Kelemen Hunor: javult az RMDSZ és a Fidesz viszonya
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Fidesz javuló viszonyáról beszélt a liberális beállítottságú román Adevarul című lapnak a határon túli magyar szervezet elnöke. Az interjú csütörtökön jelent meg.
Kelemen Hunor azt mondta, hogy most sokkal jobb a kapcsolat a két párt között, mint egy-két évvel ezelőtt. A politikus ezt az RMDSZ erdélyi támogatottságával magyarázta.
„A decemberi választások után Orbán Viktor gyorsan megértette, mit mondanak a számok, és azt, hogy a riválisainknak nem sikerült kilökniük minket a parlamentből. Többször találkoztunk Orbán Viktorral, legutóbb néhány hete, és az volt a benyomásom: a számok beszélnek. A barátságok megmaradnak, nem tűnnek el, de pragmatikus politikus lévén, úgy vélem, más következtetésre jutott, mint egy évvel ezelőtt" – mondta az RMDSZ vezetője.
Hozzátette: tavaly Orbán Viktor már a helyhatósági választásokon láthatta, milyen támogatottsága van a másik két erdélyi magyar pártnak, és ezért a parlamenti választási kampány idején „nem bocsátkozott olyan kalandokba, mint nyáron, amikor a Fidesz politikusai erős kampányt folytattak az RMDSZ ellen az egész Székelyföldön".
Arra a felvetésre, hogy vajon a Fidesznek érdeke-e a „nemzeti kérdést" elővennie Erdélyben a magyarországi választások előtt, az RMDSZ elnöke úgy vélekedett: ez nem segítené semmivel a Fideszt. „Egy-két, legfeljebb három mandátum múlik az összes külhoni szavazaton: nem ez a tét, nem ezen múlik a különbség. Túl kockázatos kaland lenne, és nem érné meg. Nem hiszek olyan forgatókönyvben, hogy Magyarország általános konfliktusba bocsátkozna Romániával, a románokkal a választások miatt" – fejtegette Kelemen Hunor, hozzátéve, hogy ilyesmiben csak politikai kalandorok érdekeltek.
MTI
Erdély.ma.

Csíkszentmiklós, a szokások örök őrzője
Első írásos említésének 680. évfordulóját ünnepli vasárnap a csíkszentmiklósi faluközösség. A közigazgatásilag Csíkszépvízhez tartozó településen egyházi méltóságok és világi elöljárók tartanak beszédeket, ugyanakkor a régmúlt időktől napjainkig tartó időszakot neves előadók idézik fel az érdeklődőknek.
A Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt templomáról elnevezett település valamikor a 12. század végén vagy a 13. század elején alakulhatott, egyházközségéről az első hiteles feljegyzést – mely egy Stephanus (István) nevű papot említ, aki 1333-ban egy garast fizetett a tizedszedőknek – a pápai tizedjegyzékben találjuk. A középkortól egészen a 19. század végéig három falunak – Csíkszépvíz, Csíkborzsova és Csíkszentmiklós – a közös temploma a szentmiklósi, az 1992-ben megrepedt, műemlékként őrzött harangját 1689-ben öntötte Boltosch István brassói harangöntő.
A rohamos fejlődés és a hagyományőrzés útján
A jellegzetesen három településszerkezeti alapegységből – Alszeg, Középszeg, Felszeg – álló falu az új évezred hajnalától kezdve látványos fejlődésen ment keresztül, amihez Ferencz Tibor községvezető mellett a falu lakosságának támogatására is nagy szükség volt. A kitartó szervezés és együttműködés gyümölcseként épült ki a gáz- és vízvezetékrendszer, lépett működésbe a csatornarendszer, korszerűsítették a közvilágítást, leaszfaltozták az utakat és tatarozták a középületeket.
A modern élet alapjait megteremtő infrastrukturális beruházások és a falu összképének nagyfokú javítása a fiatalok itthon tartására, valamint a kulturális életre és a hagyományőrzésre is rendkívül pozitív hatással volt. Utóbbi egyik legékesebb példája a másfél éve önkormányzati és közbirtokossági összefogással 41 ezer lejért megvásárolt, Lakatos István helybéli tanár segítségével újjáépített, majd berendezett, mintegy százéves csíki székely ház, amelyben néprajzi gyűjtemény mellett értékes okiratok, tárgyak és fényképek is helyet kaptak – sőt a téli hónapoktól egészen a mezőgazdasági munkálatok megkezdéséig fonó-szövő szakkör működik benne. A tájház hűen illusztrálja az elődök életvitelét, szokásait és mindennapjait.
A csíkszentmiklósi közbirtokosság a tájház szomszédságában a közelmúltban egy harmincas évekbeli épületet modernizálva alakította ki új székhelyét. A múzeumként működő tájház udvarán jelenleg egy gazdasági melléképület is tatarozásra vár, ahol a közbirtokosság egy turisztikai központot kíván kialakítani.
Csíkszentmiklós napjainkban
Az ezeregyszáz fős létszámot közel száz éve rendíthetetlenül tartó település szokásainak kommunizmus alatti megtartásában nagy szerepük volt mindazon helybéli pedagógusoknak, akik a kötelező kultúrműsorokba, politikai töltetű ifjúsági tevékenységekbe ügyesen „belopták” a néphagyományokat, megszakítás nélkül adva így át azokat az egymást követő generációknak – tudtuk meg Lakatos István tanártól. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás után újjáalakult a cserkészcsapat, és létrejött az ifjúsági szervezet, mely több, fiatalokat és idősebbeket egyaránt megmozgató rendezvénye mellett az elődök tiszteletére és szokásaik átörökítésére is kiemelt figyelmet szentel.
A csíkszentmiklósiak nagy részének megélhetési alapjait a mezőgazdaság és az állattartás biztosítja, noha az utóbbi tíz évben jelentősen – közel a felére – csökkent a faluban tartott tehenek száma. Ezzel szemben növekedett a juh-, sőt a kecskeállomány is, míg a disznók száma stagnál. A munkahelyek számát tekintve a kisboltok és a fafeldolgozó üzemek is előkelő helyen állnak, de sok fiatal – igaz, csak ideiglenesen – külföldre, leginkább Nyugat-Európába utazik szerencsét próbálni. A véglegesen elvándorlók száma minimális, a néhány hónapot, esetleg évet távolban töltők többnyire visszatérnek, megtakarításaikat a faluban – gyakran mezőgazdasági gépekbe, felszerelésekbe, megművelhető földterületekbe – fektetve be. Lakatos István szerint inkább az okoz problémát, hogy nincs szaporulat, mivel a családok általában egy, legfeljebb két gyereket vállalnak.
Az 1880-ban épített helyi általános iskolába és az óvodába összesen száznegyvenöt gyerek jár – igaz, ebbe beletartoznak a csíkborzsovaiak is. A vallásos nevelésben részesülő ifjoncok Gergely Géza esperes-plébános odaadó segítsége és terelgetése jóvoltából olyan szoros közösséget alkotnak, amelyben főszerep jut a tisztességre, szülők iránti tiszteletre és szeretetre tanításnak. Bár több nagyobb cigány család is él a helységben – összlétszámuk hetven körülire tehető –, jelenlétük nem okoz mindennapos problémát. A „kritikus periódust” inkább a mezőgazdasági betakarítások időszaka jelenti, amikor előszeretettel dézsmálják a termést.
„Csíkszentmiklós jövőjét a gyereklétszám csökkenése vagy növekedése határozza majd meg. Híresek vagyunk szorgalmunkról, de a falu további fejlődéséhez a házak megszépülésén és korszerű földművelő gépeken kívül elsősorban nagyszámú utódra van szükség” – vonta le a következtetést a szülőfalujáról monográfiát is írt Lakatos István.
Ünnepi emlékezés
Vasárnap délben a csíkszentmiklósi műemléktemplomban a Tamás József segédpüspök által celebrált szentmisével veszi kezdetét az évfordulóra szervezett rendhagyó program. A rendezvény este hét órától a kultúrotthonban folytatódik, ahol az ünnepi beszédek sorát Ferencz Tibor, Csíkszépvíz polgármestere nyitja, majd Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának köszöntője következik. Az eseményen jelen lesz Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila parlamenti képviselő.
A világi elöljárók után az elmúlt évszázadok kiemelkedő egyházi és falutörténeti eseményeit eleveníti fel Gergely Géza esperes-plébános, Ambrus Tünde író, Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója és Lakatos István tanár. Az előadókat a Bíró Zsolt kántor vezetésével színpadra álló csíkborzsovai férfikórus műsora, a csíkszentmiklósi általános iskola diákjainak irodalmi összeállítása, valamint a csíkszentmiklósi és csíkszépvízi néptánccsoportok fellépése követi. A kivételes évfordulóra nagy szeretettel várják mind a község, mind a környező falvak lakóit.
Pinti Attila
Székelyhon.ro.

Ady, a bukarestiek családias iskolája
198 éves a fővárosi magyar tannyelvű oktatás
Volt már 9-es számú Elméleti Líceum, 5-ös számú Matematika-Fizika Líceum, a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb korszakában pedig – amikor vegyes, román–magyar évfolyamok létrehozására kényszerítették –, a 33-as számú Ipari Líceum nevet is viselte Bukarest egyetlen magyar nyelvű oktatási intézménye. Az Ady Endre Elméleti Líceum folyosóin ma több száz magyar diák zsivaja hallatszik.
A fő céljaként az identitásmegőrző kultúratámogatást meghatározó iskolában mindig arra törekedtek, hogy Bukarest valamennyi magyar gyermeke számára biztosítani tudják az anyanyelvi óvodai és iskolai oktatáshoz való hozzáférést. Ezért aztán az intézmény befogadóképességét is növelni kellett, 2007-ben kormánypénzből elkezdődött az iskola bentlakásának építése, de pénzhiány miatt még a belső szerkezet befejezése előtt leálltak a munkálatok. „Volt egy időszak amikor gyimesi csángó diákjaink is voltak. A vidéki gyerekekre gondolva fogtunk bővítési munkába, hogy közel tudjuk őket tartani, amíg megszokják a bukaresti életet. Ha a líceum után egyetemre mentek volna, továbbra is szállást biztosítottunk volna nekik” – tájékoztat Bejan Ibolya, az iskola igazgatónője (képünkön). A projektre még a sportpályát is rááldozták. „Ez a bentlakás a legnagyobb álmunk, hisz így tudnánk növelni a gyermekek számát. Mint minden szórvány magyar oktatási intézménynek, nekünk is szükségünk lenne erre” – teszi hozzá. Az 1992-től önálló vált tanintézet épületét amúgy folyamatosan tatarozzák: 2003-ra a teljes épületet megerősítették, földrengésbiztossá tették. Saját forrásból biztosították a földgáz bekötését az óvodai konyhába, kicserélték a nyílászárókat. A feltámadás, az újjászületés évei voltak ezek, hiszen korábban nem bántak túl kegyesen az iskolával.
Nehéz múlt, biztató jövő
Sötét korszak volt az 1985-1990-es időszak, nem is szeretnek róla beszélni. Azért fel-fel idézik, ahogyan röviddel a rendszerváltás után az 1815-ben felekezeti iskolaként indult tanintézet tanárainak és diákjainak a református Calvineum templom épületébe kellett menekülniük a román iskolatársaik agresszív lázadása elől. „Az osztályaink akkor is alacsony gyermeklétszámmal működtek, és ezt Ceauşescu nem nézte jó szemmel. Ezért sok olyan diákot utaltak hozzánk, akik a jobb román líceumokba nem jutottak be. A cél nyilván az etnikai összekeverés volt, de emellett az elméleti líceumból szaklíceumot csináltak. Az 1989-es események után azt hittük, hogy jobbra fordulnak a dolgok, ’90-ben végül, amikor a magyar tanulók ismét visszanyerték az anyanyelvű oktatáshoz való természetes jogukat, azt gondoltuk, megbeszéljük a román tantestülettel, költözzenek át egy másik iskolába. Egy akkori államtitkárral ki is egyeztünk abban, hogy várunk 1992-ig, míg az utolsó évfolyam is befejezi a 12. osztályt. Ez a terv azonban meghiúsult, mert idő előtt kiszivárgott, a románok pedig úgy döntöttek, tudtunkra adják, hogy innen nem mennek el, mert ez az ő iskolájuk. Valaki felbujtotta az itt maradt diákokat, mert egyik reggel szó szerint elfoglalták az iskolát, bezárkóztak az épületbe, minket pedig kőzáporral fogadtak. Betörték az ablakokat, csak úgy repkedtek a fejünk felett az üvegszilánkok. A falakra mindenféle üzeneteket irkáltak, hogy menjünk oda, ahonnan származunk, üvöltözve fenyegettek. Egész éjjel attól rettegtünk, hogy felrobbantják az iskolát” – eleveníti fel Bejan Ibolya. Az ellenpropaganda hátterében Corneliu Vadim Tudor állt, a Nagy-Románia Párt elnöke. „Volt neki akkoriban egy sikeres lapja, abban is megjelentünk valami olyan címmel, hogy nem engedjük tanulni a román diákokat. Ez ellen nem sokat tudtunk tenni, és mivel féltettük a diákjainkat, a fő célunk az volt, hogy biztonságba helyezzük őket” – magyarázza az igazgatónő. A líceum tantestülete ekkor döntött úgy, hogy a református templomba, a Calvineumba költözteti a diákokat, míg minisztériumi szinten rendezik a dolgokat. Körülbelül két hétig voltak kénytelenek ottmaradni, a gyerekeket szinte teljesen elzárták a külvilágtól, hogy ne essen bántódásuk: iskolába jövet és hazafelé is felnőttek kísérték őket. „Néhány hét elteltével már a visszaköltözésen és egy új iskolanév választáson gondolkoztunk: először Sükei Károly bukaresti születésű költő-újságíró után akartuk az iskolát elnevezni, de arra gondoltunk, őt kevesen ismerik, főleg Bukarestben. Petőfin is gondolkoztunk, de mivel már volt egy Petőfi-ház Bukarestben, nem akartuk, hogy az emberek keverjék az intézményeket. Végül Adyra esett a választás az Octavian Gogával való barátságára, valamint a liberális nemzetiségi szemléletére való tekintettel. Ebben az időszakban Balogh Péter szobrászművész egy Ady-mellszobrot adományozott a Calvineumnak és egy másolatot az iskolának is” – idézi fel Bejan Ibolya. Az igazgatónő akkoriban került az iskolához fiatal tanárként, s bár nem nagyon vett részt az akkori adminisztratív döntésekben, az események mély nyomokat hagytak benne.
Már nem a fennmaradás a tét
A kedélyek 1992 nyara környékén kezdtek végül lecsendesedni, a bukaresti iskolában azóta kizárólag magyarul folyik az oktatás óvodától a tizenkettedik osztályig. A három csoportos napközi jelenleg 60 gyereket fogad reggeltől délutánig, míg az osztálytermek padjait 128 diák koptatja. Évente 15 körüli az első osztályba beiratottak száma, az óvoda pedig mintegy hatvan gyerekkel indul évente. Utóbbi egyébként igen népszerű Bukarest-szerte, többek közt jó konyhájának köszönhetően. „Sajnos csökken a bukaresti magyarság száma, és ezzel nyilván a gyermeklétszám is. Nagy a fluktuáció is: az üzletemberek és politikusok jönnek-mennek, beadják gyermekeiket tanulni, majd néhány év múlva továbbviszik őket. Próbáljuk évente felmérni a templomokban, hogy hány gyerekre számíthatunk, szórólapokat osztogatunk, mindenféle népszerűsítő rendezvényt, ünnepséget szervezünk, hogy valamennyi magyar gyermekes családhoz eljusson az iskola híre. Sok volt diákunk hozza hozzánk a gyerekét. Jól ismerjük a bukaresti magyarokat, a gyerekekkel közvetlenül bánunk, ami nagyon családiassá teszi a hangulatot. És hát ilyen kevés gyerekkel ez könnyebb is. Már nem a fennmaradás a tét, hanem a minél színvonalasabb, emberibb oktatás biztosítása. És az, hogy legyen ránk kereslet ” – összegez az igazgatónő.
Bukaresti iskolatörténet
Az 1815-ben felekezeti iskolaként alapított tanintézet kezdetben Sükei Imre református lelkipásztor otthonában működött. Az 1875-ben felépült egyemeletes iskola már szolgálati lakással is rendelkezett. 1904-ben a Sfinţii Voievozi utcában leányiskola, 1906-ban a Sfântul Ştefan utcában fiúiskola nyitotta meg kapuit a magyar tanulóifjúság előtt. Az 1910–11-es tanévben a római katolikus iskola tanulóinak száma elérte az 1141-et, a református iskolát pedig 468 diák látogatta. Az iskolák napközis rendszerben működtek, jól felszerelt szertárakkal, műhelyekkel és könyvtárakkal rendelkeztek. Bukarest több kerületében bérelt épületekben óvodai csoportok és elemi iskolai osztályok is működtek. Az első világháború után hanyatlásnak indult a bukaresti magyar oktatás. Bár az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyenlő jogokat ígér valamennyi román állampolgár számára, a valóság mást mutatott: az iskolát seqestrum (zárlat) alá vetik. Az 1940-es bécsi döntést követően a bukaresti magyar lakosság, így a tanuló ifjúság száma is jelentősen csökkent, az iskola pedig újra szélsőséges elemek céltáblájává vált. ’44-ben három bombatalálat romba döntötte a Sfinţii Voievozi-i iskolaépület kétharmad részét: pillanatok alatt semmisült meg a modern tanfelszerelés, a bútorzat, a fizika- és biológia-szertár, az asztalosműhely. Takács Pál igazgató, aki az óvóhelyen vészelte át a bombázást, emberfeletti erőfeszítéseket tett a magyar nyelvű oktatás újrakezdése érdekében, és az 1945–46-os tanévben az iskola Egységes Magyar Gimnázium néven már működött. A felekezeti- és magániskolák 1948-as államosítása Bukarestben 89 tanintézetet érintett, köztük a legrégibb, az 1730-ban alapított zsidó gimnáziumot és a református magyar iskolát is. Az addigi gimnázium 1949-ben líceumi rangra emelkedett, majd 1958-ban tanügy-minisztériumi határozat alapján az iskola elfoglalta mai épületét.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Versekből a nap
Költészetnapi beszélgetés László Noémi költővel, az E-MIL elnökével
„Nem túl ildomos, ha egy költő, aki feltehetően minden nap versekkel foglalkozik – és különösen akkor, ha boldog költőről van szó –, azt mondja, hogy ünnep számára ez a mai nap. A költészet napját éppen azért honosították meg, hogy mindazok, akik nem költők, verseket olvassanak, ami adott esetben felemelő is lehet” – vallja László Noémi költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke, hozzáfűzve: ennek ellenére a költők is bátran ünnepelhetnek április 11-én, sőt, legfőképpen azáltal, ha saját verseiket olvassák fel, közben ugyanis „megmutatkozhatnak” a körülöttük élők előtt. A nyilvános szerepléssel járó megmutatkozásról és a fiatal költőnemzedékről is beszélgettünk az alkotóval, aki jelenleg, több E-MIL-taggal együtt Gyergyóalfaluban, a Kimenő Összművészeti Diákfesztiválon tartózkodik.
– A délelőtti műhelytevékenységek mellett könyvbemutatók, író–olvasó találkozók, színházi előadások és koncertek várják a tegnap óta zajló Kimenő fesztiválon jelen lévőket, a diákokat és a közreműködő partnerintézmények képviselőit egyaránt. Hogyan kapcsolódtok ennyi minden mellett a Magyar Költészet Napjához is?
– Mivel több költő lesz meghívottként jelen a fesztiválon, úgy döntöttünk, hogy idén Gyergyóalfaluban szervezzük meg a hagyományos költészetnapi felolvasásunkat. Heten lépünk majd fel – Farkas Wellmann Endre, Gáll Attila, Géczi János, Király Zoltán, Lakatos Mihály, László Noémi és Szentmártoni János – április 13-án, szombaton délután a fesztiválon, emellett idén is bekapcsolódunk a magyarországi Versmaratonba. A mai nap folyamán 92 költő olvassa fel azokat a műveit, amelyek Az év versei antológiában jelentek meg, a Magyar Napló Kiadó gondozásában. Aki pedig nem tud Budapestre odautazni, azt telefonon kapcsolják be az élő műsorba. Két évvel ezelőtt jelen voltam az eseményen, idén viszont elég nehéz lenne ott lenni, miközben délelőtt tíztől egyig irodalmi műhelyt tartok Gyergyóalfaluban.
– Magyarországi idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődik a Versmaraton a Thália Színház Mikroszínpadán, és este 11-kor ér véget, az érdeklődők a Kossuth Rádió honlapján követhetik az eseményt. Mikor hívnak téged?
– Itteni idő szerint három és négy óra között fognak hívni, bár az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva némi csúszást is bele lehet kalkulálni ebbe.
– El lehet árulni, hogy mit olvasol fel a Versmaratonon?
– Talán három vagy négy versem, úgy is mondhatnám, költeményem jelent meg a Nagy Gábor által szerkesztett antológiában, ezek közül hangzik majd el valamelyik a műsorban. Minden bizonnyal a rádiós szerkesztők javaslata, döntése is befolyásolja, hogy éppen melyiket kell felolvasnom…
– Izgulsz, amikor a saját verseidet tolmácsolod?
– Nem mondanám, hogy izgulok, elég hosszú ideje foglalkozom ilyesmivel, úgyhogy hozzászoktam már a közönség előtti szerepléshez. Az sem igaz viszont, hogy a felolvasás nagyon közel állna hozzám; én inkább a moderátor szerepét szeretem vállalni, vagy szerencsésebb esetben a közönséggel való oda-vissza labdázást. Nem tartozom azok közé, akik költőként a színpadra születtek, s azt hiszem, nem is tudom úgy előadni a verseimet, hogy az úgy föltétlenül sikeres legyen. Gyakran jobbnak tűnik, amikor egy színész tolmácsolja valamelyik költeményemet, mintha én olvasnám fel. Időnként persze sikerül úgy előadnom, hogy a vers végére közös hullámhosszra kerüljek a közönséggel, és egyfajta kegyelmi állapotot éljek meg. Ezekért a mini-katarzisokért mégiscsak érdemes keresztülverekedni magunkat a „költő vagyok–verset írok–a verseimet felolvasom–és nem hagyom abba” állapoton. Ha viszont választhatok egy felolvasásra szánt, hosszú, filozofikus költemény és egy szellemes, dalszerű vers közül, minden bizonnyal az utóbbira voksolok.
– A lányod is ment veled ezúttal Gyergyóalfaluba? Kíváncsi lennék, hogyan viszonyul ahhoz, hogy az édesanyja költő.
– Eleinte úgy volt, hogy jön, végül azonban a nagymamájánál maradt. A tavalyi árkosi írótáborban velem volt viszont, és valahol természetes is, hogy különböző rendezvényeken fölbukkannak írók, költők csemetéi – a szigligeti JAK-táborban például hagyományosan gyerekek is megfordulnak. Tekla jelenleg öt és fél éves, és amikor az óvodában megkérdezték, kinek mivel foglalkoznak a szülei, azt mondta: az anyukája költő. Otthon nem beszélek vele erről, ennek ellenére valamilyen szinten számon tartja a dolgot, hiszen látja, hogy például épp verset írok a Napsugárnak. Körülbelül fél évvel ezelőtt levette a polcról előbb a Labdarózsa, majd a Feketeleves című gyermekvers-kötetemet. Megkért, hogy olvassak fel belőlük, de úgy érzem, számomra nem volt annyira jó ez az élmény.
– Tavaly februárban választottak az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökévé. Hogyan boldogulsz az ezzel járó feladatokkal?
– Azt tapasztalom, hogy nem mindig lehet úgy intézni a dolgokat, hogy azzal mindenki elégedett legyen; ennek ellenére jó, hogy létezik a szervezet, immár tizenegy éve folyamatosan, ezalatt kialakult bizonyos tapasztalati tőke, amire az elkövetkező időszakban is lehet építeni. Nem hátrálhatunk meg, nem csukhatjuk be az ajtót egyik napról a másikra csak azért, mert időnként nem tetszenek azok a viszonyok, amelyek közé kerülünk.
– Hogyan jellemeznéd az utánpótlást, az új költőnemzedéket?
– Minden generáció más társadalmi körülmények között indul útjára, más történelmi kártyát húz a maga számára. Ami a mostani fiatalokat, a pályakezdésen már túl lévőket és a pályakezdőket illeti, ők mintha elszigeteltebben léteznének, és nem gondolkodnának annyira közösségben. Persze lehet, hogy tévedek, és nincs is szükség közösségre, de én úgy nőttem fel, úgy indultam a pályán, hogy szinte nem is önmagamként, hanem egy csoport tagjaként voltam jelen. S bár az ember folyamatosan igyekezett önállóan is „valakivé válni”, mindvégig odafigyeltünk egymásra.
• Közel száz költő olvassa fel saját verseit a harmadik Versmaratonon Budapesten, a Thália Színház Mikroszínpadán. Személyesen avagy telefonos kapcsolásban a következő erdélyi személyiségek kapcsolódnak be a 12 órás rendezvénybe: Bogdán László, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Kovács András Ferenc, Láng Orsolya, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Papp Attila Zsolt és Visky András.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár).

