Önmérsékletre int az államfő
Felelőtlenség a magyar–román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Băsescu államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók tegnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben, a napokban ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök-pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar–román zászlóvita gerjesztett indulatokat. „Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket” – számolt be a beszélgetésről Băsescu. Hozzáfűzte: válság idején könnyű az emberek elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok. „Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott” – mondta Băsescu, aki szerint Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját. „Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani” – jelentette ki az államfő a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem pátosszal és propagandával, hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levetettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hét végén, de nincs keresnivalója a közintézményeken” – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást az elnök. Szerinte sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan gyúlékony témára tereljék a közfigyelmet, mint a nacionalizmus. Orbán Viktor már pénteken Brüsszelben beszámolt magyar újságírók előtt, hogy miről beszélgettek a román államfővel – közölte tegnap este a magyar miniszterelnök sajtófőnöke. Havasi Bertalan az elhangzottakat felidézve megismételte: a magyar kormányfő és a román államfő egyetértett, hogy a hangulat hűtése és a konfliktus súlyának a csökkentése mindkét ország érdeke, ezért a témában a két külügyminiszter ki is adott egy közleményt még csütörtökön.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),

A körzetek párhuzamos közgyűlést szerveznek
Nem a kizárást támogatják, hanem az együttdolgozás lehetőségét
"Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy egy szűk, érdekek mentén szerveződő csoportosulás önkényesen, visszaélve érdekképviseletünkben elfoglalt pozíciójukkal, diktatórikus magatartást tanúsítson, ezzel mély sebet ejtve a jóhiszemű, tenni akaró marosvásárhelyi magyarság lelkén. Emiatt közgyűlést szervezünk egy valós marosvásárhelyi RMDSZ-érdekképviselet kialakításának érdekében" – olvasható egyebek mellett abban a közleményben, amelyet tíz körzet elnöke és képviselője írt alá, és amelyet a marosvásárhelyi RMDSZ- körzetek nevében tartott sajtótájékoztatón kaptunk kézhez.
A rendezvényre 2013. február 12-én, azaz ma 18 órakor kerül sor a Vártemplomi Diakóniai Otthon Eminescu utcai Bocskai Termében. A sajtótájékoztatón, amelyen Kovács István, Klementisz János, Magyari Károly, Boros Gyula képviselte a körzeteket, jelen volt Vass Levente, az RMDSZ volt polgármesterjelöltje.
"Egy kis érdekcsoport akarja eldönteni, hogy ki képviselje a marosvásárhelyi magyarságot"
Kovács István, a 7-es körzet elnöke szerint a marosvásárhelyi körzeti elnökök megbízottjaiként voltak jelen, és azért szervezték a sajtótájékoztatót, mert "megdöbbentő eseményeknek vagyunk tanúi, ami a marosvásárhelyi és a Maros megyei RMDSZ életében igen-igen súlyos következményekkel járhat". Kovács István elmondta, hogy a két héttel ezelőtti TKT-ülésen született döntés értelmében elindul a városi RMDSZ újraszervezési folyamata, amely szerint február végéig kellett volna regisztrálniuk a szervezet életében aktívan részt venni akaró tagoknak, majd egy meghirdetett közgyűlés keretében a vásárhelyi szervezet megválasztotta volna elnökeit és képviselőit. – Legnagyobb megdöbbenésünkre ez nem így történt. Én magam pénteken mentem bejelentkezni a megyei RMDSZ-hez, ahol Brassai Zsombor közölte velem, hogy egy ad-hoc döntés alapján erre már nincs lehetőség. RMDSZ-tag maradhatok, de a közgyűlésen aktív résztvevőként választó vagy választható minőségben nem vehetek részt.
A körzeti elnök megdöbbentőnek nevezte, hogy "egy kis érdekcsoport el tudja dönteni azt, hogy ki képviselje a marosvásárhelyi magyarságot. Azt a marosvásárhelyi magyarságot, amely hosszú éveken át támogatta az RMDSZ-t, mi több, a legutóbbi választásokon országos szinten a legjobbak között szerepelt, és kitartott mindvégig az RMDSZ mellett". Ezeknek az embereknek a sorsa fölött néhány ember akar dönteni, jelentette ki. Mint mondta, a körzeti elnökök, akik ismerik az emberek problémáit, úgy érzik, hogy feladatuk és kötelességük hangot adni az emberek felháborodásának, ezért szervezik a ma délutáni közgyűlést, ugyanis "szavazóink, illetve a körzetben élő magyarok igen nagy számban támogatnak minket, és 48 óra alatt 300- 400 támogatót tudunk magunk mögött". Ha a regisztráció február végéig tartott volna, valószínűnek tartja, hogy több mint 1.000 támogatót tudnának maguk mögött, jelentette ki Kovács István, hozzátéve, hogy nem az RMDSZ ellen, hanem az RMDSZ-ért dolgoztak és dolgoznak, és fontosnak tartják, hogy "ennek a több száz embernek hallatszodjon a hangja, és egy valós érdekképviseletről beszéljünk az RMDSZ-ben".
"Nem adták meg a lehetőséget a marosvásárhelyieknek, hogy megértsék, mi történik"
– 305 emberrel zárták le a regisztrációt, ennek a tíz százaléka 30 ember, az öt százaléka 15. Itt ebben a teremben ennél többen vagyunk. Megengedhetetlen, hogy a szervezet életében előre meghatározott szabályok nélkül vezessenek le egy ilyen fontos választást, nyilatkozta Vass Levente. Egyetértett az újraszervezéssel, a demokratikus választással, a regisztrációval. Azt azonban megengedhetetlennek nevezte, hogy miután "január 24-én Brassai Zsombor körlevélben értesítette az összes TKT-tagot, hogy február végéig tart a regisztráció, 25- én a TKT döntést hozott, hogy milyen formája legyen ennek, és március 5-ét szabta meg határidőnek a városi elnök megválasztására, hogy a március 29-i megyei választáson érdemi képviselete legyen a városnak, két hét után lezárták a regisztrációt, és a bejelentés percében megszüntették a regisztráció lehetőségét. Nem adták meg a lehetőséget a marosvásárhelyieknek, hogy megértsék, mi is történik, és érdemben hozzájáruljanak a minél jobb döntéshez". Mint mondta, minél több embert várnak, és ha "mi 300-400 fővel hozzá tudunk járulni a szervezet erősítéséhez, akkor a célunkat elértük".
Az etikai bizottságra tartozik, ami Vásárhelyen történik
Klementisz János, a Bolyai líceum volt igazgatója azt nehezményezte, hogy az RMDSZ nem akarja meghallgatni azokat, akik éveken át szavazataikkal támogatták a szervezetet. Véleménye szerint egy szűk csoport párttá próbálja gyúrni. – Feltétlenül figyelembe kell venni azoknak az embereknek a kívánságait, óhajait, akik hosszú éveken át segítettek, akik elmentek szavazni, akik az RMDSZ-re szavaztak, hangsúlyozta, emlékeztetve, hogy "a vásárhelyi szervezet megszüntetésének szándéka nem új keletű, több próbálkozás is volt erre, de ilyen durva még nem volt", amikor az embereket "meghallgatás nélkül kirekesztik abból a választásból, amely az érdekképviseletet tovább is biztosítaná".
Boros Gyula szerint ami jelenleg az RMDSZ-ben zajlik, az az etikai bizottságra tartozik, és felhívta az etikai bizottság figyelmét, hogy "ideje lenne elemezni azt, ami ebben a városban történik", mert megsértették az emberek érzelmeit, félreállították őket, kizárták a szervezetből. Ez még visszaüt, jelentette ki Boros Gyula.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Két vásárhelyi RMDSZ?
Két, egymástól különálló rendezvényt is tartanak ma 18 órától az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének újraszervezése kapcsán – derült ki azon a sajtótájékoztatón, amelyet a szövetség korábbi körzeti elnökeinek többsége, valamint Vass Levente volt polgármesterjelölt hívott össze.
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének Területi Állandó Tanácsa (TÁT) korábban közleményben értesítette szerkesztőségünket, hogy február 12-én 18 órára összehívja a marosvásárhelyi RMDSZ közgyűlését a Deus Providebit Tanulmányi Ház tanácstermébe. Az ülésen megválasztják a helyi RMDSZ elnökét, ügyvezető elnökségét, választmányát, ellenőrző és felügyelőtestületeit, a TKT-tagokat, és kijelölik a megyei küldötteket. Kovács István, a 7-es számú körzet elnöke elmondta: a Területi Képviselők Tanácsa (TKT) két hete hozott döntést a vásárhelyi RMDSZ újraszervezéséről.
Ennek leszögezett menete az volt, hogy február végéig újra regisztrálniuk kell azoknak, akik aktívan részt akarnak venni a tevékenységben, majd ezután megtartják a választásokat. „Ennek ellenére engem és másokat pénteken tájékoztattak, hogy már nem regisztrálhatok, mert ad hoc döntés született arról, hogy a regisztrációt berekesztik, és összehívták a közgyűlést. Brassai Zsombor szervezésért felelős megyei alelnök közölte, hogy RMDSZ-tag maradhatok, de a közgyűlésen nem vehetek részt. Elfogadhatatlan, hogy szűk érdekcsoport döntse el, ki és milyen módon képviselje a marosvásárhelyi magyarokat, és minket, akik napi kapcsolatban vagyunk az emberekkel, félretoljanak” – jelentette ki Kovács István. Hozzátette, mivel 48 óra alatt összegyűjtöttek több mint 300 regisztrációt, ez pedig legitimitást biztosít (pénteken 305 személy után zárták le a regisztrációt a megyei RMDSZ-nél), ők is közgyűlést szerveznek „egy valós marosvásárhelyi RMDSZ-képviselet kialakításának érdekében” ma 18 órakor a vártemplomi diakóniai otthon Bocskai-termében. „Mi nem az RMDSZ ellen, hanem az RMDSZ-ért, a széles körű és valós érdekképviseletért cselekszünk” – fogalmazott a volt körzeti elnök.
Vass Levente arra hívta fel a figyelmet, hogy egy ilyen fontos döntést nem lehet meghozni a szabályok tisztázása nélkül. „Az egyetlen leszögezett határidő március 5. volt: a TKT-döntés értelmében eddig meg kell alakuljon és új elnököt kell válasszon a szervezet. Ehhez képest a sajtóból értesültünk, hogy abban a pillanatban lezárják a regisztrációt, amint a közgyűlés dátumát közlik, és ezt 14 nap után, február 8-án meg is tették. Hallatni akarjuk a hangunkat, mert mi is 300-400 fővel erősíteni tudjuk az RMDSZ-t, és így Marosvásárhely érdekeit megfelelőbben tudjuk képviselni. A másként gondolkodást csírájában akarják eltiporni, mind a mai napig nem ismert a vásárhelyi elnökjelölt vagy jelöltek neve és programjuk, ráadásul most kell dönteni arról az 51 személyről is, akik a március 29-éig megtartandó megyei tisztújító közgyűlésen Marosvásárhelyt képviselik” – mondta Vass. Klementisz János, a 3-as körzet volt elnöke úgy vélte, egyesek párttá akarják gyúrni az RMDSZ-t, és holott már több próbálkozás is volt az átszervezésre, ennyire durva intézkedést még nem tapasztaltak, ezért az emberek sértve, kirekesztve érzik magukat.
A felek közötti harc sajtó- és Facebook-nyilatkozatok szintjén is zajlik. „Felháborítónak tartjuk ezt az antidemokratikus lépést, amely arra enged következtetni, hogy egy szűk, érdekek mentén szerveződött csoport a színfalak mögött tervezi eldönteni, hogy ki irányítja majd a marosvásárhelyi magyarság sorsát. Ennek az önkényes magatartásnak – amit mi, aktív RMDSZ-tagok régóta érzünk, ám most félreérthetetlenül megnyilvánult – súlyos következményei voltak és lehetnek a város magyarságára nézve” – áll abban a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben, melyet Kovács István, Magyari Károly, Szőke Zsuzsanna és Vass Levente írnak alá. Utóbbi Facebook-oldalán keményebb hangnemben fogalmaz, disznóságoknak nevezve a választások előkészítését. „Isten óvjon minket! Isten óvja az Eremdéeszt!” – írja Vass.
„Mintegy három hét állt rendelkezésére azon jóhiszemű marosvásárhelyieknek, akik regisztráció nyomán az alakuló közgyűlésben és egyáltalán az újraalakítás folyamatában részt akarnak venni. Több mint 300-an éltek a lehetőséggel” – írja válaszlevelében Brassai Zsombor. A Maros megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke lapunknak úgy nyilatkozott, hogy egy modern politikai szervezetben különbséget kell tenni az aktív, cselekvő tagságot vállaló és a passzív, csak választásokon megnyilvánuló tagok között. „Az aktív mag természetszerűen mindig töredéke annak a nagy közösségnek, akikért síkra száll a politikum. A 90-es évek rég elmúltak már, ez az anakronisztikus felvetés csak további viták gerjesztésére alkalmas” – vallja Brassai. Szerinte azok, akik úgy döntöttek, hogy részt akarnak venni a szervezet újjáalakításában, kihasználták az alkalmas időt, és jelentkeztek az RMDSZ-székházban. Mint mondta, miután a TÁT lezárta a regisztrációt, megjelentek mások is, dossziényi kitöltött regisztrációs lappal. Kérdésünkre, hogy kik voltak ezek, Brassai annyit mondott, hogy „utcáról betért emberek”. „Az újjászervezési határozat világosan leszögezi, hogy csak személyesen lehet regisztrálni. Ahogy Borbély László be tudott jönni személyesen, más is megtehette volna” – szögezte le Brassai.
Krónika (Kolozsvár),

