Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. január 25.
Senkik és valakik szürke zónája
Stefano Bottoni történész szekusmúltról és a megtisztulás lehetőségéről
Olaszországban született, de kutatásai a romániai magyarsághoz vezették. Doktori disszertációját a Magyar Autonóm Tartományról írta, és kulcsszerepe volt Sütő András és Szilágyi Domokos ügynökmúltjának feltárásában is. A beszélgetés – amelynek apropóját az elmúlt időszak ügynökleleplezései szolgáltatták – talán a közelmúlt történelmének jobb megértéséhez is közelebb visz. – Külföldiként hogyan vette a bátorságot, hogy egy ilyen méhkasszerű történetbe nyúljon, mint amilyen a szekuritáté működése?
– A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködésének fokozataira a Sütő-ügy döbbentett rá 2005-ben, amikor még tapasztalatlanabb voltam és gyakorlatilag nem éreztem át a helyzet súlyát. Nem kértem ki Sütő András véleményét, mert úgy gondoltam, az iratok önmagukért beszélnek. Noha Sütő András nem volt képes önreflexív módon megszólalni – és a közéleti vita illetve az azóta nyilvánosságra került újabb iratok visszaigazolták tézisemet –, ma már úgy gondolom, hogy meg kellett volna tennem azt a gesztust. Kemény reakciók követték a tanulmányomat: hetven-nyolcvan cikkből álló közéleti vitát robbantott ki, engem pedig mindenfélének elmondtak.
– Mi motiválta abban, hogy megszólaljon egy ilyen kényes témával kapcsolatban?
– Talán természetes is, hogy kívülállóként szólaltam meg, mert – mondjuk ki – sokkal kevesebb veszélynek vagyok itt kitéve: nem veszíthetem el az állásomat, nincs rám túl nagy hatással, ha valamit állítanak rólam. Természetesen érzem annak a felelősségét, hogy nem mondhatok akármit. Egyrészt, azt hiszem, rá akartam valamire döbbenteni az erdélyi magyarokat a Sütő András és a későbbi Szilágyi Domokos-üggyel kapcsolatban. Másrészt a Ceausescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos félreértéseket kívántam eloszlatni.
– Milyen félreértésre gondol?
– Valahogy meg kell tudnunk magyarázni, és meg kell értenünk, hogy a romániai társadalom jelentős részében miért él nosztalgia a Ceausescu-rendszerrel kapcsolatban. Ar omániai elit húsz éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig minden mérés azt mutatja, hogy ez a nosztalgia folyamatosan erősödik. Ki gondolta volna ezt a kilencvenes években? Erre a nagy pálfordulásra a társadalomtudománynak reagálnia kell.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűségnek tartja?
– Inkább egyfajta kötelességnek, mert különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet, vagy, hogy miért ennyire népszerű vidéken az egyszerű emberek körében a rendszerváltás „veszteseit” oly látványosan pártoló posztkommunista formáció. Persze ez a nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de azt is látni kell, hogy a rendszer két-három évtizede alatt képes volt biztosítani a számban növekvő romániai lakosság számára az élethez való legalapvetőbb feltételeket. Természetesen ez nem elég az emberi méltósághoz, de ne idealizáljuk az 1945 előtti közállapotokat sem, amikor gyakorlatilag – főleg a Regátban és Moldvában – nyomorban élt a falusi lakosság. Csak 1979-80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése: a hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt a saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ha ezt kimondjuk, még nem azt jelenti, hogy dicsőítjük a kommunizmust, hanem egyszerűen saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Egyrészt, mert arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, másrészt a nyolcvanas-kilencvenes évek általános mizériája felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket. Engem pedig nagyon érdekelt a társadalmi átalakulás, amely szerintem továbbra is kevéssé kutatott. Pedig Románia a társadalomkutatók kiaknázatlan aranybányája. Jó példa erre Katherine Verdery, amerikai antropológus közeljövőben megjelenő kötete is, amely sokunk kutatását felülírja majd.
– Miről szól ez a könyv?
– A szekusdosszié-kutatás antropológiai módszertana lesz a témája: saját megfigyelési dossziéja szolgáltatja az alapot. Tizenöt éven keresztül megfigyelték a romániai tevékenységét, így több ezer oldalra rúgó iratcsomót gyártottak róla. Amerikaiként erdélyi falvakban kutatott, beszélgetett emberekkel, ezért CIA-ügynöknek nézték. Többször ki akarták utasítani, le akarták tartóztatni, de aztán mégsem tették, mert a politikai és diplomáciai racionalitás felülírta a belpolitikai nekibuzdulásokat. Azt kell mondanom, hogy olykor a kívülről jött emberek mondják meg a „tutit”. Ez hatványozottan igaz egy olyan országra, amely még mindig képtelen kitermelni egy olyan értelmiségi, szakmai közeget, amely a saját kérdéseit markánsan, világosan „nyugati nyelvhasználattal” lenne képes megfogalmazni.
– Milyen társadalmi vagy szakmai vitára lenne szükség ahhoz, hogy ne minden egyes eset generáljon újabb vitát? Vagy minden eset annyira egyedi, hogy indokolja az újabb párbeszédet? – Sokan naivan abban reménykednek, hogy egyszer csak magától felbukkan néhány volt hálózati személy, és mielőtt dekonspirálnák őket, maguk mondják el, mi és miért történt velük. Régóta él ez a frusztráció, mert minden egyes eset felbukkanása után azzal kell szembesülnünk, hogy ezt soha senki nem teszi meg. Pedig például a Szőcs Géza édesapjáról is többen tudtak már Kolozsváron, közkeletű információnak számított a városban, csak nem beszéltek róla. A közérdeklődés a társadalomnak csak egy nagyon kicsi, exponált szegmensére kíváncsi. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy még mindig szeretjük azt gondolni: a szekusmúlt csak egy kisebbséget érint, ezért minden egyes esetnél azt tudjuk mondani, hogy „huh, ő az volt, de azért sokan mások nem”. Pedig még semmit sem tudunk a falvakban a szeku szerepét játszó milícia besúgóiról, nem tudunk a katonai hírszerzésről, a katonai elhárításról. Az „áldozat-tettes” és a „senkik-valakik” dichotómiája az ötvenes évek ellenálló közegét még talán meg tudja magyarázni, ám a hetvenes-nyolcvanas évekről ezek az ellentétpárok már valójában keveset árulnak el. Aki munkahelyet vállalt, kollégái voltak, egy bizonyos közegben mozgott, mindennapi kompromisszumokra kényszerült. A kompromisszum lehetett korrupció, a napi túlélés zálogát jelentő szívességrendszer, vagy besúgóvá válás: a hálózati szerep sok tekintetben túlélési stratégia volt. Nem mind, ezért fontos, hogy minden esetet egyedinek tekintsünk. A tortának csak egy nagyon kis szeletét aprítjuk tovább és morzsánként azt eszegetjük, bár valószínűleg ennek így nincs sok értelme.
– Akkor minek lehet értelme?
– Szerintem a közelmúlt önkritikus vagy legalábbis reflexív elemzése szükséges ahhoz, hogy a társadalom képes legyen megérteni jelenlegi állapotát. Ennek része annak a felismerése is, hogy ez a rendszer nem egy szűk kisebbségből álló együttműködőkből és egy ellenálló többségből állt, hanem egy nagyon széles szürke zónából, amiből kiemelkedhettek néha az éppen ellenállók vagy az éppen együttműködők. Gondoljunk csak a Szőcs családra: ott van az édesapa, aki harminc éven át nagy szorgalommal jelentett, és ott van a gyereke, aki a nyolcvanas évek valamennyi politikai botrányában benne volt. Hol van az ellenálló, illetve hol az együttműködő? Hol a határ akár csak egyetlen családon belül is? Arra is sok példa van, hogy valaki egy életúton belül egyszerre megfigyelt és megfigyelő. Lassan már Hajdu Győző is elmondhatja magáról, hogy megfigyelték. A vita végtelen, de le kell folytatni. Az érdemi vitát onnan kellene elkezdeni, hogy a még élő emberek, akik részt vettek, részt kellett venniük, felállnak, elmesélik, és így visszanyerik saját identitásukat.
– Mi a véleménye a lusztrációs törvényről?
– Sokan egyetértünk abban, hogy a lusztrációnak húsz év múltán már semmi értelme sincs. Az összes kelet-európai lusztráció, a cseh, a lengyel, a román, a bolgár azt mutatja, hogy politikai haszonszerzésre használták, nem volt objektív, nem volt képes megváltoztatni a politikai elitet, nem volt képes elkapni az igazán nagy halakat, gyakorlatilag csak növelte az igazságtalanság érzését, és nem növelte a megtisztulási folyamat esélyét. Ma Romániában teljesen járhatatlan ez az út, de itt is jogosult az, amit a kutatók úgy hívnak, hogy információs kárpótlás. Azoknak az embereknek, akiket Szőcs István, vagy „Kiss Pista”, vagy bárki besúgott, joguk lenne megtudni tőlük, hogy miért.
– A „kárpótlás” jelenlegi fázisában viszont egyelőre csak suttognak egyesekről, vagy nyilvánosan dekonspirálják őket valamilyen fórumon.
– Szlovákiában például az interneten tették közzé a hálózati személyek kartonjait fedőnévvel és valódi névvel egyaránt. Romániában ezzel a módszerrel kapcsolatban adódik egy kis technikai nehézség: a beszervezési kartonok sok esetben nem maradtak fenn, de olyan is akad, hogy idő közben fedőnevet változtattak, így különböző dossziékban más-más fedőnéven szerepel a besúgó. Nincs olyan szépen megmaradt központi nyilvántartás, mint a hajdani Csehszlovákiában. A régi CNSAS ugyan közzétett listákat, de akkor még nagyon kevés besúgót ismertek. Nem tudom, ez megoldást jelentene-e, de legalább nem néhány néven csámcsogna a társadalom, hanem látná, hogy benne volt a társadalmi szövetben. Sokan megtagadták a kompromisszumokat: ők soha nem jutottak pozícióba. Bizonyos értelemben nekem, mint kutatónak, a „senkik” pártján kell állnom, kiknek etikus magatartása bizonyítja, hogy igenis tiszta lehetett maradni. Megvetettek voltak, őrültnek, provokátornak vagy egyszerűen hülyének tartották őket. Ez a réteg jogosan érezte a mellőzöttséget, és érzi most is, hogy a magatartását nem ismerik el. A „fraier”-ek a „ºmecher”-ekkel szemben egy olyan rendszerben, ahol általában a ºmecher nyer. Az egykori „senkik” és „valakik” közötti feszültségek ma is élnek. Én ezt nem tudom feloldani, de legalább látnunk kell, hogy léteznek, és kifejezésre kell juttatni az álláspontjukat. Adjunk neki értelmiségi és racionális formát, ne csak hitvita folyjék a különböző meggyőződések között. Próbáljuk egymást nemcsak meggyőzni, hanem meghallgatni is. Ha ezt el lehetne érni, szerintem már óriási eredmény lenne.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 óta a Bolognai Egyetemen óraadó tanár, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Nős, egy gyermek édesapja. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Közép-Kelet-Európában a 20. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a 20. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Stefano Bottoni történész szekusmúltról és a megtisztulás lehetőségéről
Olaszországban született, de kutatásai a romániai magyarsághoz vezették. Doktori disszertációját a Magyar Autonóm Tartományról írta, és kulcsszerepe volt Sütő András és Szilágyi Domokos ügynökmúltjának feltárásában is. A beszélgetés – amelynek apropóját az elmúlt időszak ügynökleleplezései szolgáltatták – talán a közelmúlt történelmének jobb megértéséhez is közelebb visz. – Külföldiként hogyan vette a bátorságot, hogy egy ilyen méhkasszerű történetbe nyúljon, mint amilyen a szekuritáté működése?
– A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködésének fokozataira a Sütő-ügy döbbentett rá 2005-ben, amikor még tapasztalatlanabb voltam és gyakorlatilag nem éreztem át a helyzet súlyát. Nem kértem ki Sütő András véleményét, mert úgy gondoltam, az iratok önmagukért beszélnek. Noha Sütő András nem volt képes önreflexív módon megszólalni – és a közéleti vita illetve az azóta nyilvánosságra került újabb iratok visszaigazolták tézisemet –, ma már úgy gondolom, hogy meg kellett volna tennem azt a gesztust. Kemény reakciók követték a tanulmányomat: hetven-nyolcvan cikkből álló közéleti vitát robbantott ki, engem pedig mindenfélének elmondtak.
– Mi motiválta abban, hogy megszólaljon egy ilyen kényes témával kapcsolatban?
– Talán természetes is, hogy kívülállóként szólaltam meg, mert – mondjuk ki – sokkal kevesebb veszélynek vagyok itt kitéve: nem veszíthetem el az állásomat, nincs rám túl nagy hatással, ha valamit állítanak rólam. Természetesen érzem annak a felelősségét, hogy nem mondhatok akármit. Egyrészt, azt hiszem, rá akartam valamire döbbenteni az erdélyi magyarokat a Sütő András és a későbbi Szilágyi Domokos-üggyel kapcsolatban. Másrészt a Ceausescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos félreértéseket kívántam eloszlatni.
– Milyen félreértésre gondol?
– Valahogy meg kell tudnunk magyarázni, és meg kell értenünk, hogy a romániai társadalom jelentős részében miért él nosztalgia a Ceausescu-rendszerrel kapcsolatban. Ar omániai elit húsz éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig minden mérés azt mutatja, hogy ez a nosztalgia folyamatosan erősödik. Ki gondolta volna ezt a kilencvenes években? Erre a nagy pálfordulásra a társadalomtudománynak reagálnia kell.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűségnek tartja?
– Inkább egyfajta kötelességnek, mert különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet, vagy, hogy miért ennyire népszerű vidéken az egyszerű emberek körében a rendszerváltás „veszteseit” oly látványosan pártoló posztkommunista formáció. Persze ez a nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de azt is látni kell, hogy a rendszer két-három évtizede alatt képes volt biztosítani a számban növekvő romániai lakosság számára az élethez való legalapvetőbb feltételeket. Természetesen ez nem elég az emberi méltósághoz, de ne idealizáljuk az 1945 előtti közállapotokat sem, amikor gyakorlatilag – főleg a Regátban és Moldvában – nyomorban élt a falusi lakosság. Csak 1979-80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése: a hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt a saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ha ezt kimondjuk, még nem azt jelenti, hogy dicsőítjük a kommunizmust, hanem egyszerűen saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Egyrészt, mert arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, másrészt a nyolcvanas-kilencvenes évek általános mizériája felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket. Engem pedig nagyon érdekelt a társadalmi átalakulás, amely szerintem továbbra is kevéssé kutatott. Pedig Románia a társadalomkutatók kiaknázatlan aranybányája. Jó példa erre Katherine Verdery, amerikai antropológus közeljövőben megjelenő kötete is, amely sokunk kutatását felülírja majd.
– Miről szól ez a könyv?
– A szekusdosszié-kutatás antropológiai módszertana lesz a témája: saját megfigyelési dossziéja szolgáltatja az alapot. Tizenöt éven keresztül megfigyelték a romániai tevékenységét, így több ezer oldalra rúgó iratcsomót gyártottak róla. Amerikaiként erdélyi falvakban kutatott, beszélgetett emberekkel, ezért CIA-ügynöknek nézték. Többször ki akarták utasítani, le akarták tartóztatni, de aztán mégsem tették, mert a politikai és diplomáciai racionalitás felülírta a belpolitikai nekibuzdulásokat. Azt kell mondanom, hogy olykor a kívülről jött emberek mondják meg a „tutit”. Ez hatványozottan igaz egy olyan országra, amely még mindig képtelen kitermelni egy olyan értelmiségi, szakmai közeget, amely a saját kérdéseit markánsan, világosan „nyugati nyelvhasználattal” lenne képes megfogalmazni.
– Milyen társadalmi vagy szakmai vitára lenne szükség ahhoz, hogy ne minden egyes eset generáljon újabb vitát? Vagy minden eset annyira egyedi, hogy indokolja az újabb párbeszédet? – Sokan naivan abban reménykednek, hogy egyszer csak magától felbukkan néhány volt hálózati személy, és mielőtt dekonspirálnák őket, maguk mondják el, mi és miért történt velük. Régóta él ez a frusztráció, mert minden egyes eset felbukkanása után azzal kell szembesülnünk, hogy ezt soha senki nem teszi meg. Pedig például a Szőcs Géza édesapjáról is többen tudtak már Kolozsváron, közkeletű információnak számított a városban, csak nem beszéltek róla. A közérdeklődés a társadalomnak csak egy nagyon kicsi, exponált szegmensére kíváncsi. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy még mindig szeretjük azt gondolni: a szekusmúlt csak egy kisebbséget érint, ezért minden egyes esetnél azt tudjuk mondani, hogy „huh, ő az volt, de azért sokan mások nem”. Pedig még semmit sem tudunk a falvakban a szeku szerepét játszó milícia besúgóiról, nem tudunk a katonai hírszerzésről, a katonai elhárításról. Az „áldozat-tettes” és a „senkik-valakik” dichotómiája az ötvenes évek ellenálló közegét még talán meg tudja magyarázni, ám a hetvenes-nyolcvanas évekről ezek az ellentétpárok már valójában keveset árulnak el. Aki munkahelyet vállalt, kollégái voltak, egy bizonyos közegben mozgott, mindennapi kompromisszumokra kényszerült. A kompromisszum lehetett korrupció, a napi túlélés zálogát jelentő szívességrendszer, vagy besúgóvá válás: a hálózati szerep sok tekintetben túlélési stratégia volt. Nem mind, ezért fontos, hogy minden esetet egyedinek tekintsünk. A tortának csak egy nagyon kis szeletét aprítjuk tovább és morzsánként azt eszegetjük, bár valószínűleg ennek így nincs sok értelme.
– Akkor minek lehet értelme?
– Szerintem a közelmúlt önkritikus vagy legalábbis reflexív elemzése szükséges ahhoz, hogy a társadalom képes legyen megérteni jelenlegi állapotát. Ennek része annak a felismerése is, hogy ez a rendszer nem egy szűk kisebbségből álló együttműködőkből és egy ellenálló többségből állt, hanem egy nagyon széles szürke zónából, amiből kiemelkedhettek néha az éppen ellenállók vagy az éppen együttműködők. Gondoljunk csak a Szőcs családra: ott van az édesapa, aki harminc éven át nagy szorgalommal jelentett, és ott van a gyereke, aki a nyolcvanas évek valamennyi politikai botrányában benne volt. Hol van az ellenálló, illetve hol az együttműködő? Hol a határ akár csak egyetlen családon belül is? Arra is sok példa van, hogy valaki egy életúton belül egyszerre megfigyelt és megfigyelő. Lassan már Hajdu Győző is elmondhatja magáról, hogy megfigyelték. A vita végtelen, de le kell folytatni. Az érdemi vitát onnan kellene elkezdeni, hogy a még élő emberek, akik részt vettek, részt kellett venniük, felállnak, elmesélik, és így visszanyerik saját identitásukat.
– Mi a véleménye a lusztrációs törvényről?
– Sokan egyetértünk abban, hogy a lusztrációnak húsz év múltán már semmi értelme sincs. Az összes kelet-európai lusztráció, a cseh, a lengyel, a román, a bolgár azt mutatja, hogy politikai haszonszerzésre használták, nem volt objektív, nem volt képes megváltoztatni a politikai elitet, nem volt képes elkapni az igazán nagy halakat, gyakorlatilag csak növelte az igazságtalanság érzését, és nem növelte a megtisztulási folyamat esélyét. Ma Romániában teljesen járhatatlan ez az út, de itt is jogosult az, amit a kutatók úgy hívnak, hogy információs kárpótlás. Azoknak az embereknek, akiket Szőcs István, vagy „Kiss Pista”, vagy bárki besúgott, joguk lenne megtudni tőlük, hogy miért.
– A „kárpótlás” jelenlegi fázisában viszont egyelőre csak suttognak egyesekről, vagy nyilvánosan dekonspirálják őket valamilyen fórumon.
– Szlovákiában például az interneten tették közzé a hálózati személyek kartonjait fedőnévvel és valódi névvel egyaránt. Romániában ezzel a módszerrel kapcsolatban adódik egy kis technikai nehézség: a beszervezési kartonok sok esetben nem maradtak fenn, de olyan is akad, hogy idő közben fedőnevet változtattak, így különböző dossziékban más-más fedőnéven szerepel a besúgó. Nincs olyan szépen megmaradt központi nyilvántartás, mint a hajdani Csehszlovákiában. A régi CNSAS ugyan közzétett listákat, de akkor még nagyon kevés besúgót ismertek. Nem tudom, ez megoldást jelentene-e, de legalább nem néhány néven csámcsogna a társadalom, hanem látná, hogy benne volt a társadalmi szövetben. Sokan megtagadták a kompromisszumokat: ők soha nem jutottak pozícióba. Bizonyos értelemben nekem, mint kutatónak, a „senkik” pártján kell állnom, kiknek etikus magatartása bizonyítja, hogy igenis tiszta lehetett maradni. Megvetettek voltak, őrültnek, provokátornak vagy egyszerűen hülyének tartották őket. Ez a réteg jogosan érezte a mellőzöttséget, és érzi most is, hogy a magatartását nem ismerik el. A „fraier”-ek a „ºmecher”-ekkel szemben egy olyan rendszerben, ahol általában a ºmecher nyer. Az egykori „senkik” és „valakik” közötti feszültségek ma is élnek. Én ezt nem tudom feloldani, de legalább látnunk kell, hogy léteznek, és kifejezésre kell juttatni az álláspontjukat. Adjunk neki értelmiségi és racionális formát, ne csak hitvita folyjék a különböző meggyőződések között. Próbáljuk egymást nemcsak meggyőzni, hanem meghallgatni is. Ha ezt el lehetne érni, szerintem már óriási eredmény lenne.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 óta a Bolognai Egyetemen óraadó tanár, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Nős, egy gyermek édesapja. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Közép-Kelet-Európában a 20. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a 20. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. január 26.
Innovatívabbak, akik külföldön is tanulnak: a megszerzett tudást azonban haza kell hozni
Beszélgetés Barabási Albert-László hálózatkutatóval, a Harvard Egyetem professzorával
Barabási Albert-László Bostonban él, ahol a Northeastern, valamint a Harvard Egyetemen dolgozik. A komplex hálózatok úttörő kutatója, tudományos munkásságáról számos Nature és Science cikk tanúskodik. A 2008-as amerikai elnökválasztáson Obama kampánystábja számára kötelező olvasmány volt a 2002-ben (magyarul 2003-ban) megjelent Linked (Behálózva) című tudományos bestsellere, amelyben a hálózatok alapszerkezetéről értekezik közérthető nyelven. A 2010-ben megjelent Villanások című könyvében a hálózatok dinamikáját tanulmányozva az emberi viselkedés kiszámíthatóságáról gondolkodik. Legújabb könyvének szerkesztése és fordítása interaktívan történik: a fejezetek folyamatosan egy online felületre kerülnek feltöltésre, ahol a felhasználói visszajelzések beépülnek a könyvbe. Barabási 1967-ben, a Balánbánya melletti Karcfalván született. Balánbányán nevelkedett, a gimnáziumot Csíkszeredában végezte. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, amit végül a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezett be. A Bostoni Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd 2007-ig az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemen dolgozott.
Szobrászat vagy fizika?
– Világhírnévnek örvend, ez azonban hosszú folyamat gyümölcse. Hogy jobban megérthessük ezt az utat, először arra kérdeznék rá: honnan indult, hogyan emlékszik gyerekkorára?
– Balánbányán nőttem fel. Mindenkinek tetszik a saját gyerekkora (nevet). Kertész gyönyörűen megfogalmazta a gondolatot, miszerint még a koncentrációs táborban is vannak szép pillanatok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Balánbánya bármilyen szinten koncentrációs tábor lett volna. Ellenkezőleg. Szerintem gyerekparadicsom volt: a hegyek közötti keskeny völgybe épített kisvárosban szánkózni, korcsolyázni lehetett, közel volt a természet, a hegyoldal, a sziklák, az erdők. A kis hegyi városoknak megvan a maguk varázsa: azt a paradicsomi légkört nem lehet összehasonlítani a mai nagyvárosi élettel.
Számunkra nem volt probléma, hogy kommunizmus van-e, vagy nincs, hogy sorba kell-e állni, vagy nem: ez része volt az életnek és nem gondoltunk arra, hogy másképp is lehetne. Később Csíkszeredába kerültem gimnáziumba. Csíkszereda a magamra találás helye, az itteni intellektuális környezetben számos barátra tettem szert. Kedves élmények fűznek mind Balánbányához, mind Csíkszeredához. Azt gondolom, hogy csíkszeredai vagyok balánbányai gyökerekkel.
– Korábban művészettel is foglalkozott, miért döntött a tudomány mellett?
– Szobrász szerettem volna lenni a gimnázium elején. Sokáig jártam rajzórákra, szobrászatórákra, de a fizika jobban ment. Akkor – ha jól tudom – öt hely volt az egyetemen szobrászatra. Az atomfizikán – ahova végül jelentkeztem – szintén nem volt sok hely, de azért volt néhány tucat. A fizika intellektuálisan jobban megragadott. Már a gimnázium alatt eldöntöttem, hogy fizikus leszek. Mire az egyetemre kerültem, a városi könyvtár minden fizikával kapcsolatos könyvét kiolvastam. Lassan a szobrászat elhalványult, a fizika átvette a helyét. Ez nem azt jelenti, hogy a művészet iránti érzékenység halványult el bennem. Bár nem praktizálok, tehát nem próbálok semmilyen módon műtárgyakat létrehozni, de továbbra is művészetpártoló vagyok.
– Az egyetem választásakor a fizika mellett döntött. Román nyelven kezdte az egyetemet…
– Igen, Bukarestbe mentem továbbtanulni. Nemcsak, hogy románul tanultam, de mi voltunk az első évfolyam, amelyik nem tudott magyarul felvételizni. Minden korábbi korosztálynak lehetett magyarul felvételizni, a mi évünkben azonban nem. Bár már korábban híre ment a magyar közösségben, hogy nem fogják többet megengedni, de ezzel akkor szembesültünk igazán, amikor beültünk a felvételi vizsgára és nem volt magyar tétel. Ennek ellenére bejutottam.
Abban az időben volt néhány fizika kar az országban: Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron. Szerettem volna Kolozsvárra menni, a fizikusképzés, a kutatóképzés azonban Bukarestben volt a legjobb. Nem azért, mert ott jobb emberek lettek volna, hanem azért, mert sokkal jobb körülmények közt folyt a felkészülés. Ezek azok az évek voltak, amikor Kolozsváron nagyon nehéz volt szakla-pokhoz, szakkönyvekhez jutni. Ezek Bukarestbe még bejutottak. Ha az ember fizikus akart lenni, akkor minden más szempontot félre tett: érzelmit, nyelvit és még sok minden mást.
Nagyon szerettem, rengeteget kutattam. Megjelentek az első cikkeim nyugati szaklapokban, mindez olyan időszakban, amikor jó néhány tanáromnak nem volt külföldi szaklapban cikke.
Kolumbán Gábor, akit már korábbról ismertem, előttem végzett az egyetemen. Amikor Bukarestbe kerültem, bemutatott néhány embernek, akikkel érdemes volt kapcsolatot kiépíteni. Andrei Dorobanţu volt az egyik, aki a könyvtárnak volt az igazgatója. Segítségével hozzáfértem folyóiratokhoz és könyvekhez. Azokat a témákat kutatta, amik engem is érdekeltek. Ez akkoriban a káosz és a fraktálok tanulmányozását jelentette. Együtt publikáltunk két vagy három cikket. Izgalmas időszak volt.
– Itt kezdődött a fizikusi pályafutása…
– Édesapám a múzeum igazgatója volt. Eltanácsoltak bennünket az országból, kezünkbe adták az útlevelet, amivel jelezték, hogy ideje távoznunk. Ez harmadév végén történt, nem is fejeztem be teljesen az évet, mert az utolsó vizsgára már nem tudtam elmenni. Így kerültem Budapestre, ott diplomáztam. Ez ’89 nyarán történt. Édesapám a rendszerváltás után hazament, nekem már nem volt értelme visszamennem.
A negyed-, ötödév Budapesten kutatási év volt. Vicsek Tamás volt az akkori témavezetőm, vele diplomáztam. Körülbelül tíz cikket írtunk, ami különböző nyugati lapokban jelent meg. Vicsek Tamás akkor tért vissza Amerikából. Ő is új volt a rendszerben, mivel több év távollét után tért vissza, én is új voltam. Egymásra találtunk, ami nagyon sikeres egymásra találásnak bizonyult.
„Marslakóként” Amerikában
– Az útja innen átívelt az óceánon túlra.
– Az a döntésem, hogy Amerikába megyek továbbtanulni, nem csak szakmai, hanem anyagi kérdés is volt. Ha Magyarországon doktoráltam volna, akkor a doktorátusi fizetésem körülbelül a fele lett volna a diákösztöndíjamnak. Ez nem gond annak, akinek helyben van a családja, akinek van hol laknia, de számomra komoly egzisztenciális kérdéseket vetett fel, mivel egyedül voltam Budapesten. Így kaptam Amerikában ösztöndíjat, amit tűrhetően megfizettek. Azt terveztem, hogy elmegyek néhány évre, ledoktorálok, majd visszajövök.
Olyan kiváló emberekkel volt szerencsém dolgozni Magyarországon, mint például Vicsek Tamás, vagy Kertész János, akik világszínvonalat képviselnek, ezért nem láttam, hogy Amerika szakmailag mit tudna nyújtani sokkal jobbat. Néhány hónap után rájöttem, hogy nyújthat többet: nem arról van szó, hogy jobb kutatói vannak, mint Vicsek Tamás, vagy Kertész János, viszont ott sok ilyen tehetség van. A bostoni kör tele volt hihetetlen kutatókkal és intellektuális lehetőségekkel. Rájöttem, hogy ez a lépés nem csak anyagilag volt szükségszerű, hanem intellektuálisan is.
Immár 21 éve, 1991 óta élek Amerikában. Pillanatnyilag megosztom az életemet Budapest és Boston között.
– Egy anekdota szerint Enrico Fermi egyszer a galaxist benépesítő magasan fejlett népekről elmélkedve megkérdezte, hogy hol vannak? Erre válaszolta Szilárd Leó, hogy itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat. Amerikában a múlt században – többek között – Neumann Jánosra, Szilárd Leóra, Teller Edére, Wigner Jenőre, Kármán Tódorra úgy tekintettek, mint marslakókra. Magyarként Amerikában hogyan tekintenek Önre, hogyan találja meg a helyét?
– Egyrészt Amerikának teljesen mindegy, hogy valaki magyar vagy indiai, ha az, amit nyújt, értékes. Másrészt a magyarok valóban nagy tiszteletnek örvendenek. Jellemző, hogy különböző korokban különböző szakirányok lépnek rivaldafénybe. A XX. század elején, közepén a fizikusok vezettek, pillanatnyilag a matematikusok kapnak nagyobb figyelmet a világban. A komplex rendszerek kutatásában is nagyon erős a magyar vonal. Elhangzottak olyan utalások, miszerint minimum magyarnak kell lenni, hogy az ember labdába tudjon rúgni ezen a területen. A hálózatelméleten belül Erdős Pál és Rényi Alfréd számítanak elődeinknek, akik a 60-as években ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Karinthynak a neve is megjelenik a szakirodalomban, aki a kisvilág-elméletet már 1929-ben leírta. A magyar tudományos hírnév öregbítése folyamatos.
„Behálózva”
– Nagy sikernek örvendő könyveiben közérthető nyelvezettel fogalmazza meg a hálózatokról szóló hatalmas tudását. Hogyan határozná meg a hálózatokat és a hálózatkutatást?
– Olyan világban élünk, amelyben minden cselekvésünk hálózatokon keresztül, vagy hálózatoknak köszönhetően valósul meg: a kommunikáció a kommunikációs hálózatokon keresztül történik; a telefonálás lehetősége a telefonhálózatnak köszönhető; az, hogy kit hívunk, a társadalmi hálónk határozza meg és attól függ, hogy kit ismerünk, kit tudunk felhívni, kit merünk felhívni. Az ismeretségi körünk lényegében egy társadalmi hálót ír le. Biológiai egzisztenciánk is egy genetikai hálótól függ: az hogy egészségesek vagyunk, azt jelenti, hogy a háló megfelelően működik. Ha megbetegszünk, akkor a hálóban valami megromlik. Az üzleti életbe nem javasolt belépnie annak, aki nem hálózatokban gondolkodik: mind a termelés, mind az eladás, mind a vevő megtalálása „hálózati probléma”. Körül vagyunk véve hálózatokkal, amiket talán nem veszünk észre, azonban kulcsszerepet játszanak mind a biológiai egzisztenciánkban, mind a mindennapi életünkben.
A hálózatelmélet lényegében matematikailag, kvantitatívan próbálja leírni ezeket a hálókat. Megpróbáljuk feltérképezni ezeket a hálózatokat, hogy jobban megérthessük ezeket a rendszereket annak érdekében, hogy eszközöket gyárthassunk. Attól kezdve, hogy hogyan adjunk el egy terméket sikeresen, egészen addig, hogy mely génrendszerre kell orvosságot találjunk, hogy a rákot meggyógyítsuk, a hálózatelmélet megoldásokat javasol. Ez tulajdonképpen egy matematikai elmélet.
Körülbelül tíz éve teremtődött meg annak a lehetősége, hogy bonyolult hálókat fel lehessen szisztematikusan térképezni, így matematikailag lehet tanulmányozni. Miközben a hálókat tanulmányoztuk, számos megdöbbentő eredményre jutottunk: bár a hálók, a csomópontok, a huzalok nagyon különböznek egymástól, architektúrájuk mégis nagyon hasonló. Azért létezhet hálózatelmélet, mert a hálózatoknak megvannak a belső törvényszerűségei.
– Szóba került Erdős Pál és Rényi Alfréd munkássága. Ők véletlenszerű hálókat képzeltek el. Ehhez képest mi az új az Önök kutatásaiban?
– Munkásságuk jelentős módszertanilag, ugyanis nagyon sok eszközt, amelyet manapság használunk a hálózatelméletben, az Erdős–Rényi páros dolgozott ki. Rengeteget tanultunk tőlük. Nekik nem állt rendelkezésükre térkép, ezért olyan plauzibilis modelleket építettek fel, amelyeknek volt értelme az ők szempontjukból, de amikor a térképek a kezünkbe kerültek, kiderült, hogy a valódi hálózatok nem úgy néznek ki, mint ahogy ők képzelték el. Ők úgy gondolták, hogy a csomópontok teljesen véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Ennek az egyik következménye az lenne, hogy a legtöbb csomópontnak körülbelül ugyanolyan számú huzala, kapcsolata lenne.
A társadalmi hálóban ez azt jelentené, hogy a legtöbb egyénnek ugyanolyan számú barátja volna, nem lennének nagyon népszerű és kevésbé népszerű egyének a társadalomban. 1999-ben mi fedeztük fel, hogy ez nem így van. Az első nagyobb hálózattérkép, amit készítettünk a világhálóról, arra utalt, hogy a világunk nem ilyen demokratikus. A legtöbb csomópontnak alig van huzala, és van néhány hihetetlenül csatolt csomópont nagyszámú huzallal, amelyek lényegében összekötik a hálót. Ezek az úgynevezett skálafüggetlen hálók. Kiderült, hogy lényegében ezek sok fontos hálóban megjelennek, a sejthálótól a társadalmi hálóig, az internetig.…Ezek a nagy csomópontok megváltoztatják a rendszer viselkedését.
Visszatérve Erdősre és Rényire: a módszerek, amelyeket kidolgoztak, a mai napig érvényesek, a modell viszont, nem írja le a valódi hálókat. Ez az, amit mi ’99-ben újragondoltunk, és találtunk egy olyant, amelyik sokkal közelebb áll strukturálisan a valódi hálókhoz: az úgynevezett skálafüggetlen modellt.
Nem omlik össze az internethálózat
– Maradva az internetnél: a könyveiben arról ír, hogy a csomópontok tartják össze a hálózatokat, tehát ha elég számú csomópontot vennénk ki, akkor az részhálókra esne szét. Az interneten van néhány mamutcég, amelyik uralja az internetes világot, mint például a Google, a Facebook. Mi történne, ha egy jól szervezett támadás során megpróbálnák ezeket kiiktatni a hálózatból?
– Az internet egy infrastrukturális hálózat, amelyben a csomópontok routerek, vagy számítógépek, amelyek egymással össze vannak kapcsolva. Több ezer router tartozik a Google-höz, de mi általánosan nem routerek hálózataként, hanem mint keresőprogramra tekintünk a Google-re. Az internettel szembeni támadás nem egy Google elleni támadás, hanem igazából egy routerek elleni támadás lenne. Az a tény, hogy az internetet néhány nagyon sok huzallal rendelkező csomópont tartja össze, arra utal, hogy támadható a rendszer. A jó hír az, hogy a véletlenszerű hibákkal szemben jól védekezik ez a hálózat. Ezt bizonyítja, hogy ha néhány hálózatra kapcsolt számítógép vagy router meghibásodik, az internet még nem omlik össze. A rossz hír, hogy ha koncentrált támadást indítanának a nagy csomópontokkal szemben, akkor ez egy kaszkádszerű lerobbanást hozna létre.
Kérdés viszont, hogy miért nem látjuk ezt. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy a cégek védik ezeket a routereket. Az egyik legnagyobb ilyen csomópont Chicagóban van. Ez egy földalatti intézmény, hadseregszerű védelemmel, a fizikai védelmen túl pedig elektronikai védelemmel is rendelkezik, hogy ne lehessen digitálisan megtámadni. A másik érv pszichológiai: azoknak, akik ezt létre tudnák hozni, nem éri meg egy olyan brutális támadást előidézni, ami során az internet összeomlik, ugyanis akkor az eszköztáruk, ahol további dolgokat tudnának létrehozni, megszűnne. Ha valakik támadást akarnak indítani, akkor az elsősorban nem eszközmegszüntetésre irányul, hanem azokat az intézményeket támadják meg, amelyekről úgy gondolják, hogy kárt okoznak egy bizonyos rendszerben. Így pl. megtámadják a CIA-t, az FBI-t, a Fehér házat, és így tovább.
Nem izolál az internet
– Említette, hogy a hálózatok nagyon hasonló szerkezetet mutatnak, így a társadalmi háló is. Egyre elterjedtebbek az új közösségi hálók, mint pl. a Facebook, a Twitter, így a hálózatkutatók olyan adatbázishoz férhetnek hozzá, mint eddig még soha. A virtuális térben megmarad ez a struktúra? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a valóságos kapcsolatok áttevődnek a virtuális térre, így az emberek egyre inkább izolálódnak? Tehát ha minél több időt töltünk Facebookon, a valós kapcsolathálónk egyre inkább szétbomlik?
– Az első kérdés, hogy megmarad-e a struktúra: a válasz az, hogy igen. Végeztünk kutatásokat a Facebookon, a Twitteren, és sok más szociális hálón, beleértve a korai Iwiwet is. Azt látjuk, hogy ugyanazok a struktúrák ismétlődnek meg, mint a valódi társadalmi hálóban: a skálafüggetlen háló jelenik meg az internetes közösségekben is. Ezek a közösségi hálók letérképezik a valóságot, nem találják ki újra azt.
Kezdetben voltak remények arra, hogy a közösségi hálók úgy fognak működni, hogy újabb barátságokat hoznak létre. Ma már tudjuk, hogy nem erről van szó. Egyszerűen a létező ismerőseinket képezzük rá az online felületre. A másik kérdés, hogy történik-e izoláció? Én nem hiszek ebben. A kutatások nem arra utalnak, hogy ez valóban izolálttá tenne bennünket. Valóban egyre több időt töltenek az emberek közösségi hálókon, de ugyanakkor egyre kevesebbet tévéznek. Úgy gondolom, hogy ezeknek összetartó szerepük van, ugyanis azt a lehetőséget adják meg, hogy a barátainkkal kapcsolatban tudjunk állni, akkor is, amikor fizikailag nem vagyunk a környezetükben. Az úgynevezett gyenge kapcsolatokat is fenn tudják tartani. Pl. 15-20 éve nem látott gyerekkori barátokkal könnyen fel lehet venni a kapcsolatot és nagyon könnyen követni is lehet egymást.
Szerintem a média hajlamos arra, hogy mindig a negatív dolgokra fektesse a hangsúlyt. Ha van egy kicsi cikk valamelyik harmadrendű újságban, amelyik arról ír, hogy az internet valamilyen módon elidegenít, akkor ez szalagcímes hírré válik egycsapásra. Alapjában véve ez badarság. A legtöbb finomkutatás arra utal, hogy az internetnek nagyon erős pozitív szerepe van a társadalmi közösségek kialakulásában.
Kapcsoljuk le az internetet, mert nem jó nekünk? Ha az eszköz megszületett, akkor inkább próbáljuk meg a lehetőséget intelligensen használni arra, hogy pozitív hatásokat érjünk el a társadalomban. Én mindig is internet-optimista voltam és vagyok. Hajlamosak vagyunk eltúlozni az internet negatív szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy nincs negatív szerepe, de a pozitív szerepek messze túlmutatnak a negatívokon.
