Szövétnek, a kis aradi csoda
„Jó lenne egy kulturális folyóirat? Hát legyen!”
Kedden az estébe nyúló délutánon ünnepi rendezvényt tartott az Alma Mater Alapítvány a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében: a Szövétnek 15. évfordulójáról emlékeztek meg mindazok, akik szeretettel és féltő gondoskodással szerkesztik, írják, olvassák és terjesztik a Szövétneket.
A szép és bensőséges ünnepség vége felé a lap jelenlegi szerkesztője feltette a régebben egyszer már neki szegezett kérdést: lesz-e újabb 15 esztendő? A válasza akkor is, most is az volt: attól függ, meddig lesz még olyan gárda, amelyik igényli. A mai fiatalok inkább az egeret mozgatják a számítógép előtt, s a keddi rendezvényen sem voltak (a tévé munkatársain, az egyik előadón, meg az iskola néhány tanárán kívül) ötven év alattiak.
De ezzel már kicsit a (bizonytalan) jövőbe szaladtunk, kedden pedig főleg a kezdetekről volt szó. Ujj János, aki 2006 óta szerkeszti a lapot, a történész pontosságával ugyan, de oldott és élvezetes stílusban elevenítette fel a Szövétnek indulását. Bevallotta: maga is szkeptikus volt az ötlet felmerülésekor, hisz 1997-ben az utolsó aradi kulturális lap, a Havi Szemle megszűnése óta ötven év telt el. Bár igaz, hogy a két világháború között Aradon nagyon sok kulturális folyóiratot kezdeményeztek. A Vasárnap 1918–1940 között élt, de megjelent közben a Szezon, Fekete Tivadar két kiadványa, a Fekete macska és A Hang, Franyó Zoltán Géniusza és Új Géniusza, Szántó György Periszkópja, a Havi Szemle – 1943 márciusa és ’44 augusztusa között Dél-Erdély egyetlen magyar nyelvű kulturális lapja. Aradon abban az időben – főleg helyi szerzőktől – 349 magyar könyvet adtak ki!
Ujj János végül, mintegy következtetésként, hozzátette: az alapítóknak volt igazuk.
Az ötlet Réhon József tanártól származott (kedden – szerencsére nem betegségből kifolyólag – nem lehetett jelen), aki megkereste az Alma Mater akkori elnökét, Éder Ottót azzal, hogy jó lenne egy kulturális folyóiratot indítani. Helyben nem volt válasz a merész ötletre, de egy hónap múlva, amikor a kezdeményező ismét rákérdezett, az elnök kérdéssel felelt: hát legyen? Legyen!, volt a határozott válasz.
És lőn.
Dr. Kovách Géza, akit diákok nemzedékei zártak szívükbe, a tőle várható módon és stílusban reagált „Jocó” ötletére: „már megint kitaláltál valami marhaságot!”. De természetesen teljes támogatásáról biztosította, és szavának állt, sőt, a cím (szövétnek: sötétbe világító pislákoló lángocska) is tőle származik. „Lehet még ebből fáklya is”, tette hozzá „Gazsi”. „Döntse el az olvasó, hogy mi lett” – mondta Ujj János.
A kezdetektől 2001-ig Réhon József szerkesztette a lapot, onnan 2006-ig Ilona János tanár, a mostani szerkesztő tőle vette át a stafétabotot. A szerkesztő beszédében nem tért ki rá, de mi elmondjuk: munkájáért senki – szerkesztő, cikkíró, terjesztő stb. – egyetlen fityinget sem kap, aki segít a kéthavi kiadvány megjelenésében, abszolút önzetlenül teszi. Az aradi magyarság érdekében, mondanám, ha nem félnék kicsit a nagy szavaktól. A kiadványt egyébként anyagilag az Alma Mater támogatja, amelyet főleg az iskola volt tanítványai segítenek.
A „kis aradi csoda” (Réhon József szavai) fennmaradt 15 éven keresztül, noha számos, nagy kulturális múlttal rendelkező erdélyi város (például Nagyvárad, Temesvár) próbálkozásai anyagiak híján hosszabb-rövidebb idő után csődöt mondottak.
Ujj János – miután megemlékezett a folyóirat munkatársairól – ismertetőjét azzal zárta: „Azt kívánom, hogy 15 év múlva álljon valaki itt, és a Szövétnek második 15 évéről beszéljen”.
Az összejövetel végén Nagy Etelka, az Alma Mater Alapítvány elnöke köszöntötte a folyóiratot, az est vendégeit.

Az ünnepi alkalomra két neves előadó is érkezett Aradra: dr. Ormos Pál professzor, az MTA Szegedi Biológiai Központjának igazgatója és az aradi származású dr. Krizbai István, az intézet főmunkatársa, nagyon érdekes (vetített képes) előadásokkal (Manipuláció a fénnyel, illetve Daganatos áttétek az agyban – megvéd-e a vér-agy gát?). Mindkét előadás iskolapéldája volt annak, hogyan lehet rendkívül bonyolult dolgokat közérthetően tálalni. Mindkét előadó többször közölt már a Szövétnekben (az ifj. Krizbai doktor már a második számban).
A legnagyobb meglepetést azonban a borosjenői Mészáros Dávid és Katalin házaspár szolgáltatta. Katalin 15 éves a Szövétnek feliratú hatalmas (finom) tortával kedveskedett a szülinapos folyóiratnak és a népes közönségnek, férje pedig saját készítésű (ugyancsak finom) boraival és pálinkájával.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

In memoriam Csép Sándor
Csép Sándor magunkra hagyott
Nagy lélek volt. Lendületes, indulatos, bölcs és – mert alapvetően jó ember volt – néha naivnak néztük. Mélységesen tudott hinni, szeretni, lelkesedni – gyűlölni nemigen, de megvetni nagyon is. Teológiát és filozófiát végzett, hajlamos volt valaminő történelmi vértanúságra, hősire – mindig ilyes haláltól féltettem. A legjobb (azaz: szónoki, tévés, színpadi, írásbeli) teljesítményei a szereplés- és küldetéstudat megszállottságából bontakoztak ki. A Román Televízió időközben elhunyt, kiváló szociológusától, a közvélemény-kutató Pavel Cimpeanutól tudom, aki a spanyolországi egyetemes szociológiai kongresszusra maga vitte Sándor filmjét, mert lelkesedett érte, hogy mivel az egyik legfogasabb társadalom-tudományi-kisebbségi tematikában, a népességfogyás és szaporulat tárgyában Sándor aggodalmas és mélyen reménykedő filmje egy kalotaszegi magyar községről igazán maradandó érték, a kongresszus ezt a művet tartotta a legjobbnak. A mű Budapestre is eljutott, az MTV-hez, s aki látta, megrendült.
Mindig a misszió volt az igénye! Még ifjúsági vetélkedő-sorozatot is úgy szerkesztett, úgy vezetett végig erdélyi városokon, hogy mindmáig sokezren emlékeznek szellemileg-érzelmileg fölrázó fényére-erejére. Ilyen alkotásokért volt érdemes „megcsinálni” a romániai magyar televíziót. És lehetett volna stílusban, funkcióban jó folytatása, ha ilyen tudattartalmakat ölelnek föl a később itt-ott valahogy megteremtődő további romániai-erdélyi magyar televíziós szerkesztőségek.
Holott a közönség még csak nem is láthatta mindazt, amit Csép Sándor filmmé, műsorrá szentelt. Tudtommal egyedül Ő készített kemény dokumentum-filmet a kolozsvári Hóstát fölszámolásáról. Az akkori kolozsvári városi pártbizottság elsőtitkára (talán Cristea volt a neve) hívott fel engem, akkori főszerkesztőt Bukarestben, és tiltotta le a filmet. Valamivel később, amikor befejeződött Hóstát tragikus históriája, amikor széltében-hosszában már elcsitult mint beszédtéma, és már nem arról beszéltünk, hogy hány hóstáti akasztotta fel magát, hány hóstáti házat bontottak le a hatóságok, milyen mértékben szegényedett a kolozsvári piaci kínálat, miután beszántották a hóstátiak évszázados zöldséges és gyümölcsöskertjeit, kis csirkenevelő, tojástermelő „üzemeit”, és gyorsult fel a város lakosságának változása...
Évekkel később úgy gondoltam, hogy tehetnénk újra kísérletet ezzel a filmmel. Akkor már a tv bukaresti magyar műsorának filmtárát áthelyezték a hajdani zsilávai börtön alagsorában berendezett archívumba. Csép Sándor Hóstát-filmje azonban onnan is eltűnt.
De megmaradt az emlékezetben sok minden abból, amit Csép és társai négy és fél évtized alatt produkáltak. Tudósaink, művészeink portréfilmjei. Színházi, zenei bemutatók sorozata. Megannyi folklórfelvétel, a táncházsorozat. Dokumentumfilmek, riportok, interjúk. Az első romániai magyar könnyűzenei műsorok. A nézők megtanulták tévéseink nevét, arcát... És kezdődik a temetések sora.
Sándorom! Volt egy pillanat az életedben, amikor a szó szoros értelmében harcolni akartál, halálig. Jelentem, minden az akaratod szerint történt. Győztél, és belehaltál. Amíg élünk, el nem felejthetünk.
Bodor Pál (DIURNUS)
Az erdélyi „magyar ugar” reménységével
Nekünk nem „térkép e táj” – mondhatnánk a vértelen harc mezején elesett Csép Sándorral, Radnóti Miklós szavaival. Elvadult tájon gázoltunk: ős, buja földön, melyen dudva, muhar; a föld alvó lelkét lesve – Ady Endre szent haragjával ébresztgetve. Erdély földjén is a feltartóztathatatlanul előrenyomuló elsivatagosodás módjára kiterjedő „magyar ugarral” kellett szembenéznünk. A Viharsarok a Királyhágón innen is „itthon találta magát”. Ezen a meddővé szikkadt, „elvadult” magyar tájékon a csángósodás ritkította tovább az egykézés által megtizedelt, mentségre és váltságra szoruló népünket…
Képletesen szólva: Kalotaszegen találkoztam először Csép Sándorral. „Egyetlenünk” gondja fölé hajolva, „Transzilvánia metamorfózisának” és „világok változásának” közepette hallottuk meg és követtük Kós Károly Kiáltó szóját, embernek próbálván maradni – az embertelenségben; reménnyel kérve és keresve az áldást – a reménytelenségben. Ilyenképpen jutottunk el végül is: Mérából – Désházára, az ébredő reménység forrásvidékére, az Áldás Népesség kiindulópontjára.
Mihez is hasonlíthatnánk kilátástalanságával riasztó, elesett állapotunkat?
Jogállamnak és demokráciának hazudott Nagy-Romániánkban a frissen kikiáltott Kalotaszegi Köztársaság elfogadtatása ügyében Nagyszebenbe utazó küldötteink juthatnak eszünkbe, akik a wilsoni önrendelkezési elvre való hivatkozással, az új román állam iránti lojalitással és bizalommal, meghallgatást kértek és reméltek az Erdélyben berendezkedő Kormányzótanácstól (Consiliul Dirigent). Akkor és ott, a „nemes lelkű román nép” gyulafehérvári határozatai (1918) emelkedett szellemiségének nyomát sem tapasztalták. Kolozsvárra visszatérve pedig, az áldott emlékű Apáthy István kelet-magyarországi főkormánybiztost már börtönben találták…
Csép Sándor Áldást, népességet remélt, és mozgalmat indított érte az erdélyi „magyar ugaron”. Újság- és drámaíróként, valamint korszakos üzenetet hordozó filmek alkotójaként Kós Károly és impériumváltozás utáni nagy nemzedéke nyomába lépve „készítette az Úrnak útját a pusztában” (Márk 1,3). Eredeti – lelkipásztori – hivatásához méltóan hitt „a reménylett dolgok valóságában” (Róm 11,1), és élete során, elkötelezett munkássága rendjén, mindvégig ennek a hitnek és reménynek a jegyében cselekedett. Csak a nemzetet illető „pártosság” eme pártatlanságával járta a legutóbbi időkig is az erdélyi magyar önrendelkezés göröngyös, de egyedül áldásos útját.
Hisszük, hogy ha nem is a szebeni Kormányzótanácsnál vagy a bukaresti főhatóságnál, de jogos követeléseink és terveink Istennél meghallgatásra találnak. Még a jelenlegi meddő magyar élet sem tántoríthat bennünket meghátrálásra. „Vallani és vállalni!” – erre indít és kötelez bennünket közös hitünk és reménységünk, iránta táplált barátságunk és szeretetünk, Csép Sándor szava, műve, üzenete és példája.
Tőkés László, Strasbourg, 2013. január 17.
Pótolhatatlan veszteség érte a romániai magyar újságírást
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete megrendülten értesült, hogy Csép Sándor újságíró, televíziós szerkesztő, az erdélyi közélet meghatározó személyisége súlyos betegség után, január 16-án elhunyt. Csép Sándor Aradon született 1938. május elsején. A lelkészi diploma megszerzése után Kolozsváron, filozófia szakon diplomázott.
Újságírói pályafutását a kolozsvári rádiónál kezdte, majd a román televízió bukaresti magyar szerkesztőségében folytatta. 1985 és 1990 között a Korunk folyóirat munkatársa, 1990-től a kolozsvári rádió és televízió főszerkesztője, majd a két intézmény szétválása után nyugdíjazásáig a televízió magyar szerkesztőségét vezette. Emlékezetes alkotása a kalotaszegi egykézésről készített dokumentumfilmje. Közösségszervező képességét a szakmai és civil mozgalmakban egyaránt kamatoztatta. Egyesületünk vezetőségében közel két évtizedig töltött be különböző tisztségeket, 1999 és 2004 között az elnöki feladatokat látta el. Tevékenysége elismeréseképpen a MÚRE örökös tagjává választotta. Konokul hitte, hogy megállítható az erdélyi magyarság népességfogyása. Elindította az Áldás Népesség Mozgalmat, amellyel a gyerekvállalási kedvet próbálta serkenteni. A Mi, Bethlen Gábor című drámáját a Kolozsvári Állami Magyar Színház tűzte műsorára. Egy másik műve alapján készült a Mátyás a vérpadon című rockopera, amelyet a Kolozsvári Magyar Opera mutatott be. Távozásával a romániai magyar újságírást pótolhatatlan veszteség érte.
Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke
Népét szolgálta politikusként, kezdeményezéseivel
Megrendülten és fájdalommal teli szívvel vesszük tudomásul Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei szervezete korábbi elnökének halálhírét. A Magyar Polgári Párt országos vezetősége és minden egyes párttársunk nevében búcsúzunk Sándor bátyánktól, és őszinte részvétünket fejezzük ki a gyászoló családnak.
Csép Sándor az erdélyi magyar közélet kiemelkedő alakja volt, távozása egész közösségünk számára fájdalmas veszteség. Drámaíróként, közíróként, rádiós, majd televíziós szakemberként, dokumentumfilmesként egyaránt beírta nevét az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra történetébe. A bukaresti, majd a kolozsvári magyar nyelvű televíziózás alapítói között tartjuk számon, de elévülhetetlen érdemeket szerzett az erdélyi magyar televíziózás 1989 utáni újraindításában, felfuttatásában is. Az Erdélyi Magyar Televíziót létrehozó Janovics Jenő Alapítvány szorgalmazója, alapító tagja volt. Televíziós újságíróként a MÚRE elnöki tisztségét is betöltötte. Mindig határozottan felemelte szavát a sajtószabadság érdekében.
Népét szolgálta politikusként és az erdélyi nagycsaládokat támogató kezdeményezéseivel, illetve az Áldás Népesség néven ismertté vált, a gyerekvállalást népszerűsítő mozgalom alapítójaként is.
Érdemei elismeréseként a Magyar Polgári Párt 2011-ben Vasakarat-díjjal tüntette ki Csép Sándort.
A gyászoló család fájdalmában osztozunk, kívánunk vigasztalást a Magyar Polgári Párt nevében. Nyugodj békében, Sándor bátyánk!
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke,
Marosvásárhely, 2013. január 17.
Folytatásra kötelező életművet hagyott ránk
Németh Zsolt államtitkárral és Füzes Oszkár nagykövettel együtt, osztozva a család mély gyászában, őszinte részvétemet nyilvánítom Csép Sándor özvegyének, a hozzátartozóknak, a Magyar Polgári Pártnak, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, a Magyar Újságírók Egyesületének és az Áldás Népesség Mozgalomnak.
Csép Sándor az erdélyi magyar újságírás és televíziózás atyjaként, irodalomtörténészként, drámaíróként, népességkutatóként és politikusként, a kolozsvári és erdélyi magyar közösség egyik legmegbecsültebb vezetőjeként hagyott ránk örökül folytatásra kötelező életművet, amelyet Magyarország állami kitüntetéssel is megköszönt.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja
Erdélyi közösségünk lett kevesebb”
A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) megrendüléssel vette tudomásul Csép Sándor média-szakember, drámaíró és dokumentumfilm-rendező halálát.
Csép Sándor elvesztésével egész erdélyi közösségünk lett kevesebb. Élete során maradandót alkotott, nem csak a média világában, de a civil szervezeti életben is megkerülhetetlen személyiséggé vált. Munkája példaként szolgálhat mindannyiunk számára, hiszen az elveihez mindig hűen ragaszkodó, céltudatos és felelősségteljes értelmiségi alakjában egyidejűleg nyert testet.
A Magyar Ifjúsági Tanács 2007 májusában indította útjára az Adj, király, katonát! csoportos ifjúsági vetélkedőt a Csép Sándor által kezdeményezett Áldás Népesség Mozgalom keretében. A vetélkedőbe évről évre egyre több kisiskolás kapcsolódott be, számuk idénre jóval meghaladja a 3000-et. Csép Sándor több alkalommal vett részt a vetélkedő döntőjének zsűrijében, illetve időről-időre tanácsokkal látta el a szervezőket.
A gyászoló családnak megbékélést kívánva, örökké őrizzük emlékét!
A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöksége
CSÉP SÁNDOR temetési szertartásának menetrendje: szombaton, január 19-én, délelőtt 11 órától fejezhetik ki részvétüket a gyászoló családnak a Farkas utcai református templomban, 12 órától ugyanott istentisztelet keretében búcsúztatják, majd onnan kísérik utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe, ahol 13 órától hangzanak el a búcsúbeszédek.
Szabadság (Kolozsvár),

