Lapszemle – Korunk/március
Az erdélyi fejedelemség
A lapszám tanulmányai a valójában az 1526-ot követő évtizedek politikai-hatalmi harcainak az utórezgéseként létrejött Erdélyi Fejedelemséget mutatják be úgy, hogy Erdély e másfél, igen meghatározónak tekinthető századának bizonyos – némelykor horizontális, máskor vertikális vonatkozásban vizsgált – históriai aspektusait elsősorban (politika)történeti keretbe ágyazva villantják fel. Jóllehet a múlt teljes körű, szintetikus igényű bemutatására természetszerűen egyik írás sem vállalkozhat, a szerzők egy-egy pászmán – a viszonylag széles spektrumú tematika keretében – áttekintik és mérlegre teszik az önálló Erdélyi Fejedelemség korának történetét. A tematikus tömbben egyaránt szerepelnek politika-, társadalom-, művelődés- és művészettörténeti tanulmányok, illetve mikrotörténeti megközelítések, amelyek a fejedelemség kori városi élet mindennapjait vagy a korszak releváns szereplői közti interperszonális kapcsolathálót vizsgálják.
Krónika (Kolozsvár),

Kinek jó a zászló- meg a nyelvháború?
A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott sajtótájékoztatóján Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke arról szólt, hogy Ceauşescu, a kommunista zsarnok is úgymond nagyvonalúbb volt a magyarokkal, mint Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök, mert uralma idején bizonyos autonómiát tett lehetővé a magyaroknak – lásd a döntő magyar többségű Hargita és Kovászna, meg a majdnem ötven százalékban magyarlakta Maros megye kialakítása –, miközben a mostani bukaresti hatalom Székelyföld létét sem hajlandó elismerni, és mereven elzárkózik a székelyföldi tartomány létrehozásától.
Az Európa Parlamenti képviselő a kommunista rendszer bukása utáni visszarendeződés aggasztó megnyilvánulásaként értékelte az országban ismét fölerősödő magyarellenességet. Ebbe illeszkedik a nemzeti jelképek, a székely zászló kitűzésének tiltása, a kommunista idők belügyekbe való be nem avatkozási jelszavának elővétele, a marosvásárhelyi orvosin kialakított törvénytelen, magyarellenes helyzet fenntartása, Wass Albertnek és Nyírő Józsefnek a művelődési örökségünkből való kitiltása.
Victor Ponta válaszként úgy vélte, Tőkés László az elmúlt húsz évben Románia ellenségeinek érdekeit képviselte, horthysta nyelvezetet használ. Majd elővette a hatalom által hagyományosan használt kinyilatkozást: a romániai magyarság ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többségi lakosság.
A miniszterelnök szerint tehát, aki kiáll a nemzeti kisebbségek, így a romániai magyar kisebbség – nemzetközi fórumok által előírt – Románia által is aláírt, de be nem tartott jogainak tiszteletben tartásáért, érvényesítéséért, az az ország ellenségeinek érdekeit képviseli, az horthysta nyelvezetet használ.
A jelek szerint a miniszterelnök nem tudja, mit beszél. Kik az ország ellenségei? A magyar kisebbség? Azok, akik előírták a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását? Azok, akiknek e jogok be- és tiszteletben tartása az érdeke? És ha igen, akkor ez miért horthysta nyelvezet? Egyáltalán, mi a horthysta nyelvezet? A kisebbségek jogainak védelmében beszélni? És mi az a horthysta?
Amúgy mellékesen, a sokat mocskolt Horthynak nem volt pártja, kormányzása, az ún. horthyzmus idején, 1944. március 19-ig, a német megszállás kezdetéig, a magyar országgyűlésben a szociáldemokrata, a kisgazdapárt képviselői is részt vettek, miközben a szélsőséges jobboldali Imrédy pártja, nemkülönben Szálasi nyilas pártja be volt tiltva, vezetőik börtönben ültek. Továbbá a bankjegyek értékét minden nemzetiség nyelvén feltüntették – így románul is, a tízpengősön például ez állt: zece penghei –, Észak-Erdélyben minden iskolában, így Székelyföldön is, kötelező volt a román nyelv tanítása.
A magyarellenes hangulat szítása azonban ezzel nem ért véget. Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester a magyar nyelv ismeretét is feltételként szabta meg a városi főépítészi tisztség betöltésére kiírt versenyvizsgán. Miután az Országos Diszkriminációellenes Tanács emiatt megbírságolta, a polgármester kijelentette, márpedig a magyar nyelv ismerete Csíkszeredában kötelező. Aki a város adófizetőinek pénzéből akar megélni, annak föltétlenül ismernie kell a magyar nyelvet.
A hatalom egyik képviselője, Mircea Duşa védelmi miniszter nem volt rest a polgármester szavaira utalva nyomban kijelenteni: az efféle gyalázkodások egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat Hargita megyében, szavai pedig Hitler korát idézi.
Úgy tűnik, Duşa miniszter sincs tisztában azzal, mi volt a jellemző arra a korra. Vagy szerinte talán a náci birodalom vezetői a kisebbségek jogainak, nyelvének tiszteletben tartásával fenyegették a birodalom kisebbségeit? Netán ezek a kisebbségek – az alsó-sziléziai és pomerániai lengyelek, a luzsicai szorbok, a schleswigi dánok, a holsteini észak-frízek – a Gestapo ügynökeinek üldözése közben nyelvük használatának elismeréséért kardoskodtak? Majd Ausztria bekebelezése után a szlovének, az őrvidéki horvátok és magyarok is? Vagy a náci gyűjtőtáborokba hurcoltak?
De Crin Antonescu, a szenátus elnöke sem maradt ki a játékból. Mint mondta, nem ért egyet azzal, és abszurdnak tartja, hogy valakit egy olyan nyelv – esetünkben a magyar – elsajátítására kényszerítsenek, amelyik nem hivatalos nyelve a román államnak. Katalóniát említette példaként, ahol hivatalos nyelv ugyan a katalán, de nem kell kötelezően ismernie minden állampolgárnak.
Tisztázzuk, mert ennek a csúsztatásnak nem sok értelme van. Katalóniában valóban hivatalos a katalán. Tegyük hozzá a Baleári-szigeteken és Valencia északi részén is, ahol ugyancsak katalánok élnek. Persze a spanyol is. Hasonló a helyzet Spanyolország többi, ún. történelmi nemzetiség által lakott tartományában is. Így Galiciában hivatalos a galego, Baszkföldön a baszk. De az asztúrok is azon vannak, hogy tartományukban, Asztúriában az ő nyelvük is hivatalos legyen. És ezért küzdenek is.
Természetesen e tartományokon kívül ezek a nyelvek nem hivatalosak. De például Katalóniában a katalán ismerete igenis kötelező. Minden köztisztviselő, a lakossággal kapcsolatban levő személy számára. A katalán nyelv ugyanis lassan morzsolódott, ezért védelmében határozott fellépésre volt szükség. A helyi parlament húsz évvel ezelőtt hozott törvénye a katalán iskolákon kívül kötelezővé tette a katalán oktatását minden egyes katalóniai iskolában. Tehát a spanyol nyelvűekben is. Ezt az egyház és a spanyol iskolák vezetői sérelmezték, el akarták hárítani, de nem sikerült. Az akkori miniszterelnök, a szocialista munkáspárti Felipe Gonzalez a lehető legtermészetesebbnek tartotta a törvény alkalmazását. Mint mondta, ugyan hol legyen kötelező mindenki számára a katalán elsajátítása, ha nem Katalóniában?
Franco idején a spanyol alkotmány előírta, Spanyolország egységes nemzetállam. Halála után, a Franco-féle fasiszta rendszer bukása után, az alkotmányozó országgyűlés, a Katalóniában, Baszkföldön, Andalúziában tartott százezres, területi önkormányzatokat követelő tüntetések hatására, az új alkotmányból kihagyta a délibábos nemzetállam fogalmát, és elismerte a történelmi tartományok önkormányzati közösséggé szerveződésének jogát, a történelmi kisebbségek által lakott tartományokban ezek nyelvének hivatalosságát. Külön fejezet tárgyalja a alkotmány a területi önkormányzatok hatáskörét, illetékességét. A tartományi parlamentek ezt további törvényekkel egészítették ki. Köztük a hivatalos tartományi nyelv használatára, kiterjesztésére vonatkozókkal.
Spanyolországban ma csupán az egykor hatalmat gyakorló, a helyi önkormányzatokból is kihullt fasiszta párt, a Falange múltba révedő hívei kergetik az egységes nemzetállam délibábját, igyekeznek felvonulásokat, gyűléseket tartani, éneklik fennhangon a fasiszta himnuszt, a fasiszta indulókat, s hellyel-közzel fütykösökkel felszerelkezve, tömegverekedés kierőszakolását is megkísérlik. Egyszóval így akarják Spanyolország egységét, mint mondják, a szeparatizmusok ellenében megvédeni.
Ezek fényében ismét és még mindig napnál világosabb, mire jó az egységes nemzetállam, a zászlók, köztük a székely, az egyetlen, „fölszentelt” hivatalos nyelv körüli balhé, ki az ország ellensége és így tovább. És hogy mindez milyen pompásan illeszkedik a kisebbségek, köztük a legnagyobb, a magyar kisebbség sunyi vagy kevésbé sunyi módon való felszámolásának keretébe. Persze mindez a XXI. században, az Európai Unióban.
ASZTALOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

Politikai segítséget vár az EME
Politikai akarat kell ahhoz, hogy rendeződjék az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kolozsvári, visszaszolgáltatásra váró ingatlanjának sorsa – fejtette ki lapuknak Sipos Gábor, az EME elnöke, aki a napokban tárgyalt Horváth Anna alpolgármesterrel az egyesült ingatlanjainak helyzetéről.
„A Kőkert (Haşdeu) utcai Jordáky-ház pincéje megvásárlásának van realitása, azonban a főtéri Wass Ottília-ház visszaszolgáltatására jelenleg nem látok valós esélyt” – nyilatkozta a Krónikának Sipos Gábor. Elmondta: ahhoz, hogy lezáruljon a Wass Ottília-ház csaknem két évtizede húzódó visszaszolgáltatása, politikai akaratra lenne szükség, meg kellene változzék a romániai jogi környezet. Mint részletezte: egy 1998-ban született és máig érvényben lévő kormányrendelet értelmében az EME-nek – számos más civil szervezettel egyetemben – már régóta vissza kellett volna kapnia ingatlanjait, azonban hiába hatályos a fent említett jogszabály, nem alkalmazzák.
Hozzáfűzte: az is nehezíti a dolgukat, hogy Gheorghe Funar polgármesteri mandátuma idején a Wass Ottília-ház több lakrészét jogtalanul eladta az önkormányzat. „Azt is kérjük, hogy legalább az el nem adott épületrészeket szolgáltassák vissza, de erre sem hajlandó a kormány és az önkormányzat” – magyarázta Sipos Gábor. Az EME elnöke arról is beszámolt, hogy a Jordáky-ház egykori pincéjét és nyári konyháját is régóta szeretnék megvásárolni, azonban az általuk megrendelt szakértői felbecsülés szerint nem ér annyit, amennyit az önkormányzat kér érte. Mint részletezte, az egyesület jelenleg az épület 25 százalékát birtokolja, ahol könyvtárat működtet, ennek bővítéséhez lenne szüksége az 50 négyzetméter alapterületű helyiségre. „Ennek az épületrésznek a megvásárlására látok valós esélyt, úgy tűnik, a városháza hajlandó engedni az árból” – fejtette ki lapunknak Sipos Gábor.
Horváth Anna alpolgármester a hétvégi találkozón leszögezte: minden rendelkezésére álló eszközzel hozzá kíván járulni ahhoz, hogy az említett ingatlanok helyzete mihamarabb rendeződjék. Az RMDSZ-es elöljáró szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében leszögezi: prioritásnak tekintik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását, és a román pártok képviselőit is igyekeznek majd meggyőzni arról, hogy a városháza érdeke is, hogy mielőbb tisztázódjék a visszaigénylés alatt levő ingatlanok tulajdonjogi helyzete. Az elöljáró emlékeztet: a restitúciót nehezíti, hogy a rendszerváltást követően az akkori városvezetés a lakások jó részét törvénytelenül eladta magánszemélyeknek.
( Restitúció felelősségvállalással
Felelősségvállalással terjeszti a parlament elé a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásával kapcsolatos törvénymódosítást a kormány – jelentette be tegnap Victor Ponta miniszterelnök. Ponta szerint a tervezetet holnap ismerteti a kormánnyal, majd hétfőn az USL vezetőségével. Mint ismeretes, a felelősségvállalás azt jelenti, hogy a kormány egyben bizalmi szavazást kér maga ellen. Amennyiben a parlament elutasítja a beterjesztett jogszabályt, a kabinet megbukik.)
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

A romániai magyar sajtó Martonyi János bukaresti látogatásáról
Romániában csak a magyar nyelvű lapok közöltek véleménycikkeket keddi lapszámukban Martonyi János külügyminiszter bukaresti látogatásáról. A fontosabb román nyelvű lapok csupán tudósításokban számoltak be az eseményről. A Krónika napilap vezércikkírója kijelenti, Magyarországot és Romániát geopolitikai helyzetük, gazdasági állapotuk és természeti adottságaik egyaránt arra kötelezik, hogy szoros szövetségben, folyamatosan egyeztetett politikai és gazdasági fejlesztési stratégia útján kíséreljenek meg helyt állni az Európai Unión belül a térség érdekeiért. Az egyetlen nyomtatott országos magyar napilap úgy véli, a magyar–román stratégiai partnerség alapfeltétele, hogy a romániai magyarok jogai biztosítva legyenek, és a magyarok jól érezzék magukat szülőföldjükön. „Ez ugyanolyan nemzeti érdek Románia számára is: a romániai magyarok csakis akkor ellenségei a román államnak, ha az is ellenségnek tekinti őket" – véli a Krónika.
A cikkíró kérdésesnek tartja, a román kormány képes lesz-e valaha is elfogadni, hogy a romániai magyar közösség és a budapesti kormány ellen hadakozva ők maguk ártanak a legtöbbet Románia nemzeti érdekeinek. A székelyföldi Háromszék vezércikkírója szerint a tavalyi bukaresti kormányváltás óta számos kényes kérdés terheli a két ország tíz évvel ezelőtt kötött stratégiai partneri kapcsolatát, és ezek mindegyike a Romániában élő magyar közösség jogait érinti. Némi visszafogottságot hozhat jó esetben Martonyi látogatása a felbőszült, már-már hisztérikus román hatósági reakciókban – véli a cikkíró. „Áttörést, gyökeres változást azonban nem várhatunk egy ilyen diplomáciai eseménytől. Ezt a munkát magunknak kell elvégeznünk: a székelyföldi, erdélyi románságot nekünk kell meggyőznünk arról, hogy autonómiatörekvéseink nem ellenük irányulnak, és akkor talán a bukaresti megnyilvánulások is józanabbak lesznek" – írja vezércikkében a Háromszék napilap. A kolozsvári Szabadság Kirakatrendezés? című vezércikkében arra figyelmeztet, a mostani külügyminiszteri megbeszélés „akkor vizsgázhat legalább elégségesre", ha valóban sikerül lecsillapítani a kedélyeket. Ennek egyik bizonyítéka az lenne, ha például Victor Ponta miniszterelnök visszafogná magát, és nem adna majd okot újabb vitákra, amikor március 9-én Budapesten elvtársaival találkozik az MSZP kongresszusán. „A legbiztosabb jele a sikernek pedig a két kormányfő, Viktor és Victor találkozása lehetne egy igazi stratégiai partnerség jegyében" – véli a Szabadság.
MTI
Erdély.ma,

Veres Nagy Tímea
RE: EDÓ
Levél Edónak
Kedves Edó, fura egy országban élünk, igaz? Vagy nem is ország ez, csak egy régió, régiócska, két kis szegény, nyomorú megye, óriási munkanélküliséggel, zéró iparral és egy nem létező nyelvvel.
Mert azt látod te is, hogy mi nem egy országban élünk, hanem annak egy szeletében, ami nem sokkal különbözik Csodaországtól. Van egy fehér nyuszink, aki végigvezet az úton, van egy őrült, gonosz, hatalmi pozícióból és erőből gyilkolászó vezetőségünk, és vannak a többiek. Csak épp nyelvérzékünk nincs hozzá.
Engem felkavart az első írásod, ami úgy kiverte a biztosítékot Csodaországban. Én nem láttam benne semmi oláhozást, semmi fasizmust, etnikai felsőbbrendűséget, semmit. Én egy csodálatos és kegyetlen apát láttam benne, egy elbolondított leánygyermeket, egy kondicionált szeretet, egy szabadságától megfosztott választást: szerelem vagy apai szeretet, és mindennek egy nagyobb, társadalmi kontextusába való helyezését, amiről úgy csinálunk, mintha csak egyetlen egy, elszigetelt, Gergelyéknél Olthévizen előforduló esetről beszélhetnénk.
Mert Csodaország olyan, Edó, hogy itt nincsen románozás.
Itt nincsenek rosszul működő kapcsolatok, nincsenek komplexált gyermekek. Bár a világ tele van olyan nőkkel, akiknek nincs funkcionáló kapcsolatuk az apjukkal, speciel Csodaországban ez a jelenség nem létezik. Mi Hollandiából importáljuk a nyitottságot. Itt soha elő nem fordulna, hogy a házasságok nem boldogak, a gyermekek nem hálásak a szüleiknek, amiért ők gürcölve és maguktól mindent megtagadva a legátkosabb időkben is élelmet és fedőt biztosítottak a fejünk fölé.
Nincsenek rossz szülők, ebben a régióban az átlag ember - mit beszélek, itt nincsenek átlagemberek - , ahogy gyermeket csinál, félistenné avanzsál. Itt nem szabad beszélni sem a szüleink hibáiról, sem a nemlétező helytelen nyelvről, amit beszélünk, sem a
cseléd-kurva-terézanya szerepkörbe kényszerített nőkről,
sem az orgazmus-mentes szexuális életünkről, ha egyáltalán van (tudom, tudom, az első megjegyzés az enyémről fog szólni), sem a testvérek közti gyűlölködésről egy darab föld felett, és nem, nem találkozunk soha más etnikumú emberek negatív megítélésével.
Nem tudom, te hol nőttél fel, micsoda fertőben, de Csodaországban soha senki egy rossz szót nem szólt a románokról. Néhány politikusról, nyilván, de per totál a román néppel semmi bajunk soha nem volt. Támogatjuk a vegyes házasságokat és az ortodox egyházat, meggyőződésünk, hogy a gyermekeinknek még magzati korban meg kell tanulniuk az ország hivatalos nyelvét, gyakran olvasunk nekik román mesekönyvből, hallgatunk román zenét és nézünk filmeket román felirattal. A magyarul szinkronizáltakat is.
Szóval, itt nálunk teljesen kizárt, hogy egy 60 felé közelítő fehér, magyar-székely férfiember valaha is azt mondja egy szem okos, ügyes, szép, apuci szeme fénye leánygyermekének, hogy rossz szemmel nézek rád ezután, ha egy román fiút hozol haza, esetleg haragudni is fogok, na. Ki hallott már olyan helyzetről, hogy a kocsmában ülve, ha valaki odahoz egy román barátot,
akkor előbb elnézést kér érte,
és elmagyarázza, hogyan kerül az a román a magyar asztalhoz? Mesélik mások, más vidékről, én még életemben ilyet nem hallottam, hogy szülők, nagyszülők összevesznek, hogy a gyermek milyen vallású legyen, vagy milyen nyelvű óvódába menjen, vagy milyen nyelvű esküvői szertartás legyen.
Láthatod, nehezen értettem meg ezt az egész problematikát az oláhsággal, a tapasztalat hiánya teszi, hogy errefele ilyen soha nem történne. Ezért koncentráltam inkább az apás részre, a személyesre, de az is csak véletlen, olvastam Coelhonál, hogy lehet ilyen, hogy az ember kicsit nehezen teszi le a szülei iránt érzett vak csodálatot és látja meg az embert bennük.
És ha már így tollat ragadtam, azt is elmondom, hogy kicsit bosszant ez a visszavonulásod, kihátrálásod, talán? Két embernek írtál, vagy háromnak? Akik az írásodra azt mondják, hogy fasiszta vagy, ők a kvintesszenciája annak az olvasóközönségnek, aki elé szívesen szórod a gyöngyeid? És igazán, mi értelme a sok önismeretnek, ha nem tudod megválogatni, kinek a véleményére adj? Jóra, rosszra egyaránt. Mert az értelmetlen dicséret pont úgy kell leperegjen, mint rosszindulatú társa. Megalapozott vélemények? Olyan emberektől, akik jól funkcionálnak? Van működőképes kapcsolatuk, tisztességesen dolgoznak, művelik magukat, képesek szembenézni a hiányosságaikkal és tenni ellenük, jó viszonyuk van a gyermekeikkel, szüleikkel, értik, amit mondasz? Vagy ne szórakozzunk az én kritériumaimmal.
Mitől válik valaki véleménye szemponttá számodra?
És mi lesz azokkal az olvasókkal, akik szeretnek, akiknek fontosak az írásaid, akik gondolkodnak rajtuk. Őket semmibe veszed néhány rossz szóért? És én még csak nem is olvaslak rendszeresen, szóval nem én leszek a legnagyobb károsult ebben a történetben, de neked igazán körültekintőbben kéne áldozatnak lenni. Mi az, hogy közvéleményt formálsz? Szerinted a közvélemény ilyen, hogy te leírod, hogy szerinted a töltött káposzta szar étel, megindoklod kicsi lelki fejlődéssel és azután senki nem eszi majd? És ha így van, ez a te terhed, vagy az övék, a vélemény nélkülieké?
Mondanám, hogy távol álljon tőlem a tanácsadás, mert ki vagyok én, de tulajdonképpen ezért is írtam, hogy valahogy barátilag, ismerős-ismeretlenként számon kérjem rajtad ezt a kivonulást, szóljak, hogy ez nem büszkeség vagy sértett egó kérdése kéne legyen, hanem józan ítélőképességé. És abból, úgy tűnt, van neked, ami pedig hiányzik, azon dolgozol. Szóval, úgy is kéne viselkedni.
Addig is, ölellek.
Timó
Transindex.ro,

Borbély: szem előtt kell tartani a kisebbségi érdekeket
Az Európai Tanács Rasszizmus és Intolerancia-elleni Bizottságának (ECRI) képviselőivel találkozott hétfőn Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke és Molnár Zsolt Temes megyei képviselő – tájékoztatott kedden az RMDSZ sajtóirodája.
A szövetség politikusai felhívták a bizottság figyelmét arra, hogy 2005-ben az akkori kormány benyújtott a parlamentnek egy kisebbségi törvénytervezetet, amely hét éve stagnál a képviselőházban, és amelynek megszavazására még mindig nincs politikai akarat.
„A Kulturális Autonómia Tanács létrehozása volt a célunk, amely a romániai magyar közösség számára legitim képviseletet jelentett volna mind a kulturális, mind az oktatással kapcsolatos adminisztratív döntésekben és kötelező jellegű határozatokat hozott volna. A törvény alapvető szelleme az, hogy a kisebbség érdekei ne csak akkor érvényesüljenek, ha az RMDSZ kormányon van" – fogalmazott Borbély László a találkozón, hozzátéve, az Autonómia Tanács azt biztosította volna, hogy a romániai magyarságot közvetlenül érintő kérdésekbe bármikor legyen beleszólásuk.
A szövetség politikai alelnöke az ECRI képviselőinek elmondta: amíg az RMDSZ kormányon volt, mind az oktatási intézményekben, mind a főtanfelügyelőségeken hozzáférésük volt vezetői tisztségekhez. „Most, hogy az RMDSZ ellenzékben van, az oktatási minisztériumban például csak úgy tudtunk egy államtitkári pozíciót megszerezni, hogy az egyik kormányzó párt lemondott a saját tisztségéről. Azt szeretnénk elérni, hogy a magyarság politikai és közigazgatási képviselete ne attól függjön, hogy kormányon vagyunk vagy sem, és ha ellenzékbe kerülünk ne csak abban az esetben jussunk vezetői pozíciókhoz, ha valaki lemond róluk, hisz a kisebbségi érdekeket folyamatosan szem előtt kell tartani, a szövetség politikai helyzetétől függetlenül" – hangsúlyozta Borbély László.
A beszélgetésen Molnár Zsolt Temes megyei képviselő a romániai választási rendszer visszásságairól és a magyar kisebbség választási esélyeiről tájékoztatta a Bizottság képviselőit. "Az egyetlen jó dolog, amit az érvényben levő parlamenti választási törvényről elmondhatunk az, hogy legalább figyelembe veszi az arányosság elvét, még akkor is, ha torzulásokhoz vezet" - nyilatkozta a képviselő, hozzátéve, az öt százalékos választási küszöb sok esetben ellehetetleníti a magyar és a más nemzeti kisebbségek képviseletét helyi szinten.
"Bizonyos régiókban a magyar kisebbség nem rendelkezik olyan számarányokkal, amelyek a bejutási küszöb miatt megengednék számára a jelenlétet a helyi választott testületekben. Ez sok esetben a helyi közösségek gyengüléséhez, kiszolgáltatottságához, a velük szembeni visszaélésekhez vezethet" - zárta mondanivalóját Molnár Zsolt.
Maszol.ro,

