Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. október 24.
A gyűlölet mint áru
Elsikkadt az a hír az erdélyi magyar sajtóban, amely az egyik országos magyarországi napilapban volt olvasható a múlt héten, és amely szerint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének és doktori iskolájának kutatócsoportja reprezentatív kutatást végzett a határon túli magyarok körében. Pedig a felmérés riasztó eredményt produkált: eszerint már nem is Orbán Viktor, hanem Vona Gábor lenne a külhoni magyarok kedvence egy olyan, ma szervezett magyarországi választáson, amelyen újdonsült magyar állampolgárokként az erdélyi, felvidéki, vajdasági stb. magyarok is részt vennének.
Székelyföldön egyértelműen nem a Fidesz lenne ma a befutó, hanem a Jobbik, Közép-Erdélyben és a Partiumban pedig inkább a közöny lenne a meghatározó – derül ki a kutatásból. Amelynek – még ha el is fogadjuk, hogy a reprezentativitásához fér némi kétely – a következtetéseit gyorsan le kellene vonniuk elsősorban a magyar közélet hangadóinak, felelős politikusoknak és közszereplőknek.
A határon túli, jelesen az erdélyi magyar közéletben ugyanis szinte észrevétlenül megjelent a szélsőségek iránti rokonszenv. Miután a szélsőjobb szimbolisztikája lassan, de biztosan bekerült az erdélyi rendezvények nélkülözhetetlen kelléktárába, egyre magabiztosabban hódítanak a civilizált világban szalonképtelennek tartott elvek, egyre nyíltabbak az extrém megnyilvánulások és egyre hangosabbak a szélsőjobbos jelszavak.
Az igazi veszély pedig – amely lassan már nem is veszély, hanem megtörtént tény – az, hogy a szélsőség elfogadottá, a mindennapok részévé válik, hogy az erdélyi magyarság szervezetei, intézményei úgy kezelik ezeket, mint a közélet természetes velejáróit. Ennek első jeleit már egy-két évvel ezelőtt is láttuk, amikor a Hargita megyei tanács, majd idén már a Communitas Alapítvány is (!) anyagi támogatást nyújtott a Vona Gábor Jobbik-vezért évről évre díszvendégeként prezentáló gyergyói EMI-tábornak.
Kénytelen-kelletlen tudomásul kellett azt is venni, hogy a magyarországi szélsőjobboldali pártnak – az Európai Parlamentbe bejutott alakulatként – jogában áll EP-képviselői irodákat nyitni Erdélyben, miközben „katonai szárnya”, a Magyar Gárda is „külképviseletet” hozhat létre itt, Székely Gárda névvel. A felmérés szerint már csak idő kérdése tehát, hogy az erdélyi magyar szélsőjobb legitim képviseletet is szerezzen magának – akár a magyar, akár a román parlamentben, akár mindkettőben. Hiszen ha valamire van vevő, akkor hamarosan árus is kerül a politikai piactéren. Hogy ez az árus a Jobbikkal már egy jó ideje közös terveket szövögető Magyar Polgári Párt, az Árpád-sávos címerű Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az EMNT köpönyege alól kibújó, szárnyait javában bontogató Erdélyi Magyar Néppárt vagy másvalaki lesz – záros határidőn belül erre a kérdésre is választ kapunk.
Salamon Márton László
Új Magyar Szó (Bukarest)
Elsikkadt az a hír az erdélyi magyar sajtóban, amely az egyik országos magyarországi napilapban volt olvasható a múlt héten, és amely szerint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének és doktori iskolájának kutatócsoportja reprezentatív kutatást végzett a határon túli magyarok körében. Pedig a felmérés riasztó eredményt produkált: eszerint már nem is Orbán Viktor, hanem Vona Gábor lenne a külhoni magyarok kedvence egy olyan, ma szervezett magyarországi választáson, amelyen újdonsült magyar állampolgárokként az erdélyi, felvidéki, vajdasági stb. magyarok is részt vennének.
Székelyföldön egyértelműen nem a Fidesz lenne ma a befutó, hanem a Jobbik, Közép-Erdélyben és a Partiumban pedig inkább a közöny lenne a meghatározó – derül ki a kutatásból. Amelynek – még ha el is fogadjuk, hogy a reprezentativitásához fér némi kétely – a következtetéseit gyorsan le kellene vonniuk elsősorban a magyar közélet hangadóinak, felelős politikusoknak és közszereplőknek.
A határon túli, jelesen az erdélyi magyar közéletben ugyanis szinte észrevétlenül megjelent a szélsőségek iránti rokonszenv. Miután a szélsőjobb szimbolisztikája lassan, de biztosan bekerült az erdélyi rendezvények nélkülözhetetlen kelléktárába, egyre magabiztosabban hódítanak a civilizált világban szalonképtelennek tartott elvek, egyre nyíltabbak az extrém megnyilvánulások és egyre hangosabbak a szélsőjobbos jelszavak.
Az igazi veszély pedig – amely lassan már nem is veszély, hanem megtörtént tény – az, hogy a szélsőség elfogadottá, a mindennapok részévé válik, hogy az erdélyi magyarság szervezetei, intézményei úgy kezelik ezeket, mint a közélet természetes velejáróit. Ennek első jeleit már egy-két évvel ezelőtt is láttuk, amikor a Hargita megyei tanács, majd idén már a Communitas Alapítvány is (!) anyagi támogatást nyújtott a Vona Gábor Jobbik-vezért évről évre díszvendégeként prezentáló gyergyói EMI-tábornak.
Kénytelen-kelletlen tudomásul kellett azt is venni, hogy a magyarországi szélsőjobboldali pártnak – az Európai Parlamentbe bejutott alakulatként – jogában áll EP-képviselői irodákat nyitni Erdélyben, miközben „katonai szárnya”, a Magyar Gárda is „külképviseletet” hozhat létre itt, Székely Gárda névvel. A felmérés szerint már csak idő kérdése tehát, hogy az erdélyi magyar szélsőjobb legitim képviseletet is szerezzen magának – akár a magyar, akár a román parlamentben, akár mindkettőben. Hiszen ha valamire van vevő, akkor hamarosan árus is kerül a politikai piactéren. Hogy ez az árus a Jobbikkal már egy jó ideje közös terveket szövögető Magyar Polgári Párt, az Árpád-sávos címerű Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az EMNT köpönyege alól kibújó, szárnyait javában bontogató Erdélyi Magyar Néppárt vagy másvalaki lesz – záros határidőn belül erre a kérdésre is választ kapunk.
Salamon Márton László
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. október 24.
Döntéselőkészítés a feladat: kisebbségkutató iroda nyílik Sepsiszentgyörgyön
Regionális kutatások terén sok szakember van, csak eddig a politikai elit nem hallgatta meg, mit mondanak.
Fiókirorodát nyit a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Tanáccsal együttműködésben, amelynek vezetője Bognár Zoltán politológus lesz. A székelyföldi kutatókat összefogni kívánó új műhely október 22-én Árkoson konferenciát szervezett Elemzések a Székelyföldről címmel. Gyakorlatorientált, fejlesztéspolitikai szempontból hasznosítható kutatásokkal kívánnak foglakozni, ún. policy papereket, azaz közpolitikai-stratégiai ajánlásokat is írnának.
A sepsiszentgyörgyi iroda a megyei tanács épületében kap helyet, és a helyi politikai vezetőkkel működik együtt elsősorban régiófejlesztéssel kapcsolatos kutatások kapcsán. Fő feladatai közé tartozik majd a politikai döntéselőkészítés, a kutatások „lefordítása” a politikusok számára. A műhely fontos bázisa lehet majd a környékbeli kutatóknak, hiszen a kolozsvári anyaintézmény révén hozzáférése lesz a nemzetközi hálózatokhoz, szakirodalomhoz. Egyfajta hálózatalakító, szervező szerepe is lesz a térségben – magyarázta Bognár Zoltán. A megyei tanács infrastruktúrát és helyiséget, a kisebbségkutató intézet pedig szakmai hátteret biztosít az irodának. Projekt alapon, azaz közös megegyezés alapján különítenek el az intézet költségvetéséből összegeket kutatásra. Mivel a közintézményeknél létszámstop van, nem tudnak külön alkalmazottakat felvenni – magyarázta a Transindex kérdésére Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári intézet Tudományos Tanácsának tudományos titkára. Az iroda például segítséget nyújthat abban is, hogy ha adott tematikában van szükség szakértői tanulmányra, összehozza a „megrendelőt” a kutatóval, emellett azonban meghatározza azokat a fő kutatási irányokat is, amelyek közép- vagy hosszútávon a helyi elitet a döntéselőkészítésben segítik. „A saját kutatásokat is megpróbáljuk ezekbe az irányokba csatornázni, tehát kimondottan olyan témákra ráállni, amelyek közpolitikailag hasznosíthatóak a helyi önkormányzatok által” – tette hozzá Kiss. Máris körvonalazódott néhány irány: Bognár kutatási témája a világban működő autonómiamodellek, -koncepciók, ez lesz az egyik tematika. Egy másik fontos, alapkutatásokat is igénylő téma a romapolitika, egy székelyföldi romastratégia előkészítése, amellyel többek közt Fosztó László szociálantropológus foglalkozik majd. A migráció és a családpolitika is lényeges kutatási terep. Az a kérdés, a megyei és helyi önkormányzatok hogyan tudjanak családbarátabb környezetet kialakítani a térségben, ugyanis kisebbségi közösségekben leginkább ez az eszköz áll a népesedéspolitika rendelkezésére. Konkrétan arról van szó, az intézményeket családbaráttá kell tenni, pl. rendezni a bölcsődék helyzetét, olyan szolgáltatásokat teremteni, amelyek a gyerekvállaló családok és elsősorban a nők helyzetén javítanak. Ez a téma Kiss szerint az európai finanszírozók számára is támogatásra érdemes lehet, nemzetpolitikai szempontból pedig elementáris érdeke lenne a székelyföldi közösségnek. A kisebbségkutató intézetnél decemberben véglegesítik a jövő évi kutatási terveket, azelőtt a Kovászna megyei féllel konzultálnak, és eszerint alakítják a 2012-es évi prioritási listát. Jövőben a nagyváradi Szacsvay akadémiához hasonlóan terveznek Kovászna megyében egy olyan előadás- és beszélgetéssorozatot, ahol a legfontosabb erdélyi társadalmi témák kerülnek terítékre a nagyközönség számára is érthető módon, a romakérdéstől a migráción keresztül a demográfiáig és az erdélyi elit szerveződéséig – mondta el a jövő évi tervekről Kiss Tamás. A sepsiszentgyörgyi műhely természetszerűleg együtt kíván működni minden, a térségben dolgozó kutatóval és más műhelyekkel, így a csíkszeredai Sapientia körül szerveződő csoportokkal is. A konferencián egyébként több csíkszeredai előadó is részt vett.