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Mire hajt az MSZP?
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke bocsánatot kért, amiért a párt a kettős állampolgárság ellen kampányolt a 2004. december 5-i népszavazás előtt. Akár azt is mondhatnánk, hogy végül is jobb későn, mint soha, ahogy a kommunista MSZMP utódja a (vad)kapitalizmus egyik leghűbb hívévé vált, úgy a nemzeti kérdésekben eddig érzéketlen párt arra is rájöhetett, hogy egységes, 13–14 milliós magyar nemzetben gondolkodni nem feltétlenül egyenértékű a revizionista fasizmussal.
Egy baj van ezzel a bocsánatkéréssel: kései, és nem is igazán tűnik hitelesnek. Nem most kellett volna megkövetnie Mesterházynak a határon túli magyarokat a „23 millió románozásért”, amikor már mi is szavazhatunk a magyarországi választásokon, hanem legkésőbb akkor, amikor a párt élére került.
Nem tette meg, így egyértelmű, hogy a bocsánatkérősdivel immár a jövő évi magyarországi választásokra spekulálnak. A hirtelen jött nemzeti felbuzdulás oka az lehet, hogy az MSZP-nek a saját oldalán is kihívói vannak, így jól jöhetnek a korábban tehertételnek tekintett határon túliak voksai is. Ami ennél is érdekesebb Mesterházy erdélyi látogatásában, az, hogy az MSZP az RMDSZ-szel írt alá partneri megállapodást. A kérdés most az, hogy az RMDSZ csak ráijeszteni akar-e a Fideszre, hogy az lássa, van alternatívája, ha már inkább az RMDSZ itteni ellenzékét tekinti partnernek.
Emellett úgy gondolkodik: nem árt jóban lenni az MSZP-vel, hiszen jövő tavasszal akár még kormányra is kerülhet. (Meg persze az anyagi támogatás sem jön rosszul, most, hogy nincs benne a bukaresti kormányban, és Budapestről sem az RMDSZ feneketlen zsákjába ömlik a támogatás – olybá tűnik, mintha az MSZP éppen kilóra venné meg a szövetséget.)
A másik lehetőség az, hogy a partnerséget hosszú távúra tervezi, hogy így álljon bosszút a Fideszen, és ha nem is buzdítja szavazótáborát az MSZP-re történő voksolásra– ennyire azért talán nem rugaszkodtak el a valóságtól a szövetség vezetői – de arra igen, hogy inkább ne vegyen részt a magyar választásokon, ami szintén nem jó az itt népszerű magyar kormánypártnak. Azért kíváncsiak vagyunk, mit szólnak a köpönyegét megfordító baloldallal való összebútorozáshoz az RMDSZ még meglevő szavazói.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Kelemen–Mesterházy találkozó
A kolozsvári székházban fogadta tegnap Kelemen Hunor szövetségi elnök a Magyar Szocialista Párt elnökségét – tájékoztat az RMDSZ sajtóirodája. A találkozón jelen volt Borbély László politikai alelnök, Bíró Rozália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke, Kovács Péter főtitkár és a szövetség főtitkárhelyettesei. Az MSZP küldöttségét Mesterházy Attila elnök vezette.
Kelemen Hunor a tavalyi önkormányzati és parlamenti választások eredményeiről számolt be, ugyanakkor ismertette a 2013-as esztendőben várható politikai napirendet: az alkotmány módosítása, a fejlesztési régiók átszervezése és a választójogi törvény módosítása.
Mesterházy Attila MSZP-elnök részletesen ismertette pártjának új nemzetpolitikai programját, amelyet az elmúlt időszakban lezajlott elemzések és azok következtetései alapján dolgoztak ki.
Az RMDSZ szaktestületei a következő időszakban részletesen elemzik az MSZP nemzetpolitikai programját, amelyhez a magyarországi párt észrevételeket, javaslatokat vár.
Az MSZP küldöttsége tegnap délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a magyar tagozat vezetőivel találkozott.
Összenő, ami összetartozik!
– hangoztatja közleményében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A Toró T. Tibor vezette politikai alakulat szerint az MSZP és az RMDSZ nyílt „egymásra találásának” van pozitív hozadéka: „elősegíti az erdélyi magyar közösség tisztánlátását egy olyan kérdésben, ami eddig is sejthető volt. Az MSZP-vezérkarral való kolozsvári találkozóval az RMDSZ nyíltan is felvállalta baloldali kötődését, a szövetséget jóhiszeműen támogató erdélyi magyarok végre láthatják, mire fordítja a szövetség a tőlük kapott bizalmat”.
„Az erdélyi magyar társadalom számára világossá vált, hogy az RMDSZ most azokkal vállalt nyílt közösséget, akik a 2004. december 5-i magyarországi népszavazás előtt a szomszédos országokba szakadt magyarok kettős állampolgársága ellen kampányoltak”, fogalmaznak. A néppárt szerint joggal merül fel a kérdés, hogy a szövetség maradjon-e az Európai Néppárt tagja, vagy a Szocialista Internacionáléban kérne helyet.
AZ EMNP szkeptikus az MSZP-nek az erdélyi magyarok iránt hirtelen támadt rokonszenvét illetően. A szocialisták másfél évvel a magyarországi országgyűlési választások előtt – amelyeken a külhoni magyar állampolgárok is választani fognak – villámcsapásszerűen felfedezték az erdélyi magyar közösséget, és féltő gonddal érdeklődni kezdtek iránta – vélekednek. „Nem tartjuk hihetőnek, hogy két évtizednyi teljes közömbösség, sőt, ellenséges viszonyulás után a nem is olyan régen még „23 millió román munkavállalóval riogató MSZP őszintén, hátsó szándékoktól mentesen közeledik az erdélyi magyarokhoz”, fogalmaz az EMNP.
Fidesz: az MSZP csak színlel
Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivőjének közleménye szerint az MSZP a határon túl bocsánatkérést színlel, Magyarországon pedig listázzák és románozzák az erdélyi magyarokat.
A politikus szerint, ha Mesterházy Attila MSZP-elnöknek valóban lelkiismereti kérdés lenne a bocsánatkérés, ezt nem csak azután tette volna meg, hogy a határon túliak szavazati jogot kapnak, hanem már korábban.
(„Szavazatmaximálás szempontjából irracionális a kolozsvári látogatás”
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke elhárította a feltételezést, miszerint pártja elsősorban a magyar állampolgárságot megszerző erdélyiek szavazatára pályázna. Tegnap este a Minerva-házban lapzártakor még tartó előadásában kifejtette: realista ebben a kérdésben, kolozsvári látogatásuk hatására a magyar szocialistáknak sem Erdélyben, sem a Felvidékben, sem a Vajdaságban sokkal több szavazója nem lesz a következő választásokon. „Nem azért jöttem ide, hogy arra biztassam önöket, ránk szavazzanak, hanem azért, mert őszintén hiszek abban, hogy az MSZP nemzetpolitikáján változtatni kell. Be akarjuk bizonyítani, hogy a Magyar Szocialista Párt nevében a „magyar” nagyon fontos a mi politikusaink számára. Ez ma még csak szavakban jelenik meg. Mondhatják joggal, hogy a puding próbája az evés, és igazuk van. Elfogadjuk, hosszú utat kell még megtennünk, hogy kivívhassuk az önök bizalmát, támogatását. De nem akarok meghátrálni ez elől, nem akarom, hogy azt mondják, mi nem akarunk szembenézni hibáinkkal”, hangoztatta a szocialista pártelnök.
Mesterházy hangsúlyozta, ha a „szavazatok maximalizálását” tekintené fő célnak, akkor biztosan nem jött volna Erdélybe. Annak, mondta, amit Kolozsváron előadott, megvan a kockázata: nem biztos, hogy az MSZP választóinak széles köre osztja véleményét. Ő azonban hisz abban, hogy hosszú távon mindenki érteni fogja majd a baloldalon, mennyire fontos, hogy az MSZP a nemzetpolitika területén markáns politikát képviseljen – vélekedett. „Szavazatmaximálás szempontjából irracionális a kolozsvári látogatás, a tisztesség szempontjából igenis racionális. Megéri vállalni ezt a kockázatot, mivel ez a párt politikáját olyan pályára helyezi, amiben hiszünk”, hangsúlyozta.
Kifejtette: Magyarországról bizonyos források olyan határon túli magyar szervezetek irányába mennek, amelyek nem az itteni magyar közösség célját szolgálják. Egyféle „szavazatvásárlás” van folyamatban, „logisztikavásárlás”, ami lehetővé tenné majd a Fidesz számára, hogy ne kelljen közvetlenül a határon túl kampányolnia. A többi párt ezt nem engedheti meg magának, ezért majd mutogatni fognak azokra a magyarországi politikai alakulatokra, amelyek Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban korteskednek. Mesterházy szerint e mögött más cél is húzódik, éspedig az, hogy a romániai választásokon legközelebb ne az a párt győzzön, vagy legalábbis ne olyan arányban, mint ahogy azt az RMDSZ tette 2012-ben. „Nem pártpolitikai ügy a magyarság ügye, Budapest nem válogathat a határon túli magyar szervezetek között. Akit a határon túliak legitim módon megválasztottak, az nekünk partnerünk.”
Bár az MSZP-nek az az elve, hogy a magyar belpolitikai harcokat nem szabad a határon túlra átszivárogtatni, a kampányok alkalmával nehezen lehet elkerülni ezt. Mesterházy ugyanakkor attól is tart, hogy a magyarországi pártok határon túli korteskedése megerősíti a román szélsőséges pártokat.)
Szabadság (Kolozsvár),

Századok morajló üzenete
A magyar kultúra napja, január 22-e egybeesik a Himnusz születésnapjával. Nem véletlenül. Hiszen a szatmári adózó nép áldatlan, kiszolgáltatott állapotát pontosan és lázítóan megfogalmazó Kölcsey Ferenc Himnusz című verse összegezés is, megpróbálja összegezni az évszázadok morajló üzenetét, amely a magyar nép sorsáról szól.
A változás után, 1990 januárjában ott lehettem Szatmárcsekén, a költő szülőháza előtti ünnepségen. A temetőben a szomorú, téli tájban varjak riadóztak az ónszínű égen, és feketén meredtek az ég felé a kopjafák felkiáltójelei. S közülük szívszorítóan fehéren magasodott ki a költő síremléke. Mutatva az irdatlan távolságot, amely a szatmári adózó nép itt nyugvó fiait elválasztotta panaszaik megfogalmazójától. A Himnuszban Kölcsey óriási erőfeszítéseket tett, hogy ezt az általa is érzékelt távolságot megszüntetve, az egész nép, a születendő nemzet nevében beszéljen, felerősítve a századok morajló üzenetét. Mert nemcsak az elképzelt Atlantisz harangozott a mélyben, hanem a krónikaírók is feltűntek egy pillanatra a ragyogásban. Kisütött a nap, megvilágítva a szomorú temetőt. Itt villódzott Ráskay Lea, a kódexmásoló karcsú alakja is, s itt pörölt az ördöggel az első magyar drámai mű szerzője, Bornemissza Péter. Írta már verseit Balassi Bálint, a végvári vitéz, pengette lantját a krónikákat megverselő Tinódi Lantos Sebestyén, s az országot állandóan felprédáló török és tatár hordák, német zsoldosseregek elől a nádasokba, erdők mélyére menekülők értették őket, az irdatlan, életüket behatároló távolság ellenére a nyelv, a magyar nyelv közös volt, összekötötte őket, jobban, mint a rabszolgamenetben elfogottakat a rabszíj.
Három részre szakadt az ország, a Páduát és más olasz egyetemeket megjáró erdélyi peregrinusok tollán új műfaj született, az emlékirat, s Zrínyi, a hadvezér harcok szüneteiben már írta eposzát, a szigetvári veszedelmet, tragikus sorsú őséről. S a példákat folytathatnánk, a túlélők ajkán szólott az ének, a költők írták verseiket, a prédikátorok nagy hangon pereltek perlőikkel, megjelent a három részre szakadt Magyarország felett a szabadság fantomja, hogy többé ne tűnjön el soha. Alakult a magyar kultúra, s akár a sors, idomult a korszellemhez.
Mindezt Kölcsey egyben próbálta látni és láttatni, mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Ha tudta volna 1823-ban, hogy mik várnak még a magyarságra az elkövetkező több mint másfél században, bizonnyal megrémül. De nem tudta, noha érzékeny idegrendszerével sok mindent megsejtett, de hitt, hinni akart a jövendőben. Akárcsak a magyar kultúra születésnapját 1990-ben először szabadon ünnepelő reménykedők.
Bogdán László
Háromszék
Erdély.ma,

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Wiszkoczy Henrik neve és személyisége szervesen összefonódik az 1848–49-es forradalom nagyenyedi tragikus eseményeivel. Közvetlen részvevője, szereplője, szemtanúja s egyben súlyos szenvedője is a városra zúduló kíméletlen támadásoknak 1849 januárjában. Személyéről, szerepléséről viszont aránylag szűkszavúan szólnak napjainkban mindazok, akik a szóban forgó események fölidézésével foglalkoznak. Adózzunk tehát bővebben emlékének, hiszen élete legtragikusabb szakaszát itt Nagyenyeden élte át azokban a gyászos kimenetelű hideg, téli napokban.
Trencsén vármegye Kisutczaújhely nevű községében született 1800. december 30-án. Középiskolai tanulmányai végeztével 1821. október 25-én a Minorita rendbe lépett s a próbaévet a szepescsütörtökhelyi kolostorban töltötte. Ezt követően a teológiai tanulmányait részben Egerben, részben Szegeden hallgatta nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel. A szerzetesi szent fogadalmat 1824. október 8-án tette le Szegeden. 1826. szeptember 23-án Makón történt pappá szentelése után két évig a miskolci gimnázium tanára, innen 1833-ban a budapesti egyetemre ment, ahol a bölcsészeti tudományokból vizsgázott szép sikerrel, minek eredményeként a Rend a nyírbátori kolostorhoz rendelte az ottani növendékeknek a bölcsészeti tudományok tanítására. Nyírbátorról Szegedre helyezték át, ahol négy éven át a papnövendékek teológiai oktatásával bízták meg. Szegedről Aradra ment, az ottani Minorita Ház alelnöki tisztével ruházták föl. Itt szintén négy évet töltött. A továbbiakban aztán Marosvásárhelyre került, ahol a Ház főnöki tisztségével bízták meg, amelyet öt évig viselt a legnagyobb buzgalommal, miközben az alsósófalvi római katolikus egyházközség adminisztrálását is ráruházták. Marosvásárhelyről ismételten Aradra megy vissza, a Rend másodházfőnöki minőségében a gazdasági ügyek vezetőjeként hat évet töltött e Maros-parti városban. Ezt követően Balka Arnold, Nagy Mihály helységbeli földbirtokosok gyermekeinek nevelője. Két év után visszahívást kapott a Rend részéről, amely 1846-ban Nagyenyedre küldte minorita házfőnöknek és a plébánia lelkészének. Így találják e városban az 1848–49-es forradalmi mozgalmak és tragikus események.
A várost közvetlenül fenyegető veszedelem hírére, mely Axente Sever román vezér csombordi táborából érkezett – írja br. Kemény Gábor az eseménynek szentelt könyvében 1863-ban –, a derék és köztiszteletben álló Wiszkoczy Henrik nyomban Prodanhoz, a felenyedi betolakodó román csapatok vezetőjéhez sietett – aki éppenséggel bajtársaival mulatott – s erélyesen fölkérte, hogy miként azt előzetesen megígérte, hasson oda a város megmentésére, mire Prodan kardot kötött s haragosan elhagyta a házat. Kemény Gábor így folytatja: „A prezidens is kisiet, de nem veszi útját egyenesen a »residentiába« (a minorita zárda felé), hanem – ekkor már javában égvén a Magyarutca külső része – arra felé indult segítséget és tüzet kiáltozván. Nemcsak a tűz világolt, de ekkor nagy hó is volt, tehát hóvilág is, és mindezeknek tetőzésére a legtisztább telehold. A járókat, kelőket majdcsak úgy lehetett látni, mint nappal. Nem sokat haladhatott a presidens, míg reá rivalgának, fenyegeték, puskagolyók röpülnek körülötte: sebesítve rogyik össze. Sebe nem volt halálos, a nagy hideg, a havon fekvés, és az, hogy kifosztották nemcsak attól mi zsebeiben volt, de gúnyái egy részétől is, pl. csizmáitól, miben nagy szükséget láttak az oláhok, azt eszközölték, hogy hamar magához tért. Felkelt, vánszorogni kezdett hazafelé. Az oláhok közül ezt észreveszik, utána iramodnak és lándzsa döfésekkel, ütésekkel újra földre terítik. Még a zárdáig nem ért vala az oláh zaj. Hosszas kimaradása a presidensnek aggódóvá tette pap társait sorsa iránt. Keresésére mentek. Meg is találták, másodszori aléltságában, a földön vérében fetrengve. Felemelték, hazavitték. Nem volt még magánál, de ápolás után magához jött. Elbeszélte mi történt vele.”
Eme első enyedi áldozat a későbbiekben így örökítette meg a személyével történteket:
„Alább írt Isten és a világ előtt, saját tapasztalataim után őszinte meggyőződésemből vallom azt, hogy az 1849. évi januárius 8-án és az ezt követett napokra hivatkozólag, Nagyenyed városa gyámoltalan és fegyvertelen népe minden igaz ok nélkül oláhság által megtámadtatott. A rablást, gyújtást és gyilkolást könnyen meg nem fogható hallatlan kegyetlenséggel jan. 8-án úgy éjjeli 11 óra felé kezdette el. Én elejökbe mentem őket megkérendő s nagy iszonyodással láttam, midőn az egész várost minden oldalról vízözönleg meglepvén, minden háznál, az egyik csoport a házakba ablakokon belőtt, a másik csoport azonnal a házat gyújtotta, a harmadik csoport betörvén a kapukat, ajtókat, házba rohant be kegyetlenül ölvén a benttaláltakat, levetköztetvén meztelenségre csikorgó hidegben, nagyot, kicsinyet, öreget, fiatalt, nemi különbség nélkül. Borzasztó ütések és verések között csak pénzt és pénzt követeltek. Ezek, tanuk cáfolhatatlan vallomása és mindnyájuk tiszta tudomása szerint Axente és Prodan vezérek parancsolatából történtek. Magam valék az első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat elvágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Több volt a pénz, mint a pályázat
Zsúfolt év vár a Kis-Küküllő térségi egyesületre
Korántsem könnyű év mérlegét mutatták be a tagoknak és meghívottaknak a Kis-Küküllő Balavásár – Sóvárad Egyesület Leader Helyi Akciócsoportjának a balavásári Romantik komplexumban tartott csütörtöki rendezvényén, amely a számbavétel mellett egyben a vidékfejlesztési lehetőségek népszerűsítésére is szolgált. Erre azért van szükség, mert az egyesület Leader Akciócsoportja által a 2012-15-ös időszakra elnyert 2.285.432 eurós összegből a múlt év során 724.498 eurót pályáztak meg sikeresen. A 2012-ben benyújtott 24 pályázatból 18-at talált támogathatónak a vidékfejlesztési kifizetési ügynökség, amelynek a képviselői is jelen voltak az évértékelőn.
Amint kérdésünkre Borbély Emma projektmenedzser elmondta, a Kis-Küküllő Balavásár – Sóvárad Egyesület tízéves kistérségi együttműködés alapján jött létre nyolc település – Balavásár, Gyulakuta, Vécke, Havad, Makfalva, Kibéd, Sóvárad, Erdőszentgyörgy – polgármestere, a térség nemkormányzati szervezeteit képviselő nyolc és a magánszférát képviselő tíz személy összefogásával. Elnöke Dósa Sándor, vezetőtestülete a közgyűlés és a kilenctagú igazgatótanács. Az egyesület kezdeményezésére alakult meg 2010-ben a Leader Helyi Akciócsoport (HACS). Közös céljuk a kistérség fejlesztése a mezőgazdasági és nem mezőgazdasági tevékenységek, a szolgáltatások, a szociális ellátás, a tájékoztatás, a művelődés, az oktatás, a környezetvédelem és a hagyományok megőrzése terén. Erre a célra nyertek el a nemzeti vidékfejlesztési terv keretében 2.856.791 eurót, amit az EU és Románia kormánya biztosít, amelyből a már említett 2.285.432 eurót pályáztathatják ki.
A Helyi Akciócsoport tanulmányt készített a térségről, kidolgozta a helyi fejlesztési tervet, felkészítette a személyzetet, találkozókon, kiállításon s népszerűsítő kiadványokban tájékoztatta a vidék lakosságát arról, hogy milyen területeken hogyan pályázhatják meg a Leader program keretében felkínált összegeket.
Az eredményekről a HACS munkacsoportjának képviselői számoltak be. Borbély Emma szerint azért volt nehéz az elmúlt esztendő, mivel a program 2009 helyett csak 2012-ben indult. Másrészt nehézkes a pályázási procedúra is. A pályázatokat három szesszióban hirdették meg. Az elsőben a települések felújítása, fejlesztése, a szolgáltatások javítása intézkedéscsomag keretében három község, Havad, Kibéd és Balavásár pályázott sikeresen egyenként kilencvenezer euró körüli összegre. A második szesszióban két fiatal farmer próbálkozott sikertelenül, a félig önálló mezőgazdasági farmok közül a hatból ötnek ítélték meg a 7.500 eurós támogatást. A mikrovállalkozások létrehozására pályázókat sem bírálták el kedvezően, s az újabb négy önkormányzat közül három kapta meg a településfejlesztésre kért támogatást, mivel abban a keretben elfogyott a pénz. A harmadik szesszióban három fiatal farmer, egy félig önálló mezőgazdasági vállalkozás és három kisvállalkozó járt sikerrel. Mindez az Leader Helyi Akciócsoport által elnyert összegnek az egyharmadát jelenti. A mezőgazdaság és az erdészet, ennek infrastruktúrája, az erdősítés, termelői csoportok létrehozása stb. terén egyetlen pályázatot sem nyújtottak be a kistérség lakói, vállalkozói. Mivel más területeken lett volna igény, a HACS képviselői azt szeretnék elérni, hogy a pénzek átcsoportosításával a 2013-ban meghirdethető újabb három szesszió során minden euró gazdára találjon.
A hozzászólók értékelték Borbély Emma és csapata tevékenységét, és elhangzott a biztatás, hogy bár nehéz és körülményes, de pályázni kell, hogy a leutalt pénz a kistérségben maradjon. Elhangzott, hogy a turisztikai vállalkozások terén annak, aki tehetősebb, kevés a pályázaton elnyerhető pénz, a kezdőknek pedig több intézkedésben is a magas önrész előteremtése okoz gondot. Ennek ellenére a HACS munkacsoportja és az egyesület tagjai azt remélik, hogy az átcsoportosítások jóváhagyásával az idén meghirdetendő három szesszió során az elnyerhető összegek gazdára találnak. Ami azért is fontos, mivel vannak olyan tevékenységek, amelyek 2013 után már nem finanszírozhatók, 2014-től pedig már csak a megpályázott pénzek sorsát fogják követni.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Mentelmi
Rendszeres olvasóim bizonyára emlékeznek arra az ígéretemre, hogy a magyarországi 2012-es történtek és 2013-as kilátások után a romániai helyzetről fogom kifejteni véleményemet az első adandó alkalommal.
Időközben sikeresen, vagy legalább jól-rosszul, mindenki túljutott a minden év elején szokásos zűrzavaron, így némileg tisztább fejjel, hogy azt ne mondjam: józanul állhatok neki magam is a fejtegetéseknek. Mivel pedig a 2012-es év romániai viszonylatban olyannyira zsúfolt volt a szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan történésektől, megpróbálok inkább azzal foglalkozni, hogy milyen kilátásokkal vágtunk neki ennek a most kezdett évnek. Annyit azonban mindenképpen el kell mondanom, hogy soha ki nem találtam volna a tavaly év elején azt, hogy kevesebb, mint 12 hónap alatt alatt három kormánya is lesz Romániának (Ungureanu, Ponta I. és Ponta II.). Azt sem tudtam volna megjósolni, hogy az államelnök felfüggesztésére sor kerül, illetve mégsem, hiszen az érvényességi küszöb nem csekély európai uniós szemöldökráncolással is erősített "magassága" nem tette lehetővé Traian Basescu menesztését. Hogy aztán ezért is mi, romániai magyarok lettünk a fő bűnösök, azon már fölösleges is csodálkozni. Mi ugyanis mindig "kéznél vagyunk", nem is értem, miért nem dicsérnek meg ezért bár egyszer román nemzetiségű honfitársaink.
Az már távolról sem vicces, hogy a helyhatósági, majd a parlamenti választásokon a "választás szabadsága" a magyar közösségen belül olyan kifacsart formában nyilvánult meg, hogy arra nem sokan gondolhattak. Az RMDSZ, erőfölénye tudatában, elfelejtette: az erős attól lesz még erősebb, hogy védi-óvja és nem földbe döngöli a gyengébbet. A gyengébbek pedig folyton úgy viselkedtek, mintha a demokrácia azt jelentené: a (számszerűen) kevesebbek diktálnak a többeknek. A következmények olyan eredményhez vezettek, hogy attól koldulunk, egyelőre még csak a szó átvitt értelmében, bár ebben sem vagyok biztos. A romániai magyar közösséget "sikerült" megfosztani eddig sem többségi hatalomként létező képviseletének néhány helyétől, másrészt a kevesebbek által választott alakulatok vezetői továbbra is úgy tesznek, mintha mi sem történt volna: ugyanazzal a vehemenciával osztják az észt, mint a választási kampányban. Legalább azt illene immár észrevenni, hogy a pályán kívülről nem lehet szabályos gólokat szerezni, még ha óriási hangerővel biztat is minket bárki. No de erről inkább nem írok, mert rögtön eszembe jut a zárt kapuk mögött sorra kerülő magyar–román labdarúgó- mérkőzés (március 22., Budapest), amiről tényleg jobb, ha (követve a magyar miniszterelnök példáját) nem szólok semmit.
Arról ejtenék még néhány szót, hogy októberben paktumot kötött az RMDSZ vezetése a jelenleg kormányon levő pártokkal. Maga a szöveg, késéssel, nyilvánosságra is került. Személyes véleményem erről az, hogy védhető. Akik úgy nyilatkoznak, hogy erre nem volt felhatalmazása a szövetségnek, elfelejtik, hogy az aláírók JOGOSAN képviselik a romániai magyar közösséget, a 2008-ban megszerzett (némelyek esetében a 2012-ben megerősített) szavazatok alapján. Milyen politikai lehetősége lett volna az RMDSZ-nek eddig is, ha minden nagyobb horderejű döntése előtt külön "felhatalmazást" kért volna választóitól, és milyen TÖRVÉNYES módon tudta volna ezt megszerezni? Emlékszem, a 2000-2004 közötti választási ciklusban az RMDSZ, országos és helyi szinteken egyaránt, több megállapodást kötött az akkor kormányzó PSD-vel, és ezek alapján számos, máig érvényben levő kisebbségi (és nem csak, hanem infrastrukturális, egészségügyi, oktatási, szociális, művelődési stb.) jogot-követelést tudott biztosítani. Azokat a megállapodásokat sorra nyilvánosságra is hozták mindkét fél beleegyezésével, aztán többek között ennek is tulajdonítható, hogy a Nastase-kormány megbukott 2004- ben, "magyarbarátsága" okán. De az RMDSZ-t akkor is számtalan támadás érte "belülről", hogy nem kellett volna aláírnia azokat az egyezségeket. Félreértések elkerülése végett: aki nemcsak olvassa, hanem érti is a történelmet, számtalan kisebb-nagyobb "paktumról" szerezhet tudomást, amelyek országok, földrészek sorsáról döntöttek, nyilvánosságra kerülésük pedig legtöbbször évek vagy évtizedek kitartó történészi munkájának eredménye. Ezen persze lehet háborogni, lehet nyilatkozatokat harsogni, de ettől a politika és a politikusok (nem csak az RMDSZ!) nem fognak megváltozni. Nem védek, nem is támadok tehát senkit, csupán tényeket sorolok fel, ezek akár tetszenek valakinek, akár nem, megmaradnak "makacs dolgoknak".
Azzal folytatnám, hogy a folyó évre szóló kilátásokat, szigorúan romániai értelemben, egy alapjában felszínesnek tűnő, az elmúlt évtizedek gyakorlatában már-már bevett dolognak tetsző esemény kapcsán igencsak borúsnak látom. Arról szólok, hogy olvastam egy frissen parlamenti mandátumot szerzett személy "vallomását" saját vagyonnyilatkozata ügyében. Az illusztris személy nem kevesebbet állít, mint hogy ő csupán azért töltötte ki a nyilatkozatot, hogy csúfot űzzön a Feddhetetlenségi Ügynökségből (Agentia Nationala de Integritate – ANI). Mivel pedig az újságírók nem hagyták annyiba a kérdezősködést, kiderült sorban, hogy vagyontárgyai nagy részét lányai és/vagy felesége nevére íratta, de mindennek a teteje az volt, amikor kijelentette: ha feje tetejére is áll az ANI, akkor sem hajlandó beírni a nyilatkozatba egyetlen bankszámláján szereplő pénzösszeget sem.
Nem vagyok otthonos a törvény minden előírásában, hogyan is lehetnék, de úgy tudom, aki nem teljesíti a teljes vagyonnyilatkozat határidőn belüli leadását, annak meg kell szüntetni a mandátumát. Márpedig ezen a téren semmi jelét nem tapasztaltam, hogy bárki illetékes (pártja, a kormányon levő liberálisok elitje, az ANI, a parlament, a kormány) megszólalt volna. Hogyisne, hiszen emlékszünk arra, amikor évekkel előbb egy honleány vagyonnyilatkozata olyasmit tartalmazott, miszerint értékes festményei vannak, amelyek piaci árát a saját kedvenc majma állapította meg! Ha akkor sem tiltották ki az illetőt a parlamentből, akkor most sem várható semmilyen következmény. Ha pedig így áll a helyzet, akkor ez a lehető legvilágosabb jelzés a választók, az istenadta nép felé, hogy a mentelmi jog mögött megbúvóknak mindent szabad továbbra is, míg a köz, amelynek képviseletét ünnepélyesen felvállalták, üljön csöndben és menjen el négyévenként szavazni. Más dolga mintha nem is volna!
Borúlátásom másik oka az, hogy a most (még?) érvényben levő választási törvény olyannyira csúfot űzött a szavazópolgárból, ahogy nem hiszem, hogy a diktatúrákon kívül máshol is megtörténhetett: a visszaosztások során a választói preferenciákban akár negyedik helyre sorolt jelöltek jutottak mandátumhoz, miközben "győztesek" sora dühönghetett tehetetlenül. Csoda, hogy ebben a "rendszerben" annyian távol maradtak az urnáktól?! Magyarok és románok, akik valamennyien viselni fogják újabb négy évig ezt a megaláztatást. Függetlenül attól, hogy ki, milyen politikai alakulatok vallhatják magukat kormányon levőknek.
Befejezésül valami optimistábbat: olvasom, hogy a miniszterelnök ki akarja penderíteni a protokollvillákból azokat az egykori tisztségviselőket, akik számtalan anyagi (és egyéb) kedvezményt élveznek mind a mai napig az állami protokollalap (Regia Autonoma a Administratiei Protocolului de Stat – RAAPS) lakosztályaiban. Szívből drukkolok az akció sikerének és jut eszembe az az arrogancia, amellyel 1998-ban a RAAPS igazgatója a szemembe röhögött a marosvásárhelyi Park szálló visszaszerzését szentesítő kormányhatározat láttán, kijelentve, hogy úgyis vissza fogják utalni nekik. És hetek múltán (!) igaza is lett. Örvendetes, hogy azóta már ismét visszakerült a Maros Megyei Tanács alárendeltségébe, és ugyancsak biztató, hogy a miniszterelnök (úgy tűnik) komolyan gondolja azt, amit mond. Tudniillik a jogtalan előnyöket erkölcsi alapon nem szabad fenntartani. Csak rajta, sok sikert ebben is! Hátha az RMDSZ vagy inkább a romániai magyar közösség irányába tett nyilatkozatai és eddigi cselekedetei nem "kifele" irányuló diplomáciai lépések, hanem meggyőződésből fakadó igyekezet jelei.
Virág György
Népújság (Marosvásárhely),