Ez a típusú gondolkodás hasonló az átlagszülők tipikus félelméhez (akár Amerikában, akár Erdélyben), miszerint a gyereküket el fogják lopni. Amerikában készítettek egy felmérést, ami szerint statisztikailag kb. 850 évig kéne várni arra, hogy valaki ellopja az utcasarokra kitett gyereket.
Rosszul mérjük fel a félelmek valódi alapját. Ha a gyerekemnek valaha valami baja lesz, akkor az a legnagyobb valószínűséggel az én, vagy a feleségem figyelmetlenségének lesz az eredménye. Ugyanez van az internettel is: ezek az apró félelmek felerősödnek a sajtón keresztül az egyén pszichológiájában, ami nem reális.
– A hálózatkutatás eredményeiből mit lehetne alkalmazni a sajtóban?
– Máris alkalmazzák. Az újságíró szerepe az, hogy eldöntse, mi a hír, de ahhoz hogy eldönthesse, hozzá kell jusson a hírekhez. A Facebook olyan eszköz, ami rengeteg információt szolgáltat, továbbá az online médiából is tájékozódhat az újságíró. Próbáljuk csak meg összehasonlítani a hírforrást most, és harminc évvel ezelőtt. Manapság hírekben, információkban úszunk. Korábban az újságírónak az volt a dolga, hogy megpróbálta kipiszkálni az információt. Manapság az újságíró szerepe az, hogy szelektáljon, hogy eldöntse, mi az, ami hír értékkel bír a közössége számára, és mi nem. Megváltozott az újságírás. Ez a hálózatoknak köszönhető, az online világnak, internetnek, Facebooknak, Google-nek. Emiatt egyre kevesebb újságíróra van szükség. A legtöbb újságíró manapság blogol. Ez azért van, mert az azonnali reakciót várja el tőlük a szakma és a médiafogyasztó társadalom.
Innovatívabbak, akik legalább fél évet töltenek külföldön
– Mit javasol azoknak a jó képességű erdélyi fiataloknak, akik most indulnak a pályájukra?
– A kérdés az, hogy mit akarnak csinálni. Ha kutatók akarnak lenni, akkor el kell gondolkodniuk azon, hogy milyen szinten szeretnék ezt csinálni, és hol adódik erre leginkább lehetőség. Érdekes példa, hogy az elmúlt században Németország tudományos teljesítmény szempontjából nagyon előrehaladt, sikeres tudományos országgá vált, míg Ausztria lemaradt. Mi a különbség a kettő között? Hogy lehet az, hogy két, ugyanazt a nyelvet beszélő országban az egyik a tudományos világban előretőr, míg a másik lemarad? Annak ellenére, hogy Ausztriának óriási volt a tudományos teljesítménye az előző századfordulón: minden nagy tudós megfordult Bécsben. A válasz az, hogy Németország nem csak a belső termelésre hagyatkozott, hanem felismerte annak a fontosságát, hogy a professzorok külföldön is megmérettessenek. Ez csak akkor működik hatékonyan, hogyha az ország ugyanakkor befogadó országgá is válik: megfelelő állást ajánl azoknak, akik visszajönnek. Ausztria nem csinálta ezt. Ott az egyetemeken belül felfele „buktatták” az embereket, nem volt külső megmérettetés.
Visszatérve a mai fiatalokra: fel kell készülni arra, hogy manapság a tudomány, de bármilyen szakma globális. Ezért globálisan kell versenyezni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha ismerjük a versenytársakat. Ehhez el kell menni külföldre, tapasztalatra kell szert tenni, és vissza kell jönni.
Az elmúlt évben számos kutatás jelent meg a találékonyság, az innováció területén. Mindegyik innovációs teszt arra utal, hogy azok az egyének, akik legalább egy fél évet éltek az anyaországukon kívüli országban, sokkal innovatívabbak. Ha egy ilyen tesztet elvégez egy amerikai, aki csak Amerikában élt, gyengébben fog teljesíteni, mint egy olyan amerikai, aki eljött egy évet Európába, aztán visszament a saját országába. Ezek kimondottan logikai, innovációs tesztek, tehát nem azt kérdezik, hogy mi Franciaország fővárosa.
Valószínű, arról van szó, hogy ha egy más közösségben élünk, kutatunk, dolgozunk, akkor ez lényegében rákényszerít arra, hogy ugyanazokat a problémákat más szemszögből nézzük. Ez tulajdonképpen az innováció. Nagyon fontos, hogy a fiatalok kóstoljanak bele más kultúrákba. Turistaként elmenni nem elég, benne kell élni egy ideig az idegen kultúrában.
Amint már jeleztem, ha kutatásról van szó, akkor a kutatási világ globális. Szinte nulla az esélye annak, hogy egy bizonyos témában a szakembert helyben kapjuk meg. A szakember a világ valamelyik másik részén lesz, akihez el kell menni, tanulni kell tőle, és vissza kell hozni ezt a tudást. Ha valaki kutatói pályára lép, fel kell készülnie arra, hogy bizonyos időt külföldön kell töltenie. Ugyanakkor a helyi intézményeknek fel kell készülniük arra, hogy visszacsábítsák ezeket a fiatalokat.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár),
Beszélgetés Barabási Albert-László hálózatkutatóval, a Harvard Egyetem professzorával
Barabási Albert-László Bostonban él, ahol a Northeastern, valamint a Harvard Egyetemen dolgozik. A komplex hálózatok úttörő kutatója, tudományos munkásságáról számos Nature és Science cikk tanúskodik. A 2008-as amerikai elnökválasztáson Obama kampánystábja számára kötelező olvasmány volt a 2002-ben (magyarul 2003-ban) megjelent Linked (Behálózva) című tudományos bestsellere, amelyben a hálózatok alapszerkezetéről értekezik közérthető nyelven. A 2010-ben megjelent Villanások című könyvében a hálózatok dinamikáját tanulmányozva az emberi viselkedés kiszámíthatóságáról gondolkodik. Legújabb könyvének szerkesztése és fordítása interaktívan történik: a fejezetek folyamatosan egy online felületre kerülnek feltöltésre, ahol a felhasználói visszajelzések beépülnek a könyvbe. Barabási 1967-ben, a Balánbánya melletti Karcfalván született. Balánbányán nevelkedett, a gimnáziumot Csíkszeredában végezte. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, amit végül a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezett be. A Bostoni Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd 2007-ig az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemen dolgozott.
Szobrászat vagy fizika?
– Világhírnévnek örvend, ez azonban hosszú folyamat gyümölcse. Hogy jobban megérthessük ezt az utat, először arra kérdeznék rá: honnan indult, hogyan emlékszik gyerekkorára?
– Balánbányán nőttem fel. Mindenkinek tetszik a saját gyerekkora (nevet). Kertész gyönyörűen megfogalmazta a gondolatot, miszerint még a koncentrációs táborban is vannak szép pillanatok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Balánbánya bármilyen szinten koncentrációs tábor lett volna. Ellenkezőleg. Szerintem gyerekparadicsom volt: a hegyek közötti keskeny völgybe épített kisvárosban szánkózni, korcsolyázni lehetett, közel volt a természet, a hegyoldal, a sziklák, az erdők. A kis hegyi városoknak megvan a maguk varázsa: azt a paradicsomi légkört nem lehet összehasonlítani a mai nagyvárosi élettel.
Számunkra nem volt probléma, hogy kommunizmus van-e, vagy nincs, hogy sorba kell-e állni, vagy nem: ez része volt az életnek és nem gondoltunk arra, hogy másképp is lehetne. Később Csíkszeredába kerültem gimnáziumba. Csíkszereda a magamra találás helye, az itteni intellektuális környezetben számos barátra tettem szert. Kedves élmények fűznek mind Balánbányához, mind Csíkszeredához. Azt gondolom, hogy csíkszeredai vagyok balánbányai gyökerekkel.
– Korábban művészettel is foglalkozott, miért döntött a tudomány mellett?
– Szobrász szerettem volna lenni a gimnázium elején. Sokáig jártam rajzórákra, szobrászatórákra, de a fizika jobban ment. Akkor – ha jól tudom – öt hely volt az egyetemen szobrászatra. Az atomfizikán – ahova végül jelentkeztem – szintén nem volt sok hely, de azért volt néhány tucat. A fizika intellektuálisan jobban megragadott. Már a gimnázium alatt eldöntöttem, hogy fizikus leszek. Mire az egyetemre kerültem, a városi könyvtár minden fizikával kapcsolatos könyvét kiolvastam. Lassan a szobrászat elhalványult, a fizika átvette a helyét. Ez nem azt jelenti, hogy a művészet iránti érzékenység halványult el bennem. Bár nem praktizálok, tehát nem próbálok semmilyen módon műtárgyakat létrehozni, de továbbra is művészetpártoló vagyok.
– Az egyetem választásakor a fizika mellett döntött. Román nyelven kezdte az egyetemet…
– Igen, Bukarestbe mentem továbbtanulni. Nemcsak, hogy románul tanultam, de mi voltunk az első évfolyam, amelyik nem tudott magyarul felvételizni. Minden korábbi korosztálynak lehetett magyarul felvételizni, a mi évünkben azonban nem. Bár már korábban híre ment a magyar közösségben, hogy nem fogják többet megengedni, de ezzel akkor szembesültünk igazán, amikor beültünk a felvételi vizsgára és nem volt magyar tétel. Ennek ellenére bejutottam.
Abban az időben volt néhány fizika kar az országban: Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron. Szerettem volna Kolozsvárra menni, a fizikusképzés, a kutatóképzés azonban Bukarestben volt a legjobb. Nem azért, mert ott jobb emberek lettek volna, hanem azért, mert sokkal jobb körülmények közt folyt a felkészülés. Ezek azok az évek voltak, amikor Kolozsváron nagyon nehéz volt szakla-pokhoz, szakkönyvekhez jutni. Ezek Bukarestbe még bejutottak. Ha az ember fizikus akart lenni, akkor minden más szempontot félre tett: érzelmit, nyelvit és még sok minden mást.
Nagyon szerettem, rengeteget kutattam. Megjelentek az első cikkeim nyugati szaklapokban, mindez olyan időszakban, amikor jó néhány tanáromnak nem volt külföldi szaklapban cikke.
Kolumbán Gábor, akit már korábbról ismertem, előttem végzett az egyetemen. Amikor Bukarestbe kerültem, bemutatott néhány embernek, akikkel érdemes volt kapcsolatot kiépíteni. Andrei Dorobanţu volt az egyik, aki a könyvtárnak volt az igazgatója. Segítségével hozzáfértem folyóiratokhoz és könyvekhez. Azokat a témákat kutatta, amik engem is érdekeltek. Ez akkoriban a káosz és a fraktálok tanulmányozását jelentette. Együtt publikáltunk két vagy három cikket. Izgalmas időszak volt.
– Itt kezdődött a fizikusi pályafutása…
– Édesapám a múzeum igazgatója volt. Eltanácsoltak bennünket az országból, kezünkbe adták az útlevelet, amivel jelezték, hogy ideje távoznunk. Ez harmadév végén történt, nem is fejeztem be teljesen az évet, mert az utolsó vizsgára már nem tudtam elmenni. Így kerültem Budapestre, ott diplomáztam. Ez ’89 nyarán történt. Édesapám a rendszerváltás után hazament, nekem már nem volt értelme visszamennem.
A negyed-, ötödév Budapesten kutatási év volt. Vicsek Tamás volt az akkori témavezetőm, vele diplomáztam. Körülbelül tíz cikket írtunk, ami különböző nyugati lapokban jelent meg. Vicsek Tamás akkor tért vissza Amerikából. Ő is új volt a rendszerben, mivel több év távollét után tért vissza, én is új voltam. Egymásra találtunk, ami nagyon sikeres egymásra találásnak bizonyult.
„Marslakóként” Amerikában
– Az útja innen átívelt az óceánon túlra.
– Az a döntésem, hogy Amerikába megyek továbbtanulni, nem csak szakmai, hanem anyagi kérdés is volt. Ha Magyarországon doktoráltam volna, akkor a doktorátusi fizetésem körülbelül a fele lett volna a diákösztöndíjamnak. Ez nem gond annak, akinek helyben van a családja, akinek van hol laknia, de számomra komoly egzisztenciális kérdéseket vetett fel, mivel egyedül voltam Budapesten. Így kaptam Amerikában ösztöndíjat, amit tűrhetően megfizettek. Azt terveztem, hogy elmegyek néhány évre, ledoktorálok, majd visszajövök.
Olyan kiváló emberekkel volt szerencsém dolgozni Magyarországon, mint például Vicsek Tamás, vagy Kertész János, akik világszínvonalat képviselnek, ezért nem láttam, hogy Amerika szakmailag mit tudna nyújtani sokkal jobbat. Néhány hónap után rájöttem, hogy nyújthat többet: nem arról van szó, hogy jobb kutatói vannak, mint Vicsek Tamás, vagy Kertész János, viszont ott sok ilyen tehetség van. A bostoni kör tele volt hihetetlen kutatókkal és intellektuális lehetőségekkel. Rájöttem, hogy ez a lépés nem csak anyagilag volt szükségszerű, hanem intellektuálisan is.
Immár 21 éve, 1991 óta élek Amerikában. Pillanatnyilag megosztom az életemet Budapest és Boston között.
– Egy anekdota szerint Enrico Fermi egyszer a galaxist benépesítő magasan fejlett népekről elmélkedve megkérdezte, hogy hol vannak? Erre válaszolta Szilárd Leó, hogy itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat. Amerikában a múlt században – többek között – Neumann Jánosra, Szilárd Leóra, Teller Edére, Wigner Jenőre, Kármán Tódorra úgy tekintettek, mint marslakókra. Magyarként Amerikában hogyan tekintenek Önre, hogyan találja meg a helyét?
– Egyrészt Amerikának teljesen mindegy, hogy valaki magyar vagy indiai, ha az, amit nyújt, értékes. Másrészt a magyarok valóban nagy tiszteletnek örvendenek. Jellemző, hogy különböző korokban különböző szakirányok lépnek rivaldafénybe. A XX. század elején, közepén a fizikusok vezettek, pillanatnyilag a matematikusok kapnak nagyobb figyelmet a világban. A komplex rendszerek kutatásában is nagyon erős a magyar vonal. Elhangzottak olyan utalások, miszerint minimum magyarnak kell lenni, hogy az ember labdába tudjon rúgni ezen a területen. A hálózatelméleten belül Erdős Pál és Rényi Alfréd számítanak elődeinknek, akik a 60-as években ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Karinthynak a neve is megjelenik a szakirodalomban, aki a kisvilág-elméletet már 1929-ben leírta. A magyar tudományos hírnév öregbítése folyamatos.
„Behálózva”
– Nagy sikernek örvendő könyveiben közérthető nyelvezettel fogalmazza meg a hálózatokról szóló hatalmas tudását. Hogyan határozná meg a hálózatokat és a hálózatkutatást?
– Olyan világban élünk, amelyben minden cselekvésünk hálózatokon keresztül, vagy hálózatoknak köszönhetően valósul meg: a kommunikáció a kommunikációs hálózatokon keresztül történik; a telefonálás lehetősége a telefonhálózatnak köszönhető; az, hogy kit hívunk, a társadalmi hálónk határozza meg és attól függ, hogy kit ismerünk, kit tudunk felhívni, kit merünk felhívni. Az ismeretségi körünk lényegében egy társadalmi hálót ír le. Biológiai egzisztenciánk is egy genetikai hálótól függ: az hogy egészségesek vagyunk, azt jelenti, hogy a háló megfelelően működik. Ha megbetegszünk, akkor a hálóban valami megromlik. Az üzleti életbe nem javasolt belépnie annak, aki nem hálózatokban gondolkodik: mind a termelés, mind az eladás, mind a vevő megtalálása „hálózati probléma”. Körül vagyunk véve hálózatokkal, amiket talán nem veszünk észre, azonban kulcsszerepet játszanak mind a biológiai egzisztenciánkban, mind a mindennapi életünkben.
A hálózatelmélet lényegében matematikailag, kvantitatívan próbálja leírni ezeket a hálókat. Megpróbáljuk feltérképezni ezeket a hálózatokat, hogy jobban megérthessük ezeket a rendszereket annak érdekében, hogy eszközöket gyárthassunk. Attól kezdve, hogy hogyan adjunk el egy terméket sikeresen, egészen addig, hogy mely génrendszerre kell orvosságot találjunk, hogy a rákot meggyógyítsuk, a hálózatelmélet megoldásokat javasol. Ez tulajdonképpen egy matematikai elmélet.
Körülbelül tíz éve teremtődött meg annak a lehetősége, hogy bonyolult hálókat fel lehessen szisztematikusan térképezni, így matematikailag lehet tanulmányozni. Miközben a hálókat tanulmányoztuk, számos megdöbbentő eredményre jutottunk: bár a hálók, a csomópontok, a huzalok nagyon különböznek egymástól, architektúrájuk mégis nagyon hasonló. Azért létezhet hálózatelmélet, mert a hálózatoknak megvannak a belső törvényszerűségei.
– Szóba került Erdős Pál és Rényi Alfréd munkássága. Ők véletlenszerű hálókat képzeltek el. Ehhez képest mi az új az Önök kutatásaiban?
– Munkásságuk jelentős módszertanilag, ugyanis nagyon sok eszközt, amelyet manapság használunk a hálózatelméletben, az Erdős–Rényi páros dolgozott ki. Rengeteget tanultunk tőlük. Nekik nem állt rendelkezésükre térkép, ezért olyan plauzibilis modelleket építettek fel, amelyeknek volt értelme az ők szempontjukból, de amikor a térképek a kezünkbe kerültek, kiderült, hogy a valódi hálózatok nem úgy néznek ki, mint ahogy ők képzelték el. Ők úgy gondolták, hogy a csomópontok teljesen véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Ennek az egyik következménye az lenne, hogy a legtöbb csomópontnak körülbelül ugyanolyan számú huzala, kapcsolata lenne.
A társadalmi hálóban ez azt jelentené, hogy a legtöbb egyénnek ugyanolyan számú barátja volna, nem lennének nagyon népszerű és kevésbé népszerű egyének a társadalomban. 1999-ben mi fedeztük fel, hogy ez nem így van. Az első nagyobb hálózattérkép, amit készítettünk a világhálóról, arra utalt, hogy a világunk nem ilyen demokratikus. A legtöbb csomópontnak alig van huzala, és van néhány hihetetlenül csatolt csomópont nagyszámú huzallal, amelyek lényegében összekötik a hálót. Ezek az úgynevezett skálafüggetlen hálók. Kiderült, hogy lényegében ezek sok fontos hálóban megjelennek, a sejthálótól a társadalmi hálóig, az internetig.…Ezek a nagy csomópontok megváltoztatják a rendszer viselkedését.
Visszatérve Erdősre és Rényire: a módszerek, amelyeket kidolgoztak, a mai napig érvényesek, a modell viszont, nem írja le a valódi hálókat. Ez az, amit mi ’99-ben újragondoltunk, és találtunk egy olyant, amelyik sokkal közelebb áll strukturálisan a valódi hálókhoz: az úgynevezett skálafüggetlen modellt.
Nem omlik össze az internethálózat
– Maradva az internetnél: a könyveiben arról ír, hogy a csomópontok tartják össze a hálózatokat, tehát ha elég számú csomópontot vennénk ki, akkor az részhálókra esne szét. Az interneten van néhány mamutcég, amelyik uralja az internetes világot, mint például a Google, a Facebook. Mi történne, ha egy jól szervezett támadás során megpróbálnák ezeket kiiktatni a hálózatból?
– Az internet egy infrastrukturális hálózat, amelyben a csomópontok routerek, vagy számítógépek, amelyek egymással össze vannak kapcsolva. Több ezer router tartozik a Google-höz, de mi általánosan nem routerek hálózataként, hanem mint keresőprogramra tekintünk a Google-re. Az internettel szembeni támadás nem egy Google elleni támadás, hanem igazából egy routerek elleni támadás lenne. Az a tény, hogy az internetet néhány nagyon sok huzallal rendelkező csomópont tartja össze, arra utal, hogy támadható a rendszer. A jó hír az, hogy a véletlenszerű hibákkal szemben jól védekezik ez a hálózat. Ezt bizonyítja, hogy ha néhány hálózatra kapcsolt számítógép vagy router meghibásodik, az internet még nem omlik össze. A rossz hír, hogy ha koncentrált támadást indítanának a nagy csomópontokkal szemben, akkor ez egy kaszkádszerű lerobbanást hozna létre.
Kérdés viszont, hogy miért nem látjuk ezt. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy a cégek védik ezeket a routereket. Az egyik legnagyobb ilyen csomópont Chicagóban van. Ez egy földalatti intézmény, hadseregszerű védelemmel, a fizikai védelmen túl pedig elektronikai védelemmel is rendelkezik, hogy ne lehessen digitálisan megtámadni. A másik érv pszichológiai: azoknak, akik ezt létre tudnák hozni, nem éri meg egy olyan brutális támadást előidézni, ami során az internet összeomlik, ugyanis akkor az eszköztáruk, ahol további dolgokat tudnának létrehozni, megszűnne. Ha valakik támadást akarnak indítani, akkor az elsősorban nem eszközmegszüntetésre irányul, hanem azokat az intézményeket támadják meg, amelyekről úgy gondolják, hogy kárt okoznak egy bizonyos rendszerben. Így pl. megtámadják a CIA-t, az FBI-t, a Fehér házat, és így tovább.
Nem izolál az internet
– Említette, hogy a hálózatok nagyon hasonló szerkezetet mutatnak, így a társadalmi háló is. Egyre elterjedtebbek az új közösségi hálók, mint pl. a Facebook, a Twitter, így a hálózatkutatók olyan adatbázishoz férhetnek hozzá, mint eddig még soha. A virtuális térben megmarad ez a struktúra? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a valóságos kapcsolatok áttevődnek a virtuális térre, így az emberek egyre inkább izolálódnak? Tehát ha minél több időt töltünk Facebookon, a valós kapcsolathálónk egyre inkább szétbomlik?
– Az első kérdés, hogy megmarad-e a struktúra: a válasz az, hogy igen. Végeztünk kutatásokat a Facebookon, a Twitteren, és sok más szociális hálón, beleértve a korai Iwiwet is. Azt látjuk, hogy ugyanazok a struktúrák ismétlődnek meg, mint a valódi társadalmi hálóban: a skálafüggetlen háló jelenik meg az internetes közösségekben is. Ezek a közösségi hálók letérképezik a valóságot, nem találják ki újra azt.
Kezdetben voltak remények arra, hogy a közösségi hálók úgy fognak működni, hogy újabb barátságokat hoznak létre. Ma már tudjuk, hogy nem erről van szó. Egyszerűen a létező ismerőseinket képezzük rá az online felületre. A másik kérdés, hogy történik-e izoláció? Én nem hiszek ebben. A kutatások nem arra utalnak, hogy ez valóban izolálttá tenne bennünket. Valóban egyre több időt töltenek az emberek közösségi hálókon, de ugyanakkor egyre kevesebbet tévéznek. Úgy gondolom, hogy ezeknek összetartó szerepük van, ugyanis azt a lehetőséget adják meg, hogy a barátainkkal kapcsolatban tudjunk állni, akkor is, amikor fizikailag nem vagyunk a környezetükben. Az úgynevezett gyenge kapcsolatokat is fenn tudják tartani. Pl. 15-20 éve nem látott gyerekkori barátokkal könnyen fel lehet venni a kapcsolatot és nagyon könnyen követni is lehet egymást.
Szerintem a média hajlamos arra, hogy mindig a negatív dolgokra fektesse a hangsúlyt. Ha van egy kicsi cikk valamelyik harmadrendű újságban, amelyik arról ír, hogy az internet valamilyen módon elidegenít, akkor ez szalagcímes hírré válik egycsapásra. Alapjában véve ez badarság. A legtöbb finomkutatás arra utal, hogy az internetnek nagyon erős pozitív szerepe van a társadalmi közösségek kialakulásában.
Kapcsoljuk le az internetet, mert nem jó nekünk? Ha az eszköz megszületett, akkor inkább próbáljuk meg a lehetőséget intelligensen használni arra, hogy pozitív hatásokat érjünk el a társadalomban. Én mindig is internet-optimista voltam és vagyok. Hajlamosak vagyunk eltúlozni az internet negatív szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy nincs negatív szerepe, de a pozitív szerepek messze túlmutatnak a negatívokon.
Ez a típusú gondolkodás hasonló az átlagszülők tipikus félelméhez (akár Amerikában, akár Erdélyben), miszerint a gyereküket el fogják lopni. Amerikában készítettek egy felmérést, ami szerint statisztikailag kb. 850 évig kéne várni arra, hogy valaki ellopja az utcasarokra kitett gyereket.
Rosszul mérjük fel a félelmek valódi alapját. Ha a gyerekemnek valaha valami baja lesz, akkor az a legnagyobb valószínűséggel az én, vagy a feleségem figyelmetlenségének lesz az eredménye. Ugyanez van az internettel is: ezek az apró félelmek felerősödnek a sajtón keresztül az egyén pszichológiájában, ami nem reális.
– A hálózatkutatás eredményeiből mit lehetne alkalmazni a sajtóban?
– Máris alkalmazzák. Az újságíró szerepe az, hogy eldöntse, mi a hír, de ahhoz hogy eldönthesse, hozzá kell jusson a hírekhez. A Facebook olyan eszköz, ami rengeteg információt szolgáltat, továbbá az online médiából is tájékozódhat az újságíró. Próbáljuk csak meg összehasonlítani a hírforrást most, és harminc évvel ezelőtt. Manapság hírekben, információkban úszunk. Korábban az újságírónak az volt a dolga, hogy megpróbálta kipiszkálni az információt. Manapság az újságíró szerepe az, hogy szelektáljon, hogy eldöntse, mi az, ami hír értékkel bír a közössége számára, és mi nem. Megváltozott az újságírás. Ez a hálózatoknak köszönhető, az online világnak, internetnek, Facebooknak, Google-nek. Emiatt egyre kevesebb újságíróra van szükség. A legtöbb újságíró manapság blogol. Ez azért van, mert az azonnali reakciót várja el tőlük a szakma és a médiafogyasztó társadalom.
Innovatívabbak, akik legalább fél évet töltenek külföldön
– Mit javasol azoknak a jó képességű erdélyi fiataloknak, akik most indulnak a pályájukra?
– A kérdés az, hogy mit akarnak csinálni. Ha kutatók akarnak lenni, akkor el kell gondolkodniuk azon, hogy milyen szinten szeretnék ezt csinálni, és hol adódik erre leginkább lehetőség. Érdekes példa, hogy az elmúlt században Németország tudományos teljesítmény szempontjából nagyon előrehaladt, sikeres tudományos országgá vált, míg Ausztria lemaradt. Mi a különbség a kettő között? Hogy lehet az, hogy két, ugyanazt a nyelvet beszélő országban az egyik a tudományos világban előretőr, míg a másik lemarad? Annak ellenére, hogy Ausztriának óriási volt a tudományos teljesítménye az előző századfordulón: minden nagy tudós megfordult Bécsben. A válasz az, hogy Németország nem csak a belső termelésre hagyatkozott, hanem felismerte annak a fontosságát, hogy a professzorok külföldön is megmérettessenek. Ez csak akkor működik hatékonyan, hogyha az ország ugyanakkor befogadó országgá is válik: megfelelő állást ajánl azoknak, akik visszajönnek. Ausztria nem csinálta ezt. Ott az egyetemeken belül felfele „buktatták” az embereket, nem volt külső megmérettetés.
Visszatérve a mai fiatalokra: fel kell készülni arra, hogy manapság a tudomány, de bármilyen szakma globális. Ezért globálisan kell versenyezni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha ismerjük a versenytársakat. Ehhez el kell menni külföldre, tapasztalatra kell szert tenni, és vissza kell jönni.
Az elmúlt évben számos kutatás jelent meg a találékonyság, az innováció területén. Mindegyik innovációs teszt arra utal, hogy azok az egyének, akik legalább egy fél évet éltek az anyaországukon kívüli országban, sokkal innovatívabbak. Ha egy ilyen tesztet elvégez egy amerikai, aki csak Amerikában élt, gyengébben fog teljesíteni, mint egy olyan amerikai, aki eljött egy évet Európába, aztán visszament a saját országába. Ezek kimondottan logikai, innovációs tesztek, tehát nem azt kérdezik, hogy mi Franciaország fővárosa.
Valószínű, arról van szó, hogy ha egy más közösségben élünk, kutatunk, dolgozunk, akkor ez lényegében rákényszerít arra, hogy ugyanazokat a problémákat más szemszögből nézzük. Ez tulajdonképpen az innováció. Nagyon fontos, hogy a fiatalok kóstoljanak bele más kultúrákba. Turistaként elmenni nem elég, benne kell élni egy ideig az idegen kultúrában.
Amint már jeleztem, ha kutatásról van szó, akkor a kutatási világ globális. Szinte nulla az esélye annak, hogy egy bizonyos témában a szakembert helyben kapjuk meg. A szakember a világ valamelyik másik részén lesz, akihez el kell menni, tanulni kell tőle, és vissza kell hozni ezt a tudást. Ha valaki kutatói pályára lép, fel kell készülnie arra, hogy bizonyos időt külföldön kell töltenie. Ugyanakkor a helyi intézményeknek fel kell készülniük arra, hogy visszacsábítsák ezeket a fiatalokat.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 26.
Népesség és természeti csapások a Székelyföldön a 18. század elején
A lakosság létszáma a korabeli összeírások tükrében
A 18. század eleji székelyföldi népességi viszonyok kérdése, az összlakosság tényleges létszámának megállapítása olyan kérdés, amely mindmáig megnyugtató feleletet nem kapott. Ekkor még nem készültek népességlétszámot felmérő statisztikai felmérések, vagyis népszámlálások, hanem csak különböző céllal kimutatások. Ilyenek voltak az adózási, katonai, egyházi és egyéb célú összeírások, amelyek segítségével igyekeztek megállapítani a történészek a népességi viszonyokat. Ezt tettük mi is, felhasználva e célból az 1703. és 1722. évi adóösszeírásokat, az 1702-es ingyensóra jogosultak listáját, illetve az 1712-15. évi nemesi lajstromokat.
A nyilvántartások közül a legteljesebbek az adófelmérések. Ezért azokat vettük alapul, majd a teljes népesség számának megállapítása érdekében kiegészítettük azokat az adómentes nemesek, a tisztviselők, egyházi személyek (lelkészek és tanítók), a nincstelenek, valamint a városlakók adataival.
Az adóösszeírások valamint a kiegészítő adatok alapján a székelyföldi családok létszáma és székenkénti megoszlása a 18. század elején az alábbi:
A kapott eredmények alapján a Székelyföldön 1703-ban mintegy 28.000-28.500 család élt. Ez 4.300-4.400 családdal több, mint az adózó népesség. A különbség tehát 17,6%. Ugyanakkor 1722-ben a különbség 3231 család, vagyis 12,8%-os.
Ez az összlétszám még a kiegészítések révén is meglepően alacsonynak tűnik. Hiszen kevesebb, mint a mai Marosvásárhelyé egymagában. De ha egy pillantást vetünk az országos helyzetre, kénytelenek vagyunk elfogadni az eredményeket. És ha a települések lakottságát nézzük, kitűnik, hogy a székely falvak lakottabbak voltak, mint az erdélyiek általában. Míg 1722-ben a 2103 erdélyi településen átlag 43,1 család élt, a 424 székelyföldi helységben (10 város, 3 kiváltságos hely és 411 falu) ez az átlag 49,1 család volt.
A Magyarországra és Erdélyre is kiterjedő 1720-as, illetve 1721–1722-es általános felmérés összesítő adatait Acsády Ignác már több mint egy évszázada közzétette. A kapott adatokat ő is túl alacsonynak találta, és a tényleges létszám megállapítása érdekében 50%-kal kiegészítette azokat, néhol ennél többel is. Eljárását azonban nem támasztotta alá bizonyítékokkal. Kutatásunk kapott eredményeit valósághűebbnek tekinthetjük.
Összevetve a két összeírást, kitűnik, hogy az eltelt két évtized alatt a családok létszáma 3180-nal, vagyis 11,2%-kal csökkent. És felvetődik a kérdés: miért történt, és ez a csökkenés valós vagy megtévesztő? Vagyis: összeegyeztethető-e a kortárs irodalomban fennmaradt leírásokkal, valamint egyéb levéltári adatokkal, vagy megtévesztőknek bizonyul?
A létszámcsökkenés okai
Ismert tény, hogy a demográfiai viszonyokra, a népesség gyarapodásának alakulására számtalan tényező hathatott. E téren az általunk tárgyalt időszakban a legnagyobb befolyásoló tényezők a nyolc évig tartó háború (az 1703-1711 közötti, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc), valamint a rendkívüli természeti csapások voltak.
A háborús eseményekkel magyarázható, hogy 1707-ben hat aranyosszéki település vált ideiglenesen lakatlanná. Éspedig: Felvinc, Székelykocsárd, Harasztos, Aranyospolyán, Felsőszentmihályfalva és Inakfalva. Súlyos veszteségek érték 1708-ban a csíki és gyergyói településeket, mikor a császári csapatok végigpusztították a vidék falvait. Kisebb-nagyobb számú emberáldozatot követeltek a harcok más vidékeken is.
A szárazság
A legnagyobb veszteségeket azonban a természeti csapások okozták, a szárazság és a járványos betegségek, különösen a pestis. A szárazságot a kortársak közül többen is leírták. Az 1710. évi időjárásról azt írja Cserei Mihály, hogy: "Júniusban, júliusban oly rendkívül való szörnyű száraz meleg idők jártanak, melyhez hasonlókat soha nem értem, az emberek teljességgel semmit nem szánthattak, a gyümölcsök a fákon egyben főttenek fonyadtanak, a tavaszgabonák fel nem nőhettenek. Septemberben penig Molduvából számtalan sáskák jövének ki, kik a napnak fényét sokaságokkal befedték és az egész országot egyben járták, mindenféle zöldséget megettenek."
Az 1710. évinél súlyosabb szárazság, amely az egész Erdélyi Fejedelemségre kiterjedt, 1717-ben kezdődött és több mint két évig tartott, amiről több emlékíró is beszámolt. A kortárs Lakatos István csíkkozmási esperes- plébános írja, hogy: "1717-ik évben május 15-től 1719-nek september 2-ig merőben akkora szárazság volt, hogy csak egyszer is a föld terményének termesztésire nézve meg nem ázott, a földön annyira kiszáradtak a füvek gyökerei, úgy a fáké és a nádaké is, hogy a hol meggyúlt, azok lassan égtek a földben egy öl mélységre is, füstölve némely helyeken egy esztendeig s tovább is szünet nélkül: tavak, kutak, kisebb folyóvizek főképpen kiapadtak, hogy egy csepp vizet sem lehetett kapni bennek. Csíkban nem oly kegyetlenül, de Erdélynek némely részeiben, mint a Mezőségen közönségesen mind emberek, mind a barmok szomjúságaiktól üldöztetve szülötte földjeiket elhagyni, hogy szomjúság őket el ne pusztítsa, máshová költözni kényszerültek. Szemmel láttam, […] minden őszi és tavaszi vetések, melyek táplálják az emberi nemet – úgy a gyümölcsfák is – teljességgel semmit sem termettek. Itten 1718-ban, 1603-tól fogva nem ismert, hallatlan, akkora éhség lett, a mi hazánkban. Az éhségtől úgy elharapódzott a pestis, hogy némely falvakban annyian haltak el éhség, mint pestis miatt."
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely
A lakosság létszáma a korabeli összeírások tükrében
A 18. század eleji székelyföldi népességi viszonyok kérdése, az összlakosság tényleges létszámának megállapítása olyan kérdés, amely mindmáig megnyugtató feleletet nem kapott. Ekkor még nem készültek népességlétszámot felmérő statisztikai felmérések, vagyis népszámlálások, hanem csak különböző céllal kimutatások. Ilyenek voltak az adózási, katonai, egyházi és egyéb célú összeírások, amelyek segítségével igyekeztek megállapítani a történészek a népességi viszonyokat. Ezt tettük mi is, felhasználva e célból az 1703. és 1722. évi adóösszeírásokat, az 1702-es ingyensóra jogosultak listáját, illetve az 1712-15. évi nemesi lajstromokat.
A nyilvántartások közül a legteljesebbek az adófelmérések. Ezért azokat vettük alapul, majd a teljes népesség számának megállapítása érdekében kiegészítettük azokat az adómentes nemesek, a tisztviselők, egyházi személyek (lelkészek és tanítók), a nincstelenek, valamint a városlakók adataival.
Az adóösszeírások valamint a kiegészítő adatok alapján a székelyföldi családok létszáma és székenkénti megoszlása a 18. század elején az alábbi:
A kapott eredmények alapján a Székelyföldön 1703-ban mintegy 28.000-28.500 család élt. Ez 4.300-4.400 családdal több, mint az adózó népesség. A különbség tehát 17,6%. Ugyanakkor 1722-ben a különbség 3231 család, vagyis 12,8%-os.
Ez az összlétszám még a kiegészítések révén is meglepően alacsonynak tűnik. Hiszen kevesebb, mint a mai Marosvásárhelyé egymagában. De ha egy pillantást vetünk az országos helyzetre, kénytelenek vagyunk elfogadni az eredményeket. És ha a települések lakottságát nézzük, kitűnik, hogy a székely falvak lakottabbak voltak, mint az erdélyiek általában. Míg 1722-ben a 2103 erdélyi településen átlag 43,1 család élt, a 424 székelyföldi helységben (10 város, 3 kiváltságos hely és 411 falu) ez az átlag 49,1 család volt.
A Magyarországra és Erdélyre is kiterjedő 1720-as, illetve 1721–1722-es általános felmérés összesítő adatait Acsády Ignác már több mint egy évszázada közzétette. A kapott adatokat ő is túl alacsonynak találta, és a tényleges létszám megállapítása érdekében 50%-kal kiegészítette azokat, néhol ennél többel is. Eljárását azonban nem támasztotta alá bizonyítékokkal. Kutatásunk kapott eredményeit valósághűebbnek tekinthetjük.
Összevetve a két összeírást, kitűnik, hogy az eltelt két évtized alatt a családok létszáma 3180-nal, vagyis 11,2%-kal csökkent. És felvetődik a kérdés: miért történt, és ez a csökkenés valós vagy megtévesztő? Vagyis: összeegyeztethető-e a kortárs irodalomban fennmaradt leírásokkal, valamint egyéb levéltári adatokkal, vagy megtévesztőknek bizonyul?
A létszámcsökkenés okai
Ismert tény, hogy a demográfiai viszonyokra, a népesség gyarapodásának alakulására számtalan tényező hathatott. E téren az általunk tárgyalt időszakban a legnagyobb befolyásoló tényezők a nyolc évig tartó háború (az 1703-1711 közötti, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc), valamint a rendkívüli természeti csapások voltak.
A háborús eseményekkel magyarázható, hogy 1707-ben hat aranyosszéki település vált ideiglenesen lakatlanná. Éspedig: Felvinc, Székelykocsárd, Harasztos, Aranyospolyán, Felsőszentmihályfalva és Inakfalva. Súlyos veszteségek érték 1708-ban a csíki és gyergyói településeket, mikor a császári csapatok végigpusztították a vidék falvait. Kisebb-nagyobb számú emberáldozatot követeltek a harcok más vidékeken is.
A szárazság
A legnagyobb veszteségeket azonban a természeti csapások okozták, a szárazság és a járványos betegségek, különösen a pestis. A szárazságot a kortársak közül többen is leírták. Az 1710. évi időjárásról azt írja Cserei Mihály, hogy: "Júniusban, júliusban oly rendkívül való szörnyű száraz meleg idők jártanak, melyhez hasonlókat soha nem értem, az emberek teljességgel semmit nem szánthattak, a gyümölcsök a fákon egyben főttenek fonyadtanak, a tavaszgabonák fel nem nőhettenek. Septemberben penig Molduvából számtalan sáskák jövének ki, kik a napnak fényét sokaságokkal befedték és az egész országot egyben járták, mindenféle zöldséget megettenek."
Az 1710. évinél súlyosabb szárazság, amely az egész Erdélyi Fejedelemségre kiterjedt, 1717-ben kezdődött és több mint két évig tartott, amiről több emlékíró is beszámolt. A kortárs Lakatos István csíkkozmási esperes- plébános írja, hogy: "1717-ik évben május 15-től 1719-nek september 2-ig merőben akkora szárazság volt, hogy csak egyszer is a föld terményének termesztésire nézve meg nem ázott, a földön annyira kiszáradtak a füvek gyökerei, úgy a fáké és a nádaké is, hogy a hol meggyúlt, azok lassan égtek a földben egy öl mélységre is, füstölve némely helyeken egy esztendeig s tovább is szünet nélkül: tavak, kutak, kisebb folyóvizek főképpen kiapadtak, hogy egy csepp vizet sem lehetett kapni bennek. Csíkban nem oly kegyetlenül, de Erdélynek némely részeiben, mint a Mezőségen közönségesen mind emberek, mind a barmok szomjúságaiktól üldöztetve szülötte földjeiket elhagyni, hogy szomjúság őket el ne pusztítsa, máshová költözni kényszerültek. Szemmel láttam, […] minden őszi és tavaszi vetések, melyek táplálják az emberi nemet – úgy a gyümölcsfák is – teljességgel semmit sem termettek. Itten 1718-ban, 1603-tól fogva nem ismert, hallatlan, akkora éhség lett, a mi hazánkban. Az éhségtől úgy elharapódzott a pestis, hogy némely falvakban annyian haltak el éhség, mint pestis miatt."