Előadást tartott Horváth Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának főigazgatója is, aki több mint egy évtizede az erdélyi regionális politikával foglalkozó kutatók szakmai mentora a pécsi Regionális Politikai és Gazdaságtani Doktori Iskola tanáraként. A Transindexnek adott nyilatkozatában az akadémikus kiemelte: mindeddig nem igazán volt példa arra az erdélyi kutatóműhelyek esetében, hogy döntéselőkészítő, gyakorlatorientált kutatásokkal foglalkozzanak. „Magyarországon a határon túli tudománytámogatásnak van egy tradicionális menetrendje, miszerint támogatni kell az irodalom-, nyelv-, történelemtudományt, kurrens tudományként pedig a szociológiát. Én állandóan azt szorgalmazom, hogy a közgazdaság-, politika- és jogtudományt is támogatni kell, és főképp azokat az ágait, amelyek a gyakorlat számára fontos eredményeket produkálhatnának” – érvelt Horváth. Másfelől fontos, hogy a magyar közösség vezetői is megfogalmazzák az igényüket az ilyen típusú kutatások iránt, hogy milyen feladatok megoldását igényelnék a kutatóktól. Jelenleg ugyanis nincs szoros interakció a politikai elit és a kutatói elit között – tette hozzá. Székelyföld fejlesztési stratégiájának ügyében Horváth szerint 10-12 év óta ugyanaz a gond: van egy fiatal kutatógárda, aki végzi a regionális kutatásokat, eredményeket ér el, ám arra panaszkodik, hogy ezeket az eredményeket nem látja hasznosíthatónak, pontosabban nem érzi, hogy a magyar politikai döntéshozók igényelnék ezen eredmények hasznosítását. „Most el kell kezdeni nagyon hangsúlyosan készülni a 2014-től esedékes új európai uniós programozási időszakra, amikor szerintem nem az lesz a kérdés, hogy mekkora összeget kaparintunk meg az uniós alapokból, hanem az, hogy ezt milyen feladatok finanszírozására tudjuk fordítani. Panaszkodnak mindenhol arra, hogy nem sikerül az uniós forrásokat lehívni, kicsik az abszorbciós ráták – 2014-től nem ez lesz a kérdés, hanem hogy milyen feladatokat tudunk finanszírozni” – magyarázta az akadémikus. „Ahogy látom az egyes országok politikusi körét, egyelőre hiányoznak azok az ismeretek, amelyek alapján ezt az új paradigmát operacionalizálni tudnák. Ezért van szükség regionális kutatási ismeretekre.
Azok a régiók lesznek versenyképesek, ahol ez az ismeret megvan, ahol már készülnek az új fejlesztési stratégiák kidolgozására, ahol megfogalmazzák a feladatokat, az erőforrásokat alaposan felmérik, és ahhoz próbálják az uniós forrásokat társfinanszírozásként megszerezni” – tette hozzá. A versenyképes Székelyföldhöz jó esély egy regionális tudományokban jártasságot szerzett fiatal kutatógárda megjelenése is – hangsúlyozta. Ezek a kutatók fokozattal rendelkeznek, ismerik az uniós regionális fejlődés sajátosságait, az EU strukturális politikájának jellemzőit. Ám ezek az ismeretek elszigetelten vannak jelen, nincsenek meg azok a hidak, amelyek ezeket az ismereteket átadnák a döntéshozó köröknek. „Új kutatási programokat kellene indítani, és az irányok megfogalmazásában a helyi szereplők véleményét is ki kell kérni. Mondják meg, melyek azok a feladatok, amelyekben igénylik a tudomány állásfoglalását. Másfelől a politikai szereplők befogadóképességét is kéne erősíteni” – mondta. A tudomány nem képes mérlegelni olyan tényezőket, ami a politika feladata, az érdekharmonizáció nem a tudomány dolga. Ám a politikusoknak mérlegelniük kellene a tudomány érveit, több szakértőt meghallgatniuk, és utána dönteniük a sarkalatos kérdésekben. A kisebbségkutató intézet székelyföldi „terjeszkedésének” egyébként nem ez az első momentuma, a kolozsvári műhely többször működött már együtt székelyföldi önkormányzatokkal, főleg Hargita megyében. A fiókintézmény égisze alatt évente 3-4 Székelyfölddel kapcsolatos kötet publikálását tervezik, javarészt PhD dolgozatokra alapozva. A kötetekért felelős szerkesztőbizottság tagjai: Benedek József, Horváth Gyula és Lőrincz D. József. Az árkosi konferencián is bemutatott dolgozatok többek közt a humántőke-beruházás és migráció kérdéseit, a székelyföldi turizmus fejlesztési lehetőségeit, a pénzügyi szektor hatását a székelyföldi gazdasági helyzetre vagy Székelyföld területi megközelíthetőségének (út, vasút, reptér stb.) hatásvizsgálatát tematizálták.
B. D. T.
Transindex.ro
Regionális kutatások terén sok szakember van, csak eddig a politikai elit nem hallgatta meg, mit mondanak.
Fiókirorodát nyit a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Tanáccsal együttműködésben, amelynek vezetője Bognár Zoltán politológus lesz. A székelyföldi kutatókat összefogni kívánó új műhely október 22-én Árkoson konferenciát szervezett Elemzések a Székelyföldről címmel. Gyakorlatorientált, fejlesztéspolitikai szempontból hasznosítható kutatásokkal kívánnak foglakozni, ún. policy papereket, azaz közpolitikai-stratégiai ajánlásokat is írnának.
