig a mai embernek ez kell", mert „a segítő szeretet és a hit igazságainak nyílt, egyszerű közvetlen kimondása együtt rendkívül aktuális". A világsajtóban megjelent, őt a pápai tisztségre esélyesnek említő hírekre úgy reagált: „én ezt az egészet, ahogy megjelent a világsajtóban, nem tartottam igazán reális dolognak, viszont az is megtiszteltetés, hogy az embernek a neve egyáltalán eszébe jut valakinek". Rámutatott: egy nem Európából érkező pápa nagyon jól kifejezi azt, hogy „az egész emberiségnek szól a küldetésünk", az európai katolikusoknak pedig meg kell fogalmazniuk „a katolicizmusnak a sajátosan európai feladatát az egyetemes küldetés keretein belül". Az európai katolicizmus feladatai közé sorolta az ökumenikus dialógust, a keresztények közötti szolidaritás építését, az együttműködést a közel-keleti keresztényekkel, valamint az iszlámmal folytatott párbeszédet. Úgy fogalmazott: el kell érni, hogy „saját keresztény gyökereinkhez ne skizofrén módon viszonyuljunk", hanem „becsüljük meg a keresztény kulturális örökséget".
Ésszerű integrációval lehet a bevándorlókat kezelni
Erdő Péter felhívta a figyelmet arra: nem szabad az egyes közösségekre nyomást gyakorolni, hogy felejtsék el a nyelvüket, kultúrájukat. Véleménye szerint „az ésszerű integráció lehetőségét felkínálva" lehet a bevándorlók közösségeivel a kapcsolatot megteremteni, erre jó példa a francia katolikus iskolák működése, ott jelentős számú muzulmán diák tanul, és a legtöbb helyen nincs konfliktus. Mint mondta, ha egy társadalom „jól viszonyul a saját múltjához, jelenéhez és kultúrájához, akkor az mindenképpen befogadóbbá teszi". Utalt egy felmérésre is, amely szerint aki egy „konkrét egyház keretében" vallásos, sokkal toleránsabb a más felekezetűekkel szemben, mint aki nem vallásos, vagy „a maga módján vallásos".
Megemlítette: azon dolgoznak, hogy a plébániák közösségei missziós tevékenységet is folytassanak a környezetükben. Ennek alapján húsvét után egy héttel kezdődik és öt hétig tart majd három budapesti téren a neokatekumenális mozgalom, azaz a napjainkhoz igazított hittanoktatás utcai missziója. Ugyanígy tovább lehet adni az örömhírt a kórházi lelkigondozásnál és a házi beteglátogatásokon, valamint a börtönökben is – tette hozzá.
Nyitni kell a digitális világ felé
A bíboros beszélt arról, hogy az internet világában új missziós lehetőségek nyílnak, amelyek segítségével „bizonyos lényeges dolgokra koncentrálunk, és azokra fel tudjuk hívni a figyelmet", akár a YouTube-ra tett rövid történetekkel is.
hirado.hu/M1
Erdély.ma,
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke a többi között az egyháznak a gazdasági válságra adott válaszairól és a misszió lehetőségeiről beszélt, azt hangsúlyozva, hogy valamennyien testvérek vagyunk.
Nagypénteken történelmi eseményre, a Názáreti Jézus kereszthalálára emlékezik az egyház. Jézus története – amelyet az Újszövetség könyvei konkrétan és kézzelfoghatóan írnak le – azonban nem a halállal, hanem a feltámadással fejeződik be a Földön – mondta Erdő Péter bíboros az M1 Az Este című műsorában pénteken.
Elmondta, Jézus halálának és feltámadásának jelentése van „a mi személyes életünkre nézve is", mert ő „nem akármilyen ember volt, megmutatta a legnagyobb szeretetet", feltámadásában pedig Isten igazolta Jézus életét és tanítását. Erdő Péter hangsúlyozta: az ember nem értelmetlenül sodródik „egy mechanikusan zajló eseménysorban, amit néhányan történelemnek neveznek, hanem egy értelmes, nagy egésznek a részét alkotjuk". Az emberi életnek van értelme, benne a szenvedésnek és a halálnak is, „mi emberek pedig valamennyien testvérek vagyunk", tehát „mindaz, amit a gyűlölködés, az emberi önzés szenvedésként rázúdít a világra, legyőzhető".
A bíboros rámutatott: ha a tízparancsolatot megtartanák a gazdasági élet szereplői, „másképpen nézne ki körülöttünk a világ", az egyház szociális tanítása pedig „nagyon sok új helyzetre adott értelmes reflexiót a hit szempontjából".
Kiemelte: a bajbajutottaknak, a legjobban szenvedőknek a helyzetén tud enyhíteni az egyház. Utalt arra, hogy az idén is volt nagyböjt időszakában élelmiszer-gyűjtési akció minden plébánián, ahol a helyi karitászcsoportok elosztották az adományokat a rászorulók között. Voltak olyan plébániák is, ahol az összegyűjtött tartós élelmiszerek nem bizonyultak elegendőnek, ezért ezekre a helyekre máshonnan csoportosítottak át. Hangsúlyozta: segíteni a rászorultakon eredendő kötelessége az egyháznak, maga Jézus is a szegények evangéliumát hirdette, „tehát különös küldetésünk van a szegények felé".
Nem volt igazán esélyes
Erdő Péter beszélt arról is, hogy Ferenc pápára jellemző „a nagyfokú közvetlenség és a kiváló érzék a lényeges dolgok iránt", röviden és a lényeget hangsúlyozva beszél a katolikus hitről, „márpedig a mai embernek ez kell", mert „a segítő szeretet és a hit igazságainak nyílt, egyszerű közvetlen kimondása együtt rendkívül aktuális". A világsajtóban megjelent, őt a pápai tisztségre esélyesnek említő hírekre úgy reagált: „én ezt az egészet, ahogy megjelent a világsajtóban, nem tartottam igazán reális dolognak, viszont az is megtiszteltetés, hogy az embernek a neve egyáltalán eszébe jut valakinek". Rámutatott: egy nem Európából érkező pápa nagyon jól kifejezi azt, hogy „az egész emberiségnek szól a küldetésünk", az európai katolikusoknak pedig meg kell fogalmazniuk „a katolicizmusnak a sajátosan európai feladatát az egyetemes küldetés keretein belül". Az európai katolicizmus feladatai közé sorolta az ökumenikus dialógust, a keresztények közötti szolidaritás építését, az együttműködést a közel-keleti keresztényekkel, valamint az iszlámmal folytatott párbeszédet. Úgy fogalmazott: el kell érni, hogy „saját keresztény gyökereinkhez ne skizofrén módon viszonyuljunk", hanem „becsüljük meg a keresztény kulturális örökséget".
Ésszerű integrációval lehet a bevándorlókat kezelni
Erdő Péter felhívta a figyelmet arra: nem szabad az egyes közösségekre nyomást gyakorolni, hogy felejtsék el a nyelvüket, kultúrájukat. Véleménye szerint „az ésszerű integráció lehetőségét felkínálva" lehet a bevándorlók közösségeivel a kapcsolatot megteremteni, erre jó példa a francia katolikus iskolák működése, ott jelentős számú muzulmán diák tanul, és a legtöbb helyen nincs konfliktus. Mint mondta, ha egy társadalom „jól viszonyul a saját múltjához, jelenéhez és kultúrájához, akkor az mindenképpen befogadóbbá teszi". Utalt egy felmérésre is, amely szerint aki egy „konkrét egyház keretében" vallásos, sokkal toleránsabb a más felekezetűekkel szemben, mint aki nem vallásos, vagy „a maga módján vallásos".
Megemlítette: azon dolgoznak, hogy a plébániák közösségei missziós tevékenységet is folytassanak a környezetükben. Ennek alapján húsvét után egy héttel kezdődik és öt hétig tart majd három budapesti téren a neokatekumenális mozgalom, azaz a napjainkhoz igazított hittanoktatás utcai missziója. Ugyanígy tovább lehet adni az örömhírt a kórházi lelkigondozásnál és a házi beteglátogatásokon, valamint a börtönökben is – tette hozzá.
Nyitni kell a digitális világ felé
A bíboros beszélt arról, hogy az internet világában új missziós lehetőségek nyílnak, amelyek segítségével „bizonyos lényeges dolgokra koncentrálunk, és azokra fel tudjuk hívni a figyelmet", akár a YouTube-ra tett rövid történetekkel is.
hirado.hu/M1
Erdély.ma,
2013. március 30.
Egy falatnyi Erdély…
Egy szép új kötet címlapján olvasható a fenti három szó Vetési László hangulatos fotója alatt. Tavaszi virágzásban pompázó gyümölcsfák fölött egy elhagyott régi kunyhó a domboldalon. Ez is Erdély, beleillik abba a bizonyos falatnyi valóságba, amelyet a könyvet megjelentető Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány ily módon is a széles közönség elé kívánt tárni. Hogy a képen látható fa terem-e még gyümölcsöt, azt nem tudhatom, de a negyedik évében járó alapítvány munkája egyre gyümölcsözőbb lesz. Ez az antológia is a köznek szánt termést gyarapítja, fogyasztóiban a szülőföld ízeit, zamatát, színeit, hangulatát idézi fel.
"Nagy álmunk vált valóra most, hogy Ön ezt a könyvet a kezében tartja – írja Bálint László, az alapítvány fiatalos lelkesedését továbbra is őrző elnöke. Az erdelyimagyarok.com közösségi portál 2009 végén jött létre azzal a szándékkal, hogy összehozza, összefogja az erdélyi magyarokat, bármerre is éljenek a világban. Olyan hely ez, amely összeköt minket, és megerősít abban, hogy a határok ellenére együtt lehetünk, és nemcsak a múltunk, de a jelenünk és a jövőnk is lehet közös. Oldalainkon folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb írások a közösség tagjainak tollából. Ez a könyv ennek az alkotómunkának az első gyümölcse." Így mutatja be a hátlapon a marosvásárhelyi, jelenleg Budapesten élő, dolgozó alapítványi elnök a Buglyó Anita szerkesztette elegáns kötetet. A jelző a kiadvány borítóját, arculatát tervező Budai Tamás grafikust és a vásárhelyi MasterDruck nyomdát is dicséri. Persze nem ez a lényeg, hangsúlyozása talán lokálpatrióta elfogultságnak is tekinthető, de mégis jelezni szeretném vásárhelyiségét, a közreadott írások szerzői közül többen ismert helyi tollforgatók. Viszont úgy lett kerekebb, teljesebb a kirajzolt Erdély-kép, hogy máshonnan is sokan jelentkeztek, éltek a blogírás lehetőségével, és megfogalmazták a maguk vagy környezetük történeteit, felelevenítették személyes vagy közösségi élményeiket, érzelmekkel is fűszerezték gondolataikat.
A honi olvasók az elkövetkezőkben biztos itteni könyvbemutatókon is megismerhetik a könyvet és néhányat a harminc szerző közül. Az Európa nyugati, északi felén élő magyarság egy része már kézbe is vehette a kötetet. Uniós pályázat révén az alapítvány márciusban háromhetes vándorrendezvényen, - kiállításon mutatkozhatott be, vihetett magával falatnyit Erdélyről az ottani magyar és más nemzetiségű közönségnek. A számos felkeresett európai városban a magyarok mellett olyan német, svéd, finn emberek is voltak, akiket érdekelt, hogy mit tudunk felmutatni magunkról. Az állomásokkal sűrűn teletűzdelt körúton nemcsak ez az angol címet (a bit of Transylvania) is viselő antológia próbálta szorosabbra fűzni a mindannyiunkat összetartó kötelékeket, vizuális kínálat is volt az esteken. Válogatást mutattak be Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész székelyföldi felvételeiből. 40 fotó villantotta fel a mai székely falu, a hagyományőrző közösségek életét, szokásait, értékeit. A mezőségi alkotótáborok válogatott anyagát is megcsodálhatták a vándortárlatokon. Székely legendárium is sugallta, mennyire gazdag Székelyföld szellemi, kulturális kincsestára. A Retropolis című film ugyancsak ráirányította a figyelmet védelemre, továbbadásra érdemes értékeinkre, erdélyi épített örökségünkre. Komoly eredmény ez a külföldi rendezvénysorozat az EMKA és mind népszerűbb honlapja életében, hasonlóan sikeres folytatásról szeretnénk írni a továbbiakban is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),
Egy szép új kötet címlapján olvasható a fenti három szó Vetési László hangulatos fotója alatt. Tavaszi virágzásban pompázó gyümölcsfák fölött egy elhagyott régi kunyhó a domboldalon. Ez is Erdély, beleillik abba a bizonyos falatnyi valóságba, amelyet a könyvet megjelentető Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány ily módon is a széles közönség elé kívánt tárni. Hogy a képen látható fa terem-e még gyümölcsöt, azt nem tudhatom, de a negyedik évében járó alapítvány munkája egyre gyümölcsözőbb lesz. Ez az antológia is a köznek szánt termést gyarapítja, fogyasztóiban a szülőföld ízeit, zamatát, színeit, hangulatát idézi fel.
"Nagy álmunk vált valóra most, hogy Ön ezt a könyvet a kezében tartja – írja Bálint László, az alapítvány fiatalos lelkesedését továbbra is őrző elnöke. Az erdelyimagyarok.com közösségi portál 2009 végén jött létre azzal a szándékkal, hogy összehozza, összefogja az erdélyi magyarokat, bármerre is éljenek a világban. Olyan hely ez, amely összeköt minket, és megerősít abban, hogy a határok ellenére együtt lehetünk, és nemcsak a múltunk, de a jelenünk és a jövőnk is lehet közös. Oldalainkon folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb írások a közösség tagjainak tollából. Ez a könyv ennek az alkotómunkának az első gyümölcse." Így mutatja be a hátlapon a marosvásárhelyi, jelenleg Budapesten élő, dolgozó alapítványi elnök a Buglyó Anita szerkesztette elegáns kötetet. A jelző a kiadvány borítóját, arculatát tervező Budai Tamás grafikust és a vásárhelyi MasterDruck nyomdát is dicséri. Persze nem ez a lényeg, hangsúlyozása talán lokálpatrióta elfogultságnak is tekinthető, de mégis jelezni szeretném vásárhelyiségét, a közreadott írások szerzői közül többen ismert helyi tollforgatók. Viszont úgy lett kerekebb, teljesebb a kirajzolt Erdély-kép, hogy máshonnan is sokan jelentkeztek, éltek a blogírás lehetőségével, és megfogalmazták a maguk vagy környezetük történeteit, felelevenítették személyes vagy közösségi élményeiket, érzelmekkel is fűszerezték gondolataikat.
A honi olvasók az elkövetkezőkben biztos itteni könyvbemutatókon is megismerhetik a könyvet és néhányat a harminc szerző közül. Az Európa nyugati, északi felén élő magyarság egy része már kézbe is vehette a kötetet. Uniós pályázat révén az alapítvány márciusban háromhetes vándorrendezvényen, - kiállításon mutatkozhatott be, vihetett magával falatnyit Erdélyről az ottani magyar és más nemzetiségű közönségnek. A számos felkeresett európai városban a magyarok mellett olyan német, svéd, finn emberek is voltak, akiket érdekelt, hogy mit tudunk felmutatni magunkról. Az állomásokkal sűrűn teletűzdelt körúton nemcsak ez az angol címet (a bit of Transylvania) is viselő antológia próbálta szorosabbra fűzni a mindannyiunkat összetartó kötelékeket, vizuális kínálat is volt az esteken. Válogatást mutattak be Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész székelyföldi felvételeiből. 40 fotó villantotta fel a mai székely falu, a hagyományőrző közösségek életét, szokásait, értékeit. A mezőségi alkotótáborok válogatott anyagát is megcsodálhatták a vándortárlatokon. Székely legendárium is sugallta, mennyire gazdag Székelyföld szellemi, kulturális kincsestára. A Retropolis című film ugyancsak ráirányította a figyelmet védelemre, továbbadásra érdemes értékeinkre, erdélyi épített örökségünkre. Komoly eredmény ez a külföldi rendezvénysorozat az EMKA és mind népszerűbb honlapja életében, hasonlóan sikeres folytatásról szeretnénk írni a továbbiakban is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),
2013. március 30.
Erdély tájain — Egy régi katona-turista útikönyve 1817-ből
A kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban érdekes kéziratos útinapló található, Jakab Sámuel útleírása 1817-ből (jelzete MS 2667). Mindeddig nem kutatták, szerzője sem ismert személyiség (nevére eddig mindössze egy „Ászpide” gyalui báli meghívóban és a kolozsvári lakástulajdonosok jegyzékében bukkantunk), de rávilágít egy reformkori katona érdeklődésére.
A 173 lapos bekötött útinapló szerzője szándéka szerint könyvnek készült: Földi és Tengeri Utazás. A szerző utazása nem jószántából történt, hanem katonai szolgálat miatt. Útleírása 1812-ben kezdődik, s tíz év múlva, 1822 októberében végződik. Pusztacsánból indul, áthalad Tordán, Vízaknán, Marosvásárhelyen, majd Várnán, Halicson át eljut Pozsonyig, végül hosszú, kacskaringós utazás után olasz földre lép. Többéves olaszországi tartózkodása idején lejegyzi a Vezúv kitörését is (Jegyzés a Vesuviu Hegynek Természete és Tüze gyulladásáról), ellátogat Pompejibe, megfigyel egy üstököst. Kitérőiből említésre méltó az alábbi bejegyzés: Feltehetően 1819 1. Mai Az Olimpus hegyen jártam, oh mely nehezen mentem fel annak bércein... Talán az első magyar meghódítója az Olümposznak. Turistaszemmel katonáskodott. Naplójának itt bemutatott részlete erdélyi útjáról szól. 1812. június 12-én délelőtt, a Fellegvár citadellájának kaszárnyájából gyalogezredével indult hosszú útjára Jakab Sámuel, majd a Szamoson a Németek pallóján át, s a Híd kapun vonultak be Kolozsvárra. Az esemény fontosságának tudatában, a Splényi Gábor induló zenéjére végigmasírozhattak a Nagypiacon (Főtéren), majd a Torda kapun hagyhatták el a várost. Akkoriban a Tordára Feleki-tetőn át vezető út még nem volt kiépítve; Györgyfalván és Ajtonon keresztül értek Pusztacsánba... Közli Hints Miklós
Restitutio
Ebben a rovatban írásokat szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna. Az alábbi írás még akarva sem jelenhetett volna meg az 1892-ben alapított Erdélyben, ugyanis jóval előbb íródott, amikor „az utazásnak divatja” jobbára még csak körvonalazódott.
Kegyes Olvasó!
Nem akartam elmulatni, hogy ezen csekély tapasztalásbéli munkátskámat Földi és Tengeri utazás alatt olvasás végett szemeid elé bé ne terjesszem. Nem azért cselekedtem, hogy a csevegő hív kürtjeinek hangzása valamely részben füleimnek csiklandoztatnék és Olvasóim közül netalántán olyanok is támadhatnak akik azt mondanák, hogy ezen csekély utazásbéli nem érdemes az olvasásra. Meghiszem, mert magam is és minden olyan emberséges ember, aki minden előre való látás nélkül a nyúl farkán is csomót keres nem gondolja azt meg, hogy fáradtság nélkül nincsen jó nyugodalom: sem pedig utazás nélkül idegen fölötti tapasztalás. Én meg vallom, hogy magam is úgy ítélnék balul, ha nem izzadott volna homlokom a hosszas utazásba. Én ugyan dicsekedhettem azzal, hogy sokat fáradtanak lábaim amíg azon tapasztalásokat meg szerezhette, melyeket ezen kisded formában 17 szakaszokba foglaltam. (…)
Alighogy ezen Nemes Báró Spleny gyalog ezrede a mindenkor vért szomjúhozó Mársnak csata piacáról honjának kebelében nyugalmára tett volna, ahogy nyugalmának két esztendőbeli, alig kóstolhatta, azonnal és egyetemben érkezett 1812-dik esztendőben, júniusnak napjaiban egy felsőségbéli hatalmas parancsolat. Melyben minthogy elmulatni nem lehetett és a felsőségbéli hatalmat engedelmeskedni illet, azon okból egész erejét egybe szedvén, lassú lépésekkel úgy átvitte júniusnak 12 dik ’812-be egy úgynevezett Pusztacsán nevezetű faluba. Ezen falut többnyire oláh nemzet bírja. Szép helyen fekszik, klímája egészséges, mindenféle terei tápláló eledeleket kézi munkájok után termesztenek. Viseletük nem igen szép. Házaik többnyire sövényből vagyon összefoglalva, távol egymástól.
13-dik Junii 812 Torda Ezen Torda városa egy nem képzelhető régiséget mutat az üdegenek előtt, amint Ó és Új Dátzia nevezetü könyvben is olvastam ennek hajdan virágzó állapottyáról. Ezen városról a mostani magát meg nem gondoló község úgy vélekedik, hogy a városnak bástyája mézes pogácsából szalonnára volna építve. Noha képzelődések hihető, oda néz, mintha a városba hírével messze tartományokra kiterjedő mézes pogácsát csinálnak, melyből néha napján magam is ettem, úgy nemkülönben a szalonnával való élés és kereskedés is nagy lábon áll. Ezen város felvételre nézve vagyon az úgy nevezett Aranyosnak déli oldalán, az keleti részén pedig vagyon egy 87 öles mélységű akna. Itten még az is szembe tűnő, hogy kenyeret oly nagyokat és fehéreket sütnek, mely hasonló az batáviai spondiákhoz, az ember nem győz belőle eleget enni. Itten vagyon lakása egy Szőts Dániel nevezetű barátomnak, aki velem a fátum terhes hajóján Itáliába 3 hónapokig utazott.
14 dio Marosújvár [Ocna Mureş/Miereschhall]. Rostok [pihenő].Marosújvár egy hírével messze terjedő mezőváros a Maros-folyó vizének keleti oldalán tette fekvését. Lakosai nemes eredetűek, földesura N.N.P. úr önagysága, aki hadi vezérletünket ott lettelünkre igen nagy kegyessége mellet megvendégelt, úgy nemkülönben köznépeink is részesültenek áldott javaiból. Ezen mezőváros határában talált sóakna Nemes Erdély hazát nagyon fényessé tette. A legszebb, mikor a Maros vizébe úszkáló szép pontyok földes uraknak boldog gyönyörűséges szárnyat emelnek és a vizeknek felső színén repkedve mutogattyák örvendező voltokat.
16 Juniy 812. Pánád[Pănade/Panagen]. Panád szép térségen fekvő városka, többnyire kétféle nemzet lakja, oláh és szász. Klímája egészséges, határa igen termő.
17 Juny 812 [Szász]Csanád [Cenade/Scholten]. Kétféle nemzet bírja, utcája igen lapos, az leány féle népek is úgy megülik a lónak a hátát mint nálunk a fiatal fickók.
18. Juny 812 Vízakna. [Ocna Sibiului/Salzburg] Rostok. Vízakna városa nem igen szép ugyan, de mégis hasznos helyen fekszik. Lakosai a hadi népet nem utálják. Vagyon benne mostan két használható sóakna, elsüllyedve pedig vagyon három.
23 Juny Nagycsűr. [Şura Mare/Groß-Scheuern] Nagycsűr egy földi paradicsomot ábrázoló helyen fekszik. Lakosai többnyire két félék, oláh és szász, vidéke kellemetes. Amaz nagy hírű Szeben városa közeledtével nagyon kicsíti. Itten volt mulatozásunk 18 napokig.
11 July 812 Sellenberk [Şelimbăr].Schellenberg városa vagyon fekvésre nézve Szeben városának keleti részén fél órányi messzeségre. Lakosai szászok, határa igen termő, ezen helybe volt mulatásunk 14 nap.
25 July Gusterica[Szent-Erzsébet/Gusteriţa /Hammersdorf]. Gusterica egy szász nemzettel ékeskedő nagy falu. Minden fele haszonnal bővelkedő. Itten mulattam 12 nap.
7 August 812. Szelindek[Slimnic/Stolzenburg]. Ezen Stoltzenburg nevezetű város egy hegyeknek nyugoti oldalán vagyon építve. A hegynek tetején pedig vagyon négy szeglet formában egy kisded vár melyet amint észre vetteni Rákóczi György erdélyi fejedelem építtetett (szerk. megj. – Varjú Elemér Magyar várak című, 1932-ben megjelent könyvében Nagy Lajos király idejére datálja a szelindeki vár építését; 1529-ben van szó először róla, mikor Báthory István vajda János király számára akarja meghódoltatni). Mostan is nagy hasznára vagyon a lakosoknak, mivel a tűztől való félelem miatt ezen várnak belső pitvarai meg vagynak rakva némely nagyobb és kisseb bükkfa hombárokkal, a melybe élelembéli vagyonaikat tartják. Voltam benne és a falaknak romladékai között igen termékeny szilvás vagyon, melynek terméséből egy néhányat meg is ettem. Többnyire szász nemzet lakja, vidéke szép kinézetű.
8 August 812 Nagyselyk[Nagysejk/Şeica Mare/Marktschelken] Sájka mezővárosa oly kellemetes helyre tette fekvését, hogy itten az ember nem győz eleget csodálkozni ennek kellemetességén. Minden terem ami termetünkben feltaláltatik. Sokféle elegyes nemzet lakja, de másképpen viseletük szép.
9. Medgyes Az szász nemzetnek hajdan messzelátó s bölcsen gondolkodó elei Medgyes városát olyan három szeglet forma lábakra emelé, amely az idegeneket magához vonzza. Itten vagyon egy felséges torony mesterségesen építve mely maga kellemetességével majd csak nem az egész hazabéli több tornyokat felül múl. Lakosai igen jószívűek, az egymáshoz vonzó nemzeti szeretet közöttük uralkodik. Az úgynevezett kapicinusi sz. szerzeteseknek vagyon benne szép klastromuk. Ezen szerzet között találkoztam egy Ungvári Ferenc nevezetű ifjú esztendeimbeli kedves barátommal.
11. Aug. 812[Nyárád]Gálfalva [Galeşti/Gallendorf]. Ezen falu egy szép térhelyen fekvő, kisded. Messzünnen való kinézése úgy tetszik az idegeneknek, mintha lakosai szegény sorsúak volnának, többnyire oláhság lakja.
12 August 812. Nagycserged [Cerghid].Ez maga nevét bizonyító széjjel terjedt falu, melynek klímája egészséges. Lakosai oláhok de jó lelkűek, az idegen utazókat kézen fogva és barátságos nyájassággal hívják házaikba.
13. Aug 812 M. Vásárhely. Marosvásárhely egy, az egész Erdély országbeli magyar városokat messze kiterjedt hírével és bölcsességével felülmúl. Ezen városba vagyon az ország béli Septemvirális Törvényszék, úgy a nemesi székelységnek nagyobb és kisebb privilégiuma emiatt függ.
15 Aug 812 Gernyeszeg. Egy határával hosszan kiterjedő falu. Bírja N. N. gr. úr őnagysága (szerk. megj. – Teleki József gróf, főkormányszéki tanácsos, megh. 1817-ben). A lakosok földesuruknak nagy méltóságú kegyességét egy jószívűséggel példázzák. Határában a dinnye igen terem.
16 Aug Szászrégen. Szép mezőváros. Lakja szász nemzet, az idegeneket nagyon tisztelik.
17 Aug 812 Teke[Teaca/Tekendorf].Ezen Teke városa maga hosszan való fekvésével némely jó borokat termő hegyeknek alját elborította, utcája sáros. Lakosai szászok, határa mindeneket terem ami az élet fenntartására meg kívántatik.
19. Beszterce. Szép szász város, az utcája igen sáros, gyenge sánccal és fallal vagyon bekerítve, az Lányok Törvénye benne igen hasznos.
28. Aug Kis Beszterce [v. Aszúbeszterce/Dorolea/Kleinbistritz]. Egy széjjelterjedt falu. Házaikat egyik másiktól messze építette.
29 Aug Ilintza. [valószínűleg Borgótiha Ilinca határrészében levő „Officier haus” – szálláshelyük neve]. Hosszan való terjedésével Bukovina határait magához vonta.
30 Aug Pojana Sztampi[Poiana Stampei]. A hegyek között széjjel való léte Bukovinába helyeztette.
31. Aug Vatra Dorna [Dornavátra] Mely hegyeken széjjel terjedt, gazdag lakosokkal ékes falu.
2 September 812 Kimpilung. [v. Moldvahosszúmező/Câmpulung Moldovenesc]Fenyvesből álló kietlen havas.
3 Sep 812 Váma. Egy szép térségen fekvő mezőváros, a felséges Királyi Kamarához tartozik, vagyon benne prefektúra.
5 Sept. Gurahumoru. 6. Sept Szálka [v. Szolka/Solca]. 7 Sept Radóc [Rădăuţi]. Radóc egy szép helyen fekvő mezőváros. Lakosai többnyire oláhok, a felséges Királyi Kamarához tartozik. Vagyon benne prefectura. Itten volt mulatozásunk 56 napokig.
25 October 812 Szered [Szeretvásár/Siret/németül Sereth/lengyelül Seret]. Ezen hej fekvését tette egy úgy nevezet Szered folyó víznek déli részére. A veres sipkával való élést az asszonyi nemek is nagyon uzuájják úgy nem különben az töröktől költsönzött övet is használják melynek hosszassága mintegy másfél öles, veres, sárga, zöld, fekete, kék színű selyemből vagy Teve szőrből vagyon összve foglalva ilyenképp.
Szabadság (Kolozsvár),
A kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban érdekes kéziratos útinapló található, Jakab Sámuel útleírása 1817-ből (jelzete MS 2667). Mindeddig nem kutatták, szerzője sem ismert személyiség (nevére eddig mindössze egy „Ászpide” gyalui báli meghívóban és a kolozsvári lakástulajdonosok jegyzékében bukkantunk), de rávilágít egy reformkori katona érdeklődésére.
A 173 lapos bekötött útinapló szerzője szándéka szerint könyvnek készült: Földi és Tengeri Utazás. A szerző utazása nem jószántából történt, hanem katonai szolgálat miatt. Útleírása 1812-ben kezdődik, s tíz év múlva, 1822 októberében végződik. Pusztacsánból indul, áthalad Tordán, Vízaknán, Marosvásárhelyen, majd Várnán, Halicson át eljut Pozsonyig, végül hosszú, kacskaringós utazás után olasz földre lép. Többéves olaszországi tartózkodása idején lejegyzi a Vezúv kitörését is (Jegyzés a Vesuviu Hegynek Természete és Tüze gyulladásáról), ellátogat Pompejibe, megfigyel egy üstököst. Kitérőiből említésre méltó az alábbi bejegyzés: Feltehetően 1819 1. Mai Az Olimpus hegyen jártam, oh mely nehezen mentem fel annak bércein... Talán az első magyar meghódítója az Olümposznak. Turistaszemmel katonáskodott. Naplójának itt bemutatott részlete erdélyi útjáról szól. 1812. június 12-én délelőtt, a Fellegvár citadellájának kaszárnyájából gyalogezredével indult hosszú útjára Jakab Sámuel, majd a Szamoson a Németek pallóján át, s a Híd kapun vonultak be Kolozsvárra. Az esemény fontosságának tudatában, a Splényi Gábor induló zenéjére végigmasírozhattak a Nagypiacon (Főtéren), majd a Torda kapun hagyhatták el a várost. Akkoriban a Tordára Feleki-tetőn át vezető út még nem volt kiépítve; Györgyfalván és Ajtonon keresztül értek Pusztacsánba... Közli Hints Miklós
Restitutio
Ebben a rovatban írásokat szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna. Az alábbi írás még akarva sem jelenhetett volna meg az 1892-ben alapított Erdélyben, ugyanis jóval előbb íródott, amikor „az utazásnak divatja” jobbára még csak körvonalazódott.
Kegyes Olvasó!
Nem akartam elmulatni, hogy ezen csekély tapasztalásbéli munkátskámat Földi és Tengeri utazás alatt olvasás végett szemeid elé bé ne terjesszem. Nem azért cselekedtem, hogy a csevegő hív kürtjeinek hangzása valamely részben füleimnek csiklandoztatnék és Olvasóim közül netalántán olyanok is támadhatnak akik azt mondanák, hogy ezen csekély utazásbéli nem érdemes az olvasásra. Meghiszem, mert magam is és minden olyan emberséges ember, aki minden előre való látás nélkül a nyúl farkán is csomót keres nem gondolja azt meg, hogy fáradtság nélkül nincsen jó nyugodalom: sem pedig utazás nélkül idegen fölötti tapasztalás. Én meg vallom, hogy magam is úgy ítélnék balul, ha nem izzadott volna homlokom a hosszas utazásba. Én ugyan dicsekedhettem azzal, hogy sokat fáradtanak lábaim amíg azon tapasztalásokat meg szerezhette, melyeket ezen kisded formában 17 szakaszokba foglaltam. (…)
Alighogy ezen Nemes Báró Spleny gyalog ezrede a mindenkor vért szomjúhozó Mársnak csata piacáról honjának kebelében nyugalmára tett volna, ahogy nyugalmának két esztendőbeli, alig kóstolhatta, azonnal és egyetemben érkezett 1812-dik esztendőben, júniusnak napjaiban egy felsőségbéli hatalmas parancsolat. Melyben minthogy elmulatni nem lehetett és a felsőségbéli hatalmat engedelmeskedni illet, azon okból egész erejét egybe szedvén, lassú lépésekkel úgy átvitte júniusnak 12 dik ’812-be egy úgynevezett Pusztacsán nevezetű faluba. Ezen falut többnyire oláh nemzet bírja. Szép helyen fekszik, klímája egészséges, mindenféle terei tápláló eledeleket kézi munkájok után termesztenek. Viseletük nem igen szép. Házaik többnyire sövényből vagyon összefoglalva, távol egymástól.