Ismét van RMDSZ-szervezet Marosvásárhelyen
Megtartotta (újjá)alakuló ülését kedden este az RMDSZ városi szervezete, amelynek elnökévé az egyetlen jelöltet, Peti András városi tanácsost választották. Az üléssel párhuzamosan a Bocskai-teremben a leváltott körzeti elnökök köré csoportosuló RMDSZ-esek tartottak közgyűlést.
A Deus Providebit Tanulmányi Házban tartott közgyűlésen az elnökválasztás előtt Kelemen Márton ülésvezető ismertette azokat az előzményeket, amelyek szükségessé tették a szervezet megújulását. „Igazi építkezésre hívta fel a tagságot, és úgy fogalmazott: „nem valaminek a végén, hanem valaminek a kezdetén vagyunk”. A napirendi pontok ismertetése előtt az ülésvezető Benedek Istvánnak, a városi szervezet volt elnökének adta át a szót.
A leköszönő arról beszélt, hogy a múlt évben körvonalazódott az RMDSZ és a Néppárt összefogása iránti akarat a szervezetben. „Azt mondtam, csak olyan feltételek között tudom az összefogásról szóló dokumentumot aláírni, ha a hátam mögött érzem az RMDSZ megyei és országos vezetőinek támogatását is. Úgy lehet győzni, ha a magyarság összefog. A legnagyobb hibának azt tartom, hogy a városi szervezet mögé nem sorakozott fel a megyei és országos RMDSZ” – magyarázta Benedek a városi szervezet választási kudarcainak okait.
Elmondta, Erdélyben a statisztikai adatok szerint 1,299 millió magyar él, az RMDSZ-re 350 ezer szavazott. A helyhatósági választásokon Frunda György polgármesterjelöltként 22 ezer szavazatot kapott. „A körzetek szintjén vannak hibák, súlyosak is, remélem az új elnök meg tudja oldani ezeket a problémákat” – tette hozzá Benedek, aki azt is kifejtette, fájdalmasnak tartja, hogy míg az alakuló ülésen a Deus Providebit Tanulmányi Házban összegyűlt 200 ember, a másik helyszínen is vannak ugyanennyien. „Ezt az összevisszaságot meg kell szüntetni, az új elnöknek ez is a feladata” – hangsúlyozta.
Egy hozzászóló kért szót mindössze. Szász Lajos nyomatékosította, hogy továbbra is RMDSZ-tag marad és az RMDSZ-ért fáradozik, de sajnálja, hogy a regisztrációt túl gyorsan lezárták. Mint mondta, a 11. körzet testületileg szeretett volna regisztrálni, de nem tehették meg, így valamennyien lemaradtak a nyilvántartásba vételről. Szerinte ha nem szabják ilyen rövidre a határidőt, akkor sokkal többen gyűltek volna össze, annyian, hogy talán még a Kultúrpalota sem lett volna elég. Kelemen Márton elmondta, hogy a regisztrációt csak ideiglenesen függesztették fel, reggeltől újraindítják és várják a tagságot.
A sorra kerülő napirendi pontok között az elnök személyére kért az ülésvezető jelölést. Elhangzott Peti András neve, aki vállalta is tisztséget. Mivel más jelölt nem volt, a jelenlevők egyhangúlag megszavazták.
Peti András megköszönte Benedek Istvánnak a négy éven át végzett munkát a városi szervezet élén, majd felsorolta mindazokat a célokat, amiket a marosvásárhelyi magyarság érdekében, „de velük közösen” el kell érni. Szerinte elsősorban olyan erős képviseletre van szüksége a magyarságnak, amely kellőképpen tud fellépni, akár az alkotmánymódosítás terén, akár más törvények meghozatalában.
„Arra törekszünk, hogy minél több marosvásárhelyi magyar kinyilatkoztathassa véleményét. Az európai parlamenti választásokon helyre kell hoznunk azt, amit 2000-ben a magyar közösség elveszített. Vissza kell szereznünk a polgármesteri tisztséget, közelebb kell hozni a magyarságot a szervezethez, egymáshoz” – sorolta a célokat az elnök.
Peti András bemutatta a csapatát is: a szociális kérdések terén nagy tapasztalattal rendelkező Koreck Mária lett az egyik alelnök. Haller Béla francia-olasz szakos tanár az oktatási, Novák Csaba Zoltán történész a kulturális alelnök. Ügyvezető alelnöknek Kovács Róbertet, a hegyimentő szolgálat vezetőjét javasolta Peti, kommunikációért felelős alelnöknek Borsos Csaba rádiós műsorszerkesztőt, gazdasági ügyvezető alelnöknek pedig Orosz Attila vállalkozót. Bakó Szabolcs ifjúsági és programvezetői (21 éves) alelnöki tisztségbe, Béres Lórántot egyházakért és civil szervezetekért felelős, míg Gombos Csabát az önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöknek.
A jelenlevők nyílt szavazással egyhangúlag hagyták jóvá a javaslatokat.
Ezt követően Peti András javaslatot tett arra a kilenc személyre is, akik a TKT-küldöttek lesznek: Zólyomi Erika, Borsos Csaba, Béres Lóránt, Haler Béla, Orosz Attila, Novák Zoltán, Nagy Attila, Szepessy Szabolcsés Nagy Botond. Ezt is, akárcsak az 51 küldöttet is jóváhagyta a tagság.
Harmadik napirendi pontként elfogadták, hogy Brassai Zsombor legyen a városi szervezet jelöltje a megyei elnöki tisztségére. Brassai Zsombor elmondta, nem olyan szigorú, ahogy azt róla terjesztik, vagy ahogy az utóbbi napokban nagyon sok hírcsatorna beállította. Közölte, pozitívan tekint az előtte álló négy esztendőre. „Maros megyében egyetlen magyar szavazatról sem lehet lemondani. Sok konfliktust kell megoldanunk együtt, békétlenséget békésre térítenünk. Tágra nyitjuk a kapuinkat és visszacsalogatjuk mindazokat, aki úgy érzik, tévesen, hogy eltántorítottuk őket” – fejtette ki Brassai.
A Jókai utcai Bocskai teremben a hétfőn kiküldött meghívó szerint azok gyűltek össze, akik „egy valós marosvásárhelyi RMDSZ-es érdekképviseletet" szeretnének alakítani.
A jelenlévők Kovács István volt körzeti elnököt választották meg szervezeti elnökjelöltnek. Vass Levente volt polgármesterjelölt, akit többen is javasoltak jelöltnek, kifejtette, hogy nem akar a következő négy évben semmilyen politikai tisztséget elvállalni. A tanácskozás résztvevő, ahogy a megválasztott jelöltjük is, többször is hangsúlyozták, nem az RMDSZ ellen, hanem a szövetségen belül akarnak cselekedni. A továbbiakban tárgyalni szeretnének Peti Andrásékkal a „minden magyar számít” szlogen jegyében.
Maszol.ro,

Izsák Balázs: továbbra sem ütközik törvénybe a székely zászló kitűzése a középületekre!
A címben rögzített tény akkor is igaz, ha a Hargita megyei prefektus, az Önök megtévesztésére, félrevezetésére ennek az ellenkezőjét próbálja elhitetni. Nincs semmi köze ugyanis a Marosvásárhelyi Táblabírósági döntésnek a székely zászlóhoz, annak használatához. Ez a bírósági döntés egy Hargita megyei tanácsi határozatot hatálytalanít, és egyetlen következménye, hogy az aranysávos kék zászló nem Hargita megye zászlaja. És valóban nem az. Szabadon lenghet a Maros-, Sepsi-, Kézdi-, Orbai-, Bardóc-Miklósvárszéki önkormányzatok épületeinek homlokzatán is.
Mint korábbi, a székely zászlóra vonatkozó nyilatkozatainkban tettük, ismételten emlékeztetünk arra, hogy a „Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága 2008. augusztus 29-én felkérte a székelyföldi önkormányzatokat, tűzzék ki székhelyeik homlokzatára a székely zászlót. Ezt követően elindult egy folyamat, amelynek során egyre több polgármesteri hivatal épületén jelent meg az aranysávos kék zászló, világos jeleként annak, hogy a székely önkormányzatok pártállástól függetlenül megértették, hogy az önrendelkezés elvének érvényesítése, Székelyföld területi autonómiája olyan cél, amelynél kevesebbet kitűzni nem szabad. A székely zászló így lett a közösségi önazonosságon túlmutató jelkép, a székely autonómiatörekvés jelképe. 2009. szeptember 5-én a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés a székely zászlót Székelyföld zászlajának nyilvánította.” Az elmúlt évek során a Székelyföldre rendelt román kormánymegbízottak nagyon sok, következmények nélküli levelet küldtek ki az önkormányzatoknak abból a megfontolásból, hogy a hatalom szavával talán sikerül megfélemlíteni őket. Ez a kísérlet minden alkalommal meghiúsult. Ma sincs másként. Ha válaszként a prefektusi felszólításra azok az önkormányzatok is kitűzik a székely zászlót, akik eddig nem tették meg, akkor ismételten be fog bizonyosodni, hogy a törvényességre megtévesztő módon hivatkozó prefektusok állításainak nincsen valós alapja.
Bátorságot, kitartást és egymással vállalt, törhetetlen szolidaritást kívánok Önöknek. Legyen a másfél-száznál több székely önkormányzat egységesen és tudatosan az őket közhatalommal felruházó közösség védőpajzsa és akaratának kifejezője.
Magunk mellett tudhatjuk a magyarországi önkormányzatok testvéri szolidaritását, mint a falurombolási tervek idején, nyíltan kiáll értünk Magyarország kormánya és az Országgyűlés, és reméljük, hogy a demokrácia értékeire fogékony testvértelepülések szerte a nagyvilágból meg fogják érteni, hogy együttérzésük kifejezésével a diktatúra lopakodó visszatérését akadályozzák meg. Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

Romániai bíróság: diszkriminatív a magyar nyelvtudás megkövetelése
A Kolozsvári Táblabíróság érvénytelenítette a szilágyperecseni községi jegyzői állás betöltésére szervezett versenyvizsgát, mert azon a magyar nyelvtudást is megkövetelték.
A Realitatea hírtelevízió honlapján közölt hír szerint a szilágyperecseni községi jegyzői állás betöltésére 2011-ben szervezett versenyvizsgát a Köztisztviselők Országos Ügynöksége (ANFP), és a vizsgafeladatok között egy román nyelvű dokumentum magyarra fordítása is szerepelt.
Az ügynökséget, annak román nemzetiségű vezetőjét és a község magyar polgármesterét a versenyben alulmaradt román pályázó perelte be. A Kolozsvári Táblabíróság honlapján elérhető, február 11-én kimondott – egyelőre nem jogerős – ítélet szerint meg kell ismételni a szilágyperecseni jegyzői állásra kiírt versenyvizsgát. A bíróság ugyanakkor arra kötelezi az elmarasztalt feleket, hogy fizessenek ötezer euró (1,44 millió forint) erkölcsi kártérítést a panaszosnak, és fizessék ki a 204 lejes (13500 forintos) perköltséget is.
Boncidai Csaba, Szilágyperecsen polgármestere az MTI-nek elmondta, várják az ítélet indoklását, hogy eldönthessék, fellebbeznek-e a döntés ellen. A polgármester megemlítette, a 2011-es versenyvizsgán javaslatára iktatta be a köztisztviselők ügynöksége a fordítást is a vizsgatételek közé. Ez azonban nem volt kizáró jellegű tétel. Egy jól felkészült jogász a magyar nyelv ismerete nélkül is elnyerhette volna az állást.
Boncidai Csaba többek között azzal indokolta a nyelvtudás szükségességét, hogy a hivatali struktúrában a jegyzőre hárul az anyakönyvvezetés feladata, és a helytelenül leírt magyar nevekből megannyi bonyodalom származik.
A Szilágy megyei községben a 2011-es népszámlálás adatai szerint 57 százalékos a magyarok aránya. MTI
Erdély.ma,

Benkő Samu
(Őrszavak)
„Ódon kéziratok és régi könyvek kutatói őrszónak, latinul custosnak nevezik azt a szöveggel telt lap aljára, külön sorba írt legutolsó szót vagy szótagot, amelyet a következő lap első szavaként (szótagjaként) a betűvető újra leírt, illetőleg a nyomdász ismét lenyomtatott. Az olvasás folyamatosságát könnyítették meg vele, de lapszámozás hiányában a lapok sorrendjének a vigyázását is reá bízták.
Példaképpen áll őrt egy szó ennek a lapnak az alján is.
A szó általában – mint a nyelvnek önállóan is élő legkisebb egysége – a maga hangalakjával nem tükrözi közvetlenül a dolgok természetes lényegét, legfeljebb a keletkezését kutató derítheti ki – szerencsés esetben –, hogy létrejötte és jelentése távolról sem önkényes. A szó jel. „Sajátos jellegének megfelelően a szó – olvassuk A mai magyar nyelv rendszere című kézikönyvben – egyrészt jelentéstartalmával a gondolkodásban kialakuló fogalmakat és rajtuk át az objektív világ dolgait és jelenségeit jelöli (s az előbbivel az általánosítás eszköze); másrészt nyelvtani formái és vonatkozásai alapján a dolgok és jelenségek egymáshoz való viszonyának kifejezője (s ezzel egy másféle: a nyelvtani általánosítás hordozója.)”
Az írástörténet értelmében felfogott őrszó nem általánosít, esetében nincs fontossága a jelentéstartalomnak, ezért gyakran nem is a teljes szót, hanem csak töredékrészét, egy-két szótagot vetettek oda a lap aljára, hiszen a lényeg csak azt volt, hogy ugyanaz a betűcsoport ismétlődjék a következő lap elején.
Természetesen véges-végig, amíg az írásgyakorlatban és a könyvnyomtatásban használatos volt a szócska, teljességgel a véletlenen múlott, hogy egy-egy lap beteltekor mikor melyik szó vált őrszóvá. Eredeti rendeltetésén túlmutató tartalmi jelentése talán csak abban az egyetlen esetben mutatkozik, ha valamely terjedelmesebb írás(mű)
írás(mű) lapjai alján gyakran bukkan fel ugyanaz a szó, de ilyenkor is mindössze az író szókincsének a szegénységét sejteti.
Az őrszavakat gyakorlati hasznuk okán becsülik a régi írások kutatói. Ha e sorok írója, mint művelődésünk múltjának krónikása, arra hivatkozik, hogy Bolyai János kéziratainak nagy összevisszaságban reánk maradt, nem lapszámozott halmazában csak úgy tudott rendet teremteni, az egymás után következő lapok eredeti sorrendjét csak úgy sikerült rekonstruálnia, hogy lepedőnyi táblázatokat készített az őrszavakról és az azokat valahol ismétlő lapkezdő szókról, mindössze a számára legemlékezetesebb példával próbálja érzékeltetni a szónak mint jelnek ez esetben sajátos funkcióját. – A Bolyai-hagyaték mellett lapjaira széthullott könyvet, misszilis levelet, hivatali irományt szép számmal rakosgatott össze őrszavak segítségével ahhoz, hogy ezeknek a kicsi eligazító jeleknek a bibliografikus és archeográfiai jelentésén túlmutató, metaforikus üzenetét is felfedezze.
„Szó” szavunknak számtalan összetétele van, s a magyarhoz hasonló a helyzet más nyelvekben is. A szóösszetételek jelentéstartalma általában világos, értelmezésükhöz ritka esetben van szükségünk szótárra. Történelmi útjukról is sokat tudunk. A harsány jelszó, az élelmes divatszó, az igazat nyomatékosító becsületszó, a káprázatot ígérő varázsszó, az okulásunkra szánt példaszó kitüntetett, különleges szerepe rendszerint nem tartós, időleges felértékelése után devalválódik. Ha nem hangzik el idejében a zárszó, sokukból lesz szózagyvalék. Mindenikük képes viszont a megújulásra, arra, hogy idő múltával beszédben és írásban ismét eredeti rangján és helyén élje életét.
Az őrszó, mint a fentebbiek szerény rokona, alkalmasint éppen szegénysége következtében sohasem devalválódott, de a szavak átlagos életkorához mérten hamar megöregedett. Későn született, akárcsak az általa megnevezett útbaigazító jel, s ha túlélte is azt, ma már csupán szakemberek veszik ajkukra, ők is ritkán. De így öregen is a folyamatosságra emlékeztet, arra, hogy következik legalább még egy lap, hosszabb-rövidebb szöveggel. Lapozzunk tehát tovább...” (1984)
Szabadság (Kolozsvár),

„A helyzettudat változásai”
Benkő Samu nyolcvanöt éves
„Két évvel ezelőtt Kolozsváron jártam. Hatvan év múltán először. Kedvenc nagybátyám, Hunyady Sándor, nyomait kerestem. Barátaimmal városnéző sétára indultunk. Hirtelen az egyikük hátramaradt. Pár lépésre mögöttünk beszélgetni kezdett egy elegáns, kalapos úrral. Majd mindketten csatlakoztak hozzánk. Bemutatkoztunk egymásnak. Benkő Samuhoz volt szerencsém. Mégpedig nagy szerencsém. Hiszen véletlenül megismerhettem egy enciklopédikus tudású és egyben valódi úriembert. Egy olyan szerény reneszánsz férfit, aki ma már világszerte kihalóban van. Valakit, akit minden érdekel és mindent tud, amit egyáltalán értékes tudni. Nekem úgy tűnt, hogy Kolozsváron ismerte minden ház történetét – és azokét, akik valaha benne laktak. A rövid séta bizonyította, hogy otthon van úgy a világtörténelemben, mint a világirodalomban. De nem ez hatott rám a legerősebben. Hiszen diákkoromban gyakran ebédeltem Einsteinnel, úgy ahogy mostanában John Lukaccsal. Mindkettejüket is jellemzi a tudás és a szerénység. Benkő Samunál az fogott meg, hogy az első pillanattól kezdve nyájasan, barátian és szeretettel viszonyult hozzám, pedig csak percekkel azelőtt az utcán, véletlenül ismert meg.
Elmondtam neki, hogy szívesen felkeresném azt a helyet, ahol Hunyady Sándor tanyázott mint fiatal újságíró. Benkő Samu habozás nélkül elsétált velünk a Farkas utcába, a Református Kollégium lakóházához, ahol valaha Sándorka Kuncz Aladárral, Áprily Lajos tanári lakásában élt albérletben. Megmutatta az emeleten azt a két ablakot, ahonnan Sándorka valaha kinézett a fákra és az utcán sétáló lányokra. Nekem ez igen sokat jelentett és ezért a gesztusért örökké hálás leszek Benkő Samunak.
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1934-ben, sok évi távollét után Hunyady Sándor hazatért egy látogatásra Kolozsvárra. Többek között így ír az útról és az érkezésről:
„…Egyszerre kékebb lesz az ég, zöldebb a fű. Furcsa rajzú felhők az égen. Lebocsátom az ablakot. Érzem a havasi levegőt, teli szénillattal és egy kis füstszaggal. Nedves fa éghet valahol.
A vad sziklák oldalában, kis tisztáson, amelyet szabadon hagyott a bükk, apró kalyibák. Nincs ezeken a kunyhókon kémény. Összehajló rőzsetetejük kúpján ered vékony kék szalagban a füst. Azt érzem…
Istenem! Itthon vagyok, Erdélyben! Hát itt van Kolozsvár. Az állomásépület homlokán tábla. Ez van a táblára festve:
Cluj! – Nekem festhetnek akármit. Nekem ez az ázsiai jellegű, zsúfolt állomás, szalmakalapos, bocskoros parasztjaival, füttyeivel, kőszénporával, az iklódi motorossal, a tömött székely vicinálissal mindig Kolozsvár kapuját fogja jelenteni.
Jön a hordár. Szedi össze szuszogva a cókmokomat. Megnéz, aztán megszólal.
– Fiakerre tekintetes úr vagy autóra?
Óh ez a tömzsi legény már az én emberem, testvérem. Meglátta ebben a Bábelben az orromon, hogy magyar vagyok. És én is látom a homlokán, a válltartásán az eredetét. Valami kapcsolat támad közöttünk. Először kettőnk közt, aztán hármunk közt. Mert a kocsis is magyar, pedig micsoda hegyes, mokány süvege van.
Na gyerünk befele, a városba.
Hosszú ucca kezdődik a pályaudvarnál. Úgy hívták valaha Ferenc József út. Tizenöt éve keresztelték el Calea Regele Ferdinandnak. Régen csöndes volt és üres ez a széles, hosszú út. Országút inkább, mint városi ucca. Ma teli házzal és bolttal.
Keletiesen hemzseg, nyüzsög, kiabál. Szekerek és autóbuszok torlódnak rajta össze…”
Bizony Kolozsvár igen sokat változott hetvenöt év óta. És hatvan év óta is, amikor utoljára jártam erre mint gyerek. Viszont Sándorkával együtt én is úgy éreztem: „itthon vagyok”. Pedig én nem Kolozsváron születtem.
Alkonyodni kezdett. Nagybátyámra gondoltam és arra, ahogy nekünk gyerekeknek Erdélyről és Kolozsvárról mesélt.
Ugyanaz a mély szeretet áradt minden mondatából, melyet aznap Benkő Samu szavaiból éreztem. A másnapi repülőút előtt, este még későig merengtem hotelszobámban. Eszemben járt Hunyady Sándor és Kuncz Aladár egykori házigazdája is. Sóhajtva gondoltam Áprily Lajos Kolozsvári éjjelének utolsó versszakára:
Holdas tetők, virághavas tér,
dalok, tüzek, csodák:
nem az enyém többé! – Ahasvér,
gyerünk tovább!”
(Alexander Brody: Benkő Samu és Hunyady Sándor Kolozsváron. 2009)
Szabadság (Kolozsvár),

