Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. január 9.
Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,

2013. január 10.
A csángók apostola: Jáki Sándor Teodóz
Jáki Sándor Teodóz atya a csángómagyarok apostola, Domokos Pál Péter méltó utódja – olvashatjuk általában a róla szóló ismertetésekben. Hogy szívvel és ésszel is megfogható, érzékelhető legyen, mit is jelent ez, személyes emlékek tolulnak fel bennem. 2006-ban részt vehettem a bukovinai jeles kegyhelyen, Kacsikában a Nagyboldogasszony-búcsún. Kacsika, az egykori magyar falu, ahová a híres Czestochowa-i Mária-kegyképmásolat még Nagy Lajos királyunk adományaként jutott el hajdanán, ma már teljesen elrománosodott, román Mária-zarándokhely lett, kegytemplomában magyar misét nem szabad mondani, s évente egy alkalommal, a búcsú másnapján reggel a templom mögötti kis kápolnában engedélyezett csupán az ide zarándokoló csángóknak az anyanyelvi szertartás. Itt találkozhattam tehát a Moldvából érkezett csángómagyarokkal, akik a pusztinai Szent István Gyermekei Egyesület zászlaja alatt Teodóz atya vezetésével ezúttal is gyönyörű népviseletben, ősi népénekekkel, zarándokmenetben (úgy, ahogy senki más e búcsúban) érkeztek Mária kegytemplomához, hogy hódolattal, imádságos áhítattal tisztelegjenek a Szűzanya előtt. S ott, akkor átéltem, megértettem, milyen pótolhatatlan és egyedülálló szolgálat az, melyet a deres hajú bencés páter vállalt és teljesít évről-évre (1992 óta), felkarolva a legtávolabbra szakadt, legárvább és hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket. Nem felejthetem, hogy mikor a kis kápolnában felcsendült a magyar nyelvű Miatyánk, egy meglett korú klézsei férfi – leplezni sem tudta volna szegény – mintha verejtékét törölgetné, igyekezett eltüntetni a szeméből elő-előrakoncátlankodó megállíthatatlan könnyfolyamot. És Jáki Sándor Teodóz atya nemcsak itt, hanem Csíksomlyón és Futásfalván is és még számtalan helyen pásztorolja a csángómagyarok hűséges nyáját, sőt évente többször meglátogatja őket, nemcsak a jeles napokon. Személye kulcsszerepkörű a moldvai magyarok magyar nyelvű lelkipásztori gondozásában, mert miközben megismerteti őket a mai magyar nyelvű liturgikus formákkal, a tőlük hallott ősi népénekeket, imádságokat vissza is tanítja mindazoknak, akik már anyanyelvi tudásukban meggyengültek. Akik még magyarul álmodnak, magyarnak vallják magukat, de nemigen beszélik már őseik nyelvét, szokta mondani. És ez a szolgálata Kárpát-medencei léptékű, hiszen nemcsak Csángó- és Székelyföldön, hanem Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján és Őrvidéken is épp olyan atyai szeretettel hívják, fogadják őt, mint egy családtagot. Anyaországi ének- és magyarságtanító előadásain szokta mesélni, hogy egy alkalommal csángómagyar testvéreitől búcsúzáskor megkérdezte, mit hozzon nekik legközelebb, s a testvérek meghatottan azt válaszolták: – „Te ne hozzál semmit! Te csak gyere!”.
Teodóz atya – Domokos Pál Péter biztatására – 1978-ban indult el először Moldvába, hogy a csángómagyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. Róluk persze jóval korábbról voltak már ismeretei. Emlékeiben máig él a Kogutowicz Károly szerkesztette földrajzi atlasz magyar népességi térképe a világban élő magyarokról, melyet tíz éves korában látott először. „Ezért az egyetlenegy oldaláért az egész térképet egy életre bévéstem a szüvembe” – mondja csángómagyarosan. A 83 éves, idén gyémántmisés bencés paptanár, zene- és néprajzkutató, aki mintegy ötezer népéneket/imádságot gyűjtött a Kárpát-hazát bejáró zarándoklásai közepette, a mély vallásosságot, a máriás hitet, a zene iránti fogékonyságot a fészekmeleg családi környezetből hozta magával. Győrött született ötgyermekes családban. Mindenkinek kitűnő volt a hallása, édesanyjának nagyon szép énekhangja volt, meséli. Apai ágon két nagybátyja is igazgató kántortanító volt. A középiskolát az egykor magyar-olasz tannyelvű Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el, itt Herszényi Bálint, a kiváló zongoraművész, Dohnányi-tanítvány volt a tanára, s orgonára és zeneelméleti tárgyakra Szigeti Kilián, bencés atya, a Rómában végzett egyházzenész tanította.. Hatodik osztályos gimnazistaként (1944-ben) lépett be a bencés közösségbe, s 1952-ben szentelték pappá Pannonhalmán.
A családban nagy hagyománya volt a papi-szerzetesi hivatásban való elköteleződésnek, emlékezik, apai nagyszüleinek például tizennyolc unokája közül öt fiú lett szerzetes, s három leányunoka szerzetesnővér. Fiútestvéreivel egyetemben ők is mindhárman bencés tanárok lettek. Zénó bátyja ma 93 esztendős, Pannonhalmán él, egykor a rend pannonhalmi és győri gimnáziumát vezette. Másik (már megboldogult) testvére, a Templeton-díjas Szaniszló tudományos munkájával szerzett hírnevet és elismerést.
Papi szolgálata – miután a politikai terror miatt a szemináriumból egy egész évfolyamot kihelyeztek világi lelkipásztorkodásra – Mezőtúron kezdődött, majd Sopronban folytatódott. Hivatalosan kántorként (titokban káplánként) szolgált, s már ekkor is, mint később is mindenütt, a templomi kórust is rábízták.
Győrött, majd pedig a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. A győri bencés gimnáziumban kezdte tanári pályáját 1956-tól, s a bencés templomban kántorkodott, de tanított a budapesti Nyári Kántorképzőben, a győri hittudományi főiskolán (a Musica Sacra és a beszédtechnika tanáraként), több mint két évtizeden át vezette a győri székesegyház Palestrina kórusát, majd a bencés templom kamarakórusát, akikkel zarándok-hangversenyekkel bejárták szinte az egész Kárpát-medencét és olasz földön is bemutatkoztak. Mikor énektanári pályájának lelki ars poeticájáról faggatom, meggyőződéssel mondja: „Hiszek benne, mindig is hittem benne, hogy az ének által az ember többre tanítható és jobbá tehető. A vox humana, az énekelni tudás: égből szálló, földön nyíló ajándék”.
Gazdag, nyolc évtizedes munkásságáról e rovat terjedelmi korlátai miatt lehetetlenség teljes képet adni, csak életének jelesebb állomásait volt alkalom most felvillantani. Teodóz atya sok évtizedes csángóföldi zarándokútjainak élményeit, tanulságait, néprajzi, népzenekutatói gyűjtőmunkájának emlékeit, eredményeit 2006-ban könyvben is megjelentette (Csángókról igaz tudósítások), s kiadták egy cd-lemezét is Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít címmel, melyen a páter beszámol gyűjtőútjainak legszebb zenei élményeiről, s bemutat egy csokrot az előénekes bácsiktól, néniktől Moldvában tanult népénekek közül. Számos kitüntetés (Márton Áron-emlékérem, Magyar Királyi Szent László Lovagrend lovagi vaskeresztje, Juliánusz-díj…) birtokosa is, s nemrég vehette át Balog Zoltán minisztertől a Fraknói Vilmos-díjat munkásságának elismeréseként. Toldi Éva
Erdély.ma,

Vásárhelyi RMDSZ: átvágták a gordiuszi csomót
Többszöri halogatás után újjászervezi marosvásárhelyi szervezetét az RMDSZ, mert sorra bukta el a választásokat a Maros-parti városban. A döntést Markó Béla szenátor már az év végi SZKT-beszédében sürgette, a városi körzetek azonban igazságtalannak tartották nyilatkozatát. Cseke Péter Tamás az érintett politikai szereplők véleményét ütköztette.
Teljes egészében felszámolta és újjászervezi a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetet a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöksége. A döntés értelmében megszűntek a régi szervezet városi körzetei, testületei és tisztségei, helyüket az átszervezés feladatával felruházott bizottság vette át. Az ügyvezető elnökség tulajdonképpen a Területi Állandó Tanács (TÁT) tavalyi határozatát juttatta érvényre. Miután ugyanis Marosvásárhelyen az RMDSZ-nek 2012-ben már harmadik nekifutásra sem sikerült megnyernie a polgármester-választást, a helyi tanácsban kisebbségbe került a frakció, elveszítették a megyei tanácselnökséget, a TÁT bizottságot állított fel a kudarc okainak elemzésére. Ez a testület már akkor megállapította, hogy a marosvásárhelyi szervezet megérett az újjászervezésre, az erről szóló határozatot azonban tavaly felfüggesztették. Elérkeztek a decemberi választások, és jött az újabb kudarc: a marosvásárhelyi választókerületben induló Frunda György szenátor elvesztette mandátumát.
A szervezet felszámolásának előzményéhez tartozik, hogy Markó Béla szenátor a Szövetségi Képviselők Tanácsának múlt év végi, választási eredményeket elemző ülésén kijelentette: „Ahol jók az eredmények, ott elismerjük a munkát, ahol pedig olyan rossz, mint Marosvásárhelyen, ott a városi RMDSZ-nek mennie kell már tegnaptól és nem holnaptól!” A városi RMDSZ-körzetek elnökei ezt zokon vették, és év elején nyílt levélben tudatták a volt szövetségi elnökkel: igazságtalannak tartják az állásfoglalását.
Markó: radikális változásra van szükség „Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy a választások után összességében is értékelni kell az eredményeket, és választókerületenként is el kell végezni az elemzést. Aki jól teljesített, annak az eredményét méltányolni kell, aki rosszul, ott le kell vonni a megfelelő következtetést” – jelentette ki az SZKT-ülésen mondott beszéde kapcsán az Erdélyi Riportnak Markó Béla. Leszögezte: nagyon rossz választási eredmény esetén elengedhetetlen az adott RMDSZ-szervezetben a radikális változtatás. „Márpedig Maros megyében van olyan választókerület, ahol nagyon jól teljesített az RMDSZ, és van olyan kerület, nevezetesen a marosvásárhelyi, amelyik nagyon rosszul teljesített” – fogalmazott a politikus. Ez Markó szerint nem szubjektív megítélés kérdése: Marosvásárhelyen az RMDSZ szenátorjelöltjére a választók 39 százaléka szavazott, pedig a városban a magyarság aránya 45 százalék körüli. Ugyanilyen rossz volt az eredmény az önkormányzati választásokon az RMDSZ-es polgármesterjelölt és a tanácsosi lista esetében. „Nyáron az a döntés született, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetben teljes tisztújítás lesz, ezt végül halogatták azzal az indoklással, hogy a parlamenti választások előtt nem lenne hasznos a változtatás. Nekem akkor is az volt a véleményem, hogy éppen a parlamenti választások érdekében kellene végrehajtani a tisztújítást, most pedig látom, hogy a körzeti elnökök mentségeket keresnek ahelyett, hogy tudomásul vennék: Marosvásárhelyen az RMDSZ nem érte el azt az eredményt, amelyet elérhetett volna, és amelyet más választókerületben sikerült elérni” – jelentette ki Markó utalva arra, hogy saját választókerületében, a Nyárád mentén nagyon jó választási eredményt sikerült elérni. „És tudom, hogy e mögött milyen munka van” – tette hozzá.
Gál Éva: önzetlenül dolgoztunk „Az SZKT-n bennünket ok nélkül lehordtak, gondolhatja, hogy esik, amikor több mint húsz éve dolgozunk ingyen és bérmentve, és azt üzenik, tűnjünk el a színről, nem holnap, hanem már tegnap” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak Gál Éva körzeti elnök, a Markó Bélához címzett nyílt levél egyik aláírója, akit a városi körzetek felszámolásának bejelentése előtt kerestünk meg. Szerinte a volt szövetségi elnök azért volt igazságtalan velük szemben, mert a helyhatósági választások alkalmával az országos vezetőség a marosvásárhelyi eredményeket jónak találta, és abban az értékelésben, amelyet a városi szervezettel csupán az októberi hónapban közöltek, az áll, hogy a megyében mindössze 16 olyan RMDSZ-szervezet van, amely a 2008. évi választásokhoz viszonyítva jobb eredményt ért el. Gál Éva sérelmezte, hogy ennek ellenére a megyei szervezet bizottságot hozott létre a városi szervezet átszervezésére. „Ezt a bizottságot mi nem fogadjuk el, már csak azért sem, mert ilyen bánásmódra nem szolgáltunk rá, mint ahogyan a szenátor úr irányunkban tanúsított viselkedését sem vagyunk hajlandóak elfogadni. Ingyen, önzetlenül dolgoztunk ezért a szervezetért éveken keresztül” – emlékeztetett a körzeti elnök. Frunda György mandátuma elvesztésének szerinte az is az oka, hogy a parlamenti választások előtt rendelkezésükre álló nagyon rövid időszakban egy olyan tömeget kellett mozgósítani, amelyet negatívan érintettek a Boc-kormány RMDSZ-támogatással hozott megszorító intézkedései. Emellett Gál Éva szerint Markó megfeledkezik arról, hogy a városban már csak papíron 45 százalék a magyarság aránya, sokan falura költöztek, és bérbe adták a marosvásárhelyi lakásukat. „Csak az én lépcsőházamban három ilyen család van” – jelentette ki.
Benedek István: érthető a körzeti elnökök elégedetlensége Benedek István, a városi RMDSZ-szervezet elnöke sok mindenben egyetért Gál Évával. „Érthető a körzeti elnökök elégedetlensége, hiszen még az RMDSZ egyik főtitkárhelyettese is elismerte a választási eredményeket kiértékelő kerekasztal-beszélgetésen, hogy Marosvásárhelyen jó volt a mozgósítás. Olyan emberek vannak a városi szervezetben, akik keményen dolgoztak ezért. Jó szándékkal, önzetlenül végezték ezt a munkát, bár lehet, hogy nem mindig jól” – fogalmazott az Erdélyi Riportnak a városi elnök, akit szintén a városi körzetek felszámolásának bejelentése előtt kerestünk meg. Benedek is úgy látja, hogy Marosvásárhelyen változtak az etnikai arányok, nem lehet azzal a taktikával választásokat nyerni, mint a Székelyföldön. „Ezt valószínűleg Markó Béla is tudja” – jelentette ki. Szerinte a gyenge választási eredményekhez hozzájárultak a magyarságon belüli belharcok, azok a tavalyi viták, hogy ki legyen a marosvásárhelyi magyarok polgármester-jelöltje, illetve hozzájárult az is, hogy az RMDSZ korábbi kormányzati szereplése idején csökkentették a közalkalmazottak fizetését. „Számtalan szemrehányó levelet kaptam a tagságtól, amelyben a bérlevágásokra panaszkodtak. Mi ezt igyekeztünk elmagyarázni a kampányban, ám nem mindig sikerült” – nyilatkozta Benedek, hozzátéve: áll elejébe a leváltásának, a négyéves mandátuma amúgy is hamarosan lejárt volna.
Brassai Zsombor: felháborító a Markóhoz címzett levél Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ-szervezet szervezési alelnöke szerint felháborító a Markóhoz címzett nyílt levél hangneme és a körzeti elnökök magatartása. „A volt szövetségi elnök beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen gondok vannak a szervezeti életben, amit elodázhatatlanul orvosolni kell. Megállapításai alapos kivizsgálásokon és elemzéseken alapszanak” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak. Emlékeztetett arra, hogy a tavaly létrehozott bizottság is megállapította, a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetet át kell szervezni, és ez csak a közelgő parlamenti választások miatt nem történt meg. „Ezt a bizottságot jómagam vezettem. Kiderült például, hogy az esetek többségében már nem létezik tagnyilvántartás, az úgynevezett körzeti választmányok tisztségviselők hiányában megszűntek, illetve a legtöbb esetben nincs semmiféle szervezeti tevékenység” – magyarázta. Brassai Zsombor elismerte, hogy a körzeti elnökök ingyen, önzetlenül végezték munkájukat, ám úgy fogalmazott: „a jó szándék nem helyettesítheti a profizmust”. Így történhetett meg szerinte az, hogy 2008-tól kezdve az RMDSZ polgármester- és parlamenti jelöltjeinek minden egyes választáson úgynevezett „külsős” kampánystábokat kellett bevonniuk, mivel az erejét vesztett szervezet alkalmatlan volt eredményes kampánytevékenység lebonyolítására. „Nem vall a körzeti elnökök bölcsességére, hogy a kritikát ennyire indulatosan fogadják. Senki nem akarja őket kompromittálni, bosszúról sincs szó, de ha egyszer valami nem működik, azon javítani kell” – jelentette ki a szervezeti alelnök.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Horváth István
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Besúgásról és besúgókról
Ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira.
A fel nem dolgozott múlt mindig kínos jelen marad. Ezt egyértelműen bizonyítja Stefano Bottoninak a Szőcs István besúgói múltjához fűzött megjegyzéseit követő vélemény-nyilvánítási özön. Főleg ezek kapcsán szeretnék (csak pár paragrafus erejéig) reflektálni.
A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a kommunizmus atrocitásainak a feldolgozása egy picit nehezteltem arra, hogy a Lucia Hossu Longin féle Memorialul durerii-s narratívák dominálták a kommunizmusról szóló közbeszédet. Hogy mit kifogásoltam? Ez a narratíva arra az alapsémára épült, hogy volt egy gonosz hatalmi elit, amely (politikai gyíkosságtól sem visszariadó) fizikai erőszakkal törte be, tartotta ellenőrzése alatt a társadalmat. Voltak a hóhérok és voltak az ártatlanok, a vallatok és a kínozottak, a smasszerek és a terrorizáltjaik.
Én akkoriban olvastam Hannah Arendt-nek az Eichmann-perről írt riportkönyvét és ennek margóján kezdtem úgy látni, hogy nem minden szempontból veszélytelen kizárólag ebben a kézenfekvően kényelmes dichotómia rendszerében feldolgozni a kommunizmust. Úgy véltem, ha dominánsan egy ilyen démonizáló megközelítésből nézzük a múltat, a leglényegesebb dologról: a gonosz banalitásáról feledkezünk meg. Hisz ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira. Azokra, amelyeket nem megszállott pribékek, hanem hozzánk hasonló személyek műveltek, és amelyek talán
ugyanolyan mértékben tartották fent a kommunizmust, mint az intézményesült fizikai terror.
Félreértés ne essék! – a börtönök és a verőlegények a létező szocializmus kiépülésének és konszolidációjának egy lényeges és megkerülhetetlen része, amelyről tudnunk, amellyel szembesülnünk kell. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a rendszer huzamos fennmaradása nem föltétlenül a bikacsök drámaiságú hatalomgyakorlásra épült. Hanem arra, hogy (ha még átmenetileg és felszínesen is, de) a hatalom a társadalom bizonyos szegmenseit (inkább meghasonult, mind elkötelezett) cinkosként a hatalomfenntartás szolgálatába sikerült állítania. Előszeretettel az értelmiségieket, és közöttük eléggé sok romániai magyart is! És, tegyük hozzá fenntartások nélkül, sok olyan személyt is, akik zsigerből utálták azt a rendszert. Ám félelemből, vagy önző érdeket követve (esetleg a kettő valamiféle nehezen szétbontható elegyének a jegyében) ügynöki mivoltuk által, ezek a személyek a mi (és saját) fogdánk rácsozatát tartották karban, sőt erősítgették.
Éppen ezért tartom fontosnak az ügynöki múltról (köz-)beszélni. Hisz az ügynök már nem a börtönökben fékezetlenül tomboló démon, hanem sokunk kollégája, vagy éppenséggel barátja volt (még akkor is ha mostanra már sokan átértékelik ezeket a viszonyokat). Olyan ember aki, ha nem is föltétlenül erkölcsi tartásában, de életszemléletének és élethelyzetének sok más vonatkozásában nagyon is hasonlított hozzánk. Így az erkölcsi ítélőképességünk számára sokkal nagyobb (és vitán felül tanulságosabb) próbatétel
mérlegelni ezen személyek ambivalens és sok vonatkozásban perverz helyzetét.
Sajnos (és ez vett rá, arra, hogy beleszóljak a beszélgetésbe), sok írásban és hozzászólásban látom annak a veszélyét, hogy az egyes ügynökesetek politikai vagy személyes jellegű leszámolásként csapódnak le. Evidensnek látom annak a csábítását, hogy az egyes ügynök esetek mérlegelése a hóhér-áldozat, fekete-fehér dichotómiájában történjen.
Kétségtelen: egyetlen besúgói ügy esetében sem kerülhető meg a morális vonatkozások taglalása. De meggyőződésem, hogy nem szorítkozhatunk csak erre, és főleg nem a fentebb vázolt leegyszerűsítő dichotómizálás formájában. Hisz, ha ezt tesszük, ismételten fennáll annak a veszélye, hogy túl kényelmesen oldjuk meg a helyzetet és ennek a történelmi epizódnak a tanulságai elsenyvedhetnek. Mégpedig a közelmúlt ezen történéseinek a reflektált átgondolása segíthet megérteni azt „hogy a gonoszság nem valamilyen rendkívüli morális vagy pszichológiai jelenség, hanem a legnormálisabb emberi magatartásban is jelen lehet: lényege, hogy nem különböztetjük meg a jót a rossztól – mi több, valamiért el is veszítjük az erre való ítélőképességünket” (Szilágyi Gáll Mihály parafrazálja Arendet in Beszélő 2008/9).
A szerző a BBTE Szociológia Tanszékének a docense
Transindex.ro,