Püspöki römi a református egyházért
Február elsején a kolozsvári Farkas utcai református templomban iktatják be hivatalába Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, aki az előző tizenkét évben püspökhelyettesi tisztséget töltött be, tavaly decemberben pedig az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Az új püspök a maszol.ro kérdéseire válaszolt.
Püspökhelyettesként a lehető legközelebbről láthatott rá arra, miben áll a gyakorlatban püspöknek lenni. Jelent ez előnyt a jövőbeni teendők végzésénél?
Való igaz, hogy nekem ide nem úgy kellett bejönnöm január elsején, hogy nem tudtam volna, merre nyílik az ajtó, hiszen tizenkét év alatt rendkívül sok mindennek voltam részese, de vannak olyan feladatok, amelyeket a püspökhelyettesnek nem lehet átadni. Elsősorban a lelkigondozói feladatokra gondolok, a személyes találkozásokra lelkészekkel és egyháztagokkal.
Amit Pap Géza püspök úrtól átvettem: a diakónia, a székelyföldi ügyek koordinálása, az anyagi kérdések stratégiája, részben egyetemi és iskolai ügyek intézése, valamint a külföldi, ökumenikus kapcsolatok ápolásának azon része, amely különösen sok utazást igényelt – évente 70–80 ezer km-t is megtettem. Sok területét megismertem a munkának, de most tapasztalom igazán, hogy mit is jelentenek a püspöki teendők a mindennapokban: az egyházkerületben folyó igehirdetés feltételeinek minél jobb körülmények közötti biztosítása, az adminisztráció zökkenőmentes megszervezése, az egyházkerület képviselete és felügyelete minden szinten.
Ha eltér valamiben az, amit és ahogyan Pap Géza volt püspök képviselt attól, amit és ahogyan ön fog képviselni, mi lenne az?
Eleve adott az a tény, hogy két különböző emberről van szó, más habitussal rendelkezünk, tehát a kérdéseket is másként közelítjük meg és javasolt megoldásaink is lehetnek egészen mások. Aki ismer engem, az nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lát, nyitottnak és befogadónak. Ez őszintén, belülről jön. És ez bizalmat kelt az emberekben. Ha végül is valamit elutasítok, azt is úgy teszem, hogy érezzék az emberek, megtárgyaltam velük az elutasításuk okát is. Ha beavatjuk embertársainkat a mi gondolkodásunkba, és az elutasítást is nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel tesszük, akkor talán a másik fél könnyebben el tudja fogadni a helyzetet, akkor is, ha nem érte el a célját.
A kommunikáció az elmúlt 12 évnek nem volt éppen erős oldala. Most nem kimondottan a médiával való kommunikációra gondolok, hanem a gyülekezetekkel, lelkészekkel való kommunikációra is. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Erre fordítanám időm legnagyobb részét. Az ügyvitelt pedig, ami eddig az én feladatom volt, másokra ruháznám.
Az adminisztrációt sokféleképpen meg lehet szervezni: úgy is, hogy minden hozzád jusson el, és te kelljen rámond az igent, de úgy is, hogy különböző szinteken önállóságot adsz a tisztviselőknek. Én nem kívánok egy egész hetet benn ülő püspök lenni, mert ha a problémákról csak akkor értesülök, amikor elérkeztek a püspöki irodáig, akkor már igen nagy a baj. Szeretnék hamarabb, még a helyszínen, a gyülekezetek látogatása során tudomást szerezni a gondokról, és elébük menni a megoldással. Tehát a továbbiakban is nagyon sokat fogok utazni.
Vannak-e olyan kompetenciák, amelyekkel személyiségtől függetlenül rendelkeznie kell egy püspöknek?
Ha visszatekintünk történelmünkre: elődeinknek mindig megvolt a karizmája a vezetéshez, amit Istentől kaptak, tehát ez szükséges.
Aztán a mai egyházi állapotunkban nagyon fontos, hogy gyorsan tudj a helyzetnek megfelelően döntéseket hozni, nincs idő éveket lamentálni bizonyos kérdések fölött ebben a rohanó társadalomban. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kompetenciával, akkor a közössége is hátrányt szenved, mert olyan vonatok mennek el, amelyek többé nem jönnek vissza.
Elengedhetetlen a diplomáciai érzék. Sok kérdést nem lehet úgy megoldani, hogy fejjel rohanunk a falnak. Gyakran több tárgyalás szükséges ahhoz, hogy a célt elérjük.
Fontos a kapcsolattartás, nemzetközi és hazai kapcsolatrendszer. Ha valaki úgy kerül ebbe a székbe, hogy nem ismerik, fél ciklus eltelik azzal, hogy kialakítsa a kapcsolathálót. Ha valaki már otthonosan mozog ezekben a körökben, hamarabb elkezdheti azt a munkát, amit az egyház érdekében tenni kell. Ezért mondtam, hogy nálunk a püspökválasztás nem a jövőre tett igéreteink, hanem az eddigi cselekedeteink alapján történik. De mindenek fölött a püspök az alázatos szolgálatban az első kell legyen és minden cselekedete Isten igéje fényében kell történjen.
Székely József kolozsvári lelkipásztor, volt püspökjelölt programtervezetét alkalmazhatatlannak találja, vagy elképzelhető, hogy hasznosítani lehetne a következőkben?
Amit az ifjabb kollégák megfogalmaztak, azzal 90 százalékban egyet tudok érteni, mert ők tulajdonképpen egy diagnózist állítottak fel, ami valós. Én még kétszer annyi hibát tudnék felsorolni. Abban sem kételkedem, hogy ha vezetéshez jutnak, akkor nem próbálták volna ezeket megoldani valamiképpen. De fogadjuk el azt, hogy egyházunk választó testületei a most megválasztott tisztségviselőkben látott biztosítékot arra, hogy a problémák megoldódjanak.
Az igazgatótanácsban vannak az általuk javasoltak közül is, tehát nem teljesen egyoldalú a helyzet. Viszont egyet mindenkinek meg kell tanulnia, nekem is: a legjobb dolgokat is lehet ajánlani, de ha véghez akarjuk vinni, annak megvan annak a törvényes módja és rendje. A zsinatban van 35 ember, aki vitatkozik rajta, és utána szavaz. Ha az ügy nem kapja meg a fele plusz egy szavazatot, akkor el kell fogadnom, nem boríthatom fel az asztalt, még ha magamban el is könyvelem, hogy hályog van a szemükön. El kell fogadnunk, hogy az általunk delegált testületeknek van kompetenciájuk a változtatásokról dönteni. Minden rossz törvény jobb annál, mint az anarchia. Ezért nekünk be kell tartanunk a törvényt – és a püspök erre tesz esküt, hogy betartja és betartatja. Lehet minősíteni: ennyire volt képes adott korban az adott közösség, ennyit tudott kiizzadni magából, de látjuk azt, hogy ez koronként változik. Vannak aranycsapatok és vannak szürkék, ezt el kell fogadni.
A választás idején is hosszasan beszélgettünk Székely Józseffel, és utána is biztosítottam arról, hogy érzékelem és tudom, hogy az általuk felvetett problémákat meg kell oldani, de a megoldásokat nem egy ember, hanem egy közösség hozza, testületek hozzák. Tehát nem értem azt sem, egyesek miért beszélnek diktatúráról.
Én senkit ki nem zárok, aki engem ki nem zár. Ha engem valahonnan kizárnak, akkor oda nem tudok bemenni. Én ki nem zárok senkit, hanem – úgymond – meghívok, hogy ebben-abban a munkában vegyünk részt. Egyházpolitikai, hatalmi viták mindig lesznek, de ha valaki az egyházban dolgozni akar, abban senki meg nem akadályozza.
Gyülekezeti lelkészként is kell szolgálnia a püspök úrnak?
Az egyházunk szabályzata szerint a püspök is lelkipásztor, van egy gyülekezet, ahol ő parókus lelkész. Hagyománya volt annak, hogy a Belvárosi Egyházközségnek lett a püspök a lelkésze, viszont ezen változtattunk már a korábbi években: a püspök továbbra is abban a gyülekezetben marad, ahol megválasztása előtt szolgált. A mindennapi lelkészi teendőket egy helyettesnek kell elvégeznie, de ez nem azt jelenti, hogy a püspök nem munkálkodik abban a gyülekezetben, ahogy ideje engedi. Hogy szeretnék-e egy másik gyülekezet megválasztott lelkésze lenni, azt még egyelőre nem döntöttem el.
Miközben annyi gyülekezetben megfordult, mit tapasztalt, melyek azok a területek, ahol legsürgetőbben szükség lenne változtatásokra?
Elsősorban az ifjúság bevonása a gyülekezeti életbe a legfontosabb. Óriási hiányosságok vannak a keresztyén nevelés területén. A mai felnőtt generáció nem vállalja a nevelés felelősségét, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy kéne téged nevelni. Pedig a világ soha nem így jutott előbbre: a fiatalok mindig lázadtak, de a felnőttek az általuk helyesnek tartott elvek szerint neveltek, és amikor a gyermekek felnőtté váltak akkor ők is a saját elképzeléseik szerint tették a dolgukat. Ez volt a fejlődés természetes menete. Ma mintha a nevelő generáció meghátrálna: nem avatkozom bele, nem konfrontálódom. Mindenkinek kötelessége lenne állást foglalni a maga idején. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, lehet kritizálni, lehet ellene lázadni, de amikor odakerülsz, akkor képviseld azt, amiben hiszel.
De talán éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a hit gyengült meg. Nagyon sok helyen látom azt, hogy az emberek célt tévesztenek. Nem látják azt a perspektívát, amiért küzdhetnek. Orientációs válságban vergődnek. Az embereknek irányvonalakra lenne szükségük.
A hitben való nevelés az egyik legfontosabb eszköze a hit gerjesztésének és táplálásának. Vonatkozik ez az iskolai, a családi, a gyülekezeti nevelésre is. A nevelés során lehet beleoltani az emberbe a hitet, hogy Isten nem csak megteremtette ezt a világot, és utána magára hagyta, hanem azóta is folyamatosan kormányozza, számon tart benne minden embert, terve van velem is. Ha ez a hit megvan, az egyéb nehézségeket, amelyeket hosszan lehetne sorolni, ennek szellemiségében megoldhatnánk. Erre kell leginkább odafigyelni, hogy hogyan lehet a lelkészekben, gyülekezeti tagokban, az ifjúságban ezt az Isten iránti bizalmat ismét felkelteni.
Komoly lélekszámbeli válságban is vagyunk: a 90-es népszámlálás óta az erdélyi református egyház lélekszámának egyharmadát elveszítette. Ez nem csak a misszió hiányának tudható be, hanem egyszerűen a születés és elhalálozás közti aránytalanságnak. Ez a tagságbeli válság azt üzeni, hogy a struktúrához hozzá kellene nyúlni: ahol alig van 150 fő, oda ne nevezzünk ki lelkészeket – de ezt mi nagyon el szeretnénk kerülni, ezért az utolsó percig kínlódunk és próbálkozunk, hiszen sok helyen a lelkész az utolsó magyar adminisztrátor: mert már magyar iskolája, polgármestere nincs és tulajdonképpen a templom körül szerveződik az élet.
A református egyháznak van a legkiterjedtebb iskolahálózata. Mindamellett, hogy a mi felekezeti oktatásunkkal szemben a többségi társadalom nem elfogadó, minden lehetőséget megragadunk, hogy a hat meglévő kollégiumunkat patronálni tudjuk. Az iskolai vallásoktatás ajándék: bizonyos műveltséget kínál fel. A gyülekezeti vallásoktatást azonban nem helyettesítheti, mert az közösségbe integrál. A gyülekezet azt jelenti, hogy abba mindenki benne van: az unoka is, a nagymama is. Megvan bennünk a hajlam, hogy korcsoportok vagy társadalmi helyzet szerint elkülönüljünk, de kell legyen a hétnek legalább egy olyan alkalma – a vasárnapi istentisztelet –, ahol mindenki ott van, és egymást kell tolerálják ezen a helyen: például a gyereknek el kell viselni az orgonajátékot, az időseknek pedig a gitárszót. Ez nagyon fontos, mert egy családot alkotunk. Ha soha nem találkoznak ezek a csoportok, nem figyelnek egymásra az idősek és fiatalok, akkor a közösség nem fog formálódni.
Hogyan látja a püspök úr a gyülekezetek szerepét?
A hívő embernek szüksége van a hozzájuk hasonlóan gondolkodók közösségére, ahol erősíti magát, feltöltekezik emberi szeretettel, támogatással, ha valahol egymásra találnak a hittestvérek, ott jól érzik magukat: közös nyelv, közös értékek, közös hit – vagyis otthonra lelnek. De az otthonteremtés nem könnyű, és tudjuk, mennyi baj van az otthonainkban, mennyi szeretetlenség és sértés vagy mennyi szeretet és odafigyelés is lehet benne.
Az egyház kovász akar lenni, és maga köré gyűjtögetni a közösségeket akkor is, ha nem mindig jár sikerrel, eredménnyel, sokan csalódnak benne, sokan elmenekülnek. Ott van az a kísértés is, hogy alakítsunk ki magunknak egy külön szigetet, ahol csak mi vagyunk, mint egy kolostorban. Viszont az Úr a világba küldött el bennünket, tehát nem az elkülönülés, hanem a világban élés a mi feladatunk. A többi ember között kell nekünk hitet tennünk szavainkkal és életünkkel. Ez nagyon sok konfrontációval jár, nagyon sok visszautasítással, keserűséggel, de ez a tanítványság.
Szabad-e a sok nehézség közepette mégis merészet álmodni?
A központi kérdés az, hogy tudsz-e válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek nap mint nap megjelennek. Hiába tűzöl ki nagy és bombasztikus célokat, hogyha a mindennapokban nem tudsz tenni értük.
Persze egy püspöknek, vezetőnek vízióval rendelkező embernek kell lennie. Tapasztalatai és hite alapján vágyakat fogalmaz meg.
És különösen kell hogy fájjon valami, hogy te azért valamit tenni tudjál. A társadalomban nagyon sokan panaszkodnak, és fel tudják sorolni, hogy mi nem megy, de a megoldást mástól várják. Aki vezetésre szánta el magát, annak kell, hogy fájjon, ha a dolgok nem mennek, és kell legyen egy víziója a megoldásról. Aztán találnia kell társakat, támogatókat, össze kell gyűjtenie a szükséges tudást, ami hiányzik, majd elterveznie, kivel, mivel, mikor fogja megtenni a konkrét lépéseket.
Az álmok a Bibliában rendkívül sokat jelentenek, és csodálatos álmokat láttak azok, akik később prófétáltak, tehát nekünk is szabad álmodnunk és álmokat kérnünk. De ne torpanjunk itt meg. Ha nem élünk két lábbal a földön, miközben a mennybe tekintünk, akkor abból nagy bajok lesznek.
Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. Középiskoláit az egykori kolozsvári Református Kollégiumban végezte, az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Karán tanult 1979-ig. 1988 óta Sepsiillyefalva megválasztott lelkipásztora. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM (Landwirtschaft–Agricultura–Mezőgazdaság) Alapítványt, melyeknek mindmáig elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, majd 2003 októberétől az elnöke. Bethlen Gábor díjas (1994), elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját (1995), Szabó Dezső emlékérmes (1999), Bocskai díjas (2001). 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese. 2012 novemberében az Európa Parlament Európa Polgára díjjal tüntette ki. 2012. december 14-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
Ez minden helyzetben érvényes. Az ökonómiát sem szabad a teológiától különválasztani. Mert ha csak az ökonómia érvényesül, elsodródunk az önzés, a szerzési vágy, a hedonizmus irányába. Ha viszont a teológia rányomja a bélyegét az ökonómiára, akkor már mindjárt más a motiváció: nem az a lényeg, hogy minél több pénzt szerezzek, és minél jobban éljek, hanem hogy azzal, amit kaptam, emberi körülmények között tudjam szolgálni a többieket. Ez a reformáció egyik nagy tanítása: addig csupán a kolostori életmód, az ott történő imádság volt az Isten dicsőségére, azt tartották igazán nagy értéknek, ha valaki imádkozással töltötte a napjait, ezzel szemben a reformáció azt fogalmazta meg, hogy a munka is végezhető Isten dicsőségére, épp olyan kedves lehet az Isten előtt, mint az imádkozás. Abban az esetben persze, ha nem öncélú, nem az egyéni jólétre irányul, hanem a közösség érdekében történik, nem azért, hogy nekem legyen több, hanem hogy nekünk. A világban bárhol járunk, kísértések érik az embert, de ha tudjuk, kinek szolgálunk, meg tudunk maradni.
Annyi mindenen mentem keresztül én is, de mindig az maradtam. Mindig lelkipásztor voltam, és az is akarok maradni életem végéig. Akkor is lelkipásztor voltam, amikor gazdasági kérdésekkel foglalkoztam. Amikor munkahelyek ezreit segítettem létrehozni, akkor is lelkipásztorként tettem, és soha nem az járt a fejemben, hogy ettől én mekkorát növök mások szemében, vagy mennyi hasznom származik belőle. Minden cselekvésemben az volt a prioritás, hogy a Pásztor szeretete megnyilvánuljon. Különböző feladatokat vállaltam el anélkül, hogy politikus lettem volna vagy egyetemi oktató vagy menedzser. Mint amikor az ember römizik, és a zsolit beteszi középre. Mert láttam a lehetőséget, mert fájt nekem a mások fájdalma, nem nézhettem, megoldást kellett találni. Azt a tudást pedig, amit útközben megszereztem, mindig az egyházban akartam gyümölcsöztetni. A következő hat évben az eddigi tapasztalataim gyümölcseit próbálom szétosztani tehetségem szerint.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro,