Martonyi János a nyilatkozatok enyhülésére számít
A magyar–román kapcsolatokat terhelő éles hangvételű nyilatkozatok enyhülésére számít Martonyi János külügyminiszter, aki kedden befejezte kétnapos hivatalos látogatását Romániában. Bukarestből való távozása előtt a külügyminiszter az MTI-nek elmondta: abban állapodtak meg a román féllel, hogy lehetőleg nem a sajtóban üzennek egymásnak, függetlenül attól, hogy bizonyos ügyekben az alapvető elvi álláspontok különböznek – például a székely zászló használata esetében. „Az a fajta retorika, amit itt az utóbbi hetekben hallottunk, reményeim szerint most enyhülni fog, akár meg is szűnik. Ez nagyon fontos dolog, tudniillik ez az itteni magyar közösséget nagyon jelentősen nyugtalanította és nyugtalanítja” – mondta a külügyminiszter. Martonyi János kedden Valeriu Zgoneával, a román képviselőház elnökével, Victor Ponta miniszterelnökkel és Crin Antonescu szenátusi elnökkel találkozott Bukarestben.
Bukarestből való távozása előtt a külügyminiszter az MTI-nek elmondta: abban állapodtak meg a román féllel, hogy lehetőleg nem a sajtóban üzennek egymásnak, függetlenül attól, hogy bizonyos ügyekben az alapvető elvi álláspontok különböznek – például a székely zászló használata esetében.
„Az a fajta retorika, amit itt az utóbbi hetekben hallottunk, reményeim szerint most enyhülni fog, akár meg is szűnik. Ez nagyon fontos dolog, tudniillik ez az itteni magyar közösséget nagyon jelentősen nyugtalanította és nyugtalanítja” – mondta a külügyminiszter.
Martonyi János kedden Valeriu Zgoneával, a román képviselőház elnökével, Victor Ponta miniszterelnökkel és Crin Antonescu szenátusi elnökkel találkozott Bukarestben.
A magyar diplomácia vezetője elmondta, a keddi találkozók közül a román kormányfővel folytatott megbeszélését tartja a legfontosabbnak, amelyen Titus Corlăţean külügyminiszter is jelen volt.
„Azt hiszem, (Victor Ponta – szerk. megj.) maga is látja azt, hogy talán az utóbbi időben nem minden kijelentés hangzott el a legnagyobb megfontoltsággal. Ezt most már mindannyian látjuk, mindannyian tudjuk, csillapítani kell a kedélyeket” – mondta Martonyi János.
Hozzátette: azt kérte tárgyalópartnereitől, próbálják nagyobb megértéssel, és toleranciával kezelni a kisebbségi jelképhasználat ügyét.
Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke azt mondta, megkérte a magyar külügyminisztert, közvetítse egy bukaresti látogatásra való meghívását Kövér László házelnöknek, aki – mint megjegyezte – sokszor jár Erdélyben.
Crin Antonescu, a szenátus elnöke a magyar külügyminiszterrel folytatott megbeszélés után beszámolt arról, hogy a kisebbségvédelmi szempontból fontos törvényalkotási kérdésekről egyeztettek. A házelnök ezek között a román parlamentben évek óta elfekvő kisebbségvédelmi kerettörvény tervezetét és a magyarországi nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét említette.
Martonyi János kedden találkozott az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel is. Megköszönték a külügyminiszter, a magyar diplomácia és Németh Zsolt külügyi államtitkár, illetve Füzes Oszkár nagykövet kiállását az erdélyi magyar közösség autonómiája mellett, valamint a székely zászló ügyében nyújtott támogatást.
Toró T. Tibor tájékoztatta Martonyi Jánost az EMNP javaslatairól a romániai régiók átrajzolása és az autonómia tekintetében. A magyar külügyminiszter a magyar–magyar párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, és örömmel nyugtázta a néppárt vezetőinek erre irányuló erőfeszítéseit.
Titus Corlăţean román és Martonyi János magyar külügyminiszter hétfőn megállapodott abban, hogy Románia és Magyarország egyaránt érdekelt a stratégiai partneri viszony fenntartásában, és ez fontos a két ország és a térség számára is.
A magyar diplomácia vezetőjének Bukarestben tett látogatásának első napján a két külügyminiszter kétoldalú megbeszélést folytatott, majd egy konferencián vettek részt, amelyet a román–magyar stratégiai partnerségről szóló nyilatkozat aláírásának tízéves évfordulója alkalmából szerveztek.
Martonyi János elmondta: Magyarország és Románia kormánya is úgy érzi, a kisebbségi kérdés nem belügy. Magyarország sosem vitatta el egyetlen országnak a jogát sem, hogy a Magyarországon élő kisebbségek ügyében szót emeljen, és reményét fejezte ki, ezt a jogot a magyar kormánytól sem akarja senki sem elvitatni. Rámutatott: Románia és Magyarország érdekei közösek, és a kelet-közép-európai térségben az államoknak egymással kell összefogniuk. Titus Corlăţean román külügyminiszter beszédében a két ország stratégiai partnerségének fontosságát méltatta. Szerinte Románia és Magyarország tíz év alatt szoros, pragmatikus, párbeszéden és együttműködésen alapuló viszonyt alakított ki egymással. Ennek jelentőségét alátámasztja – folytatta Corlăţean –, hogy Románia elsőként Magyarországgal tartott együttes kormányülést, ami különösen hasznos eszköznek bizonyult. Rámutatott: a gazdasági válság ellenére a két ország kereskedelmi kapcsolatainak értéke 2011-ben 7,3 milliárd euró volt, és jó remény van arra, hogy 2012-ben ez nőtt.
Corlăţean szerint Magyarország számára Románia immár két egymást követő évben is a második legfontosabb kereskedelmi partner. Közölte, hogy Romániában 11 500 vállalat működik magyar tőkével, míg Magyarországon 6 ezer román tőkével rendelkező vállalat fejti ki tevékenységét. A két ország kereskedelmi mérlegének Románia szemszögéből való kiegyensúlyozása érdekében a felek megállapodtak, hogy Budapesten román–magyar kereskedelmi kamara létesül – mondta a román külügyminiszter.
Martonyi János hétfőn este találkozott Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével is, Magyarország támogatásáról biztosítva a romániai magyarságot. A megbeszélést követően az RMDSZ elnöke elmondta: tájékoztatta a magyar külügyminisztert arról, hogy a következő időszakban milyen kihívásokkal kell szembenéznie a romániai magyarságnak.
A magyar diplomácia vezetője hétfő este megnyitotta Bukarestben a 140 éve Kolozsváron született Bánffy Miklós művész és politikus emlékének szentelt – Budapesten már bemutatott – kiállítást a bukaresti magyar nagykövetség és a Balassi Intézet bukaresti kulturális központja szervezésében.
Szabadság (Kolozsvár),

Nevezzük akár Székelyföldnek akár Mureşul Superiornak, szükség van rá
Csakis a történelmi régióknak és azon belül egy különleges státust élvező Székelyföldnek van létjogosultsága Romániában – szögezte le kedden Smaranda Enache, a marosvásárhelyi székhelyű Pro Európa Liga (PEL) társelnöke.
Mint mondta, egyetlen európai ország sincs, ahol a hatalom olyan semmitmondóan elnevezett, mesterséges régiókat kreált volna, mint például a közép-romániai, eszaknyugati vagy délkeleti övezetek. „Ha az utca emberét arról kérdezett, hogy kik alkotják a délnyugati vagy északkeleti fejlesztési régiót, és melyik város a székhelye, szinte senki nem tudja. De ha Erdélyről, Bánságról, Olténiáról, Havasalföldről, Dobrudzsáról vagy Moldváról beszélsz, mindenki tudja, miről van szó. Ezen azoknak is el kellene gondolkozniuk, akik az ország új közigazgatási felosztásán fáradoznak” – fejtette ki az emberjogvédelmi liga vezetője.
Szerinte a történelmi régiók újjáalakításának az lenne a nagy előnye, hogy valamennyi térség földrajzilag is, történelmileg is jól behatárolható, gazdaságilag és az infrastruktúra szempontjából egységes, és nem utolsósorban lakói erős identitástudattal rendelkeznek. Enache hozzátette: a történelmi régiók keretében fel lehetne számolni az 1968-ban létesített megyéket. Helyüket a kisrégiók vennék át, mint például Bukovina Moldva keretében vagy a Székelyföld, a történelmi Máramaros vagy a Mócvidék az erdélyi övezet határain belül. Dél-tiroli mintára a Székelyföldnek sajátos státust kellene biztosítani. Ha a térség román lakóinak nem tetszik az elnevezés, saját nyelvükön akár Mureşul Superiornak is hívhatnák; ugyanez a gyakorlat Dél-Tirolban is, amelyet az olaszok egészen másként, a térség legnagyobb folyóvizéről neveznek Alto Adigénak.
„A Székelyföld feldarabolásával vagy beolvasztásával egy nagyobb, román többségű régióba, a kormány legalább három, a kisebbségeket és nyelvüket védő nemzetközi egyezséget sértene meg” – figyelmeztetett Smaranda Enache. Közülük az egyik tételesen is kimondja, hogy az Európai Unió országaiban tilos a kisebbségek által hagyományosan és jelentős számban lakott területek határait az érintett lakosság beleegyezése nélkül módosítani. A PEL társelnöke álproblémának véli a három székely megye gazdasági erejének megkérdőjelezését. Szintén dél-tiroli példával élve, Smaranda Enache emlékeztetett, hogy az ’50-es években az Olaszországhoz csatolt volt Osztrák-Magyar Monarchia területe az egyik legszegényebb térségnek számított. Önállósulásának kiharcolása után viszont az ország és egyben Európa egyik leggazdagabb vidékévé nőtte ki magát.
Március 10.: jogos, de nem hasznos
Törvényes, jogos, de nem feltétlenül hasznos és időszerű a március 10-re meghirdetett marosvásárhelyi autonómiatüntetés – vélekedett a rendezvényről Smaranda Enache. A Pro Európa Liga társelnöke szerint a szervezők nem a legszerencsésebb alkalmat választották a székelység követeléseinek kifejezésére. „A tüntetés okot ad különböző spekulációkra és feszültséggerjesztésre. Főként olyanok részéről, akik a Kárpátokon túl élnek, és nem ismerik az erdélyi realitást” – fejtette ki Smaranda Enache.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro,

Amikor eljött a mesélés ideje...- Cseke Gábor olvasónaplója
Próbálom magamban eldönteni, miként is olvassam Gagyi József legújabb könyvét (Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam. Beszélgetések Balogh Pállal. Emberek – életek sorozat, 1. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012): tudományos munkaként? irodalomként? vagy egyszerűen csak olvasmányként, mert hogy terjedelmessége (közel 400 lap) ellenére erősen jól olvastatja magát. Hogy is ne: egy sokat tapasztalt, érdekes személyiségű, öntörvényűen gondolkodó, röghöz kötöttségében is nyitott falusi ember mesél benne életéről, falujáról, családjáról, gondolatairól, álmairól és megvalósításairól, kételyeiről, hitéről... És még mennyi mindenről, ami egyszer valamiképpen emberközelbe került vele.
Hiába a szerzői konfesszió a könyv élén, alapvetően úgy érzem, maga a szerző is tanácstalan műve definiálását illetően. Nem tudja pontosan, hová is tegye - s mindenekelőtt azért, mert nem az lett belőle, amit kezdetben elképzelt, amikor a megíráshoz szükséges első beszélgetést sikerült nyélbe ütni.
Szándékok és eredmények: bármilyen sikerült alkotásnál is ritka, hogy tökéletesen fedjék egymást. Ez nem minősítés, viszont ténykérdés. Az írónak elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy tervbe vett, elképzelt művét alkotás közben annak sajátos, belső logikája szerint alakítsa, s ha a helyzet megkívánja, akár módosítson is eredeti elképzelésén, választott eszközein.
Gagyi József részletekbe menően, a higgadtan vizsgálódó társadalomtudós rigorózusságával rögzíti a könyv keletkezéstörténetét, a menet közben végrehajtott, pillanat szülte korrekciók indoklását. Pedig nem lehet azt állítani, hogy alanya kiválasztásakor ne lett volna eléggé körültekintő: az ismerkedéstől a kapacitálásig hosszú hónapok teltek el, s Gagyi igazából csak akkor tudott meggyőződni választása helyességéről, amikor nagy sokára - valahára - beindultak a tervezett beszélgetések.
Már maga ez a pillanat megrázó történethez kötődik; Gagyi József hűvösen, távolságtartóan írja le, de a tényanyag kellően drámai: Balogh Pál tulajdonképpen akkor hajlandó nekikezdeni életútja felidézésének, amikor nincs más kiútja - egy orvosi műhiba folytán mindkét lábára lebénul, s az addigi dolgos, a munka megszállottjaként élő idős embernek nem marad egyéb elfoglaltsága, mint vendége előtt szerre elszámolni az emlékeivel. És akkor meg is teszi ugyan, de mindvégig csak a maga módján. A szerző pedig - kényszerűségből - ehhez igazítja riporteri státusát: képtelen célirányosan kérdezni, hagyja a beszélőt érvényesülni, gondolatai nyomán csapongani, csak nagy néha, egy-egy félig éber, utaló, már-már mellékes apropóval terelné vissza Pali bácsit a fősodorhoz; mikor sikerül, mikor nem. De ez mind nem baj, már nem az, mert Gagyi József a kényszerből szükségszerűséget kovácsolt magának, hiszen úgy is tudta: a beszélgetés megszerkesztésének végső kulcsa mindenképpen az ő kezében marad; ami nem azt jelenti, hogy azt és úgy ír majd meg a sok-sok találkozás során elmondott élettörténetből, ahogy és ami neki tetszik. Ez a könyv egy pillanatra sem kívánt pusztán ürügy vagy csak egyszerű kiindulópont lenni egy önálló alkotói konstrukcióhoz. Hű krónikának, tanúságnak megfelelően minden ízében a pontosságot, a hitelességet, a teljességet, a mélységet célozza meg.
Gagyi József, sejtésem szerint, a különös élettapasztalatnak megjelenítési formát adva, mindvégig egyik lábáról a másikra áll, és végül maga sem tudja eldönteni, hogy melyik minőségét vállalja fel elsődlegesen: a társadalomtudósét, vagy az íróét. Igaz, hogy íróként már jó ideje háttérbe vonult, és bár gyakori közlései, rendszeresen megjelenő újabb és újabb könyvei nincsenek híjával a szépírói kvalitásoknak, helyenként maguk az írói módszerek is ki-kiütköznek a részletekben, mégis elsősorban tudományos munkáknak tekinthetők. Azzá teszi őket a szerző fő igyekezete, hogy írásainak szemlélete mindenben megfeleljen a szakszerűség követelményeinek.
Ez a kettősség most igen pregnánsan kidomborodik Balogh Pál élettörténetében: az a Gagyi József, aki megírta A krízis éve 1949-et, az Örökített székelykapuk-at, a Földbontók, földfosztók, gyarapodók-at, a Fejezetek Románia 20. századi társadalomtörténetébőlt, az Amire vágyunk, amitől félünk, amit remélünk-et, e monografikus ölelésű, jelentős tanulmánygyűjteményeket, és aki didaktikai munkájában is a tudományos ihletettség híve, a nyolcvan esztendős, a Csíkfalva községhez tartozó jobbágyfalvi parasztember életvallomása előtt váratlanul elbizonytalanodik. Azt nem állíthatom, hogy oda dobja a lovak közé a gyeplőt, de azzal, hogy az életrajzi prospekciónak még csak eleje van, és azon túl csak egy bizonytalanba vesző, sok-sok további kérdőjelt generáló "végtelen vége", Gagyi József számomra azt sugallja, hogy valamiért elodázza a végső döntést: nem zárja le Balogh Pál vallomását, addig feszíti a húrt, ameddig lehet, ameddig úgy érezheti, hogy beszélgetőtársa kimerítette a lelkileg-szellemileg egy életen át magába gyűjtött életbölcsesség hozamát.
"2011 októberében, egy évvel a beszélgetések elkezdése után, az addig lejegyzett anyagból kezdtem el dolgozni ezen az első összeállításon. Ez a rögzített beszélgetések mintegy kétharmadának az anyagából készült. Nem szeretném és nem lehet lezárni a beszélgetések sorozatát mindaddig, amíg erre újra és újra lehetőség adódik: mindkét beszélgető fél jónak látja, hogy beszélgessenek, és erre keresik az alkalmat. Tehát újabb és újabb hangfelvételek készülnek, és az első összeállítás után egy második, harmadik elkészítését is lehetségesnek látom. Ez egyben egy kiváló, a szakértő kifogásokat elhárító mentő körülmény is: ez a munka nincs még befejezve, sőt, nem is látni a végét - nem lehet egy lezárt kutatás első feldolgozásaként tekinteni rá, nem lehet ekként értékelni. Ez is indokolja, hogy a szöveget, ezt a könyvet inkább irodalmi feldolgozásnak, irodalmi biográfiának vagy az egyéni sorson keresztül a társadalmi változásokat bemutató szociográfiának tekintsük, akként kezeljük."
A fenti idézet elemző magyarázatnak tűnik, de annál jóval több: a köztes helyzet tudatos felvállalása. Gagyi József tisztán látja, hogy a sorstól rárótt feladatnak tesz eleget ezzel a könyvvel - továbbá az esetleges folytatásokkal -, hogy minden szempontból kimerje annak a kútnak a vizét, amely immár adakozóan kínálja magát. Ameddig kínálhatja... Az a tény, hogy Balogh Pál esetében véglegesen eljött a mesélés ideje, a jobbágyfalviak elismert ceremóniamestere adottságait - jól fogalmazó-szintetizáló készségét - ezúttal a tanúság szolgálatába állítja; felmondott életével egyúttal hitet téve amellett is, hogy miként zajlott az elmúlt század utolsó két harmadában faluközösségének élete, miként alakult a sorsa.
A gyakorlatilag magyar (rajtuk kívül kis számban romák lakják) többségű faluban érdekes módon jelentkezett - s némileg jelentkezik ma is - kisebbség—többség viszonya: mindenekelőtt vallási alapon. A falu lakossága ugyanis az unitárius, a katolikus, református és ortodox templomok kisugárzása között oszlik meg. Érdekes, egyúttal hiteles emlékei vannak az együttélésről Pali bácsinak: szerinte az emberek közti "meg nem értés–megértés" dolgában nagy szerepet játszanak a vallási vezetők. Egy jobbágyfalvi, egykori katolikus pap példájával illusztrálja, hogy az ellenségeskedés nem is annyira az ördög, mint az ember műve:
"Az a plébános úr nagyon fogta az ő híveit. Volt olyan szegény család, hogy például voltak bizony olyan szegény esztendők, hogy nem volt tavaszon, nyáron búzájuk. A katolikus egyháznak sok földje volt, sok búza, amit kapott. S volt úgy, hogy úgy adott egy más felekezetű szegény asszonynak, ha átáll katolikusnak.
Érti? Ennyire.
A hívei pogányoknak hívták a reformátusokat s az unitáriusokat. Voltak azok az idős asszonyok, annyira bemagoltatták velük a katolicizmust - ugye, ott a sok szobor, Mária-szobor, Antal-szobor, kicsi Anti s nagy Anti, annyi szobor van, hogy csak addig láttak. Sokszor húsvétban két öntözés volt. A legények ittak, mulattak, reformátusok, unitáriusok külön. A népházunk ott volt, ahol a reformátusoknak, unitáriusoknak volt a templomuk, ott künn pedig a katolikusoknak. Mikor összetalálkozott az az ifjúság, akkor összeverekedtek.
...Volt, hogy bicsokra kerültek, elvágták egymást, s ilyesmi. Például volt olyan, hogy katolikus leányhoz ha ment az unitárius, képes volt az apja, hogy letiltsa.
Mind süketek voltak.
Aztán jött egy tanító, Kis Jóska a katolikusoknak, az megváltoztatta; azután már megtörött a jég. Kezdett színdarabokat tanítani, összehívta a katolikusokat is, a reformátusokat, unitáriusokat; a fiataloknak, akik odavalók voltak, tanított színdarabot, dalárdát, sportolást szervezett; kivette a papoknak a kezéből az ifjúságot, ügyes tanító bácsi volt...
Aztán kinyílt az esze a népnek, tágult. De most is azt mondom, sokat csinál a papság. Most is inkább a népnek, ha kihirdeti, hogy március tizenötödikére vagy más ünnepre vagy egy megemlékezésre gyűljenek össze, többet ér, mint ha egy faluból a legelső osztályú szónok vagy tekintélyes ember szólna. Persze, ha olyan a pap, s a hívek, hogy elismerik a papnak a tevékenységét."
Jó példaként említi a halottak napi ökumenikus összefogást, amikor is a felekezetek papjai mind jelen vannak, közösen rendezik az emlékezést, de a veszélyt is látja: ha a vezetőik ennek ellenére nem fognak igazán össze, "érzékenykednek" egymással szemben, akkor ismét csak eltávolodnak egymástól a felekezetek.
A tolerancia, a faluközösség életéhez viszonyuló empátia nem csak vallási téren meghatározó – hangzik tovább a tanulság. Balogh Pál emlékei ismételten rávilágítanak, hogy akár a kollektivista szellemű évtizedekben, akár a rendszerváltás után a közösségi érdekek mentén következetesen gondolkozók jelentették a jobbágyfalviak számára az igazi tekintélyt. Ezért volt népszerű Pali bácsi is minden időkben: mind a népi demokráciában, mind a Ceausescu utáni többpárti rendszerben. Az ő igazodását elsősorban az igazságosság, a méltányosság szempontjai határozták meg - ha közmunkáról, ha földosztásról, ha húsvéti hagyományszervezésről vagy temetési búcsúztatásról volt szó. Igen jellemzőnek érzem a rendszerváltás előtti évtizedek kisebbségi helyzetére nézve azt a fajta "kettős könyvelést", amit a legalsóbb szinteken a helyi vezetők - nem kimondottan önvédelmi szándékból - szinte kötelezően és a lakosság megelégedésére végeztek, s amelynek jeleiről az emlékező lépten-nyomon beszámol.
A falusi húsvéti öntözés hagyományára emlékezve, Balogh Pál az alábbi érdekes tanúsággal szolgál:
"Sok szép dolog volt, na, szép dolog volt. Most azon csodálkozom, húsvéti közös öntözés se volt mióta. Tamás, ugye, a sok fiatalt hazaengedte húsvétra. Ő volt pedig a Nirajul elnöke, és akkor nem végeztük el az öntözést egy nap, mert nagy volt a falu, csak két nap. Első nap egyik felét jártuk el, s másodnapján a másik felét. Gondoltuk, nem lesz fiatalság, mert kell menjenek munkába. Hát az egész fiatalság ott volt. Az egész fiatalság.
Egyszer lemegyek Szeredába, ott volt a Huszár vendéglő, elmegyek be, igyak meg egy üveg sört, melegem volt. Bemegyek, hát ahogy visszanézek, látom, ott van Tamás, a Nirajul elnöke valakivel, valami ismerősével, nem ismertem. Köszönök. Azt mondja: „Balogh bácsi, jöjjön, foglaljon helyet!" Ha már odamentem, vittem egy-egy üveg sört, leültünk, s beszélgettünk. Akkor vettem észre, hogy valami párttitkár volt a városból kijőve.
S mondom neki (éppen húsvét után volt): „Erősen jó volt, a fiatalok milyen sokan eljöttek." Akkor mondta annak a másiknak: „Az a helyzet, hogy falun vannak, s ez régi hagyomány, sokan vannak, hiába tiltom el, hiába fogom őket, hogy jöjjenek be dolgozni. Vagy elszöknek, vagy elmennek egy-két házhoz öntözni, s úgy jönnek be részegen. Ott vannak a gépek, egyiknek levágja a karját, másiknak más baja esik. Baleset. Ez hiányzik? Nem hiányzik. S azt mondtam nekik: »Elengedlek, de akkor szombaton kipótoljátok.« S azt mondták: »Kipótoljuk.« Meg volt oldva a munka."
Úgyhogy nagyon ügyes volt Tamás. Aztán megdicsértem. Mondom: „Na, ezt nem gondoltam, elvtárs, hogy maga így meg tudja a fiatalságot győzni, hát itt volt az egész fiatalság." Szóval innét nagyon sokan dolgoztak a Nirajulban. S mind itt voltak az öntözőbe', ha itt volt nálunk öntözés.
... Csak azért kellett fogadalmat tenni, hogy a rendet fenntartjuk. Nem lesz verekedés, valamilyen összetűzések, vagy rongálás, vita, ehhez hasonló. Azt se szabták meg, hogy hova megyünk, azt se, hogy mit éneklünk, azt se, hogy ki muzsikál nekünk, azt se, hogy meddig tart, semmit. Mert a rendőrségnek is örökké tettünk fenyőfát. Az állatorvosnak tettünk fenyőt... Az orvosnak tettünk fenyőfát. A néptanácselnöknek tettünk fenyőfát. Ezek mind elvárták, üzenték, hogy, mikor öntözünk, menjünk fel hozzájuk."
A Balogh Pál-félék (és bár ritka jószág volt szülőföldjén, de azért távolról sem volt egyedül!) láthatóan elvetették a dogmatikus gondolkodás gyakorlatát: mindent úgy intéztek, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen; vagy ne legyen túl rossz. A felülről érkezett társadalmi sokkokat igyekeztek mindenféle trükkel, áttétellel enyhíteni, s ha lehetett, akár semlegesíteni is. (Ahogy Pali bácsi több ízben is megjegyzi, beszélgetés közben: "Annak ellenére, hogy a hetvenes években nagy kollektív volt, olyan öntözéseket lefacsartunk, uram, hogy... Nem úgy, mint most. Most szabad... [A karácsonyt.] Nem tiltották egyáltalán, esetleg az volt a baj, ha a pap amolyant prédikált, és valaki elárulta.") A legpregnánsabban viszont az a hitvallás fejezi ki Pali bácsi nyitott gondolkodását, ahogyan a vallásfelekezetek sokféleségéhez örök életében viszonyult:
"Sokszor elmondtam a katolikus plébánosnak is, a szeredainak, mikor vacsorát adtunk volt nekik; ökumenikus istentisztelet volt, ő tartotta, s én fogadtam itt vacsorával. Mondom: „Né, plébános úr, nekem van egy meglátásom: én szeretem az én vallásomat, s tisztelem a másét, egyszer szegezzük le. A másik, hogy imádkozzuk a Mi Atyánkot, pontosan maguk is úgy mondják, mint mi, maguk is úgy tanítják, a plébános úr is, mint a mi papunk. A prédikációt felfogás szerint mondják; a Bibliából veszik ki az alappillért, kit milyen talentummal az Isten felruházott, olyan talentummal adja át a híveknek, hogy művelje a lelkivilágukat. A híveknek a lelkivilága olyan, mint egy szántóterület." Ha jól megművelik azt a földet, bármit vetnek belé, megterem. A pap is megműveli a lelkivilágát a hívő embernek, aki odajár. Ahogy hirdeti, az Istent bármilyen formában prédikálja, az a talaj beveszi, mert meg van művelve. ... Az egyhívőket nem bírom, mert ők magukat kiemelik, s senki se jó, csak ők. Nem látják be azt, hogy ember hiba nélkül nincs, a bűn bocsánat nélkül nem bocsátható meg. Azt hiszik, hogy ők nem vétkeztek..."
A mindent kizáró kérkedés, a fundamentalista gondolkodás eredendően idegen a jobbágyfalvi közösségtől, amennyiben jó irányban befolyásolják őket. Ezért a mindenkori hatóságok, vezetők szerepe akár meghatározó is lehet; és bár Balogh Pál nem nevezhető kimondottan a falu egykori vezető emberének, a jobbágyfalviak életében mégis olyan kulcsfeladatokat látott el, amik meghatározóak voltak a helybeliek életére: volt földmérő bizottsági tag, falusi őrszolgálatot végzett, a futballcsapatban játszott, a színjátszó körben a hősszerelmes szerepeket nagy megjelenítő erővel ábrázolta, a húsvéti ünnepségsorozat "királyi" pálcáját viselte, volt unitárius gondnok, két ízben a helyi tanácsnak is tagja. Pedig lényegében ő sem különbözött a többi jobbágyfalvi embertől - ugyanúgy megitta a magáét, s ha úgy adódott, mértékkel a közöshöz is hozzányúlt, hiszen az a "miénk", megadta a királynak azt, ami a királyé, de nem élősködött a közösségen, nem volt demagóg.
Egy, a könyv piacra kerülését megelőző olvasótalálkozón Gagyi József a jelenlévőknek elmondta volt, hogy még a kezdet kezdetén, amikor a falu életéről életszerűen referálni tudó alanyokkal próbálkozott, szóba került egy közlékeny hivatalnok is, aki huzamosabb időn át felülről, a falu vezetésének szintjéről látta és ismerte a társadalmi mozgásokat, az események miértjét és mikéntjét. A szerző végül mégis Pali bácsi mellett kötött ki, mert a másik túlságosan gyakran és szeszélyesen cenzúrázta saját magát, korábban elmondott szavait részben megmásította, megszűrte, a tükörben látszó képet tartotta fontosnak az eredeti tanulságnál. Magam is úgy érzem, hogy egy következetesen szerepjátszó, minden kurzushoz igazodó ember torz és hiányos rajzát adhatta volna faluja mindennapjainak, túl sok energiát pazarolt volna az önigazolásra és az önfényezésre. Jó, hogy ez Balogh Pál esetében nem következett be.
A könyv hőséül - aki egyben a történet alfája és omegája - szolgáló Balogh Pálról keresve se találhatni jobb (ön)jellemzést, mint amit a könyv hátlapja kiemelten közvetít:
"Nekem olyan természetem volt, hogy én örökké szerettem menni, szerettem dolgozni, én szerettem viccelődni, én szerettem leülni valakivel meginni egy pohár bort, nem annyit, hogy ittas legyek, hanem amellett elbeszélgetni. Elmenni a templomba, elmenni gyűlésbe, ide-oda. Ez volt nekem, itt találtam fel magamat. Én, mikor kimentem a mezőre, itthon elrendeztem holmit, senki olyan boldog nem volt, mint én. Magamnak beosztottam a munkát, ha elfáradtam, leültem, mikor megpihentem, folytattam tovább. Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam."
Az utolsó, általam kiemelt mondat is szerencsésen sűríti magába Pali bácsi szabadságszeretetét. Kár, hogy címként már lekörözte volt egy nem kevésbé remek román film (Când vreau să fluier, fluier - Amikor fütyölni akarok, fütyölök / rendező: Florin Şerban), amely így már-már szállóigévé vált, mire Balogh Pál története – a maga hasonló vétetésű címével - napvilágot látott.
Csíkszereda, 2013. február 17.
Gagyi József kommentárja:
Kísérletképpen összeállítottam ezt a könyvet...
Igaza van Cseke Gábornak, köszönöm neki a lényeget megragadó megfogalmazást: eljött a mesélés ideje, de még nem érkezett el a megírás ideje.
És mégis jelezni kell, jelezni kellett könyvvé szerkesztett történetekkel, hogy mi az, amiről szó szót követ, immár évek óra, amiről két ember sokat és jókedvvel beszélget, és ami egy családi—emberi sors, egy falu, egy korszak valóságába enged belelátni.
Igen egyszerű helyzet az, ami újabb és újabb rögzített beszélgetéseket eredményez: hetente-kéthetente, pihenésképpen kilátogatok a Nyárád-menti Jobbágyfalvára, ahol már vár Pali bácsi (de mostanában a feleségével, Vilma nénivel is egyre többet beszélgetünk, csak azokat nem rögzítem - még...). Régebb telefonáltam: hogy van Pali bácsi, nem zavarok? Aztán lebeszéltek erről: a tanár úr ne mind telefonáljon, hanem jöjjön, mert nem zavar. Ha kismértékben is (bár ki tudja?) része lettem az életüknek. Akár, talán, mint a szomszéd utcabeliek, a még élő kortársak: ha arra járnak és van idejük, akkor benéznek, elbeszélgetnek. Mert sok a közös emlék, amelyik újra és újra megosztva él tovább, és mert kiszámíthatatlan, hogy ez még meddig lehetséges, hiszen nem tudni, kit mikor szólítanak el ebből a földi árnyékvilágból.
És kísérletképpen, bár nem érkezett még el a megírás ideje, összeállítottam ezt a könyvet. Utána elvittem a megszerkesztett kéziratot Pali bácsinak, nézze meg, egyetért-e azzal, ami belekerült. Nem nézte meg, és egyetértett. Megnézte viszont a leánya, unokája, és húzásokat javasoltak. Ami meg is történt. Meg fényképeket készítettek, úgy ahogy illik: Pali bácsi ünnepibe felöltözve, a kerekes székébe felültetve, kalappal a fején. Ez a kép került a könyv hátlapjára.
Majd a kinyomtatott példányt is elvittem Pali bácsinak, és megkértem, hogy a könyvvásári bemutatóra üzenjen. Meg is tette, a bemutatón be is játszottam, és ide illesztem, érvként: míg ezek a mesék születnek, addig talán fontosabb, hogy ezeket összegyűjtsem.
Pali bácsi, ha van egy ilyen könyv, és összegyűlnek, hogy a könyvet, úgy ahogy egy gyerek amikor megszületik, megünnepeljék, ennek a neve könyvbemutató, ha Pali bácsi ott volna, mit mondana, miért kell ezt a könyvet megbecsülni, elolvasni?
„Ugye, az én felfogásom szerint, ez egy valóságos történet. Nem innét-amonnat kapott véleményekből alakították ki, fűszerezve, ezt a könyvet, hogy tetszedjék valakinek vagy valami, hanem valóságos, amit leéltem, gyerekkoromtól, mostanáig, az van benne. Úgy hogy ehhez se tenni, s elvenni, esetleg ami helytelen gondolkodás, nem találnak a mondatok, egy szakember igenis meg tudja állapítani, hogy ezt anuláljuk, mert nem jön ki jól."
Pali bácsi mit gondol, ebben a könyvben olyan, hogy tíz év múlva, ötven év múlva is érdekes lesz, van-e?
„Hát hogyne volna. Ugye a mai fiatal nem, esetleg az olyan típusúak, amelyikek szeretik ezt a, hogy is mondják, életgyakorlatot, hogy egy életkorban mi megy végig, egy falusi embernek, mert átlagban az, arról szól, egy életen keresztül, hol kezdi meg, hol végzi, s ha megkezdi, mind ragaszkodik, hogy mi következett, úgy vágyik utána, s azért jön, hogy olvassa el, hogy lássa meg a végeredményt a gondolkozásban. Ez olyan, mind volt nálunk egy pap, Kecskésnek, aki Vásárhelyen van, az apja, esperes, annak az apja, szépen prédikált erősen. S mondom, tiszteletes úr, pénztáros voltam, maga olyan szépen prédikál, akinek füle volt az hallhatta, s maga mért csak annyira prédikál? S tudja mit mondok, Pali bácsi, a prédikációt akkor kell megszakítani, mikor a nép legjobban óhajtja, hogy még, még, még. Mert akkor következőleg várja a folytatást. Soha nem felejtem el. S valahol igazat mondott."
Szóval azt mondja, hogy lesz még egy könyv, kell folytatni ezt?
„Nem, arra mondtam, hogy aki ezt olvassa, s így folytatódik, hogy gyerekkoromtól milyen voltam, satöbbi, várja, hogy ennek milyen lesz a végeredménye. Így gondolom el. Hát mindenesetre köszönettel vagyok a tanár úrnak ilyen értelemben, mert ugye habár az élet tovaszállt, de ez megmarad. Ez megmarad. Aztán aki akarja, olvassa, hanem pedig megtörténhetik, hogy olyan polcra kerül, hogy a por belepi, megsemmisül, mert minden a végtelenig nem tart."
Pali bácsi, a mérleg hogy áll, elégedett azzal, amit az életben sikerült elérni?
„Elégedett vagyok. A legjobban annak örvendek, hogy jókeddvel csináltam mindent. Volt amikor el voltam szontyolodva valamiért, de hála Istennek állatkárom nem volt, hogy megsemmisüljön állatom s el kelljen temetni, egy-egy borjú esetleg úgy született, az csekély volt, és a másik helyzet az, hogy örvendtem, ha kimentem a határra, hogy a verejtékem után milyen jó termés mutatkozik.
Boldog voltam.
A másik boldogság az volt, hogy a gyerekek, négy gyerek volt, jól viselkedtek. Nem hoztak szégyent, hogy jött az iskolából, s halljam, hogy ilyen volt a leányod, s olyan volt a fiad. Ez örökké csak dicsőség, mert semmit róluk soha nem hallottam. Se a tanárjaiktól, akik tanították, sem pedig a népektől, hogy úgy viselkedtek az úton, ne köszöntek volna, vagy ehhez hasonló."
Pali bácsi, a piros csuporral mi a helyzet? Az hozzájárult a boldogságához?
„Hát hozzájárult a piros csupor, mert ez volt az alaptermészetem, hogy sokat dolgoztam, inni nem szoktam, de minden reggel azzal a piros csuporral kelletett. Egészséges voltam, felkeltem, enni dobtam az állatoknak, valami kórét bétettem nyáron, mondjuk egy villa takarmányt vagy két villával, akkor lementem a pincébe, ügyesen megszívtam a slaggal a kicsi csészét, bémentem a konyhába, megittam, na estéről maradott valami mártalék, ez az, a kenyeret megmártottam, befaltam, kimentem az állatokhoz s én bé nem jöttem addig, amíg nem itattam. Pucolgattam őket, megmostam a farkukat, figyelgettem, ha kidobják a takarmányt, dobjam vissza. Ott találtam fel magamat.
A disznóknak, na voltak disznók, azoknak zöldet dobtam, s kukoricát tettem, csak annyit, hogy nehogy kiverjék, annyit tettem csak, s azután még töltöttem, ne vesztegessenek.
Ez volt nekem a természetem.
Kimentem a határra, oda vittem, mondtam magának, vizet nem sokat vittem. Mondtam magának, töltöttem belé egy kétlitres flakonba egy ennyi bort (mutatja: egynegyedig), s azt meg vízzel, s odakint elástam a földbe vagy egy árnyékos helyre, s nekem az elég volt egy napra. Mikor megszomjaztam ittam, a szomjamat is oltottam, viszont a kedvem is jött. Aztán akkor még ment a menet, itt ott fütyölgettek, énekelgettek, aztán én is belekapcsolódtam egymagamban, s jobban vágott a kasza. Mert ha valamit jókeddvel csinálsz, eredményesebb a munka, mint ha valaki sír s úgy kapál, az már nem munka. Úgy hogy én ezért hálás vagyok a Jóistennek, a szép családomért, úgy hogy boldog vagyok, ilyen értelemben, akármikor jön a vég, tudom hogy így hagytam hátra. Veszekedés vagy kellemetlenség a családban nem volt, hogy minket kacagjon valaki, hogy így éltük az életet, veszekedtünk vagy ehhez hasonló, hogy hallják a szánkat, átkozódás s ilyesmi nem volt. S ez pedig sokat tesz, hogy ilyen volt ez a nyolcvankét év, jelen pillanatban.
Aztán hogy még mennyi van hátra, a Jóisten tudja.
Már nem tud olyan kellemes lenni, csak annak örvendek, hogy az eszem megvan, hogy ha kell valami, akkor tudok kérni, vagy ha valami olyan van megmondani, nem mint az aki nem tud semmit mondani. Mint ahogy mondtam magának, az a szentmártoni ember, akinek a hangszála elment, szerencsétlennek, elgondolom, milyen bánatos lehet annak az élete, mind egy csutkó, hogy se menni, se beszélni.
A Jóisten mindenkit őrözzön meg.
Nekem olyan jutott, kereszt, hogy elviselhető, s el kéne viselni, ha a nehezebb volna, el kellene viselni. Mert az Isten az embert megteremtette, s mikor megteremtette, abban a helyben már a kicsi keresztet a vállára tette. S aztán ahogy fejlődött, úgy a kereszt is nőtt utána. S azért tisztelem az erdőt, sok mondja, hogy erdő, s vágom, s ilyen érték, olyan érték, úgy meg kellene becsülni. Az tiszta levegőt ad, aki sétál benne, feltalálja magát, azt hiszi, mennyországban van. És a másik, hogy meleget ad télen, bölcsőt ad, amiben ringassák az embert, s koporsót is ad. Úgy hogy értékes az erdő, az én felfogásom szerint. Úgy hogy tudom, a természet; a vadrózsáról is sok azt mondja, ilyen rózsa, s a nadrágomhoz ragad, s megszúrja a kezemet.
Hát olyan helyt fogja meg, hogy ne szúrja meg.
Pálcai bácsinak, akiről mondtam, hogy kibontotta a karikákat, hogy nem ilyent kell fiam csinálni, hogy az őz keresztül bújik rajta, neki volt egy szőlője, ahol Csaba Leventének, s azon felül Robinak van a kicsi ház, na azon túl, abban a homlokban van egy ház. Na ott volt ennek a Pálcai bácsinak nyolcszáz tő szőlője. De finom fajta szőlője. Körbe bé volt kerítve folyó rózsafával!
Az milyen gyönyörű volt!
Egyik mikor elvirágzott, virágzott a másik. Az tavasztól késő őszig, amíg hóharmat lett, az tiszta virág volt.
Aztán hordták a takarmányt be onnét a hegyről, úgy mondjuk Orotvány, ott ahol Lórándnak van az istálló, az magánterület volt, hozták be a takarmányt, s az a rózsafa ahogy kihajlott, a takarmányt persze húzta le, ha szélyesre rakta a szekeret. Aztán sok ember ütötte villával, hogy a fene egye meg, aki oda ültette, hogy mennyi takarmányt lehúzott, s így s úgy, s a másik azt mondta, rakd keskenyre a szekeret, azt ne üsd meg, mert az a boldogság!
S aki ültette, azt a Jóisten éltesse sokáig, hogy ültessen máskor is.
Rakd keskenyebbre a szekeret, hogy ne húzza le a takarmányt!
Szépen be kellett fogja a száját, s hallgasson. S igaza volt!"
Csíkszereda, 2013. február 18.
Maszol.ro,