Frunda után az élet
Forrong az élet Marosvásárhelyen. A városi RMDSZ-szervezet kampányeredménytelensége miatti elégedetlenség legutóbb Markó Béla hangján szólalt meg. Talán mert az exelnök mondandója még mindig jól rezonál. Rendcsinálás lesz, s ha már ők is úgy gondolják, akkor bizonyára meg is van rá minden ok.
Mert az RMDSZ-en kívüli világ szerint már régen megérett a helyzet a változásra. Nem valamilyenre, hanem lényegire. Az utóbb választási ciklusok „frontvárosbeli” vereségei ugyanis régóta üzennek. Eddig senki sem figyelt rájuk. Most mintha. Bár a kép még mindig erősen áttűnéses. Például a Frunda-ügy miatt. Az ex-szenátor miniszterelnöki tanácsossá való buktatása szinte kéri a párhuzamot Szász Jenő, az MPP exelnöke intézetvezetői felkenésével: a parkolópálya irányába mutatnak. A választási kampány idején elkövetett voluntarista akcióival Frunda nem egyszer verte ki a biztosítékot az RMDSZ-főtitkárságon, ám háborúban csak kivételesen nagy bűnök miatt állítanak főtisztet kivégzőosztag elé. Az ingatag identitású román hölgyek sztárügyvéd államelnökjelöltje egyébként is védettnek számított. Mögéje felsorakozott a vásárhelyi kemény mag, amely attól a zsarolásba hajló intéstől sem riadt vissza, hogy bármilyen felső beavatkozás esetén testületileg visszalép a választásoktól. És ha igen, az RMDSZ versenyképes jelöltgárda nélkül marad Marosvásárhelyen. A parlamenti választások előtti vásárhelyi hangyabolyba tehát csak igen magas rizikófaktor mellett lehetett belenyúlni, s ezt Kelemen Hunor – akiről két változat is keringett: vagy nem mer, vagy még nem akar beavatkozni – is pontosan érzékelte. Mint ahogy bizonyára azt is, hogy túl sokáig már nem lehet halogatni a dolgot, hiszen egyre nehezebb elmagyarázni a generációs átlényegülésen átesett Székelyföldön, hogy Marosvásárhelyen miért is nem kerülhet sor fiatalításra. Frunda választási bukása ezért is jött kapóra, hiszen immár az élet – a nagy forgatókönyvíró – nyújtott segédkezet a változások elindításához.
Frunda persze még Ponta előszobájában is sokat árthat a romániai magyarságnak, de legyünk azért optimisták: valami elkezdődött. Valami, ami közelebb vihet akár a reménybeli új magyar politikai egység kialakításához is. De ahhoz feltétlenül, hogy belátható időn belül a vásárhelyi magyarság kevésbé érezze magát elfoglalt szülők melletti elhanyagolt gyereknek. És talán még ahhoz is, hogy lassan kialakulhasson egy olyan magyarcentrikus városvezetési koncepció, amelyre az elmúlt évtizedekben nem jutott idejük a bukaresti teendőkkel elfoglalt politikusoknak.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Nemzetpolitikai évértékelő
Nem volt a magyar nemzetpolitika, a magyar nemzeti érdekérvényesítés éve a 2012-es esztendő. Még akkor sem, ha voltak felemelő pillanatai, mint például a két békemenet, amely egyrészt megmutatta mind a nagyvilágnak, mind pedig a Kárpát-medence lakosságának, hogy az Orbán-kormánynak megvan még a belső támogatottsága, hogy a kormány nagyságrenddel nagyobb tömeget tud az utcára szólítani, mint az álbaloldali cirkuszolók.
Nagy előrelépés volt az új választási törvény is, nemcsak és nem elsősorban a regisztráció miatt, hanem azért, mert – függetlenítve a szavazati jogot a lakóhelytől – az Országgyűlés kiterjesztette azt minden magyar állampolgárra, s lehetővé tette, hogy a következő magyar parlament immár a nemzet parlamentje legyen. Így a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás ezentúl nemcsak tetszetős retorikai fordulat lesz, hanem megélt valóság. Örömteli a kulturális szférában, hogy egy szimbolikus intézmény, a magyar Nemzeti Színház élére végre méltó ember került Vidnyánszky Attila személyében Alföldi Róbert helyére, aki blaszfémikus gesztusaival mintha kifejezetten provokálta volna a kormányt idő előtti leváltására. Magyar nemzeti körökben egyfajta világhálós mém annak a jelenetnek a leírása, amelyben magyar katonák Nagy-Magyarország térképére maszturbálnak. Azt se felejtsük: nem sok híja volt, hogy a román diplomácia december elsején a magyar színjátszás szentélyének szánt nemzeti intézményben ünnepelje Magyarország 1918-as megalázását és már akkoron kilátásba helyezett megcsonkítását.
Mindezek dacára a magyar nemzeti érdekérvényesítés egyik leglényegesebb frontján a helyzet nemhogy javult, de rosszabbodott. A nemzeti erők nemhogy egységesültek volna, de minden jel szerint mélyültek közöttük a törésvonalak. Egyik oldalról a Fidesz nemzeti irányzata és a Jobbik között, másrészt Erdélyben az MPP és az EMNP között, továbbá az RMDSZ egyes, nemzeti kérdések iránt nem közömbös politikusai és az EMNP vezetősége között. Mit tesz a pártlogika, a politikai verseny? Mert az mégiscsak abszurd, hogy húsz esztendős barátságok rámehetnek arra, hogy egymást tisztelő és becsülő emberek a történelem vaskényszere nyomán egy politikai árok két oldalára kerülnek. Antal Árpád és Tamás Sándor tétlenül nézik, hogy híveik gyertyát gyújtanak Toró T. Tibor ellopott molinóból kivágott arcképe előtt? A kampányban román veszéllyel riogatnak az EMNP ellenében, majd egyikük matematikai, ténybeli abszurdumokat állít (Orbaiszék kapcsán) a kampány után is alaptalanul vádolva a néppártot? Az MPP volt elnöke arra szólít fel a nemzet televíziójában, hogy az erdélyi magyar választók szavazzanak az RMDSZ-re, s eme iránymutatását megerősíti a jelenlegi elnök, Biró Zsolt is? A minden eddigit alulmúló magyar választási részvétel vélhetőleg nemcsak a rossz idővel magyarázható, hanem azzal is, hogy a tavasszal az MPP-re voksolók jó része nem ment el szavazni. Az EMNP bármennyire szerette volna, és talán alkalmas is lett volna képviseletükre, nem tudta őket megszólítani, vezetőik pedig összevissza beszéltek. (Az EMNP közel egyharmados szavazatnövekedése ugyanakkor minden bizonnyal az MPP-bázis másik részéből adódott, valamint azon területekről érkezett voksoknak volt köszönhető, ahol tavasszal a párt nem indított jelölteket.)
Végül még durvábbá vált a helyzet az anyaországban a Fidesz és a Jobbik között. Utóbbi akkor is támadja immár a kormányt, amikor erre nem lenne oka. A termőföld ügyében zajló pályáztatások körüli visszásságok kifogásolása korrekt, megalapozott és helyes. Hogy rámutatnak a kulturális szférában tapasztalható balliberális pozícióőrzésre, az is helyénvaló. De támadni a választási regisztrációt, amely az első lépés a demokratikus folyamat racionalizálásában, és megnehezíti a befolyásolható, alapvetően érdektelen, informálatlan tömegek érdekalapú urnákhoz citálását, ez bizony a pártlogika győzelme volt az elvek felett. (Ebben az ügyben a frakcióból később okkal és joggal kizárt Lenhardt Balázs adott le elvhű, támogató voksot.) De igazságtalan és visszatetsző az is, hogy immár rutinszerűen veszi egy kalap alá a Jobbik a Fideszt és az MSZP-t. Mert ugyan bizony mikor fogadott volna el az MSZP olyan alkotmányt, amelyben utalás történik a jog folytonosságra és a Szent Korona-tanra? Mikor adott volna állampolgárságot és szavazati jogot a határon kívül szakadt magyarságnak? Mikor támogatta volna a határon túli nemzeti erőket erkölcsileg és politikailag? A kérdések sora folytatható akkor is, ha legutóbb a nem létező náciveszély ellen a Fidesz is együtt tüntetett a hisztériakeltő „baloldali” pártokkal. A Jobbik vélhetően abban bízik, hogy kemény, sokszor igazságtalan retorikájával megnyerheti a nem szavazók, a bizonytalanok egy részét. Ez akár a nemzeti szavazatmaximalizálás irányába is mutathatna. Csakhogy ennek akkor volna értelme, ha közben megmaradna a választások utáni, akár hallgatólagos együttműködés esélye. Mert igaz, hogy most a Fidesz még fölényesen vezet a biztos szavazók körében, de az MSZP kezdi összeszedni magát, s nem tudni, mit hoz a következő másfél év. A magyarság érdeke, hogy a Fidesz óvatosságból vagy külföldi nyomásra ne a „baloldali” pártok irányába orientálódjon, ha netalán nem sikerül abszolút többséget szereznie, hanem a Jobbik irányába. A két párt között dúló, kívülről totálisnak tűnő háború azonban nem ebbe az irányba mutat. Ha volt tanulsága 2012-nek, akkor az az, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok csak egymásra számíthatnak – s egy olyan korban, amikor a magyar nemzeti érdekérvényesítésben a szomszédok és a globális világhatalom egyaránt ellenérdekelt, ne testvérharcra fecséreljék erejüket.
Borbély Zsolt Attila

A jóindulat gátszakadásának tanúja
Beszélgetés Pátkai Róberttel, London utolsó magyar evangélikus püspökével
Erdélyben eszmélt az életre, játszott az Aranycsapat ellen, a forradalom után menekülnie kellett, éveken keresztül nemcsak lelkészi, de teljes körű egzisztenciális szolgálatot végzett az angliai magyarok körében. Pátkai Róbert, London utolsó magyar evangélikus püspöke szerint a magyarhoz hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált – ha akarja és tudja vállalni.
– Szívesen emlegeti az Erdélyhez fűződő bensőséges viszonyát. Honnan származik ez a kapcsolat? – Már korán, zsenge gyermekkoromban kapcsolatba kerültem Erdéllyel, mivel a bécsi döntés nyomán apám Szászrégenbe került, a Görgényi-havasokban tevékenykedő, tízezer embert foglalkoztató fakitermelő vállalkozás pénztárosaként dolgozott. ’40 júliusától az egész család ott élt, a húgomat meg engem pedig beadtak egy régeni német iskolába, elsősorban nyelvtanulás céljából. A cserkészmozgalomban is jelen voltam, kimondottan szerettem a tevékenység szabályozottságát, a közösségi életet. Abból a szempontból is hasznos volt, hogy megtanultam a kisebb fegyverek, de még a gránát használatát is, és amikor a front közeledtével menekültek húzták meg magukat a pincénkben, gránáttal „horgásztam” a Marosban, revolverrel vadásztam a kisebb állatokra, tizennégy évesen így láttam el élelemmel a bujkálókat.
– Meglehetősen meredek kezdete egy papi pályának... – Akkor eszembe sem jutott, hogy pap legyek. Orvosi egyetemre jelentkeztem, fel is vettek, de még mielőtt megkezdtem volna, részt vettem egy úgynevezett ébredési vallási konferencián, s ott eldöntöttem, hogy ez az én utam. A család nem örült neki, a legenyhébb reagálás valahogy úgy hangzott, hogy Robi megbolondult. Nem ítélem el őket, hiszen valóban akkor jelentkeztem a teológiára, amikor a Rákosi-rendszer legádázabb egyházüldözése zajlott. A hazából való menekülésem meg azért vált elkerülhetetlenné, mert a „mindenhol jelen lenni” késztetésem oda vezetett, hogy ’56-ban Cegléden megválasztottak forradalmi járási elnöknek. November 10-én, amikor már minden elveszni látszott, a Fertő-tónál kötöttünk el egy ladikot, azon mentünk át Ausztriába. – Az ötvenhatos menekültek közül viszonylag kevesen választották második hazájuknak Angliát. Önt mi vonzotta oda?
– Élt egy nagynéném Londonban, még 1927-ben nagykövetségi tisztviselő feleségeként került ki az angol fővárosba, ezért céloztam meg Angliát, no meg azért is, mert a teológián már tanultam angolt. Ezért aztán teljesen tudatos választás volt. Lelkészként három éven át a menekülttáborokban élő magyarokat látogattam. Az egyházszolgálat abban az időben sokkal tágabb körben jelentkezett, mint a hátrahagyott hazában. Nemcsak lelki szolgálatot kellett végezni, hanem az emberek teljes egzisztenciáját kellett segíteni: iratokat fordítani, ügyintézni, egyebek. Örökké emlékezetes, amikor az angol bányászok nyomására elbocsátott magyarokkal elmentem az angol bányászati hivatal elé tiltakozni, s ott elértük, hogy végkielégítést kapjanak a magyar bányászok. Aztán 1957-ben Bécsben megalapítottuk a Külföldön Élő Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségét, Útitárs címen újságot szerkesztettünk, ifjúsági konferenciákat szerveztünk – ebből nőtt ki aztán a későbbi protestáns szabadegyetem.
– Ilyen szerteágazó tevékenység mellett az sem lenne csoda, ha név szerint ismerné az ötvenhatos angliai menekülteket.
– Túlzás lenne ezt állítani, de valóban tekintélyes rálátásom adódott a magyar menekülttársadalomra. Népszerű voltam a hívek között, amit egyebek mellett annak is köszönhettem, hogy a táborlátogatásokkor soha nem ültem a díszasztalhoz, hanem a többiekkel együtt álltam sorba az ebédért. Mi több, futballoztam is velük, sőt egy ízben még arra is rábeszéltem őket, hogy szenvedjünk vereséget egy hazai csapattól. Nem lett volna ildomos megverni a befogadóinkat főleg azok után, hogy Puskásék kétszer is elverték őket korábban. – Versenyszerűen is sportolt?
– Ezt ugyan nem jelenteném ki, de egyszer játszottam az Aranycsapat ellen. 1950 nyarán történt, a válogatott útban Bécs felé megállt Sopronban, és a Lövérekben tartott edzést. A közelben volt a teológia intézménye, s egyszer csak valaki közülünk vette a bátorságot, hogy megkérdezze a csapat vezetőit: játszhatnánk-e mi is ellenük? Állandó csapatunk volt, amellyel részt vettünk a városi bajnokságban. Én mindig jobbszélsőt játszottam, így Lantos közvetlen ellenfele lehettem. Nem emlékszem, hogy találkoztam-e egyáltalán labdával, de kétségtelenül a pályán voltam Puskással, Cziborral és a többiekkel.
– Mikor kezdtek lazulni a menekülteket összefűző kötelékek? – Az ´56-os forradalom után a magyarok roppant népszerűek voltak a nyugati országokban, így Angliában is. Az egyik leghíresebb angliai magyar írónk, Cs. Szabó László megfogalmazásával élve: a jóindulat gátszakadásának lehettünk tanúi. Rengeteg segítséget kaptak a magyarok, a diákoknak például nem kellett oklevéllel igazolni addigi tanulmányaikat, ösztöndíjjal folytathatták iskoláikat. A jó megítélést táplálta az is, hogy nekem volt a legkevesebb szolgálnivalóm az angliai börtönökben. Az a magyar generáció nem asszimilálódott, hanem építette önmagát. Magam is a próféta szavaival biztattam honfitársaimat: mint zsidó sorstársaitok a babiloni fogságban, ne pánikoljatok, és ne nézzetek folytonosan vissza. Építsetek házat, éljétek a magatok életét, őrizzétek meg a szokásaitokat, népiségeteket. A szervezeti munkát pedig erősítette, hogy már a háború előtti időkben létrejöttek különböző magyar szervezetek, ezekre építkezve erősödött meg az akkortájt 22-23 ezres angliai magyarság.
– Miként alakult a másod- és harmadgeneráció magyarságtudata?
– Itt már egészen más mozgatórugók kezdtek működni. Az egzisztenciális szempontok egyre inkább dominálni kezdtek, a vegyes házasságok óhatatlanul sűrűsödtek, a demográfiai mutatók erőteljesen változtak, amit jómagam lelkészként, londoni magyar püspökként szinte évről évre érzékelhettem. Nem véletlen, hogy nyugalomba vonulásom után már semmi sem indokolta, hogy magyar nyelvű lelkész vegye át a londoni evangélikus püspöki szolgálatot.
– A rendszerváltás után gyökereiben átalakult a nyugati magyar diaszpóra szerepe, feladatai is. Ön 2010-ig látta el a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöki tisztségét, ebben a szerepkörében vezényelnie is kellett az útkeresést. Milyen sikerrel?
– Váltakozó sikerrel. Felmerült a kérdés: az immár a hátrahagyott hazában is megvalósult szabadság körülményei között menjen mindenki haza, vagy adja meg magát az asszimilációs folyamatoknak? A hazatérésről hamar kiderült, hogy elképzelhetetlen, hiszen az emberek többségét az egzisztenciájuk, a családjuk immár elszakíthatatlanul az új hazához köti. Maradt tehát az elhatározás: erős szervezeti élettel lassítani a beolvadást, erősíteni, rendszeressé tenni a kapcsolattartást az anyaországgal, illetve a szülőfölddel. Tudatosítani saját magunkban is: egy hozzánk hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált, ha akarja és tudja azt vállalni.
Pátkai Róbert
1930. december 2-án született Budapesten. A középiskolát 1949-ben végezte Békéscsabán. Felvették az orvosi egyetemre, de egy ébredési vallási konferencián eldöntötte: lelkész lesz. 1954. június 4-én szentelték pappá a budapesti Deák téri templomban. Az ´56-os forradalom után menekülnie kellett, Angliába ment, ahol evangélikus lelkészként, majd London magyar püspökeként szolgált. 2010-ig a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöke.