Csendesen dörmögő
Molyosodik lelkünk, tudatunk – hitünk
Mindaz, ami jó ideje vélünk, mint nemzeti közösséggel történik, okozat. Okozat pedig ok nélkül nincs. Mi eleddig jobbára csak az okozattal foglalkoztunk, nem válna kárunkra – közösségünk számára semmiképpen nem! –, ha utánanéznénk az okozatokat szükségszerűen kitermelő okoknak is. Van belőlük elég, s egyik-másik majd kiveri az ember szemét.
Na igen, gyarlók vagyunk mi, emberek. (Többnyire ebben is különbözünk az állatoktól s a tárgyaktól.)
Tervezünk, akarunk, cselekszünk, és tévedünk is, melléfogunk, ezt-azt rosszul teszünk, néha okulunk (még) a saját tévedéseinkből (is), s korrigálunk is. Csetlő-botló életünkben a mindenféle kis és nagy áldozathozatalok közepette örömökre is vágyunk, apró sikerekre bár, sikerélmény-permetekre. Ettől vagyunk emberek, vélem. Attól (is), hogy olykor nem vagyunk mindig fennköltek, de indulatainkban hevülékenyek is, s attól is, hogy hagyományainkhoz, örökségünkhöz, jelképeinkhez (nemzeti zászló, egy adott szobor, hagyomány, népi kultúra stb.) makacsul ragaszkodók. Noha tudjuk azt is, hogy „okosnak” – számítónak, hidegfejűnek, érzelemmentesnek – lenni úgymond kifizetődőbb lenne, olykor mégis erőt vesz rajtunk az érzelem, a hév, a makacsság stb.
S mondom: hála Istennek ez is, az is megtörténik vélünk – ösztönszerűen, önmagunkat védőn. Még belegondolni is rossz, hogy mivé fajulhatna az ember, ha cserbenhagynák önvédő reflexei. Hasonlóan a másholi emberekhez, mi, romániai magyarok is ilyenek vagyunk. Gyarlók is, és sikerre, örömre vágyók is. Békességre, nyugalomra vágyók is. Az dobja ránk ezért az ilyenségünkért az első követ, aki, akik…
Ama első követ, persze, régen ránk dobták, s a másodikat, s a harmadikat is. Folyik tovább ma is a kődobálás (miként másholi, még a magyarországi magyarságot illetően is!), már-már reflexszerűen. Valóságos kőhalom gyűlik rajtunk ismét. Ez hidegfejjel, tényként (is) megállapítható, nincs e megállapításban siránkozás, nyavalygás, önsajnálat. A tényeket pedig jó és felettébb hasznos tudomásul venni, már csak a miheztartás végett is. Na igen, szemérmesen félre is fordíthatjuk a fejünket, akár homokba is dughatjuk – de hát a tényeknek az a „rossz” tulajdonságuk, hogy akaratunktól, vágyainktól és vakságunktól, süketségünktől függetlenül léteznek. És tényként kell kezelni, mert tények.
Mindazonáltal a tényeket éppúgy nem kell túldramatizálni, miként alábecsülni sem. Közviselkedésünknek, közcselekvésünknek, politizálásunknak sem amaz, sem pedig emez nem válik hasznára. Önijesztgetéshez vezethet, vagy öngerjesztéshez. Egy Bethlen Gábori mérlegre kellene tennünk őket – ha volna ilyesfélénk. Ám nincs. Még nincs.
Mi, magyarok (erdélyiek is) nem szeretjük a köztes, a „kettő közötti” állapotokat. Azt mondjuk rá: langyos, nem nekünk való. S gyakorta még akkor is ezt mondjuk, ha történetesen, ha az adott esetben, helyzetben éppenséggel a számunkra is hasznos, úgynevezett aranyközépről van szó. Mondom, hiányzik a „mérlegünk”. Hogy különbséget tudjunk tenni a valóban kártékonyan langyos és az ésszerű között. Ebből következnek aztán gyakori rossz helyzetfelismeréseink, cselekvési zavaraink, összevisszaságaink, s aztán a nyűgölődéseink, fanyalgásaink, oktalan düheink is. S mindezenközben molyosodik a lelkünk, a tudatunk, s a hitünk is. Ami ismét tény, s amit (szintén) nem akarunk, vagy nem tudunk észrevenni. (Igaz, a moly ravasz teremtmény. Látszólag nincs is. Csak tüzetes odafigyeléssel fedezhető fel a ruha rejtettebb részeiben. Az ember legtöbbször csak a molylepkét veszi észre, látja, azt hajkurássza, miközben a moly maga köszöni szépen, jól van, ízlik neki a rágnivaló.)
Nemrégiben a mindenféle rendszerváltásról azt olvastam valahol, hogy tulajdonképpen nem rendszerváltásról kellene szólnunk midőn változásról beszélünk, hanem minőségről és minőség-alattiságról. Arról, hogy a minőség irányába történt-e a változás, avagy a minőség-alattiság felé. Jó igazság ez, hiszen az alapkérdés, a lényeg mindig is az volt, s marad továbbra is, hogy a társadalom és ezen belül egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség ítélkezéseiben, cselekvési döntéseiben mi a döntő súlyú, a meghatározó: a minőség-e avagy a minőség-alattiság? Ez, nyilván, érvényes a társadalom egyik, napjainkban mindent befolyásoló cselekvésére, a politizálásra is.
Honi társadalmunkat illetően is tehát az a kérdés: cselekvéseiben – s köztük a politikaiban is – a minőség kerekedett-e felül végre, vagy a minőség-alattiság? Képletesen szólva, molyosodunk-e tovább – a látható molylepkéket hajkurászva –, vagy nem? A válaszunk nem igazán lehet szívderítő.
Alighanem önmagunkra nézvést is feltehető a kérdés a minőség és a minőség-alattiság „témájában”. Molyosodunk-e mi is tovább a társadalommal együtt, vagy nem? Huszonvalahány év után ideje volna az önmagunk revíziójára is sort keríteni. Szintén a miheztartás okán. Érdekes tanulságokat lehetne levonni (ugyancsak miheztartásunk jövőjét illetően) közmeggyőződésünket, mindennapi közösségi viselkedésünk milyenségét „górcsövezve”. Közviselkedésünk, közcselekvésünk jövőjét illetően például azt sem volna érdektelen felmérni, felvázolni, hogy milyen lehetőségeink, alternatíváink vannak? (És itt olyan alternatívákra gondolok, amelyek valós alternatívák nemzeti közösségünk számára ebben a számunkra cseppet sem barátságos, sőt, egyre barátságtalanabb honi „környezetben”!)
Igen, szerintem, számunkra is a lényegi kérdés – amelyre érthető, őszinte választ kell(ene) adnunk enmagunknak – milyenek vagyunk minőségileg mi, romániai magyar nemzeti közösség, maholnap száz éve kisebbségi sorban?
Erre a kérdésre tudván a jó és a lehető legpontosabb választ, érthetőbbé válnánk önmagunk számára közösségi viselkedésünket, közösségi cselekvéseinket, politikai habitusunkat illetően is. És akkor talán lényegesen kevesebbet értetlenkednénk, torzsalkodnánk, rögtönöznénk, langyoskodnánk és csodálkoznánk enmagunk milyenségét látván. Bizony, ez a kérdés, a minőségiség, avagy az ez alattiság. De ne arra legyünk kíváncsiak, hogy mi milyennek hisszük, képzeljük el magunkat, hanem arra, tényszerűen, hogy milyenek vagyunk, közösségként. Jelenleg még – avagy már – csak az látható (mint „molylepke”), hogy közösségünk egyre inkább szétdarabolódik különböző „alternatívák” (közöny, kiábrándultság, felelőtlenség stb.) és látszólagos cselekvési, politizálási alternatívák meglehetősen zavaros sodrásában. Holott – állítólag – köztudott még az alternatívák szószólói számára is, hogy egy kisebbségben élő nemzeti közösség számára a szétdaraboltság nem alternatíva, legalábbis a megmaradását, szellemi, anyagi gyarapodását, tényezőként való elismerését és számbavételét illetően semmiképp nem! Tetszik, vagy sem, ahhoz, hogy esélyeink legyenek a jövőben, „vissza” kell térnünk az egységhez, összefogáshoz. De ez – szerintem – nem lesz lehetséges mindaddig, amíg górcső alá nem vesszük több mint két évtizedes politikai cselekvéseinket is, megtalálandó az okát a szétdarabolódásnak, kévénk oldódásának.
Mindaz, ami jó ideje vélünk, mint nemzeti közösséggel történik, okozat. Okozat pedig ok nélkül nincs. Mi eleddig jobbára csak az okozattal foglalkoztunk, nem válna kárunkra – közösségünk számára semmiképpen nem! –, ha utánanéznénk az okozatokat szükségszerűen kitermelő okoknak is. Van belőlük elég, s egyik-másik majd kiveri az ember szemét.
MOLNOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár).

Csomakőrösön tudják, mi a dolguk
A Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozatának utolsó mozzanatai a nagy utazó szülőfalujában zajlottak. Sok résztvevő figyelt fel a Csomakőrös központjában megjelent új emlékműre. Hatalmas sziklatömb márványlappal, mellette strázsáló kopjafa, csinos kerítéssel körülvéve. A csomakőrösi hősi halottak emlékművét március 15-én leplezték le.
Mindaddig csupán Csoma Sándorhoz, a világszerte ismert nyelvtudóshoz, orientalistához kötődő látnivalókat nézhettek meg a Csomakőrösre érkező látogatók. A Csoma-emlékházat, a Csoma-diófákat, az életút-kiállítást, a nagy előd mellszobrát a központban, és nem utolsósorban az 1779-ben épült műemlék templomot, melyben egykoron, 1784. március 27-én Csomát megkeresztelték. Az új emlékmű, a negyvennyolcas, a solferinói csata és a világégések csomakőrösi hősi halottainak nevét megörökítő márványlap a bizonyság arra, hogy Csoma Sándor után is a népük mellett kiálló, nemzetükért vérüket adni nem habozó székelyek születtek és születnek ma is a Kovászna árnyékában meghúzódó kis faluban. Hangsúlyozni kell: az emlékmű születésénél a falu egésze bábáskodott, adatokkal, kétkezi munkával, adományokkal segítettek abban, hogy a hősök példaképként élhessenek tovább.
Nem volt emlékhely
Az emlékmű megépítésének ötlete már jó három éve felvetődött. Elsőként a nőszövetségi konferenciákra, Kálvin-napokra járó csomakőrösi hölgyek figyeltek fel arra, hogy más települések rég lerótták kötelességüket a helyi hősök előtt, szinte mindenhol áll rájuk emlékeztető jel, emlékmű – csak Csomakőrösön nem. Majd jött Debreczi Tamás, és felvetette, hogy a templomkertben szeretne kopjafát állítani hősi halált halt elődjének. Ekkor döntötték el: Csomakőrösön is emlékművet kell állítani a hősi halottaknak – mesélte az emlékműállítás ötletének születését Bende Tamás református lelkész.
A két világháború hőseinek névsorát viszonylag könnyű volt összeállítani. Debreczi Irénke vállalt oroszlánrészt a munkában, küszködését nagyon sokan segítették. A saját szüleitől hallottak alapján, régi gyászjelentők, egyházi anyakönyvek fellapozásával sikerült összeállítani az első és második világháborúban elesett 17–17 kőrösi hős nevét. Az alakuló névsort egy éven át nyilvánosan kifüggesztették, hogy bárki kiegészíthesse azt. Mégis, mikor már márványlapba faragták a neveket, kiderült: még van két hősi halott, akinek nevét meg kell örökíteni. A márványlapon éppen akkora hely maradt, ahová azt a két nevet be lehetett szorítani – mesélte a lelkész.
Közös ügy
Debreczi Irénke néni háza közvetlenül az emlékmű mellett áll. A befejezett munka örömével mondja: „Sokat kellett dolgozni, hogy megépülhessen. Mégis könnyű volt, mert az egész falu odaállt a közös ügy mellé. Ha nem jönnek betont önteni, nem adnak pénzt, nem segítenek jószándékkal, akkor hogyan valósulhatott volna meg?” Mély lélegzetet vesz, s úgy jelenti ki: nagy dolog, hogy az őseinknek legyen méltó emlékhelye. A családjában nem volt hősi halott, de nagyapja az első világháborúban harcolt, hat évet töltött orosz fogságban. Sokat mesélt a háborús időkről, számos hős nevét tőle tudta meg Irénke néni. A nagyapa 1961-ben halt meg, „rajta csüngöttünk, szerettük ezeket a dolgokat, amiket mesélt, megjegyeztem a neveket” – mondja. Édesapjától a második világháborús eseményekről tud. Nem került fogságba, megszökött a frontról, ő is sokat mesélt lányának. A fennmaradt gyászjelentők nagy része Debreczi Gyulánétól származik, aki a maga során nagybátyjától, Ferencz Károlytól szerezte meg azokat. A gyászjelentőkből tudjuk, hogy az első világháborúnak csomakőrösi női hőse is volt: Ferencz Zsuzsa a fronton szolgált, vöröskeresztes ápolóként adta életét a második világháborúban.
Nemzetgyűlésről a csatába
Keményebb dió volt a negyvennyolcas hősi halottak és a solferinói csatában elesett csomakőrösiek névsorának összeállítása – a faluban kevés adat maradt fenn ezzel kapcsolatban. Csomakőrösi származására mindig büszke ember dr. Nagy Lajos. Természetes hát, hogy felkarolta az emlékműállítás ötletét. Levéltári kutatással szerezte meg a Csomakőrösről elvitt anyakönyveket, digitalizált formában. Így kerültek vissza a faluba Kőrösi Csoma Sándor idejéből (!) származó anyakönyvek is. Az emlékműavatáskor dr. Nagy Lajos a korabeli eseményekbe beágyazva mesélt a hősi halottak kiléte utáni kutatásairól. Előadásából tudjuk, hogy az Agyagfalvára összehívott Székely Nemzetgyűlésre legalább három kőrösi ment el. Ők hárman onnan egyenesen az ellenség ellen indultak, életüket adták a szabadságért. „Nem fiatalkori kalandvágy vitte őket az agyagfalvi gyűlésre, hiszen Nagy József ötvenéves volt, és hét gyermeket hagyott itthon, Sidó Sándor még idősebb, 53 éves, és négy gyermek várta volna haza, akárcsak Dants Eleket” – mondta előadásában. Nagy Pál tiszteletes jegyezte fel: Nagy József és Sidó Sándor Magyarsárosnál kapott halálos lőtt sebet az Urbán seregében harcoló galíciai lengyel katonáktól. Az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csatában vesztette életét Nagy Tamás. Abban a nevezetes harcban esett el, ahol közel félmillió fős osztrák sereg ugyanekkora francia és olasz katonával szemben harcolt.
Mindenki dolgozott
Az emlékműállítást megelőző munka során, 2011-ben kezdték el keresni az építéshez szükséges követ. A kezdeti elképzelés szerint a pávai kőbányából hoztak volna egy hatalmas homokkő tömböt. Dr. Nagy Lajos vetette fel: a homokkő nem időtálló, sokkal megfelelőbb lenne málnási, bükszádi bányából származó sziklatömb. Lőrincz Zsigmond akkori kovásznai polgármester vállalta: beszerzi a szükséges követ. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester sok elkezdett munkájának befejezését nem érhette meg. Nem lehetett ott a kovásznai sípálya befejezésénél, a városi nagy infrastrukturális munka elkezdésénél, sem a csomakőrösi emlékmű befejezésénél. Méltán mondhatjuk: munkássága halála után is folytatódott.)
A sziklatömb hamarosan Kovásznára került. Akkora volt, hogy ketté kellett hasítani, egyik fele a kovásznai belvárosi református egyházhoz jutott – elevenítette fel Bende tiszteletes. A Csomakőrösre szánt darab 2012 végén került rendeltetési helyére. Az emlékmű alapzatát közmunkával ásták ki, a szükséges aprókövet a presbiterek hordták össze, a betonozást a kovásznai városháza vállalta. „Ez volt Lőrincz Zsigmond utolsó jó tette, amit Kőrösért vállalt, a sok egyéb mellett” – jegyezte meg a lelkész. Az emlékműhöz tartozó kopjafa anyagát Debreczi Tamás ajándékozta, a faragómunkát a kisborosnyói Bartha Árpád vállalta. Mindeközben gyűltek az adományok is. A 68 család ajándékából kikerekedett összeg fedezte a kiadásokat. Sőt, meg is maradt pénz, ezzel a falu ravatalozóházába felszerelendő légkondicionáló készülék megvásárlásába pótolnak be.
Az anyagiak mellett sokan kétkezi munkával támogatták az emlékműállítást. A tiszteletes sorolja a neveket: Debreczi Tamás (a kopjafa mellett a vasmunkát vállalta), Debreczi Elemér (faanyag), ifj. Debreczi Levente (sziklatömb helyére emelése), ifj. Zékely Zoltán (kerítés festése), pesbiterek testülete (kerítés elkészítése), Jeszenovics Albert (a munka irányítása). A márványlapot a sepsiszentgyörgyi Zoltáni Loránd véste. Thiesz János alpolgármesterként, polgármesterként is támogatta az ügyet, biztatta a megvalósítást. Meg kell említeni a nőszövetség tagjait is. Az asszonyok az avatóünnepségre készült közös ebédhez adományoztak hozzávalókat. Annyit főztek, hogy a díszebédről megmaradt sok finomságot a leleplezés másnapján, a vasárnapi istentisztelet után a hívek közös ebéden fogyaszthatták el. Az emlékműért tevékenykedő minden személyt felsorolni nehéz lenne. „Dicséretet érdemel a gyülekezet, de az egész falu is, függetlenül a vallástól. Minden halott neve ott a temetőben, egy fejfán, ez a hősi halottaknak nem adatott meg, de most van egy hely, ahol emlékükre el lehet helyezni egy szál virágot” – összegzett Bende Tamás. A lekész saját magát nem említi, ezért mi mondjuk: ő volt a lelke az emlékműállításnak.
Megmaradunk Mit üzennek a táblára vésett nevek egykori viselői a mai kőrösieknek? – tette fel a kérdést dr. Nagy Lajos az avatóünnepségen. Üzenik, hogy hálásak ennek a generációnak, melynek eszébe jutott, hogy emlékezni kell. Ravasz László mondta: ha tudom, mire emlékezem, tudom, ki vagy. Kis változtatással: ha emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mi a dolgunk, ha tudjuk, mi a dolgunk, megmaradunk – adta meg a választ.
Bokor Gábor
Krónika (Kolozsvár).

Egy magyar, aki hálás, hogy Erdély Romániához tartozik
Internetes fórumokon terjed és a napokban több román lap is közölte annak a Magyarországra kitelepült erdélyi magyarnak – vagy magát annak valló személynek – az álláspontját, aki hálát ad azért, hogy Erdély Romániához tartozik. A Landauer Szilárd (fedő)nevű személy véleménye először a mandiner.blog.hu egyik cikkének hozzászólásai között jelent meg, utóbb több magyarországi portál is átvette.
A kommentelő állítása szerint 37 évesen települt át Erdélyből Magyarországra, Borsodba, ahol négy éve el. Ez a négy év elegendő volt számára ahhoz, hogy hálát adjon, amiért Erdély Romániához tartozik. „Elutasítjuk TÖMEGESEN a magyarországi gondolkodásmódot és örülünk annak, hogy TÖMEGESEN visszatelepülnek az erdélyiek Romániába. Elegünk van az állandó civakodásból, a románozásból, a lélektelenségből, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodásból, az emberi kapcsolatok elsivatagosodásából, a keresztyénség teljes hiányából. Mindez nekünk NEM kell Erdélyben” – írja.
Szerinte manapság Magyarországon csak az számít magyarnak, aki gyűlöli a másikat, jól tud cigányozni és zsidózni, ám ennek a mentalitásnak az erdélyiek megálljt parancsolnak Románia nyugati határán.
„Megmondom, nektek mi a magyarság, legalábbis Borsodban mi az. Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó. Összeesküvés elméletekben hinni (…), más népeket állandóan pocskondiázni. (…) Mindenféle marhaságot elhinni, hogy a zsidók Magyarországot akarják új hazájuknak, az ivóvízkészlet miatt (csak megjegyzem, Békés és Hajdú Bihar megye Romániából importálja a vizet mert az ottani ihatatlan)” – fogalmaz Landauer Szilárd .
Szerinte az anyaországi és a magyarországi magyarok egy nyelvet beszélnek, de nem egy nép. „Közöttünk olyan hatalmas különbségek vannak, hogy a kezdeti eufória után, az erdélyi magyar rémülten néz körbe a kultúrsokk és megaláztatások, a vállalhatatlan gondolatok hatásától még reszketve: Te jó ég, hova kerültem...” – folytatja vallomását az internetes hozzászóló, aki szerinte a Jobbik népszerűsége azért nő Magyarországon, mert olyanokat mond, amit az emberek nem mondanak ki, de úgy gondolnak. „Paramilitáris szerveződések, fasiszta portálok tömege, ismétlem, tömege mérgezi az embereket” – magyarázza.
Leszögezi: az erdélyieknek ilyen magyarság nem kell. „Egy fogyó nép pökhendi felfuvalkodottsága. Ha ennek nem lesz vége, Magyarország fel fogja számolni önmagát. Az a nép, amely nem képes beismerni a hibáit és állandóan másokra mutogat, elveszi magától a gyógyulás lehetőségét. A gyógyulás, bűnbánattal kezdődik, nem pökhendiséggel. Erdély nem követi ezt az utat" – zárta hozzászólását.
Maszol.ro.