Németh Zsolt: Egy kisebbség léte nem kormányfüggő
A mai Európában elfogadhatatlan és életidegen, hogy a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Mindez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul,és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Holott egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
– Heves indulatokat váltott ki a bukaresti balliberális kormány részéről egy héttel ezelőtti nyilatkozata, amelyben jelképes agressziónak nevezte a román hatóságoknak a székely zászló kitűzése ellen foganatosított intézkedéseit. Akkor is ilyen keményen fogalmaz, ha előre sejti, milyen durva reakciót vált ki Bukarestben a nyilatkozata?
– Nagyon szerettem volna finomabban fogalmazni, de sajnos immár hónapok óta annak vagyunk tanúi, hogy a román kormány helyi képviselői, a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Ez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul, és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Ez a mai Európában elfogadhatatlan és életidegen. Egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e, vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek. Érdekes az is, hogy nemcsak az EU más országaiban teljesen megszokott a regionális identitás és annak szimbólumrendszere, hanem Romániában is, vannak például mócok, oltyánok, moldvaiak, dobrudzsaiak, csak a székelyektől vitatják el ezt a jogot.
– Miközben az elmúlt napokban egyeztetett az ügyben Orbán Viktor kormányfő és Traian Băsescu román elnök, valamint a két ország külügyminisztere, a román kormány képviselői továbbra is kötik az ebet a karóhoz, miszerint törvénybe ütközik közintézményeken elhelyezni a székely zászlót. Milyen eszközök állnak a magyar kormány, a diplomácia rendelkezésére, hogy meggyőzze Bukarestet álláspontja felülvizsgálatáról?
– A célravezető eszköznek továbbra is a párbeszédet tarjuk, amely alkalmat adhat arra, hogy mindkét fél kifejthesse álláspontját, érveit különböző kérdésekben, és érdemi, kölcsönösen kielégítő válaszokat találjon azok megoldására. Magyar részről erre készen állunk.
– Kovászna megye prefektusa után a napokban Maros és Hargita megye kormánymegbízottja szólította fel a polgármestereket, hogy távolítsák el a város- és községházáról, iskolákról, kórházakról a székely zászlót. Elképzelhető-e, hogy Magyarország nemzetközi fórumokhoz forduljon, ha a párbeszéd nem vezet eredményre, és folytatódik a székely és a magyar jelképek elleni hadjárat Romániában?
– A felmerült problémák megoldását szeretnénk kétoldalú keretek között, higgadt hangnemben folyó megbeszélések útján megtalálni, nem célunk a feszültség élezése. Romániának érdemes végiggondolnia, hogy mit ér el egy jelkép, így a székely zászló tiltásával. Minél erősebben és korlátozóbban lépnek fel, annál világosabbá válik nemzetközi téren, hogy Románia vitatja állampolgárai egy csoportjának jogát arra, hogy saját maga határozhassa meg, milyen jelképpel tud azonosulni. Magyarországon elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki a román lakosságú községekben a hivatalos épületekre, iskolákra kihelyezett román zászlók leparancsolásáért szálljon síkra, miközben Romániában a magyar és a székely zászló használatáért rendszabályoznak, sőt büntetnek.
– Ön többször hangsúlyozta, hogy Magyarország a párbeszéden alapuló megoldásban érdekelt Romániával a székely zászló használatának ügyében, Bukarest azonban folyamatosan a belügyeibe való beavatkozásnak minősíti Budapest fellépését. Mivel magyarázza ezt a román retorikát a „be nem avatkozás” elvéről kisebbségi kérdésben? Főleg annak ismeretében, hogy Bukarest tavaly azzal fenyegetőzött: megakadályozza Szerbia uniós tagjelöltségét, ha Belgrád sürgősen nem tesz konkrét lépéseket a Szerbiában élő román (vlach) kisebbség helyzetének javításáért.
– A kettős mérce alkalmazása nem szép dolog, ráadásul a belügyekbe való beavatkozás vádja kicsit talán idejét múlta is. Én hiszek abban, hogy tudunk ebben az ügyben is párbeszédet folytatni a román barátainkkal.
– Hogyan kommentálja, hogy az RMDSZ számos vezető politikusa sérelmezte, hogy a magyar kormány előzetesen nem kérte ki a szövetség véleményét a székelyzászló-ügyben, sőt többen azt állították, hogy a Fidesz kampánymegfontolásból vetette fel a kérdést?
– Ez olyan félreértés, amelyet tisztáznunk kell: a fellépésünk mögött nem volt semmiféle belpolitikai megfontolás. Valóban elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a magyarság több százezres tömegeitől megtagadják szimbólumai használatának jogát. Okunk sem volt – és most sincs – feltételezni, hogy az RMDSZ véleménye esetleg eltér e kérdésben a miénktől, hiszen őket még közvetlenebbül érinti a román állam egyes szerveinek fellépése. A fellépésünk nem a feszültség élezését szolgálta sem román partnereinkkel, sem az RMDSZ-szel.
– Titus Corlăţean román külügyminiszter kiutasítással fenyegette Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, mert Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Módosíthat a magyar kormánynak az önrendelkezési igénnyel kapcsolatos álláspontján az ehhez hasonló bukaresti diplomáciai fenyegetőzés?
– Nézze, ez megint olyan kérdés, mint a zászló ügye: ha valami létezik, az attól, hogy tiltjuk, még van. A székelyek sokszor kinyilvánították, hogy szeretnék, ha Székelyföld lakosai dönthetnének saját ügyeikben. A hangsúly a lakosságon van, ami azt jelenti, hogy a magyarok és a románok közösen, demokratikusan döntenek az egyes ügyekben. Az autonómia pedig azt, hogy mindehhez a román állam teremti meg a garanciális kereteket, amelyet az autonómia szervei nem léphetnek át. A románság számára a legfontosabb üzenet, hogy az autonómia nem irányul ellenük. Sem az ország más részein lakó, sem a Székelyföldön élő románok ellen. Attól, ha a magyar nyelv egyenrangúvá válik a románnal, ők még ugyanúgy boldogulhatnak anélkül, hogy beszélnének magyarul, a közigazgatásban a román nyelv nem veszti el a szerepét. Megszűnik viszont egy olyan dolog, ami ma mérgezi a kapcsolatokat, és amivel a magyarokat naponta szembesítik: nevezetesen hogy nyelvük, jelképeik alacsonyabb rangúak, idegenek szülőföldjükön vagy akár tiltottak, büntetést érdemlőek. Ha hideg fejjel végiggondoljuk ezt, akkor magunk is megütközhetünk azon, hogy mennyire egyszerű kérdésről van szó itt: a jogegyenlőség, az otthonosság érzésének megteremtéséről. Ráadásul az autonómiától Románia nem kevesebb lesz, hanem több, gazdagabb, a kétoldalú kapcsolatok pedig tehermentessé válnak, ami kölcsönös érdek. És veszít vele valaki? A nacionalista hangulatkeltőket leszámítva senki.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Egy "másik" RMDSZ- gyűlés – ahol a másságot elfogadják
Február 12-én, kedden este a marosvásárhelyi RMDSZ-t átszervező bizottság által meghirdetett közgyűléssel egy időben Egy valós marosvásárhelyi RMDSZ-es érdekképviseletért név alatt másik közgyűlésre is sor került az Eminescu utcai Bocskai-teremben, amelynek végén elnökjelöltet, alelnökjelölteket és küldöttjelölteket választottak a marosvásárhelyi, illetve megyei szervezetekbe. "Nincs nálunk RMDSZ-pecsét, aláírási jog, de részt akarunk venni e reformfolyamatban, amely által megújulhat az RMDSZ szervezet. Kérjük, a regisztrációt ne zárják le, ha elnököt választanak, az legyen csupán jelölt, mi is ezt tesszük" – jelentette ki a szervezők nevében dr. Vass Levente. Akkor még nem tudták: a marosvásárhelyi szervezet élére teljes jogkörrel elnökké választották Peti András jogászt.
Igaz, hogy február van, de a márciusi fiatalok lelkesedésére emlékeztetett a kedd esti "másik" RMDSZ-gyűlés. Ennyi fiatalt rég nem láthattunk a szövetség politikai rendezvényén, de a Bocskai-teremben ott voltak a körzetek képviselői is, régi RMDSZ-motorosok. A gyűlés napirendi pontjait – helyzetjelentés, hozzászólások, a városi szervezet elnök- és elnökségitag-jelöltjeinek megválasztása, a megyei tisztújító közgyűlésre az 51 küldöttjelölt megválasztása – felváltva dr. Kovács István és dr. Vass Levente orvosok vezették. Dr. Kovács István elsőként tért ki a marosvásárhelyi RMDSZ regisztrációval kapcsolatos helyzetének ismertetésére, irányította az ehhez kapcsolódó hozzászólásokat, majd dr. Vass Levente szólalt fel. "A marosvásárhelyi RMDSZ újraszervezésével mind SZKT-, mind TKT-tagként egyetértettem, azonban a módjával, ahogy ezt megszervezték, nem. Január 24-én kör e-mailt kaptunk Brassai Zsombor ügyvezető elnöktől, az átszervező bizottság elnökétől, hogy február végéig zajlik a regisztrációjuk azoknak a tagoknak, akik szavazati joggal fognak rendelkezni a megszervezendő közgyűléseken. Március 5-e volt a határidő a városi elnök megválasztására, ezt a TKT január 25-én határozta el. Ha az RMDSZ nyitottan, minél több tagot megszólítva várja vissza regisztrálni tagjait, akkor nem természetes, hogy az első hét után, amikor bejelentkezett 105 ember az 56.000 marosvásárhelyi magyarból, a második héten, csütörtökön ad hoc döntést hozzanak, és bejelentsék, hogy február 8-án, péntek reggeltől nem lehet regisztrálni, február 12-én este pedig megszervezik az elnökválasztást 305 regisztrált taggal egy olyan városban, ahol 56.000 magyar van, és 23.000-en szavaztak az RMDSZ-re a december 9-i választásokon. Azért háborodtunk fel, mert útközben változtatták meg a szabályokat, a ki nem mondott szabályokról – hogy mikor zárul le a regisztráció, mikor van az elnökválasztás dátuma – nem volt TKT- döntés. Nem lehet útközben, önkényes módon, köztudott kritériumok nélkül változtatni a szabályokon. Mi 48 óra alatt több mint 600 regisztrációt hajtottunk végre" – jelentette ki Vass Levente.
Nem veszekedésre van szükség az RMDSZ-ben
Több, meglehetősen indulatos hozzászólás is elhangzott, főként körzeti elnökök, alelnökök részéről. A 7-es körzetből Marika néni rótta fel a megyei RMDSZ-politikusoknak, hogy "fentről kiosztják az utasításokat, és azt várják, csússzunk térden előttük", pedig "megbíztunk bennük, abban, hogy nem ellenünk, hanem értünk tesznek, Kelemen Ata pedig fel sem veszi a telefont, ha hívom". Egy be nem mutatkozó úr – Levente bácsinak szólították – Brassai Zsombor ellen intézett kirohanást, őt téve felelőssé a vásárhelyi magyarság megosztásáért, ő az a lelkipásztor, "aki bort iszik és vizet prédikál". Az indulatokat Vass Levente csitította, hangsúlyozva, nem e régmúlt problémákkal kell foglalkozni, hanem a hogyan tovább kérdésre kell választ keresni. Klementisz János nyugalmazott tanár, a 3-as körzet volt elnöke azt kérte, ne kezeljék le azokat, akik szavazataikkal járultak hozzá, hogy e szövetség "nem áll, hanem él". Boros Gyula szerint a "mostani RMDSZ lába alól kicsúszott a talaj", Kerekes József szerint a magyarság elvándorlásának okain kell elgondolkodni, azon, hogy miért jöttek létre a magyar versenypártok. Meg is válaszolta: "nem jöttek volna létre, ha az RMDSZ- vezetők jól végzik a dolgukat". Molnár Tamás László szerint "ez az RMDSZ nem rólunk szól", Balogh József szerint a fiatalokat kell helyzetbe hozni, "támogatni kell az RMDSZ-t, de nem azt a politikát, amit a jelenlegi vezetői folytatnak". Ádám Valérián egyenesen azt javasolta, hogy az összegyűltek vonuljanak át a Deus Providebit terembe, ám javaslatát elvetették, Vass Levente szerint nem veszekedésre, hanem nyugalomra van most szükség.
Jelölteket választottak
A gyűlésen végül választásokra is sor került. Vass Levente hangsúlyozta, nem elnököt és elnökségi tagokat, illetve küldötteket, hanem jelölteket választanak, hiszen nincs náluk a pecsét és az aláírás joga. "Kérjük, a regisztrációt ne zárják le, ha elnököt választanak, az legyen csupán jelölt, mi is ezt tesszük" – jelentette ki. Elnökjelöltjüknek dr. Kovács Istvánt választották, elnökségitag-jelöltek lettek: Szász László ügyvéd, Benedek Ildikó és ifj. dr. Benedek István, illetve megválasztották a küldöttjelöltek egy részét is, a körzetek még jelölhetnek személyeket az elkövetkező napokban. Dr. Vass Levente nem vállalt jelöltséget semmilyen funkcióra, nem kívánva "célponttá válni". Időközben a gyűlésezők tudomására jutott, hogy Peti Andrást választották városi RMDSZ-elnökké, ezzel kapcsolatosan Vass Levente kifejtette: "Világosan látszik, a céljuk az volt ott, hogy elnököt válasszanak, nálunk a cél az volt, hogy a demokrácia szabályait betartva lehetőséget adjunk arra, hogy az elkövetkező 20 napon közösen folytassuk a regisztrációt, és együtt megszervezzük az elnökválasztásokat. Mi nem választottunk elnököt, mi elnökjelöltet választottunk, nem kívánunk semmilyen feltételt szabni, várjuk az RMDSZ vezetőségétől, hogy megkeressenek és azt mondják, számítanak a segítségünkre. Nyitottan, a teljes átláthatóságot biztosítva. Az etika és a szabályosság határát súrolja, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-átszervezési bizottság tagjaként, illetve vezetőjeként e választásokat Peti András és Brassai Zsombor szervezte. Úgy választottak elnököt, hogy aznap derült ki, ki az elnökjelölt és csapata. Ezek az emberek szervezték a gyűlést a Deusban, részt vettek rajta, elnökjelöltté vált az egyik közülük, megválasztott elnök lett ez az ember. Nem baj, ha Peti András lesz továbbra is az elnök, de úgy jó, ha a marosvásárhelyi magyarok hangja hallatszik, ha egy korrekt megméretkezés van az elnökjelöltek között, akiknek programjuk van. Úgy jó, ha programelv, vállalt felelősségek alapján döntik el, ki legyen a városi és megyei RMDSZ elnöke az elkövetkező négy évben". Vass Levente, aki az RMDSZ belső ellenzékének nyilvánította magát, közölte, március 5-ig folytatják a tagbejegyzést, és várják a városi szervezet megkeresését, március 29-ig a megyei szervezettől várnak hasonló lépéseket, ezt követően "elmondják a véleményüket". "Nincs szó pártütésről, mi továbbra is RMDSZ-ben gondolkodunk, egy demokratikus, átlátható módon politizáló szövetségben" – jelentette ki Vass Levente.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Állásfoglalás
Langymeleg városunk alpári politikai csatározásaiba, tudtán kívül, belecsöppent az egyház is; vallásos közmondással élve, talán így találó: mint Pilátus a Credóba.
Nálunknál szakavatottabb politikusok, szenzációra fogékony újságírók, kívül vagy belül lévő RMDSZ tagok eléggé körbejárták már a marosvásárhelyi RMDSZ újraszervezésének és elnökválasztásának lerágott csontját. Így mi csak egyetlen – minket érintő – vonatkozására reflektálunk. Erre az állásfoglalásra a magyar nyelvű sajtóban megjelent tudósítások késztettek.
Városunkban megjelenő magyar nyelvű hetilap, a Központ egyenesen marosparti „vallásháború”-ról beszél, leosztva, hogy a római katolikus egyház tanácstermében „a központi vezetés támogatását élvező”, míg a reformátusoknál a „mostantól számkivetett belső ellenzék gyülekeztek”. Legolvasottabb megyei napilapunk ugyan tisztázza, „nem felekezeti megosztottság vezérelte őket”, míg az országos napilap, a Krónika tudósítása szerint a „reformátusok tulajdonában levő Bocskai teremben gyűléseztek az elégedetlenek”.
Kedveljük annyira mindhárom újságot és tiszteljük mindhárom (fő)szerkesztőt, hogy nem velük szállunk vitába, hanem a megtörténtek láttán tisztázni és pontosítani szeretnénk pár dolgot.
A Jókai (Eminescu) utcai Diakóniai Otthon és benne a Bocskai terem jogilag és telekkönyvileg valóban a Vártemplomi Református Egyházközség tulajdona, amely Fülöp G. Dénes lelkipásztor idejében épült, sok-sok külföldi és belföldi adományból. Így ma az épületben egy alapítvány működik, amelynek – a hét közül – egyik alapító tagja a református egyházközség. Az alapítók között vannak skótok, írek és nem reformátusok is. A Diakóniai Otthonban működő, nagyon szép szeretetszolgálatot a Lazarenum nevű alapítvány végzi, így a Bocskai terem bérbeadása is a Lazarenum Alapítványt illeti. Ennek alapján egész pontosan így hangzana a tudósítás: a Lazarenum Alapítvány által bérbe adott Bocskai teremben találkozott a „belső ellenzék”.
Mivel még nem regisztráltunk, ezért kívülállókként kérdezzük: a politikai pártok és politikai ellenpártok, miért nem az Ifjúsági Ház vagy a Bernády ház, esetleg a Kultúrpalota vagy a sportcsarnok termeit veszik igénybe tisztújító gyűléseik megtartásakor? Egy gyülekezethez tartozó egyháztagok között mindig vannak „hivatalosak” és „belső ellenzékiek”, elégedettek és elégedetlenek, hűségesek és hűtlenek egyaránt, s így nem egyszer kellemetlenséget okoznak – még akaratlanul is – az egyháznak.
Tisztelettel kérjük, ezután kíméljenek meg a pártok az ilyenfajta „vallásháborúk” előidézésétől!
Marosvásárhely, 2013. február 14-én
Ötvös József Személy Béla
parókus lelkipásztor főgondnok
Krónika (Kolozsvár),