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely
2013. január 26.
Regáti ünnepség Erdélyben
Egyesülési ünnepségeket tartottak csütörtökön Erdély számos városában Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése évfordulóján. Mire ez a nagy felhajtás, hiszen nem is rólunk, erdélyiekről szól, hallani egy román fiataltól Déván.
Tényleg, mi köze Erdélynek a régátiak ünnepségéhez? Hiszen az 1859-es egyesülés idején Erdély a Habsburg monarchia része volt, a Kárpáton túli események nem érintették. Érthető, hogy Bukarestben, Foksányban és Jászvásáron ünnepelnek, de Erdélyben? 1859-ben Moldva fővárosa, Iaşi egyébként jóval fejlettebb, magasabb kultúrájú város volt, mint a havasalföldi Bukarest, az akkor bevezetett – és 1918 után Erdélyre is kiterjesztett – centralizmus nyomán viszont jócskán elmaradt a főváros mögött, mondhatni, Jászvásár volt a „kis-egyesülés” nagy vesztese.
Erdélynek azonban az égvilágon semmi köze az 1918 előtti regáti eseményekhez, történelmük csak azóta közös. Mégis itt is ünneplik a „kis egyesülést”, szinte nincs város Erdélyben, ahol ne lenne Ştefan cel Mare, Cuza, Kogălniceanu, Griviţei, Plevnei és hasonló nevű utca, gyakran főutca. Bethlen, Báthory vagy Rákóczi utcanévvel viszont véletlenül sem találkozni Erdély városaiban, talán néhány székely kivétellel. Holott ők – és számos más magyar, német vagy Habsburg személyiség – valóban befolyásolták Erdély sorsát, a Regátnál összehasonlíthatatlanul jelentősebb fejlődését, tetteik hatása gyakran évszázadokra volt meghatározó az egész erdélyi társadalom számára. A várost a török alól felszabadító és a Habsburg birodalom révén a civilizált Európához csatoló Savoyai Jenő, például, Temesvár első számú történelmi hőse lehetne, köztéri emlékművekkel, róla elnevezett főutcával, kulturális intézményekkel stb.
A más nemzetiségű nagy történelmi személyiségek neve azonban még most, a huszonegyedik századi, EU- és NATO-tag Romániában is kényes téma. Emléküket csak a kisebbségek őrzik meg, hivatalosan viszont nem, legfeljebb itt-ott egy kis róluk elnevezett mellékutca, és ennyi. Eközben a regáti események és személyiségek körül jelentős a felhajtás, noha semmi közük sem volt Erdélyhez.
Nem ártana néhány történelemóra a hatóságok és a lakosság számára. De valós történelem, nem a román kommunizmus nacionalista mítoszai.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),
Egyesülési ünnepségeket tartottak csütörtökön Erdély számos városában Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése évfordulóján. Mire ez a nagy felhajtás, hiszen nem is rólunk, erdélyiekről szól, hallani egy román fiataltól Déván.
Tényleg, mi köze Erdélynek a régátiak ünnepségéhez? Hiszen az 1859-es egyesülés idején Erdély a Habsburg monarchia része volt, a Kárpáton túli események nem érintették. Érthető, hogy Bukarestben, Foksányban és Jászvásáron ünnepelnek, de Erdélyben? 1859-ben Moldva fővárosa, Iaşi egyébként jóval fejlettebb, magasabb kultúrájú város volt, mint a havasalföldi Bukarest, az akkor bevezetett – és 1918 után Erdélyre is kiterjesztett – centralizmus nyomán viszont jócskán elmaradt a főváros mögött, mondhatni, Jászvásár volt a „kis-egyesülés” nagy vesztese.
Erdélynek azonban az égvilágon semmi köze az 1918 előtti regáti eseményekhez, történelmük csak azóta közös. Mégis itt is ünneplik a „kis egyesülést”, szinte nincs város Erdélyben, ahol ne lenne Ştefan cel Mare, Cuza, Kogălniceanu, Griviţei, Plevnei és hasonló nevű utca, gyakran főutca. Bethlen, Báthory vagy Rákóczi utcanévvel viszont véletlenül sem találkozni Erdély városaiban, talán néhány székely kivétellel. Holott ők – és számos más magyar, német vagy Habsburg személyiség – valóban befolyásolták Erdély sorsát, a Regátnál összehasonlíthatatlanul jelentősebb fejlődését, tetteik hatása gyakran évszázadokra volt meghatározó az egész erdélyi társadalom számára. A várost a török alól felszabadító és a Habsburg birodalom révén a civilizált Európához csatoló Savoyai Jenő, például, Temesvár első számú történelmi hőse lehetne, köztéri emlékművekkel, róla elnevezett főutcával, kulturális intézményekkel stb.
A más nemzetiségű nagy történelmi személyiségek neve azonban még most, a huszonegyedik századi, EU- és NATO-tag Romániában is kényes téma. Emléküket csak a kisebbségek őrzik meg, hivatalosan viszont nem, legfeljebb itt-ott egy kis róluk elnevezett mellékutca, és ennyi. Eközben a regáti események és személyiségek körül jelentős a felhajtás, noha semmi közük sem volt Erdélyhez.
Nem ártana néhány történelemóra a hatóságok és a lakosság számára. De valós történelem, nem a román kommunizmus nacionalista mítoszai.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 26.
Házkutatás a Néppárt kovásznai kampányirodájában
Január 24-én, csütörtök este hat rendőr jelent meg az Erdélyi Magyar Néppárt kovásznai kampányirodájában. A rendőrök házkutatási paranccsal érkeztek, és elmondták, hogy a Néppárt által kibérelt irodahelyiséget is magában foglaló ingatlan tulajdonosa ügyében vizsgálódnak, aki ellen 2011-ben indult bűnvádi eljárás.
A házkutatás során csempészett cigarettát és alkoholt kerestek, és mindent átkutatták az irodában, az üres számítógépdobozoktól az asztalokon levő írószeres tárolókig, még a szemeteszsákokban is könyékig turkáltak. Tüzetesen átkutatták a Néppárt kampányanyagait – plakátokat, szórólapokat stb. – tartalmazó dobozokat is.
Az Erdélyi Magyar Néppárt teljes mértékben tiszteletben tartja a rendőrség, a nyomozóhatóság és az igazságszolgáltatás munkáját, bátorítja a hatékony bűnüldözést, és reméli, hogy a kovásznai házkutatás ennek jegyében történt.
Azt azonban furcsának találjuk, hogy éppen egy polgármester-választásra készülő párt irodájában, kampányidőszakban jelenik meg a karhatalom és tart házkutatást.
Ha a kovásznai rendőrségi akció valódi célja a megfélemlítés, akkor a lehető leghatározottabban el kell ítélnünk azt, és fel kell szólítanunk az illetékeseket, hogy hagyják abba az 1989 előtti időket idéző módszerek alkalmazását.
Románia demokratikus jogállamként határozza meg önmagát és az Erdélyi Magyar Néppárt is szeretné annak tekinteni. Amennyiben a csütörtöki házkutatás valóban megfélemlítő célzattal, esetleg politikai megrendelésre történt, akkor a jogállamiság és a demokrácia elvei és értékei alapjaikban rendülnek meg. Ebben az esetben bármikor elveszítheti a jogbiztonságát bárki, aki – a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartásával – nem feltétlenül támogatja a hatalom, illetve a hatalomhoz közeli erők álláspontját.
Papp Előd, székelyföldi alelnök
Erdélyi Magyar Néppárt
Nyugati Jelen (Arad),
Január 24-én, csütörtök este hat rendőr jelent meg az Erdélyi Magyar Néppárt kovásznai kampányirodájában. A rendőrök házkutatási paranccsal érkeztek, és elmondták, hogy a Néppárt által kibérelt irodahelyiséget is magában foglaló ingatlan tulajdonosa ügyében vizsgálódnak, aki ellen 2011-ben indult bűnvádi eljárás.
A házkutatás során csempészett cigarettát és alkoholt kerestek, és mindent átkutatták az irodában, az üres számítógépdobozoktól az asztalokon levő írószeres tárolókig, még a szemeteszsákokban is könyékig turkáltak. Tüzetesen átkutatták a Néppárt kampányanyagait – plakátokat, szórólapokat stb. – tartalmazó dobozokat is.
Az Erdélyi Magyar Néppárt teljes mértékben tiszteletben tartja a rendőrség, a nyomozóhatóság és az igazságszolgáltatás munkáját, bátorítja a hatékony bűnüldözést, és reméli, hogy a kovásznai házkutatás ennek jegyében történt.
Azt azonban furcsának találjuk, hogy éppen egy polgármester-választásra készülő párt irodájában, kampányidőszakban jelenik meg a karhatalom és tart házkutatást.
Ha a kovásznai rendőrségi akció valódi célja a megfélemlítés, akkor a lehető leghatározottabban el kell ítélnünk azt, és fel kell szólítanunk az illetékeseket, hogy hagyják abba az 1989 előtti időket idéző módszerek alkalmazását.
Románia demokratikus jogállamként határozza meg önmagát és az Erdélyi Magyar Néppárt is szeretné annak tekinteni. Amennyiben a csütörtöki házkutatás valóban megfélemlítő célzattal, esetleg politikai megrendelésre történt, akkor a jogállamiság és a demokrácia elvei és értékei alapjaikban rendülnek meg. Ebben az esetben bármikor elveszítheti a jogbiztonságát bárki, aki – a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartásával – nem feltétlenül támogatja a hatalom, illetve a hatalomhoz közeli erők álláspontját.
Papp Előd, székelyföldi alelnök
Erdélyi Magyar Néppárt
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 26.
Farizeusok a színen (Békési levelek)
Állítólag egy amerikai filozófus fogalmazta meg anno az alább következőket. Mint minden alapfelismerés, ez is időtlennek bizonyul, azt hiszem. Az örökös hatalom uralomra jutásának és maradásának technikáját mutatja be tulajdonképpen. Magyarország lassan három éve már, hogy megszabadult egy ilyen guvernációtól (gubernációtól?).
Most utódaik úgymond bocsánatot kérnek a határon túli magyaroktól (Erdélyben az RMDSZ szíves asszisztálásával), közben a Közel-Keletről ismét Magyarországra érkező Ron Werber vezérletével elindult a gyűlöletkampány. Első célzottjai a Magyarországra telepedett határon túliak. Ismét. Figyeljünk hát, ismét a hírhedett népszavazás szellemének felélesztése a cél. Hisz álbocsánatkérő farizeusok lennének, nem? De nézzük, mint mond a filozófus, mik az eszközeik.
Az emberek figyelmét el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, le kell foglalni őket harmadrangú, kis társadalmi jelentőségű problémákkal, de amelyek érzelmileg erősen megérintik őket. A bulvársajtó ebben hű szolgájuk lesz. A népnek úgy kell tekintenie politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében a média révén hamis riasztásokat és álfenyegetéseket kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, szorongani kezdenek. Ha ez elérte a kritikus szintet, közbe kell lépni és meg kell oldani a nem létező, gerjesztett problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását. A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Erre fel kell használni a „fehér” propagandát (kormány irányította médiumok), a „szürkét” (csak részben kormánybefolyásoltak) s a „feketét” (senki sem gondolná, hogy a hatalmat szolgálják). Ezek egy olyan kormány képét vetítik elő, amely erőfeszítve munkálkodik azon, hogy a sötét fellegeket elhessentse a nemzet feje fölül. A megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be. Meg kell győzni őket, hogy minden rossz, ami most történik, az csak a szebb jövőért van, a gyerekeikért. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a gyerekeinknek sokkal jobb lesz, ezért kell áldozatot hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandók benyelni. Le kell szoktatni őket a gondolkodásról, ezért már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban kell fogalmazni. Így megszokják a felületességet, naivak és beetethetőek lesznek. Mindig az érzelmeikre kell hatni, nem az ésszerű gondolkodásukra. Az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint az értelmet. Tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani őket, le kell butítani az oktatást, így az iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze lesz. A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékoztatástól. Pénzelni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, és el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. A nyájszellem erősítése elsődleges! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenségérzetet, s választandó lehetőségként szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni. Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Titkos nyilvántartásokat kell vezetni az egyén különféle – ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési – szokásairól, teljes pszichológiájáról. Jobban kell ismerni őket, mint ahogy ők ismerik önmagukat. Titokban fel kell használni a társadalomtudományok legújabb vívmányait ennek érdekében. Nos, eddig a javaslatsor. Erősen lerövidítettem a filozófus „tanácsait”, de így is félelmetesek és nagyon ismerősek, ugye? S a felismert ellenség félig már legyőzött is, ugye? Akkor jó. Csak szóltam, hogy ne feledjük ezeket. És őket. Pálmai Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Állítólag egy amerikai filozófus fogalmazta meg anno az alább következőket. Mint minden alapfelismerés, ez is időtlennek bizonyul, azt hiszem. Az örökös hatalom uralomra jutásának és maradásának technikáját mutatja be tulajdonképpen. Magyarország lassan három éve már, hogy megszabadult egy ilyen guvernációtól (gubernációtól?).
Most utódaik úgymond bocsánatot kérnek a határon túli magyaroktól (Erdélyben az RMDSZ szíves asszisztálásával), közben a Közel-Keletről ismét Magyarországra érkező Ron Werber vezérletével elindult a gyűlöletkampány. Első célzottjai a Magyarországra telepedett határon túliak. Ismét. Figyeljünk hát, ismét a hírhedett népszavazás szellemének felélesztése a cél. Hisz álbocsánatkérő farizeusok lennének, nem? De nézzük, mint mond a filozófus, mik az eszközeik.
Az emberek figyelmét el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, le kell foglalni őket harmadrangú, kis társadalmi jelentőségű problémákkal, de amelyek érzelmileg erősen megérintik őket. A bulvársajtó ebben hű szolgájuk lesz. A népnek úgy kell tekintenie politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében a média révén hamis riasztásokat és álfenyegetéseket kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, szorongani kezdenek. Ha ez elérte a kritikus szintet, közbe kell lépni és meg kell oldani a nem létező, gerjesztett problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását. A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Erre fel kell használni a „fehér” propagandát (kormány irányította médiumok), a „szürkét” (csak részben kormánybefolyásoltak) s a „feketét” (senki sem gondolná, hogy a hatalmat szolgálják). Ezek egy olyan kormány képét vetítik elő, amely erőfeszítve munkálkodik azon, hogy a sötét fellegeket elhessentse a nemzet feje fölül. A megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be. Meg kell győzni őket, hogy minden rossz, ami most történik, az csak a szebb jövőért van, a gyerekeikért. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a gyerekeinknek sokkal jobb lesz, ezért kell áldozatot hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandók benyelni. Le kell szoktatni őket a gondolkodásról, ezért már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban kell fogalmazni. Így megszokják a felületességet, naivak és beetethetőek lesznek. Mindig az érzelmeikre kell hatni, nem az ésszerű gondolkodásukra. Az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint az értelmet. Tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani őket, le kell butítani az oktatást, így az iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze lesz. A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékoztatástól. Pénzelni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, és el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. A nyájszellem erősítése elsődleges! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenségérzetet, s választandó lehetőségként szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni. Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Titkos nyilvántartásokat kell vezetni az egyén különféle – ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési – szokásairól, teljes pszichológiájáról. Jobban kell ismerni őket, mint ahogy ők ismerik önmagukat. Titokban fel kell használni a társadalomtudományok legújabb vívmányait ennek érdekében. Nos, eddig a javaslatsor. Erősen lerövidítettem a filozófus „tanácsait”, de így is félelmetesek és nagyon ismerősek, ugye? S a felismert ellenség félig már legyőzött is, ugye? Akkor jó. Csak szóltam, hogy ne feledjük ezeket. És őket. Pálmai Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 28.
Házkutatást tartottak a Néppártnál, az RMDSZ elhatárolódik
Rendőrök kutatták át az EMNP kovásznai kampányirodáját, a párt vezetői úgy vélik, nem véletlen történt az eset, és akár politikai megrendelés is állhat mögötte. Thiesz János RMDSZ-es polgármesterjelölt reagált az esetre, és kijelentette: az RMDSZ elhatárolódik a történtektől.
Közleményben jelezte az EMNP, hogy csütörtök este hat rendőr jelent meg a kovásznai kampányirodájában házkutatási paranccsal, és elmondták, a Néppárt által kibérelt irodahelyiséget is magában foglaló ingatlan tulajdonosa ügyében vizsgálódnak, aki ellen 2011-ben indult bűnvádi eljárás. A házkutatás során csempészett cigarettát és alkoholt kerestek, és mindent átkutattak az irodában az üres számítógépdobozoktól az asztalokon lévő írószertartókig, de még a szemeteszsákokban is könyékig turkáltak.
A Néppárt vezetői furcsának találják, hogy éppen egy polgármester-választásra készülő párt irodájában, kampányidőszakban jelenik meg a karhatalom és tart házkutatást. „Ha a kovásznai rendőrségi akció valódi célja a megfélemlítés, akkor a lehető leghatározottabban el kell ítélnünk azt, és fel kell szólítanunk az illetékeseket, hogy hagyják abba az 1989 előtti időket idéző módszerek alkalmazását” – írták. A párt vezetőiben az is felmerült, hogy esetleg politikai megrendelésre történt a házkutatás, ezáltal pedig a jogállamiság és a demokrácia elvei és értékei alapjaikban rendülnek meg. „Ebben az esetben bármikor elveszítheti a jogbiztonságát bárki, aki – a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartásával – nem feltétlenül támogatja a hatalom, illetve a hatalomhoz közeli erők álláspontját.”
Bár közleményükben egyetlen politikai pártot sem nevesítenek, Thiesz János RMDSZ-es polgármesterjelölt reagált az esetre. A politikus a Székelyhon.ro-nak elmondta: teljes mértékben elhatárolódik mindenféle esetleges rágalomtól, hiszen jelenleg sem tartózkodik a városban, nem tudja mi történik. „Teljes mértékben elítélem ezt, ami történt, és most szereztem csak tudomást róla. Személy szerint azt sem tudom, hol található a Néppárt kampányirodája, csupán a demokráciaközpontot ismerem, de az RMDSZ nem rendelt el semmiféle házkutatást” – mondta Thiesz János.
Papp Előd, az EMNP székelyföldi alelnöke a Székelyhon megkeresésére úgy nyilatkozott, hogy az általuk kiadott közlemény egyértelmű és világos: „Egyértelmű, hogy ki áll a dolog mögött. A házkutatás teljes mértékben szabályosan és törvényesen történt, a kollégáim tanúként voltak jelen, de nagyon furcsállom, hogy pont most, ebben a kampányidőszakban, pont ebben a helyiségben kutakodnak a Néppárt dolgai között.”
Iulia Grigoras, a Kovászna megyei rendőrkapitányság szóvivője az MTI-nek elmondta, a rendőrség ügyészségi felhatalmazás alapján járt el, és a helyszínen szembesült azzal, hogy az illető helyiségben már nem bár, hanem kampányiroda működik. "Ezek után már nem került sor házkutatásra" - nyilatkozta a szóvivő. Iulia Grigoras azt is megemlítette, az érintettek nem tudták bemutatni a helyiség bérleti szerződését.
Bús Ildikó
Krónika (Kolozsvár),
Rendőrök kutatták át az EMNP kovásznai kampányirodáját, a párt vezetői úgy vélik, nem véletlen történt az eset, és akár politikai megrendelés is állhat mögötte. Thiesz János RMDSZ-es polgármesterjelölt reagált az esetre, és kijelentette: az RMDSZ elhatárolódik a történtektől.
Közleményben jelezte az EMNP, hogy csütörtök este hat rendőr jelent meg a kovásznai kampányirodájában házkutatási paranccsal, és elmondták, a Néppárt által kibérelt irodahelyiséget is magában foglaló ingatlan tulajdonosa ügyében vizsgálódnak, aki ellen 2011-ben indult bűnvádi eljárás. A házkutatás során csempészett cigarettát és alkoholt kerestek, és mindent átkutattak az irodában az üres számítógépdobozoktól az asztalokon lévő írószertartókig, de még a szemeteszsákokban is könyékig turkáltak.
A Néppárt vezetői furcsának találják, hogy éppen egy polgármester-választásra készülő párt irodájában, kampányidőszakban jelenik meg a karhatalom és tart házkutatást. „Ha a kovásznai rendőrségi akció valódi célja a megfélemlítés, akkor a lehető leghatározottabban el kell ítélnünk azt, és fel kell szólítanunk az illetékeseket, hogy hagyják abba az 1989 előtti időket idéző módszerek alkalmazását” – írták. A párt vezetőiben az is felmerült, hogy esetleg politikai megrendelésre történt a házkutatás, ezáltal pedig a jogállamiság és a demokrácia elvei és értékei alapjaikban rendülnek meg. „Ebben az esetben bármikor elveszítheti a jogbiztonságát bárki, aki – a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartásával – nem feltétlenül támogatja a hatalom, illetve a hatalomhoz közeli erők álláspontját.”
Bár közleményükben egyetlen politikai pártot sem nevesítenek, Thiesz János RMDSZ-es polgármesterjelölt reagált az esetre. A politikus a Székelyhon.ro-nak elmondta: teljes mértékben elhatárolódik mindenféle esetleges rágalomtól, hiszen jelenleg sem tartózkodik a városban, nem tudja mi történik. „Teljes mértékben elítélem ezt, ami történt, és most szereztem csak tudomást róla. Személy szerint azt sem tudom, hol található a Néppárt kampányirodája, csupán a demokráciaközpontot ismerem, de az RMDSZ nem rendelt el semmiféle házkutatást” – mondta Thiesz János.
Papp Előd, az EMNP székelyföldi alelnöke a Székelyhon megkeresésére úgy nyilatkozott, hogy az általuk kiadott közlemény egyértelmű és világos: „Egyértelmű, hogy ki áll a dolog mögött. A házkutatás teljes mértékben szabályosan és törvényesen történt, a kollégáim tanúként voltak jelen, de nagyon furcsállom, hogy pont most, ebben a kampányidőszakban, pont ebben a helyiségben kutakodnak a Néppárt dolgai között.”
Iulia Grigoras, a Kovászna megyei rendőrkapitányság szóvivője az MTI-nek elmondta, a rendőrség ügyészségi felhatalmazás alapján járt el, és a helyszínen szembesült azzal, hogy az illető helyiségben már nem bár, hanem kampányiroda működik. "Ezek után már nem került sor házkutatásra" - nyilatkozta a szóvivő. Iulia Grigoras azt is megemlítette, az érintettek nem tudták bemutatni a helyiség bérleti szerződését.
Bús Ildikó
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 28.
REPLY Lesz-e magyar összefogás az európai kisebbségekkel?
Tőkés László arra a polgári kezdeményezésre próbál igazságosztóként és összefogás-teremtőként rátelepedni, amelyhez az elmúlt két évben csupán néhány sajtónyilatkozatnyi és két KMAT-ülésnyi hozzájárulása volt.
A decemberi parlamenti választások után semmi sem változott a Kárpát-medencei magyar közélet viszonyrendszerében. Ami persze nem meglepő, egyetlen közéleti szereplő sem volt annyira naiv, hogy arra számított volna, az RMDSZ nagyarányú győzelme helyre rakja a dolgokat, és a következő ciklus közepéig a vesztesek, elfoglalva Erdély politikai porondján a nekik megmaradt kis szeletet, a bizonyítványukat magyarázzák és a sebeiket nyalogatják.
A választók viszont minden bizonnyal valamiféle katarzisra számítottak, arra, hogy a választások elmúltával - vásárhelyiesen szólva - a politikai mocskolódásnak egy ideig vége lesz, és új fejezet kezdődik az erdélyi politikában.
Nos, nem történt változás. Mint ahogyan ebben a viszonylatban az RMDSZ-ben lezajlott elnökválasztás sem hozott semmi változást, a Szövetségben lezajlott fiatalítás ellenére sem. Ellenfeleink húsz éve székükhöz ragaszkodó emberekről beszélnek, miközben lassan Tőkés László az egyetlen erdélyi magyar politikus, aki 1989 óta egyik bársonyszéket a másik után húzza maga alá, néha egy időben többet is. A választások után, tükörbe nézés helyett, a szerkesztőségek e-mail címére változatlan intenzitással érkeznek a sablonos nyilatkozatok, az RMDSZ-t posztkommunista, neptunista, tájbasimuló, bársonyszékhez-ragaszkodó stb. társaságnak tituláló kinyilatkoztatások.
Az RMDSZ az erdélyi magyarság legitim képviselője
Hegyeshalomtól keletre a számok minden bizonnyal mást jelentenek, itt az önkormányzati választások, 86-7-7, illetve a parlamenti választások 87-13 arányát továbbra is lehet úgy olvasni, hogy Erdélyben egyenrangú alakulatok léteznek, amelyek fölött Tőkés László személye áll. Hegyeshalomtól nyugatabbra a partnerek nehezen értik ugyan az erdélyi magyar szervezetek belső viszonyait és versenyét, de a számokat ismerik, ezért következtetésük egyértelmű: az erdélyi magyarság legitim politikai képviselője az RMDSZ. Mint ahogyan például Dél-Tirolban az SVP, a német lakosság legnagyobb alakulata számít legitim képviseletnek, még akkor is, ha a tartományban az abszolút többsége mostanra pengeélen táncol, két függetlenségpárti alakulat, egy zöldpárt és a helyi olasz párt egészíti ki az ottani arányokat.
Az európai partnerek tehát az erdélyi magyarság legitim képviselőjének, az RMDSZ-nek a kisebbségi európai polgári kezdeményezésről szóló javaslatát fogadták el. A szövetség törekvése nem új keletű, hiszen politikai programja és külpolitikai határozata értelmében célja az európai kisebbségvédelmi keretszabályozás megteremtése, 2011 áprilisában pedig megállapította, hogy az európai polgári kezdeményezés ebbe az irányba mutató eszköz lehet. Az elsőként megkeresett partner az európai kisebbségek ernyőszervezete, a FUEN volt, és ehhez csatlakozott természetes szövetségesként a dél-tiroli SVP.
Európa két nagy nemzeti közösségének legitim képviselete és a több mint kilencven szervezetet képviselő FUEN már jelentős európai kisebbségi szolidaritást jelent. Ehhez jelezték csatlakozási szándékukat további franciaországi, dániai, hollandiai, belgiumi, németországi, lengyelországi, görögországi szervezetek és közösségek. Az európai kisebbségi összefogás tehát adott, ennek lehetnek további partnerei a Kárpát-medencei magyar szervezetek, kiteljesítve az európai szolidaritást. Okafogyott tehát Tőkés László felhívása, hogy egy külön nemzetpolitikai műhelyben, az egyébként semmiféle jogi alappal nem rendelkező Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanácsban (KMAT) kellene a kezdeményezés kapcsán a magyar összefogást megteremteni (furamód, Budapesten, erdélyi tennivalóinkról). Tőkés László arra a polgári kezdeményezésre próbál igazságosztóként és összefogás-teremtőként rátelepedni, mint valami nemzet fölötti egyszemélyes intézmény, amelyhez az elmúlt két évben csupán néhány sajtónyilatkozatnyi és két KMAT-ülésnyi hozzájárulása volt. Nyilatkozatok helyett tartalom
Két héttel ezelőtt, az alapító partnerek megállapodás-kötése után, Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök egy sajtónyilatkozatban arról beszélt, hogy szerinte az RMDSZ-t az EMNP javaslatai ihlették. A Jereváni Rádió és az ellopott kerékpár esete áll fenn. Az RMDSZ első szövegváltozata ugyanis 2011-ben született, amelyről már partnereinkkel egyeztettünk, és alapjául a Szövetség 2011. februári kongresszuson elfogadott külügyi dokumentuma szolgált. A javaslat 2012. január 26-án került nyilvánosságra az Európai Parlamentben rendezett konferencián, ahol Winkler Gyula mutatta be az elképzelést egy közös nyilatkozattal együtt, amelyben az tételesen szerepelt. A megszövegezéshez kísértetiesen hasonlító EMNP-javaslat pedig egy héttel később, a 2012. februári KMAT-ülésen jelent meg, az EMNP Külügyi és Nemzetpolitikai Kabinetjének fejlécével, Szilágyi Zsolt aláírásával. Ezt követően az RMDSZ, az EMNP és az SZNT közösen, magyar szakértőktől kért normakontrollt. Akkor jelent meg az EMNP-nek a polgári kezdeményezésről szóló utolsó tartalmi utalása.
A polgári kezdeményezés mögött a Szövetségben két év munkája, kongresszusok, konferenciák, több tucat egyeztetés, vita, több alkalommal módosított javaslatcsomag áll, amelyen minden bizonnyal az utolsó pillanatig lesz még csiszolnivaló. Ez a munkafolyamat valószínűleg idegen egy olyan politikai személyiségtől és környezetétől, akinek munkája egyszemélyes intézményként nemzetpolitikai kinyilatkoztatásokra és értékítéletekre korlátozódik.
Ebben a pillanatban legfeljebb két magyar indíttatású kisebbségi polgári kezdeményezésről lehet beszélni, az európai szolidaritással készülőről és az SZNT javaslatáról. Személy szerint úgy érzem, hogy Izsák Balázs regionális irányú kezdeményezése beillik a széles körű kisebbségvédelmi intézkedés-csomag javaslatba. A nyilvánosságra hozott szöveg azt kéri: „Az Unió kohéziós politikája kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. (...) A fentiekben jelzett régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek lemaradását úgy kell megelőzni, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben sajátosságaik ne változzanak meg.” A szöveg meglehetősen távol áll attól, hogy a közleményekben megjelent szándéknak megfelelően Székelyföld területi autonómiáját kérné, de kétségtelenül korrekt és európai. Az SZNT tervezete találkozik az RMDSZ regionalizációs céljával, hiszen a 2007-ben a bukaresti parlamenthez benyújtott törvényjavaslat a fentiekben is jelzett elgondolásból fakadt. Az európai szolidaritással készülő kezdeményezésnek a regionális fejlesztés és a területi kohézió mindenképpen része lesz.
Csatlakozás az európai szolidaritáshoz
Készül tehát a kezdeményezés-csomag, amelynek elemeiben konszenzussal egyetértenek az európai kisebbségi közösségek, és amely a magyar nemzeti közösségünk szempontjából is jelentős előrelépést jelentene a kisebbségi jogok szavatolásában. Ugyanakkor adott egy széles körű európai szolidaritás. Ez az eredménye az RMDSZ több mint két éves polgári kezdeményezéssel kapcsolatos munkájának. Természetes volna, hogy valamennyi magyar szervezet, amely célnak tekinti, hogy létrejöjjön az EU-s szintű kisebbségvédelmi politika, a meglévő európai összefogáshoz csatlakozzon. Ez nem az RMDSZ-hez jelent csatlakozást, hanem a közös kezdeményezéshez, az európai kisebbségek nagyobb családjához. Az ajtó nyitott minden csatlakozni kívánó szervezet számára, függetlenül attól, hogy melyik tagállamból származik.
Vincze Loránt
A szerző az RMDSZ nemzetközi kapcsolatokért felelős titkára
Transindex.ro,
Tőkés László arra a polgári kezdeményezésre próbál igazságosztóként és összefogás-teremtőként rátelepedni, amelyhez az elmúlt két évben csupán néhány sajtónyilatkozatnyi és két KMAT-ülésnyi hozzájárulása volt.
A decemberi parlamenti választások után semmi sem változott a Kárpát-medencei magyar közélet viszonyrendszerében. Ami persze nem meglepő, egyetlen közéleti szereplő sem volt annyira naiv, hogy arra számított volna, az RMDSZ nagyarányú győzelme helyre rakja a dolgokat, és a következő ciklus közepéig a vesztesek, elfoglalva Erdély politikai porondján a nekik megmaradt kis szeletet, a bizonyítványukat magyarázzák és a sebeiket nyalogatják.
A választók viszont minden bizonnyal valamiféle katarzisra számítottak, arra, hogy a választások elmúltával - vásárhelyiesen szólva - a politikai mocskolódásnak egy ideig vége lesz, és új fejezet kezdődik az erdélyi politikában.
Nos, nem történt változás. Mint ahogyan ebben a viszonylatban az RMDSZ-ben lezajlott elnökválasztás sem hozott semmi változást, a Szövetségben lezajlott fiatalítás ellenére sem. Ellenfeleink húsz éve székükhöz ragaszkodó emberekről beszélnek, miközben lassan Tőkés László az egyetlen erdélyi magyar politikus, aki 1989 óta egyik bársonyszéket a másik után húzza maga alá, néha egy időben többet is. A választások után, tükörbe nézés helyett, a szerkesztőségek e-mail címére változatlan intenzitással érkeznek a sablonos nyilatkozatok, az RMDSZ-t posztkommunista, neptunista, tájbasimuló, bársonyszékhez-ragaszkodó stb. társaságnak tituláló kinyilatkoztatások.
Az RMDSZ az erdélyi magyarság legitim képviselője
Hegyeshalomtól keletre a számok minden bizonnyal mást jelentenek, itt az önkormányzati választások, 86-7-7, illetve a parlamenti választások 87-13 arányát továbbra is lehet úgy olvasni, hogy Erdélyben egyenrangú alakulatok léteznek, amelyek fölött Tőkés László személye áll. Hegyeshalomtól nyugatabbra a partnerek nehezen értik ugyan az erdélyi magyar szervezetek belső viszonyait és versenyét, de a számokat ismerik, ezért következtetésük egyértelmű: az erdélyi magyarság legitim politikai képviselője az RMDSZ. Mint ahogyan például Dél-Tirolban az SVP, a német lakosság legnagyobb alakulata számít legitim képviseletnek, még akkor is, ha a tartományban az abszolút többsége mostanra pengeélen táncol, két függetlenségpárti alakulat, egy zöldpárt és a helyi olasz párt egészíti ki az ottani arányokat.
Az európai partnerek tehát az erdélyi magyarság legitim képviselőjének, az RMDSZ-nek a kisebbségi európai polgári kezdeményezésről szóló javaslatát fogadták el. A szövetség törekvése nem új keletű, hiszen politikai programja és külpolitikai határozata értelmében célja az európai kisebbségvédelmi keretszabályozás megteremtése, 2011 áprilisában pedig megállapította, hogy az európai polgári kezdeményezés ebbe az irányba mutató eszköz lehet. Az elsőként megkeresett partner az európai kisebbségek ernyőszervezete, a FUEN volt, és ehhez csatlakozott természetes szövetségesként a dél-tiroli SVP.
Európa két nagy nemzeti közösségének legitim képviselete és a több mint kilencven szervezetet képviselő FUEN már jelentős európai kisebbségi szolidaritást jelent. Ehhez jelezték csatlakozási szándékukat további franciaországi, dániai, hollandiai, belgiumi, németországi, lengyelországi, görögországi szervezetek és közösségek. Az európai kisebbségi összefogás tehát adott, ennek lehetnek további partnerei a Kárpát-medencei magyar szervezetek, kiteljesítve az európai szolidaritást. Okafogyott tehát Tőkés László felhívása, hogy egy külön nemzetpolitikai műhelyben, az egyébként semmiféle jogi alappal nem rendelkező Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanácsban (KMAT) kellene a kezdeményezés kapcsán a magyar összefogást megteremteni (furamód, Budapesten, erdélyi tennivalóinkról). Tőkés László arra a polgári kezdeményezésre próbál igazságosztóként és összefogás-teremtőként rátelepedni, mint valami nemzet fölötti egyszemélyes intézmény, amelyhez az elmúlt két évben csupán néhány sajtónyilatkozatnyi és két KMAT-ülésnyi hozzájárulása volt. Nyilatkozatok helyett tartalom
Két héttel ezelőtt, az alapító partnerek megállapodás-kötése után, Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök egy sajtónyilatkozatban arról beszélt, hogy szerinte az RMDSZ-t az EMNP javaslatai ihlették. A Jereváni Rádió és az ellopott kerékpár esete áll fenn. Az RMDSZ első szövegváltozata ugyanis 2011-ben született, amelyről már partnereinkkel egyeztettünk, és alapjául a Szövetség 2011. februári kongresszuson elfogadott külügyi dokumentuma szolgált. A javaslat 2012. január 26-án került nyilvánosságra az Európai Parlamentben rendezett konferencián, ahol Winkler Gyula mutatta be az elképzelést egy közös nyilatkozattal együtt, amelyben az tételesen szerepelt. A megszövegezéshez kísértetiesen hasonlító EMNP-javaslat pedig egy héttel később, a 2012. februári KMAT-ülésen jelent meg, az EMNP Külügyi és Nemzetpolitikai Kabinetjének fejlécével, Szilágyi Zsolt aláírásával. Ezt követően az RMDSZ, az EMNP és az SZNT közösen, magyar szakértőktől kért normakontrollt. Akkor jelent meg az EMNP-nek a polgári kezdeményezésről szóló utolsó tartalmi utalása.
A polgári kezdeményezés mögött a Szövetségben két év munkája, kongresszusok, konferenciák, több tucat egyeztetés, vita, több alkalommal módosított javaslatcsomag áll, amelyen minden bizonnyal az utolsó pillanatig lesz még csiszolnivaló. Ez a munkafolyamat valószínűleg idegen egy olyan politikai személyiségtől és környezetétől, akinek munkája egyszemélyes intézményként nemzetpolitikai kinyilatkoztatásokra és értékítéletekre korlátozódik.
Ebben a pillanatban legfeljebb két magyar indíttatású kisebbségi polgári kezdeményezésről lehet beszélni, az európai szolidaritással készülőről és az SZNT javaslatáról. Személy szerint úgy érzem, hogy Izsák Balázs regionális irányú kezdeményezése beillik a széles körű kisebbségvédelmi intézkedés-csomag javaslatba. A nyilvánosságra hozott szöveg azt kéri: „Az Unió kohéziós politikája kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. (...) A fentiekben jelzett régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek lemaradását úgy kell megelőzni, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben sajátosságaik ne változzanak meg.” A szöveg meglehetősen távol áll attól, hogy a közleményekben megjelent szándéknak megfelelően Székelyföld területi autonómiáját kérné, de kétségtelenül korrekt és európai. Az SZNT tervezete találkozik az RMDSZ regionalizációs céljával, hiszen a 2007-ben a bukaresti parlamenthez benyújtott törvényjavaslat a fentiekben is jelzett elgondolásból fakadt. Az európai szolidaritással készülő kezdeményezésnek a regionális fejlesztés és a területi kohézió mindenképpen része lesz.
Csatlakozás az európai szolidaritáshoz
Készül tehát a kezdeményezés-csomag, amelynek elemeiben konszenzussal egyetértenek az európai kisebbségi közösségek, és amely a magyar nemzeti közösségünk szempontjából is jelentős előrelépést jelentene a kisebbségi jogok szavatolásában. Ugyanakkor adott egy széles körű európai szolidaritás. Ez az eredménye az RMDSZ több mint két éves polgári kezdeményezéssel kapcsolatos munkájának. Természetes volna, hogy valamennyi magyar szervezet, amely célnak tekinti, hogy létrejöjjön az EU-s szintű kisebbségvédelmi politika, a meglévő európai összefogáshoz csatlakozzon. Ez nem az RMDSZ-hez jelent csatlakozást, hanem a közös kezdeményezéshez, az európai kisebbségek nagyobb családjához. Az ajtó nyitott minden csatlakozni kívánó szervezet számára, függetlenül attól, hogy melyik tagállamból származik.
Vincze Loránt
A szerző az RMDSZ nemzetközi kapcsolatokért felelős titkára
Transindex.ro,
2013. január 28.
Megvertek egy udvarhelyi fiatalt
Vasárnap, január 27-én hajnalban egy több mint tízfős embercsoport – látszólag ok nélkül – támadott és vert meg egy udvarhelyi fiatalt. A fiú a székelyudvarhelyi kórház szemészeti osztályán fekszik, bal szeme sérült meg súlyosan.
Sz. P. hazafelé tartott vasárnap hajnalban valamivel három óra után, mikor az udvarhelyi vasútállomás szomszédságában egy több mint tízfős cigánytársaság állta útját. „Kezdtek kérdezősködni, hogy mit csinálok arra felé. Akkor vettem észre, hogy néhányuknál faléc van. Aztán hirtelen leütöttek, és kezdtek ütni, rugdosni” – mesélte Sz. P. A 23 éves fiú elmondása szerint támadói különösebb indok nélkül kötötték belé, néhány perces ütlegelés után pedig otthagyták a helyszínen. „Kínomban megkérdeztem, hogy mit vétettem én ellenük, akkor abbahagyták a rugdosást és elmentek. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott az egész, azt sem értem, miért támadtak meg, hisz sem a pénzem, sem más értéktárgyamat nem vették el” – elevenítette fel. A fiú ezek után előbb haza, majd az udvarhelyi kórház sürgősségi osztályára ment, az itt elvégzett vizsgálat után két napra utalták be a szemészeti osztályra. Sz. P. több felszíni sérülést is szenvedett – többek közt felhasadt a szája, és eleredt az orra vére –, súlyosabban a bal szeme sérült.
„Vasárnap óta sokat javult a szemem, de így is elég homályosan látok. Az orvosok szerint nem valószínű, hogy maradandóan károsul a látásom” – számolt be az áldozat, majd hozzátette: a törvényszéki orvos szakvéleményezésére vár, ezek után dönti el, hogy tesz-e feljelentést a rendőrségen. „Sötét volt, és nem láttam semmit, valószínűleg nem ismerném fel a támadóimat. A rendőrségen ugyan nem biztattak, de amennyiben lehetséges, szeretnék feljelentést tenni” – mondta el.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
Vasárnap, január 27-én hajnalban egy több mint tízfős embercsoport – látszólag ok nélkül – támadott és vert meg egy udvarhelyi fiatalt. A fiú a székelyudvarhelyi kórház szemészeti osztályán fekszik, bal szeme sérült meg súlyosan.