„Kis fejlesztési régiók létrehozása lenne ideális”
Tamás Sándor, a Közép Régió Regionális Fejlesztési Bizottságának elnöke, Kovászna megyei tanácselnök szerdán Nagyszebenben kijelentette, a kisebb régiók alapításának az ötletét támogatja, melyekben „ugyanolyan szinten álló megyéket” vonnának össze.
Tamás Sándor szerdán részt vett a Közép Régió Regionális Fejlesztési Bizottságának a Nagyszebenben tartott ülésén, és sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a régióhoz tartozó megyék „példásan” szerepeltek a projektek benyújtása, illetve ezek előkészítése és véglegesítése terén a 2007 és 2013 közötti időszakban.
„Ami a jövőt illeti, én kisebb fejlesztési régiók létrehozását támogatom, mivel számomra nem tűnik normális dolognak, hogy Vrancea megye Konstanca megyével legyen egy régióban, vagy, esetünkben, Kovászna és Fehér megyékben semmi közös nincs, azon kívül, hogy barátok vagyunk. Egyébként sem földrajzilag, sem gazdaságilag, sem más tekintetből semmi közös nincs bennünk. A kisebb, hatékonyabb fejlesztési régiók kialakítását támogatjuk, melyekben ugyanolyan szinten levő megyéket tudunk összefogni” – jelentette ki Tamás Sándor.
Hozzátette, jelenleg Szeben és Brassó megyékben az egy főre eső GDP szintje magas, míg a többi megye lemaradt.
„Példának okáért Hargita, Kovászna és Maros megyék ugyanazon a szinten vannak. Gazdasági szempontból az lenne tehát az ideális, ha kisebb fejlesztési régiókat hoznánk létre, melyekbe ugyanazon a szinten levő megyéket tömörítenénk” – fejtette ki Tamás Sándor.
Szerinte a kisebb régiók „hatékonyabbak és dinamikusabbak lennének az európai alapok lehívását illetően”.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad),

Előadás a kezdetektől napjainkig terjedő időkről
120 éves az aradi ereklyemúzeum
Kedden délután estébe nyúló előadást tartott Puskel Péter helytörténész az aradi ereklyemúzeum létrejöttének 120. évfordulója kapcsán.
Szokatlan helyszínen, a Kultúrpalota egyik – a szimfonikus zenekar által próbateremnek használt – helységében, arra számítva, hogy az előadás után alkalom nyílik a történelmi múzeum meglátogatására. Erre azonban az idő elhúzódása miatt már nem kerülhetett sor.
Az előadás ismertetése előtt engedtessék meg, hogy elmondjak egy személyes élményt.
1990 tavaszán, pár hónappal a romániai fordulat után egy magyarországi (akkoriban az egyik legjelentősebbnek számító lapnál dolgozó) újságíró kereste fel az országot, s első állomása Arad volt. Alulírottnak jutott kísérésének feladata (több nyelvet beszélt, de a románt nem), és sikerült kieszközölni, hogy beengedjenek az aradi múzeum 1848-as relikviákat tartalmazó raktárába. (A kiállításon akkoriban már szinte semmi sem volt kitéve az ereklyékből). Az újságíró kolléga szinte extázisba esett a sok száz (vagy több ezer?) tárgy láttán, élményeit természetesen meg is írta. Hogy cikkeinek mekkora hatása volt a magyar közvéleményre, nem tudom, tény azonban, hogy ezek után került sor az aradi múzeum relikviagyűjteményének első külföldi kiállítására, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.
De vissza az aradi előadásra.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke bevezetőjében arról szólt, hogy a március 15. előtti periódus rendezvény-zsúfoltsága miatt csak március 5-én lehetett időpontot találni az előadás megtartására, ugyanis a tulajdonképpeni 120 éves évforduló március 15-re esik: 1893-ban ezen a napon avatták fel (a köztudatban úgy él: a színház második emeletén) az ereklyegyűjteményt.
Puskel Péter első mondataiban arról beszélt, hogy az idei esztendő nagyon gazdag évfordulókban – száz éves lesz, például, októberben a Kultúrpalota, ahova felavatása után az ereklyemúzeum költözött; áprilisban van Gárdonyi Géza, a magyar irodalom egyik nagyja születésének 150. évfordulója – személye azért is érdekes számunkra, mert rövid ideig Aradon újságíróskodott, nagyapja az aradi várbörtönben raboskodott 1848 után, és 1916-ban felkérték a Kultúrpalota igazgatói székének elfoglalására (nem fogadta el). Aztán tisztázta: az ereklyegyűjteményt nem az akkoriban még újnak számító színház, hanem a mellette lévő két bérház egyikének második emeletén nyitották meg 2000-nél több ereklyével. A város, az egész régió, de az ország számára is hatalmas eseménynek számított az ereklyegyűjtemény – tulajdonképpen az első aradi múzeum – megnyitása, hisz először kerültek nyilvánosságra, bemutatásra az 1848-hoz fűződő tárgyak, dokumentumok. Jó ideig ugyanis, a forradalom és szabadságharc 1849-es bukását követő időkben súlyos büntetés járt volna az ilyen relikviákat őrzőknek, tehát legfeljebb szűk és megbízható baráti körben tudhattak róluk.
A megnyitás utáni években az eleinte minden tudományos osztályozási szempontot nélkülöző gyűjtemény egyre gyarapodott, és 1913-ig, amikor a Kultúrpalota átadásával méltó helyre került, olyan gyűjteménnyé nőtte ki magát, amellyel legfeljebb a budapesti Nemzeti Múzeum vetekedhet.
De hogyan alakult ki egyáltalán egy ereklyemúzeum létrehozásának gondolata?
Az előadó hangsúlyozta: nem tudjuk ma sem egyértelműen egy névhez, egy emberhez kötni az ötletet. Megemlítette Szabados János aradi újságírót (később Szeged alpolgármestereként számos jelentős megvalósítás fűződik nevéhez), aki egy versében arról írt: a Fennvaló megbünteti a szabadságharcot eltiprókat. A helytörténész véleménye szerint ezzel csiholta ki – Tiszti (Reiner) Lajossal együtt (unokaöccse Európa-hírű karmester lett) – azt a szikrát, amelyből aztán a gyűjtési ötlet megszületett. A jóformán ki sem alakult ötletet felkarolták a korabeli „civilszervezetek”, a Kölcsey Egyesület, a Honvéd Egylet, az Asztalos Sándor Társaság stb. – a kovász a Kölcsey Egyesület volt –, és megindult a gyűjtőmunka, és nem csak Aradon. Kolozsváron például egy aradi származású arisztokrata, Aradon Márki Sándor történész, Jancsó Benedek stb. állt az ügy mellé, és számos, ma már kevésbé ismert személyiség. Zichy Mihály, a kor híres festője, aki inkább Oroszországban élt, két rézkarcot küldött az ügy érdekében (sokszorosításukból jelentős összeg folyt be), Ruttkayné Kossuth Lujza a kormányzó számos emléktárgyát juttatta el Aradra, Damjanichné Csernovics Emília kezdetben húsznál több személyes tárgyat adományozott a gyűjtemény számára (néhányat megőrzött, becses személyes emlékként, ezek halála után kerültek a gyűjteménybe). Az adományozók közt volt Bohus János (hatalmas birtokok tulajdonosa Világos, Zimánd környékén, aki 1848-ban az elsők között, még a törvény megszavazása előtt szabadította fel jobbágyait, a forradalom idején főispánja volt Aradnak), Bohusné Szögyény Antónia (aki a forradalom idején adományokat gyűjtött az elesett honvédok családjának, 1849-ben pedig feljegyezte német nyelvű naplójában a világosi kastélyukban a fegyverletételről folyó tárgyalásokkal kapcsolatos eseményeket – naplóját Márki Sándor találta meg és tette közzé). Kevésbé ismert név az utókor számára Lévay Henrik, a dúsgazdag, Pesten élő arisztokrata, az első állami biztosító megalapítója, aki egyrészt 200 arannyal belépett az ereklyegyűjtő egyesületbe, de talán ennél is fontosabb: a Monarchia területén mindenütt jelenlévő ügynökeit emléktárgyak felkutatásával és gyűjtésével bízta meg.
A gyűjtemény kialakulása természetesen sok-sok, ma már kevéssé ismert „kisember” névjegyét is magán viseli. Puskel Péter többükről megemlékezett. Krisztyóri János pékmesterről, az aradi iparkamara első elnökéről, Somogyi József honvéd őrnagyról (eredetileg halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték – szabadulása után Garibaldi seregében harcolt, a fogsága alatt faragott sakk-készlete révén is tartjuk számon), Dömötör Bertalan mérnökről (értékes, Kossuth által a turini száműzetésben aláírt okmányt talált a családi levéltárban), Gulya Sándorról, a katolikus gimnázium tanáráról, aki a Nemzeti dal egy 1848. március 15-én nyomtatott példányát juttatta el a gyűjteménybe, Sárossy Gyuláról, az eredetileg halálra ítélt Galsai Kovács Ernőről (elsőként rajzolta le az 1849-es aradi várat és foglyait, naplója később meg is jelent), Kossuth Lajos háziorvosáról, aki a múzeumi gyűjteménynek korbácsot adományozott stb.
Az előadó ezt követően néhány statisztikai adatot ismertetett, amelyek szerint a végül is 17 ezer körüli tárgyból, dokumentumből álló ereklyegyűjteményt 1909-ben 5500-an, 1930-ban (amikor már csak március–október között, heti négy napon volt megtekinthető) 2100-an látogatták, 1942–43-ban, a háborús években szinte csak diákok keresték fel. Az aradi ereklyemúzeumot a történelen viharai közepette sokszor átszervezték (az újabb időkben 1954-ben, ’60-ban, ’64-ben, majd az 1970-es évek közepén), míg végül alig emlékeztet az eredetire.
Előadásának végén Puskel Péter néhány, az 1848–49-es forradalommal kapcsolatos legendákban élő tévhitet cáfolt (például a sörrel való koccintás tilalma, Haynau 1850-es londoni megseprűzése – a seprűnyél egy darabja „ereklyeként” szerepel stb.), majd számos, a vértanúkhoz és a vár foglyaihoz kötődő tárgyat, dokumentumot mutatott be vetített képeken.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Antal Árpád: Erdélyi kormányt és Székelyföld autonóm fejlesztési régiót
Erdélyi regionális kormány, és Székelyföld, autonóm státusú fejlesztési régió megalakítását tartaná ideálisnak a háromszéki RMDSZ. Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester és Klárik László szenátor által bemutatott, statisztikai adatokra támaszkodó tanulmány arra mutat rá, hogy az ország regionális átszervezésekor a jelenleginél jóval kisebb – 800.000 – 1.500.000 lakosú – és gazdaságilag homogén régiókat kellene kialakítani.
Antal Árpád rámutatott, hogy 2006-ban a parlament elfogadta azt a kerettörvényt, amely megteremti a jogi keretet az ország decentralizálásához, így a dekoncentrált intézményeket át kellene adni a megyei önkormányzatoknak, a prefektúra hatásköreit drasztikusan meg kellene nyirbálni, és a jelenleginél kisebb régiókat kell létrehozni, és a fuldokló túlközpontosított államigazgatás hatásköreit pedig regionális kormányoknak kellene leosztani.
Antal Árpád szerint ez lenne az ideális változat, arra törekednek, hogy ehhez minél közelebb kerüljenek, ám a szakmai viták lehetőségét nehezíti, hogy az RMDSZ-en kívül még egyetlen romániai párt és a kormány sem készített tanulmányt arról, hogy mire alapozzák az ország regionális átszervezés szükségességét.
A szövetség szakemberei által készített elemzések pedig arra mutatnak rá, hogy a jelenlegi régiós felosztásból az ország veszített. Klárik László szerint a jelenlegi nyolc fejlesztési régió létrehozásával, valójában szőnyeg alá seperték a problémákat, azáltal, hogy gazdag és szegény megyéket egy régióba soroltak, valójában elrejtették a fejlődési különbségeket, így egy statisztikai manőverrel Románia homogénnek mutatkozott. Eközben azonban a gazdag megyék fejlődtek, a szegényebbek pedig lemaradtak. Arról kellene meggyőzni a román politikusokat, hogy az RMDSZ régióátszervezési javaslata nem jelent semmiféle veszélyt, az valójában Románia érdekét szolgálja, mondta Klárik László.
Antal Árpád elmondta, hogy sikerült statisztikai adatokat gyűjteniük, amelyek Székelyföld életképességét és gazdasági erejét mutatják. Ez szerint tavaly a megyei pénzügyi igazgatóságok által begyűjtött és a központi költségvetésbe befizetett egy főre eső összegek alapján az ország 29 megyéje az országos átlag alatt teljesít, és 12 megye teljesít a romániai átlag felett. A jól teljesítő megyék közül kilenc erdélyi, és közöttük vannak a székelyföldi megyék is, mutatott rá Antal Árpád. Hozzátette: Kovászna megye 4,4 százalékkal, Hargita megye 10,1 százalékkal és Maros megye 13,4 százalékkal teljesít az országos átlag felett.
A közkasszába való befizetések tekintetében a legrosszabbul teljesítő tíz megye között nincs egy erdélyi sem, ebből világosan kitűnik, hogy Erdély viszi a hátán az országot, és a székely megyék azok közé tartoznak amelyek előre húzzák az országot és nem fékezik azt. „Semmi okunk nincs arra, hogy kisebbségi komplexusunk legyen”, mondta Antal Árpád, aki szerint a statisztika úgy van felépítve, hogy a központosítást erősítse, hiszen a nagyvállalkozások befizetései nem jelennek meg a megyéknél, azok külön statisztikában szerepelnek, és az energetikai, távközlési, pénzügyi ágazat összes befizetése Bukarestbe csapódik le. Ez is hamis képet mutat, ezért tudják azt mondani, hogy Bukarest tartja el Erdélyt is.
A háromszéki RMDSZ által elkészített tanulmány szerint 1995 óta, romlott a helyzet a megyék fejlettsége közti különbségek tekintetében. Például az ugyanabba a fejlesztési régióba tartozó Vrancea és Konstanca megyék bruttó nemzeti terméke (GDP) között 26 százalékról 72 százalékra nőtt a különbség. Temes és Hunyad megyék között pedig 36 százalékról 63 százalékra emelkedett a különbség. A régiók között, és a régiókon belüli megyék között is látszanak különbségek, hogy a gazdagok fejlődtek, a szegényebbek pedig lemaradtak. Antal Árpád szerint az is gondot jelent, hogy a fejlesztési pólusoknak számító városok verseny nélkül kapják meg a felzárkózásra szánt pénzek nagyobbik részét. Például a Központi Fejlesztési Régióban az integrált városfejlesztési programban Szeben, Brassó és Marosvásárhely verseny nélkül megkapta a rendelkezésre álló pénzalap 80 százalékát, és a maradék 20 százalékért versenyeztek a többi városok.
Klárik László, háromszéki RMDSZ szenátor arra is rámutatott, hogy tavaly Románia GDP-jel 134 milliárd euró volt, és a Regionális Fejlesztési Alapból lehívható EU-s támogatások ennek alig 0,6 százalékát jelentették, és csak 0,2 százalékot sikerült lehívnia az országnak. Klárik László szerint több pénzbe fog kerülni a regionális átszervezés mintha száz százalékkal növelnék az uniós pénzek lehívásának hatékonyságát.
Klárik László szerint a jelenlegi régióknak nincs regionális identitásuk, hiszen Párizsban senki nem úgy mutatkozik be, hogy „a 7-es számú központi régióból származok, hanem azt mondja, hogy erdélyi vagy székelyföldi”.
Ugyanakkor sok hamis információ terjed arról is, hogy milyen elvárásai vannak az Európai Uniónak a régiókkal kapcsolatosan, hiszen a régiók közigazgatási hatáskörrel való felruházása nem uniós kötelezettség. Az viszont uniós ajánlás és a régiók kialakításának szabályzatában szerepel, hogy földrajzi és gazdasági kritériumok mellett érvényesülnie kell a történelmi és kulturális kritériumoknak is.
Antal Árpád leszögezte: a gazdasági teljesítőképességről szóló statisztikai adatoktól függetlenül, a mindenkori román kormány figyelembe kell vegye azt is, hogy az országban van hét olyan megye, ahol jelentős számú magyar közösség él, amelynek akaratát nem szabad figyelmen kívül hagyni.
„Az idei év Székelyföld számára meghatározó”, mondta Antal Árpád, aki arra kéri a szórványban, vagy számbeli kisebbségben élő magyar közösségeket, hogy ezúttal legyenek szolidárisak a székelyekkel, mert ez az átszervezés elsősorban róluk szól. Például a besztercei, vagy máramarosi magyar közösség életét nem befolyásolja olyan mértékben, mint a székelységét, hogyha közigazgatási hatáskörök kerülnek olyan régiókhoz, ahol nincsenek számbeli többségben a magyarok. Emiatt ugyanis Székelyföldön nemzetpolitikai szempontból fontos intézmények jövője foroghat kockán. Például a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumról már nem a Kovászna megyei tanács, hanem egy régiós tanács dönt. „Sok évig szolidárisak voltunk a szórványban, számbeli kisebbségben élő magyarokkal szemben, idén azt kérjük, legyenek szolidárisak velünk, a regionális átszervezés a mi jövőnkről szól”, mondta Antal Árpád.
Az elkövetkező időszakban a kevesebb megyét magába foglaló fejlesztési régiókra van szükség – mondta Tamás Sándor csütörtökön Szebenben, a Központi Fejlesztési Régió soros ülésén. A régiótanács-elnök szerint csak így lehet eredményesebben lehívni a fejlesztésre fordítható EU-s pénzforrásokat. „A legideálisabb megoldás az lenne, ha minden megye a szabad társulás elve alapján maga dönthetne, hogy kivel akar egy régióba tartozni, mert természetellenes, hogy például Vrancea megye Konstancával van egy régióban. Ugyanígy működésképtelen, hogy Kovászna mások mellett Fehér megyével alkosson egy egységet, hiszen a két megye között semmi közös kapcsolódási pont nincsen" – fogalmazott.
A Központi Fejlesztési Régió Tanácsának csütörtöki legfontosabb döntése révén a Régió Fejlesztési Ügynökség átveszi a gazdasági minisztériumtól azt a több mint 750 pályázatot, amelyeket kis- és középvállalkozók Európai Uniós pályázatokra nyújtottak be és évek óta feldolgozatlanul állnak Bukarestben. „Ezzel a döntéssel több ezer munkahely létesítése elől gördültek el az akadályok, hiszen a pályázatokat hamarabb fel tudjuk dolgozni regionális szinten, mint a fővárosban" – mondta Tamás Sándor.
Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Szőcs Levente: Demonstráció
Kétszer is nekifutottam a mondatnak: „A vasárnapra tervezett marosvásárhelyi békés autonómiatüntetés a részvételi demokrácia egyik formája, az a célja, hogy az erdélyi magyarság Románia vezetésének és a nemzetközi közösségnek egyaránt jelezze igényét az autonómia különböző formáira – jelentette ki Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke Bukarestben".
Azonnal arra gondoltam, érdemes a részvételi demokrácia és az utcai felvonulások összefüggéseit kissé szemügyre venni.
Nekimentem a kézikönyves polcnak, s felütöttem előbb a Szókincstárat a tüntetésnél. „Tüntetés (fn): tiltakozás, demonstráció, megmozdulás, manifesztáció (id)". A tiltakozást hanyagoljuk, annyi azért világos, gondolom, hogy a szervezők meg akarnak mutatni valamit. Erre pedig a demonstráció és rokonai alkalmasak. „Demonstráció: 1. bemutatás, szemléltetés. – 2. tüntetés. – 3. kat. erővel végrehajtott, az erőt látványosan szemléltető felvonulás, gyakorlat. A pol.-i fenyegetés eszköze." (Kislexikon)
A definíciókat olvasva adja magát, hogy a demonstrációhoz legalább két dolog kell: erő, amit demonstrálhatunk, és valaki, akit politikailag fenyegetni tudunk. Az első felét inkább kommentár nélkül hagynám (nem akarom kockáztatni, hogy kishitűnek vagy hasonlónak nevezzenek), a másodikkal kapcsolatban viszont kénytelen vagyok felidézni, hogy a bukaresti vezetőkben éppen a napokban keményedett meg jócskán az önérzet. Még Németországnak is odamondogattak – elképzelhető, hogy éppen „maroknyi székelytől" fognak megijedni? (Bizonyoson! – mondaná erre megboldogult nagymamám, akiben szintén székely vér folyt, csak ez a hanglejtéséből nem mindig derült ki, miután az ősei valamelyik tatár- vagy törökjárás után felkerekedtek, és meg sem álltak Kalotaszegig.)
A „demonstráló" kitérő után visszatérünk a részvételi demokráciára, óvatosan, megint csak a szótárra támaszkodva. „Demokrácia : népuralom; a legáltalánosabb értelemben az államok v. kisebb közösségek pol.-i akaratképzésének olyan formája, amelyben a nép v. a közösség az elhatározását az összesség döntését jelentő többségi szavazattal hozza meg. Tört.-ileg számos formája ismeretes".
Félreértés ne essék (mint ahogy gyakran esik): „akaratképzésen" vagy „elhatározáson" nem olyasmit kell érteni, hogy autonómiát akarunk, még kevésbé, hogy szeretnénk, ha autonómiánk lenne – hanem az ezekről való döntést. Ilyenformán: „Székelyföld holnaptól autonóm lesz". Case closed – jöhet a következő! Ahogy például a részvételi demokrácia kapcsán sokat emlegetett Svájcban mindegyre döntenek a népszavazásokon mindenfélékről.
„Münk" is gyakran nyilvánítjuk ki az akaratunkat, de lássuk be, a svájciak jobban csinálják: ugyanarról még egyszer csak akkor nyilvánulnak meg, ha meggondolják magukat. (Megérne egy külön eszmefuttatást, hogy milyen is az, amikor részletekben kiáltják ki az autonómiát...)
Tágabb értelemben persze a részvételi demokráciának része lehet az utcai megmozdulás, erre aktuális példa az Occupy Mozgalom. De nem ez a helyzet az autonómiakövetelésekkel. És feltehetően Toró T. szándéka sem elméleti okoskodás volt, hanem ennek éppen az ellentéte: azt sugallni, hogy a vásárhelyi tüntetésnek praktikus haszna van.
Ha az olvasó mégis úgy gondolja, hogy a március 10-i „demonstráció" ilyen értelemben a részvételi demokrácia része, akkor menjen el Marosvásárhelyre, ott a helye. Azért, még egyszer, az illúzióit jó lesz otthon hagynia. „Akaratképzés" ott legfeljebb arról születik, hogy a résztvevők egyenesen hazamennek, vagy tesznek esetleg egy kitérőt. Természetesen jó mulatság... stb. lesz.
P. S. 1. Vajon Toró T. nem azért szeretett bele a részvételi demokráciába, mert már nem képviselő, és néha frusztrálónak érzi szavazóként részt venni a képviseleti demokráciában?
P. S. 2. (Komolyra fordítva) A lakosság többsége ma elutasítja az autonómiát, a román pártokat pedig csak annyira lehet hibáztatni, amiért nem hajlandók politikai harakirit elkövetni, mint a német vagy a finn politikusokat, amiért nem támogatják a választóik által elutasított schengeni bővítést. És apropó: a részvételi demokrácia valamiképpen ellentéte a képviseletinek. És mióta az utóbbi meggyengült Romániában, a választási rendszer változása nyomán, egyre több a populista képviselő a törvényhozásban. Szóval hajrá, van ezen a pászmán mit keresni: a romániai magyaroknak csak jó lehet, ha mindenféle fundamentalista őrültek rohangálnak a parlamentben!
Maszol.ro,