Semjén testvérpártnak nevezte az RMDSZ-t – Fordulat Erdély-viszonylatban?
Megindult a verseny a külhoniak kegyeiért: az MSZP Kolozsváron kért elnézést a határon túliakról eddigi nemzetpolitikája miatt, a Jobbik pedig Erdélyben és Kárpátalján toboroz.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes az MSZP bocsánatkérésével kapcsolatban úgy fogalmazott: ha a határon túli magyarok megkapják az állampolgárságot, illetve a szavazati jogot, akkor, „ha szívből, ha színből”, minden párt kénytelen olyan gesztusokat és lépéseket tenni, ami a határon túli magyarságnak megfelel.
Mint mondta, a kormány kezdetektől fogva elkötelezett híve a nemzet egyesítésének. Hozzátette: ha az MSZP lelkiismereti alapon tette volna meg a bocsánatkérést, már bőven lett volna ideje, ugyanakkor a Fidesz-KDNP kormány első lépése volt az állampolgárság megadása, és világossá tették, hogy ez szavazati joggal fog járni.
Szerinte tehát az MSZP nem is tehet mást, mint megpróbál jó pontokat gyűjteni a határon túli magyaroknál. Hozzátette: az MSZP-nek sokat kell dolgoznia, hogy ott szavazatot találjon.
A szocialisták nemzetpolitikai programjával kapcsolatban azt mondta: egy programnak semmi köze ahhoz, hogy minden magyarnak lehessen magyar állampolgársága. Szerinte már a rendszerváltoztatás után azonnal meg kellett volna adni az állampolgárságot a határon túli magyarságnak, ahogy ezt más országok (Szerbia, Horvátország) megtették.
Semjén Zsolt úgy fogalmazott: egy normális embernél, mikor szó van a határon túli magyarokról, „megdobog a szíve, ha az a szót hallja, hogy Székelyföld, Felvidék vagy Kárpátalja”. Szerinte ez nem politikai viszonyulás kérdése, hanem a legtermészetesebb érzelmi viszonyulás.
Mesterházy Attila kijelentésével kapcsolatban, miszerint a nacionalistáknak is adhat egy lendületet, ha magyarországi pártok kint kezdenek el kampányolni, azt mondta: a határon túl élő magyarok ugyanolyan magyarok, mint mi; vannak politikai preferenciáik.
Szerinte minden pártnak vállalni kellene a felelősséget azért, hogy amit Budapesten mond, más lehet a következménye például Kárpátalján. „Míg az én kezemben van a honosítás, addig sem ügynökök, sem szélsőséges őrültek nem fognak magyar állampolgárságot kapni” – fogalmazott Semjén Zsolt, hozzátéve: az ilyen „figurák” valóban többet ártanak, mint bárki más.
Arra a kérdésre, hogy a kormány elkezd–e szövetségeseket keresni, vagy együttműködést ajánlani az RMDSZ felé, azt mondta: a kormánynak egyformán fontos minden magyar, függetlenül pártszimpátiájától. A Fidesz-KDNP szövetség azonban az Európai Néppárt tagja, következésképpen azok a pártok a testvérpártjaik, akik a jobbközéphez tartozva az Európai Néppárt tagjai.
Kiemelte: az MSZP és az RMDSZ két teljesen különböző pártcsaládhoz tartozik, hiszen míg az egyik a szocialista internacionáléban van, addig a másik az Európai Néppártban. Ebben a helyzetben a Fidesz és a KDNP sokkal közelebb áll mindhárom erdélyi párthoz, mivel mindhárom párt az Európai Néppárt gondolatköréhez tartozik.
Az MSZP azonban – tette hozzá – mindig tagadta, amit a magyar állandó értekezlet fundamentumként fogalmazott meg, miszerint azok a szövetségeseik, akik etnikai értelemben vett magyar pártként határozzák meg magukat.
Így az RMDSZ-nek sokkal közelebb kell állnia a Fidesz-KDNP-hez, mint a szocialistákhoz – húzta alá. Mint kiemelte, Kelemen Hunorral a szövetségnek kiegyensúlyozott kapcsolata van, Markó Béla ugyanakkor egy irányzatot képvisel az RMDSZ-en belül. A székelyföldi RMDSZ egészen más, mint például a bihari, utóbbi például mindig is szocialista beállítottságú volt. Az RMDSZ szavazóinak a nagy része a keresztény-konzervatív nemzeti kultúrkörhöz tartozik – hangsúlyozta Semjén Zsolt.
Mesterházy Attila korábbi, a Közbeszéd című műsornak adott interjújában azt mondta: folytatnák a közös kormányülések gyakorlatát. Erre reagálva Semjén Zsolt azt mondta: komoly előrelépés, hogy míg Gyurcsány Ferenc megszüntette a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT)-et, addig Mesterházy Attila részt vett rajta. Szerinte a közös kormányüléseknek akkor van értelme, ha ez nem pusztán egy üres formalitás, hanem van tényleges hozadéka, és konkrét ügyekben előre lehet lépni.
Arra a felvetésre, hogy Mesterházy szerint pályázati alapon osszák el a pénzeket, ne pedig egyedi döntésekkel, vagy normatív módon, Semjén Zsolt úgy reagált: pont a (MÁÉRT) volt az, amely azt kérte a kormánytól, hogy a nemzeti jelentőségű intézmények esetében normatív finanszírozás valósuljon meg. Mint mondta, jobban lehet kiszámítható költségvetést csinálni, ha nem egy bizonytalan pályázati elbírálásától függ a pénzek elosztása. Hozzátette: minden egyes pénz odaítélése a MÁÉRT szakbizottságának iránymutatása alapján történik, ahol a határon túli magyarok is benne vannak, sőt, a szakbizottságok is többségükben határon túli magyarokból állnak.
Semjén Zsolt közölte: jelentős pénzügyi keretet hoztak létre azon magyarok jogsegélyére, vagy akár büntetésük kifizetésére, akit magyarságuk miatt jogsérelem ér. Hozzátette: éppen a napokban született meg a döntés arra vonatkozóan, hogy ha sérelem ért egy határon túli magyart, akkor a magyar állam kifizeti a bírságot, és a jogsegélyt is biztosítja.
Kiemelte: a kormány által létrehozott, jogászokból álló testület nyújt konkrét ügyekben segítséget, a KIM által nyújtott lehetőséggel a jogi védelem vagy a bírság kifizetése lehetséges, valamint létezik egy olyan út is, hogy a határon túli hasonló szervezetek kapják meg a pénzt, és egy ottani ügyvédet bíznak meg. További nem látható szint, mikor magyarországi ügyvédek hazafiúi lelkesedésből vállalják határon túli magyarok védelmét – emelte ki Semjén Zsolt.
hirado.hu
Erdély.ma,

Rohamos mélyrepülés – Tovább apad a Hunyad megyei magyarság
Megállítható-e egyáltalán a Hunyad megyei magyarság mélyrepülése? Kevesebb, mint húsz év alatt, az 1992-es és a 2011-es népszámlálások között a magyar közösség létszáma felére csökkent, 32 000-ről 16 000-re.
Az aggasztó apadás sajnos nem a statisztikai manipulációból adódik, a magyar egyházak adatai ugyanis évről évre megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult a pozitív mérleg, 2012-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttvéve feleannyi, mint a temetéseké. Mindenekelőtt a református és unitárius egyházaknál, a római katolikusoknál a helyzet egy árnyalattal jobb.
Zuhan a központ
Déván, Vajdahunyadon, Szászvároson és általában a megye központi részén él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Itt található a megye egyetlen magyar többségű települése, Csernakeresztúr is. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközösségben 4 esküvő, 10 keresztelő, 16 temetés volt a nemrég lezárult évben, és 6 fiatal volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 16 keresztelőt, 6 esküvőt és 25 temetést regisztráltak, s 11 fiatal volt elsőáldozó.
A dévai unitárius egyházközségben semmilyen változás sem történt az előző évhez képest, nem volt sem keresztelő, sem esküvő, sem konfirmálás, de szerencsére temetés sem.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 3 keresztelőre, 3 esküvőre és 3 konfirmálásra nem kevesebb, mint 27 temetés jutott a tavaly évben.
A vajdahunyadi római katolikus egyházközség viszont szerencsére jobb évet zárt, 22 keresztelőt, 12 esküvőt és 23 temetést regisztráltak, s 7 fiatal volt elsőáldozó.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 5 keresztelő és 10 temetés volt tavaly, esküvő és első áldozás viszont nem volt. Az egyházközséghez tartozó Piskin hasonló a helyzet: 2 keresztelőre 5 temetés jutott, esküvő és első áldozás ott sem volt.
A piski református egyházközségben (a hozzátartozó Haró faluval együtt) volt 2 esküvő, 1 keresztelő és 2 konfirmálás, a temetések száma viszont 7 volt.
A szászvárosi református egyházközségben esküvő és keresztelő nem volt, csupán 5 konfirmálás (3 Szászvároson és 2 Lozsádon) és 10 temetés (5 Szászvároson, 3 Tordoson és 2 Lozsádon) volt tavaly. Sajnos, a megye központi részein a helyzet drámai, a vajdahunyadi római katolikusok szerencsés kivételétől eltekintve a temetések száma mindenütt jóval nagyobb, mint a keresztelőké.
Bányavidéki apadás
Mi a helyzet az egykor még szapora Zsil völgyében? Az adatok itt sem valami fényesek.
A petrozsényi római katolikus egyházközösségben 26 keresztelőt, 20 esküvőt, és 44 temetést regisztráltak a tavalyi év során. 18 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál valósággal elképesztő a mérleg, talán a legtragikusabb évet zárták: 1 keresztelő mellett nem kevesebb, mint 21 temetés volt a tavalyi év során, esküvő és konfirmálás viszont nem volt!
A petrozsényi unitárius egyházközösségben 1 keresztelő és 2 temetés volt esküvő és konfirmálás viszont egy sem.
A petrillai reformátusoknál sem jobb a helyzet: 4 keresztelés és 17 temetés volt, esküvő és konfirmálás viszont egy sem.
A lupényi római katolikus egyházközösségben valamivel jobb a helyzet, noha a mérleg itt is negatív: 15 keresztelőt, 8 esküvőt és 27 temetést regisztráltak tavaly, illetve 4-en voltak elsőáldozók. A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 2 keresztelőre, 2 esküvőre és 3 konfirmálásra 24 temetés jutott!
A lupény-vulkáni unitárius egyházközség is fekete évet zárt: nem volt keresztelő, sem esküvő, csupán 1 konfirmálás (Lupényban) és 5 temetés (3 Vulkánban és 2 Lupényban).
A számok arra utalnak, hogy a Zsil völgyében is rohamosan csökken a magyarság. Ugyanúgy, mint a megye központi részén.
A magyarság, sajnos, mindenütt rohamosan apad, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban az is előfordul, hogy egyik fél sem magyar. Amúgy a római katolikusoknál azért jobbak az adatok, mert román és olasz segítségre is számíthat. Hívei egy része ugyanis román, valamint az ide került olasz vállalkozók is a katolikus egyháznál házasodnak, többnyire ortodox román nőkkel, illetve ott keresztelik az ilyen kapcsolatból született gyerekeiket. Ellenben a magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál ilyesmi még mindig fehér holló számba megy. Amennyiben a római katolikus egyházak magyar gyülekezeteit nézzük, a helyzet aligha jobb a protestánsokénál. Holott utóbbiaknál is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyarok. Ráadásul a keresztelők száma nem feltétlenül jelenti a gyülekezetek gyarapodását, olyan is előfordul – mindhárom felekezetnél –, hogy a Nyugaton munkát vállaló, egzisztenciát ott teremtő szülők itthon keresztelik meg gyermeküket hazalátogatásuk idején, s a gyerek kapcsolata a magyar egyházzal ennyi is marad. Ellenben a temetések – néhány kivételtől eltekintve – szinte mind magyarok, valamennyi felekezetnél.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. A temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét, még kivételesen sincs olyan egyházközség, ahol a fordítva lett volna! A népszámlálás által kimutatott zuhanást sajnos megerősítik a magyar egyházak adatai. Immár kivétel nélkül.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Csép Sándorra emlékezve
Az élet rendje: élünk, majd elmegyünk. Csép Sándort, az egyént, köszönhetően azoknak a tulajdonságoknak, melyeket génjeiben örökölt, munkájának, tényleg az emberek figyelme, tisztelete övezte.
Holott az élet távolról sem volt hozzá oly kegyes, hogy megkímélte volna a megpróbáltatásoktól, egy nagyon torzult gondolkodás következtében kialakult magatartásformától.
Csép Sándor, 1938. május 1-én Borosjenőn született papi családból, ami akkor még nem volt bűn. Középiskolai tanulmányait Aradon végezte. Majd Kolozsvárra került a Protestáns Teológiai Intézetbe, amely a munkás hatalom, a Kommunista Párt nevezetű politizálás kialakulása következtében, már bűnnek számított.
Csép Sándor váltott, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Filozófia – Történelem karán diplomázik. Már, mint egyetemista a Kolozsvári Területi rádió (köszönhető rendkívül kellemes, bársonyosan mély hangjának, szókincsének, műveltségének) először külső, munkatársa, majd 1968-tól belső szerkesztője lesz. Szociális, nyílt gondolkodása már ekkor megmutatkozik. Ennek következtében hallgatósága növekszik. Felfigyelnek tevékenységére, és köszönhető Bodor Pál európai gondolkodásának is a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa lesz. Most már nemcsak szóban, hanem képben és hangban is képernyőre kerül. A televízió nagy malom, ahol állandónak „őrölni kell”.
Csép Sándor, adottságainak következtében, pontosan ráérez arra, ilyen lehetőséggel, hogyan is lehet eredményesen tenni.
Csép tudatosságára jellemző a napi, muszáj anyagok mellett, sikerült elkészítenie azokat az értékeket, melyek kiemelték az újságírói sorból, és arra a fokra emelték, amelyre már fel kellett figyelnie, nem csak a szakmának, hanem a mindennapi fogyasztó közösségnek is.
Már első írásainak egyikében (Korunk, 1966/7-8) a „Hazai valóságkutatás”- címmel a hazai szociológia új módszereit taglalja. Társadalomrajzú riportjait az akkori sajtó, mint: Utunk, Új Élet, Igazság, Vörös Zászló hasábjain közöl. Mint a televízió alkalmazottja, Mikó Imrével és Dávid Gyulával közösen, irodalmi portrét készített Petőfi erdélyi útjairól; iskolariportjai és honismereti vetélkedői népszerűek voltak. Egy tévéfilmje a kolozsvári Hóstátot örökítette meg.
Csép Sándor 1979-1980-ban készíti el “Kalandos Társaság, avagy hóstáti ünnep- és hétköznapok” című, dokumentumfilmjét, melyben rámutat arra a kegyetlen, durva Hóstátot érintő embert nem kímélő felszámolásra, amit az akkori rezsim könyörtelenül végrehajtott.
Alkotásai közül nagy visszhangot keltett a kalotaszegi egyke- veszedelemről készített Egyetlenem c. riportfilmje (1975) s ennek bizakodó, fordulatot idéző folytatása (1979), majd publicisztikai feldolgozása (Katarzis, vagy csak éterbe kergetett szó? Korunk 1980/4).
A kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába felvett történeti drámája „Mi, Bethlen Gábor…”, a nagyhatalmak erőterében lelkiismereti szabadság és béke ügyét védő fejedelmet jeleníti meg, hol Pázmány Péterrel folytatott vitájában, hol a román Markó herceggel kötött egyezségeiben mutatva rá a népek egymásrautaltságára. A dráma egy részletét a Korunk 1980/10. száma közölte.
Számomra „Szép város Kolozsvár” 50 perces időtartamú dokumentumfilmje azért érték, mert ebben a munkájában bebarangolja a város különböző negyedeit, bemutatván, elmondván filmszakmai nyelven, mit is jelent számára ez a város. A nagyon sajátos megfogalmazás tökéletesen tükrözi mindazt, amire minden jóérzésű kolozsvári lakos, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, büszke lehet. Csép Sándor pontosan, tudja, hol kell felvevő gépével megállnia, és mit is kell a nézőnek felelevenítenie a látottakról. Teszi ezt nemcsak jól komponált kifejező képekkel, hanem tartalmas, sok tájékoztatást adó szöveggel, amit kitűnően megválasztott zenével húz alá. A prózai részt nagyon szerencsésen egészíti ki Albert Júlia színművész szavalatai.
Az alkotásból mindenki megértheti azt az üzenetet, amit Csép Sándor a nézőnek el akar mondani. Nevezetesen azt, hogy ez a város minden időkben befogadta azokat, akik itt akartak tevékenykedni, közösségben élni. Tisztelvén egymást, lehet építeni azt, ami tulajdonképpen a város tulajdonságát hordozza. Aki látta a filmet, meggyőződhetett arról, hogy a város soha nem tagadta meg önmagát, fejlődési történetét. A forgatókönyvíró, a rendező, a narrátor Csép Sándor ezzel a munkával, mint egy példát nyújt azoknak a kollegáknak, akik más városokban élnek, hogy ők is barangoljanak városaik utcáin, terein, és a múltat felidézve, szóljanak a jelenhez. Lehetnek a ma városának utcái zsúfoltak, de a múlt az, velünk van, akár akarjuk ezt tudomásul venni, akár nem. És a múltat nem lehet, és nem is szabad megtagadni, mert az, minden valódi polgárnak éltetője lehet.
Mély bánatomban az vigasztal, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, s az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozata kezdeményezte méltó elismerését: javaslatukra Csép Sándort kitüntették volt a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével és a MÚOSZ Aranytollával. Hogy Erdélyben közönségsikerén túl elismerésének milyen jeleit tapasztalhatta, nem tudom.
Ezt a kitüntetést viselte a legutolsó találkozásunk alkalmával, jelezvén, Ő is tudott örülni annak, ha munkája következtében elismerték érdemeit.
Örök pihenése legyen csendes.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Egyre elterjedtebb Székelyföldön a székely zászló használata
A székelyföldi Hargita megyében általános, Kovászna megyében pedig egyre elterjedtebb a székely zászló nyilvános használata.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke az MTI-nek elmondta: azt követően javasolta a székelyföldi polgármesteri hivatalokra a székely zászló kitűzését, hogy az elmúlt időszak polgármester-találkozóin maguk a települési elöljárók kezdeményezték ezt. A Kovászna megyei önkormányzati elnök hozzátette, az eredeti elképzelés az volt, hogy március 15-én lesz a zászlóbontás, de látva az érdeklődést és az igényt, valószínűnek tartja, hogy hamarabb fog ez megtörténni. Tamás Sándor megemlítette, nem tartják számon, hogy a megye hány településén leng a hivatal homlokzatán a székely zászló, de évek óta ott van a szimbólum a sepsiszentgyörgyi és a kézdivásárhelyi városházán illetve a megyei tanács épületén is.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megyei elnöki tisztségét is betöltő politikus elmondta, tudomása szerint a prefektus csak az uzoni zászlót kifogásolta. „Valószínű, hogy a prefektus afféle próbapernek szánta az uzoni önkormányzat ellenit" – tette hozzá Tamás Sándor. A politikus örvendetesnek tartotta, hogy nemcsak a hivatalokon, hanem házakon, tömbházak erkélyein is egyre több helyen látni a székely zászlót. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ a zászló védelmében összehívott novemberi sepsiszentgyörgyi tüntetés után ezer zászlót osztott ki a megyében. A Hargita Megyei Tanács 2009-ben a megye zászlajává nyilvánította a székely zászlót. A határozatot román civil szervezetek támadták meg a bíróságon, először arra hivatkozva, hogy a jelkép diszkriminálja a román közösséget. Miután ezt a pert elvesztették, arra hivatkoztak, hogy egy megyének nem lehet saját zászlaja. Az utóbbi per végén, tavaly szeptemberben a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerősen hatályon kívül helyezte a megyei tanács határozatát. A zászlót azonban mindeddig nem távolították el a Hargita megyei intézményekről.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke az MTI-nek elmondta, hogy a Hargita megyei hivatalok, közintézmények túlnyomó többségén lobog jelenleg is a székely zászló. „Ezt a szimbólumot nem vehetik el a közösségtől, függetlenül attól, hogy lehet-e zászlaja egy megyének, vagy sem" – jelentette ki a politikus, aki az RMDSZ országos vezetésének is tagja. Hozzátette, megítélése szerint a megyei önkormányzat nagy szolgálatot tett a jelkép terjesztése érdekében.
Borboly Csaba szerint megyezászlóról hozott határozatukat hatálytalanító jogerős ítélet azóta sem jelent meg a hivatalos közlönyben. Ha ez megtörténik, mérlegelni fogják, hogy európai fórumokhoz fordulnak-e, vagy újabb határozatot hoznak a zászló használatáról.
A Kovászna Megyei Törvényszék a megye prefektusa keresete nyomán tavaly november végén ítélte törvénytelennek, hogy Uzon község polgármesteri hivatalára a székely zászlót is kitűzték. Ráduly István, a község polgármestere az MTI-nek elmondta, a zászlót azóta sem távolították el a hivatalról, és fellebbeztek az ítélet ellen.
"Elmondtam a prefektusnak is, hogy ha egy zászlót levetet, száz jelenik meg helyette" – jelentette ki a polgármester. Hozzátette, az év végén a településen az RMDSZ negyven zászlót osztott ki olyan lakosoknak, akik ígérték, hogy kitűzik azt, és további negyven zászlót kaptak a Székely Nemzeti Tanácstól (SZNT) amelyeket az elkövetkezőkben adnak át az érdeklődőknek.
A világoskék tónusú, hosszanti arany sávot, valamint a holdat és a csillagot ábrázoló székely zászlót 2004-ben a Székely Nemzeti Tanács fogadta el saját szimbólumaként. A jelkép olyan sikeresnek bizonyult, hogy az SZNT 2009-ben tartott székelyföldi önkormányzati nagygyűlésén az egész Székelyföld szimbólumaivá nyilvánították.
Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács kommunikációs alelnöke az MTI-nek elmondta, az SZNT nézete szerint a szimbólumnak nem föltétlenül kell jogi érvényt szerezni. Ferencz Csaba azt tartotta fontosnak, hogy az „az emberek szívében éljen", és a székely identitás részévé váljon.
MTI
Erdély.ma,