Decebalról, Daciáról és a dák királyságról
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Tóth Endre egyetemi oktató, régész tartott előadást a dák királyságról és Dacia tartományról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében Tóth Endre egyetemi tanár, régész jelezte: Daciával, illetve a dák királysággal foglalkozó történelmi és tudománytörténelmi munkák szerteágazóak, számos véleményt és problémát tükröznek a különböző hozzáállások, ezért az előadásában szelektálni fog, nem tér ki minden részletre Burebistától 271-ig, vagyis a rómaiak kivonulásáig. Arra hívta fel a figyelmet: „a bajok” a 15. század végén kezdődtek, amikor Bonfini arról írt, hogy Erdély területén olyan emberek is élnek, akik az olaszhoz hasonló nyelvet beszélnek. Ugyanakkor akkoriban az utazók is megállapították, hogy ezen a vidéken valaha római provincia volt, de a mai értelemben vett tudományos történetírás és régészet még nem létezett Európában, néhány évszázadot váratott magára. A 18. század második felében kezdtek el Magyarországon komolyabban történetírással foglalkozni, de a honfoglalás előtti idők különösebben nem érdekelték a korabelieket. Figyelemre méltó áttörést Rómer Flóris nagyváradi főpap, tudós munkássága hozott, aki régészeti kutatásai mellett múzeumok és történelmi egyletek alapítására buzdította kortársait, ugyanis felismerte annak jelentőségét, hogy egy nép múltja szempontjából milyen fontos szerepet játszanak a tárgyi emlékek. A fentiek alapján elmondható tehát, hogy előbb alakult ki az ideológia mint a szakmai gyakorlat. Ez jellemző a román történelemkutatásra is, mely két vonulatot különböztet meg. Az álláspontok közös vonása, hogy a román neolatin nyelv, de a 20. században élt Constantin Daicoviciu professzor hívei szerint az itt élő, vagyis az Erdélyben őshonos dákok romanizálódtak, vették át a latin nyelvet és kultúrát, míg a jászvásári iskola követői azt hangoztatják, hogy a román etnogenézis a Dunától délre, az Észak-Balkánon történt.
Burebista és Decebal
A történelmi visszatekintésben a K. e. I. századig ment vissza Tóth Endre, amikor a Római Birodalomban vezető egyéniségek tűntek fel, és a hódítások után kialakult az a rendszer, hogy „a hét dombról” hogyan lehet eredményesen igazgatni az impériumot. Burebista Cesarnak a kortársa volt, és ő egyesítette az Erdély területén élő, a trák nyelvcsoporthoz tartozó népeket, létrehozva a dák királyságot. Az utána következő dák királyok közül néhánynak a neve ugyan ismert, de a sorsukról, életükről nem sokat lehet tudni. Körülbelül Augusztus uralkodásáig viszonylag békés időszak volt, de azért a dák-római kapcsolatokat végigkísérte az ellenséges viszony. Fordulat Domitianus császár idején következett be, amikor a dák törzsek élére egy rátermett vezér, Decebal került. A K. u. 80-as években, nem tudni miért, a rómaiaknak elegük lett abból, hogy a dákok betartanak nekik, és előbb egy sikertelen, majd 87-ben egy sikeres támadást indítottak ellenük. A leszámolás azonban néhány évig nem folytatódott, valószínűleg azért, mert nyugaton szintén háborúztak a rómaiak, 89-ben pedig belső válság tört ki Rómában. 101-ben, immár Traianus császár vezetése alatt indult ismét támadás Dacia ellen, de nem azzal a céllal, hogy provinciává tegyék, hanem azért, mert a birodalom nem tűrt meg semmilyen potenciális veszélyt jelentő államalakulatot a határvonalon. Sajnos nem maradtak fenn folyamatos történeti források a menetelésről és a harcokról, képi anyagként a Traianus oszlopán filmkockaszerűen kialakított domborművek mesélnek a háborús eseményekről nem pontosan, de azért nagyjából hitelesen. Két szakaszban zajlottak a harcok: 101-102-ben kisebb csaták árán a római hadsereg megszállta a dák királyságot, katonai táborok létesültek, fegyverszünetet kötöttek Deceballal, a dákok pedig visszavonultak a váraikba. Egy bizonytalan helyzetet követően végül az újabb háborús lobbi győzött Rómában: a rómaiak elfoglalták Sarmisegetuzat, a dák vezetők pedig öngyilkosok lettek a vár átadása előtt, vagy aki tudott, elmenekült. Decebal halálának körülményei vitatottak, az viszont biztos, hogy a diadalmenetbe nem tudták magukkal vinni a rómaiak.
Dacia provincia
A helyi viszonyok megismerése után 112-ben létrehozták Dacia provinciát, és megkezdődött a tartományokban ilyenkor szokásos munka, vagyis katonailag biztosították a területet és bevezették a polgári közigazgatást. Ezzel együtt a provincia élete első évtizedének alakulása eléggé „nyögvenyelősen” történt. Megalapították az első római várost: Colonia Ulpia Traianat, melyet szintén Sarmisegetuzának neveztek, mivel a meghódított területeken a rómaiak az őslakosok által használt neveket hagyták meg, vagy alakították át. Ezt követte Drobeta és Napoca, a 190-től 235-ig terjedő periódus pedig a provincia fellendülésének, virágkorának tekinthető. A 240-es évektől kezdve azonban bebizonyosodott, hogy Daciának a birodalomban katonai szerepe nincs, ezért megkezdődött a hadsereg kivonása, 271-ben pedig Aurelianus császár feladta a területet, arra a következtetésre jutva, hogy nem érdemes fenntartani, mert sokba kerül.
Dák-román kontinuitás
Tóth Endre arra hívta fel a figyelmet: a dák-román kontinuitás nem bizonyított történetileg vagy régészeti módon, és ugyanakkor nem lehet kimutatni a dákság fennmaradását Dacia területén, illetve a romanizálódásukat, vagyis hogy latinul beszéltek. Ehhez bizonyítani kellene azt is, hogy átvették a római kultúrát, a jobb használati tárgyakat és a viseletet, de erre utaló tárgyi emlékeket vagy leletanyagokat eddig nem találtak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Magyari Tivadar
Katonai szekus-történet
1987-ben volt, sorkatona voltam, tizenkilenc éves. A Securitate azt akarta, hogy besúgó legyek, és hogy kezdetben saját közeli rokonomról jelentsek.
Megértették velem, hogy elfogadják azt is, hogy róla akár kedvező dolgokat jelentsek, ha más nem jut eszembe. A beszervezés után, pár nap múlva, amikor a naivitásomból magamhoz tértem, visszautasítottam, hogy a továbbiakban bármit is jelentsek, bárkiről, kedvezőt vagy kedvezőtlent. Ezt tudomásul vették. A történet ez, dióhéjban, és részletesen megírtam 2008-ben az akkor működő blogomban.
Hosszasan mesélve pedig a következő:
Nyolcvankilenc előtt sok besúgót a kötelező sorkatonai szolgálat alatt szerveztek be. Minden katonai egységnél volt legalább egy Securitate-tiszt, általában civil ruhát viselt. Az ilyent "kémelhárító tisztnek" hívták. Ahol én voltam sorkatona, ott egy idősebb, már fehér hajú, testes alezredes töltötte be ezt a tisztséget, ő is mindig civilben járt, ettől elég feltűnő volt.
Egy délután ez az alezredes magához hívatott.
Hellyel kínált az irodájában, ez rendhagyó volt, mert a sorkatonáknak ilyenkor általában állnia kellett. Közölte velem, hogy ő az állambiztonság képviselője az egységnél, de ezt tudtam, mert azelőtt saját parancsnokaink, kissé halkítva amúgy harsány hangjukat, mondták nekünk, hogy jobb, ha „elkerüljük” a kémelhárító tisztet.
A történetet sokszor, sok embernek elmeséltem már, illetve megírtam, ezért jól emlékszem részletekre is. Akkor az alezredes először kérdéseket tett fel arról, hogy mit gondolok a román nép és a román nyelv eredetéről. Ebből arra következtettem, hogy valaki beköpött, mert ilyen és hasonló történelmi témákról érdekes, nyílt szakmai vitákat folytattunk a többi fiúval az alegységben. Már egyetemre bejutott diák-jelölt voltam, több társam pedig szintén jövendő egyetemista az ország valamilyen egyetemén. Akkoriban a sikeres felvételi után először elvitték az embert kilenc hónapra katonának, együtt azokkal, akik később évfolyamtársai lettek (de más egyetemistákkal is), és a következő tanévben kezdhette az első évet.
Volt annyi eszem, hogy "megfelelő" módon mondjam el, hogy miképpen, honnan eredt a román nép és annak nyelve. A Securitate-tiszt mindent tudott rólam, azt is, hogy mikor, milyen eredménnyel, hogyan felvételiztem azon a nyáron a BBTE-re, korábbi iskoláimról.
Már nem emlékszem hogyan, de az alezredes Magyarországra települt rokonomra terelte a szót. Tudott róla is. Több kérdéssel feszegette, hogy ez a rokonom, amikor hazalátogat, hoz-e valami románellenes történelem könyvet, miről beszélgetünk a családban, és rákérdezett arra is, hogy szidalmazza-e Romániát, a fennálló politikai rendszert. Hát, folyton szidalmazta, szidalmaztuk, se nem jobban, se kevésbé, mint mások. Azt is tudtam róla, hogy őt meg is figyelik olyankor, amikor hazajön. De egyébként szűkebb családom nem tartozott a Securitate által megfigyelt, követett, lehallgatott családok közé, és a "szekuról" sem sokat – majdnem semmit – nem tudtam. Ha szüleim vagy nagyszüleim szóba hozták ezt és a hasonló hatóságokat, akkor majdnem mindig az ötvenes éveket emlegették, amikor sok-sok embert elvittek és bebörtönöztek.
Akkor, ott szekus tiszt kérdéseire válaszolva letagadtam, hogy magyarországi rokonom bármikor is szidalmazta volna a rendszert, és vártam, hogy valamivel meghazudtol és lecsap rám. De ezt a hazugságot látszólag könnyen el is hitte. Sőt, "megkért", hogy, na, jó, akkor ezt a rokonomra nézve kedvező tényállást adjam írásba, és elő is vett nekem egy papírt. Leírtuk: főleg ő diktálta, és a szöveg arról szólt, hogy a rokonom politikailag közömbös, családi témákról beszélget velünk, nem politizál, nem szidja a rendszert.
Egy későbbi alkalommal, talán egy pár nap múlva, amikor újra magához hivatott, ehhez hasonló, kedvező dolgokat újra leíratott velem – és itt következik a beszervezés, aminek szintén sokféle tanulsága lehet, mert a történet ezen a ponton nagyon hasonlít azokéhoz, akik ugyanilyen esetüket viszontmesélték később, 1989 után nekem:
"Megkért", hogy ezentúl vállaljam, hogy ezeket így leírom. Jó? Jó - mondtam. Akkor nem tudtam, ma már rég tudom, hogy a beszervezések egyik taktikája az volt, hogy először a beszervezendő személy bizalmát próbálták elnyerni. Az enyémet azzal, hogy nyilvánvalóvá tették, hogy akár csupa pozitív, felmentő dolgokat írhatok, mondhatok a rokonomról vagy bárkiről. Milyen jó.
Papírt és tollat adott ismét, és lediktált egy "csatlakozó" nyilatkozatot. Valami olyasmit, hogy ezentúl alaposan tájékoztatom őket, semmit sem hallgatok el, de ezt nem árulom el senkinek, függetlenül attól, hogy az illetővel milyen közelségi fokon vagyok. Nem emlékszem pontosan mire gondoltam közben, de már "benne voltam a hórában, járni kellett". (A szöveg szabványos lehetett, mert később, amikor azonos történeteket beszéltem meg másokkal, hasonló szövegre emlékezett mindenki.) Távozáskor a tiszt még azt mondta, hogy ha valami gyanúsat észlelek a katonák között, például valaki emlegetné, hogy "külföldre szökne", mondjuk Jugoszláviába, átúszva a Dunán, azt is így jelentenem kell, de bármi gyanúsat, vallásos propagandát, nacionalista megnyilvánulásokat. Választott is valami álnevet nekem, erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy ez volt a legfurcsább számomra. Mondtam: "megértettem". Olyan ökörséget úgysem hallottam sose senkitől a kaszárnyában, Erdély közepén, hogy Jugoszláviába akarna szökni (persze tervezhettek volna akár ilyesmit, de erről nem beszéltek előtte hangosan, hacsak nem voltak bolondok vagy provokátorok).
Az alezredes elvtárs akkor külön megparancsolta nekem, hogy erről a jelentéses dologról senkinek, soha semmit se mondjak. Mondtam: megértettem. Aztán az első alkalommal, napok múlva, amikor biztonságos körülmények között tehettem, hozzátartozóimmal, megbízható ismerőseimmel közöltem mindent, úgy, hogy a célszemély rokonom is az első lehetséges alkalommal megkaphatta ezt az üzenetemet.
Két-három hét múlva, még mielőtt újra magához rendelt volna, odamentem a kaszárnya udvarán éppen álldogáló alezredes elvtárshoz, lenyeltem a gombócot, szalutáltam neki és közöltem, hogy ilyesmivel nem akarok foglalkozni, kérem tisztelettel, tekintsen el ezentúl ettől. Hosszan nézett rám vastag, ősz szemöldöke alól, majd egy ideig elnézett mellettem, gondolkozott, gondolkozott, gondolkozott. És azt mondta: "jól van", binyé.
"Medve, nem vennél le engem arról a listáról? De igen."
Így csak két jelentés maradt, az is kedvező, a „célszemély” napok múlva már tudott arról is. Sem a katonaság hátralevő hónapjai alatt, sem a következő másfél év egyetemi időszaka alatt (1989 decemberéig) - immár Kolozsváron - soha egy szekus nem keresett, nem hívatott jelentésre bírni valakiről. Pedig egyetemen olyan környezetben voltam, ahol a diktatúra szempontjából számított az ottaniak lojalitása. Egyszerűen attól fogva "szekussal" semmi dolgom nem akadt.
Úgy emlékszem, megdöbbentett, félelmet keltett bennem maga az, hogy "konspiratív" módszerrel dolgoztak, például álnevet akartak nekem adni. Mintha egy illegális szervezetbe próbáltak volna bevonni nagy bizalmasan, nem pedig egy hatalmon levő erőszakszervezetbe.
Bizarr volt az, hogy minden a kettőnk titka kellett, hogy maradjon: a tegnap megismert szekus rád bízza a titkait, és te a tulajdon családodnak nem árulod el, inkább jelentgetsz róluk. A 89-es változások előtt óvatosan, szűk körben, aztán 1989 után közvetlenül, minél szélesebb baráti és ismerősi körben elmeséltem ezt a történetet, mert féltem, hogy, ha nem mesélem el, valaki egyszer előveszi valahonnan valami akták mélyéről.
Később, talán 2004-ben kaptam egy értesítést Bukarestből, hogy ebből a szempontból átvilágítanak, mert akkor már középszintű vezető beosztásom volt munkahelyemen. Más semmi. Gyanítom, hogy a vén szekus alezredes annak idején végül nem is terjesztett fel engem besúgónak. Nem bizonyultam megfelelőnek, nem voltam eléggé motivált, megbízható az ő szemszögükből: mindegy. 1989 után, felbátorodva attól, hogy én elmeséltem ezt a történetet, nemzedéki társak közül többen bevallották, hogy hasonlóan jártak, belépő nyilatkozatot ijedtükben írtak ugyan, de sok esetben, valamiért egy idő után nem hívatta, nem kereste a Securitate őket, nem is jelentettek semmit, soha, senkiről. Az ilyen személyek, vagy az olyanok, mint én, nyilván bátrabban tudtunk erről beszélni, mint azok, akik valóban benne voltak a táncban, és sűrű oldalakat kellett leírniuk. A mi esetünk ezért nem is izgalmas, a mostani nagy leleplezések és velük kapcsolatos elemzések – esetenként fontoskodások vagy zsigerkedések – nem rólunk szólnak. Viszont fontos információ van nálunk, akik szabadabban tudunk beszélni erről: a beszervezés körülményei, az egyes tipikus helyzetek, állapotok stb. A nagy leleplezettek vagy hiteltelenekké válnak, netán boszorkányüldözöttekké, és azért nem beszélnek a részletekről, vagy még jobban begubóznak, sőt sündisznóan védekeznek.
Attól kezdve egy ideig mindenki besúgónak tűnt számomra. Mert ha én, a magyar, akinek nem megfelelő nézetei vannak a román történelmi mitológiákról, sőt azokkal gúnyolódik, akinek gyanús rokonai vannak, kellek nekik, akkor mennyire lehet kelendő a többi, a tősgyökeres, lojális mitológiás? Jó kérdés, hogy mi lett volna, ha akkor az udvaron a szekus azt mondja, hogy szó se róla, a táncot tovább kell járni, mert ha nem, baj lesz; hogy milyen baj? – nagy baj! Ettől én is féltem, és a B tervem az volt, hogy ha benne kell maradni a hórában, akkor valahogy figyelmeztetni fogom majd a megfigyelendő embereket. (De ha azok is besúgók, és besúgják azt, hogy én nem akarok besúgni?)
Ezt a figyelmeztetős módszert – mert, lám, ez is működött egyes esetekben! – egy román, nacionalista, tulajdonképpen magyarellenes, de nagyon vallásos és egyenes gerincű katonatársamtól tanultam. Ez a fiú félrevont egy napon, és szólt nekem, valahogy így: "Vigyázz, mert belőlem és bizonyára még egy pár személyből a kémelhárító tiszt informátort csinált, rólad faggat engem, hogy miket beszélsz, miről dumálunk mi ketten. Vigyázz, ne mondjad többet itt senkinek azokat a hülye osztrák-magyar elméleteidet a románokról. Én mindenesetre azt mondtam neki, hogy rendes fiú vagy, nem mondasz semmi rosszat, nem vagy románellenes."
A katonatárs arra kért, hogy bármi „rendszerellenest” vagy akár „románellenest” akarok mondani, azt ne mások előtt, csak négyszemközt mondjam neki, ha már mondani akarom, mert ha nem, akkor ő lebukhat, amiért nem jelenti a tisztnek azt, amit füle hallatára mondok. Mert egy harmadik személy besúghatja őt, hogy nem jelent rendesen. Nagyjából megegyeztünk, hogy ő nem tart nekem vallásos nevelést, ha igen, nem mások előtt, én pedig nem mondok „hülye osztrák-magyar elméleteket”. Maradt a gyanú, hogy ez a gesztusa egyszerű provokáció, és később kigondoltam, hogy próbára teszem. Azt mondtam neki, hogy megtudhatjuk, hogy kik lehetnek a valószínű besúgók. Ugyanis, amikor minket hívat a szekus, mindig délután, este felé teszi, amikor viszonylag lazább program van, tudunk hiányozni, és egy teljesen ismeretlen (más alegységből való) katonát küld hozzánk, aki beszól a terembe, kiáltja a nevünket, és azt mondja: „A kapuhoz!”. Ha csomag vagy látogató érkezett, akkor kerestek meg így. Aztán amikor kettesben ballagtunk ezzel a küldönc katonával, az mondta, hogy a kémelhárító irodájába menjünk, ne a kapuhoz, és eltűnt dolgára. Arra gondoltam, hogy, ha ezt visszamondja ez a társam a szekusnak, az más módszert fog választani később arra, hogy magához hívasson valakit, sőt lecsap rám, de megölni ejsze nem fog. De a módszer nem változott. Később kilestem, hogy azok, akiket a kapuhoz hívnak, hova mennek (valamilyen ürüggyel elhagytam a folyosónkat), de kiderült, hogy a „kapuhoz” hívás elég általános dolog, amikor ezt kurjantották, akkor nagyon sok sorkatonát valóban a kapuhoz hívtak, vagy valamilyen munkára rendeltek, például takarítani a parancsnokságon vagy rendet csinálni az irodákban). Miután megosztottam még egy-két ártatlanabb és később könnyen kimagyarázható „osztrák-magyar elméletet” ezzel a társammal, de ennek nem lett következménye, a konspiráció és a bizalom mélyült közöttünk. És kezdtünk további sorstársak után nézni.
A történet folytatódik azzal, hogy egy délután valaki a katonai hálószoba közepén, negyven ember füle hallatára a rádión bekapcsolta a román nyelvű Szabad Európa műsorát. A könnyűzenei műsort szokta hallgatni évek óta, otthon; a rovat címe ez volt: „Metronom”. Táncra perdültek a fiúk, jó zene volt, a rádió antennáját az ágy vasához érintve kiválóan lehetet fogni rövidhullámon az ország közepén, a román hadseregben, 1987-ben a Szabad Európa Rádiót.
Összenéztünk egy páran, a tájékozottabbak, és kérdeztük tőlük: „Damnyé dumnyézéulé: ti nem tudjátok, hogy ezt nem szabad hallgatni, még jól megb-nak ezért bennünket!?” Többen bambultak, mondták, hogy ez rockzene, román rádió, nem idegen, nincs benne politikai, otthon is hallható. Hárman néztünk akkor már össze, és félrehívtuk egy sarokba a rádióst, és megmagyaráztuk neki, hogy ezt ne tegye, mert bennünket időnként magához hívat a szekus, és még a végén kiveszi belőlünk ezt a Szabad Európa-ügyet. Intett, hogy jó, köszöni, figyeltük utána szemünk sarkából, fél órát hallgatott, töprengett, aztán ő hívott a sarokba bennünket, hogy vigyázzunk, mert neki meg arról kellene jelenteni „ezeknek”, hogy ki folytat vallásos propagandát vagy magyar sovén propagandát, de ő csak a vállát szokta vonogatni, ezért kér, hogy vigyázzunk mi is, ne mondjunk semmit, amit neki jelentenie kellene.
Aztán még lettünk egy páran így. Szépen fel is göngyölítettük a hálózatot, legalábbis egy részét, és – azt lehet mondani – vigyáztunk egymásra. Egy pár szarházi is képben volt, akivel nem konspiráltunk, róluk „tudtuk” – vagy, bocsánat nekünk, gyanakodtunk rájuk, esetleg teljesen ok nélkül – velük szemben tartózkodóak voltunk, kerültük őket, és – mai szóval – néha még szívattuk is őket. Egymás ellen valószínű semmit sem jelentettünk, mások ellen se, én biztos nem, hiszen akkor már „kiléptem”, és egyre bátrabban beszéltünk négyszemközt akármit, románt, magyart, osztrákot, kommunizmust, Gorbacsovot és az Istent, már nem féltünk egymástól. A leprások sem félnek a leprások szigetén, hogy egymástól elkapják a leprát: már úgyis mind leprások.

2013. január 13.
Rendőrségi „érdeklődés” a Wass Albert-emlékest miatt
A Wass Albert születésének 105. évfordulójára szervezett gyergyószentmiklósi megemlékezést követően rendőrök tettek fel kérdéseket a rendezvényszervezőknek. A rendőrségi sajtószóvivő szerint az esemény törvényességének vizsgálata van folyamatban.
A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ, a Rákóczi Szövetség és az Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány szervezésében január 8-án tartottak Wass Albert-emlékestet a művelődési ház Karancsi Sándor-termében. Az eseményt követő napokban több személyt is megkerestek a rendőrök. „Megkerestek otthonomban a rendőrség képviselői, arról érdeklődtek, ki volt a Wass Albert-emlékest ötletadója, szervezője. Mondtam, városi kulturális felügyelőként fontosnak tartom, hogy a szellemi nagyjainkra legalább kerek évfordulóikon megemlékezzünk, akinek szobra van a város területén, annál koszorúzzunk. Tudomásom van arról, hogy a román állam háborús bűnösként tartja számon Wass Albertet, de mi az íróra emlékeztünk, a Duna Tévé által készített portréfilmet tekintettük meg, az Üzenet haza című verset hallgattuk meg, és felkérésemre Selyem Antónia beszélt Wass Albertről, az íróról. Kérdésükre azt is közöltem, hogy állam- és románellenességről, Erdély leszakításáról szó nem esett a rendezvényen” - nyilatkozta Kisné Portik Irén kulturális felügyelő, az Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány vezetője. Hozzátette: eszébe nem jutott volna, hogy Wass Albertre tilos emlékezni, korábban könyvtárigazgatóként sem kapott semmi olyan utasítást, hogy a Wass-kötetek index alatt lennének. Szintén rendőrök keresték fel munkahelyén Czegő Csongort, a művelődési ház gondnokságát ellátó Figura Stúdió Színház igazgatóját. „Mint a rendezvénynek helyet adó művelődési ház gondnokát kérdeztek meg arról, hogyan és milyen körülmények között jöhetett létre ez a rendezvény, ki szervezte és ki engedélyezte azt, valamint arról is érdeklődtek, ki biztosította a rendezvény anyagi fedezetét. Amit elmondtam, egy író születésének évfordulóját ünnepelték a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ és két civil szervezet által létrehozott rendezvény keretében” – tájékoztatott az igazgató. Hozzátette, nincs tudomása arról, hogy létezne olyan tiltólista, mely szabályozná, hogy Romániában mely alkotókról, festőkről, írókról szabad és kiről tilos megemlékezni. Elmondása szerint a rendőrség képviselői először szóban érdeklődtek, majd péntek délelőttre a rendőrségre invitálták, ahol nyilatkozatot kellett tennie. Itt értesült arról is – mint elmondta –, hogy a gyergyószentmiklósi ügyészség által hivatalból indított eljárásról van szó. Selyem Antónia is kérdésekre kell feleljen, őt hétfőn 10 órára hívták a rendőrségre. A megemlékezés társszervezője, a gyergyószentmiklósi Rákóczi Szövetség vezetője értetlenül áll a megkeresés előtt. „A Wass-könyveket árulják a könyvesboltokban, itt adták ki az országban, mi itt vásároltuk meg. Nem értem, mi a gond, ha megemlékezünk a szerzőről.” A rendőrségi kikérdezések okáról, céljáról Filip Gheorghe rendőrségi sajtószóvivőt is megkérdeztük. „Az esemény törvényességének ellenőrzése zajlik, ez van a kérdésfeltevések mögött. Ez egy szokványos eljárás, ellenőrzés, mert még kivizsgálásnak sem nevezném, gyakran kerül rá sor, ha egy esemény kapcsán észrevételezés érkezik hozzánk, vagy mi észrevételezünk olyasmit, mely felveti a törvényesség kérdését. Az ellenőrzés folyamatban van, amennyiben törvénysértésre derül fény, azt nyilvánosságra fogjuk hozni” - összegzett a szóvivő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Gyásznap
A történelmet nehéz megérteni.
A történelmet nemcsak azért nehéz megérteni, mert azt az aktuális hatalom mindig kisajátítja, meghamisítja, letagadja, átírja, újraértelmezi, s nemcsak azért, mert a történelmet mindig a győztesek írják. Egy nép vesztesként is emlékezhetne a saját történelmére. A saját tragikus történelmére, ha nem éppen a saját elitje hamisítaná meg azt!
Nézem a tévét, a II. Magyar Hadsereg pusztulásáról beszélnek. A „Don-kanyarról”... Arról, hogy az 1943. január 12-én bekövetkezett szovjet támadás után az oroszok áttörték a frontvonalat... Hallgatom a műsor szerkesztőjét és a meghívott történészt, először nem értem pontosan, hogy miről beszélnek, aztán amikor megértem, ledöbbenek. A történész épp arról beszél, hogy akkor és ott nemcsak elpusztult kétszázezer emberünk, de arról a kétszázezerről, akik meghaltak ott, az elmúlt 63 évben nem volt szabad beszélni. Ezek az elesettek a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján egy áruló hadsereg, az „utolsó csatlós” katonái voltak. Egy fasiszta hadsereg fasiszta, bűnös katonái, csak éppen azt nem mondják ki, de érződik a sorok között, hogy a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján megérdemelték még a pusztulást is! A fagy- vagy golyó általi halált. A későbbi fogságot. Persze, az elmúlt hatvan év hivatalos magyar történelme szerint. Az utódok – mondja a történész – épp a hivatalos történelemszemlélet okán le- és megtagadták még a meghalt családtagjaikat is. A gyermek az apját, az apa a fiát... Igen, az elmúlt hatvan évben nem volt szabad róluk beszélni. Nemhogy hősként, sehogy sem. Mert megbélyegezték még azokat a családokat is, amelyeknek ilyen halottai voltak, egzisztenciálisan ellehetetlenítették őket. Hallgatom a történész szavait, hallgatom, amit mond, s váratlanul átvillan rajtam: de hisz „ezek” ugyanazokról az emberekről beszélnek, akiket mi itt, Romániában hősként tisztelhettünk! Akiknek itt, Erdélyben szinte minden faluban emlékművet állítottunk. A halottaink egy részéről, mert szinte minden családnak volt egy hőse, az első vagy második világháborúban elesett halottja. Doberdónál vagy a Don-kanyarban. Csak az én falumban közel kétszáz. De lelki szemeim előtt látom a zetelaki, máréfalvi, nagyfalusi impozáns emlékműveket is. Sok száz nevet, akiknek a halálával kevesebbek lettek ezek a falvak! S hallom a gyermekkorom háborús történeteit is. Ahogy egy-egy hős megállított egy egész ellenséges századot! Ahogy Z vagy X sebesülten, felismerhetetlenül odadobta a zsoldkönyvét a szakaszvezetőnek, századosnak, hogy ki is volt ő pár órával előbb!
A történelmet nehéz megérteni. A történelmet általában a győztesek írják, de azt nem tudom megérteni, hogy miért kellett az alföldi vagy dunántúli magyar parasztnak, egyáltalán a magyarországi magyar embernek letagadnia, hogy a testvére, bátyja a Don-kanyarban pusztult el. Hogy ő a Horthy katonája, tisztje volt. Hogy ő egy történelmi kor áldozata volt. Hogy végrehajtott egy parancsot, amelyet a kor politikai elitje kiadott. Aki nem tett egyebet, csak amit az angol, francia, amerikai hadsereg elpusztult hősi halottjai, akikről évente megemlékeznek például a partraszállás napján: meghalt egy általa talán sosem vállalt történelmi kor parancsa szerint. Aki nem tett többet, mint a mai NATO-államok katonái, akik egy szövetség tagjaiként elmennek Afganisztánba, Koszovóba meghalni.
Hát ezért olyan Magyarország ma, amilyen. Megértem, honnan kell most Orbán Viktornak és kormányának újraindulnia vagy elindulnia. Megértem, miért kell Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak annyi küzdelmet megvívnia! És akkor megértem azt is, miért olyan a nemzettudat odaát, Magyarországon, amilyen. S megértem azt is, miért jön át Csíksomlyóra, a búcsúra évente félmillió ember.
Emlékezzünk kegyelettel hősi halottainkra!
Lőrincz György