A sepsiszentgyörgyi iroda a megyei tanács épületében kap helyet, és a helyi politikai vezetőkkel működik együtt elsősorban régiófejlesztéssel kapcsolatos kutatások kapcsán. Fő feladatai közé tartozik majd a politikai döntéselőkészítés, a kutatások „lefordítása” a politikusok számára. A műhely fontos bázisa lehet majd a környékbeli kutatóknak, hiszen a kolozsvári anyaintézmény révén hozzáférése lesz a nemzetközi hálózatokhoz, szakirodalomhoz. Egyfajta hálózatalakító, szervező szerepe is lesz a térségben – magyarázta Bognár Zoltán. A megyei tanács infrastruktúrát és helyiséget, a kisebbségkutató intézet pedig szakmai hátteret biztosít az irodának. Projekt alapon, azaz közös megegyezés alapján különítenek el az intézet költségvetéséből összegeket kutatásra. Mivel a közintézményeknél létszámstop van, nem tudnak külön alkalmazottakat felvenni – magyarázta a Transindex kérdésére Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári intézet Tudományos Tanácsának tudományos titkára. Az iroda például segítséget nyújthat abban is, hogy ha adott tematikában van szükség szakértői tanulmányra, összehozza a „megrendelőt” a kutatóval, emellett azonban meghatározza azokat a fő kutatási irányokat is, amelyek közép- vagy hosszútávon a helyi elitet a döntéselőkészítésben segítik. „A saját kutatásokat is megpróbáljuk ezekbe az irányokba csatornázni, tehát kimondottan olyan témákra ráállni, amelyek közpolitikailag hasznosíthatóak a helyi önkormányzatok által” – tette hozzá Kiss. Máris körvonalazódott néhány irány: Bognár kutatási témája a világban működő autonómiamodellek, -koncepciók, ez lesz az egyik tematika. Egy másik fontos, alapkutatásokat is igénylő téma a romapolitika, egy székelyföldi romastratégia előkészítése, amellyel többek közt Fosztó László szociálantropológus foglalkozik majd. A migráció és a családpolitika is lényeges kutatási terep. Az a kérdés, a megyei és helyi önkormányzatok hogyan tudjanak családbarátabb környezetet kialakítani a térségben, ugyanis kisebbségi közösségekben leginkább ez az eszköz áll a népesedéspolitika rendelkezésére. Konkrétan arról van szó, az intézményeket családbaráttá kell tenni, pl. rendezni a bölcsődék helyzetét, olyan szolgáltatásokat teremteni, amelyek a gyerekvállaló családok és elsősorban a nők helyzetén javítanak. Ez a téma Kiss szerint az európai finanszírozók számára is támogatásra érdemes lehet, nemzetpolitikai szempontból pedig elementáris érdeke lenne a székelyföldi közösségnek. A kisebbségkutató intézetnél decemberben véglegesítik a jövő évi kutatási terveket, azelőtt a Kovászna megyei féllel konzultálnak, és eszerint alakítják a 2012-es évi prioritási listát. Jövőben a nagyváradi Szacsvay akadémiához hasonlóan terveznek Kovászna megyében egy olyan előadás- és beszélgetéssorozatot, ahol a legfontosabb erdélyi társadalmi témák kerülnek terítékre a nagyközönség számára is érthető módon, a romakérdéstől a migráción keresztül a demográfiáig és az erdélyi elit szerveződéséig – mondta el a jövő évi tervekről Kiss Tamás. A sepsiszentgyörgyi műhely természetszerűleg együtt kíván működni minden, a térségben dolgozó kutatóval és más műhelyekkel, így a csíkszeredai Sapientia körül szerveződő csoportokkal is. A konferencián egyébként több csíkszeredai előadó is részt vett.
Előadást tartott Horváth Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának főigazgatója is, aki több mint egy évtizede az erdélyi regionális politikával foglalkozó kutatók szakmai mentora a pécsi Regionális Politikai és Gazdaságtani Doktori Iskola tanáraként. A Transindexnek adott nyilatkozatában az akadémikus kiemelte: mindeddig nem igazán volt példa arra az erdélyi kutatóműhelyek esetében, hogy döntéselőkészítő, gyakorlatorientált kutatásokkal foglalkozzanak. „Magyarországon a határon túli tudománytámogatásnak van egy tradicionális menetrendje, miszerint támogatni kell az irodalom-, nyelv-, történelemtudományt, kurrens tudományként pedig a szociológiát. Én állandóan azt szorgalmazom, hogy a közgazdaság-, politika- és jogtudományt is támogatni kell, és főképp azokat az ágait, amelyek a gyakorlat számára fontos eredményeket produkálhatnának” – érvelt Horváth. Másfelől fontos, hogy a magyar közösség vezetői is megfogalmazzák az igényüket az ilyen típusú kutatások iránt, hogy milyen feladatok megoldását igényelnék a kutatóktól. Jelenleg ugyanis nincs szoros interakció a politikai elit és a kutatói elit között – tette hozzá. Székelyföld fejlesztési stratégiájának ügyében Horváth szerint 10-12 év óta ugyanaz a gond: van egy fiatal kutatógárda, aki végzi a regionális kutatásokat, eredményeket ér el, ám arra panaszkodik, hogy ezeket az eredményeket nem látja hasznosíthatónak, pontosabban nem érzi, hogy a magyar politikai döntéshozók igényelnék ezen eredmények hasznosítását. „Most el kell kezdeni nagyon hangsúlyosan készülni a 2014-től esedékes új európai uniós programozási időszakra, amikor szerintem nem az lesz a kérdés, hogy mekkora összeget kaparintunk meg az uniós alapokból, hanem az, hogy ezt milyen feladatok finanszírozására tudjuk fordítani. Panaszkodnak mindenhol arra, hogy nem sikerül az uniós forrásokat lehívni, kicsik az abszorbciós ráták – 2014-től nem ez lesz a kérdés, hanem hogy milyen feladatokat tudunk finanszírozni” – magyarázta az akadémikus. „Ahogy látom az egyes országok politikusi körét, egyelőre hiányoznak azok az ismeretek, amelyek alapján ezt az új paradigmát operacionalizálni tudnák. Ezért van szükség regionális kutatási ismeretekre.
Azok a régiók lesznek versenyképesek, ahol ez az ismeret megvan, ahol már készülnek az új fejlesztési stratégiák kidolgozására, ahol megfogalmazzák a feladatokat, az erőforrásokat alaposan felmérik, és ahhoz próbálják az uniós forrásokat társfinanszírozásként megszerezni” – tette hozzá. A versenyképes Székelyföldhöz jó esély egy regionális tudományokban jártasságot szerzett fiatal kutatógárda megjelenése is – hangsúlyozta. Ezek a kutatók fokozattal rendelkeznek, ismerik az uniós regionális fejlődés sajátosságait, az EU strukturális politikájának jellemzőit. Ám ezek az ismeretek elszigetelten vannak jelen, nincsenek meg azok a hidak, amelyek ezeket az ismereteket átadnák a döntéshozó köröknek. „Új kutatási programokat kellene indítani, és az irányok megfogalmazásában a helyi szereplők véleményét is ki kell kérni. Mondják meg, melyek azok a feladatok, amelyekben igénylik a tudomány állásfoglalását. Másfelől a politikai szereplők befogadóképességét is kéne erősíteni” – mondta. A tudomány nem képes mérlegelni olyan tényezőket, ami a politika feladata, az érdekharmonizáció nem a tudomány dolga. Ám a politikusoknak mérlegelniük kellene a tudomány érveit, több szakértőt meghallgatniuk, és utána dönteniük a sarkalatos kérdésekben. A kisebbségkutató intézet székelyföldi „terjeszkedésének” egyébként nem ez az első momentuma, a kolozsvári műhely többször működött már együtt székelyföldi önkormányzatokkal, főleg Hargita megyében. A fiókintézmény égisze alatt évente 3-4 Székelyfölddel kapcsolatos kötet publikálását tervezik, javarészt PhD dolgozatokra alapozva. A kötetekért felelős szerkesztőbizottság tagjai: Benedek József, Horváth Gyula és Lőrincz D. József. Az árkosi konferencián is bemutatott dolgozatok többek közt a humántőke-beruházás és migráció kérdéseit, a székelyföldi turizmus fejlesztési lehetőségeit, a pénzügyi szektor hatását a székelyföldi gazdasági helyzetre vagy Székelyföld területi megközelíthetőségének (út, vasút, reptér stb.) hatásvizsgálatát tematizálták.
B. D. T.
Transindex.ro
2011. október 25.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatai a MOGYE-vel kapcsolatban
Európa minden, százezresnél nagyobb lélekszámú, hagyományos nemzeti kisebbsége számára önálló intézményekben biztosított az anyanyelvű felsőfokú oktatás. Négyévnyi, Románia nemzetközi megítélésének súlyosan ártó botránysorozat után, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vezetői is kénytelenek voltak beleegyezni a magyar intézetek megalakításába. Mindeközben a MOGYE román nemzetiségű vezetői a hatályos törvények megszegése árán is gáncsolják az erdélyi magyar orvosi oktatás fejlesztését. Mivel a 2011. október 25-i, keddi egyetemi szenátusi ülés a román szenátusi tagok többségének hiánya miatt határozatképtelen volt, az új, egyértelmű tanügyminisztériumi átirat ellenére sem történt előrelépés. A helyzet rendezése érdekében a BKB a következő javaslatokat teszi:
1. A MOGYE magyar oktatóit arra bátorítjuk, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat.
2. A magyar oktatók, egy küldött kivételével, bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. Teljesen fölösleges olyan testületek ülésein részt venni, amelyeken megalázó módon leszavazzák a magyar javaslatokat. Bőven elég ha egyvalaki elmegy, és előadja követeléseinket. 3. Amint arra a BKB már 2007 őszén rámutatott, a román tagozat szemérmetlenül ellopja a magyar tagozatnak járó pénz jelentős részét. Az intézménynek ugyanis közel azonos számú magyar, illetve román hallgatója van, és a magyar hallgatók után megemelt fejkvóta jár, a magyar oktatók száma viszont a románokénál jóval alacsonyabb. Fölkérjük az RMDSZ-t, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a magyar tagozatnak járó pénzt külön számlára utalják.
4. A MOGYE-n az utóbbi időben jelentős presztízsveszteséggel járó szakmai visszaesés következett be. Ezt román professzorok is nyílt levélben tették szóvá. A kitörés a B kategória utolsó helyéről önerőből belátható időn belül már nem valósítható meg. A szakmai jellegű segítség a négy magyarországi orvosi egyetemtől, elsősorban a budapesti Semmelweis Egyetemtől jöhet. Tisztelettel megkérjük ezen egyetemek (elsősorban a SOTE) vezetőit, hogy a helyzet rendezéséig függesszenek fel minden hivatalos kapcsolatot a MOGYE jelenlegi román vezetőivel. Hasonlóképpen megfontolásra ajánljuk Constantin Copotoiu rektor díszdoktori címének megvonását. 5. Fölkérjük az EMNT vezetőit, hassanak oda, hogy az Európai Parlament is tudomást szerezzen a Marosvásárhelyen folyó jogsértésekről. Felháborítónak tartjuk, hogy liberális értelmiségiek vélt sérelmei sokkal inkább a figyelem középpontjába kerülnek, mint a magyar kisebbség ellen elkövetett súlyos jogsértések.
