Milyen hát magyarnak lenni?
Csendesen dörmögő
Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is. S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú.
Egy ideje, azóta, hogy jobboldali – régebbi szóhasználattal élve: népnemzeti – kormánya van Magyarországnak, mindenfelől oly sok támadás, kifogás, elmarasztalás, intés és „kilátásba helyezés” éri Anyaországunkat és általában a magyarságot, annyi mindenféle „leminősítő” s nemcsak sértő, de gusztustalan, a minimális jóérzést is mellőző, útszéli jelzővel illetik a magyart, hogy az ember fia, ki magyar, csak kapkodja a fejét – s nem igazán érti (netán mégis?), miféle Isten és ember ellen való vétket követ el azzal a magyar, hogy érzelmeiben, tudatában magyar akar lenni, maradni, miként, mondjuk, a német német, a hollandus holland, a francia francia, vagy a román román? Miért bűnös, veszélyes, demokrácia- és jogsértő az a törekvésünk, amely más népek, nemzetek esetében fel sem tűnik senkinek, bevett, természetes igyekvés? Talán azért tűnik égrekiáltónak, merthogy nem volt ez mindig (rengeteg ideig!), úgymond, bevett, folyamatosan „gyakorolt” igyekvésünk, másmilyen „szokásaink” voltak? Ezért nem természetes, nem magától értetődő mindez? Nehéz elfogadni, tudomásul venni.
Ilyen ellenünk-bolydulásban milyen hát magyarnak lenni, itt és most is?
Úgy vélem, Európában továbbra is pont „olyan” magyarnak lenni, mint – mondjuk – németnek, franciának, angolnak, orosznak, csak valamicskével nehezebb. Romániában is magyarnak lenni pont „olyan” továbbra is, mint románnak lenni Romániában – csak sokkal nehezebb. Magyarországon is nehéz. Még most is.
Azt jelentené-e ez, vajon, tűnődöm, hogy Európában nem kell, mert nem jó magyarnak lenni? Hogy Európában csak németnek, angolnak, franciának, orosznak, finnek stb. jó lenni? Azt jelentené-e, hogy Romániában sem kell, mert itt sem jó, továbbra sem jó magyarnak lenni, csak románnak, miként Szlovákiában csak szlováknak, Ukrajnában csak ukránnak, Szerbiában csak szerbnek? Ha Magyarországon is még mindig nehéz magyarnak lenni, akkor talán Amerikában, Kanadában, Ausztráliában vagy Angliában jó magyarnak lenni, lévén, hogy ott már úgy sem akar senki feltétlenül magyar (is) lenni, mert Amerikában mindenki amerikai, Kanadában kanadai, Ausztráliában ausztrál, Angliában pedig angol akar lenni – tudatosan vagy észrevétlenül?
A mostanból visszanézve a régmúlt időkbe, úgy tetszik, egy idő után az ősi szálláshelyen (Ázsiában?) sem lehetett nagyon jó magyarnak lenni – különben miért vették volna nyakukba eleink a világot, megkockáztatva ezzel a végleges és végzetes szétszóródást, eltűnést is? Netán valamiféle ösztön sarkallta az útra kelést, valamiféle „tudatalattiság”, abbéli akarás, hogy mégiscsak meg kellene, meg kell valahol, bárhol – ha már az addigi szálláshelyen nem lehet – magyarnak maradniuk, ha már megteremtette, s magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bölcs Ura? Lehet, hogy oka volt ez is az Európa felé való kirajzásnak, s nemcsak a legelők, a táplálék után bőgő jószág késztette őket a kockázatos útra?...
Nos, bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is történt, ami megtörtént, a lényeg mégiscsak az, hogy az új szálláshelyen, az új hazában is, az idegen néptengerben, a történelmi viharok, kihívások és sorscsapások, az oly gyakorta előadódó „mohácsok”, „világosok” és „trianonok” közepette, dacára is valahogy megmaradtak, megmaradtunk magyarnak – is! Ami nem volt könnyű soha, s nem könnyű ma sem – sőt, olykor még sokkalta nehezebb volt, s alighanem lesz ezután is, mint egyszerűen „csak” embernek lenni, megmaradni.
A tények emezen oldaláról nézvén magyarságunkat, magyar mivoltunkat, úgy hiszem én is: bármennyire nehéz is, adott helyeken és körülményekben éppenséggel gyötrelmes is – magyarnak lenni, mégiscsak jó és megnyugtató. Mi sem lehet hát természetesebb, magától értetődőbb annál, hogy mi is vállaljuk magyarságunkat, magyar milyenségünket mindig, mindenhol, minden körülmények közepette. Még akkor is, ha ez a magyar sors – s különösen a kisebbségi magyar sors-milyenség – fárasztó is, próbára tevő is, s éppúgy kókadozó reményű is, miként „csakazértis!”, ökölszorító, talprakényszerülő sors is.
Ez a sorsvállalás lehet kötelességből való vállalás, lehetünk „muszáj-Herkulesek” is – de leginkább olyan kell legyen ez a vállalás, mint fának a növés, a gyümölcsöt termés, s mint az, hogy reggelente felkél a Nap.
Van egy tetszetős neoliberális szemlélet, amely szerint nemzet, nemzeti közösség nincs is, csak egyén van, individuum, tehát igazából nem is lehetünk se jó, se rossz magyarok, románok, svédek stb., csak jó vagy rossz szakemberek, példának okáért. Hallottam is fiataloktól nemegyszer, hogy ők nem akarnak se ilyen, se olyan nemzetűek lenni, hanem csakis és kimondottan jó szakemberek. Tetszetős ez a tétel, szemenszedett européer a gondolat – csak azt nem értem ma sem, miért a kizárólagosságra alapoz (hogy a fajtánkkal szembeni kötelesség, a felelősségvállalás mellőzéséről ne is szóljak). Úgy tetszik ki ezen elméletből, hogyha, teszem azt, valaki, úgymond, „jó” magyar, svéd, román stb., az eleve nem lehet egyszersmind jó szakember is. Ez aligha így igaz. Közösségbomlasztó szándékában viszont meglehetősen veszélyes. (Az ego-nak csak enmagával szemben vannak kötelezettségei, senki máshoz semmi köze.)
Hogy mit hoz a globalizálódó jövendő? – pontosan nem tudni. Amit ma még tudunk, bizton állíthatunk: mi, magyarok is még vagyunk, nemzetként is. Milyen hát nekünk magyarnak lenni Európában, s ezen belül Magyarországon és a határain túl is? Az látszik: most sem, még mindig nem könnyű. De, és mégis magyarnak is kell lennünk, azzal együtt, hogy emberek is maradunk. Ez több mint ezerszáz esztendőn át sikerült. Sikerült ez is. Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is.
S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú. Nos, maradjunk egyelőre ennyiben.
Molnos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 4.
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind azután a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944/45-ben a román majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról, mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről.
A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték csak el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. Ilyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető arról józan érvekkel, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy maga döntsön saját problémáiról.
Az RMDSZ vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az Európa Tanács irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos Géza állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó Béla, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben.
Mi történik ehelyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselőházi frakcióvezetőhelyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (PER) által szervezett, a román hatalommal való 1993. június 15-és 16-án Neptunfürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító David Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg. Nem rójuk fel Frundáéknak David Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyílt, magyarellenes és korrupt, kriptokommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET felvételt közvetlenül megelőzően. Márpedig tagadhatatlan, hogy a román hatalom kozmetikázását célzó propaganda-cikkek születtek meg a neptuni tárgyalóknak köszönhetően. Már a címek is beszédesek: „Románok és magyarok valamelyest erősítik az egymás közti bizalmat” (szóban forgó NYT cikk), „Románia bővíti a magyar kisebbségi jogokat” (International Herald Tribune, 1993. július 21.)
A neptuni tárgyalásról az első híradás Erdélyben „Csend vagy béke” címmel jelent meg egy interjú formájában, melynek keretében Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője kérdezte a magyar részvevőket a neptuni tárgyalásról. A szövegből kiderül, hogy Neptunban a tárgyalássorozatnak immár negyedik fordulójára került sor. Az RMDSZ hivatalos fórumainak háta mögött „magánemberként” tárgyalók hangsúlyozzák, a pragmatikus szemlélet életképességét, a „kiegyensúlyozott reálpolitika” fontosságát.
Az autonómia célkitűzését komolyan vevő nemzeti tábor oldaláról elsőként a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) szólalt meg 1993. augusztus 7-én egy hivatalos nyilatkozat formájában. A Toró T. Tibor által elnöki minőségben szignált dokumentum kérdések formájában világít rá a Neptun-gate lényegére, melyekből a keret szorításában csak szemezgetni tudunk: „hasznos-e politikailag és erkölcsileg egyaránt tárgyalni akár magánszemélyként is egy szándékaiban és tetteiben bizonyítottan az általunk vallott értékek és érdekek körétől olyan távol álló, politikailag és erkölcsileg válságban levő hatalom legkorruptabbnak tartott képviselőjével?” „kihez lojális inkább az a vezérpolitikus, aki ilyen fontos és már két éve zajló tárgyalásról nem tájékoztatja szervezetének legmagasabb szintű döntéshozó szerveit se?” A MISZSZ nyilatkozat azt is megemlíti többek között, hogy a tárgyalók igen alacsonyra engedték a mércét s ezzel veszélyeztették alapvető célkitűzéseink megvalósulását.
Egy nappal később lát napvilágot a Romániai Magyar Szóban Tőkés László „A Hatalom uszályában” című írása, mely az ügyet pontos hivatkozásokkal és idézetekkel, a lehető legdokumentáltabban elemzi. Azt is megtudjuk Tőkés László írásából, hogy a tiszteletbeli elnök már 1993. április 12.-én, majd 1993. május 30.-án magyarázatot kért a tárgyalás korábbi fordulójáról beszámoló Washinton Post cikk kapcsán az illetékesektől, akik a megkeresést figyelmen kívül hagyták. Tőkés László nagyívű írását a Washington Post újságírójának egy gondolatával zárja, mely szerint „ha minden az egyezmény szerint történik, akkor ezek a lépesek példaként szolgálhatnak majd más keleteurópai kormányoknak is” „Íme Románia, mint példa!” – fűzi hozzá Tőkés László, majd így folytatja: „Iliescu elnök is mindegyre azt hajtogatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, annál jobban, mint Európa akármelyik országa. Ezek után van-e még egyáltalán szükség az RMDSZ-re és autonómiára?” Húsz esztendővel ezelőtt a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy három évvel később a kormányzati szerepvállalással az egész RMDSZ-t neptuni pályára állítják s hogy a szervezet aktív partner lesz abban, hogy Romániát 1999-re már több meghatározó politikus Bill Clintonnal az élen példaként emlegesse, miközben az erdélyi magyarságot érő jogfosztó, asszimilációs politika zavartalanul folytatódik, immár az RMDSZ által hitelesítve.
A rendszerváltás után Erdélyben a Neptun-ügyig nem volt példa arra, hogy bármilyen közösségi sorskérdés mentén a nézetellentét szabályos sajtóviharrá emelkedjen. A Neptun-gate kapcsán kialakult polémiában rész vett az eddig említetteken kívül a szövetségi elnök, az ügyvezető elnökség, az SZKT frakciók, újságírók, közírók, a közélet iránt érdeklődő írók és tudósok, a középgárda nem kevés tagja, de még az „egyszerű” újságolvasók százai is. Nem meglepő, hogy az írások szépen kirajzolták az 1990 óta egymással szemben álló két tábor eszmei-ideológiai és stratégiai arculatát.
Markó Béla és Takács Csaba ekkor még az autonomista oldalt látszanak erősíteni. Hallgassuk csak a Szövetség elnökét: „a neptuni találkozót a közvélemény előtt az különbözteti meg más rendezvényektől, hogy itt a résztvevők nyilatkozatai szerint a kormány és az elnöki hivatal képviselői nem hivatalosan ugyan, de ígéretet tettek bizonyos problémák megoldására, és ezek az ígéretek máris a jelenlegi román hatalom melletti pozitív propagandát szolgálják külföldön (kiemelés tőlem, BZSA), például a New York Times-ban megjelent, kiszámíthatóan nagy hatású újságcikkben, amely egyébként számos, véletlennek aligha nevezhető tényhamisítást is tartalmaz.” („Markó Béla közleménye az RMDSZ tisztségviselők figyelmébe ajánlva”, megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában.)
De érdemes Takács Csabát is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ frakció, Tőkés László tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük.
Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól.
Az Ügyvezető Elnökség az RMSZ-ből és a New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízs-veszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (…)
Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón résztvevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte. (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ közlöny 1993/6-os számában)
A Neptun ügyet végül az Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (…) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (…) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (…)
A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.”
Az SZKT állásfoglalása nem akadályozta meg a két parlamenti frakciót abban, hogy a neptuni tárgyalókat továbbra is fontos tisztségekkel ruházzák fel s az érintettek politikai vonalvezetésében sem okozott változást. (Sőt, Frunda György nem kevesebbet engedett meg magának 1996-os elnökválasztási kampányában, mint azt, hogy szemrebbenés nélkül kijelentse: az 1995-ös, nagy sajtóérdeklődés mellett zajló, az RMDSZ minden irányzatát felvonultató, legitim szövetségi tárgyalódelegáció által lefolytatott Atlantai tanácskozás „legitimálta” Neptunt. Akkor még Markó Béla nagyon helyesen leszögezte, hogy „Atlanta nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt”).
Barométerértéke viszont volt: azt igazolta, hogy a többség egyelőre elfogadja az autonómiaprogramot s elutasítja az attól való stratégiai eltérést. Ez így is maradt az RMDSZ következő, 1995. május 26 és 28. között megrendezett IV. kolozsvári kongresszusáig, amit az is jelez, hogy a Szövetség következő, Nagy Benedek Tőkés László elleni minősíthetetlen támadása által indukált belső viharát is az SZKT megnyugtató módon, az etikátlanul eljáró képviselő kizárásával oldotta meg.
De erről már a következő, s egyben záró részben fogunk szólni.
Borbély Zsolt Attila
(folytatjuk)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gyermekek, akiket nem kísér szülői szeretet
– Zsuzsikám, Zsuzsikám, de jó hogy lettél! Nagyanyád, hogy örülne neked, mert ő is Zsuzsa volt! De én téged itt hagylak! Mit csináljak veled otthon? Se fűtésünk, se villanyunk, se pénzünk, se ruhácskád nincs! Hogy vigyelek haza? Otthon van még három! – ezeket motyogta egy fiatalasszony császármetszés utáni kábulatában a szülőszoba szomszédságában. A gyermekáldást szívrepesve váró, s a gyermekre kincsként tekintő anyák fejében meg sem foganna ilyen gondolat, ezért mellbevágóak az elhangzott szavak! Kitisztult fejjel talán el sem árulta volna szándékát az újdonsült négygyermekes anya. Pedig a szándék előre ott lappang. Ma is szülnek olyan anyák, akiknek a gyermek nyűg, teher, nem kívánt jövevény. Maros megyében az utóbbi nyolc évben 506 gyermeket hagytak a kórházban.
Tavaly 48 gyermeket hagytak el
– 2005-ben 131 gyereket hagytak el, de miután ugyanebben az évben hatályba lépett a gyermekjogvédelemre vonatkozó 272/2004-es számú törvény, javult a helyzet, az ezt követő évben már "csak" 87 nem kívánt gyerek maradt intézményi gondozásban. Az elhagyott gyermekek száma az évek során csökkenő tendenciát mutatott, tavaly például 48 esetről beszélhettünk. A 48 gyerekből 28-at a gyermekkórházban, tízet az újszülöttosztályon, nyolcat a szülészeten és egyet-egyet a fertőző betegségek klinikáján, illetve a kardiológiai klinikán hagytak el – mondta Deák Elida, a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság gyermekjogvédelemért felelős aligazgatója.
Megszöknek az anyák!
A szóban forgó törvény megjelenése lehetővé tette, hogy hatékonyabban lépjenek fel a gyermekjogvédelem terén. A kórházakban, a polgármesteri hivatalokban szociális asszisztenseket alkalmaznak, ami nagyban hozzájárul a bajban levő terhes nők, anyák támogatásához. A szociális asszisztensek révén azonosítják a problémákat, és segítik a nehéz szociális helyzetben, szegénységben, rendezetlen családi körülmények között élő terhes anyákat, úgymond előkészítik a "terepet" a gyermek fogadására. Ez a prevenció része, amihez a civil szervezetek is hozzájárulnak. Ennek ellenére azok az anyák, akik előre megfontolt szándékkal úgy mennek be szülni, hogy otthagyják a gyermekeiket, nem visznek magukkal személyi iratokat, és megszöknek a kórházból. Sok esetben hamis névvel jelentkeznek be a szülészeten, s aztán bottal üthetik a nyomukat, pontosabban több intézmény összehangolt kutakodása következik. – Újabban a rendőrség és a gyermekjogvédelem asszisztensek közreműködésével lefényképezi azokat az anyákat, akikről előre feltételezik, hogy megszöknek, mert a fénykép segítségével utólag könnyebben azonosíthatók. Ezzel az óvintézkedéssel minimálisra csökken azoknak az anyáknak a száma, akiket a rendőrség, a helyi önkormányzatok alkalmazottai segítségével nem találunk meg. Ha az apa ismeretlen is, az anyára az anyakönyvezés miatt feltétlenül szükség van, hiszen az újszülöttnek ki kell állítani a születési bizonyítványát, s ehhez kellenek az anya adatai. Ha mégsem kerül elő az anya, akkor csak az adott település polgármesterének rendeletével anyakönyvezhető a gyermek. Az elhagyott gyermekek egy része családi típusú otthonokba, más részük pótmamákhoz kerül, de vannak rendellenességgel született gyermekek is, őket a neuropszichiátriai rehabilitációs központban vagy más gyógykezelő intézetben helyezzük el – tájékoztatott az aligazgató.
458 gyerek 258 pótmamánál
Dr. Horváth Adrienne, a Marosvásárhelyi 2-es Számú Gyermekklinika vezetője elmondta, jelenleg egy elhagyott kisbabát ápolnak, de volt úgy, hogy hármat-négyet is a gondjaikra bíztak. Télen, amikor otthon nincs fűtési lehetőség, többen "felejtik ott" a csecsemőket.
Szomorú és szívszorító érzés elhagyott csecsemők, kisgyermekek közelségébe kerülni, s szembesülni azzal, hogy nemcsak filmekben történhet meg az ártatlan életekkel szemben elkövetett kegyetlenség. A családi típusú házakban szervezett nyílt napokon láthattuk, hogy nem is a finom ebédre éhesek, nem is szép ruhára, játékra vágynak annyira, mint egy figyelő tekintetre, szerető ölelésre. Az elhagyott gyermekek, pláne akkor, ha valamilyen rendellenességgel jöttek a világra, egész életükre kiszolgáltatottak és sérültek lesznek. Azok a szerencsésebbek, akiket pótszülőkhöz helyeznek el, s akik legalább a pótmamát anyának szólíthatják. Maros megyében jelenleg 458 gyermeket 258 pótszülő nevel. Számoljunk csak! Huszonötös létszámmal számolva, tizennyolc osztálynyi gyermek.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld románok nélkül?
Azt kifogásolják mostanában egyes tisztelt román polgártársaink, hogy mi olyan jövőt képzelünk el az „úgynevezett” Székelyföldön, amiben a románoknak nincsen helyük.