13-dik Junii 812 Torda Ezen Torda városa egy nem képzelhető régiséget mutat az üdegenek előtt, amint Ó és Új Dátzia nevezetü könyvben is olvastam ennek hajdan virágzó állapottyáról. Ezen városról a mostani magát meg nem gondoló község úgy vélekedik, hogy a városnak bástyája mézes pogácsából szalonnára volna építve. Noha képzelődések hihető, oda néz, mintha a városba hírével messze tartományokra kiterjedő mézes pogácsát csinálnak, melyből néha napján magam is ettem, úgy nemkülönben a szalonnával való élés és kereskedés is nagy lábon áll. Ezen város felvételre nézve vagyon az úgy nevezett Aranyosnak déli oldalán, az keleti részén pedig vagyon egy 87 öles mélységű akna. Itten még az is szembe tűnő, hogy kenyeret oly nagyokat és fehéreket sütnek, mely hasonló az batáviai spondiákhoz, az ember nem győz belőle eleget enni. Itten vagyon lakása egy Szőts Dániel nevezetű barátomnak, aki velem a fátum terhes hajóján Itáliába 3 hónapokig utazott.
14 dio Marosújvár [Ocna Mureş/Miereschhall]. Rostok [pihenő].Marosújvár egy hírével messze terjedő mezőváros a Maros-folyó vizének keleti oldalán tette fekvését. Lakosai nemes eredetűek, földesura N.N.P. úr önagysága, aki hadi vezérletünket ott lettelünkre igen nagy kegyessége mellet megvendégelt, úgy nemkülönben köznépeink is részesültenek áldott javaiból. Ezen mezőváros határában talált sóakna Nemes Erdély hazát nagyon fényessé tette. A legszebb, mikor a Maros vizébe úszkáló szép pontyok földes uraknak boldog gyönyörűséges szárnyat emelnek és a vizeknek felső színén repkedve mutogattyák örvendező voltokat.
16 Juniy 812. Pánád[Pănade/Panagen]. Panád szép térségen fekvő városka, többnyire kétféle nemzet lakja, oláh és szász. Klímája egészséges, határa igen termő.
17 Juny 812 [Szász]Csanád [Cenade/Scholten]. Kétféle nemzet bírja, utcája igen lapos, az leány féle népek is úgy megülik a lónak a hátát mint nálunk a fiatal fickók.
18. Juny 812 Vízakna. [Ocna Sibiului/Salzburg] Rostok. Vízakna városa nem igen szép ugyan, de mégis hasznos helyen fekszik. Lakosai a hadi népet nem utálják. Vagyon benne mostan két használható sóakna, elsüllyedve pedig vagyon három.
23 Juny Nagycsűr. [Şura Mare/Groß-Scheuern] Nagycsűr egy földi paradicsomot ábrázoló helyen fekszik. Lakosai többnyire két félék, oláh és szász, vidéke kellemetes. Amaz nagy hírű Szeben városa közeledtével nagyon kicsíti. Itten volt mulatozásunk 18 napokig.
11 July 812 Sellenberk [Şelimbăr].Schellenberg városa vagyon fekvésre nézve Szeben városának keleti részén fél órányi messzeségre. Lakosai szászok, határa igen termő, ezen helybe volt mulatásunk 14 nap.
25 July Gusterica[Szent-Erzsébet/Gusteriţa /Hammersdorf]. Gusterica egy szász nemzettel ékeskedő nagy falu. Minden fele haszonnal bővelkedő. Itten mulattam 12 nap.
7 August 812. Szelindek[Slimnic/Stolzenburg]. Ezen Stoltzenburg nevezetű város egy hegyeknek nyugoti oldalán vagyon építve. A hegynek tetején pedig vagyon négy szeglet formában egy kisded vár melyet amint észre vetteni Rákóczi György erdélyi fejedelem építtetett (szerk. megj. – Varjú Elemér Magyar várak című, 1932-ben megjelent könyvében Nagy Lajos király idejére datálja a szelindeki vár építését; 1529-ben van szó először róla, mikor Báthory István vajda János király számára akarja meghódoltatni). Mostan is nagy hasznára vagyon a lakosoknak, mivel a tűztől való félelem miatt ezen várnak belső pitvarai meg vagynak rakva némely nagyobb és kisseb bükkfa hombárokkal, a melybe élelembéli vagyonaikat tartják. Voltam benne és a falaknak romladékai között igen termékeny szilvás vagyon, melynek terméséből egy néhányat meg is ettem. Többnyire szász nemzet lakja, vidéke szép kinézetű.
8 August 812 Nagyselyk[Nagysejk/Şeica Mare/Marktschelken] Sájka mezővárosa oly kellemetes helyre tette fekvését, hogy itten az ember nem győz eleget csodálkozni ennek kellemetességén. Minden terem ami termetünkben feltaláltatik. Sokféle elegyes nemzet lakja, de másképpen viseletük szép.
9. Medgyes Az szász nemzetnek hajdan messzelátó s bölcsen gondolkodó elei Medgyes városát olyan három szeglet forma lábakra emelé, amely az idegeneket magához vonzza. Itten vagyon egy felséges torony mesterségesen építve mely maga kellemetességével majd csak nem az egész hazabéli több tornyokat felül múl. Lakosai igen jószívűek, az egymáshoz vonzó nemzeti szeretet közöttük uralkodik. Az úgynevezett kapicinusi sz. szerzeteseknek vagyon benne szép klastromuk. Ezen szerzet között találkoztam egy Ungvári Ferenc nevezetű ifjú esztendeimbeli kedves barátommal.
11. Aug. 812[Nyárád]Gálfalva [Galeşti/Gallendorf]. Ezen falu egy szép térhelyen fekvő, kisded. Messzünnen való kinézése úgy tetszik az idegeneknek, mintha lakosai szegény sorsúak volnának, többnyire oláhság lakja.
12 August 812. Nagycserged [Cerghid].Ez maga nevét bizonyító széjjel terjedt falu, melynek klímája egészséges. Lakosai oláhok de jó lelkűek, az idegen utazókat kézen fogva és barátságos nyájassággal hívják házaikba.
13. Aug 812 M. Vásárhely. Marosvásárhely egy, az egész Erdély országbeli magyar városokat messze kiterjedt hírével és bölcsességével felülmúl. Ezen városba vagyon az ország béli Septemvirális Törvényszék, úgy a nemesi székelységnek nagyobb és kisebb privilégiuma emiatt függ.
15 Aug 812 Gernyeszeg. Egy határával hosszan kiterjedő falu. Bírja N. N. gr. úr őnagysága (szerk. megj. – Teleki József gróf, főkormányszéki tanácsos, megh. 1817-ben). A lakosok földesuruknak nagy méltóságú kegyességét egy jószívűséggel példázzák. Határában a dinnye igen terem.
16 Aug Szászrégen. Szép mezőváros. Lakja szász nemzet, az idegeneket nagyon tisztelik.
17 Aug 812 Teke[Teaca/Tekendorf].Ezen Teke városa maga hosszan való fekvésével némely jó borokat termő hegyeknek alját elborította, utcája sáros. Lakosai szászok, határa mindeneket terem ami az élet fenntartására meg kívántatik.
19. Beszterce. Szép szász város, az utcája igen sáros, gyenge sánccal és fallal vagyon bekerítve, az Lányok Törvénye benne igen hasznos.
28. Aug Kis Beszterce [v. Aszúbeszterce/Dorolea/Kleinbistritz]. Egy széjjelterjedt falu. Házaikat egyik másiktól messze építette.
29 Aug Ilintza. [valószínűleg Borgótiha Ilinca határrészében levő „Officier haus” – szálláshelyük neve]. Hosszan való terjedésével Bukovina határait magához vonta.
30 Aug Pojana Sztampi[Poiana Stampei]. A hegyek között széjjel való léte Bukovinába helyeztette.
31. Aug Vatra Dorna [Dornavátra] Mely hegyeken széjjel terjedt, gazdag lakosokkal ékes falu.
2 September 812 Kimpilung. [v. Moldvahosszúmező/Câmpulung Moldovenesc]Fenyvesből álló kietlen havas.
3 Sep 812 Váma. Egy szép térségen fekvő mezőváros, a felséges Királyi Kamarához tartozik, vagyon benne prefektúra.
5 Sept. Gurahumoru. 6. Sept Szálka [v. Szolka/Solca]. 7 Sept Radóc [Rădăuţi]. Radóc egy szép helyen fekvő mezőváros. Lakosai többnyire oláhok, a felséges Királyi Kamarához tartozik. Vagyon benne prefectura. Itten volt mulatozásunk 56 napokig.
25 October 812 Szered [Szeretvásár/Siret/németül Sereth/lengyelül Seret]. Ezen hej fekvését tette egy úgy nevezet Szered folyó víznek déli részére. A veres sipkával való élést az asszonyi nemek is nagyon uzuájják úgy nem különben az töröktől költsönzött övet is használják melynek hosszassága mintegy másfél öles, veres, sárga, zöld, fekete, kék színű selyemből vagy Teve szőrből vagyon összve foglalva ilyenképp.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 30.
Köröstárkány: „Ne osszák meg a közösséget”
Ne szervezzenek “alternatív megemlékezéseket”, mert azok sem a holtak emlékének őrzését, sem az élők jövőjét nem szolgálják, mondta péntek délben Köröstárkányban Patrubány Miklós MVSZ-elnök.
Ahogyan az emlékmű felavatása óta minden évben, 2013. nagypéntekén is megtartották a megemlékezést Köröstárkányban. Mint köztudott – bár a történelemkönyvek még adósak vele – 1919. április 19-én, ami akkor nagypéntek volt, a visszavonuló Székely Hadosztály nyomában előretörő román félkatonai alakulatok Köröstárkányban és Kisnyégerfalván válogatás nélkül gyilkolták a civil lakosságot. A 91 helyi áldozatnak 1999-ben avattak emlékművet Köröstárkányban, ami a sok évtizedes beidegződés nyomán még akkor is sokakban félelmet keltett. Az idei nagypénteken hósapka borította a falut övező magasabb hegycsúcsokat. A délelőtti istentiszteletről kijövőket hideg szél várta, mely erőteljesen lobogtatta az emlékmű előtti kerítésre erősített magyar, román és MVSZ-lobogók mellett a falu zászlaját is. A megjelenteket Gábor Ferenc szervező, a Pro Tharkan Civil Egyesület elnöke köszöntötte. Üdvözölte a vendégeket, akik sorra szót is kaptak, a beszédek között szavalatok hangzottak el az emlékmű előtt sorfalat álló helyi cserkészek tagjaitól, illetve az érsemjéni illetőségű Lajter Márkótól.
Áldozatokra emlékezünk
Elsőként dr.Csapó József korábbi szenátor, az emlékmű védnöke állt a mikrofonhoz, felelevenítve, hogy Tárkány székely-magyar népe nem véletlenül marad meg minden viszontagság között hittel és méltósággal – mint ahogyan az sem véletlen, hogy manapság sokan támadják a székelyek történelméről készült történelemkönyvet, azért mert az az igazságot tartalmazza. Gyüre Csaba, a Jobbik alelnöke úgy vélte, hogy a XX. század megrontotta a magyarságot, Tárkány “csak egy a Kárpát medence sok golgotája között”. Ilyen csapások csak akkor történhetnek, ha egy kormány nem visel felelősséget a nemzete iránt, tette hozzá. Az egységes magyar nemzet megerősödésének lehetőséget abban látja a politikus, ha a magyar állampolgárság megadása mellett minden állampolgárt azonos jogok fognak megilletni. Nem csak a tárkányi, de a Kárpát medence minden áldozatára emlékeznünk el nagypéntekenként, fogalmazott Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke. Kérést fogalmazott meg a helyi és környékbeli települések illetékesei felé: ne osszák meg a közösséget “alternatív megemlékezések” szervezésével, mert azok sem az áldozatok emlékének ápolását, sem az élők jövőjét nem szolgálják. (Arra utalt, hogy a mindenkor nagypénteki megemlékezés mellett szoktak szervezni egyet a vérengzés dátum szerinti évfordulóján is – szerz.megj.)
Koszorúzás
Az MVSZ-elnök korábbi évekhez hasonlóan szorgalmazta, hogy a magyar kormány adja meg a Mártír Település címet Köröstárkánynak. A beszédek után a koszorúzás következett, melynek során ugyancsak cserkészek segédkeztek a szervezetek, intézmények képviselőinek, majd egy percnyi néma főhajtással emlékeztek az áldozatokra, miközben megszólalt a harang is. Miután Gábor Ferenc megköszönte a jelenlétet “azoknak, akik szükségesnek érezték a megemlékezést” – mintegy 120-an voltak, a Himnuszt és a Székely Himnuszt énekelték el. Az esemény végén meg lehetett vásárolni Gábor Ferenc: Egy falu, melynek nem látni mását című könyvét, mely a szerző utószavában megfogalmazottak szerint “nem egy szokványos monográfia, inkább egy saját szemszögből látott (…) helyszín- és korrajz.”
Rencz Csaba
erdon.ro,
Ne szervezzenek “alternatív megemlékezéseket”, mert azok sem a holtak emlékének őrzését, sem az élők jövőjét nem szolgálják, mondta péntek délben Köröstárkányban Patrubány Miklós MVSZ-elnök.
Ahogyan az emlékmű felavatása óta minden évben, 2013. nagypéntekén is megtartották a megemlékezést Köröstárkányban. Mint köztudott – bár a történelemkönyvek még adósak vele – 1919. április 19-én, ami akkor nagypéntek volt, a visszavonuló Székely Hadosztály nyomában előretörő román félkatonai alakulatok Köröstárkányban és Kisnyégerfalván válogatás nélkül gyilkolták a civil lakosságot. A 91 helyi áldozatnak 1999-ben avattak emlékművet Köröstárkányban, ami a sok évtizedes beidegződés nyomán még akkor is sokakban félelmet keltett. Az idei nagypénteken hósapka borította a falut övező magasabb hegycsúcsokat. A délelőtti istentiszteletről kijövőket hideg szél várta, mely erőteljesen lobogtatta az emlékmű előtti kerítésre erősített magyar, román és MVSZ-lobogók mellett a falu zászlaját is. A megjelenteket Gábor Ferenc szervező, a Pro Tharkan Civil Egyesület elnöke köszöntötte. Üdvözölte a vendégeket, akik sorra szót is kaptak, a beszédek között szavalatok hangzottak el az emlékmű előtt sorfalat álló helyi cserkészek tagjaitól, illetve az érsemjéni illetőségű Lajter Márkótól.
Áldozatokra emlékezünk
Elsőként dr.Csapó József korábbi szenátor, az emlékmű védnöke állt a mikrofonhoz, felelevenítve, hogy Tárkány székely-magyar népe nem véletlenül marad meg minden viszontagság között hittel és méltósággal – mint ahogyan az sem véletlen, hogy manapság sokan támadják a székelyek történelméről készült történelemkönyvet, azért mert az az igazságot tartalmazza. Gyüre Csaba, a Jobbik alelnöke úgy vélte, hogy a XX. század megrontotta a magyarságot, Tárkány “csak egy a Kárpát medence sok golgotája között”. Ilyen csapások csak akkor történhetnek, ha egy kormány nem visel felelősséget a nemzete iránt, tette hozzá. Az egységes magyar nemzet megerősödésének lehetőséget abban látja a politikus, ha a magyar állampolgárság megadása mellett minden állampolgárt azonos jogok fognak megilletni. Nem csak a tárkányi, de a Kárpát medence minden áldozatára emlékeznünk el nagypéntekenként, fogalmazott Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke. Kérést fogalmazott meg a helyi és környékbeli települések illetékesei felé: ne osszák meg a közösséget “alternatív megemlékezések” szervezésével, mert azok sem az áldozatok emlékének ápolását, sem az élők jövőjét nem szolgálják. (Arra utalt, hogy a mindenkor nagypénteki megemlékezés mellett szoktak szervezni egyet a vérengzés dátum szerinti évfordulóján is – szerz.megj.)
Koszorúzás
Az MVSZ-elnök korábbi évekhez hasonlóan szorgalmazta, hogy a magyar kormány adja meg a Mártír Település címet Köröstárkánynak. A beszédek után a koszorúzás következett, melynek során ugyancsak cserkészek segédkeztek a szervezetek, intézmények képviselőinek, majd egy percnyi néma főhajtással emlékeztek az áldozatokra, miközben megszólalt a harang is. Miután Gábor Ferenc megköszönte a jelenlétet “azoknak, akik szükségesnek érezték a megemlékezést” – mintegy 120-an voltak, a Himnuszt és a Székely Himnuszt énekelték el. Az esemény végén meg lehetett vásárolni Gábor Ferenc: Egy falu, melynek nem látni mását című könyvét, mely a szerző utószavában megfogalmazottak szerint “nem egy szokványos monográfia, inkább egy saját szemszögből látott (…) helyszín- és korrajz.”
Rencz Csaba
erdon.ro,
2013. március 30.
Pantheon Transsilvanicum
Bármilyen művészet is legyen, szándéka a közlés. A művészi mondanivaló mindig az alkotó szándékát közli. Takács Gábor a Györkös Mányi Albert Emlékházban megtartott grafikai kiállításán azokat a grafikai lapjait állította ki Pantheon Transsilvanicum –címmel, melyek önazonosulásunk vállalását segítik elő. Olyan egyéniségekről készített metszeteket, akiknek egy lap kivételével, valamilyen közük, van a művészethez. Műfajilag fametszet, szén és tusrajz.
Magát a kiállítást Németh Júlia ismert műkritikus mutatta be. Egy gondolat sorát idézném: „Ahány arc, annyi olvasat. S olykor talán a konkrét arcvonásoknál is érdekesebbek lehetnek a személyiség belső jegyei, azok a szemérmesen rejtőzködő sajátosságok, amelyek csak hosszas tanulmányozás, mély barátság, alapos ismeretség, vagy dokumentálódás során válnak nyilvánvalókká. Takács Gábor mintha elsősorban ezeknek a rejtőzködő jegyeknek a nyomába szegődni, igyekszik az arcvonások mögé látni , néhány karakteres vonallal az ábrázoltnak a jellemét, egyéniségét, szellemvilágát is felvillantani.”
A fentiek rendkívül jól foglalják össze azt a művészi megnyilvánulást, amely Takács Gábort ebben az esetben is irányította arra az útra, melyen nem tagadva meg saját jellemét, megalkotott munkásságával egy olyan területen, amelyen megszólalni igen ingoványos, hiszen a grafikának nemzetközi nyelve lévén, minden szemlélőjének közöl.
Ezt a kiállítást a Györkös Mányi Albert Emlékházba megnyitni azt is jelenti, vállalom azt az elkötelezettséget, melyet a névadó munkásságával bizonyított.
Az igen szépszámú közönség nemcsak a rendkívül tartalmas méltatásban, hanem a kiállított munkákban, valamint az előadó művészek, Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek játékában is gyönyörködhetett.
A szerencsésebbek hozzájuthattak a Pantheon Transsilvanicum, Takács Gábor 25 grafika című megszámozott (100) munkájához, melyben, egyenlő nagyságban gyönyörködhetnek a megörökítettek grafikai megfogalmazásában. Közöttük Misztótfalusi Kis Miklós, Kányádi Sándor, Sütő András, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Csokonai Vitéz Mihály, Kós Károly, Márton Áron, Szederjesi András, Balaskó Nándor, Barcsay Jenő, Cseh Gusztáv, Zsoldos Árpád, Murádin Jenő, Tirnován Vid, Fodor Sándor és Létay Lajos.
A nem teljes névfelsorolás is bizonyítja, olyan személyek szerepelnek az igen vonzó és egyéni összeállításban, akik munkásságukkal beírták nevük a város Kolozsvár és Erdély történetébe.
Ugyanakkor nagyon sok jelenlévő elgondolkodhat az élet nagy törvényén. Vagyunk, tevékenykedünk mindannyian a magunk helyén, és egy nap mindenki felett beteljesedik az, amit az életben elkerülni nem lehet. Ezt jelzi figyelemre méltó megfogalmazásban a 22. Gyász- fametszet, 320×225 mm1987. Hirdetvén az alkotás örökkévalóságát, amit csak az alkotóművész tud megteremteni.
Személy szerint kívánom, hogy az alkotóművész sokáig járja azt az utat, melyet elkezdett, és gyarapítsa nemcsak az erdélyi kultúrát, hanem az egyetemes magyar kultúra létét, mindenütt, ahol munkáit megtekinthetik.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,
Bármilyen művészet is legyen, szándéka a közlés. A művészi mondanivaló mindig az alkotó szándékát közli. Takács Gábor a Györkös Mányi Albert Emlékházban megtartott grafikai kiállításán azokat a grafikai lapjait állította ki Pantheon Transsilvanicum –címmel, melyek önazonosulásunk vállalását segítik elő. Olyan egyéniségekről készített metszeteket, akiknek egy lap kivételével, valamilyen közük, van a művészethez. Műfajilag fametszet, szén és tusrajz.
Magát a kiállítást Németh Júlia ismert műkritikus mutatta be. Egy gondolat sorát idézném: „Ahány arc, annyi olvasat. S olykor talán a konkrét arcvonásoknál is érdekesebbek lehetnek a személyiség belső jegyei, azok a szemérmesen rejtőzködő sajátosságok, amelyek csak hosszas tanulmányozás, mély barátság, alapos ismeretség, vagy dokumentálódás során válnak nyilvánvalókká. Takács Gábor mintha elsősorban ezeknek a rejtőzködő jegyeknek a nyomába szegődni, igyekszik az arcvonások mögé látni , néhány karakteres vonallal az ábrázoltnak a jellemét, egyéniségét, szellemvilágát is felvillantani.”
A fentiek rendkívül jól foglalják össze azt a művészi megnyilvánulást, amely Takács Gábort ebben az esetben is irányította arra az útra, melyen nem tagadva meg saját jellemét, megalkotott munkásságával egy olyan területen, amelyen megszólalni igen ingoványos, hiszen a grafikának nemzetközi nyelve lévén, minden szemlélőjének közöl.
Ezt a kiállítást a Györkös Mányi Albert Emlékházba megnyitni azt is jelenti, vállalom azt az elkötelezettséget, melyet a névadó munkásságával bizonyított.
Az igen szépszámú közönség nemcsak a rendkívül tartalmas méltatásban, hanem a kiállított munkákban, valamint az előadó művészek, Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek játékában is gyönyörködhetett.
A szerencsésebbek hozzájuthattak a Pantheon Transsilvanicum, Takács Gábor 25 grafika című megszámozott (100) munkájához, melyben, egyenlő nagyságban gyönyörködhetnek a megörökítettek grafikai megfogalmazásában. Közöttük Misztótfalusi Kis Miklós, Kányádi Sándor, Sütő András, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Csokonai Vitéz Mihály, Kós Károly, Márton Áron, Szederjesi András, Balaskó Nándor, Barcsay Jenő, Cseh Gusztáv, Zsoldos Árpád, Murádin Jenő, Tirnován Vid, Fodor Sándor és Létay Lajos.
A nem teljes névfelsorolás is bizonyítja, olyan személyek szerepelnek az igen vonzó és egyéni összeállításban, akik munkásságukkal beírták nevük a város Kolozsvár és Erdély történetébe.
Ugyanakkor nagyon sok jelenlévő elgondolkodhat az élet nagy törvényén. Vagyunk, tevékenykedünk mindannyian a magunk helyén, és egy nap mindenki felett beteljesedik az, amit az életben elkerülni nem lehet. Ezt jelzi figyelemre méltó megfogalmazásban a 22. Gyász- fametszet, 320×225 mm1987. Hirdetvén az alkotás örökkévalóságát, amit csak az alkotóművész tud megteremteni.
Személy szerint kívánom, hogy az alkotóművész sokáig járja azt az utat, melyet elkezdett, és gyarapítsa nemcsak az erdélyi kultúrát, hanem az egyetemes magyar kultúra létét, mindenütt, ahol munkáit megtekinthetik.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,
2013. március 30.
Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor
Valószínűleg Magyari Hunor az egyetlen fotós, aki az utóbbi 10 évben az Erdélyi Református Egyházkerület összes templomát lefotózta. A hatalmas munka eredménye 15 kötetben jelent meg, amelyek közül nem egy az épített örökség utolsó dokumentumának tekinthető, hisz a fotós a huszonnegyedik órában örökítette meg egyik-másik elhagyott templomot a teljes pusztulás előtt. Magyari Hunor munkája azonban nem csak ezért jelentős: utazásai, körútjai során számos tanulságos történetet is összegyűjtött. Ezekről is kérdeztük interjúnkban.
Ha jól tudom, nem professzionális fényképészként végezted el ezt a hatalmas munkát. Hogyan kezdődött?
Megközelítőleg 20 éve kezdtem fényképezni. Azon szerencsés nemzedékhez tartozom, amely még élte és művelte a fekete-fehér filmes, vegyszeres, sötétkamrás időszak végét, illetve az ilyen fotózást. Az első templomfotóim a nagyszüleim pincéjéből nyárára átalakított fotólaborban elevenedtek meg. Több mint 18 éve kötődöm a Református Diákotthon Alapítványhoz (RDA), ahol jelenleg is dolgozom, mint titkár, beszerző, mindenes. 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa fotópályázatot írt ki Református templomok a Kárpát-medencében címmel. Erdőszentgyörgyön, nagytatám segítségével el is készítettem néhány képet, és beküldtem. Az elbíráláskor egy képemet díjazták, hármat dicséretben részesítettek, és a későbbi felhasználás céljával megőriztek. 1997-ben egy magyarországi ismerősöm megbízásából fényképeztem le a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti útszakaszon található, különböző felekezetekhez tartozó 36 templomot.
Tehát már akkor voltak olyan próbálkozások, hogy leltározzák a magyar templomokat.
Igen, mindkét esetben azonos volt a megrendelő kitűzött célja: összegyűjteni és megőrizni a különböző felekezetek templomait. De nincs tudomásom a képek további felhasználásáról, a tervek megvalósulásáról.
Neked mégis sikerült, legalábbis az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó templomokat kivétel nélkül mind végigfotóztad, a már nem használt romos épületektől, az épülőfélben levőkig. Milyen elvet követtél?
Azt tűztem ki magam elé, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutatom a két Egyházkerület valamennyi református templomát. Fotózáskor a célom elsősorban a dokumentumkészítés, a valóság pillanatnyi rögzítése volt, mindenféle előzetes „rendezés" nélkül. De akad talán a bemutatottak között is egy-egy olyan felvétel, amellyel annak is tudok újat mutatni, aki helybéliként minden nap látja templomát. Jóval több felvételt készítettem az albumokban megjelenteknél. Azokat talán majd valóban dokumentumként használhatja a jövő.
Ha a lehető legésszerűbb útvonalakat követted, akkor is több ezer kilométert kellett bejárnod. Kezdettől megvoltak rá az erőforrásaid?
Az első években még gyalogszerrel, kerékpárral, autóstoppal és diákjaim önzetlen szüleinek segítségével – volt, ahová ők vittek el saját autóikon – jártam be az egyházmegyét. Később az RDA biztosított szolgálati autót az egyházmegyék bejárásához, illetve néhányszor bérelt autóval utaztunk. A fotós felszerelés mindig sajátom volt, valahogy úgy, hogy mindig azt és csakis azt a felszerelést (digitális fényképezőgépek, objektívek, számítógépek) vásároltam meg, amely alkalmas volt épületfotózásra. A légi felvételek ötlete az erdővidéki album készítésének idején fogalmazódott meg, mint egy újszerű látószög, amelynek hatalmas dokumentumértéke van, hiszen egyszerre, egyetlen fotón lehetett megörökíteni templomot, parókiát, gyülekezeti házat, iskolát, temetőt. A fotózás során megtett kilométerek számáról nem tudnék találgatásokba se bocsátkozni. Annyi biztos, hogy a 2012-es esztendőben valamivel több, mint 40.000 km-t „varázsoltam" az autóba.
Közben segítséged is akadt...
2007 nyarán csatlakozott az „ügyhöz", kedves ismerősöm, Szántó Tünde, szilágysomlyói magyartanárnő, akivel végigjártuk, és lefényképeztük a Küküllői Református Egyházmegye templomait. Ő később is – a tanügyi vakációk idején – részt vett a terepmunka elvégzésében. Női szemének és a virágok iránti szeretetének köszönhetően, hozzá kötődnek az album virágos fotói. 2011-ben csatlakozott a csapathoz Juhász Ábel, telekfalvi lelkipásztor, aki előbb a Sepsi- és Kézdi-Orbai albumokhoz járult hozzá helyismeretével, a vidék földi és légi felvételeinek elkészítésével. Majd 2012-ben szintén munkatárs volt a Brassói és Kolozsvári Egyházmegyék anyagának fotózásakor. Munkahelyi kollégák lelkészi és laikus tanácsokkal segítettek, családtagjaim, volt és jelenlegi diákjaim közül is sokan hozzájárultak e nagyméretű kordokumentum elkészültéhez.
Van egy teljes munkaidős, „civil" állásod. Mikor volt időd fotózni?
Az első öt album anyagát a mindenkori tavaszi és nyári vakációkban fotóztuk (2002-től). A kolléganőm tanárnő, ő csak ezeken a heteken tudott eljönni munkahelyéről. A 2011-2012-es esztendőkben már kaptam plusz szabadnapokat, fizetetlen szabadságot a munkahelyemről, mert nem lett volna elegendő pusztán a nyári szabadság e sok épület megfényképezésére.
Hogyan fogadtak a gyülekezetek?
A gyülekezet, a harangozók, gondnokok, presbiterek mindig nagy örömmel fogadtak, többször meg is vendégeltek egy kis frissen sütött pánkóval, házikenyérrel, kávéval. A lelkészek – noha nekik már nem olyan újdonság a templomokat fényképező ember, turista – is legtöbb esetben készségesen álltak rendelkezésünkre, biztosították a bejutást az épületekbe, sokszor felvittek padlásra, megmutattak rejtett zugokat, érdekességekről számoltak be.
Sajnos a fotókból is kiderül, hogy sok helyen a gyülekezet tehetetlen a templom pusztulásával szemben.
5-10 fős gyülekezetek esetén, főleg, ha a gyülekezet tagjai 60 év fölöttiek, nincs remény a felújításra. Egyik ilyen helyen azt mondta nekem egy idős nénike: „Tudja, az őseink felépítették ezt a templomot, és mi arra se vagyunk már képesek, hogy a pókhálót leszedjük róla." Mert a gyülekezetnek az a néhány tagja már olyan öreg, hogy egyikük sem tud székre állni.
Gondolom, minden kép mögött van egy történet. Melyikre emlékezel a legszívesebben?
Rengeteg kedves és szomorú történet van, de úgy az igazi, ha az ember odamegy és személyesen éli át. Egy érdekesebb, talán a vidékre is jellemző történetecske, hogy Magyarkirályfalván kigyalogoltunk a tűző napon, a dombon levő templomhoz, bár úgy sejtettük, hogy a harangozó, akinél a kulcs lehet, biztosan az aljban, a faluban lakik majd. A templom előtt egy kedves, 70 év körüli bácsika tett-vett valamit. Odaértünk, bemutatkoztunk és megkérdeztük, hogy nem-e tudja véletlenül, hol lakik a harangozó, vagy a hogy a kulcsok kinél, merre vannak. Ő – miután végigkérdezte, hogy mit akarunk a harangozótól, miért jöttünk, miért fényképezünk – negyed óra múlva végül közölte, hogy ismeri azt az embert: ő maga az. A zsebéből elővette a kulcsot, és nagy örömmel végigkalauzolt a templomán.
Mit mond a templom gyülekezetéről?
Erről több órányit lehetne mesélni. Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is.
Voltál Erdélyen kívül is, például Galacon. Ott is van református gyülekezet vagy már csak nyomokban?
Sajnos, a Kárpátokon kívül még szomorúbb a helyzet. A nyelvvesztés még kézzelfoghatóbb. Több esetben más felekezettől bérelt épület, magyar nyelvet már egyáltalán nem beszélő gondnokok fogadtak, a gyülekezetben is több helyen elhangzott, hogy mi már bizony rosszul beszélünk magyarul. Érdekes volt látni Galacon a parajdi, Küküllő-menti falvakból elszármazott emberek énekeskönyveit a padok tetején.
Egyes templomokhoz évekkel később visszatértél, hogy újabb fotókat készíts róluk. Hogyan változtak az évek alatt? Romlás vagy építés jellemző inkább?
Statisztikát nem végeztem, van ilyen is, van olyan példa is. Kristyor (Hunyad megye) temploma egy nyár alatt elvesztette a teljes tetőszerkezetét, valószínűleg mi voltunk az utolsók, akik még láttuk az Úr asztalát, a szószékkoronát. Ellenben több helyen meglepődve tapasztaltam, hogy ottjártam után újravakolták kívül-belül a templomot, újrafedték a tetőt, haranglábat, tornyot újítottak. Mindenhol szükség és lehetőség szerint.
Hol lehet a munkáid eredményét végignézni, a köteteket kézbe venni, esetleg megvásárolni?
A kötetek fogynak, egyelőre csak az udvarhelyi ért meg egy második kiadást. Kolozsváron például könyvesboltokban nem, csak a református püspöki hivatal iratterjesztési osztályán lehet kézbe venni a kiadványokat. Szeretnénk két nagy kötetbe összefoglalva újra kiadni azt, ami most 15 kisebb kötetben van, remélem, nyár végére sikerül.
Mik a terveid? Lesz folytatás?
Tervezem az unitárius templomainkat is megörökíteni, már van is egy nyertes pályázatunk. Ezen kívül remélem, hogy sikerül a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozó templomokat is végigfotózni. Az egyetlen kérdéses tényező a pénz, de bízom benne, hogy az is megoldódik.