Sz. P. hazafelé tartott vasárnap hajnalban valamivel három óra után, mikor az udvarhelyi vasútállomás szomszédságában egy több mint tízfős cigánytársaság állta útját. „Kezdtek kérdezősködni, hogy mit csinálok arra felé. Akkor vettem észre, hogy néhányuknál faléc van. Aztán hirtelen leütöttek, és kezdtek ütni, rugdosni” – mesélte Sz. P. A 23 éves fiú elmondása szerint támadói különösebb indok nélkül kötötték belé, néhány perces ütlegelés után pedig otthagyták a helyszínen. „Kínomban megkérdeztem, hogy mit vétettem én ellenük, akkor abbahagyták a rugdosást és elmentek. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott az egész, azt sem értem, miért támadtak meg, hisz sem a pénzem, sem más értéktárgyamat nem vették el” – elevenítette fel. A fiú ezek után előbb haza, majd az udvarhelyi kórház sürgősségi osztályára ment, az itt elvégzett vizsgálat után két napra utalták be a szemészeti osztályra. Sz. P. több felszíni sérülést is szenvedett – többek közt felhasadt a szája, és eleredt az orra vére –, súlyosabban a bal szeme sérült.
„Vasárnap óta sokat javult a szemem, de így is elég homályosan látok. Az orvosok szerint nem valószínű, hogy maradandóan károsul a látásom” – számolt be az áldozat, majd hozzátette: a törvényszéki orvos szakvéleményezésére vár, ezek után dönti el, hogy tesz-e feljelentést a rendőrségen. „Sötét volt, és nem láttam semmit, valószínűleg nem ismerném fel a támadóimat. A rendőrségen ugyan nem biztattak, de amennyiben lehetséges, szeretnék feljelentést tenni” – mondta el.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
2013. január 29.
A Máltai Segélyszolgálat temesvári szervezetének közgyűlése
A szükséget szenvedők istápolása
Az elmúlt hét végén tartotta a Romániai Máltai Segélyszolgálat temesvári szervezete éves közgyűlését dr. Bárányi Ferencnek, a kolozsvári főtitkárság küldöttének elnökletével.
A 2012-es év sikereiről és gondjairól dr. Bárányi Ildikó, a Segélyszolgálat helyi elnöke számolt be. Csak a Jóistenbe vetett hit, a szeretet és a rászorulók iránti szolidaritás adhat erőt, és mozgósíthatja azok tenni akarását, akik ezt a jótékonysági intézményt immár huszonkettedik éve fenntartják – fejtette ki dr. Bárányi Ildikó, aki elsőként a hit megtartását elősegítő tevékenységekről szólt. Ft. Máthé Lajos lelki gondozó rendszeresen misézik a Bariţiu utcai kápolnában, ft. Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébánosra is mindig számíthatnak a katolikus hívek, az idősek otthonának református lakóit a belvárosi parókiáról látogatják rendszeresen. Az egyházi ünnepeket rendszeresen megtartják. A csíksomlyói és a máriaradnai búcsúkra főként a máltai fiatalok zarándokolnak előszeretettel.
A Máltai Segélyszolgálat temesvári szervezete a 2012-es számadatok tükrében a legjelentősebb az országos szervezetek közül, éves költségvetése meghaladja az összes többiét együttvéve, sőt a temesvári civilszervezetekét is. Ha kereskedelmi társaság lenne, valószínűleg a megyei lista élén állna a gazdasági mutatói alapján. Ezt az elismerésre méltó munkát 177 önkéntes – közülük 44 az ifjúsági szervezetben tevékenykedik – és 28 fizetett alkalmazott végzi. A jó szándék és a lelkesedés viszont nem lenne elégséges a segélyszervezetet támogató vállalkozók, intézmények és adakozó magánszemélyek nélkül, akiknek dr. Bárányi Ildikó ezúton is köszönetet mondott, nevüket „tisztelettáblán” tette közzé. Mégis, ami a beszámolóból kiviláglott: a siker titka a jó gazdaszellem és a mindenre kiterjedő irányítás; célszerűség és takarékosság. Csak így érhették el, hogy minden létező és bejáratott tevékenységi formát fenn tudtak tartani válságos időben, 2012-ben is.
Néhány számadattal is érzékeltetném a jótékonysági civil szervezet működésének arányait.
Saját raktárukból, rendszeres vagy alkalmi segélyként, közvetlenül 10 733 kilogramm élelmiszert és ruhát (25 069 lej értékben) osztottak szét a rászorulók – több mint 300 család – között. 34 intézmény (más segélyszolgálatok, kórházak, oktatási intézmények stb.) 77 402 kilogramm segélyt kaptak tőlük (68 546 lej értékben) szétosztásra.
Működtették a 21 hellyel rendelkező idősek otthonát, az idősek napközi klubját (20 hely), gondoskodtak 50 személy otthoni gondozásáról. Kantinjukban meleg ételt készítettek a benti és kinti gondozottjaik számára. Orvosi rendelő, gyógyszertár és laboratórium működik a Máltai Szociális Központban.
A működéshez szükséges anyagi alapok megteremtése óriási gondot jelent, még akkor is, ha kapnak bizonyos állami támogatást és a Városháza is átvállal a költségekből. Így is 50 százalékot maguknak kell kigazdálkodniuk. Az épületek karbantartása, a szükséges javítások elvégzése is sokat elvisz. A Szociális Központ újabb építkezésének befejezése így évről évre tovább halasztódik.
„Segíts magadon, s az Isten is megsegít” – vallja dr. Bárányi Ildikó az ősi bölcsességet, és valóban, eddig még mindig sikerült a működéshez szükséges összeget előteremteniük, ami 2012-ben 1 104 410 lej volt. Bár az elmúlt évet bizonyos hiánnyal zárták, 2013-ban sem szándékoznak lemondani sem a gondozottak számáról, sem a szolgáltatásaikról, ami 1 342 980 lej bevételt feltételez.
Örvendetes, hogy a közgyűlésen már felmerültek javaslatok, szervezésbe kezdtek önkéntesek és alkalmazottak. A szegények istápolóinak lelkes csapata folytatja munkáját.
Szekernyés Irén
Nyugati Jelen (Arad),
A szükséget szenvedők istápolása
Az elmúlt hét végén tartotta a Romániai Máltai Segélyszolgálat temesvári szervezete éves közgyűlését dr. Bárányi Ferencnek, a kolozsvári főtitkárság küldöttének elnökletével.
A 2012-es év sikereiről és gondjairól dr. Bárányi Ildikó, a Segélyszolgálat helyi elnöke számolt be. Csak a Jóistenbe vetett hit, a szeretet és a rászorulók iránti szolidaritás adhat erőt, és mozgósíthatja azok tenni akarását, akik ezt a jótékonysági intézményt immár huszonkettedik éve fenntartják – fejtette ki dr. Bárányi Ildikó, aki elsőként a hit megtartását elősegítő tevékenységekről szólt. Ft. Máthé Lajos lelki gondozó rendszeresen misézik a Bariţiu utcai kápolnában, ft. Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébánosra is mindig számíthatnak a katolikus hívek, az idősek otthonának református lakóit a belvárosi parókiáról látogatják rendszeresen. Az egyházi ünnepeket rendszeresen megtartják. A csíksomlyói és a máriaradnai búcsúkra főként a máltai fiatalok zarándokolnak előszeretettel.
A Máltai Segélyszolgálat temesvári szervezete a 2012-es számadatok tükrében a legjelentősebb az országos szervezetek közül, éves költségvetése meghaladja az összes többiét együttvéve, sőt a temesvári civilszervezetekét is. Ha kereskedelmi társaság lenne, valószínűleg a megyei lista élén állna a gazdasági mutatói alapján. Ezt az elismerésre méltó munkát 177 önkéntes – közülük 44 az ifjúsági szervezetben tevékenykedik – és 28 fizetett alkalmazott végzi. A jó szándék és a lelkesedés viszont nem lenne elégséges a segélyszervezetet támogató vállalkozók, intézmények és adakozó magánszemélyek nélkül, akiknek dr. Bárányi Ildikó ezúton is köszönetet mondott, nevüket „tisztelettáblán” tette közzé. Mégis, ami a beszámolóból kiviláglott: a siker titka a jó gazdaszellem és a mindenre kiterjedő irányítás; célszerűség és takarékosság. Csak így érhették el, hogy minden létező és bejáratott tevékenységi formát fenn tudtak tartani válságos időben, 2012-ben is.
Néhány számadattal is érzékeltetném a jótékonysági civil szervezet működésének arányait.
Saját raktárukból, rendszeres vagy alkalmi segélyként, közvetlenül 10 733 kilogramm élelmiszert és ruhát (25 069 lej értékben) osztottak szét a rászorulók – több mint 300 család – között. 34 intézmény (más segélyszolgálatok, kórházak, oktatási intézmények stb.) 77 402 kilogramm segélyt kaptak tőlük (68 546 lej értékben) szétosztásra.
Működtették a 21 hellyel rendelkező idősek otthonát, az idősek napközi klubját (20 hely), gondoskodtak 50 személy otthoni gondozásáról. Kantinjukban meleg ételt készítettek a benti és kinti gondozottjaik számára. Orvosi rendelő, gyógyszertár és laboratórium működik a Máltai Szociális Központban.
A működéshez szükséges anyagi alapok megteremtése óriási gondot jelent, még akkor is, ha kapnak bizonyos állami támogatást és a Városháza is átvállal a költségekből. Így is 50 százalékot maguknak kell kigazdálkodniuk. Az épületek karbantartása, a szükséges javítások elvégzése is sokat elvisz. A Szociális Központ újabb építkezésének befejezése így évről évre tovább halasztódik.
„Segíts magadon, s az Isten is megsegít” – vallja dr. Bárányi Ildikó az ősi bölcsességet, és valóban, eddig még mindig sikerült a működéshez szükséges összeget előteremteniük, ami 2012-ben 1 104 410 lej volt. Bár az elmúlt évet bizonyos hiánnyal zárták, 2013-ban sem szándékoznak lemondani sem a gondozottak számáról, sem a szolgáltatásaikról, ami 1 342 980 lej bevételt feltételez.
Örvendetes, hogy a közgyűlésen már felmerültek javaslatok, szervezésbe kezdtek önkéntesek és alkalmazottak. A szegények istápolóinak lelkes csapata folytatja munkáját.
Szekernyés Irén
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 29.
Ördögűzés
Bírósághoz fordult egy Argeş megyei ügyvéd azzal a panasszal, hogy az általa ördögűzéssel megbízott három ortodox pópa nem végezte el a rá bízott feladatot: hiába szálltak ki helyszíni bevetésre, a patások ezt követően is folytatták a randalírozást lakásában.
Amint keresetéből kiderül: a pokolfajzatok elsősorban az elektromos készülékeket zavarták, legfőképpen a televíziót, így keserítették meg a felperes életét. Az ügyészség azonban úgy döntött, nem emel vádat, így várhatóan elmarad a felelősségre vonás.
Bár szolidarizálok a megkárosítottal, az a véleményem, hogy a szóban forgó ügyvédnek a törvény embereként tudnia kellett volna, hogy nem nyerhet pert, hiszen az efféle beavatkozásokra vonatkozólag eleddig nem született kielégítően körültekintő jogi szabályozás. Emiatt nem tartanám rossz ötletnek, ha a jövőben felvállalná, hogy maga dolgozza ki a hiányzó törvényi hátteret annak EU által megadott rendje és módja szerint. Leszögezhetné például, hogy mely testület kompetens annak megállapítására, hogy az adott lakás ördögi megszállottsága milyen mértékű (ISO-szabvány kidolgozását feltétlenül javasolnám), illetve hogy miféle módszerek alkalmasak a sátáni fajzatok elűzésére.
Például ha mindössze egy-két mezei ördögfióka fészkelte be magát az ingatlanba, a kivitelezésre szerződő pópáknak kötelességük háromszor végigpermetezni a lakást szenteltvízbe mártott bazsalikomcsokorral, és elmondani hét miatyánkot. De ha valamelyik főördög veti meg patáját a lakásban, a felsoroltak mellett kötelező 40 percnyi kántálás, 9 keresztvetés és többnapos böjt is. Az ördögűzés gyakorlatba ültetése előtt javallott – megvalósíthatósági és műszaki tanulmányok körültekintő kidolgozása után – egy tenderfüzet összeállítása is, hiszen mindezek szükségesek egyrészt a beavatkozás szakszerűségének biztosításához, másrészt pedig sikertelenség esetén mindezen dokumentumok segíthetik a panaszosokat a kárpótlás kieszközlésében a fogyasztóvédelmi hatóságnál és a bíróságokon egyaránt. Tekintve a problémakör összetettségét, nem ígérkezik könnyűnek a felsorolt szabályok kidolgozása, egy dolog azonban valószínűsíthető: a rendszeres kemény munka stabilizálhatja ügyvédünk elmeállapotát, ami köztudottan az egyik leghathatósabb védelmet jelenti a pokolfajzatok állandó, aljas mesterkedésével szemben.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
Bírósághoz fordult egy Argeş megyei ügyvéd azzal a panasszal, hogy az általa ördögűzéssel megbízott három ortodox pópa nem végezte el a rá bízott feladatot: hiába szálltak ki helyszíni bevetésre, a patások ezt követően is folytatták a randalírozást lakásában.
Amint keresetéből kiderül: a pokolfajzatok elsősorban az elektromos készülékeket zavarták, legfőképpen a televíziót, így keserítették meg a felperes életét. Az ügyészség azonban úgy döntött, nem emel vádat, így várhatóan elmarad a felelősségre vonás.
Bár szolidarizálok a megkárosítottal, az a véleményem, hogy a szóban forgó ügyvédnek a törvény embereként tudnia kellett volna, hogy nem nyerhet pert, hiszen az efféle beavatkozásokra vonatkozólag eleddig nem született kielégítően körültekintő jogi szabályozás. Emiatt nem tartanám rossz ötletnek, ha a jövőben felvállalná, hogy maga dolgozza ki a hiányzó törvényi hátteret annak EU által megadott rendje és módja szerint. Leszögezhetné például, hogy mely testület kompetens annak megállapítására, hogy az adott lakás ördögi megszállottsága milyen mértékű (ISO-szabvány kidolgozását feltétlenül javasolnám), illetve hogy miféle módszerek alkalmasak a sátáni fajzatok elűzésére.
Például ha mindössze egy-két mezei ördögfióka fészkelte be magát az ingatlanba, a kivitelezésre szerződő pópáknak kötelességük háromszor végigpermetezni a lakást szenteltvízbe mártott bazsalikomcsokorral, és elmondani hét miatyánkot. De ha valamelyik főördög veti meg patáját a lakásban, a felsoroltak mellett kötelező 40 percnyi kántálás, 9 keresztvetés és többnapos böjt is. Az ördögűzés gyakorlatba ültetése előtt javallott – megvalósíthatósági és műszaki tanulmányok körültekintő kidolgozása után – egy tenderfüzet összeállítása is, hiszen mindezek szükségesek egyrészt a beavatkozás szakszerűségének biztosításához, másrészt pedig sikertelenség esetén mindezen dokumentumok segíthetik a panaszosokat a kárpótlás kieszközlésében a fogyasztóvédelmi hatóságnál és a bíróságokon egyaránt. Tekintve a problémakör összetettségét, nem ígérkezik könnyűnek a felsorolt szabályok kidolgozása, egy dolog azonban valószínűsíthető: a rendszeres kemény munka stabilizálhatja ügyvédünk elmeállapotát, ami köztudottan az egyik leghathatósabb védelmet jelenti a pokolfajzatok állandó, aljas mesterkedésével szemben.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 29.
Szellemi központot tervez a Téka Alapítvány
A szamosújvári Téka Alapítvány és a Kaláka Néptáncegyüttes fennállásának 20. évfordulóját ünnepelték a múlt héten. Balázs-Bécsi Attila, a szórványkollégiumot is működtető alapítvány elnöke szerint egyre sürgetőbb lenne a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ építésének befejezése.
Elvárásokat meghaladó volt az érdeklődés a január 22–27. között lezajlott Égtájak – Szamosújvári Kulturális Napokon – értékelte a rendezvényt lapunk érdeklődésére Balázs-Bécsi Attila, a szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
A rendezvénysorozatot – amely egyben az egyesület és a Kaláka Néptáncegyüttes 20 éves fennállásának ünnepe is volt – a budapesti Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesülettel közösen szervezte a szamosújvári egyesület. Az elnök szerint változatos eseményeket szerveztek – ruha- és fotókiállítás, táncház, színielőadás is volt a programok között –, ennek is köszönhető a nagyarányú részvétel. „A meghívottaink is megjegyezték, hogy olykor nagyvárosokban sem tapasztaltak ekkora érdeklődést, mint nálunk. A szombati gálaestre például legalább 200 érdeklődő nem fért be” – mondta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök szerint az Égtájak Egyesület jogelődjével, az Égtájak Irodával több mint egy évtizede együttműködnek, a Kaláka Néptáncegyüttes rendszeres meghívottja volt az általuk szervezett Vendégségben Budapesten elnevezésű rendezvénynek. Idén pedig a Téka az Égtájakkal közösen pályázott Szamosújvári Kulturális Napok megszervezésére a Nemzeti Együttműködési Alapnál, amelytől határon túli alapítványok, csak magyarországi szervezettel együttműködve igényelhetnek támogatást.
A Téka Alapítvány és az általuk működtetett mezőségi szórványkollégium egyébként 2012-től Nemzeti Jelentőségű Intézmény, amely az elnök szerint nem azt jelenti, hogy ezentúl nagyobb támogatásban részesülnek, csupán azt, hogy nem kell a támogatásra minden évben külön pályázni. „A magyar államtól kapott támogatás a költségeinknek körülbelül a 30 százalékát fedezi, a fennmaradó részt nekünk kell előteremteni évről évre” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. A Mezőségi Téka Szórványkollégium egyébként jelenleg 126, szórványban élő diákot fogad be, közülük a legtöbben nem fizetnek szinte semmit. A bentlakóknak nemcsak szállást és étkezést biztosítanak, hanem különféle személyiségfejlesztő programokat is szerveznek nekik, iskolába viszont egyelőre a város tanintézményeibe járnak. Az alapítvány elnöke szerint ezért is egyre sürgetőbb a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ felépítése, amelynek alapkövét 2010-ben tették le. A Bethlen Gábor Alap évi 45 millió forinttal járul hozzá az iskolaépítéshez, és bár 2014-ben már szerették volna elkezdeni az oktatást, ilyen ütemben legalább egy évtizeddel elhúzódhat az építkezés. „Ez nem kevés idő, hiszen a szórvány életében egy évtized alatt folyamatok fordulhatnak meg, így szüntelenül keressük a megoldást az építkezés felgyorsítására. Jelenleg a tervezett iskolaközpont nyolc épületrészéből négynek az építése folyik, az idei támogatásból az elsőt tudjuk befejezni” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök emlékeztetett, hogy a Mezőségen két szórványkollégium működik, az övék, illetve a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett válaszúti, összesen mintegy 200 diákot fogadnak be, a térségben azonban nincs még önálló, magyar tannyelvű iskola a szórványdiákok számára, így a Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ egyfajta szellemi központ is lehetne.
Balázs-Bécsi Attila elmondása szerint az elmúlt évtizedekben már elkezdtek gondoskodni az utánpótlásról, a náluk tanuló ifjak közül többen Szamosújváron maradtak, így jól képzett, fiatal és lelkes csapattal dolgozhatnak. A Kaláka Néptáncegyüttesben az eltelt 20 év alatt mintegy 260 fiatal táncolt.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),
A szamosújvári Téka Alapítvány és a Kaláka Néptáncegyüttes fennállásának 20. évfordulóját ünnepelték a múlt héten. Balázs-Bécsi Attila, a szórványkollégiumot is működtető alapítvány elnöke szerint egyre sürgetőbb lenne a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ építésének befejezése.
Elvárásokat meghaladó volt az érdeklődés a január 22–27. között lezajlott Égtájak – Szamosújvári Kulturális Napokon – értékelte a rendezvényt lapunk érdeklődésére Balázs-Bécsi Attila, a szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
A rendezvénysorozatot – amely egyben az egyesület és a Kaláka Néptáncegyüttes 20 éves fennállásának ünnepe is volt – a budapesti Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesülettel közösen szervezte a szamosújvári egyesület. Az elnök szerint változatos eseményeket szerveztek – ruha- és fotókiállítás, táncház, színielőadás is volt a programok között –, ennek is köszönhető a nagyarányú részvétel. „A meghívottaink is megjegyezték, hogy olykor nagyvárosokban sem tapasztaltak ekkora érdeklődést, mint nálunk. A szombati gálaestre például legalább 200 érdeklődő nem fért be” – mondta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök szerint az Égtájak Egyesület jogelődjével, az Égtájak Irodával több mint egy évtizede együttműködnek, a Kaláka Néptáncegyüttes rendszeres meghívottja volt az általuk szervezett Vendégségben Budapesten elnevezésű rendezvénynek. Idén pedig a Téka az Égtájakkal közösen pályázott Szamosújvári Kulturális Napok megszervezésére a Nemzeti Együttműködési Alapnál, amelytől határon túli alapítványok, csak magyarországi szervezettel együttműködve igényelhetnek támogatást.
A Téka Alapítvány és az általuk működtetett mezőségi szórványkollégium egyébként 2012-től Nemzeti Jelentőségű Intézmény, amely az elnök szerint nem azt jelenti, hogy ezentúl nagyobb támogatásban részesülnek, csupán azt, hogy nem kell a támogatásra minden évben külön pályázni. „A magyar államtól kapott támogatás a költségeinknek körülbelül a 30 százalékát fedezi, a fennmaradó részt nekünk kell előteremteni évről évre” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. A Mezőségi Téka Szórványkollégium egyébként jelenleg 126, szórványban élő diákot fogad be, közülük a legtöbben nem fizetnek szinte semmit. A bentlakóknak nemcsak szállást és étkezést biztosítanak, hanem különféle személyiségfejlesztő programokat is szerveznek nekik, iskolába viszont egyelőre a város tanintézményeibe járnak. Az alapítvány elnöke szerint ezért is egyre sürgetőbb a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ felépítése, amelynek alapkövét 2010-ben tették le. A Bethlen Gábor Alap évi 45 millió forinttal járul hozzá az iskolaépítéshez, és bár 2014-ben már szerették volna elkezdeni az oktatást, ilyen ütemben legalább egy évtizeddel elhúzódhat az építkezés. „Ez nem kevés idő, hiszen a szórvány életében egy évtized alatt folyamatok fordulhatnak meg, így szüntelenül keressük a megoldást az építkezés felgyorsítására. Jelenleg a tervezett iskolaközpont nyolc épületrészéből négynek az építése folyik, az idei támogatásból az elsőt tudjuk befejezni” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök emlékeztetett, hogy a Mezőségen két szórványkollégium működik, az övék, illetve a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett válaszúti, összesen mintegy 200 diákot fogadnak be, a térségben azonban nincs még önálló, magyar tannyelvű iskola a szórványdiákok számára, így a Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ egyfajta szellemi központ is lehetne.
Balázs-Bécsi Attila elmondása szerint az elmúlt évtizedekben már elkezdtek gondoskodni az utánpótlásról, a náluk tanuló ifjak közül többen Szamosújváron maradtak, így jól képzett, fiatal és lelkes csapattal dolgozhatnak. A Kaláka Néptáncegyüttesben az eltelt 20 év alatt mintegy 260 fiatal táncolt.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 29.
Ágoston András:
Tetemrehívás
Sokaknak eddig sem volt kétséges, hogy a politikai áramlatok, melyeket az egyik oldalon Tőkés László, a másikon Markó Béla, illetve Kelemen Hunor neve fémjelez, ideológiai szempontból összebékíthetetlenek.
Az európai polgári kezdeményezés (EPK) három elképzelésével kapcsolatos egyeztetést sürgető, minapi Tőkés László-levéltől politikai eredményt a helyzet ismerői közül senki sem várt. Tudni való, hogy a három erdélyi kisebbség-jogi elképzelést sem politikai, sem pedig elvi-jogi alapon nem lehet összeegyeztetni. Tagadhatatlan azonban, hogy a levél nyomán kibújt a szög a zsákból. Az összebékíthetetlenség ténye most nyilvánossá vált.
A „Kelemen kitérő választ adott Tőkésnek” c. Krónika információból kiderül, nemcsak az, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) részére a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) nem ér (s nem is ért) soha egy lyukas hajítófát sem, hanem az is, hogy a helyi hatalomhoz simuló erdélyi „egypárt” nem száll ringbe az autonómia egyik formájáért sem. Sőt, azon tüsténkedik, hogy az EPK mielőbbi útnak eresztésével a minimális kisebbségi jogoknak egy olyan liberális keretszabályozása jöjjön létre, amely az EU szintjén egyszer és mindenkorra lehetetlenné teszi nemcsak az autonómiakövetelések legitimálását, de megjelenését is.
Húsz éves álma ez a „keretszabályok” atyjának, Várady Tibornak, a Kárpát-medencében működő autonómiát mellőző vajdasági magyar politikai elitek doyenjének.
Ha megvizsgáljuk a Kárpát-medencében működő magyar politikai elitek elmúlt egy éves tevékenységét mind az autonómia, mind az EPK ügyében néhány szembeötlő megállapítás kínálkozik.
A legfontosabb az, hogy az RMDSZ emberei a KMAT ülésein nem árultak zsákbamacskát. Már a múlt év februárjában világosan elmondták, mi a tervük. Tehették, mert akkor már zajlottak az autonómiát mellőző „keretszabályokkal” kapcsolatos nemzetközi sikerrel kecsegtető egyeztetések.
A múlt év január 25-én az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportjának számos tagja, az Európai Nemzetiségek Föderális Uniójának (FUEN) vezetősége és több érdeklődő vett részt azon a Winkler Gyula, RMDSZ-es EP képviselő által szervezett kerekasztal-megbeszélésen, amelynek témája a kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezés volt.
A rendezvényen Tabajdi Csaba, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) képviselője a kisebbségi frakcióközi munkacsoport új társelnöke, méltatta az RMDSZ és a FUEN közös indítványát.
Mit is? Azt, hogy „az európai állampolgári kezdeményezés eszközét felhasználva, az európai kisebbségi szervezetek kisebbségi keretszabályozás megalkotását kérjék az Európai Uniótól”.
Hol van ebben az autonómia? Sehol.
Másodszor, noha időközben a nemzeti oldal tette a dolgát, és vannak is konkrét autonómiajavaslatok mind a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) részéről, ez ma már nem elég. A gond az, hogy előkészítettség dolgában, a nemzetközi szervezettség szintjére egyedül az RMDSZ „keretszabályai” emelkedtek.
Részben, mert a múlt évben megtartott KMAT ülésektől függetlenül az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportja már a múlt év áprilisában napirendre tűzte s ezzel mintegy befogadta ezt a „kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezést”.
Másrészt, Kelemen Hunor Tőkés László nyílt levelére adott tegnapi válaszában leszögezte: „az RMDSZ a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) összefogása és együttműködése gyümölcseként európai szintű összefogás körvonalazódik a kisebbségi Európai Polgári Kezdeményezés, a Minority SafePack kisebbségvédelmi keretszabályozás kérdésében, amely északtól-délig és kelettől-nyugatig partnereket talál”.
A nem minden szarkazmus nélküli megnyilatkozás a rideg valóságra hívja fel, most már nyíltan a figyelmet.
Harmadszor, a rideg valóság pedig az, hogy az RMDSZ saját érdekében viszonylag gyorsan megtalálta a liberális beállítottságú nemzetközi támogatást. Ami nem csoda, hiszen a cél azonos. Az, hogy az annyi keserves (akár nemzetközi) vitával fenyegető autonómiakövetelések előtt az EU szintjén is lezáruljon az út. A nemzetközi színtér ismeretében talán nem lehet kétséges, hogy az RMDSZ és szövetségesei kezdeményezését az Európai Bizottság (EB) minden további nélkül befogadja. Mint ahogy ahhoz sem férhet kétség, hogy az RMDSZ az aláírásgyűjtést, időt többé nem fecsérelve a „hazai egyeztetésekre”, a neki és a magyarországi választási kampány hozta szükségleteknek megfelelően ütemezve, nagy zenebonával, haladéktalanul el is kezdi.
Kissé mosdatlan megfogalmazással, a nemzeti oldal itt áll ismét megfürödve.
Versenyre kelni az RMDSZ lopakodó EPK projektumával lehet, de talán még sem érdemes. A nemzeti oldal puskapora menet közben valahogy benedvesedett.
De, nincs minden veszve! A szembenállás mibenlétének bemutatására még van lehetőség. Az RMDSZ-nek és nemzetközi segítőinek se lehet mindegy, ha az EB előtt időben megjelenik egy olyan autonómia-modell Erdélyből, amelynek valamelyik élő nyugati autonómiához való hasonlóságát a jó érzésű politikus és a tudomány szabályait tisztelő szakember nem tudja elvitatni. Egyáltalán nem biztos, hogy az összehasonlítás, amire párhuzamos beadvány adhat lehetőséget, így mellőzhető lenne.
Az RMDSZ „keretszabályainak” és a nemzeti oldal autonómiamodelljének szembeállítása nyomán rögtön kiderülhet, hogy a helyi többségi hatalomhoz simuló „egypártok” nem akarnak kisebbségi autonómiát. S ami szintén nem mellékes, kiderülhet, hogy az „európai típusú” autonómiát nem akarják sem az utódállamok politikai elitjei, sem az EU illetékes döntéshozói.
Vannak még más lehetőségek is, de ezeket immár csak a nemzeti oldal politikai erői kellene, hogy megvitassák.
S legvégül. Kelemen Hunor tegnapi levelében utal az RMDSZ törekvéseire. Szerinte projektumuk, a „keretszabályok” intézménye azért lenne jó megoldás, mert „a nemzeti közösségek és az őket képviselő legitim szervezetek nem csak a saját egyéni specifikus gondjaikra keresnek megoldásokat, hanem képesek egymillió aláírással hitelesített, valós európai szolidaritást kiépíteni és fölmutatni”. Ez bizony tetemrehívás! Méghozzá hamis, erőfitogtatáson alapuló sanda szembesítés.
Mintha az RMDSZ elnöke azt mondaná: na nézzük, mit tudtok szembeállítani azzal a mindent lehengerlő politikai erővel, amely mögöttünk sorakozott fel? Mit? Hát az igazságot! Azt, hogy száz keretszabály sem ér annyit, mint a tényleges magyar autonómia.
Igen, az EPK-val kapcsolatos versenyfutásban a nemzetiek lemaradtak. De a lemaradást be lehet hozni. Még egy tisztes vereség is többet ér, mint az, ha most megállnánk.
Vállaljunk még egy fordulót!
Vmdp.org.rs
HÍRLEVÉL XI. évf. 20. szám
Tetemrehívás
Sokaknak eddig sem volt kétséges, hogy a politikai áramlatok, melyeket az egyik oldalon Tőkés László, a másikon Markó Béla, illetve Kelemen Hunor neve fémjelez, ideológiai szempontból összebékíthetetlenek.
Az európai polgári kezdeményezés (EPK) három elképzelésével kapcsolatos egyeztetést sürgető, minapi Tőkés László-levéltől politikai eredményt a helyzet ismerői közül senki sem várt. Tudni való, hogy a három erdélyi kisebbség-jogi elképzelést sem politikai, sem pedig elvi-jogi alapon nem lehet összeegyeztetni. Tagadhatatlan azonban, hogy a levél nyomán kibújt a szög a zsákból. Az összebékíthetetlenség ténye most nyilvánossá vált.
A „Kelemen kitérő választ adott Tőkésnek” c. Krónika információból kiderül, nemcsak az, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) részére a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) nem ér (s nem is ért) soha egy lyukas hajítófát sem, hanem az is, hogy a helyi hatalomhoz simuló erdélyi „egypárt” nem száll ringbe az autonómia egyik formájáért sem. Sőt, azon tüsténkedik, hogy az EPK mielőbbi útnak eresztésével a minimális kisebbségi jogoknak egy olyan liberális keretszabályozása jöjjön létre, amely az EU szintjén egyszer és mindenkorra lehetetlenné teszi nemcsak az autonómiakövetelések legitimálását, de megjelenését is.
Húsz éves álma ez a „keretszabályok” atyjának, Várady Tibornak, a Kárpát-medencében működő autonómiát mellőző vajdasági magyar politikai elitek doyenjének.
Ha megvizsgáljuk a Kárpát-medencében működő magyar politikai elitek elmúlt egy éves tevékenységét mind az autonómia, mind az EPK ügyében néhány szembeötlő megállapítás kínálkozik.
A legfontosabb az, hogy az RMDSZ emberei a KMAT ülésein nem árultak zsákbamacskát. Már a múlt év februárjában világosan elmondták, mi a tervük. Tehették, mert akkor már zajlottak az autonómiát mellőző „keretszabályokkal” kapcsolatos nemzetközi sikerrel kecsegtető egyeztetések.
A múlt év január 25-én az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportjának számos tagja, az Európai Nemzetiségek Föderális Uniójának (FUEN) vezetősége és több érdeklődő vett részt azon a Winkler Gyula, RMDSZ-es EP képviselő által szervezett kerekasztal-megbeszélésen, amelynek témája a kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezés volt.
A rendezvényen Tabajdi Csaba, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) képviselője a kisebbségi frakcióközi munkacsoport új társelnöke, méltatta az RMDSZ és a FUEN közös indítványát.
Mit is? Azt, hogy „az európai állampolgári kezdeményezés eszközét felhasználva, az európai kisebbségi szervezetek kisebbségi keretszabályozás megalkotását kérjék az Európai Uniótól”.
Hol van ebben az autonómia? Sehol.
Másodszor, noha időközben a nemzeti oldal tette a dolgát, és vannak is konkrét autonómiajavaslatok mind a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) részéről, ez ma már nem elég. A gond az, hogy előkészítettség dolgában, a nemzetközi szervezettség szintjére egyedül az RMDSZ „keretszabályai” emelkedtek.
Részben, mert a múlt évben megtartott KMAT ülésektől függetlenül az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportja már a múlt év áprilisában napirendre tűzte s ezzel mintegy befogadta ezt a „kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezést”.
Másrészt, Kelemen Hunor Tőkés László nyílt levelére adott tegnapi válaszában leszögezte: „az RMDSZ a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) összefogása és együttműködése gyümölcseként európai szintű összefogás körvonalazódik a kisebbségi Európai Polgári Kezdeményezés, a Minority SafePack kisebbségvédelmi keretszabályozás kérdésében, amely északtól-délig és kelettől-nyugatig partnereket talál”.
A nem minden szarkazmus nélküli megnyilatkozás a rideg valóságra hívja fel, most már nyíltan a figyelmet.
Harmadszor, a rideg valóság pedig az, hogy az RMDSZ saját érdekében viszonylag gyorsan megtalálta a liberális beállítottságú nemzetközi támogatást. Ami nem csoda, hiszen a cél azonos. Az, hogy az annyi keserves (akár nemzetközi) vitával fenyegető autonómiakövetelések előtt az EU szintjén is lezáruljon az út. A nemzetközi színtér ismeretében talán nem lehet kétséges, hogy az RMDSZ és szövetségesei kezdeményezését az Európai Bizottság (EB) minden további nélkül befogadja. Mint ahogy ahhoz sem férhet kétség, hogy az RMDSZ az aláírásgyűjtést, időt többé nem fecsérelve a „hazai egyeztetésekre”, a neki és a magyarországi választási kampány hozta szükségleteknek megfelelően ütemezve, nagy zenebonával, haladéktalanul el is kezdi.
Kissé mosdatlan megfogalmazással, a nemzeti oldal itt áll ismét megfürödve.
Versenyre kelni az RMDSZ lopakodó EPK projektumával lehet, de talán még sem érdemes. A nemzeti oldal puskapora menet közben valahogy benedvesedett.
De, nincs minden veszve! A szembenállás mibenlétének bemutatására még van lehetőség. Az RMDSZ-nek és nemzetközi segítőinek se lehet mindegy, ha az EB előtt időben megjelenik egy olyan autonómia-modell Erdélyből, amelynek valamelyik élő nyugati autonómiához való hasonlóságát a jó érzésű politikus és a tudomány szabályait tisztelő szakember nem tudja elvitatni. Egyáltalán nem biztos, hogy az összehasonlítás, amire párhuzamos beadvány adhat lehetőséget, így mellőzhető lenne.
Az RMDSZ „keretszabályainak” és a nemzeti oldal autonómiamodelljének szembeállítása nyomán rögtön kiderülhet, hogy a helyi többségi hatalomhoz simuló „egypártok” nem akarnak kisebbségi autonómiát. S ami szintén nem mellékes, kiderülhet, hogy az „európai típusú” autonómiát nem akarják sem az utódállamok politikai elitjei, sem az EU illetékes döntéshozói.
Vannak még más lehetőségek is, de ezeket immár csak a nemzeti oldal politikai erői kellene, hogy megvitassák.
S legvégül. Kelemen Hunor tegnapi levelében utal az RMDSZ törekvéseire. Szerinte projektumuk, a „keretszabályok” intézménye azért lenne jó megoldás, mert „a nemzeti közösségek és az őket képviselő legitim szervezetek nem csak a saját egyéni specifikus gondjaikra keresnek megoldásokat, hanem képesek egymillió aláírással hitelesített, valós európai szolidaritást kiépíteni és fölmutatni”. Ez bizony tetemrehívás! Méghozzá hamis, erőfitogtatáson alapuló sanda szembesítés.
Mintha az RMDSZ elnöke azt mondaná: na nézzük, mit tudtok szembeállítani azzal a mindent lehengerlő politikai erővel, amely mögöttünk sorakozott fel? Mit? Hát az igazságot! Azt, hogy száz keretszabály sem ér annyit, mint a tényleges magyar autonómia.
Igen, az EPK-val kapcsolatos versenyfutásban a nemzetiek lemaradtak. De a lemaradást be lehet hozni. Még egy tisztes vereség is többet ér, mint az, ha most megállnánk.
Vállaljunk még egy fordulót!
Vmdp.org.rs
HÍRLEVÉL XI. évf. 20. szám
2013. január 30.
Szemet szúrt a magyar zászló (Barót)
Az Erdélyi Magyar Néppárt baróti szervezetének és a magyar állampolgársági irodának is helyet biztosító épületen péntek délutántól székely és magyar zászló lobog. A jelképek már hétfőn szemet szúrtak a rendőrségnek, s két alkalommal is felkeresték az irodát.
Az EMNP baróti elnöke, Szép Béla elmondta: nem a „zászlóháborúban” akarnak részt venni, tettüket nem is tiltakozási akciónak szánták, mindössze hangsúlyozni szeretnék, hogy abban az épületben működik az állampolgársági iroda. „Hétfőn egy rendőr jelezte, ha idegen ország zászlóját tesszük ki, akkor az a legkevesebb, hogy a román is mellette legyen. Azt válaszoltam, a székely zászlót nem lehet hivatalosnak tekinteni, hiszen nem országot, hanem nemzetiséget jelenít meg, a piros-fehér-zöldön pedig rajta a címer is, tehát azt sem lehet hivatalosnak tekinteni, hiszen azt Magyarország csak 1919–1946 közt használta. Látszólag elfogadta az indoklásomat, de később úgy értesültem, amikor már nem volt senki az irodában, még két rendőr kereste az irodavezetőt. Ha kifogást emelnek, netalán büntetni akarnak, akkor jogászokkal konzultálunk a hogyan továbbról” – nyilatkozta Szép Béla.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Az Erdélyi Magyar Néppárt baróti szervezetének és a magyar állampolgársági irodának is helyet biztosító épületen péntek délutántól székely és magyar zászló lobog. A jelképek már hétfőn szemet szúrtak a rendőrségnek, s két alkalommal is felkeresték az irodát.
Az EMNP baróti elnöke, Szép Béla elmondta: nem a „zászlóháborúban” akarnak részt venni, tettüket nem is tiltakozási akciónak szánták, mindössze hangsúlyozni szeretnék, hogy abban az épületben működik az állampolgársági iroda. „Hétfőn egy rendőr jelezte, ha idegen ország zászlóját tesszük ki, akkor az a legkevesebb, hogy a román is mellette legyen. Azt válaszoltam, a székely zászlót nem lehet hivatalosnak tekinteni, hiszen nem országot, hanem nemzetiséget jelenít meg, a piros-fehér-zöldön pedig rajta a címer is, tehát azt sem lehet hivatalosnak tekinteni, hiszen azt Magyarország csak 1919–1946 közt használta. Látszólag elfogadta az indoklásomat, de később úgy értesültem, amikor már nem volt senki az irodában, még két rendőr kereste az irodavezetőt. Ha kifogást emelnek, netalán büntetni akarnak, akkor jogászokkal konzultálunk a hogyan továbbról” – nyilatkozta Szép Béla.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 30.
Három kötet felnőtteknek
Albert Ildikó Örökzöld tabuk, Ambrus Tünde Székely falutízesek és Balázs Lajos Rituális szimbólumok című legújabb köteteit mutatták be január 29-én, kedden este a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. A Pallas–Akadémia Könyvkiadó huszadik születésnapja és a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat utolsó állomásán Kozma Mária író, szerkesztő beszélgetett a szerzőkkel.