Megnéztem, mire alapozzák ezen kijelentéseiket. Általában ilyen indokokat fedezek fel, mint például: kiadtuk A székelység története című tankönyvet, megjelentettük Zabola község monográfiáját magyarul, a Sepsiszentgyörgy első írásos említésének évfordulójára kiadott kötetek összeállításánál nem kértük ki a román szakemberek véleményét, a kiadványokban nem szerepelnek a román közösségek képviselői, panorámaképet állítottunk fel Sepsiszentgyörgy főterén Székelyföld látványosságairól, de ebben nem szerepeltetünk román létesítményt, jelképeket. Amikor összeállítjuk a térség stratégiáját, akkor arról beszélünk, hogy miképpen képzeljük el Székelyföldet tíz, húsz, ötven év múlva, és egy szót sem ejtünk ebben a románokról.
Vagyis, ahogy én látom: éljük az életünket. Megüljük közösségi ünnepeinket, ápoljuk hagyományainkat. Tervezünk, gondolkodunk. Beszéljük a saját nyelvünket. A nevén nevezzük ezt a földet, amin élünk: Székelyföld.
Hogy még érthetőbb legyek: mi, Székelyföld lakói nem tehetünk arról, hogy élnek köztünk olyan polgártársak, akik nem találják meg szimbólumaikat, jelképeiket a térség szimbólumai, jelképei között, akik nem tudnak beszélni a nyelvünkön, nem értik kultúránkat, gondolkodásmódunkat. Akiket zavarnak ünnepeink, szúrja a szemüket zászlónk, címerünk. Azt is mondhatnám: lehet, hogy ezek a polgártársak rossz helyre tévedtek. Megtehetik esetleg azt, hogy visszanéznek azon vidékek felé, ahonnan nemrég érkeztek, s ott esetleg rálelnek arra, amit itt hiába keresnek.
Én abban hiszek, hogy Székelyföld a székelyföldieké, akik között vannak románok is. Nem várom el, hogy a köztünk élő románok feltétlenül székelyföldi identitást vállaljanak fel, de abszurdnak tartom, hogy egyesek folyamatosan ironizálják, idézőjelbe tegyék, „úgynevezett” jelzővel illessék a mi identitásunkat. A barikád ezen oldaláról inkább úgy látszik, hogy miközben mi vagyunk ebben az országban kisebbségben, mégis a mi jelképeinket éri folyamatosan támadás. Az agresszorok ráadásul úgy próbálják ezt beállítani, mintha a mi jelképeink puszta léte és használata volna agresszió a románság ellen. Hisz például azt az egyszerű tényt, hogy egy monográfiából, iskolai segédtankönyvből hiányzik a románságra való utalás, már románellenes támadásként fogják fel. Erre a legfrissebb bizonyíték Ioan Lăcătușunak, a „Kovászna-Hargita Európai Tanulmányi Központ” illetékesének a továbbra is fenntartott román megyei lapban április 23-án közzétett írása, amelynek igencsak megkapóan frappáns a címe: Kovászna és Hargita megye tanácsának vezetősége folytatja egy olyan „Székelyföld” fogalmának és imázsának promoveálását, amelyben nem voltak, nincsenek románok, és akiknek nincs itt jövőjük. Az említett példákat sorolva a szerző felteszi a kérdést: „ha még Székelyföld intézményesítése nélkül is előfordulhatnak ilyen nyilvánvalóan románellenes tettek, akkor mire számíthatnak a románok, ha Isten őrizz, valóra válik a Kárpátokon belüli etnikai enklávé létrehozására vonatkozó szeparatista kívánalom?”
Könnyű felfedezni ebben a sajátos logikát: magyar ünnep egyenlő románellenes tett. Székelyföld autonómiája egyenlő „etnikai enklávé”. Törekvés az önrendelkezésre egyenlő szeparatista kívánalom. Ugyanazon dolgok két külön megvilágításban. Csak amíg az egyik a jövőbe tekint, s megoldást próbál keresni, addig a másik a kilencvenes évek elejének szókincsét használja és státusát félti.
S tudjuk jól: igencsak van mit félteni.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Vetélkedő Erdély aranykoráról
Nagyvárad – Felvidéki, délvidéki, magyarországi és hazai diákcsapatok vettek részt a Festum Varadinum keretein belül immár hagyományszerűen megszervezett, hétvégi történelemversenyen.
Péntek délután Dr. Oborni Teréz budapesti történész tartott előadást Bethlen Gábor fejedelemről, a nagyváradi Ady Endre középiskola dísztermében. Szó esett családjáról, neveltetéséről, fejedelemmé választásáról és uralkodásának körülményeiről.
Nagyvárad szerepe
Mint elhangzott, az Erdélyi Fejedelemség abban a időben mintegy második magyar hazaként volt számon tartva, s a történsz kitért a továbbiakban Erdély és a Porta kapcsolatára,Bethlen Gábor Habsburg-ellenes hadjáratára, a nikolsburgi békére. A jelenlévők tudomást szerezhettek arról, hogy Bethlen Gábor szeretettel fogadta be és segítette a különböző szellemi irányzatokat, majd Nagyvárad szerepére is kitért a történész: mint elhangzott, Nagyvárad központi városa volt a Bethlen Gábor korabeli Erdélynek, Erdély kapujának számított, s Nagyvárad kapitányságától nemegyszer az erdélyi trónra vezetett az út.
Ezt követően Dr. Fleisz János történész előadása következett Nagyváradnak a közvetlenül Bethlen Gábor előtti, illetve utáni időkben betöltött szerepéről és jelentőségéről.
Változatos témák
Szombaton kora reggel kezdődött el a tulajdonképpeni történelmi vetélkedő, melyen tizenöt háromfős csapat mérkőzött meg. A zentai Bolyai Tehetségkutató Gbimnázium, valamint a váradi Ady líceum diákjai egy filmet is készítettek Erdély aranykoráról, iletve Bethlen Gábor uralkodásáról, a későbbiekben pedig a háromfős csapatoknak az említett korszakhoz fűződő feladatokat kellett megoldaniuk. Többek között keresztrejtvényt fejtettek, Erdély nagyjait kellett képekről felismerjék, a Bethlen-korabeli társadalom szerkezetéhez, illetve hadjárataihoz fűződő kérdések is voltak, s a művelődéstörténeti kérdések sem hiányoztak.
Szív és ész
Amint Fleisz Judit történelemtanár elmondta, az évente megszervezett történelemverseny az országosan elismert, versenylistán szereplő rendezvények közé tartozik, s az idén Bethlen Gábor megkoronázásának évfordulója kapcsán esett a választás Erdélynek erre a korszakára. Támogatóik a Communitas Alapítvány, illetve a Rákócszi Szövetség, utóbbinak köszönhetően az első három helyezést elérő csapatok erdélyi körúton fognak részt venni.
A délutáni díjkiosztó ünnepségen Dr. Oborni Teréz történész szólt az egybegyűltekhez. Mint elmondta, fontosnak tartja ezt a versenyt, melynek során a Kárpát-medencei ifjúság számot ad a magyar történelem ismeretéről, mert a résztvevők egyúttal megtapasztalhatják, hogy a nemzeti történelem él és összeköti a különböző országokban élő magyarságot. „Ez egy olyan kincs, amely összekapcsolja a tudást és a lelket, az észt és a szívet” – hangzott el.
Eredmények
A későbbiekben a középiskolások átvették az őket megillető díjakat. Az első díjat a szlovákiai, komáromi Selye János Gimnázium csapata nyerte el (Tóth Terézia, Koncz Krisztina, Ott Karin), a második helyezést az Ady líceum XI.A, X.A, X.E osztályainak diákjaiból álló csapata (Boros Edina, Henn Renáta, Szabó Yvette), a harmadik helyezést pedig az Ady X.D és X.B osztályainak diákjaiból álló csapata (Kovács Balázs, Nagy Norbert, Salánki Dániel) érte el.
Neumann Andrea

erdon.ro

Verespataki bányászati céget készül alapítani a román kormány
A román kormány arra készül, hogy önálló cégbe tömörítse a verespataki (Rosia Montana) aranybányászat újraindítására készülő Rosia Montana Gold Corporation társaság román állami tulajdonban levő kisebbségi részvénycsomagját.
A Mediafax hírügynökség egy kormányzati dokumentumra hivatkozva közölte: a kormány az állami tulajdonban lévő Minvest Déva társaság részleges felosztásával hozná létre a Minvest Rosia Montana társaságot, és az utóbbira ruházná át az államnak a – kanadai többségi tulajdonban levő – Rosia Montana Gold Corporationban (RMGC) birtokolt 19,3 százalékos tulajdonrészét.
Az új társaság fő tevékenységi köre a bányászatot kiegészítő szolgáltatások elvégzése lenne, és működését Dan Sova, a nemzeti infrastrukturális projektekért és külföldi beruházásokért felelős tárca nélküli miniszter felügyelné a kormányban. A Mediafax híre szerint a kormány megfeszített tempót diktál a művelet végrehajtására: május közepéig valamennyi érintett minisztériumnak láttamoznia kell a tervezetet, az új társaságnak pedig a kormány döntése utáni két hónapban működőképessé kell válnia.
A kabinet azzal készül érvelni a döntés mellett, hogy a Verespatak környéki színesfémek kitermelése több milliárd dollárra becsült bevételt hozna a költségvetésnek, nagy mértékben hozzájárulhatna a romániai bányászat fellendítéséhez, és sok munkahelyet teremtene egy olyan térségben, amelyet ma munkanélküliség sújt.
Az új társaság létrehozását azért tartja szükségesnek a bukaresti kormány, hogy közvetlenül tudja felügyelni az RMGC tevékenységét, biztosítani tudja a haszon részarányos befizetését a román költségvetésbe, és függetleníteni tudja a projektet a Minvest Déva gazdasági kilátásaitól.
Eugen David, a verespataki aranybánya megnyitása ellen küzdő Alburnus Maior egyesület elnöke az MTI-nek elmondta, egyelőre nem látja át a döntés hátterét, de nyilvánvalónak tartotta, hogy „körmönfont megoldásra készül a kormány".
Eugen David hozzátette, az általa vezetett egyesület perek sorával próbálta megakadályozni a verespataki bányanyitást, e perekben ügyvédeiknek a Dan Sova miniszter édesanyja által működtetett ügyvédi irodával kellett megküzdeniük. Ezen iroda ügyvédei képviselték ugyanis a RMGC érdekeit. Hozzátette, az érdek-összefonódást jelezni készülnek az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnek.
Az RMGC 1997-ben szerzett bányászati engedélyt az erdélyi Verespatak térségében, ahol a római kori emlékeket őrző település eltüntetésével, ciántechnológiás eljárással, 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt készül kitermelni. Tervei megvalósítását – az engedélyezési folyamat elhúzódása miatt – mindeddig nem tudta elkezdeni.
MTI
Erdély.ma

Az NSZK egymilliárd márkát fizetett Ceauşescunak a németekért
A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a Ceauşescu vezette kommunista Romániának azért, hogy jóváhagyja az erdélyi szászok és a bánsági svábok kitelepedését - írta hétvégi számában a Jurnalul Naţional című román lap a német közszolgálati rádió riportját ismertetve.
A második világháború után még 400 ezer német élt Romániában, akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott, és elnyomott. Ceausescu idején 225 ezer romániai német vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek a szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett - emlékeztettek a német rádióállomás összeállításában. Csaknem 210 ezer romániai német kitelepedési engedélyének megszerzése Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Securitatéval - derült ki a riportból.
Az ügyvéd részleteket is közölt a titkos művelet tarifáiról. Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok.
"Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Securitatéval való együttműködés erre nem terjedt ki" - mondta Hüsch, aki bevallotta, hogy a hivatalos összegek mellett sokszor csúszópénzt is fizettek a Securitate embereinek és más közvetítőknek.
"A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. Ceausescunak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst és behajtotta a pénzt Németországon" - idézte a cikk Eginald Schlattner írót, a Szeben megyei Veresmart (Rosia, Rothmart) evangélikus lelkészét.
A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában. A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve jöttek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Antonescu megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. A Romániában maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így már az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Ezt követte a Ceausescu-féle emberkereskedelem.
Ceausescu bukásakor még negyedmillió német élt Romániában, azt követően azonban másfél év alatt több mint 120 ezren telepedtek ki. A 2001-es népszámláláskor 60 ezren vallották magukat németnek Romániában.
A 2011-es népszámláláson - az előzetes eredmények szerint - 27 ezer német anyanyelvű lakost írtak össze az országban.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Kísért a múlt falurombolás
Részletes összeállítást közöl a Magyar Távirati Irodaa romániai falurombolás egykori tervéről. Nicolae Ceauşescu huszonöt évvel ezelőtt jelentette be, hogy 2000-ig végrehajtják a településszisztematizálási tervet. Ez az elképzelés „falurombolás” néven vonult be a történelembe, a program tizenháromezer romániai falu közel felének a felszámolását irányozta elő. A „Kárpátok géniuszának” elképzelése szerint a vidéki területrendezés nem csak a lerombolandó, elköltöztetendő falvakat, hanem minden települést érintett: drasztikusan csökkentette a beépíthető területet és elrendelte az ezen kívül eső házak, családi gazdaságok elköltöztetését. Az intézkedésektől a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület háromszázaléknyi növekedését remélte.
Bár a „szisztematizálás” valamennyi romániai településre kiterjedt, a legveszélyeztetebbek közé tartoztak a magyarok lakta falvak is, mivel lélekszámuk alacsony volt, „nem érték el az életképessé nyilvánítás alsó határát”. A településrendezési programmal ilyenformán a kommunista vezetés kettős hatást ért volna el: az úgynevezett szisztematizálás mellett a magyar, és az egyre nagyobb arányban kivándorló, rohamosan fogyó német közösségek felszámolása, amely összhangban volt az évtizedek óta tartó tudatos asszimilációs politikával, lényegesen felgyorsította volna a folytatott beolvadást.
Az MTIösszeállításában emlékeztet – sokunkban ma is elevenek az emlékek–, hogy Ceauşescu bejelentése nyomán erőteljes tiltakozóhullám indult be külföldön, elsősorban Magyarországon, Németországban, Ausztriában. Emlékezetes maradt a budapesti Hősök terén 1988. június 27-én megrendezett tüntetés, amelyen 60-70 ezer ember vett részt – először érezhettünk ekkora méretű szimpátiamegmozdulást az anyaország részéről. A magyar Országgyűlés a bukaresti Nagy Nemzetgyűléshez intézett felszólításában többek közt reményét fejezte ki, hogy a román vezetés eláll a terv végrehajtásától. Románia válaszul bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. 1988 augusztus 28-án Aradon találkozóra került sor Grósz Károly magyar miniszterelnök és Nicolae Ceauşescu között – mindhiába.
Napjainkban az egykori kommunista falurombolás helyébe másfajta, spontánabb, „szelektívebb” vidékátstrukturálás lépett. Az „életképes” falvakba az erőltetett városiasítás, iparosítás következtében elszármazott városi lakosság elkezdett visszaköltözni, és az egyre kevesebb munkalehetőséget biztosító város helyett vidéken keresni a megélhetés módját. A fejlesztésre kiírt programokat egyre hangsúlyosabban kihasználó önkormányzatok megpróbálják a szűkös anyagi keretek között korszerűsíteni az életfeltételeket, fejleszteni az infrastruktúrát, a termelőmunkát, a szolgáltatásokat, az idegenforgalmat, pályázatokkal és testvértelepülési kapcsolatokkal nyitni a világra. Az emberek nagy része kezd rádöbbenni arra, milyen kihasználatlan érték a mezőgazdaságban és általában a természetben rejlő lehetőségek, szépségek értékesítése, és aki teheti, a városi munkanélküliségből, szennyezett környezetből kiköltözik vidékre, ahol gyakran a kényelmi feltételek lekörözik a városiakét. Viszont bőven vannak olyan hátrányos helyzetű falvak és tanyák, amelyek esetében a folyamat visszafordíthatatlan, a lakosság menthetetlenül kiöregedett. Jól tudjuk, hogy egy nemzeti közösség szempontjából ez még fájdalmasabb, még nagyobb veszteséget jelent. Ezeket az elnéptelenedő falvakat most már nem a néhai Kondukátor szelleme bomlasztja tovább, hanem gyakran a reménytelenség, tehetetlenség, az idő könyörtelen múlása.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Lezárult korok, lezáratlan dilemmák
Az előadók közül Kántor Lajos nyitotta a sort, aki a Szabédi-életpályát bemutató Erdélyi sorskerék és az erdélyi magyarság létkérdéseit boncolgató Konglomerát (Erdély) című köteteiből idézett. Szabédi László azok közé tartozott, akik rendkívül koherensen és meggyőzően vitáztak még akkor is, ha nem mindig volt igazuk – állapította meg az irodalomtörténész, Szabédi László egykori tanítványa, hozzáfűzve: egyik elsőrendű alapérzése az otthontalanság volt. Vitába szállt az egyházzal, a hagyománnyal, Brassai Sámuel örökségével, a Kós-féle transzszilvanizmussal, Lükő Gábor magyarságfelfogásával, de még Vargyas Lajos verstanával is. A vitákba nagy vehemenciával kergette bele magát, ami aztán életét is megkeserítette. Kántor Lajos utalt továbbá arra, hogy műkedvelő nyelvészként Szabédi érdekes kísérleteket folytatott az indoeurópai nyelvészettel, a szakma éles bírálata azonban megint csak teherként nehezedett rá. A magyar nyelv európai hontalanságából fakadó nemzeti frusztrációja – a Bolyai Tudományegyetem jól ismert beolvasztása és a Szekuritáté zaklatásai mellett – szintén hozzájárult 1959-ben elkövetett öngyilkosságához.
Szabédinak mind a mai napig megfontolandó transzszilvanizmus-kritikája végett is érdemes hosszabban idézni a következő sorokat a Konglomerát című kötetből: „De vajon az országtranszszilvánizmus [Kós-féle transzszilvanizmus – megj. a szerzőtől] valóban a tényekkel számolt-e? Nem álmokat nyújtott tények helyett? Az erdélyi népek sorsközössége – hát az mikor volt? Tudniillik most egyáltalán nincs! Nemcsak a román nem érez sorsközösséget a magyarral, de a szász sem, s hovatovább jobbadán a zsidó sem. […] A transzszilvánizmust, azt a tanítást, amely az erdélyi népek sorsközösségét és egymás megértését hirdette, éppen az a nemzedék találta ki, amelyik nem is értett románul, amelyik nem is ismerte a románságot. Ha más úton nem jutottunk volna ugyanarra az eredményre, ebből is kiderülne, hogy a transzszilvánizmus egy olyan nemzedék szellemi terméke, amely nemzedék egész szellemi fegyverzetét a nagy magyar állameszme védőpajzsa alatt szerezte, amely nemzedék idegenül és értetlenül állott a megváltozott helyzetben. Már csak ezért is gyanakodni kellene, hogy a transzszilvánizmus téves; hogy úgy mondjam, nem szakértők csinálták, hanem a kisebbségi sors dilettánsai.” – hangzott el Kántor Lajos felolvasásában. Ide kapcsolódik Csapody Miklós irodalomtörténész társadalmi visszhangtalanságra utaló, csípős megjegyzése is, miszerint „ez olyan, mint a jobbkéz-szabály: nem elég, ha csak én tudom.”
Dávid Gyula irodalomtörténész nagy részletességgel mutatta be a kalotaszegi Szucságon tartott 1946-os konferenciát, amikor még sokan hittek egy demokratikus jövő kibontakozásában. Itt Szabédinak a Magyar Népi Szövetséggel szemben megfogalmazott kritikáját érdemes kiemelni: „Soha ennyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság, de: ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ülünk fel. Mi már annak is felülünk, amit nem is ígérnek! […] A magyaroknak a románokkal való egyenjogúsága: program s el is hiszem, hogy mi komolyan is gondoljuk. Szövetségeseiktől ezt a programot a mi vezetőink is nyújtják a népnek. A nép aztán cserében hadd adja földjét, házát, adóját: ezek viszont valóságos dolgok, melyek a román nép valóságos gyarapodását szolgálják.”