Székelyföld, az autonóm fejlesztési régió?
Erdélyi regionális kormány, illetve Székelyföld autonóm státusú fejlesztési régió megalakítását tartaná ideálisnak a háromszéki RMDSZ. Az Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Klárik László szenátor által csütörtökön bemutatott, statisztikai adatokra támaszkodó tanulmány arra mutat rá, hogy az ország regionális átszervezésekor a jelenleginél jóval kisebb – 800 000 – 1 500 000 lakosú – és gazdaságilag homogén régiókat kellene kialakítani.
Antal Árpád emlékeztetett arra, hogy 2006-ban a parlament elfogadta azt a kerettörvényt, amely megteremti a jogi keretet az ország decentralizálásához, így a dekoncentrált intézményeket át kellene adni a megyei önkormányzatoknak, a prefektúra hatásköreit drasztikusan meg kellene nyirbálni, a jelenleginél kisebb régiókat kell létrehozni, és a fuldokló túlközpontosított államigazgatás hatásköreit pedig regionális kormányoknak kellene leosztani. A politikus szerint ez lenne az ideális változat, és arra törekednek, hogy ehhez minél közelebb kerüljenek, ám a szakmai viták lehetőségét nehezíti, hogy az RMDSZ-en kívül még egyetlen romániai párt és a kormány sem készített tanulmányt az ország regionális átszervezésének szükségességéről.
Székelyföld életképes
A szövetség szakemberei által készített elemzések pedig azt mutatják, hogy a jelenlegi régiós felosztásból az ország veszített. Klárik László szerint a jelenlegi nyolc fejlesztési régió létrehozásával valójában szőnyeg alá seperték a problémákat, azáltal, hogy gazdag és szegény megyéket egy régióba soroltak, valójában elrejtették a fejlődési különbségeket, így egy statisztikai manőverrel Románia homogénnek mutatkozott. Eközben azonban a gazdag megyék fejlődtek, a szegényebbek pedig lemaradtak. „Arról kellene meggyőzni a román politikusokat, hogy az RMDSZ régióátszervezési javaslata nem jelent semmiféle veszélyt, hanem valójában Románia érdekét szolgálja” – mondta Klárik László.
Antal Árpád elmondta, sikerült statisztikai adatokat gyűjteniük, amelyek Székelyföld életképességét és gazdasági erejét mutatják. Ezek szerint tavaly a megyei pénzügyi igazgatóságok által begyűjtött és a központi költségvetésbe befizetett egy főre eső összegek alapján az ország 29 megyéje az országos átlag alatt teljesít, és 12 megye teljesít a romániai átlag felett. A jól teljesítő megyék közül kilenc erdélyi, és közöttük vannak a székelyföldi megyék is – mutatott rá Antal Árpád. Hozzátette: Kovászna megye 4,4 százalékkal, Hargita megye 10,1 százalékkal és Maros megye 13,4 százalékkal teljesít az országos átlag felett.
A közkasszába való befizetések tekintetében a legrosszabbul teljesítő tíz megye között nincs egy erdélyi sem, ebből világosan kitűnik, hogy Erdély viszi a hátán az országot, és a székely megyék azok közé tartoznak, amelyek előre húzzák és nem fékezik Romániát. „Semmi okunk nincs arra. hogy kisebbségi komplexusunk legyen” – mondta Antal Árpád, aki szerint a statisztika úgy van felépítve, hogy a központosítást erősítse, hiszen a nagyvállalkozások befizetései nem jelennek meg a megyéknél, hanem külön statisztikában szerepelnek, és az energetikai, távközlési, pénzügyi ágazat összes befizetése Bukarestbe csapódik le. „Ez is hamis képet mutat, ezért tudják azt mondani, hogy Bukarest tartja el Erdélyt is” – jelentette ki.
A háromszéki RMDSZ által elkészített tanulmány szerint 1995 óta romlott a helyzet a megyék fejlettsége közti különbségek tekintetében. Például az ugyanabba a fejlesztési régióba tartozó Vrancea és Konstanca megyék bruttó nemzeti terméke (GDP) között 26 százalékról 72 százalékra nőtt a különbség. Temes és Hunyad megyék között pedig 36 százalékról 63 százalékra emelkedett az eltérés. A régiók között és a régiókon belüli megyék között is látszanak különbségek, hogy a gazdagok fejlődtek, a szegényebbek pedig lemaradtak.
Sok a hamis információ
Antal Árpád szerint az is gondot jelent, hogy a fejlesztési pólusoknak számító városok verseny nélkül kapják meg a felzárkózásra szánt pénzek nagyobbik részét. Például a Központi Fejlesztési Régióban az integrált városfejlesztési programban Szeben, Brassó és Marosvásárhely verseny nélkül megkapta a rendelkezésre álló pénzalap 80 százalékát, és a maradék 20 százalékért versenyeztek a többi városok.
Klárik László arra is rámutatott, hogy tavaly Románia GDP-je 134 milliárd euró volt, és a Regionális Fejlesztési Alapból lehívható EU-s támogatások ennek alig 0,6 százalékát jelentették, csak 0,2 százalékot sikerült lehívnia az országnak. A szenátor szerint több pénzbe fog kerülni a regionális átszervezés mintha száz százalékkal növelnék az uniós pénzek lehívásának hatékonyságát. „A jelenlegi régióknak nincs regionális identitásuk, hiszen Párizsban senki nem úgy mutatkozik be, hogya 7-es számú központi régióból származok, hanem azt mondja, hogy erdélyi vagy székelyföldi” – mondta Klárik.
Ugyanakkor sok hamis információ terjed arról is, hogy milyen elvárásai vannak az Európai Uniónak a régiókkal kapcsolatosan, hiszen a régiók közigazgatási hatáskörrel való felruházása nem uniós kötelezettség. Az viszont uniós ajánlás és a régiók kialakításának szabályzatában szerepel, hogy földrajzi és gazdasági kritériumok mellett érvényesülnie kell a történelmi és kulturális kritériumoknak is – hangsúlyozta a politikus.
Antal Árpád leszögezte: a gazdasági teljesítőképességről szóló statisztikai adatoktól függetlenül a mindenkori román kormány figyelembe kell hogy vegye azt is, hogy az országban van hét olyan megye, ahol jelentős számú magyar közösség él, amelynek akaratát nem szabad figyelmen kívül hagyni. „Az idei év Székelyföld számára meghatározó” – mondta a polgármester, aki arra kéri a szórványban vagy számbeli kisebbségben élő magyar közösségeket, hogy ezúttal legyenek szolidárisak a székelyekkel, mert ez az átszervezés elsősorban róluk szól.
Maszol.ro,

Biró Zsolt: addig fogunk tüntetni, míg eredményesek nem leszünk!
Sikertörténet lehet a székely szabadság napja, mert a tüntetéseket addig folytatjuk, míg eredményesek nem leszünk – állítja a Magyar Polgári Párt elnöke. Biró Zsolt a Duna Televízió székelyföldi stúdiójban arról is beszélt, hogy a Marosvásárhelyre meghirdetett autonómia-tüntetés szervezői minden szükséges előkészületet megtettek annak érdekében, hogy a megmozdulás békés jellegét senki és semmi ne zavarhassa meg.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke arról számolt be, hogy a mozgósítás utolsó fázisainál tartanak, célegyenesben vannak a szervezéssel, minden készen áll arra, hogy vasárnap délután Marosvásárhelyen egy sikeres autonómia-tüntetésen vegyünk részt.
Sajnálatosnak nevezte, hogy Markó Béla szenátor arra biztatja a marosvásárhelyieket, hogy ne vegyenek részt a rendezvényen. A kishitűség, az elmúlt huszonhárom év apró lépéseinek politikája nem hozta meg a kívánt eredményeket, ezért úgy tűnik, taktikát kell váltani és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy utcára kell vinni a politikát, nem azt jelenti, hogy radikálissá kell válnunk, viszont annak tudatában kell lennünk, hogy egy 4%-os parlamenti frakcióval nem tudunk eredményt elérni. Egyértelmű üzenetet kell megfogalmazni, ha úgy tetszik a köztéren és a mindenkori román kormánynak, hatalomnak megüzenni azt, hogy rólunk ne döntsenek nélkülünk – fogalmazott Bíró.
A politikus pozitívumként azt emelte ki, hogy nagyon sok RMDSZ politikus és vezető jelezte, hogy ott lesz a tüntetésen, sőt a mozgósításban is részt vesznek. „Utalhatok a háromszékiekre, a háromszéki polgármesterek a falvaik élén fognak jönni Marosvásárhelyre, vagy a háromszéki tanácselnök, a sepsiszentgyörgyi polgármester, tehát felelős beosztású RMDSZ politikusok ott lesznek Marosvásárhelyen”.
Az MPP elnöke szerint a város hangulatát egyfajta felfokozott várakozás jellemzi. Huszonhárom év telt el a fekete március óta. Változtak az idők, változott a légkör, a marosvásárhelyi románok is egészen másképp viszonyulnak egy ilyen kérdéshez, ha úgy tetszik, sokkal toleránsabbak, sokkal megértőbbek lettek.
Biró továbbra is fenntartja korábbi állásfoglalását, hogy semmilyen szélsőségre nincs szükség a marosvásárhelyi tüntetésen, hiszen a szélsőséges elemek megjelenése eltérít az eredeti célkitűzésektől és támadási felületet biztosít mindazok számára, akik le akarják járatni az autonómia eszméjét. Akik autonómia ellenesek azok ezeket a szélsőséges megnyilvánulásokat fel fogják használni, ha úgy tetszik ellenünk, ha úgy tetszik az autonómia ellen – vázolta a párt elnöke.
A rendezvényt a csendőrség mellett a szervezők saját rendfenntartói is felügyelik majd, akik odafigyelnek arra, hogy semmiféle provokáció ne történjen.
Meg vagyok győződve, hogy sikertörténet lesz március 10-e, – állítja a politikus – hiszen egyre nagyobb és hangosabb lesz a hangunk.
Duna Tv, Közbeszéd
Erdély.ma,

Érdekfeszítő előadás, vita a Főgimnáziumban
Civil szerepek és a helyi világ
Szerdán a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában 15 órakor kezdődött a Magyar Civilszervezetek Erdélyi Szövetségének szervezésében az a vitával egybekötött előadás, amelyiken dr. Bodó Barna, a Sapientia Tudományegyetem tanára tartotta meg igen érdekes értekezését, Civil szerepek és a helyi világ címmel.
Bevezetőben az MCESZ eddigi munkáját ismertette: a 2005-ben történt megalapítása fordulópontot jelentett a magyar civilszervezetek életében, tekintve, hogy azok számára képzéseket, tréningeket, rendszeres tanácsadást szervezett, de közreműködött a munkájukhoz szükséges partnerkeresésben is. 2002-ben Erdély-szerte 2000 civilszervezet működött, a számuk azonban 2008-ra 1300-ra zsugorodott. A továbbiakban szakmai szempontból elemezte a civilszervezetek működésének hatékonyságát, a fejlett társadalmak életében betöltött, egyre hangsúlyosabb szerepét, de olyan alapkérdést is részeire boncolgatott, mint „ki vagyok én, a civilszervezet képviselője?” A megfogalmazott 8 lehetséges válaszban az egyéntől az interperszonális szint, a család, a kiscsoport, a helyi közösség, az adott kultúra, a nemzet és az állam lépcsőfokainak érintésével eljutott az egész táradalomig. Annak a felépítését, a típusait ismertetve, eljutott a szórványvidéki szolgálat lényegéhez, a képességmegtartó népesség, illetve a népességmegtartó képesség harmonikus működéséhez. Ami a civilszervezetek felértékelődését példázza, a szubszidiaritás elvét XIII. Leó pápa már 1883-ban megfogalmazta, amikor azt állította: a helyi közösségekre vonatkozó döntéseket a közelükben kell meghozni. Az Aartusi Egyezmény 1998-ban rögzíti, hogy a lényeges döntéseknek a meghozatalába a politikum mellett a civilszférát is be kell vonni. A civil lényege az önkéntesség alapelvből kiindulva ismertette a civilszervezetek sajátosságait, típusait, valamint tevékenységi területeit. A romániai civilszervezetek 70%-ának a tevékenységi területén előkelő helyet foglal el a kultúra, noha manapság eltűnőben van a jóléti állam fogalma, kialakult az új közmenedzsment. Vagyis a közszolgáltatásoktól is elvárják a hatékonyságot, amihez feltétlenül szükség van a felek közötti együttműködésre, a fejlesztésre, a működőképesség biztosítására. 47 perces előadását követően dr. Bodó Barna megköszönte a figyelmet.
Miután az előzetesen bejelentett két előadó kollégáját kimentette, felkérte előadásának megtartására Bognár Erzsébetet, akivel számos továbbképző tanfolyam, pályázat lebonyolításában közreműködött. Bognár Erzsébet előrebocsátotta: maga a moderátor szerepét vállalná, ezért felkérte a jelen lévő civilszervezeteknek a képviselőt, ismertessék a munkájukat.
Kocsik József az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének a húszéves tevékenységét, illetve a jövőbeli teveit; Matekovits Mihály az általa képviselt EMKE, valamint RMPSZ megyei szervezeteinek a munkáját; Puskel Emese a Gyöngyház Egyesület újraindításának a lehetőségeit; Nagy Etelka az Alma Mater Alapítvány diáktámogató tevékenységét; Tóth Piroska a tornyai Pro Pir Kult Egyesület hagyományőrző munkáját; Jankó András a Kölcsey Egyesület értékmentő törekvéseit; Regéczy Szabina Perle a Tóth Árpád Irodalmi Kör programjait; dr. Túsz Ferenc a Vállalkozói Központ vállalkozásserkentő törekvéseit; Nagy Zsolt és Pál Norbert az AMISZ ifjúságfoglalkoztató munkáját ismertette, de beszámoló hangzott el a Katalin Egyesület tevékenységéről is. Az előadók serkentésére, a hallgatóság között kialakult vita során számos, értékes, a civilszervezetek munkájának az összehangolására, a programok egyeztetésére, a közöttük szükséges állandó kapcsolat kiépítésére vonatkozó ötlet elhangzott. Reméljük, a hasznos előadásnak, az építő jellegű vitának folytatása is következik.
Nyugati Jelen (Arad),