Gyűlnek a kifogások a restitúció kapcsán
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség az ország valamennyi római-, illetve görög katolikus püspökségét tömörítő püspöki karon keresztül készül benyújtani módosító javaslatait. „Fellépésünknek csak akkor lehet nyomatéka, ha egységesen teszszük” – jelentette ki lapunknak Potyó Ferenc, aki éppen a kormány asztalára kerülő dokumentum kidolgozásán dolgozott.
A pápai káplán és általános helynök hozzátette: az anyag véglegesítése érdekében folyamatosan egyeztetnek a többi püspökséggel. Kérdésünkre, hogy valamilyen szinten egyeztetnek-e az ortodox egyházzal is, Potyó nemmel válaszolt. Mint mondta, az álláspontok közelítését egyrészt az ortodoxok teljesen eltérő helyzete, valamint a görög katolikusok és görögkeletiek közötti számos, éppen az egyházi vagyon kiváltotta konfliktus akadályozza.
Csaknem évszázados bitorlás
Az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) az RMDSZ restitúcióügyekben jártas politikusaival folytat állandó konzultációt. Kató Béla püspök szerint bár korábban már megfogalmazták és elküldték a Ponta-kormánynak észrevételeiket a közvitára bocsátott törvénytervezettel kapcsolatban, ha kell, tételesen is papírra vetik javaslataikat. „Mint ismeretes, négy kérdéskörben fogalmaztuk meg nemtetszésünket – emlékeztetett Kató Béla. – Nem tudjuk elfogadni a kabinet által javasolt újabb 25 éves türelmi időt, amit a bérlőknek kell nyújtanunk abban az esetben, ha ingatlanjainkban iskolát, kórházat vagy kultúrotthont működtetnek. Ha jó belegondolunk, az újabb 25 évvel majdnem száz esztendőre kerekedik az az időszak, amióta az állam bitorolja egyházunk vagyonát. De ugyanúgy elfogadhatatlannak tartjuk a kárpótlási pontrendszeres kritériumot is. A tervezet szerint egy természetben már vissza nem szolgáltatható kolozsvári ingatlan helyett köteles vagyok például egy bărăgani istállóért licitálni, mert ha két árverésen nem jelenek meg, kizárnak a kárpótlási rendszerből. Ugyanakkor diszkriminatívnak tartjuk, hogy a kártérítés esetében eddig az ingatlan piaci árát vették alapul, a Ponta-féle tervezet szerint pedig a közjegyzői érték alsó határát vennék figyelembe. Miért vagyok én hibás azért, mert a dossziém csak most kerül sorra?” – tette fel a kérdést a református egyházi elöljáró. Kató Béla szerint az is veszélyes precedenst teremthet, ha az újonnan felálló restitúciós bizottságok felülvizsgálhatják az eddigi testület döntéseit, és elrendelhetik az ingatlanok újraállamosítását.
Az unitárius egyház a korábban a többi romániai magyar történelmi egyházzal közösen aláírt beadványra szorítkozik. Egy héten belül semmiképpan nem születhet újabb dokumentum, mihelyt Bálint Benczédi Ferenc püspök csütörtökön többnapos látogatásra Angliába utazott. Sem helyettese, Nagy László, sem a püspökség közigazgatási előadótanácsosa, Gyerő Dávid nem tud arról, hogy az egyház valamiféle módosító javaslatot nyújtana be.
Számos kifogása van az RMDSZ-nek
Bár a restitúciós törvénytervezet alapelvével nincs problémájuk, számos módosító javaslat benyújtására készülnek az RMDSZ parlamenti képviselői – mondta el lapunknak csütörtökön Markó Attila. A honatya azt mondja, bár beszélgetésünkkor a konkrét szöveg még nem került át a képviselőházba, így ő sem láthatta, a nyilvánosságra került információkból úgy véli, az egyik legnagyobb gond a tervezettel, hogy a benne szereplő pontrendszer nem átlátható, és roppant bonyolult procedúrát von maga után, tulajdonképpen elodázva a valós megoldást. „A törvény úgy van megfogalmazva, hogy ennek a kormánynak már ne kelljen megoldania a problémákat” – fogalmazott Markó Attila. Kijelentette: ha a kormány felelősségvállalással is akarja elfogadni a törvénytervezetet, azt a képviselőházban még meg kell vitatni, és plénum előtt azért módosító javaslatokat is be lehet majd nyújtani, amit az RMDSZ-frakció az ígéret szerint meg is tesz – a mostani tervezetben ugyanis Markó Attila szerint egyetlen olyan pont sem jelenik meg, amit a szövetség korábban javasolt. Ilyen például az a kérés, hogy az egyházi ingatlanok körének meghatározását pontosítsák úgy, hogy az egykori egyházi egyesületekhez, alapítványokhoz és szerzetesrendekhez tartozó ingatlanok is egyházi tulajdonnak minősüljenek. Másfelől a visszaszolgáltatási procedúrát hivatott gyorsítani az a javaslat, hogy a restitúciós bizottság kötelező módon havonta ülésezzék, és amennyiben a visszaigénylő kijelenti, hogy nem rendelkezik további dokumentumokkal a már benyújtottakhoz képest, a bizottság hozzon is döntést az ügyben. Az RMDSZ ugyanakkor azt is kéri, hogy a kormány által frissen létrehozott kártérítési bizottságnak legyen magyar tagja is, jelesül a kisebbségvédelmi Hivatal elnökét javasolták ebbe a tisztségbe. A frakció szeretné elérni azt is, hogy a viszszakapott egyházi ingatlanokban működő iskoláknak a régi-új tulajdonosnak ne 25, hanem csak 10 évig legyen kötelessége otthont adni – így ugyanis az önkormányzatokra háruló bérletterhek is csökkennek, és az egyház is hamarabb birtokba veheti az épületet.
Mint arról beszámoltunk, a Ponta-kabinet szerdán véglegesítette a kommunizmus idején államosított ingatlanokról szóló törvényjavaslatot. A dokumentum értelmében a kormány az elkobzott ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatását részesíti előnyben. Ha ez nem lehetséges, a jelenlegi piaci értéken állapítják meg az ingatlanért vagy földterületért járó kárpótlás értékét, majd pontrendszer formájában, árverés útján fizetnének kárpótlást a vissza nem adható javakért. A kormány által javasolt eljárás szerint az állam hétéves futamidő alatt törlesztené a megítélt kárpótlást a volt tulajdonosoknak vagy örökösöknek, ugyanakkor 85 százalékos adóval sújtaná azokat az ingatlanüzéreket, akik áron alul megvásárolták az állammal pereskedő örökösök tulajdonjogát. A kormány annak ellenére véglegesítette a restitúciós jogszabálytervezetet, hogy a romániai katolikus püspökkari konferencia nyílt levélben kérte Victor Ponta miniszterelnököt, halassza el a törvényjavaslat parlamenti benyújtását. A tervezetért április 17-én vállal felelősséget a parlamentben a kormány.
Szucher Ervin, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár).

Továbbra is botlasztják az orvosképzést
Ismételten az agresszív kakukkfióka pártjára keltek a román hatóságok a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem immár botránysorozattá dagadt kálváriájában.
A legutóbbi arcpirító fejleményben a marosvásárhelyi bíróság hatályon kívül helyezte azt a kormányrendeletet, amellyel még Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnöksége idején magyar tagozatot hoztak volna létre. A rendeletre, mint ismeretes, azért volt szükség, mert az egyetem román rektora és többsége önhatalmúlag és fittyet hányva a tanügyi törvényre – mely ún. magyar intézetek létesítését írta elő – megtorpedózta azok megszervezését, mégpedig az egyetemi autonómia elvére hivatkozva. A nyilvánvaló hatalmi visszaélés szankciója akkor sokáig késett, s a kormány tétovázásának az lett a következménye, hogy amikor az RMDSZ nyomására mégis lépni kényszerült, akkor ezzel a leplezetlenül elfogult ellenzéknek és a nacionalista román közvéleménynek olyan fegyvert adott a kezébe, melyet az kormánybuktatásra használt fel. Hogy Romániában ilyen indokokkal lehet napjainkban kormányválságot előidézni, ezt alighanem a demokráciák szégyenkönyvébe fogják feljegyezni, és a nyíltan diszkriminatív politizálás iskolapéldájaként fogják tanítani. Elég az hozzá, hogy bár azóta az új hatalom féllépésnyit hátrált, és egy többéves folyamat beindításával kompromisszumos megállapodást írt alá a leendő magyar tagozat képviselőivel, egy, a kívánatosnál korlátozottabb, de mégis önállósághoz közelítő státust helyezve kilátásba a magyar oktatásnak a bizonyos procedúrák lefolytatása után (új magyar oktatók felvételéről stb. van szó, s ez máig sem teljesült maradéktalanul), most a bíróság dobott kesztyűt a jóérzésnek és méltányosságnak, érvénytelenné nyilvánítva az említett kormányhatározatot. A közjogi tragikomédia újabb felvonása a lehető legrosszabb fényt veti az igazságszolgáltatásra, és ismételten leleplezi a hazai bíráskodás politikai befolyásoltságát. Amúgy a jelentősége nem perdöntő a tulajdonképpeni vitás kérdések szempontjából, hiszen a törvény továbbra is azt írja elő, amit korábban: magyar intézeteket kell alakítani az orvosin, s amíg azok nem alakulnak meg, addig a mai rektor minden „egyetemi autonómiára” vonatkozó hivatkozása nem egyéb merő szemforgatásnál, az egyetemen pedig exlex állapotok uralkodnak. Hogy eme állapot évekre való elhúzódása nem kerül a vétkesek állásába, sőt, még lovat is adnak alájuk, az már egy nagyon hazai történet, és mélyen bevilágít közéletünk kulisszái mögé.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Kézdiszentléleki Kozma Katinka 19. századi naplója (Új könyvek)
Nemcsak a korabeli elbeszélő irodalom, de akár egy fennmaradt napló is tanúskodhat egy kis erdélyi falu udvarházában zajló életről, hogy mennyien fordultak meg például egy ilyen Isten háta mögötti helyen a 19. század második harmadában, a kiegyezést közvetlenül megelőző, de még „börtönszagú” években.
Alig másfél év alatt (1863–1865) Kiskendre, ebbe a Székelyföld és Szászföld határán fekvő Kis-Küküllő menti faluba, a Kozma-udvarházba látogat sok híres erdélyi nemesi család tagja. A szomszédos Kelementelkén él ebben az időben a báró Henter és a Simén család, Fehéregyházán gróf Haller Ferenc családja, Sárdon a Puteani bárók és az Elekesek, Ebesfalván a Földváryak, Keresden a Bethlenek, akik alkalmanként a Kozma-udvarházban vendégeskednek, amint időnként a vendéglátók is kocsiba, szánba vagy lóra ülnek, hogy viszonozzák a látogatást. Ha a távolabbi Keresdről hosszabb útra kel a Bethlen família, jövet is, menet is megszáll Kiskenden. Aztán udvarlási szándékkal többször itt vendégeskednek nemes ifjak, Elekes Károly, Deésy Domokos, Béldi Tivadar... Emellett szóba kerül a naplóban többek között Wass Györgyné és lánya, Wass Ottília, kora egyik ismert mecénása.
Mindenikük alakját felvillantja naplóírónk a maga sajátos szemszögéből. Mert a szóban forgó napló írója életkorát tekintve egy tizenöt-tizenhat éves úri kislány, Kozma Katinka, gondolkodásmódját, érdeklődési körét és ítélőképességét tekintve viszont érett egyéniség. Kozma Gábor és czegei Wass Nathália harmadik gyermekeként 1849-ben született Csíkmadarason, és továbbvitte a kézdiszentléleki előnevet, lévén hogy a család ősi fészke itt található, amint erről a 17. századi népesség-összeírások tanúskodnak, s a leszármazottak a mai napig is lakják ezt a falut.
Kozma Katinka fennmaradt naplóját a Teleki Téka őrzi, és nemrég jelent meg Sebestyén Mihály gondozásában.*
Az önmaga számára készített feljegyzések egy olyan „ábrázolt képmást” (Bahtyin) mutatnak a mai olvasónak, aki kész az állandó önelemzésre, sőt, valamiféle önemésztő befelé nézésre. Ugyanakkor szókimondó, nem leplezi véleményét a naplóban emlegetett személyeket, illetve az adott viszonyokat illetően. Irma nővéréről kijelenti, hogy „a pompa, külfény képes őt boldogítani”, illetve, hogy ők testvérek ugyan, de nem barátnők, vagyis „lelkünk nem rokon”, Ida nővéréről megjegyzi, hogy „hiúságát követve férjhez ment egy férfihez, kinek csakis rangja és címe van még, a gazdagság is hiányzik, de hát még a szellem, műveltség, gyöngédség, lovagiasság és udvariasság, mi egy férfi dísze!” Szűkebb környezetét – ahogy mondja: „környezőit” –, de az erdélyi viszonyokat is kritikusan szemléli tehát, Pestre viszont – ahol 1862–63-ban lánynevelő intézetben tanult – mint vágyai városára tekint, korabeli lapokból és baráti levelezés útján tájékozódik a társasági, sőt, az irodalmi élet eseményeiről.
Szülei belső portréja sok kis alkotórészből rakható össze. Megjegyzem, furcsa kettősséggel viszonyul hozzájuk a napló hőse. Azt állítja, hogy szeretik őt, habár ennek egyetlen látható jelét sem tapasztalja. Apja például nem szeretetet, hanem félelmet kelt maga iránt a családtagokkal szembeni durva bánásmódja és indulatossága, viharos kitörései miatt, de lányai nemcsak félelmet, hanem hálát is éreznek apjuk iránt. Jó embernek, csak nyersnek és műveletlennek tartja a napló hőse. Anyjáról, akivel a férj méltatlanul bánik, azt állítja, hogy nem gyöngédtelen, áldozatot is hoz a gyermekeiért, sőt föláldozza magát értük, de nem képes bizalmas viszonyt kialakítani velük.
Számba veszi hibáit is a napló hőse. Tudja magáról például, hogy könnyen indulatba jő, hogy ingerlékeny és szenvedélyes, ahogy írja: „hevem elragad”, s később bánja, ha ilyenkor valakit megsért.
A naplóíró nyíltan hangot ad eszményének, vagyis hogy szabad és független lehessen, de véleménye szerint ennek elsősorban neme az akadálya. Mindenesetre az igazság kimondására törekszik. Az igazság pedig, tudjuk, felszabadít.
Borcsa János
* Kézdiszentléleki Kozma Katinka: Csalódások könyve. Napló, 1863. december–1865. április. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sebestyén Mihály. Bookart, Csíkszereda, 2012.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

A Vadrózsák levelei
Kriza János születésének 200. évfordulóján, 2011 nyarán Erdély-szerte számos ünnepségen emlékeztek a székely népköltészet kiváló közreadójáról. Kolozsváron jeles kutatók tudományos értekezleten újabb adalékokkal gyarapították Kriza János halhatatlan életművét mind a székely-magyar folklór, mind az irodalomtörténet szempontjából; korábban nem ismert adatokat is – annyi év után – feltártak.
Ugyanakkor Nagyajtán azt bizonyították két alkalommal is, hogy folyamatosan éltetik szülőfalujában Kriza János emlékét, őrzik vagy felújítják az általa közölt népköltészeti hagyományokat. És éltették emlékét a központi és megyei újságok, összefoglaló film is készült élete főbb mozzanatairól, kiemelve munkásságának jelentőségét – elsősorban a székely folklór feltárásában. És megemlékeztek róla kisebb-nagyobb összejöveteleken a megye több helységében.
Az ünnepségek során emlékezetbe idézték, hogy Nagyajtán Kriza János apja és öccse együttesen 90 éven át papjai voltak e közösségnek, s hogy a tanár és püspök, a népköltészet gyűjtője iránti tiszteletből a kolozsvári diákok, az Unitárius Kollégium önképző körének tagjai elhatározták: a szülőházat emléktáblával jelölik meg, melyhez aprópénzük összegyűjtögetésével teremtették meg az alapot. A sikeres avatóünnepségre 1882. július 30-án – írta a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Nemere – Nagyajtáról és a környékről mintegy háromezren gyűltek össze, s az ünneplőket az akkori Magyarország kiemelkedő tudományos és kulturális intézményei képviseletében kiváló megbízottak köszöntötték. Nem feledhetjük azt sem, hogy 1911-ben, születésének századik évfordulóján a köszöntés mellett a Vadrózsákat újból kiadták, hogy 1975-ben, halálának századik évfordulóján Nagyajtán, visszafogottan ugyan, de megemlékeztek a falu szülöttéről. Számos helyen utcákat, intézményeket neveznek el róla. 1991. július 7-én szülőfalujában, folytatva a hozzá fűződő megbecsülést, Kriza János bronzba öntött mellszobrát helyezték el, az európai hírű szobrász, Jecza Péter alkotását. Nagyajtán összegyűjtötték a személyéhez kapcsolódó tárgyakat és művei egyik részét, s emlékszobát rendeztek be. Nevével hívták össze Erdélyben 1990-ben mindazokat, akik a néprajz gyűjtői, kutatói, közreadói voltak, s megalakították a Kriza János Néprajzi Társaságot, amely szüntelen munkálkodó névadójához méltóan számos kiváló eredményt tud felmutatni – egészen napjainkig. Egyben Erdélyben először alakulhatott önálló magyar néprajzi társaság. A Vadrózsákat már többször újból kiadták, bizonyos részeket külön is megjelentettek, de a 200. évforduló tiszteletére Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, 1863 óta először, változatlanul, hasonmás kiadásban tette közzé.
A Vadrózsák új hajtása Alig zajlottak le a 200. évforduló ünnepségei, máris új, Kriza János köszöntését jelentő kötet látott napvilágot. A kiváló fiatal néprajzkutató, Szakál Anna hosszas keresgélés után összegyűjtötte azokat a leveleket, amelyek tanúi a Vadrózsák születésének és megjelentetésének, sőt, a későbbi fejleményeknek is. Amióta 1911-ben Sebestyén Gyula a Magyar Népköltési Gyűjtemény XI–XII. kötetében másodszor is megjelentette a Vadrózsákat, s csatolta hozzá Kriza János Gyulai Pálhoz írt tizenkét levelét, valamint önéletrajzát, a kutatók arra törekedtek, hogy minél bővebben megismerkedjenek azokkal a levelekkel, amelyeket Kriza János írt, vagy barátai, társai, segítői neki küldtek. Innen-onnan elő-előkerült egy-egy levél, de hiába mutatkozott igény a teljes levelezés megismerésére, ez mindmáig nem valósult meg. Most pedig jelentkezett egy jeles, fiatal Kriza János-kutató, Szakál Anna, aki vállalkozott a sok ideje húzódó feladatra, s viszonylag rövid idő alatt levél- és könyvtárakat végigkutatva összegyűjtötte a megismerhető leveleket, külön kötetben megjelentette, így mindenki számára ismertté és kutathatóvá tette.
Korábban gyakran megállapították, hogy Kriza János népköltészeti gyűjtését többnyire levelezés útján szervezte, hogy a diákjaival közvetlen kapcsolatot tartó tanár tanítványai eltávozta után levelezés segítségével irányította a népköltészet további gyűjtését. A maga szerepét így fogalmazta meg Gyulai Pálhoz 1863. január 9-én írt levelében: „Tán nem tettem éppen haszontalan dolgot e vállalatommal. Erősebbek tegyenek többet. Ennyit önérzettel mondhatok, hogy nálam nélkül többet gyűjtőtársaimnak még képzete sem lett volna a népdalok, balladák becséről – s csak folytonos sürgetésemre, a velem való barátságos viszony folytán indultak neki –, s most is regnálok rajtok minden felé, hogy a mit megmenthetünk, mentsük meg az elveszéstől: mert bizony nagyon kevés tudja, a mi még fennmaradt is.” Nem hagyhatjuk szó nélkül másik levelében közölt megfogalmazását sem: „Annyi érdemem legalább leend, hogy expeditiót bocsátottam ki a nemes vadak felkutatására, hogy arany galiczkába csalogathassuk a jótartásra érdemeseket is.” E paptársakhoz, iskolamesterekhez, barátaihoz írt levelekkel próbálta „aranygaliczkába” a népköltészet korabeli kincseit, s amely levelek számos titkot őriznek személyiségéről s a korról. Összegyűjtésére sokan gondoltak, megvalósítására most került sor. Legtöbbször azt közölték, hogy Kriza János számtalan levelet írt a népköltészeti gyűjtés szervezése során. Faragó József megállapítása 1977-ben: „A levelezésből egy sokfelé ágazó, a múlt század (XIX.) legnagyobb arányú erdélyi magyar folklórgyűjtő és kutatómunkájának körvonalai rajzolódnak ki előttünk; mindez Krizának sok száz, talán több ezer levelébe s ugyanannyi munkaórájába került, de ugyanannyi boldog órát is szerzett számára.” Mindezen általános és hasonló közlések után Szakál Anna átkutatva a számba vehető intézményeket, kapcsolatot keresve családokkal is, Kriza János 559 levelét találta meg, 33 személynek címezve, amelyek közül 59-ben népköltészeti vonatkozású utalások találhatók, a hozzá írt 59 levélnek 21 feladója volt, népköltészetről 19-ben írtak. Nyomban hozzáfűzi, hogy korábbi tanulmányokban különböző kutatók még idéznek egy-egy levélből, de azok eredetijét nem találta meg.
Szakál Anna összegezi a levelek összegyűjtése során a mennyiségre vonatkozó véleményét: „Bár látszólag a legtöbb szóba jöhető levéltár és abban a lehetséges fondok átnézése megtörtént, azonban ahogy új gyűjtők is felbukkanhatnak, úgy szinte valamennyi levéltárban előfordulhat, hogy olyan helyen rejtőznek Krizához vagy a gyűjtőhálózat más tagjához kapcsolható anyagok, amire korábban nem gondoltunk. Így a mostani kötet közreadásával a gyűjtőhálózat feltárása nem tekinthető lezártnak, inkább csak egy forrásfeltáró munka egy állomásának, s csupán találgatni lehet, mekkora lehet(ett) az ő teljes hagyatéka, hány levelet válthatott a gyűjtőivel, mennyi levelet írhatott naponta, hány levél érkezett hozzá egy héten, és mikor tudta ezeket megválaszolni.” Így Szakál Anna kötetében a fenti szempontok és kiegészítések szerint 93 levél teljes szövegét betűhíven közli, kiegészíti még a Kriza János halálát követően írt levelekkel, mintegy, a Vadrózsák utóéletét bemutatva egészen a 131. levélig, majd dokumentumok következnek. Az utólagos pontos eligazodás kedvéért a felsorolás után kimutatásban is közzéteszi, hol, hány levél található. Becses értéknek kell tekintenünk azt a megvalósítást is, hogy a könyvhöz CD-lemezen megtalálható mindenik levél fényképmásolata. További érdemei, hogy filológiai pontossággal ellenőrizte a leveleket: hol, mikor, ki írta, már közölték-e valahol, hol jelent meg; ha többször is idézték, akkor összehasonlította a szövegeket, kimutatta az esetleges elírásokat vagy kihagyásokat.
Pontosságra törekvésének egyetlen bizonyítékát említjük meg, ami egyben egész munkamódszerére is rávilágít: Kriza János közölte a Budai Ilona című balladát. Később egyik kötetben ismételten megjelent, amelyhez jegyzetként fűzték, hogy gyűjtője „1862-ből származó kézirata nyomán, az ő helyesírásával közöljük (EA 3652)”. Tehát minden hitelesítve. Ezt a leltári számmal ellátott közlést később két másik kutató szó szerint átvette, majd ennek hitelt nem adva Szakál Anna a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Archívumában megkereste az eredeti kéziratot. Bizonyos feltevéseket vizsgálva, írásokat összehasonlítva megállapította, hogy a ballada igazi gyűjtője más személy, mint akit eddig közöltek. Sok más mozzanatát is felsorolhatnánk Szakál Anna kutatási módszerének, pontosságra törekvésének, de ehelyett megállapítjuk, hogy a közölt levelek gondos vizsgálatával, közreadásával igen hasznos és fontos szolgálatot tett a népköltészeti kutatásnak, lehetővé tette Kriza János törekvésének megismerését, hitét abban, hogy kellő kitartással, széles körű támogatással, a segítők állandó biztatásával, sok akadály ellenére, évek múlása után is megvalósítható a székely népköltészet első kötetének közreadása. A közölt levelek Kriza János napi vívódásairól, gondjainak szaporulásáról, gyakran egész gondolkodásmódjáról, anyagi aggályairól vallanak, hisz még halála után is a családnak kellett törlesztenie azt az adósságát, mely az első kötet nyomdai költségei miatt fennmaradt. És az is kiderül e levelekből, hogy Kriza János vállalkozását nem csak folklórfeladatnak, hanem azt jóval meghaladó nemzeti ügynek is tekintette. Zárhatjuk azzal e közlésünket, hogy Szakál Anna hiánypótló, értékes művel gazdagította Kriza János hagyatékát, hozzáértő, megbízható, pontos munkája pedig feljogosít arra, hogy leírjuk: Szakál Annáról az elkövetkező időkben még sokszor hallunk. Ezt a munkáját pedig megköszönjük. Nyílik még tavasz a Vadrózsák második kötetének is
A Vadrózsák megjelenését követően, 150 év után is nézzük, hogy Kriza János azt írta a címoldalra: Első kötet. Pedig Kriza – a fent említett levelekből tudhatjuk – már amikor hozzákezdtek Kolozsváron a Vadrózsák nyomdai munkálataihoz, arról írt 1862. július 10-én, hogy készül a második kötet kiadására is, sőt, ugyanazon évben, december 9-én Gyulai Pálnak mutatványt küldött „a Vadrózsák sajtó alá menendő 2ik kötetéből”. S attól kezdve egyre gyakrabban írt arról, hogy „A Vadrózsák IIik kötetét kész vagyok bármikor kiadni”. 1875-ben, a halála előtti napokban is a Vadrózsák második kötetének előkészítésével foglalatoskodott, közben arról is kellett írnia, hogy az első kötet nyomdai költségeit nem tudta kifizetni, de végig él reménye, hogy „…tán nyílik még tavasz a »Vadrózsák« második kötetének is”.
S a tavasz a második kötet megjelenéséhez most, 150 év után érkezett el, amikor a kovásznai származású, a mai sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium elődjében, a 2. sz. Líceumban érettségiző Olosz Katalin néprajztudós, -kutató beteljesítette Kriza János álmát: sok fáradsággal összegyűjtötte mindazt, amit ő a második kötetben szánt közzétenni. Tán ezzel nem árultam el titkot, hisz a kötet a nyomdából már kilépőben, és Szakál Anna is írt róla említett könyvében. S azt is elárulhatjuk a második kötetről, hogy az előzőhöz hasonló terjedelemben jelent meg, hisz az első kötetet 580, a másodikat 570 oldalon nyomtatták. Köszöntjük megvalósítóját, köszönjük az újabb Kriza János-kötetet. Albert Ernő
Szakál Anna: „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa…” Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez /Kriza János Néprajzi Társaság, Magyar Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2012.- A Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 6./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