T. Koós Imola
Maszol.ro,
Valószínűleg Magyari Hunor az egyetlen fotós, aki az utóbbi 10 évben az Erdélyi Református Egyházkerület összes templomát lefotózta. A hatalmas munka eredménye 15 kötetben jelent meg, amelyek közül nem egy az épített örökség utolsó dokumentumának tekinthető, hisz a fotós a huszonnegyedik órában örökítette meg egyik-másik elhagyott templomot a teljes pusztulás előtt. Magyari Hunor munkája azonban nem csak ezért jelentős: utazásai, körútjai során számos tanulságos történetet is összegyűjtött. Ezekről is kérdeztük interjúnkban.
Ha jól tudom, nem professzionális fényképészként végezted el ezt a hatalmas munkát. Hogyan kezdődött?
Megközelítőleg 20 éve kezdtem fényképezni. Azon szerencsés nemzedékhez tartozom, amely még élte és művelte a fekete-fehér filmes, vegyszeres, sötétkamrás időszak végét, illetve az ilyen fotózást. Az első templomfotóim a nagyszüleim pincéjéből nyárára átalakított fotólaborban elevenedtek meg. Több mint 18 éve kötődöm a Református Diákotthon Alapítványhoz (RDA), ahol jelenleg is dolgozom, mint titkár, beszerző, mindenes. 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa fotópályázatot írt ki Református templomok a Kárpát-medencében címmel. Erdőszentgyörgyön, nagytatám segítségével el is készítettem néhány képet, és beküldtem. Az elbíráláskor egy képemet díjazták, hármat dicséretben részesítettek, és a későbbi felhasználás céljával megőriztek. 1997-ben egy magyarországi ismerősöm megbízásából fényképeztem le a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti útszakaszon található, különböző felekezetekhez tartozó 36 templomot.
Tehát már akkor voltak olyan próbálkozások, hogy leltározzák a magyar templomokat.
Igen, mindkét esetben azonos volt a megrendelő kitűzött célja: összegyűjteni és megőrizni a különböző felekezetek templomait. De nincs tudomásom a képek további felhasználásáról, a tervek megvalósulásáról.
Neked mégis sikerült, legalábbis az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó templomokat kivétel nélkül mind végigfotóztad, a már nem használt romos épületektől, az épülőfélben levőkig. Milyen elvet követtél?
Azt tűztem ki magam elé, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutatom a két Egyházkerület valamennyi református templomát. Fotózáskor a célom elsősorban a dokumentumkészítés, a valóság pillanatnyi rögzítése volt, mindenféle előzetes „rendezés" nélkül. De akad talán a bemutatottak között is egy-egy olyan felvétel, amellyel annak is tudok újat mutatni, aki helybéliként minden nap látja templomát. Jóval több felvételt készítettem az albumokban megjelenteknél. Azokat talán majd valóban dokumentumként használhatja a jövő.
Ha a lehető legésszerűbb útvonalakat követted, akkor is több ezer kilométert kellett bejárnod. Kezdettől megvoltak rá az erőforrásaid?
Az első években még gyalogszerrel, kerékpárral, autóstoppal és diákjaim önzetlen szüleinek segítségével – volt, ahová ők vittek el saját autóikon – jártam be az egyházmegyét. Később az RDA biztosított szolgálati autót az egyházmegyék bejárásához, illetve néhányszor bérelt autóval utaztunk. A fotós felszerelés mindig sajátom volt, valahogy úgy, hogy mindig azt és csakis azt a felszerelést (digitális fényképezőgépek, objektívek, számítógépek) vásároltam meg, amely alkalmas volt épületfotózásra. A légi felvételek ötlete az erdővidéki album készítésének idején fogalmazódott meg, mint egy újszerű látószög, amelynek hatalmas dokumentumértéke van, hiszen egyszerre, egyetlen fotón lehetett megörökíteni templomot, parókiát, gyülekezeti házat, iskolát, temetőt. A fotózás során megtett kilométerek számáról nem tudnék találgatásokba se bocsátkozni. Annyi biztos, hogy a 2012-es esztendőben valamivel több, mint 40.000 km-t „varázsoltam" az autóba.
Közben segítséged is akadt...
2007 nyarán csatlakozott az „ügyhöz", kedves ismerősöm, Szántó Tünde, szilágysomlyói magyartanárnő, akivel végigjártuk, és lefényképeztük a Küküllői Református Egyházmegye templomait. Ő később is – a tanügyi vakációk idején – részt vett a terepmunka elvégzésében. Női szemének és a virágok iránti szeretetének köszönhetően, hozzá kötődnek az album virágos fotói. 2011-ben csatlakozott a csapathoz Juhász Ábel, telekfalvi lelkipásztor, aki előbb a Sepsi- és Kézdi-Orbai albumokhoz járult hozzá helyismeretével, a vidék földi és légi felvételeinek elkészítésével. Majd 2012-ben szintén munkatárs volt a Brassói és Kolozsvári Egyházmegyék anyagának fotózásakor. Munkahelyi kollégák lelkészi és laikus tanácsokkal segítettek, családtagjaim, volt és jelenlegi diákjaim közül is sokan hozzájárultak e nagyméretű kordokumentum elkészültéhez.
Van egy teljes munkaidős, „civil" állásod. Mikor volt időd fotózni?
Az első öt album anyagát a mindenkori tavaszi és nyári vakációkban fotóztuk (2002-től). A kolléganőm tanárnő, ő csak ezeken a heteken tudott eljönni munkahelyéről. A 2011-2012-es esztendőkben már kaptam plusz szabadnapokat, fizetetlen szabadságot a munkahelyemről, mert nem lett volna elegendő pusztán a nyári szabadság e sok épület megfényképezésére.
Hogyan fogadtak a gyülekezetek?
A gyülekezet, a harangozók, gondnokok, presbiterek mindig nagy örömmel fogadtak, többször meg is vendégeltek egy kis frissen sütött pánkóval, házikenyérrel, kávéval. A lelkészek – noha nekik már nem olyan újdonság a templomokat fényképező ember, turista – is legtöbb esetben készségesen álltak rendelkezésünkre, biztosították a bejutást az épületekbe, sokszor felvittek padlásra, megmutattak rejtett zugokat, érdekességekről számoltak be.
Sajnos a fotókból is kiderül, hogy sok helyen a gyülekezet tehetetlen a templom pusztulásával szemben.
5-10 fős gyülekezetek esetén, főleg, ha a gyülekezet tagjai 60 év fölöttiek, nincs remény a felújításra. Egyik ilyen helyen azt mondta nekem egy idős nénike: „Tudja, az őseink felépítették ezt a templomot, és mi arra se vagyunk már képesek, hogy a pókhálót leszedjük róla." Mert a gyülekezetnek az a néhány tagja már olyan öreg, hogy egyikük sem tud székre állni.
Gondolom, minden kép mögött van egy történet. Melyikre emlékezel a legszívesebben?
Rengeteg kedves és szomorú történet van, de úgy az igazi, ha az ember odamegy és személyesen éli át. Egy érdekesebb, talán a vidékre is jellemző történetecske, hogy Magyarkirályfalván kigyalogoltunk a tűző napon, a dombon levő templomhoz, bár úgy sejtettük, hogy a harangozó, akinél a kulcs lehet, biztosan az aljban, a faluban lakik majd. A templom előtt egy kedves, 70 év körüli bácsika tett-vett valamit. Odaértünk, bemutatkoztunk és megkérdeztük, hogy nem-e tudja véletlenül, hol lakik a harangozó, vagy a hogy a kulcsok kinél, merre vannak. Ő – miután végigkérdezte, hogy mit akarunk a harangozótól, miért jöttünk, miért fényképezünk – negyed óra múlva végül közölte, hogy ismeri azt az embert: ő maga az. A zsebéből elővette a kulcsot, és nagy örömmel végigkalauzolt a templomán.
Mit mond a templom gyülekezetéről?
Erről több órányit lehetne mesélni. Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is.
Voltál Erdélyen kívül is, például Galacon. Ott is van református gyülekezet vagy már csak nyomokban?
Sajnos, a Kárpátokon kívül még szomorúbb a helyzet. A nyelvvesztés még kézzelfoghatóbb. Több esetben más felekezettől bérelt épület, magyar nyelvet már egyáltalán nem beszélő gondnokok fogadtak, a gyülekezetben is több helyen elhangzott, hogy mi már bizony rosszul beszélünk magyarul. Érdekes volt látni Galacon a parajdi, Küküllő-menti falvakból elszármazott emberek énekeskönyveit a padok tetején.
Egyes templomokhoz évekkel később visszatértél, hogy újabb fotókat készíts róluk. Hogyan változtak az évek alatt? Romlás vagy építés jellemző inkább?
Statisztikát nem végeztem, van ilyen is, van olyan példa is. Kristyor (Hunyad megye) temploma egy nyár alatt elvesztette a teljes tetőszerkezetét, valószínűleg mi voltunk az utolsók, akik még láttuk az Úr asztalát, a szószékkoronát. Ellenben több helyen meglepődve tapasztaltam, hogy ottjártam után újravakolták kívül-belül a templomot, újrafedték a tetőt, haranglábat, tornyot újítottak. Mindenhol szükség és lehetőség szerint.
Hol lehet a munkáid eredményét végignézni, a köteteket kézbe venni, esetleg megvásárolni?
A kötetek fogynak, egyelőre csak az udvarhelyi ért meg egy második kiadást. Kolozsváron például könyvesboltokban nem, csak a református püspöki hivatal iratterjesztési osztályán lehet kézbe venni a kiadványokat. Szeretnénk két nagy kötetbe összefoglalva újra kiadni azt, ami most 15 kisebb kötetben van, remélem, nyár végére sikerül.
Mik a terveid? Lesz folytatás?
Tervezem az unitárius templomainkat is megörökíteni, már van is egy nyertes pályázatunk. Ezen kívül remélem, hogy sikerül a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozó templomokat is végigfotózni. Az egyetlen kérdéses tényező a pénz, de bízom benne, hogy az is megoldódik.
T. Koós Imola
Maszol.ro,
2013. április 3.
RMDSZ: újabb fellépés a székely szimbólumok védelmében
„Az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál, az április 1-i, hétfői gyulafehérvári női kosárlabdameccsen történtek alapján, ahol a székely zászlót lengető Sepsi SIC csapat szurkolóját kivezették a gyulafehérvári sportcsarnokból” – jelentette be Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, majd hozzátette: elmarasztalja a szervezőket, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók – köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot.
„A Román Kosárlabda Szövetség Alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a Szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt-, ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelenlévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki”- hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Diszkriminációellenes Tanácshoz eljutatott feljelentés mellett, felszólítással fordult a Román Kosárlabda Szövetséghez, valamint a házigazda gyulafehérvári kosárlabda klubhoz, amelyben arra kéri a vezetőséget, hogy vizsgálja ki a mérkőzés során történteket, és tegye meg a szükséges intézkedéseket az ügyben.
rmdsz.ro
Erdély.ma.
„Az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál, az április 1-i, hétfői gyulafehérvári női kosárlabdameccsen történtek alapján, ahol a székely zászlót lengető Sepsi SIC csapat szurkolóját kivezették a gyulafehérvári sportcsarnokból” – jelentette be Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, majd hozzátette: elmarasztalja a szervezőket, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók – köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot.
„A Román Kosárlabda Szövetség Alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a Szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt-, ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelenlévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki”- hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Diszkriminációellenes Tanácshoz eljutatott feljelentés mellett, felszólítással fordult a Román Kosárlabda Szövetséghez, valamint a házigazda gyulafehérvári kosárlabda klubhoz, amelyben arra kéri a vezetőséget, hogy vizsgálja ki a mérkőzés során történteket, és tegye meg a szükséges intézkedéseket az ügyben.
rmdsz.ro
Erdély.ma.
2013. április 3.
Sütő-szobor állítása
Előre- vagy visszalépés?
A marosvásárhelyi tanács legutóbbi soros ülésén Peti András, az RMDSZ frakcióvezetője olyan határozattervezettel állt elő, amelyben javasolta, hogy a Sütő András író szobrának felállítására vonatkozó korábbi helyi tanácsi határozatot egészítsék ki azzal, hogy a szobrot nem a korábban megjelölt helyén, a Marasti, hanem a Színház téren állítsák fel, sőt, elvetve az eddigi álló alakos ábrázolást, egy padon ülő írót képzelt el. A tanács elnapolta a döntést.
Előzmények
2009-ben, miután Sopronban sikerült szobrot állítani Sütő Andrásnak, az író nevét viselő baráti egyesület nevében Nagy Pál, egykori jó barátja kezdeményezte, hogy Marosvásárhelyen is így állítsanak emléket. Hosszas vita után – mint ismeretes, a román pártokban ténykedő tanácsosok Gusa szobrának elhelyezésétől tették függővé a Sütő Andrást ábrázoló köztéri alkotás jóváhagyását – 2009. szeptember 17-én megszületett a tanácsi határozat (377/2009), amelynek alapján hozzá lehetett kezdeni az engedélyek beszerzéséhez, illetve közzétehette a baráti társaság a pályázati felhívást. Az utóbbira öt pályamunka érkezett, amelyek közül a bírálóbizottság egyet sem talált megfelelőnek, így a második körben felkérte a két legjobbnak ítélt alkotás szerzőjét, hogy az ítészek javaslatait figyelembe véve módosítsanak rajtuk. Végül 2011 novemberében Kiss Levente marosvásárhelyi szobrászművész álló alakos szobrának makettjére esett a választás. S bár a helyszínt illetően annak idején is volt némi vita, hiszen több javaslat is elhangzott a baráti társaság és az ügyet felkaroló politikusok részéről (sz. m.: az egyik alternatív helyszín a Teleki Tékával szembeni Bolyai téri park volt), végül úgy döntöttek, hogy a szobrot a Marasti térre helyezik, a telefonpalotához közel. Csegzi Sándor, akit Nagy Pál alpolgármesterként kért fel annak idején, hogy a hivatalban kezelje az okiratokat, a Népújságnak elmondta, akkor az volt az elképzelés, hogy Sütő Andrásnak a térhez közel álló Marasesti utcai hajdani lakóházát a család eladja a baráti társaságnak, és oda múzeumot rendeznek be, ugyanakkor az utcát, vagy akár a teret is az íróról nevezték volna el. A részletes városrendezési tervben szerepel a benzintöltő állomás elköltöztetése és a park átalakítása is, úgy, hogy a szobor hangsúlyos szerepet kapott volna – mondta Csegzi Sándor.
Az ügy továbbvitele már nem a helyi önkormányzattól függött volna, hiszen erre határozat született. A megrendelőnek – a baráti társaságnak – kellett volna szerződést kötnie a művésszel, és megszerezniük a szükséges pénzösszeget. Az utóbbi elmaradt, így, bár sikerült megakadályozni a Gusa-szobor felállítását, Sütő András szobra sem került ki a köztérre, bár ennek gyakorlatilag semmi akadálya, már holnap fel lehetne avatni.
A második nekifutás…
Peti András, az RMDSZ városi elnöke és a helyi tanács frakcióvezetője kezdeményezésére a márciusi soros ülésre benyújtott határozattervezetben tulajdonképpen azt kérték, hogy a korábbi, 377/2009. szeptember 17-i helyi tanácsi határozatot egészítsék ki azzal, hogy Sütő András szobrát költöztessék a Színház térre – a mellékletben igen pontosan megjelölt helyre (sz. m.: gyakorlatilag a színház bejárata mellé). Az indoklásban többek között az szerepel, hogy a baráti társaság már 2012. augusztus 8-án kérte az áthelyezést. "…Az író bevonult az irodalomba drámáival, életének nagy részét Marosvásárhelyen töltötte. Szimbólumokkal és irodalmi képekkel gazdagon illusztrált alkotásaiban az erdélyi multikulturalitást és nyelvi többszínűséget jelenítette meg… Európai szellemiségű íróként beleillik Marosvásárhely jövőbeni multikulturális profiljába.(…)"
Az indokok között szerepel az is, hogy 2020-ban Marosvásárhely megpályázza az európai kulturális főváros címet, ezért egy érvvel több, ha Sütő András szobra méltó helyre, a város központjába kerül.
Úgy tűnik, hogy a sokat hangoztatott multikulturalitás csak a magyarság részéről érv arra, hogy a többségi és a kisebbségi kultúrát közelítsék egymáshoz, mert a határozattervezet azzal a megjegyzéssel került a tanácsülés elé, hogy "a szobor elhelyezése körüli gondok", valamint a szakvéleményezés hiánya miatt halasszák el a döntést. S mindezt annak ellenére, hogy a napirendre tűzést is, mint minden adok- kapok ügyet, politikai egyeztetések előzték meg, amelyek aztán a plénumban felborultak.
Peti András a Népújságnak kifejtette, ugyancsak a baráti társaság kereste meg őt, hogy nyújtsa be a határozattervezetet, mert "rájöttek", hogy a korábbi helyszín nem megfelelő, eldugott, kevésbé látogatott, az író szellemiségéhez, alkotásához méltóbb lenne, ha a felújított Színház téren állna egy olyan padon ülő szobor, ami mellé akár le is lehet ülni, fotókat készíteni, ahogy más országokban – az emberekhez közelebb álló "nagyságok" szobrát elhelyezték.
Megfontoltabb kezdeményezést!
Dana Mihet városi főépítész egyik kifogása az volt, hogy az új helyszínre új részletes városrendezési tervet kell készíteni, mi több, a korábbi, egységes átrendezési tervet csak a tervező módosíthatja. Briscaru Cornel PSD-s tanácsos pedig a művelődési szaktárca engedélyének beszerzését is szóba hozta, bár ez az érv igen sántít, hiszen ehhez valóban kell egy olyan tanácsi határozat, amellyel akár a szaktárca elé lehet állni, de mivel a Színház tér nem műemlék, ez esetben valóban a rosszindulatú gáncsoskodásnak adott burkoltan hangot.
Megfontolandók viszont az építészeti érvek. Bár a korábbi helyszín esetében sem lépett tovább a baráti társaság, ami azt jelenti, hogy nem készült pontos tervrajz a helyszín átalakításáról és az építkezési engedély beszerzéséhez szükséges műszaki tanulmány (memoriu tehnic) sem. Az új helyszín tanulmánya már a határozattervezet része volt. Úgy tűnik, ez sem volt elég. Ennek ellenére érdekes volt Claudiu Maiornak az érvelése, aki PDL-s tanácsosként egyáltalán nem ellenezte az új helyszínt, sőt a vitában Cornel Briscaru is elejtette: ha van engedély, tőle akár Liviu Rebreanu, vagy más, a város életében jelentőséggel bíró román, magyar, szász értelmiséginek is lehet majd szobrot állítani a Színház téren. Szavukon lehetne fogni az érdek szerint néha ellenzéki politikusokat!
Peti András azt nyilatkozta, hogy a következő tanácsülésre ismét napirendre tűzi a határozattervezetet – tegyük hozzá: alaposabb műszaki és nem érzelmi, politikai indoklással kellene legközelebb tálalni a Sütő-szobor ügyet.
Mindezek mellett azonban – a helyszíntől függetlenül – továbbra is kérdés marad, hogy mennyi idő alatt és ki készíti el az újabb szobortervet, hiszen a korábbi, bár elfogadta a baráti társaság által megbízott zsűri, mégsem készül el. S ami ennél is fontosabb: lesz-e annyi pénz, hogy a munkát kivitelezzék, hiszen tudomásunk szerint ez is volt az egyik oka annak, hogy 2009 óta csak elképzelés és parttalan vita tárgya Sütő András marosvásárhelyi köztéri szobra.
Vajda György
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Előre- vagy visszalépés?
A marosvásárhelyi tanács legutóbbi soros ülésén Peti András, az RMDSZ frakcióvezetője olyan határozattervezettel állt elő, amelyben javasolta, hogy a Sütő András író szobrának felállítására vonatkozó korábbi helyi tanácsi határozatot egészítsék ki azzal, hogy a szobrot nem a korábban megjelölt helyén, a Marasti, hanem a Színház téren állítsák fel, sőt, elvetve az eddigi álló alakos ábrázolást, egy padon ülő írót képzelt el. A tanács elnapolta a döntést.
Előzmények
2009-ben, miután Sopronban sikerült szobrot állítani Sütő Andrásnak, az író nevét viselő baráti egyesület nevében Nagy Pál, egykori jó barátja kezdeményezte, hogy Marosvásárhelyen is így állítsanak emléket. Hosszas vita után – mint ismeretes, a román pártokban ténykedő tanácsosok Gusa szobrának elhelyezésétől tették függővé a Sütő Andrást ábrázoló köztéri alkotás jóváhagyását – 2009. szeptember 17-én megszületett a tanácsi határozat (377/2009), amelynek alapján hozzá lehetett kezdeni az engedélyek beszerzéséhez, illetve közzétehette a baráti társaság a pályázati felhívást. Az utóbbira öt pályamunka érkezett, amelyek közül a bírálóbizottság egyet sem talált megfelelőnek, így a második körben felkérte a két legjobbnak ítélt alkotás szerzőjét, hogy az ítészek javaslatait figyelembe véve módosítsanak rajtuk. Végül 2011 novemberében Kiss Levente marosvásárhelyi szobrászművész álló alakos szobrának makettjére esett a választás. S bár a helyszínt illetően annak idején is volt némi vita, hiszen több javaslat is elhangzott a baráti társaság és az ügyet felkaroló politikusok részéről (sz. m.: az egyik alternatív helyszín a Teleki Tékával szembeni Bolyai téri park volt), végül úgy döntöttek, hogy a szobrot a Marasti térre helyezik, a telefonpalotához közel. Csegzi Sándor, akit Nagy Pál alpolgármesterként kért fel annak idején, hogy a hivatalban kezelje az okiratokat, a Népújságnak elmondta, akkor az volt az elképzelés, hogy Sütő Andrásnak a térhez közel álló Marasesti utcai hajdani lakóházát a család eladja a baráti társaságnak, és oda múzeumot rendeznek be, ugyanakkor az utcát, vagy akár a teret is az íróról nevezték volna el. A részletes városrendezési tervben szerepel a benzintöltő állomás elköltöztetése és a park átalakítása is, úgy, hogy a szobor hangsúlyos szerepet kapott volna – mondta Csegzi Sándor.
Az ügy továbbvitele már nem a helyi önkormányzattól függött volna, hiszen erre határozat született. A megrendelőnek – a baráti társaságnak – kellett volna szerződést kötnie a művésszel, és megszerezniük a szükséges pénzösszeget. Az utóbbi elmaradt, így, bár sikerült megakadályozni a Gusa-szobor felállítását, Sütő András szobra sem került ki a köztérre, bár ennek gyakorlatilag semmi akadálya, már holnap fel lehetne avatni.
A második nekifutás…
Peti András, az RMDSZ városi elnöke és a helyi tanács frakcióvezetője kezdeményezésére a márciusi soros ülésre benyújtott határozattervezetben tulajdonképpen azt kérték, hogy a korábbi, 377/2009. szeptember 17-i helyi tanácsi határozatot egészítsék ki azzal, hogy Sütő András szobrát költöztessék a Színház térre – a mellékletben igen pontosan megjelölt helyre (sz. m.: gyakorlatilag a színház bejárata mellé). Az indoklásban többek között az szerepel, hogy a baráti társaság már 2012. augusztus 8-án kérte az áthelyezést. "…Az író bevonult az irodalomba drámáival, életének nagy részét Marosvásárhelyen töltötte. Szimbólumokkal és irodalmi képekkel gazdagon illusztrált alkotásaiban az erdélyi multikulturalitást és nyelvi többszínűséget jelenítette meg… Európai szellemiségű íróként beleillik Marosvásárhely jövőbeni multikulturális profiljába.(…)"
Az indokok között szerepel az is, hogy 2020-ban Marosvásárhely megpályázza az európai kulturális főváros címet, ezért egy érvvel több, ha Sütő András szobra méltó helyre, a város központjába kerül.
Úgy tűnik, hogy a sokat hangoztatott multikulturalitás csak a magyarság részéről érv arra, hogy a többségi és a kisebbségi kultúrát közelítsék egymáshoz, mert a határozattervezet azzal a megjegyzéssel került a tanácsülés elé, hogy "a szobor elhelyezése körüli gondok", valamint a szakvéleményezés hiánya miatt halasszák el a döntést. S mindezt annak ellenére, hogy a napirendre tűzést is, mint minden adok- kapok ügyet, politikai egyeztetések előzték meg, amelyek aztán a plénumban felborultak.
Peti András a Népújságnak kifejtette, ugyancsak a baráti társaság kereste meg őt, hogy nyújtsa be a határozattervezetet, mert "rájöttek", hogy a korábbi helyszín nem megfelelő, eldugott, kevésbé látogatott, az író szellemiségéhez, alkotásához méltóbb lenne, ha a felújított Színház téren állna egy olyan padon ülő szobor, ami mellé akár le is lehet ülni, fotókat készíteni, ahogy más országokban – az emberekhez közelebb álló "nagyságok" szobrát elhelyezték.
Megfontoltabb kezdeményezést!
Dana Mihet városi főépítész egyik kifogása az volt, hogy az új helyszínre új részletes városrendezési tervet kell készíteni, mi több, a korábbi, egységes átrendezési tervet csak a tervező módosíthatja. Briscaru Cornel PSD-s tanácsos pedig a művelődési szaktárca engedélyének beszerzését is szóba hozta, bár ez az érv igen sántít, hiszen ehhez valóban kell egy olyan tanácsi határozat, amellyel akár a szaktárca elé lehet állni, de mivel a Színház tér nem műemlék, ez esetben valóban a rosszindulatú gáncsoskodásnak adott burkoltan hangot.
Megfontolandók viszont az építészeti érvek. Bár a korábbi helyszín esetében sem lépett tovább a baráti társaság, ami azt jelenti, hogy nem készült pontos tervrajz a helyszín átalakításáról és az építkezési engedély beszerzéséhez szükséges műszaki tanulmány (memoriu tehnic) sem. Az új helyszín tanulmánya már a határozattervezet része volt. Úgy tűnik, ez sem volt elég. Ennek ellenére érdekes volt Claudiu Maiornak az érvelése, aki PDL-s tanácsosként egyáltalán nem ellenezte az új helyszínt, sőt a vitában Cornel Briscaru is elejtette: ha van engedély, tőle akár Liviu Rebreanu, vagy más, a város életében jelentőséggel bíró román, magyar, szász értelmiséginek is lehet majd szobrot állítani a Színház téren. Szavukon lehetne fogni az érdek szerint néha ellenzéki politikusokat!
Peti András azt nyilatkozta, hogy a következő tanácsülésre ismét napirendre tűzi a határozattervezetet – tegyük hozzá: alaposabb műszaki és nem érzelmi, politikai indoklással kellene legközelebb tálalni a Sütő-szobor ügyet.
Mindezek mellett azonban – a helyszíntől függetlenül – továbbra is kérdés marad, hogy mennyi idő alatt és ki készíti el az újabb szobortervet, hiszen a korábbi, bár elfogadta a baráti társaság által megbízott zsűri, mégsem készül el. S ami ennél is fontosabb: lesz-e annyi pénz, hogy a munkát kivitelezzék, hiszen tudomásunk szerint ez is volt az egyik oka annak, hogy 2009 óta csak elképzelés és parttalan vita tárgya Sütő András marosvásárhelyi köztéri szobra.
Vajda György
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 3.
Médiajustitia
A román médiáról hosszú ideje közismert, hogy mértéktelenül túlpolitizált (értsd: pártpolitikai érdekek mentén „tájékoztat”), nem ismeri az ártatlanság vélelmének fogalmát, és mondhatni kéjjel gyakorol nyomást az igazságszolgáltatásra.
A helyzet súlyosságát és tarthatatlanságát bizonyítja, hogy februárban közzétett országjelentésében az Európai Bizottság is szóvá tette: a bukaresti sajtóban szervezett kampány zajlik bírák és ügyészek ellen.
Az igazságszolgáltatás elleni lejárató akció terén a balliberális koalíció vezető politikusainak tulajdonában lévő médiatrösztök vitték/viszik a prímet, amelyek képesek még az ügyészek, bírák, alkotmánybírák gyerekkori csínytevéseit is „feltárni”, ha kiderül róluk, hogy olyan ítéletet, döntést hoznak, amely egyezik ugyan a jogszabályok és az alaptörvény szellemével, ám történetesen Traian Băsescunak ad igazat. Ez a propaganda leginkább az észak-koreai pártállami média agymosásához hasonlít, amely hetek óta azt bizonygatja a kommunista ország lakosságának, miért indokolt, hogy Phenjan megtámadja az imperialista Amerikát. A legpikánsabb az, amikor az USL házicsatornájának számító – a magyarellenes megnyilvánulásokban élen járó, a Kovászna Megyei Tanács honlapja ügyében nemrég hazugságon kapott, és emiatt elmarasztalt – Antena 3 hírtévé ízekre szedi, sőt fenyegeti Victor Pontát, mert megfordult a fejében, hogy az államfő emberének tartott Laura Kövesire bízza a korrupcióellenes ügyészség irányítását. A demokratikus országban normális médiaviszonyok közepette megengedhetetlen nyomásgyakorlás hatására a kormányfő tegnap el is állt eredeti szándékától, és a leendő, a liberálisok által preferált igazságügy-miniszterre testálta a főügyészek nevesítésének feladatát. Ponta kapitulációjából is kitűnik, hogy a hazai igazságszolgáltatás továbbra is a televízió képernyője előtt zajlik, de ami ennél is rosszabb: a háttérből olyan ellentmondásos politikusok mozgatják a szálakat, mint a bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Antena 3-tulajdonos Dan Voiculescu. Belegondolni is rossz, mivé züllik majd a román nyomozó hatóság, ha ismét az egykori kommunista titkosszolgálat embereinek irányítása alá kerül. És hogy mit szól majd ehhez Brüsszel…
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár).
A román médiáról hosszú ideje közismert, hogy mértéktelenül túlpolitizált (értsd: pártpolitikai érdekek mentén „tájékoztat”), nem ismeri az ártatlanság vélelmének fogalmát, és mondhatni kéjjel gyakorol nyomást az igazságszolgáltatásra.
A helyzet súlyosságát és tarthatatlanságát bizonyítja, hogy februárban közzétett országjelentésében az Európai Bizottság is szóvá tette: a bukaresti sajtóban szervezett kampány zajlik bírák és ügyészek ellen.
Az igazságszolgáltatás elleni lejárató akció terén a balliberális koalíció vezető politikusainak tulajdonában lévő médiatrösztök vitték/viszik a prímet, amelyek képesek még az ügyészek, bírák, alkotmánybírák gyerekkori csínytevéseit is „feltárni”, ha kiderül róluk, hogy olyan ítéletet, döntést hoznak, amely egyezik ugyan a jogszabályok és az alaptörvény szellemével, ám történetesen Traian Băsescunak ad igazat. Ez a propaganda leginkább az észak-koreai pártállami média agymosásához hasonlít, amely hetek óta azt bizonygatja a kommunista ország lakosságának, miért indokolt, hogy Phenjan megtámadja az imperialista Amerikát. A legpikánsabb az, amikor az USL házicsatornájának számító – a magyarellenes megnyilvánulásokban élen járó, a Kovászna Megyei Tanács honlapja ügyében nemrég hazugságon kapott, és emiatt elmarasztalt – Antena 3 hírtévé ízekre szedi, sőt fenyegeti Victor Pontát, mert megfordult a fejében, hogy az államfő emberének tartott Laura Kövesire bízza a korrupcióellenes ügyészség irányítását. A demokratikus országban normális médiaviszonyok közepette megengedhetetlen nyomásgyakorlás hatására a kormányfő tegnap el is állt eredeti szándékától, és a leendő, a liberálisok által preferált igazságügy-miniszterre testálta a főügyészek nevesítésének feladatát. Ponta kapitulációjából is kitűnik, hogy a hazai igazságszolgáltatás továbbra is a televízió képernyője előtt zajlik, de ami ennél is rosszabb: a háttérből olyan ellentmondásos politikusok mozgatják a szálakat, mint a bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Antena 3-tulajdonos Dan Voiculescu. Belegondolni is rossz, mivé züllik majd a román nyomozó hatóság, ha ismét az egykori kommunista titkosszolgálat embereinek irányítása alá kerül. És hogy mit szól majd ehhez Brüsszel…
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár).
2013. április 3.
Belföldi hírek
Újabb székelyzászló-ügy
Szemet szúrt a székely zászló az április 1-jei gyulafehérvári női kosárlabdameccsen, a Sepsi SIC csapat kék-arany lobogót lengető szurkolóját kivezették a sportcsarnokból.
Emiatt az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál – közölte Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, aki szerint a szervezők, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók, köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot. ,,A Román Kosárlabda Szövetség alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt – ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelen lévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki” – hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Román Kosárlabda Szövetségtől és a házigazda gyulafehérvári kosárlabdaklubtól is kivizsgálást és intézkedéseket követel.
Olcsóbb lehet a kenyér
Július elsejétől 9 százalékra csökken a kenyér áfája: erről már megszületett a politikai döntés – jelentette be Daniel Chiţoiu pénzügyminiszter. Az SZLSZ kormányprogramjába is belefoglalta, hogy a mezőgazdasági termékek áfáját az általános 24 százalékról 9 százalékra csökkenti, ezt azonban az ország nemzetközi hitelezői ellenezték. A kormány ezért kísérleti jelleggel, az év második felében kizárólag a kenyér előállítási láncára vezeti be a csökkentett adókulcsot. A pénzügyminisztérium egy belső elemzése szerint a kenyér áfájának tervezett csökkentése idén 635 millió lejes többlethiányt okoz a költségvetésben, ami a GDP 0,1 százalékának felel meg. Egy héttel korábban Victor Ponta miniszterelnök 250 millió lejes hiányt említett, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az áfacsökkenés valójában visszaszorítja az adócsalást, és így a kiesés jóval kisebb lesz. „Fél évre lecsökkentjük az áfát a kenyér teljes előállítási láncára, és meglátjuk, hogy a mi elméletünk igazolódik-e be, azaz a kisebb áfa több adóbevételt hoz-e, vagy a Nemzetközi Valutaalapnak lesz igaza, és ezzel újabb lyukat idézünk elő a költségvetésben” – magyarázta Ponta. Ha a kenyér áfacsökkentése sikeres lesz, más mezőgazdasági termékekre is kiterjeszthetik az intézkedést.