Csapody Miklós a különbségtétel fontosságát hangsúlyozta: Szabédi László vitázó volt, és nem vitatkozó, még kevésbé kötözködő. Előadásában Balogh Edgárnak és Gáll Ernőnek a Korunk hasábjain kibontakozott szellemi tusáját elevenítette fel, amelyek bár „vérre menő” viták voltak, nem maradt nyomuk a kortárs emlékezetben – figyelmeztetett az irodalomtörténész. Megjegyezte: Balogh Edgár és Gáll Ernő között jelentős alkati, műveltségbeli és szemléletbeli különbség mutatkozott. Balogh Edgár kozmopolitizmussal, konformizmussal vádolta a fiatal Gáll Ernőt, aki ugyanakkor szektariánus, újításra képtelen, állandóan védekező és sértett főszerkesztő-helyettesnek nevezte Baloghot – míg utóbbiról az önrevízió, nyitottság és kritikus őszinteség képe körvonalazódott. Mégis, az idő Balogh Edgárt igazolta – zárta mondandóját az előadó.
Befejezésül Demény Péter költő, író nyújtott vázlatos képet Bretter György filozófusról, akiről mint a nemzedék szellemi atyjáról beszélt. Az emléknap fényében kiemelendő a filozófus azon idézett gondolata, miszerint különbséget kell tennünk végzet és sors között. Így sorsról csak akkor beszélhetünk, ha az ember felismeri azt, szembe megy vele, ezáltal pedig végzetét sorssá alakítja.
A szervezést a közönség soraiban ülők is elismerően méltatták, buzdítva a konferenciák folytatását, a dokumentumokra és az emlékezésre támaszkodva. Kántor Lajos hangsúlyozta: az egyetem magyar tanszékének bekapcsolódása továbbra is várat magára, a Szabédi Emlékház ugyanis, mint kutatóműhely, a szakmabeliek együttműködésére szólít.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Színes csíkszentgyörgyi falunapok könyvtáravatóval
Színes kulturális és szabadidős programokkal várták idén is Csíkszentgyörgyön a község lakosságát és az odalátogatókat a Szent György-napok alkalmával. A programsorozat kiemelkedő pontja volt az új községi könyvtár átadása.
Szombaton a sportkedvelőknek focibajnokságot tartottak a községi sportpályán, a kultúrházban délelőtt a legkisebbeknek a csíkszeredai Boszorka bábcsoport mutatta be a Fakalinka című bábelőadását. Ezt követően kézműves foglalkozáson vehettek részt a gyerekek.
A kultúrotthonban helyet kapó, megújult könyvtári térre is sokan voltak kíváncsiak. Tamás Rozália, a csíkszentgyörgyi könyvtár könyvtárosa kettős ünnepnek nevezte az eseményt, hisz nemcsak az új könyvtár megnyitását, hanem a községi könyvtárnak a Biblionet programba való bekapcsolódását is megünnepelhették. A programba való bekapcsolódás által pályázat útján négy számítógépet, egy fénymásológépet és egy kivetítőt kapott a könyvtár az IREX Alapítványtól.
„A Biblionet egy országos program, eddig több mint kétezer közkönyvtár kapcsolódott be. Amellett, hogy próbáljuk biztosítani az embereknek az információhoz való hozzáférést, igazából a szándékunk a közkönyvtárak újrafellendítése, valamint az, hogy a könyvtár egy közösségi hellyé alakuljon, ami sok mindenre alkalmas, kézműves foglalkozásra, hagyományőrzésre... Az a tapasztalatunk, hogy azokban a könyvtárakban, ahol működik a Biblionet program, megnőtt a könyvkölcsönzés is, nemcsak a látogatottság” – osztotta meg a jelenlevőkkel Szőcs József, a romániai IREX Alapítvány területi képviselője. „A tíz településből álló községnek bizony szüksége van egy ilyen nagyságrendű könyvtárra. Amikor megvalósul egy szép dolog, akkor az ember könnyen elfelejti a nehézségeket” – mutatott rá a községi könyvtár hányattatott múltjára György József, Csíkszentgyörgy polgármestere. „Azt kívánom, hogy ez a közösség használja minél többet, és hogy a könyvtár a közösség hasznát szolgálja”.
A délután folyamán, a Csíkszentgyörgy önkormányzata és a csíkszentgyörgyi Harmónia mazsorett tánccsoport által szervezett rendezvénysorozat részeként vallásos koncertet, esküvői ruhabemutatót, valamint a menasági amatőr színjátszók rövid jeleneteit tekinthette meg a közönség. Este Abodi Nagy Blanka koncertje hangolta jókedvre a jelenlevőket, majd Janicsák Veca és az Új Bojtorján koncertezett.
Vasárnap a csíkszentgyörgyi fúvósok, a Csíkszentkirályi Vadrózsa és a Házasemberek néptánccsoportok, a Harmónia mazsorettcsoport, Orbán Szabina, valamint a Csíkbánfalvi Márton Ferenc amatőr színjátszó csoport lépett fel. Ugyancsak vasárnap került sor a 18 évesek köszöntésére is.
„Annak ellenére, hogy nagy a pénztelenség, az emberek kihasználják a lehetőséget, eljönnek, a sátrakban egyet söröznek, megtekintik az előadásokat. Egy picit találkozunk azokkal is, akik nem jönnek gyakran a hivatalba, el tudunk kötetlenül beszélgetni, és ez jó mindnyájunknak” – fogalmazott a polgármester.
Föld-napi rendezvény az Erdei Iskolánál
A csíkszentgyörgyi kultúrotthontól néhány kilométerre, a pottyondi Erdei Iskola Vendégháznál a Riehen Egyesület szervezésében szombaton Föld-napi rendezvényt tartottak. Az esemény számos ifjú és idősebb érdeklődőt vonzott, egész családok is kilátogattak. A résztvevők végigjárhatták a tanösvényeket, mikroszkópon keresztül vizsgálhatták a patak élővilágát, népi sportjátékban vehettek részt, a lacikonyhán töltött káposztát, paszulyfőzeléket, valamint az erdei iskola saját édességkészítményeit is megkóstolhatták. Nagy népszerűségnek örvendett a szekerezés, valamint a Menyecskék Házában zajló kézműves foglalkozások, ahol többek között színes ceruzatartót és kalapot lehetett készíteni. „A Menyecskék Háza egy felújított régi parasztház, a nyár folyamán itt szeretnénk női foglalkozásokkal megismertetni a gyerekeket. A berendezésén most dolgozunk, de többek között a kenyérsütés, szövés vagy a hagyományos főzés fortélyaiba avatjuk majd itt be a fiatalokat. A nyár folyamán vannak saját szervezésű vakációs programjaink, és azokból szeretnénk ilyenkor ízelítőt nyújtani a minket meglátogatóknak” – mondta el Szabó Enikő, a Riehen Egyesület munkatársa.
Péter Beáta
Székelyföld.ro

Belföldi hírek
Bányavállalatot alapítana a kormány
A kormány arra készül, hogy önálló cégbe tömörítse a verespataki aranybányászat újraindítására készülő Roşia Montană Gold Corporation társaság román állami tulajdonban levő kisebbségi részvénycsomagját. A tervek szerint a kormány az állami tulajdonban levő Minvest Déva társaság részleges felosztásával hozná létre a Minvest Roşia Montană társaságot, és arra ruházná át az államnak a kanadai többségi tulajdonban levő Roşia Montană Gold Corporationban (RMGC) birtokolt 19,3 százalékos tulajdonrészét.
Az új társaság fő tevékenységi köre a bányászatot kiegészítő szolgáltatások elvégzése lenne, és működését Dan Şova infrastruktúráért és külföldi beruházásokért felelős tárca nélküli miniszter felügyelné. A kormány megfeszített ütemet diktál: május közepéig valamennyi érintett minisztériumnak láttamoznia kell a tervezetet, az új társaságnak pedig a kormány döntése utáni két hónapban működőképessé kell válnia. A kabinet azzal készül érvelni a döntés mellett, hogy a Verespatak környéki színesfémek kitermelése több milliárd dollárra becsült bevételt hozna a költségvetésnek, nagymértékben hozzájárulhatna a romániai bányászat fellendítéséhez, és sok munkahelyet teremtene egy olyan térségben, amelyet ma munkanélküliség sújt. Az új társaság létrehozását azért tartja szükségesnek, hogy közvetlenül tudja felügyelni az RMGC tevékenységét, biztosítani tudja a haszon részarányos befizetését a román költségvetésbe, és függetleníteni tudja a Minvest Déva gazdasági kilátásaitól. Eugen David, a verespataki aranybánya megnyitása ellen küzdő Alburnus Maior egyesület elnöke elmondta: egyelőre nem látja át a döntés hátterét, de nyilvánvaló, hogy „körmönfont megoldásra készül a kormány”. Hozzátette: az általa vezetett egyesület perek sorával próbálta megakadályozni a verespataki bányanyitást, e perekben ügyvédeiknek a Dan Şova miniszter édesanyja által működtetett ügyvédi irodával kellett megküzdeniük. Ezen iroda ügyvédei képviselték ugyanis a RMGC érdekeit. Az érdek-összefonódást jelezni fogják az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnek. Az RMGC 1997-ben szerzett bányászati engedélyt Verespatak térségében, ahol a római kori emlékeket őrző település eltüntetésével, ciántechnológiás eljárással, 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt készül kitermelni.
Középkori az úthálózatunk
Romániának még a huszonegyedik században is középkori közlekedési rendszere van – derül ki az országos statisztikai hivatal adataiból. Vannak olyan országutak – főként Vrancea, Giurgiu és Argeş megyében –, amelyek olykor 15 kilométeres szakaszon földutak és 260 kilométeren kövezettek. Ezeket télen le is szokták zárni, mert balesetveszélyesek. A megyei utak esetében még rosszabb a helyzet, országszinten 2200 kilométer földút és több mint 7000 kilométer makadámút. Az aszfaltozott részek is többnyire a régi szekérutak sokszor élesen kanyargó nyomvonalát követik, igen kevés kiigazítással. Az uniós országokhoz mérve Románia az autópálya-építésben is sereghajtó: habár 2011 óta növekedett a számuk, jelenleg összesen 550 kilométer használható, az sem összefüggő, Szeben mellett például csak 20 kilométeres. Ehhez képest Spanyolországban 13 000, Franciaországban vagy Németországban 11 000 kilométer autópályát adtak át a forgalomnak.
A munkahelyekért sztrájkolnak
A Szabad Szakszervezetek Maros megyei szervezete az Azomureş vegyipari üzem érdekvédelmi szervezetével közösen bejelentette, hogy ma délután 2 óra és fél 5 között tüntetést szerveznek a Maros megyei prefektúra előtt. Az alkalmazottak az ellen tiltakoznak, hogy a kombinát vezetősége külső céget fog megbízni a gyár gépeinek és berendezéseinek karbantartásával. Az érdekvédelmi szervezetek szerint az intézkedés munkahelyek megszűnéséhez vezethet, mivel e berendezések műszaki állapotától függ a gyár közép- és hosszú távú tevékenysége. A marosvásárhelyi vegyipari üzem svájci vezetősége a kombinát megvásárlásakor azt vállalta, hogy 2015-ig korszerűsíti a gyár berendezéseit, és ezáltal csökkenti a légszennyezést. Ez a feltétele annak, hogy meghosszabbítsák a kombinát működési engedélyét. t Az Azomureş húsvétra egy országos minimálbérnek megfelelő összeget, 750 lejes báránypénzt adott 2000-nél több alkalmazottjának. A vállalati kollektív munkaszerződés értelmében a cég egy évben négyszer – húsvétkor, karácsonykor, a kémikusok napján, illetve a pihenőszabadság kivételekor – oszt jutalompénzt. A magyar alkalmazottak március 22-én, a húsvétot május 5-én ünneplő románok április 26-án kapták meg a juttatást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszék térképeken
Miklós Réka Háromszék története térképeken című könyvét mutatták be szombaton a Székely Nemzeti Múzeumban.
Az est házigazdája, Tamás Sándor megyeitanács-elnök bevezetőjében elmondta, régi álma teljesült, hisz mindenki tudja, hogy ő a térképek szerelmese. A kötetet siculicumnak nevezte, hisz Háromszékről szól, szerzője székelyföldi, nevezetesen parajdi. A szerző elmondta, a kötet térképtörténet és elkerülhetetlenül közigazgatás-történet is egyben. Hozzátette, a térképeket az Országos Széchényi Könyvtár anyagából és Tamás Sándor magángyűjteményéből válogatta. A könyvben szereplő térképek nagyméretű, kivetített változatának bemutatását Bartos-Elekes Zsombor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Földrajzi Intézetének oktatója kezdte el, s Tamás Sándor egészítette ki. A házigazda, szerelmes kamasz módjára, minduntalan felugrott, s minden egyes térképen talált még kiemelnivalót: vagy azt, hogy igenis, évszázadokkal ezelőtt, térképek által dokumentáltan is létezett Székelyföld, székely náció, vagy olyan településekre hívta fel a figyelmet, melyek végig megjelentek a térképeken, mutatta: kezdetben Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék külön jelent meg, Visconti 1699-es, a korábbiaknál jóval pontosabb térképével kezdődően már Háromszékként jelenítették meg. A kötetet a Háromszék Vármegye Kiadó gondozta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy élet Zsibó és New York között
In memoriam Teleki Ilona (1939–2013)
Ha tehetné, bizonyára határozottan ellenezné, hogy írjak róla. Mert ilyen volt, nem szerette a feltűnést; édesapjára hasonlított e tekintetben, aki azt vallotta, hogy a fontos ügyekért (számára a legfontosabb Erdély volt) névtelenül és önzetlenül kell dolgozni.
Teleki Ilona halálának a hírét a New York Timesból (Vivian Yee:The Death of a Countess in Exile, The New York Times, 2013. április 27., A16. old.) tudtam meg, véletlenül, így annál inkább megdöbbentett. Ritkán találkoztunk ugyan, úgy évtizedenként egyszer, egymáshoz való kölcsönös ragaszkodásunk azonban változatlan maradt gyermekkorom óta. Azóta, hogy a rá jellemző kedvességgel és szerénységgel spárgából és nagy barna kabátgombból általa készített játékszerrel ajándékozott meg, amit ő brüggőnek nevezett, és amit sokáig őriztem legkedvesebb emlékeim között.
Nehézségekkel teletűzdelt élete volt. A baj Ilonáék számára a második világháború végén kezdődött. A szovjet haderő által 1944 októberében Kolozsvárról Vita Sándorral együtt elhurcolt édesapja, széki gróf Teleki Béla családját a zsibói Wesselényi-kastélyból nemsokára kilakoltatták. A kommunista rendszer nagyszüleit, Teleki Arcturt és Wesselényi Ilonát, valamint nagynénjét, Teleki Gemmát Marosvásárhelyre, édesanyját, Teleki Béláné született báró Benz Annát és gyermekeit pedig Zsibóra kényszerlakhelyezte. A Zsibón maradt család ettől kezdve egy jóakaratú helybéli család sebtében átalakított istállójában lakott. Édesanyjuk, a szelíd szavú Ninon néni varrásból, kézimunkából és mosásból igyekezett fenntartani és taníttatni a gyerekeket, ez utóbbi azonban, a hatalmi tiltás miatt, cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak. Az iskolák kapui az arisztokrata gyermekek előtt ugyanis még évekig zárva maradtak. Ilona a cipőkészítő szakmát tanulta ki, ha jól tudom, Nagybányán.
Édesapja széki gróf Teleki Béla, a zsibói Wesselényi-kastély utolsó ura az Erdélyi Párt elnöke volt, és ennek nyomán, 1941 és 1944 között, a budapesti parlament behívott képviselője. Neki köszönhető, hogy a német és a magyar csapatok Kolozsvárról a szovjet haderő érkezése előtt kivonultak, és ekképpen a város nem vált a második világégés csataterévé, épületei, múzeumai, emberei viszonylag könnyen megúszták a front átvonulását. Teleki Bélát 1944 őszén az oroszok őrizetbe vették és elhurcolták ugyan, de mivel semmilyen bűnt nem tudtak ellene felhozni, Pozsony mellett szabadon engedték. Budapesten azonban a magyar hatóságok tartóztatták le és tartották egy ideig fogságban. Végül sikerült Ausztriába menekülnie, ahonnan Franciaországon át az Egyesült Államokba jutott. Ott élte le az életét – elsősorban Erdély szolgálatában. Az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke volt, és három évtizeden keresztül szerkesztette az általa New York-ban kiadott Transylvania folyóiratot, a nyugati emigráció egyik legkomolyabb és legkörültekintőbb lapját. Teleki Béla 1990 februárjában hunyt el, nem sokkal azt követően, hogy Soros Györggyel közösen írt újságcikkben az erdélyi nemzetiségi béke megteremtése mellett tett újra hitet. Teleki Béláné a kilencvenes években, néhány évvel férjének halála után költözött el közülünk.
Családtagjait – lánya, Éva kivételével – Teleki Béla nagy nehézségek árán, 1964-ben sikerült kimenekítenie Romániából. Így került Ilona New Yorkba, szerény iskolai végzettséggel, kifosztva, hasznosítható angol nyelvtudás nélkül.
Az Amerikába történő utazás lázában, a nagyanyám és nővére lakásán történt megható búcsúzkodás hétéves tanúja voltam, ami máig kitörölhetetlen, mély nyomot hagyott bennem. Levelekből tudtam, hogy Ilona előbb egy bronxi harisnyagyárban kapott állást, később pedig gépíróként vállalt munkát. Édesanyja akkoriban gyakran hazalátogatott, így élő szóban is kaptunk sorsukról tájékoztatást. Tudtuk azt is, hogy Ilona 1975-ben férjhez ment Lino DeVito di Porriasa olasz márkihoz, aki, ha jól emlékszem, borkereskedéssel foglalkozott, és akitől lánya született, Elisa. Ilona Kolozsvárra talán összesen három-négy alkalommal tért vissza látogatóba, s ezen alkalmakkor megállapíthattam, hogy kedvessége és szerénysége a régi maradt.
Valamikor a hetvenes évek elején került a New York-i Értéktőzsdéhez közeli munkahelyre. Amikor 2000-ben New Yorkban meglátogattam, már nagyon régen a Merrill Lynch cégnél dolgozott. Irodája – egyben Rodostója – a New York-i Világkereskedelmi Központ egyik tornyának sokadik emeletén volt, s az íróasztala fölötti falon térképek és fényképek formájában ott volt szeretett Erdélye.
A torony földszintjén működő étteremben ebédeltünk és beszélgettünk sorsunkról, családjainkról. Aztán felvitt a 106. emeletre, a világ tetejére, hogy az onnan nyíló kilátásban gyönyörködhessek, később pedig a tornyok melletti rakparton sétáltunk, s onnan mutatta meg nekem a távolban látható Szabadság-szobrot, ezt a megható szimbólumát az Egyesült Államokba érkező és sokáig az Elis-szigeten fogadott (vagy kiutasított) menekülteknek. Akkor találkoztunk utoljára, azon a szeles-hűvös őszi napon, és ma is úgy látom magam előtt, talán leginkább a Bécsben elhunyt Ili nagynénjére emlékeztetően, karcsú, egyenes tartású, az élet által meggyötört, mégis derűlátó asszonyként, ahogyan a balonkabátját fázósan összehúzza magán.
Az élet később azt az általam még megcsodált „kis Erdélyt” is elvette tőle, amit az irodájában őrzött, mégpedig amikor a tornyokat 2001. szeptember 11-én repülőgépes merényletekkel lerombolták. Igaz, Ilonának szerencséje volt, mert nem sokkal a becsapódás előtt kilépett az épületből.