AKI HATALOMRA TÖR, SZOLGASÁGRA TÖR – Markó Bélával Kőrössi P. József beszélget
Markó Béla tizennyolc éven keresztül volt az RMDSZ elnöke, ez idő alatt két alkalommal is a román kormány miniszterelnök-helyettese – nem mellesleg költő –, 2011 februárjában nem indult újabb mandátumért a szövetségi elnökválasztáson. 2012 őszén, több alkalommal korareggeltől délig marosvásárhelyi irodájában faggattam.
- Amikor elkezded a politikusi pályát, a kiegyezések embere vagy, hiszel és bízol a kompromisszumos megoldásokban, alkatilag is olyan ember, aki tárgyal, empatikus, szeret és tud is belehelyezkedni a tárgyalófél helyzetébe. Az elmúlt öt-hat évben azonban hangnemet váltottál, radikalizálódtál. Hangsúlyozom, hogy ez nem a korábbihoz képest határozottabb fellépést jelenti, az addig is megvolt, hanem kifejezetten radikális megoldást kereső politikussá lettél, erre váltottál.
– Meglep, amit mondasz. Éppen ellenkezőleg, azt tapasztalom, hogy túlzott mérséklettel vádolnak, túlzott párbeszédpártisággal. Minden bizonnyal arra gondolsz, hogy egyre határozottabban szólalok meg minden olyan esetben, amikor úgy érzem, ránk akarnak oktrojálni valamilyen véleményt, akár Magyarországról is. Az utóbbi időben mind konfrontatívabb a viszonyom az éppen kormányon lévőkkel, és ennek egyre inkább hangot is adok. Ez így van. Féltem azt, amit eddig felépítettünk. Azzal a politikai eszköztárral, amelyet az RMDSZ választott magának – és ebben a választásban nekem is szerepem volt –, történelmileg is minden előzmény nélkül értünk el fontos eredményeket.Lehetséges egyfajta radikalizmus, ami a célokat illeti, és lehetséges egy másik, ami a használható eszköztárat illeti. Az RMDSZ az eszközeiben sohasem volt radikális, ha ez alatt azt értjük, hogy ne politikai tárgyalással, egyezkedéssel, politikai kompromisszumok révén próbáljunk eredményt elérni, hanem erődemonstrációval, el egészen az ultraradikális, vagyis erőszakos föllépésig. Persze, erődemonstrációra is vállalkoztunk, amikor szükségesnek láttuk. Tüntetést szerveztünk, aláírásokat gyűjtöttünk. De akik az elmúlt évek során radikálisabb fellépést kértek számon rajtunk, ha nem is mondják ki, többnyire kurdokra, csecsenekre vagy akár koszovói albánokra gondolnak. Bevallom, el nem tudom képzelni amai Európában, hogy valaki józan ésszel erre a következtetésre jut. Már-már parodisztikusnak tartom: ülünk a kocsmaasztalnál, és néhány pohár bor után arról ábrándozunk, hogy lőni kellene, vagy robbantani. –
- Magyar politikus eddig talán nem jut, inkább más érdekek vannak a háttérben.
– Politikusok általában nem jutnak eddig, de egyik-másik politikus nyilatkozataiból lehetne idézni az elmúlt huszonvalahány esztendőből, amikor burkoltan erre utal. Az a szólásmondás jut eszembe, hogy: fogjuk meg, és vigyétek. Értsünk egyet abban, hogy így kellene csinálni, aztán majd csináljátok ti. Ami viszont a célokat illeti, valóban radikális vagyok, és azt hiszem, hogy ez volt az én politikusi helyzetemnek és politikai kapcsolataimnak a mindenkori paradoxona. Az MDF-fel, amikor még a saját ideológiai arcát kereste, jól kijöttem, mert egyúttal az eljövendő Magyarország helyét is kereste, és sok volt a személyes kapcsolat. Másrészt pedig az MDF-esek többsége nem politikai érdekből építette a határon túli magyarokkal a kapcsolatot, hanem – bár a politikában nem szabad ilyet mondani – őszintén próbáltak velünk együtt megoldást találni, és ez kellő alap volt akkor is, ha számos dologban nem értettünk egyet. Én az MDF egyik nagy hibáját abban látom, hogy amikor visszanyúltak a történelemhez, lehorgonyoztak a két világháború közti időszaknál. Ha már múltbéli támaszokat kerestek, sokkal hasznosabb lett volna a Deák Ferenc-i hagyományokhoz vagy akár 1848 üzenetéhez visszamenni. Én elfelejtettem volna a két világháború közti politikát a helyükben, vagy erős kritikával közelítettem volna meg. Antall József szándékai, ami a külpolitikai építkezést, Magyarország európai elfogadtatását vagy a határon túli magyar közösségek támogatási rendszerének kiépítését illeti, mind fontosak voltak, és azt hiszem, Antall a külpolitikában helyes úton járt. Nem tagadom, hogy a magyarországi szocialista-liberális kormányokkal, az eszközök dolgában, ha nem is mindig jól, mert voltak éles nézetkülönbségeink, általában jobban megértettem magam, mint a jobboldali, magukat konzervatívnak nevező Fidesz-kormányokkal. Ők egyértelműen támogatták a párbeszédet a szomszéd népekkel, a kétoldalú kapcsolatok minél teljesebb kiaknázását, az adott országok politikájába való integrálódást, a parlamenti eszközök, és ha lehetséges, a kormányzati eszközök használatát. Abban volt köztünk véleménykülönbség, hogy mennyire élesen, mennyire karcosan kell, például Európában, fogalmaznunk ezzel kapcsolatban. Sokszor lehettek volna jóval határozottabbak. De abban, hogy tárgyalásra, párbeszédre és politikai nyomásgyakorlásra kell építeni a szomszéd országokkal a kapcsolatot, így kell átrendezni az ottani magyar közösségek helyzetét, egyetértettünk. A jobboldalon viszont nem érzékeltem, hogy ezt komolyan vennék. Nem szívesen fogalmazok úgy, hogy jobboldal, baloldal. Azt gondolom, hogy ezek csak munkamódszerek. Máig nincsenek koherens jobboldali és baloldali programok. Magyarországon sincsenek, és Romániában sincsenek. A jobboldal irányából, konzervatív irányból – és most nem gazdaságpolitikai kérdésekről beszélek, és nem arról, hogy együttműködünk-e a Duna szabályozásában vagy autópálya-építésben, hanem a magyarság kérdéséről – az MDF a maga módján próbált tárgyalni a szomszédos államokkal. De konzervatív oldalon szerintem mindenki más kilátástalannak vagy érdektelennek tartotta, hogy tárgyalásokkal rendezzük ezeket a kérdéseket, én legalábbis komoly szándékkal nem találkoztam. És ez máig megfigyelhető Szlovákia viszonylatában, de Románia viszonylatában is. Az én mérsékeltnek tekinthető koncepciómat valóban inkább a baloldali-liberális kormányok támogatták. Ugyanakkor a célok tekintetében nem feltétlenül értettünk egyet a baloldali-liberális politikusokkal. Ebben én sokkal radikálisabb vagyok, mint akik liberális szemszögből közelítik meg az etnikai közösségek problémáit, és úgy vélik, hogy az egyéni szabadságjogok kiteljesítésével ez a kérdés is fokozatosan megoldódik, tompulnak a szembenállások. Én ebben nem hiszek. Amennyiben érvényesülnek az egyéni szabadságjogok, annak természetesen jelentős fájdalomcsillapító hatása is lehet, és ez is fontos, de ami a célokat illeti, másképpen gondolkodom. Van, aki kétkedve hallgatja ilyenkor, amit mondok, pontosan azért, mert a fejekben összekeverednek az eszközök és a célok, de én tényleg azt gondolom, hogy az igazi megoldás Erdély külön státusa lenne, és ezen belül a magyarság külön státusa, beleértve a magyar többségű régiók külön autonómiáját is.
- Közigazgatásilag gondolod?
- Közigazgatásilag minél szélesebb és minél stabilabb autonómiákra lenne szükség. Az egy másik kérdés, én is látom, hogy Erdélyben nem szálazhatók szét, nem válogathatók szét az etnikumok úgy, hogy exkluzív – kizárólag magyar vagy román – autonómiák jöjjenek létre. A Székelyföldön is élnek románok, másutt is élnek magyarok, de hogy olyan típusú autonómiákra lenne szükség, amelyeken belül egyenjogúak ezek az etnikumok – kultúrák, nyelvek –, az biztos. Senki sem tud igazán elfogadható érvet felhozni arra, hogy ez miért nem megoldás, és miért kell nekem elfogadnom itt Erdélyben, hogy a román nyelvnek, a román kultúrának, a román identitásnak az én nyelvemhez, kultúrámhoz, identitásomhoz képest mindig elsőbbsége, előjoga van. Sem történelmi, sem politikai, sem államjogi, sem másfajtaérvekkel nem tudja senki megmagyarázni, hogy ezt nekem miért kellene elfogadnom. Az a liberális megközelítés, hogy az egyéni jogok kiteljesítésével ezek a gondok megoldódnak, ott hibádzik, hogy mi Romániában ebben a pillanatban nemzetállamban élünk, és Magyarország is nemzetállam. Tehát vannak kollektív jogok ebben az országban, ezek a kollektív jogok a román többség kollektív jogai, és rendkívül kemények. Ha liberális megközelítésben valaki azt javasolja, hogy ezt bontsuk le, és utána beszéljünk arról, hogy az egyéni jogok alapján felépítünk valami mást, arról vitatkozhatunk. De az nem működik, hogy tényként fogadjam el az országon belüli status quo-t, és csak azon dolgozzam, hogy az egyéni jogaink kiteljesedjenek. A lényeg az, hogy egyetértek a legradikálisabb elképzelésekkel is, amennyiben ez azt jelenti, hogy teljes körű jogokat adunk a magyaroknak, és teljes mértékben tiszteletben tartjuk a románok jogait Erdélyben bárhol.
- Gálfalvi Gyuriék házának kapujában 1989 legvégén, talán forradalmi hevületben, azt mondtad, minden megváltozik. Gyuri a maga szkepszisével, tapasztalatával próbált meggyőzni arról, hogy nem változik semmi. És te ezt nem fogadtad el. Most már mintha te is megtapasztaltad volna, hogy semmi sem változott, és semmi sem változik. Tehát radikálisabb eszközökre van szükség. Keserűséget is érzek egy ideje a hangodban. A románokkal csak addig lehet együttműködni, amíg ők a saját érdekeiket látják, amint a román érdekkel szembe menni látszanak az események, akkor kiszállnak. De ki az, melyik nemzet az, amelyik hasonló helyzetben, hasonló történelmi múlttal maga mögött nem így cselekedne?! Sokat nem változott a román–magyar viszony, Románia arról, hogy nemzetállamként definiálja magát, nem hajlandó lemondani, sőt ma ez már nem is lehet tárgyalási alap, hiszen az RMDSZ most éppen nem kormányzati tényező.
– Van bennem csalódottság, de nem szójátéknak szánom, amikor azt mondom, hogy nem a közelmúltban csalódtam, hanem a jövőben. Azt hiszem, eleve bennem volt a hiba, amikor én magam is úgy szemléltem a történelmet, hogy lehetséges a folyamatos és visszafordíthatatlan előrehaladás. Ebben egy ideje már nem hiszek. Ma már félek attól, hogy amit felépítettünk, hamar lebontható. Hiába alakítottunk ki 1989 után az azelőttiekhez képest – és nemcsak a Ceaușescu-korszakhoz képest, hanem mindenhez, ami az első világháború után volt – új helyzetet, hiába építettünk fel olyan anyanyelvű oktatási rendszert, amilyen Trianon óta sohasem volt Romániában, ha ez is ugyanolyan könnyen lebontható, mint ahogy széthordták azt, ami az ötvenes évek elején – a szovjet kirakatpolitika részeként, szovjet mintára és szovjet utasításra – működött. Gyorsan szétszedték, az önálló egyetemünket is elvették, illetve egyesítették a román egyetemmel. Ehhez képest mi 1989 után fontos jogokat vívtunk ki, alkotmányba, törvénybe foglaltuk ezeket, kiterjedt intézményrendszert építettünk föl. Soha nem volt olyan stabil törvényes keret az anyanyelvhasználatban, mint amelyet 2001-ben elfogadtattunk. Ez 20 százalék fölött hivatalos jogokat ad a magyar nyelvnek. Legalább ennyire fontos, hogy ez a több mint két évtized a korábbihoz képest teljesen új román–magyar viszonyt hozott az országon belül. Számos helyzetben a magyarok valóban lerázták magukról a másodrendűséget, és a románok egyenlő partnereivé válhattak. Ehhez hozzájárult, hogy történelmileg is minden előzmény nélkül az erdélyi magyarság az RMDSZ által képviselte magát a különböző román kormányokban. Miniszterelnök-helyettesünk volt, más vezető tisztségviselőink voltak. A kommunizmus első korszakában ugyan voltak magyar vezetők, csakhogy most mindezt választások útján értük el. Ezeket az embereket a magyarok küldték Bukarestbe, magyarok választották meg őket képviselőnek, szenátornak. Ebből a szempontból nincsen bennem keserűség. Ma is mondogatják, hogy Románia európai uniós felvételét jobban ki kellett volna használni. Maximálisan kihasználtuk. Magyarországon is motyognak, suttognak itt-ott olyasmit, hogy Románia fölvétele előtt kérni kellett volna Székelyföld autonómiáját. Kérni lehetett volna, de nem kaptuk volna meg. A falig mentünk el az anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat kérdésében. És ebben az európai integrációs kényszer valóban segített. Ismerve belülről aromán politikát, a maximumot hoztuk ki. Nem szeretem, amikor máshol mondják meg, hogy mit lehetett volna, és mit nem. A románok nem léptek volna be az Európai Unióba, ha valaki a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején feltételül szabja nekik az autonómiát.
– A te retorikádban Tőkés kihívásainak van-e szerepe? Ő kezdettől fogva folyamatosan provokál téged. Szemtanúktól tudom, gyakran előfordul, hogy az „előszobában” mézes-mázas, kedves, szinte már hízelgő, majd amikor kiléptek a sajtóképviselői elé, azonnal megváltozik, tücsköt-bogarat rád olvas. Erre talán az ő személyiségi zavara a magyarázat, annak az oka pedig az, hogy az ő ambíciói egy sértett ember ambíciói. De a lényeg, hogy sokszor érezhető úgy – és ezt nem csak a magam nevében mondom, sokan beszélgetünk erről –, hogy a te retorikádat befolyásolja, gyakran meg is határozza az ő kihívása. Van-e ebben részedről tudatosság, szándékosság, vagy csak kívülről látszik így?
– Persze. Minden megszólalás egyben viszonyulás is. Ami a hangom radikalizálódását illeti, ha van ilyen, az utóbbi egy-két évben többek közt azzal is magyarázható, hogy letettem egy nagy nyűgöt, ugyanakkor a felelősséget is átadtam másnak, nem vagyok az RMDSZ elnöke. Egy ilyen szervezet elnökeként, készséggel elismerem, sosem vagy teljesen a magad ura. Akik hatalomra törnek, nem tudják, hogy tulajdonképpen szolgaságra törnek.
- Minden esetben?
– A diktatúrában a legfőbb szolga maga a diktátor.
- Minek a szolgája?
– A saját hatalmának a szolgája. Azt meg kell tartani, annak érdekében cselekszik. Nem igaz, hogy a diktátor kénye-kedve szerint cselekszik. Sohasem cselekszik úgy. A hatalom érdekében cselekszik, annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa. Szembemegy akár az elveivel, szembemegy az álmaival is. De ne sajnáljuk a diktátort. A hatalom gúzsbaköt, nem mutathatod meg magadat úgy, ahogy vagy, és olyannak, amilyen vagy. A hatalomszerep, alakoskodás, folyamatos maszk. Ezzel nincsen mit tenni, ez így igaz, és ez rám is vonatkozott. Megpróbáltam őszinte lenni, mindig meggyőződéssel cselekedtem. Állítom, hogy maga a hatalom nem érdekelt, de eszközként én is éltem vele bizonyos közösségi célok megvalósításához. Az is igaz, hogy feladtam magamból sok mindent, igazodtam a közösségi elvárásokhoz, tompítottam a hangomat, nem mindig ütöttem vissza, ha ütöttek. Az RMDSZ elnökeként mindig szembekerültem egy másik véleménnyel, és ennek megtestesítője a leggyakrabban Tőkés László volt. Ez sokszor meghatározta az én megnyilatkozásaimat is, és, ennek a fordítottja is igaz. Rég nem vagyok az RMDSZ elnöke, de még mindig velem van baja, velem harcol, továbbra is én vagyok az ellenfele. Ebben van is igazság, mert hosszú időn át mégiscsak én képviseltem egy koncepciót, és ha megszólaltam, ha mondtam valamit, az válasz is volt, akkor is, ha nem az volt a szándékom, hogy neki válaszoljak.
– Kelemen Hunor az RMDSZ új elnöke. Kell-e neki új irányban gondolkodnia? Ahhoz, hogy akkora súlya legyen a romániai politikai életben – és a magyarországiban –,mint neked volt, és van még, hogy karakteres erőt vigyen a romániai magyar politizálásba, meg kell-e tagadnia, ami eddig történt?
– Kelemen Hunornak ebben a pillanatban az egyik nagy dilemmája az lehet, hogy állandóan Markó Bélához hasonlítják. Komoly jellempróba, hogy ezt elviselje, hogy mit tud kezdeni ezzel a teherrel. Ugyanakkor rendkívül rossz döntés lenne, ha Kelemen Hunor vagy az RMDSZ új vezetősége úgy próbálna ettől a vádtól szabadulni, hogy egyúttal megszabadul a mögöttünk lévő esztendőktől. Az RMDSZ azáltal van, az adja a súlyát és erejét, hogy ott van mögöttünk ez a huszonvalahány esztendő. Ezért szavaznak ránk, és nem szavaznak az új pártokra. Hiába hoz létre a Fidesz időről időre új pártot Tőkés László segítségével, aki úgy váltogatja a pártokat, mint más az alsóneműjét. Az emberek arra a küzdelemre szavaznak, arra a múltra, amelyet az RMDSZ képvisel, ezt a múltat újból és újból föl kellene használni. Nem véletlen, hogy Tőkés László összevissza kapálózik, összevissza hadakozik, és eposzi nyilatkozatsorozatot ír. Az sem véletlen, hogy csak nagy ritkán veszek róla tudomást, többnyire elhajlok, mert a kettőnk párharcát nem akarom megint behozni a romániai magyar közélet erőterébe. Ő is nagyon jól tudja, hogy az RMDSZ ma azon a magaslaton áll, legyünk őszinték, amelyet nem egyedül én, hanem közösen, az RMDSZ-t választó emberek együttépítettek föl. Az a vicc jut eszembe, valamikor a ko

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Ponta elnézést kér az egyházaktól
Victor Ponta kormányfő pénteken bejelentette, amikor felelősséget vállal a parlamentben az államosított ingatlanokat érintő törvénytervezetért, Románia nevében elnézést fog kérni az egyházaktól a kommunista rendszer túlkapásaiért, és felkérte azokat, hogy támogassák a jogszabálytervezetet.
„Azt hiszem, az elmúlt 70 évben senki nem kért elnézést ezekért. Emellett felkérem az egyházakat, felvállalva mindazt a negatívumot, ami Románia történelmében történt, hogy támogassák a gond megoldását és a román társadalom fejlődését” – mondta a kormányfő.
Ponta meggyőződését fejezte ki, hogy pozitív választ kap az egyházak képviselőitől.
Lucian Mureşan bíboros, a romániai Görög Katolikus Egyház vezetője előzőleg felkérte Victor Ponta kormányfőt, halassza el a felelősségvállalást az államosított ingatlanokat érintő törvénytervezet kapcsán. A bíboros azzal indokolta kérését, hogy a Római Katolikus Egyházzal és a Görög Katolikus Egyházzal nem konzultáltak a jogszabálytervezet kidolgozásakor, amely közvetlenül érinti őket is.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad).