2013. január 14.
Levélben vagy ügyfélkapun keresztül iratkozhatnak fel a külhoni szavazók
Levélben vagy ügyfélkapun keresztül iratkozhatnak fel a központi névjegyzékbe azok a határon túli magyar szavazók, akik élni akarnak szavazati jogukkal a magyarországi parlamenti választásokon – jelentette ki Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő a Transindex című erdélyi hírportálnak. A hírportál a választási regisztrációt szorgalmazó fideszes képviselővel hétfőn közölt interjút. Emlékeztetett, hogy az Alkotmánybíróság határozata is megerősítette: nélkülözhetetlen a külföldön élő választópolgárok feliratkozása a központi névjegyzékbe. Ez levélben vagy ügyfélkapun keresztül történne meg – jegyezte meg a képviselő. Gulyás Gergely szerint a külföldön élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgár névjegyzékbe vétel iránti kérelmének tartalmaznia kell a választópolgár magyar állampolgárságát igazoló okiratának típusát és számát, a polgár születési nevét, születési helyét és idejét is, amennyiben az illető nem rendelkezik személyi azonosítóval.
A politikus szerint azért szükséges a feliratkozás, mert a külföldön élő magyar állampolgárok esetében az adott állam központi nyilvántartása nem áll a magyar állami szervek rendelkezésére, így például a lakcímváltozások a magyar állam számára követhetetlenek. Emellett – tette hozzá – az adminisztrációs terhet is jelentősen csökkenti a feliratkozás azáltal, hogy a választási szervek biztosak lehetnek abban, hogy a külhoni magyar állampolgár élni kíván szavazati jogával. A politikus megerősítette, hogy a külhoni magyarok levélben szavazhatnak. A szavazás lebonyolításáról szólva kifejtette: a levélben szavazók névjegyzékében szereplő választópolgár számára a Nemzeti Választási Iroda megküldi a szavazási levélcsomagot. Ez tartalmazza a levélben szavazás szavazólapját, a választópolgár azonosításához szükséges nyilatkozat nyomtatványát, a levélben szavazás szavazólapjának borítékját, belföldi postára adás esetére bérmentesített válaszborítékot és a szavazás módjáról szóló tájékoztatást. A szavazási levélcsomagot személyesen is átvehetik majd azok, akik ezt kérik. A válaszborítékot a külhoni magyar állampolgárok a Nemzeti Választási Irodába, bármely külképviseleti választási irodába, vagy bármely országgyűlési egyéni választókerületi választási irodába is eljuttathatják. Mint mondta, érvénytelennek minősül a szavazási irat, ha a válaszboríték nincs lezárva, a válaszborítékból hiányzik az azonosító nyilatkozat vagy a belső boríték, a válaszborítékban – ugyanazon választáson – több belső boríték van, illetve ha a belső boríték nincs lezárva. Szintén a szavazat érvénytelenítését vonja maga után, ha a nyilatkozat hiányosan tartalmazza a választópolgár adatait, nem tartalmazza a választópolgár aláírását, vagy ha a polgár nem szerepel a levélben szavazók névjegyzékében, illetve a választó már leadott érvényes szavazási iratot. Szintén érvénytelenítést von maga után, ha a választópolgárnak az azonosító nyilatkozaton feltüntetett adatai eltérnek a levélben szavazók névjegyzékében szereplő adataitól – kivéve az időközben történt név-, illetve lakcímváltozást -, illetve ha a szavazási irat elkésett. Arra a kérdésre, hogy milyen szervezetekkel kíván együttműködni a magyar kormány a szavazás lebonyolításában, a fideszes politikus elmondta: a magyar állami szervek elsősorban a külhoni magyar állampolgárokkal közvetlenül kívánnak együttműködni, és ezt a célt szolgálja a feliratkozás intézménye is. Leszögezte: a magyar állam titkosan kezeli állampolgárai adatait, azokat nem kívánja megosztani egyetlen külföldi állam hatóságaival sem. MTI

Jáki Sándor Teodóz atya temetése
2013. január 12-én 12-én délután a pannonhalmi bazilikában Teodóz atya temetésére gyűltek egybe sok százan, rendi és paptestvérek, barátai, tisztelői és tanítványai. A Felvidékről, Erdélyből és Moldvából is sokan érkeztek Pannonhalmára, hogy elkísérjék Teodóz atyát utolsó útján nyugvóhelyére. A szentmise kezdete előtt már egy órával Nyisztor Ilona pusztinai (Moldva) népdalénekes, aki tanítványaival érkezett, moldvai népénekeket énekelt.
Ott volt Ferencz Ervin atya Gyergyószárhegyről, aki amint elfoglalta helyét rögtön a rózsafűzér imádkozásába kezdett. Tifán Lajos atya is ott volt Futásfalváról híveivel, Vágáról a rózsafűzértársulat, amelynek ő is tagja volt, a felvidéki Zséréről, a zoboralji hívek több busszal, sokan Csíksomlyóról és szerte az egész Kárpát medencéből.
A szentmisén Kelemen atya olvasta fel Biró László püspök atya búcsúztatóját ( Sajnos a püspök úr, személyesen nem tudott elmenni, mivel a Mátyás templomban a doni áttörés alkalmából ünnepi szentmisét kellett bemutatnia.) A szentmise végén Tamás atya, a győri Szent Mór Bencés Perjelség elöljárója búcsúztatta rendtársát.
Megrenditően emelte ki Teodóz atya élete utolsó hónapjaiban türelemmel és méltósággal viselt szenvedésének példájával tanította azokat, akik meglátogatták őt halálos ágyánál.
A szentmise után a temetési menet élén a papsággal elindult hogy elkísérje a fáradhatatlan szolgát utolsó útjára a Boldogasszony kápolna kriptájába, ahol Szaniszló atya szomszédságában helyezték örök nyugalomra.
A Csángó Rádió hallgatóinak közvetlenül a temetés után Nyisztor Ilona és Antal Imre számolt be az eseményekről. Forrás: Molnár Jenő – czuczor.hu és csangoradio.ro

Évértékelő beszélgetés Juhász Bélával, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójával
Segítséggel lehet a negatívumból pozitívum
Bár még tanévet nem zárt, de egy új évet kezdett a Csiky Gergely Főgimnázium is, ennek apropóján arra kértük Juhász Béla igazgatót, hogy értékelje a 2012-es évet.
Az iskola életében is – mint minden másban – voltak pozitívumok, negatívumok, melyekről az ember nem szívesen beszél, viszont ügyességgel, talpraesettséggel és segítséggel lehet pozitívum a negatívumból is.
– A 2012-es évre visszatekintve mi az, amiről szívesen beszél és mi az, ami negatívumként maradt meg Önben?
– Szívesen beszélek arról, hogy a 2012-es év is komolyabb gondoktól mentes volt. Arról, hogy a Csikyt az elmúlt évben is „tenyerén hordta” Király András oktatási államtitkár barátunk és Bognár Levente, Arad alpolgármestere, az RMDSZ megyei elnöke. Jól emlékszem arra a telefonhívásra, amely a minisztériumból értesített: indulhat Bukarestbe egy gépkocsivezető, hogy elhozza a vadonatúj 16+1 személyes iskolabuszt. És meglett hozzá az anyagi háttér is: üzemanyag, járulékos költségek térítése, és nem utolsó sorban egy sofőri állás. Az év második felében sikerült a városi tanács költségvetés-kiegészítése során jelentős összeget kapnunk arra, hogy diákjaink biztonsága érdekében szerződést kössünk egy őrző-védő céggel.
Igen jelentős sikernek könyvelhetjük el az államtitkár közbenjárását a minisztériumban, aminek nyomán – országos premierként – engedélyezték kettéosztani a kilencedik reál osztályt matematika–informatika, illetve természettudományok szakra.
A Kincskereső Óvodáról se feledkezzünk meg! A tavalyelőtt beindult napközis csoport igen sikeresnek bizonyult: negyedével nőtt a gyereklétszám. Ősztől kaptunk egy fél dadusállást, amelyre régóta vártunk. A nyár folyamán a szomszédos katasztrófavédelmi felügyelőség átadott az óvodának egy 35 négyzetméteres helységet, amelyből csinos kis ebédlőt varázsolt a városi tanács munkacsoportja. Egyúttal más javításokat is elvégeztek, például, kicserélték a repedezett padlócsempét. S – gondolom – nem árulok el titkot, hogy az év vége felé elkészült az óvoda új épületszárnyának látványterve (tornaterem, a tetőtérben könyvtár). Alpolgármesterünk szerint számíthatunk rá, hogy nyárára megkezdik az építkezést.
Arról is beszélnék szívesen, hogy az iskola régi épületének földszintjén beindult a 25-ös létszámú előkészítő osztály frissen kimeszelt két teremben, vadonatúj bútorzattal és felszereléssel, remekül felkészült, igen hozzáértő tanító irányításával.
Amit negatívumként említhetnék, arról nem szívesen beszélek. Talán csak annyit, hogy elszomorító volt tapasztalni a gyerekek karácsonyi műsorsorozata előtt, hogy a lezúduló hó súlya alatt, egyik hajnalon beszakadt a díszterem előterének műanyag mennyezete. Egy telefonhívás az alpolgármesternek, fél órán belül a helyszínen a szakértői bizottság, majd a javító brigád, és három napon belül megtörtént a helyreállítás. Lám, így lesz a negatívumból pozitív eredmény!
– Ön már csaknem három éve tölti be a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói posztját. Mi az, amit szem előtt tartott és tart a mai napig is a diákság érdekében?
– A Csiky Arad megye egyetlen iskolája, ahol hároméves kortól az érettségiig anyanyelven, magyarul tanulhatnak a gyermekek. Ebből adódóan igen sokszínű a gyerekanyagunk. Céljaink is sokrétűek. Nagyon szeretnénk, hogy diákjaink jól érezzék magukat itt, e régi-új falak között, szívesen töltsék itt fiatalságuk jelentős részét, miközben olyan tudásanyagot sajátítanak el, amellyel bátran elindulhatnak az életben, egészséges magyarságtudatuk alakuljon ki, tanuljanak meg anyanyelvükön gondolkodni, álmodni.
– Az iskola épülete, felszereltsége, a tanítási körülmények, az oktatás minősége... Meg van ezekkel elégedve?
– Épületeink felszereltsége, a tanítási körülmények – szerintem – kielégítőek. Állítom ezt, figyelembe véve, hogy nemrég kaptuk meg az új épületszárnyat hat kényelmes osztályteremmel, tágas könyvtárral és a Tóth Árpád nevét viselő közösségi teremmel, amely egyre inkább diákjaink és általában az aradi magyarok kedvelt találkozóhelye lett, ahol könyvbemutatót és megemlékezést, tudománynépszerűsítő előadást, mesemondó-versenyt, diákszínjátszó-találkozót, néptáncbemutatót vagy országos általános műveltségi vetélkedőt rendeznek.
Száz férőhelyes bentlakásunk a város egyik legjobb internátusa. Bentlakó diákjaink nagy része ösztöndíjat kap.
Az oktatás, a körülményekhez képest, figyelembe véve a szórványoktatás buktatóit – szerintem –, megfelelő. Tanári karunk igen jó képesítésű, többen első fokozatú képzettséggel, vagy doktori címmel rendelkeznek.
Álmaink között szerepel az iskola meg a bentlakás udvarának rendezése, sportpályák létrehozása. A látványtervek elkészültek, az anyagi háttér egyelőre nem biztosított.
Reméljük, hogy idén folytatódik a régi iskolaépület meg a bentlakás hőszigetelése, végre kijavítják az elavult lefolyórendszert és tavasszal új tetőszerkezetet kap a díszterem.
– A szülőket mennyire vonják be a tanintézmény munkájába? Vannak-e visszajelzések részükről, pl. a diákok eredményeit illetően?
– Az iskola kapuja, a tanári bejárata, illetve az igazgatói iroda három (!) ajtaja állandóan nyitva áll a szülők előtt. Megbeszéljük a gondokat, teendőket, és ha kell, segítséget kérünk. És általában kapunk. Példaként említeném a tanév eleji takarítás, csinosítás, meszelés, mázolás pillanatait. Mindenképpen meg szeretném említeni, és főleg megköszönni azt az önzetlen anyagi segítséget, amelyet elsősorban egykori diákjaink nyújtanak cégeiken keresztül vagy magánszemélyként, alkalomadtán célirányosan.
– Juhász Béla is volt diák. Ha összehasonlítja az akkori oktatást, diákéletet a mostanival, mit lát?
– Amikor a jelenlegi Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjében, az Aradi 3-as számú Középiskolába jártam, mindössze 16 osztálya volt az iskola nappali tagozatának: évfolyamonként két párhuzamos osztály a magyar tagozaton és kettő a román tagozaton, a kettőből egy reál és egy humán szakos. Általában a városban sokkal kevesebb volt a középiskolai osztály. Ezért a középiskolába jobban megrostált, válogatott „csapatok” kerültek.
A diákélet sokban hasonlított a mostanihoz. Bár erről rengeteget lehetne mondani. Annyit mindenképpen meg kell hagynunk, hogy a mai diákok nyíltabbak, merészebbek, s talán őszintébbek, mint mi annak idején.
– Hogy érzi magát a megye egyetlen magyar nyelvű tanintézménye igazgatójaként?
– Rendkívüli megtiszteltetésnek tartom, hogy elfoglalhatom ezt a tisztséget. Éppen ezért igyekszem eleget tenni minden elvárásnak, szolgálni az aradi magyar nyelvű oktatást, amíg erőm megengedi.
Juhász Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Borboly beszólt a prefektusnak
„Miközben nem jut elég pénz a hó eltakarítására útjainkon, miközben Hargita megyében, az ország egyik leghidegebb megyéjében ugyanannyi fűtéstámogatást kapnak a szegény családok, mint az ország olyan részein, ahol jóval kevesebb mínuszok vannak télen, addig Hargita megye prefektusa azzal foglalkozik, hogy körlevélben tanácsokat osztogat a polgármestereknek a zászlóhasználattal kapcsolatban” – adott hangot felháborodásának Borboly Csaba.
A megyei közgyűlés elnöke azt követően emelte fel szavát, hogy Jean-Adrian Andrei prefektus körlevélben tudatta, hogy több mint ezer euróval büntethetik azokat a polgármesteri hivatalokat, amelyek törvénytelenül függesztik ki a magyar zászlót.
Borboly azt mondja, inkább azt várná el a kormánymegbízottól, hogy a fenti problémákra megoldást keressen. „De megszokhattuk már, hogy amikor az ország valós gondjaira nincs életképes stratégiája egy kormánynak, próbálja elterelni a figyelmet, ilyenkor kerül elő a magyar kártya, „idegen államok” zászlói stb. Kenyeret nem adnak a népnek, cirkuszt igen. Az országban sokkal nagyobb problémák vannak, mint a zászló. Egyébként a prefektus úr „más államok” zászlajának kitűzésére utal, és ilyen esetről nincs tudomásom a megyében” – fogalmaz közleményében a közgyűlés elnöke.
Szerinte ugyanakkor ha egy őshonos közösség magáénak érez egy lobogót, egy jelképet, azt Európában illik tiszteletben tartani. „A vásárhelyi ítélőtábla tavaly őszi döntése sajnos érvénytelenítette a Hargita megye hivatalos zászlajáról szóló tanácshatározatunkat. Az ítélet indoklását megkaptuk, de a törvény értelmében csak azután hozható nyilvánosságra, miután a bíróság kérésére megjelent a Hivatalos Közlönyben. Nem tettünk le arról a szándékunkról, hogy nemzetközi bírósághoz forduljunk” – mondta Borboly.
Krónika (Kolozsvár),

Kóros szélsőségek
Hogyan lehet hatékonyabban küzdeni a rasszizmus ellen: utcai tüntetéssel vagy a hatóságok határozott fellépésével? Lehetnek olyan esetek, amikor egy, a közélet és a politikum, illetve a civil társadalom egészét lefedő megmozdulás indokolt, jelzendő az áldozatokkal való szolidaritást, de azért inkább az az üdvözlendő, ha az erre hivatott hatóságok teszik a dolgukat.
Bár szó sincs arról, hogy Romániában minden a legnagyobb rendben volna a diszkriminációellenes küzdelem terén, a hétvégi események nyomán mégis megállapítható, hogy itt jártak el józanul, az eset súlyának megfelelően a romaellenes megnyilvánulások kapcsán.
Míg ugyanis Bukarestben a diszkriminációellenes tanács indított vizsgálatot a cigány nők sterilizálásért pénzjutalmat ígérő szélsőséges szervezet ellen, Budapesten ismét csak a régi pótcselekvést alkalmazták a balliberális ellenzék pártjai, és utcára vonulva tüntetettek egy kormánypárti publicista szerintük cigányellenes írása ellen.
Márpedig a lóláb nagyon kilóg: szó sincs itt a romák iránti szolidaritásról – egyszerűen a kormányon akarnak ütni egyet azzal, hogy a külföld számára azt sugallják: Magyarországon a kormánypárt eltűri, hogy egyik prominens tagja cigányozzon.
Nem mintha a kifogásolt cikk szerzője, Bayer Zsolt teljesen ártatlan lenne. Az ugyan túlzás, hogy az írás a cigányság egésze ellen keltene hangulatot, ugyanakkor egy vezető publicista részéről minimum felelőtlenség és bornírtság állatnak nevezni bárkit is – még akkor is, ha késelt. És erre az sem mentség, ha célja az volt, hogy rámutasson: a kóros politikai korrektség és a szélsőjobbos megközelítés egyaránt hamis alternatíva.
Pótcselekvések és a téma napi politikai sárdobálássá degradálása helyett a mindenkori hatóságok józan és határozott fellépésére van szükség, Magyarországon és Romániában egyaránt. Egyrészt nem lehet megspórolni a romaintegrációs politika kidolgozását, másrészt pedig a lehető legszigorúbban fel kell lépni a bűnelkövetők és a társadalmi béke veszélyeztetői ellen – függetlenül attól, hogy kocsmai késelőkről vagy a frusztrációit cigányellenes usztítással kompenzálni próbáló, egyenruhában masírozó vagy politikusként cigányozó újnyilas vagy újlégionárius csőcselékről van szó.
Balogh Levente