„Meggyőződésem, hogy a helyi közösségek bevonásával vissza kell nyúlnunk a múltba” – fogalmazott Ambrus Tünde, majd arról mesélt, hogy a tízesek jelenlegi válsága késztette tulajdonképpen a könyv megírására. Szólt arról is, hogyan vannak jelen a falutízesekben az igazi közösség hatalmas erejét is adó kút-, forrás- és hídközösségek. Szintén fontosak az esztenatársaságok, a kalákamunka, a rózsafüzér-társulatok, a tízesbirtokok, közbirtokosságok. „Célom, hogy az örökséget átsegítsem a XX. századból a XXI. századba” – mondta Ambrus Tünde néprajzkutató. „A székely falutízesek történelmi múltunkba ágyazódó hagyományával, kialakulásával és fejlődésével, gazdasági jelentőségével, jelenünk értékrendjébe való illeszkedésével foglalkozik e kötet. A szerző a falutízes jellegzetességeinek feltárása mellett megfogalmazza azokat az iránymutató szempontokat is, amelyek lehetővé teszik, hogy ez az ősi modellértékű szerveződés a modern élet, az intézményesített gazdaságtervezés élő és hatékony része lehessen napjainkban is” – olvasható a könyvről a kiadó honlapján.
Dr. Balázs Lajos egyetemi tanár négy évtizedes néprajzi kutatómunkája során megjelent tanulmányaiból válogatott a most megjelent Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című kötethez. „Aki a múltját elfelejti, az ne siránkozzon, hogy őt is elfelejtik” – indította a beszélgetést Balázs Lajos. „Valós részei vagyunk a magyar nemzetnek, és erre tanúként hívhatjuk a rituális szimbólumainkat” – mondta a szerző, majd kiemelte a gyertyaláng rejtett tartalmát, üzenetét. A székely kapu szerepéről és árucikké való válásáról is szólt, illetve a nemzet kenyere mint az együvé tartozás tudatának egyik formájáról is mesélt.
„A szabályok, hagyományok, törvények be nem tartása káoszhoz vezet” – mondta, és példának hozta fel azokat, akik ellenszegültek, nem tartották be törvényeket. Őket megrovással, megvetéssel is szankcionálták. Egy ilyen eset akár generációkra is kihatott, a leszármazottaknak is viselniük kellett a stigmát. „A Rituális szimbólumok az emberi sorsfordító szokások monográfiája, a paraszti társadalom szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár »alkotmánynak« is nevezhető kultúrájának foglalatai” – olvasható a kötetről.
Albert Ildikó pszichológus Örökzöld tabuk című legújabb kötete a jelennel foglalkozik, szerinte: „tiltások egész sora szabályozza életvitelünket”. Mint írja, „kerüljük, átnevezzük, igyekszünk nem észrevenni vagy nemlétezővé tenni az elmegyógyászati, a lelki, a faji és a nemzetiségi kérdéseket, a fogyatékosságot, az alkoholizmust, a kereseti forrásokat, a jövedelmünket és számtalan egyéb jelenséget”. A bemutatón szólt az ideális énképről, majd az önbizalomról és túlzott önbizalomról, amikor nem ismerjük a fékeket, mint mondta, XXI. századi e jelenség, és sokan be is „futottak” a túlzott önbizalommal. A státusszimbólumra térve több példával is érzékeltette a „meg kell mutatnom, én vagyok a főnök” jelenséget. „Miközben közös Európáról, nagy összeölelkezésekről és felemelkedésekről papolunk, egyre kevesebb oldalunkat mutatjuk meg, és egyre kevesebb dolgunkról vagyunk képesek őszintén, nyíltan beszélni.” Nos, a könyv e problémára adható válaszok keresésében nyújt fogódzót.
A szerzők a megjelent köteteik kapcsán kapott több visszajelzést is megosztottak a jelenlévőkkel. A könyvbemutatót követően a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója, Tőzsér József az ajándéknak szánt köteteket adta át a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatójának, Csergő Tibornak.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,
Albert Ildikó Örökzöld tabuk, Ambrus Tünde Székely falutízesek és Balázs Lajos Rituális szimbólumok című legújabb köteteit mutatták be január 29-én, kedden este a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. A Pallas–Akadémia Könyvkiadó huszadik születésnapja és a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat utolsó állomásán Kozma Mária író, szerkesztő beszélgetett a szerzőkkel.
„Meggyőződésem, hogy a helyi közösségek bevonásával vissza kell nyúlnunk a múltba” – fogalmazott Ambrus Tünde, majd arról mesélt, hogy a tízesek jelenlegi válsága késztette tulajdonképpen a könyv megírására. Szólt arról is, hogyan vannak jelen a falutízesekben az igazi közösség hatalmas erejét is adó kút-, forrás- és hídközösségek. Szintén fontosak az esztenatársaságok, a kalákamunka, a rózsafüzér-társulatok, a tízesbirtokok, közbirtokosságok. „Célom, hogy az örökséget átsegítsem a XX. századból a XXI. századba” – mondta Ambrus Tünde néprajzkutató. „A székely falutízesek történelmi múltunkba ágyazódó hagyományával, kialakulásával és fejlődésével, gazdasági jelentőségével, jelenünk értékrendjébe való illeszkedésével foglalkozik e kötet. A szerző a falutízes jellegzetességeinek feltárása mellett megfogalmazza azokat az iránymutató szempontokat is, amelyek lehetővé teszik, hogy ez az ősi modellértékű szerveződés a modern élet, az intézményesített gazdaságtervezés élő és hatékony része lehessen napjainkban is” – olvasható a könyvről a kiadó honlapján.
Dr. Balázs Lajos egyetemi tanár négy évtizedes néprajzi kutatómunkája során megjelent tanulmányaiból válogatott a most megjelent Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című kötethez. „Aki a múltját elfelejti, az ne siránkozzon, hogy őt is elfelejtik” – indította a beszélgetést Balázs Lajos. „Valós részei vagyunk a magyar nemzetnek, és erre tanúként hívhatjuk a rituális szimbólumainkat” – mondta a szerző, majd kiemelte a gyertyaláng rejtett tartalmát, üzenetét. A székely kapu szerepéről és árucikké való válásáról is szólt, illetve a nemzet kenyere mint az együvé tartozás tudatának egyik formájáról is mesélt.
„A szabályok, hagyományok, törvények be nem tartása káoszhoz vezet” – mondta, és példának hozta fel azokat, akik ellenszegültek, nem tartották be törvényeket. Őket megrovással, megvetéssel is szankcionálták. Egy ilyen eset akár generációkra is kihatott, a leszármazottaknak is viselniük kellett a stigmát. „A Rituális szimbólumok az emberi sorsfordító szokások monográfiája, a paraszti társadalom szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár »alkotmánynak« is nevezhető kultúrájának foglalatai” – olvasható a kötetről.
Albert Ildikó pszichológus Örökzöld tabuk című legújabb kötete a jelennel foglalkozik, szerinte: „tiltások egész sora szabályozza életvitelünket”. Mint írja, „kerüljük, átnevezzük, igyekszünk nem észrevenni vagy nemlétezővé tenni az elmegyógyászati, a lelki, a faji és a nemzetiségi kérdéseket, a fogyatékosságot, az alkoholizmust, a kereseti forrásokat, a jövedelmünket és számtalan egyéb jelenséget”. A bemutatón szólt az ideális énképről, majd az önbizalomról és túlzott önbizalomról, amikor nem ismerjük a fékeket, mint mondta, XXI. századi e jelenség, és sokan be is „futottak” a túlzott önbizalommal. A státusszimbólumra térve több példával is érzékeltette a „meg kell mutatnom, én vagyok a főnök” jelenséget. „Miközben közös Európáról, nagy összeölelkezésekről és felemelkedésekről papolunk, egyre kevesebb oldalunkat mutatjuk meg, és egyre kevesebb dolgunkról vagyunk képesek őszintén, nyíltan beszélni.” Nos, a könyv e problémára adható válaszok keresésében nyújt fogódzót.
A szerzők a megjelent köteteik kapcsán kapott több visszajelzést is megosztottak a jelenlévőkkel. A könyvbemutatót követően a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója, Tőzsér József az ajándéknak szánt köteteket adta át a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatójának, Csergő Tibornak.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,
2013. január 30.
Kötelező marad az előkészítő
Megtartják a kötelező oktatási rendszerben az előkészítő osztályt, amely hat évtől szükséges. Ezt azonban meg lehet szervezni az iskolában is, vagy az óvodában – a vonatkozó döntést a rendelkezésre álló termek függvényében kell meghozni, a szülőkkel való konzultáció után. Ezt jelentette be Remus Pricopie szakminiszter.
Jelezte: tárgyalt a szakszervezetekkel és a szülők képviseletével is, ezt követően írtak alá szerződést a jelzett témáról. Hozzátette: függetlenül attól, hogy hol tartják az előkészítőt(iskolában vagy óvodában), az ugyanolyan tanrend szerint megy, az elemi iskolai oktatásraképzett tanítókkal. Március 31-ig meghatározzák a beiratkozások metodológiáját. Jelenleg első osztályban 203 ezer diák van, előkészítő osztályban 129 ezer, óvodai nagycsoportban 210 ezer.
erdon.ma,
Megtartják a kötelező oktatási rendszerben az előkészítő osztályt, amely hat évtől szükséges. Ezt azonban meg lehet szervezni az iskolában is, vagy az óvodában – a vonatkozó döntést a rendelkezésre álló termek függvényében kell meghozni, a szülőkkel való konzultáció után. Ezt jelentette be Remus Pricopie szakminiszter.
Jelezte: tárgyalt a szakszervezetekkel és a szülők képviseletével is, ezt követően írtak alá szerződést a jelzett témáról. Hozzátette: függetlenül attól, hogy hol tartják az előkészítőt(iskolában vagy óvodában), az ugyanolyan tanrend szerint megy, az elemi iskolai oktatásraképzett tanítókkal. Március 31-ig meghatározzák a beiratkozások metodológiáját. Jelenleg első osztályban 203 ezer diák van, előkészítő osztályban 129 ezer, óvodai nagycsoportban 210 ezer.
erdon.ma,
2013. január 31.
Nem történt jogsértés a székely és a magyar zászlók kifüggesztésével
Nem történt jogsértés a székely és a magyar zászlók kifüggesztésével – hangsúlyozza közleményében a Baróti Néppárt.
Az Erdélyi Magyar Néppárt baróti szervezetének és az EMNT-irodának is helyet biztosító épület homlokzatára a Néppárt helyi képviselői január 25-én tűzték ki a székely, illetve a magyar zászlót. A rendőrség figyelmeztetett, hogy, szavaikkal élve: idegen ország zászlója mellé a román nemzeti lobogót is ki kell tűzni. A Néppárt baróti szervezete hangsúlyozza: az 1994/-es évi 75-ös törvény 7. cikkelye szerint más zászlókat valóban csak a román nemzeti lobogóval együtt lehet kifüggeszteni, de csak akkor, ha más államok hivatalos zászlójáról van szó. Az előírás tehát nem vonatkozik a székely zászlóra, sem a címeres magyar lobogóra, amely 1919 és 1946 között volt Magyarország hivatalos jelképe. Mivel jogsértés nem történt, a két zászló a továbbiakban is az épület homlokzatán marad. Ha a rendőrség esetleg büntetést helyez kilátásba az ügy kapcsán, a Néppárt baróti szervezete jogi szakemberekkel konzultál, és kész bíróságra vinni az ügyet – áll a közleményben.
Erdély.ma,
Nem történt jogsértés a székely és a magyar zászlók kifüggesztésével – hangsúlyozza közleményében a Baróti Néppárt.
Az Erdélyi Magyar Néppárt baróti szervezetének és az EMNT-irodának is helyet biztosító épület homlokzatára a Néppárt helyi képviselői január 25-én tűzték ki a székely, illetve a magyar zászlót. A rendőrség figyelmeztetett, hogy, szavaikkal élve: idegen ország zászlója mellé a román nemzeti lobogót is ki kell tűzni. A Néppárt baróti szervezete hangsúlyozza: az 1994/-es évi 75-ös törvény 7. cikkelye szerint más zászlókat valóban csak a román nemzeti lobogóval együtt lehet kifüggeszteni, de csak akkor, ha más államok hivatalos zászlójáról van szó. Az előírás tehát nem vonatkozik a székely zászlóra, sem a címeres magyar lobogóra, amely 1919 és 1946 között volt Magyarország hivatalos jelképe. Mivel jogsértés nem történt, a két zászló a továbbiakban is az épület homlokzatán marad. Ha a rendőrség esetleg büntetést helyez kilátásba az ügy kapcsán, a Néppárt baróti szervezete jogi szakemberekkel konzultál, és kész bíróságra vinni az ügyet – áll a közleményben.
Erdély.ma,
2013. január 31.
Előkészítő osztály: megy is, marad is
Felemás döntést hozott tegnap a kormány az előkészítő osztályokról: a Ponta-kabinet határozata értelmében a nulladik osztály továbbra is a kötelező iskolai oktatás része marad, azonban helyi szinten a szülők döntik el, hogy az iskolában vagy az óvodában szeretnék taníttatni hatéves csemetéiket. Remus Pricopie oktatási miniszter szerint az előkészítő osztályoknak otthont adó helyszín kiválasztásakor az lesz a fő szempont, hogy az iskolában vagy az óvodában van-e több szabad hely. A Mediafax hírügynökség szerint a tárcavezető tegnap úgy nyilatkozott, hogy az előkészítő osztályok további sorsáról a szakszervezetekkel és a szülői bizottságokkal is egyeztettek, így született meg a mostani döntés, mely a miniszter szerint a helyszínt illetően sokkal rugalmasabb, mint a jelenlegi rendszer.
„Az iskolaigazgató bemutatja a szülőknek az ajánlatot, annak függvényében, hogy az iskolában vagy az óvodában van-e több szabad hely” – vázolta az új rendszer működési elvét Pricopie. Mint kifejtette, attól függetlenül, hogy az előkészítősök az óvodában vagy az iskolában tanulnak, az oktatás ugyanazon tanterv szerint zajlik, és szakképzett tanítónők foglalkoznak velük. Kifejtette, azon településeken, ahol sem az iskolában, sem az óvodában nincs szabad hely az előkészítősök számára, az iskola vezetőségének a helyi önkormányzat segítségét kell kérnie az alkalmas helyszín biztosítására. Remus Pricopie arra is kitért, hogy amennyiben a szülő nem akarja előkészítő osztályba íratni hatodik életévét betöltött gyerekét, bizonyítania kell, hogy az még nem alkalmas erre az oktatási formára.
Az oktatási miniszter szerint az előkészítő osztályra vonatkozóan továbbra is készítenek felméréseket, ugyanakkor szeptember elsejéig 16 millió lej értékben vásárolnak iskolai bútorzatot és további 8 millió lejre szemléltető eszközöket. Március 31-éig ugyanakkor jóváhagyják az előkészítő osztályokra vonatkozó alkalmazási módszertant is, amely a miniszter szerint a jelenleginél rugalmasabb lesz, hiszen lehetővé teszi, hogy a szülők a lakóhelyükhöz legközelebb eső, úgynevezett körzeti iskolát vagy óvodát válasszák, azonban amennyiben bizonyos okokból más tanintézetbe szeretnék íratni csemetéjüket, a helyek függvényében erre is lesz lehetőség.
Áprilisban lenne a beíratás
Az előkészítő osztályba való beiratkozás az oktatási minisztérium és a szakszervezetek, illetve szülői bizottságok által aláírt megegyezés szerint áprilisban zajlana. Az előkészítősök beíratása is több kritérium alapján folyik majd, azon gyerekeket, akik 2013. augusztus 31-éig még nem töltötték be hatodik életévüket, be lehet íratni nulladik osztályba, azonban nem kötelező, és csak abban az esetben nyernek felvételt, ha egy vizsgálóbizottság alkalmasnak tartja őket erre. A hat és hét év közötti gyerekeket ellenben kötelező beíratni az előkészítőbe, míg a hét évnél idősebb gyerekeket első osztályba kell járatniuk a szülőknek. Az említett dokumentum arra is kitér, hogy a következő tanévben azon gyerekek is felvételt nyerhetnek első osztályba, akik idén nem végzik el az előkészítő osztályt, holott az életkoruk alapján tavaly be kellett volna őket íratni.
Az oktatási minisztérium adatai alapján jelenleg 203 371 gyerek jár első osztályba, 129 756 pedig előkészítő osztályban tanul, velük több mint 8000 pedagógus foglalkozik. Az óvodákban 210 867 nagycsoportos gyereket tartanak nyilván.
Keresztély: nem kellene változtatni
A körülmények függvényében kell dönteni az előkészítő osztályokról, és semmiképpen sem lenne szabad visszaköltöztetni azokat az óvodába – véli Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő. „Rá kell bízni az önkormányzatokra, hogy helyi szinten döntsenek arról, hol működik tovább az előkészítő osztály. Azokon a településeken, ahol nem sikerült megoldani, hogy megfelelő termeket biztosítsanak ezeknek az iskolában, visszaköltöztethetik az óvodába, de ahol az iskola berendezte a megfelelő helyiségeket, nincs értelme újra változtatni” – magyarázta álláspontját a szakember.
Kifejtette, sem a szülőkre, sem az iskolákra nincs jó hatással az előkészítő osztályok körül kialakult bizonytalanság. Mint emlékeztetett, tavaly emberfeletti munkával sikerült meggyőzni a szülőket, hogy a gyerek előnyére válik, ha az előkészítő osztály az iskolában működik, ugyanakkor az iskolák többsége berendezte a termeket a legkisebbeknek. „Ezt az anyagi és szellemi erőfeszítést nem szabad sutba dobni, ha elindultunk egy úton, azon kell tovább haladni” – hangsúlyozta a főtanfelügyelő. Hozzátette, Kovászna megyében nagyon jók a visszajelzések, az iskolák többsége tágas, barátságos termeket rendezett be a hatéveseknek, ahol a gyerekek jól érzik magukat, és a szülők is elégedettek.
Mint ismeretes, a Ponta-kabinetben immár egy hónap óta zajlik a vita az előkészítő osztályokról. Míg Remus Pricopie oktatási miniszter január elején azt nyilatkozta, hogy az előkészítő osztályok kérdését rugalmasan kell kezelni, a döntő szó pedig a parlamenté, Victor Ponta kormányfő pár napra rá bejelentette, hogy véleménye szerint az előkészítőseknek az óvodában a helyük, ahova már a következő tanévtől visszakerülhetnek. Hangsúlyozta, hogy hasznosnak és jónak tartja az előkészítő osztályt, azonban ezt nem az iskolában képzeli el. A Szociálliberális Szövetség (USL) kormányra kerülését követően a kormányfő bejelentette, hogy az előkészítő osztályok tantermeinek bebútorozására a Boc-kabinet 26 millió lejt, a taneszközök beszerzésére pedig további 23 millió lejt költött.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár),
Felemás döntést hozott tegnap a kormány az előkészítő osztályokról: a Ponta-kabinet határozata értelmében a nulladik osztály továbbra is a kötelező iskolai oktatás része marad, azonban helyi szinten a szülők döntik el, hogy az iskolában vagy az óvodában szeretnék taníttatni hatéves csemetéiket. Remus Pricopie oktatási miniszter szerint az előkészítő osztályoknak otthont adó helyszín kiválasztásakor az lesz a fő szempont, hogy az iskolában vagy az óvodában van-e több szabad hely. A Mediafax hírügynökség szerint a tárcavezető tegnap úgy nyilatkozott, hogy az előkészítő osztályok további sorsáról a szakszervezetekkel és a szülői bizottságokkal is egyeztettek, így született meg a mostani döntés, mely a miniszter szerint a helyszínt illetően sokkal rugalmasabb, mint a jelenlegi rendszer.
„Az iskolaigazgató bemutatja a szülőknek az ajánlatot, annak függvényében, hogy az iskolában vagy az óvodában van-e több szabad hely” – vázolta az új rendszer működési elvét Pricopie. Mint kifejtette, attól függetlenül, hogy az előkészítősök az óvodában vagy az iskolában tanulnak, az oktatás ugyanazon tanterv szerint zajlik, és szakképzett tanítónők foglalkoznak velük. Kifejtette, azon településeken, ahol sem az iskolában, sem az óvodában nincs szabad hely az előkészítősök számára, az iskola vezetőségének a helyi önkormányzat segítségét kell kérnie az alkalmas helyszín biztosítására. Remus Pricopie arra is kitért, hogy amennyiben a szülő nem akarja előkészítő osztályba íratni hatodik életévét betöltött gyerekét, bizonyítania kell, hogy az még nem alkalmas erre az oktatási formára.
Az oktatási miniszter szerint az előkészítő osztályra vonatkozóan továbbra is készítenek felméréseket, ugyanakkor szeptember elsejéig 16 millió lej értékben vásárolnak iskolai bútorzatot és további 8 millió lejre szemléltető eszközöket. Március 31-éig ugyanakkor jóváhagyják az előkészítő osztályokra vonatkozó alkalmazási módszertant is, amely a miniszter szerint a jelenleginél rugalmasabb lesz, hiszen lehetővé teszi, hogy a szülők a lakóhelyükhöz legközelebb eső, úgynevezett körzeti iskolát vagy óvodát válasszák, azonban amennyiben bizonyos okokból más tanintézetbe szeretnék íratni csemetéjüket, a helyek függvényében erre is lesz lehetőség.
Áprilisban lenne a beíratás
Az előkészítő osztályba való beiratkozás az oktatási minisztérium és a szakszervezetek, illetve szülői bizottságok által aláírt megegyezés szerint áprilisban zajlana. Az előkészítősök beíratása is több kritérium alapján folyik majd, azon gyerekeket, akik 2013. augusztus 31-éig még nem töltötték be hatodik életévüket, be lehet íratni nulladik osztályba, azonban nem kötelező, és csak abban az esetben nyernek felvételt, ha egy vizsgálóbizottság alkalmasnak tartja őket erre. A hat és hét év közötti gyerekeket ellenben kötelező beíratni az előkészítőbe, míg a hét évnél idősebb gyerekeket első osztályba kell járatniuk a szülőknek. Az említett dokumentum arra is kitér, hogy a következő tanévben azon gyerekek is felvételt nyerhetnek első osztályba, akik idén nem végzik el az előkészítő osztályt, holott az életkoruk alapján tavaly be kellett volna őket íratni.
Az oktatási minisztérium adatai alapján jelenleg 203 371 gyerek jár első osztályba, 129 756 pedig előkészítő osztályban tanul, velük több mint 8000 pedagógus foglalkozik. Az óvodákban 210 867 nagycsoportos gyereket tartanak nyilván.
Keresztély: nem kellene változtatni
A körülmények függvényében kell dönteni az előkészítő osztályokról, és semmiképpen sem lenne szabad visszaköltöztetni azokat az óvodába – véli Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő. „Rá kell bízni az önkormányzatokra, hogy helyi szinten döntsenek arról, hol működik tovább az előkészítő osztály. Azokon a településeken, ahol nem sikerült megoldani, hogy megfelelő termeket biztosítsanak ezeknek az iskolában, visszaköltöztethetik az óvodába, de ahol az iskola berendezte a megfelelő helyiségeket, nincs értelme újra változtatni” – magyarázta álláspontját a szakember.
Kifejtette, sem a szülőkre, sem az iskolákra nincs jó hatással az előkészítő osztályok körül kialakult bizonytalanság. Mint emlékeztetett, tavaly emberfeletti munkával sikerült meggyőzni a szülőket, hogy a gyerek előnyére válik, ha az előkészítő osztály az iskolában működik, ugyanakkor az iskolák többsége berendezte a termeket a legkisebbeknek. „Ezt az anyagi és szellemi erőfeszítést nem szabad sutba dobni, ha elindultunk egy úton, azon kell tovább haladni” – hangsúlyozta a főtanfelügyelő. Hozzátette, Kovászna megyében nagyon jók a visszajelzések, az iskolák többsége tágas, barátságos termeket rendezett be a hatéveseknek, ahol a gyerekek jól érzik magukat, és a szülők is elégedettek.
Mint ismeretes, a Ponta-kabinetben immár egy hónap óta zajlik a vita az előkészítő osztályokról. Míg Remus Pricopie oktatási miniszter január elején azt nyilatkozta, hogy az előkészítő osztályok kérdését rugalmasan kell kezelni, a döntő szó pedig a parlamenté, Victor Ponta kormányfő pár napra rá bejelentette, hogy véleménye szerint az előkészítőseknek az óvodában a helyük, ahova már a következő tanévtől visszakerülhetnek. Hangsúlyozta, hogy hasznosnak és jónak tartja az előkészítő osztályt, azonban ezt nem az iskolában képzeli el. A Szociálliberális Szövetség (USL) kormányra kerülését követően a kormányfő bejelentette, hogy az előkészítő osztályok tantermeinek bebútorozására a Boc-kabinet 26 millió lejt, a taneszközök beszerzésére pedig további 23 millió lejt költött.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 31.
Nemet mondanak az új „dézsmára”
A mezőgazdasági minisztérium hadat üzent a vidéknek – jelentette ki Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő, az alsóház mezőgazdasági bizottságának alelnöke a termelőket érintő átalányadó bevezetését kommentálva. Szerinte az intézkedés nemhogy támogatná, hanem elriasztja az embereket az állattenyésztéstől és növénytermesztéstől. A Hargita megyei gazdák tegnap bejelentették: tüntetnek, ha a kormány nem törli el az új adót.
A mezőgazdasági minisztérium hadat üzent a vidéknek – jelentette ki Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő, az alsóház mezőgazdasági bizottságának alelnöke a termelőket érintő átalányadó bevezetését kommentálva. Szerinte az intézkedés nemhogy támogatná, hanem elriasztja az embereket az állattenyésztéstől és növénytermesztéstől.
Kelemen: átgondolatlan döntés
Annak ellenére, hogy Victor Ponta miniszterelnök hetekkel ezelőtt azt mondta, csökkentik az adókat a mezőgazdaságban, most épp az ellenkezőjét eredményezi a rendelet: a termelési folyamat során többször is megadóztatnák a gazdákat – mutatott rá Kelemen Atilla. „Jelenleg senki nem tudja, miért és mennyit kell adóznia. Előfordulhat például, hogy valakinek van 2000 bikája és 5000 hektár legelője, és nem kell adót fizetnie, mert a csirkékre, tehenekre és bivalyokra kivetették, de a bikákra nem” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnöke. Hozzátette, az ellenérv az volt, hogy a farmerek kapnak támogatást az Európai Uniótól – csakhogy azt az összeget fejlesztésre kapják, segítségként, nem azért, hogy az adót kifizethessék. Kelemen Atilla szerint Maros megyében 28 414 gazda várja a tavaly augusztusban megígért támogatást, de nem kaptak egyetlen lejt sem. „Ha késel az adó befizetésével, akkor kamatot fizetsz. Az állam ez alól miért kivétel? Ha késnek a kifizetésekkel, akkor adjanak több pénzt” – fogalmazott a képviselő, majd ironikusan hozzátette: Bukarestben már nem azt mondják, hogy dögöljön meg a szomszéd kecskéje is, hanem hogy haljon meg a szomszéd, hogy elvegyék a kecskéjét.
Tüntetésre készülnek a gazdák
Tegnap egyébként a Hargita megyei gazdák a csíkszeredai megyeházán gyűltek össze, hogy megvitassák, milyen eszközökkel léphetnek fel a tevékenységüket sújtó sürgősségi kormányrendelettel bevezetett átalányadók ellen. Az elképzelések szerint a termelők beadványban fogják kérni az átalányadók visszavonását. Amenynyiben kérelmük elutasításra talál, az utcai tiltakozásoktól, útlezárásoktól sem riadnak vissza.
„Az adótörvénykönyv módosítása lehetetlenné teszi a gazdálkodást” – fogalmazott Márton István, a Hargita Megye Tanácsa által támogatott vidékfejlesztési egyesület igazgatója. Kifejtette, a gazdák által megfogalmazott javaslatokat petíció formájában eljuttatják az illetékeseknek, és amennyiben egy megadott határidőn belül nem történik előrelépés, tüntetni fognak Hargita megyében, és ha szükséges, Bukarestben is. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) részéről Sebestyén Csaba elnök, MPP-s megyei tanácsos szólalt fel. Véleménye szerint a törvény gazdákat sújtó része „merénylet” a mezőgazdasági ágazat ellen.
„Nem kell maszatolni, a kormánytól követelni kell, hogy vonja vissza a dézsmát, az adótörvénykönyv 7. pontját. Nem tűrhető, hogy többszörös adózással sújtsák a termelőt, ráadásul a törvény szakmailag teljesen megalapozatlan” – nyomatékosította Sebestyén.
Amint arról beszámoltunk, a bukaresti kabinet sürgősségi kormányrendelettel módosította az adótörvénykönyvet, amelyben csökkentette az adómentesen, saját gazdálkodás céljára használható mezőgazdasági területet és állatállományt. Az intézkedés mintegy 600 ezer gazdát érint. Gáspár Botond, Gyergyai Csaba, Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
A mezőgazdasági minisztérium hadat üzent a vidéknek – jelentette ki Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő, az alsóház mezőgazdasági bizottságának alelnöke a termelőket érintő átalányadó bevezetését kommentálva. Szerinte az intézkedés nemhogy támogatná, hanem elriasztja az embereket az állattenyésztéstől és növénytermesztéstől. A Hargita megyei gazdák tegnap bejelentették: tüntetnek, ha a kormány nem törli el az új adót.
A mezőgazdasági minisztérium hadat üzent a vidéknek – jelentette ki Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő, az alsóház mezőgazdasági bizottságának alelnöke a termelőket érintő átalányadó bevezetését kommentálva. Szerinte az intézkedés nemhogy támogatná, hanem elriasztja az embereket az állattenyésztéstől és növénytermesztéstől.
Kelemen: átgondolatlan döntés
Annak ellenére, hogy Victor Ponta miniszterelnök hetekkel ezelőtt azt mondta, csökkentik az adókat a mezőgazdaságban, most épp az ellenkezőjét eredményezi a rendelet: a termelési folyamat során többször is megadóztatnák a gazdákat – mutatott rá Kelemen Atilla. „Jelenleg senki nem tudja, miért és mennyit kell adóznia. Előfordulhat például, hogy valakinek van 2000 bikája és 5000 hektár legelője, és nem kell adót fizetnie, mert a csirkékre, tehenekre és bivalyokra kivetették, de a bikákra nem” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnöke. Hozzátette, az ellenérv az volt, hogy a farmerek kapnak támogatást az Európai Uniótól – csakhogy azt az összeget fejlesztésre kapják, segítségként, nem azért, hogy az adót kifizethessék. Kelemen Atilla szerint Maros megyében 28 414 gazda várja a tavaly augusztusban megígért támogatást, de nem kaptak egyetlen lejt sem. „Ha késel az adó befizetésével, akkor kamatot fizetsz. Az állam ez alól miért kivétel? Ha késnek a kifizetésekkel, akkor adjanak több pénzt” – fogalmazott a képviselő, majd ironikusan hozzátette: Bukarestben már nem azt mondják, hogy dögöljön meg a szomszéd kecskéje is, hanem hogy haljon meg a szomszéd, hogy elvegyék a kecskéjét.
Tüntetésre készülnek a gazdák
Tegnap egyébként a Hargita megyei gazdák a csíkszeredai megyeházán gyűltek össze, hogy megvitassák, milyen eszközökkel léphetnek fel a tevékenységüket sújtó sürgősségi kormányrendelettel bevezetett átalányadók ellen. Az elképzelések szerint a termelők beadványban fogják kérni az átalányadók visszavonását. Amenynyiben kérelmük elutasításra talál, az utcai tiltakozásoktól, útlezárásoktól sem riadnak vissza.
„Az adótörvénykönyv módosítása lehetetlenné teszi a gazdálkodást” – fogalmazott Márton István, a Hargita Megye Tanácsa által támogatott vidékfejlesztési egyesület igazgatója. Kifejtette, a gazdák által megfogalmazott javaslatokat petíció formájában eljuttatják az illetékeseknek, és amennyiben egy megadott határidőn belül nem történik előrelépés, tüntetni fognak Hargita megyében, és ha szükséges, Bukarestben is. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) részéről Sebestyén Csaba elnök, MPP-s megyei tanácsos szólalt fel. Véleménye szerint a törvény gazdákat sújtó része „merénylet” a mezőgazdasági ágazat ellen.
„Nem kell maszatolni, a kormánytól követelni kell, hogy vonja vissza a dézsmát, az adótörvénykönyv 7. pontját. Nem tűrhető, hogy többszörös adózással sújtsák a termelőt, ráadásul a törvény szakmailag teljesen megalapozatlan” – nyomatékosította Sebestyén.
Amint arról beszámoltunk, a bukaresti kabinet sürgősségi kormányrendelettel módosította az adótörvénykönyvet, amelyben csökkentette az adómentesen, saját gazdálkodás céljára használható mezőgazdasági területet és állatállományt. Az intézkedés mintegy 600 ezer gazdát érint. Gáspár Botond, Gyergyai Csaba, Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 31.
Kósa András László: fontos megértenünk a román kultúrát, és megértetnünk a magyart
Közelebb vinné a magyar kultúrát – beleértve a borkultúrát és a gasztronómiát is – a román közönséghez Kósa András László, a bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetője.
- A bukaresti Magyar Kulturális Intézet tevékenységét követve mindig úgy tűnt, az intézet túlságosan igazgató- és kormányfüggő volt, ez a tény pedig olykor felpezsdítette, máskor meg lelassította az életet. Mire számíthatunk az elkövetkező négy évben az ön mandátuma alatt?
– Valóban igazgatófüggő egy ilyen intézmény működése, egy vezető habitusa meghatározó lehet. Ahogy én ismerem a Magyar Kulturális Intézet húszéves történetét, úgy tudom, egyik kormány sem telepedett az intézetre irányvonalakat és kötelező feladatokat szabva. Tagadhatatlan, hogy vannak kötöttségek, hisz a kormánypolitikában is létezik egy külügyi meg egy kultúrdiplomáciai vonal, amit természetszerűen nekünk képviselnünk kell. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy nem Budapest feladata megszabni, hogy mi történik Bukarestben, vagy mi fontos az itteni közönség számára; itt jön be az igazgató szerepe. Ilyen értelemben a ház mindenkori vezetője valóban a saját ízlése szerint alakítja a tevékenységet. Amikor egy évvel ezelőtt megpályáztam a tisztséget, azt mondtam, hogy a legfontosabb megértenünk a román kultúrát, és megértetnünk a magyart.
– E kettős cél mentén tervez?
– Három célt emeltem ki, amiből az egyiket, az Erdélyi Művészeti Központ létrehozását meg is valósítottuk. Ez nem a románok irányába való nyitásról szól, hanem az erdélyi képzőművészeti alkotások összegyűjtéséről és bemutatásáról. Amikor a pályázatomat írtam, tudtam, hogy már történtek lépések ez irányba, így az érdem is főként az elődömé. A jelenleg Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban helyet kapó képanyagot majd Bukarestben is be szeretnénk mutatni. A másik kettő már a román fővároshoz kapcsolódik. Elsősorban a magyar bor- és gasztronómiai kultúra népszerűsítéséről lenne szó, amihez a Gina Patrichi utcában működő intézményünk remek helyszínt kínál. Amint az anyagi és jogi keretek lehetővé teszik, szeretnénk megnyitni egy bisztrót. Egyébként mandátumom első négy hónapja alatt azt tapasztaltam, hogy az itteni románság kimondottan érdeklődik a magyar ételek és italok iránt.
Amikor egy bisztró megnyitását fontolgatom, nem paprikások, gulyások és kolbászok kínálgatására gondolok, hanem a magyar konyha új, korszerű arculatának bemutatására. Elvégre szakácsaink sorozatban nyerik a nemzetközi díjakat, éttermeink egyre elismertebbé válnak, a magyar borok pedig visszaszerezték méltó hírnevüket. Decemberben szerveztünk egy borkóstolót, amit óriási érdeklődés övezett. Sokakat vissza kellett utasítanunk, mert az összes ülőhely megtelt. Pedig a megszokottól eltérően erre a rendezvényünkre nem volt ingyenes a belépés.
– Magyar falatokat enni, magyar borokat inni mindig is szerettek a románok, de úgy érzi, az igazi magyar kultúrára is ki lennének éhezve?
– Hogy ki lennének éhezve, nem tudom, de hogy van egyfajta igény, az biztos. Nos itt jön be a harmadik terület, a magyar kultúra megismertetése. Épületünk kupolarésze fölött egy színháztermet szeretnénk kialakítani. A látványtervek elkészültek, már csak az anyagi korlátoknak kell elhárulniuk. Óriási szükség lenne erre a teremre, hisz szeptember elseje óta több mint száz rendezvényünk volt.
– Nem tart attól, hogy akár hátrányuk is származhat a feszített tempóból?
– Az elején én is attól tartottam, hogy kiürül a tartalom. Annál is inkább, mivel egy kis stábbal és eléggé szűkös költségvetéssel dolgozunk. Ehhez képest éppen az ellenkezőjét tapasztaltam: szinte mindig megtelik a terem. Bukarestben rendkívül nagy a pezsgés, s bár nagyon gazdag a más külföldi kulturális intézmények kínálata, sosem panaszkodhatunk közönséghiányra.
– Kik alkotják a törzsközönséget, és miként jut el hozzájuk az információ?
– Azt látom, hogy közönségünk három, jól elkülöníthető csoportból tevődik össze. Vannak azok a többnyire idősebb román vagy magyar értelmiségiek, akikben él valamiféle nosztalgia mindaz iránt, ami Budapesthez és a magyar kultúrához kapcsolódik. Ők a negyedévenként megjelenő műsorfüzeteinkből szerzik az információt. Látogatóink másik részét a Facebookon kommunikáló fiatalok teszik ki. Közöttük nagyon sok az olyan, aki egyik rendezvényről a másikra jár, aztán baráti körben megvitatják a látottakat. Plakátolni is szoktunk a magyar egyházaknál, az egyetemeken.
A harmadik kategória képviselői a sajtóból szereznek tudomást a különböző eseményekről. Nem az én érdemem, hiszen én már így örököltem, de nagyon jó a sajtókapcsolata a Magyar Kulturális Intézetnek. Szinte nincs olyan ingyenes programfolyóirat, amely ne közölné a heti programunkat. A múlt év végén még a Viaţa medicală című orvosi szaklap is írt rólunk a kultúra és az egészséges életmód összefonódásai kapcsán. A húszéves születésnapunk alkalmával egy Pipera negyedbeli üzletházban szerveztünk a nagybányai festők munkáiból kiállítást, a Bursa című gazdasági napilap írt majdnem féloldalas cikket rólunk.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Közelebb vinné a magyar kultúrát – beleértve a borkultúrát és a gasztronómiát is – a román közönséghez Kósa András László, a bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetője.
- A bukaresti Magyar Kulturális Intézet tevékenységét követve mindig úgy tűnt, az intézet túlságosan igazgató- és kormányfüggő volt, ez a tény pedig olykor felpezsdítette, máskor meg lelassította az életet. Mire számíthatunk az elkövetkező négy évben az ön mandátuma alatt?
– Valóban igazgatófüggő egy ilyen intézmény működése, egy vezető habitusa meghatározó lehet. Ahogy én ismerem a Magyar Kulturális Intézet húszéves történetét, úgy tudom, egyik kormány sem telepedett az intézetre irányvonalakat és kötelező feladatokat szabva. Tagadhatatlan, hogy vannak kötöttségek, hisz a kormánypolitikában is létezik egy külügyi meg egy kultúrdiplomáciai vonal, amit természetszerűen nekünk képviselnünk kell. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy nem Budapest feladata megszabni, hogy mi történik Bukarestben, vagy mi fontos az itteni közönség számára; itt jön be az igazgató szerepe. Ilyen értelemben a ház mindenkori vezetője valóban a saját ízlése szerint alakítja a tevékenységet. Amikor egy évvel ezelőtt megpályáztam a tisztséget, azt mondtam, hogy a legfontosabb megértenünk a román kultúrát, és megértetnünk a magyart.
– E kettős cél mentén tervez?
– Három célt emeltem ki, amiből az egyiket, az Erdélyi Művészeti Központ létrehozását meg is valósítottuk. Ez nem a románok irányába való nyitásról szól, hanem az erdélyi képzőművészeti alkotások összegyűjtéséről és bemutatásáról. Amikor a pályázatomat írtam, tudtam, hogy már történtek lépések ez irányba, így az érdem is főként az elődömé. A jelenleg Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban helyet kapó képanyagot majd Bukarestben is be szeretnénk mutatni. A másik kettő már a román fővároshoz kapcsolódik. Elsősorban a magyar bor- és gasztronómiai kultúra népszerűsítéséről lenne szó, amihez a Gina Patrichi utcában működő intézményünk remek helyszínt kínál. Amint az anyagi és jogi keretek lehetővé teszik, szeretnénk megnyitni egy bisztrót. Egyébként mandátumom első négy hónapja alatt azt tapasztaltam, hogy az itteni románság kimondottan érdeklődik a magyar ételek és italok iránt.