Benkő Samu
Bolyai Farkas és fia, János a matematikai kérdéseken kívül a tudományok majd minden területét vizsgálták. Foglalkoztak nyelvészettel, történelemmel, filozófiával, erkölcstannal, politikával, pedagógiával, művészettel. Az emberi tudásanyagot igyekeztek összefoglalni. Megközelítőleg tízezer oldal őrzi fejtegetéseiket a tudományok legkülönbözőbb területeiről.
Hogy mi köze a Bolyaiaknak Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész portréjához?
A Széchenyi-díjas professzor ötvenéves kutatómunkája eredményeként elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát. Megfejtette Bolyai írásjeleit, és összeállított két kötetre való szöveget a nem matematikai vonatkozású kéziratokból. Ebből kiindulva nyilván az sem véletlen, hogy a filozófus végzettségű Benkő Samu otthon van a művelődéstörténetben, a történelemkutatásban, a nyelvművelésben is. Talán az egyik legfontosabb éppen az említett Bolyai-hagyaték feldolgozása, de sorolhatnánk más könyveit, különféle jegyzeteit, előadásait, történelmi kutatómunkáit. Ez utóbbival kapcsolatban, ha megkérdeznénk, kinek a megbízásából és mi célból kutatott, valószínűleg nekünk is ugyanazt válaszolná, mint a Magyar Országos Levéltár kérdőívében feltett kérdésre: „A magam gyönyörűségére.” (Állítólag akkor az egyik tisztviselő megjegyezte: ügyelni kell, vajon épelméjű-e ez az Erdélyből jött „idegen”.)
Benkő Samu református lelkészcsaládban született Lőrincfalván, 1928. február 25-én. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban, a második világháború utáni első romániai választások során a Magyar Népi Szövetségben dolgozott Balogh Edgár mellett. A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. Tanársegéd volt Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, olyan záradékkal, hogy csak fizikai munkát vállalhatott. Írni is csak álnév alatt írhatott. 1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957/58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának volt a tudományos főmunkatársa. Felesége B. Nagy Margit művészettörténész volt. Testvéröccse Benkő Lóránd nyelvészprofesszornak.
Gyermekkori élete valószínűleg úgy telt, ahogyan a többi hasonló korú, szigorú erkölcsű családban élő fiúgyermeké. Talán innen hozta magával a családról és a nemzetről alkotott képét is. „Nyelvünk két legtermészetesebb közösségi szerveződésünket, a családot és a nemzetet tartotta és tartja össze.”
Gyermekéveiről nem mesélt sokat zentai találkozásunkkor, de azt elmondta, csak keveseknek adatik meg, hogy napra pontosan meg tudják mondani, mikor ért véget ifjúkoruk. Benkő Samu esetében ez a dátum 1949. november 3-ára esett. Ez Balogh Edgár, a kolozsvári állami magyar egyetem rektora, a Romániai Magyar Népi Szövetség egyik vezetője letartóztatásának éjszakája volt, akinél Benkő Samu megszállt akkor éjjel. Ami akkor történt, egy életre meghatározta sorsát. Az egyetemet még befejezhette, de elbocsátották egyetemi gyakornoki állásából.
Baráti segítséggel ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a két matematikus által fölhalmozott tudásanyaggal. A diákévekből hozott kíváncsiság és a munkanélküli állapot előhívta belőle a Bolyai-kutatót, ami végül is hozzásegítette ahhoz, hogy Sztálin halála után a Román Akadémia kutatóként alkalmazta.
„Egy olyan iskolába kerültem, ahol a tanító bácsi, Gagyi László elvitt a marosvásárhelyi református kollégium nagy könyvtárába, ahol láthattuk a Bolyaiak könyveit, kéziratait, körzőit, vonalzóit, sakktábláit, sőt az exhumáláskor kiemelt koponyáit is. Ez olyan megrendítően hatott rám, hogy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Ráadásul a diákok körében nemzedékről nemzedékre szálltak bizonyos mesék, hogy ez a két tudós ember mi mindenben tért el a hétköznapi élettől: hogy veszekedtek, hogy párbajra is kihívták egymást, hogy féltékenyek voltak egymásra stb. Tehát ezek a diákszájon formálódó események fölkeltették a gyerek fantáziáját.”
Fontos szerepet játszott az erdélyi művelődéstörténet 18/19. századának kutatásában. Tanulmányokat írt Kemény Zsigmondról, akinek közreadta a naplóját is, munkatársa volt a Románia történelme III. kötetének, sajtó alá rendezte Szenczi Molnár Albert naplóját, II. Rákóczi Ferenc vallomásait. Egyik szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megálmodóiról, az erdélyi történetírási és intézményteremtési törekvésekről több szaktanulmányban számolt be.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott: a Román Írószövetség díja (1971 és 1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Nagy Imre-emlékplakett (1994), Széchenyi-díj (1997), Kemény Zsigmond-díj (1997), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (1999), Bethlen Gábor-díj (2000) stb. A romániai rendszerváltás után 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztséget viselt.
Volt azonban idő, amikor a némaságot választotta, amikor hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlen szót nyilvánosan nem ejtett ki, nyomtatásban nem jelentetett meg. Ezeket az éveket nem jelzik fiókba zárt kéziratok. Nem látta értelmét az írásnak. Annál többet olvasott azonban, élettapasztalata új mondanivalókkal egészítette ki a régi igazságokat. Tanult, építkezett. Hogy ekkora élettapasztalattal és tudással miért nem kapott soha katedrát?
„Engem hatvan esztendeje eltanácsoltak az iskolától. A könyveimben azonban leírom, amit tudok. Így elmondtam a magamét, és meghallgattak. Amíg élek, motyogok, monologizálok, ha egy ember is akad, aki meghallgat.”
Benkő Samu az április 18-a és 21-e között megrendezésre kerülő jubileumi, XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz: nyolcvanötödik születésnapján köszöntik.
Gruik Ibolya .
Magyar Szó (Újvidék).

Ceauşescu rajztáblája Románia
Bemutatta Románia regionális átszervezésével kapcsolatos saját javaslatait csütörtökön az EMNP. Hangsúlyozzák: a kormány által ismertetett koncepció a Ceauşescu által megrajzolt struktúrán alapszik.
Itt (lenne) az ideje, hogy szakítson Románia a Ceauşescu-féle hagyományokkal, és úgy alakítsa ki a közigazgatási régióit, hogy azok valóban fejlesztést tegyenek lehetővé, természetes módon. Ezt hangsúlyozza az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amelynek két képviselője csütörtökön bemutatta a regionalizációval kapcsolatos elképzelésiket. Zatykó Gyula és Csomortányi István kifejtette: a Ceauşescu rajztábláján megalkotott, 1966-ból datálódó megyerendszer él ma is, márpedig azokat a megyéket úgy rajzolták meg, hogy káros legyen a tömbmagyarság számára. Ezért eleve rossz minden egyes olyan terv, amely ezeket a megyéket használja továbbra is kiindulópontként. Márpedig az USL-kormány régiósítási terve ezt használja. Az EMNP viszont azt szorgalmazza, hogy tartsák ugyan meg a megyéket, de a természetes, történelmi és demográfiai valóságnak megfelelő módon rajzolják újra a határaikat. Ezek fölötti struktúraként működnének a régiók.
A koncepció
Az EMNP tervének lényege, hogy 12 nagyrégiónak kellene alakulnia. Ezen kívül lenne 3 olyan kisebb is, amely nehezen sorolható régiókhoz, így önállóan működne, úgynevezett metropolisz régióként. Ez utóbbi 3 Bukarest, Brassó, Galaţi, illetve ezek vonzáskörzete lenne. A nagyrégiók a történelmi tagoltságot vinnék tovább, így a következők lennének: Bánság, Partium, Észak-Erdély, Dél-Erdély, Olténia, Bukovina, Székelyföld, Felső-Munténia, Alsó-Munténia, Felső-Moldova, Alsó-Moldova, Dobrudzsa. Ami térségünket illeti, az EMNP természetesnek tartja, hogy a Partium régió fővárosa Nagyvárad legyen. Szerintük Várad regionális szerepköre és alkalmassága megkérdőjelezhetetlen, Szilágy és Szatmár megyéket is polarizálni képes. Ugyanakkor nem törekednének kizárólagosságra Nagyvárad „fővárossá” tétele során: egyes hatásköröket, intézményeket a régiónkban lévő más nagyobb városoknak juttatnának. Ugyanakkor a dr. Szilágyi Ferenc egyetemi oktató és szakértői csapata által készített EMNP-koncepció szerint feltétlenül egységes székelyföldi régiót kellene létrehozni.
Mint ismeretes, a kormányzó USL tervei ezzel szembemennek: Várad helyett Kolozsvárt tennék meg régiónk központjának, a Székelyföldet pedig igyekeznének szétdarabolni.
Az EMNP hangsúlyozza, ez illogikus és az érintett lakosságnak egyenesen káros. Hozzátették: nem nagyobb szabadságot, hanem egyenesen központosítást hozna az USL-féle koncepció megvalósulása, amely tovább éltetné a ceauşescui hagyományokat is, közigazgatási értelemben véve is, és akadályozná a régiókbeli fejlődést.
Szeghalmi Örs
erdon.
Erdély.ma.

A kommunizmus bűneinek feltárása továbbra is kötelességünk
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) és Tőkés László EP-képviselő Központi irodája szervezésében került az európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja vándorkiállításának nagyváradi megnyitójára múlt pénteken a Partiumi Keresztény Egyetem székhelyén.
A Totalitarizmus Európában (Fasizmus – Nácizmus – Kommunizmus) című angol nyelvű nemzetközi tárlat megnyitásán jelen volt Marius Oprea történész, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítója és Molnár Gusztáv egyetemi tanár, a Ceausescu rezsimmel szemfeorduló, egykori Limes Kör kezdeményezője. A tárlatnyitón Thurzó Sándor József brácsaművész muzsikált, majd Tőkés László mondott rövid beszédet. A kommunistákszlogenjét (Világ proletárjai, egyesüljetek!) parafrazálva elmondta, hogy ennek a tárlatnak egyik fő üzenetét azzal a felszólítással lehetne összefoglalni, hogy Világ antikommunistái, egyesüljetek! „Ezt jelképezi ez a kiállítás, amely ízelítőt nyújt a legtöbb szovjet kommunista ország múltjából, illetve párhuzamba állítja a kommunista totalitárius rendszert a XX. század másik nagy diktatúrájával, a náci, fasiszta rezsimekkel. Ezt a kiállítást az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja indította. A tárlat Pozsonyból indult múlt év szeptemberében, azóta már láthattuk Brüsszelben az Európai Parlament székházában, és most megérkezett Váradra. Én magam ragaszkodtam ahhoz, hogy itt is kiállítsák” – fogalmazott Tőkés László. A rövid beszéd után a jelenlévők átvonultak az egyetem előcsarnokából a díszterembe, ahol folytatódott a rendezvény.
Még él
A díszteremben Tőkés László a jelenlevőknek elmondta: „2009 áprilisáig kellett várni, amíg sikerült egy határozatot elfogadtatni az Európai Parlament plénumán, amely azonos mértéket alkalmaz a két nagy totalitárius rendszerrel, a nemzeti szocializmussal és a kommunista szocializmussal szemben. Mi magyarok többszörösen érintettek vagyunk az ügyben, nem csupán román állampolgárokként, hanem kisebbségi magyarokként is el kellett szenvednünk a kommunista diktatúrát, és nem csupán Romániában, hanem szerte a Kárpát Medencében a vasfüggöny innenső oldalán valamennyi országban, ahol magyarok élnek.” Az EP-képviselő a továbbiakban hangsúlyozta: „foglalkoznunk kell a kommunista múlttal, mert a kommunizmus továbbra is fennáll egyes országokban, Kínában, Észak-Koreában Kubában, de tovább él a posztkommunista országokban is, ennek vagyunk a mai napig elszenvedői. Vaclav Havel mondta valahol, hogy nem csak a kommunizmus bűntetteit kellene kivizsgálni, hanem a posztkommunizmus bűntetteit is. Sajnos a posztkommunizmus nálunk is él, elég ha csak ha két harmaddal hatalomra jutott Ponta-Antonescu rendszerre gondolunk.” Ezt követően említést tett arról, hogy az ország adminisztratív átrendezése is a Ceausescu nevével fémjelzett 1968-as területi átrendezést idézi, hiszen akkor is a történelmi régiók sajátosságait, ezen belül pedig a székelyföldi és a partiumi közösségek érdekeit figyelmen kívül hagyva alakították át az országot. Tőkés László a magyarországi politikai helyzetre is kitért, azt állítva, hogy a Magyar Szocialista Párt (MSZP) posztkommunista erővé torzult, amely a román politikai osztállyal együtt opportunista módon nem akarja továbbvinni a rendszerváltozást. „Aggodalommal látjuk, hogy még mindig mennyi tartaléka van a kommunizmusnak, ezért nekünk is még következetesebben kell fellépnünk ellene” – zárta szavait Tőkés László
Haszonélvezők és áldozatok
Ezt követően Marius Oprea történész a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítója szólalt fel, elmondva többek között azt, hogy a kommunizmus két csoportra osztotta a társadalmat, haszonélvezőkre és áldozatokra. A haszonélvezők a volt pártaktivisták, akik most is köztisztségeket foglalnak el, a szekustisztek és az informátorok, akiket most is használnak, valamint mindezeknek a családjaik. Vagyis a kommunizmus privatizálódott. Velük szemben állnak az áldozatok, és az állam nem akarja elismerni, mennyi szenvedést okozott ezeknek az embereknek. „1989 előtt együtt szenvedtünk, de ha lehet ezt mondani, a magyarok még többet szenvedtek, mint a románok. A közös szenvedés összeköt minket” – fogalmazott Marius Oprea, hozzátéve, hogy a hatóságok hallani sem akarnak az áldozatokról. Marius Oprea kijelentette, hogy 2005 óta több mint ötszáz, a kommunista rendszerben elkövetett politikai bűncselekményt tárt fel és továbbított a hatóságokhoz, de ezek közül egyetlen ügy sem került bíróságra. Végezetül aláhúzta azt, hogy a kommunizmus egyik legijesztőbb öröksége a nosztalgia. „Ma már nem jutnak eszünkbe a kommunista rendszerben elszenvedett megaláztatások, ezért fontos az, hogy emlékezzünk arra, mi történt akkor, mert ha elfeledkezünk az áldozatokról, akkor nekünk sem lesz jobb” – figyelmeztetett. Beszédét követően levetítettek egy filmet, amely az általa vezetett történész-régészcsoport munkáját mutatja be, majd pedig Molnár Gusztáv egyetemi tanár beszélt a kommunizmus bűnei és a Szekuritáté iratai kutatásának nehézségeiről. „Kötelességünk feltárni ezt az időszakot, az áldozatok emléke ezt követeli meg” – fogalmazott Molnár Gusztáv.
Pap István
erdon.ro.

Trójától Pán-Európáig a Kolozsvári Magyar Történeti Intézetben
VIII. Tanárköri Tudományos Konferenciájukat tartották meg április 12-én az új tanügyi törvény folytán egységes keretek közé szerveződött Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tanárai. A hagyományteremtést is célzó rendezvénysorozat lehetőséget ad arra, hogy az intézet munkatársai egymásnak és diákjaiknak is bemutathassák legújabb kutatásaikat, kedvenc témáikat – fejtette ki Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem–Filozófia karának dékánhelyettese.
A 20. század elejének erdélyi vendégmunkásairól értekező Nagy Róbert előadásában kifejtette: a 19. század végén, 20. század elején a nagy vasútépítkezésekkel kezdődött el a tömeges munkaerő-vándorlás Erdélybe. Az Osztrák–Magyar Monarchia legkülönbözőbb területeiről származó idegen munkaerő mindenekelőtt az ipari vállalatok, főként bányakitermelések telepeire érkezett. Megállapítása szerint abban az esetben telepítettek az alkalmazók vendégmunkásokat Erdélybe, ha a helybeli lakosság számaránya vagy képzettsége nem felelt meg az adott munkakörnek, és nem is lehetett volna olyan gyorsan betanítani őket, ahogy azt elvárták volna.
Kós Károly, Tamási és az erdélyi autonómia kérdése című kutatásában Lönhárt Tamás a központosított magyar állampolitikával szemben megfogalmazódó, a helyi önszerveződésre való törekvéseket vizsgálta, amelyek már a 20. század első évtizedében jelentkeztek, majd a Tamási Áron által 1942-ben megszövegezett, fokozatosan „szelídített” beadványban csúcsosodtak ki. Egyebek mellett a túltengő bürokratizmus ellen tiltakozó író arra hívta fel a magyar kormány figyelmét, hogy a központi támogatást, kormányprogramot a sajátos erdélyi igényekhez kellett volna rendelni.
Csucsuja István professzor az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem bölcsészkarán megszerezhető doktori cím elnyerésének feltételeit, a doktorátus intézményét vázolta előadásában. Mint kifejtette, a történészeknek a disszertáció megvédését megelőzően a fő (Magyarország történetéből és egyetemes történelemből) szaktárgyakból és egy választott melléktárgyból is szigorlatot kellett tenniük. A bölcsésztudori cím elnyerését követő habilitációs vizsga az illetőt feljogosította arra, hogy egyetemi magántanárként működhessen, ami nagy hajtóerőt, mobilitást biztosított az egyetemi életnek – magyarázta. A régi egyetem utolsó doktori avatása 1919 tavaszán volt.
A BBTE udvarhelyi kirendelt tagozatáról érkezett Hermann Gusztáv Mihály történész a székely „virtuális múlt” fogalmát vezette be, ennek a szépirodalomba való leszűrődését vizsgálta. Az Anonymus, Kézai, Thuróczy által közvetített eredetmondákra, ugyanakkor hamis történelmi dokumentumokra, így az 1533-ra keltezett, 1796-ban felbukkant Csíki Székely Krónikára is alapozó székely „virtuális múlt” a legkülönbözőbb irodalmi alkotásokban elevenedik meg, mint például Jókai Bálványosvárában. – A mítosz identitásunk, nemzeti vagy közösségi énképünk fontos része, amelyet azonban a maga helyén és idején, identitáselemként, meseként és nem történelemként kell kezelni – hangsúlyozta a történész.
Hunyadi Attila az európai főutak ’30-as évekbeli kiépítésének vonatkozásairól, mindenekelőtt Európa egységesüléséről értekezett. Mint mondta, az európai csatlakozás funkcionalista értelmezésének egyik megnyilvánulása az infrastruktúra megszervezése volt. A gépkocsizás fejlődésének, és az autóutak kiépítésének legfőbb hozadéka a vasút által nem érintett közép-európai kistérségeknek az európai áru- és személyforgalomba való bekapcsolása volt – fejtette ki.
Tóth Szilárd az erdélyi magyar politikai elit 1919–1922 közötti önszerveződéséről tartott előadásában az Új Világ hetilap körül szerveződött politikai alakulat, az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Párt 1919-es megalakulását ismertette. A párt tagjai „a román állam mélyen hűséges polgárainak” vallották magukat a bukaresti parlamentben, de ha valóban hitelesen képviselték volna a romániai magyarság érdekeit, nem tűntek volna el már a következő parlamenti választások alkalmával – magyarázta a történész, aki úgy vélte, ennek a pártnak a tagjai egyszerű politikai kalandoroknak tekinthetők.
Bajusz István a zilahi református egyházközség klenódiumait, az 1700-as évekből fennmaradt remekművű ötvösmunkákat, úrasztali kelyheket, tányérokat mutatta be a hallgatóságnak, ismertetve azok készítőivel, adományozóival kapcsolatban kiviláglott adatokat, analógiákat.
Kovács András professzor Az én házam, az én váram című előadásában az erdélyi reneszánsz rezidenciák formai jegyeinek alakulását, a korabeli szóhasználatban észlelhető változásait vázolta. Az udvarház és kastély, olykor a vár kifejezés az erdélyi reneszánsz építészetben olyan heterogén rezidenciális együttest jelöl, amely a várépítészetből kölcsönzött, de immár erősen leegyszerűsített, lekicsinyített formákat alkalmaz – fejtette ki a művészettörténész.
Sipos Gábor az egykori kolozsvári unitárius, jezsuita, valamint a református kollégium könyvtáraiban összegyűjtött 16–17. századi helveticákat, azaz svájci nyomtatványokat mutatta be. Az iskolák fő célja a lelkészképzés lévén, a helveticák között a bibliakiadások dominálnak, de bőven akadnak bibliai kommentárok, egyházatyák művei is, illetve vallástól függetlenül mindenhol megtalálhatóak Erasmus közmondás-gyűjteményei – magyarázta.
Rüsz-Fogarasi Enikő a városokban (Besztercén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron) működő hitelezést vizsgálta a fejedelemség korában. A készpénzre való utalások jellemző módon a végrendeletekben, a vagyonelosztások alkalmával tűnnek fel, nagyobbrészt adósságjegyzékek formájában – fejtette ki. Az általa kutatott forrásanyag Besztercén kevés hitelezésre utaló adatot tartalmazott. Marosvásárhelyen egy özvegy papné és egy deákné végrendelete azonban több személy tartozásait is jegyzik. A vizsgált kolozsvári források szintén arra utalnak, hogy voltak deákok, akik a legkülönbözőbb rendű-rangú embernek kölcsönadtak, adósjegyzékeik széles körű kapcsolatrendszerre utalnak. A néhány magánszemély mellett hitelezőként működtek egyébként a korban bizonyos közintézmények, egyházak is. Kolozsváron megtörtént, hogy a város birtoktesteket engedett át az unitárius egyháznak adósságtörlesztés fejében.
Vekov Károly a Humanisták és sátánok című értekezésében kifejtette: egyes humanisták a nagyenyedi „kastélyról” mint gazdag gyűjtemények tárházáról referáltak, amelyben „sárkányfejeket” is őriztek. Felvetette a gondolatot, hogy a „kastély” a humanista szellemiség egyik fellegváraként működhetett, a sárkánymaradványokra való utalások pedig nem véletlenszerűek, hiszen azokat a legutóbbi paleontológiai (a Vremir Mátyás által felfedezett zömök sárkány és egy pterozauruszfaj) leletek is alátámasztják.
Molnár Kovács Zsolt régész a homéroszi költemények által bemutatott társadalom, a trójai háború történeti alapjairól tartott színes előadásában vázolta a legújabbkori rekonstrukciós kísérleteket, a homéroszi utalások értelmezésére való törekvéseket, illetve azok csapdáit. Mint megállapította, Homérosz a poliszok kialakulásának korából egy megálmodott, ideális társadalomképet körvonalaz, és példaképeket tolmácsol az éppen regnáló elitnek; ezek a viselkedési minták szolidaritásról, vendégbarátságról, az ajándékozás nemes gesztusáról, a lovagiasságról szólnak. A harcok, csaták nyilván a valóságban nem olyan módon és arányokban zajlottak, mint a nagy eposzíró előadásában.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár).