A MOGYE magyar intézetei előbb-utóbb úgyis meg fognak alakulni, az egyetem posztkommunista román vezetői csak egy agonizálási folyamatot próbálnak húzni-halasztani. Csak rajtuk múlik, hogy ez mekkora botránnyal, a román politikai vezetőkre nézve pedig mekkora arculatvesztéssel fog járni. Ideje lenne tanulniuk a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történtekből. Ha erre mégsem hajlandóak, a törvényesség helyreállítása érdekében a BKB polgári engedetlenségi akciókat is fog szervezni a MOGYE-n.
A BKB Elnöksége
Erdély.ma
Európa minden, százezresnél nagyobb lélekszámú, hagyományos nemzeti kisebbsége számára önálló intézményekben biztosított az anyanyelvű felsőfokú oktatás. Négyévnyi, Románia nemzetközi megítélésének súlyosan ártó botránysorozat után, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vezetői is kénytelenek voltak beleegyezni a magyar intézetek megalakításába. Mindeközben a MOGYE román nemzetiségű vezetői a hatályos törvények megszegése árán is gáncsolják az erdélyi magyar orvosi oktatás fejlesztését. Mivel a 2011. október 25-i, keddi egyetemi szenátusi ülés a román szenátusi tagok többségének hiánya miatt határozatképtelen volt, az új, egyértelmű tanügyminisztériumi átirat ellenére sem történt előrelépés. A helyzet rendezése érdekében a BKB a következő javaslatokat teszi:
1. A MOGYE magyar oktatóit arra bátorítjuk, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat.
2. A magyar oktatók, egy küldött kivételével, bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. Teljesen fölösleges olyan testületek ülésein részt venni, amelyeken megalázó módon leszavazzák a magyar javaslatokat. Bőven elég ha egyvalaki elmegy, és előadja követeléseinket. 3. Amint arra a BKB már 2007 őszén rámutatott, a román tagozat szemérmetlenül ellopja a magyar tagozatnak járó pénz jelentős részét. Az intézménynek ugyanis közel azonos számú magyar, illetve román hallgatója van, és a magyar hallgatók után megemelt fejkvóta jár, a magyar oktatók száma viszont a románokénál jóval alacsonyabb. Fölkérjük az RMDSZ-t, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a magyar tagozatnak járó pénzt külön számlára utalják.
4. A MOGYE-n az utóbbi időben jelentős presztízsveszteséggel járó szakmai visszaesés következett be. Ezt román professzorok is nyílt levélben tették szóvá. A kitörés a B kategória utolsó helyéről önerőből belátható időn belül már nem valósítható meg. A szakmai jellegű segítség a négy magyarországi orvosi egyetemtől, elsősorban a budapesti Semmelweis Egyetemtől jöhet. Tisztelettel megkérjük ezen egyetemek (elsősorban a SOTE) vezetőit, hogy a helyzet rendezéséig függesszenek fel minden hivatalos kapcsolatot a MOGYE jelenlegi román vezetőivel. Hasonlóképpen megfontolásra ajánljuk Constantin Copotoiu rektor díszdoktori címének megvonását. 5. Fölkérjük az EMNT vezetőit, hassanak oda, hogy az Európai Parlament is tudomást szerezzen a Marosvásárhelyen folyó jogsértésekről. Felháborítónak tartjuk, hogy liberális értelmiségiek vélt sérelmei sokkal inkább a figyelem középpontjába kerülnek, mint a magyar kisebbség ellen elkövetett súlyos jogsértések.
A MOGYE magyar intézetei előbb-utóbb úgyis meg fognak alakulni, az egyetem posztkommunista román vezetői csak egy agonizálási folyamatot próbálnak húzni-halasztani. Csak rajtuk múlik, hogy ez mekkora botránnyal, a román politikai vezetőkre nézve pedig mekkora arculatvesztéssel fog járni. Ideje lenne tanulniuk a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történtekből. Ha erre mégsem hajlandóak, a törvényesség helyreállítása érdekében a BKB polgári engedetlenségi akciókat is fog szervezni a MOGYE-n.
A BKB Elnöksége
Erdély.ma
2011. október 25.
Újabb rendellenességekre hívja fel az Országos Statisztikai Hivatal figyelmét az RMDSZ
Kelemen Hunor szövetségi elnök ismét levélben fordult Vergil Voineaguhoz, az Országos Statisztikai Hivatal elnökéhez, amelyben egy sor rendellenesség megoldását kéri. A hibák közül nagyon sokat az RMDSZ zöld vonalán jeleztek a lakosok, ugyanakkor a Szövetség területi és helyi szervezeteit is felkeresték panaszaikkal.
Kelemen Hunor ma elküldött levelében jelezte, a szabálytalanságok egyrészt a népszámlálási biztosok viselkedésére vonatkoznak, másrészt a népszámlálási útmutató helytelen alkalmazására.
„Az RMDSZ-hez beérkezett panaszok nagy része arra vonatkozik, hogy a kérdezőbiztos kihagyja a nemzetiségre, anyanyelvre vonatkozó kérdéseket, közölvén, hogy ezek lekérdezése nem kötelező. Arról is sokan tájékoztatattak, hogy a kérdezőbiztos nem tölti ki a nemzetiségre vonatkozó rubrikákat, csupán a megfelelő kódokat írja be, amely később visszaélésekhez vezethet. Ugyanakkor, ha ki is töltik az erre vonatkozó válaszokat, a biztos helytelenül írja be a nemzetiséget (pld: magiar/maghiar helyett), így majd az összesítésnél ez az „egyéb” kategóriába kerül majd. Probléma továbbá, hogy a biztosok sok esetben a nemzetiséghez automatikusan a románt írják be, mivel összekeverik az állampolgárságot az etnikummal. Arról is többen értesítettek, hogy az űrlapok kitöltésénél ceruzát, vagy egyéb, olyan íróeszközt használnak, amit később könnyen törölhetnek” – áll a Kelemen Hunor által elküldött levélben.
Az RMDSZ által jelzett rendellenességek közé tartozik továbbá az, hogy a kérdezőbiztosok visszautasítják az ideiglenesen távollevők és az egyetemisták feltűntetését a „P” űrlapon.
A szabálytalanságokról elsősorban Kolozs, Bihar, Szatmár, Maros, Temes, Szeben, Brassó és Bákó megyékből érkeztek a tájékoztatások.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség ezelőtt egy héttel már tájékoztatta az Országos Statisztikai Hivatal elnökét a népszámlálás elején felmerült szabálytalanságokról. Akkor Kelemen Hunor azt követően fordult az Országos Statisztikai Hivatalhoz, hogy három megyében (Kolozs, Bihar, Maros) tévesen értelmezték az összeírás módszertanát a kérdezőbiztosok számára tartott felkészítők során. Az itt elhangzott téves utasítások értelmében a nemzetiségről, anyanyelvről és vallásról csak a kérdezéskor jelen lévő személyek nyilatkozhatnak.
Az Országos Statisztikai Hivatal elnöke múlt heti válaszában biztosította az RMDSZ elnökét, hogy a kérdezőbiztosok mindenhol írásban megkapják azokat a szükséges információkat, amelyek kizárják a metodológia téves értelmezését, és lehetővé teszik azt, hogy a népszámlálás eredményei a lehető legpontosabban tükrözzék a realitást.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szintén a múlt héten személyesen tájékoztatta Emil Boc miniszterelnököt a népszámlálás kapcsán felmerült félretájékoztatásokról, ugyanakkor levélben értesítette Traian Igas belügyminisztert is.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség ismételten felhívja mindazok figyelmét, akik bármelyien rendellenességet tapasztalnak, akadályba ütköznek a népszámlálás során, azonnal jelezzék a Szövetség helyi irodáiban vagy az ingyenesen hívható zöld vonalon: 0800-802009.
erdon.ro
Kelemen Hunor szövetségi elnök ismét levélben fordult Vergil Voineaguhoz, az Országos Statisztikai Hivatal elnökéhez, amelyben egy sor rendellenesség megoldását kéri. A hibák közül nagyon sokat az RMDSZ zöld vonalán jeleztek a lakosok, ugyanakkor a Szövetség területi és helyi szervezeteit is felkeresték panaszaikkal.
Kelemen Hunor ma elküldött levelében jelezte, a szabálytalanságok egyrészt a népszámlálási biztosok viselkedésére vonatkoznak, másrészt a népszámlálási útmutató helytelen alkalmazására.