Bányavízszennyezés és árvízkészültség
Jelentős mennyiségű bányavíz ömlött a Nagybánya melletti Lápos folyóba az elmúlt napok esőzései és a hóolvadás nyomán egy elhagyott bányából. Haltetemeket nem észleltek, a hatóságok azonban mintát vettek a Láposból és a Szamosból, hogy ellenőrizzék, történt-e környezetkárosodás; a bányavíz összetétele egyelőre nem ismert. A bányavíz kiáramlását hétfőn este jelentették a sürgősségi hívószámon. Az elhagyott színesfémbánya elárasztott és beomlott tárnáiból másodpercenként 1,5 köbméteres hozammal ömlött a víz az éjszaka folyamán, de kedd reggelre elállt. A helyszínre vonult hatóságoknak kotrógéppel kellett védőgátat vonniuk a Campurele víztisztító-állomás köré, amelynek normális körülmények között az lenne a feladata, hogy ne engedje a bányavizet közvetlenül bejutni a patakokba, folyókba, de a víz magát az állomást is veszélyeztette. v Az Országos Vízügyi és Vízgazdálkodási Intézet csütörtök estig meghosszabbította az árvízvédelmi készültséget a Tisza erdélyi vízgyűjtőjében. A Tiszába ömlő legtöbb erdélyi folyón sárga (első fokú) figyelmeztetés van érvényben, de tíz déli és nyugati megyében narancssárga árvízriadót hirdettek meg, azaz kiönthetnek a folyók. A sárga jelzésű árvízriadó 23 megyében érvényes a nyugati határ mentén, Erdély középső részein és a Kárpátokon kívül.
Kevesebbet utazhatnak a honatyák
Egy parlamenti ülésszak során csupán egyszer látogathatnak el választókörzetükbe a külföldön megválasztott szenátorok, és még kétszer a parlamenti vakációk idején – határozta el tegnap a felsőház állandó bizottsága. A korlátozásra költségtakarékosság miatt kerül sor. Az érintett szenátorok a nyári, illetve a téli szünetben tehetnek majd hosszabb utazásokat határon túli szavazóikhoz, mivel akkor több szabadnapjuk van, és olcsóbb, ha egyszerre több országot érintenek. A képviselőház vezetősége nemrég hasonló döntést hozott.
Újabb székelyzászló-ügy
Szemet szúrt a székely zászló az április 1-jei gyulafehérvári női kosárlabdameccsen, a Sepsi SIC csapat kék-arany lobogót lengető szurkolóját kivezették a sportcsarnokból.
Emiatt az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál – közölte Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, aki szerint a szervezők, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók, köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot. ,,A Román Kosárlabda Szövetség alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt – ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelen lévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki” – hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Román Kosárlabda Szövetségtől és a házigazda gyulafehérvári kosárlabdaklubtól is kivizsgálást és intézkedéseket követel.
Olcsóbb lehet a kenyér
Július elsejétől 9 százalékra csökken a kenyér áfája: erről már megszületett a politikai döntés – jelentette be Daniel Chiţoiu pénzügyminiszter. Az SZLSZ kormányprogramjába is belefoglalta, hogy a mezőgazdasági termékek áfáját az általános 24 százalékról 9 százalékra csökkenti, ezt azonban az ország nemzetközi hitelezői ellenezték. A kormány ezért kísérleti jelleggel, az év második felében kizárólag a kenyér előállítási láncára vezeti be a csökkentett adókulcsot. A pénzügyminisztérium egy belső elemzése szerint a kenyér áfájának tervezett csökkentése idén 635 millió lejes többlethiányt okoz a költségvetésben, ami a GDP 0,1 százalékának felel meg. Egy héttel korábban Victor Ponta miniszterelnök 250 millió lejes hiányt említett, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az áfacsökkenés valójában visszaszorítja az adócsalást, és így a kiesés jóval kisebb lesz. „Fél évre lecsökkentjük az áfát a kenyér teljes előállítási láncára, és meglátjuk, hogy a mi elméletünk igazolódik-e be, azaz a kisebb áfa több adóbevételt hoz-e, vagy a Nemzetközi Valutaalapnak lesz igaza, és ezzel újabb lyukat idézünk elő a költségvetésben” – magyarázta Ponta. Ha a kenyér áfacsökkentése sikeres lesz, más mezőgazdasági termékekre is kiterjeszthetik az intézkedést.
Bányavízszennyezés és árvízkészültség
Jelentős mennyiségű bányavíz ömlött a Nagybánya melletti Lápos folyóba az elmúlt napok esőzései és a hóolvadás nyomán egy elhagyott bányából. Haltetemeket nem észleltek, a hatóságok azonban mintát vettek a Láposból és a Szamosból, hogy ellenőrizzék, történt-e környezetkárosodás; a bányavíz összetétele egyelőre nem ismert. A bányavíz kiáramlását hétfőn este jelentették a sürgősségi hívószámon. Az elhagyott színesfémbánya elárasztott és beomlott tárnáiból másodpercenként 1,5 köbméteres hozammal ömlött a víz az éjszaka folyamán, de kedd reggelre elállt. A helyszínre vonult hatóságoknak kotrógéppel kellett védőgátat vonniuk a Campurele víztisztító-állomás köré, amelynek normális körülmények között az lenne a feladata, hogy ne engedje a bányavizet közvetlenül bejutni a patakokba, folyókba, de a víz magát az állomást is veszélyeztette. v Az Országos Vízügyi és Vízgazdálkodási Intézet csütörtök estig meghosszabbította az árvízvédelmi készültséget a Tisza erdélyi vízgyűjtőjében. A Tiszába ömlő legtöbb erdélyi folyón sárga (első fokú) figyelmeztetés van érvényben, de tíz déli és nyugati megyében narancssárga árvízriadót hirdettek meg, azaz kiönthetnek a folyók. A sárga jelzésű árvízriadó 23 megyében érvényes a nyugati határ mentén, Erdély középső részein és a Kárpátokon kívül.
Kevesebbet utazhatnak a honatyák
Egy parlamenti ülésszak során csupán egyszer látogathatnak el választókörzetükbe a külföldön megválasztott szenátorok, és még kétszer a parlamenti vakációk idején – határozta el tegnap a felsőház állandó bizottsága. A korlátozásra költségtakarékosság miatt kerül sor. Az érintett szenátorok a nyári, illetve a téli szünetben tehetnek majd hosszabb utazásokat határon túli szavazóikhoz, mivel akkor több szabadnapjuk van, és olcsóbb, ha egyszerre több országot érintenek. A képviselőház vezetősége nemrég hasonló döntést hozott.
2013. április 3.
KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a
2013. április 4.
Martonyi János a Krónikának: „a ne bántsd a magyart! kívánalomként megmarad"
Martonyi János szerint a magyar nemzetpolitikában kívánalomként kormányzatoktól függetlenül megmarad a „Ne bántsd a magyart!" elve. Magyarország külügyminiszterével az erdélyi Krónika című napilap közölt hosszú interjút csütörtöki számában.
Martonyi János úgy véli, hogy az utóbbi három évben Magyarország szomszédsági kapcsolataiban változó mértékű, de jelentős előrelépés történt. „A magyar–román kapcsolatok talán soha nem voltak olyan kedvezőek, mint kormányzásunk első két évében" – értékelte a miniszter, hozzátéve, hogy az elmúlt egy évben változott a helyzet.
Arra a kérdésre, hogy mi gerjesztheti a magyarellenességet a Magyarországgal szomszédos államokban, Martonyi János megállapította: „a szomszédos országok politikai elitjének és közvéleményének egy része még mindig nem tudott teljesen megbirkózni a gondolattal, hogy a területekkel nagy közösségeket is kaptak, amelyeket a létszámuktól függetlenül el kell fogadniuk, el kell ismerniük magyar közösségként, integrálniuk kell az államba".
Hangsúlyozta, Magyarországnak nincsenek területi igényei, de szomszédjai mégis gyakran úgy tekintik, hogy vannak. Hozzátette, hogy az első világháborút követő történelmi megegyezésnek az az alapja: „Mi tudomásul vesszük a területeket, ők tudomásul veszik az embereket". Bajnak tartja, hogy a szomszédos országokban meglévő, az ottani magyar közösségekkel szembeni „aggodalmat" politikai célokra lehet kihasználni, „ami időnként meg is történik".
A magyar diplomácia vezetője elmondta, úgy érezte, márciusi bukaresti látogatása idején sikerült meggyőznie Victor Ponta román miniszterelnököt arról, hogy Orbán Viktor kormányfő és a Fidesz nem ellensége Romániának. Bántónak találta, hogy azóta megint azon vitatkoznak, ki mit mondott a másikról. „A problémáinkat úgy nem tudjuk megoldani, ha azt mondjuk, hogy a másik a bűnös, a hibás, őt kell elővenni, adott esetben vele szemben kell szankciókat alkalmazni. Ez sehova nem vezet" – jelentette ki.
A külügyminiszter szerint azért sem lehetett szó nélkül hagyni Viktor Ponta nyilatkozatait, amelyek szerint elsősorban Magyarországot célozza a négy EU-tagállam külügyminisztere által javasolt új európai számonkérési mechanizmus megteremtése, mert ez nem felel meg a valóságnak. Hozzátette, Guido Westerwelle német külügyminiszter személyesen is biztosította arról, hogy ez a javaslat nem Magyarországra vonatkozóan készült.
A Krónika riportere nemcsak külügyminiszterként, hanem jogászként is kérdezte Martonyi Jánost az erdélyi magyar autonómiatörekvések esélyéről. Martonyi János válaszában kifejtette: az autonómia különböző formáira nem áll fenn egyértelmű nemzetközi jogi kötelezettség, de egy államnak vagy többségi nemzetnek célszerű figyelembe vennie, ha egy közösség egyértelműen, demokratikusan kifejezi az autonómiaigényét.
„Jogilag lehet vitatkozni, de a lényeg, hogy egy adott országban kisebbségben élő közösség biztonságban, otthon érezze magát, ne érjék támadások, ne használják fel politikai célokra a velük kapcsolatos rejtett vagy kevésbé rejtett ellenérzéseket" – jelentette ki a miniszter. Hozzátette, a mindenkori magyar külpolitikának az a feladata, hogy támogassa a magyar közösségek „ésszerű, demokratikusan kifejezett" igényeit.
A Magyarországgal szemben megfogalmazott EU-s bírálatokat a külügyminiszter annak tulajdonítja, hogy Európában és a világban „egy ideológiai, vagy ha úgy tetszik, értékvita" dúl. „Volt a magyar alaptörvényben néhány elem, amely kifejezetten az értékválasztási kérdésekkel függött össze, és amit sokan nem néznek jó szemmel, így bevitték a pártpolitikába. A másik ok, hogy ráléptünk több komoly cég lábára, számos gazdasági érdeket sértettünk, mert hatalmas átalakítást hajtottunk végre" – magyarázta Martonyi János.
Úgy látja, van esély arra, hogy tisztázódjanak a félreértések. „A közeljövőben elfogadunk néhány törvényt, amely világosabbá teszi, hogy miről szól az alkotmánymódosítás" – nyilatkozta az erdélyi Krónika napilapnak Magyarország külügyminisztere.
MTI
Erdély.ma.
Martonyi János szerint a magyar nemzetpolitikában kívánalomként kormányzatoktól függetlenül megmarad a „Ne bántsd a magyart!" elve. Magyarország külügyminiszterével az erdélyi Krónika című napilap közölt hosszú interjút csütörtöki számában.
Martonyi János úgy véli, hogy az utóbbi három évben Magyarország szomszédsági kapcsolataiban változó mértékű, de jelentős előrelépés történt. „A magyar–román kapcsolatok talán soha nem voltak olyan kedvezőek, mint kormányzásunk első két évében" – értékelte a miniszter, hozzátéve, hogy az elmúlt egy évben változott a helyzet.
Arra a kérdésre, hogy mi gerjesztheti a magyarellenességet a Magyarországgal szomszédos államokban, Martonyi János megállapította: „a szomszédos országok politikai elitjének és közvéleményének egy része még mindig nem tudott teljesen megbirkózni a gondolattal, hogy a területekkel nagy közösségeket is kaptak, amelyeket a létszámuktól függetlenül el kell fogadniuk, el kell ismerniük magyar közösségként, integrálniuk kell az államba".
Hangsúlyozta, Magyarországnak nincsenek területi igényei, de szomszédjai mégis gyakran úgy tekintik, hogy vannak. Hozzátette, hogy az első világháborút követő történelmi megegyezésnek az az alapja: „Mi tudomásul vesszük a területeket, ők tudomásul veszik az embereket". Bajnak tartja, hogy a szomszédos országokban meglévő, az ottani magyar közösségekkel szembeni „aggodalmat" politikai célokra lehet kihasználni, „ami időnként meg is történik".
A magyar diplomácia vezetője elmondta, úgy érezte, márciusi bukaresti látogatása idején sikerült meggyőznie Victor Ponta román miniszterelnököt arról, hogy Orbán Viktor kormányfő és a Fidesz nem ellensége Romániának. Bántónak találta, hogy azóta megint azon vitatkoznak, ki mit mondott a másikról. „A problémáinkat úgy nem tudjuk megoldani, ha azt mondjuk, hogy a másik a bűnös, a hibás, őt kell elővenni, adott esetben vele szemben kell szankciókat alkalmazni. Ez sehova nem vezet" – jelentette ki.
A külügyminiszter szerint azért sem lehetett szó nélkül hagyni Viktor Ponta nyilatkozatait, amelyek szerint elsősorban Magyarországot célozza a négy EU-tagállam külügyminisztere által javasolt új európai számonkérési mechanizmus megteremtése, mert ez nem felel meg a valóságnak. Hozzátette, Guido Westerwelle német külügyminiszter személyesen is biztosította arról, hogy ez a javaslat nem Magyarországra vonatkozóan készült.
A Krónika riportere nemcsak külügyminiszterként, hanem jogászként is kérdezte Martonyi Jánost az erdélyi magyar autonómiatörekvések esélyéről. Martonyi János válaszában kifejtette: az autonómia különböző formáira nem áll fenn egyértelmű nemzetközi jogi kötelezettség, de egy államnak vagy többségi nemzetnek célszerű figyelembe vennie, ha egy közösség egyértelműen, demokratikusan kifejezi az autonómiaigényét.
„Jogilag lehet vitatkozni, de a lényeg, hogy egy adott országban kisebbségben élő közösség biztonságban, otthon érezze magát, ne érjék támadások, ne használják fel politikai célokra a velük kapcsolatos rejtett vagy kevésbé rejtett ellenérzéseket" – jelentette ki a miniszter. Hozzátette, a mindenkori magyar külpolitikának az a feladata, hogy támogassa a magyar közösségek „ésszerű, demokratikusan kifejezett" igényeit.
A Magyarországgal szemben megfogalmazott EU-s bírálatokat a külügyminiszter annak tulajdonítja, hogy Európában és a világban „egy ideológiai, vagy ha úgy tetszik, értékvita" dúl. „Volt a magyar alaptörvényben néhány elem, amely kifejezetten az értékválasztási kérdésekkel függött össze, és amit sokan nem néznek jó szemmel, így bevitték a pártpolitikába. A másik ok, hogy ráléptünk több komoly cég lábára, számos gazdasági érdeket sértettünk, mert hatalmas átalakítást hajtottunk végre" – magyarázta Martonyi János.
Úgy látja, van esély arra, hogy tisztázódjanak a félreértések. „A közeljövőben elfogadunk néhány törvényt, amely világosabbá teszi, hogy miről szól az alkotmánymódosítás" – nyilatkozta az erdélyi Krónika napilapnak Magyarország külügyminisztere.
MTI
Erdély.ma.
2013. április 4.
Antiszemita propagandát terjeszt a református lelkész?
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) készül bepanaszolni Parászka Boróka marosvásárhelyi újságíró Ferenczy Miklós református lelkészt, miután a volt kolozsvári esperes facebookos üzenőfalán egy youtube-on hozzáférhető propagandafilmet tett közzé, melynek címe Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság.
Ferenczy Miklós a filmhez a következő kommentárt fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!”
A manna.ro portálon közzétett tiltakozásában Parászka úgy fogalmaz: a film véleménye szerint antiszemita, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas. Ferenczy Miklós eljárását az újságíró azért tartja elítélendőnek, mert az erdélyi magyar közélet ismert, tekintélyes szereplője, aki református lelkészként egyházát képviseli. Ugyanakkor emlékeztet arra, hogy egy korábbi bírósági ítélet értelmében az internetes közösségi oldalak a nyilvános szférához tartoznak.
„Az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a diszkrimináció ellen való fellépés az erdélyi magyar közösség számára elodázhatatlan létkérdés” – szögezi le tiltakozásában Parászka Boróka, aki állásfoglalást vár ebben az ügyben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökétől, Kató Bélától.
Ferenczy: nem vagyok antiszemita
„Távol áll tőlem az antiszemitizmus. Ha antiszemita lennék, nem mennék fel a szószékre” – jelentette ki a maszol.ro-nak Ferenczy Miklós. A köztiszteletben álló református lelkész elmondta, a kolozsváriak tudják róla, hogy nem idegengyűlölő, soha nem vonakodott például román nyelven megtartani a szertartásokat.
Tájékoztatása szerint e-mail-jei között bukkant rá „több tucat más film között” a filmecskére, és a hozzáfűzött bejegyzésében nem a zsidóságot ítélte el, hanem azokat a cselekedeteket, amelyeket a felvételen látott. „Talán nem is fűztem volna semmit hozzá a filmhez, ha nem láttam volna azt a jelenetet, amelyben egy játékmajom által megjelenítetett, nácinak titulált Jézust keresztre feszítenek és a fejét szétverik egy kalapáccsal. Ez engem húsvét vasárnapján felháborított” – mondta a lelkész.
Ferenczy elmondta, hogy Kató Béla püspök is megkereste már ebben az ügyben. „A püspök úrnak is elmondtam: ugyanúgy állást foglaltam volna, ha a filmen mondjuk magyarok vernek cigányokat. Én mindig az igazságtalanság ellen, a gyengék mellett fogom felemelni a szavam” – jelentette ki. Arra a kérdésünkre, sikerült-e meggyőznie Kató Bélát, a lelkész közölte: „a püspök azt mondta, még gondolkozik az ügyön”.
Arra a felvetésünkre, hogy általa posztolt propagandafilmet zsidóellenes hangulatkeltés céljából antiszemita körök terjesztik, és a filmhez fűzött bejegyzése a film üzenetével történő azonosulásként értelmezhető, a volt esperes azt válaszolta: „ha ez így van, valóban nagyon szerencsétlenül jött össze a dolog”.
Asztalos egyelőre nem kommentál
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Asztalos Csaba a maszol.ro-nak nem kívánta kommentálni Ferenczy Miklós esetét, miután megtudta, hogy az ügyben panasz is készül a református lelkész ellen. Arra hivatkozott, nem akar olyan ügyről véleményt nyilvánítani, amelyről később CNCD állást foglal. „Nem szeretném megelőlegezni a tanács álláspontját” – jelentette ki.
Kérdésünkre elmondta, a CNCD-hez már érkeztek panaszok olyan személyek ellen, akik antiszemita propagandaanyagot terjesztettek a közösségi oldalakon, és a testület ezeket a panaszokat tárgyalni fogja. Ugyanakkor megerősítette: a diszkriminációellenes tanács korábban már az emberi méltóságot sértő nacionalista propagandáért megbírságolta a Maros megyei prefektúra volt kabinetigazgatóját amiatt, hogy azt „üzente” a közösségi oldalon az államfő ellen tüntetőknek: „Arbeit macht frei – hogy értsék a tiltakozók is”.
Maszol.ro,
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) készül bepanaszolni Parászka Boróka marosvásárhelyi újságíró Ferenczy Miklós református lelkészt, miután a volt kolozsvári esperes facebookos üzenőfalán egy youtube-on hozzáférhető propagandafilmet tett közzé, melynek címe Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság.
Ferenczy Miklós a filmhez a következő kommentárt fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!”
A manna.ro portálon közzétett tiltakozásában Parászka úgy fogalmaz: a film véleménye szerint antiszemita, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas. Ferenczy Miklós eljárását az újságíró azért tartja elítélendőnek, mert az erdélyi magyar közélet ismert, tekintélyes szereplője, aki református lelkészként egyházát képviseli. Ugyanakkor emlékeztet arra, hogy egy korábbi bírósági ítélet értelmében az internetes közösségi oldalak a nyilvános szférához tartoznak.
„Az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a diszkrimináció ellen való fellépés az erdélyi magyar közösség számára elodázhatatlan létkérdés” – szögezi le tiltakozásában Parászka Boróka, aki állásfoglalást vár ebben az ügyben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökétől, Kató Bélától.
Ferenczy: nem vagyok antiszemita
„Távol áll tőlem az antiszemitizmus. Ha antiszemita lennék, nem mennék fel a szószékre” – jelentette ki a maszol.ro-nak Ferenczy Miklós. A köztiszteletben álló református lelkész elmondta, a kolozsváriak tudják róla, hogy nem idegengyűlölő, soha nem vonakodott például román nyelven megtartani a szertartásokat.
Tájékoztatása szerint e-mail-jei között bukkant rá „több tucat más film között” a filmecskére, és a hozzáfűzött bejegyzésében nem a zsidóságot ítélte el, hanem azokat a cselekedeteket, amelyeket a felvételen látott. „Talán nem is fűztem volna semmit hozzá a filmhez, ha nem láttam volna azt a jelenetet, amelyben egy játékmajom által megjelenítetett, nácinak titulált Jézust keresztre feszítenek és a fejét szétverik egy kalapáccsal. Ez engem húsvét vasárnapján felháborított” – mondta a lelkész.
Ferenczy elmondta, hogy Kató Béla püspök is megkereste már ebben az ügyben. „A püspök úrnak is elmondtam: ugyanúgy állást foglaltam volna, ha a filmen mondjuk magyarok vernek cigányokat. Én mindig az igazságtalanság ellen, a gyengék mellett fogom felemelni a szavam” – jelentette ki. Arra a kérdésünkre, sikerült-e meggyőznie Kató Bélát, a lelkész közölte: „a püspök azt mondta, még gondolkozik az ügyön”.
Arra a felvetésünkre, hogy általa posztolt propagandafilmet zsidóellenes hangulatkeltés céljából antiszemita körök terjesztik, és a filmhez fűzött bejegyzése a film üzenetével történő azonosulásként értelmezhető, a volt esperes azt válaszolta: „ha ez így van, valóban nagyon szerencsétlenül jött össze a dolog”.
Asztalos egyelőre nem kommentál
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Asztalos Csaba a maszol.ro-nak nem kívánta kommentálni Ferenczy Miklós esetét, miután megtudta, hogy az ügyben panasz is készül a református lelkész ellen. Arra hivatkozott, nem akar olyan ügyről véleményt nyilvánítani, amelyről később CNCD állást foglal. „Nem szeretném megelőlegezni a tanács álláspontját” – jelentette ki.
Kérdésünkre elmondta, a CNCD-hez már érkeztek panaszok olyan személyek ellen, akik antiszemita propagandaanyagot terjesztettek a közösségi oldalakon, és a testület ezeket a panaszokat tárgyalni fogja. Ugyanakkor megerősítette: a diszkriminációellenes tanács korábban már az emberi méltóságot sértő nacionalista propagandáért megbírságolta a Maros megyei prefektúra volt kabinetigazgatóját amiatt, hogy azt „üzente” a közösségi oldalon az államfő ellen tüntetőknek: „Arbeit macht frei – hogy értsék a tiltakozók is”.
Maszol.ro,
2013. április 6.
Se hátrább, se előre
Szerdai ülésén a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusa jóváhagyta a meghatározatlan időre szóló oktatói és a folyó egyetemi évre szóló tanársegédi állások betöltésére meghirdetett versenyvizsga eredményét. A magyar tagozat önálló létéhez szükséges 70 állásból 15+17-re lehetett pályázni, s ebből 23-at töltöttek be. A 14 tanársegéden kívül, akiknek nem végleges az állása, valójában két új személlyel bővül az egyetem oktatói kara, a többiek egy fokozattal léptek elő. A sebészeten továbbra is fennmaradt a magyarokkal szembeni határozott elutasítás, a fogorvosi karon a krónikus tanárhiány. A részletekről dr. Szilágyi Tibor professzort, a MOGYE rektorhelyettesét kérdeztük.
– Miért nem sikerült valamennyi meghirdetett helyet betölteni, gondolok elsősorban a végleges állásokra?
– A 37 meghatározatlan időre szóló tanári állásból 30-ra volt jelentkező, akik közül 26-nak sikerült a vizsgája. A magyar tagozatnak jóváhagyott 15 állásra 11-en jelentkeztek, közülük 9 vizsgázott sikeresen.
– A tanárhiányt figyelembe véve nem mondhatni túlságosan jó aránynak. Mi volt a sikertelenség oka?
– Egyik esetben, ahol magasabb oktatói fokozatot célzott meg a jelentkező, a feltételek teljesítésében határesetnek számító pályázatot rosszindulatúan kezelte a bizottság, s nem hagyta jóvá az előrelépést. A másikban olyan nehézségű és aprólékosságú vizsgát tartottak, hogy a jelentkezőnket, aki korábban Bukarestben ugyanebből az anyagból sikeresen szakvizsgázott, visszautasították.
– Mivel az utóbbi eset a sebészeti tanszéken történt, úgy tűnik, hogy ott továbbra sincs helye a magyar oktatóknak, s már a vizsga előtt kiszivárgott, hogy jobb lenne, ha nem is jelentkeznének.
– A legnagyobb oktatói hiány valóban a sebészeten van, s minden megbeszélésen, ahol ezt szóvá tettük, azt vágták a fejünkhöz, hogy nincs jelentkező. Most három jelentkező lett volna, de az egyik állás meghirdetését Copotoiu professzor, az I. Sebészeti Klinika vezetője, a szenátus elnöke sértődöttségre hivatkozva elutasította. Azt nehezményezte, hogy nem őt kérdezték meg először, holott abban az időszakban külföldön tartózkodott. A másik jelölt a beiratkozáskor tapasztalt adminisztratív bonyodalmak miatt mondott le szándékáról. A harmadiknak a vizsgán állítottak olyan akadályokat, hogy ne sikerüljön a próbálkozása.
– A másik kritikus hely a fogorvosi kar, ott miért nem sikerült pótolni a hiányokat?
– A meghatározatlan időre szóló három állásból kettőre végül be sem iratkoztak a lehetséges pályázók, reméljük, hogy a következő alkalommal jelentkezni fognak.
– Ahogy hallottam, nem jobb a helyzet az idei tanévre meghirdetett tanársegédi állások esetében sem.
– A három jelöltből kettőt elutasítottak, ami azért furcsa, mert az egyikük évfolyamelsőként végzett, és annak idején a rezidensvizsgán, Bukarestben országos versenyben harmadik helyet ért el. Az egyetemünk meg kellene becsülje az ilyen jelentkezőket, ahelyett hogy lehetetlenül magas szintű vizsgával akadályozza a tevékenységüket.
– A pontosítás kedvéért térjünk vissza a számokra.
– A 17 tanársegédi állásból 14-et sikerült betölteni.
– Korábban felmerült a kifogás, hogy a magyar tagozatra szóló állásoknál nem jelent meg feltételként a magyar nyelv ismerete, befolyásolta-e ez a tény a vizsgát?
– Nem fordult elő olyan eset, hogy a minket megillető helyre mást vettek volna fel.
– Miért ideiglenesek ezek az állások?
– Mivel az új tanügyi törvény szerint csak a megvédett doktorátusi cím birtokában lehet tanársegédi állást megpályázni, akiknél folyamatban van a doktori cím elnyerése, azokat csak meghatározott időszakra lehet alkalmazni.
– Miért nem vehettek részt a magyarországi egyetemeken doktori iskolába járó orvosok, gyógyszerészek?
– Az előírások értelmében csak az egyetem nappali tagozatos doktorandusai pályázhattak, akik a doktori tanulmányok mellett el tudják végezni az oktatói tevékenységet is. Akik megszerzik a doktori címet, az itteni egyetemen doktoráltakkal egyenlő feltételek mellett jelentkezhetnek majd a vizsgára.
– Összességében mit nyert a magyar tagozat?
– Nem szorult hátrább, de előbbre sem jutott. Tagozatot nem lehet fentről létrehozni, ehhez iskolát, csapatot építő személyiségekre van szükség.
– A szerdai szenátusi ülésen a magyar tagozatot képviselő szenátorok nem kifogásolták a vizsgákon szándékos rosszindulatot?
– De igen, a sebészeten kialakult helyzetet Szabó Béla professzor tette szóvá, amire Copotoiu Constantin professzor éles hangú, személyeskedő kirohanással válaszolt.
– Milyen kérdések szerepeltek még az ülés napirendjén?
– Elhangzott a tavalyi évre vonatkozó rektori beszámoló, Dobru Daniela professzor végleges kinevezést kapott a Doktori Iskola élére, módosult a tanári állások betöltésére vonatkozó versenyvizsga szabályzata, a szenátus úgy határozott, hogy a rezidensek csak ideiglenes áthelyezést kaphatnak. A testület jóváhagyta a magyar nyelvű biotechnológiai mesterképzés indításához szükséges iratcsomó összeállítását. A képzést Sipos Emese docens, a Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese kezdeményezte. Nagy előrelépés lesz, ha sikerül akkreditálni ezt az oktatási formát, és lesz elég jelentkező az indításhoz, hiszen eddig mesterképzés csak román nyelven folyt az egyetemünkön.
A szenátus elhalasztotta a nyugdíjkorhatárt elért egyetemi tanárok működésének a meghosszabbítására vonatkozó szabályzat megvitatását, szavazott a tandíjakról, a következő tanév szerkezetéről, az egyetem akkreditációjának az előkészítéséről és más kérdésekről.
– Mielőtt az akkreditációra rátérnénk, megkérem, mondja el, hogyan végződött a márciusi uniós felmérés?
– Az Európai Egyetemek Szövetségének öttagú bizottsága vizsgálta meg, hogy mit kell tenni az egyetemnek a saját maga által kitűzött célok eléréséért, vagyis, hogy A kategóriás, elit kutatóegyetem legyen. A második látogatás végén egyórás kiértékelő előadáson bemutatták a menedzsment, a minőségbiztosítás és az átláthatóság terén folytatott felmérés eredményeit. Általában pozitív véleményt fogalmaztak meg, de éles szemmel tekintettek a kulisszák mögé, sok hasznos javaslat, tanács hangzott el annak érdekében, hogy egy európai szintű és mentalitású intézménnyé váljon az egyetem. Erről hamarosan írásos beszámolót is küldenek.
– Hogyan készülnek az akkreditációra?
– Az Általános Orvosi Karon május 10-ig külön dossziét kell összeállítani mindhárom tagozatnak, de arra vonatkozóan, hogy a gyakorlatokat hogyan fogjuk lefedni, még nem született megállapodás. Az akkreditáció június folyamán, a felvételi vizsga előtt kellene lezajlódjon, azután kerülhet napirendre az önálló főtanszékek megalapítása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely).
Szerdai ülésén a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusa jóváhagyta a meghatározatlan időre szóló oktatói és a folyó egyetemi évre szóló tanársegédi állások betöltésére meghirdetett versenyvizsga eredményét. A magyar tagozat önálló létéhez szükséges 70 állásból 15+17-re lehetett pályázni, s ebből 23-at töltöttek be. A 14 tanársegéden kívül, akiknek nem végleges az állása, valójában két új személlyel bővül az egyetem oktatói kara, a többiek egy fokozattal léptek elő. A sebészeten továbbra is fennmaradt a magyarokkal szembeni határozott elutasítás, a fogorvosi karon a krónikus tanárhiány. A részletekről dr. Szilágyi Tibor professzort, a MOGYE rektorhelyettesét kérdeztük.
– Miért nem sikerült valamennyi meghirdetett helyet betölteni, gondolok elsősorban a végleges állásokra?
– A 37 meghatározatlan időre szóló tanári állásból 30-ra volt jelentkező, akik közül 26-nak sikerült a vizsgája. A magyar tagozatnak jóváhagyott 15 állásra 11-en jelentkeztek, közülük 9 vizsgázott sikeresen.
– A tanárhiányt figyelembe véve nem mondhatni túlságosan jó aránynak. Mi volt a sikertelenség oka?
– Egyik esetben, ahol magasabb oktatói fokozatot célzott meg a jelentkező, a feltételek teljesítésében határesetnek számító pályázatot rosszindulatúan kezelte a bizottság, s nem hagyta jóvá az előrelépést. A másikban olyan nehézségű és aprólékosságú vizsgát tartottak, hogy a jelentkezőnket, aki korábban Bukarestben ugyanebből az anyagból sikeresen szakvizsgázott, visszautasították.
– Mivel az utóbbi eset a sebészeti tanszéken történt, úgy tűnik, hogy ott továbbra sincs helye a magyar oktatóknak, s már a vizsga előtt kiszivárgott, hogy jobb lenne, ha nem is jelentkeznének.