Új színháztörténeti tanulmánykötetek
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület által megjelentetett két kötetet mutattak be péntek délután az intézmény székházában.
A Látható jelentés. Színház- és filmművészeti tanulmányok címűt a szerkesztő Egyed Emese és néhány szerző ismertette. Bölcsészek kutatócsoportjáról van szó, akik nem a színjátszás körül dúló sokféle vitát akarják táplálni, hanem azt domborítják ki, hogy a színművészet a történelem folyamán, minden más körülménytől függetlenül, a kultúrával egy időben jött létre. A kutatócsoportnak ez az ötödik kiadott kötete, és remélik, ezután évente jelentkezhetnek hasonlóval. Idén szeptemberben pedig a Denis Diderot-évforduló kapcsán rendeznek konferenciát. – Hogy mi köti össze az írókat? Ezt rábízom az olvasókra – mondta a szerkesztő, akit tanári munkája fűz a színháztörténethez. A tanulmányok szerzői közül többen színjátszók és rendezők, de jogász is akad közöttük. A találkozón jelen lévők rövid ízelítőt kínáltak munkáikból.
Egyed Péter egy általa szerkesztett könyvet ajánlott a közönség figyelmébe. A kiadvány teljes címe: Felvilágosodás. Magyar századforduló. A VII. Hungarológiai Kongresszus Filozófia Szekcióinak előadásai. A hét tanulmány átfogja a magyar nyelvterület kevésbé kutatott filozófiai témáit, de művelődéstörténet és magyarnyelvűség is szerepel a kínálatskálán. A kötetnek még lesz szakmai bemutatója Kolozsváron és Budapesten.
Szabadság (Kolozsvár).

„A szamárbőgés nálunk felhallatszik a mennybe”
Vita-fórum az elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásáról
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) az Erdélyi Magyar Jogászok Társaságával (EMJT) kerekasztal-beszélgetést tartott múlt csütörtökön a Jókai utcai székházában. Az előadók egybehangzó véleménye szerint az elmúlt évtized második felétől megfigyelhető volt egyféle törés a romániai igazságszolgáltatásban. Egyesek szerint mára elmondható: „Románia a jogállamiság élén táncol”. A Restitúció tegnap – és holnap? címet viselő megbeszélésen Valdman István nagybányai, Bányai József és Kapcza Mikolt kolozsvári ügyvédek vettek részt.
A földkérdés
A földterületek visszaigénylésével kapcsolatban a ’89-es rendszerváltást követően hosszú évekig olyan jogszabályok voltak érvényben – ’91-től lehetővé téve a restitúciós folyamatok beindítását – amelyek inkább az államosítók, mint a kárt szenvedettek javát szolgálták – vezette fel előadását Bányai József kolozsvári ügyvéd. Szemléletbeli változást csak 1997-től fogva tapasztaltak, amikor az újonnan hatályba lépett 1-es törvény már kimondottan a néhai tulajdonost védte. A gond az volt csupán, hogy a 2000-es évek elejére az ún. polgári körforgásba bekerült, visszaszolgáltatott telkek szépen lassan kimerítették azt a telekmennyiséget, amely az „időközben nem csökkent étvágyakat”, illetve jogosan megfogalmazódó restitúciós igényeket elégítették ki.
Komoly gondot okozott, hogy a törvényhozó és alkalmazói következetlenek voltak mind a jogszabályok kivitelezésében, mind azok alkalmazásában. A jogszabályokban megjelenő koncepcióváltások a gyakorlatban nagyon sokszor ellentmondásokat szültek, amelyek értelmetlennek tűnő perek sorozatát eredményezték. Számtalan esetben olyan alapvető hibákat követtek el, hogy a birtoklevél érvényességét vizsgálva a bíró az alkalmazandó törvénynek nem a birtoklevél kiadásának idején, hanem az éppen folyamatban lévő per idején érvényes formáját vették figyelembe. Emiatt az elégedetlen felek közül sokan panasszal fordultak a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB), amely egy idő után kénytelen volt leállítani a Romániával kapcsolatos ügyek tárgyalását. Mindez a strasbourgi bíróságnak egy 2010-es határozatában csúcsosodott ki, amiben megállapították, hogy Romániában nem működik ez a rendszer. Az EJEB határidőt szabott a román állam számára, arra szólítva fel az uniós tagországot, hogy egy mindenki számára egyenlő módon elérhető, kiszámítható és méltányos restitúciós folyamatot hajtson végre.
Az újságolvasók már értesülhettek róla, a restitúciós törvényjavaslat épp a múlt hét szerdáján került elfogadásra, amelynek helyessége – a döntés önkényességét és meggondolatlanságát figyelembe véve – Bányai József ügyvéd szerint jogtechnikai szempontból is vitatható. Többek között a történelmi egyházak felől is megfogalmazódott a kérés, hogy a törvényjavaslat elfogadására mindaddig ne kerüljön sor, amíg az érdekelt felek között egy konszenzusos álláspont létre nem jön. Parlamenti vitára ugyebár nem bocsátották, de a törvény elfogadásra került.
A restitúciós folyamat 2016. január 1-jére tervezett lezárásával kapcsolatban olyan döntő hiányosságokra hívták fel a figyelmet, mint például arra, hogy nincsenek pontos ismereteink a visszaigénylési és a meg nem oldott visszaigénylési kérelmek számáról. A ki nem adott birtoklevelek esetében a kárpótlás a következő feltételek mellett hajtható majd végre: ha az ún. aukciós pontok értékesítése két egymást követő év után is sikertelen, 2017-től a néhai tulajdonos vagy annak örököse már csak maximum évi 10%-os kárpótlásban részesülhet. Az adatok egybegyűjtése, csakúgy, mint a kárpótlással kapcsolatos döntéshozatal – az eddigi gyakorlattól eltérően – nem megyei, hanem bukaresti szinten zajlik majd.
Az egyházi javak visszaszolgáltatása
Kapcza Mikolt ügyvéd néhány sikeresen visszaszolgáltatott, reprezentatív egyházi ingatlan történetével nyitotta beszédét. Ide sorolandó a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum épülete, amelyet egy aránylag gyors lefolyású, feszültségmentes per folyamán jogerősen visszaszolgáltattak a református egyháznak. Egy másik kedvező ítélet a református teológia Eötvös (Conştanţa) utca 3. szám alatti ingatlanának visszaszolgáltatása, amely egy tíz évig elhúzódó per sikeres végkimenetelét jelentette. Ugyancsak perek sorozatának eredménye a dési római katolikus plébánia iskolaépülete, amelynek végkifejlete mégis sikeresnek mondható. Az utóbbi két esetben az ítélet még nem jogerős, azonban ismerve a legfelsőbb bíróság joggyakorlatát, fellebbezés nem várható – jegyezte meg az ügyvédnő.
Természetesen jól ismertek az ellenpéldák is. Az egyik az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonában lévő, a kolozsvári Szentegyháza (Iuliu Maniu) utca 1–3. szám alatti ingatlan kapcsán hozott bizarr ítélet, amelynél a visszaszolgáltatást arra hivatkozva utasították el, hogy azt a római katolikus státus adományozta az államnak. Másik nagy port kavaró történet a Mikó-peré, amelynek során visszaszolgáltatták a református egyháznak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, majd a restitúciós bizottság három tagját elítélték. Az utóbbi kapcsán az ügyvédnő kiemelte: ha ilyen megtörténhet a romániai jogszolgáltatásban, akkor bárkivel, bármikor bármi megtörténhet.
Az egyházi javak visszaszolgáltatásával kapcsolatos jogi csatározásoknál döntő problémaként merült fel, hogy az ingatlanokat gyakran eladták. A joggyakorlatban 2006 nyarán következett be egy pálfordulás, amikortól a bíróságok mindenféle kifogásokat találtak arra, hogy a kereseteket elutasítsák: ekkortól beszélhetünk a perképesség problémájáról – összegezte az ügyvédnő.
A belterületen található ingatlanok restitúciója
Egy erről rendelkező híres-hírhedt jogszabály a 2001-es évből való 10-es törvény. Ezzel kapcsolatos gondolatait Valdman István ügyvéd osztotta meg. Bányai József tapasztalataival párhuzamosan itt is a kezdeti évek meglehetős restriktív jellegét hangsúlyozták, így egész a 2005-ös évig visszaszolgáltatás nem történt, működő hivatkozási alapként csak ezután került elfogadásra.
Az előadásban olyan társadalompszichológiai kérdések kerültek előtérbe – talán részben az ügyvédek generációs különbségeiből fakadóan –, amelyek arra próbáltak meg választ adni, vajon miért nem alkalmazzák a törvény betűjét?
A fiatal ügyvéd egyik legnegatívabb tapasztalatként említette, hogy gyakran semmiféle sürgetésre nem születik határozat. Ez viszont a pereskedés lehetőségének feltétele is egyben, így reakció híján a pereskedés csupán elvi jog marad. Ennek nyomán kialakult az igazságszolgáltatásnak úgymond szokásjoga, ami az elégedetlen embereket egyszerűen arra késztette, hogy bármiféle polgármesteri rendelet nélkül bepereljék az illető polgármestert, és a bíróság több esetben el is rendelte a visszaszolgáltatást.
A romániai igazságszolgáltatás lefelé ívelő pályája a 2009-es évtől is megfigyelhető: ettől fogva az eladott ingatlanok esetében már nem lehetett kérni az adásvételi szerződés érvényességének megállapítását. Ez nem jelentett kevesebbet, minthogy az eladott ingatlanok tulajdonjogviszonya nem visszafordítható – mutattak rá a jelenlevők a jogállamiság és az alkotmányossági jogok semmibevételére.
A bírói ítéletek erős szubjektivitására is felhívták a figyelmet, így a nepotizmus, a személyes kapcsolatok gyakran felülírják a törvény betűjét. De tágítva az ország határait, az utóbbi évek strasbourgi bíróságán tapasztalt egyöntetűen negatív tapasztalatok alapján többen azt a kételyt is megfogalmazták, vajon erkölcsileg mennyire feddhetetlenek az ottani fordítóirodák (ti. román nyelven is lehet kéréseket benyújtani). Végül a „jogi tanácsadás” azzal az ironikus megjegyzéssel zárult, hogy ha az ember valamilyen problémát kíván megoldani, ildomos jóba lenni a helyi döntéshozókkal…
Az említett 10-es törvény alkalmazhatósága más szempontból is kérdésessé vált: ha nem tudják visszaadni valaki házát vagy földjét, ekkor a polgármesteri hivatal egy másik csereingatlant ajánlhat fel. Mégis, a nagybányai, de más polgármesteri hivatalok illetékes osztályán a következő felirat olvasható: „a hivatalnak nincsen semmije, amit akárkinek, akármikor is kárpótlásként adhatna”. Az előadó azzal a megállapítással zárta mondandóját, miszerint az esetek kevesebb mint 50%-ban történik valós kártérítés.
Hozzászólások
Bányai József némi gúnnyal jegyezte meg: bár egységes nemzetállamról beszélünk, ez nem képes olyan egységes joggyakorlatot összehozni, ami ezeket a dolgokat mindenki számára egyenlő és kiszámítható módon, átláthatóan oldaná meg. Majd a jogbiztonság hiányára hivatkozva kétkedően – de reménykedve – jegyezte meg, hogy az újonnan elfogadott jogszabálytól sem vár túl sok előrelépést.
Ugyanő hozzátette: a központosítást is magával hozó új rendelet a restitúciós perek legrosszabb emlékeit idézi, amikor az ügyek Bukarestbe kerülését követően a totális káosz és a maffiotikus intézmények lettek úrrá a helyzeten.
Utolsó gondolatként érdemes egy közgazdász hozzászólását idézni, aki egy tanulmányra hivatkozva érdekes adatokat ismertetett: eszerint a kommunizmus ideje alatt államosított 1611 iskola közül 90 százaléka nemzetiségi iskolákat takart.
Valdman István szerint Romániában nem a törvényalkotással, hanem mindig a törvény alkalmazásával van probléma. A politikai érdekek mögött mindig meghúzódó anyagi érdekekre emlékeztetett, s hozzátette, hogy azt szokták mondani: „a szamárbőgés nem hallszik a mennybe”. De mivel Romániában minden fordítva van, mint egy rendes országban, így természetesen a szamárbőgés nálunk igenis felhallatszik a „mennybe”.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár).

Célkeresztben a diktatúrák
A huszadik század totalitárius rendszereinek bűntetteit bemutató vándorkiállítást nyitottak meg a hét végén Nagyváradon. „Világ kommunistaellenes erői, egyesüljetek!” – parafrazálta a proletárjelszót Tőkés László európai parlamenti képviselő azon a pénteki rendezvényen, amellyel a Totalitarizmus Európában (fasizmus – nácizmus – kommunizmus) című, már Brüsszelt és Pozsonyt is megjárt vándorkiállítást nyitották meg Nagyváradon. Közben a kommunizmus bűneit vizsgáló bukaresti kormányhivatal 35 személy ellen tesz feljelentést gyilkosság és népirtás gyanújával.
A 20. század két elnyomó rendszerét, a fasizmust és a kommunizmust párhuzamosan bemutató tárlat megnyitóján részt vett Marius Oprea történész-régész, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítója is, aki a kommunista hatalom áldozatainak felkutatásáról szóló dokumentumfilmjét is bemutatta a váradi közönségnek. A kiállítás Európa tizenkét, a két elnyomó hatalom által egyaránt sújtott országát járja be, és az azonos mérce elve alapján emlékeztet a fasiszta-náci, illetve a kommunista diktatúrákra. Tőkés László a megnyitón felidézte, az Európai Parlamentben nem volt könnyű átvinni azt a 2009-es határozatot, amely egyenlő mértékben ítéli el a két pusztító totalitárius rendszert.
„Egyik kutya, másik eb” – fogalmazott Tőkés. Hozzátette: az erdélyi magyarok kétszeresen is érintettek voltak a legutóbbi és legtovább tartó elnyomó hatalom, a kommunizmus által, hiszen nemcsak mint állampolgárok, hanem mint kisebbségiek is szenvedtek tőle. Ezzel a kijelentéssel Marius Oprea is egyetértett, aki románként úgy vélekedett, a nyolcvanas években eldurvult nacionalista rezsim idején minden nemzetiség együtt szenvedett, de a magyarok talán leginkább. Mind Tőkés, mind Oprea azt hangsúlyozta beszédében: a kommunista elnyomásra nemcsak azért fontos emlékeznünk, hogy hasonló szörnyűség ne fordulhasson elő többé, hanem mert nyomai korántsem múltak el. Hiszen a világon továbbra is léteznek országok, amelyekben elnyomásban élnek emberek, sőt Európa keleti felén is tovább él a kommunizmus. Tőkés a tervezett romániai közigazgatási átszervezést hasonlította az 1968-as megyehatár-megrajzoláshoz, Oprea pedig egyszerűen feltette a költői kérdést: vajon kik a tulajdonosai a városok szélén újonnan kiépült villanegyedekben található palotáknak. „A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták” – jelentette ki a történész. Marius Oprea mára elsősorban a kommunizmus névtelen, jeltelen gödrökbe elhantolt áldozatainak felkutatásával, a múlt szó szerinti és átvitt értelemben vett kihantolásával foglalkozik – erről szólt megrázó filmje is, amelynek levetítését Molnár Gusztáv politológusnak, a Ceauşescu-uralommal szembeforduló Limes Kör kezdeményezőjének a kommunizmus bűnei és a Szekuritáté iratai kutatásának nehézségeiről szóló előadása követte. Molnár Gusztáv úgy fogalmazott: az áldozatok emléke kötelez a kommunista múlt feltárására.
Ezzel egy időben a kommunizmus bűneit vizsgáló és a száműzöttek emlékét ápoló bukaresti intézet a hétvégén bejelentette: gyilkosság és népirtás gyanújával 35 személy ellen tesz ügyészségi feljelentést. A kormány alárendeltségébe tartozó hivatal közleménye szerint az utóbbi hónapokban a kommunista börtönök pribékjeinek azonosítására összpontosította energiáit, és 35 olyan személyt sikerült azonosítania, akik gyilkossággal gyanúsíthatóak. Andrei Muraru, a kutatóintézet igazgatója szerint a 81 és 99 év közötti gyanúsítottak 1950 és 1964 között a kommunista elnyomó gépezetben, börtönökben, kényszermunkatáborokban tevékenykedtek. A hivatal munkatársainak sikerült személyazonossági adataikat és jelenlegi romániai lakcímüket felkutatniuk. Valamennyiüket szándékos emberöléssel, illetve népirtással gyanúsítják, és a róluk feltárt adatokat a következő hetekben átadják az ügyészségnek. Egyébként a politikai bűncselekmények feltárására szakosodott hivatal kutatómunkája eddig jobbára szimbolikus eredménnyel járt, mivel korábbi feljelentései dacára a nyomozó hatóság egyetlen ügyben sem emelt vádat a kommunista rendszer elnyomó gépezetét működtető és irányító személyek ellen.
Különben a bukaresti kormányhivatalon kívül a Marius Oprea vezette civil szervezet is vizsgálja, kutatja a romániai kommunizmus bűneit. A hasonló elnevezésű, a korábban az állami intézményt irányító történész által vezetett központ a Szekuritáte feljegyzései alapján, az áldozatok családtagjainak kérésére kutatja fel a kommunisták által meggyilkolt áldozatokat, akikről a hozzátartozók évtizedekig nem tudták, hol földelték el őket. Oprea becslése szerint tízezerre tehető a kommunisták által, ítélet nélkül, törvénytelenül kivégzettek száma, közülük a szervezetnek kevesebb mint száz áldozatot sikerült felkutatnia és kihantolnia, hogy a családjuk méltó módon újratemethesse őket. Négy évvel ezelőtt Kolozs megyében exhumálták például az 1949-ben a Szekuritáte emberei által megkínzott, majd kivégzett Simion Mureşan földi maradványait. Az áldozatnak az volt a bűne, hogy monarchiapárti aktivistákat rejtegetett. Közös nevező: a halál címmel vándorkiállítást is rendeztek az országban, közszemlére téve azokat a tárgyi emlékeket és dokumentumokat, amelyeket a kommunizmus idején ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtöttek össze.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár).