„Az RMDSZ-hez beérkezett panaszok nagy része arra vonatkozik, hogy a kérdezőbiztos kihagyja a nemzetiségre, anyanyelvre vonatkozó kérdéseket, közölvén, hogy ezek lekérdezése nem kötelező. Arról is sokan tájékoztatattak, hogy a kérdezőbiztos nem tölti ki a nemzetiségre vonatkozó rubrikákat, csupán a megfelelő kódokat írja be, amely később visszaélésekhez vezethet. Ugyanakkor, ha ki is töltik az erre vonatkozó válaszokat, a biztos helytelenül írja be a nemzetiséget (pld: magiar/maghiar helyett), így majd az összesítésnél ez az „egyéb” kategóriába kerül majd. Probléma továbbá, hogy a biztosok sok esetben a nemzetiséghez automatikusan a románt írják be, mivel összekeverik az állampolgárságot az etnikummal. Arról is többen értesítettek, hogy az űrlapok kitöltésénél ceruzát, vagy egyéb, olyan íróeszközt használnak, amit később könnyen törölhetnek” – áll a Kelemen Hunor által elküldött levélben.
Az RMDSZ által jelzett rendellenességek közé tartozik továbbá az, hogy a kérdezőbiztosok visszautasítják az ideiglenesen távollevők és az egyetemisták feltűntetését a „P” űrlapon.
A szabálytalanságokról elsősorban Kolozs, Bihar, Szatmár, Maros, Temes, Szeben, Brassó és Bákó megyékből érkeztek a tájékoztatások.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség ezelőtt egy héttel már tájékoztatta az Országos Statisztikai Hivatal elnökét a népszámlálás elején felmerült szabálytalanságokról. Akkor Kelemen Hunor azt követően fordult az Országos Statisztikai Hivatalhoz, hogy három megyében (Kolozs, Bihar, Maros) tévesen értelmezték az összeírás módszertanát a kérdezőbiztosok számára tartott felkészítők során. Az itt elhangzott téves utasítások értelmében a nemzetiségről, anyanyelvről és vallásról csak a kérdezéskor jelen lévő személyek nyilatkozhatnak.
Az Országos Statisztikai Hivatal elnöke múlt heti válaszában biztosította az RMDSZ elnökét, hogy a kérdezőbiztosok mindenhol írásban megkapják azokat a szükséges információkat, amelyek kizárják a metodológia téves értelmezését, és lehetővé teszik azt, hogy a népszámlálás eredményei a lehető legpontosabban tükrözzék a realitást.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szintén a múlt héten személyesen tájékoztatta Emil Boc miniszterelnököt a népszámlálás kapcsán felmerült félretájékoztatásokról, ugyanakkor levélben értesítette Traian Igas belügyminisztert is.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség ismételten felhívja mindazok figyelmét, akik bármelyien rendellenességet tapasztalnak, akadályba ütköznek a népszámlálás során, azonnal jelezzék a Szövetség helyi irodáiban vagy az ingyenesen hívható zöld vonalon: 0800-802009.
erdon.ro
2011. október 25.
Liszt Ferenc emléktábla Kolozsváron
Az egyetemes zeneirodalom legnagyobb klasszikusai között kitörölhetetlenül ott van Liszt Ferenc, aki kétszáz évvel ezelőtt Doborján, 1811. október 22-én született.
2011-ben a kétszáz éves születésnapját az egész világon megünneplik.
Kolozsváron, lévén az egyetlen határon túli magyar operaház vezetősége, méltóképpen felkészült erre a nem mindennapi eseményre, melyet világviszonylatban is megünnepelnek.
Liszt Ferenc első magyar származású világpolgárt Kolozsváron, hírnevéhez méltó módon, 2011. október 6–27. között Nemzetközi Liszt Fesztivállal ünnepelték meg, melynek minden előadása, a Liszti alkotást méltó módon tárta a XXI. század zeneszerető közönsége elé. Érzékletessé téve azt a zenei kincset, melyet Liszt Ferenc a zenei világnak megteremtett.
Minden idők egyik legnagyobb zongoristája, aki jóformán megszámlálhatatlan helyen játszott, és komponált. Kolozsváron kétszer is tartózkodott. Először, fiatalon 1846-ban, majd később érett, hírneves művészként 1879-ben, mikor „fáklyás menet követte minden lépését” (korabeli feljegyzés).
Mind két alkalommal a belső Monostori utcában levő Redut (francia „redoute” szó, vígadót, báltermet jelent) a város zenekedvelő közönségének játszott Liszt Ferenc.
A tények hatására határozta el a kolozsvári értelmiség, emléktáblát helyez el az épület falán.
Ami október 22-én délután 18 órakor ünnepélyes keretek között meg is történt.
Jelenleg az Erdélyi Néprajzi Múzeum székhelye. Az épület belső udvarában gyűltek össze azok, akik úgy érezték ezen az eseményen jelen, kell lenniük. Az intézmény igazgatója Tudor Sălăgean román nyelven köszöntötte a szépszámú megjelenteket, méltatván az esemény fontosságát.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, kétnyelvű beszédében elmondta, a Liszt Fesztivál minden előadása civilizált környezetben történik, méltóan a művész nagyságához. A sors kegyeltjeinek tartotta azt a művészi sorozatot, melyet ez alkalommal megrendeztek, mert a Transilvania Filharmónia igazgatója, a Zene Akadémia Rektorátusa és a Kolozsvári Magyar Opera vezetősége az eseményt a művész hírnevéhez méltóan ünnepli meg.
A születésnap alkalmával elhelyezett emléktábla is bizonyítja, minden úgy zajlott le, ahogyan azt eddig eltervezték.
Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, aki funkciójából kifolyólag, tulajdonosa az épületnek, tolmácsolta a Megyei Tanács elnökének Alin Tisének üdvözletét. Magát az intézményt anyagilag a Megyei Tanács tartja, fenn. Az ünnepi sorozatnak köszönhetően Kolozsvár városa is bekapcsolódott abba a világ számos városában megrendezésre kerülő ünnepség- sorozatba, amely a művészre emlékezik. Együtt ünnepelhetünk a világ számos nagytelepülésének zeneszerető közösségével. Annak az örömének is hangot adott, hogy a Megyei Tanács adhatott otthont ennek a rendezvénynek, amely multikulturális, és a többnyelvűséget is lehetővé teszi.
László Attila Kolozsvár alpolgármestere, amint mondta, szándékosan szól először magyarul, mert egy olyan városban élünk, ahol normálisnak tartják, és nem kell félnie azért, mert este fél tízkor, miért volt kikészítve az a koszorú, melyet a Kolozsvári Városi Tanács nevében az 1956 emlékműnél, a Sétatéren letettek a koszorúzás alkalmából.
Most is egy jelentős eseményen veszünk részt, mellyel hozzájárulunk ahhoz, hogy a többnyelvű tábla állítson emléket a nagy előadó és zeneszerző kolozsvári tartózkodásának. Örömét fejezte ki afelett, hogy ezen a rangos eseményen a maga módján hozzájárulhatott az események támogatásához. A jelenlevőknek kívánta, élvezzék a hátramaradott napok előadásait.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság Főkonzulja a jelenlevők köszöntése után elmondta, örvendett annak, hogy a világ által is ismert és tisztelt hírneves zeneszerző Liszt Ferenc többnyelvű emléktáblája meghatározza azt, hogy egy város az igazi multikulturalitás jegyében indulhat el, ezzel a lépéssel. A többnyelvűség, a magyar nyelvű táblák kihelyezése a különböző épületeken, azok történelem jeles múltjának megjelenítése, magyar nyelven, román nyelven, valamint világnyelven. Ez nagyon fontos folyamat. Ehhez gratulál, és kíván sok sikert.
Amikor az ember bejön a Szamosfalvi repülőtérről, egy nagy tábla hirdethetné méltón, és örülhetne a demokrácia sikerének, ha azon magyar nyelvű szöveg is lenne. A kolozsvári magyarok szívében „Szeretlek Kolozsvár” fel van írva. A normalitás útja az, ha ezt az érzést anyanyelvű tábla is hirdetné. Kolozsvár fontos lépéseket tett ilyen irányba, mely általunk is támogatott cél. Ahhoz, hogy Kolozsvár Európa Kulturális Főváros státust elnyerje, és méltán betöltse Európa és a világ dicsőségére, a valódi Kolozsvárt kell megismertetni a világgal.
Kötő József, RMDSZ parlamenti képviselő szerint az emléktábla felállítása ünnepi pillanat, melynek szimbolikus értéke van. Az a szellemi hagyomány, mely jellemzi a város múltját, amely úgy tudott erdélyi lenni, úgy tudott magyar lenni, hogy egyetemes tudott lenni. Ma tiszteleg azelőtt a kulturális hagyomány előtt, mely Kolozsvárt, Erdélyt jellemezte, amely értéket tudott nyújtani Európának és a világnak.
A Kolozsi Tibor rendkívüli művészi értéket hordozó Liszt Ferenc domborművet Fekete Emőke, László Attila és Szép Gyula leplezte le. A felcsattanó taps, az elragadtatás jelét jelezte, amely az Unió utca mindennapi zajos, rohanó életét nem zavarta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Az egyetemes zeneirodalom legnagyobb klasszikusai között kitörölhetetlenül ott van Liszt Ferenc, aki kétszáz évvel ezelőtt Doborján, 1811. október 22-én született.