– A legnagyobb oktatói hiány valóban a sebészeten van, s minden megbeszélésen, ahol ezt szóvá tettük, azt vágták a fejünkhöz, hogy nincs jelentkező. Most három jelentkező lett volna, de az egyik állás meghirdetését Copotoiu professzor, az I. Sebészeti Klinika vezetője, a szenátus elnöke sértődöttségre hivatkozva elutasította. Azt nehezményezte, hogy nem őt kérdezték meg először, holott abban az időszakban külföldön tartózkodott. A másik jelölt a beiratkozáskor tapasztalt adminisztratív bonyodalmak miatt mondott le szándékáról. A harmadiknak a vizsgán állítottak olyan akadályokat, hogy ne sikerüljön a próbálkozása.
– A másik kritikus hely a fogorvosi kar, ott miért nem sikerült pótolni a hiányokat?
– A meghatározatlan időre szóló három állásból kettőre végül be sem iratkoztak a lehetséges pályázók, reméljük, hogy a következő alkalommal jelentkezni fognak.
– Ahogy hallottam, nem jobb a helyzet az idei tanévre meghirdetett tanársegédi állások esetében sem.
– A három jelöltből kettőt elutasítottak, ami azért furcsa, mert az egyikük évfolyamelsőként végzett, és annak idején a rezidensvizsgán, Bukarestben országos versenyben harmadik helyet ért el. Az egyetemünk meg kellene becsülje az ilyen jelentkezőket, ahelyett hogy lehetetlenül magas szintű vizsgával akadályozza a tevékenységüket.
– A pontosítás kedvéért térjünk vissza a számokra.
– A 17 tanársegédi állásból 14-et sikerült betölteni.
– Korábban felmerült a kifogás, hogy a magyar tagozatra szóló állásoknál nem jelent meg feltételként a magyar nyelv ismerete, befolyásolta-e ez a tény a vizsgát?
– Nem fordult elő olyan eset, hogy a minket megillető helyre mást vettek volna fel.
– Miért ideiglenesek ezek az állások?
– Mivel az új tanügyi törvény szerint csak a megvédett doktorátusi cím birtokában lehet tanársegédi állást megpályázni, akiknél folyamatban van a doktori cím elnyerése, azokat csak meghatározott időszakra lehet alkalmazni.
– Miért nem vehettek részt a magyarországi egyetemeken doktori iskolába járó orvosok, gyógyszerészek?
– Az előírások értelmében csak az egyetem nappali tagozatos doktorandusai pályázhattak, akik a doktori tanulmányok mellett el tudják végezni az oktatói tevékenységet is. Akik megszerzik a doktori címet, az itteni egyetemen doktoráltakkal egyenlő feltételek mellett jelentkezhetnek majd a vizsgára.
– Összességében mit nyert a magyar tagozat?
– Nem szorult hátrább, de előbbre sem jutott. Tagozatot nem lehet fentről létrehozni, ehhez iskolát, csapatot építő személyiségekre van szükség.
– A szerdai szenátusi ülésen a magyar tagozatot képviselő szenátorok nem kifogásolták a vizsgákon szándékos rosszindulatot?
– De igen, a sebészeten kialakult helyzetet Szabó Béla professzor tette szóvá, amire Copotoiu Constantin professzor éles hangú, személyeskedő kirohanással válaszolt.
– Milyen kérdések szerepeltek még az ülés napirendjén?
– Elhangzott a tavalyi évre vonatkozó rektori beszámoló, Dobru Daniela professzor végleges kinevezést kapott a Doktori Iskola élére, módosult a tanári állások betöltésére vonatkozó versenyvizsga szabályzata, a szenátus úgy határozott, hogy a rezidensek csak ideiglenes áthelyezést kaphatnak. A testület jóváhagyta a magyar nyelvű biotechnológiai mesterképzés indításához szükséges iratcsomó összeállítását. A képzést Sipos Emese docens, a Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese kezdeményezte. Nagy előrelépés lesz, ha sikerül akkreditálni ezt az oktatási formát, és lesz elég jelentkező az indításhoz, hiszen eddig mesterképzés csak román nyelven folyt az egyetemünkön.
A szenátus elhalasztotta a nyugdíjkorhatárt elért egyetemi tanárok működésének a meghosszabbítására vonatkozó szabályzat megvitatását, szavazott a tandíjakról, a következő tanév szerkezetéről, az egyetem akkreditációjának az előkészítéséről és más kérdésekről.
– Mielőtt az akkreditációra rátérnénk, megkérem, mondja el, hogyan végződött a márciusi uniós felmérés?
– Az Európai Egyetemek Szövetségének öttagú bizottsága vizsgálta meg, hogy mit kell tenni az egyetemnek a saját maga által kitűzött célok eléréséért, vagyis, hogy A kategóriás, elit kutatóegyetem legyen. A második látogatás végén egyórás kiértékelő előadáson bemutatták a menedzsment, a minőségbiztosítás és az átláthatóság terén folytatott felmérés eredményeit. Általában pozitív véleményt fogalmaztak meg, de éles szemmel tekintettek a kulisszák mögé, sok hasznos javaslat, tanács hangzott el annak érdekében, hogy egy európai szintű és mentalitású intézménnyé váljon az egyetem. Erről hamarosan írásos beszámolót is küldenek.
– Hogyan készülnek az akkreditációra?
– Az Általános Orvosi Karon május 10-ig külön dossziét kell összeállítani mindhárom tagozatnak, de arra vonatkozóan, hogy a gyakorlatokat hogyan fogjuk lefedni, még nem született megállapodás. Az akkreditáció június folyamán, a felvételi vizsga előtt kellene lezajlódjon, azután kerülhet napirendre az önálló főtanszékek megalapítása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely).
2013. április 6.
Erdély kulturális sokszínűségét idézendő
Könyvbemutató a szatmári svábok két világháború közötti történetéről
A Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerda este újabb könyvbemutatóra került sor, ahol a Kriterion Könyvkiadó újdonsült kisebbségtörténeti kötetét mutatták be. Baumgartner Bernadette, a fiatal szerző a kolozsvári történészképzés csekély számú jelenkorkutatóinak egyike, akinek a szatmári svábok két világháború közötti történetét bemutató, Kisebbség a kisebbségben című könyvét ismertették. Habár a romániai németség a szakmunkákban meglehetősen gazdagon dokumentált, a szatmári svábok két világháború közötti történetét ez idáig indokolatlanul elhanyagolták. Az 1918-as hatalomváltást követően e jelentős mértékben asszimilálódott határ menti kisebbség a magyar, román és német politikai érdekek kereszttüzében találta magát, amit a szerző találóan csak úgy fogalmazott meg, hogy az időszak feltárásával valóságos „hangyabolyba nyúlt”.
Az immár háromszáz éves történetet maga mögött tudó szatmári svábok múltfeltárása egyben rendkívül komplex identitásvizsgálat is – hívta fel a figyelmet Csucsuja István, kolozsvári történész, a szerző egykori tanára. A vonatkozó időszakban a mintegy húszezres lélekszámú szatmári svábok közül (az elmagyarosodott svábokat is beleértve) körülbelül kilencezer főre tehető azok száma, akik még beszélték a sváb nyelvet. Helyzetüket az erdélyi szászokéval összevetve – a velük való kapcsolatot H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója csak a kutya és a macska viszonyához hasonlította – egy egész más élethelyzet tárul fel előttünk. A középkor folyamán autonómiával rendelkező dél-erdélyi szászsággal szemben a szatmári svábok esetében egy szegény, német öntudatában meggyengült, elmagyarosodott rétegről beszélhetünk, melynek nem volt saját értelmisége, és nem tartván fenn szorosabb kapcsolatot a Német Birodalommal, az irodalmi német nyelv is teljességgel ismeretlen maradt körükben. De mindemellett épp e rurális környezetre hivatkozva, a korabeli svábság beolvadtságát árnyalandó azokat a Bükk-hegység aljában található falvakat is említették, ahol hosszú ideig megőrizhették sajátos nyelvüket és kultúrájukat (párhuzamként a teljességében elmagyarosodott zsidó erdélyi közhiedelmét hozták fel, holott épp a szatmári vidéken jelentős számú közösségek őrizték meg identitásukat).
H. Szabó Gyula kifejezésével élve Nagy-Románia megalakulása nyomán tényleges „harc folyt a lelkekért”, ahol a részben identitást váltott, részben identitások között ingadozó vagy identitásukat megőrző elszigetelt falusi svábok iránt megindult az államok érdekcsatározása. Így a román állam legfőbb érdeke (a legnagyobb számú kisebbség, a magyarság beolvasztása) mellett megpróbálta a kisebbségeket is egymásnak ugrasztani, a magyar állam – revíziós külpolitikai törekvéséhez igazodva – hajthatatlanul magyarnak deklarálta a szatmári svábokat, míg Bukarest és Berlin ellenvetésének adott hangot.
Mind Csucsuja István, mind a szerző kitért arra a paradoxonra, hogy míg az 1920-as években a szatmári svábok erőteljes ellenállást fejtettek ki a német iskoláztatás ellen (kérve, hogy magyar tannyelvű iskolába járhassanak), addig az 1989-es fordulatot követően már a német nyelvet választották, holott a szülők az 1970-es években Németországba emigráltak, a fiatal generáció pedig teljesen elmagyarosodott, de boldogulásuk érdekében kifizetődőbbnek látták egykori anyanyelvük újratanulását.
A kiadóigazgató a (katolikus) egyház elmagyarosításban betöltött szerepére is rákérdezett, és bár a válasz igenlően hangzott, a szerző szerint mégsem lehet erőszakos elmagyarosításról beszélni, hisz a gazdasági és kulturális érvényesülés, a túlnyomórészt magyar környezet (nem beszélve hagyományos magyar államhűségükről) egy természetes beolvadási folyamatnak is előidézői voltak. Noha kétségtelen: az elemi iskola elvégzését követően magyar nyelven tanulhattak, így már a helyi papság is elmagyarosodott svábok közül került ki.
A Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) ideológiája nem hagyta teljesen érintetlenül a szatmári svábokat, de már az 1920-as évektől kezdve az egyház képviselői is rendszeres délutáni foglalkozásokat tartottak közösségeikben. A politizálástól elhatárolódó szatmári svábság egyetlen feltárt nácista hangvételű levelén kívül nem bukkantak hasonló jellegű dokumentumokra – jegyezte meg a szerző.
Talán sokak számára nem ismeretlen, hogy amint az 1920-as években a román állam a németes hangzású nevek alapján kényszerítette német iskolákba a többnyire elmagyarosodott szatmári svábokat, úgy a második világháborút követően is puszta névsor után vagonírozták be s szállították el őket a szovjet hadifogolytáborokba.
Habár a szerző elmondása szerint részben elmagyarosodott sváb, részben sváb családból származik, mégis a szerző korabeli tanára, csakúgy, mint a Kriterion igazgatója a kötet elfogulatlan szemléletét méltatták, amely kiemelkedik az eddigi – többnyire németországi szerzők tollából született – meglehetősen szubjektív szakmunkák közül. H. Szabó Gyula kiemelte, hogy a kötet magunk identitására nézve is igen jelentős és súlyos tanulságok levonására késztet.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár).
Könyvbemutató a szatmári svábok két világháború közötti történetéről
A Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerda este újabb könyvbemutatóra került sor, ahol a Kriterion Könyvkiadó újdonsült kisebbségtörténeti kötetét mutatták be. Baumgartner Bernadette, a fiatal szerző a kolozsvári történészképzés csekély számú jelenkorkutatóinak egyike, akinek a szatmári svábok két világháború közötti történetét bemutató, Kisebbség a kisebbségben című könyvét ismertették. Habár a romániai németség a szakmunkákban meglehetősen gazdagon dokumentált, a szatmári svábok két világháború közötti történetét ez idáig indokolatlanul elhanyagolták. Az 1918-as hatalomváltást követően e jelentős mértékben asszimilálódott határ menti kisebbség a magyar, román és német politikai érdekek kereszttüzében találta magát, amit a szerző találóan csak úgy fogalmazott meg, hogy az időszak feltárásával valóságos „hangyabolyba nyúlt”.
Az immár háromszáz éves történetet maga mögött tudó szatmári svábok múltfeltárása egyben rendkívül komplex identitásvizsgálat is – hívta fel a figyelmet Csucsuja István, kolozsvári történész, a szerző egykori tanára. A vonatkozó időszakban a mintegy húszezres lélekszámú szatmári svábok közül (az elmagyarosodott svábokat is beleértve) körülbelül kilencezer főre tehető azok száma, akik még beszélték a sváb nyelvet. Helyzetüket az erdélyi szászokéval összevetve – a velük való kapcsolatot H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója csak a kutya és a macska viszonyához hasonlította – egy egész más élethelyzet tárul fel előttünk. A középkor folyamán autonómiával rendelkező dél-erdélyi szászsággal szemben a szatmári svábok esetében egy szegény, német öntudatában meggyengült, elmagyarosodott rétegről beszélhetünk, melynek nem volt saját értelmisége, és nem tartván fenn szorosabb kapcsolatot a Német Birodalommal, az irodalmi német nyelv is teljességgel ismeretlen maradt körükben. De mindemellett épp e rurális környezetre hivatkozva, a korabeli svábság beolvadtságát árnyalandó azokat a Bükk-hegység aljában található falvakat is említették, ahol hosszú ideig megőrizhették sajátos nyelvüket és kultúrájukat (párhuzamként a teljességében elmagyarosodott zsidó erdélyi közhiedelmét hozták fel, holott épp a szatmári vidéken jelentős számú közösségek őrizték meg identitásukat).
H. Szabó Gyula kifejezésével élve Nagy-Románia megalakulása nyomán tényleges „harc folyt a lelkekért”, ahol a részben identitást váltott, részben identitások között ingadozó vagy identitásukat megőrző elszigetelt falusi svábok iránt megindult az államok érdekcsatározása. Így a román állam legfőbb érdeke (a legnagyobb számú kisebbség, a magyarság beolvasztása) mellett megpróbálta a kisebbségeket is egymásnak ugrasztani, a magyar állam – revíziós külpolitikai törekvéséhez igazodva – hajthatatlanul magyarnak deklarálta a szatmári svábokat, míg Bukarest és Berlin ellenvetésének adott hangot.
Mind Csucsuja István, mind a szerző kitért arra a paradoxonra, hogy míg az 1920-as években a szatmári svábok erőteljes ellenállást fejtettek ki a német iskoláztatás ellen (kérve, hogy magyar tannyelvű iskolába járhassanak), addig az 1989-es fordulatot követően már a német nyelvet választották, holott a szülők az 1970-es években Németországba emigráltak, a fiatal generáció pedig teljesen elmagyarosodott, de boldogulásuk érdekében kifizetődőbbnek látták egykori anyanyelvük újratanulását.
A kiadóigazgató a (katolikus) egyház elmagyarosításban betöltött szerepére is rákérdezett, és bár a válasz igenlően hangzott, a szerző szerint mégsem lehet erőszakos elmagyarosításról beszélni, hisz a gazdasági és kulturális érvényesülés, a túlnyomórészt magyar környezet (nem beszélve hagyományos magyar államhűségükről) egy természetes beolvadási folyamatnak is előidézői voltak. Noha kétségtelen: az elemi iskola elvégzését követően magyar nyelven tanulhattak, így már a helyi papság is elmagyarosodott svábok közül került ki.
A Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) ideológiája nem hagyta teljesen érintetlenül a szatmári svábokat, de már az 1920-as évektől kezdve az egyház képviselői is rendszeres délutáni foglalkozásokat tartottak közösségeikben. A politizálástól elhatárolódó szatmári svábság egyetlen feltárt nácista hangvételű levelén kívül nem bukkantak hasonló jellegű dokumentumokra – jegyezte meg a szerző.
Talán sokak számára nem ismeretlen, hogy amint az 1920-as években a román állam a németes hangzású nevek alapján kényszerítette német iskolákba a többnyire elmagyarosodott szatmári svábokat, úgy a második világháborút követően is puszta névsor után vagonírozták be s szállították el őket a szovjet hadifogolytáborokba.
Habár a szerző elmondása szerint részben elmagyarosodott sváb, részben sváb családból származik, mégis a szerző korabeli tanára, csakúgy, mint a Kriterion igazgatója a kötet elfogulatlan szemléletét méltatták, amely kiemelkedik az eddigi – többnyire németországi szerzők tollából született – meglehetősen szubjektív szakmunkák közül. H. Szabó Gyula kiemelte, hogy a kötet magunk identitására nézve is igen jelentős és súlyos tanulságok levonására késztet.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár).
2013. április 6.
Mit ér a feltétel, ha magyar
Nem elcsendesedni (lezárulni semmiképp), hanem éppenséggel kiteljesedni látszik a magyarság elleni, illetve a magyarság fogalmával szembeni érthetetlen román hatósági viszonyulás. Nevezhetnénk ezt magyarellenességnek, jogtalanságnak, diszkriminációnak, és még nagyon sokféleképpen. Az ungur, „mágjár” vagy „székuj” valamilyen jelkép formájában megjelenítve, legújabban pedig leírva, ellenállást vált ki a többségi nemzetet képviselőkből – intézményi szinten is.
A székely és magyar zászlós történetek után most a magyar nyelv, pontosabban annak ismerete eredményezett olyan törvényszéki határozatot, amely a demokrácia fogalmához kötődő több elvet (legyen az jogi vagy csak erkölcsi) megkérdőjelez. A kolozsvári rádió magyar nemzetiségű főszerkesztő-helyettese, Rostás-Péter István évek óta „hadállásban” tölti be tisztségét amiatt, hogy a rádió egyik román nemzetiségű alkalmazottja több alkalommal beperelte a tisztség „elfoglalása” miatt. Legutóbb például azért kezdett el pereskedni, mivel a főszerkesztő-helyettesi állásra kiírt versenyvizsgán feltételként szabták meg a magyar nyelvismeretet, vagyis egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amelyen az adott rádióadó műsort sugároz. Ezt az illető minden téren jogsértőnek, sérelmesnek találta. A törvényszék pedig a napokban határozott, helyt adva a panasznak, és érvénytelenítve a tavalyi versenyvizsgát. Függetlenül attól, hogy mivel indokolják a határozatot (állítólag arra hivatkoznak, hogy a rádió igazgatótanácsában már van egy magyar képviselő – tehát indokolatlan még egy „mágjár” a főszerkesztő-helyettesi székben), a „logika” nyilvánvaló: a törvényszék szerint nem érvényes az a versenyvizsga, amelynek kiírásában egyik feltételként a magyar nyelvismeretet tüntetik fel.
Az eset nem egyedi és nem is az első, ugyanis hasonló témában pereskedik a szilágyperecseni polgármester, aki a jegyzői állás betöltésére szeretett volna magyarul tudó-beszélő alkalmazottat, minden bizonnyal a jobb ügyintézés végett. Ez annál is cifrább, mivel jelentős összegű kártérítés kifizetésére is kötelezték a polgármesteri hivatalt, amely tovább bonyolítja a dolgot. Akár jelenségről is beszélhetünk, hiszen egyből túl sok a történet, amelynek az alapja, kiváltója, témája a magyarsághoz kötődik – jelképekben vagy nyelvben. Vagy elég csak Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester esetére gondolni, akit az Országos Diszkriminációellenes Tanács bírságolt meg, mivel a város főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás.
Az említett bírósági határozatokat nevetségeseknek nevezhetnénk, ha nem lennének siralmasak. Elsősorban minden munkaadó, legyen az magánvállalkozó vagy állami (költségvetési) intézmény, megszabhatja versenyvizsgáinak feltételeit, természetesen a törvényes előírásoknak megfelelően. A felvételhez vagy alkalmazáshoz olyan elvárásai, feltételei lehetnek, amelyek az adott tisztség legjobb ellátásához, a munkafeladatok teljesítéséhez leginkább hozzájárulnak, és itt szokták feltüntetni „valamely idegen nyelv ismeretét”, például. Néha pontosítanak is, hogy melyik idegen nyelvet részesítik előnyben, de rendszerint természetesen azt, amelyiket az adott munkahelyen tudni és beszélni kell(ene).
Ezzel azonban nem mondok újdonságot, hiszen már több évtizedes gyakorlat, és újsághírben sem szerepelt még eddig egy olyan pereskedés sikeres története, amelyben valaki az angol nyelv megkövetelését kifogásolta volna egy állásinterjúnál (függetlenül attól, hogy esetleg az alkalmazottak többsége beszéli az angolt). Pedig lenne mit kifogásolni, diszkriminatívnak bélyegezni s ilyen alapon sértetten pereskedni egy munkahely vagy valamilyen tisztség betöltésére kiírt feltételek olvastán: több év szakmai tapasztalat (mit szóljon ehhez egy frissen diplomázott?), gépkocsivezetői jogosítvány (mi köze van a számlázáshoz?), számítógép-kezelői ismeretek (sofőri állás betöltésére), és folytathatnánk az egzotikus idegen nyelvekkel meg a felső korhatárt megszabó életkorokkal. Úgy tűnik, ebben a követelményözönben csak éppenséggel a magyar (ungur vagy mágjár) nem szerepelhet (lassan semmilyen formában, megfogalmazásban), mert akkor az jogtalan, alkotmányellenes, sértő, önbecsülést romboló, szabálytalan, vagy egyszerűen fölösleges, tehát lényegtelen, és emiatt érvénytelen, ami hozzá kötődik.
A bíróságok vagy törvényszékek, tehát az igazságügy intézményeinek határozatokba foglalt (torz)szüleményei mégis veszélyesek: előzményt teremtenek, alapul szolgálnak, vagy egyszerűen csak ötletet adnak egy olyan országban, ahol mindig akad erre fogékony közeg.
Mindenek ellenére: magyarnak lenni jó.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár).
Nem elcsendesedni (lezárulni semmiképp), hanem éppenséggel kiteljesedni látszik a magyarság elleni, illetve a magyarság fogalmával szembeni érthetetlen román hatósági viszonyulás. Nevezhetnénk ezt magyarellenességnek, jogtalanságnak, diszkriminációnak, és még nagyon sokféleképpen. Az ungur, „mágjár” vagy „székuj” valamilyen jelkép formájában megjelenítve, legújabban pedig leírva, ellenállást vált ki a többségi nemzetet képviselőkből – intézményi szinten is.
A székely és magyar zászlós történetek után most a magyar nyelv, pontosabban annak ismerete eredményezett olyan törvényszéki határozatot, amely a demokrácia fogalmához kötődő több elvet (legyen az jogi vagy csak erkölcsi) megkérdőjelez. A kolozsvári rádió magyar nemzetiségű főszerkesztő-helyettese, Rostás-Péter István évek óta „hadállásban” tölti be tisztségét amiatt, hogy a rádió egyik román nemzetiségű alkalmazottja több alkalommal beperelte a tisztség „elfoglalása” miatt. Legutóbb például azért kezdett el pereskedni, mivel a főszerkesztő-helyettesi állásra kiírt versenyvizsgán feltételként szabták meg a magyar nyelvismeretet, vagyis egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amelyen az adott rádióadó műsort sugároz. Ezt az illető minden téren jogsértőnek, sérelmesnek találta. A törvényszék pedig a napokban határozott, helyt adva a panasznak, és érvénytelenítve a tavalyi versenyvizsgát. Függetlenül attól, hogy mivel indokolják a határozatot (állítólag arra hivatkoznak, hogy a rádió igazgatótanácsában már van egy magyar képviselő – tehát indokolatlan még egy „mágjár” a főszerkesztő-helyettesi székben), a „logika” nyilvánvaló: a törvényszék szerint nem érvényes az a versenyvizsga, amelynek kiírásában egyik feltételként a magyar nyelvismeretet tüntetik fel.
Az eset nem egyedi és nem is az első, ugyanis hasonló témában pereskedik a szilágyperecseni polgármester, aki a jegyzői állás betöltésére szeretett volna magyarul tudó-beszélő alkalmazottat, minden bizonnyal a jobb ügyintézés végett. Ez annál is cifrább, mivel jelentős összegű kártérítés kifizetésére is kötelezték a polgármesteri hivatalt, amely tovább bonyolítja a dolgot. Akár jelenségről is beszélhetünk, hiszen egyből túl sok a történet, amelynek az alapja, kiváltója, témája a magyarsághoz kötődik – jelképekben vagy nyelvben. Vagy elég csak Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester esetére gondolni, akit az Országos Diszkriminációellenes Tanács bírságolt meg, mivel a város főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás.
Az említett bírósági határozatokat nevetségeseknek nevezhetnénk, ha nem lennének siralmasak. Elsősorban minden munkaadó, legyen az magánvállalkozó vagy állami (költségvetési) intézmény, megszabhatja versenyvizsgáinak feltételeit, természetesen a törvényes előírásoknak megfelelően. A felvételhez vagy alkalmazáshoz olyan elvárásai, feltételei lehetnek, amelyek az adott tisztség legjobb ellátásához, a munkafeladatok teljesítéséhez leginkább hozzájárulnak, és itt szokták feltüntetni „valamely idegen nyelv ismeretét”, például. Néha pontosítanak is, hogy melyik idegen nyelvet részesítik előnyben, de rendszerint természetesen azt, amelyiket az adott munkahelyen tudni és beszélni kell(ene).
Ezzel azonban nem mondok újdonságot, hiszen már több évtizedes gyakorlat, és újsághírben sem szerepelt még eddig egy olyan pereskedés sikeres története, amelyben valaki az angol nyelv megkövetelését kifogásolta volna egy állásinterjúnál (függetlenül attól, hogy esetleg az alkalmazottak többsége beszéli az angolt). Pedig lenne mit kifogásolni, diszkriminatívnak bélyegezni s ilyen alapon sértetten pereskedni egy munkahely vagy valamilyen tisztség betöltésére kiírt feltételek olvastán: több év szakmai tapasztalat (mit szóljon ehhez egy frissen diplomázott?), gépkocsivezetői jogosítvány (mi köze van a számlázáshoz?), számítógép-kezelői ismeretek (sofőri állás betöltésére), és folytathatnánk az egzotikus idegen nyelvekkel meg a felső korhatárt megszabó életkorokkal. Úgy tűnik, ebben a követelményözönben csak éppenséggel a magyar (ungur vagy mágjár) nem szerepelhet (lassan semmilyen formában, megfogalmazásban), mert akkor az jogtalan, alkotmányellenes, sértő, önbecsülést romboló, szabálytalan, vagy egyszerűen fölösleges, tehát lényegtelen, és emiatt érvénytelen, ami hozzá kötődik.
A bíróságok vagy törvényszékek, tehát az igazságügy intézményeinek határozatokba foglalt (torz)szüleményei mégis veszélyesek: előzményt teremtenek, alapul szolgálnak, vagy egyszerűen csak ötletet adnak egy olyan országban, ahol mindig akad erre fogékony közeg.
Mindenek ellenére: magyarnak lenni jó.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár).
2013. április 6.
Országgyűlési adomány a kollégiumnak
Nagyenyed
A magyar Országgyűlés számítástechnikai berendezéseket és 500 ezer forint értékű irodaszert adományozott a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak, a szórványban élő magyar gyerekek oktatása terén végzett példaértékű munkájának támogatására. Kövér László házelnök nevében az eszközöket Sárdi Péter külügyi igazgató, Pappné Farkas Klára, a Külügyi Igazgatóság Nemzeti Integrációs Irodájának főosztályvezető-helyettese és Szilágyi Zoltán, az Országgyűlés sajtófőnöke adta át Nagyenyeden. Az adománnyal a parlament a 390 éves, erdélyi alma mater diákjainak kíván segíteni. Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója köszönő szavaiban megerősítette, hogy az iskola ma is azt a szellemiséget képviseli, amit az elmúlt évszázadokban. A parlamenti küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan, Nagyenyed polgármestere is.
Meglepetésként hatott: alig telt el másfél hónap a felejthetetlen budapesti emlékülés óta, és a meghívó, illetve vendéglátó fél, a magyar Országgyűlés küldöttsége ellátogatott Nagyenyedre április 4-én. Úgy tűnk, hogy az ünnepnappal nem szakadt meg a hangulat, hanem folytatódik a kapcsolatfelvétel és az együttműködés. Így kap tartalmat az a kijelentés, amely a tanári szobában lezajlott találkozón többször is elhangzott: „a nemzet képviseletéhez két alapvető dolog feltétlenül szükséges: érzelem és értelem.” Valósággá válhat, működőképessé és sikeressé tehető az összetartozás érzése és az együttgondolkodás gyakorlata. Ennek első lépése volt ez a látogatás.
A két nap alatt az Országgyűlés képviseletében itt volt dr. Sárdi Péter, a Külügyi Igazgatóság államtitkára, Pappné Farkas Klára főosztályvezető-helyettes és Szilágyi Zoltán, a parlament sajtófőnöke. Ezenkívül, az igazgató külön meghívására eljött a csíkszeredai főkonzul, dr. Zsigmond Barna Pál, valamint a látogatás második napján Fodor Tamás a kolozsvári főkonzulátus képviseletében. Az első napon maga a főkonzul is jelen volt, a programban pedig részt vett Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, míg a második napon Kántor Csaba püspökhelyettes jött el. A város és a rehabilitáció miatt felkavart iskola megtekintése után a küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan nagyenyedi polgármester, aki maga is részese volt a februári ünnepnapnak. A beszélgetésben felelevenítették a szép emlékeket, és bemutatták a legújabb városi projekteket.
A tanári szobában Szőcs Ildikó, a Bethlen-kollégium igazgatója üdvözölte a vendégeket, az intézmény aktív és nyugalmazott tanárai, valamint a diákok egy csoportjának társaságában. Fórika Éva Kakukkszó nevű, általános iskolai tanulókból verbuválódott kórusa a Kaláka együttes dalaival köszöntötte a vendégeket. Felolvasták dr. Kövér László országgyűlési elnök meleg hangú üdvözlő levelét, amit az iskolának küldött. Ebből idézünk: „Az ünnepi alkalom hozzájárult az örök újrakezdés erdélyi jelképévé vált Bethlen Gábor Kollégium történetének, az intézményben folyó oktatói-nevelői munkának a jobb megismeréséhez, bepillantást engedett egyúttal a kollégium mindennapjaiba, sikereibe, gondjaiba.”
A beszédekből kiviláglottak a szórványmentés és a nemzetiségi tudat erősítésének lehetőségei. Az anyaországi vendégek szinte mindegyike erdélyi gyökerekkel rendelkezik, tehát jobban átérzik a szórványsorsot. Dr. Sárdi Péter kiemelte: öröm számukra, hogy tudnak segíteni, főleg a diákokon, hogy képzettebbek, felkészültebbek legyenek, amikor kilépnek az életbe, és mindezt úgy tegyék, hogy itt, a szórványsorsban is magyarok maradjanak. Pappné Farkas Klára megemlítette: nagyon jó együttműködésre volt szükség, és öröm volt látni a konferencia után, hogy milyen életképes közösség veszi körül a Bethlen-kollégiumot.
A csíkszeredai főkonzul megjegyezte, hogy ott, a tömbmagyarság központjában és általában a Székelyföldön nagy szimpátiával követik a Bethlen-kollégium sorsát. A kolozsvári konzul azt emelte ki, hogy Nagyenyednek modern gondolkodású polgármestere van, aki a kollégiumot partnerként tartja számon. Kántor Csaba püspökhelyettes szintén megerősítette, hogy az egyháznak szívügye a kollégium, amelyet megtartani, megtölteni élettel, elhivatottsággal örömmel vállalt feladat kell hogy legyen.
A találkozó végén szót kaptak a tantestület tagjai is. Krizbai Jenő egykori igazgató és Kónya Mária egykori aligazgató fejtették ki gondolataikat. Győrfi Dénes könyvtáros élt az alkalommal, és bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, miután 36 évet töltött el a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban, ez pedig az eddigi leghosszabb idő ebben a funkcióban. Sokat segített diákoknak, tanároknak, a diáktudományos dolgozatok sikereinek nagy része a könyvtári adatokkal lett teljes. Jelenleg a könyvtárat átadta, de a rehabilitáció miatt októberig a téka zárva lesz. Szőcs Ildikó igazgató ezen alkalomból megköszönte Győrfi Dénes munkáját.
A találkozó végén id. Lőrincz Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor két, saját faragású Bethlen-címert adott át az Országgyűlés képviselőinek. A küldöttség tagjai sem jöttek üres kézzel, hiszen több filmet is hoztak az emlékülésről, valamint számítógépeket az iskola számára. A filmet hamarosan az Áprily-estek keretében a város közönsége is láthatja, hallhatja. Megfogalmazódott annak az igénye is, hogy készüljön egy kiadvány is az emlékülés anyagából, amelyben enyedi részvételre is számítanak.
Igazából megvalósulni látszik Áprily Lajos a Fejedelemhez intézett versének egyik sora, amelyet Sütő András is idézett 1972-ben a 350 éves évfordulón: „Fejedelem, a fundamentum állt.” Új kapcsolat van kialakulóban a Budapest–Nagyenyed tengely mentén, amelyre reményeink szerint a távlatokban is alapozni lehet majd.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár).
Nagyenyed
A magyar Országgyűlés számítástechnikai berendezéseket és 500 ezer forint értékű irodaszert adományozott a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak, a szórványban élő magyar gyerekek oktatása terén végzett példaértékű munkájának támogatására. Kövér László házelnök nevében az eszközöket Sárdi Péter külügyi igazgató, Pappné Farkas Klára, a Külügyi Igazgatóság Nemzeti Integrációs Irodájának főosztályvezető-helyettese és Szilágyi Zoltán, az Országgyűlés sajtófőnöke adta át Nagyenyeden. Az adománnyal a parlament a 390 éves, erdélyi alma mater diákjainak kíván segíteni. Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója köszönő szavaiban megerősítette, hogy az iskola ma is azt a szellemiséget képviseli, amit az elmúlt évszázadokban. A parlamenti küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan, Nagyenyed polgármestere is.