Amikor egy bisztró megnyitását fontolgatom, nem paprikások, gulyások és kolbászok kínálgatására gondolok, hanem a magyar konyha új, korszerű arculatának bemutatására. Elvégre szakácsaink sorozatban nyerik a nemzetközi díjakat, éttermeink egyre elismertebbé válnak, a magyar borok pedig visszaszerezték méltó hírnevüket. Decemberben szerveztünk egy borkóstolót, amit óriási érdeklődés övezett. Sokakat vissza kellett utasítanunk, mert az összes ülőhely megtelt. Pedig a megszokottól eltérően erre a rendezvényünkre nem volt ingyenes a belépés.
– Magyar falatokat enni, magyar borokat inni mindig is szerettek a románok, de úgy érzi, az igazi magyar kultúrára is ki lennének éhezve?
– Hogy ki lennének éhezve, nem tudom, de hogy van egyfajta igény, az biztos. Nos itt jön be a harmadik terület, a magyar kultúra megismertetése. Épületünk kupolarésze fölött egy színháztermet szeretnénk kialakítani. A látványtervek elkészültek, már csak az anyagi korlátoknak kell elhárulniuk. Óriási szükség lenne erre a teremre, hisz szeptember elseje óta több mint száz rendezvényünk volt.
– Nem tart attól, hogy akár hátrányuk is származhat a feszített tempóból?
– Az elején én is attól tartottam, hogy kiürül a tartalom. Annál is inkább, mivel egy kis stábbal és eléggé szűkös költségvetéssel dolgozunk. Ehhez képest éppen az ellenkezőjét tapasztaltam: szinte mindig megtelik a terem. Bukarestben rendkívül nagy a pezsgés, s bár nagyon gazdag a más külföldi kulturális intézmények kínálata, sosem panaszkodhatunk közönséghiányra.
– Kik alkotják a törzsközönséget, és miként jut el hozzájuk az információ?
– Azt látom, hogy közönségünk három, jól elkülöníthető csoportból tevődik össze. Vannak azok a többnyire idősebb román vagy magyar értelmiségiek, akikben él valamiféle nosztalgia mindaz iránt, ami Budapesthez és a magyar kultúrához kapcsolódik. Ők a negyedévenként megjelenő műsorfüzeteinkből szerzik az információt. Látogatóink másik részét a Facebookon kommunikáló fiatalok teszik ki. Közöttük nagyon sok az olyan, aki egyik rendezvényről a másikra jár, aztán baráti körben megvitatják a látottakat. Plakátolni is szoktunk a magyar egyházaknál, az egyetemeken.
A harmadik kategória képviselői a sajtóból szereznek tudomást a különböző eseményekről. Nem az én érdemem, hiszen én már így örököltem, de nagyon jó a sajtókapcsolata a Magyar Kulturális Intézetnek. Szinte nincs olyan ingyenes programfolyóirat, amely ne közölné a heti programunkat. A múlt év végén még a Viaţa medicală című orvosi szaklap is írt rólunk a kultúra és az egészséges életmód összefonódásai kapcsán. A húszéves születésnapunk alkalmával egy Pipera negyedbeli üzletházban szerveztünk a nagybányai festők munkáiból kiállítást, a Bursa című gazdasági napilap írt majdnem féloldalas cikket rólunk.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. január 31.
Nacionalisták arroganciája
Ady Endre 1905-ben a nacionalizmus alkonyáról írt pamfletet: „Lidércnek mondjuk, de több, mint lidérc. Egyik boldogtalansága az emberiségnek.” Írását azzal kezdi, hogy megjósolja „az örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust.”
Ady Endre sok jóslata beteljesedett, ez nem! Históriai gazságokról beszél, de mennyi történt még 1905 után: két háború, lágervilág, kitelepítések. Egy másik író, a német Günter Grass a huszadik századot a kitelepítések évszázadának is nevezi. Uralgott az őrület, a nacionalizmus fantomja kísértett, folytatódott a „népek összeuszítása, a világosság-oltás, szabadságtiprás.” S folytatódik ma is. Nincs megállás.
Mostanság, ahogy elkerülhetetlenül a hazai politika napirendjére kerül az ország területi-közigazgatási átszervezése, az új régiók kialakítása, ismét megjelenik a horizonton, az euró-ázsiai hazugságládák képernyőin a román politika és „közgondolkodás” sokat idézett, elhessegethetetlen mumusa: a területi autonómia. Ha valamiben, ebben aztán egyetértenek a dacos román honfiak, kortól, nemtől, pártállástól, pártdoktrínáktól függetlenül (vannak ilyenek? Mindenesetre beszélnek róla!), hogy a legnagyobb veszély, amely az új évezredben a románságra (így, egészében!) leselkedik, jövőképektől, életeszményektől, sőt, élettapasztalattól is függetlenül, az ország szuverenitását aláásó magyar területi autonómia. Illetve az erre irányuló elképzelések, törekvések, tervek. Láthattuk ezt szerda este az Antena 3 műsorában. Tamás Sándorra – amikor kimondta, hogy igen, fő terv a területi autonómia létrehozása – úgy rontottak rá a tévé állandó munkatársai, szakértői, de prefektusok, sőt, történész és miniszter is, érvelésére nem figyelve, hogy egy pillanatig nem is tudtuk, mégis hányban vagyunk, visszafordult volna az idő szeszélyes kereke? A magát a CNN nevével fémjelzett tévécsaládban elgondoló tévéadó legnépszerűbb és legnézettebb műsorvezetője és vezető munkatársai példát mutattak! No, nem a tárgyilagosságról, melyre az adó, bizonyos műsorai kapcsán joggal rátarti, hanem abból, hogy miként kell frontális támadással ellehetetleníteni a vitapartnert, jelen esetben a háromszéki önkormányzat elnökét. Érvek nincsenek, hiszen a nacionalista, érzelmi alapon megnyilvánuló „vita” nem tűri az érveket, csak a kinyilatkoztatásokat. Persze, az Antena 3 nehéz helyzetbe került, tulajdonosuk, az utolsó mogul, Voiculescu (Felix fedőnéven a Szeku volt ügynöke) lemondott mandátumáról, bírósági eljárás indult ellene, ők pedig, miután elérték céljukat, és hatalomra segítették – az eszközökben nem nagyon válogatva – a szocialista-liberális koalíciót, most bizonyíthatnák azt az alapigazságot, hogy a valamit magára adó média mindég ellenzéki, hisz nem lehet a végtelenségig a tegnapi politika bírálatából megélni. Azt is vizsgálni kellene, mit tesz a kormány. De nem. Még nem. Jöjjön inkább a mindig beváló nacionalista maszlag. A meggyalázott zászlók, megalázott szimbólumok, a retusált tusák, a hősi történelem. Kiállás balszerencsés hazánk másfél millió magyarja autonómiatörekvései miatt végveszélybe kerülő szuverenitása mellett. Arrogánsan és a vitapartnerbe fojtva a szót. Mert ehhez, láthattuk, értenek, miközben ködképek gomolyognak a jövő láthatárán, s nem eltüntetésükben, előidézésükben érdekeltek!
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Ady Endre 1905-ben a nacionalizmus alkonyáról írt pamfletet: „Lidércnek mondjuk, de több, mint lidérc. Egyik boldogtalansága az emberiségnek.” Írását azzal kezdi, hogy megjósolja „az örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust.”
Ady Endre sok jóslata beteljesedett, ez nem! Históriai gazságokról beszél, de mennyi történt még 1905 után: két háború, lágervilág, kitelepítések. Egy másik író, a német Günter Grass a huszadik századot a kitelepítések évszázadának is nevezi. Uralgott az őrület, a nacionalizmus fantomja kísértett, folytatódott a „népek összeuszítása, a világosság-oltás, szabadságtiprás.” S folytatódik ma is. Nincs megállás.
Mostanság, ahogy elkerülhetetlenül a hazai politika napirendjére kerül az ország területi-közigazgatási átszervezése, az új régiók kialakítása, ismét megjelenik a horizonton, az euró-ázsiai hazugságládák képernyőin a román politika és „közgondolkodás” sokat idézett, elhessegethetetlen mumusa: a területi autonómia. Ha valamiben, ebben aztán egyetértenek a dacos román honfiak, kortól, nemtől, pártállástól, pártdoktrínáktól függetlenül (vannak ilyenek? Mindenesetre beszélnek róla!), hogy a legnagyobb veszély, amely az új évezredben a románságra (így, egészében!) leselkedik, jövőképektől, életeszményektől, sőt, élettapasztalattól is függetlenül, az ország szuverenitását aláásó magyar területi autonómia. Illetve az erre irányuló elképzelések, törekvések, tervek. Láthattuk ezt szerda este az Antena 3 műsorában. Tamás Sándorra – amikor kimondta, hogy igen, fő terv a területi autonómia létrehozása – úgy rontottak rá a tévé állandó munkatársai, szakértői, de prefektusok, sőt, történész és miniszter is, érvelésére nem figyelve, hogy egy pillanatig nem is tudtuk, mégis hányban vagyunk, visszafordult volna az idő szeszélyes kereke? A magát a CNN nevével fémjelzett tévécsaládban elgondoló tévéadó legnépszerűbb és legnézettebb műsorvezetője és vezető munkatársai példát mutattak! No, nem a tárgyilagosságról, melyre az adó, bizonyos műsorai kapcsán joggal rátarti, hanem abból, hogy miként kell frontális támadással ellehetetleníteni a vitapartnert, jelen esetben a háromszéki önkormányzat elnökét. Érvek nincsenek, hiszen a nacionalista, érzelmi alapon megnyilvánuló „vita” nem tűri az érveket, csak a kinyilatkoztatásokat. Persze, az Antena 3 nehéz helyzetbe került, tulajdonosuk, az utolsó mogul, Voiculescu (Felix fedőnéven a Szeku volt ügynöke) lemondott mandátumáról, bírósági eljárás indult ellene, ők pedig, miután elérték céljukat, és hatalomra segítették – az eszközökben nem nagyon válogatva – a szocialista-liberális koalíciót, most bizonyíthatnák azt az alapigazságot, hogy a valamit magára adó média mindég ellenzéki, hisz nem lehet a végtelenségig a tegnapi politika bírálatából megélni. Azt is vizsgálni kellene, mit tesz a kormány. De nem. Még nem. Jöjjön inkább a mindig beváló nacionalista maszlag. A meggyalázott zászlók, megalázott szimbólumok, a retusált tusák, a hősi történelem. Kiállás balszerencsés hazánk másfél millió magyarja autonómiatörekvései miatt végveszélybe kerülő szuverenitása mellett. Arrogánsan és a vitapartnerbe fojtva a szót. Mert ehhez, láthattuk, értenek, miközben ködképek gomolyognak a jövő láthatárán, s nem eltüntetésükben, előidézésükben érdekeltek!
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 31.
Miért „székelykedik” a háromszéki RMDSZ?
Az RMDSZ háromszéki szervezete személyes szálakon is a Fideszhez köthető, ilyen értelemben egyre inkább sziget a szövetségen belül – jelentette ki a Népszabadságban csütörtökön megjelent interjúban Magyari Nándor László szociológus.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének adjunktusa szerint ez a magyarázata annak, hogy az RMDSZ Kovászna megyei politikusai elutasítják az MSZP székelyföldi jelenlétét, ellentmondva ezzel a szövetség országos vezetőségének.
A RMDSZ Szabadelvű Kör platformja alelnöki tisztségét is betöltő szociológus megállapítja: a háromszéki szervezet két vezetője, Tamás Sándor megyei és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnök kettős játékot játszik.
„Miután erős pozíciókat építettek ki maguknak, elsősorban az államelnökkel és a Băsescu-párt befolyásos vezetőivel ápolt jó kapcsolatok révén, igyekeznek maguk alá gyűrni a >>gyengekezű<< központi vezetést. Népnemzeti retorikában és szimbolikus politikai attitűdökben jobbra húznak, sőt olykor jobbról próbálják előzni a Fidesz-nyúlvány populista formációit” – magyarázta Magyari Nándor László.
Mindezzel összefüggésben az elemző úgy vélekedik, a zárt székelyföldi közösség mentálisan is egyre zárkózottabb lesz, ami intoleranciát eredményez. „Az elmúlt jó húsz esztendőben >>beültetett<< jobboldaliság olyan gondolkodásbeli paneleket hozott létre és erősített meg, amelyeknek előterében az intolerancia minden formája virágzik. Ebben benne van az úgynevezett kommunistaellenesség, a populista nagyotmondás az autonómiáról, sőt a >>rendkívüliség<< és a kiválasztottság mítosza is. Az örökös sündisznóállás, amibe a székelyföldi helyi elitek hangadói merevedtek (tisztelet a kivételnek), kirekesztő mindenfajta mássággal szemben” – fogalmazott Magyari Nádor László.
Antal Árpád: autonomisták vagyunk
Antal Árpád értetlenkedve fogadta és elutasította a szociológus kijelentéseit. A maszol.ro-nak elismerte, hogy személyes kapcsolatok is fűzik a Fideszhez, ám nem lát semmiféle kettős játékot abban, hogy az MSZP-látogatás kapcsán Tamás Sándorral együtt azt hangoztatták, amit eddig is: a szocialisták nemzetpolitikáját Székelyföldről nehéz pozitívan értékelni.
„Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy fel van dobva a labda az MSZP-nek. Mi azt várjuk a szocialistáktól, hogy bizonyítsák be: tényleg változtatattak a nemzetpolitikájukon. Szólíttassák meg és állítsák mellénk az európai baloldali szövetségeseiket az ügyeinkben” – mondta Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Antal megjegyezte, fenntartásai vannak a jelenlegi magyarországi kormányzat nemzetpolitikájával szemben is. „Nem értékelem pozitívan azt, hogy a legnagyobb magyar gazdasági szereplők Romániában, az OTP és a MOL székhelyei Bukarestben, és nem Székelyföldön vannak” – jelentette ki.
A politikus elutasította azt a feltételezést, hogy a háromszéki RMDSZ „maga alá gyűrné” az országos vezetőséget. „Mi Kelemen Hunor szövetségi elnökkel egy csapatban játszunk, nem akarjuk magunk alá gyűrni, és nem is tudnánk ezt megtenni” – fogalmazott Antal.
A háromszéki RMDSZ vezetői Magyari által jobbosnak nevezett retorikájáról és szimbolikus politikai attitűdjéről a polgármester kijelentette: „Mi autonomisták vagyunk, ezt mindig is vállaltunk. Ebben sem látom a kettősséget, hiszen az autonómia szerepel az RMDSZ programjában, mi ezt a programot akarjuk megvalósítani Háromszéken”.
Hozzátette, az RMDSZ sokszínű szervezet, vannak, akik a magyarországi pártok egyik részével, mások a másik részével szimpatizálnak. „A Bihar megyeiekről szokták mondani, hogy az MSZP-hez közel állnak, Eckstein-Kovács Péter és Magyari Nándor László a valamikori SZDSZ-hez állt közel, és ez teljesen rendben van” – szögezte le.
Antal azzal sem ért egyet, hogy a székelyföldi közösség zártabb, mint régebb volt, vagy egyre zártabb lenne. „Tény, hogy jellemző a székelységre a zártság. Ez normális, hiszen egy nagy román tengerben élünk, ha nem zárunk össze valamilyen formában, nem tudunk megmaradni” – állapította meg.
Másfelől hangsúlyozta, nem tartozik azok közé, akik fenntartják, hogy a székelyeknek nem kell megtanulniuk az ország nyelvét. „Tamás Sándorral ott voltunk a parlamentben, senki nem szégyenkezett, amikor románul beszéltünk. Folyamatosan azt mondjuk mindenkinek, hogy igen, minden székelyföldi gyereknek tisztességesen meg kell tanulnia románul” – fogalmazott a politikus.
Szerinte a háromszéki RMDSZ vezetőinek „székelykedései” (az autonómiatüntetéseken való részvétel, a székelytábla és a székelyzászló kitűzése) nem az intolerancia jelei. „Az, hogy kiállunk a székely szimbólumok mellett, nem jelent intoleranciát. Mi a saját érdekeink mellett állunk ki, a saját régiónk mellett, mert ez a mi szülőföldünk, ezzel mi nem bántunk senkit” – jelentette ki.
Arra a felvetésünkre, hogy Sepsiszentgyörgyön a „székelykedős” hangulatban ismeretlenek megrongáltak egy román zászlót, Antal Árpád leszögezte: a zászlóhasogatás nem biztos, hogy hasogatás volt. „A zászló ki volt feszítve, lehet, magától szakadt el. Ki fog derülni, mert hat kamera van a környéken” – jegyezte meg. Emlékeztetett arra, hogy Tamás Sándorral együtt többször hangoztatták: elítélik a nemzeti szimbólumok minden fajta rongálását, függetlenül attól, hogy melyik nemzet szimbólumaikról van szó.
Cseke Péter Tamás
Maszol.ro,
Az RMDSZ háromszéki szervezete személyes szálakon is a Fideszhez köthető, ilyen értelemben egyre inkább sziget a szövetségen belül – jelentette ki a Népszabadságban csütörtökön megjelent interjúban Magyari Nándor László szociológus.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének adjunktusa szerint ez a magyarázata annak, hogy az RMDSZ Kovászna megyei politikusai elutasítják az MSZP székelyföldi jelenlétét, ellentmondva ezzel a szövetség országos vezetőségének.
A RMDSZ Szabadelvű Kör platformja alelnöki tisztségét is betöltő szociológus megállapítja: a háromszéki szervezet két vezetője, Tamás Sándor megyei és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnök kettős játékot játszik.
„Miután erős pozíciókat építettek ki maguknak, elsősorban az államelnökkel és a Băsescu-párt befolyásos vezetőivel ápolt jó kapcsolatok révén, igyekeznek maguk alá gyűrni a >>gyengekezű<< központi vezetést. Népnemzeti retorikában és szimbolikus politikai attitűdökben jobbra húznak, sőt olykor jobbról próbálják előzni a Fidesz-nyúlvány populista formációit” – magyarázta Magyari Nándor László.
Mindezzel összefüggésben az elemző úgy vélekedik, a zárt székelyföldi közösség mentálisan is egyre zárkózottabb lesz, ami intoleranciát eredményez. „Az elmúlt jó húsz esztendőben >>beültetett<< jobboldaliság olyan gondolkodásbeli paneleket hozott létre és erősített meg, amelyeknek előterében az intolerancia minden formája virágzik. Ebben benne van az úgynevezett kommunistaellenesség, a populista nagyotmondás az autonómiáról, sőt a >>rendkívüliség<< és a kiválasztottság mítosza is. Az örökös sündisznóállás, amibe a székelyföldi helyi elitek hangadói merevedtek (tisztelet a kivételnek), kirekesztő mindenfajta mássággal szemben” – fogalmazott Magyari Nádor László.
Antal Árpád: autonomisták vagyunk
Antal Árpád értetlenkedve fogadta és elutasította a szociológus kijelentéseit. A maszol.ro-nak elismerte, hogy személyes kapcsolatok is fűzik a Fideszhez, ám nem lát semmiféle kettős játékot abban, hogy az MSZP-látogatás kapcsán Tamás Sándorral együtt azt hangoztatták, amit eddig is: a szocialisták nemzetpolitikáját Székelyföldről nehéz pozitívan értékelni.
„Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy fel van dobva a labda az MSZP-nek. Mi azt várjuk a szocialistáktól, hogy bizonyítsák be: tényleg változtatattak a nemzetpolitikájukon. Szólíttassák meg és állítsák mellénk az európai baloldali szövetségeseiket az ügyeinkben” – mondta Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Antal megjegyezte, fenntartásai vannak a jelenlegi magyarországi kormányzat nemzetpolitikájával szemben is. „Nem értékelem pozitívan azt, hogy a legnagyobb magyar gazdasági szereplők Romániában, az OTP és a MOL székhelyei Bukarestben, és nem Székelyföldön vannak” – jelentette ki.
A politikus elutasította azt a feltételezést, hogy a háromszéki RMDSZ „maga alá gyűrné” az országos vezetőséget. „Mi Kelemen Hunor szövetségi elnökkel egy csapatban játszunk, nem akarjuk magunk alá gyűrni, és nem is tudnánk ezt megtenni” – fogalmazott Antal.
A háromszéki RMDSZ vezetői Magyari által jobbosnak nevezett retorikájáról és szimbolikus politikai attitűdjéről a polgármester kijelentette: „Mi autonomisták vagyunk, ezt mindig is vállaltunk. Ebben sem látom a kettősséget, hiszen az autonómia szerepel az RMDSZ programjában, mi ezt a programot akarjuk megvalósítani Háromszéken”.
Hozzátette, az RMDSZ sokszínű szervezet, vannak, akik a magyarországi pártok egyik részével, mások a másik részével szimpatizálnak. „A Bihar megyeiekről szokták mondani, hogy az MSZP-hez közel állnak, Eckstein-Kovács Péter és Magyari Nándor László a valamikori SZDSZ-hez állt közel, és ez teljesen rendben van” – szögezte le.
Antal azzal sem ért egyet, hogy a székelyföldi közösség zártabb, mint régebb volt, vagy egyre zártabb lenne. „Tény, hogy jellemző a székelységre a zártság. Ez normális, hiszen egy nagy román tengerben élünk, ha nem zárunk össze valamilyen formában, nem tudunk megmaradni” – állapította meg.
Másfelől hangsúlyozta, nem tartozik azok közé, akik fenntartják, hogy a székelyeknek nem kell megtanulniuk az ország nyelvét. „Tamás Sándorral ott voltunk a parlamentben, senki nem szégyenkezett, amikor románul beszéltünk. Folyamatosan azt mondjuk mindenkinek, hogy igen, minden székelyföldi gyereknek tisztességesen meg kell tanulnia románul” – fogalmazott a politikus.
Szerinte a háromszéki RMDSZ vezetőinek „székelykedései” (az autonómiatüntetéseken való részvétel, a székelytábla és a székelyzászló kitűzése) nem az intolerancia jelei. „Az, hogy kiállunk a székely szimbólumok mellett, nem jelent intoleranciát. Mi a saját érdekeink mellett állunk ki, a saját régiónk mellett, mert ez a mi szülőföldünk, ezzel mi nem bántunk senkit” – jelentette ki.
Arra a felvetésünkre, hogy Sepsiszentgyörgyön a „székelykedős” hangulatban ismeretlenek megrongáltak egy román zászlót, Antal Árpád leszögezte: a zászlóhasogatás nem biztos, hogy hasogatás volt. „A zászló ki volt feszítve, lehet, magától szakadt el. Ki fog derülni, mert hat kamera van a környéken” – jegyezte meg. Emlékeztetett arra, hogy Tamás Sándorral együtt többször hangoztatták: elítélik a nemzeti szimbólumok minden fajta rongálását, függetlenül attól, hogy melyik nemzet szimbólumaikról van szó.
Cseke Péter Tamás
Maszol.ro,
2013. február 1.
Életbe lépett az új adótörvénykönyv – Több adó is növekedett
Több adóemelés lépett hatályba február elsején Romániában, miután a bukaresti kormány módosította az adótörvénykönyvet. A legtöbb változás a jogi személyeket érinti, de a gazdákra is nagyobb adóteher nehezedik.
Februártól lépett hatályba az a különadó, amelyet a kormány az energiaszállító és -értékesítő vállalatokra vetett ki. Nekik ezentúl forgalmuknak a 0,5 százalékát kell befizetniük az államkasszába az új adó szerint. A kormány megemelte a sör jövedéki adóját is.
Változik a legfeljebb kilenc alkalmazottal és 65 ezer eurónál kisebb üzleti forgalommal rendelkező mikrovállalatok adózása is. Eddig választhattak, hogy 16 százalékos társasági adót fizetnek, vagy forgalmuk 3 százalékát utalják át az államkasszába. Februártól viszont a mikrovállalatoknak kötelező forgalmuk 3 százalékát kell befizetniük adóként.
Az adótörvénykönyv egy másik fontos módosítása a gazdák megadóztatására vonatkozik. A kormány új jövedelemnormákat állapított meg, aminek alapján kiszámolják a termőföldek és az állatok, az állati eredetű termékek eladása és a fakitermelés után meghatározott adót.
A román kormány azzal indokolta a döntést, hogy mintegy 670 ezer gazdának csak mintegy tíz százaléka fizetett adót, miközben mindannyian kaptak különböző állami támogatásokat. Így például adóznia kell annak a gazdának, akinek két hektárnál több megművelhető földterülete, vagy háromnál több szarvasmarhája, vagy hatnál több sertése van.
MTI
Erdély.ma,
Több adóemelés lépett hatályba február elsején Romániában, miután a bukaresti kormány módosította az adótörvénykönyvet. A legtöbb változás a jogi személyeket érinti, de a gazdákra is nagyobb adóteher nehezedik.
Februártól lépett hatályba az a különadó, amelyet a kormány az energiaszállító és -értékesítő vállalatokra vetett ki. Nekik ezentúl forgalmuknak a 0,5 százalékát kell befizetniük az államkasszába az új adó szerint. A kormány megemelte a sör jövedéki adóját is.
Változik a legfeljebb kilenc alkalmazottal és 65 ezer eurónál kisebb üzleti forgalommal rendelkező mikrovállalatok adózása is. Eddig választhattak, hogy 16 százalékos társasági adót fizetnek, vagy forgalmuk 3 százalékát utalják át az államkasszába. Februártól viszont a mikrovállalatoknak kötelező forgalmuk 3 százalékát kell befizetniük adóként.
Az adótörvénykönyv egy másik fontos módosítása a gazdák megadóztatására vonatkozik. A kormány új jövedelemnormákat állapított meg, aminek alapján kiszámolják a termőföldek és az állatok, az állati eredetű termékek eladása és a fakitermelés után meghatározott adót.
A román kormány azzal indokolta a döntést, hogy mintegy 670 ezer gazdának csak mintegy tíz százaléka fizetett adót, miközben mindannyian kaptak különböző állami támogatásokat. Így például adóznia kell annak a gazdának, akinek két hektárnál több megművelhető földterülete, vagy háromnál több szarvasmarhája, vagy hatnál több sertése van.
MTI
Erdély.ma,
2013. február 1.
Túlterheli a rendszer a hazai adófizetőket
A romániai állampolgárok és vállalatok fizetik a legtöbb adó- és illetékfajtát az Európai Unióban, az országban azonban kevés a behajtott adók összege. A lakosoknak és cégeknek összesen 116 különböző adónemmel kell hozzájárulniuk az államkasszához, ez hatszor magasabb az EU-s átlagnál. A hazai hatóságoknak ezzel szemben az adóknak és illetékeknek mindössze 75-80 százalékát sikerül behajtaniuk évente, uniós szinten ez az arány 90 százalék. Ha a különböző társadalmi, egészségbiztosítási állami hozzájárulásokat is figyelembe vesszük, a behajtás mértéke Romániában alig 33 százalékos, míg az EU-ban 42-43 százalék.
Szakemberek és vállalkozók szerint az adórendszert egyszerűvé, átláthatóvá és kiszámíthatóvá kellene tenni, a kormánynak pedig rendszeresen egyeztetnie kellene az üzleti szférával. A kabinet egyik legnagyobb hiányossága ugyanis, hogy nem veszi figyelembe a beruházók, vállalkozók elvárásait. Kurkó János csíkszeredai vállalkozó a Krónika megkeresésére úgy nyilatkozott, adónemek szempontjából Románia valóban „előkelő helyen áll”, azonban nem lehet elvárni, hogy ezek száma egyik napról a másikra csökkenjen.
„Figyelembe kell venni az állam költségvetését, a nyugdíjasok, munkanélküliek, különböző állami támogatásra jogosult személyek számát, ehhez képest pedig nagyon kevés adófizető munkavállaló van” – mutatott rá a vállalkozó. Mint mondta, természetesen jó lenne, ha csökkentenék az adófajták számát, ilyen körülmények között azonban ez nem várható el az illetékesektől. „Vállalkozóként már akkor is meg vagyok elégedve, ha a jelenleg 16 százalékos profitadó nem emelkedik. Ugyanakkor úgy vélem, hogy megfelelő állami gazdálkodással ezt csökkenteni is lehet a jövőben” – nyilatkozta Kurkó János.
Egyszerűsíteni kell az adórendszert
Peter de Ruiter, a PwC pénzügyi tanácsadója a Ziarul Financiar által szervezett gazdasági konferencián elmondta, ha Románia – például Spanyolországhoz hasonlóan – be tudná hajtani az adók és illetékek 90 százalékát, a vállalkozói szféra is sokkal sikeresebb lenne. „Furcsa módon a magas adózási ráta nem riasztja el annyira a vállalkozókat, mint a bonyolult adózási rendszer. Ezért nagyon fontos lenne, hogy a rendszert egyszerűsítsék, sajnos azonban Romániában semmiféle együttműködés, egyeztetés nincs a kormány és a vállalkozói szféra között” – mutatott rá a szakember. Hangsúlyozta: hiteles vezetőkre és kiszámítható jogi keretre volna szükség, a beruházók ugyanis jelenleg nem bíznak eléggé az ország gazdaságában, a nagyvállalatok vezérigazgatóinak például alig 36 százaléka gondolja úgy, hogy 2013-ban pénzügyi növekedés lesz Romániában.
Túl magas a tb-hozzájárulás
A konferencián arról is szó esett, hogy az EU-ban továbbra is Romániában a legmagasabb, 44,45 százalékos a társadalombiztosítási hozzájárulás (tb/CAS) mértéke, ehhez képest például Bulgáriában csak 30,3 százalékos. Hasonló eltérések vannak más adónemek tekintetében is: a profitadó például Romániában 16, Bulgáriában 10 százalék, az általános forgalmi adó (áfa/TVA) 24, illetve 20 százalék, míg a jövedelemadó 16, illetve 10 százalékos. A konferencián részt vevő szakemberek közül többen is úgy vélték: az eltérések miatt a beruházók egyértelműen Bulgáriát részesítik előnyben. A vállalkozókat különösen a magas tb-hozzájárulás zavarja, meglátásuk szerint ugyanis Romániában a munkaerőpiac szereplői jelentősen túlterheltek.
Februártól még többet kell fizetni
Február 1-jétől az adótörvénykönyv módosítására vonatkozó törvények is hatályba lépnek, így a polgároknak és társaságoknak a közeljövőben még több illetéket kell leróniuk. Eddig például a cégek eldönthették, hogy üzleti forgalmuk 3 százalékát vagy éves profitjuk 16 százalékát fizetik be az államkasszába, februártól azonban a vállalatoknak bevételük függvényében kell adózniuk. Így a 65 ezer eurónál kevesebb üzleti forgalmat bonyolító szervezeteknek évi bevételük 3 százalékát kell illetékként befizetniük. Mindez a költségek emelkedésével jár, ez pedig elsősorban az alkalmazottakat érinti majd.
Cristian Nacu, a lengyel Enterprise Investors befektetési vállalkozás szakértője elmondta, az adómódosítás elsősorban a kis cégeket érinti hátrányosan, az sem kizárt, hogy emiatt többen csődbe fognak menni. Februártól ugyanakkor az energiavállalatoknak újabb különleges adót is kell fizetniük: jövedelmük 0,5 százalékát. A szakemberek szerint azonban elképzelhető, hogy a vállalatokra kirótt pluszadóterheket végül a fogyasztóknak, vagyis az adófizetőknek és vállalatoknak kell állniuk. A kormány adómódosítása emellett a gazdákat is sújtja, a kabinet ugyanis csökkentette az adómentesen, saját gazdálkodás céljára használható mezőgazdasági területet és állatállományt. Így adóznia kell annak a gazdának, akinek két hektárnál több megművelhető földterülete, háromnál több szarvasmarhája és hatnál több sertése van.
Az intézkedés mintegy 600 ezer gazdát érint országszerte, az érintettek pedig több megyében is tüntetésekre készülnek. A szigorító intézkedésekkel a kormány tagjai közül sem mindenki ért egyet. Dan Manolescu, a pénzügyminisztérium államtitkára úgy nyilatkozott: nem szerencsés az év folyamán módosítani az adózási rendszert, hiszen így a közszféra és a vállalkozói szektor is hátrányosan érintett.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár),
A romániai állampolgárok és vállalatok fizetik a legtöbb adó- és illetékfajtát az Európai Unióban, az országban azonban kevés a behajtott adók összege. A lakosoknak és cégeknek összesen 116 különböző adónemmel kell hozzájárulniuk az államkasszához, ez hatszor magasabb az EU-s átlagnál. A hazai hatóságoknak ezzel szemben az adóknak és illetékeknek mindössze 75-80 százalékát sikerül behajtaniuk évente, uniós szinten ez az arány 90 százalék. Ha a különböző társadalmi, egészségbiztosítási állami hozzájárulásokat is figyelembe vesszük, a behajtás mértéke Romániában alig 33 százalékos, míg az EU-ban 42-43 százalék.
Szakemberek és vállalkozók szerint az adórendszert egyszerűvé, átláthatóvá és kiszámíthatóvá kellene tenni, a kormánynak pedig rendszeresen egyeztetnie kellene az üzleti szférával. A kabinet egyik legnagyobb hiányossága ugyanis, hogy nem veszi figyelembe a beruházók, vállalkozók elvárásait. Kurkó János csíkszeredai vállalkozó a Krónika megkeresésére úgy nyilatkozott, adónemek szempontjából Románia valóban „előkelő helyen áll”, azonban nem lehet elvárni, hogy ezek száma egyik napról a másikra csökkenjen.
„Figyelembe kell venni az állam költségvetését, a nyugdíjasok, munkanélküliek, különböző állami támogatásra jogosult személyek számát, ehhez képest pedig nagyon kevés adófizető munkavállaló van” – mutatott rá a vállalkozó. Mint mondta, természetesen jó lenne, ha csökkentenék az adófajták számát, ilyen körülmények között azonban ez nem várható el az illetékesektől. „Vállalkozóként már akkor is meg vagyok elégedve, ha a jelenleg 16 százalékos profitadó nem emelkedik. Ugyanakkor úgy vélem, hogy megfelelő állami gazdálkodással ezt csökkenteni is lehet a jövőben” – nyilatkozta Kurkó János.
Egyszerűsíteni kell az adórendszert
Peter de Ruiter, a PwC pénzügyi tanácsadója a Ziarul Financiar által szervezett gazdasági konferencián elmondta, ha Románia – például Spanyolországhoz hasonlóan – be tudná hajtani az adók és illetékek 90 százalékát, a vállalkozói szféra is sokkal sikeresebb lenne. „Furcsa módon a magas adózási ráta nem riasztja el annyira a vállalkozókat, mint a bonyolult adózási rendszer. Ezért nagyon fontos lenne, hogy a rendszert egyszerűsítsék, sajnos azonban Romániában semmiféle együttműködés, egyeztetés nincs a kormány és a vállalkozói szféra között” – mutatott rá a szakember. Hangsúlyozta: hiteles vezetőkre és kiszámítható jogi keretre volna szükség, a beruházók ugyanis jelenleg nem bíznak eléggé az ország gazdaságában, a nagyvállalatok vezérigazgatóinak például alig 36 százaléka gondolja úgy, hogy 2013-ban pénzügyi növekedés lesz Romániában.
Túl magas a tb-hozzájárulás
A konferencián arról is szó esett, hogy az EU-ban továbbra is Romániában a legmagasabb, 44,45 százalékos a társadalombiztosítási hozzájárulás (tb/CAS) mértéke, ehhez képest például Bulgáriában csak 30,3 százalékos. Hasonló eltérések vannak más adónemek tekintetében is: a profitadó például Romániában 16, Bulgáriában 10 százalék, az általános forgalmi adó (áfa/TVA) 24, illetve 20 százalék, míg a jövedelemadó 16, illetve 10 százalékos. A konferencián részt vevő szakemberek közül többen is úgy vélték: az eltérések miatt a beruházók egyértelműen Bulgáriát részesítik előnyben. A vállalkozókat különösen a magas tb-hozzájárulás zavarja, meglátásuk szerint ugyanis Romániában a munkaerőpiac szereplői jelentősen túlterheltek.
Februártól még többet kell fizetni
Február 1-jétől az adótörvénykönyv módosítására vonatkozó törvények is hatályba lépnek, így a polgároknak és társaságoknak a közeljövőben még több illetéket kell leróniuk. Eddig például a cégek eldönthették, hogy üzleti forgalmuk 3 százalékát vagy éves profitjuk 16 százalékát fizetik be az államkasszába, februártól azonban a vállalatoknak bevételük függvényében kell adózniuk. Így a 65 ezer eurónál kevesebb üzleti forgalmat bonyolító szervezeteknek évi bevételük 3 százalékát kell illetékként befizetniük. Mindez a költségek emelkedésével jár, ez pedig elsősorban az alkalmazottakat érinti majd.
Cristian Nacu, a lengyel Enterprise Investors befektetési vállalkozás szakértője elmondta, az adómódosítás elsősorban a kis cégeket érinti hátrányosan, az sem kizárt, hogy emiatt többen csődbe fognak menni. Februártól ugyanakkor az energiavállalatoknak újabb különleges adót is kell fizetniük: jövedelmük 0,5 százalékát. A szakemberek szerint azonban elképzelhető, hogy a vállalatokra kirótt pluszadóterheket végül a fogyasztóknak, vagyis az adófizetőknek és vállalatoknak kell állniuk. A kormány adómódosítása emellett a gazdákat is sújtja, a kabinet ugyanis csökkentette az adómentesen, saját gazdálkodás céljára használható mezőgazdasági területet és állatállományt. Így adóznia kell annak a gazdának, akinek két hektárnál több megművelhető földterülete, háromnál több szarvasmarhája és hatnál több sertése van.
Az intézkedés mintegy 600 ezer gazdát érint országszerte, az érintettek pedig több megyében is tüntetésekre készülnek. A szigorító intézkedésekkel a kormány tagjai közül sem mindenki ért egyet. Dan Manolescu, a pénzügyminisztérium államtitkára úgy nyilatkozott: nem szerencsés az év folyamán módosítani az adózási rendszert, hiszen így a közszféra és a vállalkozói szektor is hátrányosan érintett.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 1.
Elvándorolnak a betegek Romániából
Évről évre növekszik Romániában azoknak a betegeknek a száma, akik külföldi – többek között magyarországi – egészségügyi szolgáltatásokat vesznek igénybe. Az országos egészségbiztosítási pénztár adatai szerint miközben 2008-ban még alig több mint kétszáz román állampolgár külföldi kezelésének költségeit térítette meg a romániai biztosító, ez a szám tavaly meghaladta az 1300-at. Az általuk igénybe vett analízisekért, sebészeti beavatkozásokért, kórházi kezelésért összesen 700 ezer eurót térített meg a biztosítási pénztár. A külföldi szolgáltatásokat választókról szóló hivatalos nyilvántartás azonban csak a jéghegy csúcsa: becslések szerint évente több tízezerre rúg azoknak a román állampolgároknak a száma, akik más országokban igényelnek egészségügyi szolgáltatásokat.
Nagyon sok beteg nem érzi biztonságban magát a romániai kórházakban
Többségük ausztriai, magyarországi, németországi vagy törökországi kórházakban, klinikákon kezeltetik magukat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbben a korszerű kórházi felszerelések, a szakszerű orvosi ellátás miatt választják a külföldi intézményeket, mivel nem bíznak a hazai egészségügyi szolgáltatásokban.
Előnyben a tehetős páciensek?
Jelenleg a román egészségbiztosító csak abban az esetben téríti meg a külföldön végzett kezelés, orvosi beavatkozás költségét – vagy ennek egy részét –, ha ez nem végezhető el az országban, továbbá ha a romániai beavatkozásra túl sokat kell várni a beteg egészségi állapotához, a kór valószínűsíthető lefolyásához képest. Elsősorban a krónikus, valamint a daganatos betegek keresik a gyógyulást külföldön, a román biztosító azonban csupán egy éves késéssel folyósítja a szolgáltatás ellenértékét, a legtöbb esetben ugyanakkor romániai irányár alapján történik a költségtérítés, ami akár tízszer alacsonyabb is lehet annál, mint amennyit a páciens külföldön kifizetett.
Sokak szerint a páciensmigráció még nagyobb méreteket ölt azután, hogy idén ősztől a román biztosítónak is meg kell térítenie a külföldön elvégzett egészségügyi ellátást. Októberben lép ugyanis hatályba az Európai Unió irányelve, amely lehetővé teszi, hogy a betegek a biztosítás helye szerinti országukban kérvényezzék a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését olyan mértékben, mint amennyibe a biztosítás helye szerinti országban került volna. Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap szerint Magyarország lesz a „legkézenfekvőbb” ország a román betegek számára, hiszen az ottani kórházak könnyen megközelíthetők, ráadásul ott kétszer-háromszor olcsóbbak bizonyos egészségügyi szolgáltatások, mint Ausztriában vagy Németországban.
Tar Gyöngyi csíkszeredai orvos egyetért azzal, hogy nőni fog Romániából a betegelvándorlás, szerinte azonban többnyire a tehetősebb réteg megy majd külföldre gyógyulni. A Hargita megyei egészségügyi igazgatóság vezetője a Krónikának elmondta, mivel pontérték alapján fedezik a különböző betegségtípusok kezelésének költségét, nem hiszi, hogy egy nyugat-európai kórházban ellátnának ezer lejért például egy tüdőgyulladásban szenvedő pácienst – egy hazai egészségügyi intézmény ugyanis ekkora állami támogatást kap ennek a kórnak a kezelésére.