2011-ben a kétszáz éves születésnapját az egész világon megünneplik.
Kolozsváron, lévén az egyetlen határon túli magyar operaház vezetősége, méltóképpen felkészült erre a nem mindennapi eseményre, melyet világviszonylatban is megünnepelnek.
Liszt Ferenc első magyar származású világpolgárt Kolozsváron, hírnevéhez méltó módon, 2011. október 6–27. között Nemzetközi Liszt Fesztivállal ünnepelték meg, melynek minden előadása, a Liszti alkotást méltó módon tárta a XXI. század zeneszerető közönsége elé. Érzékletessé téve azt a zenei kincset, melyet Liszt Ferenc a zenei világnak megteremtett.
Minden idők egyik legnagyobb zongoristája, aki jóformán megszámlálhatatlan helyen játszott, és komponált. Kolozsváron kétszer is tartózkodott. Először, fiatalon 1846-ban, majd később érett, hírneves művészként 1879-ben, mikor „fáklyás menet követte minden lépését” (korabeli feljegyzés).
Mind két alkalommal a belső Monostori utcában levő Redut (francia „redoute” szó, vígadót, báltermet jelent) a város zenekedvelő közönségének játszott Liszt Ferenc.
A tények hatására határozta el a kolozsvári értelmiség, emléktáblát helyez el az épület falán.
Ami október 22-én délután 18 órakor ünnepélyes keretek között meg is történt.
Jelenleg az Erdélyi Néprajzi Múzeum székhelye. Az épület belső udvarában gyűltek össze azok, akik úgy érezték ezen az eseményen jelen, kell lenniük. Az intézmény igazgatója Tudor Sălăgean román nyelven köszöntötte a szépszámú megjelenteket, méltatván az esemény fontosságát.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, kétnyelvű beszédében elmondta, a Liszt Fesztivál minden előadása civilizált környezetben történik, méltóan a művész nagyságához. A sors kegyeltjeinek tartotta azt a művészi sorozatot, melyet ez alkalommal megrendeztek, mert a Transilvania Filharmónia igazgatója, a Zene Akadémia Rektorátusa és a Kolozsvári Magyar Opera vezetősége az eseményt a művész hírnevéhez méltóan ünnepli meg.
A születésnap alkalmával elhelyezett emléktábla is bizonyítja, minden úgy zajlott le, ahogyan azt eddig eltervezték.
Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, aki funkciójából kifolyólag, tulajdonosa az épületnek, tolmácsolta a Megyei Tanács elnökének Alin Tisének üdvözletét. Magát az intézményt anyagilag a Megyei Tanács tartja, fenn. Az ünnepi sorozatnak köszönhetően Kolozsvár városa is bekapcsolódott abba a világ számos városában megrendezésre kerülő ünnepség- sorozatba, amely a művészre emlékezik. Együtt ünnepelhetünk a világ számos nagytelepülésének zeneszerető közösségével. Annak az örömének is hangot adott, hogy a Megyei Tanács adhatott otthont ennek a rendezvénynek, amely multikulturális, és a többnyelvűséget is lehetővé teszi.
László Attila Kolozsvár alpolgármestere, amint mondta, szándékosan szól először magyarul, mert egy olyan városban élünk, ahol normálisnak tartják, és nem kell félnie azért, mert este fél tízkor, miért volt kikészítve az a koszorú, melyet a Kolozsvári Városi Tanács nevében az 1956 emlékműnél, a Sétatéren letettek a koszorúzás alkalmából.
Most is egy jelentős eseményen veszünk részt, mellyel hozzájárulunk ahhoz, hogy a többnyelvű tábla állítson emléket a nagy előadó és zeneszerző kolozsvári tartózkodásának. Örömét fejezte ki afelett, hogy ezen a rangos eseményen a maga módján hozzájárulhatott az események támogatásához. A jelenlevőknek kívánta, élvezzék a hátramaradott napok előadásait.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság Főkonzulja a jelenlevők köszöntése után elmondta, örvendett annak, hogy a világ által is ismert és tisztelt hírneves zeneszerző Liszt Ferenc többnyelvű emléktáblája meghatározza azt, hogy egy város az igazi multikulturalitás jegyében indulhat el, ezzel a lépéssel. A többnyelvűség, a magyar nyelvű táblák kihelyezése a különböző épületeken, azok történelem jeles múltjának megjelenítése, magyar nyelven, román nyelven, valamint világnyelven. Ez nagyon fontos folyamat. Ehhez gratulál, és kíván sok sikert.
Amikor az ember bejön a Szamosfalvi repülőtérről, egy nagy tábla hirdethetné méltón, és örülhetne a demokrácia sikerének, ha azon magyar nyelvű szöveg is lenne. A kolozsvári magyarok szívében „Szeretlek Kolozsvár” fel van írva. A normalitás útja az, ha ezt az érzést anyanyelvű tábla is hirdetné. Kolozsvár fontos lépéseket tett ilyen irányba, mely általunk is támogatott cél. Ahhoz, hogy Kolozsvár Európa Kulturális Főváros státust elnyerje, és méltán betöltse Európa és a világ dicsőségére, a valódi Kolozsvárt kell megismertetni a világgal.
Kötő József, RMDSZ parlamenti képviselő szerint az emléktábla felállítása ünnepi pillanat, melynek szimbolikus értéke van. Az a szellemi hagyomány, mely jellemzi a város múltját, amely úgy tudott erdélyi lenni, úgy tudott magyar lenni, hogy egyetemes tudott lenni. Ma tiszteleg azelőtt a kulturális hagyomány előtt, mely Kolozsvárt, Erdélyt jellemezte, amely értéket tudott nyújtani Európának és a világnak.
A Kolozsi Tibor rendkívüli művészi értéket hordozó Liszt Ferenc domborművet Fekete Emőke, László Attila és Szép Gyula leplezte le. A felcsattanó taps, az elragadtatás jelét jelezte, amely az Unió utca mindennapi zajos, rohanó életét nem zavarta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2011. október 25.
Depolitizálni kell a szórványkérdést
A Belényesi-medence szórványmagyarságának mindennapi nehézségeiről és a megmaradás feltételeiről volt szó azon a konferencián, amelyet a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete rendeztek meg október 22-én a belényesi református egyházközség gyülekezeti termében. Az eseményen a téma szakértői tartottak előadást, majd a régió településeiről érkezettek is – többségében lelkészek –kifejtették véleményüket.
A tanácskozás moderátora Nagy József Barna főszervező, az EMNT Bihar megyei ügyvezető elnöke, az MPE elnöke volt. Elsőként Kántor Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának főtanácsadója, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója tartott előadást, melyben röviden ismertette az elmúlt húsz év magyar nemzetpolitikájának logikáját valamint a 2010-es kormányváltás után alkalmazott gyökeres változásokat, továbbá kitért a szórványtelepülések specifikus társadalompolitikai vonatkozásainak bemutatására is. Az előadó azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi sorsban élő külhoni magyarság számára egyedül az autonómia hozná el a boldogulást, mely nemcsak cél, hanem egyben a megmaradás eszköze is. Ugyanakkor véleménye szerint nagy hangsúlyt kell fektetni az intézményesülésre, elsősorban az oktatási intézmények megerősítésére is. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy tíz év alatt 100 ezerrel csökken a romániai magyarság száma és ez a folyamat elsősorban a diaszpórában állítandó meg, ahol kiemelt figyelmet kell fordítani az anyanyelven történő oktatásra, magyarázta az előadó.
Mátis Jenő, az EMNT gazdasági szakbizottságának alelnöke az Új Széchenyi Terv mintájára összeállított Mikó Imre Terv vitairatát mutatta be a jelenlévőknek. Elmondta: ahhoz, hogy a vitairat konkrét stratégiává váljon, széleskörű gazdasági és politikai összefogásra van szükség. Az EMNT számít a többségi nemzet, valamint más romániai magyar érdekképviseleti szervezetek támogatására is. A gazdasági szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy mindeddig az erdélyi magyarság számára nem készült olyan átfogó, előremutató stratégia, amely figyelembe veszi Partium, Székelyföld és Közép-Erdély eltérő sajátosságait. A terv időhorizontja 2020, addigra – amennyiben tartani lehet a meghatározott célkitűzéseket – Erdély gazdasági és kulturális értelemben egyaránt „Kelet Svájcává”, és egyben Magyarország egyik legfontosabb kereskedelmi partnerévé válhat. Az előadó röviden bemutatta a vitairatban szereplő kitörési pontokat is. A hallgatóság nagy érdeklődéssel hallgatta meg ezeket, többen is hozzászóltak az elhangzottakhoz.