Autonómiatüntetés: ideje a szólásnak!
Látszólag a székely zászló ügye kavarta fel a csendes politikai vizeket, és egy rövid időre közbeszéd tárgyává tette a székely nép, a Székelyföld és a székely jelképek ügyét, egyszóval a „székelykérdést”. Nem mi, nem a mi politikusaink tették a közbeszéd tárgyává és államok közötti (nemzetközi) kérdéssé.
Mindenekelőtt Bukarestnek, a berendezkedő, az előzőnél is tehetetlenebb és tehetségtelenebb hatalomnak volt, van és valószínűleg lesz rá szüksége a közeljövőben is. Hogy nem minden úgy alakult, ahogyan szerették volna, az sem annyira rajtunk (értsd: politikusainkon, a médiában megszólaló vezetőinken) múlott, mint inkább a különböző médiumokban megszólaló, a soviniszta hangvételre gyorsan ráhangolódó, egymást a butaságban és tájékozatlanságban felülmúló „szakértők” melléfogásain. Egyszóval: jól jöttünk ki ebből az ellenünk szervezett hecckampányból.
Védekezés helyett helyzetteremtés
Na nem azért, mert megszólaló képviselőink nyíltan és határozottan, az igazságnak megfelelően elmondták volna, hogy igenis él Erdélyben, ősi szülőföldjén egy nép, mely több mint ezer éve önigazgatja magát. Melyet saját törvénykezése, törvényei, 500 éves írott alkotmánya, ősi kultúrája alkalmassá tett arra, hogy ezer éven át védje szülőföldjét és Istentől kapott szabadságát, ha kellett a jog és élete árán is. Ezért ragaszkodik szokásaihoz, kultúrájához, ősi jelképeihez. Inkább kínkeservesnek mondható majd mindegyik megszólalása: egyeseké (Frunda György, Borbély László) egyenesen arcpirítóan szánalmas dörgölődzés a „kenyéradó” hatalomhoz, másoké (Tánczos Barna) a székely önismeret teljes hiányáról árulkodott. Mindezek ellenére mégis győztünk. Mi az, amit nyereségként könyvelhetünk el?
Mindenekelőtt azt a tényt, hogy ország-világ felfigyelt jelképeinkre, hogy megszólalt végre Budapest is, és elmondta, hogy az anyaországnak kötelessége támogatni azt, amit a romániai magyar közösség, amit a székelyek akarnak. Most először hallottuk ezt a bukaresti magyar nagykövet, a magyar külügyminiszter szájából. És először hallottuk azt egy székely választott személyiségtől, egy politikustól a román médiában, hogy „területi autonómiát akarunk”! Hát ennyi, amit nyertünk. Hozzászoktunk ahhoz, hogy nem mi osztjuk a lapokat, mi csak védekezünk, reagálunk a minket ért érdemtelen támadásokra. Pedig ideje lenne már megtanulnunk helyzetet is teremteni az örökös defenzíva helyett. Azt hiszem, sőt állítom, hogy eljött ennek az ideje. Itt az idő! Ha életben akarunk maradni közösségként, akkor másként már nem is tehetünk. A 24. órában vagyunk. Nincs már hova hátrálni. Nincs már miben „okos kompromisszumokat kötni”. Nyakunkon az alkotmánymódosítás és a regionalizáció. Teljesen mindegy, hogy a jelenlegi megyéket megtartva vagy pedig szétszabdalva olvasztanak be egy román többségű adminisztratív egységbe. Mindkettő a székely közösség csángósodását, a Székelyföld elszórványosodását fogja eredményezni. A második megoldás csak annyiban „jobb”, hogy még néhány évig alibit biztosít az RMDSZ számára az „okos kompromisszumok” megkötéséhez. Nem egyéb, mint fájdalomcsillapító ópium a haláltusájában vergődő beteg számára.
A helyzetteremtő védelmi küzdelemnek lehetne (lehet) az első állomása a székely vértanúk napjára meghirdetett, marosvásárhelyi tüntetés (székely nagygyűlés?). Itt lett volna az alkalom (azért lett volna, mert az RMDSZ SZKT-ja máris elhatárolódott a részvételtől) megteremteni egy cselekvési egységet, olyat, amelyet létrehoztak ugyancsak az SZNT elnökének vezetésével a 2011-es népszámlálást megelőző kampányban a pártok az egyházakkal karöltve. Ezúttal azonban nem a székelyek ellen, hanem a székely nép önrendelkezési jogának érvényesítése érdekében kellett volna öszszefogni. Ebben a mesterségesen felfűtött, nacionalista indulatokkal telített légkörben természetes, hogy messze felértékelődött Marosszék székely tanácsa által a székely vértanúk napjára, március 10-ére meghirdetett „autonómiatüntetés” tétje! Készülünk, sokan készülünk – pártállástól függetlenül – az autonómiatüntetésre.
Most már az is bizonyosnak látszik, hogy az RMDSZ nélkül, sőt lehetséges, hogy ellenében kell megszervezni a nagygyűlést. Azt is tudjuk már, hogy milyen ruhában, milyen jelképekkel, milyen énekekkel szabad, esetleg nem szabad megjelenni. Azt is tudjuk, hogy a székely vértanúk napját a székely szabadság napjává keresztelték át a szervezők, habár a vértanúkért a legtöbbet azzal tehetjük, ha emlékük ápolása mellett megtanulunk élni azért, amiért ők az életüket adták. Hogy az eszmei előkészítés hol tart (egyeztetések, dokumentumok előkészítése), abba viszont nincs betekintésünk. Hogy milyen üzenetet, eszmei tartalmat szántak a szervezők a megmozdulásnak – azt nem tudhatjuk.
Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy az RMDSZ nélkül vagy vele, de a székely népnek el kell indulnia az önrendelkezés útján. Más járható út a székely közösség számára nincs, ha nem akarjuk unokáink átkát, megvetését a fejünkre vonni. Ennek tudatában és felelősségével kell a megmozdulás eszmeiségét megadni. Lejárt a névadó ünnepségek ideje. Nem autonómiaévre, -évekre van szükségünk, hanem valóságos területi autonómiára, a székely nép reális önrendelkező szabadságára van szükségünk. Elég volt a demagógiából!
Bukarest és a „székelykérdés”
Itt az idő. Cselekedni kell, ha nem akarjuk, hogy néhány évtized múltán a Nemzetstratégiai Kutatóintézet akkor már őszülő vezére unokáinkat is „gyöngyhalássza” majd az elnéptelenedett puszta újraélesztésére. Amennyiben nem akarjuk, hogy falvaink pusztán a külföldi néprajzkutatók kedvenc felfedező területévé váljanak. A társadalmi-politikai realitásoktól viszont nem lehet eltekinteni. Számunkra, székelyek számára a legnagyobb jelentőséggel bíró valóság, hogy a román hatalom eltökélt szándéka véglegesen megoldani a „székelykérdést”. Bukarest elérkezettnek és alkalmasnak látja az időt arra, hogy saját belső ellenségeinek viszszaszorítása, azaz saját helyzetének megerősítése mellett végleges megoldást találjon a számára egyre kényelmetlenebbnek mutatkozó „székelykérdésre” is.
Ehhez a lehetőséget és a keretet az alkotmánymódosítás és az ország adminisztratív átszervezése szinte tálcán nyújtja. Nem elhanyagolható kérdés, hogy ehhez számíthat az Európai Unió (EU) hathatós támogatására és az RMDSZ csendes aszszisztálására is. A terv véghezvitelére Bukarestben két forgatókönyv is körvonalazódik. Felszámolni a megyéket, és új közigazgatási egységekbe – melyek egyben fejlesztési régiók is – sorolni be a Székelyföldet feldarabolva, avagy teljes egészében. Továbbá átmenetileg magukat a megyéket csoportosítani nagyobb „fejlesztési régiókba”, melyek adminisztratív egységekként is működnek majd, természetesen egyre bővülő hatáskörökkel.
Mindezekkel szemben, amik a székelység szempontjából a teljes felszámolást jelentik, két stratégia körvonalazódik lehetséges megoldásként. Az első nem más, mint az eddigi folytatása, vagyis a székelyek 80 százalékának szavazatát bíró RMDSZ-re bízni a megoldást. Ez azt jelenti, hogy az RMDSZ fog a román hatalommal tárgyalni, és „okos kompromisszumokkal” megoldást találni. Ennek alapján a történelmi felelősség is ilyen arányban (80 százalék) az RMDSZ és az őt támogató szervezetek és egyházak vállára nehezedik. Milyen szerep juthat nekünk, székelyeknek ebben az RMDSZ vezérelte, „okos kompromisszumokkal” vívott küzdelemben?
A válasz egyszerű: a választásokon adott 80 százalékos felhatalmazás alapján csendben várjuk, majd elszenvedjük az RMDSZ által „kiharcolt kompromisszumos megoldást”, bármilyen is legyen az. Ez talán elfogadható is lenne egy jogállami demokrácián belül jól működő, valódi székely érdekképviselettől. Sajnos a szórványszemléletű és -vezérlésű RMDSZ-től ez nem várható el. Borítékolni lehet, hogy a megoldás – az RMDSZ természetéből fakadóan – nem lenne más, mint saját nomenklatúrájának átmentése, vagyis a megyék ideiglenes megtartásával a Székelyföld beolvasztása egy többségi román régióba. Ez nem más, mint az ópiumos nemzethalál változata.
Az önrendelkezés joga
A másik stratégia a népek önrendelkezési jogára épül. Össztársadalmi akarattal, önrendelkezési jogunk tudatában és birtokában szabjuk meg mi, a székely nép az új helyzetnek megfelelően az elérendő célokat és az elfogadható megoldásokat. Erre történelmi hagyományaink és gyakorlatunk alapján egyetlen fórum jogosult, melynek döntései kötelezőek a székely nép minden tagjára és tisztségviselőjére, vagyis a székely nemzetgyűlés. Ezt hívták össze őseink minden olyan alkalomkor, amikor a székely nép életét befolyásoló fontos döntéseket kellett meghozni, vagy a közösség létére törő, jövőjét veszélyeztető ellenséggel kellett szembeszállni. Jelenleg ebben a helyzetben vagyunk, hiszen a hatalom által felkínált bármelyik lehetőséget is fogadjuk el, az a székely nép közösségi jövőjének feladását, a Székelyföld szórvánnyá alakítását jelenti. A március 10-ére, a székely vértanúk napjára összehívott székely nagygyűlés teheti meg – és az RMDSZ kihátrálása okán –, ennek kell megtennie a folyamat elindítását.
A nagygyűlésnek ki kell mondania, hogy a székely nép ma is létező, szülőföldjén őshonos, a népeket megillető önrendelkezési joggal bíró cselekvő közösség, amely élni akar önrendelkezési jogával, szabadon akar dönteni sorsáról, jövőjéről, ragaszkodik ősi önigazgatási hagyományaihoz, és nem hajlandó a beolvadás, a felszámolódás útját választani. Ennek megfelelően további életét csakis a fejlesztési régióként is elismert, autonóm Székelyföld kereteiben tudja elképzelni, ehhez a végsőkig ragaszkodik, és ennek a megvalósításáért minden eszközzel küzdeni fog.
Románia parlamentjének és kormányának alkotmányos garanciákat kell nyújtania erre vonatkozóan. A nagygyűlés bízza meg a szervezőket vagy egy általa megjelölt szervezetet (kik lennének azok?), készítsék elő a székely nemzetgyűlés összehívását a 2013. negyedik évnegyedére. A székely vértanúk napja akkor válhat igazán a székely szabadság napjává, amikor megvalósítjuk a székely szabadságot, azt, amiért ők életüket adták. Erre tegyünk majd Marosvásárhelyt fogadalmat!
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Békés autonómiatüntetésre készülnek, mintegy tízezer résztvevőre számítanak
Politikai meggyőződéstől függetlenül mindenkit várnak a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetésre a szervezők, akik a rendezvény békés jellegét hangsúlyozták. Rendbontás nélküli, békében zajló, a demokrácia követelményeinek megfelelő autonómiatüntetésre számít a vasárnapi marosvásárhelyi esemény főszervezője, Izsák Balázs. A Székely Nemzeti Tanács elnöke csütörtökön úgy nyilatkozott: bár a szervezet és a hatóságok egyaránt felkészültek a lehető legrosszabbra, egyáltalán nem tart az egyesek által előrevetített 1990-es hangulat újjáéledésétől.A Vatra Românească vezetősége cáfolta, hogy ellentüntetést szervezne, és nyugalomra intett.
„Nem értem, egyesek miért hivatkoznak mindegyre 1990 márciusára, amikor rá hét évre, 1997 nyarán egy másik, ezúttal a megbékélést szolgáló eseménynek is a színhelye volt Marosvásárhely. Elfelejtették volna, hogy a város főterén ünnepélyes körülmények között több tízezer ember előtt találkozott Göncz Árpád magyar és Emil Constantinescu román államfő?” – tette fel a költői kérdést Izsák Balázs.
A sebek esetleges felszakításának gondolatát nemcsak a helyi és központi magyarellenes sajtó, illetve a Székelyföld önállósodását ellenző románok, hanem az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete is felemlegette. Csütörtökön kiadott közleményében a szervezet ügyvezető elnöksége rámutat: „Marosvásárhely 23 éve frontváros: legnagyobb arányú és legbékésebb tömegmegmozdulásunk, a könyves-gyertyás tüntetés színhelye, majd az önérzetes, bátor helytállásé, hetek múlva pedig egy megfélemlített, felerősödött kisebbségi komplexusokkal küzdő, tömeges elvándorlást választó magyar közösség városa”. Mindemellett a szervezet új elnöke, Peti András nem kíván senkit lebeszélni a tüntetésen való részvételről, hiszen mint írja, „a politikai racionalitás mellett az érzelmi indíttatás is igen nagy jelentőséggel bír”.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egyéni megfontolásra bízza tagjai részvételét vagy távolmaradását. Ennél sokkal határozottabbnak látszik Tamás Sándor, a szövetség háromszéki, illetve Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnöke, akik már hetekkel ezelőtt bejelentették, részt vesznek a megmozduláson. Valószínűleg ugyanezt az utat követi Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, aki a Facebook-oldalán kérdezte meg a választóktól, hogy részt vegyen-e a tüntetésen. Csütörtök estig a legtöbben pozitív választ adtak. Kérdésünkre, hogy miért egy közösségi oldalra beírt válaszok alapján hozza meg döntését, Borboly Csaba a Krónikának kifejtette: azt szeretné, ha végre Romániában is eljönne az az idő, amikor a politikus követi választói óhaját. „Ne csak azzal takarózzunk, hogy a legjobb belátásunk szerint teszszük a dolgunkat, és mindössze négyévente vagyunk kíváncsiak az emberek véleményére, hanem mindig is figyeljünk oda azokra, akiknek a pénzéből élünk” – fejtette ki Borboly.
Izsák Balázs lapunk érdeklődésére elmondta, azontúl, hogy örül egyes helyi és megyei RMDSZ-vezetők csatlakozásának, még boldogabb lett volna, ha a szónokok között Kelemen Hunort is köszöntheti. „Elbeszélgettem az RMDSZ elnökével, akinek személyes érveit elfogadom. Remélem, hogy a jövőben már itt lesz velünk” – nyilatkozta Izsák, hozzáfűzve, hogy az SZNT eltökélt célja hagyománnyá tenni a székely szabadság napját. Arra az újságírói felvetésre, hogyan fogadják a szervezők a Magyar Gárda vagy a Jobbik esetleges megjelenését a székely vértanúk emlékoszlopánál, Izsák Balázs elmondta: ők senkit nem igazoltathatnak a Postarét szomszédságában. Mint ismeretes, a hét elején a társszervező Magyar Polgári Párt (MPP) országos elnöke, Biró Zsolt nemkívánatos személyeknek nevezte a szélsőséges szervezetek képviselőit.
„Ha azok, akik úgy érzik, hogy itt a helyük, nem önmaguk megmutatásáért csatlakoznak hozzánk, hanem a közösségi ügyeink melletti kiállás vezényli őket, akkor mindenképpen sikeres lehet a rendezvény” – szögezte le Izsák Balázs.
Biró: a létszám is fontos
Biró Zsolt csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján elmondta, számos olyan visszajelzést kaptak, miszerint sokan politikai meggyőződésüktől függetlenül ott lesznek vasárnap Marosvásárhelyen. „Az autonómia nem lehet egy pártnak sem a sajátja, ehhez összefogás kell, és üdvözlök minden olyan RMDSZ-es vagy más szervezetbeli politikust, aki részt vesz a megmozduláson” – hangsúlyozta. A fekete márciusra utalva kijelentette: ma már nem lehet úgy megtéveszteni a vásárhelyi románságot, mint 23 évvel ezelőtt.
A szervezők mintegy tízezer személyt várnak a vasárnapi postaréti megmozdulásra. „A tüntetők létszáma is üzenetértékű lesz, ezzel üzenünk a román kormánynak és a világnak arról, hogy a Székelyföld sorsáról nem lehet az ott élők megkérdezése nélkül dönteni” – nyomatékosította Biró. A magyar pártok és szervezetek Kovászna és Hargita megyéből is számos buszt indítanak a rendezvényre, de magánúton is sokan készülnek Marosvásárhelyre. A megmozdulás öt órakor kezdődik a Postaréten, ahol ünnepi beszédek hangzanak el, majd koszorúzás lesz, innen a tömeg a Maros megyei prefektúra elé vonul. Itt este hét órakor az SZNT és a tüntetés társszervezőiből alkotott tíztagú delegáció egy petíciót nyújt át a prefektusnak, amit Victor Ponta miniszterelnöknek címeztek.
„Ebben állást foglalunk a régióátszervezés ellen. Ezek szerint a Székelyföld egy fel nem osztható egységes régió, és a székely népnek mindig volt önrendelkezése. Románia is aláírt egy nemzetközi egyezményt, mely szerint bármilyen adminisztratív változtatás előtt az illető régió véleményét kikérik. A petícióban azt is megfogalmazzuk, miszerint a régiókat nem kijelölni kell, hanem a meglévőket elismerni” – sorolta Biró Zsolt. Hozzátette: mindenkit arra kérnek, vigyen fáklyát vagy gyertyát magával, ezzel is jelképezve a tüntetés békés szándékát.
A vásárhelyi rendezvénnyel egy időben szimpátia-tüntetések szervezését jelezték Budapestről, Szolnokról, Keszthelyről, Sárospatakról, Londonból, Bécsből, New Yorkból, Los Angelesből, Hágából, Helsinkiből, Torontóból, Ottawából, Münchenből, Zürichből és Stockholmból is.
Nyugalmat akar a Vatra Românească
A Vatra Românească szélsőséges szervezet csütörtökön sajtótájékoztatón cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint ellentüntetést szervezne az autonómiamegmozdulással egy időben. Florin Oproiescu elnök elmondta, Marosvásárhely nem szabad újra az etnikumok közötti erőszak színtere legyen, „nyugalomra és egyensúlyra van szükség”. Meggyőződésének adott hangot, hogy a hatóságok mindent megtesznek az alkotmányos rend fenntartása érdekében. Ugyanakkor hangsúlyozta: tudatában kell lenni annak, hogy semmit sem lehet eldönteni Maros, Hargita és Kovászna megyére vonatkozóan anélkül, hogy figyelembe vennék az ott élő románok álláspontját.
Simon Eszter, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Siralmas lesz a Vigadó jövője?
A kézdivásárhelyi Városi Színház körül kialakult helyzetről és ehhez kapcsolódó felmondásom okairól nem állt szándékomban nyilatkozni a sajtónak. Egyrészt mert úgy vélem, hogy az eltelt 13 éves közszolgálati tevékenységem elég arra, hogy a jóhiszemű szemlélő meg tudja ítélni a tevékenységemet. Másrészt nem akartam semmiféle olyan vitába keveredni bárkivel is, ami árt(ana) a Városi Színháznak, a Vigadónak, munkatársainak.
Az utóbbi napokban azonban számos olyan sajtónyilatkozat jelent meg, amelyekre, úgy érzem, reagálnom kell.
Politikai előzmények
A 2000-ben rendezett helyhatósági választások idején a lakosság szavazatával kerültem olyan előkelő helyre a választási listán, hogy az RMDSZ javaslatára a város alpolgármestere lehessek. Munkámat becsülettel, pártom iránti „alázattal”, de elsősorban a lakosság érdekében végeztem egészen 2008-ig. Ennek ellenére, a választásokat megelőző periódusban már feketebárány lettem, mivel engedély nélkül szót emeltem, rámutatva a városi kultúra megengedhetetlen hanyatlására. A 2008-as választásokon újabb mandátumra pályáztam, célkitűzésem Kézdivásárhely kulturális életének fellendítése volt. Az végképp nem az én hibám volt, hogy az RMDSZ úgymond rossz lóra tett, és elvesztette a megmérettetést. A választások után a város új MPP-s polgármestere felkért, jelöltessem magam a Vigadó megüresedett igazgatói tisztségére. Úgy gondoltam, nem térhetek ki a feladat elől. A várost, és ezen belül a kultúrát szívügyemnek tekintettem, nem egyszerű RMDSZ-es választási szlogennek. Döntésemről tájékoztattam az egyik RMDSZ-es vezetőt is, aki tudtomra adta: „el tudod végezni, értesz hozzá, de tudod, hogy ez mivel fog járni.” Árulónak nyilvánítottak azért, mert az MPP-s polgármester mandátuma alatt vállaltam munkát.
Én ennek ellenére kitartok amellett, hogy nem pártot, hanem a várost szolgáltam azzal, hogy ezt a munkát elvállaltam. Teljes munkabírással, lelkesedéssel és pártoktól független, kultúra iránti elkötelezettséggel végeztem a munkámat, feláldozva szabadidőmet, sokszor családomat a Vigadóért és a Városi Színházért. A Vigadóban eltöltött időszak szép élményekkel gazdagított, és ma sem bánom, hogy elvállaltam. Bízom abban, hogy az elkezdett tevékenységek számát, színvonalát gazdagítani fogja utódom.
Úgy gondolom, a 2008–2012 közötti időszak eredményeit nem nekem kell kiértékelnem. Ezért csupán a számok tükrében világítok rá a Vigadó művelődési ház tevékenységeire. Több mint 400 rendezvényre került sor évente, tánccsoport alakult két korosztályban, több mint 70 gyerek részvételével, színjátszás működik 3 korosztályban, társastáncra, komolyzenei és más koncertekre került sor az újonnan létrehozott Art Caffe klubban és a Vigadó színháztermében. A Vigadó kiállítótermeiben rendszeresen fogadtunk hivatásos és műkedvelő kiállítókat. Rendszeresen helyet adtunk díjmentesen a város civil szervezeteinek, szintén díjmentesen fogadtuk az iskolák rendezvényeit.
Az egyre sokasodó munka új munkatársakat követelt volna, ám az országos megszorítások nem tették ezt lehetővé, mint ahogyan a túlórák kifizetését sem. 2012 nyarán távozott a programszervező kollégánk, de helyét az immár újra RMDSZ-es városvezetés nem engedélyezte betölteni. Elveszítettük a Vigadó és a színház honlapjait is egy előzetesen megkötött szerződés felbontása miatt. A Vigadó működésében keletkezett űrt feleségem önkéntes munkájával oldottuk meg 2012 őszétől, aki az iskolai teendői mellett alakulásától kezdve segítette a színházat is. Eközben a város nagy rendezvényeit – mint például az őszi sokadalom – más városok rendezvényszervezőire bízták. A Vigadó lassan már-már kezelhetetlen helyszíne lett az ingyenes, kintről irányított rendezvényeknek, saját rendezvényeink száma egyre csökkent. Felmondásomat azért kezdtem el fontolgatni, mert a szűkre szabott személyzeti kerettel egyre nehezebben tudtunk helytállni az egyre sokasodó, külső irányítású rendezvénynek, a házi rendszabályzatot semmibe vevő szervezők elvárásainak, melyeket a 4 teljes és egy félmunkaidős alkalmazottal nehezen tudtunk kiszolgálni.
Megtört a kezdeti lendület
A színházalapítás már a Vigadóba kerülésem előtt foglalkoztatott. Sajnos színvonalas színházi előadások befogadására a színpad mérete és a hiányos technikai felszereltség miatt nem nagyon volt lehetőség. Ekkor jött a színház alapításának ötlete az akkori városvezetés, illetve Rácz Károly polgármester részéről, amit örömmel fogadtam és kezdettől felvállaltam. A kezdeti lendület akkor tört meg, amikor pár sikeres saját produkció színrevitele után megtapasztaltuk, hogy meghívott vendégszínészekkel produkcióink 4-5 előadásnál többet nem érnek meg. Márpedig a Városi Színház kezdetektől fontosnak tartotta azt is, hogy színházat vigyen olyan településekre, ahová más, nagy társulatok nem jutnak el. Ekkor döntött az akkori színházvezetés egy olyan működési forma mellett, amely a projektszínház és az önálló társulat között mozog.
Néhány állandó szerződéses színész mellett olyan színészeket igyekeztünk produkciókra leszerződni, akik ha nem is társulati tagok, de számítani lehet a jelenlétükre, könnyebben egyeztethetőek. Ez a működési forma bevált, ezt igazolják a felmutatott és egyre fennebb ívelő eredmények, a folyamatosan növekvő nézőszám is. A színház idei évadában már 6500 néző tekintette meg előadásainkat, kiszállásainkon (Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Brassó, Szászrégen) mindenütt telt ház fogad, mi vagyunk az egyetlen színház, mely olyan városokba is elviszi előadásait, ahová semmilyen más hivatásos társulat nem jár.
A színház gazdasági igazgatását 2010 óta látom el, kapcsolatom jó volt valamennyi művészeti vezetővel. Szívesen emlékszem vissza a Csapó Györggyel végzett közös munkára, neki nagy érdeme volt a Vigadó Kulturális Alapítvány létrehozásában. Sajnos ő sem tudta kikerülni azt a politikai csapdát, melynek eredményeképpen előbb a marosvásárhelyi társulat élére csábították, hogy pár hónap múlva állás nélkül maradjon...
Anyagi terhek
A Vigadó Kulturális Alapítványt azért hoztuk létre 2010-ben, hogy enyhítsünk a városra háruló anyagi terheken. Segítségével lehetőség nyílt pályázati és egyéb külső források bevonására, s idéntől kellő támogatással be lehet indítani közhasznúvá nyilvánítását, amivel állami alapokból is pénzt lehetne szerezni a színháznak. Két éve Kolcsár Józseffel vezetjük a színházat. Bár Kolcsárnak a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban betöltött színészi elfoglaltsága miatt több munka hárult rám, még magasabbra tudtuk emelni a mércét művészi és gazdasági szempontból egyaránt. Saját bevételünk folyamatosan nőtt, két fő támogatónk teljes hozzáállásával szponzorizálásból is lényegesen több pénzt tudtunk szerezni a színház számára. Az alapítvány működésének 3 éve alatt átlagban évi 120 ezer lejes hozzájárulást biztosítunk nem csupán a színháznak, hanem a Vigadó más kulturális tevékenységeinek működéséhez is. Jegybevételi forrásaink évente meghaladták a 130 ezer lejt. Tehát a színház évi 300 ezer lejes önkormányzati támogatásához évente átlag 250 ezer lejt tudtunk hozzátenni. Nem kell különösebb szakértelem ahhoz, hogy utána számoljunk, hogyan lehet ennyi pénzből évi 4-5 saját produkciót és több mint 50 előadást kivitelezni nyolc főállású és egy félmunkaidős alkalmazott segítségével.
Mivel fennállása óta a Városi Színház soha nem élvezte az RMDSZ támogatását, a választások után meghallgatást kértem a város RMDSZ-es vezetőitől. Ők határozottan cáfolták a színház bezárásával kapcsolatos híreszteléseket, biztosítva, hogy színház lesz, de mivel spórolni kell, ezután fog kiderülni, milyen formában. Erről a más formáról aztán már nem velem, hanem többnyire Kolcsár József művészeti vezetővel konzultáltak.
Átszervezés
Fontos tudni, hogy a kézdivásárhelyi Vigadó művelődési ház a polgármesteri hivatal irodájaként működik, nem önálló jogi személy. Bár költségvetése önálló tételként szerepel a városi költségvetésben, a Vigadó főutalványozója a polgármester. A Vigadó vezetője nem igazgató, hanem a polgármester beosztott irodavezetője. Azzal, hogy a Városi Színház és a Vigadó működését összevonják, a színház autonómiája is csorbulni fog. Akkor hoztam meg a végleges döntést a Vigadó irodavezetői tisztségéből való felmondásról, amikor nyilvánvalóvá vált: a színház terén tervezett változások azzal fognak kezdődni, hogy összevonják a művelődési ház tevékenységével, az alkalmazottak számát csökkenteni fogják, a színház gazdasági irányítását pedig a Vigadó irodavezetőjére bízzák. Ez azt jelentette, hogy a színház tervezett átszervezésével beosztottként magam is egyet kell értsek, magyarán saját kezemmel kell lerombolnom azt, amit kitartó munkával felépítettünk az elmúlt négy évben. A művelődési házzal való teljes összevonást egyrészt jogilag kivitelezhetetlennek tartom, másrészt a színházi feladatokat végző alkalmazottak más tapasztalattal, felkészültséggel kell rendelkezzenek.
Az átszervezéssel nem értettem egyet, főképp, hogy az időközben megújult kuratórium annak a működő színháznak az átszervezéséről tárgyalt, amelyik az idei évben még semmilyen városi támogatást nem kapott, de saját bevételeiből és szponzorok segítségével mégis tudott működni. Az átszervezést olyan intézkedések követik, amelyek a színház identitásának elveszítéséhez, ennek következményeképp a pályázati és saját bevételi források elapadásához is vezetnek, ami már nem a teátrum javát szolgálja. A jelenlegi rendszer felépítése hosszú, nehéz folyamat volt, de kezdte meghozni a gyümölcsét. Előadásainkat már a szakma is figyeli, meghívásokat kapunk rangos színházi fesztiválokra. Egy működő struktúrát felrúgni egy újabb kísérleti struktúra érdekében nemcsak kár, de veszélyes is a színház jövőjét tekintve.
Továbbá kérdéses, hogy a Kolcsár József által lelkesedéssel felvállalt, teljes embert kívánó vezetői beosztás mennyire egyeztethető a Tamási Áron Színház programjával. Kérdéses az is, miként teljesíthető városvezetőink abbéli igénye, hogy nívós nagyszínházi, nagyszínpadi előadásokkal pótolják a hiányzó saját produkciókat a jelenlegi technikai, színpadi adottságokkal rendelkező Vigadóban, s ez mennyibe fog kerülni. Én is úgy gondolom, hogy egy gazdaságilag eladósodott (?) városnak természetesen spórolni kell, de sajnálattal veszem tudomásul, hogy ez elsősorban a kultúrán csapódik le, és egy olyan színházon, amely jól működik a lehető legkisebb költségvetésből.
A Vigadó lemondott irodavezetőjeként, a Vigadó Kulturális Alapítvány kuratóriumi tagjaként és tisztségében meg nem erősített gazdasági igazgatójaként egyaránt úgy látom, nem azt kellene keresni, hogy honnan lehet pénzt spórolni az amúgy is minimális színházi költségvetésből, hanem hogy a már létezők mellett milyen más forrásokból lehet pénzt szerezni. Személyesen semmiképp nem tudok egyetérteni a kísérleti évnek szánt átszervezéssel, de sok sikert kívánok hozzá. Remélem, lemondásommal segíthetek a Vigadó és a Városi Színház további zavartalan működésén, további munkám során pedig külső szemlélőként és, ameddig tehetem, a Vigadó Kulturális Alapítvány tagjaként javaslataimmal próbálom támogatni Kézdivásárhely kulturális életét, a Városi Színházat.
Ferencz Attila
Krónika (Kolozsvár),