Mesterházy és a kettős beszéd
Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.
Ellenforradalmár „Határon túli” magyarként kínos feszengésen érheti magát az ember, amikor arról olvas, hogy az áttelepült erdélyi és partiumi magyarok egyfajta obskurus érdekszövetséget működtetnek az anyaországban (legalábbis ebben a zugában), amely valódi polipként hálózza be a köz- és közösségi életet, belterjes tenyészetként telepszik rá a gyanútlan őshonos polgárok életére és a magyar állami intézményrendszerre, miközben tagjai hallatlan, szinte szabadkőműves rituáléra emlékeztető titkos kódrendszert használnak maguk között: példának okáért tudnak románul. Emellett nem átallanak beszivárogni bizonyos közösségekbe, mondjuk református gyülekezetekbe, ahol akár vezető pozícióra is képesek szert tenni.
A miskolci szocpárt és a „bátorságát” üdvözlő („Miskolcon elkezdődött”, „kimondatott”), hajdan szebb napokat látott liberális lap változatos eszköztárat használ arra, hogy a gyanakvás légkörével vegye körül az Erdélyből átszármazottakat. Van itt értelmezhetetlenül abszurd „leleplezés” (az egyik vezérigazgató „beszéli a román nyelvet”, egy másik vezérigazgató pedig „Székelyudvarhelyen született”), végtelenül sunyi hangulatkeltés („az áttelepült magyarokat nem minden esetben és nem mindenki várja tárt karokkal az anyaországban”; „a kialakult helyzet miatt lehet haragudni arra, aki kimondja, de arra is, aki alapot ad a külhoni magyarokkal szembeni ellenérzés erősödésére”), a csak Monty Python-i humor iránti fogékonysággal magyarázható „rémtörténet” („egyes önkormányzati irodákban olykor román nyelvre váltanak a vezetők”; „hallani kis faluról, ahová Erdélyből származó református lelkész került, majd jött még néhány család ugyanonnan, végül a helybeliek azt vették észre, hogy már ők rendezik a gyülekezet ügyeit”), valamint burkolt fenyegetés („azok ellenszenvét is kiváltják, akik egyébként ma még szimpátiával viseltetnek irántuk”) – ez utóbbi, naná, a külhoni magyarok parlamenti választásokon tanúsítandó, vélhető jobboldalisága kapcsán.
És itt érkezünk vissza Mesterházyhoz. Abban ugyanis alighanem kivételesen igaza volt a pártelnöknek, hogy békülékeny gesztusával némi kockázatot vállal az otthoni szavazóbázisa tekintetében – és íme, az élet rögtön példázta is szavait. Az a „határon túliakkal” szembeni idegenkedés (elég cizelláltan fogalmaztam?), amely áthatja a szocialisták hagyományos szavazótáborának nem kis részét, és amelynek alattomos gerjesztéséből a mindenkori pártvezetés derekasan kivette a részét, ugyanazokra az alapokra épül, mint minden rendes összeesküvés-elmélet – a miskolci ügy ennek kvintesszenciája. Van egy etnikailag-kulturálisan, származási hátterét tekintve behatárolható csoport, ennek tagjai afféle titkos kapcsolatban állnak egymással, és azonosíthatatlan, de a többségi társadalomra veszélyforrást jelentő tervek végrehajtásában érdekeltek. Elegendő ehhez a csoporthoz tartoznod, hogy gyanús légy; nem az egyéni teljesítményed, a tevékenységed válik meghatározóvá a megítélésedben, hanem a származásod – ez az aspektus a feltételezett nepotizmus esetén is súlyosbító körülménynek számít, ettől válik igazán „üggyé”. („Mi csupán arra hívtuk fel a figyelmet, hogy Kriza Ákos polgármestersége óta egyre több partiumi, erdélyi származású ember kap vezető állást a polgármesteri hivatalban, a város cégeiben, intézményeiben”, írja a szocialisták közleménye.) Az üzenet pedig végső soron ugyanaz, mint ama ominózus decemberi kampányban volt: ezek idejönnek, elárasztanak bennünket, elveszik a munkahelyeinket és kisemmiznek bennünket a saját hazánkban. Ennyit a nemzetpolitikai fordulatról. És nincs különbség aközött – amint azt Szily László a rá jellemző közvetlenséggel leírja –, hogy az ezek alatt a zsidókat, cigányokat, erdélyi magyarokat vagy pirézeket értjük, helyzettől és ideológiai rögeszméktől függően. Aki ezt nem képes belátni, az menjen kapálni vagy publicisztikát írni a Magyar Narancshoz.
Arra azért mindenképpen felhívnám a gyanús származású, időnként idegen nyelveket beszélő hivatalnokok, cégvezetők és presbiterek társaságába keveredő jámbor, őshonos anyaországi polgártársak figyelmét: ha azt hallják véletlenül, hogy „pula mea”, akkor okkal gyanakodhatnak arra, hogy valami nincs rendben.
Papp Attila Zsolt
reflektorium.wordpress.com
Erdély.ma,

Új köntösben a csípős rádió
Mintegy nyolcszáz hallgatójával együtt ünnepelte 6. születésnapját a Paprika Rádió a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A város egyetlen, a nap minden órájában aktív magyar kereskedelmi rádiója nemcsak hangulatos gálaműsorral készült az évfordulóra, hanem új műsorráccsal is. A változásokról Ambrus Ádám, a Paprika Rádió igazgatótanácsának elnöke válaszolt Kustán Magyari Attila kérdéseire.
A kolozsvári Paprika Rádió nevét ma már ismerik városszerte, ehhez azonban hat év rendszeres építkezésre volt szükség. Kezdjük az alapításnál: kik, miért hozták létre a rádiót?
Az ötlet egy baráti társaság egyik vacsoráján született, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen jó is lenne belevágni ebbe. Tulajdonképpen a Kolozsvári Magyar Vállalkozószövetség tagjairól beszélek, és elsősorban Eckstein-Kovács Péter ötletgazdáról, aki aztán Irsay Miklós barátunkkal és kollégánkkal közösen tervezett és kivitelezett, többek között Gáspárik Attila és Sebesi Karen Attila segítségével. Lelkes társaságról van szó, akik persze megéltek hullámvölgyeket és hullámhegyeket, de az elmondható, hogy most éppen egy pozitív trendet figyelhetünk meg, hiszen nyár óta dolgoztunk a műsorrács átalakításán.
Hogyan verbuválták össze az induláshoz szükséges csapatot?
Nem volt könnyű feladat ez, a kolozsvári magyar közösségnek ugyanis nem volt túlságosan gazdag rádiós múltja. Az elején főként olyan székelyföldi kollégák csatlakoztak, akik már Kolozsváron éltek, de korábban volt némi tapasztalatuk a szakmában, a következő hullám partiumi, elsősorban nagyváradi, szatmári emberekből adódott össze. Sokan közülük a mai napig a Paprika Rádiót erősítik, de az nem titok, hogy lassanként egyre inkább a helyi erőforrásokra szeretnénk koncentrálni, még akkor is, hogyha időbe telik a betanításuk, és csak későre kerülhetnek mikrofon elé.
Miért tartják fontosnak azt, hogy kolozsváriak szólaljanak meg a rádióban?
Több tényezőről van szó: egyrészt érződik a hangsúlyon az, hogy ha valaki más régióból érkezett, mi viszont kifejezetten kolozsvári rádiónak valljuk magunkat, így jól néz ki, hogyha az itt született emberek beszélnek az itteniekhez. Másrészt fontos szempont a helyismeret, hogyha például reggel hétkor betelefonál valaki, hogy dugó van a Szent János-kútnál, akkor egy máshonnan érkezett esetleg nem érti, hogy milyen helyszínről is van szó.
Beszéljünk a rádió hallgatottságáról. Milyen célt fogalmaztak meg az induláskor, hol tartanak most?
Azt terveztük, hogy a kolozsvári magyarság számára egy olyan szórakozási alternatívát létesítünk, ami a román közösségnek már megvolt. A magyar nyelvű közszolgálati rádió persze működött, de csak néhány órát sugároz naponta, mi pedig minden órában szólunk. Ma körülbelül harmincezer napi hallgatónk van, tudjuk azt is, hogy mikor tekernek ránk többen: reggel az autóban, a munkahely felé, vagy már az irodában, esetleg a délutáni főzőcskélés mellett, az idősebbek az esti órákban. Minden korosztály számára van kínálatunk, igyekszünk úgy kivitelezni a műsorokat, hogy ha egy adott korcsoporthoz szól is, mások számára is élvezhető legyen, és arra is odafigyelünk folyamatosan, hogy minőségi szolgáltatást nyújtsunk, így például a kollégák sokáig leckéket vettek egyetemi tanároktól, hogy helyesen beszéljenek magyarul.
A Kolozsvári Magyar Napokon a rádió fogta a sátorfáját, és kiköltözött a Farkas utcába, ahol aztán bárki láthatta, hogyan zajlik egy élő adás. Hasonló interaktív megmozdulásokat terveznek? Milyen a kapcsolatuk a közönséggel?
Sajnos, korábban nem fordítottunk gondot erre, de ettől az évtől kezdve gyakrabban szervezünk találkozókat. A rádió mára beépült a köztudatba, és egyebek mellett ilyen rendezvényeknek köszönhetően is, de ezek többnyire zártkörű rendezvények voltak. A nagyközönség előtt kell megjelennünk, a műsorvezetőink pedig nem szeretnek elbújni, természetesen viselkednek ezekben a helyzetekben is, ezért aztán láthatóbbá tesszük a rádiót, több kiszállást tervezünk.
Milyen változásokat iktattak be kínálatukba december közepétől?
Elöljáróban hadd mondjam el, hogy szerintünk kár elfoglalni az étert, ha csak lemezlovasok vagyunk. Korábban gyakorlatilag nem működött az az információátadás, ami mostantól életbe lép: a jövőben több helyi közéleti témáról beszélünk, interjúk készülnek. Beindul a kolozsváriasodás is, hiszen az eddigi működés alapján a rádió székhelye tulajdonképpen akárhol lehetett volna, nem kapcsolódott a városhoz eléggé. Azzal is foglalkoznunk kell, hogy ne csak kocsmákhoz-kávézókhoz kötődjön a nevünk, hanem adjunk teret a helyi kulturális életnek. A helyi magyar intézményekkel meg kell erősítenünk a kapcsolatainkat – nem véletlenül szerveztük a születésnapi ünnepségünket éppen a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. Soha nem harangozunk be színházi előadásokat például, pedig rengeteg fiatal él a városban, akik, hogyha reggel az autóban elcsípik egy előadás hírét, esetleg élnek a lehetőséggel.
Rádiós műsorok készítőinek rendszeresen felteszem a kérdést: mit tudnak eltanulni a másik féltől, ez esetben a közszolgálati médiától?
Azt gondolom, hogy sokat tanulhatunk tőlük. Éveken át egy magyarországi programigazgató dolgozott velünk, aki nyugatias légkört és vagányságot hozott be, de ettől elveszítettük a kolozsváriasságunkat. Most tanuljuk meg, hogy az embereknek alapvetően szükségük van az információkra, ezt pedig, beismerhetjük, a kolozsvári közszolgálati rádió jobban művelte, mint mi. Természetesen nem tekintjük őket konkurenciának: nem az az elsődleges szempont, hogy a kolozsvári magyarok minket hallgatnak, vagy őket, hanem az, hogy magyar rádióra tekerjenek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