Soha senkinek nem tárta fel a munkahelyén származását. Ez számomra csak most derült ki, amikor április 15-én bekövetkezett halála után a New York Times április 26-i számában Vivian Yee róla szóló, kissé szenzációra kihegyezett – s így Ilona természetével ugyancsak ellenkező –, de a lényeget jól megragadó írását olvastam. Az újságírónak nyilatkozók, Teleki Ilona egykori Merrill Lynch-es kollégái mondták el róla: egészen kiváló piaci elemzője volt a cégnek, fejben rendkívül gyorsan számoló, remek befektetési tanácsokat adó, megbízható munkatárs. Aki 2005-ös nyugalomba vonulását követően sem tudott elszakadni a munkájától, továbbra is érdeklődéssel követte a tőzsdét, és aki még a 2008-as pénzügyi válság idején is képes volt nyereséges befektetéseket eszközölni.
Szintén a New York Times rendhagyó nekrológjából szereztem tudomást arról, hogy Lino DeVito 2008-ban távozott az élők sorából, nem sokkal azt követően, hogy az orvosok megállapították: Ilona gyógyíthatatlan betegségben szenved. Valamikor ez idő tájt születhetett unokája, Anna Elena is. Ilona természetét ismerve, meggyőződésem, hogy betegségét méltósággal viselte, és úgy ment el, feltűnés nélkül, ahogyan élt. Mindig azt vallotta ugyanis, hogy a főnemesi származás semmilyen előjogot nem biztosít az embernek, ezért soha nem tett említést róla, ha pedig valaki szóba hozta azt, mosolyogva zárta le a témát: rég volt, ne beszéljünk róla.
Lánya, Elisa a New York-i lapnak most elmondta: miután megbetegedett, édesanyja mesélt neki a szép emlékeiről is, gyermekkoráról, a zsibói kastélyról és azokról az időkről, amikor a család még együtt volt, és békében és boldogságban élt. A New York Times sztorija Ilonát egy csapásra világhírűvé tette. Gondolom, ennek sem örült volna...
Tény azonban, hogy a volt munkatársainak és ismerőseinek többsége csak a halálát bejelentő NYT-nekrológból tudta meg, hogy ki is volt valójában a munkatársuk. Egy menekült grófnő Transzszilvániából, egy szerény, kedves, halk szavú, de mégiscsak kékvérű asszony, aki egyetemet ugyan sosem végzett, de aki mégis New York-i tőzsdezsenivé vált.
Nyugodjék békében!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Kíméletlenül bírságol a fogyasztóvédelem a román nyelvű cimkék hiánya miatt
Hivatalosan is bemutatta Sorin Susanu, a brassói regionális fogyasztóvédelmi főbiztosa a Hargita megyéért felelős helyettesét. Öt év szakmai tapasztalattal a háta mögött Moldovan Laurentiu, vezeti ezután helyettes főbiztosi minőségben a fogyasztóvédelmi hatóság Hargita megyei részlegét. Az elmúlt időszak ellenőrzéseiről, a tapasztalt hiányosságokról, illetve az ortodox húsvét körüli várhatóan fokozott fogyasztóvédelmi tevékenységéről számolt be Sorin Susanu, regionális főbiztos. Kiderült például, hogy nyolc ellenőrzés során nyolc esetben kényszerültek bírságot kiszabni az egyik csíkszeredai szupermarketre ugyanazért a kihágásért: a polcon található áruk nem tartalmaztak román nyelvű termékleírást. A fogyasztóvédelmi főbiztos rosszindulatnak minősítette a cég hozzáállását, és kijelentette nem riadnak vissza a drasztikusabb lépésektől sem a törvények betartatásáért. Amennyiben nem hajlandóak törvényes módon címkézni az árut az egységben, felfüggesztik az üzlet működési engedélyét.
Emellett a főbiztos hivatalosan is bemutatta a Hargita megyéért felelős helyettesét, Moldovan Laurentiut, akit már nézőink ismerhetnek a képernyőről. Az új helyettes főbiztost a csíkszeredai piaccsarnokban tartott ellenőrzés kapcsán szólaltattuk meg. Moldovan Csíkszeredában született, itt is végezte az általános és a középiskolát.
Később Brassóban, élelmiszer mérnöki és közgazdászi szakokon végezte egyetemi tanulmányait. Továbbá az is kiderült, az új igazgató anyanyelvi szinten beszél magyarul, igaz kameránknak nem volt hajlandó magyarul nyilatkozni. Arra azonban kamerán kívül ígéretet tett, hogy minden ügyféllel az anyanyelvén áll majd szóba.
Hompoth Loránd
csikitvonline.ro
Erdély.ma,

Embernek, ami elképzelhetetlen, Istennek az lehetséges! – Csaba testvér meghívója
Istennek hála szépen kivirágzott a dévai gyermekvédelmi központunk az elmúlt húsz év alatt. 1993 szeptemberében, az első tanév első napjaiban, ha maga a házunk Védőszentje, a Boldogságos Szűz Anya jelent volna meg nekem, és bizalmason elmesélte volna, hogy a következő húsz évben ilyen sok és ilyen szép tarka virág fog nyílni e kolostorban, és belőle kiáradva, a Kárpát-medencében, egészen biztos, hogy nem hittem volna el, még Máriának sem. Embernek, ami elképzelhetetlen, Istennek az lehetséges! Attól az első iskolanaptól mostanig közel 5.000 gyermeket fogadtunk be, volt akit csak néhány évre, de sokan voltak, akit 10-15, vagy ennél is több esztendőre. Jelenleg 72 helységben kettőezer-háromszáznál is több gyereket nevelünk, gondozunk Isten nevében szeretettel. Elkezdtük a 20. tanévet, és ki tudná megmondani, hogy hány jó szóért, eredményes vizsgáért, feltörő vidám kacagásért kellene hálát adnunk? Ki tudná összeszámolni, hogy hány adományozó, mennyi mindennel ajándékozta meg gyermekeinket és azt, hogy a sok-sok adományból, mennyi áldás, élet fakadt?
2013. október 5-én és 6-án mégis megpróbáljuk a lehetetlent, szívünk minden szeretetével szeretnénk megköszönjük Istennek, a támogatóinknak a sok-sok kegyelmet, segítséget, amit az elmúlt húsz évben kaptunk. Természetesen a hajdani gyerekeinknek is szeretnénk meghívni és megköszönni, hogy hagyták magukat oktatgatni, nevelni. Szívből remélem, hogy eljönnek azok a kollégák, önkéntesek is, akik ebben a nagy közös álomban részt vettek, és sokszor nagyon kemény munkával nevelték, gondozták a gyermekeket. Ha mindenki eljön, biztos, hogy nagyon sokan leszünk! Nem baj, soha nem féltünk a sokadalomtól, meg amúgy is nem árt ha megszokjuk a nagy tömeget, hisz szívből reméljük, hogy e szép életmentő munkánk végén, majd a mennyek országában is mindannyian együtt „gyúródhatunk" Jézusunk terített asztalánál.
A kétnapos program hogyan lesz? Aki ismer, az tudja, hogy hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy már megvan a részleges program, kisebb testvérek, ferencesek vagyunk. Szeretettel tervezgetünk, még minden képlékeny, minden jófajta javaslatot, ötletet szeretettel fogadunk. Egyetlen dolog biztos, a vasárnapi 12 órás szentmise, melyet az elmúlt 20 éven, minden vasárnap a gyerekekkel szeretettel következetesen bemutattunk! A vasárnap déli mise az a drága aranyfonal, mely biztosan összefogta a sok-sok ezer igazgyöngyből, maszatos gyermekből, dacos kamaszból álló gyöngysorunkat. Isten sok-sok ajándékáért, mi ezt a határtalan nyakláncot fontuk alázatos szeretettel a hosszú évek örömeiben, nehézségeiben mennyei Édesanyánk keblére. Kacagva, sírva, büszke örömtől dagadó szívvel, vagy kicsinységünk, gyarlóságunk megtapasztalásának szomorúságában, de mi minden vasárnap összegyűltünk, és Istennek mindenért és mindenkiért hálát adtunk, és adunk ma is! Hálát a jóért, az adományokért, egy-egy új gyermekért, munkatársért, de hálát adtunk a fájó kudarcokért, kötekedő ellenőrzésekért, a sebekért is, melyeket sajnos sokszor mi okoztunk egymásnak butaságból, vagy gyermeki kicsinyességből. A huszadik év megemlékező szentmiséjében is ugyanezt szeretnénk tenni, hálát adni a gondviselő Istenünknek és testvéreinknek, a világunkba kiáradó irgalmas jóságért, a reményre feljogosító végtelen szeretetért!
Szeretettel kérünk, fogadd el meghívásunkat, a részletes programot a nyár folyamán küldjük, de addig is írd be naptáradba 2013 október első hétvégéjét, hogy így majd meg tudd tisztelni Déván a sok-sok gyermek otthonát, kedves jelenléteddel!
Szent Ferenc Alapítvány gyermekeinek, munkatársainak a nevében, Csaba t.
Erdély.ma

Sugárzóna
A grófnők művészete
Most egy versről szeretnék beszélni.
De hát egy versről sohasem lehet beszélni. Úgy értem, a vers összefügg a szerzőjével, a szerzője életművével, a könnyű vagy nehéz kezével, az indulatával vagy lemondásával, és ha valaha elmondják, azzal is, aki elmondja, és azzal is, akinek köszönhetően elmondták.
Ennek a versnek Föld a címe, László Noémi írta, és a Székelyföld 2011. decemberi számában jelent meg (még egy összefüggés: a megjelenés helye). Csodálatos vers: mindazt a könnyű nehézséget, nehéz könnyűséget, dallamos lemondást hordozza, amely erre a nagy költőre jellemző. „Az idő lágy, forró viasz, / és minden szó igaz.” Ez a Volt című versből való, amely a Labdarózsa című kötetben látott napvilágot. Weöres Sándor óta és Kovács András Ferenc mellett László Noémi az, akinek a lírája tanúbizonyság rá: gyerek- és „felnőtt” vers között nincs különbség, ugyanolyan „súlyos” tartalmakat el lehet mondani egyikben is, másikban is. „Van lelkem, töredék, sok drága tárgyam, / hitem kezdetben, elmúlásban” – a Föld felütése semmivel sem súlyosabb, másabb, mint a Volt zárása; a költő ugyanolyan legyintő formaérzékkel mondja mind a kettőt. Márai írja az egyik Naplóban, hogy Babits nem törődik ritmussal-verslábbal a Jónás könyvében – mint a gróf, aki tudja, ingujjban is úr. De csak az tud nem törődni, aki nagyon is tudja, mivel nem törődik. „Vagy nem tettem, s azt is miért” – mondja László Noémi, és ez is olyan odavetett, ösztönösen tudatos lazaság. Vagy a kedvencem: „Minden okoskodásom ide jut: / a test csak tűrni, törni, térni tud…” Ez is milyen szép, semmi bravúr, és éppen így bravúr, a nyelv magabiztos bizonytalansága révén.
A Föld az Erdélyi Figyelő Víg Emese kezdeményezte Versversenyén hangzott el, s a játékos vetélkedőben a harmadik helyre futott be. Kézdi Imola mondja el, és ez a versmondás feltétlenül megér néhány szót.
Kézdi Imola hibátlanul mondja el a verset. Nem azzal a steril hibátlansággal, amellyel mit sem tudunk kezdeni, s amelyet inkább a periódusos rendszer felidézéséhez kellene használnia mindazoknak, akik így szavalnak. Hanem azzal a kovácsgyörgyös, jordántamásos hibátlansággal, amely takaréklángon tartja a szenvedélyt, és éppen ezáltal érezteti meg. Egy-egy szóra tett hangsúllyal, egy-egy szünettel, a nyelvtörő alliterációk teljesen természetes ejtésével, miközben az is érződik, hogy a vers: egész, nem hangsúlyok és alliterációk, hanem belső beszéd.
Kézdi Imolának a habitusa is kiválóan rásimul arra a képre, amelyet látni vélünk, ha elolvassuk a verset. Szép nő („frumuseţe pală”, olvastam róla egy román folyóiratban, és ennél a sápadt szépségnél jobbat magyarul sem tudok), akinek a szépsége éppen azért több, mint valami plakát, mert érződik a mélysége, a problémája, a sebezhetősége. A hátrafogott haj, a fekete keretes szemüveg, a laza tartás mind Márainak ad igazat: a grófnő, aki tudja, hogy pólóban-farmerben is grófnő.
László Noémi és Kézdi Imola, Kézdi Imola és László Noémi – a művészet maga. Nem azzal a pihegéssel, amely azokból tör elő, akik nem tudják, mennyi kínnal, játékkal és tudással jár, hanem azzal a legyintő lemondással, amely azoké, akik már mindent tudnak.
DEMÉNY PÉTER
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar bölcsőde-körkép Kolozsváron
Idén ősztől talán még nem, de a jövő év első negyedében mindenképpen beindul legalább egy (de a remények szerint inkább két) új bölcsődei csoport, állami intézményekben – erről tájékoztatott Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett bölcsődemustrán, április 29-én. A találkozóra a szervezők meghívták a városban működő magán- és állami intézmények képviselőit, hogy az érintett szülők átfogó képet kaphassanak arról, milyen lehetőségeik vannak, ha bölcsődébe szeretnék íratni kicsinyüket. Eljöttek a Csemete Református Óvoda, az Unitárius Bölcsőde, a Waldorf Óvoda és a Monostoron működő Ügyes Kisbéka Bölcsőde magyar csoportjának képviselői, a Györgyfalvi negyedi Lizuca Bölcsőde, sajnálatos módon, nem tudta képviseltetni magát.
Tavaly ősszel akár forradalminak is nevezhető huszárvágással sikerült megoldani, hogy Kolozsváron állami intézményben kaphassanak helyet magyar bölcsődei csoportok: egy a Monostoron, egy pedig a Györgyfalvi negyedben. Felidézve ennek megvalósítását, Horváth Anna elmondta: tavaly a városan összesen 800 román bölcsődei helyet tartottak számon, de az igényléseknek csak mintegy felét tudták teljesíteni. – Ezek a felújított bölcsődei épületek minden elvárásnak megfelelnek, de túlzsúfoltak, így a várólistán mindig maradt legalább 400 gyermek. A helyzet orvoslására sikerült egyezséget kötnünk a polgármesterrel: mi segítünk neki újabb, bölcsődelétesítésre alkamas ingatlanokat találni a városban, cserében indíthatunk magyar csoportokat az állami bölcsikben. Így jöhetett létre a két csoport, amelyekbe az Életfa Családsegítő Egyesülettel közösen toboroztuk a gyermekeket. Ezek a csoportok ősztől is megmaradnak, néhány hely meg is ürül bennük, de nagyon fontos lenne, hogy minél több kérést adjanak le az érintettek, mert ezzel tudják elősegíteni az újabb csoportok létrehozását. Tehát arra kérünk minden szülőt, aki szeretné állami magyar bölcsődei csoportba íratni a gyermekét: adják le a kérést a Mehedinţi utcai Bölcsőde Igazgatóságon – itt több opciót is megjelölhetnek –, a általuk megcélzott intézménynél, és egy példányt vagy egy igénylést mindenképpen juttassanak el hozzánk, az alpolgármesteri irodába, hogy lássuk, mekkora az igénylők száma – részletezte Horváth Anna.
A Csemete Református Óvodában már 15 éve működik bölcsődei csoport. Lészai Emőke óvodapedagógus, az intézmény igazgatója elmondta: korán felismerték, hogy a szülők kénytelenek intézménybe íratni az egészen aprócska gyermekeket is. Ezért kezdetben csak a kisebb testvéreket vették be, majd önálló csoportot is indítottak számukra, ahol összesen 10 aprósággal két pedagógus és egy dada foglalkozik. – Mi teljesen magánintézmény vagyunk, a Csemete Alapítvány működtet, és bár három éve sikerült megszerezni az akkreditációt, nem kapunk semmilyen állami támogatást – ismertette az óvónő. Elmondta: az intézmény erősségei közzé tartozik, hogy évek óta pályázat útján külföldi önkéntesek érkeznek, akik a teljes napot a gyermekekkel töltik, angolul beszélgetnek velük, és segítik az óvónők munkáját. Az óvoda és bölcsődei csoportok rövid és hosszú programmal is működnek, az étkezést pedig saját konyhájukon keresztül biztosítják.
Hasonló a helyzet az Unitárius Bölcsődében, amelyet 2010-ben nyitottak meg, az Unitárius Püspökség támogatásával. Szilágyi Izabella és Simon Zsuzsanna óvónők elmondták: jelenleg két csoportban 30 gyermekkel foglalkoznak, a felvételnél pedig a felekezeti hovatartozás nem feltétel. Az étkezést catering céggel oldják meg, a kicsik orvosok által összeállított egészséges menüt kapnak. A bölcsőde udvara folyamatosan szépül, ebben a püspökség mellett a szülők is nagyon sokat segítettek, így a gyermekek sokat tartózkodhatnak a szabad levegőn. A szobatisztaság (akárcsak a Csemetében) itt sem feltétel, a pelenkát természetesen a szülő otthonról hozza, a leszoktatást pedig ugyancsak a szülővel együttműködésben el lehet kezdeni a bölcsődében is. Minden intézmény képviselői egyetértettek abban, hogy a már járni tudó gyermeket be lehet íratni bölcsődébe, ilyen módon tehát nincs alsó korhatár. Magánintézmények esetében az árak havi 700 lej körül alakulnak.
A Waldorf Óvoda képviseletében László Áron elmondta: az intézménynek ugyan nincs külön bölcsődei csoportja, de annyiban mégis tudják segíteni a szülőket, hogy beveszik a kisebb testvéreket. – Ezek a kicsinyek a délelőttöt külön teremben töltik, délben pedig csatlakoznak az óvodai csoporthoz. Tervezzük azonban, hogy az igények függvényében a következő években beindítjuk az önálló bölcsis csoportot. A Waldorfra egyébként a sok szabad játék, a természetes anyagok jellemzőek – ismertette a pedagógus.
A Monostori 8-as számú Ügyes Kisbéka (Frogy cel Isteţ) Bölcsőde magyar csoportjának négy gondozóját Hences Enikő és Dezső Irénke képviselte. Mint elmondták: ebben az életkorban a kisgyermeket nem tanítani kell, hanem lekötni az érdeklődését, ők pedig ezt a munkát szívvel-lélekkel és nagy szeretettel végzik, hiszen az intézménybe kerülés a legelső nagy lépés a pici életében, a szüleitől való elszakadás pedig természetes módon megviseli. Ebben a bölcsődében reggel 6 órától fogadják a kicsiket, délután pedig fél 6-ig kell a szülőnek érte menni. Az ellátásért napi 7 lejt kell fizetni, ezt azonban jövő tanévtől az új bölcsősdi törvény értelmében némileg csökkenteni fogják. A cél tehát mindenképp az lenne, hogy a város minél több pontján létesüljenek magyar csoportok az állami intézményeken belül, ehhez pedig a minél nagyobb számú igénylőre is szükség van. A bölcsődei beiratkozások idén június 3–4-én zajlanak.
Szabadság (Kolozsvár)

Famaffia tartja rettegésben Székelyföldet?
„Nem ismernek sem istent, sem embert, a nyakadat veszik a láncfűrésszel” címmel közölt terjedelmes írást kedden a Gândul a Székelyföldet rettegésben tartó állítólagos famaffiáról.
A portál helyszíni riportja azoknak a számvevőszéki adatoknak járt utána, melyek szerint 1990-2011 között 366 ezer erdőt tartoltak le Romániában, és összesen 80 millió köbméter fát törvénytelenül termeltek ki. Az illegális fakitermelési statisztikákat a Gândul szerint Hargita és Kovászna megye vezeti. „Székelyföldön valóságos famaffia irtja az erdőket, melynek élén ismert politikusok állnak” – írják.