Molnár Zsolt a krassó-szörényi magyarok képviseletét is felvállalja
A romániai magyar közösségek legitim érdekképviseletét a Romániai Magyar Demokrata Szövetség látja el, ennek értelmében a Szövetség képviselőházi és szenátusi választottjai azoknak a megyéknek a közvetlen képviseletét is felvállalják, ahonnan a tavalyi parlamenti választásokon nem sikerült képviselőt delegálniuk a Román Parlamentbe.
A krassó-szörényi magyar közösségek képviseletét Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő vállalta fel a 2012–2016-os parlamenti ciklusban.
Csütörtökön, március 7-én a Resicabányai Magyar Házban tartott találkozón Molnár Zsolt parlamenti képviselő elmondta, hogy a Szövetség minden magyar ember képviseletét hivatott ellátni, ezért a krassó-szörényi magyarok sem maradhatnak képviselet nélkül. A fiatal törvényhozó a resicabányai látogatása alatt az RMDSZ-nek a szórványban élő magyarságot érintő stratégiáiról és terveiről számolt be: „Krassó-Szörény megyét nagyobb lendülettel kell bekapcsolnunk az országos körforgásba, bővítenünk kell a kapcsolatrendszert és az együttműködések palettáját. Az RMDSZ Főtitkársága által indított szórványmenedzser szolgálaton keresztül már konkrét lépéseket is tettünk ez irányba”. Molnár Zsolt a közösségépítő és identitásmegőrző programok fontosságát hangsúlyozta, melyek által a kis szórványközösségek is magyar élményekkel gazdagodhatnak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Volt egyszer egy Makk-féle összeesküvés, és mártírokká lettek hőseink
Az erdélyi magyarság nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékét őrzi kegyelettel. Mikor a nemzet porba hullt, reményt vesztett, székely hősökben lobogott fel újult erővel, hatványozottan a szabadságvágy. A ’49-es kegyetlen megtorlások dacára volt merszük, bátorságuk szervezkedésbe, harcba kezdeni. Ők a Makk- féle összeesküvők. Székely vértanúkként eddig hármukat ismerte jobban a világ. A Marosvásárhelyi Rádió szorgalmazására újabb nevek, történetek kerülnek be a köztudatba. Az ott elhangzott műsor szerkesztett változatát most olvasóink is kézbe vehetik. A szerzők: Bakó Zoltán, Gáspár Sándor, Kádár Gyula, Ötvös József és Vajda György.
Bágy leghíresebb szülötte
Pár évvel ezelőtt Papp Vilmos, Budapest-Kőbánya református lelkipásztora könyvet írt a nevezetes magyar református presbiterekről Őrállók címen. Akkor keresett meg engem is, hogy esetleg valamilyen festményt, rajzot, esetleg kőlenyomatot ismerünk-e Török Jánosról, a székely vértanúról, marosvásárhelyi presbiterről. Könyvekben és a Teleki Tékában való utánajárás nyomán szomorúan állapítottuk meg: nem maradt róla semmilyen rajz, de személye és emléke mégsem ment feledésbe.
A marosvásárhelyi Postaréten álló emlékmű felirata utal székelyföldi származására. Bágy a Homoród mente székely unitárius falvai között ma is élő református közösség. A közel kétszázan ott élő bágyiak ma sem felejtették el falujuk leghíresebb szülöttjét, az iskola előtt egy kopjafa emlékeztet: itt született 1806-ban Török János.
Korának jól bevált gyakorlata szerint a szorgalmas székely fiút tízévesen beíratták a székelyudvarhelyi református kollégiumba, ahol előbb szolgadiákként, később pedig magántanítványok oktatójaként végezte tanulmányait. Tizenhat évig volt a kollégium tanulója, majd az erdélyi négy református kollégiumban tett sikeres vizsgája nyomán külföldi tanulmányútra mehetett. Berlini peregrinációja után hívják meg a marosvásárhelyi református kollégiumba történelemtanárnak, majd a teológia professzora lesz itt haláláig.
Az 1848-as magyar szabadságharc megosztotta a kollégium tanárait. A császárhű tanárok – köztük Bolyai Farkas – ellenezték a fiatalok hadba vonulását. Török János harcra, szabadságharcra buzdította tanítványait. 1848 őszén Gedeon tábornok könnyen bevette Marosvásárhelyt, és Török János professzort több társával együtt túszként Nagyszebenbe záratta, ahonnan csak féléves rabság után Bem József tábornok honvédjei szabadították ki.
Világos nem ölte meg a szabadságvágyat
A levert forradalom után a nép egy részében még ott égett a szabadság vágya. A Makk József ezredes által szervezett mozgalom egyik erdélyi összekötője és irányítója lett bágyi Török János. A Makk-féle összeesküvés leleplezése után, 1852-ben Gálffy Mihály sógorával és Horváth Károly nevű tanítványával együtt letartóztatják, újból Nagyszebenbe zárják, ahol a haditörvényszék 1853. október 11-én kötél általi halálra ítéli őket.
1854 márciusában hozzák vissza Marosvásárhelyre, és március 10-én a Postaréten kivégzik. Halálával megszűnik Marosvásárhelyen a teológiai oktatás, azaz a lelkészképzés. Bágyi Török János nemcsak azért volt a marosvásárhelyi református kollégium egyik híres és nevezetes tanára, mert 48 évesen vértanúhalált halt a magyar szabadságért, hanem az ötödfél évszázadnál is öregebb székelyföldi kollégium jól képzett nevelője volt. Nyomtatásban megjelent tankönyvei mellett 33 műve maradt kéziratban. Egykori tanítványa, Deák Farkas így emlékszik vissza rá: "Mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni. Sok szegény székely fiú megkönnyezte, meggyászolta, kiknek ő atyja volt. Nem egy özvegy nő kereste fel és öntözte könnyeivel sírját, kiknek gyermekeit atyai gyámsága alá vette és embert csinált belőlük".
Visszacseng a múlt
Magyar és szűkebb hazánk, Erdély történelmében is vannak, akik megérdemlik, hogy nemzeti panteonba kerüljenek, és ne csak ünnepekkor, megemlékezésekkor említsék a nevüket. Ezt érdemeli a firtosmartonosi Gálffy Mihály is, akinek élete, tragédiája példaértékű a mai és a jövőbeli fiatal generációknak is. Elemi iskoláit szülőfalujában, Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban az alma materében rendezett nagyszabású vívóversenyen mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája lett, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Itthon alapozta meg tudását és indult el a fényes karrier útján. Igazságérzete ösztönözte arra, hogy részt vegyen az 1848-as szabadságharcban. Mi sem lehet nemesebb eszme, mint az idegen elnyomás és hatalom ellen küzdeni, olyan egyetemes polgári értékek mellé szegődni, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, a prosperitás, amelyet egy új világrend megteremtése jelentett volna. De mint oly sokszor, a történelem most is megismételte önmagát. A nagyhatalmak összefogtak, hogy az "ősi rendet" megvédjék: katonai túlerővel, cselszövéssel, árulással, az együtt élő nemzetek összeugrasztásával. Visszacseng a múlt most is, amikor azon vitatkozunk, hogy ki a létjogosultabb a Kárpátok ölében, kinek a szimbólumai erősebbek, s azokat kiáltják ki hősöknek, akik a nagyhatalmak játékában arra kényszerültek, hogy békésen együtt élő nációk húsába harapjanak.
Mi lett volna, ha sikerül?
A marosvásárhelyi Postaréten felállított obeliszk felkiáltójel. Üzenet a múltból a jelennek, s iránymutató a jövőnek. A Makk-féle összeesküvésben résztvevők hittek abban, hogy meg tudják fordítani a történelem kerekét, hogy mindenek fölött győz az eszme, amely tiszta, őszinte s haladó, hittek Kossuth Duna menti köztársaságában, s abban, hogy az emigrációba menekült politikus visszatérte elég lesz ahhoz, hogy a kioltott forradalmi láng újra, lobbanjon. Gálffy Mihály nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a száműzetésből hazatérő Kossuth Lajost erdélyi hatalomra juttassa. El lehet játszadozni a gondolattal: mi lett volna, ha sikerül? Milyen gazdasági fejlődés indulhatott volna be a szabad és független Erdélyben, ha Kossuth, Széchenyi és a kor haladó magyarjainak eszméi megvalósulnak? De a nagyhatalmi érdekek nem ezt akarták. A franciák, akiktől az összesküvők segítséget kértek, elárulták őket. 1918-ban, 1956-ban is hiába várta e kis ország(rész), hogy melléálljanak. Az árulást követően kémek hálózatával ásták alá azt a szervezkedést, amely nemcsak egy szűk körű csoport érdekeit szolgálta volna. S került Júdás elég, pl. a kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos, aki az összeesküvőket kiszolgáltatta az akkori hatóságoknak. Sorsuk megpecsételődött, és azt hiszem, büszkén vállalták a kihallgatás, a nehéz börtön kálváriáját, a halálos ítéletet.
Amikor 1854. március 10-én a székely vértanúkat Marosvásárhelyen keresztül állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba. A béke szimbólumát egy olyan városban, amely, ha nem esik az árulás áldozatául, talán az új forradalom központjaként eltörölhette volna Világos szégyenét. Ezt a gesztust sem szabadna felednünk, s most is eszünkbe juthatna, amikor javában dúl a "zászlóháború". Jó lenne, ha 159 évvel a szomorú esemény után úgy emlékeznénk Marosvásárhelyen a mártírokra, hogy fehér szalagokat fonunk együtt: magyarok, románok, szászok és zsidók, azoknak a leszármazottai, akiket évszázadokon keresztül a nagyhatalmak átvertek. Gálffy Mihály és a névtelen hősök áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha tanulunk végre sorsukból.
Gálffy Mihály drágán megfizetett az eszméért. Feleségét, Rozáliát is halálra ítélték, végül a kufsteini várbörtön hűvös falai között végezte. Két árvát hagytak maguk után. Nem világra szóló történet, de tanulságos. Tanulságos?
Hol zsarnokság van...
Jó száz évvel a székely vértanúk kivégzése után fogalmazta meg az önkény, a zsarnokság lényegét Illyés Gyula. Mert a Habsburg ugyanolyan kegyetlen és öntörvényű volt, mint a későbbi kommunista. Olykor még ismétlődtek is a történések. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Horváth Károly fiatal földbirtokos teleki házába vezetett Rózsafi útja, amikor a Makk- féle összeesküvés szálait kezdték bogozgatni. És hová máshová mehetett volna nagyobb biztonsággal, mint az alig huszonhárom éves székely birtokoshoz, akinek zsenge kora ellenére már komoly forradalmi tapasztalat állt a háta mögött. Ahhoz a Horváthhoz ment, aki a forradalom kitörésekor azonnal nemzetőr tisztnek jelentkezett, s amikor az oroszok betörtek, a Kossuth-huszárokkal vágta a rendet az ellenség soraiban. S aki Kazinczy tábornok oldalán állt akkor is, amikor Zsibónál le kellett tenni a fegyvert. Ahhoz a fiatal földbirtokoshoz ment, aki nem menekült sem török, sem olasz földre, de a külföld felé igyekvő menekvőket segítette, hogy átjussanak a határokon. Tudta-e, hogy rá itt még szükség lesz, sejtette-e, hogy még egyszer el kell mennie iskolái városába, arra az utolsó, vissza nem forduló útra?
Ma már talán senki nem tudja, hol van az a szőlős Balavásáron, a Horváth Károly szőlőse, ahol a bukás elindult. Vagy folytatódott? De azt tudjuk, hogy hol volt Nagyszebenben a székely vértanúk fogdája, tudjuk, hogy hol volt Vásárhelyen az utolsó éjszakájuk, mint ahogyan tudjuk azt is, hogy mit mondott Horváth az őt szólásra bírni akaró Tapfernernek. Azt mondta: "Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha."
Huszonöt éves volt Horváth Károly, amikor a vásárhelyi Postaréten kivégezték. Elfogatásakor az osztrák törvények értelmében még kiskorúnak számított, hisz nem töltötte be a 23. életévét. Kijárt volna neki a kiskorúakat illető mentesség. De nem járt ki. Mint ahogyan valamivel több mint száz évvel később nem járt ki Mansfeld Péternek sem. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Várady József és társai…
A Makk-féle összeesküvés külön fejezete volt a Várady József vezette mozgalom. Várady akkor vállalja a fegyveres ellenállás szervezését, amikor a Marosvásárhely központú székely összeesküvés már elbukott. Ekkor vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Várady épp ilyen adottságokkal rendelkezik. Az alig 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvéd, negyvennyolcas huszár a legalkalmasabb személy egy székely szabadcsapat szervezésére.
Várady 1852. július közepe táján érkezik Háromszékre. Kezdetben a Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezi a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalván. A később vértanúságot szenvedő bibarcfalvi Bartalis Ferenc mint levélhordó kétszer jár Makk ezredesnél Bukarestben, írásbeli és szóbeli utasításokat közvetít. A titkos mozgalom Háromszéken eredményesebben működik, mint más régiókban. Így például a mátisfalvi Benő Miklós egymaga félszáz fős szabadcsapatot fegyverez fel. Várady kapcsolatot létesít a csíki vezetőkkel is. 1853. október 2-án Bibarcfalváról – ötvenfős csapata élén – Csíkba indul. Terve az, hogy a csíkszentkirályi erdőkben bevárja a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd egyesült erővel megtámadja a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat. A pénztárakban talált pénzzel tovább növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, majd egyesül a külföldről érkező, a Makk ezredes vezette sereggel. Mivel a táborozók összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal, mert azok nem ismerik a szabadcsapat céljait, a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága hamar tudomást szerez róluk, és 1853. október 6-án nagyszámú katonaságot küld ellenük. A hadsereg meglepetésszerű támadása miatt a szabadcsapat felbomlik.
Várady és társai fölött a marosvásárhelyi haditörvényszék 1854. április 6-án mondja ki a döntést, a 16 fővádlottból tizenkét személyt halálra, négyet pedig sáncmunkára ítél.
Akik nélkül nem teljes a kép
Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, pedig nélkülük nem teljes a kép, áldozatuk éppoly nemes és éppoly mérhetetlen, miként Török János, Gálffy Mihály és Horváth Károly áldozata. Közkatonái voltak a szabadságharcnak, közkatonái az összeesküvésnek, mártírjai a szabadság iránti küzdelemnek.
Életükről, halálukról alig tudunk valamit, pedig fordulatos sorsukról, jelkép értékű életükről még ma is filmet forgathatnánk.
Május 27-én Marosvásárhelyen végezték ki őket, csaknem egy hónappal katonai parancsnokuk, Várady József kivégzése után.
Bertalan László katona volt, szökött katona. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853 március 4- én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit.
Bertalan László Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül néhány könyvből és internetes publikációból megtudni róla.
Vajon hogyan került a Coronini gyalogezredbe, amelynek egyik százada Szentágotán állomásozott?
Büntetésből besorozott honvéd lett volna, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek? Életkora alapján Bertalan Lászlóról leginkább erre gondolhatunk. Hiszen a forradalom lendülete sok fiatal legényt vitt a szabadságharc zászlói alá.
Ráadásul Erdővidéken, Bodvajon öntötték Gábor Áron több ágyúját is, az erdővidékiek ugyancsak szép számban voltak jelen a szabadságharc egységeiben. Tán legnagyobb Bibarcfalván volt a szabadságvágy. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Úgy tűnik, ebben az erdővidéki faluban sokkal nagyobb volt a változás iránti vágy, hiszen szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.
A Coronini gyalogezredet különféle helyszíneken említik a hadtörténeti utalások, szegény Bertalan László összejárhatta a Habsburg birodalom több országát-tartományát, amíg fátuma Szentágotára nem vezérelte. Innen már megszökött. Két nap gyaloglás árán is hazajuthatott az erdővidéki medencébe.
Szökött katonának bujkálnia kell, de Bertalan nyugodtan meghúzódhatott volna a havason, pásztorként, amíg lecsendesedik a világ. De Bertalan László mindjárt az elején belép a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirál a bajtársainak.
Bár a székelység is forrongott, a krími háborúban az oroszok és törökök szembekerülése azzal a lehetőséggel kecsegtette a szabadságharc híveit, hogy itt az alkalom újrakezdeni a harcot, de a szerveződő csapat mégsem kapott tömegtámogatást. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni is a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Így az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, 8-10-12 év fogságot kaptak "ke-gyelemből". Az ítéleteket április 6- án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet.
Bertalan László is Marosvásárhelyen halt meg, 1854. május 27-én, 159 évvel ezelőtt.
Halálos ítéletét kétszeresen is példastatuálásnak tekinthetjük, hiszen fegyveres fellépése neki sem volt súlyosabb, mint társainak. De ő szökött katona volt – valószínű, hogy erőszakkal sorozták be, de ez nem lehetett mentsége a hadbíróságon. Az erőszakos vagy csalárd toborzás megszokott módszer volt abban az időben a világ legtöbb abszolutista hadseregében. Ugyanakkor fegyverrel rekvirált élelmiszert – egy ökröt – a csapatnak, tehát az állami hatóságok hatáskörét sértette. Ezt pedig nem tűrték.
24 évesen akasztották föl.
Alig fél esztendeig tartott a vitézi élete
A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. 26 éves volt, amikor meghalt. Petőfi 26 évesen egész életművet hagyott maga után, Benedek Dániel talán ezután mutathatta volna meg, mire képes.
Bibarcfalvi legény, a szökött katona, Bertalan László kenyeres pajtása. Miután Bertalan hazaszökött az osztrák seregből, együtt állnak be Váradyhoz. Benedek Dániel fiatal feleségét és pici gyermekét is otthon hagyta.
Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet – hacsak nem volt ő is azelőtt a nemzetőrségnek vagy a honvédségnek katonája. De erről nem szólnak a források.
Csak arról, hogy a halálos ítélet végrehajtása elől megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták csak elfogni őket.
Hogy sikerült megszökniük? Sokatmondó az a csend is, amely ezt a történetet övezi.
Legényes dac, vagy a remény tartotta őket a környéken? Nem tudni már, pedig a hegyeken át a két legény átjuthatott volna Moldovába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna.
De maradtak.
Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Mrosvásárhelyre hurcolták, és május 27- én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.
Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora – életükkel fizettek a szabadság álmáért. Katonának szegődtek – de odaadásuk, helyzetfelismerő képességük mutatta, hogy tehetséges, többre hivatott emberek voltak – ám sorsuk másként fordult.
Árulóvá, esküszegővé viszont nem váltak soha.
Bibarcfalva három vértanút is adott a magyar szabadságnak. Mindhárman Székelyföldön nyugszanak – ketten Marosvásárhelyen, Bartalis Ferenc Sepsiszentgyörgyön.
És mennyi mindent nem tudunk meg
Az elítéltek között sok volt a mai Maros megye területéről származó. Íme, néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei (10-10 év), Kenderessy Elekné Boér Anna mikefalvi (ő az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én szintén kegyelmet kapott), Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10-10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Horváth Gáspár vajai, Deák Farkas marosvásárhelyi (5-5 év), Hajnal Róza marosvásárhelyi (Hajnal József marosvásárhelyi városi hivatalnok leánya), neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15- ről, Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év), Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébet marosvásárhelyi (8 év), s a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítélték.
Emlékük legyen áldott!
Népújság (Marosvásárhely),