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen I.
Az új vezetőség összeállításánál már az első órákban figyelembe vették a város etnikai szerkezetét. Ebben közrejátszott az is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen a tüntetéseken a magyar munkások.
A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.
A temesvári eseményekről szóló nem hivatalos hírek hamar megérkeztek Marosvásárhelyre. A levegőben ott vibrált valami feszültség. A bátrabbak baráti, szakmai körökben viszonylag nyíltan hangoztatták véleményüket, az óvatosabb személyek csak suttogva adták tovább a rendelkezésükre álló híreket. December 17-én több katonai egységet, így a marosvásárhelyieket is, riadóztatták. A módszerek helyi szinten is kísértetiesen hasonlítottak azokhoz az eljárásokhoz, amivel a pártvezetés szokás szerint reagált különböző kiélezett helyzetekben:
a mozgósítás és az ideológiai indoktrináció ötvözése.
A diktatúra közvetlen kiszolgálói és követői december 18–20. között félelemből vagy meggyőződésből, az önámítás utolsó erőforrásait felélve ismételten kifejezték lojalitásukat Nicolae Ceauşescu rendszeréhez. December 20–21-én több intézményben és vállalatnál is elítélő gyűléseket szerveztek, amelyeken a jelenlevők (sokszor nem túl nagy lelkesedéssel) elítélték a temesvári eseményeket.
A helyzet rendkívül feszült volt. A gazdasági megszorítások, a kialakult nemzetközi- és belpolitikai helyzet téves lereagálásának következményei a társadalmi tűréshatárt súrolták. A különböző váltásokban, munkacsoportokban a vezető hangadók már nyíltan beszéltek az esetleges megmozdulások lehetőségéről.
Szintén december 21-én, a reggeli órákban a marosvásárhelyi katonai parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy vezényeljenek ki csapatokat a város különböző pontjaira és akadályozzák meg, hogy a tüntető csoportok eljussanak a városközpontba, a megyei pártszervezet székházához. A pártszékházat és a városközpontban levő intézményeket a különböző katonai és rendfenntartó alakulatok együttesen biztosították.
December 21-én délelőtt 11 óra körül az Imatextől a munkások egy része a központ felé indult. Az váltotta ki az első ellenállást, hogy alá akarták íratni velük a temesvári megmozdulásokat elítélő nyilatkozatot.
Újabb tüntetők csatlakoztak hozzájuk az IRA-tól és a Metalotechnicától. Az Imatextből érkező hírekre reagálva a pártvezetés a gyár irányába küldött két autó Securitatés kiskatonát és milicistát lőszer nélkül. A parancsokat a megyei pártvezetés telekonferencián kapta meg. A rendőrségnek még ekkor sem kommunikálták le hivatalosan, hogy valójában mi is történt Temesváron. A karhatalmi szervek és a pártvezetés megpróbálta rávenni az embereket arra, hogy menjenek haza. A tömeg egy része szétszóródott, egy kemény, kb. ezres mag viszont a járdákon túljutott a kordonon, amelyet időközben vissza is vontak a város központjába. A tömeg végül a katona- és rendőrkordonnal védett megyei pártbizottság elé érkezett, ahol követelte, hogy a megyei első titkár, Viorel Igreţ tárgyaljon velük.
Estére a tömeg megfogyatkozott. Ennek a hatására néhány vezető úgy döntött, hogy megpróbálnak újabb embereket toborozni a lakónegyedekből. A „toborzó menetből” a város központjába visszatérő tömeget katonai- és rendőrkordon fogadta. A karhatalmi szervek néhány embert kiemeltek és elszállítottak, majd könnyfakasztó gránátokkal és vízágyúval próbálták szétoszlatni a tüntetőket.
Este kilenc körül eldördültek az első lövések.
Egyes visszaemlékezések szerint a Grand szálló, a Kultúrpalota és a Posta épülete környékén 70-80 tüntetőt tartóztattak le azon az estén. Többségüket rendőrség terepjárókba ültették és a Securitate épületébe szállították, ahol többüket bántalmazták.
A karhatalmi védelmi gyűrű egész éjszaka őrizte a pártszékházat. A helyi nómenklaturisták egy része és a bukaresti küldöttek a pártszékházban töltötték az éjszakát.
1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. A megyei kórházban 18 sebesültet ápoltak, de ezek száma jóval nagyobb volt, a következményektől tartva sokan otthon látták el sebeiket.
A december 21-i marosvásárhelyi történésekről hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét.
A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
22-én reggel 6-kor a rendőrség újabb parancsot kapott, hogy le kell zárni a főteret, mert tüntetés lesz újra. A reggeli órákban valóban újra tüntetni indultak a munkások, ezúttal az előző napinál is nagyobb számban. Király Károly emlékirataiban azt írja, hogy őt több gazdasági egység (Ilefor, Bőrgyár, Konzervgyár) küldöttsége kérte fel, hogy csatlakozzon a tüntetőkhöz. Király elfogadta és a tömeggel együtt érkezett meg a központba.
Menet közben körvonalazódtak a tüntetők első kérései: Ceauşescu lemondása, a Securitate felszámolása, egyenlő bánásmód minden állampolgárnak nemzeti hovatartozástól függetlenül, általános sztrájk Ceauşescu bukásáig, szolidaritás Temesvárral. A tömeg több jelszavat skandált, többnyire román nyelven: Fără violenţă! (Erőszak nélkül), Vrem cu Timişoarara! (Temesvárral vagyunk), Noi suntem poporul! (Mi vagyunk a nép), Libertate! (Szabadságot), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval). A városközpontban Király Károly, Florian Aurel és több tüntető vezér rövid buzdító beszédet mondott.
Az új hatalmi szervek megválasztása, a helyzet normalizálódása, december 22–29.
A Marosvásárhely központjában kialakult feszült patthelyzet Ceauşescu futásának hírére oldódott fel. A diktátor meneküléséről szóló hír hallatára a helyi a pártvezetők zöme a pártszékház hátsó felén, a pártszállón keresztül, amint tehette, elhagyta az épületet. Akik maradtak, hangosítást szerveztek, beszélni szerettek volna a tömeggel.
12,30 körül a tüntetők egy része behatolt a pártszékházba, ahonnan könyveket, iratokat, képeket, pártcímereket dobáltak ki, amit a tömeg üdvrivalgás közepette fogadott, összetört, illetve meggyújtott. A véleményformálók, vezetők a Kultúrpalotába hózódtak vissza. Onnan beszédet intéztek a téren levő tömeghez és elkezdődtek az első tárgyalások.
A tömeg egy része a Securitate épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Ott két részre szakadva vonultak az épület két bejáratához. A Securitate munkatársai, alkalmazottai különböző menekülési útvonalakon elhagyták az épületet. Az első szónoklatok du. kettő körül hangzottak el. Rövid beszédet mondott többek között: Făgărăşan Angela, Florian Aurel, Király Károly, Man Nistor, Sütő András. Királyt, aki fél háromkor intézett beszédet a téren levőkhöz, a tömeg hangos ovációval fogadta.
A 22-i eseményeknek két kiemelkedő fontosságú pillanata volt.
Az első a diktátor házaspár bukásának pillanata és megyei pártvezetés ebből bekövetkező hirtelen visszavonulása. A második fontos történés a kialakult politikai vákuum kitöltésének pillanata volt.
Délután kettő körül a tüntetők vezérei, szószólói mellé megérkezett egy etnikailag vegyes értelmiségi csoport, amelyik átvette az események irányítását: Király Károly, Sütő András, Man Nistor, Florian Aurel, Mihai Sin stb. Olyan személyekről van szó, akik kellő késztetéssel rendelkeztek és feljogosítva érezték magukat az előző rendszer bánásmódja miatt arra, hogy véleményt alkossanak, hogy beszéljenek a tömeghez, hogy befolyásolják az események alakulását.
A Kultúrpalotában így összegyűlt vezetők eldöntötték, hogy létrehozzák az első listákat az újonnan javasolt vezetőkről. Közös megegyezéssel (habár voltak őt ellenző szórványos bekiabálások is) végül Király Károlyt jelölték első számú vezetőnek, helyetteseinek pedig Man Nistort (egykori politikai fogoly) és a tüntető csoportok élén tevékenykedő Sorin Moldovant (a Vegyipari Kombinát munkása).
Az új szerv képviselői közölték Bukaresttel, hogy Marosvásárhelyen minden rendben van, stabil a helyzet. Ugyanazon az estén megszervezték az üzletek, intézmények védelmét is, amelyet trikolóros karszalagos forradalmárok láttak el. A lakosság a tömbházak védelmét szervezte meg egy esetleges, a civil lakosságot érhető támadás elhárítása végett.
Az új megyei vezetőség összeállításánál a jelenlevők már az első órákban figyelembe vették a térség és a város etnikai szerkezetét is.
Így, más magyarok által is lakott erdélyi nagyvárosokkal (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) ellentétben, Marosvásárhelyen többnyire a megyei nemzetiségi arányoknak megfelelően voltak jelen magyarok az új vezetőségben, és a megye élén is egy magyar nemzetiségű vezető állt.
Abban, hogy ez így alakult, szerepet játszott az a tény is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen az utcákon, a tüntetéseken a magyar munkások.
A Maros megye élére álló új hatalmi szerv képviselői azonnal, feltételek nélkül elfogadták a Ion Iliescu köré csoportosuló új román vezetést. Király visszaemlékezése szerint, az új megyei vezetőség még aznap este találkozott a hadsereg, a rendőrség és a Securitate képviselőivel, ahol tisztázták a kialakult helyzetet, és azt is, hogy a bukaresti utasítások alapján a Securitate a hadsereg alárendeltségébe került.
Király beleegyezett abba is, hogy azok a securitatés alkalmazottak, akik veszélyeztetve érezték családjuk és önmaguk testi épségét, elmenekítsék a városból a családtagokat olyan településekre, ahol nem ismerték őket.
Másnap, december 23-án reggel zajlott le Marosvásárhely főterén, ahogy a korabeli sajtó nevezte, az első szabad népgyűlés, ahol több helyi vezető mondott beszédet. Délután ismét tanácskozásra ült össze az új hatalmi szerv, tisztázni a helyzetet és kiegészíteni a sorokat. Megalakult a Nemzetmegmentési Front Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (NMF MMIT).
A tanácsba a fontosabb gyárak, üzemek, intézmények, a hadsereg és a történelmi egyházak küldöttei kaptak helyet, ezek között természetesen nem hiányoztak az ún. önjelölt küldöttek sem. A rend és fegyelem megőrzése mellett az új hatalmi szervek legfontosabb feladata az volt, hogy biztosítsák a lakosság számára az alapvető életfeltételeket: melegítés, világítás, élelmezés. 23-án első lépésként megalakult a lakosság élelmezéséért felelős biztosság, kinevezték a mezőgazdaságért felelős munkatársakat és az orvosi ellátást koordináló munkacsoportot. A fenti bizottságok hatáskörébe tartozott a segélyszállítmányok rendszerezése és szétosztása.
23-án elkezdődött az üresen maradt városi vezetés megszervezése is. Első ízben a megmozdulások során keletkezett űrt betölteni kívánó értelmiségiek jelentkeztek, akik megalakították az ideiglenes városi tanácsot, egyelőre szakbizottságok felállítása nélkül.
A városi tanács első felállásban magyar többségű volt. 24-től a hadsereg képviselője, Ioan Judea ezredes töltötte be az elnöki tisztséget, Sanda Veronica Moldovan és Weszely Tibor voltak az alelnökök, a titkári pozícióba pedig Iuliu Suciut választották meg. 1990. december 31-én a kora délutáni órákban az NMF városi elnöke, Ioan Judea találkozott a rendőrség képviselőivel és bejelentette, hogy egyetlen rendőrt sem menesztenek, a problémás személyeket más vidékre helyezik.
A megye jövőjét illetően január 3-án került sor az első fontosabb politikai eseményre, a helyi vezető szervek újraválasztására. A december 22-én jellemző eufóriát felváltották a különböző érdekcsoportok és személyek közötti viták. A legfontosabb kérdés az volt, hogy ki örökli az időközben Bukarestbe, az NMF országos vezetésébe hívott Király Károly megyei elnöki tisztségét.
A hadsereg képviselői fontos pozíciókat követeltek maguknak, illetve felmerült az etnikai arányok kérdése is. A több órán át tartó vita után egyfajta kompromisszumos megoldás született. Király maradt elnöknek, de munkáját három alelnök hivatott segíteni. A hadsereg-pártiak viszont némi előnnyel zárták a szavazásokat, hisz országos szinten is egyedi módon Ioan Scrieciu tábornokot ún. első alelnöknek választották meg, Gâlea Valert és Kincses Elődöt pedig alelnöknek. Az első alelnöki tisztség azért volt fontos, mert Király távollétében gyakorlatilag Ioan Scrieciu állt a megye élén.
A megyei szervek összetétele a következőképpen alakult: Baculea Dan jegyző, Pop Dorel - Ifjúsági bizottság, Man Nistor - Oktatás és tudományért felelős bizottság, Virág György - Gazdasági bizottság, Mihai Sin Kulturális bizottság, Hârşan Viorel - Ökológiai bizottság és Jakabffy Attila - Kisebbségi bizottság.
Régi-új elit Maros megyében és Marosvásárhelyen
Romániában, így Maros megyében is a diktatúra szorítása miatt nem szerveződött meg egy jól körülhatárolt ellenzéki mozgalom. Többek között ennek tudható be az is, hogy a helyi pártvezetés összeomlását követő vákuumban egy viszonylag heterogén csoport jelentkezett, akik között az első fázisban megtaláljuk a tüntetők néhány vezéregyéniségét (Sorin Moldovan, Făgăraş Angela), illetve azokat a személyeket, akik erre a történelmi szerepkörre önkéntesen jelentkeztek: egykori politikai foglyok (Man Nistor), Ceauşescuval szembeforduló értelmiségiek, egykori nómenklaturisták (Sütő András, Király Károly).
Az idő múlásával, december 23-án ez a csoport kiegészült a különböző megyei gazdasági egységek, kulturális intézmények, egyházak és a hadsereg képviselőivel. Az első órákban, napokban a közös ellenségkép és a hatalomváltás okozta zűrzavar orvoslása fogta össze ezt a minden szempontból heterogén csoportot. A tüntető munkások vezérei és a gyárak küldöttei egyértelműen a technikai értelmiség felé billentette a mérleg nyelvét.
Nyilvánvaló volt, hogy a közvélemény kritikájának leginkább kitett megyei és városi tanácsba nem kerülhettek be elvileg olyan személyek, akik a közvélemény előtt is ismert vezető politikai tisztséget töltöttek be a Ceauşescu korszakban. Kivételt Király Károly, Sütő András vagy Ion Scrieciu jelentettek. Király és Sütő KB tag, illetve póttag volt, Scrieciu pedig vezető katonatisztként tagja volt a hatvanas évek végén a megyei pártbizottságnak. Sütő (aki január elején amúgy is lemondott) és Király esetében a nemzetiségi jogokért történő kiállás, kvázi disszidensként való megítélésük adott legitimációt és ismertséget, Scrieciu pedig a diktatúra puhább időszakában töltött be a közvélemény számára teljesen ismeretlen tisztséget.
Király Károly személyében egykori nómenklaturista, magyar származású vezetője volt Maros megyének. A diktatúra bukásának pillanatában ő volt az a személy, aki kellő ismertséggel, tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy az események élére álljon és, hogy Bukarestben és Marosvásárhelyen is egyaránt elfogadják. A hetvenes évek elején került ki a pártvezetésből, önkéntes alapon. Ez viszonylag elegendő időintervallum volt ahhoz, hogy a köztudatban megkopjon a pártaktivista múltja, habár, mint említettük, történtek erre nem túl erőteljes utalások.
A Szabad Európához intézett levelei, amelyben a diktatúra nemzetiségpolitikáját bírálta, nagy népszerűséget eredményeztek számára a magyar lakosság körében. Jó kapcsolati tőkével rendelkezett Bukarestben, az új vezetés egykori nómenklaturista részlegét személyesen is ismerte.
Úgy tűnt, Király személye az első napokban mindenki számára garanciát jelentett. Bukarest és Iliescu azt remélhette tőle, hogy Maros megye nem fog a radikalizmus útjára lépni, a marosvásárhelyi magyarok pedig az etnikai ügyek képviselőjeként tekintettek rá. A helyi románság és a román elit pedig azt nyugtázhatta, habár magyar vezető került a megye élére, legalább olyan személyről van szó, aki valamikor integrált része volt a román államvezetésnek.
Ami az etnikai arányok tiszteletben tartását illeti – elsősorban a magyar képviselők jelenlétére vonatkozóan – már az első pillanatokban kihangsúlyozták annak fontosságát. Megjegyzendő, hogy a kérdés érzékenységét a román képviselők többsége is belátta már az elején és a rendszerváltás első napjaiban komolyabb kifogások ez ellen nem hangzottak el.
A román fél számbeli túlsúlyát amúgy egyetlen fórumon sem veszélyeztette semmi, ugyanakkor magyarok is elfoglalhattak néhány fontos pozíciót. Megyei szinten ebben nagy szerepet játszott Király Károly, aki, mint említettük, megfelelő taktikai érzékkel hozott pozícióba néhány személyt a közvetlen környezetéből.
Az 51 tagú megyei tanácsban 28 román képviselőt választottak be, 20 magyart és három németet. A megyei tanács végrehajtó bizottságának öt román és négy magyar nemzetiségű tagja volt. A városi tanácsnak 13 magyar tagja volt, 12 román és egy német. A tanács élén Judea ezredes személyében román elnök volt, a városi végrehajtó bizottságban pedig négy-négy román és magyar, illetve egy német tag volt.
Novák Csaba Zoltán

Kuti Csongor
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Tükör által homályosan
Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára.
Lectori benevolo
Jelen írás nem tudományos cikk, vagy annak vázlata, mindössze néhány felvetéssel kíván hozzájárulni Könczei Csilla szekusblogja kapcsán kialakulóban lévő közvitához. Írásom nagy mértékben támaszkodik Katherine Verdery: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe című közlésére, melynek következtetésével bizonyos fokig egyetértek.
E sorok írója 1989 tavaszán, nem sokkal 14. életévének betöltése után, néhány vele egykorú osztálytársával együtt, mintegy születésnapi ajándékként, megkapta KISZ tagkönyvét. Egyikünknek sem jutott eszébe tiltakozni. Majd decemberben, a csíkszeredai télben felbuzgó forradalmi hangulatban, öcsém közreműködésével, azonmód megcsonkítottam, majd elégettem és szétszórtam, mint Adolf Eichmann hamvait a Földközi tenger felett.
Szeku Tizenkét évvel később, kötelező sorkatonai szolgálat címén Csíkszeredából Slatinára teleportáltak, egy olyan belügyminisztériumi egységhez, ahol meglepetéssel tapasztalhattuk: javarészt a közalkalmazotti elit soraiból származó csemeték társaságába keveredtünk, akik egy szépreményű belügyi vagy SRI-s karrier irányába igyekeztek innen dobbantani, okosan lerövidítve a tiszti karhoz az akadémián át vezető lényegesen tekervényesebb utat.
Így alkalmam akadt találkozni a Gagyi József által felelevenített CI-tiszt 2001-es változatával. Hat hónap slatinai tartózkodás alatt kiderült: mindent tudnak, amit egy huszonéves kezdő jogász kapcsolatairól tudni érdemes. Besúgókat ugyan már nem toboroztak, de bő évtizednyire a diktatúra bukása után, igencsak kényelmetlenül merült fel a gyanú: talán mégsem úsztuk meg.
A társasági kapcsolatokban rejlő erőtől (l.: a társasági oldalak szerepe az arab „forradalmakban”) tartott a diktatúra is, így a szeku kiemelkedő feladata volt a kapcsolati hálók feltérképezése, azok ellenőrzése a kollaboránsok által. E logika mentén azon személyek lettek kiszemelve beszervezés céljából, akik nagy mozgástérrel, jó kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Verdery szerint éppen ez okból exponáltak is voltak, hiszen sok esetben családtagjaik, barátaik oltalmazásának szándékával, vagy kiterjedt ismeretségi körükben észlelt „gyanús” tevékenységgel kapcsolatban kerültek beszervezésre (Verdery 2012). Általánosítani azonban fölösleges: minden egyes történet egy külön dráma, és a szereplők motivációinak magyarázatát csak esetenként lehet értelmezni.
A szeku érdeklődése tehát nem csak az egyénre, hanem annak szociális kapcsolataira is kiterjedt, és sikerének kulcsa részben abban rejlett, hogy a rendszer maga az autonóm egyén helyett az arctalan tömegre épült: a diktatúrában nem voltak egyéniségek. Ilyetén a kollaboráció sem egyéni, hanem hálózati tevékenység volt, ami természetesen igen nagy kiterjedésű apparátust, és számos besúgót igényelt. (A besúgókat más besúgók figyelték, így többségük egyszerre volt „bűnös” és „áldozat”.)
Kételkedem azonban Stefano Bottoni kijelentésében, mely szerint az együttműködők jelentették a többséget. A keletnémet titkosszolgálat archívumának adatai alapján mintegy 178 ezer besúgóból és 93 ezer ügynökből állhatott az apparátus, eszerint nagyjából 35 keletnémet állampolgárra jutott egy szekus. A Stasi pedig – elméletileg – lényegesen aktívabb volt, mint a Securitate (180 km dosszié 35 km-rel szemben ), nincs okunk hát feltételezni, még a magyar kisebbség tekintetében sem, hogy nálunk rosszabb volt az ártatlan-kollaboráns arány (Verdery 2012).
Lusztráció A hálózat a személytelenségre, a kapcsolatai, semmint önálló cselekedetei által meghatározott egyénekre épült. Ezzel viszont a jogállamiság elvei szerint működő igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Az alkotmányos jogok védelme megköveteli, hogy a bíróság a kollaboránsokat egyénként kezelje, ez viszont a történelmi realitások torzult percepciójához vezetne (Verdery 2012).
A bíróság egyének és azok cselekedetei felett ítélkezve tud jogorvoslatot nyújtani, azonban nem ülhet törvényt a történelem, egyes rendszerek vagy ideológiák felett: a történelmi jóvátétel nem tartozik hatáskörébe.
Midőn hamvai szétszórattak a Földközi tenger felett, Adolf Eichmann elnyerte méltó büntetését a náci gyilkológép működésében betöltött szerepéért. A halálos ítélettel végződő per azonban nem tartozik a nemzetközi büntetőjog történetének mérföldkövei közé. Az igyekezet, amellyel a jeruzsálemi bíróság megpróbálta az Eichmann pert a nácizmus és az antiszemitizmus perévé átlényegíteni, míg történelmileg és emberileg is érthető, jogi szempontból helytelen. Bár metafizikai szőrszálhasogatásnak tűnhet (Aschheim 2001), de nem elhanyagolható különbség Eichmann cselekedetei és a zsidóság szenvedései között az a tény, hogy csakis az előbbi kategória képezheti büntetőjogi per tárgyát (Arendt 1963).
A jogelméleti részleteken túlmenően azonban az Eichman sztori jól illusztrálja, miként válhat szörnyeteg bármelyik átlagemberből. A Securitate irattáraiban is csontvázak lapulnak.
A demokratikus fordulat után a hálózat léte maga tette szükségessé a tisztogatási folyamatot: a nómenklatúra tagjaiból, ügynökökből és besúgókból álló hálót szét kellett (volna) szabdalni, hogy annak tagjai ne akadályozhassák a demokratikus átmenetet. Ebben a kontextusban figyelemre méltó adalék lehet, hogy éppen a hatalomátadó kommunista vezetők szorgalmazták rendkívüli elkötelezettséggel egy erős igazságszolgáltatási rendszer és alkotmánybíróság felállítását, abban a reményben, hogy a kommunista bírói elit lecserélésére nem lesz elegendő egyetlen parlamenti ciklus. (Verdery 2012)
A „lusztráció” kifejezés maga a Csehszlovák titkosrendőrség szakzsargonjából ered, ahol a párttagok lojalitásának megállapításáért (a kevésbé megbízható káderek eltávolításának céljával) lefolytatott vizsgálatot jelölte.
Mára kellő történelmi távlattal és adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a lusztrációt egyetlen posztkommunista államban sem lehetett jogorvoslatként vagy igazságtételként értelmezni. A lusztrációs törekvések leginkább a posztkommunista politikai verseny és a parlamenti koalíciók történetei, amelyekben a lusztrációs jogszabályok nem az adott állam politikai történetének, hanem az aktuálpolitika függvényében alakultak. Általában pedig a kommunista utódpártok és politikai ellenfeleik erőviszonyait tükrözik.
A végletekig átpolitizált lusztrációs törekvések ezért képtelenek voltak megfelelni a valós, igazsággal, jogorvoslattal, jóvátétellel vagy megbékéléssel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Ez azonban paradox módon oda vezetett, hogy a néhai besúgók és ügynökök kilétére gyakran némiképp a múlt rendszerre emlékeztető be(és ugyanakkor mintegy: fel)jelentéssel derül fény: valakiről kiderül, hogy kollaboráns volt.
A lusztráció valahogyan „elszabadult” a hivatalos – politikai – ellenőrzés alól, és egy tágabb értelemben vett verseny fegyverévé vált (Verdery 2012).
Értelmezésként ide kívánkozik egy Michnik – Havel párbeszéd részlet:
„Michnik: Van egy további probléma is. Hallottam, hogy egy szlovák politikai vezető, Jan Carnogursky azzal vádolt meg egy másikat, Vladimír Meciart, hogy együttműködött a titkosrendőrséggel. Meciar ugyanezzel vádolta meg Carnogurskyt. Az egyetlen hiteles döntőbíró ebben az esetben csakis egy titkosrendőrségi tiszt lehetne. Azt hiszem, elég abszurd lenne az a helyzet, amikor a titkosrendőrség ezredesei adnak ki erkölcsi bizonyítványokat.
Havel: Ez igaz. Erre én is felhívtam a parlament figyelmét. Valóban abszurd, hogy egy demokratikus államban egy ember valamely posztra való alkalmasságának abszolút és végső kritériuma a titkosrendőrség belső aktáiból származzon.” (Michnik és Havel 1993)
Igazság Térjünk vissza a Securitate irattárához. Miféle igazságot szeretnénk felfedezni, és miféle igazság rejtőzhet a több kilométernyi dossziékban?
Kiolvasható-e belőlük egy „abszolút” igazság, vagy csak eseti, szubjektív, személyes igazságok léteznek? Fennáll-e annak veszélye, hogy az „abszolút” igazság ürügyén mintegy einstandoljuk a közösségi emlékezetet?
A szeku igyekezett leleplezni a rendszer ellenségeit. Fölfedni a látszat mögött létezni vélt igazságot, a személyes igazságokat. Az archívum ezen igazságok tárháza. A rendszer saját népességéről felhalmozott tudásának emlékműve (Verdery 2012).
Az archívum igazsága azonban számtalan tekintetben kérdéses. Sok aláírást erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással csikartak ki. Másokat egyszerűen átvertek, azt sem tudták mit írnak alá. Ugyanakkor az ügynökök motiválva voltak a minél több aláírás beszerzésére, ezért alkalomadtán „gyártották” a kollaboránsokat.
Az archívum, az egyes dossziék korántsem hiánytalanok. A volt csehszlovák StB dossziéinak mintegy 90%-át megsemmisítették vagy eltüntették, hasonló eljárás a Securitatetól sem lehetett idegen. Azt hiszem, hogy Katherine Verdery romániai származású antropológus javaslatával kell egyetértenem, aki jelenleg saját megfigyelési dossziéját dolgozza fel: tekintsük a szeku irattárát kiváló terepfeljegyzéseknek a legobskúrusabb kommunista intézmény működésének tanulmányozásában. A lusztráció zsákutcának bizonyult, a bírósági jogorvoslat nem járható út, az Igazság és Megbékélés Bizottságok, több mint 20 évvel a rendszerváltás után, már nem időszerűek.
A jóvátétel egyetlen megvalósítható formája a kommunista múlt, és annak részeként a szeku működésének feldolgozása. Hogy minden ügynökről, minden kollaboránsról kiderülhessen, milyen szerepet játszott a diktatúra fenntartásában. Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára. Különben utódaink majd szekusoknak fognak remek újrahantolásokat szervezni.
A keletnémet lusztrációról megjegyezték, hogy míg Csehszlovákia és Lengyelország bíróságai, postahivatalai és iskolái személyzet nélkül maradtak volna, ha komolyan átvilágítják a közalkalmazottakat, addig Németország újraegyesítése során épp az ellenkező probléma merült fel: felesleg mutatkozott bürokratákból, a lusztráció pedig megoldotta ezt a foglalkoztatáspolitikai dilemmát. A romániai magyar közösség szerencsés helyzetben van: a fenti problémák egyike sem fenyegeti. A kérdés mindössze annyi: van-e annyira erős civil társadalmunk, hogy megteremtse a szembenézéshez és megbékéléshez szükséges kontextust?
Felhasznált irodalom:
Arendt, Hanna: Eichmann in Jerusalem. A report on the banality of evil, Penguin books, 1963 Aschheim, Steven E. (ed.): Hannah Arendt in Jerusalem, Berkeley: Univ. of California Press, 2001 Michnik, Adam és Havel, Vacláv: Igazságtétel vagy bosszú? Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu) Verdery, Katherine: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe: Purity and Danger in Transitional Justice (Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009, ed. Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger, Oxford Univ. Press, 2012)
A szerzőről: Kuti Csongor LLM, SJD, alkotmányjogász, tudományos fokozatait a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte, jelenleg gyakorló jogász és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója

2013. január 15.
Megállapodást írtak alá az európai kisebbségi állampolgári kezdeményezésről
A kisebbségi európai állampolgári kezdeményezés elindításáról írt alá megállapodást Dél-Tirolban Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), Richard Theiner, a Dél-tiroli Néppárt (SVP) és Hans Heinrich Hansen, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke – közölte kedden az RMDSZ sajtóirodája.
Az RMDSZ elnöke arról állapodott meg Bolzanóban (Bozen) a német kisebbség olaszországi képviselőivel, hogy Luis Durnwalder hivatalban lévő tartományi kormányzó, Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke és Kelemen Hunor a kezdeményezés polgári bizottságának első három alapító tagja lesz. Ezután további négy európai tagállam köztiszteletben álló személyiségével szeretnék kiegészíteni a bizottságot.
A kezdeményezők egymillió európai polgár támogatását kérik a kisebbségvédelmi indítványhoz. A testület áprilisban Kolozsvárott fog megalakulni, és feladata – az európai szabályozás értelmében – a kezdeményezés benyújtása, valamint az aláírásgyűjtési kampány lebonyolítása lesz. Az alapító elnökök megállapodtak abban, hogy keretszabályozási csomagot készítenek elő az európai nemzetiségek védelméért (angol rövidítése: Minority SafePack), amelyet csatolnak a kisebbségi állampolgári kezdeményezés szövegéhez.
Az RMDSZ, az SVP és a FUEN képviselői az európai kisebbségi szervezetek elnökeinek szóló levelet írtak alá, amelyben meghívják őket, hogy már az előkészítési szakaszban partnerként csatlakozzanak a kezdeményezéshez.
„Olyan javaslatcsomagot alkotunk, amely kitér az európai uniós jog minél több területére, és amelyben valamennyi kisebbségi szervezet megtalálja a számára fontos előírásokat. A csomag a következő egy-két évtizedre meghatározóan tartalmazza majd az európai kisebbségvédelem alaptételeit. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a kisebbségi kezdeményezés az elmúlt ötven esztendő legfontosabb kisebbségi törekvése Európában" – idézte Kelemen Hunort az RMDSZ közleménye.
Az európai polgárok tavaly óta nemcsak választott képviselőik révén, hanem közvetlenül is kezdeményezhetnek uniós szintű jogalkotást. Ehhez legalább egymillió aláírás szükséges hét tagországból. Ezt a lehetőséget több erdélyi magyar szervezet is szeretné felhasználni arra, hogy előmozdítsa az őshonos kisebbségek jogairól szóló európai szintű jogszabályok megalkotását.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács 2012-ben megállapodott arról, hogy együttműködnek a polgári kezdeményezés előkészítésében.
MTI

Válasz az RMDSZ főtitkárának, Kovács Péternek
Felháborítóan modortalannak minősítem Kovács Péternek, az RMDSZ főtitkárának a Népújság 2013. január 13-i számában megjelent bírálatát a marosvásárhelyi és a Maros megyei RMDSZ-szervezeteket illetően. Olvasva vaktában ostorozó mondatait, arra gondolok, hogy a Szövetség főtitkárának pontosan az nem számít, ami neki is hivatása: az ügy – az RMDSZ, az érdekvédelem ügye! Én úgy tudom, nem adtuk fel szövetségi elveinket, ami azt jelenti, hogy mindig, minden körülmények között összhangra kell törekednünk és ennek megfelelően sokkal türelmesebben kell kezelni a másságot és a gyengeségeket. Ennek a szemléletnek nyomát sem vélem felfedezni megnyilvánulásában, de sokkal inkább egy tőlem idegen hierarchikus hangvételt, ami tudomásom szerint esetleg egy politikai pártban érvényesülhetne, de semmi szín alatt egy szövetségi szemléleten szerveződő alakulatban. Mind a megyei, mind a marosvásárhelyi szervezet nevében kikérem magunknak ezt az elfogadhatatlan hangvételt.
Levelének tartalmát illetően határozottan leszögezem a következőket:
1. A Maros megyei szervezet, dacára a főtitkár által megfogalmazott állításoknak, nem sorolható az eredménytelen, vagy gyenge eredményeket produkáló szervezetek közé. Az utóbbi évek eredményei is azt bizonyítják, hogy a Maros megyei szervezetnek jelentős szerepe van az országos RMDSZ-ben, lévén továbbra is, hogy a legnagyobb szavazótábort képes mozgósítani, értékes szavazatokat biztosítva az országos Szövetségnek! Kovács Péter bárdolatlan, éles bírálata megalázó azokkal a Maros megyei és marosvásárhelyi magyar szavazókkal szemben, akik a tavalyi választásokon is jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a kedvezőtlen körülmények ellenére a Szövetség átlépte az 5%-os bejutási küszöböt. Sőt, egyértelmű, hogy a magyar ellenpártok legkevésbé Maros megyében tudtak teret hódítani. Ezek tények, melyeket nem lehet alaptalan vélekedésekkel felülírni! És ezekért az eredményekért az inkriminált megyei és helyi tisztségviselők egyaránt sokat dolgoztak!
2. Az utóbbi napokban hozott döntéseink igazolják, hogy képesek vagyunk belátni szervezési fogyatékosságainkat, illetve megfelelő módon orvosolni is! Nem vagyok a lefejezés híve, hiszen a gondok összetettek, és ennek megfelelően kellő körültekintéssel kell megoldást eszközölni. Kovács Péter nagyon egyoldalúan minősíti a marosvásárhelyi szervezet tevékenységét, csak a negatívumokat sorjázza, de nincs tekintettel arra, hogy mindenek dacára mégiscsak sok jóhiszemű, jó szándékú, lelkes tag alkotja a szervezetet, akiken segíteni kell, hogy újraszerveződhessen a különben sok gonddal küszködő alakulat. Az utóbbi napokban az is kiderült, hogy az újraszervezésre vonatkozó döntés igencsak megosztotta a közvéleményt, ami a főtitkár állításával szemben, pontosan azt mutatja, hogy igenis, Marosvásárhelyen féltő aggodalom övezi az RMDSZ-t. Mi is tudjuk, hogy a jó szándék mellé hatékony munkát is kell rendelni. Azt is tudjuk, hogy a jó munkához jó eszközök kellenek. Azt gondolom, hogy a főtitkárság azzal kellene törődjön, hogy miként tudná hatékonyan segíteni ezt a folyamatot. A Kovács Péter levele nem segítség, hanem sokkal inkább tovább mélyíti a konfliktust!
3. Külön ki kell térnem a nemzedéki kérdésre. Ebben a vonatkozásban is hamis és sértő a megállapítása. Hamis, mert tény az, hogy az RMDSZ megyei szervezetének minden egységében – vidéki és városi önkormányzatokban – jelentős számban kaptak lehetőséget a fiatalok! Túlzás nélkül állíthatom, hogy a különböző tisztségek mintegy egyharmadát 35 év körüli fiatalok töltik be. A megújulás, fiatalítás az esetek többségében teljesen természetes módon történik, erőltetés nélkül. Azt gondolom, hogy ez így egészséges. Mind a megyei tanács, mind a marosvásárhelyi tanács frakciójában jelentős számban vannak fiatalok, s ugyanez a jelenség tetten érhető a vidéki önkormányzatokban is.
Másrészt, az idősebbekkel szemben sértő szóvá tenni az életkort. Az egészséges társadalomban minden korosztálynak megvan a tekintélye és szerepe! A Maros megyei RMDSZ-ben nem életkor szerint bízzuk meg a tagokat feladatokkal, felelősségekkel, hanem képességük szerint. A fiatalság önmagában nem szavatol bölcsességet, tudást, vezetői képességet, merthogy ezek nem életkorfüggő járulékok, hanem neveltetésből, egyéni adottságokból, kultúrából és a felhalmozott tudásból származnak.
Egy szó mint száz, Kovács Péter főtitkár írása igazságtalan és felháborító. Nagyon remélem, hogy ez többet nem fog előfordulni és a marosvásárhelyi újraszerveződést nem fogja kedvezőtlenül befolyásolni. Idősebb korosztályhoz tartozóként emlékeztetem társaimat: az életkorhalmozás türelmes bölcsességet is eredményez. Kérek mindenkit, ennek mérsékletességével értékeljük a szóban forgó írást és szerzőjét.
Tisztelettel,
dr. Kelemen Atilla
Népújság (Marosvásárhely),

A költő székely egypercesei
Mindössze néhány hét alatt elfogyott a könyvesboltokból Muszka Sándor kézdivásárhelyi születésű, Csíkszépvízen élő költő, író Sanyi bá című kötete, amely a műfaji megjelölés szerint székely egyperceseket tartalmaz. A szerzővel nyelvjárásról, az „akadémiai színvonalú” székely humorról és a nevetés szerepéről beszélgettünk.
– Irodalmi pályafutását versekkel kezdte. A lírától hogyan jutott el a székely egypercesekig?
– Az első humoros történet úgymond megrendelésre született öt-hat évvel ezelőtt. A magyarországi Művészetek Völgyébe kaptam meghívást, ahol a szervezők kérésére verseket készültem felolvasni, legalábbis amikor Kolozsváron a vonatra felültem, még úgy volt. Már a határon túl jártam, amikor értesítettek, hogy a program annyiban módosult, hogy a versek mellett a humor is szerepet kap az est folyamán, és abban is számítanak rám. Bajban voltam, mert akkoriban én ilyen típusú szövegeket egyáltalán nem írtam. Mire a helyszínre értem azonban, a probléma szinte magától megoldódott. Történt ugyanis, hogy a vonatfülkében négy jó humorú székelyföldi vendégmunkás is utazott, és egy idő után figyelni kezdtem a beszélgetésükre. A beszélgetés tárgya nagyjából az volt, hogy mit láttak, mi történt velük Magyarországon, és amikor otthon a faluban mindezt elmesélték, mit mondtak a szomszédok és a családtagok. Amikor ők Budapesten leszálltak a vonatról, nekem már csak annyi dolgom volt, hogy leírjam a hallottakat. A rövid kis történet nagy sikert aratott, és akkor tudatosodott bennem, hogy én is rengeteg ilyen történetet tudok, de kitalálnom sem túl nehéz. Azt hiszem, valahogy így kezdődött a Sanyi bá története.
– A kötetben a nyelvezet alakítja a történetet, vagy éppen fordítva? Beszél-e így élő székely? Mennyi a fikció ezekben a történetekben és mennyi a gyűjtőmunka eredménye?
– Kétségtelen, hogy ezekben a történetekben a nyelvezet a humor egyik legfontosabb forrása. Hogy beszél-e így élő székely, arról győződjék meg az olvasó maga. Terepnek ajánlom a Székelyföld bármelyik falusi kocsmáját, mondjuk úgy este nyolc és tíz között. Természetesen ilyen helyeken nagyon ritkán hallani kész, kerek történeteket, amit úgy, ahogy van, meg lehet írni. Az esetek kilencven százalékában csupán mondatok vannak, szófordulatok, ezeket kell történetté, kerek egésszé alakítani. És mivel főállásban nem „vendéglátó-ipari bútorfényesítő” lennék, a legtöbbet magamnak kell kitalálnom.
– Hogy fogadták a Sanyi bát a székely és a nem székely olvasók? Például a Múzsák, trágyás szekérrel című előző kötetének olvasói fogékonyak-e a székely életbölcsességekre? Egybeesik-e az irodalomkritikusok és az olvasók ítélete?
– A könyv megjelenése előtt is rengeteg helyen olvastam fel belőle, mind Magyarországon, mind itthon, és eddig kivétel nélkül mindenütt értették és szerették. Negatív fogadtatásban szinte nem is volt részem az anyag kapcsán, hacsak nem sorolom ide az egyik internetes irodalmi folyóirat néhány olvasójának hozzászólását, amelyben tulajdonképpen a székely nyelvjárás létezését kérdőjelezik meg. Az ilyen szoba-hőmérsékletű intelligenciával megáldottakkal azonban nem tudok mit kezdeni. Szerintem a jó humorra mindenkinek mindig szüksége van, pont úgy az élet sója, mint a szerelem. Segít elviselni a hétköznapokat, szükség van rá, hogy megőrizzük a józan eszünket, regenerál, gyógyít. Az olvasók egyébként már véleményt mondtak a Sanyi báról, mégpedig úgy, hogy elmentek a könyves üzletekbe és megvették az összest. Már folyamatban van az utánnyomás, a hónap végétől ismét kapható lesz. A kritikusok véleménye még várat magára, de ez nem is csoda, hiszen csupán néhány hete jelent meg a könyv.
– Miért tartja fontosnak egy költő, hogy az elefántcsonttoronyból kilépve „nyeletlenkedjen”?
– Ha valaki figyelmesen olvassa, hallgatja ezeket a történeteket, rá fog jönni, hogy több van bennük a puszta humornál. De ha csak a nevettetés részét nézzük is, azt szoktam mondani, hogy a székely humor az amerikai komédiákhoz képest akadémiai színvonalú. Lehet, hogy velem van a baj, de azon, hogy valaki pofákat vág, vagy az alfelét mutogatja, nem igazán tudok kacagni. Szeretem ezt a nyelvjárást, szeretem ezeket a történeteket. Szeretem, hogy olyan szavak, kifejezések vannak benne, amelyeket bár értünk, mert hallottuk nagyszüleinktől, ismerőseinktől, de a mindennapi kommunikációnkban már nem vagy csak nagyon ritkán használunk. Sajnos azt gondolom, hogy ezek a szavak, kifejezések tíz, húsz éven belül teljesen kivesznek az emlékezetből, és kár értük, mert ugyanúgy kultúránk része, mint minden más, amire büszkék vagyunk vagy lehetünk. Sajnos ezzel megint mi leszünk szegényebbek.
– Két kötetet is tervez, verset és prózát is ír párhuzamosan. Hogyan lehet egyik műnemről a másikra átváltani?
– Senkit nem ismerek, aki minden nap tudna verset írni, én legalábbis nem tudok. Ezeket a köztes időket kitöltendő a legtöbb költő például fordítással is foglalkozik. Én vicces történeteket írok.
Bíró Blanka

Megállapodás az európai kisebbségi állampolgári kezdeményezésről
A kisebbségi európai állampolgári kezdeményezés elindításáról írt alá megállapodást Dél-Tirolban Kelemen Hunor (képünkön), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), Richard Theiner, a Dél-tiroli Néppárt (SVP) és Hans Heinrich Hansen, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke - közölte ma az RMDSZ sajtóirodája.
Az RMDSZ elnöke arról állapodott meg Bolzanóban (Bozen) a német kisebbség olaszországi képviselőivel, hogy Luis Durnwalder hivatalban lévő tartományi kormányzó, Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke és Kelemen Hunor a kezdeményezés polgári bizottságának első három alapító tagja lesz. Ezután további négy európai tagállam köztiszteletben álló személyiségével szeretnék kiegészíteni a bizottságot.
A kezdeményezők egymillió európai polgár támogatását kérik a kisebbségvédelmi indítványhoz. A testület áprilisban Kolozsvárott fog megalakulni, és feladata - az európai szabályozás értelmében - a kezdeményezés benyújtása, valamint az aláírásgyűjtési kampány lebonyolítása lesz.
Az alapító elnökök megállapodtak abban, hogy keretszabályozási csomagot készítenek elő az európai nemzetiségek védelméért (angol rövidítése: Minority SafePack), amelyet csatolnak a kisebbségi állampolgári kezdeményezés szövegéhez.
Az RMDSZ, az SVP és a FUEN képviselői az európai kisebbségi szervezetek elnökeinek szóló levelet írtak alá, amelyben meghívják őket, hogy már az előkészítési szakaszban partnerként csatlakozzanak a kezdeményezéshez.
"Olyan javaslatcsomagot alkotunk, amely kitér az európai uniós jog minél több területére, és amelyben valamennyi kisebbségi szervezet megtalálja a számára fontos előírásokat. A csomag a következő egy-két évtizedre meghatározóan tartalmazza majd az európai kisebbségvédelem alaptételeit. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a kisebbségi kezdeményezés az elmúlt ötven esztendő legfontosabb kisebbségi törekvése Európában" - idézte Kelemen Hunort az RMDSZ közleménye.
Az európai polgárok tavaly óta nemcsak választott képviselőik révén, hanem közvetlenül is kezdeményezhetnek uniós szintű jogalkotást. Ehhez legalább egymillió aláírás szükséges hét tagországból. Ezt a lehetőséget több erdélyi magyar szervezet is szeretné felhasználni arra, hogy előmozdítsa az őshonos kisebbségek jogairól szóló európai szintű jogszabályok megalkotását.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács 2012-ben megállapodott arról, hogy együttműködnek a polgári kezdeményezés előkészítésében.
Szabadság (Kolozsvár),