A bűnszövetkezet tevékenysége rendkívül jövedelmező, hiszen a „zöld aranyat” 100-150 euró közötti köbméterenkénti áron értékesítik külföldön. A pénzből bőven jut a Gândul szerint a helyi és a központi hatóságoknak is, akik szemet hunynak a törvénytelen erdőletarolás fölött.
Akik pedig szembe mer szállni a famaffiával, az könnyen kórházban köthet ki. Így járt a portál szerint a gyergyócsomafalvi Imre is. A férfit félholtra vertek évekkel ezelőtt azok a „druzsbások”, akiket tetten ért, miközben az erdejét dézsmálták.
Imre megtudta, hogy a tolvajok az erdőfelügyelőség alkalmazottai. Nevüket nyilvánosságra hozta egy gyergyói lapban, ám az érintettek rágalmazásért beperelték. A csomafalvi férfi rosszul járt: első fokon egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, amelyet végül a jogerős ítéletben 41 millió régi lejes büntetőbírságra enyhített a törvényszék.
„Eddig még senki sem hallott arról, hogy az erdőrablók bármelyike is börtönbe került volna. Ezek, kérem, kéz a kézben vannak: erdészek, rendőrök, polgármesterek, mindenki. Tudja mennyit keres egy erdész? Ezer lejt kézben. Na, ha látna, ha milyen villáik, autóik vannak nálunkfelé az erdészeknek” – mondta a Gândulnak egy másik csomafalvi férfi, Antal.
A féri panasza szerint életveszélyes tetten érni fatolvajokat. „Nem ismernek sem istent, sem embert, ha kell, nyakadat veszik a láncfűrésszel” – magyarázta.
A portál riportere Antal segítségével az illegális fakitermelés helyszínein, Tekerőpataktól néhány kilométerre, „fent a hegyen” le is tudta fényképezni a tervezett erdőrablás bizonyítékait: földre döntött jelöletlen fatörzseket. A csomafalvi férfitől megtudta: a lopott fa a környező települések fűrésztelepeire kerül, ahonnan hamisított papírokkal „kifehérítve” külföldre kerül a deszkaáru.
Gândul újságírója Egyed József gyergyóújfalui polgármestert is felkereste. A Magyar Polgári Párt színeiben megválasztott elöljáró azonban nem tud famaffiáról. „Néhány fát biztosan kivágnak törvénytelenül is, de hogy ez tervezetten, nagy mennyiségben történne, arról nincs tudomásom” – mondta a polgármester.
Maszol.ro

Tüntetéssel és export-tiltással a székelyföldi erdőkért!
Tíz székelyföldi településen tüntetnek a Schweighofer-beruházás ellen. Gyújts gyertyát a székelyföldi erdőkért! jelszóval tüntetést hirdettek meg a Facebookon a Holzindustrie Schweighofer osztrák fafeldolgozó óriáscég rétyi beruházását ellenző személyek. Az közösségi oldalon az eseményt létrehozók között Tőke Ervin, az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági szervezete, a Minta elnöke, és Nemes Előd, az EMNP sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke is szerepel – írja a transindex.ro.
„Helyszínenként ezer gyertyával tiltakozunk a Rétyre tervezett megafűrésztelep megépítése ellen. A beruházás megvalósulása esetén ezrek munkahelye kerül veszélybe, nem beszélve a környezetrombolásról" – írják a felhívás szerzői. Az összehangolt eseményre május 7-én, kedden este 8 órakor kerül sor, Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, Kézdivásárhely főterén, Baróton a központi parkolóban, Kovásznán a központi parkolóban, Ozsdola központjában, Rétyen a községháza előtt, Székelyudvarhelyen az Emlékezés parkjában, Csíkszeredában a Szabadság téren, Szentegyházán a korcsolyapályán, Gyergyószentmiklóson pedig a művelődési ház előtt.
A szervezők az újabb települések csatlakozását várják. A Holzindustrie Schweighofer vállalat évente 800 000 köbméter rönkfát dolgozna fel a Rétyre tervezett 70 hektáros fűrésztelepén, amelyet 2014-ben indítana be. A tervezett beruházás összértéke 150 millió euróra rúg. Az osztrák cég szerint a beruházás nyomán 650 új munkahely jöhetne létre Kovászna megyében.
A háromszéki vállalkozók szövetsége export-adót szorgalmaz
A hazai bútoriparnak valós segítséget nyújthatna a kormány terve, hogy időszakosan leállítaná a deszka- és rönkexportot, nyilatkozta Bagoly Miklós. A háromszéki kis és középvállalkozók egyesülete, az Asimcov elnöke, sepsiszentgyörgyi faipari vállalkozó a Sláger Rádiónak kifejtette: nem lehet politikai eszközökkel beleszólni a piacgazdaság alakításába. Bagoly Miklós (fotó) szerint egy új adónem bevezetésével lehetne a deszka és rönkexportot szabályozni.
Mint arról beszámoltunk Liviu Dragnea kormányfő-helyettes bejelentette, hogy a hazai fafeldolgozó ipar támogatásának céljával állítanák le időszakosan a romániai deszka és rönkexportot. Ezzel az intézkedéssel egyetértett Lucia Varga erdészeti miniszter is, aki azonban felhívta a figyelmet, hogy az export időszakos leállításáért az unió kötelezettségszegési eljárást indítana Románia ellen, viszont amíg a per tartana, legalább visszaesne a fakivágás mértéke”.
A román kormány támogatja az intézkedést, hiszen az ország óriási mennyiségű faanyagot exportál, a hazai kereskedők pedig nem tudnak versenybe szállni a külföldi vállalkozókkal a magas árak miatt. „Rendkívül fontos, hogy úgy módosítsuk a jogszabályokat, hogy megvédhessük az erdőket, ezzel egyidőben pedig a hazai fa- és bútoripart is segítsük” – érvelt Liviu Dragnea.
„A famaffia egy munkanapja”
Famaffiának nevezi a székelyföldi erdőirtások felelőseit a Gândul hírportál újságírója, aki Gyergyószéken készített helyszíni riportot. A cikkben nevüket nem vállaló nyilatkozók ugyanis arra panaszkodtak, hogy lopják az erdőikből a fát, a visszaigényelt erdők helyett már csak a letarolt területet kapták vissza, miközben a saját erdőikből nem mernek kivágni fát, „mert azonnal akcióba lendül a famaffia”. Adrian Popescu megvert, megfélemlített vagy éppen becsületsértésért beperelt és elítélt gyergyóiakkal beszélgetett „A famaffia egy munkanapja” című írásában.
A cikk emlékeztet, hogy a Számvevőszék jelentése szerint az 1990 és 2011 közötti időszakban Romániában több mint 366 ezer hektárnyi erdőt döntöttek le, több mint 80 millió köbméter fát törvénytelenül vágtak ki. A famaffia tulajdonképpen érinthetetlen, minden szinten cinkosaik és védelmezőik vannak: a helyi önkormányzatok képviselői, a dekoncentrált hivatalok ellenőrző szervei, ügyészek, bírók, politikusok, miniszterek.
Adrian Popescu szerint Hargita és Kovászna megye a törvénytelen fakitermelés bajnokai, ahol tízezer hektárokon vágták tarra az erdőket, s a famaffiát „a helyi RMDSZ vezetők is patronálták, akik nagyon gyorsan dollár, majd euró- multimilliomosok lettek”. A riporter által megszólaltatott gyergyóiak úgy vélik, jobb nem tetten érni a fatolvajokat, mert képesek „láncfűrésszel elvágni az akadékoskodók torkát”.
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Beszélgetés Borbély Zsolt Attila EMNT-elnökkel
Arad megyében elsimítani a magyar–magyar ellentéteket
A múlt hónapban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei közgyűlése Borbély Zsolt Attila politológust választotta meg elnöknek.
A frissen megválasztott elnök, megköszönve a bizalmat, arról beszélt, hogy a szórványban rendkívül fontos a magyar szervezetek együttműködése, amit akkor is lehetségesnek gondol, ha országos szinten komoly ellentétek vannak az EMNT és az RMDSZ között. Borbély Zsolt Attilát az EMNT és az EMNP közötti viszonyrendszerről, az erdélyi magyar közélet törésvonalairól és a szórványbeli közösségépítés módozatairól kérdeztük.
– Kezdjük egy alapvető kérdéssel, amely sokak számára nem világos. Mi a különbség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt között?
– Tény és való, nekem is gratuláltak többen, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke lettem, családtagjaim között sem volt mindenki számára tiszta és világos a két szervezet viszonyrendszere. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egy civilszervezet, amely 2003 decemberében alakult abból a célból, hogy az erdélyi magyarság autonómiaigényét képviselje külföldön és belföldön. Az EMNT soha nem indult a választásokon, előbb a Magyar Polgári Szövetséget támogatta céljaiban, s támogatta volna a választásokon is a maga eszközeivel, de az MPSZ indulását a 2004-es helyhatósági és országos választásokon megakadályozta a román hatalom. Ezek után a 2008-ban bejegyzett párt, az MPP lett a fő stratégiai partner, majd azt követően, hogy az MPP saját elnökének foglyává vált, aki soha nem látott antidemokratikus viszonyokat teremtett a párton belül, szükségesnek mutatkozott egy saját párt bejegyzése, amelyben a belső demokrácia és a nemzeti célok egyaránt fontosak. Az EMNP létrehozásáról az EMNT döntött, viszont a Tanács nem alakult párttá, megmaradt civilszervezetnek. Országos szinten a vezetők között nincs átfedés, megyei szinten is üdvösnek látjuk a funkciók szétválasztását. Arad megyében ez most valósult meg, midőn Burián Sándor barátomtól és kollegámtól – aki eddig mindkét szervezetet vezette –, a közgyűlés döntése nyomán átvettem az EMNT elnökségét.
– Ha ilyen nagy az egyetértési hajlandóság alapszinten, mi szükség volt egyáltalán külön szervezet alapítására? Milyen törésvonalak választják el az EMNT-t és az RMDSZ-t?
– Amint azt elnöki beköszöntőmben is elmondottam, itt, Arad megyében a magyar–magyar ellentétek minél nagyobb fokú elsimítását látom célszerűnek a nemzet jövőjének szempontjából. Személyi konfliktusok köztem és az RMDSZ vezetői között nincsenek, sőt, a legutóbbi önkormányzati választáson induló RMDSZ jelöltek között több jó barátunk is volt, akikben nemcsak emberileg, de politikailag is meg tudok bízni bizonyos mértékben. Nem megalapozatlan tehát a remény, hogy a helyi közösség életével kapcsolatban is egy irányba mutatnak az elképzeléseink. Ugyanakkor a kérdést sem szeretném elkerülni. Országos szinten ugyanis mind a célokat, mind a követendő stratégiát illetően vannak ellentétek. Ezek lényege abban ragadható meg, hogy az autonomista-helyzet-teremtő oldal a kezdetek kezdetétől úgy vélte: egy olyan célrendszert kell megfogalmazni, mely megvalósulása esetén az erdélyi magyar nemzeti közösség hosszú távú fennmaradásával és gyarapodásával kecsegtet, majd e célrendszerhez kell eszközöket keresni. E cél a háromszintű autonómia, aminél többet a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenértékű a középtávú beolvadással. A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani, mondta egy alkalommal Orbán Viktor. S ez így van: ha nem érünk el áttörést a kisebbségpolitikában, a rendszerváltás utáni két népszámlálás adatait alapul véve, középtávon valószínűsíthető az önálló, független létezésre alkalmas közösségkénti megszűnésünk, míg hosszú távon a teljes felmorzsoltatásunk. Megítélésünk szerint a román politikum autonómiaellenessége miatt kezdettől arra kellett volna törekedni, hogy nemzetközi síkra tereljük az „erdélyi kérdést”, párhuzamosan az erdélyi magyar társadalom minél önállóbb létre való megszervezésével. Ehelyett 1996-tól az RMDSZ országos vezetése a kormányzati szerepvállalással, majd a protokollum-politikával azt üzente a világnak, hogy itt minden rendben van, nincs szükség nemzetközi beavatkozásra, a nemzeti önkormányzat mentén való önépítkezés viszont leállt. A nagyhatalmak igen hamar vették az üzenetet, 1999-ben már nemcsak Ion Iliescu, hanem Bill Clinton is azt nyilatkozta, hogy Romániában „modellértékűen” oldották meg a kisebbségi kérdést.
– Ha ilyen ellentétek vannak országos szinten, akkor miként lehetséges ezeket helyi szinten feloldani?
– Célirányos programokkal. A választási kampány idején nyilván az országos elnökség döntései irányadóak. Azon kívül viszont a közösségépítés a legfontosabb teendő, akár a pártlogo háttérbe szorításával. Itt van például a feleségem, Réka s az egyik legjobb barátom felesége, Schmak Jutka által szervezett táncház, melynek működtetésében ott segítek, ahol tudok. Arra viszont közös akarattal vigyázunk, hogy plakátjainkra semmilyen politikai szervezet jelvénye fel ne kerüljön, még akár a kettő egymás mellett sem. Ha csak egyetlen ember akad, aki azért nem jön el esetleg, mert pártszimbólumot lát, s abból neki már elege van, akkor többet veszítettünk, mint amennyit nyertünk. De szervezeti szimbólumok alatt is tartunk közösségépítő rendezvényeket, elsősorban előadásokat. A magyar szellemi élet olyan lényeglátó, a globalizmus természetrajzát kutató jelesei voltak vendégeink a múlt évben, mint Varga István és Bogár László közgazdászok, több ízben tartott előadást meghívásunkra Raffay Ernő történész, Trianon meghaladásáról beszélt Szabó Pál Csaba, a Trianon múzeum igazgatója, idén június 4-én, terveink szerint, Fráter Olivér történész lesz a vendégünk. Ekkor, a Magyar Országgyűlés által a magyar összetartozás napjának nyilvánított dátumon indítjuk útjára az aradi Magyar Állampolgárok Klubját, amely reményeink szerint jól fog működni mind a cybertérben egy levelező csoport formájában, mind pedig a gyakorlatban, amikor a modern információs csatornáknak köszönhetően egyre többen értesülhetnek majd közösségi rendezvényeinkről. S nem csak a mienkről. Tervem az, hogy e fórum keretén belül minden olyan rendezvényt népszerűsíteni fogunk, amely magyar jellegű és közösségépítő, attól függetlenül, hogy ki áll mögötte.
– Ez zárszónak is megfelel. Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Köszönet a mosolyért is
Egy szombat délután azon tűnődünk: vajon hány éve annak, hogy a Kovászna Megyei Vöröskereszt ifjú önkéntesei rendszeres időközökben önzetlenül, természetes kedvességgel várják az idősebb nemzedék azon tagjait, akiknek nem közömbös egészségük állapota, és a napi sajtóban közölt időpontban elmennek vérnyomást, vércukorszintet méretni?
Hozzászoktattak e figyelmességhez, mi meg természetesnek vesszük, hogy a jelzett napon és órában öltözünk, s indulunk a Kós Károly utcai székházba, ahol a szép, tiszta szobában tizen- és huszonéves fiatalok csodaszép mosolyukkal, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel fogadnak. Alig belépve hellyel kínálnak, s ha szabadultál felső gönceidtől, máris karodon a műszer, s másodpercek alatt tudhatod: igen, ennyi szokott lenni máskor is, korodhoz, életmódodhoz viszonyítva megfelelő. Átültetnek a másik székre, és alig észrevehető ujjbegyszúrás után közlik is veled a fehér egyenköpenyes lányok: 4,8, ez is rendben. Akik ritkábban látogatják őket, azoknak azt is elmondják, mennyi a megengedett alsó-felső határ, amíg még nem kell szakorvoshoz fordulni. És egy aláírást kérnek mindössze, azt is a statisztika kedvéért. Az ellenőrzés tíz percig sem tart, s ugyancsak mosollyal kísérve távozhatunk is, nyugdíjaséletünk még egészségben folytatandó. Igen, a fiatal önkéntesek gyógyító ajándék mosolyával – mintha gyermekeinktől, unokáinktól kaptuk volna – könnyebb kimászni a dohánygyári hegyen is. Köszönöm, köszönjük ezt nekik, mert tudom, hogy az idén 150 éves Vöröskeresztnél, ennek helyi szervezetében tevékenykedők munkáját is az emberbaráti szeretet és együttérzés vezérli.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Küzdelem és kétnyelvűség Temesváron
Temesvárt 1880-ban még csak negyvenezren lakták, 1910-ben 75 ezren, 2011-ben pedig több mint 300 ezren. A Bánság fővárosában a magyarok aránya ugyanezekben az években: 19,5 százalék, 38,7 százalék és 4,9 százalék. A drasztikus csökkenés ellen küzd a város legnagyobb magyar tanintézete, a Bartók Béla Elméleti Líceum.
Farsangi hangulatban szorgoskodnak a gyerekek és szülők az iskolában. Pedig szombat van, és a részvétel egyáltalán nem kötelező. A Bartók Béla Elméleti Líceum elemi osztályainak otthont adó szinten a játszó- és alkotóház így is teltházas minden hónap utolsó szombatján. Azért mert kreatív, azért mert jó időtöltés, és mert együtt lenni jó. Minden teremben más-más tevékenység zajlik: készülnek különféle maszkok, bohócok, süvegek, hurkapálcikás szemüvegek. Azóta már elkészültek Temesváron a tavaszváró, sőt az anyák napi alkotások is: bizonyára szépeket festettek a szorgos kezecskék az odaadó anyukáknak. A játszóházzal együtt működő Manóklub legkisebb látogatói pedig nagyot nőhettek az eltelt hónapok során.
Gyerekek mindenhonnan
Sok gyerek jár a város más óvodáiba, iskoláiba, ezért minden apróság kedve szerint választott színes ponttal díszített „névjegyet" visel. „Mikor a gyerektől megkérdezik, hogy mit szeretne, máris egy lépéssel bátrabb itt a tömegben" – mondja Pál Krisztina tanítónő. A gyerekeket tehát könnyű megszólítanom, szüleikkel kapcsolatban már nem ennyire egyszerű a helyzet: „Nem tudok magyarul, soþia" – válaszol kedvesen egy úr. A feleség Júlia, a férj pedig Claudiu, aki német–román családból származik. Fiúk, Konrad 3 éves, magyarul és németül egyaránt beszél. „Német óvodába jár, de több mint egy éve a játszóházat is látogatjuk. Az óvodában egyedüliként beszéli a nyelvet, a többiek legfennebb csak értenek, ezért elgondolkodtató, hogy hova írassuk majd iskolába" – tudom meg az édesanyától, aki fontosnak tartja, hogy magyar rendezvényekre is járjanak.
A gyerekek és a szülők minden termet meglátogathatnak, az előtérben külön gyűjthetik az elkészült tárgyakat. Az arcfestésnél türelmesen állnak sorba, a tudományos szobában jellemző módon több a fiú. Rúben propellert készít éppen. Ötödik osztályos, kedvenc tantárgya a történelem. Az öt éves Hanna kedvenc színe a piros, vele van édesapja, édesanyja és kisöccse, az alig egy éves Barnabás is. Dorottya is minden hónapban elhozza két kisgyermekét – 5 éves fiát, és 2 éves lányát –, ha éppen nem betegek. Sonya a 10-es óvodába jár, szülei már eldöntötték, hogy a Bartókba íratják majd.
A két órás foglalkozás után mindenki – farsangi fánkkal a kezében – hazatér, így leülhetünk Erdei Ildikóval, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatónőjével (portrénkon), hogy az iskola múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről beszélgessünk.