Meglepetésként hatott: alig telt el másfél hónap a felejthetetlen budapesti emlékülés óta, és a meghívó, illetve vendéglátó fél, a magyar Országgyűlés küldöttsége ellátogatott Nagyenyedre április 4-én. Úgy tűnk, hogy az ünnepnappal nem szakadt meg a hangulat, hanem folytatódik a kapcsolatfelvétel és az együttműködés. Így kap tartalmat az a kijelentés, amely a tanári szobában lezajlott találkozón többször is elhangzott: „a nemzet képviseletéhez két alapvető dolog feltétlenül szükséges: érzelem és értelem.” Valósággá válhat, működőképessé és sikeressé tehető az összetartozás érzése és az együttgondolkodás gyakorlata. Ennek első lépése volt ez a látogatás.
A két nap alatt az Országgyűlés képviseletében itt volt dr. Sárdi Péter, a Külügyi Igazgatóság államtitkára, Pappné Farkas Klára főosztályvezető-helyettes és Szilágyi Zoltán, a parlament sajtófőnöke. Ezenkívül, az igazgató külön meghívására eljött a csíkszeredai főkonzul, dr. Zsigmond Barna Pál, valamint a látogatás második napján Fodor Tamás a kolozsvári főkonzulátus képviseletében. Az első napon maga a főkonzul is jelen volt, a programban pedig részt vett Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, míg a második napon Kántor Csaba püspökhelyettes jött el. A város és a rehabilitáció miatt felkavart iskola megtekintése után a küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan nagyenyedi polgármester, aki maga is részese volt a februári ünnepnapnak. A beszélgetésben felelevenítették a szép emlékeket, és bemutatták a legújabb városi projekteket.
A tanári szobában Szőcs Ildikó, a Bethlen-kollégium igazgatója üdvözölte a vendégeket, az intézmény aktív és nyugalmazott tanárai, valamint a diákok egy csoportjának társaságában. Fórika Éva Kakukkszó nevű, általános iskolai tanulókból verbuválódott kórusa a Kaláka együttes dalaival köszöntötte a vendégeket. Felolvasták dr. Kövér László országgyűlési elnök meleg hangú üdvözlő levelét, amit az iskolának küldött. Ebből idézünk: „Az ünnepi alkalom hozzájárult az örök újrakezdés erdélyi jelképévé vált Bethlen Gábor Kollégium történetének, az intézményben folyó oktatói-nevelői munkának a jobb megismeréséhez, bepillantást engedett egyúttal a kollégium mindennapjaiba, sikereibe, gondjaiba.”
A beszédekből kiviláglottak a szórványmentés és a nemzetiségi tudat erősítésének lehetőségei. Az anyaországi vendégek szinte mindegyike erdélyi gyökerekkel rendelkezik, tehát jobban átérzik a szórványsorsot. Dr. Sárdi Péter kiemelte: öröm számukra, hogy tudnak segíteni, főleg a diákokon, hogy képzettebbek, felkészültebbek legyenek, amikor kilépnek az életbe, és mindezt úgy tegyék, hogy itt, a szórványsorsban is magyarok maradjanak. Pappné Farkas Klára megemlítette: nagyon jó együttműködésre volt szükség, és öröm volt látni a konferencia után, hogy milyen életképes közösség veszi körül a Bethlen-kollégiumot.
A csíkszeredai főkonzul megjegyezte, hogy ott, a tömbmagyarság központjában és általában a Székelyföldön nagy szimpátiával követik a Bethlen-kollégium sorsát. A kolozsvári konzul azt emelte ki, hogy Nagyenyednek modern gondolkodású polgármestere van, aki a kollégiumot partnerként tartja számon. Kántor Csaba püspökhelyettes szintén megerősítette, hogy az egyháznak szívügye a kollégium, amelyet megtartani, megtölteni élettel, elhivatottsággal örömmel vállalt feladat kell hogy legyen.
A találkozó végén szót kaptak a tantestület tagjai is. Krizbai Jenő egykori igazgató és Kónya Mária egykori aligazgató fejtették ki gondolataikat. Győrfi Dénes könyvtáros élt az alkalommal, és bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, miután 36 évet töltött el a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban, ez pedig az eddigi leghosszabb idő ebben a funkcióban. Sokat segített diákoknak, tanároknak, a diáktudományos dolgozatok sikereinek nagy része a könyvtári adatokkal lett teljes. Jelenleg a könyvtárat átadta, de a rehabilitáció miatt októberig a téka zárva lesz. Szőcs Ildikó igazgató ezen alkalomból megköszönte Győrfi Dénes munkáját.
A találkozó végén id. Lőrincz Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor két, saját faragású Bethlen-címert adott át az Országgyűlés képviselőinek. A küldöttség tagjai sem jöttek üres kézzel, hiszen több filmet is hoztak az emlékülésről, valamint számítógépeket az iskola számára. A filmet hamarosan az Áprily-estek keretében a város közönsége is láthatja, hallhatja. Megfogalmazódott annak az igénye is, hogy készüljön egy kiadvány is az emlékülés anyagából, amelyben enyedi részvételre is számítanak.
Igazából megvalósulni látszik Áprily Lajos a Fejedelemhez intézett versének egyik sora, amelyet Sütő András is idézett 1972-ben a 350 éves évfordulón: „Fejedelem, a fundamentum állt.” Új kapcsolat van kialakulóban a Budapest–Nagyenyed tengely mentén, amelyre reményeink szerint a távlatokban is alapozni lehet majd.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár).
2013. április 7.
Borboly Csaba „legyurcsányozta” Parászka Borókát
Gyurcsány Ferenc szellemi követőjének nevezte Parászka Borókát vasárnap blogján Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke azért bírálja a marosvásárhelyi újságírót, mert a manna.ro-n közölt tiltakozásában antiszemita propaganda terjesztésével vádolta Ferenczy Miklós kolozsvári református esperest és Darvas-Kozma József csíkszeredai pápai káplánt.
Az RMDSZ-es politikus szerint a volt szocialista kormányfőhöz hasonlóan Parászka „olyasmi ellen tiltakozik, ami nincs, olyan kijelentések ellen hadakozik, amelyek nem hangzanak el, olyan tematikákat és vádakat akar importálni, amelyek abban a társadalmi közegben, amelyben élünk évszázadok óta, teljesen életidegenek”. Borboly értésre adja: szerinte az újságíró tiltakozásával csupán témákat kreál, hogy az egzisztenciáját biztosítsa.
A tanácselnök érintettként szólt hozzá Parászka tiltakozásához. Felidézi, hogy több székelyföldi önkormányzati vezetővel együtt alanya volt az újságíró „egyik akciójának, amikor is ránk akarta húzni a rasszizmus vádját a bukaresti sajtó által felfújt székelyföldi romaproblémák kapcsán”. Borboly szerint ez olyannyira nem sikerült neki, hogy a napilap (Új Magyar Szó), amelyben támadó cikkei megjelentek, csődbe ment. „Kíváncsi vagyok, ebben az aknamunkában még meddig talál partnert, munkaadót magának, mert azok a sajtóorgánumok, amelyeknél mostanáig tevékenykedett, kivétel nélkül vagy elbocsátották, vagy csődbe mentek” – tette hozzá.
Parászka Boróka a politikus Facebook-oldalán reagált Borboly bejegyzésére. Emlékeztette arra, hogy a marosvásárhelyi rádióban két interjút is készített a politikussal, amelyben ilyen kérdéseket feszegetett: miért alacsony a tőkebeáramlás Hargita megyébe? miért magas az Állami Számvevőszék által talált visszaélések száma?
Emlékeztette Borbolyt arra is, hogy amikor az ő családját érte fenyegetés, akkor -- dacára minden szakmai vitáiknak – maximális szolidaritásáról, segítségéről és emberi kiállásáról biztosította a politikust. „Most is, mint akkor, úgy gondolom: galád dolog minden nemtelen támadás. És igen Csaba, ha legközelebb fenyegetik a családodat, feleségedet, gyerekeidet, én leszek az első, aki ez ellen felszólal” – válaszolta Borbolynak az újságíró.
Kovács: normális világban élünk? Az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter szerint Parászka Boróka tiltakozásával arra hívta fel a figyelmet, hogy húsvét ünnepe vagy egy nyilvános esemény alkalmával egy református és egy katolikus lelkész „szégyenletesen, minősíthetetlenül gyűlölködik, uszít, antiszemita propagandát folytat”. A politikust a tiltakozást kommentelő „normálisnak tűnő emberek” facebookos hozzászólásai késztették arra, hogy blogján véleményt nyilvánítson. Mint írja, kétségbeejtőnek tartja, hogy a 21. században tömegesen vannak olyanok, akik a két lelkész múltjára, eddigi tevékenységére hivatkozva megértően, sőt támogatóan viszonyulnak a “zsidózásukhoz”. „Tragikomikus, hogy mások azért ítélik el Boróka írását, mert egy másik, >>nagymagyar<< témában nem csomagolta székely zászlóba szavait. Ijesztőnek tartom, hogy ezen bejegyzésem miatt engem is sokan akasztani fognak” – fogalmaz blogján a politikus.
Maszol.ro.
Gyurcsány Ferenc szellemi követőjének nevezte Parászka Borókát vasárnap blogján Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke azért bírálja a marosvásárhelyi újságírót, mert a manna.ro-n közölt tiltakozásában antiszemita propaganda terjesztésével vádolta Ferenczy Miklós kolozsvári református esperest és Darvas-Kozma József csíkszeredai pápai káplánt.
Az RMDSZ-es politikus szerint a volt szocialista kormányfőhöz hasonlóan Parászka „olyasmi ellen tiltakozik, ami nincs, olyan kijelentések ellen hadakozik, amelyek nem hangzanak el, olyan tematikákat és vádakat akar importálni, amelyek abban a társadalmi közegben, amelyben élünk évszázadok óta, teljesen életidegenek”. Borboly értésre adja: szerinte az újságíró tiltakozásával csupán témákat kreál, hogy az egzisztenciáját biztosítsa.
A tanácselnök érintettként szólt hozzá Parászka tiltakozásához. Felidézi, hogy több székelyföldi önkormányzati vezetővel együtt alanya volt az újságíró „egyik akciójának, amikor is ránk akarta húzni a rasszizmus vádját a bukaresti sajtó által felfújt székelyföldi romaproblémák kapcsán”. Borboly szerint ez olyannyira nem sikerült neki, hogy a napilap (Új Magyar Szó), amelyben támadó cikkei megjelentek, csődbe ment. „Kíváncsi vagyok, ebben az aknamunkában még meddig talál partnert, munkaadót magának, mert azok a sajtóorgánumok, amelyeknél mostanáig tevékenykedett, kivétel nélkül vagy elbocsátották, vagy csődbe mentek” – tette hozzá.
Parászka Boróka a politikus Facebook-oldalán reagált Borboly bejegyzésére. Emlékeztette arra, hogy a marosvásárhelyi rádióban két interjút is készített a politikussal, amelyben ilyen kérdéseket feszegetett: miért alacsony a tőkebeáramlás Hargita megyébe? miért magas az Állami Számvevőszék által talált visszaélések száma?
Emlékeztette Borbolyt arra is, hogy amikor az ő családját érte fenyegetés, akkor -- dacára minden szakmai vitáiknak – maximális szolidaritásáról, segítségéről és emberi kiállásáról biztosította a politikust. „Most is, mint akkor, úgy gondolom: galád dolog minden nemtelen támadás. És igen Csaba, ha legközelebb fenyegetik a családodat, feleségedet, gyerekeidet, én leszek az első, aki ez ellen felszólal” – válaszolta Borbolynak az újságíró.
Kovács: normális világban élünk? Az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter szerint Parászka Boróka tiltakozásával arra hívta fel a figyelmet, hogy húsvét ünnepe vagy egy nyilvános esemény alkalmával egy református és egy katolikus lelkész „szégyenletesen, minősíthetetlenül gyűlölködik, uszít, antiszemita propagandát folytat”. A politikust a tiltakozást kommentelő „normálisnak tűnő emberek” facebookos hozzászólásai késztették arra, hogy blogján véleményt nyilvánítson. Mint írja, kétségbeejtőnek tartja, hogy a 21. században tömegesen vannak olyanok, akik a két lelkész múltjára, eddigi tevékenységére hivatkozva megértően, sőt támogatóan viszonyulnak a “zsidózásukhoz”. „Tragikomikus, hogy mások azért ítélik el Boróka írását, mert egy másik, >>nagymagyar<< témában nem csomagolta székely zászlóba szavait. Ijesztőnek tartom, hogy ezen bejegyzésem miatt engem is sokan akasztani fognak” – fogalmaz blogján a politikus.
Maszol.ro.
2013. április 8.
Verespatakon bezárták, Szászfenesen építik a református templomot
Az egyház lesz a kapocs az „új” településre költözők között
Szászfenes 2013. IV. 7. – ez a felirat áll a református templom alapkövén, amit tegnap szenteltek meg a Leányvárban. A faragott terméskő időkapszulát rejt, fényképpel, tervrajzzal, alapító okirattal. Az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb egyházközsége a szászfenesi: tavaly nyáron jött létre, ma már 700 tagot számlál. Ágoston Attila megválasztott lelkész itt nemcsak templomot épít, hanem közösséget egy olyan minitársadalomban, amelynek tagjai is itt, most kezdik megismerni egymást. Szászfenes az utóbbi néhány évben fejlődött rendkívüli iramban, lakossága megháromszorozódott. Ma több mint ezer református él az ország legnagyobb községében, amelynek magyarjai túlnyomórészt római katolikusok voltak. Szászfenesen soha nem volt református templom – kisebb csodának számít korunk erdélyi magyar társadalmában: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, Kolozsvár mellett új templom épül.
Hitélet, kapcsolatok, kultúra
Csodálatos, hogy esőtlen időt adott az Úr erre a napra – mondogatták az érkezők, pedig felhők tornyosultak az égen, és később a szél is megindult. Több százan tarkították a domboldalt tegnap valamivel dél után – sok volt a fiatal is. László és Ildikó három éve laknak Szászfenesen, fél éve összeházasodtak, késő őszre várják első gyermeküket. A huszonéves házaspár vasárnapjai megoszlanak a római katolikus és a református közösség között. Az alakuló egyházközségről a barátaik révén szereztek tudomást. – Figyeljük a programokat, a történéseket. Az alakuló református gyülekezetet is fiatalok kezdeményezték, biztos nagy szerepük lesz benne a fiataloknak és a gyermekeknek is – mondják, és örvendeznek annak, hogy az egyházi életbe kismamaklub-találkozó is „belefér”.
Elekes Zoltán zenetanár totyogókorú kislányával a nyakában érkezik. Csíkszeredából költözött Szászfenesre. Feleségével, Katussal Kolozsváron töltött éveikben a tóközi református templomba jártak. Kíváncsi vagyok, mit jelent egy harmincas fiatalnak az, hogy templom épül a közösségben. – Elsősorban, ami a legfontosabb: hitben való fejlődést, egy lehetőséget, hogy hitéletet tudjon élni az, aki szeretne. Kapcsolatokat és kultúrát – összegzi, és kérdésemre úgy becsüli, ha megmarad az eddigi munkatempó, öt éven belül templomba lépünk a Leányvárban.
Istentisztelet kultúrotthonban, panzióban
Szászfenes lakossága az utóbbi években mintegy 22 ezerre duzzadt – sorsa Kolozsvár afféle elővárosaként alakult: több lakónegyed épült itt, egyre többen, főleg fiatal családok költöztek ki. Korábban a helybeli magyarok többségükben római katolikusok voltak, a néhány tucatnyi reformátust Magyarlóna lelkésze gondozta. Családi házaknál találkoztak, 2003-tól az önkormányzat által kiutalt lakásban tartottak istentiszteleteket. A több mint ezer reformátusnak ez a hely már nem elég. Az új szászfenesiek eljártak régi egyházközségeikbe, Kolozsvárra, mígnem a lakosság és az egyház részéről egyaránt megszületett az igény egy önálló egyházközség megalakítására. Pap Géza akkori püspök Ágoston Attila kalotadamosi lelkipásztort bízta meg a feladattal: írja össze, gyűjtse össze a nagyközség reformátusait, akik itt mind betelepedettek, tehát egymást sem ismerik úgy, mint egy faluban, községben szokták az emberek. A Szászfenesi Református Egyházközséget tavaly júliusban jegyezték be, augusztusban presbitériumot, gondnokokat választottak, és az első konfirmációra is sor került: hat fiatal vett akkor úrvacsorát életében először. Az istentiszteleteket az önkormányzat által jelképes áron bérbe adott kultúrotthonban tartották, majd tavaly nyár óta, amikor a művelődési ház felújítása elkezdődött, Székely Olga bocsátotta rendelkezésükre a Jozefini panzió termét – ismertette a történéseket Ágoston Attila.
Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy e közösségnek templom is kell majd. E célra ezer négyzetméteres telket kaptak használatra az önkormányzattól. Ősszel szerződést kötöttek Abos Ede tervezőmérnökkel, aki mintegy 300 férőhelyes templomot, parókiát, és e kettőt összekötő tanácstermet „rajzolt” a szászfenesieknek – a passzív ház (hosszú távon olcsóbban fenntartható „zöld” ház) építkezési engedélyét ma veszik át. Most árajánlatokat fognak kérni az alap elkészítésére; a legmerészebb elképzelések szerint az épület az idén tető alá kerül, és további két év alatt elkészül. Az ehhez szükséges pénzt pályázatokból, önkormányzati, megyei tanácsi költségvetésből, adományokból, külföldi (főleg holland) kapcsolatok révén remélik előteremteni.
„A veréb is talál házat...”
A folytatáshoz való biztatásként szolgált a tegnapi örömünnepség, amelyet egyházi és világi méltóságok egész sora tisztelt meg jelenlétével. Bibza Gábor esperes a Zsoltárok könyve 84. részével köszöntötte a jelenlévőket, majd Bibza István azért fohászkodott, hogy a kövekből templom legyen itt. Igehirdetésében Kató Béla püspök a kontrasztot emelte ki: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, addig Szászfenesen új templom épül – kőszikla a bizonytalanságban, pajzs az agresszív világban, vár, ahonnan megerősödve indulhatunk a hétköznapokba.
Gáti Attila főgondnok olyan templomról beszélt, amely otthona lehet a helybelieknek. Szokatlan és reménykeltő, hogy a szászfenesi egyházközség gondnokai mind fiatalok: Gáti Attila gyermeke bármely pillanatban megszülethet, a közösségben sok a fiatal házas és a kisgyermek.
Ferenczy Miklós, a kolozsvári Fehér-templom lelkipásztora a gyermekekről beszélt, akik úgy fognak majd szüleikről beszélni, mint szászfenesi templomépítőkről. Dumitru Marcel Andreica görögkeleti pap örül a lehetőségnek, hogy Szászfenesen mindenki saját hagyománya szerint, saját nyelvén imádkozhat – a majdani református templom szomszédságában már áll egy új ortodox templom, kissé távolabb görög katolikus, melynek plébánosa, Florin Pop új virágszálként üdvözölte a reformátusok templomépítő tervét. Szőcs Béla, a szászfenesi római katolikus plébános arra intett: ne legyen ez az épület csupán egy csarnok, amivé hit nélkül válna. A további segítséget is ígérő Horia Petru Sulea polgármester úgy értékelte: az egyetlen, ami e nehézségekkel terhelt világban összetarthat, az a hit. Később kérdésünkre elmondta: a költségvetésből az egyházaknak elkülönített 600 ezer lejt a papokkal közös konzultáción megállapított prioritásoknak megfelelően osztaná el. A templomépítések mellett sürgős feladatként említette a szászfenesi római katolikus és a magyarlónai református templom fedélzetének javítását.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a használaton kívül jutott templomok listájára 145.-ként a napokban felkerült verespataki református templom kapcsán a válaszlehetőségeket fontolgatta a sokakban fel-felmerülő kérdésre: van-e értelme ellenállni az úgyis bekövetkező tragédiának? Mint mondta, a szászfenesi gyülekezetteremtő példa lélekemelő, reménykeltő nemcsak a helybelieknek, hanem az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyaroknak is. Máté András parlamenti képviselő anyagi segítséget ígért a templomépítéshez, és erre kérte a jelen levő polgármestert és alpolgármestert is. Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke azt kívánta: havonta 2-3 keresztelő legyen, hogy 15 év múlva száz ifjú konfirmálhasson a leendő templomban.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár).
Az egyház lesz a kapocs az „új” településre költözők között
Szászfenes 2013. IV. 7. – ez a felirat áll a református templom alapkövén, amit tegnap szenteltek meg a Leányvárban. A faragott terméskő időkapszulát rejt, fényképpel, tervrajzzal, alapító okirattal. Az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb egyházközsége a szászfenesi: tavaly nyáron jött létre, ma már 700 tagot számlál. Ágoston Attila megválasztott lelkész itt nemcsak templomot épít, hanem közösséget egy olyan minitársadalomban, amelynek tagjai is itt, most kezdik megismerni egymást. Szászfenes az utóbbi néhány évben fejlődött rendkívüli iramban, lakossága megháromszorozódott. Ma több mint ezer református él az ország legnagyobb községében, amelynek magyarjai túlnyomórészt római katolikusok voltak. Szászfenesen soha nem volt református templom – kisebb csodának számít korunk erdélyi magyar társadalmában: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, Kolozsvár mellett új templom épül.
Hitélet, kapcsolatok, kultúra
Csodálatos, hogy esőtlen időt adott az Úr erre a napra – mondogatták az érkezők, pedig felhők tornyosultak az égen, és később a szél is megindult. Több százan tarkították a domboldalt tegnap valamivel dél után – sok volt a fiatal is. László és Ildikó három éve laknak Szászfenesen, fél éve összeházasodtak, késő őszre várják első gyermeküket. A huszonéves házaspár vasárnapjai megoszlanak a római katolikus és a református közösség között. Az alakuló egyházközségről a barátaik révén szereztek tudomást. – Figyeljük a programokat, a történéseket. Az alakuló református gyülekezetet is fiatalok kezdeményezték, biztos nagy szerepük lesz benne a fiataloknak és a gyermekeknek is – mondják, és örvendeznek annak, hogy az egyházi életbe kismamaklub-találkozó is „belefér”.
Elekes Zoltán zenetanár totyogókorú kislányával a nyakában érkezik. Csíkszeredából költözött Szászfenesre. Feleségével, Katussal Kolozsváron töltött éveikben a tóközi református templomba jártak. Kíváncsi vagyok, mit jelent egy harmincas fiatalnak az, hogy templom épül a közösségben. – Elsősorban, ami a legfontosabb: hitben való fejlődést, egy lehetőséget, hogy hitéletet tudjon élni az, aki szeretne. Kapcsolatokat és kultúrát – összegzi, és kérdésemre úgy becsüli, ha megmarad az eddigi munkatempó, öt éven belül templomba lépünk a Leányvárban.
Istentisztelet kultúrotthonban, panzióban
Szászfenes lakossága az utóbbi években mintegy 22 ezerre duzzadt – sorsa Kolozsvár afféle elővárosaként alakult: több lakónegyed épült itt, egyre többen, főleg fiatal családok költöztek ki. Korábban a helybeli magyarok többségükben római katolikusok voltak, a néhány tucatnyi reformátust Magyarlóna lelkésze gondozta. Családi házaknál találkoztak, 2003-tól az önkormányzat által kiutalt lakásban tartottak istentiszteleteket. A több mint ezer reformátusnak ez a hely már nem elég. Az új szászfenesiek eljártak régi egyházközségeikbe, Kolozsvárra, mígnem a lakosság és az egyház részéről egyaránt megszületett az igény egy önálló egyházközség megalakítására. Pap Géza akkori püspök Ágoston Attila kalotadamosi lelkipásztort bízta meg a feladattal: írja össze, gyűjtse össze a nagyközség reformátusait, akik itt mind betelepedettek, tehát egymást sem ismerik úgy, mint egy faluban, községben szokták az emberek. A Szászfenesi Református Egyházközséget tavaly júliusban jegyezték be, augusztusban presbitériumot, gondnokokat választottak, és az első konfirmációra is sor került: hat fiatal vett akkor úrvacsorát életében először. Az istentiszteleteket az önkormányzat által jelképes áron bérbe adott kultúrotthonban tartották, majd tavaly nyár óta, amikor a művelődési ház felújítása elkezdődött, Székely Olga bocsátotta rendelkezésükre a Jozefini panzió termét – ismertette a történéseket Ágoston Attila.
Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy e közösségnek templom is kell majd. E célra ezer négyzetméteres telket kaptak használatra az önkormányzattól. Ősszel szerződést kötöttek Abos Ede tervezőmérnökkel, aki mintegy 300 férőhelyes templomot, parókiát, és e kettőt összekötő tanácstermet „rajzolt” a szászfenesieknek – a passzív ház (hosszú távon olcsóbban fenntartható „zöld” ház) építkezési engedélyét ma veszik át. Most árajánlatokat fognak kérni az alap elkészítésére; a legmerészebb elképzelések szerint az épület az idén tető alá kerül, és további két év alatt elkészül. Az ehhez szükséges pénzt pályázatokból, önkormányzati, megyei tanácsi költségvetésből, adományokból, külföldi (főleg holland) kapcsolatok révén remélik előteremteni.
„A veréb is talál házat...”
A folytatáshoz való biztatásként szolgált a tegnapi örömünnepség, amelyet egyházi és világi méltóságok egész sora tisztelt meg jelenlétével. Bibza Gábor esperes a Zsoltárok könyve 84. részével köszöntötte a jelenlévőket, majd Bibza István azért fohászkodott, hogy a kövekből templom legyen itt. Igehirdetésében Kató Béla püspök a kontrasztot emelte ki: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, addig Szászfenesen új templom épül – kőszikla a bizonytalanságban, pajzs az agresszív világban, vár, ahonnan megerősödve indulhatunk a hétköznapokba.
Gáti Attila főgondnok olyan templomról beszélt, amely otthona lehet a helybelieknek. Szokatlan és reménykeltő, hogy a szászfenesi egyházközség gondnokai mind fiatalok: Gáti Attila gyermeke bármely pillanatban megszülethet, a közösségben sok a fiatal házas és a kisgyermek.
Ferenczy Miklós, a kolozsvári Fehér-templom lelkipásztora a gyermekekről beszélt, akik úgy fognak majd szüleikről beszélni, mint szászfenesi templomépítőkről. Dumitru Marcel Andreica görögkeleti pap örül a lehetőségnek, hogy Szászfenesen mindenki saját hagyománya szerint, saját nyelvén imádkozhat – a majdani református templom szomszédságában már áll egy új ortodox templom, kissé távolabb görög katolikus, melynek plébánosa, Florin Pop új virágszálként üdvözölte a reformátusok templomépítő tervét. Szőcs Béla, a szászfenesi római katolikus plébános arra intett: ne legyen ez az épület csupán egy csarnok, amivé hit nélkül válna. A további segítséget is ígérő Horia Petru Sulea polgármester úgy értékelte: az egyetlen, ami e nehézségekkel terhelt világban összetarthat, az a hit. Később kérdésünkre elmondta: a költségvetésből az egyházaknak elkülönített 600 ezer lejt a papokkal közös konzultáción megállapított prioritásoknak megfelelően osztaná el. A templomépítések mellett sürgős feladatként említette a szászfenesi római katolikus és a magyarlónai református templom fedélzetének javítását.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a használaton kívül jutott templomok listájára 145.-ként a napokban felkerült verespataki református templom kapcsán a válaszlehetőségeket fontolgatta a sokakban fel-felmerülő kérdésre: van-e értelme ellenállni az úgyis bekövetkező tragédiának? Mint mondta, a szászfenesi gyülekezetteremtő példa lélekemelő, reménykeltő nemcsak a helybelieknek, hanem az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyaroknak is. Máté András parlamenti képviselő anyagi segítséget ígért a templomépítéshez, és erre kérte a jelen levő polgármestert és alpolgármestert is. Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke azt kívánta: havonta 2-3 keresztelő legyen, hogy 15 év múlva száz ifjú konfirmálhasson a leendő templomban.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár).
2013. április 8.
Mi lesz veled, (nem) tanuló ifjúság?
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a múlt héten tette közzé a nyolcadikosok próbavizsga-eredményeit, a felmérést március végén végezték. Nincs mit szépítenünk, az eredmények láttán-hallatán aligha tölthet el bennünket az öröm. Az első félévben lebonyolított próbavizsga eredményeinél (54 százalékos sikerarány) valamivel jobbak a mostaniak (60 százalékos sikerarány), ám ez még korántsem ad okot az elégedettségre. Sajnálatosnak tartom azt is, hogy a kolozsvári magyar tannyelvű iskolák tanulói is hetes átlag körüli eredményt értek el.
Ürömben öröm, hogy a líceumba való bejutást nem kötik az 5-ös vizsgaátlaghoz, hanem ez előbbi jegyet összeadják az V-VIII. osztályos tanulmányi átlaggal. Így tehát jócskán lecsökken azoknak a gyerekeknek a száma, akik így sem érik el az ötöst, ám ennek ellenére folytathatják tanulmányaikat egy-egy líceumban. Ezek a próbavizsgák tehát csupán egyfajta vészjelzőként működnek tanárnak, diáknak egyaránt.
A vizsgai sikertelenség okai, azt hiszem, közismertek még a kevésbé beavatottak előtt is. Túl sok az információhalmaz, amelyet a gyereknek el kell sajátítania. Egy nyolcadikos napi 6-7 órát ül az iskolapadban. Amire hazaér, fáradt, alig van kedve és ereje tanulni. Sokan hibáztatják a tanügyi rendszert, a pedagógusokat. Szomorú tény, hogy a romániai közoktatás közel negyedszázaddal a rendszerváltozás után sem tudta gyakorlatba ültetni azt a nagyon szép elképzelést, miszerint az iskolában elsősorban készségeket fejlesztenek, és nem információ-átadásra összpontosítanak. Bizony, itt még jókora tudásanyagot kell a tanulók fejébe „gyömöszölniük” a tanároknak. Akár tetszik nekik, akár nem.
Hogy „könnyítsen” a diákokon, a tanügyminiszter azon gondolkodik, hogy bizonyos tantárgyakból ne kapjanak jegyet a diákok. Kimondatlanul is érzem, hogy itt elsősorban a zene, a rajz, a testnevelés, a műszaki nevelés elnevezésű tantárgyakra gondolt a tárcavezető. Pedig a diákot nem a fentebbi tantárgyak heti egy vagy heti fél órája (!!!) fárasztja ki, hanem igenis a vizsgatantárgyak követelményei. Sajnos, ezt nem látják sem a miniszteri bársonyszékből, még talán a tanfelügyelőségi kispadról sem.
Kevésbé esik szó viszont arról, hogy az oktatás több faktoros tevékenység, és ha a diák azért nem akar tanulni, mert nem látja értelmét (?), vagy mert otthon nem kapja meg a tanulásra az ösztönzést, akkor a világ legjobb pedagógusa sem tudja elérni azt, hogy megkapja az átmenő jegyet. Megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy a most rossz eredményt elért tanulók döntő többsége nem azok közül kerül ki, akiket úgy neveltek a szülők, hogy tanulni nem csak kell, hanem tanulni jó, tanulni öröm. Inkább abból a társadalmi rétegből származó gyerekeket éri kudarc, akiknek a szülei kevésbé iskolázottak, vagy évek óta attól rettegnek, hogy meddig tudják családjuknak a minimumot biztosítani, vagy attól, hogy mikor szűnik meg a munkahelyük. Van egy másik kategória is, amelyik sajnos, egyre népesebb nálunk: a külföldön munkát vállaló szülők gyerekeiről van szó, akiket itt nagyszülők vagy rokonok nevelnek, akik nemigen tudják tanulásra bírni a rakoncátlan tizenéveseket. Főleg nem akkor, ha a távol élő és dolgozó szülő – aki szintén meghozza ezzel a maga áldozatát – az anyagiakkal pótolja a szülői szeretet. Ez esetben mit lát a fiatal? Azt, hogy képzettséget nemigen igénylő munkával is jól lehet élni. Illetve jobban, mint az itteni (egyébként alig létező) középosztálybeliek. Ördögi kör ez, a mai elanyagiasodott világban, valóságos mókuskerék, amelyből nehéz kiszállni.
Van egy harmadik diák-kategória is, akiket tényleg az észbeli képességek hiánya gátol meg abban, hogy elérjék az ötöst. Azért nekik is meg kell kapniuk a helyüket a társadalomban, és őket is meg kell becsülnünk.
Joggal tehetjük fel tehát a kérdést: a sokat hangoztatott tudás-alapú társadalomban mi lesz azzal az országgal, amelynek mostani fiatal generációja egy elavult tanügyi rendszerben és a fentebbi mentalitással nő fel?
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár).
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a múlt héten tette közzé a nyolcadikosok próbavizsga-eredményeit, a felmérést március végén végezték. Nincs mit szépítenünk, az eredmények láttán-hallatán aligha tölthet el bennünket az öröm. Az első félévben lebonyolított próbavizsga eredményeinél (54 százalékos sikerarány) valamivel jobbak a mostaniak (60 százalékos sikerarány), ám ez még korántsem ad okot az elégedettségre. Sajnálatosnak tartom azt is, hogy a kolozsvári magyar tannyelvű iskolák tanulói is hetes átlag körüli eredményt értek el.
Ürömben öröm, hogy a líceumba való bejutást nem kötik az 5-ös vizsgaátlaghoz, hanem ez előbbi jegyet összeadják az V-VIII. osztályos tanulmányi átlaggal. Így tehát jócskán lecsökken azoknak a gyerekeknek a száma, akik így sem érik el az ötöst, ám ennek ellenére folytathatják tanulmányaikat egy-egy líceumban. Ezek a próbavizsgák tehát csupán egyfajta vészjelzőként működnek tanárnak, diáknak egyaránt.