Bodó Barna politológus, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) Kárpát-medencei szórványalbizottságának elnöke szintén az autonómiában látja az erdélyi magyarság megmaradását. Fontos, hogy ne román szemüvegen át lássuk önmagunkat, hanem higgyünk abban, hogy mindaz amit elképzelünk megvalósítható. „A szórvány a nemzet határa, éppen ezért kiemelt figyelmet érdemel. Az a nemzet, mely lemond szórványáról, saját magáról mond le” – fogalmazott a Sapientia EMTE előadótanára. A megoldandó problémák sorában megemlítette, hogy a szórvány nem tudja kitermelni a véleményvezéreket, márpedig szükség van a magyarság megmaradásának ügyét felvállaló vezetőkre. A templom és az iskola után a civil szervezeteknek kell felvállalniuk a magyar közösségek összetartását. A közösségeknek fel kell ismerniük, hogy egymásra vannak utalva: a szomszédos települések lakóinak rá kell döbbenjenek, hogy nem egymás riválisai, hanem éppen ellenkezőleg, egymás megerősítői. A további feladatok között a szakember megemlítette az oktatási rendszer átszervezését, a civil társadalom képzését valamint a magyar kormány támogatáspolitikájának átgondolását is.
A szórványkonferencián jelen volt Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke, aki felszólalásában először is tolmácsolta Tőkés László EMNT-elnök, az Európai Parlament alelnöke, a konferencia fővédnöke üdvözletét, aki nem tudott eleget tenni a szervezők meghívásának. Előadásában Toró T. Tibor elmondta, hogy dinamikájában kell tekinteni a szórványosodási folyamatot. Akárcsak a hadszíntereken, a kisebbségi politikában is nem elég védeni a pozícióinkat, hanem törekedni kell arra, hogy a haladás érdekében időnként kitörjünk a korlátok közül és előre szaladjunk. A magyarországi kormányváltást követő expanzív nemzetpolitika változást hozott a romániai magyarság számára is, ennek köszönhetően szerencsésebb a csillagok állása Erdély felett, jelentette ki az EMNT vezetője. Sok még a tennivaló, a hit nem elég ahhoz, hogy társadalmi perspektívát nyújtsunk a szórványban élőknek. A kulcs a megmaradáshoz az autonómia, vélte a többi előadóval egyetértésben Toró T. Tibor. Egyik prioritásunk kell legyen az intézmények létrehozása, azonban arra oda kell figyelni, hogy ezek fenntarthatók legyenek és világos finanszírozással rendelkezzenek. Hiába kérkedik azzal az RMDSZ, hogy iskolákat újít fel, ha azokat pár hónapra rá gyermekhiány miatt kénytelenek bezárni, hangzott el. A pártigazgató elmondta, érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy milyen lehetőségek adottak arra, hogy az egyházak átvegyék a szórványtelepüléseken a magyar elemi oktatást. A szórvány ügyét sürgősen depolitizálni kell, a pártoknak önmérsékletet kell gyakorolniuk, és össze kell fogniuk a szórványtelepülések magyar gyermekeinek anyanyelvi oktatása érdekében, javasolta a temesvári politikus a teremben szintén jelen lévő Szabó Ödönnek, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökének. Felszólalásának végén Toró T. Tibor a támogatáspolitika, azon belül pedig az oktatási-nevelési támogatás átgondolásának szükségszerűségét említette meg. Kifejtette: a magyar kormány 5-6 milliárd forintot költ erre a célra, ami hatalmas összeg ahhoz képest, hogy nem vezet célra. „Az egy gyerek után járó 20 ezer forint nem oldja meg a problémákat az erdélyi magyar családokban, ezért át kell gondolni, hogyan lehet ezt a pénzt célszerűbben felhasználni” – jegyezte meg a politikus.
A szórványkonferencia utolsó részében a jelen lévők hozzászóltak az elhangzottakhoz. Számos olyan kérdés merült fel, mely a Fekete-Körös völgyi szórványtelepülések mindennapi problémáit firtatta. A jelenlévők politikai nézettől függetlenül egyetértettek abban, hogy a térségnek szüksége van egy kollégiumra akár köröstárkányi, akár belényesi központtal, ahol a környék magyar diákjai színvonalas körülmények között, képzett pedagógusoktól tanulhatnak. Ez az egyetlen esélye a megmaradásnak, hangzott el a konklúzió az EMNT Bihar megyei szervezetének sajtószolgálata szerint.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Belényesi-medence szórványmagyarságának mindennapi nehézségeiről és a megmaradás feltételeiről volt szó azon a konferencián, amelyet a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete rendeztek meg október 22-én a belényesi református egyházközség gyülekezeti termében. Az eseményen a téma szakértői tartottak előadást, majd a régió településeiről érkezettek is – többségében lelkészek –kifejtették véleményüket.
A tanácskozás moderátora Nagy József Barna főszervező, az EMNT Bihar megyei ügyvezető elnöke, az MPE elnöke volt. Elsőként Kántor Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának főtanácsadója, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója tartott előadást, melyben röviden ismertette az elmúlt húsz év magyar nemzetpolitikájának logikáját valamint a 2010-es kormányváltás után alkalmazott gyökeres változásokat, továbbá kitért a szórványtelepülések specifikus társadalompolitikai vonatkozásainak bemutatására is. Az előadó azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi sorsban élő külhoni magyarság számára egyedül az autonómia hozná el a boldogulást, mely nemcsak cél, hanem egyben a megmaradás eszköze is. Ugyanakkor véleménye szerint nagy hangsúlyt kell fektetni az intézményesülésre, elsősorban az oktatási intézmények megerősítésére is. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy tíz év alatt 100 ezerrel csökken a romániai magyarság száma és ez a folyamat elsősorban a diaszpórában állítandó meg, ahol kiemelt figyelmet kell fordítani az anyanyelven történő oktatásra, magyarázta az előadó.
Mátis Jenő, az EMNT gazdasági szakbizottságának alelnöke az Új Széchenyi Terv mintájára összeállított Mikó Imre Terv vitairatát mutatta be a jelenlévőknek. Elmondta: ahhoz, hogy a vitairat konkrét stratégiává váljon, széleskörű gazdasági és politikai összefogásra van szükség. Az EMNT számít a többségi nemzet, valamint más romániai magyar érdekképviseleti szervezetek támogatására is. A gazdasági szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy mindeddig az erdélyi magyarság számára nem készült olyan átfogó, előremutató stratégia, amely figyelembe veszi Partium, Székelyföld és Közép-Erdély eltérő sajátosságait. A terv időhorizontja 2020, addigra – amennyiben tartani lehet a meghatározott célkitűzéseket – Erdély gazdasági és kulturális értelemben egyaránt „Kelet Svájcává”, és egyben Magyarország egyik legfontosabb kereskedelmi partnerévé válhat. Az előadó röviden bemutatta a vitairatban szereplő kitörési pontokat is. A hallgatóság nagy érdeklődéssel hallgatta meg ezeket, többen is hozzászóltak az elhangzottakhoz.
Bodó Barna politológus, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) Kárpát-medencei szórványalbizottságának elnöke szintén az autonómiában látja az erdélyi magyarság megmaradását. Fontos, hogy ne román szemüvegen át lássuk önmagunkat, hanem higgyünk abban, hogy mindaz amit elképzelünk megvalósítható. „A szórvány a nemzet határa, éppen ezért kiemelt figyelmet érdemel. Az a nemzet, mely lemond szórványáról, saját magáról mond le” – fogalmazott a Sapientia EMTE előadótanára. A megoldandó problémák sorában megemlítette, hogy a szórvány nem tudja kitermelni a véleményvezéreket, márpedig szükség van a magyarság megmaradásának ügyét felvállaló vezetőkre. A templom és az iskola után a civil szervezeteknek kell felvállalniuk a magyar közösségek összetartását. A közösségeknek fel kell ismerniük, hogy egymásra vannak utalva: a szomszédos települések lakóinak rá kell döbbenjenek, hogy nem egymás riválisai, hanem éppen ellenkezőleg, egymás megerősítői. A további feladatok között a szakember megemlítette az oktatási rendszer átszervezését, a civil társadalom képzését valamint a magyar kormány támogatáspolitikájának átgondolását is.