Hírsaláta
DISZKRIMINÁL AZ ORSZÁGOS VASÚTTÁRSASÁG. Hátrányos megkülönböztetésnek ítélte az Országos Diszkrimináció-ellenes Hatóság, hogy több olyan településen, ahol a magyar lakosság számaránya meghaladja a húsz százalékot, vasútállomásokon a település neve nincs feltüntetve magyarul is a román megnevezés mellett.
A panaszt egy sepsiszentgyörgyi lakos nyújtotta be, és a Brassó megyei Örményes, Kőhalom, Kaca, a Kovászna megyei Angyalos, Bita, Nagyborosnyó, Cófalva, Zabola és Szentkatolna, valamint a Kolozs megyei Harasztos vasútállomásain hiányolta a magyar feliratokat. Az ODEH azt javasolja az Országos Vasúttársaságnak, hogy tüntesse fel a helység magyar megnevezését azokon a vasútállomásokon, ahol a település magyar lakossága meghaladja az összlakosság húsz százalékát. (Krónika) ALKOTMÁNYELLENES AZ ÚJ RESTITÚCIÓS TÖRVÉNYTERVEZET. Benyújtotta a kormány a parlamentnek a restitúciós törvény tervezetének azt a változatát, amelyet felelősségvállalással szerdán kíván elfogadtatni. Máté András Levente képviselő bejelentette: az RMDSZ jelen formájában alkotmányellenesnek tartja a tervezetet, mert az hátrányosan érintené a még nem kárpótolt tulajdonosokat. Máté azzal is elégedetlen, hogy a helyi restitúciós bizottságok munkáját ez a törvény befagyasztja arra az időszakra, amíg a kormány az állam tulajdonában levő ingatlanok felleltározását végzi, ami a kárpótlási folyamat ideiglenes leállítását jelenti. Az RMDSZ a Demokrata Liberális Párttal együtt kívánja benyújtani a bizalmatlansági indítványt, melynek megszavazása esélytelen, de jelzésértékű. (Transindex) KI LESZ ROMÁNIA ÚJ ELNÖKE. Traian Băsescu államfő szerint sem Crin Antonescu, sem Klaus Johannis, sem Sorin Oprescu nem lesz Románia elnöke 2014-ben. „Victor Ponta világosan kijelentette, hogy nem akar, a többiek nem tudnak” – fogalmazott Băsescu a Digi24 televíziónak, ahol a 2014-es államfőválasztás esélyeit taglaló közvélemény-kutatást kommentálta. LEMONDANAK, MERT NEM KÍVÁNCSIAK VÉLEMÉNYÜKRE. Testületileg lemondanak az Országos Tudományos Kutatási Tanács tagjai, akik a tanügyminisztériumot segítik az országban zajló tudományos kutatások irányításában és értékelésében. A testület tagjai azzal indokolják lemondásukat, hogy idei költségvetésük drámai léptékben csökkent, ráadásul mindmáig nem jelentették be, kik nyerték a tavalyi Humánerőforrás és Ötlet Program kutatási kiírását. Ezenkívül valamennyi, jelenleg zajló projekt finanszírozása késik, ennek ellenére máris kiírták a soron következő pályázatokat. Mindennek tetejében hónapok óta senki sem kíváncsi véleményükre. (Puterea)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Nesze neked, egészségügy!
Isten őrizz, hogy az embert valami komolyabb egészségügyi probléma, betegség érje ebben az országban, hiszen sokszor egy egyszerű papír, formalitás elintézése akár több napot, órát és sorban állást vehet igénybe.
Egyik ismerősömnek orvosi ajánlólevélre volt szüksége ahhoz, hogy a szinte teljesen mozgásképtelenné vált hozzátartozója igényelhesse az otthoni betegápolást lehetővé tevő állami szolgáltatást. Nem kell különösebb magyarázatot fűzni ahhoz, hogy mindez milyen segítséget jelenthet egy nehezen vagy egyáltalán nem szállítható betegnek, főleg ha az illető még kis nyugdíjjal, alacsony jövedelemmel is rendelkezik. Ugyanis amennyiben saját zsebből kellene fizetnie a hazajövő egészségügyi szakember által elvégzett „munkát”, hát azt bizony eléggé megérezné a család pénztárcája. Állítólag a szolgáltatás bevezetésével az illetékesek azt szeretnék elérni, hogy levegyék az állandó túlzsúfoltságról panaszkodó állami egészségügyi intézmények válláról a rájuk nehezedő „terhet”, s azokat a kezeléseket, amelyek nem igényelnek feltétlenül kórházi ápolást, otthon végezzék el. Mindemellett a rendszer működtetése az egészségügyi dolgozók számára is kedvező lehet, hiszen munkaidőn kívüli, plusz kereseti lehetőséget kínál számukra.
Azt gondolná az ember, hogy egyszerű formalitásról lévén szó – főleg hogy maga a szakorvos is ajánlotta a lehetőség kihasználását – minden további nélkül egy-kettőre sikerül elintézni a papírokat. De nem ám Romániában, ahol jól bevett szokás szerint, amikor konkrét ügyintézésre kerül sor, folyamatosan szembesülni kell a bürokrácia mérhetetlen magas fokával, jelen esetben a hazai egészségügyi rendszer visszásságaival, az itt uralkodó, sokszor meglehetősen mostoha körülményekkel. Harmadik nap hosszas sorban állás után végre sikerült bejutni az orvoshoz, aki ismételten készségesnek bizonyult: pillanatok alatt aláírta és lepecsételte a szükséges formanyomtatványt, majd átirányított egy másik rendelőbe, ahol kitöltik a szóban forgó papírt, illetve egy hivatalos iktatószámot adnak. Természetesen itt a „műszak” csak egy jó óra múlva kezdődött, és amint arra számítani lehetett, az ajtó előtt már tucatnyi ember várakozott. Aşteptaţi, aveţi răbdare! – azaz várjanak, legyenek türelemmel – hangzottak el a jól ismert szavak, mondatok, aztán mintegy félórás késéssel elkezdődött „az ügyfélfogadás”. A várakozók között olyan idős hölgy is volt, aki reggeltől ott szobrozott a helyszínen, hogy kiválthassa beteg férje számára a receptet. Amikor hosszas várakozás után végre sikerült bejutni a rendelőbe, udvariasan közölték, hogy már nincs iktatószám…?! Aztán valahogy mégis megoldották a problémát, így többórás várakozás, kétszeri sorban állás után végre fél kettő tájt sikerült révbe érni. Persze, mindez semmilyen garanciát nem jelent arra, hogy az illetékesek az iratokban nem találnak valami formai hibát, és a kérést elbíráló egészségügyi biztosító nem dobja vissza a kérést. És ezek után az ember ne kapjon agyvérzést…
Természetesen egy esetből nem lehet általánosítani, és mélyenszántó következtetéseket levonni, de sajnos, egyre több a negatív példa, amely a hazai egészségügyben uralkodó – de nemcsak (!) – visszásságokat támasztja alá. Miközben az állampolgárok béréből éveken keresztül jelentős összegeket vonnak le egészségügyi biztosítás cím alatt, az érintett mit, illetve milyen minőségű ellátást kap cserébe? Nem csoda, ha sokan a magánrendelőket választják a csupán látszólagosan ingyenes állami egészségügy helyett, hiszen itt legalább civilizáltabb körülmények uralkodnak. De mi lesz azokkal a teljesen kiszolgáltatott földi halandókkal, akiknek se megfelelő kapcsolatrendszere, se elég pénze, se elég ereje nincsen? Ideje lenne már értük is tennie valamit az illetékeseknek, különben tényleg csak a fohász marad hátra…
PAPP ANNAMÁRIA.
Szabadság (Kolozsvár).

Lezárták a Wass-ügyet
Az ügyészségről kapott levelet több olyan személy is, akit a gyergyószentmiklósi Wass Albert-rendezvények kapcsán hallgattak ki korábban a rendőrségen, ügyészségen.
Kisné Portik Irén, Selyem Antónia, Árus Zsolt és Borsos Géza esetében is megszüntették az ellenük indított bűnügyi kivizsgálást. Borsos Géza – akit mint a Borsos Miklós-est szervezőjét hallgattak ki, és aki a rendezvény alkalmával Wass Albert írásából is felolvasott – tegnap levélben tájékoztatott a történtekről.
„A mai postával érkezett a gyergyószentmiklósi ügyészség átirata, amelyben arról értesítenek, hogy a 129/P/2013 iktatószámú bűnügyi dosszié alapján, a Wass Albert személyi kultuszának ápolása ürügyén ellenem folytatott bűnügyi kivizsgálást megszüntették, a büntetőtörvénykönyvben leírt bűntett elkövetésének hiányában” – fogalmazott, köszöntet mondva egyúttal támogatóinak. „Külön köszönetet mondok azoknak, akiket méltatlan módon rendőrségi zaklatás ért, és akiknek korrekt hozzáállása segített abban, hogy a szégyenletes vádat ejteni volt kénytelen az ügyészség” – áll Borsos Géza levelében.
Krónika (Kolozsvár).

Segítség a honosításban – Nem mindenhol egységes a fordítási díjszabás
Egy januári adat szerint 370 ezren igényelték eddig a kedvezményes magyar honosítást. Az érdeklődés továbbra sem lankad, az erre a célra létrejött demokrácia-központok (jelenlegi nevükön EMNT-irodák) mellett még számos helyen segítenek az iratcsomó összeállításában. A szolgáltatás mindenhol ingyenes, a lefordított aktákért kell csak fizetni.
A sepsiszentgyörgyi EMNT-irodában (Szabadság tér 17. szám) már túl vannak a 12 ezredik iratcsomó összeállításán. Az érdeklődő azonnal a kezébe kap egy alapinformációkat tartalmazó lapot és előjegyzik adatfelvételre. Várakozni kb. egy hetet kell, a fordításokat 15 lejért végzik papíronként, de minden fordítást elfogadnak, ami megfelel a formai követelményeknek. Az MPP-irodában (Martinovics utca 2. szám) is segítenek, itt már több mint kétezer személynek állították össze az iratcsomóját. 15 lejbe kerül az iratok egy-egy példányának fordítása, de a máshol fordított dokumentumokat is elfogadják. Az iroda megoldja a konzulátusra való időpont-egyeztetést is.
Kézdivásárhelyen három helyen is segítenek a honosításhoz szükséges iratcsomó összeállításában, a konzultáció mindenütt ingyenes, de a szükséges személyi iratok hivatalos fordítását ki kell fizetni. Az RMDSZ is segít, eddig körülbelül 1500 személy fordult meg náluk. Az RMDSZ irodájának szolgáltatását (az önkormányzat épületében, első emelet) eddig nagyjából 1500 személy igényelte, itt 10 lejbe kerülnek darabonként a fordítások, a segítségnyújtást pedig nem kötik a helyben végzett fordításhoz. Ugyanez a helyzet az EMNT irodájában is (Gábor Áron tér 13/2. szám), itt is ingyen állítják össze az iratcsomót, elfogadnak már kész fordításokat is, náluk pedig 15 lejért fordítanak. Az MPP székhelyén (az önkormányzat udvarán) is ingyen segítenek, itt viszont csak azzal a feltétellel, ha a fordítások is náluk készülnek, 15 lej/irat az ára.
Kovásznán jelenleg csak az EMNT-irodában foglalkoznak a honosítási procedúrával, általában 20-30 ember fordul meg naponta. Gáspár Renáta állampolgársági ügyvezető elmondta, az ügyintézés ingyenes, a fordítanivalókat pedig legtöbbször az intézményen kívül oldják meg a honosítást igénylők. A benti fordítás ára egységes díjszabás szerint történik, akárcsak a megye a többi EMNT-irodájában, 15 lej iratonként. Az MPP fürdővárosi székhelyén, a December 1. utcában (a közjegyző mellett) jövő héttől indítják újra a honosítási irodát.
Baróton, az EMNT-irodában az okiratok fordítása 15 lejbe kerül példányonként. A szükséges dokumentumokkal kapcsolatban az irodavezető arra hívta fel a figyelmet, hogy mivel minden kérés egyedi, a kérelmezők, a fölösleges kiadások elkerülése végett először érdeklődjék meg az irodánál, pontosan mit is kell lefordíttatni.
A baróti MPP által két évvel ezelőtt megnyitott állampolgársági irodát a kifüggesztett –hétköznaponként 9–14 óra közötti – nyitva tartási rend ellenére péntek délben zárva találtuk, így nem sikerült megtudnunk, ott fogadnak-e még kéréseket, illetve, hogy náluk mennyibe kerül a fordítás. Székely Hírmondó
Erdély.ma.

„Mindent vissza?” – Restitutio in integrum: nyílt levél Csűry István püspökhöz
A romániai történelmi egyházak – az ortodoxokat kivéve – a napokban egyöntetűen tiltakoztak a román szociálliberális kormány által kidolgozott restitúciós törvény ellen. Mindannyian tudjuk, hogy Románia nagy adóssága az ingatlan-visszaszolgáltatások rendezése, és nem utolsósorban strasbourgi – európai – nyomásra kínlódták ki ezt a jogszabálytervezetet.
Magyar egyházaink ingatlanvagyonának a felében mai napig idegenek az urak. Ezek közé tartozik – többek között – a Zilahi Református Wesselényi Kollégium épülete, melyet mind a mai napig – közel egy negyed század elteltével! – sem kapott vissza a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.
Éppen ezért fontosnak és időszerűnek tartjuk, hogy Egyházkerületünk is hallassa szavát ebben a témában, ezért megnyugvással látjuk, hogy az április 19-ére Ön által összehívott, „szellemi és politikai utat” kijelölni hivatott tanácskozáson „Restitúció – jogőrzés és jogorzás” címen ezzel a fontos üggyel is foglalkozni kívánnak.
Antal János előadótanácsos a téma jó ismerője, minden bizonnyal tényszerűen számol majd be több évtizedes küzdelmünkről. A meghívott korreferens személye azonban mélységesen megdöbbentett minket.
Tisztelt Püspök úr, Ön tényleg úgy gondolja, hogy Seres Dénes RMDSZ-es képviselő a legilletékesebb és leghitelesebb politikus ebben a tárgyban?! Emlékszünk még arra a 2000. február 6-i Zilahi Közéleti Fórumra, mely nyilatkozatban fogalmazta meg, hogy: „a romániai magyar közösség alapvető célkitűzése a tulajdonjog és a tulajdonviszonyok helyreállítása, az elkobzott ingatlanok, vagyontárgyak visszaadása. Átfogó, mindenre kiterjedő jogszabályra van szükség. Románia kormányának rendeznie kell az ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését, beleértve az egyházi ingatlanokét is”. Ezt a nyilatkozatot vajon aláírta-e az a Seres Dénes szenátor, aki akkortájt éppenséggel a barikád ellenkező oldalán állott, és aki nagy múltú kollégiumunk visszaszerzését ezt követően, választási kampányról kampányra ígérgette, de ezen ígéretét mindmáig esze ágában sem volt teljesíteni?!
Ön ne emlékezne Seres Dénes, valamint a Wesselényi Kollégium igazgatói pozíciójához foggal-körömmel ragaszkodó feleségének Egyházkerületünk elleni kíméletlen támadásaira, a gondnok, László Kálmán elleni hadjáratára, illetve lelkészeink elleni pereikre? Pedig generális direktorként éppen Ön tárta a világ elé azt a kolozsvári Szabadság hasábjain, hogy Seres igazgatónő súlyos szabálytalanságokat követett el, majd egyházellenessé vált stb.
Az a Seres Dénes fog „jogőrzésről” szólni, akinek az igazgató felesége – szenátor férje hathatós támogatásával – még a nagy kínnal beindított református oktatást is „vissza akarta államosítani”? Hadd idézzük Seres Dénes álláspontját abból az időből: a református egyház illetékese, Tolnay István „képzetlen”, sohasem tett semmit a kollégium érdekében, mondta volt az Ön kollégájáról, Egyházunk tanügyi előadótanácsosáról… Ráadásul Seres azt is kifejtette a Krónikában, hogy: „A kollégium állami intézet (sic!), melyet az állam finanszíroz, és ugyancsak az állam fizeti a tanárokat is. Az ebbe a helyzetbe került tanároknak joguk van megfellebbezni az Egyházkerület Igazgatótanácsának határozatát (sic!).” Ennél „világosabb” beszéd nem is kell…
Nem fogjuk tovább sorolni az Egyházkerület megannyi sérelmét, amelyet a Seres-házaspár követett el ellenünkben, és aminek következményeképpen szilágysági református magyar közösségünk a mai napig jogtalanságokat kénytelen elszenvedni. Talán ennyi is elég emlékeztetőül annak felismerésére, hogy: az Ön meghívására „tolvaj kiált tolvajt”.
Főtiszteletű Püspök úr! Mindezek ismeretében Ön tényleg azt hiszi, hogy a helyes utat választotta?
Maradunk tisztelettel,
Molnár Kálmán nyugalmazott esperes
Baksai Károly volt egyházmegyei főgondnok
2013. április 15.

erdon.ro.

K Ö Z L E M É N Y
Az Európai Parlament strasbourgi ülésszakának ma reggeli tanácskozása a Magyarország alkotmányos helyzetéről szóló vitával kezdődött.
Ezt megelőzően, az Európai Néppárt EP-frakciója tegnap esti csoportülésén látta vendégül Orbán Viktor miniszterelnököt, és vitatta meg a magyar alaptörvény legutóbbi módosítása nyomán kialakult helyzetet.
Orbán Viktor általános előterjesztését követően a Fidesz–KDNP európai pártcsaládjának képviselői szóltak hozzá az elhangzottakhoz, és tettek fel kérdéseket. A néppárti képviselők általában véve megértéssel vagy építő kritikával fogalmazták meg mondanivalójukat.
A Magyarországgal kapcsolatban felmerülő kérdésekre, kétségekre és bírálatokra a miniszterelnök tárgyilagos és tényszerű magyarázatokat adott, melyek – szemmel láthatóan – egészében véve eloszlatták a jobbára célzatosan terjesztett gyanúkat, vádakat, és kioltották a rosszindulatból vagy előítéletből fakadó – külső – támadásokat.
Tőkés László erdélyi képviselő felszólalásában az Unióban mesterségesen gerjesztett Magyarország-ellenes közhangulat politikai hátteréről osztotta meg gondolatait néppárti frakciótársaival. Beszédében külön is kitért arra a sajtómanipulációra, mely történetesen éppen az egykori romániai magyar nyelvű kommunista napilap, vagyis az „Előre” nyomdokába lépett Új Magyar Szó online változatának, a www.maszol.ro portálnak a hasábjairól indult.
A lap nyomtatott változata tavaly szűnt meg, minekutána korábbi tulajdonosa, Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor anyagi ellehetetlenülése miatt eladta azt. Az ominózus médium bevallott módon a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) orgánumaként fejti ki tevékenységét. Ezt támasztja alá az, az Ágoston Hugó vezérpublicista által megfogalmazott „krédó”, mely szerint az ÚMSZ/maszol.ro közösségünk „legitim érdekképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek az elkötelezett orgánuma”.
Ennek kapcsán említésre méltó továbbá, hogy az inkriminált sajtómanipuláció és Fidesz-ellenes félretájékoztatás szerzője nem csak jelenleg áll az RMDSZ-es napilap zsoldjában, hanem előzőleg is RMDSZ-es hivatalvezetői tisztséget viselt éveken át.
A kérdésekre és felvetésekre adott válaszában Orbán Viktor miniszterelnök – többek között – kijelentette, hogy nem „áldozati szerepkörben” és nem „védekezni” jött erre a találkozóra, hiszen defenzív politikával csak a szocialisták malmára hajtanánk a vizet…
Zárószavaiban Joseph Daul frakcióvezető a tényeken alapuló, tárgyszerű vita iránti bizalommal köszönte meg Orbán Viktor tájékoztatását. A bukaresti maszol.ro által elkövetett, tendenciózus félretájékoztatás vonatkozásában Teodor Stolojan román néppárti delegációvezető véleményét osztotta, aki elhatárolódott a sajtó ilyesfajta diverzióitól.
Strasbourg, 2013. április 17.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóiroda

Szemléletváltás az EMNT-ben
Elsőrendű feladatának az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közötti világos határvonal meghúzását tekinti, jelentette ki hétfőn sajtótájékoztatón Cseh Gábor, az EMNT nemrég megválasztott megyei elnöke, aki szerint tiszta vizet kell önteni a pohárba, mert az elmúlt években – jogosan vagy jogtalanul – összemosták a két szervezetet.
Az elnök mindenekelőtt szemléletváltást ígér. Mint mondta, az EMNT civil tömörülés, a civil szervezeti tevékenységeket kell erősíteni, meg kell szólítani minden magyar embert, és a magyar tudat érvényesítése érdekében fog munkálkodni. Elmondta, hogy "stabilizálódott" a magyar állampolgárok klubja, havonta tartanak előadásokat neves előadók. A múlt héten Németh Zsolt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikaprofesszora tartott előadást a magyar korona sérüléseiről és átalakításairól, a következő klubnap meghívottja az oxfordi egyetem magyar származású professzora, Gróf László lesz, aki Magyar vonatkozású épületek Európában címmel tart előadást. Bejelentette, hogy további öt városban, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagybányán is beindították a magyar állampolgárok klubját. Ugyanakkor, magyarországi mintára, szorgalmazza az élsportolók és bajnokok klubjának a létrehozását. A klub tevékenységét szeptemberben szeretnék elkezdeni.
Vásárhelyi kártya
A Marosvásárhely–Zalaegerszeg Egyesület elnökeként – zalaegerszegi mintára – bevezetnék a marosvásárhelyi kártyát, amelynek tulajdonosa kedvezményesen léphetne be színházba, moziba, sportlétesítményekbe, strandra, illetve kedvezményesen vásárolhatna parkolójegyet, "hogy a marosvásárhelyi érezze, hogy a városhoz tartozik, és nemcsak adófizetője ennek a városnak, hanem ő is kap valamit a várostól". A Népújság kérdésére, hogy partner-e ebben a vásárhelyi önkormányzat, tárgyaltak-e a dologról, Cseh Gábor azt válaszolta, hogy most indítják el, és reméli, hogy partnerre talál a helyhatóságban és a helyi képviselőkben, mert ez politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek érdeke.
A következő időszak célkitűzése, hogy részt szeretnének venni a civil szervezetek vásárán, támogatókat keresnek a Petőfi- szobor talapzatának felújítására. Ezek mellett heti rendszerességgel jogi és mezőgazdasági tanácsadást szeretnének bevezetni. Ugyanakkor a Vásárhelyi forgatag című esemény megszervezésében is aktív szerepet szeretnének vállalni.
Ügyfélbarát környezetben
Kirsch Attila, a marosvásárhelyi Demokráciaközpont vezetője arról tájékoztatott, hogy átszervezték a honosítási irodát, "ügyfélbarát környezetet" szeretnének teremteni a hozzájuk fordulóknak. Módosították ugyanakkor a munkaprogramot, május elsejétől naponta 9-18 óra között fogadják az ügyfeleket. A várakozási időt is 30 napról 15 napra csökkentették. Elmondta, hogy mivel március 1-jétől új honosítási nyomtatványokat kell kitölteni, a régi honosítási okiratok leadási határidejét április 30-ig meghosszabbították. Azonban mindenkinek segítenek, aki adott esetben ezt a határidőt nem tudja betartani, jelentette ki Kirsch Attila.
Új szervezésben indul el a vidéki honosítás, tudtuk meg a továbbiakban, ami azt jelenti, hogy május elsejétől segítséget nyújtanak azoknak, akik vidéken szeretnének állampolgárságot igényelni. Kirsch Attila heti, Cseh Gábor havi rendszerességgel tart fogadóórát az elkövetkezendőkben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely).