Önképviselet?
Alapszabállyal, testületi döntésekkel és önös érdekek irányába mutató szándékkal a közösség ellen. Így jellemezhető tömören az a merevség, amellyel Marosvásárhelyen az RMDSZ-nek a helyi-megyei hatalmat eddig gyakorlók csoportja, illetve az ahhoz közel állók igyekeznek elejét venni a szövetség igazi megújításának szándékát hirdető belső kezdeményezésnek.
A szálak időben sokéves múltba, személyekben pedig a jelek szerint azokhoz a marosvásárhelyi politikusokhoz vezetnek vissza, akik az 1989 óta eltelt időszakban mára már tulajdonképpen magánosították a marosvásárhelyi, tágabb értelemben véve a Maros megyei magyarság érdekképviseletét.
Kulcsszó itt az érdek, csak azt kellene valahogy eldönteni – elvileg legalábbis –, hogy mi hasznosabb a marosvásárhelyi magyarságnak: az, hogy a több mint két évtizede regnáló, Frunda György, Borbély László, Kelemen Attila nevével fémjelzett helyi magyar oligarchiát alkotók és az ahhoz közel állók fogyó tábora makacsul ragaszkodik hatalmához, és annak átörököltetéséhez; vagy az, hogy a szövetség helyi szervezetét alapjaiból újjáépítik, új emberekkel, új arcokkal, új agyakkal, új energiákkal, vélhetően szélesebb körű merítésből és ebből származó nagyobb jogosítvánnyal?
Az eltelt másfél évtized eredményei, a sorozatosan elveszített polgármester-választások, legutóbb Frunda szenátori mandátumának elvesztése az utóbbi utat tenné indokolttá, s ezt Kovács Péter szövetségi főtitkár is eléggé félreérthetetlenül jelezte korábban. Nem lehet eldönteni, hogy melyik szempont tábora nagyobb, csak az látszik az égből is minden kétséget kizáróan egyértelműnek, hogy a marosvásárhelyi magyarság elsöprően legnagyobb része akarva-akaratlanul kívül áll a dolgok igazításán – főleg, amikor el is lehetetlenítik számára a részvétel, a beleszólás lehetőségét.
Márpedig fényűzés a marosvásárhelyi negyvenezres magyarság körében pár száz fős legitimitással megelégedni, és nem ártana azokra is hallgatni és odafigyelni, akik Marosvásárhelyen valós, igazi tisztújítást és újjáépítést akarnak, olyant, amelyben mindenki részt vehet – ha már valóban számít minden magyar. S ha még meg lehet őket szólítani egyáltalán.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár),

Diszkriminatív a magyarnyelv-tudás megkövetelése
A Kolozsvári Táblabíróság érvénytelenítette a szilágyperecseni községi jegyzői állás betöltésére még 2011-ben a Köztisztviselők Országos Ügynöksége által szervezett versenyvizsgát, mert azon a magyarnyelv-tudást is megkövetelték.
Az ügynökséget, annak román nemzetiségű vezetőjét és a község magyar polgármesterét a versenyben alulmaradt román pályázó perelte be. A Kolozsvári Táblabíróság honlapján elérhető, február 11-én kimondott – egyelőre nem jogerős – ítélet szerint meg kell ismételni a szilágyperecseni jegyzői állásra kiírt versenyvizsgát. A bíróság ugyanakkor arra kötelezi az elmarasztalt feleket, hogy fizessenek ötezer euró erkölcsi kártérítést a panaszosnak, és fizessék ki a 204 lejes perköltséget is.
Boncidai Csaba, az 57 százalékos magyarságú Szilágyperecsen polgármestere elmondta, várják az ítélet indoklását, hogy eldönthessék, fellebbeznek-e a döntés ellen. A polgármester megemlítette, a 2011-es versenyvizsgán javaslatára iktatta be a köztisztviselők ügynöksége a fordítást is a vizsgatételek közé, ez azonban nem volt kizáró jellegű tétel. Egy jól felkészült jogász a magyar nyelv ismerete nélkül is elnyerhette volna az állást, állítja a polgármester, aki többek között azzal indokolta a nyelvtudás szükségességét, hogy a hivatali struktúrában a jegyzőre hárul az anyakönyvvezetés feladata, és a helytelenül leírt magyar nevekből megannyi bonyodalom származik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A KMKF 2013. február 15-i plenáris ülésének állásfoglalása
- A KMKF történelmi jelentőségű sikerként értékeli az egyszerűsített honosítási eljárást, a bevezetés óta elért eredményeket. Kiemelik, hogy a magyar állampolgárság könnyített megszerzése hozzájárul a magyar nemzet Alaptörvényben is deklarált közjogi egységéhez. - A KMKF üdvözli, hogy a honosítási és visszahonosítási folyamat révén immár 370 ezer honfitársunkkal, közülük 320 ezer esküt tett magyar állampolgárral bővült a magyar politikai nemzet. - A KMKF megelégedéssel nyugtázza, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése és az új választójogi törvény alkalmazása folytán több százezer magyar állampolgárnak a következő országgyűlési választásokon először nyílik joga arra, hogy választójogát gyakorolja. - A KMKF üdvözli a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megalapítását, melytől a Kárpát-medencei összmagyar kulturális, oktatási, egészségügyi és gazdasági rendszer megalapozását várja. - A KMKF megállapítja, hogy a Kárpát-medence államaiban 2011-ben és 2012-ben lezajlott népszámlálásokon a magyar civil szféra, az egyházak és a politikai erők minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a polgárok vállalják magyar nemzetiségüket és anyanyelvüket. - A KMKF sajnálattal állapítja meg, hogy a magyarság a térségben felgyorsult asszimilációt szenved el, így a népszámlálások során a térségben mindenütt 10%-ot meghaladó, a kivándorlásnak is betudható fogyást tapasztalhattunk.
- A KMKF megismételve 2011. március 11-i állásfoglalását, a népszámlálások eredményeire is tekintettel, a külhoni magyar közösségek megmaradásának és jogainak hosszú távú biztosítékát a különböző autonómia-formákban látja, beleértve a területi autonómiát is. A KMKF e tekintetben üdvözli és támogatásáról biztosítja a 2013-as évben az erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetek autonómia-törekvéseihez kapcsolódó rendezvényeit. - A KMKF jelentős lépésnek tartja a külhoni magyarok jogsegélyének biztosítását, és üdvözli a Kisebbségi Jogvédő Alapítvány és a Kisebbségi Jogvédő Intézet felállását. Bízik abban, hogy ez jelentősen hozzá fog járulni a külhoni magyarság jogvédelmének erősödéséhez, továbbá az egyéni és kollektív kisebbségi jogok, valamint a külhoni magyarok jogtudatossága is bővülni fog a jövőben.
- A KMKF üdvözli az idei év programjaként útjára indult 2013 A kisiskolások éve programot. Egyetértését fejezi ki, hogy 2012 A külhoni magyar óvodák éve sikerét követően a nemzetpolitika középpontjában idén az oktatási intézményrendszer következő láncszemeként a kisiskolások állnak – rávilágítva ezzel az anyanyelvi oktatás jelentőségére, és az iskolai beiratkozások fontosságára a nemzet gyarapodásának érdekében.
- A KMKF a magyar nemzetrészek nemzetközi érdekérvényesítésében nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az Európai Unión belül élő nemzetrészek éljenek a Lisszaboni Szerződés és az Alapjogi Charta nyújtotta lehetőségekkel, ezenképpen az európai polgári kezdeményezés jogával. A KMKF azon tagjai, amelyek uniós tagállamban tevékenykednek, kijelentik, hogy aktívan támogatják majd az aláírásgyűjtés megszervezésével a polgári kezdeményezések sikerre vitelét. - A KMKF megismételve 2011. március 11-i állásfoglalását természetesnek tartja, hogy Románia régióinak átalakítása kizárólag a szubszidiaritás alapelve, valamint a regionalizmust szabályozó uniós és Európa tanácsi dokumentumok alapján, az érintett közösségek akaratának és Románia nemzetközi kötelezettségvállalásainak figyelembe vételével történik meg. Ezek a joganyagok előírják a történelmi és kulturális szempontok figyelembe vételét a régiók kialakításánál. A KMKF támogatja az erdélyi magyar politikai erők: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács ezirányú törekvéseit. A KMKF sajnálattal állapítja meg ugyanakkor, hogy a romániai magyar nemzetrész érdekeivel ellentétes elképzelések láttak napvilágot a régiók kialakítása terén.
- Hasonlóképpen, a Romániában sorra kerülő alkotmánymódosítás kérdésében a KMKF szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja az erdélyi magyar nemzeti közösséget minden olyan kérdésben, amely a nemzeti identitást, a közösségi és nyelvi jogokat, a kulturális és vallási értékeket illeti. Támogatja továbbá az elkobzott egyházi és közösségi vagyonok visszaszolgáltatását. - A KMKF megelégedéssel nyugtázza, hogy – nyilatkozataik szerint – a magyar érdekképviseleti szervezetek egymás polgári kezdeményezéseinek sikerre vitelét támogatni fogják azoknak az Európai Bizottság által való bejegyzése után.
- A KMKF elvárja a román hatóságoktól, hogy szüntessék meg azon székelyföldi önkormányzatok zaklatását, amelyek a román törvényekkel és Románia nemzetközi vállalásaival összhangban a székelység jelképeit használják.
- A KMKF figyelemmel követi az erdélyi magyarok közösségi szimbólumainak használata miatt elharapódzott nacionalista retorikát, ugyanakkor kifejezi abbéli meggyőződését, hogy a közösségi szimbólumok és jelképek használata nem lehet etnikai vita tárgya a XXI. századi Európában, hiszen azok nem sértik a többségi nemzet érdekeit. A közösségi szimbólumok használatát illetően a KMKF szolidaritást vállal valamennyi magyar közösséggel.
- A KMKF figyelemmel kíséri a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás helyzetét, és bízik abban, hogy a strasbourgi bíróság ítéleteinek megfelelően rendezik a kommunizmus éveiben elorzott ingatlanok tulajdonjogának helyzetét.
- A KMKF szolidaritását fejezi ki a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium ügyében elítélt, börtönbüntetéssel fenyegetett magyar közéleti szereplőkkel továbbra is határozottan kiáll az igazság érvényesülése mellett.
- A KMKF kifejezi reményét, hogy az új romániai választójogi törvény figyelembe veszi a nemzeti kisebbségek számára fontos, arányos képviseleti rendszer kialakítását és megerősítését, biztosítva ezáltal a parlamenti jelenlétet.
- A KMKF kívánatosnak tartja, hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa módosítsa a jogkiterjesztő szellemű magyar állampolgársági törvényre válaszul meghozott állampolgársági törvényt, amely jogfosztással sújtja a hazájukban továbbra is élni kívánó, magyar állampolgárságot szerzett személyeket. Az adott állam állampolgárságával bíró többes állampolgárokat a nemzetközi jogszokások szerint is az államok saját állampolgáruknak kell, hogy tekintsék. A magyar állampolgárságukat felvállalók természetes, valós kapcsolatot ápolnak Magyarországgal és ugyanolyan természetes, valós kapcsolatot tartanak szülőföldjükkel és lakóhelyükkel, így a megfosztás embertelen aktusnak bizonyul.
- A KMKF üdvözli és figyelemmel kíséri, hogy európai parlamenti képviselők és civil szereplők révén az Európai Parlament elé került a szlovák állampolgársági törvény és a Benes-dekrétumok kollektív bűnösséget tartalmazó részeinek ügye. A KMKF reményét fejezi ki, hogy a folyamat végén a Szlovák Nemzeti Tanács kiveszi a jogrendből azokat a kollektív bűnösség elvét alkalmazó dekrétumokat, melyek ellentétesek az Európai Unió Alapjogi Chartájával. - A KMKF felkéri a magyar kormányt, hogy a magyar-szlovák kétoldalú találkozók során kiemelt naprendi pontokként kezelje a magyar állampolgársággal kapcsolatos vitás kérdéseket és a Benes-dekrétumok ügyét.
- A KMKF kifejezi abbéli reményét, hogy az ősz folyamán tartandó regionális választásokon az MKP és a Most-Híd megállapodásai révén erős érdekképviselet jöhet létre.
- A KMKF megelégedéssel nyugtázza, hogy a magyar és a szerb államfő tárgyalásai eredményeképpen az év folyamán sor kerülhet az 1942-ben és az 1944-45-ben elkövetett atrocitások és mészárlások áldozatai előtt történő közös megemlékezésre és a múltban elkövetett bűnökért való bocsánatkérésre. A KMKF megállapítja, hogy a múlt lezárásával megnyílhat az út Szerbia és így a délvidéki magyarság számára is az Európai Unió felé. Ugyanakkor üdvözli, hogy az akadémiaközi történész vegyes bizottság szerbiai tagozatának finanszírozására az idén is sikerült jelentős költségvetési eszközöket biztosítani.
- A KMKF mélységes aggodalmát fejezi ki a megromlott vajdasági közbiztonsági helyzet miatt, valamint megdöbbenéssel figyeli, hogy a polgárok személyi és vagyoni biztonságának veszélyeztetése mellett olyan incidensek is történnek, amelyek veszélybe sodorják a tartományban az egymás közötti bizalmat és a nemzetek közötti tiszteletet. A KMKF elvárja, hogy a szerb kormány és Belügyminisztérium megfelelő intézkedéseket foganatosítson a polgárok biztonságának megőrzése, a nemzetek közötti viszonyok kiéleződésének megakadályozása és a kisebbségek védelme érdekében.
- A KMKF elismeri a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács tevékenységét, amelynek révén a közösség maga irányíthatja intézményeit. A KMKF megelégedéssel veszi tudomásul, hogy az MNT gyakorlati eredményei hozzásegítik a magyarságot önazonossága megőrzéséhez és versenyképességének növeléséhez.
- A KMKF sajnálatát fejezi ki a Vajdaság hatásköreinek és költségvetésének megnyirbálása miatt. A magyar nemzeti közösség számára nagy fontossággal bír a Vajdaság finanszírozásáról szóló törvény meghozatala. Elengedhetetlen, hogy az EU-csatlakozási folyamatban a népes magyar közösségnek otthont adó tartomány helyzete is Szerbia integrációs folyamatának egyik központi kérdése maradjon.
- A KMKF tiltakozását fejezi ki amiatt, hogy az ukrán hatalom által megalkotott egyéni választókerületi beosztás nem vette figyelembe az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában lefektetett elveket, így nem hoztak létre magyar többségű választókerületet. - A KMKF bizakodással tekint Horvátország 2013. július 1-i EU-tagsága elé, ami új lehetőségeket teremt a helyi magyarság számára is az uniós alapokhoz való hozzáférés és a szabadabb mozgás, az anyaországgal egyszerűbbé váló kapcsolattartás révén.
- A KMKF üdvözli, hogy a szlovén belpolitikai válság ellenére a muravidéki magyar szervezetek és intézmények támogatása a 2013-as költségvetés keretében nem csorbult. Mivel az immár második esztendeje készülő általános nemzetiségi törvény elfogadása a bizonytalan politikai helyzet miatt ismét eltolódott, figyelmeztet e fontos és alapvető kisebbségvédelmi kerettörvény elfogadásának fontosságára.
- A KMKF szorgalmazza, hogy a teljes Kárpát-medencei magyar nemzeti közösség szereplői – közéleti, önkormányzati, civil, egyházi, kulturális, szakmai-tudományos szervezetei, személyiségei – szorosabb kapcsolatot ápoljanak világszórványunk diaszpóra közösségeivel. Budapest, 2013. február 15.
Erdély.ma,