Merjük egymást értékesnek látni!
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjével, BÖJTE CSABA ferences szerzetessel az értékeket a középpontba állító műsorában beszélgetett Stanik István. Az alábbiakban a román közrádió magyar adásában elhangzottak szerkesztett változatát adjuk közre.
Beszélgessünk az értékekről! Az ön könyveinek a központjában az értékek állnak. Miért tartja fontosnak erről írni a 21. század elején?
Nagyon sok ember kopogtat be, segítséget kér, élelmet, ruhát, tanszert, van, aki hozza a gyerekét, hogy fogadjuk be, mert nem tudja nevelni. Amikor leülök velük beszélgetni, legtöbbször kiderül, hogy nem árvíz vagy földrengés pusztította el a családjukat, hanem más jellegű gondok, bajok vannak. Ha egy államban sok a baleset, logikus, hogy baleseti kórházakat kell építeni, az orvosok összerakják a szerencsétlenül járt embereket. De ha még több baleset történik, az állam vezetői rosszul teszik, ha még több kórházat építenek, azt kellene csinálják, hogy elővegyék a közlekedési szabályokat, az utakat, ellenőrizzenek, és akkor logikus, hogy kevesebb baleset történne, kevesebb kórház kellene.
Az elmúlt húsz évben újabb és újabb gyermekotthonokat indítottam, mindegyik betelik pillanatok alatt. Azon gondolkoztam, jó ez így, hogy létrehozzak egy újabb intézményt, amely az összetört csontokat, családokat próbálja összerakni? Nem lenne jobb, ha elővennénk azokat az értékeket, amik meghatároznák az életünket, a tízparancsolatot, a szeretet parancsát, és ezekről leverni a port, és egy kicsit átelmélkedni, átgondolni? Ugye, ha valaki repülőt akar építeni, nem rossz, ha előtte átnézi az aerodinamika törvényeit, mert úgy eredményesebben tud repülőt tervezni. Társadalmunknak is vannak olyan alapvető értékei, amik századok alatt kikristályosodtak. Miért nincs egy lelkiismereti ombudsman, aki azt mondaná egy új törvényről, hogy lám-lám, ezek összevágnak-e vagy nem vágnak össze a mindannyiunk által valamilyen szinten elfogadott isteni parancsokkal?
Ön azt írta, hogy a gazdasági válság nem hat igazából az emberekre, mert az emberi élet teljességét nem határozzák meg azok a tényezők, amelyek a gazdasági válságra hatnak. Kifejtené ezt a gondolatot?
Biztos, hogy nagy krízis van. Mikor kérdezték, hogy mi erről a véleményem, egy viccet mondtam. A nyuszi a teknősbékával elindul kirándulni. Mennek, mennek. Persze, a béka mindegyre lemarad, s a nyuszi noszogatja kedves társát, hogy szedd már azokat a reumás lábaidat! A teknősbéka mindegyre azt mondja, hadd el nyuszi, jó, ha mi ilyen lassan megyünk. Végül a nyuszi megkérdezi: miért jó, ha mi lassan megyünk? Azt feleli, mert nem jó irányba megyünk! Úgy gondolom, az emberiség nagyon felgyorsult az anyagi javak halmozásával. Amikor házat szentelni megyek, tényleg olyan lakások vannak, mint egy-egy múzeum, már nem ötven négyzetméter, hanem száz, száz fölötti négyzetmétereken, több autó is, ennek ellenére az emberekben nem az örömérzetet látom, inkább a verejtékes izzadságszagot érzem. Ilyenkor az a régi emlék jut eszembe, amikor kedves édesanyám, amikor gyerekkorom első kirándulásaira mentem, lelkesen megpakolta a hátizsákomat anyai szeretettel. Abban volt aztán minden. Azokra az első kirándulásokra úgy emlékszem vissza, hogy folyik a víz rólam, azt se tudom, hol járok, csak cipelek. Aztán rájöttem idővel, hogyha anyámat nem engedem közel a hátizsákhoz, azt én magam pakolom be úgy férfias egyszerűséggel, akkor csodálatos szép tud lenni a természet, élmény kirándulni. Az utóbbi húsz évben, ki kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság túlpakolta a hátizsákját, túl sok mindent felvállaltunk, hordoznunk kell, s biza nem olyan élmény verejtékesen cipekedni.
Igenis a legnagyobb értékek azok, hogy leülök a kedves férjemmel, feleségemmel, gyerekeimmel beszélgetni, játszani, egy römipartira, kirándulni. Azt a paprikás pityókát elkészítem, nekiülünk elolvasni egy jó könyvet vagy megnézünk együtt egy jó filmet.
Olyan kép alakult ki bennem Önről, ami különbözik azoktól a sztereotípiáktól, amikor az ember egy papra gondol vagy egy szerzetesre gondol. Úgy érzem, Ön közelebb van a mai hétköznapi emberhez: magatartásában, beszédstílusában, abban, ahogy fogalmaz, és a gondolataiban is. Mi okozza ezt a különbséget?
Nagyon sok nagyszerű ember van, csak legtöbben félünk megszólalni, vagy sokszor van egy irány, s azt felvesszük és lihegünk egymás sarkában. Nehéz megállni, nehéz azt mondani, hogy ez nem igaz, ez a siránkozó, nyafogó hangnem, amit, mint egy nagy adag ketchupot ráöntöttek az erdélyi magyarságra, s úgy folyik rajtunk. Én hiszem azt, hogy ha felráznánk magunkat, ha biztatnánk egymást és önmagunkat, akkor szebb lenne a világ. Mire gondolok?! Szentgyörgyről jövök hazafelé, Csíksomlyó felé. Leint egy atyafi, felveszem, kérdezem tőle, hova megyen. Azt mondja, megyen haza a büdös… és mondott egy csúfot a feleségéről. Az út szélére húztam az autót, és mondom, szálljon le. „Hát miért?” Mondom, én katolikus pap vagyok, és aki így beszél a feleségéről, azt én egy tapodtat se viszem. Kint esett az eső, sötétedett, láttam, nagy leszállhatnékja nincs ennek az ötven fölötti bácsinak. Kértem, mondjon valami jót a feleségéről és elviszem. Azt mondja, hát ilyen hirtelen… Mondom, akkor várjunk, ne kapkodjuk el ezt az asszonydicséretet. Azt mondja: finom palacsintát süt. Na, mondom, csukja be az ajtót, mert akkor megyünk. El is indultunk, kezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy az a palacsinta, atya, hát töltelékes… az igen… olyat maga nem evett, álljon meg, itt a telefonszámom, jöjjön el, azt meg kell kóstolja. Aztán kiderült, hogy van három szép gyerekük, még unoka is van, malacot nevel, van veteményeskert. Egész Alcsíkon nem erőst van olyan szép kert, mint az övék. S végül, mire Bükszádig értünk, az asszonykát szinte szentté avattuk. Olyan szépeket mondott a kedves feleségéről, s miután leszállt, akkor gondolkoztam el, hogy ez hogy van, egy ezer idegennek elkezdi szidni a feleségét. Valószínűleg társadalmi elvárás, hogy a rosszat mondjuk egymásról, s ne a jót lássuk meg. S amikor azt mondom neki, hogy én erre nem vagyok vevő, akkor mindjárt előkerül valami mélyebb, tisztább, valami emberibb arc, amiről jól el tudtunk kilométereken hosszan beszélgetni. Most az a sikk, ha szidom a főnökömet, a beosztottamat, a tanárt, az orvost, a papot, a politikust, mindenkit, mert én tudom a tutit, s mindenkiről megmondom tíz perc alatt, mit csinál rosszul. Ez a gonosz léleknek a stílusa, mert ha a jó Isten stílusát nézem a Szentírásban, azt látom, hogy Jézus mindenkit bátorít, „itt vagyok, ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt”. Találkozik az öreg Nikodémussal, s nem lehordja, hanem azt mondja, igaz, hogy nem jól sikerült, amit csináltál, de itt vagyok, segítek, fog ez menni. Vagy a házasságtörő asszonyt, vagy Zakeust, sorolhatnánk, Jézus az összes találkozásában bátorít. Akivel Ő szóba áll, az emmauszi tanítványok, vagy akárki, többek lesznek, bátrabbak, hitüket visszanyerik önmagukban, neki mernek állni feladataikat szépen elvégezni. A gonosz lélek az, aki kihúzza Ádám s Éva alól a szőnyeget, ő az, aki mindent ócsárol, leszól. Én, amikor rosszat mondok a társaimról, környezetemről, nagy a gyanúm, hogy a gonosz lélek szócsöve vagyok.
Van egy kifejezés a magyar nyelvben, amit gyakran használunk a médiában, azt mondjuk: modellértékű, valamire, amiről úgy gondoljuk, hogy követendő példa. Ha az erdélyi magyarság fogalomkörében valami modellértékű, akkor Csaba atya mint személyiség modellértékű. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen érték a példamutatás.
Nem hiszek abban, hogy ilyen karizma, meg olyan adottság, én azt gondolom, van egy jó receptje a piskótának, és aki aszerint csinálja, annak finom süteménye lesz. Tehát ez nem adottság kérdése, a mi Urunk Jézus Krisztus egy nagyon jó receptet adott az élethez, és én azt gondolom, van bennünk annyi alázat, hogy azt a receptes könyvet elévesszük és megnézzük, hogy a mi Urunk hogy csinálta. A szomorú emmauszi tanítványokat Húsvét hajnalán nem leszidta, nem a földbe döngölte, hanem olyan szépen tudott velük beszélni, hogy lángolt a szívük, s ezek az emberek maguktól visszamennek Jeruzsálembe, s lelkesítik a többieket is. Ez egy recept. Ha jön egy gyerek hozzánk, egy utcagyerek, aki kiábrándult mindenből és mindenkiből, s én azt mondom, milyen csajbatag vagy, milyen mocskos vagy, akkor még mélyebbre kerül, nem? De ha ölbe veszem, és azt mondom, Isten selejtet nem teremtett, te Isten csodaszép alkotása vagy, gyere, megfürdetlek, szép ruhát adok neked, nézd meg, milyen szép vagy és örülj, akkor az a gyerek elindul, és próbál viselkedésében és mindenben jobb lenni, szebben viselkedni. Ebbe az irányba kell elindulni, de ez nem adottság kérdése, hanem az, hogy olvassuk el a mi Urunk Jézus Krisztus életét, az Evangéliumot és próbáljuk meg azt valóra váltani.
Nagyváradon beszélgetünk, ahol nemrég megnyílt egy újabb nevelőotthon. Most éppen hol tart Csaba atya az otthonok építésével, bővítésével, hány gyerek tanul most? Beszéljen egy kicsit erről a lélekbirodalomról, ahogy valaki nevezte mindazt, amit Ön felépített.
Le kell szögezni azt, nekem nem az a célom, hogy nem tudom, hány házat létrehozzak, mert meg vagyok győződve, hogy se az állam, se az egyház, se senki a szociális kérdést nem tudja megoldani. Én azt szeretném megmutatni az embereknek, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog jót tenni! Hogy igen, ez a típusú gyerek is ugyanúgy nevelhető, formálható, mint bármelyik más. Az lenne a cél, hogy vágyat ébresszek az emberekben ahhoz, hogy mindenki a maga utcájában, falujában, tömbházában lehajoljon a bajban lévő emberhez és szolidárisak legyünk. Ez a fő célom nekem. S amikor kérdezik, hogy mit akarok kétezer-tizenkettőben vagy -tizenháromban, akkor mindig azt mondom, hogy konkurenciát. Minden faluban, minden városban kellene legyen egy ilyen kis otthonocska. Hatvannyolc ilyen házunk van, ezek egy része napközi otthon, s vannak a bennlakó otthonok. A Gyergyói-medencében szinte minden faluban van napközi otthon. Háromszéken, Csíkban, Udvarhely környékén, Parajd környékén is sokfelé vannak ilyen napközi otthonok. Egy faluban van kétszáz, ötszáz gyerek, s a legtöbb halad. Aki nem halad, mellé a tehetősebb szülő alkalmaz pedagógust vagy küldik délutáni „afterschoolba”. Egy szegény gyerek, ha hazamegy az iskolából, s nincs, aki leültesse, hogy tanuljon, akkor könnyen elmegy focizni. Másnap az iskolában nincs házi feladat, még a füzetet is otthon hagyta, talán el is késett. Ilyenkor a tanító mit tud mondani: miért nem tanultál? Leszidja a gyereket, ez kudarcélmény. S ahol engem kudarc ér, oda nem megyek szívesen. A gyerek is akkor kezd lógni. Akkor nem elég, hogy nem tanulsz, még lógsz is, az apád laskáját. Behívják ilyenkor az egyedül élő anyukát vagy nagymamát, az sírva hazáig pofozza a gyereket, ami egy újabb, mélyebb kudarcélmény. A gyerek mély spirálba kerülhet, ezért sok gyerek abbahagyja az iskolába járást. Beder Tibor, Hargita megyei tanfelügyelő mondta, hogy fő-tanfelügyelői tevékenysége alatt több mint hatezer iskolaelhagyás történt. Igazából az államnak nincs erre eszköze, hogy egy ilyen leszakadó gyermeket hogyan tudjon visszapergetni. Mi az ilyen gyerekek számára létrehozzuk a napközit, ami azt jelenti, hogy neki van még valamilyen családi háttere, van, ahol aludjon, de nálunk ruhát, tanszert kap, tanulunk, foglalkozunk vele, esténként pedig hazamegy. Mintegy ezer gyerek van ebben a rendszerben. Ha ez már nem elég, amikor már nincs hova hazamenjen, ha testi, lelki, fizikai integritása, épsége veszélyben van, akkor a törvény szerint is ki kell emelni őt a családból, tehát befogadjuk valamelyik bentlakó otthonunkba. Most több mint ezerháromszáz bentlakó gyerekünk van Erdély területén. Csak addig kellene bent legyen, amíg a családi háttér normalizálódik, mert az a jó, ha nem szakad el a vér szerinti rokonaitól, hanem velük együtt él és növekszik. A fogorvos se azzal kezdi, hogy kiráncigálja a szánkból a fogakat, hanem töm, fúr, gyökért kezel. A szociális munkás is így kellene a gyerekekhez hozzáálljon. Sokszor elmondtam az állami hatóságoknak, hogy a rendszer kevesebb pénzbe kerülne, és hatékonyabb lenne, ha a gyerek úgy éli meg, hogy én társ vagyok, egy mentőcsónak. Ezért van az, hogy egyetlen házunkban sincs kapus, meg lakat. A gyerekek kijárnak a városi iskolába, visszajönnek, magukénak érzik. Én szeretnék egy „fertőző betegség” lenni, hogy megfertőzzem az embereket azzal, amivel engem is a mi Urunk Jézus Krisztus vagy Szent Ferenc atyánk megfertőzött. Oly sokszor elmondtam, hogy ha elengednének Somlyón a Szék útján befelé két malacot, mindjárt kirohanna valaki, hogy megfogja és hazavigye. De egy ember ennél sokkal értékesebb. Merjük egymást értékesnek látni, merjük egymást megszólítani, befogadni. Olyan sok üres házban jártam, ahol, mint egy múmia, él valaki egyedül, szörnyű az ő élete. A gyereknek is, ha egyedül van, az unalmas. Én a mi gyerekeinkben azt látom, milyen jó, hogy együtt vannak. Biztatnám a kedves testvéreinket, hogy merjenek jók lenni, a cselekvő szeretet útjára lépni, merjenek befogadni egy-egy gyereket, öreg nénit. Én nemcsak gyerekeket fogadtam be, hanem régi, eldobott épületeket is, Bethlen Gábor szülőházát, de idős bácsikat, néniket is. Vagy sokszor hajléktalan embert. Persze, kell vele egy kicsit bíbelődni, de most már jó munkatársam, aki veti a vállát a vállamhoz, együtt húzzuk a szekeret. Ez kellene, hogy meglássuk egymásban az értéket, a társat, a barátot, azt, akivel akár álmainkat valóra válthatjuk, akivel együtt dolgozhatunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2013. január 16.
Munteanu megfellebbezte a diszkriminációellenes tanács
Folytatja a hadjáratot a magyar feliratok ellen Codrin Munteanu Kovászna megyei prefektus. A kormánymegbízott azoknak a sepsiszentgyörgyi tábláknak a cseréjét sürgeti, amelyeken a magyar felirat a román előtt van, és megfellebbezi az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) határozatait, amelyekben a testület a magyar feliratok hiánya miatt marasztalja el a kormányhivatalt és rendőrőrsöket.
Codrin Munteanu tegnapi sajtótájékoztatóján újságírói kérdésre elmondta, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat nem tett eleget a brassói táblabíróság jogerős döntésének, és nem cserélte ki azokat az intézménynév-, utcanév- és turisztikai irányjelző táblákat, amelyeken a magyar felirat a román előtt szerepel. „A bíróság határozatait még Sepsiszentgyörgyön is be kell tartani” – gúnyolódott a prefektus, majd elismerte, hogy a döntésnek egyelőre nem tud érvényt szerezni, mert még nem kapta meg a hivatalos átiratát.
Amint arról beszámoltunk, Antal Árpád polgármester korábban bejelentette, hogy az Európai Emberjogi Bírósághoz fordul az ügyben jogorvoslatért. Codrin Munteanu ugyanakkor aberrációnak tartja az Országos Diszkriminációellenes Tanács őt elmarasztaló döntését, mert szerinte nem fedi a valóságot az az állítás, hogy a kormányhivatal hivatalos honlapja csak román nyelvű információkat tartalmaz, mint rámutatott, még maga a feljelentő is azt írta, hogy nincs minden lefordítva magyarra. A prefektus megfellebbezte a határozatot, elmondása szerint ugyanis tervezte a honlap felújítását, de most nem teheti, mert ebben a formájában bizonyíték. Munteanu azt állítja, hogy a honlap György Ervin idejében is ilyen volt, csak elődje, György Ervin kétnyelvű sajtóközleményeit törölték róla. Egy volt prefektúrai alkalmazott ezzel szemben arról számolt be, hogy korábban a főoldal menüpontjai is kétnyelvűek voltak. A prefektus állítása szerint a diszkriminációellenes tanács azt a határozatát is megfellebbezte, amelyben kétnyelvű táblák hiánya miatt marasztalja el a kézdivásárhelyi és a korondi rendőrőrsöket. Meglátása szerint ugyanis a rendőrség, az ügyészség és a katonaság nem esnek a helyi közigazgatási törvény hatálya alá, ezért nem kötelezhetők a kétnyelvűség betartására.

Egyetemre kötelezett oktatók
Az óvónőknek és a tanítóknak is el kell végezniük a hároméves egyetemi alapképzést a következő hat évben, ellenkező esetben elveszítik véglegesített állásukat – áll a Hivatalos Közlönyben decemberben megjelent, 2012/92-as számú sürgősségi kormányrendeletben. A rendeletet Victor Ponta miniszterelnök első kormánya fogadta el a korábbi oktatási tárcavezető, Ecaterina Andronescu javaslatára. A rendeletet a továbbiakban a parlamentnek is meg kell vitatnia, csak ezt követően emelkedhet jogerőre. Az intézkedés több mint 22 ezer óvodában, illetve elemi iskolában tanító pedagógust érintene. Simion Hancescu, a Tanügyi Szabad Szakszervezetek Szövetségének (FSLI) elnöke a Hotnews.ro hírportálnak úgy nyilatkozott, a kormányrendelet egyetlen célja, hogy az eddiginél is többen fizessenek tandíjat a felsőoktatási intézményeknek. „Aki elvégezte a tanítóképző líceumot, és többéves munkaviszonnyal rendelkezik, az már egyértelműen a munkájához értő szakember, ezen az egyetemi oklevél nem változtat. A rendelet számos 50 év fölötti tanítót is érint, akik alig néhány évvel a nyugdíjazásuk előtt elveszíthetik állásukat” – hívta fel a figyelmet a szakszervezeti vezető.
A parlamentnek is meg kell vitatnia
A sürgősségi kormányrendelet a 2011/1-es számú törvényt módosította, amely alapján az óvodában és elemi iskolában tanító pedagógusok elismertethették eddigi szakmai tevékenységüket az oktatási minisztériummal. Eszerint a felsőfokú képesítéssel nem rendelkező tanítóknak iratcsomót kellett összeállítaniuk, amely alapján bemutatták többek között, hogy milyen tanulmányokat végeztek, illetve milyen képzéseken, kurzusokon vettek részt, így a „gazdag szakmai iratcsomóval” rendelkező pedagógusokat a szaktárca nem kötelezte egyetem elvégzésére. Az elmúlt évben országszerte több ezer dossziét nyújtottak be elismertetésre a tanítók és az óvónők, az oktatási minisztérium azonban azóta sem lépett az ügyben, a decemberi kormányrendelet pedig már minden érintettet kötelezne az egyetem elvégzésére. Simion Hancescu elmondta, reményeik szerint a kormány végső döntése értelmében a korábbi intézkedést folytatják, vagyis a minisztérium a felsőfokú végzettséggel egyenértékűként ismeri el a pedagógusok szakmai tevékenységét.
Keresztély Irma: visszás jogszabályok
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő a Krónikának elmondta, az oktatási törvény módosítása visszásságot eredményez, hiszen az új rendelet értelmében minden pedagógusnak egyetemet kell végeznie, ennek ellenére a kormány továbbra is engedélyezi a középszintű tanítóképzést. „Lehetőség van a líceumi tanítóképző osztályok beindítására, holott hat év múlva már nem lehet alkalmazni a tanítóképzőt elvégző személyeket. Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, a rendeletek ellentmondanak egymásnak, nincs országos szintű jogharmonizáció” – hangsúlyozta Keresztély Irma. Ugyanakkor rámutatott, a rendelet azt a diszkriminációt próbálja orvosolni, miszerint eddig a felsőfokú végzettséggel rendelkező, elemi osztályokban, illetve óvodában tanító pedagógusok sokkal nagyobb fizetést kaptak, mint a líceumi tanítóképzőt elvégzett társaik. „Ennek ellenére a ledolgozott munkaidő, az elvárások és az oktatás minősége azonos volt a két csoport esetében, sőt a tanítóképzőkben sokkal több hangsúlyt fektetnek a gyakorlati oktatásra” – magyarázta. Az illetékes szerint az egyetemi oklevél megszerzése nem jelenthet gondot azoknak a pedagógusoknak, akik a tanügyben képzelik el jövőjüket, hiszen ez beleilleszkedik az élethosszig tartó tanulás koncepciójába. Keresztély Irma ugyanakkor úgy véli, a rendelkezést árnyalni kell, ugyanis egy hét vagy éppen tíz év múlva nyugdíjba vonuló tanítótól senki nem várhatja el, hogy egyetemre iratkozzék be.
Király: a rendelet a modern oktatást segíti elő
Király András oktatási államtitkár ezzel szemben úgy véli, elengedhetetlen, hogy minden pedagógus felsőfokú tanügyi alapképzéssel rendelkezzék, ha modern és dinamikusan fejlődő oktatási rendszert akarunk. Király a Krónika megkeresésére hangsúlyozta, a decemberben megjelent sürgősségi rendelet hat év türelmi időt szab meg, tehát ennyi idő alatt kell megszerezniük a tanítóknak, óvónőknek a felsőfokú képesítést, ugyanakkor a hat éven belül nyugdíjba vonulóknak már nem kell beiratkozniuk egyetemre. „A fekete-fehér lámpás televíziók javítását elsajátító szakembernek tovább kell képeznie magát, hogy a színes televíziókhoz is értsen. Ugyanígy van a pedagógusokkal is, a 30 éve pályán levő tanítónak is képeznie kell magát, hiszen ami az oktatásban 30 évvel ezelőtt érvényben volt, mára megváltozott” – példálózott az államtitkár. Kifejtette, a 2011-es oktatási törvény előírja, hogy függetlenül az oktatás szintjétől, tehát az óvodákban, elemi szinten tanító pedagógusoknak is tanári végzettséggel kell rendelkezniük. A jogszabály elfogadása előtt már vita volt arról, hogy határozzanak meg egy időintervallumot, ami alatt ezt a feltételt teljesíteni kell, ez akkor nem történt meg, és ezt pótolta utólag a hatéves intervallumot előíró, decemberi rendelet. Király ugyanakkor emlékeztetett, a rendelet csak néhány hónap múlva emelkedhet jogerőre. „A jogszabály a parlament elé fog kerülni, ott a különböző szakbizottságok elemzik, módosítják, elfogadják vagy visszautasítják, tehát még az sem biztos, hogy ebben a formában marad” – közölte lapunkkal Király.
Hasonlóan vélekedik Lukács István, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum igazgatója is, aki a Krónika megkeresésére elmondta, minden bizonnyal nem válik az érintettek – a tanítók és óvónők – kárára a kormányrendelet. „A rendeletet természetesen még finomítani, pontosítani kell, hiszen mostani formájában meglehetősen zavaros. Ugyanakkor nem tartom rossz dolognak, hiszen az egyetemi végzettség nagyobb fizetést jelent, emellett előnynek számít a versenyvizsgán is. Éppen ezért, akinek megéri, rendelet nélkül is elvégzi az egyetemet” – mutatott rá Lukács István. Hangsúlyozta, a székelyudvarhelyi líceum mindegyik tanítója rendelkezik felsőoktatási oklevéllel, olyan is van, aki távoktatásban végezte el az egyetemet, így a rendelet egyáltalán nem mond ellent a tanítóképző iskolák működésének.
Bíró Blanka , Kőrössy Andrea

2013. január 17.
Szocialista meakulpázás Kolozsváron
Új alapokra kívánja helyezni a külhoni magyarsággal kapcsolatos politikáját a Magyar Szocialista Párt, amely szerdán „történelmi jelentőségűnek” nevezett elnökségi ülést tartott Kolozsváron. Mesterházy Attila pártelnök elnézést kért azoktól a határon túli magyaroktól, akiket alakulata megsértett a 2004. december 5-i népszavazáskor a kettős állampolgárságot elutasító álláspontjával. A kincses városban kora este rendezett fórumon mintegy félszáz tiltakozó állta el az MSZP-s politikusok útját.
Botránnyal kezdődött szerdán Kolozsváron a Magyar Szocialista Párt (MSZP) kihelyezett elnökségi ülését követő nyilvános fórum, amelynek helyszínén az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a CFR labdarúgócsapat magyar szurkolótáborának tagjai fogadták a 2010-ben ellenzékbe szorult párt vezetőségét. A Minerva-házba meghirdetett, nemzetpolitikai tárgyú Mesterházy-előadás kezdetén mintegy félszázan próbálták megakadályozni, hogy az alakulat elnöksége bejusson az épületbe. A szocialisták külhoni magyarsággal kapcsolatos politikája, valamint kolozsvári jelenléte ellen tiltakozók „mocskos gazembereknek, nemzetárulóknak” nevezték az MSZP vezetőit, ugyanakkor többek között „Nem bocsátunk meg 2004. december 5-ért, nem felejtünk”, „Ne mosdassuk a nemzetárulókat” feliratokat mutattak fel. A magyarországi politikusoknak végül csak rendőri kísérettel sikerült bejutniuk a fórumnak otthont adó épület szárazkapuján, miközben a tiltakozókat már nem engedték be a rendezvényre: a román rendőrök kizárólag azok számára biztosított bejárást, akikre az RMDSZ-es szervezők rámutattak.
Az EMI közleményében az arcátlanság netovábbjának nevezte, hogy az elmúlt nyolc-tíz év miatt semmiféle megbánást nem tanúsítva az MSZP elnöke a nemzetpolitikáról kíván előadást tartani Erdély fővárosában. A szervezet felszólította Mesterházyt és házigazdáját, Markó Béla volt RMDSZ-elnököt: előadásukkal „ne szennyezzék az erdélyi közéletet”.
A fórum előtt Mesterházy sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy az MSZP szemléletváltást kíván végrehajtani a külhoni magyarsággal kapcsolatos politikáján. Elismerte, hogy a nemzetpolitika sem a szocialista kormányok, sem az MSZP politikájában nem kapott kellő hangsúlyt, ezért jogosan kritizálták a baloldalt Magyarországon és a határon túl. „2004. december 5-én az MSZP egy rossz politikai kérdésre rossz választ adott, kárt okozva ezzel a magyar–magyar kapcsolatoknak és olyan érzést keltve, amely joggal sértette a határon túl élő honfitársainkat. Ez téves politikai döntés volt, amiért elnézést szeretnék kérni mindenkitől, akit ezzel megsértettünk” – jelentette ki Mesterházy. Hozzátette: nem véletlenül került az MSZP kihelyezett elnökségi ülése a kincses városba: a magyarság kulturális központjaként számon tartott Kolozsvár szerinte önmagában is szimbolizálja az esemény „történelmi jelentőségét”.