Közösség, történelem
„Negyedik éve működik a játszó- és alkotóház program. Már beépült a temesvári közösség tudatába. Kettős céllal indítottuk: egyrészt, hogy alternatívát nyújthassunk a tartalmas szabadidős foglalkozásra, amely egyfajta művészeti tehetséggondozás is, másrészt nagyon jó megismertetési formája az anyanyelvű oktatásnak. A kollégák önkéntesen vezetik a 10-12 műhelyt, s ezáltal a játszóház természetes közege lett annak is, hogy be lehessen jönni az iskolába, meg lehessen nézni az osztálytermeket, el lehessen beszélgetni a tanító nénivel, találkozni lehessen más szülőkkel. A Manóklubot, a temesvári kismamaklubot is behívtuk: az egyik terem a totyogó gyermekeké zenével, mondókával. Egy olyan nagyvárosban, amelyhez nem kötődnek, mert nem itt jártak iskolába, ez jó alkalom arra, hogy bevezesse a magyar közösségi életbe a kismamákat" – vázolja Erdei Ildikó igazgatónő.
Amikor a temesvári magyar oktatásról kérdezem, kiderül: a válasz nem egyszerű, mert nem egyértelmű, hogy milyen előzményekig nyúlhatunk vissza. Az iskola épületének története mentén viszont kirajzolódnak a különböző korok irányvonalai. A Bartók Béla Elméleti Líceum épülete 1932-ben készült el Székely László, Temesvár híres építészének tervei alapján, katolikus felekezeti iskolaként működött 1948-ig. „Az évek során hol vegyes, hol önálló iskola működött az épületben. Mai napig a katolikus egyház tulajdona, hosszú távú bérleti szerződés alapján működik itt a líceum". A Temesvár különböző pontjain működő tagozatos iskolák rendre megszűntek, így napjainkban a Bartók mellett csak a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban folyik magyar oktatás.
A rendszerváltást követően mindenesetre hamar, és aránylag problémamentesen elindulhatott az önálló magyar nyelvű iskola, amelynek a tanulók és a tanári közösség döntése értelmében Dózsa Györggyel és Kós Károllyal szemben Bartók Béla lett a neve.
Búcsú a tagozatoktól
Következő fontos stáció a Bartók Béla Alapítvány 1991-es létrejötte: a szervezet napjainkig fontos szerepet játszik nemcsak a líceum, hanem a megye teljes anyanyelvi hálózatának támogatása terén is. Újjáéledt az iskola diáklapja, a Juventus, és már 1992-ben megalakult az akkoriban még újdonságnak számító diákönkormányzat is. 1995-ben régi műhelyek helyén 25 fős kollégium épült, 2002-ben ezt 55 helyesre bővítették. Valós igényt elégítenek ki a bentlakáshelyek, hiszen Temes megyében már csak Temesváron működnek líceumi osztályok: Lugos és Zsombolya középiskolai oktatása ma már a múlté.
2008-ban az egész Bartók líceumot felújították. „Mióta visszaköltöztünk az épületbe, új élete van az iskolának. Ráadásul 2010-ben megszűnt a két magyar tagozatos iskolában az anyanyelvű oktatás, így az addig ott tanuló diákok is ide költöztek" – ismerteti Erdei Ildikó, aki nem tagadja a központosítottabb rendszer hátrányait sem: az 1-es és 26-os iskola volt diákjai zömének hosszabb utat kell megtennie az iskoláig. Ezt ellensúlyozandó a Bartók Alapítvány jóvoltából két nagybusszal hozzák a gyerekeket az iskolába. „Talán ennek is köszönhetően a gyerekek 97 százaléka hozzánk jött tanulni. Azóta megpróbáltuk előnyét is látni a helyzetnek: az iskola megerősödött, hiszen sikerült visszaépíteni a párhuzamos osztályrendszert. Az osztályközösségekben viszont sokat dolgoztunk azon, hogy egybeépíthessük az összeszokott kis csoportokat."
Nyelvcserés támadás
„Míg húsz évvel ezelőtt alig akadt olyan diák, aki ne beszélt volna tökéletesen magyarul annak ellenére, hogy vegyes családból származik, ma egészen más a helyzet. Évek óta körvonalazódik a kérdés: mi a jó megoldás az anyanyelvi oktatás szempontjából? A változások először az óvodákban látszottak: több gyerek jobban beszélt románul, mint magyarul. Mit mondjunk ilyenkor a vegyes házasságban élő szülőnek? Az anyanyelvi oktatás kapcsán mindig azt ismételjük, hogy a gyermek számára akkor biztosabb az iskolai siker, ha azon a nyelven tanul, amit jobban beszél... A Bartók Béla Elméleti Líceum elemi osztályaiban tanuló diákok negyede, az iskolához tartozó óvodában szinte fele származik vegyes családból. Mindeközben megyei szinten a magyar családok egynegyede választja az anyanyelvi iskolát. Keressük a módszereket arra, hogy hogyan lehet ezeket a magyarul kevésbé jól beszélő gyerekeket is tanítani úgy, hogy magyarul érettségizzenek. Doktori dolgozatom témája is ez lett, de bármennyit foglalkoztam a kérdés tanulmányozásával, nem mondhatom, hogy egyértelmű válaszokat tudnék adni. Inkább csak megerősödött bennem, hogy ez rendkívül komplex helyzet, amire nehéz receptet adni. Találunk-e arra megfelelő eszközt és módszert, hogy iskolai, óvodai rendszerként, hálózatként úgy megnyilvánuljunk, hogy bátoríthassuk a gyereket a magyarul tanulásra, vagy ez nem a mi feladatunk? Gyakran vádolják az iskolát azzal, hogy a gyerekek a szünetben románul beszélnek. Nyilván sokkal feltűnőbb, ha valaki románul beszél, de direkt módon ezt nem lehet megoldani. Igen, ez a nyelvcsere folyamatának egy hallható példája... Ha nem bátorítjuk a gyereket, hogy itt tanuljon, akkor volna egy kis magyar iskolánk, ahol mindenki magyarul beszélne, de csak egy osztályunk lenne, középiskolai szinten nem volna választási lehetőség, sokkal kevesebb tanárunk lenne, és a sor folytatható. Az iskolának nincs erre vonatkozó marketingstratégiája, nem keressük, csábítjuk ide a gyerekeket, de aki magyarul szeretne tanulni, azt várjuk. Gyerektoborzó akciónk van, de nem azt mondjuk, hogy aki nyelvileg vegyes házasságban él, annak a gyereke feltétlenül tanuljon itt. Aki idejön, nem küldjük el" - vázolta a helyzetet az igazgatónő.
A szülői értekezletek nyelve továbbra is a magyar, de a vegyes házasságokból érkező gyerekek szülei számára készítettek már kétnyelvű információs eszközöket is. „Ha itt nincs minden magyarul is kiírva, az lehet a mögöttes tartalom, hogy a magyar nyelv csak arra jó, hogy csak otthon beszéljük, vagy amikor becsukjuk az ajtót órán, de arra már nem jó, hogy például gyűlést tartsunk" – vallja Erdei Ildikó.
Lehetséges ajándék
„A kétnyelvűvé válás egy potenciális ajándék" – olvasható a nyelvileg vegyes családok számára készült tájékoztató anyag címlapján. Ez az ajándék, vagyis az, hogy a vegyes családból érkező gyermek ne csupán egynyelvűvé váljék, elérhető a Bartók Béla Elméleti Líceumban. „Arra nincs példa, hogy egy gyermek egyáltalán ne tudott volna magyarul. Mindenesetre már az óvoda szintjén igyekszünk támogatni a differenciált foglalkozást és a nyelvi hatások erősítését. Az iskolában is konkrét programokkal segítünk: működik egy úgynevezett anyanyelvi bejáró tábor, működik a nyitott játszóház, de az iskolarádióban is az elemi osztályok szintjén magyar versikék, mondókák, gyerekdalok szólnak a nagyszünetben. Az előkészítő osztályokban működik egy plusz nyelvi fejlesztő program. A jövő attól függ, hogy mennyire vállaljuk fel azt, hogy a magyar nyelv iránt érdeklődő gyerekeket megtanítjuk magyarul" - összegzett az iskola igazgatója.
Vonzáskörzet
A 2012-13-as tanévben 604 diák tanul a Bartók Béla Elméleti Líceumban. 56 óvodás is az iskolához tartozik, két román tannyelvű óvodai csoport működik a tanintézethez csatolt 10-es óvodában. 548-an magyar tannyelven tanulnak párhuzamos osztályokban. Az előkészítő osztály-negyedik osztály szintjén egy hagyományos és egy step by step osztály működik minden évfolyamon, 5-8 osztályban is két párhuzamos csoport van. Líceumi szinten matematika-informatika, társadalomtudomány és közgazdaságtan profilú osztályok működnek párhuzamosan. A középiskolások főként Temesvárról, Végvárról, Lugosról, Zsombolyáról, Ótelekről, Igazfalváról és Nagyszentmiklósról érkeznek. Ez utóbbi településen, Bartók Béla szülővárosában az idei tanévtől megszűnt az 5-8 osztályos oktatás. Temesváron összesen kilenc helyszínen működik magyar nyelvű óvodai csoport: ezek zöme életkor szempontjából is vegyes. Az elmúlt évek tanulsága alapján a magyar óvodai csoportokba járó gyerekek 80%-a a Bartók Béla Elméleti Líceumban kezdi el az iskolát. Ezzel szemben drasztikus mértékben csökkent azoknak a száma, akik román óvodákból érkeznek a Bartókba.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár) |

Szentgyörgy Napok, 2013
Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata
Éjszakába nyúló bulizás, jó zene, magyar és nemzetközi kulturális és gasztronómiai ínyencségek, kellemes hangulat székely környezetben és mindenekelőtt nagyszerű régi és új barátok: valahogy így összegezheti a Szentgyörgy Napok on résztvevő Hunyad megyei csoport háromnapos székelyföldi látogatását.
Na és persze az ezzel járó kellemes fáradtsággal.
Széles kulturális kínálat
Jóllehet a sepsiszentgyörgyi városünnepség idén 9 napig tartott, a csúcspont a múlt hétvégére esett, akkor volt a legtöbb és leglátványosabb rendezvény. Amúgy a 9 nap alatt nem kevesebb, mint 284 rendezvényt tartottak, vagyis éves szintre vetítve valamennyi munkanapra legalább egyet! A szervezők becslése szerint az utolsó 3 estén körülbelül 70-80 000 ember vett részt a különböző rendezvényeken, vagyis kb. napi 25 000. Dévai szemmel egyértelmű a siker, Háromszék és Hunyad megye székhelyének lakossága szinte egyforma, olyan 55 000 körüli, mégis Déván a városnapok alkalmával csak jóval kisebb tömegeket, 10-15 000 embert sikerül a rendezvényekre vonzani. A nagy siker nyomán a sepsiszentgyörgyi városvezetés vágya, nevezetesen az, hogy 2021-ben Székelyföld legyen Európa kulturális fővárosa, s annak keretein belül Sepsiszentgyörgynek jusson a főszerep, aligha alaptalan. A Szentgyörgy Napok ugyanis immár évek óta Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata, ennél többen csupán a csíksomlyói búcsún gyűlnek össze.
A siker aligha meglepő, hiszen a kínálat roppant gazdag és színvonalas volt: a városban több szabadtéri színpadon különböző helyi, romániai és magyarországi együttesek koncerteztek, a legnagyobbak (Zanzibár, Voltaj, Neoton-sztárok és Edda) természetesen a megyeháza előtti főtéren felállított nagyszínpadon, amely előtt szinte mindig tömegek voltak, az esti koncerteken, például, komoly kihívás volt átvergődni a végtelennek tűnő tömegen a csapat többi tagjával való találkozás céljából.
Könnyűzenei és rock-koncerteken kívül azonban volt néptánc és népzene, több könyvbemutató, a felemelően szép Székely Nemzeti Múzeumban pedig az állandó kiállítások mellett Kós Károlyról szóló külön kiállítás nyílt meg a városnapok alkalmával. Melynek megtekintése külön élmény még annak is, aki már korábban is járt a múzeumban, hát még annak, aki először látogatja meg.
A múzeum előtti utcán, a székely kézművesek vásárán különféle hagyományos székely termékeket lehetett vásárolni, sőt, egyes sátrakban még kézműves-bemutatót is lehetett látni. Mondanom sem kell, a székely zászlóknak nagy keletje volt, s nemcsak a helyiek vagy a Székelyföld többi részéről érkezettek körében, hanem az Erdély más tájairól, vagy Magyarországról érkezettek között is. Sőt, még románul beszélő csapat tagjai is vásároltak! A híres szőttesek, fafaragványok, a korondi kerámia teljes díszben csodálhatók és vásárolhatók, de aki például magyar könyvekre, betűre vágyik, az is nagy kínálatból válogathatott a különböző szabadtéri standoknál. Lovas bemutató, humoros bánat-temetési menet, gyermekfoglalkozások, szinte semmi sem hiányzott a gazdag program kínálatából. Na és természetesen a népünnepélyekre jellemző hókuszpókuszokból és bóvlikból sem volt hiány, a gyerekek pedig különböző látványos vidámparkszerű játék közül válogathattak, legalábbis ha a szülők pénztárcái kibírták a gyakran borsos árakat.
Eszem-iszom természetesen mindenütt volt, esténként nehéz volt helyet találni, főleg nagyobb csoportoknak, amilyen a hunyadiak és háromszékiek csapatja volt.
Szórvány–Székelyföld baráti szinten
A Hunyad megyei csoport főleg a lupényi unitárius közösségből állt, amely a sepsiszentgyörgyi testvérgyülekezet meghívására utazott el Háromszék fővárosába. Hozzájuk dévaiak is csatlakoztak, s nemcsak unitáriusok, hanem más felekezetű magyarok is, köztük e sorok írója. Mindez a 2009-ben elindított Összetartozunk Szórvány–Székelyföld együttműködési program keretében, a két gyülekezet és lelkipásztoraik kezdeményezésére. Valamennyien a székely meghívóknál, roppant kedves házigazdáknál voltak elszállásolva. Nemcsak hogy nagyszerűen fogadták a szórványbéli vendégeket, hanem igyekeztek mindent történelmi és kulturális jellegzetességet megmutatni a városban és a környező falvakban, esténként együtt buliztak, szórakoztak a székely házigazdák és a Hunyad megyei vendégek. A régi barátságok megerősödtek és újak keletkeztek. Sokat beszélgettünk, szórványról és a tömbvidékiekről, a magyarság helyzetéről, gondjainkról, reményeinkről, összetartozásunkról. Egymáshoz való tartozásunkról édes erdélyi hazánkban, még ha a mindennapi életben mindenki saját ügyeivel foglalkozva hajlamos is megfeledkezni a többiekről.
A Hunyad megyei vendégek is meghatották a házigazdákat, a vasárnapi közös istentisztelet után Kovács István helyi és Koppándi-Benczédi Zoltán déva-lupényi unitárius lelkész igehirdetése, illetve felszólalása után a Zsil-völgyi vendégek által hozott Barátság Nagykönyvét írták alá sokan mindkét oldalról, a vendégek pedig rövid verses-dalos előadást tartottak. A fénypont paradoxon módon mégis a fekete színhez kapcsolódott, amikor a dévai Téglás Gábor iskola két hatodikos diákja a lupényiak által készített, borítékba csomagolt igazi kőszéndarabokkal ajándékozták meg a sepsiszentgyörgyi gyülekezet valamennyi tagját. Utóbbiak közül sokan könnyeiket törölték meghatódottságukban, a fekete gyémánt – ahogy az ajándékba kapott kőszéndarabkákat nevezték – a barátság és az egymással való törődést jelképezi, valós értéke éppen azért felbecsülhetetlen.
A közös ebéd után a két testvérgyülekezet az immár 4 éve működő kapcsolat további lépéseit tervezgette. Ezután – és néhány sör melletti további kellemes beszélgetés után – következtek az est várva várt pillanatai: előbb a közkedvelt Neoton-Sztárok, majd az Edda együttes fellépése. A városnapokat pedig gyönyörűséges tűzijáték zárta, akkora lelkes tömeg előtt, hogy a budapesti Edda zenészei számára is maradandó élményt jelentett a székelyföldi fellépés. Hát még a Hunyad megyei szórványból érkezett vendégeknek!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Málenkij robot emlékbizottság alakult Kárpát-medencei összefogással
Majorszki András: mint a búvópataknak, utat kell törnünk
„Málenkij robot” – Emlék, emlékezet, megemlékezés címmel szervezett április végén háromnapos nemzetközi konferenciát Miskolcon a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Intézete. A GKNT nyilvános közgyűlésén eldöntötte: a „Málenkij robot” 70. évfordulója alkalmával emlékbizottságot hoz létre. Jövőre lesz ugyanis hetven éve annak, hogy az 1944-ben Magyarországra bevonuló szovjet haderő elkezdi a magyar és német nemzetiségű polgári lakosság tömeges elhurcolását. A túlélők elbeszélése szerint arról volt szó, hogy csupán egy „kis munkára” viszik őket, ez azonban több évig tartó nehéz „rabságot” jelentett.
Az értekezleten bemutatták a GKNT alapító elnökének, Zsíros Sándornak Szemelvények a Gulágok Memoárirodalmából című könyvét, majd Majorszki András, a társaság elnöke tartott előadást. Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa a GULAG és GUPVI táborrendszer megítéléséről beszélt a nemzetközi tudományos életben, míg Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a „Málenkij robot” kutatási és közfelfogási problematikáiról értekezett.
Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára a Gulág- és „Málenkij robot”-kutatás kárpátaljai eredményeit ismertette, Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Lehoczky Tivadar Intézet tanára pedig a magyar és német nemzetiségű lakosok deportálásának történetéről számolt be.
Kolozsvárról Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, magánkutató és Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa tartott előadást az erdélyi eseményekről. Előbbi a magyarok és németek nemzetiségi alapú, 1944 őszén történő romániai internálását foglalta össze, utóbbi a kolozsvári magyar civilek elhurcolását ismertette a konferencia résztvevőivel.
A rendezvényen bemutatkoztak a téma feltárásában szerepet vállaló szervezetek, önkormányzatok és egyházak is. Majorszki András a GKNT, Stark Tamás a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Matkovits Kretz Eleonóra pedig a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre tevékenységét ismertette. Árvay Attila és Stumpf Bálint a szerencsi, illetve a sárospataki német nemzetiségi önkormányzat munkájáról számolt be. Endrész György a rátkai Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület, míg Börzsönyi Józsefné lelkész az Ondi Református Egyházközség által kifejtett tevékenységet vázolta fel. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel túlélők is, akiket virágcsokrokkal köszöntöttek a konferencia résztvevői.
– A GKNT a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával civil kezdeményezésként jött létre 2009-ben – válaszolta kérdésünkre Majorszki András, a GKNT elnöke, akit a társaság megalakulásáról és céljairól kérdeztünk. – Ennek hátterében Várdy Béla és Várdy Huszár Ágnes professzorok álltak, akik a pittsburgi katolikus egyetem tanárai. Már nagyon régóta foglalkoznak gulágkutatással, a „Málenkij robot” feltárásával. Magyarországon Zsíros Sándor tanár úr, felsőzsolcai nyugalmazott iskolaigazgató, pedagógus, lokálpatrióta volt az, aki felkarolta a kezdeményezést. Iszonyatosan sok energiát fektetett a társaság létrehozásába, az ő munkájának eredményeként alakulhatott meg a szervezet. A GKNT gyakorlatilag három nagy csoportból tevődik össze: elsősorban a tudományos kutatókból, akik közül a teljesség igénye nélkül kiemelném Stark Tamás és Bognár Zalán nevét. Másrészt ide tartoznak azok a fiatalok, egyetemisták, akik a téma iránt érdeklődnek, és ennek feltárásával szeretnének foglalkozni. A harmadik csoportot a túlélők, illetve azok második, harmadik generációs leszármazottai alkotják. Ez is népes tábor, csak számuk, sajnos, egyre jobban fogyatkozik.