Olvasási trendek a terjesztő szemszögéből
Kereslet és kínálat viszonya a Gaudeamus könyvesbolt sikerkönyvei tükrében
A világirodalmi művek közül Umberto Eco új regénye, A prágai temető vezeti a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt 2012-es eladási listáját, magyarországi szerzők viszonylatában különösen népszerű Ugron Zsolna, az erdélyi témákat feldolgozó köteteket illetően pedig favorit a Kincses erdélyi városok és a Kolozsvár épített kincsei. A gyermekeknek szóló kiadványokat tekintve továbbra is „egyeduralkodó” a Székelyföldi Legendárium, de sokan vásárolták például a Bogyó és Babóca-történeteket, valamint a Barni-sorozatot is. Mindez a Weghofer Erna által kérésünkre készített kimutatásból derül ki, amelynek apropóján keresletről és kínálatról, vásárlókról és trendekről beszélgettünk a könyvesbolt vezetőjével.
Rámutatott: az erdélyi könyvpiac működésére jelentős mértékben rányomja a bélyegét, hogy a kiadók és a kereskedők között immár húsz éve nincs kommunikáció, rendszeres találkozás és eszmecsere nélkül pedig a terjesztők aligha tudnak hosszú távon tervezni.
– A kereslet nagyon gyorsan változik, szinte hangulati, amivel sajnos a kínálat nem mindig tud lépést tartani. Az élet más területeihez hasonlóan a keresletre is rátelepedtek a trendek, összefonódva a hétköznapokkal: Oscar-díjkiosztó környékén például jelentős növekedés figyelhető meg az olyan könyvek eladása terén, amelyeket megfilmesítettek, függetlenül attól, hogy abban az évben vagy tíz évvel korábban készült-e el a film – magyarázza Weghofer Erna, hozzáfűzve: ugyanez Nobel-díjátadókor, vagy más fontos események kapcsán is érzékelhető. Megvannak persze a klasszikusok, amelyeket folyamatosan keresnek, írók és regények tekintetében egyaránt. Tavaly jelent meg A prágai temető című kötet, amely tapasztalataink szerint hozza az Umberto Eco regényekhez fűződő elvárásokat, az összesítés alapján pedig már a világirodalmi lista első helyén áll. A további favoritok ebben a kategóriában: Alef (Paulo Coelho), A Foucault-inga (Umberto Eco), A szürke ötven árnyalata (E. L. James), Lolita (Vladimir Nabokov). Magyarországi szerzők könyveinek mezőnyében örök klasszikus Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regénye (Ulpius-ház), akárcsak a Füves könyv (Márai Sándor, Helikon), a Piszkos Fred, a kapitány (Rejtő Jenő, Alexandra), a Sorsról és életről (Müller Péter, Alexandra), az Így szerettek ők (Nyáry Krisztián, Alexandra), a Semmi kis életek (Papp Sándor Zsigmond, Libri) és a Vesztegzár a Grand Hotelben (Rejtő Jenő, Alexandra).
Kedvencek, trendek más kategóriákban is
Elsősorban ajándékozás céljából, többnyire ünnepek – húsvét, karácsony, ballagás – táján veszik tömegesen az Erdélyről szóló könyveket, ilyenkor akár tízszeresére is megnövekedhet a vásárlások száma. Népszerű volt ebben a kategóriában tavaly a Kincses erdélyi városok (Bagyinszki Zoltán és Szász András, Tóth Könyvkereskedés), a Kolozsvár épített kincsei (Asztalos Lajos, Stúdium) és az Erdélyi várak (Csorba Csaba, Tóth Könyvkereskedés), de ugyanakkor az Isten segedelmével udvaromat megépítettem (Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt, Gutenberg Kiadó) című album iránt is jócskán érdeklődtek. Árukat tekintve olcsó, ám mutatós kiadványokat keresnek legtöbben, noha ez a két dolog ritkán jár együtt.
Gyermekkönyvek mezőnyében a Székelyföldi Legendárium vezeti az eladási listát. – Azt hiszem, nagyon régóta ez az első olyan erdélyi kiadású gyerekkönyv, amiből tömegesen sikerült eladnunk. Ez a brandnek is köszönhető, s hogy foglalkoznak a termékkel, a terjesztőknek van marketingkoncepciójuk: nem pusztán egy kiadványról van szó, hiszen a székelyudvarhelyi Visus Kulturális Egyesület nagyszabású projektje társasjátékot, rajzfilmet és még sok mindent magába foglal, ez azért elég sokat nyom a latba – értékelte az üzletvezető. A Legendáriumot a Kolozsváros. Milyen város? című műemlék-pedagógiai füzet középkorral foglalkozó része követi, valamint Zágoni Balázs és Máté Angi kötetei (Barni könyve, Barniék tele, Ez egy susogó levél). – Körülbelül három éve jelent meg Bartos Erika Bogyó és Babóca sorozata, nagy vitákat keltve az erdélyi és a magyarországi fórumokon. A könyvek sikere ennyi év után is éppen abban rejlik, hogy a bennük szereplő történetek rövidek, egyszerűek. A gyerekek azonosulni tudnak a hősökkel, ez volt a pro-érv, a kontra pedig, hogy éppen azért, mert egyszerűek, leszűkítik a fantáziavilágukat, nem késztetik őket gondolkodásra és kreativitásra – hangsúlyozza Weghofer Erna. Kérdés persze az is, hogy mire van inkább szükségük a mai gyermekeknek, az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy újabban több iskolában Harry Potter is kötelező háziolvasmány.
S míg a gyerekkönyvek esetében előkelő helyen végzett a Bogyó és Babóca és a Magyar népmesék sorozat is, az ifjúsági irodalom palettáján A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry), a Családom és egyéb állatfajták (Gerald Durrell), A hobbit (J. R. R. Tolkien), valamint a Rosszcsont Peti (Francesca Simon) és az Egy ropi naplója (Jeff Kinney) sorozatok voltak népszerűek tavaly, de emellett például Jules Verne is „reneszánszát éli”. – Úgy tűnik, mintha az irreális, megmagyarázhatatlan jelenségek nem kellenének már az olvasóknak, sokkal inkább a valóságból vett dolgok iránt fogékonyak, az életszerű, mindennapi történetek iránt, amelyekkel a kamaszok azonosulni tudnak. Emellett persze a tömegpszichológia is nagymértékben érvényesül, legszívesebben olyan könyveket vesznek a kezükbe, amelyeket a kortársaik is forgatnak – fejti ki a Gaudeamus vezetője.
Elmozdulás a felnőttek által keresett kötetek terén
A felnőttek körében inkább Umberto Eco és Coelho regényei számítanak úgymond klasszikusnak. Ugrásszerűen megnőtt továbbá a praktikus könyvek kereslete: a szakácskönyvek mellett egyre többen érdeklődnek a szobanövények gondozásával, állattenyésztéssel foglalkozó szakkönyvek iránt. – A technikai fejlődés következményeként, gyakorlatilag azáltal, hogy a világ kinyílt előttünk, az érdeklődési körök is változtak, és nem föltétlenül a fajsúlyos dolgok irányába. Előtérbe kerültek a praktikusabb, mindennapi dolgokkal foglalkozó, jelentős kép- vagy médiaanyaggal rendelkező kiadványok, visszaszorultak viszont az adattárak, a lexikonok, amelyek tartalmát az internetről, naprakész adatbázisként bármikor fellelhetjük. Erdélyi viszonylatban hiányzik viszont a szórakoztató jellegű irodalom, időnként pedig olyan kötetek jelennek meg, amelyekkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, annyira szűk és speciális rétegeknek szólnak – árulja el, utalva ugyanakkor arra is: az erdélyi könyvkiadás távol áll attól, hogy a piaci elvek szerint működjön, ugyanis sok kiadvány sorsa inkább a pályázatoktól függ. Emiatt tervezni sem igazán tudnak a könyvesboltok.
Hiányosságok, pótolnivalók
– Különösen ad-hoc szakma a mienk, amelyben nagyon kell tudni rögtönözni és gyorsan dönteni, ismerve a vásárlói kört és a cég képességeit. Jelen pillanatban az a legnagyobb probléma, hogy nincs kapcsolat a könyvkiadók és a kereskedők között. 1989 előtt évente összegyűltek ezek az emberek, és egy kétnapos konferencián tárgyalhatták meg a szakma ügyes-bajos dolgait. Ilyesmi lassan húsz éve nem létezik, holott nagy szükség lenne rá – mondja Weghofer Erna. Úgy véli, napjainkban, amikor Kolozsváron három-négy esemény zajlik párhuzamosan, egy-egy „sima” könyvbemutatóra már nagyon nehéz becsalogatni az embereket, éppen ezért egyfajta többletet kell kínálni, ha meg szeretnénk szólítani őket: a szülőknek szóló pedagógiai könyv bemutatóján például a gyermekekre is gondolni kell, akik közben különböző tevékenységekbe kapcsolódhatnak be. Hiszen van erre igény, akárcsak a könyvkiadás területén: időnként nem árt például, ha mesecédé is társul a gyermekkönyv mellé.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Kiújult a román–magyar zászlóvita
Alig csitult el a székely zászó körüli botrány, tegnap ismét kiújult azt követően, hogy a lobogót kitűzték a magyar Országgyűlés épületére Kövér László házelnök kezdeményezésére. A zászló kihelyezésére abból az alkalomból került sor, hogy Budapesten ülésezett tegnap a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) plenáris ülése, amely a most elfogadott dokumentumában leszögezte: az autonómia segíthet megtartani a külhoni magyar közösségeket. Az RMDSZ küldöttsége nevében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, hogy az erdélyi magyaroknak szükségük van a segítségre, a szolidaritásra, de ennek mikéntjéről egyeztetni kell. A román külügy tegnap közleményben állapította meg: sajnálattal veszi tudomásul, hogy a magyar hatóságok továbbra is olyan jelképes akciókhoz folyamodnak, amelyek provokálják a román közvéleményt.
Az RMDSZ tájékoztató hírlevele szerint Kelemen Hunor a KMKF-ülésen a közösségi jelképekkel kapcsolatban megköszönte mindazoknak a szolidaritását, akik ezt önzetlenül tették. – Jó volt látni és érezni, hogy ilyen súlyos pillanatokban nem vagyunk egyedül. Ugyanakkor egy szerény és tiszteletteljes kéréssel is szeretnék a magyar politikai élet szereplőihez fordulni: minden segítségnyújtás előtt legalább egy pár órával, próbáljunk meg egymással konzultálni. Nem árt, ha tudjuk, hogy segítség érkezik, nem árt, ha szólnak nekünk, hogy kapaszkodjunk meg, mert a mi ügyünk mellé állnak, és összehangoljuk cselekvési terveinket” – mondta az RMDSZ elnöke, aki szerint végső soron ezeket a problémákat „nekünk” kell megoldani Romániában, és ebben a pillanatban nehezen tudnak olyan román partnereket találni, akik kiállnak a magyarok mellett.
Kövér László arról beszélt, hogy fontos a nemzeti szolidaritás a külhoni magyarság számára. Felhívta a figyelmet arra, hogy a környező országokban gyors ütemben csökken a magyarság lélekszáma, emiatt a politikai érdekképviselet is veszélybe kerülhet, mert 20 év múlva elfogynak, akiket a politikának képviselnie kellene.
A KMKF plenáris ülésén Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hangsúlyozta: alapvető emberi jog a nemzeti közösségek szimbólumainak használata. Köszönetet mondott azoknak a magyarországi önkormányzatoknak, amelyek „erdélyi barátaink melletti szolidaritásuk jeleként” kiteszik a székely zászlót.
A KMKF plenáris munkaülését a magyar nemzetpolitika aktuális kérdéseiről szóló állásfoglalás kiadásával fejezte be. A dokumentum szerint a képviselői fórum „elvárja a román hatóságoktól, hogy szüntessék meg azon székelyföldi önkormányzatok zaklatását, amelyek a román törvényekkel és Románia nemzetközi vállalásaival összhangban a székelység jelképeit használják”. A Romániában tervezett alkotmánymódosítással összefüggésben a KMKF szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja az erdélyi magyarokat minden olyan kérdésben, amely a nemzeti identitást, a közösségi és nyelvi jogokat, a kulturális és vallási értékeket érinti. Emellett a szervezet támogatja az elkobzott egyházi és közösségi vagyonok visszaszolgáltatását is.
A román külügyminisztérium szerint a magyar hatóságok viselkedése ellentétben áll a két ország külügyminiszterének legutóbbi megállapodásával, amikor a két ország diplomáciai vezetője egyetértett abban, hogy csökkenteni kell a feszültséget. A dokumentum szerint Románia továbbra is szigorúan alkalmazni fogja a jelképek nyilvános használatára vonatkozó törvényeit.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár),

Továbbra sem ütközik törvénybe a székely zászló kitűzése a középületekre!
– Nyílt levél a székely önkormányzatokhoz –
Tisztelt Polgármester Urak és Önkormányzati Képviselők!
A címben rögzített tény akkor is igaz, ha a Hargita megyei prefektus, az önök megtévesztésére, félrevezetésére ennek az ellenkezőjét próbálja elhitetni. Nincs semmi köze ugyanis a marosvásárhelyi táblabírósági döntésnek a székely zászlóhoz, annak használatához. Ez a bírósági döntés egy Hargita megyei tanácsi határozatot hatálytalanít, és egyetlen következménye, hogy az aranysávos kék zászló nem Hargita megye zászlaja. És valóban nem az. Szabadon lenghet a maros-, sepsi-, kézdi-, orbai-, bardóc-miklósvárszéki önkormányzatok épületeinek homlokzatán is.
Mint korábbi, a székely zászlóra vonatkozó nyilatkozatainkban tettük, ismételten emlékeztetünk arra, hogy a "Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága 2008. augusztus 29-én felkérte a székelyföldi önkormányzatokat, tűzzék ki székhelyeik homlokzatára a székely zászlót. Ezt követően elindult egy folyamat, amelynek során egyre több polgármesteri hivatal épületén jelent meg az aranysávos kék zászló, világos jeleként annak, hogy a székely önkormányzatok pártállástól függetlenül megértették, hogy az önrendelkezés elvének érvényesítése, Székelyföld területi autonómiája olyan cél, amelynél kevesebbet kitűzni nem szabad. A székely zászló így lett a közösségi önazonosságon túlmutató jelkép, a székely autonómiatörekvés jelképe. 2009. szeptember 5-én a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés a székely zászlót Székelyföld zászlajának nyilvánította."
Az elmúlt évek során a Székelyföldre rendelt román kormánymegbízottak nagyon sok, következmények nélküli levelet küldtek ki az önkormányzatoknak abból a megfontolásból, hogy a hatalom szavával talán sikerül megfélemlíteni őket. Ez a kísérlet minden alkalommal meghiúsult. Ma sincs másként. Ha válaszként a prefektusi felszólításra azok az önkormányzatok is kitűzik a székely zászlót, amelyek eddig nem tették meg, akkor ismételten be fog bizonyosodni, hogy a törvényességre megtévesztő módon hivatkozó prefektusok állításainak nincsen valós alapja.
Bátorságot, kitartást és egymással vállalt, törhetetlen szolidaritást kívánok Önöknek. Legyen a másfélszáznál több székely önkormányzat egységesen és tudatosan az őket közhatalommal felruházó közösség védőpajzsa és akaratának kifejezője.
Magunk mellett tudhatjuk a magyarországi önkormányzatok testvéri szolidaritását, mint a falurombolási tervek idején, nyíltan kiáll értünk Magyarország kormánya és az Országgyűlés, és reméljük, hogy a demokrácia értékeire fogékony testvértelepülések szerte a nagyvilágból meg fogják érteni, hogy együttérzésük kifejezésével a diktatúra lopakodó visszatérését akadályozzák meg.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Népújság (Marosvásárhely),

Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam” mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani” az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk.” Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön” óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek” – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének”, „huszonhárommillió román” felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro, 2013. január 25.; Markó Béla: Jön-megy az urna,
Maszol.ro, 2013. január 28.; Erdélyi Magyar Televízió: Sajtóprés, 2013. január 30., ) Begyömöszölve engem a zsidózók, idegengyűlölők, gyűlöletbeszélők klubjába, a gazdához hűséges megmondók társaságába. Ne tegyék, mert minden esetben tévúton járnak!
Persze amikor erdélyi munkások nehéz sorsáról írok riportsorozatot a Háromszékben, illetve a Krónikában, akkor természetesen baloldali vagyok. Amikor a Háromszék hasábjain azt kiáltom, hogy segítsen valaki, mert a kiváló képességű székely magyar Andriska továbbtanulása ellehetetlenül, mivel a szülei munkanélküliek, és még a téli lábbelire sem futja, akkor is baloldali vagyok. Amikor szintén a Háromszék hasábjain segítséget kérek az emberektől: kerülne-e egy-két zsák pityóka a kőhalmi szórványbentlakásban tanuló gyermekeknek, akkor is baloldali vagyok.
És egyben jobboldali is természetesen, hiszen egy magyar református lelkésznek és parányi gyülekezetének a fáradozásai nyomán született meg az a bentlakás és iskolai tagozat, ahol a szórványban élő magyar gyermekek a testi táplálék (ezt otthon is megkapják) mellett az anyanyelvű betűhöz és szellemi táplálékhoz (ezt nem kapják meg otthon) is hozzájutnak, s én melléjük állok. És amikor szintén a Krónika hasábjain kikérem magunknak, hogy Bayer Zsolt ne „hülyerománrendőrözzön”, amikor szégyellem magam, hogy magyarországi fociultrák köpködik, és vízzel locsolják az aradi vasútállomáson várakozókat, vagy amikor a Kolozsváron ágáló magyar gárdistának azt ajánlom, ne hőbörögjön, hanem menjen haza, dolgozzon, vállaljon és neveljen magyar gyermekeket, mert ez a legjobb nemzetpolitika, akkor mi vagyok? Segítek: olyasvalaki, aki az életet, életünket innen, a szülőföldről nézem. Ilyen egyszerű.
Úgyhogy csendesedjetek meg egy kicsit, emberek. Nem lépek én át semmiféle választóvonalat, mert amikor a nyelvük magyar, szívük idegen és a magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket használom, csak a kölcsönt adom vissza, s kizárólag a politikai pászmán, ezen belül is nemzetpolitikai csapáson belül teszem. Abban az értelemben és szomorúságban, hogy Magyarországon, Erdélyben, a Kárpát-medencében, szerte a világon mindenütt vannak ilyen magyarok. Kós Károly enni és kérőzni születetteknek nevezte az ilyeneket annak idején.
Ez nem a Csurka- vagy Bayer-féle megközelítés, de máséval sincs köszönő viszonyban, hanem a sajátom, ha úgy tetszik, a Benkő-féle, abban az akadémikusabb értelmezésben, amelyben – lám! – baloldalt is jónak, megnyugtatónak találnak, és amely kifejezés tartalmi vonzata nemcsak ott, de középen és a jobbszélen is tetten érhető. Olyasfajta értelmezésben (is), mint ahogyan a jó öreg blues-király, Hobo dörmögő hangján 1988. óta a fülembe cseng: „(…) Tudom, hogy szólni kell vagy lépni, / De arcomba robotok néznek, / Nyelvük magyar, szívük idegen, / Nem tagadom le, hogy félek (…)”. Ilyen nyelvük magyar, szívük idegen robotok néztek szembe 2004 decemberében a Duna Televíziónak ama népszavazással kapcsolatos vitaműsorában Duray Miklóssal, Tőkés Lászlóval, Ágoston Andrással, Kovács Miklóssal, RMDSZ-esekkel, RMDSZ-ellenesekkel, erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, őrségiekkel, vajdaságiakkal, balosokkal, jobbosokkal, szabadelvűekkel, hívőkkel, hitetlenekkel, mostani bírálóimmal: Ágoston Hugóval, Farkas Istvánnal, Makkai Jánossal, Markó Bélával, Karácsonyi Zsigmonddal, Szabó Emesével, velem, egyszóval mindnyájunkkal. Hogy érthetőbb legyek: az én erdélyi magyarjaim között is volt, van, és bizonyára lesz magyar nyelvű, de idegen szívű, azaz olyan, akiknek „fajilag”, mai értelemben véve: etnikailag, köze sincs a zsidósághoz.
Nem kertelek, megkérdem tehát: hova tegyem például azokat a magyar szülőket, akik – bár volna számukra más megoldás – román óvodába és iskolába íratják a gyermekeiket, hogy úgymond: könnyebben érvényesüljenek? S hát azokat a magyar embereket, akik fele-fele arányban román–magyar vegyes lakosságú faluban az óvodai és iskolai magyar tagozatok megszüntetését kérték ugyanabból a „megfontolásból”? És hova tegyem azokat a magyar tanfelügyelőket, akik nemrég egy kalotaszegi magyar faluban arról győzködték a magyar szülőket, hogy miért jó, ha az iskolát megszüntetik, és az elemista gyermekeket ingáztatják? A nép zúgolódott, a közfelháborodásnak pedig az vette elejét, hogy a gyűlésen jelen levő román polgármester odaszólt a magyar végrehajtóknak: „Amíg én leszek a polgármester, ebben a faluban nem szűnik meg az iskola.” Pont.
Az iskola azóta is működik, a román polgármestert szépen újraválasztották, az RMDSZ pedig számolhatta a román pártszövetséghez átvándorolt magyar szavazatokat. Szóval: az idegenszívűség nálam – és vélhetően sokak esetében – nem nemzetiségi hovatartozás, hanem felfogás, ha úgy tetszik nemzeti identitástudat kérdése, s hogy ez a jelek szerint Magyarországon „levédett” klisékifejezés mennyire nem zsidózásról szól, azt pont az Erdélyi Magyar Televízió január végi Sajtóprés című műsora igazolta, amikor is a szereplők egyikének sem az kattant be, hogy Orcátlan senkiházik című írásában Benkő zsidózik. Mert bár marháztak, badaroztak, szívátültetéseztek, szemeteztek ama televízió műsorában rólam, de ők sem erre gondoltak.
És a vitatott cikkem nyomán nekem gratulálók sem erre gondoltak, hanem pontosan arra a határon inneni magyar rossz érzésre, amelyet az évtizedekben mérhető mellőzöttség, megtagadottság és ama december 5-e körüli arculcsapás okozott. Úgyhogy itt és most visszautasítok minden olyan „szentenciát”, de még utalást is, miszerint beiratkoztam volna az idegengyűlölők, „a zsidózók klubjába”, és most már ott vagyok! Cseppet sem mellékesen legyen mondva: furcsa televíziós műsor az, amelyben úgy kérnek számon sajtóetikát, hangvételt, miegyebet, hogy az érintett fél nincs jelen, meghívást, de még egy telefonhívást sem kap.
Pedig a korlátlan távközlési eszközök századában volnánk, nem abban a középkorban és nem azokban a diktatúrákban, amikor az eretnekeknek, illetve a kirakatperek vádlottjainak is megadatott, hogy ítészeik elé álljanak a kérdésekre adandó válaszok, netán az utolsó szó okán-jogán. S a műsor hevében ez Karácsonyi Zsigmondnak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének sem jut eszébe… Tanulni lehetne abból, hogy még a mostanság bennünket, romániai magyarokat fő műsoridőben pocskondiázó román televíziók is adnak erre, ha másért nem, hát a látszat kedvéért. Ugye, Erdélyi Magyar Televízió, ugye, Sajtóprés?
Bocsánatkérést senki ne követeljen, és ne várjon tőlem tehát, mert nincs, amiért megtennem. Főleg a tartalmatlan bocsánatkérések korában.
Benkő Levente
Népújság (Marosvásárhely),

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Ágoston Hugó: Szekus titkok, összefonódások
Sebastian Ghiţă (SG) szociáldemokrata párti (PSD) képviselő, egy viszonylag új hírtévé, a jelek szerint sok tekintetben az OTV szerepét átvenni készülő România TV (RTV) tulajdonosa éles kirohanást intézett az Antena televíziókat is működtető Intact tröszt birtokosa, a Konzervatív Párt tiszteletbeli elnöke, Dan Voiculescu, valamint Sorin Roşca Stănescu (SRS), a régi sajtós és friss liberális szenátor és Ioan Niculae (IN) üzletember ellen. Voltaképpen ellentámadásról van szó, egészen pontosan nem lehet tudni, ki ütött vissza először.
A lényeg az, hogy SG és SRS többször harsányan leszekusozták egymást (az említettek mindegyike már korábban hírbe került a titkosszolgálatokkal, utóbbi be is ismerte, hogy külföldiekről tájékoztatta a román hírszerzést), és még inkább lényeg az, hogy SG a Victor Ponta embere, egyes újságírók szerint egyenesen barátok, összejárnak stb.; SRS pedig ugyebár Crin Antonescu embere, illetve ők ketten a Dan Voiculescu emberei – márpedig Ponta és Antonescu a Szociálliberális Szövetség (USL) társelnökei. „Családi" perpatvar, vagy több annál?
Titkok hordaléka
A vásári mocskolódás rengeteg sejtést és titkot kavart fel, s az ember önkéntelenül is hajlik arra, hogy az egymást gyalázó mindkét félnek igazat adjon abban, amit az a másikról mond. A pletykák és az összeesküvéselméletek kedvelőinek persze mindez valóságos csemege.
Mert miket is hallani? IN, az üzletember kijelenti, hogy a Román Hírszerző Szolgálatot (Serviciul Român de Informaţii, SRI) tulajdonképpen nem az államelnök által kinevezett (amúgy valamikor szintén szocialista, sőt szintén a Ponta baráti köréhez tartozó) George Maior igazgató vezeti, hanem annak helyettese, Florian Coldea tábornok, és Coldeán keresztül manipulálja az egészet – na, kicsoda? (Segy kis segítség: az a személy, aki a felfüggesztése előtti órákban találkozott tajtékozva az állambiztonság alfőnökével. Úgy látszik, Pontáék bravúrja nem csak a „puccs" volt, hanem az is, hogy a hírszolgálat nem derítette fel és nem figyelmeztette idejében az áldozatot. Rés a rendszeren: pánik!)
SRS alig néhány nappal ezelőtt azzal az értékes infóval támasztja alá IN véleményét, hogy Maior szinte állandóan hullarészeg, és valóban Coldea az igazi főnök. Ugyanakkor SRS viszontgyanúsítja SG-t azzal, hogy együttműködik a SRI-vel, sőt annak fedezett ügynöke, már a középiskolában beszervezték, és sikeres nagybani üzleteit is a SRI-n keresztül bonyolítja. Válaszul SG nemes egyszerűséggel kommunista fossziliáknak nevezi a SRS-Voiculescu-IN hármast: „Együttműködnek a csausiszta szekuritátéval. Oroszország sohasem vonult ki innen. Ott húzódik meg azeknek a kommunistoid őskövületeknek a bankszámláiban és érdekeltségeiben." Ebből minimálisan az következik, hogy a „csausiszta szekuritáté" ma is létezik. Szóljon valaki, ha érti...
Ha igaz, amit az egyik napilap főcímében hirdet, és ez a háborúskodás „a titkosszolgálatok ellenőrzéséért", értsd uralásáért folyik, akkor nagyon nagy baj van. SG és SRS azonban, bármennyire dörzsöltek és determináltak is, valahogy túl kicsiknek tűnnek egy ekkora célfeladathoz. Az illető napilap azonban, amely a perpatvarban szereplő egyik táborhoz sem tartozik, hanem az államelnöki hivatal szócsöve, cikke alcímében azt írja: „Az USL régi szekusai, SG-n keresztül támadják a SRI-t". Akkor hát SRS és Dan Voiculescu lenne a SRI? (Hiszen őket támadja SG!) Nehezen hihető.
Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, mekkora a zűrzavar.
Kérdések
Bármennyire komikusnak tűnik is a helyzet (az USL-n belül amolyan „az én gyermekem és a te gyermeked veri a mi gyermekünket"), több fontos kérdést is felvet.
Vajon táborok harcáról van szó, vagy csak magukról megfeledkezett gyűlölködőkről? Romániában minden valamirevaló magasabb rangú politikai vezető bizalmasa, kegyeltje, esetleg dirigálója valamilyen titkosszolgálatnak. (Számomra az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor az Elena Udrea akkori miniszter egyik feltételezett hivatali visszaélésének kivizsgálására megalakított parlamenti bizottságot a gyanúsított titokban egyszerűen lehallgatta, utána már a védekezés, illetve a bizottság munkájának ellehetetlenítése gyerekjáték volt számára. A lehallgatás körülményeinek tisztázása és nyomában a felelősségrevonás azóta is várat magára. Hangsúlyozom: a lehallgatás a parlament épületében történt.) Ha itt két szekus társaság csap össze, és közülük egyik sem az államelnöké, akkor könnyű belátni, hogy ki lesz a nevető harmadik, miután ezek kioltják egymást.
Vajon médiumok élethalálharcáról van szó? Igen, ez biztosan így van, bár valószínűbb, hogy mindkettőről: a titkosszolgálatok és a médiumok összefonódásáról és a dominanciáért folytatott harcáról.
Közhely immár, hogy Romániában hírtelevízió nélkül a háta mögött választásokat megnyerni egyetlen párt sem képes; a hírtelevízió: a diverzió, a manipuláció és a propaganda királycsináló eszköze. (Emlékezetes, amikor a felfüggesztett államfő a demokrácia fáklyájával a kezében – emlékszik még valaki a „demokrácia fáklyájára"? vajon hol lobog porosodva? – könyörgött a popornak, hogy ne nézze az Antena 3-at. Ilyesmit nyugaton egy állami méltóság aligha engedne meg magának.)
Kisebb mértékben már nem csak a nagy nézettségű tévékre, hanem a hírügynökségekre és az írott (immár internetes) sajtóra is érvényes mind a fennmaradásért vívott konkurenciaharc, mind a a titkosszolgálatokkal való összefonódás. (A Caţavencii liberális és mindenkit maró gúnnyal kezelő élclap érdekes felfedezése: miért is kezdte ki rágalmazó hamis „hírekkel" az egyik „összefonódott" újabb hírügynökség a munkaügyi minisztérium vezetőit? Nos, mit gondolnak, mi érdeke volt a „forró hírek" titkosan irányított szállítójának? Hát mondjuk az, hogy a közelmúltban, Ponta eljöveteléig, a minisztérium által inkasszált európai pénzek egy része – ha valakinek mond valamit az, hogy POS-DRU... – valahogy az eredeti programoktól eltérülve bizonyos szerkesztőségek (hús-vér újságírók) zsebébe került. Például a zseniális Sebastian Lăzăroiu minisztersége alatt – tudták, akik odarakták a bumburnyákot, hogy miért teszik. Amikor aztán jött Câmpeanu miniszter asszony, és még a pénzek visszakövetelése is felmerült, nosza, jött is a diverzió: ellehetetleníteni, hitelét rontani a miniszterájnak és fő szolgájának! Így megy ez. Ilyen ártatlan gyermekségeket követnek el a korrupcióellenes harc szünetében a hóttnyúzók... Persze ha nem állna a hátuk mögött az, aki áll, nehezen tehetnék.)
Egy alacsony röptű vitából indulunk ki, amely azonban minden vásári jellegével együtt jelzi: Romániában a politika, a titkosszolgálatok és az üzlet elválaszthatatlanul összefonódott, s ennek az összefonódásnak legújabb alapeleme, mintegy negyedik dimenziója: a sajtó. (Az ötödik pedig – amire itt most nincs időnk kitérni – az igazságszolgáltatás). Ebben a négy-öt dimenziós térben a harc, ha kell, szó szerint vérre megy.
A fő tét a hatalom, vagyis a pénz, a pénz, vagyis a hatalom megszerzése és megőrzése.
Vajon ez a konfliktus előjele-e az USL szakadásának? És ha szakad, hogyan szakad? Az egész liberális párt (PNL) távozik az USL-ből, vagy pedig először a PNL osztódik, és vagy az Antonescu-, vagy a Tăriceanu-szárny marad a PSD mellett, a másik meg megy a búsba? Hatalmas mozgások lehetségesek – nemzetközi beleszólással akár –, minthogy a kijelölt államelnök-jelöltről, Crin Antonescuról messziről lerí, hogy nem alkalmas erre a tisztségre. (Nem mintha duhaj elődje alkalmas lett volna, de ezen már nem lehet változtatni.) Eltűntetik, vagy kárpótolják? És ki lesz a fő jelölt, a befutó?
Szemmel látható, hogy bármelyik változat érvényesül, az RMDSZ számára megnőnek az esélyek a kormányra kerülésre. Más kérdés, hogy ez mivel jár.
(A magyar kapcsolat)
Demokráciában, mégha az nem egy szempontból látszat- is, mindenki olyan menetekben vesz részt (béke-, éhség-, szex-, box- stb.), amilyenekben akar és tud, és bármi lehet azokról vagy azok kapcsán bármiről a véleménye.
Szanyi Tibor engem például meggyőzött. A Transindex Murok-díjának át nem vétele alkalmából írt válasza meggyőzött arról, hogy nem érti, mi a lényege a helyzetnek, amiben vagyunk, és a történetnek, amelynek óvatlanul szereplőjévé tette magát. S mint aki a futóhomok csapdájába került, most minél jobban kapaszkodik, annál menthetetlenebbül, annál mélyebbre süllyed. Si tacuisses... Mindazonáltal – több figyelemreméltó megállapítása mellett – levelében van egy meggondolkoztató passzus egy olyan kérdésről, amelynek végső tisztázása mind a mai napig nem történt meg. És a témánkba vág.
Azt írja Szanyi Tibor: „(...) egyébként biztos vagyok abban, hogy ezek a dolgok a helyükre fognak kerülni, mert a többség nem is tud másként, mint normálisan gondolkodni, még ha időlegesen sajnos lehet becsapások, felültetések áldozata. Amint történt 2004-ben, amikor is alighanem néhány nemzetgyilkos „szekus", a „magyarság" akkori hamis szóvivői a magyarságot csőbe húzva kiagyalta és kierőszakolta azt az ominózus népszavazást, ami Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot. Szégyen rájuk, de a tanulság legyen a miénk!"
Először a 2004-es népszavazás politikai kezeléséről. Az MSZP ostobán viselkedett, nem csak amiatt, hogy nem volt tekintettel a külhoni magyarok érzékenységére és méltóságérzetére, és még csak nem is pusztán azért, mert elfelejtette, hogy minél hatékonyabb a politikában egy hazugság rövid távon, annál inkább visszaüt hosszú távon (tapasztalják is keservesen jóideje és még jóideig a magyar szocialisták), de visszataszító volt a „Magyarországot elözönlő románokkal" való fenyegetőzés – igen, ez a valóság! – populizmusa miatt is. Mert elébe mentek a többség helytelen véleményének. Félreérthetetlen felmérések mutatták ugyanis, hogy a magyarországi szavazóképes polgárok közül jóval többen nem akarták a határon túli magyarok honosítását, mint ahányan akarták. Vagy többen inkább nem akarták, mint akarták – és a dilemmát azzal oldották fel, hogy távolmaradásukkal tüntettek. Az MSZP inkább meglovagolta, mint kiváltotta – pánikot keltve – a közhangulatot. S most másokat vádol amiatt, hogy a többség „becsapások, felültetések áldozata" lett – holott ő maga is keményen „becsapott" és „felültetett". (Nem pompás a párhuzam – kár, hogy ez viszont nem vág a témánkba – azzal, ahogyan most a brit konzervatívok ijesztegetik a lakosságot a beözönlő román meg bolgár, alighanem cigánynak gondolt olcsó munkások milliós tömegével? Aligha a történelem ismétli itt önmagát, egyszerűen a politikusok ismétlik a hülyeségeiket.)
Másodszor a 2004-es népszavazás kierőszakolásáról. Jómagam – az óvatos „alighanem" védelme nélkül is – azon a véleményen vagyok, hogy azt a végül mindenkinek katasztrofálisan rossz népszavazást igenis felépített diverzió révén kényszerítették ki. Természetesen nincsenek adataim, honnan is lennének, de ha az eredményt nézzük (ami – szintén egyetértek Szanyi Tiborral – „Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot"), a cui prodest azokra vall, akiknek mindig is célja volt a magyarság korlátozása, tönkretétele, megsemmisítése. Igen, a szekusokra!
A jelenkor vagy a közeljövő lelkiismeretes, elfogulatlan, lehetőleg politikailag befolyásolatlan kutatóinak, történészeinek hatalmas, katartikus feladatuk van: feltárni az akkor történtek teljes valóságát, és kimondani az igazságot! A politikusok mindkét oldalon képtelenek rá, mert egyedüli céljuk a profitálás, az ellenfél bűnbakká tétele.
De egyszer erre is, mint mindenre, fény derül.
Legyünk erősek!
PS. Ebben a pillanatban olvastam el Benkő Levente válaszát bizonyos reagáló, elmarasztaló cikkekre. Mondtam én, hogy rendes ember! El is hiszem minden sorát. A baj azonban nem az, Levente, hogy mi – akiket felsorolsz – hogy gondoljuk. Hiszen mi tudjuk, hogy te hogy gondolod. A baj az, ahogy az uszítók gondolják és ahogy ők elvárják. Persze, hogy neked az „idegenszívű" nem jelent zsidót – de aki kitalálta, annak zsidót jelent. Persze, hogy te jóhiszeműségedben fel sem tételezed, hogy – elegáns magyarsággal – el van várva tőled és elégedettséggel van nyugtázva, amit (teljes belső meggyőződésből) írsz. De az történik, erre az azonosulásra kell jobban vigyázni. Nem tanulságul és még kevésbé célzásból (nem vág fenti cikkem témájába sem, bár sok minden sok mindennel összefügg), de azért futó mementóként, kollégáidnak is, az olvasónak pedig szórakoztatásul, mellékelek egy pazar kis írást egy nagy szkeptikus publicistától. Legyünk jók!
Maszol.ro,