A vizsgai sikertelenség okai, azt hiszem, közismertek még a kevésbé beavatottak előtt is. Túl sok az információhalmaz, amelyet a gyereknek el kell sajátítania. Egy nyolcadikos napi 6-7 órát ül az iskolapadban. Amire hazaér, fáradt, alig van kedve és ereje tanulni. Sokan hibáztatják a tanügyi rendszert, a pedagógusokat. Szomorú tény, hogy a romániai közoktatás közel negyedszázaddal a rendszerváltozás után sem tudta gyakorlatba ültetni azt a nagyon szép elképzelést, miszerint az iskolában elsősorban készségeket fejlesztenek, és nem információ-átadásra összpontosítanak. Bizony, itt még jókora tudásanyagot kell a tanulók fejébe „gyömöszölniük” a tanároknak. Akár tetszik nekik, akár nem.
Hogy „könnyítsen” a diákokon, a tanügyminiszter azon gondolkodik, hogy bizonyos tantárgyakból ne kapjanak jegyet a diákok. Kimondatlanul is érzem, hogy itt elsősorban a zene, a rajz, a testnevelés, a műszaki nevelés elnevezésű tantárgyakra gondolt a tárcavezető. Pedig a diákot nem a fentebbi tantárgyak heti egy vagy heti fél órája (!!!) fárasztja ki, hanem igenis a vizsgatantárgyak követelményei. Sajnos, ezt nem látják sem a miniszteri bársonyszékből, még talán a tanfelügyelőségi kispadról sem.
Kevésbé esik szó viszont arról, hogy az oktatás több faktoros tevékenység, és ha a diák azért nem akar tanulni, mert nem látja értelmét (?), vagy mert otthon nem kapja meg a tanulásra az ösztönzést, akkor a világ legjobb pedagógusa sem tudja elérni azt, hogy megkapja az átmenő jegyet. Megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy a most rossz eredményt elért tanulók döntő többsége nem azok közül kerül ki, akiket úgy neveltek a szülők, hogy tanulni nem csak kell, hanem tanulni jó, tanulni öröm. Inkább abból a társadalmi rétegből származó gyerekeket éri kudarc, akiknek a szülei kevésbé iskolázottak, vagy évek óta attól rettegnek, hogy meddig tudják családjuknak a minimumot biztosítani, vagy attól, hogy mikor szűnik meg a munkahelyük. Van egy másik kategória is, amelyik sajnos, egyre népesebb nálunk: a külföldön munkát vállaló szülők gyerekeiről van szó, akiket itt nagyszülők vagy rokonok nevelnek, akik nemigen tudják tanulásra bírni a rakoncátlan tizenéveseket. Főleg nem akkor, ha a távol élő és dolgozó szülő – aki szintén meghozza ezzel a maga áldozatát – az anyagiakkal pótolja a szülői szeretet. Ez esetben mit lát a fiatal? Azt, hogy képzettséget nemigen igénylő munkával is jól lehet élni. Illetve jobban, mint az itteni (egyébként alig létező) középosztálybeliek. Ördögi kör ez, a mai elanyagiasodott világban, valóságos mókuskerék, amelyből nehéz kiszállni.
Van egy harmadik diák-kategória is, akiket tényleg az észbeli képességek hiánya gátol meg abban, hogy elérjék az ötöst. Azért nekik is meg kell kapniuk a helyüket a társadalomban, és őket is meg kell becsülnünk.
Joggal tehetjük fel tehát a kérdést: a sokat hangoztatott tudás-alapú társadalomban mi lesz azzal az országgal, amelynek mostani fiatal generációja egy elavult tanügyi rendszerben és a fentebbi mentalitással nő fel?
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár).
2013. április 8.
Ellentét az RMDSZ-ben a Rétyen tervezett fakitermelés miatt
Ellentét alakult ki két RMDSZ-es honatya között a Kovászna megyei Rétyre tervezett fafeldolgozó üzem kapcsán: miközben saját bevallása szerint a romániai fakirályként emlegetett osztrák beruházót Olosz Gergely szenátor csábította a háromszéki településre, addig Korodi Attila Hargita megyei parlamenti képviselő szerint stratégiát kellene kidolgozni a Holzindustrie Schweighofer ellehetetlenítésére. A konfliktus azt követően alakult ki, hogy a Hargita megyei fafeldolgozókat tömörítő szövetség, az Arbor csütörtökön nyílt levélben adott hangot a beruházással kapcsolatos aggályoknak.
A mintegy 150 vállalkozást tömörítő, és ily módon több mint 3000 személynek munkát adó szövetség állítása szerint a Holzindustrie Schweighofer olyan áron vásárolja fel a fát a Székelyföldről, amilyenen a helyi kis cégek nem tudják, s ezáltal az ő megélhetésüket veszélyezteti. Ezért az Arbor kérte az osztrák beruházás azonnali leállítását, a rönkök és a fűrészáru exportjának megszüntetését és egy olyan törvénytervezet kidolgozását, amely előírja, hogy az erdőtulajdonosok a meghirdetett és értékesített rönkmennyiségből elsősorban a késztermékeket előállító vállalkozásokat szolgálják ki.
Korodi: stratégia kell a cégek ellehetetlenítésére
Hasonlóképpen vélekedik Korodi Attila Hargita megyei RMDSZ-es képviselő, volt környezetvédelmi miniszter is, aki a múlt héten találkozott az Arbor képviselőivel. Korodi Facebook-oldalán vetette fel az osztrák vállalat ellehetetlenítésére vonatkozó stratégia szükségességét. A honatya szerint meg kell védeni a faiparban tevékenykedő Hargita megyei kisebb cégeket és az általuk biztosított munkahelyeket a háromszéki beruházástól. Korodi Attila a közösségi oldalon később arról is beszámolt, hogy
Hargita megyei kollégái hasonlóképpen gondolkodnak. Egy felvetésre, mely szerint hogyan lehetséges, hogy ugyanabban a táborban ugyanazzal a céllal tevékenykedő közszereplők teljesen más véleménnyel vannak az osztrák beruházásról, a képviselő kifejtette: „a pártokban ez nem lenne lehetséges, egy szövetségben pont, hogy ennek helye és haszna van”. Korodi Attila ugyanakkor az MTI-nek elmondta, három éve azon dolgoznak, hogy a Holzindustrie Schweighofer ne tudjon Hargita megyében megtelepedni, és keresik a megoldást egy olyan jogszabály megalkotására, hogy adótöbbletet rójanak ki azokra, akik feldolgozatlan fát szállítanak el a kitermelés térségéből.
Olosz tárgyalni hív
Nincs ok aggodalomra eközben Olosz Gergely szerint. A háromszéki szenátor a Krónika megkeresésére közölte, éppen ezért mielőbbi egyeztetést kezdeményez, hogy minden érintett elmondhassa aggodalmait, tisztázzák a tévhiteket. „Közös érdekünk, hogy a dolgok jól működjenek, az érdekellentéteket ne hagyjuk elharapózni. Minél gyorsabban sort kell keríteni a megbeszélésekre, szerintem a beruházást ellenzők vagy nem rendelkeznek elég információval, vagy szándékosan meglovagolják a tévhiteket, ezeket mindenképpen gyorsan tisztázni kell” – szögezte le. Olosz emlékeztetett, hogy a munkahelyteremtés a háromszéki politikusok egyik prioritása, ezért olyan beruházót szerettek volna a térségbe csábítani, amely hosszú távra tervez, olyan ágazatban tevékenykedik, aminek hagyománya van Háromszéken, tehát talál szakképzett munkaerőt. Ez három területre volt érvényes: a mezőgazdaságra, a fafeldolgozásra és a fémmegmunkálásra. A politikus ismételten hangsúlyozta, hogy a 150 millió eurós befektetéssel 50 hektáron megvalósuló rétyi üzem 650 új munkahelyet biztosít, ám közvetve további 2000 állást generál, például a vendéglátó- vagy a szállítóiparban. „A rendszerváltás óta ez a legnagyobb háromszéki beruházás” – emlékeztetett Olosz Gergely.
A szenátor szerint ugyanakkor az erdőgazdálkodással foglalkozók érdekeit is szem előtt kell tartani, hiszen miközben küzdenek azért, hogy például a tejet vagy a burgonyát nagyobb áron vásárolják fel, miért ne lenne érdekük, hogy az erdőtulajdonosok is magasabb áron adhassák el a fát.
„Tévhit, hogy kivágják az erdőket, hiszen a háromszéki erdők többsége magántulajdonban van, a gazdáknak, a közbirtokosságoknak, sőt a feldolgozónak is érdeke, hogy hosszú távon fenntartható erdőgazdálkodást folytassanak. Az üzemgazdálkodást a törvény szavatolja, Háromszéken a tulajdonosok felelősen gazdálkodnak, 40 százalékkal több fa termelődik évente, mint amennyit kivágnak. Nálunk nincs rablógazdálkodás” – szögezte le a politikus. Olosz szerint az osztrák vállalkozásnak számos előnye van, például helyben és 100 százalékban feldolgozza a fát, megvan a felvásárlópiaca, és az sem kizárt, hogy a helyi vállalkozókat is ellátja alapanyaggal. A másik tévhit elmondása szerint az, hogy az első évben feldolgozott 800 ezer köbméter fát csak Kovászna és Hargita megyéből szerzi be a rétyi üzem. Mint részletezte, tavaly Kovászna megyéből 51 ezer köbméter fát, míg Hargita megyéből 200 ezer köbmétert vittek a szászsebesi üzemükbe, ezt a közel 300 kilométeres szállítást meg lehet spórolni, de a cég Ukrajnából is vásárol alapanyagot. „Rengeteg előnye van a rétyi beruházásnak, erdészekre, erdőmérnökökre, betanított szakmunkásokra lesz szükség, a helyi adóval a helyi közösség fejlesztéséhez is hozzájárul, más műhelyeknek is adhat el alapanyagot, mindannyiunk érdeke, hogy ez Kovászna megye sikertörténete legyen” – érvelt Olosz Gergely.
Csibi: nem azonnali profitban kell gondolkodni
„Románia nincs abban a helyzetben, hogy élő fát, rönköt vagy deszkát adjon el exportra” – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Csibi Magor, a Természetvédelmi Világalap (WWF) romániai szervezetének vezetője. Szerinte ezen gyakorlat helyett inkább olyan iparágak megteremtésére kellene koncentrálni, amelyek feldolgozzák helyben kitermelt fát, hiszen ez egyaránt előnyös lenne a helyi közösségek, illetve az ország gazdasága számára egyaránt. „Szerencsére a nézeteinket osztja a fa- és vízügyi minisztérium is, így az erdőtörvény tervezetének legfrissebb verziójában olyan intézkedéseket rögzítenek, amelyek révén megpróbálják megállítani az élő fa, deszka és -rönkök exportját. Ez fontos lépés a közép- és hosszú távú stratégia érdekében” – fejtette ki Csibi Magor, ismételten leszögezve, hogy nem elég megállítani a nem fenntartható erdőkitermelést, ha nem teremtjük meg azt az erdőipart, ami nem az azonnali profitban gondolkodik. „Normális, hogy egy cég pénzben gondolkodik, de az állam egyik szerepe, hogy a cégek profitvágyát összehozza a helyi közösségek érdekeivel és a természet fenntarthatóságával” – összegzett a környezetvédelmi szakember.
(Drámai méreteket ölt az illegális fakitermelés
Az elmúlt két évtizedben Románia több mint 5 milliárd eurót veszített az illegális fakitermelések miatt – mutatott rá hétvégi gyulafehérvári sajtótájékoztatóján Lucia Varga víz- és erdőügyi miniszter, leszögezve, hogy ez az árvizek egyik fő kiváltó oka is. Mint részletezte, 1990 és 2011 között 80 millió köbméter fát termeltek ki törvénytelenül az országban. „Kétféleképpen lépünk fel. Egyrészt megerősítjük a jogszabályi környezetet, megtiltva az ellenőrizetlen erdőkitermelést, másrészt drasztikus fellépést tanúsítunk azokkal szemben, akik elpusztítják erdeinket” – szögezte le Lucia Varga.)
Krónika (Kolozsvár).
Ellentét alakult ki két RMDSZ-es honatya között a Kovászna megyei Rétyre tervezett fafeldolgozó üzem kapcsán: miközben saját bevallása szerint a romániai fakirályként emlegetett osztrák beruházót Olosz Gergely szenátor csábította a háromszéki településre, addig Korodi Attila Hargita megyei parlamenti képviselő szerint stratégiát kellene kidolgozni a Holzindustrie Schweighofer ellehetetlenítésére. A konfliktus azt követően alakult ki, hogy a Hargita megyei fafeldolgozókat tömörítő szövetség, az Arbor csütörtökön nyílt levélben adott hangot a beruházással kapcsolatos aggályoknak.
A mintegy 150 vállalkozást tömörítő, és ily módon több mint 3000 személynek munkát adó szövetség állítása szerint a Holzindustrie Schweighofer olyan áron vásárolja fel a fát a Székelyföldről, amilyenen a helyi kis cégek nem tudják, s ezáltal az ő megélhetésüket veszélyezteti. Ezért az Arbor kérte az osztrák beruházás azonnali leállítását, a rönkök és a fűrészáru exportjának megszüntetését és egy olyan törvénytervezet kidolgozását, amely előírja, hogy az erdőtulajdonosok a meghirdetett és értékesített rönkmennyiségből elsősorban a késztermékeket előállító vállalkozásokat szolgálják ki.
Korodi: stratégia kell a cégek ellehetetlenítésére
Hasonlóképpen vélekedik Korodi Attila Hargita megyei RMDSZ-es képviselő, volt környezetvédelmi miniszter is, aki a múlt héten találkozott az Arbor képviselőivel. Korodi Facebook-oldalán vetette fel az osztrák vállalat ellehetetlenítésére vonatkozó stratégia szükségességét. A honatya szerint meg kell védeni a faiparban tevékenykedő Hargita megyei kisebb cégeket és az általuk biztosított munkahelyeket a háromszéki beruházástól. Korodi Attila a közösségi oldalon később arról is beszámolt, hogy
Hargita megyei kollégái hasonlóképpen gondolkodnak. Egy felvetésre, mely szerint hogyan lehetséges, hogy ugyanabban a táborban ugyanazzal a céllal tevékenykedő közszereplők teljesen más véleménnyel vannak az osztrák beruházásról, a képviselő kifejtette: „a pártokban ez nem lenne lehetséges, egy szövetségben pont, hogy ennek helye és haszna van”. Korodi Attila ugyanakkor az MTI-nek elmondta, három éve azon dolgoznak, hogy a Holzindustrie Schweighofer ne tudjon Hargita megyében megtelepedni, és keresik a megoldást egy olyan jogszabály megalkotására, hogy adótöbbletet rójanak ki azokra, akik feldolgozatlan fát szállítanak el a kitermelés térségéből.
Olosz tárgyalni hív
Nincs ok aggodalomra eközben Olosz Gergely szerint. A háromszéki szenátor a Krónika megkeresésére közölte, éppen ezért mielőbbi egyeztetést kezdeményez, hogy minden érintett elmondhassa aggodalmait, tisztázzák a tévhiteket. „Közös érdekünk, hogy a dolgok jól működjenek, az érdekellentéteket ne hagyjuk elharapózni. Minél gyorsabban sort kell keríteni a megbeszélésekre, szerintem a beruházást ellenzők vagy nem rendelkeznek elég információval, vagy szándékosan meglovagolják a tévhiteket, ezeket mindenképpen gyorsan tisztázni kell” – szögezte le. Olosz emlékeztetett, hogy a munkahelyteremtés a háromszéki politikusok egyik prioritása, ezért olyan beruházót szerettek volna a térségbe csábítani, amely hosszú távra tervez, olyan ágazatban tevékenykedik, aminek hagyománya van Háromszéken, tehát talál szakképzett munkaerőt. Ez három területre volt érvényes: a mezőgazdaságra, a fafeldolgozásra és a fémmegmunkálásra. A politikus ismételten hangsúlyozta, hogy a 150 millió eurós befektetéssel 50 hektáron megvalósuló rétyi üzem 650 új munkahelyet biztosít, ám közvetve további 2000 állást generál, például a vendéglátó- vagy a szállítóiparban. „A rendszerváltás óta ez a legnagyobb háromszéki beruházás” – emlékeztetett Olosz Gergely.
A szenátor szerint ugyanakkor az erdőgazdálkodással foglalkozók érdekeit is szem előtt kell tartani, hiszen miközben küzdenek azért, hogy például a tejet vagy a burgonyát nagyobb áron vásárolják fel, miért ne lenne érdekük, hogy az erdőtulajdonosok is magasabb áron adhassák el a fát.
„Tévhit, hogy kivágják az erdőket, hiszen a háromszéki erdők többsége magántulajdonban van, a gazdáknak, a közbirtokosságoknak, sőt a feldolgozónak is érdeke, hogy hosszú távon fenntartható erdőgazdálkodást folytassanak. Az üzemgazdálkodást a törvény szavatolja, Háromszéken a tulajdonosok felelősen gazdálkodnak, 40 százalékkal több fa termelődik évente, mint amennyit kivágnak. Nálunk nincs rablógazdálkodás” – szögezte le a politikus. Olosz szerint az osztrák vállalkozásnak számos előnye van, például helyben és 100 százalékban feldolgozza a fát, megvan a felvásárlópiaca, és az sem kizárt, hogy a helyi vállalkozókat is ellátja alapanyaggal. A másik tévhit elmondása szerint az, hogy az első évben feldolgozott 800 ezer köbméter fát csak Kovászna és Hargita megyéből szerzi be a rétyi üzem. Mint részletezte, tavaly Kovászna megyéből 51 ezer köbméter fát, míg Hargita megyéből 200 ezer köbmétert vittek a szászsebesi üzemükbe, ezt a közel 300 kilométeres szállítást meg lehet spórolni, de a cég Ukrajnából is vásárol alapanyagot. „Rengeteg előnye van a rétyi beruházásnak, erdészekre, erdőmérnökökre, betanított szakmunkásokra lesz szükség, a helyi adóval a helyi közösség fejlesztéséhez is hozzájárul, más műhelyeknek is adhat el alapanyagot, mindannyiunk érdeke, hogy ez Kovászna megye sikertörténete legyen” – érvelt Olosz Gergely.
Csibi: nem azonnali profitban kell gondolkodni
„Románia nincs abban a helyzetben, hogy élő fát, rönköt vagy deszkát adjon el exportra” – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Csibi Magor, a Természetvédelmi Világalap (WWF) romániai szervezetének vezetője. Szerinte ezen gyakorlat helyett inkább olyan iparágak megteremtésére kellene koncentrálni, amelyek feldolgozzák helyben kitermelt fát, hiszen ez egyaránt előnyös lenne a helyi közösségek, illetve az ország gazdasága számára egyaránt. „Szerencsére a nézeteinket osztja a fa- és vízügyi minisztérium is, így az erdőtörvény tervezetének legfrissebb verziójában olyan intézkedéseket rögzítenek, amelyek révén megpróbálják megállítani az élő fa, deszka és -rönkök exportját. Ez fontos lépés a közép- és hosszú távú stratégia érdekében” – fejtette ki Csibi Magor, ismételten leszögezve, hogy nem elég megállítani a nem fenntartható erdőkitermelést, ha nem teremtjük meg azt az erdőipart, ami nem az azonnali profitban gondolkodik. „Normális, hogy egy cég pénzben gondolkodik, de az állam egyik szerepe, hogy a cégek profitvágyát összehozza a helyi közösségek érdekeivel és a természet fenntarthatóságával” – összegzett a környezetvédelmi szakember.
(Drámai méreteket ölt az illegális fakitermelés
Az elmúlt két évtizedben Románia több mint 5 milliárd eurót veszített az illegális fakitermelések miatt – mutatott rá hétvégi gyulafehérvári sajtótájékoztatóján Lucia Varga víz- és erdőügyi miniszter, leszögezve, hogy ez az árvizek egyik fő kiváltó oka is. Mint részletezte, 1990 és 2011 között 80 millió köbméter fát termeltek ki törvénytelenül az országban. „Kétféleképpen lépünk fel. Egyrészt megerősítjük a jogszabályi környezetet, megtiltva az ellenőrizetlen erdőkitermelést, másrészt drasztikus fellépést tanúsítunk azokkal szemben, akik elpusztítják erdeinket” – szögezte le Lucia Varga.)
Krónika (Kolozsvár).
2013. április 8.
Hibásak lennénk?
Olvasom az egyik román gazdasági hírportálon azt a szerző szerint „tárgyilagosan” összeállított tizenöt pontot, amelyet – úgy véli – a románoknak és a romániai magyaroknak mindenképp tudniuk kell a regionalizálás kapcsán. Első pont: „Erdély román föld volt és marad, amely Románia részét képezi. Így volt és így marad.” Na, nesze neked tárgyilagosság!
Ugyancsak olvasom a „kovásznai román közösség” nevében minap kiadott kiáltványt, amelynek szerkesztői és aláírói úgy vélik, hajpántügyben a háromszéki tanfelügyelőség által hozott fegyelmi intézkedés, a kovásznai tanintézet vezetőinek írásbeli megrovása „karikatúrába illő”, ezért kérik az oktatási minisztérium közbelépését a „normalitás helyreállítása érdekében”. Mi több, a dokumentum szerkesztői azért is siránkoznak, hogy a háromszéki magyar közösség vezetői olyan jövő építésén dolgoznak, amelyben „a románoknak nincs helyük”. Példaként a magyar utcaneveket, a székely zászló kitűzését, a gépkocsik SIC feliratú matricákkal való ellátását, A székelység története című könyv kiadását és különböző „etnikai alapú” megemlékezések, felvonulások, fesztiválok szervezését említik.
Értsük úgy, hogy a háromszéki, tehát Székelyföldön élő románok egy része (a dokumentumot már 2500-an írták alá) úgy éli meg a mi ünnepeinket, úgy tekint jelképeinkre, mintha azok ellenük lennének kitalálva. Logikájuk szerint azért emlékezünk meg az 1848-as forradalomról, és azért lakunk például a Petőfi Sándor vagy a Kossuth Lajos utcákban, hogy bosszantsuk őket. A petíció szövege szerint tehát elsősorban tőlünk, magyaroktól várják el, hogy véglegesen elfogadjunk bizonyos dolgokat.
Nos, hölgyeim, uraim, itt a logikával valami nagy baj van. Itt valami nagyon nincs rendjén. Vajon hiba lenne továbbra is büszkének lenni a magyarságunkra? Vajon hiba lenne az is, ha mindezt magunkért tesszük? És vajon azért is hibásak vagyunk, mert tisztelettel emlékezünk Petőfire, Kossuthra, és hogy példamutatónak tartjuk a szabadságvágyat?
E petíció olvastán még egy kérdés merül fel bennem. Ha valaki ennyire nem érzi jól magát egy idegen helyen, akkor miért nem megy haza?
Kozán István
Székelyhon.ro.
Olvasom az egyik román gazdasági hírportálon azt a szerző szerint „tárgyilagosan” összeállított tizenöt pontot, amelyet – úgy véli – a románoknak és a romániai magyaroknak mindenképp tudniuk kell a regionalizálás kapcsán. Első pont: „Erdély román föld volt és marad, amely Románia részét képezi. Így volt és így marad.” Na, nesze neked tárgyilagosság!
Ugyancsak olvasom a „kovásznai román közösség” nevében minap kiadott kiáltványt, amelynek szerkesztői és aláírói úgy vélik, hajpántügyben a háromszéki tanfelügyelőség által hozott fegyelmi intézkedés, a kovásznai tanintézet vezetőinek írásbeli megrovása „karikatúrába illő”, ezért kérik az oktatási minisztérium közbelépését a „normalitás helyreállítása érdekében”. Mi több, a dokumentum szerkesztői azért is siránkoznak, hogy a háromszéki magyar közösség vezetői olyan jövő építésén dolgoznak, amelyben „a románoknak nincs helyük”. Példaként a magyar utcaneveket, a székely zászló kitűzését, a gépkocsik SIC feliratú matricákkal való ellátását, A székelység története című könyv kiadását és különböző „etnikai alapú” megemlékezések, felvonulások, fesztiválok szervezését említik.
Értsük úgy, hogy a háromszéki, tehát Székelyföldön élő románok egy része (a dokumentumot már 2500-an írták alá) úgy éli meg a mi ünnepeinket, úgy tekint jelképeinkre, mintha azok ellenük lennének kitalálva. Logikájuk szerint azért emlékezünk meg az 1848-as forradalomról, és azért lakunk például a Petőfi Sándor vagy a Kossuth Lajos utcákban, hogy bosszantsuk őket. A petíció szövege szerint tehát elsősorban tőlünk, magyaroktól várják el, hogy véglegesen elfogadjunk bizonyos dolgokat.
Nos, hölgyeim, uraim, itt a logikával valami nagy baj van. Itt valami nagyon nincs rendjén. Vajon hiba lenne továbbra is büszkének lenni a magyarságunkra? Vajon hiba lenne az is, ha mindezt magunkért tesszük? És vajon azért is hibásak vagyunk, mert tisztelettel emlékezünk Petőfire, Kossuthra, és hogy példamutatónak tartjuk a szabadságvágyat?
E petíció olvastán még egy kérdés merül fel bennem. Ha valaki ennyire nem érzi jól magát egy idegen helyen, akkor miért nem megy haza?
Kozán István
Székelyhon.ro.
2013. április 9.
A sportszerűség védelmében
Újabb szintre lépett a különböző szimbólumok, jelképek gyalázása a hétvégén. A sorozatos szurkolói rendbontások, zászlóégetés és gyalázkodó feliratok után, ezúttal a „szakma”, a sportújságírás süllyedt olyan alantas színvonalra, hogy felbujtására élsportolók ragyogó mosollyal gúnyolták ki, taposták el az ellenfél játékosának mezét.
Az egyik legnagyobb példányszámú sportnapilap, a ProSport szombati számában az Oltchim–Győr női kézilabda Bajnokok Ligája-elődöntő első mérkőzését megelőzően fotósorozatot állított össze, amelyen – egyebek között – neves román sportolók Görbicz Anita mezét gyalázzák. Ezt szemlélve nem az újabb provokáció az igazán felháborító, hanem az, hogy ezúttal nem a hétköznapi emberek tudatlanságból és rosszindulatból elkövetett tetteit örökíti meg, hanem olyan sportolók szerepelnek rajta, akik hajdanában magukra öltötték a különböző klubok és országok formaruháját, és akiktől méltán elvárható lenne, hogy tisztában legyenek azzal, hogy egy-egy találkozó kimenetele mindig a pályán, az adott sportág szabályainak megfelelően dől el. Olyan olimpikonok (Ionela Târlea, Constantina Diţă és Nicoleta Grasu atléta, Elisabeta Lipă evezős), akik már megtapasztalták, hogy a küzdőtéren milyen mértékben számít a szurkolók bátorítása, és azt is, hogy az ellenfél kigúnyolása nem visz közelebb a győzelemhez. Olyan sportolók, akik elért eredményeikkel a felnövekvő generáció példaképeié válhatnak, és akik tudják, mennyi izzadtság, munka, edzés szükséges ahhoz, hogy valaki a legrangosabb európai kupasorozat egyik kiemelkedő csapatának a mezét viselhesse. Olyan sportolók, akik nemcsak a versenypályán, hanem a mindennapi életben és nyilatkozataikban is képviselnek egy sportágat, értékrendet, tetteikkel pedig nem csak önmagukat minősítik, hanem klubjukat és hazájukat egyaránt.
A román élsportolók ezek ellenére nem a sportszerű szurkolást választották, azaz a mérkőzés előtti nyilatkozataikban és fotóikon nem a szimpatikus csapat jelképét öltötték magukra, biztosítva ezzel őket a támogatásukról, hanem az ellenfelet próbálták meg szimbolikusan eltiporni, egy olyan játékos mezét állítva célkeresztbe, aki a tavalyi BL legeredményesebbje volt, és akinek villanó kezétől méltán félhet Navarro, az Oltchim kapusa.
Közhelynek számít a különböző sajtótájékoztatókon és interjúkban elhangzó „tiszteljük az ellenfelet” kijelentés, amelyet leggyakrabban a rivális csapat erősségeinek és kiváló játékosainak a felsorolása követ. Ez a sport alapja, mondhatnánk, most mégis ezt cáfolták meg a román élsportolók, egy sportújság asszisztálásával. Elvárható lenne, hogy az a médiatermék, amely nevébe foglalja a sport kifejezést, tisztába legyen a sportszerűség fogalmával is, és néhány plusz kattintásért ne adjon teret az ellenfél méltatlan gyalázásának, hanem a fair play szabályait népszerűsítse.
Természetes, hogy az Oltchim–Győr immár rendhagyóvá váló összecsapást nagy érdeklődés övezte, hatalmas szurkolótáborral mindkét oldalon, de bízom abban, hogy az elkövetkezőkben a sportág kedvelői levetkőzik a gyalázkodó magatartást, és tisztán fog szólni mindkét táborban a „Haide!”, illetve a „Hajrá!”, amely valóban a sportolók buzdítását szolgálja – legközelebb Győrött, a csütörtöki visszavágón.
Szabadság (Kolozsvár).
Újabb szintre lépett a különböző szimbólumok, jelképek gyalázása a hétvégén. A sorozatos szurkolói rendbontások, zászlóégetés és gyalázkodó feliratok után, ezúttal a „szakma”, a sportújságírás süllyedt olyan alantas színvonalra, hogy felbujtására élsportolók ragyogó mosollyal gúnyolták ki, taposták el az ellenfél játékosának mezét.
Az egyik legnagyobb példányszámú sportnapilap, a ProSport szombati számában az Oltchim–Győr női kézilabda Bajnokok Ligája-elődöntő első mérkőzését megelőzően fotósorozatot állított össze, amelyen – egyebek között – neves román sportolók Görbicz Anita mezét gyalázzák. Ezt szemlélve nem az újabb provokáció az igazán felháborító, hanem az, hogy ezúttal nem a hétköznapi emberek tudatlanságból és rosszindulatból elkövetett tetteit örökíti meg, hanem olyan sportolók szerepelnek rajta, akik hajdanában magukra öltötték a különböző klubok és országok formaruháját, és akiktől méltán elvárható lenne, hogy tisztában legyenek azzal, hogy egy-egy találkozó kimenetele mindig a pályán, az adott sportág szabályainak megfelelően dől el. Olyan olimpikonok (Ionela Târlea, Constantina Diţă és Nicoleta Grasu atléta, Elisabeta Lipă evezős), akik már megtapasztalták, hogy a küzdőtéren milyen mértékben számít a szurkolók bátorítása, és azt is, hogy az ellenfél kigúnyolása nem visz közelebb a győzelemhez. Olyan sportolók, akik elért eredményeikkel a felnövekvő generáció példaképeié válhatnak, és akik tudják, mennyi izzadtság, munka, edzés szükséges ahhoz, hogy valaki a legrangosabb európai kupasorozat egyik kiemelkedő csapatának a mezét viselhesse. Olyan sportolók, akik nemcsak a versenypályán, hanem a mindennapi életben és nyilatkozataikban is képviselnek egy sportágat, értékrendet, tetteikkel pedig nem csak önmagukat minősítik, hanem klubjukat és hazájukat egyaránt.
A román élsportolók ezek ellenére nem a sportszerű szurkolást választották, azaz a mérkőzés előtti nyilatkozataikban és fotóikon nem a szimpatikus csapat jelképét öltötték magukra, biztosítva ezzel őket a támogatásukról, hanem az ellenfelet próbálták meg szimbolikusan eltiporni, egy olyan játékos mezét állítva célkeresztbe, aki a tavalyi BL legeredményesebbje volt, és akinek villanó kezétől méltán félhet Navarro, az Oltchim kapusa.
Közhelynek számít a különböző sajtótájékoztatókon és interjúkban elhangzó „tiszteljük az ellenfelet” kijelentés, amelyet leggyakrabban a rivális csapat erősségeinek és kiváló játékosainak a felsorolása követ. Ez a sport alapja, mondhatnánk, most mégis ezt cáfolták meg a román élsportolók, egy sportújság asszisztálásával. Elvárható lenne, hogy az a médiatermék, amely nevébe foglalja a sport kifejezést, tisztába legyen a sportszerűség fogalmával is, és néhány plusz kattintásért ne adjon teret az ellenfél méltatlan gyalázásának, hanem a fair play szabályait népszerűsítse.
Természetes, hogy az Oltchim–Győr immár rendhagyóvá váló összecsapást nagy érdeklődés övezte, hatalmas szurkolótáborral mindkét oldalon, de bízom abban, hogy az elkövetkezőkben a sportág kedvelői levetkőzik a gyalázkodó magatartást, és tisztán fog szólni mindkét táborban a „Haide!”, illetve a „Hajrá!”, amely valóban a sportolók buzdítását szolgálja – legközelebb Győrött, a csütörtöki visszavágón.
Szabadság (Kolozsvár).
2013. április 9.
Görbicz mezét gyalázták – A ProSport bocsánatot kért a magyaroktól
Elkeserítőnek és felháborítónak nevezte Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke a bukaresti ProSport napilap „húzását”, amely a magyar sporttársadalom tiltakozását váltotta ki a Râmnicu Vâlcea-i Oltchim és a Győri Audi ETO KC női kézilabdacsapatának Bajnokok Ligája-elődöntője után. Az első, szombati bukaresti összecsapást – amelyet 24-22-re nyert meg a magyar bajnok – többek között olyan fényképekkel harangozta be szombaton az egyik legolvasottabb bukaresti sportújság, amelyeken több román élsportoló Görbicz Anita mezét gyalázza.