Elsődleges célkitűzésünk a kutatók összegyűjtése és a tudományos munka megszervezése. A második világháború után a szovjetek által a GULÁG, illetve a GUPVI táborokba elhurcolt magyarok – hadi- és politikai foglyok, valamint civil internáltak – történetének feltárása, dokumentálása és bemutatása. Ezen belül kiemelten fontos szerepet tölt be a „Málenkij robot” néven ismertté vált eseménysorozat felkutatása, és nyilvánosságra hozatala. További feladat az ismeretterjesztés mind az egyetemeken, mind pedig a középiskolákban. Szemináriumokat és előadásokat tartunk, könyvbemutatókat szervezünk: itt ki kell emelnem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi, valamint Kulturális és Vizuális Antropológia Intézetét, amelyek hátteret biztosítanak ennek a tevékenységnek. Ugyanakkor alapvető célunk megemlékezések szervezése, emléktáblákat igyekszünk elhelyezni, ahova csak lehet, illetve megpróbálunk feltárni olyan helyszíneket, ahol annak idején internálótáborok és gyűjtőközpontok voltak. A kutatások során felszínre kerültek olyan helyek, amelyekről az adott közösségnek nem volt tudomása. Mindemellett hangsúlyt helyezünk az adatgyűjtésre, felkeressük a még élő túlélőket, szemtanúkat, interjúkat készítünk velük, tárgyi emlékeket gyűjtünk és fotózunk. Szerény eszközeinkkel mindent megteszünk annak érdekében, hogy a magyar történelemnek ezt a „sötét” időszakát feltárjuk, bevigyük a köztudatba, és annak emlékét ápoljuk.
– Miért tartják fontosnak, hogy felhívják ezekre a történelmi eseményekre a közvélemény figyelmét?
– Az említett események a magyar történelemnek méltatlanul elfeledett epizódját jelentik, az 1944–1945 közötti tragikus történések kimaradtak a tankönyvekből mind a mai napig. Vagy ha benne is vannak, akkor csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak velük. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezeket be kell mutatnunk, és meg kell ismertetnünk minél több fiatallal, hiszen múltunk megfelelő ismerete nélkül, hogyan tekinthetnénk a jövőbe, hogyan tudnánk közösséget építeni, s meghatározni önmagunkat. Pedagógusként fontosnak tartom, hogy az ifjúság megismerje a magyar történelmet, helyesen ismerje meg azt, és a tabunak számító témákról is tudomást szerezzen. Ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni, hogy a hadifogság, illetve a politikai, etnikai és gazdasági alapon történő elhurcolás nemcsak az anyaországot, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságot érintette. Természetesen meg kell említeni a németséget is, akik szintén elszenvedői voltak az eseményeknek.
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok ehhez a kérdéshez? Mutatnak-e érdeklődést a téma iránt?
– Azt tapasztalom, hogy általában a mai nemzedéknek fogalma sincs a szóban forgó történésekről. Munkám során sokat beszélgetek fiatalokkal, de nem tudják, hogy miről van szó. Néhányuknak rémlik valami, merthogy a nagyszülők elbeszéléséből hallottak erről-arról, de az egész körülbelül ennyiben merül ki. Igazából a „Málenkij robotról” nem volt szabad beszélni, mivel a történteket évtizedeken keresztül a kollektív és egyéni emlékezet mélyére süllyesztették. Nem csoda, hogy nem szereztek tudomást a „Málenkij robotról” a fiatalok, sőt sok esetben szüleik sem. Nagyon jó dolog, hogy a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban, ahol dolgozom, fiatal tanári gárda van, akik fogékonyak a történelem új megközelítésére, így az iskolában megfelelő teret kap ez a téma. Úgy gondolom azonban, hogy innen tovább kellene lépni, és a kezdeményezést országos szintre kell kiterjeszteni.
– Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez az elképzelés megvalósuljon?
– Iskolánk jó kiindulópont lehet ehhez, de mindemellett nagyon fontos az intézmények hozzáállása a kérdéshez. Ha meg tudjuk nyerni az ügynek ezek vezetőit, akkor ettől kezdve sokkal könnyebb a dolgunk. A GKNT civil szervezet, szerények az eszközeink, inkább helyi szinten tudunk értékes dolgokat teremteni, bár ezeknek sok esetben országos kihatása is van. Fontos lenne minél nagyobb körben kiterjeszteni a munkát, de ehhez az egyesületünk még kevés. Állami támogatásra lenne szükségünk, jó lenne tehát, ha a mindenkori kormányzat felvállalná a program támogatását. Úgy vélem, mint a búvópataknak, utat kell törnünk, és meg kell találnunk az utat a fák gyökerei és a kőkemény sziklák között.
– A „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása fontos előrelépést jelenthet ebben a tekintetben…
– Amint az a konferencián is kiderült, nagyon jó helyi, területi és magán kezdeményezések vannak. Azt tapasztaljuk azonban, hogy ezek országos, illetve Kárpát-medencei kihatása nem annyira átütő erejű. Szinte mindenki felvetette: a különböző szervezeteknek, egyesületeknek, önkormányzatoknak, egyházaknak és kutatóknak össze kellene fogniuk, mert akkor hatékonyabban tudnák képviselni ezt az ügyet. Az emlékbizottság célkitűzései között szerepel egy kutatóközpont létrehozása, amely szeretnénk, ha függetlenül és önállóan működne, de az is jó lenne kezdésként, ha például a miskolci egyetemen belül valósulna meg egy gyűjtőhely. A lényeg az, hogy jöjjön létre, és kezdjen el működni. Felvetődött egy virtuális, azaz internetes kutatóközpont „létesítésének” a gondolata is, amennyiben nem kínálkozik más lehetőség. Nagyon fontos lenne dokumentum-, ismeretterjesztő- és játékfilmek készítése az adott témakörben, továbbá egy átfogó tanulmánykötet és dokumentumgyűjtemény kiadása. Másik alapvető célkitűzése az emlékbizottságnak, hogy a tankönyvekbe bekerüljenek a GULÁG- és a GUPVI táborokkal, a „Málenkij robottal” kapcsolatos információk. Fontosnak tartjuk továbbá közös megemlékezések, vándorkiállítások szervezését, továbbá egy interaktív internetes oldal létrehozását.
– Hogyan lehetne hosszabb távon fenntartani ezt az összefogást?
– A konferencia kiemelkedő eseménye volt a „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása, amely 2013. április 27-én Miskolcon jött létre. Ez volt az első lépés! 2013-ban felkészülünk az emlékévre, 2014 és 2015 között pedig igyekszünk megvalósítani célkitűzéseinket. Bízom abban, hogy ez az összefogás továbbra is megmarad, hiszen a Kárpát-medencei magyarság traumáit fel kell tárni. A „Málenkij robot” csak egyike azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek a történelem folyamán a népünket érte. Nagyon fontos, hogy hitelesen, szakszerűen, tényekre alapozva és lehetőleg érzelmektől mentesen dolgozzuk fel a múltunkat. Úgy gondolom, ez a kulcsa annak, hogy bemutathassuk a tabuként kezelt, eltitkolt eseményeket, természetesen tiszteletben tartva minden más nép történelmét és érzékenységét. A Kárpát-medencei népek együtt élték át ezeket a szörnyűségeket, amelyeket nem lehet egyenként kiragadni a történelem folyamatából. Az események között ok-okozati viszony van, és ezeket ennek megfelelően kell kezelni, tárgyalni, értelmezni, bemutatni.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Történelmi ingatlanjaink védelmében
Fehér János vargyasi művészettörténész a műemlékvédelem világnapján Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár Termében tartott előadást Az erdővidéki műemlékállomány helyzete napjainkban címmel.
Kitérvén a régióban végzett restaurálásokra, néhány meglehetősen szomorú példával szemléltette, nem csak a pénzhiány jelent gondot, hanem a hanyagsággal és a rossz ízléssel is fel kell vennünk a harcot, ha azt akarjuk, hogy több évszázados épített örökségünk csorbítatlan formában fennmaradjon. Hangsúlyozta, a tulajdonosok, az önkormányzatok és a jól képzett szakemberek összefogására lesz szükség ahhoz, hogy érdemi munkát lehessen végezni, s értékeink tovább gazdagítsák életünket, illetve vonzó idegenforgalmi célponttá tegyék Erdővidéket. – Előadásában a hivatalos műemléklista hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Mennyire, illetve miért fontos ez számunkra? Fehér János: Meglehetősen fontosnak tartom e szakemberek által összeállított s ötévente felújított listát, hiszen épített örökségünk megóvásában is szerepe van – kiemelt státusa révén figyelemfelkeltő –, de akár a turisták vonzásában is szerepe lehet, hiszen nem kevesen választanak útirányt ilyen szempontok alapján. És igen, meglehetősen rövidnek látom, hiszen a benne szereplő épületek nem adják az erdővidéki épített örökség teljes keresztmetszetét, főként a történelmi lakóépületek (kis kúriák, parasztgazdaságok) hiányoznak. Szegényes, mert Erdővidékről összesen csak huszonnyolc műemlék, tizenhét műemlékegyüttes és hat régészeti lelőhely szerepel, pedig ennél sokkal gazdagabb az örökségünk. Jóformán az összes erdővidéki templom benne lehetne: a vargyasi unitárius, a székelyszáldobosi, kisbaconi, erdőfülei és bardoci református vagy éppen a formailag is különleges, most baptista imaházként használt, régi baróti református templom. És a sor folytatható… A világi ingatlanok közt nehezebb válogatni, hiszen elég sok kis kúria, lakóépület pályázhatna a műemléki státusra, a középületeink közül a nagyajtai és a nagybaconi polgármesteri hivatal épületét mind alaprajzi elrendezés szempontjából, mind funkcionalitása alapján, sőt, a homlokzati kiképzések, reprezentatív díszek miatt is felvenném a listára. Véleményem az, hogy a műemléklistát újra kell gondolni, a munkába pedig be kell vonni az önkormányzatokat, hogy a helyi hivatalok közreműködésével felmérjék történelmi ingatlanjainkat. S még nem is beszéltünk a művészeti értékű emlékműveinkről, sírköveinkről…
– Milyen állapotban vannak ingatlanjaink?
– Többségük nincs jó állapotban, de a fizikai megsemmisülés határán sem állnak jelentős számban, kiemelném itt az erdőfülei Boda-kúria veszélyes állapotát. Még nem késő lépni, épített örökségünkhöz tartozó ingatlanjaink megmenthetőek, műemléki szempontok szerint felújíthatóak. Ahhoz persze az kellene, hogy a tulajdonosok is fontosnak tartsák megóvásukat. Sajnos, elég csekély azok száma, akik nem teherként élik meg ingatlanjaik történelmi, illetve műemlék voltát, s hajlandóak arra áldozni, hogy jó szaktudású mesterembert, restaurátort alkalmazva, hagyományos anyagokkal dolgozva megőrizzék az elődeik által teremtett értéket. – Kérem, soroljon fel néhány jól sikerült, igazi értékmentő munkát, illetve negatív példát. – A miklósvári Kálnoky-kastély felújítása lassan halad, de minőségi munkát végeznek. Látszik az is, hogy hosszabb ideig tartó kutatások alapján, képzett restaurátorok bevonásával a legapróbb részletekre is figyelnek, a stukkódíszek és késő reneszánsz kőfaragványok konzerválását, restaurálását is gondosan végezték el. Az olaszteleki Daniel-kastély felújítása – bár a szigorú határidők miatt gyorsan dolgoznak – remélhetőleg szintén sikeres lesz. Régészeti ásatást és falkutatást is végeztettek, később kőrestaurátort, falkép-restaurátorokat is bevontak az értékmentő munkába. Látványosra sikerült az 1669-ben készült késő reneszánsz kőcímer felújítása, amely mindannak ellenére, hogy újnak hat, mégis magán viseli évszázados megpróbáltatásainak nyomait. A kutatás folyamán a vakolat alól előbukkanó, tematikájukban egyedinek számító falképeket is felújítják közelebbről. Örvendek annak is, hogy a nagyajtai unitárius templom 1710-ben készített szószékén található címerről eltávolították az olajfestéket – lehet, hogy valamikor valakiknek jobban tetszett a fehér és a bronzos festék, de a több száz éves kőben visszafordíthatatlan kárt okozott volna a vegyi anyagok maró hatása, a faragványok plasztikája ma sokkal jobban érvényesül. A jó szándék vezérelte, de szakemberek által nem vizsgált vagy véleményezett munkálatok esetében leginkább az apró vagy inkább apróságnak gondolt részletek kivitelezésében csúsznak be fonákságok. Tudni kell, hogy a műemléklista nem egyenlő a teljes épített örökségünk fogalmával, ez jóval nagyobb állományt jelent a hivatalos lajstromoknál. Az erdőfülei református templom tornyának felújítása után vettem észre például egy számomra idegen feliratot, pedig addig úgy tudtam, hogy jól ismerem az 1758-ból származó, latin nyelvű toronyépítési feliratot. Ugyanis a toronyra festett régi szöveg teljesen eltűnt, az új pedig csak részleteiben idézi az eredeti tartalmát, érthetetlen szavakkal tarkítva. Nagyajtán a Dónáth-kúriaként ismert épületet újították fel szakszerűtlenül, termopán ablakok kerültek az átalakított ablaknyílásokba, és számtalan esetben figyelhető meg az is, hogy történelmi jellegű épületeinkre oda nem illő, mindenféle típusú és alakú modern cserép került a vidékre jellemző baconi (hegyes végű) cserép helyett. Épített örökségünk folyamatosan pusztul, sőt, a törvény által védett épületek sincsenek biztonságban: pár évvel ezelőtt a vargyasi Imecs-kúria csűrjét egyszerűen lebontották, következmény nélkül. – Miként lehetne a tulajdonosokat ösztönözni, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak épületeikre, s több megújuljon? – Nem szabad egyedül hagyni az embereket. Az önkormányzatok tehetnének azért, hogy a műemlék-tulajdonosok érdekeltek legyenek a szakszerű felújítások elvégzésében – adókedvezménnyel, de akár pályázatokat is kiírhatnának, sőt, a megfelelő szakemberek megtalálásban is feladatot vállalhatnának. Helyi örökségmentő stratégiák kidolgozása, faluképvédelmi programok beindítása is segíthet. Nagyon fontos a tájékoztatás, sőt, az oktatásban is szerepet kellene adni a helytörténeti, örökségvédelmi tematikának: a majdani műemlék-tulajdonosokban is szükséges minél korábban tudatosítani, hogy épített örökségünk nem kényelmetlen teher, hanem megőrzésre érdemes érték.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közönségbarát költészet
Sepsiszentgyörgyön tartották az Erdélyi Slam Poetry-bajnokság második, székelyföldi fordulóját. A kezdeményező Márkus András költő neve nem ismeretlen a háromszéki fiatalok körében, több alkalommal is fellépett, azaz slamelt Sepsiszentgyörgyön. A műfaj sajátosságairól, erdélyi elterjedéséről kérdeztük.
– Mi a slam poetry jelentése, milyen műfajról beszélhetünk? – Kockázatos meghatározni, mert gyakorlatilag mindenkinek van külön értelmezése erről. Persze, rá lehet fogni, hogy a rap és a költészet közötti valami, sokan a zenével kapcsolják össze, sokan improvizatív jelleggel ruházzák fel. A lényeg, hogy előadói műfaj, saját (nem föltétlenül előre megírt) szöveg előadásáról van szó. Közönségbarát, a közönségnek szól. Az előadás alatt sokkal közvetlenebb a viszony a közönséggel, mint például a szépirodalom esetében. – Van-e „képlete”: mennyi az irodalom és mennyi az előadóművészet? – Ez változó. A slam művelői többnyire költőkből, színészekből, rapperekből kerülnek ki. Az utóbbiaknak az előadói rész az erősségük, és a szövegben kell felzárkózniuk, míg a „hagyományos költőknek” az előadói részre kell inkább odafigyelniük. De olyan is akad, aki csak simán előkerül a semmiből, és slammer lesz. Nekem ez utóbbiak a kedvenceim. – Erdélybe hogyan gyűrűzött be a műfaj? Kik a legfontosabb képviselői? – Nagyon fontos szerepe volt az erdélyi slam bepörgésében a magyarországi vonalnak. Nem majmoljuk őket, de tanulunk tőlük, építkezünk belőlük. Itthon a Slam Poetry Erdély ad ennek hivatalos formát, összefogva minden ilyen jellegű erdélyi mozgolódást. Nekem az erdélyi kedvenceim: Bartha Loránd, Csinta Áron, Kocsis Pityu, Müller Heni és Vass Ákos (jelentős a sepsiszentgyörgyiek aránya – szerk. megj.). Egyrészt azért is Sepsiszentgyörgy a helyszíne a székelyföldi fordulónak, mert itt működik legjobban ez az egyre inkább feltörekvő, alulról szerveződő kultúra. Ugyanakkor Kolozsvár után itt él a legtöbb aktív erdélyi slammer. – Minek köszönhetően lett egy ilyen műfaj ennyire kedvelt Sepsiszentgyörgyön? – Sepsiszentgyörgyön a fiatal kultúra (s ezen belül aztán vitázhatunk, hogy underground, hipszter vagy alternatív) iszonyatosan bepörgött az utóbbi években. A wUnder köré csoportosult művész- meg kreatív brigád hatalmas szerepet játszik abban, hogy a fiatalok ízlését „jó irányba” terelje, illetve olyan újszerű, izgalmas megközelítést kínál az ifjúságnak a kultúra felé, amely lehetővé teszi, hogy a jelenleg divatos ágazatok által a hagyományos vonalakat is megismerjék. Úgy érzem, a fiatalok maximálisan fogékonyak a kultúra iránt, ezért nemcsak passzív nézői akarnak lenni, hanem aktív résztvevői, szervezői. Ez az, ami Sepsiszentgyörgyön sikerül a wUndernek. – Nagyon fontos a közönség. Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy pár perc alatt te lehetsz a király, vagy elnyelhet a süllyesztő. Ez az úgynevezett 15 perc hírnév, vagy annál többet is jelenthet? – Ebben az a szép, hogy míg az irodalmi életben, ha az ember valami rosszat csinál, annak a híre sokkal tovább tart, mintha valami jót csinált volna, addig a slamben sokkal kisebb a hibalehetőség – azaz sokkal több hiba megengedett. A slamnek erősebb a közösségformáló jellege. A kortárs szépirodalom folyamatosan belső, személyes vagy éppen politikai érdekeknek esik áldozatul, míg a slam teljes mértékben érdekektől mentes, mindenki azért csinálja, mert élvezi. És ettől annyira vagány.
TUROCZKI EMESE
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kapcsolat a Sapientia és Csíkszereda között – interjú Fábián Attila egyetemi professzorral
Az elvándorlási hullám közepette a Sapientia tehetséges diákjai jelenthetik Csíkszeredának a továbbélést – véli a gazdaságpolitikát oktató Fábián Attila, aki barátságos, nyitott, fejlődőképes, néha viszont egy kicsit lomha egyetemnek tartja a Sapientiát.
– A kilencvenes évek közepétől rendszeresen jár Csíkszeredába.
– 1993-ban kezdte meg távoktatási képzését Csíkszeredában a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Kara, én ennek az oktatásnak a keretében 1994-ben jártam először a városban. Jó döntést hozott az, aki annak idején elhatározta, hogy a határon túliak számára is magyar képzést kell indítani, mert egy nemzet jövőjét a fejekben lévő tudás fogja eldönteni. Ha egy nemzet nem gondolkodik, akkor nem tud értelmes jövőképet rajzolni, és csak válságok következhetnek.
– A világ különböző egyetemein oktat, többek között immáron nyolc éve a Sapientia EMTE Gazdaság- és Humántudományok Karán.