Szocialista mea culpa Kolozsváron – tüntetők fogadták az MSZP vezetőit
Új alapokra kívánja helyezni a külhoni magyarsággal kapcsolatos politikáját a Magyar Szocialista Párt, amely szerdán „történelmi jelentőségűnek” nevezett elnökségi ülést tartott Kolozsváron. Mesterházy Attila MSZP-elnök elnézést kért azoktól a határon túli magyaroktól, akiket alakulata megsértett a 2004. december 5-i népszavazáskor a kettős állampolgárságot elutasító álláspontjával. A kincses városban kora este rendezett fórumon mintegy félszáz tiltakozó állta el az MSZP-s politikusok útját, akiknek csak rendőri kísérettel sikerült bejutni a rendezvénynek otthont adó épületbe.
Botrányba fulladt tegnap Kolozsváron a Magyar Szocialista Párt (MSZP) kihelyezett elnökségi ülését követő nyilvános fórum, amelynek helyszínén az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a CFR labdarúgócsapat magyar szurkolótáborának tagjai fogadták az ellenzéki párt vezetőségét.
A Mesterházy Attila MSZP-elnök által a Minerva-házba meghirdetett, nemzetpolitikai tárgyú előadás kezdetén mintegy félszázan próbálták megakadályozni, hogy az alakulat elnöksége bejusson az épületbe. A szocialisták külhoni magyarsággal kapcsolatos politikája, valamint kolozsvári jelenléte ellen tiltakozók „mocskos gazembereknek, nemzetárulóknak” nevezték az MSZP vezetőit, ugyanakkor többek között „Nem bocsátunk meg 2004. december 5-ért, nem felejtünk”, „Ne mosdassuk a nemzetárulókat” feliratú transzparenseket mutattak fel.
Az anyaországi politikusoknak végül csak rendőri kísérettel sikerült bejutniuk a fórumnak otthont adó épület szárazkapuján, miközben a tiltakozókat már nem engedték be a rendezvényre: a rendőrség kizárólag azok számára biztosított bejárást, akikre a szervezők rámutattak. Különben az EMI közleményében az arcátlanság netovábbjának nevezte, hogy „az elmúlt nyolc évben semmiféle megbánást nem tanúsítva”, az MSZP elnöke a nemzetpolitikáról kíván előadást tartani Erdély fővárosában. A szervezet felszólította Mesterházyt és fóruma házigazdáját, Markó Béla volt RMDSZ-elnököt: előadásukkal „ne szennyezzék az erdélyi közéletet”.
A barátságosnak egyáltalán nem nevezhető fogadtatást megelőzően Mesterházy a kincses város egyik legdrágább szállodájában, az ötcsillagos City Plaza Hotelben rendezett sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy az MSZP szemléletváltást kíván végrehajtani a külhoni magyarsággal kapcsolatos politikáján. Elismerte, hogy a nemzetpolitika sem a szocialista kormányok, sem az MSZP politikájában nem kapott kellő hangsúlyt, ezért jogosan kritizálták a baloldalt Magyarországon és a határon túl. „2004. december 5-én az MSZP egy rossz politikai kérdésre rossz választ adott, kárt okozva ezzel a magyar-magyar kapcsolatoknak és olyan érzést keltve, amely joggal sértette a határon túl élő honfitársainkat. Ez téves politikai döntés volt, amiért elnézést szeretnék kérni mindenkitől, akit ezzel megsértettünk” – jelentette ki Mesterházy. Hozzátette: nem véletlenül került az MSZP kihelyezett elnökségi ülése a kincses városba: a magyarság kulturális központjaként számon tartott Kolozsvár szerinte önmagában is szimbolizálja az esemény „történelmi jelentőségét”.
Az ülésen elfogadott, egyelőre nem nyilvános nemzetstratégiai programból Mesterházy azt emelte ki, hogy pártja nem fogja a határon túli régiókba „exportálni” a magyarországi belpolitikai vitákat, az egyenlőség elvét akarja érvényesíteni a határon túli magyarság legitimen választott képviselőivel, szervezeteivel, a be nem avatkozás elvét követve pedig nem kíván belefolyni a határon túli magyarok életét alapvetően meghatározó országok belpolitikai viszonyaiba.
A célok között a külhoni magyarság törekvéseinek támogatását, a szülőföldön való boldogulás segítését említette, emellett közölte azt is, hogy hosszú távú stratégiát kívánnak kidolgozni egy tíz évre szóló kárpát-medencei fejlesztési program elkészítésének céljával. Különben kérdésre válaszolva Mesterházy cáfolta, hogy az MSZP a 2014-es magyarországi választásokra tekintettel próbál közeledni a határon túliakhoz. „Nagy a lemaradásunk, sokat kell tennünk azért, hogy elnyerjük a magyarok bizalmát. De realisták vagyunk, és nem gondoljuk, hogy hirtelen tömegesen fognak ránk szavazni a külhoni magyarok” – jelentette ki a szocialista pártelnök.
Rostás Szabolcs

Orcátlan senkiházik
Amúgy semmi gond nem lenne azzal, hogy a Magyar Szocialista Párt valamely tisztségviselője, netán országgyűlési képviselője Erdélybe látogat. Felelősségem és józan ítélőképességem teljes tudatában kijelentem tehát: a demokráciának, a véleménybeli és ideológiai sokszínűségnek ez a természetes, tartalmi velejárója.
Csakhogy Mesterházy Attila kolozsvári látogatásának olyan előzményei vannak, amelyek okán joggal horgad fel az erdélyi magyarokban az önérzet. Tudom, hogy a politika gyakran teremt a feje tetejére állt helyzetet, de azért mérhetetlen orcátlanságnak és egyúttal erdélyi–romániai magyar sorstársaim újbóli és durva arculcsapásaként veszem az MSZP elnökének erdélyi jelenlétét s vele együtt a nemzetpolitika aktuális kérdéseiről tartott előadását. (Legalább egyszer látnám-hallanám már magyar politikustól ezt a szép szót: időszerű.)
Mert ugyan mit mondhat nekünk az a politikai alakulat, amelynek – a magyar nemzet együvé tartozása ténye mellett kitartó néhány belső embert sorozatosan lehurrogó – mindenkori vezetői és hangadói a leggátlástalanabbul és a legocsmányabbul viselkedtek és viselkednek velünk? Milyen erkölcsi alapon áll elénk, s tart nekünk oktatást nemzetpolitikáról az a párt vagy politikus, amely/aki folyamatosan megtagad és elárul bennünket? Nemcsak ama december 5-ei – ma is vállalom: szerencsétlenül előkészített és tálalt – népszavazásról s annak kampányáról van szó.
Hanem összességében a mindenkori magyarországi Rákosi-, Kádár-, Grósz-, majd Horn-, Kovács-, Kuncze-, Gyurcsány-, Bajnai-, Mesterházy-féle baloldalról, egyszerűbben a magyar nyelvű, de idegen szívű, magyarul beszélő sejttömegről is, amely a szavak szintjén is vékonyan, az érdembeli, komoly tettek szintjén pedig soha nem vállalta fel a Magyarország mai határain kívül élő magyarságot. És mindezért soha bocsánatot nem kért – ha kérünk egyáltalán belőle. Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk.
S akkor most türelmességet és józanságot kérnek tőlünk az RMDSZ-csúcsvezetők… Már elnézést, jóemberek, de ezek pont azok az érzelmek, amelyekre ti négyévente hatni próbáltok szavazatainkért kuncsorogva. Mint most a senkiházi orcátlanok.
Benkő Levente

Erősítve a magyarság egységét
Bevinni a köztudatba az autonómia eszméjét
Dr. Burián Sándorral, az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei elnökével az elmúlt évi tevékenységet elemezzük, illetve vázoljuk az idei terveket, elképzeléseket.
– Milyennek tűnik a 2012. év a Néppárt Arad megyei szervezetének a szemszögéből?
– Számunkra a kezdet, vagyis az első igazi politikai évünk volt a mögöttünk lévő. Mivel minden kezdet nehéz, főként a szórványban, ahol a meglévő mellett egy másik pártot is beindítani különösen nehéz, úgy értékelem, hogy a lehetőségeinkhez képest bizonyos szinten helyt álltunk, de még bőven akad javítani való. A helyhatósági választások alkalmával Szintye, illetve Varsánd községekben megszerzett egy-egy tanácsosi tisztség biztató kezdetnek tűnik, ami további eredmények elérésére sarkall. Éppen ezét, 2013-ban még több szervezetet kívánunk létrehozni a megyében. Az önrendelkezés és a föderalizmus témakörét a magyarokkal szeretnénk még jobban megismertetni.
– Szerintem a magyarságnak a többsége hajlamos lenne rá, elfogadná a föderalizmust, míg a románoknak a meggyőzése komoly gondot okozhat. Hogyan képzelik el az önrendelkezés eszméjének a minél hatékonyabb népszerűsítését?
– Nem egészen értek egyet a feltételezéssel, ugyanis az a benyomásom, hogy a partiumi magyarság nem igazán érzi át az autonómia lényegét, szükségszerűségét. Nekem már korábban is, illetve a választási kampány során is az volt a tapasztalatom, hogy az Arad megyei, a bánsági magyarok úgy gondolják: az autonómia inkább a székelyek problémája, nem az ő gondjuk. Természetesen, az erdélyi magyarságra egységes egészként kell tekintenünk, mert ahogy a székely autonómia is közös érdekünk, ugyanúgy kell majd kiállnunk a partiumi, a szórványmagyarság kulturális autonómiájáért is. Éppen ezért, a civilszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal karöltve, nem csak Aradon, hanem a nagyobb magyarlakta településeken is népszerűsíteni kívánjuk az önrendelkezés szükségességét. A kampány során ugyanis rájöttem, hogy az emberek nem ismerték sem a 6:3-as alternatív bejutási lehetőséget, de az autonómia előnyeit sem. Ennél fogva azt sem tudják, hogy más európai országokban, nálunk jóval kisebb létszámú népcsoportoknak is milyen megalapozott jogaik vannak, miközben a kulturális autonómia előnyeit egyáltalán nem ismerik. Azzal együtt, hogy nekünk, az Arad megyei, de a bánsági magyarságnak is ez lenne a legmegfelelőbb megmaradási forma.
– Az ilyen jellegű tájékoztatásra van-e kidolgozott programjuk?
– Az kidolgozás alatt áll, első lépésként megtörténnek a tisztújítások a meglévő aradi, szapáryligeti, kisjenői és varsándi szervezeteinkben. Rajtuk kívül, Pécskán, Zimándújfalun és Pankotán szervezetet kívánunk létrehozni, mivel ezeken a településeken van egy-egy olyan mag, amire támaszkodhatunk. Névleges szervezeteket sehol nem, hanem valódi, működőket kívánunk létrehozni. Ezeknek a szervezeteknek oda kell felnőniük, hogy az illető településeken terebélyesedve, minél nagyobb tömegeket bevonva, az önrendelkezés eszméinek minél több embert nyernek meg.
– Mindez viszont sok pénzt igényel, azt honnan kívánják beszerezni?
– Mint már említettem, a civilszervezetünkkel, az EMNT-vel közösen pályáznánk azokra a pénzalapokra, amelyekből gyermek és ifjúsági programokat kívánunk szervezni. Ugyancsak gyermekek körében meghirdetjük a Magyarnak lenni jó című rajzpályázatot. Ugyanakkor a Körösök völgyében túrákat kívánunk szervezni, de a Czárán Gyula seprősi szülőházán is szeretnénk emléktámlát elhelyezni. Mivel a seprősi polgármesterrel még nem beszéltem, nem tudom, okos dolog-e meghirdetni…
– Tudtommal a Czárán Gyula szülőháza, jelenleg községháza Seprősön.
– Én viszont úgy tudom, nem az. A mellette lévő ház biztosan orvosi rendelő, ami tulajdonképpen a községházával együtt, a család tulajdonát képezték. Szerintem legokosabb, ha az emléktúrát megszervezzük, esetleg a házat is megtekintjük, aztán majd eldől, hogyan sikerül a helybeli adminisztrációval szót érteni egy emléktábla elhelyezése kapcsán. A tavaszi terveink közé tartozik, a március-10-én Marosvásárhelyen tervezett autonómiatüntetés, ahol valószínűleg részt fogunk venni, de a március 15-i megemlékezésen is aktív részt akarunk vállalni. A további terveink kidolgozása folyamatban van, de legfontosabb: az önrendelkezés eszméit véglegesen be kívánjuk vinni a szórványmagyarság tudatába is, miközben aktívan részt akarunk venni a megye, a régió magyar közéletében. Ott viszont, a programjainkat a magyar civilszervezetekkel, a történelmi egyházakkal és az RMDSZ-el közösen kívánjuk szervezni, tehát a magyarság egységét kívánjuk erősíteni.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta Károly

Milyen lesz a befogadóbb RMDSZ?
A „fészbuk dzsenerésön” és a civil szervezetek irányába nyitna, miközben az együttműködés lehetőségeit keresi a versenypártokkal idén az RMDSZ. A májusi kongresszuson az alapszabályzat és a politikai program is módosul. Kovács Péter főtitkárt a múlt év végén kilátásba helyezett „befogadóbb” RMDSZ-ről kérdezte Cseke Péter Tamás.
adikális lépéssel kezdődött az év az RMDSZ-ben: felszámolták a marosvásárhelyi szervezetet. Ez jelzés akart lenni a választásokon alulteljesítő többi szervezetnek is?
Nem jelzésről van szó, ez egy folyamat végeredménye volt, amely már tavaly elindult Marosvásárhelyen. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek a lépésnek a szükségességére én már a 2008-as választások után, egy SZKT-ülésen felhívtam a figyelmet. Akkor a marosvásárhelyi RMDSZ-vezetőknek azt üzentem: „köszönjük szépen a munkát, a viszontlátásra!” A reakció duzzogás és elégedetlenség volt. Mára már a marosvásárhelyi RMDSZ-ben valamilyen tisztséget betöltő személyeken kívül mindenki egyetért azzal, hogy nem jó, ami a szervezettel történik. Nemcsak az a gond, hogy sorra elveszítették az önkormányzati választásokat, és most legutóbb Frunda György sem jutott mandátumhoz, hanem az is, hogy hosszú évek óta elvesztették a választók bizalmát. Nem ismerik a helyi RMDSZ-vezetőket és tevékenységüket a marosvásárhelyi magyar emberek. Ami Marosvásárhelyen történt, az csak egy lépés volt, amelyet hasonlók fognak követni más településeken is.
A menesztett marosvásárhelyi körzeti elnökök arra hivatkoznak, hogy nehéz lesz őket helyettesíteni. Önkéntesen végezték a munkájukat, az ifjabb generáció erre már nem hajlandó és ideje sincs rá. Mi az esélye annak, hogy új alapokra lehessen helyezni a marosvásárhelyi szervezetet?
A legnagyobb tiszteletem az idősebb mozgalmárok iránt, akik hosszú évek óta önkéntes munkát végeznek az RMDSZ-ben. A baj az, hogy nem gondoskodtak az utánpótlásról, és ez nem csak Marosvásárhelyre érvényes. Ha egy körzeti elnök azt kérdi, „akkor most ki fog jönni utánunk?”, azt jelenti, hogy óriási hibát követett el már évekkel ezelőtt, amikor nem készítette elő a stafétabot átadását. Minden egyes marosvásárhelyi körzeti elnök helyettesíthető, és – félreértés ne essék – az RMDSZ főtitkára is helyettesíthető. Meg fogjuk találni azokat a fiatalokat, akik szintén önkéntes munkával dolgoznak majd a szervezetnek.
A körzeti elnökök, választmányi tagok arra is hivatkoztak, hogy eddig a felsővezetés folyamatosan felülbírálta a városi szervezet döntését, például a polgármesterjelölt kérdésében. Azt kérdezik: mi értelme van akkor a városi szervezetnek?
Olyan városi szervezetre, amely köszönő viszonyban sincs a magyar emberekkel, nincs szükség. Még egyszer hangsúlyozom: itt a teljes megújulást nem az indokolja, hogy melyik marosvásárhelyi utcában a magyaroknak hány százalékát sikerült elvinni szavazni. Az a lényeg, hogy a városi szervezet és a város magyar közössége között mára már semmilyen átjárás nincs: csak klikkek, személyes és szűk csoportérdekek vannak, nincs munka, nincs nyitottság, nincs párbeszéd.
A legutóbbi SZKT-n elhangzott, hogy a választási eredmények elemzését január végéig be kell fejezni. Mi következik azután?
A következő lépésben, február végéig az RMDSZ országos vezetői sorra ellátogatnak a megyei szervezetekhez azért, hogy együtt alakítsunk ki közös képet a helyi gondokról. Ez azért fontos, mert nem olyan egyszerű megállapítani, ki dolgozott jól a választások előtt és ki nem. Nem feltétlenül jelent jó eredményt az, hogy egy adott megyéből képviselői mandátumhoz jutott egy RMDSZ-es jelölt. Konkrét példa Temes megye. A megyei szervezet önmagához és az országos átlaghoz képest is nagyon rosszul szerepelt a választásokon, ám a választási ruletten az jött ki, hogy nem Afrikában lett egy képviselője az RMDSZ-nek, hanem Temes megyében. Az sem mindegy a választási eredmények elemzésekor, hogy az adott szervezet növekvő tendencián van, vagy csökkenőn. Ha négy évvel ezelőtt a szavazatok hetven százalékát megszerezte a választásokon, ám most csak negyven százalékot ért el, akkor ez a szervezet nyilvánvalóan gyengült. Ugyanakkor eltérőek a mozgósítás eszközei nagyvárosokban és vidéken, másként zajlik az emberek megszólítása. Nem lehet egységes kritériumrendszert kidolgozni egy adott szervezet tevékenységének és választási eredményeinek az értékelésére. Ezért idő kell az elemzésre, s külön-külön kell értékelni a szervezeteket. Ha ez a folyamat lezárult, közösen megnézzük, hol kell ugyanúgy eljárni, mint Marosvásárhelyen, ahol strukturálisan hozzá kellett nyúlni a szervezethez, hol kell csupán személyi kérdésekről dönteni, vagyis tisztújítást kiírni. Ezt a folyamatot a május eleji RMDSZ-kongresszusig le kell zárni, hogy utána új alapokra lehessen építkezni. Itt most nem arról van szó, hogy az RMDSZ elveszítette a választásokat, mindent meg kell újítani, ami mostanáig volt. Meg kell vizsgálnunk, mi volt a jó és mi a rossz a szervezet életében, és ami nem úgy működött, ahogy kellene, azon változtatunk. Gondok valóban vannak, és ezekkel szembe kell néznünk, de az nem igaz, hogy rosszul szerepeltünk a választásokon, hiszen a kitűzött célt, az öt százalékot átléptük.
Miről születhetnek fontosabb döntések a májusi kongresszuson?
Alapszabályt módosítunk és elfogadjuk az RMDSZ új politikai programját. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy a program szintjén is megújulásra van szükség, mert nagyrészt teljesültek azok a célok, amelyeket 1993-ban megfogalmaztak az RMDSZ akkori vezetői: a nyelvi, kulturális és oktatási jogok terén sikerült jelentős eredményeket elérni. Ezért újabb, tíz-tizenöt éves léptékű célokat kell megfogalmaznunk és a programunkba belefoglalnunk.
Kelemen Hunor szövetségi elnök nyilatkozta korábban, hogy a választások után befogadóbbá válik az RMDSZ. Főtitkárként milyennek képzeli el a befogadóbb RMDSZ-t?
A befogadó RMDSZ legalább három irányt jelent. Az egyik azt a gondot orvosolná, amire éppen a marosvásárhelyi idősebb körzeti elnökök panaszkodnak: nyitnunk kell olyan társadalmi rétegek irányába, amelyek nem találják meg az RMDSZ tág keretein belül való megnyilvánulás lehetőségét. Az RMDSZ és általában a politikum a „fészbuk dzsenerésönnek” nem tud üzenni, nem tudjuk őket meggyőzően megszólítani: fiúk, ha ti elégedetlenek vagytok – jogosan –, akkor gyertek be a szövetségbe, és mondjátok meg, mit kellene tenni. A másik irány: hangsúlyosabban kell nyitnunk a civil szervezetek felé. A Kulturális Autonómia Tanácson belül a civil szervezetek tudását, tapasztalatát, munkakedvét be kell hozzuk az RMDSZ-be. Nem úgy, hogy gyűlésekre járnak, szavaznak, lobbiznak, hanem azt szeretnénk társadalomszervezési tevékenységünk során kamatoztatni, amiben jók, amit meg szeretnének valósítani. A harmadik nyitási irány lényege – és amikor nyitásról van szó, mindenki általában erre gondol –, hogy miként fogja az RMDSZ kezelni az EMNP-vel és az MPP-vel való viszonyát. Én külön kezelném a két versenypártot. A Magyar Polgári Párt ugyanis még a választások előtti időszakban nyitott az RMDSZ felé, ez a nyitottság kölcsönös volt, le tudtunk ülni tárgyalni, és meg tudtunk egyezni abban, hogy az MPP – látva, hogy nincs esélye bejutni a parlamentbe – ne indítson jelölteket a választásokon, és így ne rontsa az egyetlen esélyes szervezet választási szereplését. Az EMNP azonban egyértelműen háborúban áll az RMDSZ-szel. Hozzáállásuk a választások óta nem változott, sőt az első nyilatkozatuk urnazárás után az volt: „folytatjuk a harcot!” Nagyon nehéz ilyen körülmények között valamiféle együttműködést kialakítani. A szövetségi elnök nyilatkozata arról szólt, hogy meg fogjuk próbálni. Ami biztos: a fiatalok felé kell nyitnunk, a társadalomszervező tevékenységünket a civil szervezetekkel partnerségben meg kell erősítenünk, szükség van az MPP-vel elkezdett tárgyalások folytatására, illetve meg kell néznünk, hogyan tudjuk kezelni az EMNP-vel való viszonyunkat. Erről szól végül is a nyitottabb RMDSZ.
Meddig tud elmenni az RMDSZ befogadókészsége a versenypártok irányában annak érdekében, hogy a következő választásokon elkerülhető legyen a magyar–magyar verseny?
A nyitás folyamat, és kölcsönösnek kell lennie. Közösen kell megtalálnunk azokat a pontokat, amelyekben együtt tudunk működni. Nagyon nehéz arra a kérdésre válaszolni, hol ér majd véget ez a folyamat.
Van-e esély újra életet lehelni az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumba?
Mindennek látom az esélyét, amiről az EMNP nem csak szlogenekben gondolkodik. Ha a Néppárt komolyan gondolja az együttműködést, és nem rúg bele minden héten sajtónyilvánosság előtt az RMDSZ-be az együttműködésre való felhívásának keretében, akkor meg kell tudnunk találni a közös szálakat.
Magyarországon a romániai választások után egy darabig csend volt, a kormánypárti politikusok nem kommentálták az eredményeket. Kövér László házelnök aztán egy év végi rádióinterjúban azt mondta: mélyült a szakadék az RMDSZ és a szavazói között, és a választási eredmény volt az utolsó figyelmeztetés. Ezt hogyan kommentálja?
Kövér László akár ezt is mondhatta volna: bár jómaga és párttársai mindent megtettek azért, hogy az RMDSZ ne érje el az öt százalékot a választásokon, az RMDSZ-nek sikerült megőriznie szavazóinak bizalmát, és átlépte a parlamenti küszöböt. Annak ellenére, hogy Magyarországról pénzzel, tudással, logisztikával támogatták első körben az MPP-t, majd második körben az EMNP-t, még mindig az RMDSZ az egyedüli alternatíva az erdélyi magyarság politikai képviseletére. Hogy ezen túl milyen lázálmai vannak a házelnöknek, az az ő saját problémája.
A magyarországi kormánypárti politikusok a helyhatósági választások előtt éreztették a jelenlétüket Erdélyben, ám a parlamenti választások előtti kampányban már nem vettek részt. Mi ennek az oka?
Ennek két magyarázata lehet. Elmondanám mind a kettőt, és az olvasók döntsék el, melyik a helytálló. Az egyik magyarázat az, hogy nem akartak beleszaladni még egy olyan pofonba, mint az önkormányzati választásokon. Akkor majdnem a teljes vezérkar felvonult Erdélyben, erősítették személyes jelenlétükkel az EMNP kampányát, majd utána lebőgtek. Tudván, hogy az EMNP le fog szerepelni a parlamenti választásokon is, decemberben távol tartották magukat Erdélytől, mert nem akarták, hogy ez a kudarc a Fideszre is rávetítődjön, nem akartak a kudarccal azonosulni. A másik megközelítés szerint a budapesti politikusok belátták: egy magyarországi pártnak nem az a feladata, hogy egyik vagy másik határon túli politikai szervezet szekerét húzza, hanem az, hogy mindent megtegyen a megfelelő súlyú határon túli magyar parlamenti képviselet biztosításáért.
Ellenzékben van-e végül az RMDSZ? Mi a válasza azokra a román politikusi és sajtóvéleményekre, hogy több államtitkári poszt betöltése révén a „hátsó kapun át” kormányra jutottak?
Az RMDSZ ellenzékben van. Viszont a román politikusok és a román sajtó nagy része hajlamos az RMDSZ-re úgy tekinteni, mintha csak egyike volna a romániai pártoknak, amely az eredményeit tekintve hol fent van, hol lent. Az RMDSZ nem tud hét százalék fölé nőni, és azért nem hasonlítható a többi romániai párthoz, mert egy számban, földrajzilag, nyelvileg és kulturálisan jól behatárolható közösséget képvisel. Ha a román politikusok felismerik, hogy az RMDSZ a magyar közösséget képviseli, akkor teljesen egyértelmű lesz számukra, hogy a magyar közösséget érintő kérdésekben együtt kell dönteni a magyar képviselettel. Az RMDSZ jelenlegi kormányzati tisztségviselői nem politikai döntéseket hoznak, hanem szakértői munkát végeznek a kisebbségeket érintő területeken. Király András oktatási államtitkár ilyen munkát végez. Frunda György pedig nem az RMDSZ javaslatára lett a miniszterelnök tanácsadója, ez Victor Ponta személyes döntése volt, ám volt szenátorunk is elsősorban kisebbségi kérdésekben segíti a kormányfő munkáját. Tehát ellenzékben vagyunk, ám ott kell lennünk, ahol a kisebbségekről döntenek, és mindenkivel párbeszédre törekszünk, mert soha nem lesz ötven százalék feletti parlamenti képviseletünk.