A megbocsátásra még várni kell
Mikor már azt gondoltuk, az RMDSZ azonkívül, hogy lesi a győztes román pártok kegyeit, remélve, valamilyen úton-módon visszakerüljön a kormányba, de amúgy más, igazi meglepetést nem tud szerezni sem választóinak, sem azoknak, akik nagy fenntartásokkal figyelik tevékenységét – múlt héten, amikor Kolozsvárott lepaktált az MSZP-vel, enyhén szólva leesett az állunk.
És lőn nemzetpolitikájuk
Az MSZP megfiatalodva is Horn Gyula pártjának örököse, az meg Kádáré, az internacionalizmus magyar megtestesítőié. Kitetszik ez abból is, hogy hosszú és zivataros történetük során eddig soha nemzetpolitikával nem foglalkoztak. Most – hála a Markó Béla vezette, Kós Károly nevét viselő alapítványának – mindezt Kolozsvárott megtehették, kis felháborodás, meglehetősen nagy sajtóközöny közepette. A hírtől kissé megdermedt a levegő az amúgy is kemény telet élő Erdélyben és a Székelyföldön. Még szerencse, hogy egyben meg is világosodhattunk. Végre kiderült: Markó és köre szívből vagy színből, de szocialista. Érthető tehát, hogy miközben itthon azzal a szocialista Victor Pontával kokettálnak, a magyarországi politikai palettáról is épp azt a pártot választották ki, mely a lehető legtávolabb áll az itt élő magyarság zömétől. Nemcsak azért a fránya 2004. december 5-ért, amikor szabályos testvérgyilkosságot követtek el Kovács László és Gyurcsány Ferenc vezetésével, hanem mert akkor az egységes magyar nemzet alapját, lényegét tagadták meg, máig meg nem magyarázható okok miatt.
Ha ketten hajba kapnak, a harmadik utat tör
Hogy Mesterházy valójában mit akart, amikor eldöntötte, hogy a Kincses Városban fejti ki újnak titulált, de valóban kevés új elemet tartalmazó nemzetstratégiai céljait, csak akkor tudjuk értelmezni, ha a közelgő magyarországi választásokkal hozzuk összefüggésbe, s ha figyelembe vesszük, hogy a magyar pártvezér valójában csak meglovagolta a Fidesz és az RMDSZ viszonyát uraló feszültséget. Jöttek, láttak – hogy győztek-e, később válik el. Markóéknak – ezt a vak is láthatja – pénz kell, és még ennél is jobban áhítják a hatalomba való visszaszivárgást. Még csak nem is titkolták: abban reménykednek, hogy az a „jó, baráti viszony”, melyet Mesterházy Attila Victor Pontával ápol, hasznos lesz számukra, és ismét ott fontoskodhatnak Bukarestben. Bizonyára az is ösztökélte, hogy lelkük mélyén reménykednek a baloldal 2014-es győzelmében, s besegítenének azzal a pár százezer szavazattal, mellyel az állampolgárságot kért és kapott hazánkfiai rendelkeznek.
Melyik kilencven százalék?
Nem véletlenül vetette oda Markó Béla a tárgyalás színhelye előtt tüntető fiataloknak, hiába tiltakoznak-hangoskodnak, rájuk szavazott a hazai magyarság több mint kilencven százaléka... Választási statisztikaként igaz ugyan a volt elnök légbe röptetett adata, de valójában csak a szavazati joggal rendelkező magyarok kevéssel több mint egyharmadát jelenti, pontosan 370 000 voksot. De e füllentésnél szomorúbb és árulkodóbb, hogy az RMDSZ volt elnöke úgy tekint szavazóira, mintha azok nem térhetnének ki parancsa alól. Az ugyanis, hogy ha nincs jobb, ez is megteszi meggondolásból december 9-én a tulipánra nyomták pecsétjeiket, közel sem jelenti, hogy egy esetleges magyarországi választás során ugyanilyen szorgalommal a szocialisták szegfűjére voksolnának. Sőt, majdnem biztos, hogy csak kevesen teszik ezt. Mert Mesterházy Attila bocsánatkérése vagy nagy garral ismertetett nemzetstratégiájuk nem feledteti az emberekkel sem a december 5-i szégyenteljes népszavazást, sem azt, hogy még jelen pillanatban sem szabadultak meg régi ösztöneiktől, a Kovács László által anno meghirdetett „merjünk kicsik lenni” politikától, a nemzeti érzéseket eltiporni kész, neoliberális kegyeket kereső megalkuvásaiktól.
Él-e az egyenlő közelségtartás?
Az itthoniak azt is megkésettnek tartják, hogy huszonhárom évnek kellett eltelnie, míg a magyar szocialisták nemzetstratégiát dolgoztak ki. Ráadásul szemmel láthatóan amolyan óvatos duhaj módra: szót sem ejtenek az autonómiáról, holott azt még az RMDSZ is, ímmel-ámmal ugyan, konjunktúrától függően, főként választási kampány idején, de fölvállalja. S nemcsak ebben kaphatók megbocsáthatatlan mulasztáson a magyar szocialisták, de ama kijelentésükben is, miszerint az egyenlő „közelségtartás” szellemében viszonyulnak majd a kisebb erdélyi magyar pártokhoz is. Érdekes módon erről sem az MPP, sem az EMNP még csak nem is hallott.
Az MSZP az RMDSZ-re mint legnagyobb romániai magyar pártra összpontosít, s annak legitimitásán lovagol. Emiatt is kétséges a szocialisták ama állítása, miszerint az árkok betömését tartják legfontosabb feladatuknak. Nos, ha ennek a partnerségi kapcsolatnak a megerősítésével az RMDSZ-t mint szerény győztest besegítik vágyai netovábbjába, a román szociál-liberális kormánykoalícióba, az a bizonyos árokbetemetés jó időre újra elmarad. Az egymásra acsargó táborok még kis időre saját sáncaik mögé húzódnak, majd újra egymásnak esnének. Csak pénz, paripa és fegyver kellene, de ezekből egyelőre kevés van, s ha a szocialistáknak még így ellenzékből is sikerül anyagiakkal megtámogatniuk az RMDSZ-t, lehet ugyan, hogy tiszavirágzásszerű erőre kapnak, de az a belső megtisztulási folyamat, melyre oly sokan várnak még belső RMDSZ-es körökben is, ismét elodázódik.
Pénz? A szocik – ígérik –, ha majd hatalomra jutnak, a határon túliaknak szánt pénzek mintegy kilencven százalékát ismét az RMDSZ oszthatja el. Csakhogy az anyaországi támogatások legnagyobb hányadát – bárki is rendelkezik fölötte – ma is, tegnap is a tartós, nagy programokra, a magyarul tanuló gyermekek támogatására, az egyetemek költségvetésének biztosítására kell fordítaniuk. A közbenjáró esélyei
Az RMDSZ-ből szemlélve az eseményeket a kolozsvári találkozó úgy is értelmezhető, mint kísérlet a saját mozgásterük növelésére. Nem véletlenül ígérte Mesterházy, hogy a területi-közigazgatási átszervezés számunkra oly sok veszélyt és fenyegetést jelentő ügyében tárgyalni fog barátjával, Pontával. Nos, egy próbát megér, de Bukarest olyannyira semmibe veszi Budapestet, s annyira nincs fogadókészség bennük e témában, hogy kár abban a hitben ringatnia magát az MSZP-nek, hogy amit kormányközi kapcsolatokkal, belső ellenállással nem lehet elérni, azt pártszimpátia alapján esetleg orvosolni lehetne. Ahhoz legalább Hollande-nak vagy Obamának kellene lennie. A mi miniszterelnök-Guevaránkat és pártját esetleg világpolitikusok téríthetnék jobb belátásra, ha szóba állnának vele, nem a szomszédos és nem is oly baráti ország kis ellenzékének kis vezére, aki Kolozsvárról Markó Bélával együtt inti a magyar kormányt: ha nem becsülik meg jobban őket, néhány emberük 2014-ben másra szavaz.
Volt tehát bocsánatkérés és ígérgetés. Sokat egyik sem ér, ígérgetésekkel tele a padlás, a megbocsátás meg nehéz annak, akit hitében, lelkében, nemzeti önérzetében sértettek meg.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma,

Kevesebb külföldi Kolozs megyében
Toplista: Moldova, Franciaország, Tunézia
Több mint százzal csökkent egy év alatt a bevándorlók száma Kolozs megyében: a 2011-es 5651-hez képest tavaly 110 országból 5533 külföldi állampolgár élt a megyében.
A városban élő külföldiek többsége Moldova Köztársaságból (627), Franciaországból (552), Tunéziából (493), Olaszországból (486), valamint Németországból (401) származik. Tavaly 197 „újonc” igényelt romániai tartózkodási engedélyt. Ezek közül 160-at elfogadtak, 7-ről még nem született döntés, 30-at pedig elutasítottak. Tavaly 17 családegyesítésre vonatkozó kérést is iktattak, 13-at jóváhagytak.
A Kolozs Megyei Bevándorlási Hivatal közleménye szerint az itt tartózkodó külföldiek közül 205-en kértek munkavállalási engedélyt a Kolozs Megyei Munkaügyi Felügyelőségtől (ITM), amit 193 esetben meg is adtak, 12 esetben elutasítottak. 2876 esetben a külföldiek az ideiglenes vagy állandó itt-tartózkodási jog meghosszabbítását kérték, Európából 828-an, a többi kontinensről 2048-an. Megvonták a tartózkodási jogot 320 személytől, akik nem EU-tagállamokból jöttek. A hivatal ezt azzal indokolta, hogy az illetők már nem teljesítették azokat a követelményeket, amelyek alapján egykor megadták nekik a tartózkodási engedélyt – például befejezték Romániában a felsőfokú tanulmányaikat.
Tavaly 253, a megyében törvénytelenül tartózkodó külföldi állampolgárt fedeztek fel a hatóságok. Közülük 162 személy alapos indokot hozott fel itt-tartózkodására, ezért a bevándorlási hivatal meghosszabbította az illető tartózkodási engedélyét; 91 személynek pedig el kellett hagynia Romániát, őket 147,2 ezer lej pénzbírsággal sújtották. 14 személyt 6 hónaptól 5 évig terjedő időtartamra kitiltottak az ország területéről. A bevándorlási hivatalt 6 esetben értesítették külföldi állampolgárt érintő bűnvádi eljárás megkezdéséről.
Szabadság (Kolozsvár),

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére.
A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik:
„Kedves Tekintetes Úr!
Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte.
Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak.
Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár.
Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense.
NEnyed, 7-ben 5-én 1849.”
Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek.
Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek.
Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.”
Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.”
De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez.
Az enyediek nyilatkozata így hangzott:
„Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk.
Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben.
Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Kinek a Fidesz, kinek a semlegesség
Megoszlanak a vélemények az MSZP-vel való viszonyról az RMDSZ-en belül. A Krónika arra volt kíváncsi, hogyan látják a területi vezetők a múlt héten történteket, mi a véleményük arról, hogy az országos vezetés szorosabbra fűzte a kapcsolatot az erdélyi magyarság köreiben nem túl nagy népszerűségnek örvendő szocialistákkal. Miközben Antal Árpád arról beszélt, hogy a székelyföldi RMDSZ számára a Fidesz a szimpatikusabb, Borboly Csaba szerint ebben a kérdésben nem kell pártfegyelem. Szabó Ödön sem kampányolna az MSZP-nek, inkább elindítaná az RMDSZ-t.
Antal Árpád: inkább a Fidesz
„Sepsiszentgyörgyről semmiképpen nem tudom a Magyar Szocialista Párt (MSZP) nemzetpolitikáját pozitívan értékelni” – szögezte le a Krónika megkeresésére Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy polgármestere, a városi RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a szövetség politikusainak véleményét ismerve úgy véli, a székelyföldi szervezetek, de az RMDSZ globálisan sem fog szerepet vállalni abban, hogy az MSZP tisztára mossa magát Erdélyben, szerinte a szövetség nem vesz részt a magyarországi pártok kampányában.
„Az RMDSZ sokszínű, a szövetségen belül vannak olyan politikusok, akiknek az MSZP szimpatikus, és vagyunk, akik a Fidesszel ápolunk szorosabb kapcsolatot” – fejtette ki Antal Árpád, aki szerint amióta Kelemen Hunor a szövetség elnöke, szemmel látható a közeledés a magyar kormánypárt felé. Ugyanakkor – tette hozzá – az RMDSZ-en belül elfogadott, hogy a magyarországi demokratikus szervezetekkel folyamatosan egyeztetni kell, az MSZP pedig demokratikus szervezet, a Magyar Országgyűlés tagja.
„El tudom fogadni, hogy az RMDSZ kommunikál az MSZP-vel még akkor is, ha hozzám a Fidesz áll közelebb” – fogalmazott Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi politikus leszögezte, egyértelműen ellene van, hogy az RMDSZ bármelyik magyarországi pártnak az „utánfutója” legyen, „bár erre eddig nem is volt példa”. „Az RMDSZ-en belül sokfélék vagyunk: a Bihar megyeieknek lehet, hogy az MSZP szimpatikus, a székelyföldieknek a Fidesz, de biztos olyanok is vannak a szövetségben, akikhez az SZDSZ vagy a Jobbik áll közelebb” – öszszegzett Antal Árpád.
Borboly Csaba: nem kell pártfegyelem
Nem állt ki eközben egyik alakulat mellett vagy ellen Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke. Mint kérdésünkre fogalmazott, a választásokig még hátravan több mint egy év, és addig még sok víz lefolyik majd az Olton meg a Maroson. „A magyarországi parlamenti választásokkal ráérünk még foglalkozni, ha egyáltalán kell azzal foglalkoznunk. Én azt gondolom, hogy e vonatkozásban a „virágozzék ezer virág” elvét kell követni, tehát itt nincs helye pártfegyelemről beszélni. Én azt ajánlom mindenkinek, döntsön szíve szerint, ahogy jónak látja” – fejtette ki a székelyföldi politikus. Mint mondta, ő személy szerint azt fogja ajánlani, hogy ne fogják vissza magukat.
„Ha úgy gondolják, hogy egy párthoz tartozó magyarországi polgármester korrekt, segítőkész partner volt, akkor nem maradhatunk adósok. Tehát ha azzal jönnek a magyarországi kollégák hozzánk, hogy segítsünk, szóljunk egy jó szót, akkor azt tegyük meg” – szögezte le Borboly, aki ugyanakkor abban bízik, hogy a határon túli kampányolás ügyében a magyarországi pártok képesek lesznek egy etikai kódexben, egy mindenkire kötelező magatartásszabályban megállapodni, ugyanis „nem nézne az jól ki, ha a románság nagy derültségére ütnék-vágnák egymást nálunk”. „Mert mocskolódni, azt tudnak, volt alkalmunk ezt megtapasztalni” – tette hozzá. Borboly ugyanakkor arra is kitért, azt tervezi, hogy október–novemberben valamennyi releváns magyarországi part vezetőjét meghívja Csíkszeredába, hogy ismertethessék elképzeléseiket, programjukat. „Hogy mi lesz utána, majd meglátjuk” – fogalmazott. Az MSZP múlt heti bocsánatkérése kapcsán volt általános iskolai tanárának mondását – miszerint a jó kifogás soha sem rossz – parafrazálva megjegyezte: „egy őszinte bocsánatkérés sosem árt, sosem rossz”. Annak kapcsán pedig, hogy a szövetségen belül ki kihez közeledik, nem kívánt állást foglalni.
Szabó elindítaná az RMDSZ-t
Semelyik magyar pártnak nem fog kampányolni az RMDSZ a közelgő magyarországi választásokon – vallja az MSZP-pártiként számon tartott Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke, Szabó Ödön, aki személy szerint azt tartaná jónak, ha a szövetség képviseltetné magát valamilyen formában az anyaországi voksoláson. A politikus ugyanakkor teljesen természetesnek tarja, hogy az RMDSZ vezetősége találkozott az MSZP elnökségével, hiszen – mint fogalmazott – a szövetség mindenkit fogad, aki Erdélybe látogat.
„Én azt vártam volna, hogy megdicsérik az RMDSZ-t amiatt, hogy egy olyan magyarországi pártnak, amelynek eddig nem volt nemzetstratégiája, most van” – jelentette ki a politikus. Kérdésünkre, hogy mennyire lehet hiteles a szocialista párt pálfordulása, azt a példát említette, hogy 1990-ben a Fidesz szerinte „csuhásoknak” nevezte a klérus tagjait, a Szent Koronát pedig „micisapkának”, az ő pálfordulásuk hitelességét pedig senki nem kérdőjelezte meg néhány évvel később. Szabó Ödön egyébként bibliai párhuzamokkal illusztrálta az RMDSZ–MSZP-kapcsolatok létjogosultságát: szerinte aki ezt bírálja, annak tudnia kellene, hogy a megbocsátásról nem beszélni kell, hanem cselekedni, másfelől a jó pásztor is megkeresi elkóborolt nyáját. A bihari politikus ugyanakkor arra a kérdésünkre, hogy milyen szerepet vállal majd a szövetség a közelgő magyarországi választási kampányban, amelyen minden bizonnyal már számos kettős állampolgár is szavaz Erdélyből, így felelt: „ ha semmilyen formában nem tudjuk elkerülni, hogy a magyarországi kampány Erdélyre is átterjedjen, az RMDSZ-nek saját arculatot kell kialakítania és azt képviselnie. Az RMDSZ nem fogja felvállalni, hogy a bukaresti függőséget egy esetleges budapestire cserélje”. Kérdésünkre, hogy ez azt jelenti-e, hogy a szövetség valamilyen formában elindulna a magyarországi választáson, igennel felelt, Nyírő József erdélyi pártját említve példaként.
Sose volt Eckstein szíve csücske az MSZP
„Alapvetően helyesnek tartom, hogy az RMDSZ kapcsolatot tart fenn a magyarországi demokratikus politikai pártokkal, azzal együtt, hogy nekem az MSZP sosem volt a szívem csücske” – jelentette ki eközben kérdésünkre Eckstein-Kovács Péter, az RMDSZ Szabadelvű Kör elnevezésű platformjának alapítója. Mint fogalmazott, a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, megszervezésének körülményeit nem kívánja kommentálni, mivel őt nem vonták be a szervezésbe, nem rendelkezik információkkal. Kérdésünkre, miszerint előfordulhat-e, hogy az RMDSZ beszáll az MSZP „tisztára mosását” célzó kommunikációba, Eckstein-Kovács Péter leszögezte: nem gondolja, hogy a szövetség segítene kampányolni az MSZP-nek a 2014-es választásokon.
Újabb néppárti bírálat
Az Erdélyi Magyar Néppárt egyébként tegnap újfent bírálta a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, mondván: az RMDSZ végre felvállalta hovatartozását. „Olyanokkal bratyiznak, akik nemzetellenesek” – szögezte le Zatykó Gyula. A partiumi régióelnöknek nincs tudomása arról, hogy az RMDSZ felső vezetésének mandátuma lett volna az MSZP-vel való találkozásra, és „bár jogukban áll bárkivel együttműködni, az MSZP miatt a saját tagságuk és szavazóik előtt kell majd felelniük”. Zatykó emlékeztetett: a Táncsics-alapítványnak, amellyel az RMDSZ Kós Károly Alapítványa együttműködési megállapodást kötött, nemrég még Gyurcsány Ferenc volt az elnöke, Szanyi Tibor, az MSZP elnökségi tagja pedig még 2010-ben is nemmel szavazott a Magyar Országgyűlésben a kettős állampolgárság elfogadásakor.
(Semjén az RMDSZ-szel való kapcsolatról
Ha az MSZP lelkiismereti alapon tette volna meg a bocsánatkérést, már bőven lett volna ideje – jelentette ki a Duna Tv Heti Hírmondó műsorában Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, aki szerint a jelenlegi helyzetben az MSZP nem is tehet mást, mint megpróbál jó pontokat gyűjteni a határon túli magyaroknál. Hozzátette: az MSZP-nek sokat kell dolgoznia, hogy ott szavazatot találjon. Arra a kérdésre, hogy a kormány elkezd-e szövetségeseket keresni vagy együttműködést ajánlani az RMDSZ felé, azt mondta: a kormánynak egyformán fontos minden magyar, függetlenül pártszimpátiájától. „A Fidesz–KDNP szövetség azonban az Európai Néppárt tagja, következésképpen azok a pártok a testvérpárjaik, akik a jobbközéphez tartozva az Európai Néppárt tagjai” – mutatott rá, kiemelve, hogy az MSZP eközben a szocialista internacionáléban van. Az MSZP ugyanakkor – tette hozzá – mindig tagadta, amit a Magyar Állandó Értekezlet fundamentumként fogalmazott meg, miszerint azok a szövetségeseik, akik etnikai értelemben vett magyar pártként határozzák meg magukat. „Így az RMDSZ-nek sokkal közelebb kell állnia a Fidesz–KDNP-hez, mint a szocialistákhoz” – húzta alá. Mint kiemelte, Kelemen Hunorral a szövetségnek kiegyensúlyozott kapcsolata van, Markó Béla ugyanakkor egy irányzatot képvisel az RMDSZ-en belül. „A székelyföldi RMDSZ egészen más, mint például a bihari, utóbbi például mindig is szocialista beállítottságú volt. Az RMDSZ szavazóinak a nagy része a keresztény-konzervatív nemzeti kultúrkörhöz tartozik” – hangsúlyozta.)
Krónika (Kolozsvár),

A történelem baklövése
Amint Lucian Boia, az angol és német nyelvterületen nagy hírnévre szert tett román történész legutóbbi tanulmányait olvasom, mindinkább rájövök: nagy csodának kell történnie ahhoz, hogy Romániában a demokrácia és a jogállamiság felé forduljanak a dolgok. És tudott, hogy csodák nemigen léteznek.
A. D. Xenopol, a múlt századforduló történész-filozófusa után Boia professzor is azt állítja, hogy annak idején Dacia Traianus általi elfoglalása hatalmas tévedés volt, s nem is tarthatott sokáig. De a római császár által ide irányított légiók katonái, és így – ha a román történészek által erőszakolt dák-római elméletet vesszük alapul – a románok ereiben egy cseppnyi római vér sem csörgedezett, mert ezeket a birodalom legtávolabbi vidékeiről toborozták és küldték ide. De a dák eredettel azért is bajok vannak, mert a román nyelvben nagy többségben szláv, őstörök, kun, görög meg magyar szavakat találunk, a XIX. századi újralatinosításkor behozott francia szavak mellett. Boia szerint a román történelem nem a valóságra, hanem mítoszokra, mesékre épül.
Lényegében a románság nem létezett a XIII. századig, amikorra más népek már magas fejlődési szintet értek el. S ez a lemaradás végigkísérte a történelme folyamán. Az erősebb hatalmak közötti lét aztán a meghunyászkodást tette e nép egyik fő jellemvonásává. „A lehajtott fejet a szablya nem vágja le” – indul ki a régi mondásból, amely más nemzeteknél nem található meg, s amelynek lényege, hogy tettetett behódolással verd át a feletted uralkodót, az erősebbet.
Az ország históriája tele van a belső kiskirályok és nemzetközi nagyságok előtti fejlehajtásokkal. Volt idő, amikor néhány év leforgása alatt több diktátorra is magasztaló jelzők özönét aggatták. S nincs ez másképp napjainkban sem. Az országnagyok a magas porták rábólintására várnak, és a köznép, s benne az értelmiség, a helybeli marakodások után időlegesen bársonyfotelbe kerültek kegyeit lesi. Boia professzor szerint megoldást erre talán a múlt feltárása és a valóság bemutatása, elfogadása adhatna. De mivel erre még várnunk kell, marad a sosemvolt, de egyedinek kinevezett demokrácia, amelyben csoport- és egyéni érdekekért és nem a népjólétet célként kitűző gondolatok megvalósításáért folyik az iszapküzdelem. Fent és lent egyaránt.
Román Győző
Székely Hírmondó
Erdély.ro