A közösségért tenni kell
Emlékezés Imreh István történészre
„Példaértékűnek tartom Imreh István munkásságát, mind módszertani, mind tematikai vonatkozásban új irányvonalat indított el az akkori magyar történetírásban”, fejtette ki Both Noémi Zsuzsanna kutató azon a március 5-i rendezvényen, amelyen Imreh István történészre, szociológusra emlékeztek a Kolozsvár Társaság szervezésében. A rendezvényen – amelynek moderátora a társaság elnöke, Kántor Lajos volt – a fiatal kutató mellett jelen volt Benkő Samu művelődéstörténész, valamint Imreh István gyermekei: ifjabb Imreh István biológus, genetikus és Farkas Imreh Mária közgazdász.
Both Noémi Zsuzsanna, aki Imreh István munkásságából írta szakdolgozatát, hangsúlyozta továbbá: módszertani szempontból fontos, hogy a történész képes volt interdiszciplináris módszerekkel megvilágítani egy-egy kérdést, illetve az általa kutatott témák változatossága lehetővé tette, hogy az addig viszonylag monopolhelyzetben lévő politikatörténet mellett más témák is megjelenjenek az erdélyi magyar történetírás palettáján, mint például gazdaságtörténeti-, társadalomtörténeti- és technikatörténeti adalékok. Imreh István első jelentősebb műve 1947-ben jelent meg, Székely falutörvények címmel, és 2003-ban bekövetkezett haláláig több önálló kötete, számtalan tanulmánya, újságcikke és tudománynépszerűsítő írása látott napvilágot, tudtuk meg a kutató előadásából. Emellett 1948 és 1983 között a Bolyai, illetve később a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tevékenykedett előadótanárként, kezdetben a közgazdaság- és a jogtudományi, majd 1950-től a történettudományi karon. – Annak ellenére, hogy életművének jelentős része a szocialista korszakra tehető, Imreh Istvánnak az írásai, publikációi napjainkban is értékesek és példamutatók, tanári tevékenységére pedig volt diákjai minden esetben szeretettel és tisztelettel emlékeznek vissza, függetlenül attól, hogy ezek magyar vagy román nemzetiségűek voltak – mondta Both Noémi Zsuzsanna.
Imreh István rendkívül szeretett olvasni, nagyon sok verset olvasott, két kedvenc kortárs költője volt, József Attila és Illyés Gyula, kezdte emlékezését Benkő Samu. A falutörténet és a székelytörténet különösképpen érdekelte, ebben nagy hatása volt Benedek Eleknek. – Egyike azoknak a tanárembereknek, akinek az emlékét tanítványai mai napig is megőrizték. Kitűnő előadó volt, szerette a tanítványait, ellátta őket bőséges olvasmányanyaggal. Mikor említettem az irodalom iránti tiszteletét, alázatát, azt is jelenti, hogy a történettudományban jeleskedő diákoknak fontos történelmi forrásanyagként hívta fel a figyelmét a szépirodalomban megjelentetett valóságábrázolásra és ennek megfelelő tudatformálásra – magyarázta Benkő Samu. A művelődéstörténész ugyanakkor hangsúlyozta: az életműben rendkívül fontos, hogy az indíttatás, az egyéni sors, és az európai történelem adta lehetőségek miként bontakoztatnak ki egy istenadta tehetségnek az agyából kipattanó tudományos világot.
„Hálás vagyok a Kolozsvár Társaságnak a kezdeményezésért, és különösképpen hálás vagyok Both Noémi Zsuzsannának az édesapámmal foglalkozó szakdolgozatáért”, mondta ifjabb Imreh István, Svédországban élő genetikus. – Leginkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy van-e párhuzam egy kicsi gyerekkora óta természettudományokkal foglalkozó fiú és egy, a műveltséget hihetetlen munkával megszerző történész apa pályája, illetve gondolkodása között. Amint hogy azt is, tudtam-e én hasznosítani a későbbi munkámban azt az örökséget, amit a neveltetésünk során kaptunk, és tudok-e valamit továbbadni. Az az érzésem, hogy nagyon sok a párhuzam. Freud azt mondja valahol, hogy egy harmonikus egyéniség tulajdonképpen két dologból áll össze: tudjon dolgozni és tudjon szeretni. Édesapám erre képes volt. Egyébként nem csak ő, hanem az a generáció, amelyhez tartozott. Sokan emlegetik azt a csodatörténész csapatot, amely nagy egyéniségekből állt, de a legfontosabb dolog, ami közös volt bennük, hogy elképesztően sokat tudtak dolgozni – idézte fel emlékeit a genetikus. Édesapja hajnalban kelt mindig, sok-sok órát töltött az íróasztal mellett, folyamatosan dolgozott, kivéve, amikor két hétre elment szabadságra. – Ezt a munkamániát én is örököltem, Stockholmban sokszor szombat-vasárnap is bent voltam a kutatóintézetben. A másik dolog, ami jellemző, a módszer kialakítása, ami minden tudományágban közös. Addig az ember nem tud lényegeset és újat alkotni, amíg nincs egy saját, személyre szabott módszere. Egyébiránt nem csak a tudományban, hanem a művészetben is így van, kell legyen egy egyéni módszered, egyéni stílusod, erre épül aztán minden. Kell hozzá tehetség, de nagyon sok munka is van benne. A harmadik dolog, amit megjegyeznék vele kapcsolatban, hogy elnyomás alatt ugyan, de nem légüres térben dolgozott. Volt egy csapat, volt jó néhány ember körülötte, akik mércét adtak, de közöttük a versengés sosem vált ellenségességgé. De lehet, hogy csak én láttam így – jegyezte meg ifjabb Imreh István.
Farkas Imreh Mária szerint édesapja nagyon komoly empátiaképességgel rendelkezett, imádta a kutyákat, a gyerekeket, a gyerekek pedig őt. – Szerette a fiatalokat, bármennyi időt képes volt rájuk fordítani, szeretett előadni. Volt egy mondása: a jókedvű verekedőt szereti az Isten. Ebben a mondatban, amit gyakran használt, benne volt az édesapám mentalitása. Benne volt az is, hogy ha nagyobb volt a nyomás, esze ágában sem volt felemelni a kezét és azt mondani, hogy innen nincs tovább. Több mint tíz esztendőn át a barna kartotékoknak dolgozott, a szekrény tetején gyűjtötte a kéziratokat. Amikor 1990 után lehetőség nyílt arra, hogy kiadjanak munkákat, mindenki elcsodálkozott, hogy honnan húzza elő, mintegy bűvös mozdulattal ezeket a kéziratokat. Hát, mert le volt tiltva, és az a rengeteg munka ott sorjázott a kartotékokban. Sajnos később, betegsége miatt már nem volt lehetősége a további kutatásokhoz – sorolta édesapjához fűződő emlékeit Farkas Mária.
Mint elmondta, Imreh István komolyan hitt abban, hogy a faluközösség, illetve az a hagyomány, amelyre az értékrendünket alapozzuk, megtartó erő. – Édesapám úgy vélte, hosszú távú befektetés, ha az ember a saját múltját megismeri és arra tud építeni. Nagyon sokat kaptunk édesapámtól, én pedig úgy éreztem, hogy tovább kell adjam a gyerekeimnek ezeket az értékeket. Mindig arra tanított, hogy a közösségért tenni kell. Ha csak magadra gondolsz, csak a saját kis karrieredet, utadat, szakmádat építed, akkor igazából nem emberhez méltó életet éltél. Úgy érzem, hogy ezt valamennyire sikerült továbbadnom az én gyerekeimnek is – mondta a közgazdász.
Az est további részében Imreh István néhány kortársa, illetve munkatársa elevenítette fel a hozzá fűződő emlékeit.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Alkotmányos nemzetállam?
„Utazás” az alaptörvény módosítása körül
Létrejött az alkotmánymódosító bizottság Crin Antonescu, a szenátus elnöke vezetésével, és ezzel hivatalosan is elkezdődött a sokat hangoztatott alkotmánymódosító folyamat, amelynek többek közt a témában kiírt népszavazás is része lesz. A lapunk által a kérdésben megszólított erdélyi magyar szakértők egyetértenek a módosítás szükségességében, a lehetőségek tekintetében azonban megoszlanak a vélemények.
Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Intézete Magyar Tagozatának oktatója szerint sem a valóságnak, sem pedig a történelmi tényeknek nem felel meg az a tézis, hogy Románia nemzetállam volna. „Ez 1923 óta tartozik a román alkotmányozók vágyképei közé. Az Európai Unió tagállamai közül csak a román alkotmány tartalmazza az állam definíciós elemeként azt, hogy nemzetállam. Vannak államok, amelyek »egységesként« (Csehország, Lengyelország) vagy »oszthatatlanként« (Franciaország, Finnország) határozzák meg magukat, esetleg mindkét jelző segítségével (Szlovákia, Olaszország). Málta és Olaszország »munkára alapozó« köztársaság, Franciaország, Németország, Spanyolország, Szlovénia »szociális állam«. Csak Románia határozza meg önmagát – a fentiek mellett – nemzetállamként, aminek legkonkrétabb következménye, hogy a nemzetállam szintagma a gyakorlati politikában a törvényhozás cenzoraként működik. Eszköz minden olyan javaslat felvetésének, napirendre tűzésének a megakadályozásában, amelyet adott pillanatban a »román vágyképpel« ellentétesnek tart a többségi elit” – érvel Bakk Miklós.
A fentiek alapján logikus következtetés, hogy igen, meg kell változtatni ezt a cikkelyt, folytatja a gondolatmenetet a politológus. Számot kell azonban vetni azzal, hogy ez nem lehetséges, míg egy többségi meggyőződés nem érik be az első cikkelyben szereplő definíciós elem elvethetőségére. „Addig két dologgal lehet kísérletezni. Az egyik: olyan alkotmányparagrafusok bevezetése, amelyek az első cikkely törlése nélkül teszik lehetővé, hogy az ország »politikai közösségét« másképp értelmezzük. A másik lehetőség: számításba venni, hogy az első cikkely alulról is »bomlasztható«. A régiók megerősödése hosszabb távon amúgy is elvégzi az első cikkely erodálását, bár ez történelmi léptékű folyamat. A megoldás egy teljesen új alkotmány elfogadása, vagy pedig a kétlépcsős alkotmánymódosítás. Vagyis először a 152. cikkelyt, az úgynevezett »örökkévalósági klauzulát« kell törölni, utána pedig sor kerülhet a módosításra nem szánt cikkelyek megváltoztatására is.” Bakk Miklós szerint ez utóbbi megoldás nehézkes, mivel két referendumnak kellene azt megerősítenie, a népszavazás pedig könnyen a politikai vétó eszközévé válhat egyes pártok kezében. A politológus az alkotmányos kisebbségi jogok katalógusának bővítését tartja lehetségesnek, szerinte alapvetően az identitáshoz való jogot kellene módszeresen, minden kulturális vonatkozásában végiggondolni.
Minden szó jogforrás
Szilágyi Zsolt politológus szerint az alkotmány első cikkelye elsősorban a nemzetállam vonatkozásában tarthatatlan. „Fel kell tenni a kérdést: a nemzetállami jelző cél, vagy a jelenlegi valóságot rögzíti? Ha 18 nemzeti közösség képviseli magát a parlamentben – tehát a román jog is elismeri létezésüket –, hogyan lehet azt mondani, hogy mindenki román? Ha viszont cél, akkor az alkotmány első cikkelye egy jövőre vonatkozó programot rögzít? Mindenki legyen román?” – teszi fel a kérdést az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, aki szerint mindenképpen szükséges e tekintetben a módosítás, mivel az alkotmány minden szava jogforrás. „Az első cikkelyt kezdeményező jogi alapként eddig is nagyon sok törvénykezdeményezésnél használta az előterjesztő. Jogforrás tehát, nem csak szimbolikus megfogalmazás. A néppárt Románia föderális berendezkedését szorgalmazza, a történelmi régiók önkormányzati jogát rögzítő első szakasz szerkezetileg alakítaná át az országot. Németország, Ausztria és Svájc példája azt mutatja: Románia is hatékonyabb, gazdagabb állammá válhatna. A korrupció is főleg a központosított, egységesített államban virágzik” – állapítja meg Szilágyi Zsolt.
„Az alkotmánynak biztosítania kell a nemzeti közösségek saját önkormányzati jogát. Ezt a javaslatot Toró T. Tiborral megtettük 1991-ben és 2003-ban. Nem tudom, most akad-e, aki megtegye…” – fogalmaz Szilágyi, aki szerint feltétlenül szükséges, hogy széles körű párbeszéd, majd konszenzus szolgáljon az alkotmánymódosítás elfogadásának alapjául. „A párbeszéd formailag meglesz, a konszenzus viszont nem – véli az EMNP alelnöke. – Olyan többségi elit fogadja majd el ezt az alkotmányt, amely az országban létező nemzeti, vallási vagy nyelvi különbözőség létét nemzetbiztonsági kockázatnak tartja, nem pedig európai értéknek. A székely zászló használatával kapcsolatban kirobbant műbotrány is azt jelzi: akkor lesz nyugtunk, ha önmagunk dönthetünk saját sorsunkról. Ne Bukarest mondja meg, hogy a székelyeknek joguk van-e saját zászlójukhoz. Ezért kell az autonómia” – szól Szilágyi Zsolt összegzése.
Anakronisztikus cikkely
Varga Attila jogász, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jog szakának oktatója szerint a nemzetállam fogalma elavult, ezért nem kellene szerepelnie az alkotmányban sem. „A nemzetállamok megjelenése adott történelmi helyzetben pozitív folyamat volt, ám a 21. század elején tarthatatlan a nemzetállam, főleg annak olyan esetleges értelmezése, ami nemzeti kizárólagosságot jelent” – állapítja meg az egyetemi docens. Mindeközben – ellentmondásos módon – az alkotmány további cikkelyei között olvashatunk a nemzeti kisebbségek identitásáról is. „Az autonómiatörekvések – mint az erdélyi magyarság jogos igénye – hangoztatásakor a nemzetállami meghatározás hátrányunkra van. Ha már nem volna semmilyen más észérv az autonómia ellen, ez még mindig felhasználható, és azon kívül, hogy ez egyszerűen anakronizmus, nincs is mit mondani rá” – tartja Varga Attila, aki a megoldást – Bakk Miklóshoz hasonlóan – a kétlépcsős alkotmánymódosításban, vagy egy teljesen új alkotmány elfogadásában látja. A jelenlegi alkotmány fő hibája a jogász szerint az, hogy egyes passzusok többféleképpen értelmezhetők. Kisebbségjogi szempontból a jogász átfogó alkotmányreformot szorgalmaz, benne a választási rendszer arányosságának alkotmány által rögzített elvével, illetve a kétkamarás parlament egyértelműbben és hatékonyabban elkülönített hatásköreivel. „Több garanciális elemet kell bevinni az anyanyelvhasználat, intézményalapítás tekintetében: alapjogként jelenjen meg – kollektív, nem pedig egyéni jogként – az autonómiához való jog. A regionalizáció kérdését a politikai elit csak uniós kötelezvényként kezeli, pedig érdemes volna a hosszú távú fejlődési lehetőségeket is figyelembe véve vizsgálni a kérdést. Megszüntetném a rosszul alkalmazott francia gyökerű félelnöki rendszert, és tisztán parlamentit javasolnék. Ennek értelmében az államfőt a parlament választaná, és ezzel automatikusan csökkenne a hatásköre is” – véli Varga Attila. Az egyik legnagyobb hazai problémának azt tartja, hogy Romániában minden intézmény a másik hatáskörét akarja gyakorolni: a kormány kormányrendeletek révén törvényeket hoz, az elnök kormányozni szeretne, ám nincs rá jogköre.
Az Erdélyi Napló kérdései
Hogyan vélekedik Románia alkotmányának első szakaszában megfogalmazott első cikkelyéről, vagyis arról, hogy „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”? Milyen következményekkel jár ez a cikkely? Szükséges-e a cikkely megváltoztatása, ha igen, miért és hogyan? Románia alaptörvénye 152. szakaszának első cikkelye szerint „Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései”. Hogyan vélekedik erről? Kisebbségjogi szempontból milyen módosításokat lát szükségesnek Románia jelenlegi alkotmányában, milyen egyéb változtatásokat javasolna? Alkotmánymódosító bizottság
A 23 fős alkotmánymódosító bizottság alelnöke Máté András Levente RMDSZ-es képviselő. A kolozsvári honatya lapunknak leszögezte: mindenképp szeretnék módosítani az alkotmány első cikkelyét, mivel a kisebbségek jelenléte okán Románia nem tekinthető nemzetállamnak. Véleménye egybecseng pártja elnökének kijelentésével is, aki a március 23-i Szövetségi Képviselők Tanácsán kifejtette: az RMDSZ azt javasolja, hogy az új román alkotmány ismerje el államalkotó tényezőkként a kisebbségben élő nemzeti közösségeket. Kelemen Hunor arra is utalt, hogy az alkotmány első cikkelyének megváltoztatását egy másik cikkely tiltja, kiegészítését viszont szerinte nem. Máté András szerint a módosított alkotmányban mindenképpen szerepelnie kell kitételeknek a Románia által ratifikált regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájából is, továbbá a nyelvhasználat és intézmények területén is előrelépésnek kell történnie: „Kulturális, hagyományaink és a jövőnk tekintetében ne kerülhessen hátrányos helyzetbe kisebbség. És nem csak a magyar.” Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szerint fontos kérdés, hogy a kormány milyen módon adhat ki sürgősségi kormányrendeleteket, ugyanakkor a kétházas parlament további fenntartását szorgalmazza. Oly módon kell tisztázni a kormány és az államelnök kompetenciáit, hogy az ne adhasson politikai vitákra okot – szögezi le Máté András.
Eredeti és származtatott alkotmányozó hatalom
A francia jogból eredő elmélet szerint létezik eredeti és származtatott alkotmányozó hatalom. Az eredeti alkotmányozó hatalom olyan parlament, amelynek megalakulásától fogva felhatalmazása van új alkotmány elfogadására. Ennek a típusú hatalomnak nem kell figyelembe vennie az előző alkotmányt. Ilyen alkotmányozó hatalom volt az 1990-ben választott parlament is – amelynek mandátuma két évre szólt–, feladata pedig az volt, hogy működése alatt új alkotmányt fogadjon el az 1965-ös helyett. A 2003-as alkotmánymódosítás során viszont származtatott alkotmányozó hatalomként működött a rendes, négyéves ciklusra választott parlament, amely kötve volt az 1991-ben elfogadott alaptörvényhez, vagyis nem léphette túl annak alkotmányos kereteit. A mostani módosításokat is csak származtatott alkotmányozó hatalom hozza majd. „Védhető konstrukció, van benne logika. Francia jogtudósok viszont azzal támadják ezt az elméletet, hogy nem tartható a gyakorlat, miszerint egy valamikori alkotmányozó hatalom – az eredeti – bármit is megtilthat egy jövőbeni alkotmányozó hatalomnak” – tájékoztatott Varga Attila. Egy teljesen új alkotmány elfogadásához az érvényben lévő alkotmány szinte teljes alkalmazhatatlansága kellene, erre vonatkozó érzékelhető társadalmi igénynek kell léteznie, vagy politikai rendszerváltásnak kellene végbemennie.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Boszorkányüldözés
Avagy: meddig és miért ütik Wass Albertet és tisztelőit?
Ismét sajtótémává vált Wass Albert személye. Az első apropót egy januári gyergyószentmiklósi születésnapi megemlékezés adta, amelyen – mint utólag kiderült – jelen volt és felvételeket készített az államhatalom egyik képviselője. Ezt követően sorra hallgatták ki a megemlékezés szervezőit és résztvevőit, majd az ügyészség vádat emelt a két szervező ellen. A vádemelés jogalapjaként a 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet szolgált. Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a dolgok sajátos összemosása zajlik a hatóságok, de a közvélemény részéről is. Márpedig célszerű lenne élesen különválasztani, hogy a születésnapi megemlékezésen, illetve a felolvasóesten történt-e törvénysértés, illetve, hogy jogosan ítélte-e el 1946-ban Wass Albertet a kolozsvári népbíróság. Az ügyészség vádja szerint a két szervező megsértette az idézett sürgősségi kormányrendeletben leírtakat, ami három hónaptól három évig terjedő börtönbüntetéssel fenyeget.
Törvénysértés? Kezdjük a jogszabállyal: annak az a célja, hogy be- és megtiltsa – címe, illetve az első cikkely tanúsága szerint – a fasiszta, rasszista avagy idegengyűlölő szervezeteket vagy rendezvényeket; a háborús bűnösök kultuszát; a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet szítását; valamint a háborús- és emberiesség elleni bűncselekmények tiltását. Igen helyénvaló dolgok ezek, legfeljebb azon lehetne jogi szempontból elmélázni, hogy miért egy 2002-ben elfogadott sürgősségi kormányrendeletben kell ezt szabályozni. Azt megelőzően nem akadtak elítélendő dolgok? Vagy történt valami rendkívüli esemény 2002 márciusában, amire a kormánynak sürgősségi rendelettel kellett reagálnia? A születésnapi megemlékezést két kulturális egyesület szervezte, jellege nyilvánvalóan nem tekinthető fasisztának, rasszistának vagy idegengyűlölőnek. Így egyetlen lehetőség marad: a szervezők egy háborús bűnös kultuszát terjesztették. A jogszabályban szereplők alapján a helyzet világos: Wass Albertet jogerősen elítélték háborús vétségért, tehát erre a rendezvényre érvényes a jogszabály ötödik cikkelye, következésképpen törvénysértés történt. Igen ám, de a jog alkalmazóitól, főleg egy feltételezett bűncselekmény esetén joggal várható el a figyelmesség, alaposság, no, meg a román nyelv alapos ismerete. Ha ugyanis valaki figyelmesen olvassa ezt a cikkelyt, akkor észreveszi, hogy a lényeg így szól: „Promovarea cultului persoanelor vinovate de sãvârºirea unei infracþiuni contra pãcii si omenirii ... prin propaganda, ...se pedepseºte...” Azaz: a béke és emberiesség elleni propaganda révén vétők büntethetők. Márpedig a „propaganda révén” megfogalmazásnak kardinális jelentősége van. Az idézett cikkely második bekezdése meg is határozza, mit kell érteni propaganda alatt: propagandának tekinthető eszmék, felfogások, doktrínák rendszeres terjesztése és dicsőítése azzal a céllal, hogy meggyőzzön vagy új híveket szerezzen. Nincs tehát kinek-kinek a fantáziájára bízva, hogy mit tekint propagandának. Némi túlzással azt állíthatjuk, hogy a román jogszabályokra nem jellemző módon precíz definíciót tartalmaz ez a bekezdés. Koncentráljunk most csak a háborús bűnösök kultuszára. Az ugyan nincs meghatározva a jogszabályban, hogy mit is kell érteni ezen, de józan eszű ember számára világos, hogy csak úgy, önmagában nem létezik kultusz. Valakinek a kultusza azt jelenti, hogy tetteit, alkotásait, elveit dicsérjük. Következésképpen a jogszabály előírását csak úgy lehet érteni, hogy büntetendő, ha egy háborús bűnökért elítélt személyt dicsőítünk azon cselekedeteiért, amikért elítélték, vagy a törvény által inkriminált (idegengyűlölő, fasiszta, stb.) nézeteiért. Ha egy divatról szóló rendezvényen egy ilyen személy választékos öltözködéséről esik szó, nem tekinthető bűncselekménynek, hiszen csak a propaganda bűncselekmény, vagyis ha híveket akarunk toborozni elítélendő eszméinek, doktrínájának. Ennek szellemében nem bűncselekmény megemlékezni Wass Albert írói életpályájáról, dicsérni irodalmi munkásságát, még akkor sem, ha őt Romániában máig háborús bűnösként tartják nyilván. Műveiben ugyanis nyoma sincs olyan eszméknek, amelyeket bármilyen törvény inkriminálna.
Bűnüldözés? Vajon mi indokolja az ügyészség, a rendőrség fellépését, cselekedeteit? E hatóságok első perctől ellentmondásosan cselekedtek, illetve kommunikáltak. Az első hírek alapján – a megyei rendőrség szóvivője révén – arról értesülhettünk, hogy nem zajlik semmiféle kivizsgálás, csak a minden rendezvény esetében szokásos „tájékozódás”. Ezt hamar cáfolta a gyakorlat, amikor a rendőrök kézbesíteni kezdték az idézéseket, amelyeken egyértelműen egy bűnügyi iratcsomó száma szerepelt, nyilvánvalóvá téve, hogy bűnvádi eljárás van készülőben. A dolog attól válik teljesen abszurddá, hogy a hatóság egy képviselője jelen volt a rendezvényen, filmezett. Következésképp rendelkezésükre állt minden szükséges információ, gyorsan eldönthették volna, hogy történt-e ott bűncselekmény, kell-e valaki ellen eljárást indítani, s ha igen, miért, milyen bizonyítékok alapján. Ennek ellenére több résztvevőt beidéztek tanúként, s faggatták őket, hogy mi zajlott ott, kik voltak még jelen. Ez nemcsak felesleges, időt és energiát pocsékló cselekedet volt, hanem a törvénytisztelő állampolgárok zaklatása is.
Vétek? A kolozsvári népbíróság – amelynek tagjai nem bírók, jogászok, hanem politikai pártok képviselői voltak – egyes számú határozata (kelt 1946. március 13-án) vétkesnek nyilvánította Wass Albertet az 1945/312-es törvény 2. cikkelye e. betűjének megsértéséért, és halálra ítélte. A jogszabály ezt mondja: az ország tönkretételében bűnösek – háborús bűnök elkövetése révén –, akik parancsot adtak, illetve kollektív vagy magánszemély ellen irányuló megtorlást követtek el politikai vagy rasszista céllal. Wass esetében a konkrét vád az volt, hogy felbiztatott egy magyar katonatisztet több civil személy megölésére. Annak talán a feltételezését is sértőnek tarthatjuk, hogy a magyar hadseregben egy civil parancsokat osztogatott az egyik tisztnek. S hogy mi volt Wass Albert valódi bűne? Hogy nyíltan és kertelés nélkül írta és mondta az igazat a román hatóságok által Erdélyben elkövetett (vagy elnézett) atrocitásairól, visszaéléseiről. Ezért lankadatlanul üldözik őt is, tisztelőit is.
Mi azonban ne féljünk. Az igazság a mi oldalunkon van.
Árus Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Pálosok székelyföldi „terepszemlén”
Megtelepednének Hargitafürdőn, ha akadna helybéli követőjük
Megtelepedésük lehetőségeit próbálják feltérképezni Hargitafürdőn az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok képviselői. Bátor Botond, a Magyar Pálos Rend tartományfőnöke és Balla Barnabás tartományi gondnok egyelőre húsvétig tartózkodik a Hargitán, ahol elmondásuk szerint el tudnák képzelni a szerzetesi életet.
Január derekától tartózkodnak Hargitafürdőn. Tiszteletükre a hegy is ünnepi arcát mutatja: hófehérben tündököl, a vastag hóréteg jótékonyan takarja el az egykori bánya környezet- és illúzióromboló maradványait, mintha szebbik énje kidomborításával maga a hely is maradásra szeretné bírni a terepszemléző pálos szerzeteseket. Úgy tűnik, a „próbálkozás” nem hatástalan: Bátor Botond atya (képünkön) lelkesen mesél arról, hogy bár többször járt már erre, télen még sosem volt Hargitafürdőn. Most viszont gyönyörködik a tájban, és bár a korcsolyapályát egyelőre nem próbálta, a síelésen már túl van.
A Magyarországról érkezett két pálos szerzetes itt-tartózkodásának első két hete a befészkelődés, a hellyel való ismerkedés ideje volt. „Az itt élők humora igen megkapó. Mikor megjöttünk, megkérdeztem az atyákat, hogy lehet itt megélni. Azt válaszolták: nagyon jól, mert nyáron az erdőben sok szedhető bogyó van, szamóca, áfonya, sőt, eső után gomba is” – mondja mosolyogva, majd komolyra fordítva a szót, hozzáteszi: élhető hely ez, mert az emberekben hihetetlenül nagy a vágy Isten után. „A Hargitafürdőn élő alig több mint 200 ember nagy szeretettel fogadott. Csíkszereda és Szentegyházasfalu közelsége is sokat számít, mert ha lelki gyakorlatot, vagy más programokat szervezünk, a két említett település között fekvő Hargitafürdő a lelki felüdülés helye is lehet. Bár ha tényleg úgy adódna, hogy ittlétünknek lenne bizonyos gyümölcse, azaz valaki, aki eleve pap vagy szerzetes szeretne lenni, általunk szerez tudomást a pálos rendről, és eljönne hozzánk, igazolná, hogy itt kellene letelepednünk” – mondja a tartományfőnök.
A megszületett gondolat
A pálos szerzetesek székelyföldi megtelepedésének gondolata nem újkeletű. Maga a rend jelenléte sem, ha számításba vesszük, hogy már az 1200-as évek végén jelen voltak Erdélyben a fehér csuhás szerzetesek. Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébános A pálos rend története Erdélyben, Partiumban, Bánságban és Kárpátalján című, tavaly megjelent kötetében az áll, hogy „1352-ben Csíksomlyó területén megtelepedett pálosok hozták létre a Natalitia Sanctissimi Salvatoris kápolna melletti remeteséget, amelyről a Salvator-hegy a nevét kapta.” Ugyanez a forrás szól a pálosok egykori jelenlétéről is a Hargita hegyén, azt állítva, hogy „a Hargitán ma is láthatók az egykori kolostorerőd három épületének romjai, közvetlenül a rádióantennák mellett.” Bátor Botond azt mondja, ezekről a dolgokról ő maga is most, Darvas-Kozma József könyvében olvasott először. Az újra megtelepedés gondolata a Székelyföldön már 2007-ben megszületett: akkor járt itt Botond atya az akkori tartományfőnökkel. Több helyen is szétnéztek: Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, a csíkdelnei Szent János templom már akkor nagyon a szívükhöz nőtt. Akkor még úgy gondolták, Botond atya költözik Székelyföldre egyedül vagy egy szerzetes társával, ám időközben kinevezték tartományfőnöknek. A szikra azonban kipattant, erre rakott most fát Darvas-Kozma József, ő szemelte ki Hargitafürdőt is a pálosok számára.
Imádkoznak, lelkipásztorkodnak
Az 1250-ben alapított pálos rend alapjában véve kicsi közösség, világszerte mindössze 550 szerzetest számlál. Ázsia és Dél-Amerika kivételével a Föld minden részén megtalálhatók, többségében lengyelek, de vannak köztük horvátok, szlovákok, ukránok, ausztrálok, afrikaiak is. A monasztikus közösségek közé tartoznak, kolostori életet élnek, a szabályzatuk szerint pedig „szemlélődő és lelkipásztorkodó közösség”. A szemlélődés a remeteségből fakad, mert a rend is a remeteségből indult el, abból szerveződött közösséggé. A viseletükön kívül egyéb sajátos vonások is megkülönböztetik a többi szerzetesrendtől. Botond atya szerint a különbségeket mindig a rend alapítójának szellemisége határozza meg. „A szerzetes közösségeket az emberek általában a külső tevékenységek alapján kategorizálják. Az egyik beteget ápol, másik tanít, harmadik szociális munkát végez, lelkipásztori szolgálatot tart, mint az egyházmegyés papok, csak más ruhában, a negyedik meg »gubbaszt« a kolostorban és egész nap csak imádkozik. Többnyire így látják az emberek. Az ilyen kategorizálás szerint mi a »gubbasztók« és az »egyházmegyés papok« kategóriájába tartozunk” – magyarázza.
A belső értékeket nézve a pálos rendet a lelkisége különbözteti meg a többi szerzetesi rendtől: Remete Szent Pálnak és Boldog Özsébnek a lelkiségét hordozzák, akik gyakorlatilag remeték voltak – Remete Szent Pál kifejezetten, ő nem is szervezett közösséget, Boldog Özséb pedig remete akart lenni, de közösséget kellett formálnia, mert egy égi látomásból ezt az utasítást kapta. „A szerzetesek alapvető feladata az Isten dicsőítése, és ez a mi dolgunk is” – fogalmazza meg Botond atya a lényeget. A nemzet mellé rendelt rend
Ha egy szerzetesközösség elmegy, és megtelepszik egy másik országban, annak természetesen missziós célja is van: azon a helyen, ahol én élek, minél többen megismerjék Istent, közelebb kerüljenek Hozzá. Esetükben Hargitafürdőn a misszió mellé társulna a lelkipásztori szolgálat is. De nem csak ennyi. „Az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendnek van bizonyos fajta nemzetmegtartó ereje is. Egy ilyen visszatelepedés talán a múlt újbóli felidézése, a múltból fakadó erő újraélése, a gyökerekhez való visszanyúlás” – véli a tartományfőnök. Amikor egy kolostort alapítanak, a folyamat során nagyon sok olyan dolog van, amit a hétköznapi ember véletlennek nevez. De a véletlen az isteni gondviselés fedőneve. „Sok ilyen véletlen van ebben a történetben is: az, hogy összeakadtunk Darvas-Kozma József atyával, hogy ő elkezdett foglalkozni a pálos rend történetével, hogy én annak idején rengeteget jártam Erdélyben, nekem nagyon sokat jelent Szentegyházasfalu és Kápolnásfalu, és »véletlenül« e két település közelében fekszik Hargitafürdő – ezek mind-mind nem véletlenek. A történelem folyamán végigkövethető, hogy a pálos rend mindig a nemzet mellé rendelt rend volt. De nem csak a magyar nemzet mellé rendelt rend, ugyanúgy említhetjük a lengyel vagy a horvát nemzeti öntudatot is, amelynek a pálosok szintén szerves részei.
Emberként emberek között
„Mindig oda kell figyelni az idők jeleire. A gyökerek megvannak a remeteségben, ezt próbáljuk gyakorolni, de mindig azt követjük, hogy épp mire van szükség, mi az, ami a mi feladatunk” – fogalmaz a tartományfőnök. Hogy most mit tekint a rend feladatának? „Két nagyon fontos dolgot. Az egyik a szerzetesi élet programszerű megélése, az imádság, az istendicsőítés. Ezen kívül a pálosoknak mindig küldetésük volt, hogy segítsék az emberek gondolkodásmódját. Mi most semmi különlegességet nem akarunk felvállalni, egyszerűen normális emberekként akarunk élni az emberek között, és segíteni őket abban, hogy helyesen gondolkodjanak. Ma a fejekben iszonyú nagy a zűrzavar, pedig minden szép dolog ott kezdődik, és nem kívülről jön. Meg kell tudni bocsátani, különbséget kell tudni tenni a gondolataink és az érzéseink között. Az emberek úgy nőnek fel 3-4 diplomával a kezükben, hogy képtelenek normális emberi kapcsolatokat építeni, mert nem tudják kezelni az érzéseiket. Ezért mennek tönkre a házasságok, emberi kapcsolatok. Képtelenek rendezni a gondolataikat, összegabalyodnak.”
A budapesti Sziklatemplomban nagyon sokan járnak hozzájuk beszélgetni – meséli Botond atya. Ezért több pálos szerzetes lelkigondozó vagy mentálhigiénés képzést is végzett, hogy minél avatottabb módon állhassanak a hozzájuk fordulók rendelkezésére. Épp úgy, ahogy annak idején elmentek az emberek a remetékhez, és kérték: „atyám, adj egy szót!” És az atya mondott néhány gondolatot, amivel helyrerakta az őt kérdező gondolatait is. Hargitafürdőn egyelőre üres a határidőnapló, az efféle bizalmi kapcsolat kialakulásához hosszú idő kell. Az előjelek mindenesetre biztatók: ottjártunk napján is favágás volt az plébánia udvarán, helybéli férfiak segédkeztek, együtt ettek, ittak, jól érezték magukat.
Jövőfürkésző Bátor Botond nem kíván ígérgetésekbe bocsátkozni székelyföldi megtelepedésük kapcsán. Hogy min múlik a döntés? „Először is azon, hogy akad-e két-három fiatal, aki érdeklődik a rend iránt. Ha igen, elképzelhető, hogy a pálosok le tudnak itt táborozni. Ma Magyarországon 22-en élnek a rend tagjaként – 22 év alatt 12-ből fejlődtünk így fel, miközben az idősebb atyák közül többen elhunytak. A 22 szerzetes képes ellátni a meglévő négy kolostorunkat, sőt, három személyt ki is lehetne szakítani onnan, és esetleg Hargitafürdőre költöztetni, de 3-4 évnél nem hosszabb időre. A kolostorokban ugyanis többen vannak idős, 70 év fölötti szerzetesek. Ha ők elmennek, hiányuk nem lesz pótolható. Csak akkor tudunk idejönni, ha látjuk, hogy van 3-4 székely fiú, aki már tanul Magyarországon, a képzés után pedig átadható lesz nekik az itteni szolgálat” – magyarázza a tartományfőnök. A másik kérdés, hogy miként is tudnának itt megélni. Mert bár – amint viccesen említi az atya – van bogyó és gomba az erdőkben, a mindennapi élethez azonban több kell. De úgy látja, van itt munka, és ez reményt ad, hogy talán kolostort is lehetne majd ide építeni. Rövid távon sokkal beláthatóbb a jövő: a két pálos atya húsvéthétfőn hazamegy. Nagyhéten, ittlétük utolsó napjain Hargitafürdőn elcsendesedéses lelkigyakorlatot tartanak, hogy a három szent nap mélységét minél jobban átadhassák a hozzájuk látogatóknak. A lelkigyakorlat lezárása után hazamennek, de többször visszajönnek még – ígéri Botond atya. „Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, két hónapnyi itt-tartózkodás után naponta csengetnek majd fiatalemberek, hogy szeretnének pálos szerzetesek lenni. De ha időközönként megjelenünk, itt imádkozunk, annak meglesz a hozadéka.”
Forró-Erős Gyöngyi
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Izsák Balázs: az autonómiatüntetés nem bal- vagy jobboldali
Fontos Székelyföld területi autonómiája, és a Marosvásárhelyen megrendezendő tüntetésnek nincs ideológiai behatárolódása – mondta el az MNO-nak Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Beszélt arról is, Szanyi Tibor tájékozatlan, jobb lenne, ha nem nyilatkozna többet a határon túli magyarokról.
– Békés autonómiatüntetést tartanak vasárnap Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezésére. A cél, hogy az erdélyi–partiumi magyarság Románia vezetésének és a nemzetközi közösségnek egyaránt jelezze igényét az autonómia különböző formáira. A Románia föderalizálását ellenző csoport ellentüntetését a hatóságok nem engedélyezték. Hány embert várnak? – Sokan leszünk, nagy számban el fognak jönni az emberek, hiszen megértik: fontos megmutatnunk a világnak, hogy a közösség igényli Székelyföld területi autonómiáját. Elégedetlenek azzal a közigazgatási átalakítási tervvel, amelyet Victor Ponta kormánya készül kétharmados többség birtokában végrehajtani.
– Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az erdélyi magyar politikai elit egyik nagy hibája, hogy az elmúlt húsz évben leszoktatta a közösséget arról, hogy tömegmegmozdulásokon nyilvánuljon meg és részt vegyen saját sorsának alakításában. – A közvetlen demokrácia – az állampolgárok közvetlen megnyilvánulása – pont annyira fontos, mint a közvetett avagy képviseleti. A jól működő demokrácia kettős pilléren áll. Valóban volt nálunk egy olyan szándék, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy a parlamenti képviselet önmagában és egyedül mindent meg tud oldani. Már látjuk, hogy ez nem így van. Rendkívül fontos és szükséges az emberek véleménynyilvánítása, akaratnyilvánítása, ami nem ellentétes a képviseleti demokráciával, sokkal inkább annak kiegészítője, ha úgy tetszik: segítője.
– Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára nemrég egy rádióinterjúban azt mondta, a magyar kormány kötelessége, hogy támogassa az olyan célokat, mint amit a határon túli magyarok kitűztek maguk elé: a területi, kulturális autonómiát. Megfogalmazása szerint jelenleg Romániában 42 megyéből kettő és félben gyakorolhatja a közigazgatási funkciókat a határon túli magyarság. Elegendő ez annak fényében, hogy készülőben a Ponta-féle közigazgatási reform? – Mi Székelyföld területi autonómiáját tűztük ki célul, ez a terület jelenleg három megye között van megosztva. Ebből kettőben viszonylag jó a helyzet, Hargita megyében 85 százalékos, Kovászna megyében 75 százalékos többséget alkotnak a magyarok. Victor Ponta közigazgatási reformnak nevezett kísérlete éppen arra vonatkozik, hogy ezeket a magyar többségű megyéket beolvassza egy-egy román többségű régióba. Fontosnak tartom, hogy az anyaország támogassa a törekvéseinket, és tökéletesen egyetértek Németh Zsolt kijelentésével. Tavaly tartottunk az államtitkárral közös sajtótájékoztatót, ahol a nyilvánosság előtt mondta el, hogy Magyarország kormánya támogatja Székelyföld területi autonómiatörekvését. Emlékeztetnék arra is, hogy az osztrák külügyminiszter tavaly nyáron bejelentette: szükséges Dél-Tirol autonómiájának bővítése. Ezt Európában mindenki természetesnek tartja, hiszen olyan kérdésekről van szó, amelyek nem tekinthetők már valamelyik uniós tagállam belügyének, hanem nemzetközi együttműködés tárgyát képzik.
– A marosvásárhelyi Pro Európa Liga történelmi régiók alapján alakítaná át Romániát, szerintük a magyar közösség különleges státusát úgy lehetne garantálni, ha egy Marosvásárhely központú Székelyföld–Felső-Maros régiót hoznának létre. – Székelyföld 13 500 négyzetkilométeren fekszik, ahol 75 százalékos többséget alkot a magyar közösség – ennek történelmileg és hagyományilag is Marosvásárhely a központja. Ha erre gondol Smaranda Enache (A Pro Európa Liga elnöke – a szerk.), akkor azt gondolom, egy dologról beszélünk. – „Készségesen költözünk át az örök nyilatkozatháborúk, a kölcsönös erőfitogtatások színteréről a szóvirágok lagymatag világába, amely nem vonzza a kiszipolyozó szájhősöket” – ezt Martonyi János külügyminiszter bukaresti látogatásával kapcsolatban írta Páva Adorján, az erdélyi Krónika publicistája. A magyar politikus szenzációmentes, ám a közhangulatnak kedvező találkozásról számolt be. Mit éreznek ebből a határon túli magyarok? – Martonyi János megnyilvánulása korrekt, én inkább a Krónika újságírójáról gondolom úgy, hogy szóvirágokat gyárt. A magyar diplomácia kiállása mellettünk fontos és szükséges dolog. Bízom benne, hogy ez meg fog mutatkozni a székelyföldi autonómiatüntetésen is.
– A magyar külügyér Titus Corlatean romániai külügyminiszterrel egyetért abban, hogy a szócsaták helyett diplomáciai útra kell terelni az ellentéteket, ugyanakkor Corlatean egy tévéinterjúban ezt kiegészítette azzal: a tüntetések sem jelentenek megoldást. – Nyilvánvaló, hogy a tüntetések nem jelentenek megoldást, a Székely Nemzeti Tanács nem is a tüntetést tekinti a fő tevékenységi területének. Van egy törvénytervezetünk, amely kirajzolt egy világos jövőképet Székelyföld számára, ami Romániának is jó, és demokratikus. Összhangban van továbbá azzal a közigazgatási átalakítástervezettel, amelyet egy szakértői bizottság készített. Szó sincsen tehát arról, hogy mi pusztán tüntetéssel akarnánk megoldani bármit is. A hétvégén megrendezendő esemény annak a koncepciónak a támogatására indult, amelyet Székelyföld autonómia-statútuma kifejez, és amelyet eddig kétszer terjesztettünk be Románia parlamentje elé. Nemcsak az utcai tüntetés az eszközünk, hanem egy pontos, világos jövőkép, amellyel szemben alternatívát máig nem állított senki.
– Miután Szanyi Tibor MSZP-s politikus Gyulán lerománozta a határon túli magyarokat, a Facebookon a borsodi cigányokat hozta fel példának a székelyföldi autonómia kapcsán. Úgy látja, Románia helyesen teszi, ha nem ad területi autonómiát egy olyan „lakossági csoportnak”, amelynek tagjai szerinte egyre nagyobb számban más állam polgárai is. – Szanyi úr tájékozatlan, ami a mi helyzetünket, akaratunkat és a nemzetünkhöz való viszonyunkat illeti. Aki nem ismeri, hogy mi hogy élünk, mit akarunk, jobban teszi, ha nem nyilatkozik. A magyar állampolgárság az egyes egyének és Magyarország viszonyára vonatkozik, ami nem érinti az itt élő közösség életét. Az autonómiát pedig azért akarjuk, hogy a székelység mint közösség fenn tudjon maradni szülőföldjén. Nem releváns, hogy a közösség egyes tagjainak milyen a viszonya Magyarországhoz. Ha úgy akarja valaki, hogy Magyarország polgára is legyen – hiszen a magyar nemzet része –, akkor erre legyen lehetősége, joga megtenni, de ennek semmi köze az autonómia igényéhez. A szocialista politikusok jobban tennék, hogy ha nem kavarnák össze az össze nem tartozó dolgokat – erről illene leszokni.
Ugyancsak Szanyi Tibortól hallottam azt, hogy szélsőjobboldali tüntetésekre nincsen szükség. Akkor is elmondtam azt, hogy az autonómiatüntetésnek nincs ideológiai behatárolódása, nem jobb- vagy baloldali. Az autonómia annak az intézményi garanciáját jelenti, hogy egy adott területen élő közösség demokráciában élhet, a helyi közigazgatás szerveiben pedig megválaszthatja saját soraiból a vezetőit, akik bármilyen ideológiai kötődésűek lehetnek. Egy autonómiában egy regionális kormányzat lehet baloldali is, jó lenne, ha ezt is megtanulnák a magyar szocialisták. Németh Tamás
mno.hu
Erdély.ma,