Bevallásuk szerint a kampány körülbelül 100 ezer euró
Az EMNP Országos Választási Hatóság (BEC) honlapján közzétett beszámolójából kiderül, hogy a pártnak a 2012-es parlamenti választások során összesen 557 363 RON (127 ezer euró) jövedelme volt, a kiadásai 501 204 RON-ra (114 ezer euró) rúgtak, tehát sikerült enyhén pluszban zárni. Az EMNP jogi- és magánszemélyektől összesen 9200 RON (2100 euró) adományt kapott.
Csak találgatni lehet, mennyire tükrözi a valóságot ez a bevallás. Annyi bizonyos, hogy az EMNP-nek a parlamenti választások során egy jelölt után 3500 RON-t kellett letétbe helyeznie – 77 jelölttel számolva csak ez a letét egy 61 ezer eurós tétel (ezt az összeget csak akkor térítik meg, amennyiben a párt bejut a parlamentbe).
Az önkormányzati kampányt is „pluszban” zárták
Ami a 2012-es önkormányzati választásokat illeti, a BEC-hez leadott nyilatkozat szerint az EMNP-nek összesen 516 ezer 625 RON (118 ezer euró) jövedelme volt, kiadásai 491 ezer 681 RON-ra (112 ezer euró) rúgtak, tehát közel 25 ezer lej (6 ezer euró) maradt a pártkasszában.
Ami az adományokat illeti, ezek összege 16 603 RON (3800 euró).
Adatigénylésekkel kerestük meg a támogatókat
Feltételezésünk szerint ezek a számok csak részben tükrözik a valóságot, ezért az Atlátszo.hu magyarországi tényfeltáró portál által működtetett Kimittud-rendszeren keresztül egy sor közérdekű adatigénylést nyújtottunk be a magyar állami szervekhez illetve állami tulajdonú vállalatokhoz, keresve a Néppárt támogatóit.
Tényfeltáró munkánk eredményének ismertetése előtt azonban röviden összefoglalnánk, mi az, amit eddig az EMNT, illetve EMNP finanszírozásáról tudtunk.
Az EMNT-EMNP szövetség
„(Toró Tibor) jelezte, hogy az új alakulat legfőbb szövetségese az EMNT lesz. Utalt arra is, hogy az új pártot Erdélyben Tőkés László nevével hozzák jogosan összefüggésbe, hiszen éppen azokat az elveket vallja majd magáénak, mint amelyek érvényesüléséért az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke mindeddig maga is küzdött. (...)” Gergely Balázs, interjúrészlet
Ha a Néppárt pénzügyeiről beszélünk, akkor a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi támogatásait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez azért fontos, mert minden jel arra mutat, hogy a két szervezet között igen szoros, szimbiózis-szerű viszony áll fenn. Úgy véljük, nem túlzás kijelenteni, hogy bár a két szervezet jogi háttere különbözik, erőforrásaik, céljaik tekintetében egyetlen érdekcsoportról beszélünk.
Az EMNT és EMNP viszonyát jól jelzi, hogy a párt bejegyzéséről az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2010. december 4-i, székelyudvarhelyi országos küldöttgyűlése döntött. Nem csak a bejegyzésről szóló elvi döntés mögött áll ott az EMNT: aktivistái a bejegyzéshez szükséges aláírások összegyűjtésében is segédkeztek.
Számtalan összefonódás
Az EMNP vezetősége kivétel nélkül az EMNT-ből érkezett. Az EMNP elnöke, Toró T. Tibor korábban ügyvezető elnöki tisztséget töltött be az EMNT-ben. Az alelnökök hasonlóképp: Gergely Balázs 2009-2011 között az EMNT közép-erdélyi régióelnöke volt, Papp Előd 2003-2011 között az EMNT alapító tagja volt, majd alelnöke lett.
Szilágyi Zsolt is az EMNT alapító tagja majd alelnöke volt évekig, Zatykó Gyula pedig 2008-2011 között volt az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagja.
A választásokon EMNP-színekben induló jelöltek közül sokan jelen voltak/vannak valamilyen szinten az EMNT-ben. Feltűnő, hogy az EMNT és az EMNP honlapján szembeszökően sok az egymásra hivatkozó hír. És ha mindez nem elég, a Bihar megyei EMNT irodában így jelentkeznek be telefonon: EMNT-EMNP, tessék!
Az EMNT Demokrácia Központ-projektje
Amikor 2010 novemberében az EMNT aláírta a könnyített honosítás végrehajtásáról szóló szerződést, sokan azzal vádolták a szervezetet, hogy a Demokrácia Központok (DK) erdélyi irodahálózatát gyakorlatilag helyi EMNP-pártközpontokként használják majd.
„Mivel Magyarországról is jelentős támogatást kaptok a központok finanszírozására, olyan feltételezéseket is hallani, hogy a Fidesz nemcsak morálisan, hanem anyagiakkal is támogatja az új párt létrejöttét. Ezt hogyan kommentálod? – Én nem látok ilyen összefüggést. Nagyon tisztán és nyomatékosan el szeretném mondani, hogy a Demokrácia Központ hálózat az az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hálózata, amely konkrét céllal és programmal jött létre, az esetleges pártalakításhoz gyakorlatilag nem kapcsolódik és nem is fog kapcsolódni.” Részlet egy Gergely Balázzsal, a DK-hálózat egykori vezetőjével készült interjúból
Itt dolgozik a második vonal
A 26 irodából álló hálózat címeit böngészve nyilvánvaló, hogy azok az EMNT területi szervezeteinek irodáiban működnek, vagy fordítva: az EMNT területi szervezeteit „fogadták be” a Demokrácia Központok.
A vezetők nyilatkozataiból kiderül, hogy a DK 110 személyt foglalkoztat rész- vagy teljes munkaidőben, fizetésük 870 és 1100 lej között mozog. 30 személy irodavezető igazgatói tisztséget tölt be, ők havi 1200 és 2000 lej közötti összeget kitevő bérben részesülnek. A DK irodahálózat legmagasabb funkcióiban hat személy dolgozik, ők 2000 és 2900 lej közötti összeget keresnek (nem világos, hogy ez az összeg nettó vagy bruttó).
És bár az irodavezetők listáját nem tették közzé, sajtóbeszámolókból össze lehet rakni a névsorukat, és világos, hogy azok rendszerint a helyi EMNT-szervezetek vezetői. Közülük sokan (Kovács Lehel István, Bákai Magdolna, Szász Péter, Hupka Félix, Nemes Előd, Bordás Sándor, Kali István, Turzai Orsolya, Nagy Pál, Nagy József Barna, Beksy Ida) indultak EMNP-színekben a tavalyi választásokon, illetve pártfunkciókkal is rendelkeznek.
>> A Demokrácia Központok irodavezetői és politikai szerepvállalásuk (sajtóbeszámolók alapján) (.xls) >>
A Demokrácia Központ-projekt költségvetéséről eddig nem sokat tudtunk – igaz, azt már elismerték, hogy magyar költségvetési támogatást kapnak.
Kérdésünkre, mely szerint miért nem számoltak be korábban erről a tényről (ti. a magyarországi támogatásokról – szerk. megj.), Toró elmondta, mindig érzékenyen érinti a román közvéleményt az az információ, mely szerint Magyarországról pénzek érkeznek a romániai magyar közösséghez, így létezett egy «gentleman’s agreement» arra vonatkozóan, hogy nem nyilatkoznak erről. Hozzátette, egyébként teljesen normális az, hogy a magyar állam támogatja a többek között a kedvezményes honosítások lebonyolításában szerepet vállaló Demokrácia Központokat. Hangsúlyozta, ezek a pénzek nem a magyar kisebbségnek szánt pénzeket kezelő Bethlen Gábor Alapból származnak, meghívásos pályázat alapján nyerték el az összeget. Toró T. Tibor interjúrészlet
Azonban a Demokrácia Központok honlapján a támogatók menüpont továbbra is üres (támogatásokról szóló információt az EMNT honlapján sem találni).
Mennyi lehet a Demokrácia Központok költségvetése?
Szász Péter irodaigazgató elmondta, a kolozsvári DK központ finanszírozása kapcsán nem tud konkrét adatokkal szolgálni. Az induló tőkét a magánszférából, pályázati pénzekből és egyéb adományokból biztosították, a továbbiakban is élni fognak a pályázási lehetőségekkel a központ fenntartása érdekében.
Egyedüli fogódzó egy Evenimentul Zilei-anyag, mely a román állami szervek ellenőrzése során készült, kiszivárgott dokumentumra hivatkozik. Eszerint az EMNT vagyonkezelője, az önálló jogi személyiséggel rendelkező EMNT Egyesület bankszámláira a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) kereteiben működő Irányító Szervezet 2010-ben és 2011-ben összesen 490 ezer eurót utalt a Demokrácia Központok működtetésére.
Az EMNT Egyesület támogatására vonatkozó igénylés elutasítva
A KIM az EMNT Egyesületnek folyósított magyarországi közpénzekre vonatkozó adatigénylésünkre a közpénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló 2007. évi törvényre hivatkozva megtagadta a választ, mondván, hogy a határon túli magyar szervezetek vagy személyek számára nyújtott támogatások kívül esnek az információszabadságról szóló 2011. évi törvény hatályán. Ezügyben jogorvoslathoz folyamodtunk. Annyit azonban sikerült kideríteni, hogy az EMNT Egyesület 2011-ben sikeresen pályázott a népszámlálási kampánnyal, illetve a Mikó Imre terv népszerűsítésével a Külügyminisztériumnál: összesen mintegy 8 ezer eurót kaptak (a Mikó Imre terv támogatását 2012 novemberéig nem fizették ki).
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. ezen kívül 85 ezer euróval támogatta „Tematikus átfogó képzés közösségfejlesztésre 22 erdélyi helyszínen az Egyesület szervezésében (2012 december – 2013 február)” című programjukat.
A képzések néppártosoknak szólnak
Az EMNT honlapján nem találtunk hírt a pályázat címéhez hasonló nevű képzésről, nem tudni, hogy azt megszervezték-e, és ha igen, milyen formában.
A sajtóközleményekből azonban kiderül, februárban elindult egy Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem nevű képzés az EMNT és a Bálványos Intézet szervezésében. A képzésre az EMNP önkormányzati tanácsosait várják (sajtóközlemény itt). Ezen kívül az EMNT és a Pro Partium Egyesület szervezésében március elején Érmihályfalván szintén képzést tartottak Politikai kommunikáció címmel. Ez a képzés is kifejezetten az EMNP Bihar és Szatmár megyei önkormányzati tanácsosainak szólt
(sajtóközlemény itt).
A Szilágy megyei néppártosok is voltak képzésen a közelmúltban (sajtóközlemény itt).
Ismerjük a kedvezményes honosítás összköltségvetését
Bár a Demokrácia Központok költségvetéséről nem sokat tudunk, egy másik, kedvezményes honosítással kapcsolatos adatigénylésünkre érdemi válasz érkezett. Kiderült, hogy az 1135/2011 és az 1164/2012 kormányhatározat rendelkezik az állampolgársági eljáráshoz kapcsolódó jogszabályok végrehajtásához szükséges költségvetési forrás biztosításáról. A kormányhatározatokból (a linkekre kattintva letölthetőek a .pdf dokumentumok, melyekben részletesebb bontás is szerepel) kiderül, hogy 2011-ben 11,3 millió euróba, 2012-ben pedig újabb 11 millió euróba került összesen a kedvezményes honosítás. A magyar kormány különféle minisztériumait érintő tételekből azonban nehéz bármilyen következtetést levonni az erdélyi Demokrácia Központok költségvetésére vonatkozóan.
A Szerencsejáték Zrt. adományai
Az utóbbi években az EMNT-EMNP érdekcsoport egyik legbőkezűbb támogatója a Szerencsejáték Zrt. volt. A látványosan profitábilis nemzeti lottótársaság 100 százalékos tulajdonosa a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. tartós tulajdonú társaság.
Honlapján közzétett ismertető szerint a magyar államot megillető tulajdonosi jogok és kötelezettségek összességét – az állami vagyonról szóló 2007. évi CVI. törvény alapján –, az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, aki e feladatát a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zártkörűen Működő Részvénytársaság (MNV Zrt. ) tulajdonosi joggyakorló szervezet útján látja el.
A „Tőkés-sajtótröszt” legfőbb támogatója
A Szerencsejáték Zrt. legutóbb akkor került a romániai magyar média figyelmének a középpontjába, amikor két LMP-s politikus, Karácsony Gergely és Dorosz Dávid felhívta a figyelmet arra, hogy a "Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért" Alapítvány 850 ezer eurós adományban részesült (az adománylevél itt letölthető).
Ez az alapítvány vásárolta meg az Udvarhelyi Híradó Kft.-t (Udvarhelyi Hirado SRL), mely többek között az Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Hírlap, Gyergyói Hírlap című napilapok, illetve a Székelyhon.ro hírportál kiadója.
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány képviselője Dr. Korda Éva Judit. Korda korábban a HírTV-t működtető Rt. (HírTV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zártkörűen Működő Részvénytársaság) vezérigazgatója volt 2005-2007 között, majd igazgatósági tagja 2008 közepéig. A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány székhelye Budapesten, az Üllői út 102-es szám alatt található, (ugyanitt van a Magyar Nemzet és a Class Fm székhelye).
Azóta további támogatásokról döntöttek
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány a 2010 decemberi 850 ezer eurós támogatás óta 2011 decemberében újabb 670 ezer eurós támogatást kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. Simicskához köthető vezérigazgató dönt az adományokról
Az adománylevél szerint az összeg „a határon túli magyar nyelvű sajtótevékenység ápolására és megsegítésére használható fel.” Egy újabb adatigénylésünkben arra kérdeztünk rá, hogy mi az adományokról döntő testület megnevezése, összetétele, melyek a pályázatok formai követelményei valamint az adományok odaítélésének kritériumai.
A válasz: a Szerencsejáték Zrt. „szponzorációs pályázatot nem ír ki, a Társasághoz beérkezett minden támogatást kérő levél egyformán kérelemnek minősül”. Az odaítélés kritériumaira vonatkozóan érdemi választ nem kaptunk.
Részlet a válaszból: „a támogatási kérelmek elbírálásában a Szerencsejáték Zrt. részére segítséget nyújtó, javaslattevő külső független szakértőkből álló tanácsadó testület megnevezése: Társadalmi Tanácsadó Testület. Tagjai az egészségügy, sport és kultúra területén végzik tevékenységüket. Javaslatuk alapján a végső döntést a Társaság vezérigazgatója hozza meg.”
Rákérdeztünk a Társadalmi Tanácsadó Testület tagjainak kilétére, azonban azt a választ kaptuk, hogy személyes adataik nem nyilvánosak. Közölték, a támogatások odaítéléséről a végső döntést Dr. Szentpétery Kálmán elnök-vezérigazgató hozza meg. Őt 2010-ben nevezték ki.
Szentpétery a Szerencsejáték Zrt. mellett a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. felügyelőbizottsági tagja volt egy ideig (erről a tisztségről tavaly nyáron lemondott), valamint az Aranykor nyugdíjpénztár ellenőrző bizottságának tagja.
Korábban a Bizományi Áruház Vállalat vezérigazgatója, a Simicska Lajoshoz köthető ún. MFB-BÁV-csoport tagja.
(Szentpétery Kálmán a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója. Saját közlése szerint mindig kívül állt a politikán, ehhez képest azonban 1999 óta ott találjuk nem csak a botrányos körülmények között a Simicska-Töröcskei érdekkörbe került BÁV Zrt. vezetésében, de a Főtaxi Zrt., illetve a Metal-Art Zrt., vezetőségében is. Kinevezése óta a Szerencsejáték Zrt. révén milliárdos nagyságrendű megrendelésekhez jutott a Simicska Lajos érdekkörébe tartozó HungIster Zrt. és Publimont Zrt., valamint a Patonai Péter tulajdonolta I.M.G. Kft. egyaránt. Szentpétery névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. adományai
Véletlen vagy sem, de az EMNT-EMNP érdekcsoport, valamint a „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány másik nagy támogatója a Magyar Fejlesztési Bank Zrt., ahol 2012. június 15.-ig Dr. Szentpétery Kálmán az igazgatóság külső tagja volt.
Az MFB feletti tulajdonosi jogokat ugyancsak az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, a társaság elnök-vezérigazgatója pedig Baranyay László (pályakép itt). Neki szintén van kapcsolata Simicska Lajossal.
A támogatások odaítélésében több olyan arcot is felfedezhetünk, akiket az Atlatszo.hu A Nemzeti Együttműködés Rendszere: Kik ejtették foglyul a magyar államot? című anyagában az MFB-BÁV-csoporttal azonosít.
(Baranyay László 2010 júniusa óta újra az MFB Zrt. vezérigazgatója. Az MFB igazgatóságának – akárcsak az első Orbán-kormány idején – újra tagja Orosz Ferenc, Vér Iván vagy a Vegyépszer körüli cégekben is gyakran felbukkanó Várady György. Az akkori alkalmazottak közül Németh Lászlóné miniszterként formálisan immár Baranyaynak is főnöke. Az akkori MFB-n keresztül több száz milliárd forint közpénz jutott autópálya-építő cégekhez, illetve bizonyos privatizációs manőverekben volt a szervezetnek kiemelkedően fontos szerepe az állami tulajdonú banknak. Ma a magyar állam nevében az MFB gyakorolja a tulajdonosi jogokat az összes nagyobb infrastruktárális beruházással és forráskihelyezéssel kapcsolatos tevékenységet végző állami vállalatnál a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-től Garantiqa Hitelgarancia Zrt.-ig, de az MFB szervezetéhez tartozik a Magyar Turizmus Zrt.-től a Diákhitel Központ Zrt.-ig több tucatnyi különböző egyéb állami vállalat is. Baranyai névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Villamos Művek Zrt.
Az adományok egy kisebb része a Magyar Villamosművek Zrt.-től származik. A magyarországi áramsz

16 Patak Egyesület
A 16 Patak Egyesületet (Asociația 16 Patak) 2011 májusában jegyezték be Hargita megyében. Az alapítók: Parászka Géza, az EMNT volt gyergyószéki elnöke, Bákai Magdolna, az EMNP Szilágy megyei szenátorjelöltje, az EMNT gyergyószéki elnöke, a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár volt igazgatója illetve a gyergyói Demokrácia Központ irodavezetője, valamint Baróti Lajos, az EMNT gyergyószéki szervezetének alelnöke.
Az egyesületnek nincsen honlapja, a neten fellelhető egyetlen tevékenységük egy borzonti diáktábor. A Magyar Fejlesztési Bank Zrt.-től kapott adomány összege: 34 ezer euró
Összesen: 34 ezer euró
Kézdiszékért Egyesület
A Kézdiszékért Egyesületet (Asociația Kezdiszekert) 2011 júniusában alapította Bardócz Csaba, a kézdiszéki EMNT elnöke, Bardócz Tímea, valamint Balázs Szidónia. Székhelyük a kézdiszéki EMNT irodájában van.
Egyedüli, a Google által is indexelt tevékenységük egy szentkatolnai farsangi rendezvény, valamint a Magyar Festészet napja alkalmából rendezett kiállítás, ahol hivatásos és amatőr alkotók állítottak ki (az MFB Zrt.-hez ezzel a programmal pályáztak).
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt.-től kapott adomány összege: 34 ezer euró
Összesen: 34 ezer euró
Mikó Imre Egyesület
A Mikó Imre Egyesületet (Asociația Miko Imre) 2011 októberében jegyezte be Nemes Előd, aki jelenleg az EMNP háromszéki szervezetének elnöke, egyben a sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központ irodavezetője, tanácselnök-jelölt, Jakabos Janka, az EMNT háromszéki elnöke valamint Fábián László EMNT-tag.
Az egyesület vezetősége jelenleg: Jakabos Janka elnök, Nemes Előd ügyvezető elnök, Fábián László alelnök, székhelye Sepsiszentgyörgyön, a Demokrácia Központ címén található. Tevékenységéről nem találtunk adatot.
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt.-től kapott adomány összege: 34 ezer euró
Összesen: 34 ezer euró
Pro Partium Egyesület
A Pro Partium Egyesület (Asociația Pro Partium) 2011 szeptemberében lett megalapítva. Az alapítók: Török Sándor (az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke, a Néppárt nagyváradi tanácsosjelöltje), Nagy József Barna (az EMNT partiumi régióelnöke, egyben a nagyváradi Demokrácia Központ irodavezetője, képviselőjelölt) valamint Kiss Zoltán (az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagja).
Az egyesületnek nem találtuk meg a honlapját, és a Google segítségével semmilyen, az egyesülethez köthető rendezvényt vagy tevékenységet nem találtunk. Megkeresésünkre Nagy József Barna elmondta, az egyesületnek sok rendezvénye volt, azonban egyetlen konkrét eseményt sem tudott mondani. Megígérte, e-mailben válaszol majd (ez nem történt meg).
A Szerencsejáték Zrt.-től kapott adomány összege: 170 ezer euró
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt.-től kapott adomány összege: 51 ezer euró
Összesen: 221 ezer euró
Reconstructio Egyesület
A Reconstructio Egyesületet (Asociația Reconstructio) 2011 februárjában jegyezte be Csigi Levente (az EMNT Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozs megyei EMNP Gazdasági Ellenőrző Bizottságának tagja), Szász Péter (a kolozsvári Demokrácia Központ igazgatója, az EMNP Kolozs megyei szervezetének alelnöke, megyei tanácselnök-jelölt, szenátorjelölt), valamint Vadas László (az EMNP kolozsvári tanácsos-jelöltje).
A másik három civil szervezethez hasonlóan a Reconstructio Egyesületnek nincsen honlapja, ellenben a Kolozsvári Magyar Napokon a Kolozsvári Atlétikai Club képes történetét bemutató kiállítást szerveztek, az EMNT Kolozs megyei szervezetével közösen.
Szintén a Reconstructio Egyesület volt a társszervezője egy, az önkormányzati választásokról szóló panelbeszélgetésnek, illetve egy koszorúzásnak a Házsongárdi temetőben.
Érdekesség, hogy a Reconstructio Egyesület egyik alapítója az a Csigi Levente, aki a Carpathia Zrt. tulajdonosa, mely Budapest XXII. kerületének önkormányzatával van szerződéses viszonyban. Ez a kerület Németh Zsolt politikai hátországának számít.
Csigi az egyesület tevékenységét firtató kérdésünkre hosszú választ írt, mely itt elérhető. Többek között kiderül belőle, hogy egy Kincses Kolozsvár Kalendárium nevű kiadványt adtak ki 6 ezer példányban, szerveztek megemlékezést az 1568-as tordai országgyűlésről, volt egy Mátyás király visszatér című pályázatuk, valamint a Mátyás és a kolozsvári bíró bábelőadás a XIX. Mátyás-napok keretében.
A Bethlen Gábor Alaptól kapott támogatás összege: 18 ezer euró
A Szerencsejáték Zrt.-től kapott adomány összege: 271 ezer euró
Összesen: 289 ezer euró
Összegzés Mivel az EMNP közvetlen finanszírozását a törvény tiltja, az EMNT-EMNP projektet vélhetően közvetett csatornákon keresztül támogatja a magyar kormány: egyrészt az EMNT által működtetett Demokrácia Központ-hálózaton egy sor másodvonalbeli politikusnak biztosít megélhetést, másrészt (valószínűleg meghívásos) pályázatok révén nagyobb pénzösszegeket adományoz nekik.
Az állami tulajdonú vállalatok a másik nagy támogatói az EMNT-EMNP projektnek. A tavalyi választási évben összesen mintegy 1 millió euró támogatást kapott hat, EMNT-EMNP politikusok által alapított civil szervezet, melyek tevékenysége amúgy megítélésünk szerint nem indokolna ilyen összegű támogatásokat.
Ezen felül a Fidesszel, valamint az EMNT-EMNP projekttel is barátságos sajtótröszt 1,86 millió euró adományban részesült. Az általunk feltárt támogatások azonban minden valószínűség szerint csak egy részét képezik azoknak az összegeknek, melyek az EMNT-EMNP érdekcsoporthoz érkeznek. Ez a tényfeltáró anyag a Freedom House Romania Alapítvány által szervezett "Grants for Investigative Journalism" program keretein belül készült, az amerikai külügyminisztérium (U.S. Department of State) és Franciaország bukaresti nagykövetségének anyagi támogatásával. A cikk tartalmáért a szerző felel, és nem tükrözi feltétlenül az U.S. Department of State és Franciaország bukaresti nagykövetségének az álláspontját.
Această anchetă jurnalistică este derulată în cadrul programului "Grants for Investigative Journalism", organizat de Fundatia Freedom House Romania, cu sprijinul financiar al U.S Department of State și al Ambasadei Franței în România. Responsabilitatea pentru conținutul acestei publicații aparține autorului și nu reflectă neapărat punctul de vedere sau poziția U.S. Department of State și a Ambasadei Frantei in Romania.
A cikk az Atlatszo.hu-n is megjelent, illetve egy rövidebb, román nyelvre lefordított változatát az Adevărul napilap is publikálta.
A magyarországi közadatigénylésekben nagy segítségünkre volt az Atlatszo.hu oknyomozó portál.
Transindex.ro