„Emiatt a betegtől pótlólagos költségeket is kérnek majd, ezt azonban csak az anyagilag jól szituált páciensek tudják megengedni maguknak, vagy azok, akik súlyos, Romániában kezelhetetlen betegségük miatt mindenüket feláldozzák a külföldi gyógyulás reményében” – állapította meg a szakember. Tar úgy véli, az uniós irányelv nem a betegek esélyegyenlőségéről, hanem inkább gazdasági érdekekről szól, a nyugat-európai országokban is egyre inkább érezteti hatását az orvos-, valamint forráshiány, a „páciensinfúzió” pedig kifejezetten jól jönne ezeknek az egészségügyi intézményeknek.
„Máris hírlik, hogy uniós berkekben ellenintézkedés is készül, miszerint a költségek megtérítéséhez szükség lesz a romániai biztosító előzetes jóváhagyására, amelyben a pénztár garantálja, hogy ki is fizeti a külföldön igénybe vett szolgáltatások ellenértékét. Márpedig ha ettől teszik függővé, akkor annyi, mintha nem lenne, mert ismét csak az úgymond befolyásos betegek részesülnek előnyben” – mutatott rá Tar Gyöngyi. Különben az irányelv nem minden esetben írja elő a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését. Annak érdekében, hogy az uniós tagállamok a betegek kiáramlását nyomon követhessék, továbbá az ellátórendszer finanszírozásával és tervezésével számolni tudjanak, az irányelv lehetővé teszi, hogy az országok úgynevezett előzetes engedélyezési rendszereket vezessenek be.
Ezeket akkor alkalmazhatják, ha az adott ellátás legalább egyéjszakás kórházi tartózkodást tesz szükségessé, illetve ha kiemelten speciális és költséges orvosi eszközök alkalmazását kívánja meg. Ezek az engedélyezési rendszerek azonban nem akadályozhatják indokolatlanul a betegek szabad mozgását. A tagállamoknak kell az Európai Bizottságot tájékoztatni arról, hogy az előzetes engedélyezést az ellátások mely körére vezetik be.
Biztonságos, szakszerű ellátás
A partiumi megyékben immár mindennapossá vált, hogy a lakosság egy része magyarországi orvoshoz fordul, ha betegséggel küszködik. „Beteg édesanyámat tavaly kénytelen voltam magyarországi kórházba átvinni, az itthoniban ugyanis nem volt szabad ágy, az orvosok nem állítottak fel diagnózist, csak antibiotikumot írtak fel neki. Ilyen körülmények között senki se csodálkozzék, hogy a páciensek átjárnak a határ túloldalára gyógyulni, ahol biztonságban érzik magukat, tisztességes egészségügyi ellátásban, jó szóban részesülnek” – magyarázta lapunknak egy Bihar megyei fiatal nő. A magyar ellátórendszer nyújtotta biztonságon túlmenően sokat nyom a latban, hogy például a szegedi vagy debreceni egyetemi központban igénybe vehető egészségügyi eszközök, gyakorlatok, technológiák, kezelésmódok Romániában nem léteznek. Arról nem beszélve, hogy az erdélyi magyar páciens számára rendkívül sokat jelent, hogy anyanyelvén mondhatja el panaszát kezelőorvosának.
Nagyon sok romániai kismama hozza világra gyermekét a szegedi, gyulai, debreceni kórházakban, a többletköltségek elkerülése érdekében pedig megtalálják a kiskapukat is. Noha az európai egészségügyi kártya birtokában a külföldi állampolgár csupán egy másik EU-s országban való átmeneti tartózkodás során orvosilag szükségessé vált szolgáltatást vehet igénybe, a szülész-nőgyógyásszal történt előzetes egyeztetés nyomán sürgősségi esetként tüntetik fel a romániai pácienst, aki ezáltal – a paraszolvencia fejében – mentesül a kórházi díjszabás megtérítése alól.
A Magyar Nemzet a napokban arról cikkezett, hogy tavaly Szegeden összesen 1380 olyan külföldi fekvőbeteget láttak el, aki saját maga fizetett az ellátásáért. A járóbeteg-ellátás részeként naponta átlagosan 12 fizető páciens jelentkezik, az ellátott külföldi betegek többsége, mintegy 70 százaléka Romániából érkezik, 10 százalékuk szerbiai. A romániai állampolgárok elsősorban a szülészeti-nőgyógyászati, a szemészeti, az idegsebészeti és a sebészeti ellátásokat veszik igénybe a Tisza-parti városban. Záborszki Annamária, a Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ egészségbiztosítási igazgatója a lapnak elmondta, a jövőben is csak a szabad kapacitás terhére látnak el külföldi fizető betegeket a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) klinikáin, elismerte ugyanakkor, hogy a más országból érkező páciensek többletbevételi lehetőséget jelentenek a klinikáknak.
A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi centrum térítéses betegellátó központjába évente mintegy 40 térítéses beteg érkezik Romániából, további 20–30 beteg pedig EU-biztosítási kártyával jelentkezik. Fülesdi Béla klinikai elnökhelyettes a Magyar Nemzetnek elmondta, az elmúlt időszakban a betegek száma enyhén nőtt, jelentős emelkedésre viszont most sem számítanak. Tájékoztatása szerint a Romániából érkezők leggyakrabban szív-, ortopédiai és szemmutéteket vesznek igénybe, de előfordul, hogy szülésre is a debreceni intézményt választják a romániai kismamák, ennek levezetéséért negyedmillió forintot (3750 lej) kérnek.
Fülesdi Béla elmondta, a Romániából érkező fekvőbetegek – ezen belül a műtétet igénylők száma – kicsi, így ebből nem tesznek szert jelentős bevételre, járóbetegként többen érkeznek, ám ott jóval kevesebb, néhány ezer vagy tízezer forintos vizsgálati díjat kell fizetniük. A szintén debreceni Kenézy-kórházba évente mintegy száz térítéses beteg érkezik Romániából. Lénárt Beáta, a kórház szóvivője úgy tájékoztatott: ők elsősorban sebészeti ellátásokat vesznek igénybe, amiért a kórház MedCenterének díjtáblázata szerinti térítést fizetnek. Egy császármetszéses szülés háromszázezer, az alsóvégtagi érszűkület műtéti kezelése 650 ezer, végbéldaganat eltávolítása 660 ezer, egy nyak-, hát-, gerincműtét pedig 1,2 millió forintba kerül.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
Évről évre növekszik Romániában azoknak a betegeknek a száma, akik külföldi – többek között magyarországi – egészségügyi szolgáltatásokat vesznek igénybe. Az országos egészségbiztosítási pénztár adatai szerint miközben 2008-ban még alig több mint kétszáz román állampolgár külföldi kezelésének költségeit térítette meg a romániai biztosító, ez a szám tavaly meghaladta az 1300-at. Az általuk igénybe vett analízisekért, sebészeti beavatkozásokért, kórházi kezelésért összesen 700 ezer eurót térített meg a biztosítási pénztár. A külföldi szolgáltatásokat választókról szóló hivatalos nyilvántartás azonban csak a jéghegy csúcsa: becslések szerint évente több tízezerre rúg azoknak a román állampolgároknak a száma, akik más országokban igényelnek egészségügyi szolgáltatásokat.
Nagyon sok beteg nem érzi biztonságban magát a romániai kórházakban
Többségük ausztriai, magyarországi, németországi vagy törökországi kórházakban, klinikákon kezeltetik magukat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbben a korszerű kórházi felszerelések, a szakszerű orvosi ellátás miatt választják a külföldi intézményeket, mivel nem bíznak a hazai egészségügyi szolgáltatásokban.
Előnyben a tehetős páciensek?
Jelenleg a román egészségbiztosító csak abban az esetben téríti meg a külföldön végzett kezelés, orvosi beavatkozás költségét – vagy ennek egy részét –, ha ez nem végezhető el az országban, továbbá ha a romániai beavatkozásra túl sokat kell várni a beteg egészségi állapotához, a kór valószínűsíthető lefolyásához képest. Elsősorban a krónikus, valamint a daganatos betegek keresik a gyógyulást külföldön, a román biztosító azonban csupán egy éves késéssel folyósítja a szolgáltatás ellenértékét, a legtöbb esetben ugyanakkor romániai irányár alapján történik a költségtérítés, ami akár tízszer alacsonyabb is lehet annál, mint amennyit a páciens külföldön kifizetett.
Sokak szerint a páciensmigráció még nagyobb méreteket ölt azután, hogy idén ősztől a román biztosítónak is meg kell térítenie a külföldön elvégzett egészségügyi ellátást. Októberben lép ugyanis hatályba az Európai Unió irányelve, amely lehetővé teszi, hogy a betegek a biztosítás helye szerinti országukban kérvényezzék a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését olyan mértékben, mint amennyibe a biztosítás helye szerinti országban került volna. Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap szerint Magyarország lesz a „legkézenfekvőbb” ország a román betegek számára, hiszen az ottani kórházak könnyen megközelíthetők, ráadásul ott kétszer-háromszor olcsóbbak bizonyos egészségügyi szolgáltatások, mint Ausztriában vagy Németországban.
Tar Gyöngyi csíkszeredai orvos egyetért azzal, hogy nőni fog Romániából a betegelvándorlás, szerinte azonban többnyire a tehetősebb réteg megy majd külföldre gyógyulni. A Hargita megyei egészségügyi igazgatóság vezetője a Krónikának elmondta, mivel pontérték alapján fedezik a különböző betegségtípusok kezelésének költségét, nem hiszi, hogy egy nyugat-európai kórházban ellátnának ezer lejért például egy tüdőgyulladásban szenvedő pácienst – egy hazai egészségügyi intézmény ugyanis ekkora állami támogatást kap ennek a kórnak a kezelésére.
„Emiatt a betegtől pótlólagos költségeket is kérnek majd, ezt azonban csak az anyagilag jól szituált páciensek tudják megengedni maguknak, vagy azok, akik súlyos, Romániában kezelhetetlen betegségük miatt mindenüket feláldozzák a külföldi gyógyulás reményében” – állapította meg a szakember. Tar úgy véli, az uniós irányelv nem a betegek esélyegyenlőségéről, hanem inkább gazdasági érdekekről szól, a nyugat-európai országokban is egyre inkább érezteti hatását az orvos-, valamint forráshiány, a „páciensinfúzió” pedig kifejezetten jól jönne ezeknek az egészségügyi intézményeknek.
„Máris hírlik, hogy uniós berkekben ellenintézkedés is készül, miszerint a költségek megtérítéséhez szükség lesz a romániai biztosító előzetes jóváhagyására, amelyben a pénztár garantálja, hogy ki is fizeti a külföldön igénybe vett szolgáltatások ellenértékét. Márpedig ha ettől teszik függővé, akkor annyi, mintha nem lenne, mert ismét csak az úgymond befolyásos betegek részesülnek előnyben” – mutatott rá Tar Gyöngyi. Különben az irányelv nem minden esetben írja elő a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését. Annak érdekében, hogy az uniós tagállamok a betegek kiáramlását nyomon követhessék, továbbá az ellátórendszer finanszírozásával és tervezésével számolni tudjanak, az irányelv lehetővé teszi, hogy az országok úgynevezett előzetes engedélyezési rendszereket vezessenek be.
Ezeket akkor alkalmazhatják, ha az adott ellátás legalább egyéjszakás kórházi tartózkodást tesz szükségessé, illetve ha kiemelten speciális és költséges orvosi eszközök alkalmazását kívánja meg. Ezek az engedélyezési rendszerek azonban nem akadályozhatják indokolatlanul a betegek szabad mozgását. A tagállamoknak kell az Európai Bizottságot tájékoztatni arról, hogy az előzetes engedélyezést az ellátások mely körére vezetik be.
Biztonságos, szakszerű ellátás
A partiumi megyékben immár mindennapossá vált, hogy a lakosság egy része magyarországi orvoshoz fordul, ha betegséggel küszködik. „Beteg édesanyámat tavaly kénytelen voltam magyarországi kórházba átvinni, az itthoniban ugyanis nem volt szabad ágy, az orvosok nem állítottak fel diagnózist, csak antibiotikumot írtak fel neki. Ilyen körülmények között senki se csodálkozzék, hogy a páciensek átjárnak a határ túloldalára gyógyulni, ahol biztonságban érzik magukat, tisztességes egészségügyi ellátásban, jó szóban részesülnek” – magyarázta lapunknak egy Bihar megyei fiatal nő. A magyar ellátórendszer nyújtotta biztonságon túlmenően sokat nyom a latban, hogy például a szegedi vagy debreceni egyetemi központban igénybe vehető egészségügyi eszközök, gyakorlatok, technológiák, kezelésmódok Romániában nem léteznek. Arról nem beszélve, hogy az erdélyi magyar páciens számára rendkívül sokat jelent, hogy anyanyelvén mondhatja el panaszát kezelőorvosának.
Nagyon sok romániai kismama hozza világra gyermekét a szegedi, gyulai, debreceni kórházakban, a többletköltségek elkerülése érdekében pedig megtalálják a kiskapukat is. Noha az európai egészségügyi kártya birtokában a külföldi állampolgár csupán egy másik EU-s országban való átmeneti tartózkodás során orvosilag szükségessé vált szolgáltatást vehet igénybe, a szülész-nőgyógyásszal történt előzetes egyeztetés nyomán sürgősségi esetként tüntetik fel a romániai pácienst, aki ezáltal – a paraszolvencia fejében – mentesül a kórházi díjszabás megtérítése alól.
A Magyar Nemzet a napokban arról cikkezett, hogy tavaly Szegeden összesen 1380 olyan külföldi fekvőbeteget láttak el, aki saját maga fizetett az ellátásáért. A járóbeteg-ellátás részeként naponta átlagosan 12 fizető páciens jelentkezik, az ellátott külföldi betegek többsége, mintegy 70 százaléka Romániából érkezik, 10 százalékuk szerbiai. A romániai állampolgárok elsősorban a szülészeti-nőgyógyászati, a szemészeti, az idegsebészeti és a sebészeti ellátásokat veszik igénybe a Tisza-parti városban. Záborszki Annamária, a Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ egészségbiztosítási igazgatója a lapnak elmondta, a jövőben is csak a szabad kapacitás terhére látnak el külföldi fizető betegeket a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) klinikáin, elismerte ugyanakkor, hogy a más országból érkező páciensek többletbevételi lehetőséget jelentenek a klinikáknak.
A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi centrum térítéses betegellátó központjába évente mintegy 40 térítéses beteg érkezik Romániából, további 20–30 beteg pedig EU-biztosítási kártyával jelentkezik. Fülesdi Béla klinikai elnökhelyettes a Magyar Nemzetnek elmondta, az elmúlt időszakban a betegek száma enyhén nőtt, jelentős emelkedésre viszont most sem számítanak. Tájékoztatása szerint a Romániából érkezők leggyakrabban szív-, ortopédiai és szemmutéteket vesznek igénybe, de előfordul, hogy szülésre is a debreceni intézményt választják a romániai kismamák, ennek levezetéséért negyedmillió forintot (3750 lej) kérnek.
Fülesdi Béla elmondta, a Romániából érkező fekvőbetegek – ezen belül a műtétet igénylők száma – kicsi, így ebből nem tesznek szert jelentős bevételre, járóbetegként többen érkeznek, ám ott jóval kevesebb, néhány ezer vagy tízezer forintos vizsgálati díjat kell fizetniük. A szintén debreceni Kenézy-kórházba évente mintegy száz térítéses beteg érkezik Romániából. Lénárt Beáta, a kórház szóvivője úgy tájékoztatott: ők elsősorban sebészeti ellátásokat vesznek igénybe, amiért a kórház MedCenterének díjtáblázata szerinti térítést fizetnek. Egy császármetszéses szülés háromszázezer, az alsóvégtagi érszűkület műtéti kezelése 650 ezer, végbéldaganat eltávolítása 660 ezer, egy nyak-, hát-, gerincműtét pedig 1,2 millió forintba kerül.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 1.
Nemzet, állam és integráció
Vajon mi a fontosabb: az államépítés vagy a nemzetépítés? E sorok szerzőjének véleménye szerint e nehéz kérdésre a magyar konzervatív politika – némi egyszerűsítéssel fogalmazva – két markánsan eltérő választ adott 1990 óta.
Az alábbi gondolatmenet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a magyar konzervativizmusnak két fő változata alakult ki: a „patrícius” és a „mozgósító-plebejus”. Az előbbi nem bízik a tömegben, és erős fenntartásokat táplál a „nép” politikai cselekvésével szemben, kizárólag a jog uralmában bízva. Az utóbbi sokkal inkább épít a tömeg „ösztönös konzervativizmusára”, az elittel szemben viszont felettébb szkeptikus.
A magyar konzervativizmus a rendszerváltást követően a patríciusváltozat irányában indult el, majd ennek kudarca után, a kilencvenes évek második felétől az utóbbi típus sajátos magyar formáját valósította meg. A nemzet mindkettő értékrendjében fontos volt, hiszen a jórészt szekularizálódott Magyarországon a hagyományos konzervatív értékek közül a legnagyobb jelentőségű talán épp a nemzet maradt – a drasztikus változások közepette a folytonosság érzését a nemzethez tartozás biztosította.
A rendszerváltás során a politikai viták egyik központi kérdésévé vált, hogy a magyar állam milyen nemzetkoncepció alapján határozza meg önmagát. A konzervativizmus elsőként kikristályosodott formája, az Antall József nevével fémjelzett patríciusváltozat fontos integráló szerepet tulajdonított a nemzetnek, de politikájának a középpontjába a joguralom eszméjét állította, s ezzel összefüggésben lényegében az államnemzeti felfogás alapjaira helyezkedett. (Vagyis a nemzet legfőbb ismérvét a közös államhoz tartozásban látta.) Kétségtelen ugyan, hogy Antall emlékezetes kijelentése, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, egyértelműen az összetartozás kulturális alapjaira utalt, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni – amiként ellenfelei szándékosan tették –, hogy ő ezt szimbolikus értelemben gondolta. Az Antall-kormány természetesen egyértelművé tette, hogy az anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarokért, s jó néhány diplomáciai konfliktust vállalt fel az érdekükben, de a patríciusszemléletből fakadó mérsékelt óvatosságra és visszafogottságra ösztönzött a nemzet kérdésében is.
A politikatudományi szakirodalom joggal figyelmeztet, hogy az államépítés és a nemzetépítés ugyan szorosan összefüggő, ám fogalmilag mégis különböző folyamatok. Az előbbi az intézményi dimenzióra összpontosít, míg az utóbbi a közösségen belüli szolidaritást erősíti. Bár a nemzet építése Európában többnyire összefonódott az állam építésével, szélesebb történelmi perspektívában nézve elmondható, hogy az államépítés történelmileg megelőzte a nemzetépítést. Esetenként pedig választani kell, hogy melyiknek adjuk az elsőbbséget.
A rendszerváltás az állam- és a nemzetépítés kihívásával egyaránt szembesítette politikai közösségünket. A diktatúrából demokratikus jogállamot kellett teremteni, s Kádár népéből öntudatos nemzetet kellett faragni. Első szabadon választott kormányunk – a patríciusszemlélettel összhangban – e történelmi fordulóponton az államépítésnek adott elsőbbséget. Az államnemzeti felfogás összekapcsolódása az államépítés elsőbbségével jól magyarázható fejlemény. E kísérlet perspektivikusan magában foglalta azt a törekvést, hogy olyan állam épüljön fel, amely iránt polgárai hasonló mélységű lojalitást tanúsítanak, mint a nemzet iránt. Ebben a stratégiában valószínűleg az a történelmi tapasztalat is benne volt, hogy drámai mélységű változások esetében instabilitási tényezőt jelenthet, ha a nemzetépítés kap elsőbbséget az államépítéssel szemben.
A kilencvenes évek második felében, a posztkommunizmus győzelme után a magyar konzervativizmus új irányban tájékozódott. A Fidesz jó érzékkel ismerte fel, hogy 1989 után alapvető törésvonallá vált a nemzethez való viszony, és pontosan mérte fel azt is, hogy a nemzet sikeres újrafogalmazásával egyesíteni tudja a szétzilált jobboldalt. Hogyan jellemezhetjük röviden az általa választott nemzetstratégiát? Mindenekelőtt azzal, hogy a politikai közösség integrálását a nemzet eszméjére kívánta alapozni. E nemzetcentrikus stratégia szükségszerűen a kulturális közösséget állította előtérbe; a neves angol filozófus, Roger Scruton kifejezésével élve a nemzet „prepolitikai” kulturális alapzatát tekintette a legfontosabbnak. E megközelítésben az egyén és az állam kapcsolata másodlagos jelentőségűvé vált az egyén és a nemzet kapcsolatához képest.
Fontos elem ebben, hogy a mozgósító konzervativizmus a határon túli magyarokat is be kívánta vonni az anyaország nemzetépítési folyamatába, nem tartotta ugyanis elfogadhatónak, hogy a magyar kisebbségek részei ugyan a magyar kulturális nemzetnek, ám nem részei a politikai nemzetnek. A nemzet kulturális egységének elvét a patríciusszemlélet is vallotta, de ez a változat továbbment, és többre vállalkozott a pusztán spirituális egyesítésnél. Megítélésem szerint a mozgósító konzervativizmus a szakirodalomban „transzszuverénként” elnevezett stratégia mellett kötelezte el magát, amikor azt tűzte ki célul, hogy a nemzetet a klaszszikus nemzetállami keret megteremtése nélkül egyesíti, oly módon, hogy a magyar kisebbségeket intézményes kapcsolatokkal is az anyaországhoz fűzi. E politika jegyében kezdeményezte és vitte keresztül 2001-ben a Fidesz a státustörvényt, majd pedig 2010-ben a kettős állampolgárságot. Ezzel a nemzet kulturális alapú felfogása valójában „államnemzeti” elemekkel is kiegészült: a kulturális alapon meghatározott közösséget az érdekérvényesítés bizonyos jogi eszközeivel is felruházták.
Megalapozottnak tűnik tehát az a feltételezés, miszerint a mozgósító konzervativizmus az államépítéssel szemben a tudatos nemzetépítésnek adott elsőbbséget. Az államnak e felfogásban az a kötelessége, hogy a gondjaira bízott társadalom identitásközösségként való fennmaradását is biztosítsa. Az identitáspolitika jelentőségét felismerve a mozgósító konzervativizmus a szimbolikus politizálás számos eszközével igyekezett elérni, hogy a társadalmi kohézió kitüntetett jelentőségű tényezőjévé a nemzeti azonosságtudat váljon. A nemzetépítés elsőbbsége a hatalom legitimációs bázisát is átalakította. Míg a magyar konzervativizmus első változata 1990 után a joguralom doktrínáját állította középpontba, a második fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hatalmat kizárólag a nemzet legitimálhatja.
A Fidesz diskurzusában a nemzet vált a legitimáció végső, egyedül érvényes forrásává: a formalizált jogból származó hatalommal a nemzettől származó felhatalmazást állította szembe. A legitimitásnak ez a koncepciója idegen volt a patríciusszemlélettől, szerves része viszont a nemzetépítés stratégiájának és a demokrácia plebejusfelfogásának. Ez együtt járt azzal, hogy a „polgári” jelzőhöz kapcsolódó vonások alárendelődtek a „nemzetieknek”, a patrícius értékek a plebejus értékeknek. Az állam erősítésének programja, a „jó állam” célkitűzése a Fidesz 2010-es választási kampányában és kormányzati programjában egyaránt nagy szerepet kapott ugyan, ám az államépítésnek ez a stratégiája a nemzetépítés elsőbbségének hallgatólagos elfogadására épült. Az állam által reprezentált szolidaritásközösség alapját e megközelítésben a nemzeti szolidaritásközösség adja.
A sikeres államépítés nehéz dolog, de a sikeres nemzetépítés talán még nehezebb. A patríciuskonzervativizmusnak több fenntartása van a nemzetépítéssel szemben, mert az erősítheti az általa gyanakvással kezelt tömegnek a politikában játszott szerepét. A mozgósító-plebejus konzervativizmus viszont igényli a nemzetépítést, mert az segíti céljainak elérésében. Az utóbbi törekvései ugyanakkor nem mentesek az ellentmondásoktól, mert a kulturális nemzetkonstrukció a „közpolgárinál” jóval könnyebben kerül konfliktusba a joguralommal. Igaz, kétségtelenül nagyobb kohéziós erőt tud viszont teremteni; Scruton szép szavaival szólva történelmileg adott realitásként a nemzet „a legitim rend ígéretét hordozza magában”. Ezen ígéret beváltásához e sorok szerzője szerint mindenekelőtt a nemzetépítés és az államépítés összhangba hozatalára van szükség: önmagában egyik sem elégséges.
Egedy Gergely
A szerző magyarországi történész.
Megjelent a Magyar Nemzet január 26-i számában.
Krónika (Kolozsvár),
Vajon mi a fontosabb: az államépítés vagy a nemzetépítés? E sorok szerzőjének véleménye szerint e nehéz kérdésre a magyar konzervatív politika – némi egyszerűsítéssel fogalmazva – két markánsan eltérő választ adott 1990 óta.
Az alábbi gondolatmenet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a magyar konzervativizmusnak két fő változata alakult ki: a „patrícius” és a „mozgósító-plebejus”. Az előbbi nem bízik a tömegben, és erős fenntartásokat táplál a „nép” politikai cselekvésével szemben, kizárólag a jog uralmában bízva. Az utóbbi sokkal inkább épít a tömeg „ösztönös konzervativizmusára”, az elittel szemben viszont felettébb szkeptikus.
A magyar konzervativizmus a rendszerváltást követően a patríciusváltozat irányában indult el, majd ennek kudarca után, a kilencvenes évek második felétől az utóbbi típus sajátos magyar formáját valósította meg. A nemzet mindkettő értékrendjében fontos volt, hiszen a jórészt szekularizálódott Magyarországon a hagyományos konzervatív értékek közül a legnagyobb jelentőségű talán épp a nemzet maradt – a drasztikus változások közepette a folytonosság érzését a nemzethez tartozás biztosította.
A rendszerváltás során a politikai viták egyik központi kérdésévé vált, hogy a magyar állam milyen nemzetkoncepció alapján határozza meg önmagát. A konzervativizmus elsőként kikristályosodott formája, az Antall József nevével fémjelzett patríciusváltozat fontos integráló szerepet tulajdonított a nemzetnek, de politikájának a középpontjába a joguralom eszméjét állította, s ezzel összefüggésben lényegében az államnemzeti felfogás alapjaira helyezkedett. (Vagyis a nemzet legfőbb ismérvét a közös államhoz tartozásban látta.) Kétségtelen ugyan, hogy Antall emlékezetes kijelentése, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, egyértelműen az összetartozás kulturális alapjaira utalt, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni – amiként ellenfelei szándékosan tették –, hogy ő ezt szimbolikus értelemben gondolta. Az Antall-kormány természetesen egyértelművé tette, hogy az anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarokért, s jó néhány diplomáciai konfliktust vállalt fel az érdekükben, de a patríciusszemléletből fakadó mérsékelt óvatosságra és visszafogottságra ösztönzött a nemzet kérdésében is.
A politikatudományi szakirodalom joggal figyelmeztet, hogy az államépítés és a nemzetépítés ugyan szorosan összefüggő, ám fogalmilag mégis különböző folyamatok. Az előbbi az intézményi dimenzióra összpontosít, míg az utóbbi a közösségen belüli szolidaritást erősíti. Bár a nemzet építése Európában többnyire összefonódott az állam építésével, szélesebb történelmi perspektívában nézve elmondható, hogy az államépítés történelmileg megelőzte a nemzetépítést. Esetenként pedig választani kell, hogy melyiknek adjuk az elsőbbséget.
A rendszerváltás az állam- és a nemzetépítés kihívásával egyaránt szembesítette politikai közösségünket. A diktatúrából demokratikus jogállamot kellett teremteni, s Kádár népéből öntudatos nemzetet kellett faragni. Első szabadon választott kormányunk – a patríciusszemlélettel összhangban – e történelmi fordulóponton az államépítésnek adott elsőbbséget. Az államnemzeti felfogás összekapcsolódása az államépítés elsőbbségével jól magyarázható fejlemény. E kísérlet perspektivikusan magában foglalta azt a törekvést, hogy olyan állam épüljön fel, amely iránt polgárai hasonló mélységű lojalitást tanúsítanak, mint a nemzet iránt. Ebben a stratégiában valószínűleg az a történelmi tapasztalat is benne volt, hogy drámai mélységű változások esetében instabilitási tényezőt jelenthet, ha a nemzetépítés kap elsőbbséget az államépítéssel szemben.
A kilencvenes évek második felében, a posztkommunizmus győzelme után a magyar konzervativizmus új irányban tájékozódott. A Fidesz jó érzékkel ismerte fel, hogy 1989 után alapvető törésvonallá vált a nemzethez való viszony, és pontosan mérte fel azt is, hogy a nemzet sikeres újrafogalmazásával egyesíteni tudja a szétzilált jobboldalt. Hogyan jellemezhetjük röviden az általa választott nemzetstratégiát? Mindenekelőtt azzal, hogy a politikai közösség integrálását a nemzet eszméjére kívánta alapozni. E nemzetcentrikus stratégia szükségszerűen a kulturális közösséget állította előtérbe; a neves angol filozófus, Roger Scruton kifejezésével élve a nemzet „prepolitikai” kulturális alapzatát tekintette a legfontosabbnak. E megközelítésben az egyén és az állam kapcsolata másodlagos jelentőségűvé vált az egyén és a nemzet kapcsolatához képest.
Fontos elem ebben, hogy a mozgósító konzervativizmus a határon túli magyarokat is be kívánta vonni az anyaország nemzetépítési folyamatába, nem tartotta ugyanis elfogadhatónak, hogy a magyar kisebbségek részei ugyan a magyar kulturális nemzetnek, ám nem részei a politikai nemzetnek. A nemzet kulturális egységének elvét a patríciusszemlélet is vallotta, de ez a változat továbbment, és többre vállalkozott a pusztán spirituális egyesítésnél. Megítélésem szerint a mozgósító konzervativizmus a szakirodalomban „transzszuverénként” elnevezett stratégia mellett kötelezte el magát, amikor azt tűzte ki célul, hogy a nemzetet a klaszszikus nemzetállami keret megteremtése nélkül egyesíti, oly módon, hogy a magyar kisebbségeket intézményes kapcsolatokkal is az anyaországhoz fűzi. E politika jegyében kezdeményezte és vitte keresztül 2001-ben a Fidesz a státustörvényt, majd pedig 2010-ben a kettős állampolgárságot. Ezzel a nemzet kulturális alapú felfogása valójában „államnemzeti” elemekkel is kiegészült: a kulturális alapon meghatározott közösséget az érdekérvényesítés bizonyos jogi eszközeivel is felruházták.
Megalapozottnak tűnik tehát az a feltételezés, miszerint a mozgósító konzervativizmus az államépítéssel szemben a tudatos nemzetépítésnek adott elsőbbséget. Az államnak e felfogásban az a kötelessége, hogy a gondjaira bízott társadalom identitásközösségként való fennmaradását is biztosítsa. Az identitáspolitika jelentőségét felismerve a mozgósító konzervativizmus a szimbolikus politizálás számos eszközével igyekezett elérni, hogy a társadalmi kohézió kitüntetett jelentőségű tényezőjévé a nemzeti azonosságtudat váljon. A nemzetépítés elsőbbsége a hatalom legitimációs bázisát is átalakította. Míg a magyar konzervativizmus első változata 1990 után a joguralom doktrínáját állította középpontba, a második fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hatalmat kizárólag a nemzet legitimálhatja.
A Fidesz diskurzusában a nemzet vált a legitimáció végső, egyedül érvényes forrásává: a formalizált jogból származó hatalommal a nemzettől származó felhatalmazást állította szembe. A legitimitásnak ez a koncepciója idegen volt a patríciusszemlélettől, szerves része viszont a nemzetépítés stratégiájának és a demokrácia plebejusfelfogásának. Ez együtt járt azzal, hogy a „polgári” jelzőhöz kapcsolódó vonások alárendelődtek a „nemzetieknek”, a patrícius értékek a plebejus értékeknek. Az állam erősítésének programja, a „jó állam” célkitűzése a Fidesz 2010-es választási kampányában és kormányzati programjában egyaránt nagy szerepet kapott ugyan, ám az államépítésnek ez a stratégiája a nemzetépítés elsőbbségének hallgatólagos elfogadására épült. Az állam által reprezentált szolidaritásközösség alapját e megközelítésben a nemzeti szolidaritásközösség adja.
A sikeres államépítés nehéz dolog, de a sikeres nemzetépítés talán még nehezebb. A patríciuskonzervativizmusnak több fenntartása van a nemzetépítéssel szemben, mert az erősítheti az általa gyanakvással kezelt tömegnek a politikában játszott szerepét. A mozgósító-plebejus konzervativizmus viszont igényli a nemzetépítést, mert az segíti céljainak elérésében. Az utóbbi törekvései ugyanakkor nem mentesek az ellentmondásoktól, mert a kulturális nemzetkonstrukció a „közpolgárinál” jóval könnyebben kerül konfliktusba a joguralommal. Igaz, kétségtelenül nagyobb kohéziós erőt tud viszont teremteni; Scruton szép szavaival szólva történelmileg adott realitásként a nemzet „a legitim rend ígéretét hordozza magában”. Ezen ígéret beváltásához e sorok szerzője szerint mindenekelőtt a nemzetépítés és az államépítés összhangba hozatalára van szükség: önmagában egyik sem elégséges.
Egedy Gergely
A szerző magyarországi történész.
Megjelent a Magyar Nemzet január 26-i számában.
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 1.
MPP-s keresgélés az egységes jobboldalért
Biró Zsolt pártelnök: nyitott kapukat döngetnek
Aggodalommal szemléljük, hogy az elmúlt időszakban a párt irányvonalában olyan változások történtek, amelyek miatt a Magyar Polgári Párt egyre inkább az elmúlt 22 évre jellemző háttéralkuk, a magyar nemzetpolitikai célokat háttérbe szorító konjunkturális és elvtelen egyezkedések irányába sodródik, elveszítve és elbizonytalanítva tagsága és szavazótábora egy részét” – áll tizenkét MPP-és tisztségviselő január 12-én, Szovátán elfogadott közös nyilatkozatában.
Farkas Csaba, az MPP alapító alelnöke, Márton Zoltán országos alelnök, Fazakas Tibor volt országos alelnök, Kovács István unitárius lelkész, Vass Imre megbízott Maros megyei elnök, háromszéki alelnök, Bálint József sepsiszentgyörgyi városi elnök, Lukács László kézdivásárhelyi városi elnök, Nagy István baróti városi elnök, Thamó Csaba Hargita megyei önkormányzati képviselő, Szigethy Kálmán háromszéki elnökségi tag és Rákosi János kézdivásárhelyi városi elnökségi tag kézjegyével ellátott állásfoglalás lefojtott belső vitákra világít rá, amelyeket a tavaly októberi székelyudvarhelyi tisztújító küldöttgyűlés sem orvosolt.
Elmaradó megújulás
A nyilatkozat megjelenését követően több aláíró is csak névtelenül volt hajlandó beszélni az MPP-n belüli hangulatról. Ezek alapján a pártban kialakult csoport nem új keletű: jóval az októberi tisztújítás előtt jött létre a Szász Jenő pártelnök távozását követelő tábor. A párton belüli ellenzék jelöltje, Farkas Csaba alapító alelnök azonban nem mérkőzhetett meg Biró Zsolttal, mert nem került fel a szavazólapokra. Volt, aki ezt úgy kommentálta, hogy 2012 októberében Székelyudvarhelyen az MPP kártyáit osztók a 2008-as gyergyószentmiklósi tisztújító küldöttgyűlés forgatókönyve szerint a meccs előtt kiütötték a ringből a lehetséges ellenfelet. Ennek elfogadása azzal magyarázható, hogy az ellenzéket különféle ígéretekkel vették rá, hogy csak egy jelölt maradhasson, aki úgymond élvezi a „magyarországiak teljes támogatását”. A manőver mögött többen is Szász Jenő lobbiját látták, aki saját emberét akarta az elnöki székbe ültetni. Biró Zsolt, az MPP elnöke korrektnek minősítette a választások lebonyolítását, szerinte Farkas Csaba frusztráltságával magyarázható, hogy az egykori jelölt – aki a párton belül az induláshoz nem kapta meg az MPP alapszabályzata által előírt támogató szavazatokat – ma a sajtó nyilvánossága előtt vadássza a népszerűséget.
Tény, hogy a Farkas Csaba nevével fémjelzett ellenzéki csoportosulás kiszorult az elnökségből. Az alapító alelnök kérdésünkre annyit mondott, hogy a párt által meghirdetett „választás szabadsága” a tisztújító elnökválasztáson, 2012-ben nem érvényesült, mert az elvárások ellenére csak egy jelöltre lehetett szavazni.
Nem akarnak az RMDSZ-szel menetelni
A január 12-én jegyzett álláspontot újabb fejlemények követték: az aláírók az Erdélyi Magyar Nemzeti Oldal Egységéért nevű mozgalom alapjait is lefektették, amely egyféle kiindulópont lehet a két pártból álló erdélyi jobboldal megteremtéséhez. Farkas Csaba alapító alelnök, székelykeresztúri önkormányzati tanácsos szerint céljuk az ütőképes erdélyi magyar jobboldal létrehozása. Farkas tarthatatlannak tartja a mai állapot, amikor az MPP az RMDSZ-szel kacérkodik, a Néppártot pedig kerüli. Szerinte az MPP csúcsvezetősége olyan mértékben elutasítja a Néppárttal történő együttműködést, hogy megrója azokat az önkormányzati képviselőit, akik helyi szinten együttműködnek a néppártosokkal.
„Nem akarunk az RMDSZ-szel menetelni. Ezt nagyon sokan gondolják így a Magyar Polgári Pártból. Az MPP nem azért jött létre, hogy a RMDSZ szatellitszervezete legyen. A tagság jelentős része kiábrándult ebből a fajta politizálásból. Közfelháborodást keltett a parlamenti választások előtt az utasítás, hogy a kisebbik rosszra, az RMDSZ-re kell szavazni. Arra az RMDSZ-re, amely az USL-lel kötött titkos paktumot, majd a Magyar Szocialista Párttal szövetséget” – fogalmazott Farkas Csaba.
Szerinte a két párt közötti közeledés fő akadálya az MPP csúcsvezetése, amely mumusként ijesztget a fúzióval. Az aláírók közül senki nem akar a Néppárttal egyesülni, viszont normális együttműködést szeretnének az egységes erdélyi jobboldal létrehozására.
„Közeledik a 2014-es európai parlamenti választás dátuma. Ha külön-külön indulunk el, a nemzeti oldal számára újabb fiaskó lesz a megmérettetés. Az együttműködésnek számos formája lehet: köthetünk pártszövetséget, vagy létre lehet hozni választásokon szereplő új közös pártot, a választások után pedig mindenki saját pártjában folytatná az építkezést. Tovább kell azonban lépnünk a holtpontról. Nagyon sok emberrel beszélgettem, akik az egységes nemzeti oldal megteremtését akarják” – összegezte törekvésüket Farkas Csaba.
Ahogyan az elnök látja
„A jobboldali összefogást sürgetők törekvése számunkra nem újdonság, mi is ezt akarjuk, erről beszélek az októberi megválasztásom óta heti rendszerességgel megtartott sajtótájékoztatókon” – jelentette ki lapunknak Biró Zsolt, az MPP elnöke, aki szerint a jobboldal megerősödése követelmény, de nem lát semmi okot arra, hogy most azonnal hozzanak létre pártszövetséget a Néppárttal. Biró megvárja az EMNP áprilisi tisztújító kongresszusát, és az újonnan megválasztott vezetőséggel ülnének közös asztalhoz.
„Ne feledjük el, hogy a Néppárt nem csak az RMDSZ-tulipán ernyője alá állt be, hanem befeküdt az ágyába is. Ha mi azt látjuk, hogy a néppártiak őszintén akarnak együttműködni velünk, és nem arra törekszenek, hogy az MPP-ét szétverjék, nyitottak vagyunk a közös munkára” – fogalmazott az elnök. Biró nem kifogásolja, hogy a párton belül különböző munkacsoportok jöjjenek létre. Ha egy-egy ilyen csoport valamilyen álláspontra jutott, azt majd a párton belüli fórumokon megbeszélik. Annál is inkább, mivel a megfogalmazott ötletekkel nyitott kapukat döngetnek – mondta a pártelnök.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Biró Zsolt pártelnök: nyitott kapukat döngetnek
Aggodalommal szemléljük, hogy az elmúlt időszakban a párt irányvonalában olyan változások történtek, amelyek miatt a Magyar Polgári Párt egyre inkább az elmúlt 22 évre jellemző háttéralkuk, a magyar nemzetpolitikai célokat háttérbe szorító konjunkturális és elvtelen egyezkedések irányába sodródik, elveszítve és elbizonytalanítva tagsága és szavazótábora egy részét” – áll tizenkét MPP-és tisztségviselő január 12-én, Szovátán elfogadott közös nyilatkozatában.
Farkas Csaba, az MPP alapító alelnöke, Márton Zoltán országos alelnök, Fazakas Tibor volt országos alelnök, Kovács István unitárius lelkész, Vass Imre megbízott Maros megyei elnök, háromszéki alelnök, Bálint József sepsiszentgyörgyi városi elnök, Lukács László kézdivásárhelyi városi elnök, Nagy István baróti városi elnök, Thamó Csaba Hargita megyei önkormányzati képviselő, Szigethy Kálmán háromszéki elnökségi tag és Rákosi János kézdivásárhelyi városi elnökségi tag kézjegyével ellátott állásfoglalás lefojtott belső vitákra világít rá, amelyeket a tavaly októberi székelyudvarhelyi tisztújító küldöttgyűlés sem orvosolt.