– Igen, Csíkszereda valahogy sohasem maradt el a palettáról, mindig visszajövök ide. Egyrészt azért, mert kikapcsol az ittlét, másrészt kötelezettséget vállaltam 1994-ben. Ma már nehezebben tudom beosztani az időmet, de így is minden második szemeszterben egy biztos oktatási pont a Sapientia.
– Beszéljünk a Sapientiáról. Az itteni képzés mire készíti fel a diákokat? Egyáltalán milyenek a sapientiás diákok?
– Jó kérdés. Az egyetem csak egy eszköz ahhoz, hogy a diák megállja majd helyét az életben. Az a diák, aki meg akarja állni, annak sikerülni fog, aki viszont az egyetemen csak az idejét tölti, mert nincs jobb dolga, nincs munkahelye, vagy a szülők ösztönzésére jár ide, tehát kényszerűségből vállalja, hogy képzésben részesüljön, az nem biztos, hogy meg fogja állni a helyét. Pár év alatt diákok rájöttek arra, hogy a munkaerőpiac arra tud választ adni, ami a tudással mérhető. Jó néhány diákból jól elhelyezkedő ember lett. Persze voltak olyanok is, akik a sorsuknak vagy a nemtanulásuknak köszönhetően a nagyáruházakban valami nem szakmabeli munkát látnak el. A gazdasági válság viszont úgy hozta, hogy azok a szülők is a Sapientia felé fordultak, akik azelőtt tehetséges gyerekeiket valamely más egyetemi városba küldték volna. Egyre több tehetséges diák választja ezt az egyetemet. Ezt a lehetőséget az egyetemnek észre kell vennie.
– Hagyjuk el egy kicsit az egyetem falait. Húsz év távlatából nézve, kérem, hasonlítsa össze a kilencvenes évek közepének, illetve napjaink Csíkszeredáját.
– Az épített és a természeti környezet szép lassan elkezdett modernizálódni. Hadd említsem meg Mara Árpádot – aki a kilencvenes években a konzulens tanárom volt –, ő mondta annak idején, amikor először vergődtünk át autóval a Hargitán, és a városba beérve gödör gödör hátán volt, hogy ne magad elé nézz, hanem előre, mert a kátyúk nagyját kikerülőd ugyan, az aprajába úgyis belemész. Az utak azóta megjavultak, megjelentek a zöldfelületek, amelyek hála Istennek közösségi terekké váltak, ahol az emberek hajlandók találkozni. Tehát Csíkszereda kezdett újraépülni abból a nagyon mogorva, visszahúzódott, zárkózott környezetből, ami jellemezte 1994-ben. Mára a közterek, parkok megújulnak, sokkal nagyobb a tisztaság, és talán az emberek is kezdik szeretni környezetüket, városukat. Ez a fajta nyitás ugyanakkor azzal is járt, hogy nagyon sokan elhagyták a várost, és most Magyarországon vagy még nyugatibb országokban laknak. Ez az elvándorlási folyamat talán megállítható.
– Hogyan?
– Nagyon kell ügyelni arra, hogy a tehetséges diákokat ki tudja szolgálni az egyetem, és államvizsga után is itt kell tudni tartani a városban. Aztán később remélhetőleg még többen lesznek, akik nem a nagy egyetemi városokat választják, hanem Csíkszeredát, ahonnan később sem mennek el, itt alapítanak családot. Eljött az ideje, hogy a tehetségeket felemeljük, példát mutatva azoknak, akik esetleg itt csak időt töltenek, nem kis számban, a Sapientián manapság. A kiművelt emberfők jelenthetik a városnak a továbbélést.
– Meglátása üzenet a városvezetés felé. Amúgy milyen egyetemnek tartja a Sapientiát?
– Barátságosnak, nyitottnak, fejlődőképesnek, néha egy kicsit lomhának. Az egyetemnek még inkább együttműködőbbnek kellene lennie a diákokkal. Ne élje át ez az egyetem is azt, amit a magyarországiak már átéltek, hogy az oktatók azért vannak, hogy oktassanak, a hallgatók pedig azért, hogy hallgassanak. A diák ne hallgasson, legyen kreatív, mondja el, amit szeretne. A Sapientia így sokkal gyorsabban juthat el abba a fázisba, amibe talán a magyarországi egyetemek egy része már beletartozik. Ha ez megvalósul, akkor ez egy jól fejlődő egyetem lehet. A minőségre és a hallgatói szolgáltatásokra nagyon oda kell figyelni, azért, hogy jól érezze magát itt a diák, és többet akarjon tenni annál, mint amit a középiskolában elért.
Kozán István
szekelyhon.ro |

Erdélyi magyarok tízparancsolata
A minap a Bethlen Könyvtárban egy kisnyomtatott füzetecske vonta magára a figyelmemet. Címlapján ez volt olvasható:Erdélyi Magyarok Könyvesháza 110. szám. Gábor Áron, az ágyúöntő székely, Budapest,1921. Kiadja a Bocskai Szövetség. Ára 5 korona. A címlap még egy igen jellegzetes székelykaput ábrázol, előtte pedig egy székelyférfi, meg egy székely asszony népviseletben. A Gábor Áronról szóló 15 és fél oldalas ismertető után az erdélyi magyarok – alább közölt – tízparancsolata következik.
Győrfi Dénes
I. Ne vándorolj ki Erdélyből, sőt ha a mostohaviszonyok arra is kényszerítettek volna, hogy ideiglenesen eltávozzál onnan, mihelyt lehet, azonnal térj vissza, mert Erdély csak úgy veszhet el, ha megfogyatkozik benne a magyarság. A hazát nem a hegyek, a völgyek, a folyók és a mezők alkotják, hanem azok, kik benne laknak, a nemzet tagjai, az emberek. Ne feledd azt az igazságot, hogy Erdély tőlünk senki sem veheti el, hanem csak magunk veszíthetjük el bűneink és tévedéseink következtében.
II. Légy hű vállalásodhoz és egyházadhoz. Őseid hite és Istene szent legyen és tisztelet tárgya előtted, mert erős várunk lesz nekünk erdélyi magyaroknak az Isten és az ő háza, a templom. III. Rendületlenül ragaszkodjál magyar anyanyelvedhez. Ne feledd el, hogy nyelvében él a nemzet. A nemzet nyelvének megőrzői és kincsesházai azok a könyvek, melyeket a nemzet nagy költői és tudósai írtak, temploma pedig az iskola. Magad és gyermeked magyarságának érdekében a könyvért és az iskoláért ne sajnálj soha, semmiféle anyagi áldozatot. Légy hű ősapáid nemes szokásaihoz, hagyományaihoz, meséihez, mondáihoz, zenéjéhez, dalaihoz és művészetéhez, mert azokban él magyarságod legnemesebb alkotóereje, magyar fajodnak lelke. IV. Szeresd kivétel nélkül magyar véreidet, mert azok igazi édestestvéreid. Élj velök egyetértésben és szeretetben. Vezetőidet azoknak legderekabbjai és legbecsületesebbjei közül választ, de aztán bízzál bennök, kövesd őket és engedelmeskedjél nekik. Bizalom és fegyelem nélkül nem maradhat fenn semmiféle emberi társadalom. Ne civakodj, ne pártoskodj, mert egyetértés nélkül, mint oldott kéve, hull szét szegény, sokat szenvedett magyar nemzeted. Lásd a búzaszál is önmagában gyönge és törékeny, de kévébe kötve nehezebben szakítható el, mint a kőoszlop. V. Ne gyűlöld a veled együtt lakó idegen nemzeteket, még akkor sem, ha ellenségeid. Igyekezzél velök, hacsak lehet, békességben élni. Magyar véreid ellen azonban azoknak szolgálatába a világ semmi kincséért se állj. Nemzetséged megtagadásának legerősebb védőeszköze nem a gyűlölet, amelyet ellenségeid ellen táplálsz kebledben, hanem a nemzetedhez és önmagadhoz való rendíthetetlen hűséged. VI. Szeresd családodat. Légy jó férj, jó apa, jó feleség, jó anya és jó gyermek. Ne feledd, hogy a nemzet nem más, mint az egyszármazású vagy az egymáshoz simult családok összessége. Ha a család egészséges, erős, becsületes, akkor a nemzet is egészséges, erős és becsületes lesz. A tiszta erkölcsű család alkotja azt az alapját az államnak, amelynek megromlása után még a hajdan annyira híres és hatalmas Róma is rabigába görnyedt. VII. Makacsul ragaszkodjál a birtokodban lévő házhoz és földhöz, bármilyen kicsi legyen is az. Idegen nemzetből valónak el ne add, semmi áron és semmi körülmények között sem házadat,sem földedet, mert ne feledd, hogy kié a föld, azé az ország. VIII. Tanulj és folytass hasznos mesterséget, ipart és kereskedést, mert ezek nélkül a nemzetnem lehet vagyonos és nem tehet jólétre szert. Ha az ipar és kereskedelem idegenek kezébe kerül, akkor még saját házadban és saját földeden is idegenek szolgája leszel. Szorgalom és kitartó munka nélkül nincs sem egyéni, sem nemzeti önállóság és szabadság. IX. Légy becsületes nemcsak magánéletedben, hanem a közdolgokat illető minden cselekedetedben is. Közéleti dolgodban, legyen az akár községed, akár egyházad, vármegyéd, vagy hazád ügyeivel kapcsolatos. Amerika nagy államférfiának, a villámhárító feltalálójának, Franklin Benjáminnak azt a bölcs mondását kövesd, amely azt tanítja, hogy a legjobb politika a becsületes politika. X. Légy lelkedben, szavaidban és tetteidben igaz, önzetlen, őszinte és egyenes, mert ez az igaz magyar jellem. Ne csak a másét ne kívánd, hanem a közvagyont is olyan érintetlenszentségnek tekintsd, amelyet nemcsak nem szabad csorbítanod, hanem munkás hozzájárulásoddal éppúgy tartozol növelni, mint saját magánvagyonodat, mert a közvagyon egyszersmind a tied is. Ne feledd egy pillanatra sem, hogy hazád Erdély, csak úgy maradhat magyar, bárkié is legyen benne a hatalom, ha nemcsak a benne lakó egyes magyarok, hanem magyar községei, városai is virágzók és gazdagok lesznek.
Erdély.ma

Beszélgetés dr. Burián Sándor EMNP-elnökkel
Folytatódik az autonómiaformák népszerűsítése
Dr. Burián Sándorral, az EMNP Arad megyei, tisztségében megújított elnökével a megyei tisztújító közgyűlés, illetve az országos konferencia tapasztalatairól beszélgettünk.
– Elnök úr, gratulálunk a megyei elnöki tisztségében történt megerősítéshez. Milyennek mondható az új vezetőtanács?
– Köszönöm a gratulációt. Igazán nagy változások a megyei vezetésben nem történtek, hiszen eddig is, ezen túl is a különböző szintű vezetőkkel egyetlen, összeforrt csapatként kívánunk működni. Ami a vezetőtanácsot illeti, én vagyok az elnök, a két alelnök közül egyik Kelemen Gáspár, a másik Endreffy Lajos, akik szenátorjelöltjeink is voltak.
– Tisztújítás után kidolgozott-e új stratégiát a megyei szervezet?
– Nem csak a megyében, de Erdélyben is folyamatosan zajlik a pártépítés, új tagszervezetek alapítása, illetve a megyei közgyűlés alkalmából megalapított ifjúsági szervezet struktúráinak a kiépítése. Utóbbi Endreffy Csaba, megválasztott elnök irányításával zajlik. Országos szinten megválasztották a vezetőségét, ezért remélhetően komoly lépést tettünk az ifjúság felé is. Mert a jövőépítés, a fejlődés csakis a fiatalság bekapcsolásával képzelhető el.
– Mi a véleménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetében lezajlott tisztújításról?
– Örvendek, amiért Borbély Zsolt Attilát választották meg, ezúttal is gratulálok neki. Ő nem csak közismert, hanem sokat tett is az erdélyi magyarságért, vele nagyon jól együtt tudunk működni.
– Miért jó az, ha egy civilszervezet egy párttal szoros kapcsolatban van?
– Vannak olyan dolgok, amelyekbe egy civilszervezet jobban bele tud kapcsolódni, mint egy párt. A megállapítás viszont fordítva is igaz. A közös célokért való fellépést egy párt nem mindig tudja hatékonyan megtenni, illetve vannak olyan rendezvények, amelyeken nem biztos, hogy a pártnak ott kell lennie, a magyar közösségépítésben azonban a civilszervezet hatékonyan részt vehet. Egy régebbi beszélgetés alakalmával említettem, hogy az anyanyelvű óvodákban és iskolákban szervezendő tevékenységen a pártnak nem feltétlenül kell jelen lennie.
– Hogyan folytatódik az autonómia program?
– 2013-at a Néppárt az Autonómia Évévé nyilvánította, amit nem csak Erdélyben, hanem a Partiumban is népszerűsíteni kívánunk. Emellett a szövetségi állam fogalmát is népszerűsítjük, ami kiegészíti az autonómia fogalmát. Nálunk, a Partiumban ugyanis a szövetségi állam kereteiben működő kulturális autonómia lenne az igényelt adminisztratív forma, aminek jóvoltából több hatalom kerülne a régióba, illetve ezzel arányosan kevesebb az ország központjának a hatáskörébe. Ezt kell minél hatékonyabban népszerűsíteni, csakhogy személyes tapasztalataim szerint, a március 10-i marosvásárhelyi autonómia-tüntetés résztvevőinek egy része számára sem volt teljesen világos a két fogalom közötti különbség. Nem mindenki értette egyértelműen, mennyire alapvető dolog az autonómia, ahhoz a lehetőséghez való jog, hogy a magyarság önszerveződése nyomán a szórvány is élvezhesse a kulturális autonómia áldásait, a megmaradásának a biztosításához.
– Úgy tűnik viszont, hogy Marosvásárhely jelenlegi polgármesterének érdekévé vált a magyar többségű régió kialakítása. E hozzáállást meg lehetne-e lovagolni a helybeli románság meggyőzése érdekében?
– Szerintem igen, ha a románsággal meg lehet értetni, hogy a magyar többségű régió nem az ő érdekük ellen alakul. Itt, a Bánságban és a Partiumban nincsenek olyan éles ellentétek, ezért a románság is hamarább megérti, hogy együttműködve, ők is jobban járnak, mintha továbbra is Bukarestben mondanák meg, mit kell tennünk. Talán e meggyőzés Marosvásárhelyen nehezebb, de ez az egyetlen út a megoldáshoz. Mert nekik is fel kell ismerniük a lehetőséget a kibontakozásra, ha nem teszik meg, és odacsapják őket Kolozs vagy Brassó megyéhez, abban a régióban csakis másod- vagy harmadhegedűs szerep juthat Marosvásárhelynek. A székely megyékkel viszont náluk lesz a régióközpont, ahova érkezik a pénzeknek a zöme. A polgármester is közvetlenül érintett, hiszen ebben az esetben az ő pozíciói nagyon megerősödnek. Legnagyobb gond, hogy a vásárhelyi magyarság igen megosztott, három pártra szakadt. Először az egységet kellene kialakítanunk, hogy hatékonyabban léphessünk fel a magyarság érdekében.
– A Néppártnak vannak-e tervei a magyarság egységének a létrehozására?
– Erről is sokat beszéltünk, hiszen létezik a Kárpát-medencei Autonómia Tanács. Ennek égisze alatt a választások előtt, de után is megpróbáltunk együttműködni az RMDSZ-szel. Ez, sajnos nem igazán sikerült, mert úgy tűnik, az RMDSZ csúcsvezetőségének csak kinyilatkoztatásban érdeke az autonómia. Mi viszont továbbra is úgy gondoljuk, hogy ez az egyetlen lehetőség a magyarság megmaradására.
– A partiumi magyarság viszont csak kulturális autonómiában gondolkozhat. Ez mit takar a Néppárt vezetőségének a felfogásában?
– Ezzel sok ember nincs tisztában, noha ez arról szólna, hogy a magyarság kulturális intézményei: oktatása, színháza, az egyházaik vezetőségének a kilétéről, a pénzügyeiről saját maga döntsön. Tehát e kérdésben sem bukaresti, sem aradi szinten ne döntsenek a többségiek. Természetesen, a létszámunk arányában, az intézményeink működtetésére leosztott pénzösszegeink elosztásáról is magunknak kell döntenünk. A Néppárt megalapozott tanulmányok alapján jelölte ki a területi, illetve a kulturális autonómiára jogosult területeket, éppen ezért, az Érmelléken is területi autonómia kialakítását javasolja a dr. Szilágyi Ferenc által kidolgozott területi autonómiajavaslat. Ez etnikailag, társadalmilag és gazdaságilag is alaposan körülhatárolható terület, ahol a magyarság akárcsak a Székelyföldön, döntő többségben él. Egyetlen gond van az Érmellékkel, hogy itt egyetlen magyar többségű nagyváros sincs. Másik, szintén tabu-témának számító javaslatunk is lenne, ami a regionális nyelvek használatára vonatkozik. Azon alapul, hogy a föderalizált Románia minden olyan régiójában, amelyikben valamelyik kisebbség számaránya eléri a 10%-ot, az adott területen az a bizonyos nyelv kapjon regionális státust. Vannak olyan országok, ahol több regionális nyelv is létezik, ami nem akadályozza a működőképességet. Semmi nem akadályozhatja, hogy egy bizonyos régióban 2-3 regionális nyelv létezzen, amivel biztosíthatjuk az illető kisebbség számára a komfort-érzetet és a fennmaradást. Mindez azzal is együtt jár, hogy az illető régió hivatalaiban olyan személyeket alkalmaznak, akik beszélik az ott régiós státust élvező kisebbségi nyelveket.
– Példákkal is alátámasztaná az állításait?
– Az Egyesült Államokban is több regionális, egyben hivatalos nyelv létezik. Puerto Ricóban a spanyol, míg a szigetvilágban további két nyelvet nyilvánítottak az angol mellett hivatalossá. Kolumbia 46 milliós ország, számunkra a világ végén, de 32 régióval működik. Egy ország, ahol minden valamirevaló indián törzs nyelve hivatalos nyelv és egyenrangú a spanyollal a saját régiójában. 2006. óta állítják össze hivatalosan a HPI-t (Happy Planet Index). Ezzel azt mérik, hogy mely ország lakói a legboldogabbak és károsítják legkevésbé a környezetüket. Ezek a kolumbiai indiánok, meszticek, négerek és fehérek, akik 72 nyelven beszélnek, 2006-óta a világ 6 legboldogabb és környezetét legjobban megóvó népei között vannak. 2012-ben Kolumbia a HPI szerint a világon a 3-ik legboldogabb ország. Vajon mennyivel lettek volna boldogabbak, vigyáztak volna jobban országukra, ha állandóan azt sulykolták volna beléjük, hogy ők egy egységes nép, és csak az ország nyelvét szabad beszélniük, használniuk? Szerintem a kolumbiai példa megdönthetetlen érv mindenféle nemzeti maszlaggal spékelt autonómiaellenes megnyilvánulással szemben.
– Talán kerüljünk közelebb a magunk valóságához. Aradon miért költözött el az EMNT-iroda?
– Amikor az iroda megalakult, csak a civilszervezetnek volt a székhelye, ezért a bérleti szerződésben is a civilszervezet szerepelt. Az EMNT és a Néppárt szoros együttműködése miatt nem kívántunk mindkettő számára külön irodát bérelni. Mivel a tulajdonos ellenezte a helyiségben zajló politikai tevékenységet, új székhelyet bérlünk, ahol a civilszervezet és a párt is működhet. Könnyen megtalálható helyre költöztünk, ugyanis ha valaki a belvárosi katolikus templom előtti gyalogátkelőn átmegy a túloldalra, az új székhelyre talál, amit hamarosan táblák is megjelölnek.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)