A fotókon a Görbicz nevével ellátott, 13-as számú mezzel a kezében Ionela Târlea olimpiai ezüstérmes futó a hüvelykujját lefelé fordítva mutogat, Elisabeta Lipă ötszörös olimpiai bajnok evezős úgy tesz, mintha szét akarná tépni a mezt, a maratoni futás ötkarikás bajnoka, Constantina Diţă eldobja azt, a súlylökő Nicoleta Grasu pedig rálép Görbicz trikójára. A ProSport Lipát és Grasut idézve azt írta: „Győzzetek mindenáron, akár Anita mezének letépése árán is!”
Sportszerű reakciót kérnek a magyar szurkolóktól
„Sportvezetőként, egykori sportolóként és szurkolóként egyaránt végtelenül elkeserítőnek tartom azt, ami a mérkőzéshez kapcsoltan egy romániai médiumban megjelent – reagált a MOB honlapján Borkai Zsolt elnök. – A sporttól, a fair play szellemiségétől teljesen idegen és felháborító, hogy ilyen előfordulhat. Meggyőződésem, hogy ezt a szomorú esetet hasonlóan ítélik meg a romániai kollégák is, és ennek megfelelően járnak el.” A MOB elsőszámú vezetője a szervezet nevében egyúttal minden sportot szerető szurkolót arra buzdított, hogy a csütörtöki veszprémi visszavágón a szokásosnál is sportszerűbben biztassa a győri kézilabdás lányokat. Erre kérte tegnapi közleményében a Magyar Kézilabda-szövetség is a győriek drukkereit. „Az MKSZ az elszigetelt, ám több helyen nyilvánosságot kapó esetet elítéli, ugyanakkor hangsúlyozza: a két csapat párharcának a sportról kell szólnia, éppen ezért nem szabad, hogy ne a magyar klub kiváló teljesítménye kerüljön a tudósítások középpontjába” – áll a szervezet állásfoglalásában.
Tiltakozik a Nemzeti Sport
A magyarországi Nemzeti Sport napilap tegnapi számában „Tiltakozunk!” szalagcímmel reagált a történtekre. A lap megkereste Lucian Lipovant, a ProSport főszerkesztőjét is: „Csupán viccnek szántuk, szerettük volna feltüzelni a Vâlcea játékosait a nagyon fontos meccs előtt. Egészében kell nézni a címlapot, ugyanis nemcsak képek szerepeltek rajta, hanem üzenetek is, amelyeket a román szurkolók küldtek kedvenceiknek. Volt közöttük olyan is, amelyben az állt: »Szeretem a magyarokat, de a mi játékosainkat még jobban« – írja a román újságíró válaszlevelében. – Semmiféle támadó szándékunk nem volt, sem Görbicz Anita, sem a Győr, sem a magyarok ellen. Nagyon sajnáljuk, hogy rossz érzést keltettünk az emberekben, és elnézést kérünk mindenkitől, akit megbántottunk.”
A Nemzeti Sport főszerkesztője …proprimitív című jegyzetében mélyen elítélte román „kollégái” tettét. „Egy újságnak minden szavára, gesztusára ügyelnie kell(ene), a prosport azonban ezzel nincs tisztában; nem ügyel semmire, cujkagőzös nacionalizmussal éli mindennapjait, belerondít a világba, s miközben piszkálja az orrát, elmebeteg módon vigyorog, vicsorog az európai normákra. A román prosport senkiházijait nem véletlenül tiltották ki például Hollandiából...” – írja Buzgó József, arra utalva, hogy a holland szövetség nem adott akkreditációt a ProSport munkatársainak a március 26-i amszterdami világbajnoki selejtezőre, ugyanis a tavaly októberi, bukaresti román–holland meccs előtt az újság Van Hitler főcímmel, Louis van Gaal szövetségi kapitány fotójával harangozta be szintén „sajátos” módon az összecsapást.
Lucian Lipovan egyébként vasárnap éjjel szintén közölt egy jegyzetet a ProSport honlapján. „Gyorbicz” című írásában a főszerkesztő agyondicséri a magyar válogatott játékost, „akihez fogható kézilabdázót még nem látott”, utóiratban pedig ismét elnézést kér azoktól a magyaroktól, akik sértve érezték magukat a mezes fotók miatt, garantálva, hogy semmilyen támadó szándék nem volt bennük.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár).
Elkeserítőnek és felháborítónak nevezte Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke a bukaresti ProSport napilap „húzását”, amely a magyar sporttársadalom tiltakozását váltotta ki a Râmnicu Vâlcea-i Oltchim és a Győri Audi ETO KC női kézilabdacsapatának Bajnokok Ligája-elődöntője után. Az első, szombati bukaresti összecsapást – amelyet 24-22-re nyert meg a magyar bajnok – többek között olyan fényképekkel harangozta be szombaton az egyik legolvasottabb bukaresti sportújság, amelyeken több román élsportoló Görbicz Anita mezét gyalázza.
A fotókon a Görbicz nevével ellátott, 13-as számú mezzel a kezében Ionela Târlea olimpiai ezüstérmes futó a hüvelykujját lefelé fordítva mutogat, Elisabeta Lipă ötszörös olimpiai bajnok evezős úgy tesz, mintha szét akarná tépni a mezt, a maratoni futás ötkarikás bajnoka, Constantina Diţă eldobja azt, a súlylökő Nicoleta Grasu pedig rálép Görbicz trikójára. A ProSport Lipát és Grasut idézve azt írta: „Győzzetek mindenáron, akár Anita mezének letépése árán is!”
Sportszerű reakciót kérnek a magyar szurkolóktól
„Sportvezetőként, egykori sportolóként és szurkolóként egyaránt végtelenül elkeserítőnek tartom azt, ami a mérkőzéshez kapcsoltan egy romániai médiumban megjelent – reagált a MOB honlapján Borkai Zsolt elnök. – A sporttól, a fair play szellemiségétől teljesen idegen és felháborító, hogy ilyen előfordulhat. Meggyőződésem, hogy ezt a szomorú esetet hasonlóan ítélik meg a romániai kollégák is, és ennek megfelelően járnak el.” A MOB elsőszámú vezetője a szervezet nevében egyúttal minden sportot szerető szurkolót arra buzdított, hogy a csütörtöki veszprémi visszavágón a szokásosnál is sportszerűbben biztassa a győri kézilabdás lányokat. Erre kérte tegnapi közleményében a Magyar Kézilabda-szövetség is a győriek drukkereit. „Az MKSZ az elszigetelt, ám több helyen nyilvánosságot kapó esetet elítéli, ugyanakkor hangsúlyozza: a két csapat párharcának a sportról kell szólnia, éppen ezért nem szabad, hogy ne a magyar klub kiváló teljesítménye kerüljön a tudósítások középpontjába” – áll a szervezet állásfoglalásában.
Tiltakozik a Nemzeti Sport
A magyarországi Nemzeti Sport napilap tegnapi számában „Tiltakozunk!” szalagcímmel reagált a történtekre. A lap megkereste Lucian Lipovant, a ProSport főszerkesztőjét is: „Csupán viccnek szántuk, szerettük volna feltüzelni a Vâlcea játékosait a nagyon fontos meccs előtt. Egészében kell nézni a címlapot, ugyanis nemcsak képek szerepeltek rajta, hanem üzenetek is, amelyeket a román szurkolók küldtek kedvenceiknek. Volt közöttük olyan is, amelyben az állt: »Szeretem a magyarokat, de a mi játékosainkat még jobban« – írja a román újságíró válaszlevelében. – Semmiféle támadó szándékunk nem volt, sem Görbicz Anita, sem a Győr, sem a magyarok ellen. Nagyon sajnáljuk, hogy rossz érzést keltettünk az emberekben, és elnézést kérünk mindenkitől, akit megbántottunk.”
A Nemzeti Sport főszerkesztője …proprimitív című jegyzetében mélyen elítélte román „kollégái” tettét. „Egy újságnak minden szavára, gesztusára ügyelnie kell(ene), a prosport azonban ezzel nincs tisztában; nem ügyel semmire, cujkagőzös nacionalizmussal éli mindennapjait, belerondít a világba, s miközben piszkálja az orrát, elmebeteg módon vigyorog, vicsorog az európai normákra. A román prosport senkiházijait nem véletlenül tiltották ki például Hollandiából...” – írja Buzgó József, arra utalva, hogy a holland szövetség nem adott akkreditációt a ProSport munkatársainak a március 26-i amszterdami világbajnoki selejtezőre, ugyanis a tavaly októberi, bukaresti román–holland meccs előtt az újság Van Hitler főcímmel, Louis van Gaal szövetségi kapitány fotójával harangozta be szintén „sajátos” módon az összecsapást.
Lucian Lipovan egyébként vasárnap éjjel szintén közölt egy jegyzetet a ProSport honlapján. „Gyorbicz” című írásában a főszerkesztő agyondicséri a magyar válogatott játékost, „akihez fogható kézilabdázót még nem látott”, utóiratban pedig ismét elnézést kér azoktól a magyaroktól, akik sértve érezték magukat a mezes fotók miatt, garantálva, hogy semmilyen támadó szándék nem volt bennük.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár).
2013. április 9.
Elfogadta a magyar országgyűlés a választási törvényt
A magyar országgyűlés hétfőn módosításokkal ismét elfogadta a választási eljárási törvényt, amelynek több pontját - az államfő beadványa nyomán - januárban alaptörvény-ellenesnek nyilvánította az Alkotmánybíróság.
A módosított törvény alapján a magyarországi lakcímmel rendelkezők előzetes feliratkozás nélkül vehetnek részt a választásokon, míg a külföldön élő magyar állampolgárok levélben, az internetes ügyfélkapun vagy a választások hivatalos weboldalán kérhetik felvételüket a névjegyzékbe a Nemzeti Választási Irodánál. Regisztrálniuk kell azoknak is, akik nemzetiségi listákra kívánnak szavazni, illetve akik segítséget kérnek a szavazáshoz.
A magyarországi lakcímmel nem rendelkezők augusztus 1-jétől kérhetik felvételüket a névjegyzékbe, a többiek november 1-jétől.
A parlament döntésével megszűnik a kampánycsend és a közvélemény-kutatási adatok közzétételének tilalma a voksolás napján, illetve az azt megelőző napokban. A korábbi tervekkel ellentétben pedig mozikban is lehet majd politikai hirdetéseket vetíteni.
A magyar Alkotmánybizottság január elején ítélte alaptörvény-ellenesnek a tavaly novemberben elfogadott választási eljárási törvény több rendelkezését, így azt, hogy a választójog gyakorlását minden választónál előzetes feliratkozáshoz kötötték. A jogszabály nem lépett hatályba, mivel arról Áder János köztársasági elnök előzetes normakontrollt kért.
Az Ab mindazonáltal megállapította, hogy bizonyos választói csoportoknál - a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgároknál, a nemzetiségieknél, valamint azoknál, akik segítségre szorulnak a szavazáskor - a regisztráció a választójog gyakorlását segíti elő, ezért esetükben indokolt a feliratkozás bevezetése.
Az Ab azt is kimondta, a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának súlyosan aránytalan korlátozása, hogy a törvény a kampányidőszakban kizárólag a közszolgálati médiában engedi meg politikai reklámok közzétételét. Azóta viszont a kormánytöbbség módosította az alaptörvényt: az országgyűlési és az európai parlamenti választást megelőző kampányidőszakban a listát állító pártok reklámjait csak a közmédia teheti közzé, ingyen, a jelölőszervezeteknek azonos feltételeket biztosítva. A reklámozásra szánt műsoridőt a Nemzeti Választási Bizottság fogja beosztani.
Ez a korlátozás viszont nem érvényes a többi jelöltre, illetve a listát nem állító pártokra, amelyek így az erről szóló módosító javaslat indoklása szerint szabadon dönthetnek arról, hol kívánnak reklámozni. Az alkotmány értelmében politikai reklám azonban csak ellenérték nélkül közölhető. A fideszes Gulyás Gergely a hétfői záróvitában azzal érvelt: nem életszerű, hogy a kereskedelmi televíziók, rádiók ingyen közöljék a listát nem állító pártok és a független jelöltek hirdetéseit, így megalapozatlanok a különbségtételt bíráló ellenzéki vélemények.
Az elfogadott törvény alapján az országos listát állító pártok a kampányban együttesen tízórányi hirdetést tehetnek közzé. Ám a kormányoldal azzal számol, hogy a 2014. tavaszi parlamenti választást egy időben tartják majd az európai parlamenti választással, ez pedig összesen további ötórányi hirdetés közlését teszi lehetővé a pártoknak.
A nyomtatott sajtóban és az internetes újságokban, hírportálokon továbbra is korlátozás nélkül hirdethetnek a politikai erők.
A parlament - az alkotmányügyi bizottság zárószavazás előtti javaslatának elfogadásával - törölte a törvényjavaslatból azt a rendelkezést, hogy a szavazást megelőző 48 órában nem lehet politikai reklámot közzétenni, valamint megszüntette a közvélemény-kutatási eredmények nyilvánosságra hozásának moratóriumát is, amely a választást megelőző hat napra szólt volna.
A szavazóköröket április 30. helyett július 31-ig kell kialakítani.
Az eljárási törvény arról is rendelkezik, a választásra jogosultak megtilthatják, hogy személyes adataikat kiadják a pártoknak.
A jogszabályt a magyar parlament kormánypárti szavazatokkal fogadta el, a Jobbik-frakció tartózkodott, az MSZP képviselői pedig már korábban kivonultak az ülésteremből.
Maszol.ro.
A magyar országgyűlés hétfőn módosításokkal ismét elfogadta a választási eljárási törvényt, amelynek több pontját - az államfő beadványa nyomán - januárban alaptörvény-ellenesnek nyilvánította az Alkotmánybíróság.
A módosított törvény alapján a magyarországi lakcímmel rendelkezők előzetes feliratkozás nélkül vehetnek részt a választásokon, míg a külföldön élő magyar állampolgárok levélben, az internetes ügyfélkapun vagy a választások hivatalos weboldalán kérhetik felvételüket a névjegyzékbe a Nemzeti Választási Irodánál. Regisztrálniuk kell azoknak is, akik nemzetiségi listákra kívánnak szavazni, illetve akik segítséget kérnek a szavazáshoz.
A magyarországi lakcímmel nem rendelkezők augusztus 1-jétől kérhetik felvételüket a névjegyzékbe, a többiek november 1-jétől.
A parlament döntésével megszűnik a kampánycsend és a közvélemény-kutatási adatok közzétételének tilalma a voksolás napján, illetve az azt megelőző napokban. A korábbi tervekkel ellentétben pedig mozikban is lehet majd politikai hirdetéseket vetíteni.
A magyar Alkotmánybizottság január elején ítélte alaptörvény-ellenesnek a tavaly novemberben elfogadott választási eljárási törvény több rendelkezését, így azt, hogy a választójog gyakorlását minden választónál előzetes feliratkozáshoz kötötték. A jogszabály nem lépett hatályba, mivel arról Áder János köztársasági elnök előzetes normakontrollt kért.
Az Ab mindazonáltal megállapította, hogy bizonyos választói csoportoknál - a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgároknál, a nemzetiségieknél, valamint azoknál, akik segítségre szorulnak a szavazáskor - a regisztráció a választójog gyakorlását segíti elő, ezért esetükben indokolt a feliratkozás bevezetése.
Az Ab azt is kimondta, a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának súlyosan aránytalan korlátozása, hogy a törvény a kampányidőszakban kizárólag a közszolgálati médiában engedi meg politikai reklámok közzétételét. Azóta viszont a kormánytöbbség módosította az alaptörvényt: az országgyűlési és az európai parlamenti választást megelőző kampányidőszakban a listát állító pártok reklámjait csak a közmédia teheti közzé, ingyen, a jelölőszervezeteknek azonos feltételeket biztosítva. A reklámozásra szánt műsoridőt a Nemzeti Választási Bizottság fogja beosztani.
Ez a korlátozás viszont nem érvényes a többi jelöltre, illetve a listát nem állító pártokra, amelyek így az erről szóló módosító javaslat indoklása szerint szabadon dönthetnek arról, hol kívánnak reklámozni. Az alkotmány értelmében politikai reklám azonban csak ellenérték nélkül közölhető. A fideszes Gulyás Gergely a hétfői záróvitában azzal érvelt: nem életszerű, hogy a kereskedelmi televíziók, rádiók ingyen közöljék a listát nem állító pártok és a független jelöltek hirdetéseit, így megalapozatlanok a különbségtételt bíráló ellenzéki vélemények.
Az elfogadott törvény alapján az országos listát állító pártok a kampányban együttesen tízórányi hirdetést tehetnek közzé. Ám a kormányoldal azzal számol, hogy a 2014. tavaszi parlamenti választást egy időben tartják majd az európai parlamenti választással, ez pedig összesen további ötórányi hirdetés közlését teszi lehetővé a pártoknak.
A nyomtatott sajtóban és az internetes újságokban, hírportálokon továbbra is korlátozás nélkül hirdethetnek a politikai erők.
A parlament - az alkotmányügyi bizottság zárószavazás előtti javaslatának elfogadásával - törölte a törvényjavaslatból azt a rendelkezést, hogy a szavazást megelőző 48 órában nem lehet politikai reklámot közzétenni, valamint megszüntette a közvélemény-kutatási eredmények nyilvánosságra hozásának moratóriumát is, amely a választást megelőző hat napra szólt volna.
A szavazóköröket április 30. helyett július 31-ig kell kialakítani.
Az eljárási törvény arról is rendelkezik, a választásra jogosultak megtilthatják, hogy személyes adataikat kiadják a pártoknak.
A jogszabályt a magyar parlament kormánypárti szavazatokkal fogadta el, a Jobbik-frakció tartózkodott, az MSZP képviselői pedig már korábban kivonultak az ülésteremből.
Maszol.ro.
2013. április 9.
Tőkés László állásfoglalása a ProSport napilap alantas és sportszerűtlen képriportja kapcsán
Minden valamirevaló magyar vagy román emberben, illetve sportemberben megdöbbenést keltett a bukaresti ProSport című napilap azon címoldalas képriportja, melyben nemzetközi hírű, neves román élsportolónők méltatlan, sőt egyenesen alantas formában pózolnak a Bajnokok Ligájának keretében sorra kerülő Oltchim Vâlcea–Győri ETO kézilabda-mérkőzés magyar résztvevője, illetve a világhírű magyar játékos, Görbicz Anita ellen. A lefelé fordított hüvelykujj ellenséges szimbolikáját primitív indulatossággal egészíti ki egy román súlylökő és egy evezőbajnok azon felhívása, hogy: „Mindenáron, akár Anita mezének a letépése árán is győzzetek!”
Ez az újabb felháborító eset mind emberi, mind a sportszerűség szempontjából elfogadhatatlan. Még kevésbé érthető, hogy a sértő és ismételt sportszerűtlenség elkövetői – úgymond – a „szebbik” és a „gyengébbik” nemhez tartoznak. Mind általános erkölcsi szempontból, mind a „fair play” nevében, határozottan vissza kell utasítanunk a sportélet, illetve a sportszellem – korunkra jellemző – ilyenfajta eldurvulását.
Romániai állampolgárként ezúton követem meg a sértett győri csapatot, valamint játékosait román polgártársaim, illetve az inkriminált hazai sportújság minősíthetetlen magatartása miatt.
Nemrégen emlékeztünk meg a kiváló Marian Cozma veszprémi – román válogatott – kézilabdázó halálának gyászos évfordulójáról. Noha a két eset súlyossága nagyban eltér egymástól – annak idején hasonló érzéssel ítéltük el a jeles sportolót ért brutális erőszakot, a magyar és a román sportvilág pedig soha nem látott szolidaritással talált egymásra. Ennek a sporttörténeti példának a szellemében kell visszautasítanunk ezután is minden, emberhez és népeinkhez méltatlan, sportszerűtlen vagy éppenséggel erőszakos megnyilatkozást, mely a nemzetközi sportéletet vagy a magyar–román sportkapcsolatokat beárnyékolhatja.
Mindezen túlmenően, ennek a bulvár-ízű esetnek egy aktuálpolitikai vonatkozása is van. A kolozsvári magyarzászló-égetés, a székely zászlónak egy gyulafehérvári kosárlabdameccsről való diszkriminatív eltávolítása, valamint a legutóbbi holland–román labdarúgó-mérkőzésen kitűzött magyarellenes felirat azokra a szándékos etnikai provokációkra figyelmeztetnek, melyek elkövetői a magyar–román kapcsolatok tudatos megrontására törekszenek. Mi, magyarok semmiképpen ne ugorjunk be, ne legyünk „partnerek” ezekben a provokációkban!
Csak egyetértenünk lehet a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének, Borkai Zsoltnak a felhívásával, melyben minden, sportot szerető szurkolót arra kér, hogy: „a csütörtöki veszprémi visszavágón a szokásosnál is sportszerűbben biztassák a győri kézilabdás lányokat!”
Nyerjen a jobbik! Távlatilag ugyanez érvényes a szeptember elején sorra kerülő román–magyar labdarúgó rangadóra…
Brüsszel, 2013. április 9.
Tőkés László, EP-képviselő
Minden valamirevaló magyar vagy román emberben, illetve sportemberben megdöbbenést keltett a bukaresti ProSport című napilap azon címoldalas képriportja, melyben nemzetközi hírű, neves román élsportolónők méltatlan, sőt egyenesen alantas formában pózolnak a Bajnokok Ligájának keretében sorra kerülő Oltchim Vâlcea–Győri ETO kézilabda-mérkőzés magyar résztvevője, illetve a világhírű magyar játékos, Görbicz Anita ellen. A lefelé fordított hüvelykujj ellenséges szimbolikáját primitív indulatossággal egészíti ki egy román súlylökő és egy evezőbajnok azon felhívása, hogy: „Mindenáron, akár Anita mezének a letépése árán is győzzetek!”
Ez az újabb felháborító eset mind emberi, mind a sportszerűség szempontjából elfogadhatatlan. Még kevésbé érthető, hogy a sértő és ismételt sportszerűtlenség elkövetői – úgymond – a „szebbik” és a „gyengébbik” nemhez tartoznak. Mind általános erkölcsi szempontból, mind a „fair play” nevében, határozottan vissza kell utasítanunk a sportélet, illetve a sportszellem – korunkra jellemző – ilyenfajta eldurvulását.
Romániai állampolgárként ezúton követem meg a sértett győri csapatot, valamint játékosait román polgártársaim, illetve az inkriminált hazai sportújság minősíthetetlen magatartása miatt.
Nemrégen emlékeztünk meg a kiváló Marian Cozma veszprémi – román válogatott – kézilabdázó halálának gyászos évfordulójáról. Noha a két eset súlyossága nagyban eltér egymástól – annak idején hasonló érzéssel ítéltük el a jeles sportolót ért brutális erőszakot, a magyar és a román sportvilág pedig soha nem látott szolidaritással talált egymásra. Ennek a sporttörténeti példának a szellemében kell visszautasítanunk ezután is minden, emberhez és népeinkhez méltatlan, sportszerűtlen vagy éppenséggel erőszakos megnyilatkozást, mely a nemzetközi sportéletet vagy a magyar–román sportkapcsolatokat beárnyékolhatja.
Mindezen túlmenően, ennek a bulvár-ízű esetnek egy aktuálpolitikai vonatkozása is van. A kolozsvári magyarzászló-égetés, a székely zászlónak egy gyulafehérvári kosárlabdameccsről való diszkriminatív eltávolítása, valamint a legutóbbi holland–román labdarúgó-mérkőzésen kitűzött magyarellenes felirat azokra a szándékos etnikai provokációkra figyelmeztetnek, melyek elkövetői a magyar–román kapcsolatok tudatos megrontására törekszenek. Mi, magyarok semmiképpen ne ugorjunk be, ne legyünk „partnerek” ezekben a provokációkban!
Csak egyetértenünk lehet a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének, Borkai Zsoltnak a felhívásával, melyben minden, sportot szerető szurkolót arra kér, hogy: „a csütörtöki veszprémi visszavágón a szokásosnál is sportszerűbben biztassák a győri kézilabdás lányokat!”
Nyerjen a jobbik! Távlatilag ugyanez érvényes a szeptember elején sorra kerülő román–magyar labdarúgó rangadóra…
Brüsszel, 2013. április 9.
Tőkés László, EP-képviselő
2013. április 10.
Tíz év a Kolozsvár Társaságban
Egy évtizedénél is több, hogy megkeresett a fiatal fizikus Tibád Zoltán, és elbeszélgettünk: valamit tenni kellene Kolozsvárért, városunk magyarságáért, a lepusztulás ellen. És kevéssel ezután többször összegyűltünk, írók, történészek, egyetemi emberek, újságírók, lelkészek a Korunk Nagy-Szamos utcai szerkesztőségében, gyakorlatilag elkezdődött a Kolozsvár Társaság alapozása, hogy 2003 márciusában a nyilvánosság elé léphessünk programunkkal. A kilencvenes évek, a funari idők szomorú tapasztalatai után voltunk, amikor egy magyar nyelvű utcai tábla (szerkesztőségi eligazító) miatt is büntetés járt, volt tehát miről beszélnünk, miért küzdenünk saját múltunk és jelenünk védelmében.
Ha az akkori hangulathoz mérjük, az eltelt tíz év akár sikertörténetnek mondható, és ebben a Kolozsvár Társaság a maga szerény lehetőségei szerint ugyancsak részt vállalt. Immár jó ideje minden október 23-án kimehetünk a sétatéri 1956-os emlékműhöz ünnepelni, októberi kulturális napokon – újabban a Kolozsvári Magyar Napok programjába is illeszkedve – emlékezni a város jelentős személyiségeire, tegnapi és mai kulturális, irodalmi-művészeti és tudományos teljesítményeket népszerűsítve. És ez a tevékenység már a mindennapok természetes részévé vált, miközben az ünnepek új formái is alakulnak. Ilyennek mondható néhány kiváló kolozsvári művészünk, tudósunk nyilvános elismerése, 90. születésnapja betöltése alkalmából (Senkálszky Endre, Jakó Zsigmond, Kós András után legutóbb a levéltáros Kiss Andrást köszönthettük a Társaság főtéri székhelyén).
Képzőművészeti, illetve fotótárlataink a Főtér 22. szám második emeletén új lehetőségeket nyitottak meg, egyrészt a könyvkiadás területén (a László Miklós kezdeményezte kolozsvári barokk album határozottan siker lett), de a külföld felé is nyithattunk: a meghívás Stuttgartba a Kolozsvárt bemutató fényképkiállítással talán eddigi legvisszhangosabb rendezvényünk lett.
És elsősorban a képzőművészet befogadásának köszönhető a fiatalok, a legfiatalabbak felé történt – még korántsem kielégítő, megnyugtató – nyitás. A gyermekrajzok készítői többször is vendégeink lehettek, és ifjú szavalók mellett diákkórusnak tapsolhatott a Kolozsvár Társaság közönsége.
Kolozsvárnak nyilvánvalóan az ifjúság jelenléte biztosítja a jövőt. Ezért örvendhetünk, hogy két év múlva Európa ifjúsági fővárosa lehetünk – ennek a nagy programnak az előkészítésébe szeretne bekapcsolódni a Kolozsvár Társaság is. Ennél fontosabbat aligha lehet célul kitűzni megalakulásunk tizedik évfordulóján.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár).
Egy évtizedénél is több, hogy megkeresett a fiatal fizikus Tibád Zoltán, és elbeszélgettünk: valamit tenni kellene Kolozsvárért, városunk magyarságáért, a lepusztulás ellen. És kevéssel ezután többször összegyűltünk, írók, történészek, egyetemi emberek, újságírók, lelkészek a Korunk Nagy-Szamos utcai szerkesztőségében, gyakorlatilag elkezdődött a Kolozsvár Társaság alapozása, hogy 2003 márciusában a nyilvánosság elé léphessünk programunkkal. A kilencvenes évek, a funari idők szomorú tapasztalatai után voltunk, amikor egy magyar nyelvű utcai tábla (szerkesztőségi eligazító) miatt is büntetés járt, volt tehát miről beszélnünk, miért küzdenünk saját múltunk és jelenünk védelmében.
Ha az akkori hangulathoz mérjük, az eltelt tíz év akár sikertörténetnek mondható, és ebben a Kolozsvár Társaság a maga szerény lehetőségei szerint ugyancsak részt vállalt. Immár jó ideje minden október 23-án kimehetünk a sétatéri 1956-os emlékműhöz ünnepelni, októberi kulturális napokon – újabban a Kolozsvári Magyar Napok programjába is illeszkedve – emlékezni a város jelentős személyiségeire, tegnapi és mai kulturális, irodalmi-művészeti és tudományos teljesítményeket népszerűsítve. És ez a tevékenység már a mindennapok természetes részévé vált, miközben az ünnepek új formái is alakulnak. Ilyennek mondható néhány kiváló kolozsvári művészünk, tudósunk nyilvános elismerése, 90. születésnapja betöltése alkalmából (Senkálszky Endre, Jakó Zsigmond, Kós András után legutóbb a levéltáros Kiss Andrást köszönthettük a Társaság főtéri székhelyén).
Képzőművészeti, illetve fotótárlataink a Főtér 22. szám második emeletén új lehetőségeket nyitottak meg, egyrészt a könyvkiadás területén (a László Miklós kezdeményezte kolozsvári barokk album határozottan siker lett), de a külföld felé is nyithattunk: a meghívás Stuttgartba a Kolozsvárt bemutató fényképkiállítással talán eddigi legvisszhangosabb rendezvényünk lett.
És elsősorban a képzőművészet befogadásának köszönhető a fiatalok, a legfiatalabbak felé történt – még korántsem kielégítő, megnyugtató – nyitás. A gyermekrajzok készítői többször is vendégeink lehettek, és ifjú szavalók mellett diákkórusnak tapsolhatott a Kolozsvár Társaság közönsége.
Kolozsvárnak nyilvánvalóan az ifjúság jelenléte biztosítja a jövőt. Ezért örvendhetünk, hogy két év múlva Európa ifjúsági fővárosa lehetünk – ennek a nagy programnak az előkészítésébe szeretne bekapcsolódni a Kolozsvár Társaság is. Ennél fontosabbat aligha lehet célul kitűzni megalakulásunk tizedik évfordulóján.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár).
2013. április 10.
Regisztrálniuk kell magukat a külföldön élő magyar állampolgároknak
A magyar parlament hétfőn módosításokkal ismét elfogadta a választási eljárási törvényt, amelynek több pontját – az államfő beadványa nyomán – januárban alaptörvény-ellenesnek nyilvánította az Alkotmánybíróság (Ab).
A módosított törvény alapján a magyarországi lakcímmel rendelkezők előzetes feliratkozás nélkül vehetnek részt a választásokon, míg a külföldön élő magyar állampolgárok levélben, az internetes ügyfélkapun vagy a választások hivatalos weboldalán kérhetik felvételüket a névjegyzékbe a Nemzeti Választási Irodánál. Regisztrálniuk kell azoknak is, akik nemzetiségi listákra kívánnak szavazni, illetve akik segítséget kérnek a szavazáshoz. A magyarországi lakcímmel nem rendelkezők augusztus 1-jétől kérhetik felvételüket a névjegyzékbe, a többiek november 1-jétől.
A parlament döntésével megszűnik a kampánycsend és a közvélemény-kutatási adatok közzétételének tilalma a voksolás napján, illetve az azt megelőző napokban. A korábbi tervekkel ellentétben pedig mozikban is lehet majd politikai hirdetéseket vetíteni. A szavazóköröket április 30. helyett július 31-ig kell kialakítani.
Az eljárási törvény arról is rendelkezik, a választásra jogosultak megtilthatják, hogy személyes adataikat kiadják a pártoknak.
A jogszabályt a parlament kormánypárti szavazatokkal fogadta el, a Jobbik-frakció tartózkodott, az MSZP képviselői pedig már korábban kivonultak az ülésteremből.
Az Ab január elején ítélte alaptörvény-ellenesnek a tavaly novemberben elfogadott választási eljárási törvény több rendelkezését.
Szabadság (Kolozsvár).
A magyar parlament hétfőn módosításokkal ismét elfogadta a választási eljárási törvényt, amelynek több pontját – az államfő beadványa nyomán – januárban alaptörvény-ellenesnek nyilvánította az Alkotmánybíróság (Ab).
A módosított törvény alapján a magyarországi lakcímmel rendelkezők előzetes feliratkozás nélkül vehetnek részt a választásokon, míg a külföldön élő magyar állampolgárok levélben, az internetes ügyfélkapun vagy a választások hivatalos weboldalán kérhetik felvételüket a névjegyzékbe a Nemzeti Választási Irodánál. Regisztrálniuk kell azoknak is, akik nemzetiségi listákra kívánnak szavazni, illetve akik segítséget kérnek a szavazáshoz. A magyarországi lakcímmel nem rendelkezők augusztus 1-jétől kérhetik felvételüket a névjegyzékbe, a többiek november 1-jétől.
A parlament döntésével megszűnik a kampánycsend és a közvélemény-kutatási adatok közzétételének tilalma a voksolás napján, illetve az azt megelőző napokban. A korábbi tervekkel ellentétben pedig mozikban is lehet majd politikai hirdetéseket vetíteni. A szavazóköröket április 30. helyett július 31-ig kell kialakítani.
Az eljárási törvény arról is rendelkezik, a választásra jogosultak megtilthatják, hogy személyes adataikat kiadják a pártoknak.
A jogszabályt a parlament kormánypárti szavazatokkal fogadta el, a Jobbik-frakció tartózkodott, az MSZP képviselői pedig már korábban kivonultak az ülésteremből.
Az Ab január elején ítélte alaptörvény-ellenesnek a tavaly novemberben elfogadott választási eljárási törvény több rendelkezését.
Szabadság (Kolozsvár).