Benkő Levente válaszol Ágoston Hugónak (is)
A maszol.ro vezető publicistája, Ágoston Hugó múlt jegyzetére is reagált lapunknak elküldött írásában Benkő Levente történész, közíró. A Krónika pénteki számának Szempont mellékletében is megjelent cikkét az alábbiakban közöljük.
Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam" mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani" az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk." Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön" óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek" – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének", „huszonhárommillió román" felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro,

Belső zászlók
Régi kádári időkben szocializálódott budapesti ismerősöm poénkodik: remélem, nincs nálad székely zászló. Viccnek szánja, de komolyan gondolja, mint afféle – csehtamási szóhasználattal élve – régi sólyom. Miért ne lenne, hiszen székely vagyok – próbálok esélyt adni egy évtizedes kapcsolatnak. Nem engedi. Butaság lenne, mondja atyáskodóan, s behuppan az autóba. Nosztalgia nélkül nézek utána, s még gyors gyógyulást kívánni is elfelejtek.
Keményedik a dolog. Bennem is, a világban is. Tíz évvel ezelőtt talán nem így gondoltam.
Akkor sem zavart, ha a külföldi nyaraláskor a barátom kitűzte a székely zászlót a sátor vagy bungaló elé, de ha nincs ott, talán nem hiányzik. Most már tudom: ott kell annak lenni. Nemcsak nyaraláskor, lélekben mindig.
Nehéz meccsek ezek. Utánunk, korombeliek, idősebbek vagy alig fiatalabbak – a korábbi rendszerből érkezettek – után a múlt koloncai csörömpölnek. Lehallgatásoktól való hajdani félelmek, beidézésektől, indokolatlan ellenőrzésektől, amelyekre ma már hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint valaki más életének emlékeire. Már röhögve mesélünk róla, mégis azon kapjuk magunkat, hogy vannak dolgok, amelyeket testidegennek érzünk. Ami nem természetes sajátunk, mert nem akkor plántálták belénk, amikor ideje, helye lett volna. Nem érdemes hibást keresni, nincs, legfeljebb az életünk, amely akkor, ott és úgy zajlott. Nem nagyon van mit tenni ellene, de töretlenül kell próbálkozni vele. Nem hivatkozva arra, hogy nemzeti szimbólumaink bennünk élnek, ha vannak, nyílt használatuk provokatív, másokat esetleg sértő lenne. Bele kell nőnünk abba a tudatba, hogy egy zászló, egy címer, egy himnusz csupa olyan „külsőség”, amelyek kinyilvánítása nem önmutogatás, de önfelmutatás. Olyan kapaszkodók ezek, amelyek híguló, érték-vesztett világunkban képesek jelezni, hová, kihez tartozunk. Mindig is ott lobogtak a helyükön, ha anno sokak számára érthetetlen különcséggel védtük nyelvünket, környezetünket a szeméttől. Ott voltak, csak nem láttuk őket. Most viszont olyan kor körvonalazódik, hogy láttatni is kell. Újabb kihívások tartják éberen nemzettudatunkat. Olyan idők, amikor véglegesen kimúltnak hitt állapotokba próbálnak újra kártékony életet lehelni. A székely zászló kitűzése körüli botrány, diplomáciai feszültségkeltés ismerősnek tűnő megfélemlítési kísérlet. Múltból előcsörömpölő kolonc. Leküzdése csak idő és higgadt következetesség kérdése.
A székely zászló ügye vízválasztó, ahonnan meggyőződéseink letisztulva, irányt tartva indulhatnak útnak. Egyszer talán a budapesti ismerősöm is megérti.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

EDÓ ADÓ
Siculo-Hungarian of Transylvania
Számomra az, hogy ki/mi a magyar, sosem volt kérdés, feleltem. Talán ez kisebbségi helyzetemből is fakadt? boncolgattam. Mert ott egy nagy vetítővászon, amin tisztán látszik, hogy nem olyan vagyok, mint a másik?
Magyarországi csoporttal nyaraltam, s bár a tengerpart nem a legalkalmasabb hely a megrökönyödésre, én mégis azt tettem, megrökönyödve hallgattam őket, amikor arról meséltek, hogy manapság az átlag magyar tudat annyira össze van zavarodva, hogy sokak számára nem egyértelmű, hogy ki, mi a magyar.
Egyszerre értettem, hogy ez miért is van így, és hitetlenkedtem. A csoport vezetője lelkendezve újságolta (mint annak idején, gyerekkoromban a szüleim), hogy sikerült megszereznie egy eredeti Benedek Elek történelemkönyvet. Aztán az én ámuldozásaimat beszéltük meg. Számomra az, hogy ki/mi a magyar, sosem volt kérdés, feleltem. Talán ez kisebbségi helyzetemből is fakadt? boncolgattam. Mert ott egy nagy vetítővászon, amin tisztán látszik, hogy nem olyan vagyok, mint a másik? Miközben ezen töprengtünk, tovább mesélték, hogy az átlag magyar tudatot annyira kilúgozták, a lelkét annyira megtörték, hogy szorong, mert nem érzi a gyökereit, elvágták tőle, nincs, ahonnan táplálkoznia. Visszautaztunk Mária Teréziáig, a finnugor elméletekig, vissza a XIX. századba. A magok, amiket akkor elvetettek, bizony mind kikeltek, állapítottuk meg. S bár lábunk nyaldosta a csodálatos Adria, mégis, éreztük a sötétség erejét. Tapintható volt.
Aztán ismét hozzám kanyarodtunk vissza. Arról a tartásról beszéltek, amit bennem éreztek, arról a nemzeti öntudat nyugalomról. Nem tudom pontosan, honnan van ez, vontam meg a vállam. De az biztos, hogy általában nincs bennem félelem és féltés. Annyi nép átutazott már a magyar népen, beolvadt vagy csak tömegpusztított, és lám, még mindig itt vagyunk. Valami csodálatos, szinte mesebeli módon őrződünk meg. Látszólag megfogyatkozunk, majdnem eltűnünk, aztán, mint egy búvópatak, valahol máshol bújunk elő, új ízárnyalatokkal gazdagodva. Meséltem nekik arról, hogyan neveltek a szüleink, hogyan mesélt kiskorunkban történelmünkről apám, és, bár akadémiailag jóváhagyott igazságokat nem róttunk a horvát sziklákba, az a kúszó sötétség közben valahol lemaradozott.
Nos, apám, aki székely ember, olyan faluba nősült, ami egy kicsit leszakadt a tömbszékely vidékről. Ma szórványnak mondjuk. S bár alig ötven kilométernyi a távolság a két falu között, mégis mindig érződött, most is érződik rajta, hogy ő valahogy más. Más a tartása, a beszéde, a szemének csillogása, s főképp az eszének a járása. Sokat mesélt, s miközben mesélt, meg-megállt egy-egy szónál, játszott vele, felkapta, ízlelgette, megforgatta, megnézte. Ösztönösen bontotta gyökre a szót, rácsodálkozott a benne szunnyadó vagy magát egyértelműen megmutató képre, és új szót teremtett belőle. Ezt az új szót is felkapta, megcsillantotta, aztán a következő pillanatban el is felejtette. Nem volt szüksége szókuporgatásra, tudta, nála a varázskalap, akkor és ott teremt vele, amikor és amit akar. A magyar nyelv szólásai, mondásai, szófordulatai és közmondásai nálunk nem gyűjteményekbe szedve porosodtak a polcon, hanem ezekkel éltünk, ezek által nevelődtünk bele valami olyan rendbe, amit nem most izzadnak ki magukból Brüsszelben.
Ha gyermekként belekotyogtam a felnőttek dolgába, ülj le tokány, ne rotyogj volt az intő szó. Ha egyáltalán mit is kerestem ott, nemhogy még okoskodjam is, gyermek vagy, gyapjat szarjál, s abba takarózzál, ha elfutott velem a ló, ülj bennebb, mert kiesel a szekérből, ha ágáltam, vigyázz, mert beleesik az eső az orrodba. A hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát sem könyvből kellett megtanulnom, mert a legnagyobb családi perpatvarok a hazugságok vagy a tetteink nem vállalása miatt voltak. Bármi mást sokkal könnyebben elnézett nekünk, mint a hazugságokat, mert, figyelmeztettet minden alkalommal, aki hazudik, az lop is.
Amikor már nagyobbacska koromban egyszer kettesben gyalogoltunk haza a mezőről - a mezőben az oda - és hazavivő utat szerettem a legjobban, mert ráérősen lehetett beszélgetni a jó levegőn -, a tanulmányaimról, előrehaladásaimról, a mi leszek, ha nagy leszekről beszélgettünk. Büszkén fitogtattam, hogy én már mi mindent tudok, s kijelentettem, bizony, minden ember a maga sorsának a kovácsa. Amikor vártam annak elismerését, hogy én ott városon lám, hogy megbölcsültem, apám egy darabig hallgatott, majd csendesen megjegyezte, van, amikor az igaz, hogy az ember a maga sorsának a kovácsa, és van, amikor az, hogy ember tervez, Isten végez.
S bár ő is pont úgy ember, mint bárki más, ezért pont úgy gyarló, mint mindenki más, számomra egész élete a szabad, szuverén ember üzenete volt. Aki úgy szabad, hogy közben állandó kölcsönhatásban marad a körülötte levő világgal. Úgy működik, mint egy láthatatlan labor, a világból a silányat fölveszi, magában azt átminősíti, és megnemesítve adja azt a világnak vissza. Akár a kenyeret, amiből mindig többet pakolt, mint amennyire neki magának szüksége volt, hogy ha netán hosszúra nyúlott a munkanap, hazafelé legyen amit megosztania többnyire más nemzetiségű munkatársaival.
Talán ez az, ami azt a nyugalmat adja, amire a táborban rácsodálkoztak. Ennek a minőségnek a tudata. A szellemi fénynek a természete, ami a sötétséget, jelentkezzen az akár világéjszakányi mennyiségben, szétoszlatja.
Bukarestben majdnem három évig volt egy román élettársam. A tökéletes férj, apa, társmodell, minden, amire a nők úgy általában vágynak. Mégis, eddig életem egyik legkietlenebb és legtöbb félelemmel terhelt időszaka volt. A látszólagos boldog hétköznapok mélyén egy szüntelen NEM zakatolt. Bátrabb pillanataimban elküldtem a fiút azzal, hogy nem ért engem. Mindig visszajött. Kerestem a kérdést magamban, mit nem ért belőlem? A nyelvem, a rendem, az észjárásom, a lélekjárásom, a gyökereim, az erőforrásaim, a rezdüléseim, egyszóval semmit, ami számomra lényeges. Mégsem volt erőm kilépni a kapcsolatból. Ennyi idő után hozzá tudok nyúlni ahhoz a fájdalmas ponthoz, ami végül is ennek a lelki pokoljárásomnak a fordulópontja volt. Unokaöcsém keresztelőjén táncoltunk. Vegyes keresztelő volt, így román zene is szólt. Én a fiúval táncoltam, apám ült, kissé már becsiccsentve, és minket nézett. Nem szólt bele a kapcsolataimba, elbeszélgetett velem róluk, de szabadon szerethettem. Ám ekkor, tánc közben, amikor egyszer rápillantottam, azt mondta: oláhné. A zene dübörgött, mindenki beszélt, kacagott körülöttünk, mégis tisztán, pontosan értettem, amit mondott. Mert a szíve mondta a szívemnek. Nem tudom elmondani, mi volt akkor a tekintetében. De ott, abban a rajtunk kívül senki által nem látott, hallott, érzékelt pillanatban egy másodpercre megállt az idő, kitágult és megmutatta magát az a minőség, ami belém magyarként van kódolva. Ott, akkor, egy nagy válaszúthoz érkeztem: megyek tovább ezen az úton, ami az önáltatás, az idegenség és a hamis elméletek útja, tönkretéve ezzel magam és eljövendő családomat, vagy mindennek a látszatbiztonságnak hátat fordítva beleugrom a kinti bizonytalanságba, rábízva magam a benti megtartó erőre? Ez utóbbit választottam.
Pár hónapra rá sírva búcsúztattam a fiút, aki kedvesem volt, mert kedves volt a szívemnek, de nem volt a párom, lelki-szellemi társam. Kívántam neki, hogy találjon magának egy ügyes román menyecskét, akivel értik, érzik egymást. Utána pár hónapon keresztül csak Bartókot és Kallós Zoltán gyűjtéseit hallgattam. Lábadoztam.
Ha a hazugságok megbetegítenek, az nem is olyan rossz. Nagyobb rossz az, ha már meg sem betegítenek. Csak kilúgoznak, elsivárosítanak. Előbb említettem az elméleteket. Gyakran kérdik tőlem, mi a véleményem a finnugor rokonságról. Véleménykutatások helyett hívjuk a gyermekeket a szavakkal játszani. Egy pillanatra higgyük el, hogy nyelvünknek nem csak töve van, hanem gyöke is. Menjünk oda a gyermekkel és játsszunk. A gyermek tisztán látja és érti, miért unokatestvére a törnek a dara(b), a gondnak a gondolat és a gondoskodás, hogy a szenvedés és a szenvedély miért fogja egymás kezét. S ha közösen, közelebbről, nem közömbösen, hanem mint akiknek közük van a saját nyelvükhöz, megnézik a szeretet gyökét is, akkor már érteni fogják azt is, mint csinál a gyermek, amikor éppen szertelenkedik. És már soha nem fogja véletlenül sem azt hinni, hogy holmi léleg lélekzik, nem pedig a lélek. Ha utánanézel azoknak a szavaknak az eredetének, amelyeket szinte játszva, a nyelv belső logikájának, szerkezetének és rendjének köszönhetően újból szóteremtésre használhatsz, nagyon sokról azt fogod találni, hogy minimum hottentotta eredetű.
Elbizonytalanodsz? El. Mert egyfelől ott vannak a rangosok, akik megmondják a tutit, másfelől a nyelved, ami olyan, mint egy csodavirág, ha csak egy kicsit is odafigyelsz, feltárja mélyebb, nem is olyan nagyon rejtett értelmeit. Kinek hiszel?
Ha mások mondanák meg számomra, hogy ki/mi a magyar, és honnan szedtük-vettük a nyelvünket, főhetne a fejem. Ha azt hinném, amitől néha, zavarodottabb perceimben hajlamos vagyok bepánikolni, hogy csak a demográfia dönti el a népek sorsát, akkor az azt jelentené, hogy figyelmem csak az én kis életemre irányulna (csak egy gyermeket szülve, köthetném is fel magam), nem pedig évezredek távlatára, és arra a minőség-magra, ami őrzi a csírát. S ha azt hinném, hogy csak nyelvében él a magyar, akkor érzelgőssé válnék, mert elfelejteném, hogy édes anyanyelvemet még édesanyám mellén az anyatejjel szívtam ugyan magamba, de nemzeti öntudatom az apám nemzette belém. S bár a trendi az egyből globális és egyből egész emberiség és egység és minden, én mégis, a magam maradi módján úgy gondolom, bizonyos lépések nem átugorhatóak. Az egyetemes ember azért szuverén és szabad, mert ott legbelül, önmagában a helyén van, tudja, honnan jön, és látja, merre tart.
A cím forrása: Kőrösi Csoma Sándor írja magáról
[Szerző: Gergely Edó
1978, Othévíz]
Transindex.ro,