Nem lett magyar az ombudsman
Nagyüzem volt tegnap a rendkívüli parlamenti ülésszak kezdetén, hiszen a parlament elfogadta a törvényhozók jogállásáról szóló törvényt, illetve megválasztotta az új ombudsmant és jóváhagyta az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) új elnökét.
Nagy többséggel fogadta el a parlament a törvényhozók jogállásáról szóló törvényt, amely erősíti a törvényhozók mentelmi jogát. A törvény módosított és kedden elfogadott változatába bekerült, hogy a képviselők és szenátorok csak akkor veszíthetik el mandátumukat tisztségbeli vagy érdekbeli összeférhetetlenség miatt, ha az ennek megállapítására hivatott szerv (ANI) mellett a bíróság is megerősíti ezt jogerős ítéletben. A jogszabályt 309 képviselő támogatta 56 ellenében, ketten tartózkodtak.
A törvény módosítását Valeriu Zgonea, a képviselőház szociáldemokrata párti elnöke kezdeményezte, és annak elfogadását támogatta a kétharmados többséggel kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL). A jogszabály ellen voksolt a Demokrata Liberális Párt (PDL), amelynek nevében Ioan Oltean képviselő kijelentette: a jogszabály kibővíti a törvényhozók mentelmi jogát, és bátorítja őket arra, hogy ne óvakodjanak az érdekbeli összeférhetetlenségi helyzetektől. A jogszabály továbbra is úgy rendelkezik, hogy törvényhozókat csak akkor lehet őrizetbe venni, letartóztatni, illetve házkutatási parancsot végrehajtani ellenük, ha a parlament jóváhagyja ezt. Az ügyészségnek viszont „megalapozott bizonyítékokat” kell felmutatnia a parlament illetékes bizottságának. Oltean szerint az új törvény bírósági hatáskörökkel ruházza fel a parlamentet, ugyanakkor a jogszabály kezdeményezői szerint ez a vád megalapozatlan, mert az ügyészségnek eddig is bizonyítékokat kellett felmutatniuk hasonló kérés esetén.
Nem lett magyar nemzetiségű a nép ügyvédje (ombudsman), miután a parlament a szociáldemokraták által javasolt Crişu Anastasiu ügyvédet választotta ebbe a tisztségbe. A posztra pályázott a civil szervezetek és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által támogatott Eckstein-Kovács Péter jogász is, aki visszalépett a megmérettetésből, miután a szakbizottságban csak 5 támogató szavazatot kapott a kormányoldal jelöltje által begyűjtött húsz vokshoz képest.
A poszt tavaly júliusban üresedett meg, amikor a frissen hatalomra került USL leváltotta az ombudsmant és a román parlament két házelnökét, amit élesen bírált az Európai Unió.
Cristian Rădulescu, a PDL szenátusi frakcióvezetője szerint a nyár óta nem volt egyeztetés a pártok között az ombudsman személyéről, a kormányoldal pedig most elhamarkodottan tűzte napirendre a kérdést. A parlament megerősítette Laura Georgescu kinevezését a CNA élére.
Szabadság (Kolozsvár),

Kitüntették Kallós Zoltán néprajzkutatót
A legjelentősebb hazai népművészeket tömörítő romániai népművészeti akadémia (Academia Artelor Tradiţionale din România) tagjává vált Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő; a tagságot szentesítő oklevelet kedden délután, az Octavian Goga Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutató keretében vette át a Kossuth-díjas néprajzkutató. Corneliu Bucur, az 1993-ban alakult szervezet elnöke, a nagyszebeni székhelyű Astra Néprajzi Múzeum korábbi igazgatója méltatásában kifejtette: Kallós Zoltán a legnagyobb szakemberek egyike, pályája során nagy mértékben hozzájárult közösségünk fejlődéséhez és megmaradásához. – Saját erejéből hozta létre a válaszúti népművészeti központot, ahol megszámlálhatatlan értéket ment meg a pusztulástól. Teszi mindezt szenvedéllyel, tanúbizonyságot adva nagylelkűségéről és elszántságáról – hangsúlyozta Corneliu Bucur.
A kitüntetett megjegyezte: három nyelven beszél, románul, magyarul és cigányul. – A gyűjtéseim java részét Válaszúton és a környékbeli falvakban végeztem, 26 településen filmeztem a románok, a magyarok és a cigányok táncait, nemzetiségre való tekintet nélkül – magyarázta Kallós Zoltán. Hozzáfűzte: idén nyáron huszonkettedik alkalommal szervezik meg a Mezőségi Népzene- és Néptánctábort, ahova a világ minden tájáról – így például Thaiföldről is – jönnek résztvevők, évente körülbelül 300-400 fő. – Ott mindenki megtanulhatja a román, a magyar és a cigány táncokat egyaránt – mondta a néprajzkutató.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke szerint a Válaszúton 2010 májusában megnyitott Kallós Zoltán Múzeumban és Népművészeti Központban a múlt révén teremtődik meg a jövő. Megtisztelőnek nevezte, hogy ismerheti Kallós Zoltánt, akitől mindannyian sokat tanulhatunk a folytatás, a továbblépés érdekében. – Egy személy, egy nemzet a fához hasonlatos: ha valaki el akarja pusztítani a fát, kivágja a gyökereit, gyökértelenül pedig a globalizáció veszélye fenyegeti, és a lelkét is elveszíti – állapította meg Vákár István.
A Kolozs Megyei Népi Alkotások Háza szervezésében négy kötetet mutattak be a rendezvényen, a Tradiţii clujene és az Altip kiadó újdonságait.
Szabadság (Kolozsvár),

"Számomra a magyar kultúra szolgálata életcél"
Pro Cultura Hungarica díjat vehetett át Nagy Miklós Kund
Telt házas, mégis családias hangulatú ünnepség keretében adták át Nagy Miklós Kundnak, lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének a Pro Cultura Hungarica díjat, amely a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában elévülhetetlen érdemeket szerzett külföldi állampolgároknak adományozható. Kedden du. 2 órakor a Tiberius vonósnégyes játéka alatt gyülekezett a szép számú publikum a Bernády Ház nagytermében – az erdélyi magyar kultúra marosvásárhelyi követei: írók, költők, képzőművészek, színházi szakemberek, szerkesztők, intézményvezetők tették tiszteletüket az eseményen, amelyet a Himnusz eléneklése után Zsigmond Barna Pál szavai nyitottak. Magyarország csíkszeredai nagykövetségének főkonzulja elmondta: két okból jött Marosvásárhelyre. Egyrészt a magyar kultúra napja alkalmából, másrészt azért, hogy Magyarország kitüntetését átadhassa Nagy Miklós Kundnak. – A Pro Cultura Hungarica díj átadására általában a konzulátuson kerül sor. De ez alkalommal kivételt tettünk és hazajöttünk, hogy nagy örömünkre Nagy Miklós Kund barátai között adhassuk át a magyar állam kitüntetését. A magyar kultúra napja nem piros betűs ünnepnap, de nemzeti imánk születésnapjaként meghatározza önazonosságunkat. Egyaránt szól múltunk kincseiről, jelenünk értékeiről és a jövő iránt érzett felelősségünkről. A Himnusz első sora immár a magyar alkotmány alapja is – kevés olyan alaptörvény van Európában, amely Istenhez szóló fohásszal kezdődik. Ezer évvel ezelőtt a kereszténység felvételével váltunk Európa részévé, a magyar kultúra napja pedig jelzés: ápoljuk, megóvjuk közös kultúránkat és anyanyelvünket – a kapcsot, amely megteremtette a határon túli magyarok számára az állampolgárság megszerzésének lehetőségét. Ez a nap ugyanakkor megfelelő alkalmat teremt az önvizsgálatra. Hiszen a kultúra ott és akkor terem, amikor akar. Ideális esetben kultúra és társadalom szerves egységet alkot. Ha ez nem így történik, akkor nem társadalomról, hanem csak egy manipulálható tömegről beszélünk. A mindenkori politikának van szüksége a kultúrára és nem fordítva. A kultúra nem szegődhet eszmék szolgálatába – miközben rámutat a sebekre, a mintát is felszolgálja. Képviselői azok, akik a sebeken túl megmutatják a járható utakat – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, majd a Tiberius vonósnégyes játéka után Szarka Gábor konzul mondta el laudációját.
– Az erdélyi magyarságnak nagy szerencséje és érdeme, hogy minden városban akadnak nagyszerű kultúremberek, akik még szentnek tartják az ügyet. Marosvásárhelyen ilyen kultúrember Nagy Miklós Kund, aki évtizedek óta a magyar kultúra mindenese. Sokoldalú, de talán leginkább a képzőművészet áll hozzá a legközelebb. 1943-ban született Nagyenyeden. Ott érettségizett, majd a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában szerzett román-magyar szakos tanári oklevelet. Tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, utána könyvtáros és szerkesztő, időközben magyar-francia szakos diplomát szerez a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 1990 után ismét a Marosvásárhelyi Rádiónál műsorvezető, az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság alapító tagja, a Népújság munkatársa, majd főszerkesztő- helyettese, végül – nyugdíjazásáig – főszerkesztője. Közel két évtizede hívta életre és szerkeszti a napilap hétvégi kulturális mellékletét, a Múzsát, amelyben folyamatosan ismertette a magyar kulturális élet újdonságait és teret biztosított a közölni kívánó szerzőknek. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnökeként számos jelentős művészeti szervezői és terjesztői munka köthető a nevéhez. Tucatnyi interjúkötet szerzője, a műfaj legjobb erdélyi képviselői között tartják számon. Kérdései mögött érezhető az alapos munka és felkészülés. Albumbemutatók, tárlatnyitók méltatója – jellemző rá a művészet és az alkotók iránt érzett tisztelet, aggódó és harcos szeretet. De mindez nem csupán lokálpatriotizmus, hanem igazi hazafias tettek összessége, amelyért Balogh Zoltán, Magyarország emberi erőforrásokért felelős minisztere a Pro Cultura Hungarica díjban részesíti őt. Példaképe lehet a más erdélyi városokban élő művészeti íróknak, művészettörténészeknek.
Az ünnepélyes díjátadót követően Nagy Miklós Kund szólalt fel.
– Megtisztelő a díj, az elismerés. Külön köszönöm, hogy a főkonzul és a konzul úr ideutazott, ebbe a városba, ahol együtt lehetek a barátaimmal, akik mind nagy-nagy odaadással szolgálják a magyar kultúrát. Hogy itt vehetem át, annak is tulajdoníthatom, hogy Marosvásárhely a magyar kultúra szempontjából igen fontos, talán a legfontosabb erdélyi település – ahogy Csokonai mondta, a csinos Nyugat és a durva Kelet között. És ő még nem is tudhatta, hogy mi következik…
Számomra a magyar és egyetemes, de mindenekelőtt a magyar kultúra szolgálata, értékeinek megismertetése életcél. Az idén százéves Kultúrpalota főhomlokzatán az egyik dombormű Kölcseyt ábrázolja. Bernády mert álmodni arról, hogy száz év elteltével is komoly kulturális élet lesz Marosvásárhelyen… és ilyen pezsgő, mint az elmúlt hónapokban, talán sohasem volt. Ennek örülnünk kell, de tovább kell dolgoznunk. És ha ebben nekem is van egy apró részem, akkor elmondhatom, hogy nagyon boldog vagyok – mondta az ünnepelt, akit vastapssal köszöntöttek az egybegyűltek, végül a Szózat eléneklése után a Tiberius vonósnégyes előadása zárta a meghitt, derűs és jó hangulatú ünnepséget.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Székely falutízesek, rituális szimbólumok
A magyar kultúra napjának egyik bevezető rendezvényeként két csíkszeredai szerző, Ambrus Tünde és Balázs Lajos mutatta be könyvét hétfőn délután a kellemes környezetű megújult Teleki Téka olvasótermében. A fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó a bemutató megszervezésén kívül 39 könyvet adományozott a Tékának, s amint a jelen levő Tőzsér József igazgató elmondta, a kerek évforduló kapcsán 16 könyvtárat is megajándékoztak.
Lázok Klára, a Téka igazgatójának köszöntője nyomán a két, tartalmában értékes és külalakjában is vonzó könyv szerzőjét Nagy Miklós Kund ajánlotta a közönség figyelmébe. Bevezetőjében azt a szenvedélyes elkötelezettséget méltatta, ahogy a szerzők egy-egy székely településhez, Csíkszentmiklóshoz illetve Csíkszentdomokoshoz kötődve mondanak el fontos dolgokat a székelység múltjáról, jelenéről, s mindezek tükrében a jövő lehetőségeit is felvillantják.
Aki a múltját elfelejti, ne sírjon, ha őt magát is elfelejtik – Balázs Lajos szavait idézve így foglalhatnánk össze a két könyv mondanivalójának, s a könyvek kapcsán elhangzott előadások lényegét.
Ambrus Tünde geológus a Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolájában megvédett disszertációjának anyagát közölte a Székely falutízesek /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című, több díjat is elnyert kötetben.
Székelyföldön a tízes településtörténeti és tájföldrajzi fogalom, a székely társadalomszervezés legkisebb egysége. A fertálynak is nevezett falurészt jelenti, amely a honfoglalás diktálta védelemre való berendezkedés és a természeti adottságok keretein belül alakult ki. A Székelyföldön a 13. századi letelepülés legkisebb hadi egységét képezte. A későbbiekben évszázadokon át meghatározta a helységek lakóinak életvitelét, életminőségét. A faluközösség alapegységeként a tízesek számos feladatot láttak el, közmunkát szerveztek, határpásztort állítottak, részt vettek a tűzvédelemben, erdőt, mezőt birtokoltak, kovácsműhelyt, malmokat működtettek, igazságot szolgáltattak, temetkezési társulataik, rózsafüzér-társulásaik voltak. Egy-egy hagyományos település légi fényképein ma is jól követhetők ezek a hajdani önálló egységek, amelyek az idők folyamán összenőttek egymással, de elnevezésük őrzi a régi önállóságot.
A könyvben a szerző a székely falutízesekkel kapcsolatos ismeretek mellett bemutatja, hogy ez a szerveződési forma milyen természeti és társadalmi tényezők hatására változott, fejlődött, őrződött meg vagy sorvadt el. Felhívja a figyelmet a globalizációra, amely ezeknek a közösségeknek a fegyelmét, gondolkodását, erejét veszélyezteti, másrészt pedig arra, hogy az örökségvédelemre alapozódó fejlődés szempontjából milyen lehetőségeket rejtenek. Továbbá arra is, hogy milyen kihívásokat kell felismerni, hogy a tízes szerkezete, bölcsessége, világnézete követendő modellt, esetenként a vidéki turizmus alapját jelenthesse. A rendkívül gazdag tényanyagot térképek, fényképek, grafikonok színesítik.
Balázs Lajos Rituális szimbólumok /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve annak a négy évtizednyi kutatómunkának az eredménye, amelyet a csíki nagyközségben, Csíkszentdomokoson folytatott, s amelyből könyvek egész sora született. A szerző célja ezúttal az volt, hogy a csíkszentdomokosi rendkívül gazdag népi kultúrából, amely a magyar és az egyetemes műveltség olyan őstényeit őrizte meg, amire mások máshol már nem vagy csak alig emlékeznek, néhány egyedi, rituális szimbólumot beemeljen a tágabb nemzeti műveltségbe. Ezáltal a rituális szimbólumok felfrissítését, újratanulását segítse elő, amelyek egyre jobban elhalványulnak a modern világ tudatában. A sorsfordító szokásokat kutatva Balázs Lajos rájött, hogy ebben a körben a nyelv nem elég az események, gondolatok, vágyak és érzelmek kifejezésére. Szükség van a mítoszokra, a szimbólumokra, amelyek kapcsolatot teremtenek az ész segítségével össze nem köthető dolgok és jelenségek között.
E szimbólumok közül mutatott be néhányat előadásában a szerző. Először is a gyertyát, amelynek más-más jelentése van a születés, a házasságkötés, a halál, temetés során. Lehet a felemelkedés szimbóluma, elővetítheti a házasság minőségét és jelezheti a nemi készenlét állapotát is. A Csíkszentdomokoson gyűjtött és a Kárpát- medencében ismeretlen beavató rítusok egyikében a haldokló ember gyertyával való megkerítése a lélekértelmezés magas fokára vall. Beszélt a fenyőről, amely a lakodalmas házon a növekedést, a felfele törekvést jelzi, a halott "lakodalmán" visszatört felső ágával és fekete szalagokkal díszítve a kettőbe tört élet szimbóluma. Lakodalmi betétként, az úgynevezett perec lakodalmán a kenyérbe szúrt fenyő a menyasszony és vőlegény szexuális összekapcsolódásának jele, amiről hajdanán szégyen volt nyíltan beszélni.
Nemcsak nyelvében él a nemzet – állítja Balázs Lajos. A nyelvnél sokkal erősebb sajátos szokás- és rítusrendszere. Ennek ábécéjét pedig úgy kell ismerni, mint a beszélt nyelv jeleit, s minden közösség, minden nép nemzeti értékének kell tekinteni.
A rituális szimbólumok, a szimbolikus jelek tiltott és békés időben is "képesek felismerhetővé tenni egy közösséget". Ezt a szerepet tölti be napjainkban a székely kapu, amely régi jelentése – a belső és külső világ elkülönítése – helyett ma egy nemzeti közösség jelképévé vált – hangzott el Balázs Lajos előadásában a sok érdekes szimbólum magyarázata mellett.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

RMDSZ-es államtitkár osztja a kisebbségi pénzeket
Az RMDSZ által jelölt Laczikó Enikő Katalint nevezte ki hétfőn Victor Ponta miniszterelnök a kisebbségek ügyeit irányító Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala élére.
Az új intézményvezető Csíkszeredában született, Temesváron szerzett jogi diplomát. 2005-től az RMDSZ parlamenti csoportjában dolgozott szakértőként, majd a kulturális és örökségvédelmi minisztériumban volt tanácsadó abban az időszakban, míg a tárcát Kelemen Hunor RMDSZ-elnök vezette. A szövetség elnöke egyébként természetesnek tartotta, hogy a hivatalt egy valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy vezesse. Azt is megemlítette, hogy a hivatal vezetői tisztségeinek a betöltéséről korábban megállapodott az RMDSZ és a többi kisebbség parlamenti frakciója.
Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala egyébként a miniszterelnök alárendeltségében, a miniszterelnökség keretén belül működik. A hivatal feladata az országos kisebbségvédelmi ügyek kezelése, a kisebbségekkel kapcsolatos jogszabályok előkészítése, a jogszabályok alkalmazásának követése, a kisebbségi szervezetek, a kisebbségi programok finanszírozása. A hivatal költségvetése 2012-ben 83 millió lej volt, melyből 79,2 millió lejt a 19 államilag elismert nemzeti kisebbség reprezentatív szervezetének folyósított költségvetési támogatásként. A legnagyobb öszszeg, 17,17 millió lej az RMDSZ-nek jutott.
Mint ismeretes, a hivatalt két cikluson át a decemberben képviselői mandátumot szerzett Markó Attila vezette, aki kedd reggel adta át a stafétát utódjának. Markó a Krónika kérdésére elmondta, az RMDSZ természetesen kérni fogja, hogy újra az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala nevesítsen tagot az ingatlan-viszszaszolgáltatási bizottságba, mert ez így törvényes. Mint részletezte, a visszaszolgáltató bizottság összetételét úgy határozták meg, hogy annak egyik tagját mindig a hivatal jelöli. Amikor azonban a Mikó-ügy miatt a bizottság munkájában Markó Attila már nem vehetett részt, a kormányfőtitkárság nevesített helyére másik bizottsági tagot. „Az RMDSZ szorgalmazni fogja, hogy a közeljövőben térjünk vissza a törvényes gyakorlatra, és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala jelölhessen újra tagot a bizottságba” – szögezte le Markó Attila, emlékeztetve, hogy a törvény szerint a bizottsági tagnak nem kell feltétlenül a hivatal elnökének lennie, ám remélik, hogy ezt a feladatkört Laczikó Enikő Katalin fogja ellátni.
Krónika (Kolozsvár),