Csíkszeredában járt Vasile Blaga
A Demokrata Liberális Párt (PDL) országos elnöke, a párt elnöki tisztségére ismét pályázó Vasile Blaga Csíkszeredában is bemutatta szombaton választási programját.
A március 23-i belső választásokra készülő elnökjelöltet több parlamenti és európai parlamenti képviselő kísérte, a Kossuth utcai galériában a párt Hargita megyei tagjaival, vezetőivel találkoztak. Blaga szerint a szociálliberális kormány hibát hibára halmoz, elképzelések nélkül, felelőtlenül vezeti az országot, és nem tartja be ígéreteit. Úgy vélte, a PDL most ismét erős, egységes, alapvető értékekre építő és hiteles párttá kell váljon, és ennek már a 2014-es európai parlamenti választásokon eredménye lesz, a 2016-os helyhatósági és parlamenti választásokon pedig meg kell szereznie a győzelmet.
Hozzátette, pártja célja a teljes európai integráció, beleértve a schengeni csatlakozást és az euró bevezetését, a mezőgazdasági termelőkre és kisvállalkozókra kivetett átalányadót pedig büntetésnek nevezte. „A hazai helyzetet példázza az is, hogy Európában ebben az évben Romániában a legnagyobb az infláció, és a legnagyobb mértékű az áremelkedés” – hívta fel a figyelmet.
A Székelyföld autonómiájára, a székely zászlóra, a magyar nyelv használatára vonatkozó újságírói kérdésekre a pártelnök egyértelmű választ adott, szerinte a román alkotmány első cikkelye, az, hogy Románia egységes nemzetállam, nem lehet vita tárgya. Hozzátette, a magyaroknak előnyére válik, ha megtanulnak románul, ő is szeretne megtanulni magyarul. Leszögezte azt is, hogy az ország hivatalos és kötelező nyelve a román, a törvények betartását pedig az erre hivatott intézményeknek kell felügyelniük.
Székelyföld.ro,

Autonómiatüntetés Marosvásárhelyen
Szabadságot a székely népnek! Autonómiát Székelyföldnek!
Rég nem látott annyi embert egy helyen a Postarét, mint tegnap délután, a székely szabadság napja alkalmából szervezett autonómiatüntetésen, amikor a zord idő ellenére több ezren gyűltek össze autonómiát követelve a Székelyföldnek. A rigófüttyel színesített rendezvény Kossuth-dalokkal indult, koszorúzással és a magyar, illetve a székely himnusz eléneklésével zárult, majd a tömeg a városháza elé vonult, ahol átadták a prefektúra képviselőjének a közfelkiáltással elfogadott petíciót Székelyföld területi autonómiájáról.
Ezt követően a Kultúrpalotában kiosztották az idei Gábor Áron-díjakat.
Félelemre nem lehet jövőt építeni!
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: A székely szabadság napja legyen a jövőben is ez a nap, amikor Székelyföld lakói kinyilvánítják a szabadság iránti igényüket, s elszántságukat. "Nem fogunk sem lemondani a célról, sem letérni az útról, amelyen elindultunk. Tudja meg ország és világ, hogy a székelység töretlen ragaszkodása olyan közösségi erő, amely világi hatalom számára elérhetetlen erkölcsi magasságban van. A törvényes, szabad, nemzeti kiállás itt és most a Székelyföld területi autonómiáját jelenti. Ez elemi jogunk, amit békességgel és félelem nélkül kérünk itt, Marosvásárhelyen, a székelyek örök fővárosában", jelentette ki.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének szavait idézte, aki szerint "félelemre nem lehet jövőt építeni". Nem lehet Románia közigazgatási reformját úgy végrehajtani, hogy közben a magyaroktól, a székelyektől való félelem gátolja meg a tartós társadalmi békét, az egész ország érdekét szolgáló megoldást, a Székelyföldnek az elismerését, és államon belüli önkormányzását, mert félelemre nem lehet jövőt építeni. A székely szabadság napja legyen a jövőben is az a nap, amikor mi, székelyek felmutatjuk a világnak, hogy egyedül a teremtő Istent féljük, de másnak sincs oka félni tőlünk. A jobb életet a törvény rendjével akarjuk, igényeljük a szabadságot, a Székelyföld autonómiája nem más, mint a szabadság törvényi és intézményi garanciája, mutatott rá az SZNT elnöke.
Minden érdeket felülmúl a nemzeti érdek
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszönetét fejezte ki az egybegyűlteknek, a szervezőknek, és azoknak a résztvevőknek, akik az RMDSZ felső vezetésének döntése ellenére "vették a bátorságot és eljöttek ide", mert minden érdeket felülmúl a nemzeti érdek. Tőkés László élesen bírálta a Magyar Szocialista Párt elnökének egy nappal korábban elhangzott beszédét, az RMDSZ csúcsvezetését és a román miniszterelnököt, aki "fel akarja darabolni és be akarja olvasztani a Székelyföldet". Kós Károlyt idézte: Autonómiát akarunk, önrendelkezést! Más alternatíva nincs, a Székelyföld területi-közigazgatási régióból sem engedünk! Megköszönte a Pro Európa Liga elnökének, hogy kiállt a székelyföldi autonómia ügye mellett, illetve az "első argesi székelynek", hogy felkarolta a székelység ügyét. "Nem akarunk a szlovákiai magyarok sorsára jutni, akiknek polgári és egyházi megyéiket is szétdarabolták, hogy mindenütt kisebbségbe szoruljanak". Román nyelven szólva hangsúlyozta, hogy "számítunk a románok szolidaritására".
Románia szuverenitását tiszteletben tartva a szeretet szellemében keressünk közösen megoldást az erdélyi önrendelkezésre – Székelyföld területi autonómiája ügyében, mondta egyebek mellett Tőkés.
Lobogjanak csak azért is azok a zászlók!
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke kijelentette: – Lobogjanak csak azért is azok a zászlók! Hadd lássa ország-világ! – mert Ady Endre szavaival élve, ma, idehaza Erdélyben, a "seregszámla" idejét éljük. És hívjunk mindenkit magunk mellé, akiknek értékrendje közénk való, de taszítsuk ki saját árulóinkat. Majd Kós Károlyt idézte: "Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!". Következetesség szükségeltetik és az elvek melletti rendületlen kiállás. Ma Székelyföldért, városainkért és falvainkért kell küzdenünk. Az életben maradásért: orvosi rendelőkért, iskolákért, intézményekért, munkahelyekért, hogy legyen megélhetés, hogy itthon lehessen tisztességes életet élni, hogy a fiatalok ne külföldön tervezzék a jövőt., jelentette ki az MPP elnöke.
Nem mások ellen, hanem gyermekeink jövőjéért
Sántha Imre az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében arról beszélt, hogy a székelyeknek megmaradásuk érdekében arra van szükségük, hogy saját maguk rendelkezhessenek önnön sorsuk felett. Nem mások ellen, hanem magunkért, gyermekeink jövőjéért, a minket megillető önrendelkezés kivívásáért a kitartás fegyverével kell síkra szállnunk, jelentette ki, hozzátéve, "közös harcunk csak akkor lesz eredményes, ha egységesek vagyunk. És akkor vagyunk erősek, ha együtt vagyunk. Ettől félnek azok, akiknek rossz a lelkiismerete, akik huszonkét év alatt le akartak szoktatni minket arról, hogy éljünk az utcai véleménynyilvánítás eszközével. Le kell bontanunk azokat a falakat, amelyeket mi magunk építettünk saját magunk köré, le kell bontanunk a félelem falát, és hallatnunk kell a hangunkat, mondta egyebek között Sántha Imre.
A rendezvényen jelen volt Marc Garafat i Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergenciapárt elnöke, aki magasztosnak nevezte az eseményt, és sikert kívánt az autonómia- küzdelemhez.
Luis Durnwalder, Dél-Tirol kormányzója, Andori Ortuzar, a Baszk Nemzeti Párt elnöke, Berényi József, a szlovákiai Magyar Közösségért Párt elnöke, Jadranka Sturm Kocjan, Szlovénia bukaresti nagykövete levélben üdvözölte a rendezvényt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Victor Ponta az MSZP évértékelőjén
A Magyar Szocialista Párt (MSZP) szombaton a Papp László Budapest Sportarénában tartotta évértékelőjét. Mesterházy Attila pártelnök tízezer párttag és szimpatizáns előtt mondta el csaknem egyórás beszédét. A rendezvényen részt vett Victor Ponta román kormányfő is.
Az MSZP a kormányváltásért
Az MSZP megtette az első lépést a kormányváltás felé – hangoztatta Mesterházy Attila a szocialista párt szombati fővárosi nagygyűlésén a Papp László Budapest Sportarénában tízezer szocialista párttag és szimpatizáns előtt. Programjuk alappilléreinek az erős demokráciát, a felelős gazdaságpolitikát és az igazságos társadalompolitikát nevezte, és szólt arról is, hogy a szocialista kormányok mindegyike jobban teljesített Orbán Viktor kabinetjénél. A nyolc évig tartó MSZP-kormányzás eredményeit sorolva azt mondta: a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány is jobban teljesített a jelenleginél. Szerinte a miniszterelnök nem okolhat mást az ország állapotáért, azért Orbán Viktor a hibás. Hozzátette: a Fidesz nem teljesítette 2010-es ígéreteit, „hazudtak, nem reggel, délben és este, hanem folyamatosan”. Kitért arra, hogy megújították az MSZP nemzetpolitikáját, belátva: jobban oda kell figyelniük, segíteniük kell a határon túl élő magyarokat, ehhez pedig jószomszédi viszonyra van szükség a környező országokkal. Ennek alapján hívta meg Victor Ponta miniszterelnököt – jelezte. A pártelnök az erős demokráciát, a felelős gazdaságpolitikát és az igazságos társadalompolitikát nevezte az MSZP-program három alappillérének. A fejlődés és a szabadság programja erős demokráciát teremt erős jogállammal, új alkotmánnyal és független igazságszolgáltatással, erős civil szervezetekkel és sajtóval, erős önkormányzatokkal – mondta. A gazdaságpolitikai feladatok között a növekedés beindítását és a munkahelyteremtést említette Mesterházy Attila, aki szerint ehhez először helyre kell állítani a bizalmat tiszta szabályokkal, kiszámítható kormányzással. Mesterházy Attila az MSZP-t a legerősebb, legszervezettebb, legfelkészültebb és legnagyobb ellenzéki pártként határozta meg. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy programjukhoz még meg kell szerezniük a társadalom többségének támogatását, rá kell venniük a csalódott, politikából kiábrándult embereket is, hogy tegyenek a változásért, menjenek el szavazni, és húzzanak „egy bazi nagy X-et” az MSZP neve mellé.
Ponta a békés együttélésért
A magyarok és a románok közötti békés együttélés fontosságát hangsúlyozta Victor Ponta miniszterelnök az MSZP nagygyűlésén. Szerinte a magyaroknak és a románoknak is látniuk kell, „tudunk együtt élni, lehetünk barátok, és tudunk együtt dolgozni a közös jövőnkért”. Lehet, hogy a múlt megosztotta a két országot, de a jelennek és a jövőnek közösnek kell lennie – tette hozzá, jelezve: Mesterházy Attila, az MSZP elnöke és ő ugyanahhoz a politikusgenerációhoz tartoznak, és kötelességüknek tartják, hogy együtt dolgozzanak a békés együttélésért. Victor Ponta hangsúlyozta azt is, hogy a populizmus, a szélsőségesség és a demagógia egyaránt rossz a két népnek. Pártja, a Szociáldemokrata Párt és az MSZP is azt üzeni, hogy mindenfajta diszkrimináció és kirekesztés ellen fel kell lépni, minden ember egyenlő, azonos jogokkal rendelkezik – mutatott rá. Mint mondta, meggyőződése, hogy mind a Romániában élő magyar kisebbség, mind a Magyarországon élő román kisebbség jogait a lehető legnagyobb tiszteletben kell tartani. Nem a zászlókon vagy a szélsőségeseken múlnak a lényegi dolgok – fogalmazott. Ponta közölte, azért látogatott Budapestre, hogy kifejezhesse, barátjának tartja az MSZP-t és Magyarországot, valamint azt is, hogy Mesterházy Attila jó vezetője lesz Magyarországnak.
Az MSZP hazaáruló
A Jobbik az MSZP, illetve a román kormányfő magyarországi látogatása ellen tüntetett és vonult fel a fővárosban. Balczó Zoltán, a Jobbik alelnöke szerint az MSZP hazaárulást követ el azzal, hogy szombati évértékelő nagygyűlésére meghívta Victor Ponta miniszterelnököt. Hozzátette, az MSZP a rendezvény időzítésével is hazaárulást követ el. Balczó elmondta: azért vannak itt, hogy Székelyföld megkapja jogos területi autonómiáját. A felelősségvállalás az egyetlen módja annak, hogy legyen magyar feltámadás – tette hozzá. Sorbán Attila Örs, az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke felszólalásában azt mondta: a szocialisták olyan embert fogadnak, aki a székely autonómiatörekvések legnagyobb ellensége. A tömeg a Papp László Budapest Sportaréna elé vonult. A résztvevők a Kerepesi úton két forgalmi sávot kétszáz méter hosszan töltöttek meg, és a rendezvény elnevezésére utaló, Mindannyian székelyek vagyunk, illetve Ponta, csak irigy vagy, mert nem lehetsz székely feliratú táblákat tartva vonult. Gaudi-Nagy Tamás országgyűlési képviselő szerint az MSZP „a nemzetgyalázás újabb példáját mutatja be” azzal, hogy meghívta Victor Pontát. Kijelentette: „a szabadság nem úri adomány, kegy, hanem minden közösségnek járó természetes és elidegeníthetetlen jog”. Szávay István, a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének elnöke hangsúlyozta: a demonstráció nem a román nép ellen szól, hanem „azon vezetők ellen, akik a nemzeti érdekeket elárulják”.
A román Gyurcsány
Rogán Antal szerint üzenetértéke van annak, hogy az MSZP kongresszusának díszvendége Victor Ponta miniszterelnök, s ez azt jelenti, hogy a szocialisták vissza akarnak térni Gyurcsány Ferenc megbukott politikájához. A Fidesz parlamenti frakcióvezetője kijelentette: az a politika, amit a román miniszterelnök folytat, Magyarországon már megbukott. A Fidesz frakcióvezetője szerint Victor Ponta nem szereti az Erdélyben élő magyarokat, és fellép velük szemben, így az ő meghívása az MSZP-hez lenullázza Mesterházy Attila kolozsvári szereplését. „Victor Ponta a román Gyurcsány Ferenc” – mondta a politikus, és hozzátette: azzal, hogy ő a szocialista párt seregszemléjének díszvendége, azt üzeni, hogy az MSZP vissza akar térni a megszorítások és a magyarellenesség politikájához. „Ezt nem fogadjuk el, ezt az üzenetet és ezt a típusú szocialista politikát a magyarok egyszer már leszavazták és megbuktatták” – jelentette ki Rogán Antal, hozzáfűzve: Gyurcsány Ferenc régi politikájára más arcokkal ma nincs szükség.
Nem vezet, hanem félrevezet
Az MSZP szerint az Orbán-kormány nem vezeti, hanem félrevezeti Magyarországot, és ezzel ma már minden józanul gondolkodó állampolgár tisztában van. A párt közleménye szerint Rogán Antalnak nincs erkölcsi alapja bírálni a szocialista pártot, mert ami rossz történik ma Magyarországon, az mind a kétharmados felhatalmazással kormányzó Fidesz politikájának következménye, hiába próbálják elfedni ezeket a súlyos következményeket és hibákat.
Érthetetlen az MSZP, Ponta és az RMDSZ barátkozása
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke érthetetlennek nevezte, hogy az MSZP azzal a Victor Ponta pártelnök-kormányfővel barátkozik, akinek hatalomra kerülése óta megítélése szerint magyarellenes hangulat alakult ki Romániában. Tőkés az RMDSZ vezetőit is bírálta, amiért olyanokkal épít kapcsolatokat, akik szemben állnak a magyarországi kormánnyal. Az RMDSZ felső vezetése szocialista-liberális irányba hajlott el, nem figyel oda a nép hangjára, amire nincs is szüksége, csak a választásokkor tart igényt reájuk. Az erdélyi magyarság idegenkedik attól a politikai vonaltól, amely nemcsak Magyarországot vitte a csőd szélére, hanem ráadásul megtagadott bennünket a 2004-es népszavazáskor – jelentette ki az EMNT elnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az autonómiatüntetés a sajtóban
Több tízezren vettek részt vasárnap délután Marosvásárhelyen a székelyföldi autonómiáért szervezett tüntetésen. A résztvevők petíciót adtak át a román kormány képviselőjének, amelyben kiálltak a székelyföldi autonómiáért, és tiltakoztak a székelyföldi me- gyék beolvasztása ellen. A tüntetés méltóságteljesen zajlott. Oláh Gál Elvira a romániai sajtóreagálásokról készített összeállí- tást. A magyar lapok 30 ezer résztvevőről, a román lapok pedig 2-3 ezerről, jobb esetben 5 ezer résztvevőről beszélnek, és általában megpróbálják a magyar szélsőséges erők számlájára írni a tüntetést, hangsúlyozva, hogy az RMDSZ elhatárolódott ettől.
A tüntetés ideje alatt több román kereskedelmi televízió is foglalkozott a székelység autonómiatörekvésével.
Figyelemre méltó volt az Antena3 kereskedelmi televízió meghívottja, Radu Baltaziu szociológus álláspontja, aki kifejtette, hogy a székelyek már a dákokkal együtt ezen a helyen éltek, és azzal érvelt, hogy nem csak a népdalaikat, hanem az írásukat, a rovásírást is a dákoktól tanulták. Victor Bostinaru EP-képviselő politikai felelősöket keresett ugyanebben az adásban, azért, hogy a magyarok követelései ide jutottak, Traian Băsescut hibáztatta, aki politikailag sorsát és túlélését Orbán Viktorhoz kötötte, ellenpéldának pedig a magyar szocialistákat hozta fel, akik teljesen másként viszonyulnak román partnereikhez.
Victor Ponta miniszterelnök egy interjúban kiemelte, hogy az RMDSZ elhatárolódott a marosvásárhelyi tüntetéstől, a nemzeti szimbólumok használatáról pedig azt mondta: az állami intézményeken csakis a román és az európai zászló loboghat, viszont a helyhatóságok ha úgy döntenek, hogy saját címerüket, zászlójukat szeretnék kitűzni épületeikre, azt nyugodtan megtehetik. A magyar lapok mindegyike kiemelte, hogy az autonómia ügyében a vártnál nagyobb összefogás született. Kossuth Rádió
Erdély.ma,