Kelemen Hunor: az erdélyi magyaroknak szükségük van a segítségre, a szolidaritásra, ám ennek mikéntjéről egyeztetnünk kell
Kelemen Hunor szövetségi elnök az erdélyi magyarság sorsát is befolyásoló politikai történésekről számolt be a Kárpát- medencei Magyar Képviselők Fóruma plenáris ülésén pénteken, Budapesten.
"Az elmúlt esztendőben embert próbáló időket éltünk át, ám két választás után elmondhatjuk, hogy minden próbálkozás ellenére, politikai értelemben életben vagyunk, életben maradtunk. Ez sokakat keserűséggel tölt el, értetlenül állnak a tények előtt és a harc folytatásáról nyilatkoznak. Nemcsak életben maradtunk, hanem sikerült megszereznünk azt a társadalmi támogatást, amely önkormányzati és parlamenti képviseletet biztosít az erdélyi magyarságnak. Vannak fájó veszteségeink, elvesztettük Szatmár és Maros megyét, valamint Szatmárnémetit. De növeltük helyi tanácsosaink számát, 19-cel több polgármesterünk van 2008-hoz képest, és szavazatszámban is többet kaptunk, mint négy évvel azelőtt. A parlamenti választásokon az RMDSZ elérte az 5 százalékot úgy, hogy hatalmas román felhajtóerő működött, és minden bejelentéssel, állásfoglalással ellentétesen volt magyar–magyar verseny. Mindezek ellenére a szövetség megszerezte a magyar szavazatok 89 százalékát, a magyar ellenpárt még csak a közelébe sem került egyetlen mandátumnak sem. Összegzésként, 2012 után erős önkormányzati és parlamenti képviseletet szerzett az RMDSZ, amellyel az erdélyi magyar nemzetközösség érdekeit védi" – számolt be az RMDSZ elnöke az elmúlt esztendő politikai eseményeiről.
Ezt követően Kelemen Hunor ismertette mindazokat a politikai döntéseket, amelyekről 2013-ban hoz döntést a román parlament.
"70 százalékos parlamenti többséggel nézünk szembe, amely döntést tud hozni nélkülünk minden kérdésben. Ebben az esztendőben Románia alkotmánymódosításra készül, át akarja alakítani a fejlesztési régiókat egy közigazgatási reform keretében, és új választójogi törvényt fogad el, amely 2016-tól kezdődően lép életbe. És eközben nap mint nap meg kell védenünk az eddig megszerzett jogainkat: közösségi szimbólumaink használatának jogát, az anyanyelv használatát és az oktatási rendszerben elért eredményeket. Mindezt olyan körülmények között, hogy a Szociál- Liberális Unió egy olyan parlamenti többséggel rendelkezik, amely a mi szavazataink nélkül is képes elfogadni bármilyen törvénytervezetet. Egy olyan többség ez, amelyben a magyarellenes indulatok, a nacionalista érzelmek jelen vannak, míg a román ellenzék végelgyengülésben szenved, és nemhogy a mi, de még a saját problémáira sem képes figyelni" – részletezte a szövetségi elnök.
"A közösségi szimbólumokkal kapcsolatosan szeretném megköszönni mindazoknak a szolidaritását, akik ezt önzetlenül tették, jó volt látni és érezni, hogy ilyen súlyos pillanatokban nem vagyunk egyedül. Ugyanakkor egy szerény és tiszteletteljes kéréssel is szeretnék a magyar politikai élet szereplőihez fordulni: minden segítségnyújtás előtt legalább egy pár órával próbáljunk meg egymással konzultálni. Nem árt, ha tudjuk, hogy segítség érkezik, nem árt, ha szólnak nekünk, hogy kapaszkodjunk meg, mert a mi ügyünk mellé állnak, és összehangoljuk cselekvési terveinket. Mert azt pontosan látnunk kell, hogy végső soron ezeket a problémákat nekünk kell otthon megoldanunk, és ebben a pillanatban nehezen tudunk olyan román partnereket találni, akik kiállnak mellettünk" – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor kitért ugyanakkor az európai polgári kezdeményezés fontosságára, ismertetve azt az együttműködési megállapodást, amelyet az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója kötött. Ennek mentén párbeszéd kezdődött az RMDSZ és a Székely Nemzeti Tanács, valamint a Magyar Polgári Párt között.
A szövetség elnöke felszólalása végén felhívta a figyelmet, hogy a romániai régióátszervezés a legfontosabb politikai téma ebben a pillanatban az RMDSZ számára, mert fennáll annak a veszélye, hogy szétverjék a magyarság székelyföldi erejét.
Népújság (Marosvásárhely),

Az aranysávos
A minapi történések után – különösen azt követően, hogy a Hargita megyei prefektus tiltó rendeletet adott ki, s szemlátomást Maros és Kovászna megyei társai is hasonló utasítást követnek – nem marad más hátra, mint a zászlóharc becsületes, nyílt sisakos megvívása.
Meghátrálásról szó sem lehet, ugyanis a zászlóügy mai formájában és kiélezettségében már nem a figyelemelterelés eszköze, hanem főpróbája annak, ami következik, s aminek legfontosabb eleme a fejlesztési régiók kialakítása, a közigazgatási területek kirajzolása körüli társadalmi vita lesz. Jó lenne, ha az értelmes vita keretei közt maradna az eszmecsere és küzdelem, kár, hogy ennek esélyeit a román politikai elit hangadói nap mint nap rombolják és számolják fel. Milyen bizonyítványt állít ki érvei súlyáról, az azokba vetett bizalmáról az, aki már eleve azon mesterkedik, hogy a tömeghisztéria és a lehető legelvakultabb indulatosság légkörét hozza létre? Melyben aztán, persze, semmit megbeszélni nem lehet, és amelyben kizárólag a nyers ököljog, illetve annak társa, a bárdolatlan közigazgatási kényszer érvényesülhet, amelyben ilyen irracionális eszközök döntik majd el a vitát?
Nos, a székelység vezetői nyilván tudják, mi vár rájuk az elkövetkező hónapokban-években. Az új kormánykoalíció ugyanis nem véletlenül élezte ki ennyire a konfliktust. Magam nem hiszem, hogy ezúttal eléri kívánt célját, ugyanis a magyarság színleges vagy valódi megjuhászodása – hányszor játszottuk már el e hálátlan szerepet – most nem következhet be. A zászlóharcot végig kell vinni, s ennek, ha nem akarjuk, hogy a másfél száz polgármestert egyenként félemlítsék meg, csak az lehet a módja, ha egy emberként lépnek fel. Nem lehet egy egész régiót beperelni, ha mindenütt ott lobog ugyanaz a zászló – mely gesztusban különben belső alkotmányos és a külső, uniós jogszabályok alapján sem lehet semmi kivetnivalót találni. A hatóságok olyan helyzetbe kényszerítik a székelységet, melyben a tömeges polgári engedetlenségre való felkészülés úgyszólván hazafias, a román jogállam védelme által előírt követelmény lesz.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szász Jenő a szórványmagyarság kitelepítését tervezi?
Az erdélyi magyar szórvány kitelepítésének gondolatát vetette fel Szász Jenő, aki a kisebb létszámú magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának" lehetőségéről beszélt Budapesten, a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kifejtette: kutatás tárgya lehet annak felmérése, nem jelent-e alternatívát az egyes erdélyi magyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás". Szász Jenő stratégiájának lényege a biztos beolvadásra ítélt kisebb magyar közösségek, köztük az erdélyi szórvány irányított kitelepítése a jelenlegi lakhelyéről, írja a maszol.ro portál.
„Ötlet szintjén is felháborítónak tartom a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának” lehetőségét”, mondta el a Sláger Rádiónak Márton Árpád. A háromszéki RMDSZ képviselő tiltakozásként kivonult a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának üléséről, majd visszatérve válaszolt Szász Jenő felvetéseire.
„Elmondtam, hogy amikor hatvan évvel ezelőtt a Német Szövetségi Köztársaság hasonló döntést hozott, az nem oldotta meg Németország demográfiai problémáit, ám az erdélyi németség teljes megszűnését eredményezte – fogalmazta meg Márton Árpád, aki szerint akkor a németek átadták a templomaikat az ortodox egyháznak, hogy a műemléképületek ne vesszenek kárba.
„Mi az műemléktemplomok restaurálására próbálunk pénzt szerezni, sőt új templomokat építünk, mert egyházaink erősödnek”- fogalmazta meg Márton Árpád. Az RMDSZ képviselő leszögezte, lehet, hogy ő túl érzékeny ebben a kérdésben, de már a lehetőségnek a mérlegelését is felháborítónak tartotta.
Szász Jenő szavait úgy is lehet értelmezni, hogy Magyarország a szórvány-magyarok áttelepítésével oldaná meg a demográfiai problémáit, de akár úgy is, hogy Erdélyen belül a Székelyföldre telepítenének szórvány közösségeket.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Székelyzászló-ügy – A román képviselőház nem kíván reagálni
A román képviselőház nem kíván reagálni arra, hogy a magyar Országházra kitűztek egy olyan zászlót, amely nem a román jelképrendszer része. Ez az illető országra tartozik – közölte Valeriu Zgonea házelnök a házbizottság hétfői ülése után.
A hét végén több román ellenzéki és kormánypárti politikus kezdeményezte: foglaljon állást a román parlament azzal kapcsolatban, hogy pénteken kitűzték a székely zászlót a magyar parlament épületére. „Magyarország és Románia parlamentjének kapcsolata sokkal fontosabb, mint a politikusok érzelmi viszonyulása mindkét országban... A magyar-román viszonynak nem ez a legboldogabb időszaka, de ez nem jelenti azt, hogy mélyítenünk kell azt az árkot, amelyet egyesek ásni próbálnak a két szomszédos és baráti ország között" – mondta Zgonea.
Hozzátette: a házbizottság és a frakcióvezetők egyhangú döntést hoztak arról, hogy a bukaresti képviselőház ne vegyen részt a zászlóvitában. Úgy vélekedett, hogy Titus Corlatean külügyminiszter „kellőképpen határozott, érett és kiegyensúlyozott" választ adott Budapestnek.
„Azt javasoltam a kollégáimnak, hogy a parlament előtt tűzzük ki valamennyi romániai megye zászlaját és függesszük ki címereiket. Minden polgárt büszkeséggel töltene el, ha ezeket a jelképeket itt látná Románia parlamentje előtt, úgy ahogy a magyar parlament előtt is láthatóak valamennyi közösség jelképei" – jelentette ki Zgonea.
Crin Antonescu, a szenátus elnöke is úgy vélekedett hétfőn, hogy nincs szükség parlamenti állásfoglalásra a székely zászló ügyében.
„Nagy és erős ország vagyunk, nem szabad úgy viselkednünk, mintha áldozatok lennénk. Be tudjuk tartatni Románia törvényeit. Ez nem jelenti azt, hogy feszültebbé válik a viszonyunk a magyar közösséggel, hiszen végeredményben bárki törvényesen kifüggeszthet székely, albán, katalán vagy bármilyen zászlót otthon, az erkélyen, az udvaron, egy magánünnepségen, a székelyek egy népi jellegű hagyományápoló rendezvényén" – jelentette ki a szenátus elnöke.
A román külügyminisztérium pénteken közleményben reagált arra, hogy az Országgyűlés homlokzatára kitűzték a székely zászlót: sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a magyar hatóságok – Bukarest megítélése szerint – továbbra is olyan jelképes gesztusokat tesznek, amelyek provokálják a román közvéleményt.
MTI
Erdély.ma,

Székelyzászló-ügy – Borbély: veszélyes precedens lenne egy parlamenti nyilatkozat
Veszélyes precedenst teremthet egy bukaresti parlamenti nyilatkozat a székelyzászló-ügyben, amelyet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) mindenképpen szeretne elkerülni – közölte hétfőn az MTI-vel Borbély László, a román képviselőház külügyi bizottságának elnöke, az RMDSZ politikai alelnöke.
A hétvégén több román ellenzéki és kormánypárti politikus kezdeményezte: foglaljon állást a román parlament azzal kapcsolatban, hogy pénteken kitűzték a székely zászlót a magyar parlament épületére. Az MTI kérdésére, hogy volt-e precedens a román parlamenti diplomáciában arra, hogy a törvényhozás állásfoglalással üzenjen egy másik ország parlamentjének, a politikus nemmel válaszolt. „Ha lesz ilyen javaslat, először megtárgyalja a házbizottság, utána pedig a külügyi bizottságban is téma lesz. Remélem, nem jutunk el oda és idejében le tudjuk állítani. Le kéne álljanak mindazok, akik úgy gondolják, hogy ebből politikai tőkét lehet kovácsolni" – mondta az RMDSZ politikusa.
Arra a felvetésre, hogy Románia a jelek szerint belügyének tekinti a kisebbségi kérdést, hiszen Victor Ponta miniszterelnök élesen elutasította a magyarországi „kioktatást" a zászlóügyben, Borbély László azt mondta: ez egyértelműen nem belügy. Ugyanakkor kifejtette: szerencsésebb lenne, ha az ilyen ügyeket a hivatalos csatornákon és nem a sajtóban tisztáznák a felek, és előzőleg az RMDSZ-t is meghallgatnák.
„Kérdezzen meg minket a magyar külügyminisztérium, mert mi képviseljük legitim módon a romániai magyarságot. Nyilvánvalóan jól jön mindenfajta szolidaritás, de megvannak a diplomáciai csatornák, nem feltétlenül a sajtóban kell üzengetni" – mondta Borbély László.
MTI
Erdély.ma