VAN MIBŐL
"Kisebbségkutatás szempontjából szerencsés Magyarország helyzete"
A roma-kutatások, a migráns csoportok vagy a határon túli magyarok esetében is a társadalmi integráció vizsgálatát helyezzük a középpontba – mondja Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója.
Egy hónapja nevezték ki az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatójává. Mik a tervei, milyen prioritásokat állított fel?
– Jómagam egy nyilvános pályázat eredményeképpen kerültem ebbe a pozícióba, és már a pályázatnak kellett tartalmaznia egy szakmai koncepciót, amelyben megjelöltem néhány olyan szakmai csapásirányt, amelyet hangsúlyosabban próbálok/próbálunk képviselni az elkövetkező időszakban. Az egyik, hogy minél több nemzetközi kapcsolatot szeretnénk úgymond élettel megtölteni. Azért fogalmazok így, mert nemzetközi kapcsolataink eddig is voltak, de talán tudatosabban szeretnénk részt venni közös pályázatokban és más szakmai együttműködésekben. E nemzetköziséghez hozzátartozik az is, hogy határozottabban kell megjelennünk a nemzetközi szakmai piacokon, azaz publikációkban és konferenciákon is.
Másik törekvésünk egyfajta regionalitás felvállalása. Ha Magyarországról nézzük, a környező országokban mindenhol vannak kisebbségkutató intézetek, ezekkel is többé-kevésbé kapcsolatban vagyunk, de ezeket a kapcsolatokat is szeretnénk bővíteni, határozottabban intézményesíteni, közös szakmai projekteket kialakítani.
Onnan kell kiindulni, hogy bizonyos értelemben Magyarország a kisebbségkutatás szempontjából szerencsés helyzetben van, mert egy olyan ország, amelynek többféle kisebbséggel egyaránt foglalkoznia kell. Egyrészt vannak a különféle határon túli magyar kisebbségek, ugyanakkor számolnunk kell a magyarországi nemzetiségekkel is. Külön kutatási célcsoportként tételeződnek a magyarországi, illetve a környező országokban élő, akár magyarul is beszélő romák. Szintén foglalkoznunk kell a magyarországi zsidóság helyzetével is, az intézeten belül például van egy ún. judaisztika kutatócsoport is.
És nem utolsósorban ebben a mai világban a különféle migráns csoportokkal is foglalkoznunk kell, a ki- és bevándorlás társadalmi összefüggéseit is kutatnunk kell.
Melyek az intézet fontosabb futó projektjei?
– Már említettem, milyen típusú kisebbségekkel foglalkozunk, és nagyobb projektjeink is értelemszerűen erről fognak szólni. Az egyik mindenképpen a határon túli magyar kisebbségek különféle intézményesülési folyamataival foglalkozik, a másik csapásirány pedig a roma-kutatások belendítése. Az persze szakmai kérdés, hogy milyen szempontból, módszerekkel, milyen intézeti együttműködések mellett fogjuk ezeket folytatni. És ezek mellett a jelenleg is futó, már felsorolt kisebbségtípusokhoz kapcsolódó projekteket is továbbvisszük, illetve újakat is akarunk indítani – de ezek részben támogatás- és pályázatfüggő dolgok.
Röviden megfogalmazva: elsősorban a társadalmi integráció vizsgálatát helyezzük a középpontba, mert ez mindegyik kutatásban kulcskérdés, legyen szó roma-kutatásokról, migráns csoportokról vagy a határon túli magyar kisebbségekről. A társadalmi integráció nemcsak a kisebbségről, hanem a többségről, a többség és kisebbség egymáshoz való viszonyulásáról szól. Mindegyik kutatási területen ezt fogjuk a középpontba helyezni, még akkor is, ha tudjuk, léteznek szegregációs és asszimilációs folyamatok is, de azokat is az integráció keretében próbáljuk meg elhelyezni, értelmezni. Terveznek-e együttműködést a különböző határon túli kisebbségkutató intézetekkel?
– Több ilyen terv is van. Ismét hangsúlyoznám, együttműködések eddig is voltak, mi csak azt szeretnénk, hogy ez egyértelműen és látványosabban, szakmai hozadékát is tekintve intenzívebben intézményesüljön. Már most Kolozsváron beszéltem az ottani kisebbségkutató intézet vezetőjével, Horváth Istvánnal, akivel közös programokban állapodtunk meg, de hasonló együttműködésre törekszünk a többi intézettel is. Gondolok itt a szlovákiai, Somorján működő Fórum intézetre, de akár a kárpátaljai és vajdasági intézetekre.
Már most abban gondolkodunk, hogy a kolozsvári kisebbségkutató intézetnek szeretnénk teret adni, hogy Magyarországon határozottan mutatkozzon meg, és gondolom, hogy lesz arra is alkalom, hogy a mi intézetünk is itt Kolozsváron, vagy akár Bukarestben vagy Pozsonyban és máshol is bemutatkozzon. Abban is gondolkodunk, hogy közös szakmai kisebbségkutatással foglalkozó hírlevelet hozzunk létre, és azt lehetőleg angolul minél több helyre szétküldjük.
Nemrég jelentette be Orbán Viktor a Nemzetstratégiai Intézet alapítását, e mellett pedig működik a Nemzetpolitikai Kutatóintézet is. Mit gondol, szükség van ennyi kutatóintézetre?
Hogy szükség van-e ennyi intézetre, vagy hány intézetre van szükség, azt nem az én tisztem eldönteni. Amit el tudok mondani, hogy a mi intézetünkre szükség van, egy akadémiai intézet mégis másabb, itt alapkutatások zajlanak, tematikailag pedig mi nemcsak a határon túli kisebbségekkel, hanem más kisebbségekkel is foglalkozunk, ezért úgy gondolom, nagy szükség van egy akadémiai háttérrel rendelkező kisebbségi kutatóintézetre. A Nemzetpolitikai Kutatóintézettel egyébként már eddig is sikeresen együttműködtünk.
Azt kell tudni, hogy a jobbára az aktuálpolitika által létrehozott intézetek nem úgy kutatóintézetek, mint egy akadémiai intézet, mert nagyon gyakran a mindenkori politika háttérintézményeként tételeződnek, és ilyen értelemben más funkciókat töltenek be. Ha több tudományos intézet lesz Magyarországon, mi megpróbálunk mindegyikkel valamilyen szakmai együttműködést kialakítani. Mint említettem, a Nemzetpolitikai Kutatóintézetet már ismerem, velük együttműködünk, a Nemzetstratégiai Intézetről csak annyit tudok, amennyi a sajtóban, illetve a Magyar Közlönyben megjelent, ezért, mivel egy alakuló képződményről van szó, szakmai szempontból még nem látom ezt az intézetet. Ha bizonyos sajtóhírek igazak, akkor talán száz munkatársa lesz az új intézetnek, de hogy ezek között mennyi kutatói státusz és más beosztású személy lesz, arról már nem szólnak a hírek, legalábbis hozzám nem értek el.
Milyen a közhangulat a magyarországi akadémiai szférában a szervezeti átalakítások után?
– Minden szervezeti átalakításnak vannak motorjai, és vannak, akik egyfajta stabilitásra voltak berendezkedve, akik nem biztos, hogy örülnek az átalakításoknak. Bizonyos szempontokból az egész akadémiai rendszerre ráfért egy átalakítás, és ezt én egy esélyként fogom fel. Mi, a Kisebbségkutató Intézet egy új struktúrában keressük meg azokat a kitörési pontokat, amelyeket szakmailag tudunk kamatoztatni. Tudom, hogy a különféle intézetekben vannak olyanok, akik nem örülnek az átalakításoknak, de úgy sejtem, hogy itt egyfajta generációváltás is zajlik.
Az akadémiai intézeteket sok szempontból meg kellett újítani, a szakmailag jól felkészült, tudományos fokozattal rendelkező fiataloknak és középgenerációsoknak teret kell adni, hogy a nemzetközi együttműködésekben otthonosan tudjanak mozogni, és nyilván a tudományos eredmények felmutatásával a hazai szféra felé is bizonyítani kell, hogy ezek az intézetek létjogosultak. Hogyan látja a magyar kutatásfinanszírozás helyzetét?
– Az akadémiai átalakítás is többek között arról szólt, hogy a kutatói szféra átláthatóbb finanszírozási szerkezetbe tudjon kerülni. Ahogy szoktuk mondani, a kutatásra sosincs elég pénz, de azért vannak a magyarországi pályázati és akadémiai források, és elég sok nemzetközi lehetőség is van, ezekbe az irányokba is el kell mozdulni.
Mit gondol, milyen irányba halad a magyarországi felsőoktatás átalakítása?
Az egyértelmű irányt nagyon meggyőzően én jobbára nem látom, csak azt érzékelem, az egymásnak ellentmondó információk egyfajta bizonytalanságot gerjesztenek a rendszerben. Szakmailag meggyőződésem, hogy aki tanulni akar, azt hagyni kell tanulni, még akkor is, ha nem elitképzésben gondolkodunk. Ha valaki szakmailag felkészült, akkor lehetősége kell legyen arra is, hogy családi háttértől függetlenül akár ingyenesen tanuljon, ám ha valaki nem zseni, de motivált a tanulásra, ráadásul ezért fizetni is tud, akkor azt is kell hagyni, hogy belépjen a felsőoktatásba.
A felsőoktatás eltömegesedése világjelenség, nemzetközi trend, megakadályozni nem lehet, maximum hátráltatni, lassítani. Azt gondolom, inkább arra kellene koncentrálni, hogy azok a fiatalok, akik a felsőoktatásba bekerülnek, minél magasabb színvonalú képzést kapjanak, és főleg önmagukhoz képest minél jobb eredményeket érjenek el. Nyilván vannak munkaerő-piaci és egyéb megfontolások is, de nem lehet visszatérni arra az időszakra, ami például itt Romániában is a hetvenes-nyolcvanas években volt, nevezetesen, hogy összezsugorították a felsőoktatást, főleg a humán- és társadalomtudományi képzéseket, és ezzel párhuzamosan a munkaerő-piaci megfeleltetést „kihelyezésekkel” oldották meg. Ezt egyszerűen nem lehet ma kivitelezni a szó társadalmi értelmében, de másképpen sem, hisz minden EU-s elvárás arról szól, hogy a felsőoktatásba bekerülők arányát emelni kell, és nem csökkenteni.
Mindenféle híresztelés ellenére azt is ki kell jelenteni, hogy bármilyen statisztikát nézünk, aki felsőfokú képzettséggel rendelkezik, sokkal kisebb valószínűséggel lesz munkanélküli, függetlenül attól, hogy milyen képzésben volt része.
Hány évre szól a kinevezése?
- Három évre, 2015. december végéig. Nyilván szeretném végigvinni ezt az időszakot, amíg szakmailag lehet fejleszteni az intézetet meg a kisebbségkutatást, addig ebben ilyen értelemben részt szeretnék venni. Az MTA-n belül évente beszámolók vannak, január a beszámolók időszaka, most a tavalyi év beszámolóit készítjük. Valószínű, hogy az idén életbe fog lépni egy kutatói teljesítményértékelői rendszer, és azt is éves szinten fogjuk követni, hogy az egyes kutatók milyen eredményeket értek el.
Sólyom István
Tansindex.ro

Szigorú fellépés a garázdálkodó gyergyószentmiklósi cigányok ellen
Mivel az elmúlt hónapokban elszaporodott a romák által elkövetett lopások, garázdálkodások száma, elfogyott a gyergyószentmiklósi magyar lakosság türelme, és határozott intézkedések foganatosítására szólítja az önkormányzat és a rendfenntartó erők vezetőit.
Közösen próbál gátat vetni a romák által elkövetett bűncselekményeknek Gyergyószentmiklóson az önkormányzat, a rendőrség és a lakosság egy része. A közel 18 ezer lelkes, Hargita megyei városban a tavalyi népszámlálás szerint 445 cigány nemzetiségű él, számuk azonban a becslések szerint ennek többszörösére rúg, ám mivel többségük nem rendelkezik személyi igazolvánnyal, és más településekről vándorolt be, pontos adatok nincsenek.
Mivel az elmúlt hónapokban elszaporodott a romák által elkövetett lopások, garázdálkodások száma, elfogyott a magyar lakosság türelme, és határozott intézkedések foganatosítására szólítja az önkormányzat és a rendfenntartó erők vezetőit. Egy internetes közösségi oldalon „Gyergyószentmiklós nem a cigányoké” elnevezésű csoport nemrég 400 panaszt juttatott el a polgármesteri hivatalhoz.
A sérelmekről, atrocitásokról, lopásokról beszámolva feltárják, hogy a romák rendszeresen zaklatják a lakosokat, az iskolából hazaigyekvő gyerekeket, akiket fenyegetnek, tízóraijukra, értékeire vadászva megtámadják őket. Éjszakánként gyakori a csendháborítás a lakónegyedekben, sorozatosak a tolvajlások a városban, a kéregetők agresszíven reagálnak az elutasításra, sőt a tele bevásárlókosarakat is megdézsmálják. Novemberben cigány családok közötti nézeteltérés fajult odáig, hogy a részvevők tizenhét, magyarok lakta ingatlan ablakait is betörték.
Különben a törvénytelenségek többségét nem a helyi, hanem a bevándorló, Gyergyószentmiklóson bejelentett lakhellyel nem rendelkező romák követik el. Egyed Zsolt helyi lakos, a csoport szószólója egyébként közölte, a megnevezés ellenérzést váltott ki „irodai jogvédők” részéről, akik perrel is fenyegették, emiatt a bűncselekmények megfékezését szorgalmazók immár „Közösen Gyergyószentmiklósért” néven szervezkednek. Ugyanakkor a polgármesternek átnyújtott dokumentumban is leszögezik: nem cigányellenesek, hanem rendpártiak, és csupán „a társadalmi rendet aláaknázó, destruktív elemek mozgásterét kívánják beszűkíteni”, és nemzetiségtől függetlenül minden jóakaratú, építő szándékú embert a közösség tagjának tekintenek.
A város mondhatni egész lakosságát foglalkoztató témában kedden a nyilvánosság kizárásával folytatott megbeszélést Mezei János polgármester a roma közösség, illetve a panaszosok képviselőivel, továbbá a városi rendőrség vezetőségével. A városvezető hangsúlyozta, amikor szóvá teszi a garázdálkodókat, nem a cigányság egészéről, hanem csak a vétkesekről beszél.
„Amikor a megbeszélésen falopás miatt vontuk kérdőre az egyik roma képviselőt, ő visszakérdezett: hát először magától kértem, de mivel nem adott, nem volt mit tennem, különben megfagynak a gyermekeim. Az a legnagyobb baj tehát, hogy a cigányok hangadói sem tartják véteknek, ha a máséból vagy a közösből tulajdonítják el, amire égető szükségük van” – számolt be utólag a találkozón elhangzottakról a polgári párti elöljáró.
Mezei arra figyelmeztette a bűnelkövető romákat: beláthatatlan lakossági felháborodásra számíthatnak, ha nem vetnek véget a garázdálkodásnak, és nem próbálnak felzárkózni. A polgármester hozzátette, az önkormányzat fokozott szigorral lép fel minden esetben, amikor áthágják a törvényt, például kitoloncolja az illegálisan betelepülőket, a jogerős bírósági határozat alapján folytatja az illegálisan felhúzott ingatlanok lebontását (eddig közel negyven, romák lakta házat számoltak fel a városban), továbbá megvonja a számlákat nem fizető családoktól az ivóvíz-szolgáltatást. „Ingyenélőket, garázdákat nem hajlandó eltartani a közösség” – szögezte le a polgármester, hozzátéve: a Téglagyári utcában 64 ezer köbméter vizet használtak el a romák díjfizetés nélkül.
Mezei arra utasította a vízszolgáltató társaságot, hogy küldjön felszólítást a tartozás kifizetésére azoknak, akiknek nincs szerződésük, és mégis csatlakoztak az ivóvízhálózatra. A tervek szerint hamarosan négy alkalmazottal növelik a helyi közösségi rendőrség állományát, hogy hatékonyabban tudjanak fellépni a tolvajokkal, garázdákkal, koldusokkal, a lakosságot félelemben tartó személyekkel szemben.
Szigorúbban ellenőrzi majd az önkormányzat, hogy rendszeresen járatják-e iskolába gyerekeiket a cigányok. A megbeszélés után Mezei János és Egyed Zsolt is azt mondta, biztatónak látják az elért eredményt, az ígéretek reményre adnak okot, de hozzátették azt is: az együttélés szabályait eltérő módon értelmezik Gyergyószentmiklós különböző nemzetiségű lakói.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár),

Együtt Szárhegyért Egyesület tagjai: Megragadnak minden lehetőséget
Tevékeny évet zárt a gyergyószárhegyi Együtt Szárhegyért Egyesület, és hasonlóan mozgalmas évnek ígérkezik 2013 is – nyilatkozta Benkes Nicoleta elnök. Idei céljaik közt szerepel továbbra is megragadni minden pályázati lehetőséget, amivel támogathatják a helyi civilszervezeteket,
de akár az önkormányzatot is.
„Az egyesület létrejötte lényegében ahhoz az igényhez köthető, hogy megragadhassunk mindenféle pályázati lehetőséget, függetlenül attól, hogy bizonyos létező csoportosulásnak van vagy nincs bejegyzett egyesülete“ – részletezte az egyesület 2007-es létrejöttének kezdeteit Benkes Nicoleta elnök, akinek a szavai szerint az akkori önkormányzat is támogatta az egyesület bejegyzését. Így sikerült utóbb a Guzsalyas óvodának a Bethlen Gábor Alapnál pénzalapot pályázni játékokra. „A különféle készségeket fejlesztő-, illetve logikai játékok, legó és társasjátékok mellett babákat vettünk a kislányok-, autókat a kisfiúk örömére“ – fejtegette az elnök. Az óvodáskorú gyerekek szellemi fejlődését célzó pályázatoknál tartva Benkes arra is kitért, hogy folyamatban van hasonló pályázat benyújtása a Rügyecske napközinek, illetve a Guzsalyas óvoda udvarán játszótér építésre szeretnének pénzt pályázni. Emellett segítettek pályázati pénzeket szerezni a helyi önkéntes tűzoltóknak és a Bástya Sportklubnak. Tanfolyamot szerveztek a faluturizmusban dolgozó háziasszonyoknak, melynek keretében angol nyelvtanfolyamon vehetnek részt, vállalkozási alapismereteket sajátíthatnak el, de szórólap is készül, amelyben bemutatják a község nevezetességeit és nevesítik a turistákat fogadó gazdákat is. De támogatást szereztek a falunapokra, a katonabúcsú hagyományát felelevenítő és nagykorúsítási ceremóniát tartalmazó ünnepségre, és pályázatot készülnek letenni a környezetvédelmi alapnál a Tiszta falu egy szebb környezettel témában. „Idén is igyekszünk felkutatni minden pályázati forrást és megragadni a lehetőséget, hogy a községben zajló különféle eseményekre pénzt szerezzünk“ – vázolta a terveket Benkes Nicoleta.
Jánossy Alíz
ujkelet.ro –

Új adó miatt háborognak a székely gazdák
Az új romániai mezőgazdasági adó súlyos következményekkel jár a székelyföldi családi gazdaságokra, és Románia költségvetése is hátrányos a magyarokra – véli az RMDSZ.
A román kormány adót vetett ki a családi gazdaságokra. Függetlenül attól, hogy nyereséges vagy nem, piacra termel vagy nem, a két hektár termőfölddel vagy bizonyos állatállománnyal rendelkező gazdaságok után átalányadó fizetésére kötelezik a gazdákat. Az RMDSZ-es honatyák és a gazdálkodók képviselői felháborodással fogadták a kormányhatározatot.
A román kormány a parlamenti vakáció alatt sürgősségi rendelettel módosította az adótörvényt. Az új adóról, amelyet a bukaresti kabinet már február elsejétől bevezetne, Tánczos Barna szenátor a Határok nélkül műsorában azt mondta, rosszabb, mint az egykori dézsma. Utóbbit ugyanis úgy hajtották be, hogy megnézték, mi van a gazda portáján, most azonban a kormány nem vizsgálja, hogy adott földdarab tényleg termett-e. Sőt, még csak nem is behajtja, hanem elveszi abból a gazdát megillető támogatásból – tette hozzá a politikus.
A törvényhozási képviselő szerint a diszkriminatív intézkedés bizonyos érdekeket véd, és súlyos következményekkel jár a székelyföldi családi gazdaságokra. Tánczos Barna hangsúlyozta, bizonyos állatfajták adózás alá esnek, mások nem, így a tehén után fizetni kell, a bika vagy a borjú után nem. A tervek szerint ugyancsak kimaradnak majd a megadóztatott javak köréből a több száz hektáros legelők, ahol jellemzően a nagy juhnyájakat tartják. „Valószínű azért, mert azok a juhászok gyakrabban tudnak a pénzügyminisztérium egyik vagy másik irodájába járni” – fogalmazott a politikus a Kossuth Rádióban.
A magyar szenátor hangsúlyozta, ha túl nagy a teher a családi gazdaságokon, akkor az érintettek felhagynak a mezőgazdálkodással. Becslések szerint az adó országosan mintegy 600 ezer családi gazdaságot érint – ebből 25-30 ezer működik a székelyföldi Hargita megyében –, így összességében az ágazatból élők 75-80 százaléka kap új terhet. Tánczos Barna hangsúlyozta, az állam megadóztatja a takarmánytermesztést, utána az állatlétszám függvényében a tenyésztést, majd ha valakinek ezek után még van kedve feldolgozott terméket, például sajtot, előállítani, akkor azután is adózhat. Reggel, délben, este nem lehet a gazda nyakába adót varrni, mert tönkremegy a mezőgazdaság – mondta a politikus.
Nemcsak az új adó, hanem a készülő országos költségvetés is hátrányos Székelyföldre. A magyar többségű megyék ugyanis kisebb összeghez jutnak, mint tavaly – véli Korodi Attila parlamenti képviselő. Alapvető beruházásokra, például iskolák fejlesztésére, egyetlen lejt sem irányoz elő a büdzsé. Emellett olyan projektek sem jutnak megfelelő forrásokhoz, mint az erdélyi autópálya, amely a politikus szerint nagyon fontos, és be kellene már fejezni, de a kulturális intézmények is alulfinanszírozottak lennének. Korodi Attila szerint a román kormányzat rengeteg pénzt fordít nyugdíj-és fizetésemelésre – bár ez is csak alacsony növekedést tesz lehetővé -, miközben a gazdaságot dinamizáló intézkedések helyett új adókat vetnek ki.
hirado.hu/Kossuth Rádió
Erdély.ma,