Elmaradó megújulás
A nyilatkozat megjelenését követően több aláíró is csak névtelenül volt hajlandó beszélni az MPP-n belüli hangulatról. Ezek alapján a pártban kialakult csoport nem új keletű: jóval az októberi tisztújítás előtt jött létre a Szász Jenő pártelnök távozását követelő tábor. A párton belüli ellenzék jelöltje, Farkas Csaba alapító alelnök azonban nem mérkőzhetett meg Biró Zsolttal, mert nem került fel a szavazólapokra. Volt, aki ezt úgy kommentálta, hogy 2012 októberében Székelyudvarhelyen az MPP kártyáit osztók a 2008-as gyergyószentmiklósi tisztújító küldöttgyűlés forgatókönyve szerint a meccs előtt kiütötték a ringből a lehetséges ellenfelet. Ennek elfogadása azzal magyarázható, hogy az ellenzéket különféle ígéretekkel vették rá, hogy csak egy jelölt maradhasson, aki úgymond élvezi a „magyarországiak teljes támogatását”. A manőver mögött többen is Szász Jenő lobbiját látták, aki saját emberét akarta az elnöki székbe ültetni. Biró Zsolt, az MPP elnöke korrektnek minősítette a választások lebonyolítását, szerinte Farkas Csaba frusztráltságával magyarázható, hogy az egykori jelölt – aki a párton belül az induláshoz nem kapta meg az MPP alapszabályzata által előírt támogató szavazatokat – ma a sajtó nyilvánossága előtt vadássza a népszerűséget.
Tény, hogy a Farkas Csaba nevével fémjelzett ellenzéki csoportosulás kiszorult az elnökségből. Az alapító alelnök kérdésünkre annyit mondott, hogy a párt által meghirdetett „választás szabadsága” a tisztújító elnökválasztáson, 2012-ben nem érvényesült, mert az elvárások ellenére csak egy jelöltre lehetett szavazni.
Nem akarnak az RMDSZ-szel menetelni
A január 12-én jegyzett álláspontot újabb fejlemények követték: az aláírók az Erdélyi Magyar Nemzeti Oldal Egységéért nevű mozgalom alapjait is lefektették, amely egyféle kiindulópont lehet a két pártból álló erdélyi jobboldal megteremtéséhez. Farkas Csaba alapító alelnök, székelykeresztúri önkormányzati tanácsos szerint céljuk az ütőképes erdélyi magyar jobboldal létrehozása. Farkas tarthatatlannak tartja a mai állapot, amikor az MPP az RMDSZ-szel kacérkodik, a Néppártot pedig kerüli. Szerinte az MPP csúcsvezetősége olyan mértékben elutasítja a Néppárttal történő együttműködést, hogy megrója azokat az önkormányzati képviselőit, akik helyi szinten együttműködnek a néppártosokkal.
„Nem akarunk az RMDSZ-szel menetelni. Ezt nagyon sokan gondolják így a Magyar Polgári Pártból. Az MPP nem azért jött létre, hogy a RMDSZ szatellitszervezete legyen. A tagság jelentős része kiábrándult ebből a fajta politizálásból. Közfelháborodást keltett a parlamenti választások előtt az utasítás, hogy a kisebbik rosszra, az RMDSZ-re kell szavazni. Arra az RMDSZ-re, amely az USL-lel kötött titkos paktumot, majd a Magyar Szocialista Párttal szövetséget” – fogalmazott Farkas Csaba.
Szerinte a két párt közötti közeledés fő akadálya az MPP csúcsvezetése, amely mumusként ijesztget a fúzióval. Az aláírók közül senki nem akar a Néppárttal egyesülni, viszont normális együttműködést szeretnének az egységes erdélyi jobboldal létrehozására.
„Közeledik a 2014-es európai parlamenti választás dátuma. Ha külön-külön indulunk el, a nemzeti oldal számára újabb fiaskó lesz a megmérettetés. Az együttműködésnek számos formája lehet: köthetünk pártszövetséget, vagy létre lehet hozni választásokon szereplő új közös pártot, a választások után pedig mindenki saját pártjában folytatná az építkezést. Tovább kell azonban lépnünk a holtpontról. Nagyon sok emberrel beszélgettem, akik az egységes nemzeti oldal megteremtését akarják” – összegezte törekvésüket Farkas Csaba.
Ahogyan az elnök látja
„A jobboldali összefogást sürgetők törekvése számunkra nem újdonság, mi is ezt akarjuk, erről beszélek az októberi megválasztásom óta heti rendszerességgel megtartott sajtótájékoztatókon” – jelentette ki lapunknak Biró Zsolt, az MPP elnöke, aki szerint a jobboldal megerősödése követelmény, de nem lát semmi okot arra, hogy most azonnal hozzanak létre pártszövetséget a Néppárttal. Biró megvárja az EMNP áprilisi tisztújító kongresszusát, és az újonnan megválasztott vezetőséggel ülnének közös asztalhoz.
„Ne feledjük el, hogy a Néppárt nem csak az RMDSZ-tulipán ernyője alá állt be, hanem befeküdt az ágyába is. Ha mi azt látjuk, hogy a néppártiak őszintén akarnak együttműködni velünk, és nem arra törekszenek, hogy az MPP-ét szétverjék, nyitottak vagyunk a közös munkára” – fogalmazott az elnök. Biró nem kifogásolja, hogy a párton belül különböző munkacsoportok jöjjenek létre. Ha egy-egy ilyen csoport valamilyen álláspontra jutott, azt majd a párton belüli fórumokon megbeszélik. Annál is inkább, mivel a megfogalmazott ötletekkel nyitott kapukat döngetnek – mondta a pártelnök.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. február 1.
Toborzás a bizonyságtevők seregeibe
Beszélgetés Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével
A jó lelkésznek nem csak a pasztoráció a feladata, hanem a teljes embert kell szolgálnia – állítja Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület február elsején beiktatandó püspöke kulcskérdésnek tekinti a gyerekvállalás ösztönzését, és jelentős változtatásokra készül a lelkészi szolgálat minőségének javítása érdekében.
– Kezdő lelkészként megfogalmazódott-e önben, hogy egyszer majd felérhet az egyházi ranglétra tetejére? – Soha. Mi több, egészen a közelmúltig nem is készültem erre a szolgálatra. Tizenkét évvel ezelőtt visszautasítottam a felkérést. Püspökhelyettesként szerettem volna tevékenykedni, ez jelzi azt is, hogy nem a szolgálat elől menekültem. A püspöki teendők kedvéért viszont el kellett volna hagynom a Székelyföldet, abbahagyni, amit ott építgettem. Most más a kép. Egyrészt hat évem van még hátra az aktív szolgálatból, másrészt különleges helyzet elé állított az egyházam: a ’90 után végzett népes lelkészi közösségből még nem tudta kiválasztani azokat, akik tovább vihetnék az egyházkerület vezetését. Egyfajta nyomás alá helyeztek: segítsek áthidalni a ’89 előtti generációk eltávozása és a ’90 utániak beérése közötti átmeneti időszakot. – Az egyházkerület egységes nézőpontja volt ez, vagy csak az egyházi társadalom egy részének a véleményét tükrözi?
– Már a felkéréskor jeleztem: nem elég, ha az elképzelés az egyházkerület ötven százalék plusz egy fős támogatását élvezi. Nem is bocsátkoztam kampányba, hiszen nálam nem állt a mindenáron püspökké válás késztetése. Ám amikor kiderült, hogy a 15 egyházmegyéből 12 támogatja a jelölésemet, a továbbiakban már lelkiismereti problémákat vetett volna fel a felkérés visszautasítása. – És mi lesz most Székelyfölddel? Tizenkét évvel ezelőtt még egy harmadik, székelyföldi egyházkerület létrehozását szorgalmazta.
– A tizenkét évvel ezelőtti helyzet másról szólt. Az előző évtizedekben a romániai református egyház zsinata nem működött, miután egy negyven és egy hatvan százalékos szavazati aránnyal rendelkező egyházkerületből állt. Nagyon sok vita, kevés előrevivő döntés jellemezte a zsinat tevékenységét, és úgy tűnt, hogy egy harmadik egyházkerület létrehozása hatékonyabbá tenné a szervezet működését. Azóta viszont a meg nem születések és az elvándorlás következtében az erdélyi református egyház elveszítette tagjainak harmadát, így a már meglévő struktúrák fenntartása is nehézséget okoz. Arra kell ma törekednünk, hogy az Erdélyi a Királyhágómelléki Egyházkerülettel közösen minél több intézményünket működtessük, a kellő kölcsönös bizalom kialakulásával pedig ma jóval több esélyünk van az integrációra, mint korábban. Nemrég egyeztünk meg, hogy létrehozzuk az általunk alapított diakónia első, nagyváradi fiókját, innen kezdve pedig a diakóniai szolgálatot zsinati alárendeltségbe helyezzük. A nyugdíjintézetünk közös, a pedagógiai intézetünket, lapkiadásunkat közössé kellene tenni, és ennek most ígérkezik realitása. Ezért már nem tekintem aktuálisnak a harmadik egyházkerület létrehozását.
– Önt a közvélemény – az egyházi közvéleményt is ideértve – elsősorban menedzserpapként ismeri el. Vállalja a besorolást, illetve ezt várja el öntől az egyházkerület is?
– Amit eddig megvalósítottam, semmivel sem több, mint ami egy református lelkész feladata: nemcsak lelkigondozója és pásztora lenni egy gyülekezetnek, hanem a teljes embert szolgálni testi-lelki értelemben egyaránt. Az első állomáshelyem, a háromszéki Cófalva halálra ítélt település volt, egyike a Ceausescu-féle falurombolás kiszemelt áldozatainak, ahol érkezésemkor már semmiféle építési, javítási engedélyt nem bocsátottak ki, felszámolták a 170 lelkes falucska óvodáját, iskoláját. Az emberek le is akartak beszélni, amikor előrukkoltam a tervemmel, én azonban nem akartam befeküdni a koporsóba. Saját kezemmel tapasztottam a parókiát, tervezgettem, hogyan lehetne a kis nyárikonyhát imateremmé alakítani. E megvalósítások során erősített meg Isten abban a hitemben, hogy vannak képességeim, én ezt meg tudom csinálni. Amikor átmentem Illyefalvára, ott találtam a ’77-es földrengés által csúnyán megrongált várat, egy évre rá pedig jött a rendszerváltozás. Akkor azt találtam ki, hogy a vár helyreállításával próbáljuk felrázni az embereket: az ő életük is épp úgy megváltoztatható, mint a vár állapota. Tudtam, hogy nemcsak az igehirdetés a feladatom, és hamar rájöttem, hogy nem nekem kell mindent csinálnom, az emberekkel kellett elhitetni, hogy képesek megváltoztatni az életüket. A nagy kérdés úgy hangzott: állja-e a mi keresztyén hitünk a próbát, amikor például vállalkozni kell? Én nem akartam politikus, gazdasági szakember vagy egyetemi oktató lenni, mégis mindenben benne voltam, közben körülöttem fiatal munkaközösségek jöttek létre, amelyek élete, tevékenysége nem alakulhatott volna így a keresztyén értékek zsinórmértéke nélkül. Azt hiszem, ezzel magyarázható a püspökké választásom ilyen mértékű támogatottsága is, és nagyjából ezek az elvárások a személyemmel kapcsolatban is.
– És melyek az ön elvárásai? Milyennek látja a református egyház szerepét a 21. században? Akár a kálvini jelmondat, a folyamatos reformáció elvének tükrében.
– Gyökeresen szakítanunk kell azzal a gyakorlattal, hogy az egyház egy folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban lévő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: a hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani, de nem csak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban és kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de akár a politikában is, a keresztyén református ember értékrendjét terjeszteni és megvallani. Ha ezt az általunk is szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk. Fizikai-biológiai jelenlét nélkül ugyanis nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmáljuk, nevelgetjük, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Ha értelmesen neveljük fel, mindjárt ott az újabb „veszély”, hogy a világ más részén is igényt tartanak rá. Az egy-két gyermek pedig kevés minden hiány pótlására. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik, hogy a fiatalok életkörülményeinek alakításával segítsünk nekik abban, hogy értelmét lássák a gyerekvállalásnak, és ne csak egy-kettő erejéig. Ellenkező esetben pontosan kiszámíthatjuk, mikor lesz vége az erdélyi, ezeréves magyar és ötszáz éves református történetünknek. Képesnek kell lennünk ilyen irányba hatni, ugyanakkor nevelni, példát mutatni, áldozatot hozni.
– Az egyházi példamutatás viszont a lelkésznél kezdődik. Ön milyennek tartja a lelkésznevelés sokak által erősen kifogásolt minőségét?
– Ne feledjük, mi is „hozott” anyagból dolgozunk. Jogos azonban a felismerés: az utóbbi években sok lelkészünkről bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik megfelelő gyülekezeti, egyházi gyökerekkel. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már bőven akadnak olyanok, akik nem azért lépik át a teológiai egyetem kapuját, mert felnőtté fejlődésük szoros kapcsolatban volt az egyházzal. A teológia ma is biztosítja az ott elsajátítható tudást, de az előző évek hátrányát nem tudja behozni, az egyháziasság hiányát képtelen pótolni. Mi is látjuk, hogy 1990 után az egyház elsiette az állománypótlást, ma már a tanárok is bevallják, hogy képtelenek voltak megjegyezni egy-egy évfolyam száz hallgatójának nevét. Márpedig roppant fontos a személyes hatás, számomra is meghatározó volt a Farkas utcában László Dezső pozitív vagy szülőfalum lelkészének negatív példája. – Ezek a lelkészek azonban különböző gyülekezetekben folyamatosan sugározzák a rossz vagy jó példát... – Esetükben két eszközünk van. Az egyik a nevelés, a továbbképzés, másik a fegyelmezés, illetve kizárás, ha az illető az egyház szellemiségétől idegenül végzi szolgálatát. A továbbképzéseknek elsősorban olyan tudás megszerzését kell célozniuk, ami a kis gyülekezetek lelkipásztori munkájában segítheti őket: diakóniai szolgálat, falugondnoki szerep. A lélekfogyás ugyanis új feladatok elé állít bennünket, s valószínűleg képtelenek leszünk majd minden ötven református mellé egy-egy lelkipásztort állítani, hiszen az a közösség nem tudná eltartani a papját.
– A szentegyházi vagy kérői történetben – két „fekélyes” esetben – az egyházkerület megvonta a lelkészek palástviselési jogát. A szakadásig kell eljutnia egy gyülekezetnek, hogy az egyházvezetés ilyen eszközökhöz folyamodjon?
– Miután a gyülekezetek választanak papot, a gyülekezetnek kell eljutnia odáig, hogy tovább már ne toleráljon egy bizonyos helyzetet. Eddig csak abban az esetben indult el a „bűnüldözés”, ha valaki a közösségből jelezte az esetet. Az emberek viszont az elmúlt évtizedekben azt tanulták meg, hogy nem tanácsos szólni a vezető ellen, hiszen könnyen megüthetjük a bokánkat. Egy gyülekezet így kialakuló közönyössége pedig egyenlő a csendes halállal. Szükségesnek tartom a felülről induló fegyelmezési kezdeményezést, hogy ne várjuk meg feltétlenül, míg az elerőtlenedett közösség teszi meg az első lépést. Ehhez zsinati döntés, szabálymódosítás kell, és én erre vonatkozó módosítási javaslat megfogalmazására készülök. Elsősorban a problémamegoldó mediációra gondolok, ami a gazdasági életben lassan megszokottá válik. Amíg a jelenlegi gyakorlat alapján egy ügy eljut a püspökségig, tényleg „fekete” ügy lesz. A gyülekezetnek és papjának, majd a lelkésztársadalomnak meg kell próbálnia megoldani az adódó problémákat, hogy ne csak a bírói, fegyelmezési szakaszban találkozzunk egy-egy akut esettel. De a fegyelmezés nem csak eltávolítást jelenthet, hanem az érintett lelkész új szerepkörének megtalálását is.
– Püspökként mit készül letenni az eddigi terheiből?
– Sok mindent igyekszem átruházni. A Sapientia ügyében az alapítók határoznak, és én természetesen alávetem magam a döntésüknek. Egyelőre az az óhajuk, hogy a fejlesztések jelenlegi szakaszában a mandátumom lejártáig – azaz még két éven át – koordináljam a tevékenységet. Kezdettől azon voltam, hogy szétválasszam az egyetemirányítási feladatokat, és ebben a tekintetben ma már minden sínen van. A jelenlegi helyzetben a kuratóriumnak már nem az egyes tanárok alkalmazásáról kell döntenie, hanem stratégiai kérdésekben, és ebben nagy segítséget jelent az elmúlt tíz esztendőben szerzett, jó értelemben vett rutin. Ezt a tevékenységet a püspöki szolgálat mellett is megtartom, ha az alapítók is úgy döntenek.
– Látja már az Erdélyi Református Egyházkerület leendő püspökét?
– Még nem. Jó futballedző módjára igyekszem majd helyzetbe hozni valamennyi arra érdemes kollégát. Megpróbálom megkeresni és felszínre hozni az értéket, aztán döntsön a közösség.
Csinta Samu
Kató Béla
A háromszéki Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díj (2012). 2012. december 14-e óta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Beszélgetés Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével
A jó lelkésznek nem csak a pasztoráció a feladata, hanem a teljes embert kell szolgálnia – állítja Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület február elsején beiktatandó püspöke kulcskérdésnek tekinti a gyerekvállalás ösztönzését, és jelentős változtatásokra készül a lelkészi szolgálat minőségének javítása érdekében.
– Kezdő lelkészként megfogalmazódott-e önben, hogy egyszer majd felérhet az egyházi ranglétra tetejére? – Soha. Mi több, egészen a közelmúltig nem is készültem erre a szolgálatra. Tizenkét évvel ezelőtt visszautasítottam a felkérést. Püspökhelyettesként szerettem volna tevékenykedni, ez jelzi azt is, hogy nem a szolgálat elől menekültem. A püspöki teendők kedvéért viszont el kellett volna hagynom a Székelyföldet, abbahagyni, amit ott építgettem. Most más a kép. Egyrészt hat évem van még hátra az aktív szolgálatból, másrészt különleges helyzet elé állított az egyházam: a ’90 után végzett népes lelkészi közösségből még nem tudta kiválasztani azokat, akik tovább vihetnék az egyházkerület vezetését. Egyfajta nyomás alá helyeztek: segítsek áthidalni a ’89 előtti generációk eltávozása és a ’90 utániak beérése közötti átmeneti időszakot. – Az egyházkerület egységes nézőpontja volt ez, vagy csak az egyházi társadalom egy részének a véleményét tükrözi?
– Már a felkéréskor jeleztem: nem elég, ha az elképzelés az egyházkerület ötven százalék plusz egy fős támogatását élvezi. Nem is bocsátkoztam kampányba, hiszen nálam nem állt a mindenáron püspökké válás késztetése. Ám amikor kiderült, hogy a 15 egyházmegyéből 12 támogatja a jelölésemet, a továbbiakban már lelkiismereti problémákat vetett volna fel a felkérés visszautasítása. – És mi lesz most Székelyfölddel? Tizenkét évvel ezelőtt még egy harmadik, székelyföldi egyházkerület létrehozását szorgalmazta.
– A tizenkét évvel ezelőtti helyzet másról szólt. Az előző évtizedekben a romániai református egyház zsinata nem működött, miután egy negyven és egy hatvan százalékos szavazati aránnyal rendelkező egyházkerületből állt. Nagyon sok vita, kevés előrevivő döntés jellemezte a zsinat tevékenységét, és úgy tűnt, hogy egy harmadik egyházkerület létrehozása hatékonyabbá tenné a szervezet működését. Azóta viszont a meg nem születések és az elvándorlás következtében az erdélyi református egyház elveszítette tagjainak harmadát, így a már meglévő struktúrák fenntartása is nehézséget okoz. Arra kell ma törekednünk, hogy az Erdélyi a Királyhágómelléki Egyházkerülettel közösen minél több intézményünket működtessük, a kellő kölcsönös bizalom kialakulásával pedig ma jóval több esélyünk van az integrációra, mint korábban. Nemrég egyeztünk meg, hogy létrehozzuk az általunk alapított diakónia első, nagyváradi fiókját, innen kezdve pedig a diakóniai szolgálatot zsinati alárendeltségbe helyezzük. A nyugdíjintézetünk közös, a pedagógiai intézetünket, lapkiadásunkat közössé kellene tenni, és ennek most ígérkezik realitása. Ezért már nem tekintem aktuálisnak a harmadik egyházkerület létrehozását.
– Önt a közvélemény – az egyházi közvéleményt is ideértve – elsősorban menedzserpapként ismeri el. Vállalja a besorolást, illetve ezt várja el öntől az egyházkerület is?
– Amit eddig megvalósítottam, semmivel sem több, mint ami egy református lelkész feladata: nemcsak lelkigondozója és pásztora lenni egy gyülekezetnek, hanem a teljes embert szolgálni testi-lelki értelemben egyaránt. Az első állomáshelyem, a háromszéki Cófalva halálra ítélt település volt, egyike a Ceausescu-féle falurombolás kiszemelt áldozatainak, ahol érkezésemkor már semmiféle építési, javítási engedélyt nem bocsátottak ki, felszámolták a 170 lelkes falucska óvodáját, iskoláját. Az emberek le is akartak beszélni, amikor előrukkoltam a tervemmel, én azonban nem akartam befeküdni a koporsóba. Saját kezemmel tapasztottam a parókiát, tervezgettem, hogyan lehetne a kis nyárikonyhát imateremmé alakítani. E megvalósítások során erősített meg Isten abban a hitemben, hogy vannak képességeim, én ezt meg tudom csinálni. Amikor átmentem Illyefalvára, ott találtam a ’77-es földrengés által csúnyán megrongált várat, egy évre rá pedig jött a rendszerváltozás. Akkor azt találtam ki, hogy a vár helyreállításával próbáljuk felrázni az embereket: az ő életük is épp úgy megváltoztatható, mint a vár állapota. Tudtam, hogy nemcsak az igehirdetés a feladatom, és hamar rájöttem, hogy nem nekem kell mindent csinálnom, az emberekkel kellett elhitetni, hogy képesek megváltoztatni az életüket. A nagy kérdés úgy hangzott: állja-e a mi keresztyén hitünk a próbát, amikor például vállalkozni kell? Én nem akartam politikus, gazdasági szakember vagy egyetemi oktató lenni, mégis mindenben benne voltam, közben körülöttem fiatal munkaközösségek jöttek létre, amelyek élete, tevékenysége nem alakulhatott volna így a keresztyén értékek zsinórmértéke nélkül. Azt hiszem, ezzel magyarázható a püspökké választásom ilyen mértékű támogatottsága is, és nagyjából ezek az elvárások a személyemmel kapcsolatban is.
– És melyek az ön elvárásai? Milyennek látja a református egyház szerepét a 21. században? Akár a kálvini jelmondat, a folyamatos reformáció elvének tükrében.
– Gyökeresen szakítanunk kell azzal a gyakorlattal, hogy az egyház egy folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban lévő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: a hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani, de nem csak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban és kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de akár a politikában is, a keresztyén református ember értékrendjét terjeszteni és megvallani. Ha ezt az általunk is szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk. Fizikai-biológiai jelenlét nélkül ugyanis nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmáljuk, nevelgetjük, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Ha értelmesen neveljük fel, mindjárt ott az újabb „veszély”, hogy a világ más részén is igényt tartanak rá. Az egy-két gyermek pedig kevés minden hiány pótlására. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik, hogy a fiatalok életkörülményeinek alakításával segítsünk nekik abban, hogy értelmét lássák a gyerekvállalásnak, és ne csak egy-kettő erejéig. Ellenkező esetben pontosan kiszámíthatjuk, mikor lesz vége az erdélyi, ezeréves magyar és ötszáz éves református történetünknek. Képesnek kell lennünk ilyen irányba hatni, ugyanakkor nevelni, példát mutatni, áldozatot hozni.
– Az egyházi példamutatás viszont a lelkésznél kezdődik. Ön milyennek tartja a lelkésznevelés sokak által erősen kifogásolt minőségét?
– Ne feledjük, mi is „hozott” anyagból dolgozunk. Jogos azonban a felismerés: az utóbbi években sok lelkészünkről bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik megfelelő gyülekezeti, egyházi gyökerekkel. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már bőven akadnak olyanok, akik nem azért lépik át a teológiai egyetem kapuját, mert felnőtté fejlődésük szoros kapcsolatban volt az egyházzal. A teológia ma is biztosítja az ott elsajátítható tudást, de az előző évek hátrányát nem tudja behozni, az egyháziasság hiányát képtelen pótolni. Mi is látjuk, hogy 1990 után az egyház elsiette az állománypótlást, ma már a tanárok is bevallják, hogy képtelenek voltak megjegyezni egy-egy évfolyam száz hallgatójának nevét. Márpedig roppant fontos a személyes hatás, számomra is meghatározó volt a Farkas utcában László Dezső pozitív vagy szülőfalum lelkészének negatív példája. – Ezek a lelkészek azonban különböző gyülekezetekben folyamatosan sugározzák a rossz vagy jó példát... – Esetükben két eszközünk van. Az egyik a nevelés, a továbbképzés, másik a fegyelmezés, illetve kizárás, ha az illető az egyház szellemiségétől idegenül végzi szolgálatát. A továbbképzéseknek elsősorban olyan tudás megszerzését kell célozniuk, ami a kis gyülekezetek lelkipásztori munkájában segítheti őket: diakóniai szolgálat, falugondnoki szerep. A lélekfogyás ugyanis új feladatok elé állít bennünket, s valószínűleg képtelenek leszünk majd minden ötven református mellé egy-egy lelkipásztort állítani, hiszen az a közösség nem tudná eltartani a papját.
– A szentegyházi vagy kérői történetben – két „fekélyes” esetben – az egyházkerület megvonta a lelkészek palástviselési jogát. A szakadásig kell eljutnia egy gyülekezetnek, hogy az egyházvezetés ilyen eszközökhöz folyamodjon?
– Miután a gyülekezetek választanak papot, a gyülekezetnek kell eljutnia odáig, hogy tovább már ne toleráljon egy bizonyos helyzetet. Eddig csak abban az esetben indult el a „bűnüldözés”, ha valaki a közösségből jelezte az esetet. Az emberek viszont az elmúlt évtizedekben azt tanulták meg, hogy nem tanácsos szólni a vezető ellen, hiszen könnyen megüthetjük a bokánkat. Egy gyülekezet így kialakuló közönyössége pedig egyenlő a csendes halállal. Szükségesnek tartom a felülről induló fegyelmezési kezdeményezést, hogy ne várjuk meg feltétlenül, míg az elerőtlenedett közösség teszi meg az első lépést. Ehhez zsinati döntés, szabálymódosítás kell, és én erre vonatkozó módosítási javaslat megfogalmazására készülök. Elsősorban a problémamegoldó mediációra gondolok, ami a gazdasági életben lassan megszokottá válik. Amíg a jelenlegi gyakorlat alapján egy ügy eljut a püspökségig, tényleg „fekete” ügy lesz. A gyülekezetnek és papjának, majd a lelkésztársadalomnak meg kell próbálnia megoldani az adódó problémákat, hogy ne csak a bírói, fegyelmezési szakaszban találkozzunk egy-egy akut esettel. De a fegyelmezés nem csak eltávolítást jelenthet, hanem az érintett lelkész új szerepkörének megtalálását is.
– Püspökként mit készül letenni az eddigi terheiből?
– Sok mindent igyekszem átruházni. A Sapientia ügyében az alapítók határoznak, és én természetesen alávetem magam a döntésüknek. Egyelőre az az óhajuk, hogy a fejlesztések jelenlegi szakaszában a mandátumom lejártáig – azaz még két éven át – koordináljam a tevékenységet. Kezdettől azon voltam, hogy szétválasszam az egyetemirányítási feladatokat, és ebben a tekintetben ma már minden sínen van. A jelenlegi helyzetben a kuratóriumnak már nem az egyes tanárok alkalmazásáról kell döntenie, hanem stratégiai kérdésekben, és ebben nagy segítséget jelent az elmúlt tíz esztendőben szerzett, jó értelemben vett rutin. Ezt a tevékenységet a püspöki szolgálat mellett is megtartom, ha az alapítók is úgy döntenek.
– Látja már az Erdélyi Református Egyházkerület leendő püspökét?
– Még nem. Jó futballedző módjára igyekszem majd helyzetbe hozni valamennyi arra érdemes kollégát. Megpróbálom megkeresni és felszínre hozni az értéket, aztán döntsön a közösség.
Csinta Samu
Kató Béla
A háromszéki Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díj (2012). 2012. december 14-e óta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. február 2.
Gyűlöletkeltés egyenes adásban
Mostanáig abban a hiszemben éltem, hogy a nagy nyilvánosság előtt már nem ismétlődhetnek meg a ’90-es évek elejére jellemző magyarellenes kirohanások és gyűlöletbeszédek. Abban a hitben ringattam magamat, hogy a vérünkre szomjazó kutyafalkák csaholásának ideje lejárt, és már legfeljebb egy-egy kivénhedt ordas foghíjas harapásától kell tartani. Szerda este azonban, a volt szekus Voiculescu tulajdonában lévő Antena3 televízió fél tízkor kezdődő, A nap összefoglalója (Sinteza zilei) címet viselő műsorát nézve kénytelen voltam belátni, hogy nagyot tévedtem. Kiderült ugyanis, hogy a 21. század NATO- és európai uniós tagsággal rendelkező Romániájában semmi sem változott, továbbra is lehet méregtől habzó szájjal ellenünk uszítani. Legfeljebb a stílus vált kifinomultabbá, ugyanakkor hatásosabbá és így veszélyesebbé is.
Hölgyeim és uraim, olyan valamiről fogunk beszélni, amitől lehet, hogy hidegrázást kapnak – jelentette ki Mihai Gâdea már adásba lépésekor, ezzel megadva az általa vezetett műsor hangnemét. És miközben a nézők előtt peregtek az állítását igazolni hivatott képsorok, azt is megtudhattuk tőle, hogy a szerinte nem létező Székelyföld, valamint Magyarország zászlójának Hargita és Kovászna megyei középületekre való kitűzése a román államra nézve végzetes lehet.
A témát többek között Petre Roman levitézlett miniszterelnök, Ciprian Dobre Maros megyei képviselő, Oana Stancu újságíró és Mugur Ciuvică politikai elemző járta körbe, de telefonon bekapcsolódott Codrin Munteanu, a magyar jelképek üldözéséről hírhedtté vált háromszéki kormánymegbízott, és velük szemben Tamás Sándor megyetanácselnök is. Helyszűke miatt az ellenünk felhozott, hazugságokkal fűszerezett vádakat képtelenség felsorolni, de talán nem is érdemes. Hiszen ezek egyetlen célját Székelyföld és népe létének cáfolása, valamint az önazonosságát megjelenítő jelképek, főleg a Ciuvică által nemes egyszerűséggel rongynak nevezett székely zászló betiltásának követelése képezte.
Felháborító volt ugyan, de ezt a műsort végig kellett feszengeni, már csak a miheztartás végett is, hiszen így legalább tudjuk, mire számíthatunk. Az elhangzottakra pedig megfelelő választ csakis soraink szorosabbá zárásával és a területi autonómia tömeges, elszánt és kitartó követelésével adhatunk. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
Mostanáig abban a hiszemben éltem, hogy a nagy nyilvánosság előtt már nem ismétlődhetnek meg a ’90-es évek elejére jellemző magyarellenes kirohanások és gyűlöletbeszédek. Abban a hitben ringattam magamat, hogy a vérünkre szomjazó kutyafalkák csaholásának ideje lejárt, és már legfeljebb egy-egy kivénhedt ordas foghíjas harapásától kell tartani. Szerda este azonban, a volt szekus Voiculescu tulajdonában lévő Antena3 televízió fél tízkor kezdődő, A nap összefoglalója (Sinteza zilei) címet viselő műsorát nézve kénytelen voltam belátni, hogy nagyot tévedtem. Kiderült ugyanis, hogy a 21. század NATO- és európai uniós tagsággal rendelkező Romániájában semmi sem változott, továbbra is lehet méregtől habzó szájjal ellenünk uszítani. Legfeljebb a stílus vált kifinomultabbá, ugyanakkor hatásosabbá és így veszélyesebbé is.
Hölgyeim és uraim, olyan valamiről fogunk beszélni, amitől lehet, hogy hidegrázást kapnak – jelentette ki Mihai Gâdea már adásba lépésekor, ezzel megadva az általa vezetett műsor hangnemét. És miközben a nézők előtt peregtek az állítását igazolni hivatott képsorok, azt is megtudhattuk tőle, hogy a szerinte nem létező Székelyföld, valamint Magyarország zászlójának Hargita és Kovászna megyei középületekre való kitűzése a román államra nézve végzetes lehet.
A témát többek között Petre Roman levitézlett miniszterelnök, Ciprian Dobre Maros megyei képviselő, Oana Stancu újságíró és Mugur Ciuvică politikai elemző járta körbe, de telefonon bekapcsolódott Codrin Munteanu, a magyar jelképek üldözéséről hírhedtté vált háromszéki kormánymegbízott, és velük szemben Tamás Sándor megyetanácselnök is. Helyszűke miatt az ellenünk felhozott, hazugságokkal fűszerezett vádakat képtelenség felsorolni, de talán nem is érdemes. Hiszen ezek egyetlen célját Székelyföld és népe létének cáfolása, valamint az önazonosságát megjelenítő jelképek, főleg a Ciuvică által nemes egyszerűséggel rongynak nevezett székely zászló betiltásának követelése képezte.
Felháborító volt ugyan, de ezt a műsort végig kellett feszengeni, már csak a miheztartás végett is, hiszen így legalább tudjuk, mire számíthatunk. Az elhangzottakra pedig megfelelő választ csakis soraink szorosabbá zárásával és a területi autonómia tömeges, elszánt és kitartó követelésével adhatunk. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2013. február 2.
Kincsesek, Tőkések, Benedekek
A címben említett családok politizáló tagjai – Marosvásárhely közismert személyiségei – sorra elhagyták az RMDSZ táborát. Távoztak a párt kötelékéből, de nem menekültek világgá és nem tűntek el teljesen a közéletből. Van, aki ügyvédként továbbra is ádáz szélmalomharcot folytat minden nemzeti vagy becsületbeli ügyért – több-kevesebb sikerrel. Teszi ezt abban a román igazságszolgáltatási rendszerben, amely még a törvényalkotói előjogokkal megáldott, hatalom közeli „sztárügyvédeket” sem kényezteti el túlzott elfogulatlansággal.
Van, aki még mindig a pedagógusi pálya elkopott ösvényeit tapossa rendületlenül. Hű maradt ahhoz a tanügyi rendszerhez, amelyből szinte már mindenki elmenekült, vagy menekülni készül, ahol nem részesül megbecsülésben sem diák, sem tanár. Amelyben mára ismeretlen fogalommá vált a „tanári hivatás”, amelyben egymásra mutogatnak a felek, és futószalagon gyártják a kilátástalan fiatalokat. És van, aki az orvosi pályán maradt, annak ellenére is, hogy minden idők legsúlyosabb exodusával kell szembenéznie a szakmának. Aki a magyarokat kiszorító „beteges” hangulat ellenére sem hátrált meg. Természetesen az említett személyek esetében is kimutathatók a gyarlóság tünetei, akár közösségi munkájuk hatékonysága is vitatható, de egyvalami vitathatatlan: nem hagyhatók figyelmen kívül. Ha már „minden magyar számít”.
És itt tévedett az RMDSZ a legnagyobbat. A kirekesztő politizálással, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elv alapján könyörtelen tisztogatásokat hajtott végre a párton belül. Rendre elutasította az előválasztásokat, és egy olyan jelöltállítási és döntéshozói rendszert vezetett be, amelyben már semmilyen szerep sem jut a választóknak. Bizonyos csoportérdekek elvárásainak megfelelően megváltak azoktól a személyektől, akik egy hatékonyabb politikai stratégia mellett továbbra is a közösségépítés szolgálatában maradhattak volna. Kiüresítették és érdekvédelmi jellegétől megfosztották az alakulatot. Mára már csak a Facebook-nyilatkozatok, az öntömjénező sajtótájékoztatók, és a kihalt irodák jelentik az RMDSZ-t. Miközben kétségbeesetten keresgélik a kámforrá változott aktív tagságot.
Annak ellenére, hogy évtizedeken keresztül vásárhelyi vezérkara volt az RMDSZ-nek, az igazi politikai „sikereiket” inkább a Fekete tenger partján (Neptunon), vagy Bukarestben érték el. A vásárhelyi gombóc mindig fennakadt a torkukon. Ilyenkor pedig jól fogott egy formai kifogás, amellyel a pályán kívülre lehetett helyezni az „akadékoskodó” személyeket. A legutóbbi tisztújításon egy világbajnok harcművész próbálta meghódítani a várost a felső vezetés számára. Sikertelenül. Az azóta tartó „kényszerhelyzet” állandósult. Úgy próbálják átalakítani a városi szervezetet, hogy abban „racionális” kerületek jöjjenek létre. Akárcsak az ország regionális felosztásában, itt is komoly háttérérdekek ütközésére lehet számítani. Az önkéntes-, illetve a profi (azaz fizetett) aktivisták nagy lelkesedéssel láttak „munkához”, és gyakran szerveznek zárt ajtós gyűléseket, sajtótájékoztatókat. Minden kétséget kizáróan olyan durva hatalmi harc előtt állunk, amelynek legfőbb vesztesei kizárólag a vásárhelyi magyarok lesznek.
Ferencz Zsombor
kozpont.ro
Erdély.ma,
A címben említett családok politizáló tagjai – Marosvásárhely közismert személyiségei – sorra elhagyták az RMDSZ táborát. Távoztak a párt kötelékéből, de nem menekültek világgá és nem tűntek el teljesen a közéletből. Van, aki ügyvédként továbbra is ádáz szélmalomharcot folytat minden nemzeti vagy becsületbeli ügyért – több-kevesebb sikerrel. Teszi ezt abban a román igazságszolgáltatási rendszerben, amely még a törvényalkotói előjogokkal megáldott, hatalom közeli „sztárügyvédeket” sem kényezteti el túlzott elfogulatlansággal.
Van, aki még mindig a pedagógusi pálya elkopott ösvényeit tapossa rendületlenül. Hű maradt ahhoz a tanügyi rendszerhez, amelyből szinte már mindenki elmenekült, vagy menekülni készül, ahol nem részesül megbecsülésben sem diák, sem tanár. Amelyben mára ismeretlen fogalommá vált a „tanári hivatás”, amelyben egymásra mutogatnak a felek, és futószalagon gyártják a kilátástalan fiatalokat. És van, aki az orvosi pályán maradt, annak ellenére is, hogy minden idők legsúlyosabb exodusával kell szembenéznie a szakmának. Aki a magyarokat kiszorító „beteges” hangulat ellenére sem hátrált meg. Természetesen az említett személyek esetében is kimutathatók a gyarlóság tünetei, akár közösségi munkájuk hatékonysága is vitatható, de egyvalami vitathatatlan: nem hagyhatók figyelmen kívül. Ha már „minden magyar számít”.
És itt tévedett az RMDSZ a legnagyobbat. A kirekesztő politizálással, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elv alapján könyörtelen tisztogatásokat hajtott végre a párton belül. Rendre elutasította az előválasztásokat, és egy olyan jelöltállítási és döntéshozói rendszert vezetett be, amelyben már semmilyen szerep sem jut a választóknak. Bizonyos csoportérdekek elvárásainak megfelelően megváltak azoktól a személyektől, akik egy hatékonyabb politikai stratégia mellett továbbra is a közösségépítés szolgálatában maradhattak volna. Kiüresítették és érdekvédelmi jellegétől megfosztották az alakulatot. Mára már csak a Facebook-nyilatkozatok, az öntömjénező sajtótájékoztatók, és a kihalt irodák jelentik az RMDSZ-t. Miközben kétségbeesetten keresgélik a kámforrá változott aktív tagságot.
Annak ellenére, hogy évtizedeken keresztül vásárhelyi vezérkara volt az RMDSZ-nek, az igazi politikai „sikereiket” inkább a Fekete tenger partján (Neptunon), vagy Bukarestben érték el. A vásárhelyi gombóc mindig fennakadt a torkukon. Ilyenkor pedig jól fogott egy formai kifogás, amellyel a pályán kívülre lehetett helyezni az „akadékoskodó” személyeket. A legutóbbi tisztújításon egy világbajnok harcművész próbálta meghódítani a várost a felső vezetés számára. Sikertelenül. Az azóta tartó „kényszerhelyzet” állandósult. Úgy próbálják átalakítani a városi szervezetet, hogy abban „racionális” kerületek jöjjenek létre. Akárcsak az ország regionális felosztásában, itt is komoly háttérérdekek ütközésére lehet számítani. Az önkéntes-, illetve a profi (azaz fizetett) aktivisták nagy lelkesedéssel láttak „munkához”, és gyakran szerveznek zárt ajtós gyűléseket, sajtótájékoztatókat. Minden kétséget kizáróan olyan durva hatalmi harc előtt állunk, amelynek legfőbb vesztesei kizárólag a vásárhelyi magyarok lesznek.
Ferencz Zsombor
kozpont.ro
Erdély.ma,