A szórványkonferencián jelen volt Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke, aki felszólalásában először is tolmácsolta Tőkés László EMNT-elnök, az Európai Parlament alelnöke, a konferencia fővédnöke üdvözletét, aki nem tudott eleget tenni a szervezők meghívásának. Előadásában Toró T. Tibor elmondta, hogy dinamikájában kell tekinteni a szórványosodási folyamatot. Akárcsak a hadszíntereken, a kisebbségi politikában is nem elég védeni a pozícióinkat, hanem törekedni kell arra, hogy a haladás érdekében időnként kitörjünk a korlátok közül és előre szaladjunk. A magyarországi kormányváltást követő expanzív nemzetpolitika változást hozott a romániai magyarság számára is, ennek köszönhetően szerencsésebb a csillagok állása Erdély felett, jelentette ki az EMNT vezetője. Sok még a tennivaló, a hit nem elég ahhoz, hogy társadalmi perspektívát nyújtsunk a szórványban élőknek. A kulcs a megmaradáshoz az autonómia, vélte a többi előadóval egyetértésben Toró T. Tibor. Egyik prioritásunk kell legyen az intézmények létrehozása, azonban arra oda kell figyelni, hogy ezek fenntarthatók legyenek és világos finanszírozással rendelkezzenek. Hiába kérkedik azzal az RMDSZ, hogy iskolákat újít fel, ha azokat pár hónapra rá gyermekhiány miatt kénytelenek bezárni, hangzott el. A pártigazgató elmondta, érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy milyen lehetőségek adottak arra, hogy az egyházak átvegyék a szórványtelepüléseken a magyar elemi oktatást. A szórvány ügyét sürgősen depolitizálni kell, a pártoknak önmérsékletet kell gyakorolniuk, és össze kell fogniuk a szórványtelepülések magyar gyermekeinek anyanyelvi oktatása érdekében, javasolta a temesvári politikus a teremben szintén jelen lévő Szabó Ödönnek, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökének. Felszólalásának végén Toró T. Tibor a támogatáspolitika, azon belül pedig az oktatási-nevelési támogatás átgondolásának szükségszerűségét említette meg. Kifejtette: a magyar kormány 5-6 milliárd forintot költ erre a célra, ami hatalmas összeg ahhoz képest, hogy nem vezet célra. „Az egy gyerek után járó 20 ezer forint nem oldja meg a problémákat az erdélyi magyar családokban, ezért át kell gondolni, hogyan lehet ezt a pénzt célszerűbben felhasználni” – jegyezte meg a politikus.
A szórványkonferencia utolsó részében a jelen lévők hozzászóltak az elhangzottakhoz. Számos olyan kérdés merült fel, mely a Fekete-Körös völgyi szórványtelepülések mindennapi problémáit firtatta. A jelenlévők politikai nézettől függetlenül egyetértettek abban, hogy a térségnek szüksége van egy kollégiumra akár köröstárkányi, akár belényesi központtal, ahol a környék magyar diákjai színvonalas körülmények között, képzett pedagógusoktól tanulhatnak. Ez az egyetlen esélye a megmaradásnak, hangzott el a konklúzió az EMNT Bihar megyei szervezetének sajtószolgálata szerint.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. október 25.
Székely policy – Döntéselőkészítés a feladat: kisebbségkuttaó iroda nyílik Sepsiszentgyörgyön
Regionális kutatások terén sok szakember van, csak eddig a politikai elit nem hallgatta meg, mit mondanak.
Fiókirodát nyit a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Tanáccsal együttműködésben, amelynek vezetője Bognár Zoltán politológus lesz. A székelyföldi kutatókat összefogni kívánó új műhely október 22-én Árkoson konferenciát szervezett Elemzések a Székelyföldről címmel.
Gyakorlatorientált, fejlesztéspolitikai szempontból hasznosítható kutatásokkal kívánnak foglakozni, ún. policy papereket, azaz közpolitikai-stratégiai ajánlásokat is írnának.
A sepsiszentgyörgyi iroda a megyei tanács épületében kap helyet, és a helyi politikai vezetőkkel működik együtt elsősorban régiófejlesztéssel kapcsolatos kutatások kapcsán. Fő feladatai közé tartozik majd a politikai döntéselőkészítés, a kutatások „lefordítása” a politikusok számára.
A műhely fontos bázisa lehet majd a környékbeli kutatóknak, hiszen a kolozsvári anyaintézmény révén hozzáférése lesz a nemzetközi hálózatokhoz, szakirodalomhoz. Egyfajta hálózatalakító, szervező szerepe is lesz a térségben – magyarázta Bognár Zoltán.
A megyei tanács infrastruktúrát és helyiséget, a kisebbségkutató intézet pedig szakmai hátteret biztosít az irodának. Projekt alapon, azaz közös megegyezés alapján különítenek el az intézet költségvetéséből összegeket kutatásra. Mivel a közintézményeknél létszámstop van, nem tudnak külön alkalmazottakat felvenni – magyarázta a Transindex kérdésére Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári intézet Tudományos Tanácsának tudományos titkára.
Az iroda például segítséget nyújthat abban is, hogy ha adott tematikában van szükség szakértői tanulmányra, összehozza a „megrendelőt” a kutatóval, emellett azonban meghatározza azokat a fő kutatási irányokat is, amelyek közép- vagy hosszútávon a helyi elitet a döntéselőkészítésben segítik. „A saját kutatásokat is megpróbáljuk ezekbe az irányokba csatornázni, tehát kimondottan olyan témákra ráállni, amelyek közpolitikailag hasznosíthatóak a helyi önkormányzatok által” – tette hozzá Kiss.
Máris körvonalazódott néhány irány: Bognár kutatási témája a világban működő autonómiamodellek, -koncepciók, ez lesz az egyik tematika. Egy másik fontos, alapkutatásokat is igénylő téma a romapolitika, egy székelyföldi romastratégia előkészítése, amellyel többek közt Fosztó László szociálantropológus foglalkozik majd.
A migráció és a családpolitika is lényeges kutatási terep. Az a kérdés, a megyei és helyi önkormányzatok hogyan tudjanak családbarátabb környezetet kialakítani a térségben, ugyanis kisebbségi közösségekben leginkább ez az eszköz áll a népesedéspolitika rendelkezésére. Konkrétan arról van szó, az intézményeket családbaráttá kell tenni, pl. rendezni a bölcsődék helyzetét, olyan szolgáltatásokat teremteni, amelyek a gyerekvállaló családok és elsősorban a nők helyzetén javítanak. Ez a téma Kiss szerint az európai finanszírozók számára is támogatásra érdemes lehet, nemzetpolitikai szempontból pedig elementáris érdeke lenne a székelyföldi közösségnek.
A kisebbségkutató intézetnél decemberben véglegesítik a jövő évi kutatási terveket, azelőtt a Kovászna megyei féllel konzultálnak, és eszerint alakítják a 2012-es évi prioritási listát. Jövőben a nagyváradi Szacsvay akadémiához hasonlóan terveznek Kovászna megyében egy olyan előadás- és beszélgetéssorozatot, ahol a legfontosabb erdélyi társadalmi témák kerülnek terítékre a nagyközönség számára is érthető módon, a romakérdéstől a migráción keresztül a demográfiáig és az erdélyi elit szerveződéséig – mondta el a jövő évi tervekről Kiss Tamás.
A sepsiszentgyörgyi műhely természetszerűleg együtt kíván működni minden, a térségben dolgozó kutatóval és más műhelyekkel, így a csíkszeredai Sapientia körül szerveződő csoportokkal is. A konferencián egyébként több csíkszeredai előadó is részt vett.
Előadást tartott Horváth Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának főigazgatója is, aki több mint egy évtizede az erdélyi regionális politikával foglalkozó kutatók szakmai mentora a pécsi Regionális Politikai és Gazdaságtani Doktori Iskola tanáraként.
A Transindexnek adott nyilatkozatában az akadémikus kiemelte: mindeddig nem igazán volt példa arra az erdélyi kutatóműhelyek esetében, hogy döntéselőkészítő, gyakorlatorientált kutatásokkal foglalkozzanak. „Magyarországon a határon túli tudománytámogatásnak van egy tradicionális menetrendje, miszerint támogatni kell az irodalom-, nyelv-, történelemtudományt, kurrens tudományként pedig a szociológiát. Én állandóan azt szorgalmazom, hogy a közgazdaság-, politika- és jogtudományt is támogatni kell, és főképp azokat az ágait, amelyek a gyakorlat számára fontos eredményeket produkálhatnának” – érvelt Horváth. Másfelől fontos, hogy a magyar közösség vezetői is megfogalmazzák az igényüket az ilyen típusú kutatások iránt, hogy milyen feladatok megoldását igényelnék a kutatóktól. Jelenleg ugyanis nincs szoros interakció a politikai elit és a kutatói elit között – tette hozzá.
Székelyföld fejlesztési stratégiájának ügyében Horváth szerint 10-12 év óta ugyanaz a gond: van egy fiatal kutatógárda, aki végzi a regionális kutatásokat, eredményeket ér el, ám arra panaszkodik, hogy ezeket az eredményeket nem látja hasznosíthatónak, pontosabban nem érzi, hogy a magyar politikai döntéshozók igényelnék ezen eredmények hasznosítását.
„Most el kell kezdeni nagyon hangsúlyosan készülni a 2014-től esedékes új európai uniós programozási időszakra, amikor szerintem nem az lesz a kérdés, hogy mekkora összeget kaparintunk meg az uniós alapokból, hanem az, hogy ezt milyen feladatok finanszírozására tudjuk fordítani. Panaszkodnak mindenhol arra, hogy nem sikerül az uniós forrásokat lehívni, kicsik az abszorbciós ráták – 2014-től nem ez lesz a kérdés, hanem hogy milyen feladatokat tudunk finanszírozni” – magyarázta az akadémikus.
„Ahogy látom az egyes országok politikusi körét, egyelőre hiányoznak azok az ismeretek, amelyek alapján ezt az új paradigmát operacionalizálni tudnák. Ezért van szükség regionális kutatási ismeretekre.
Azok a régiók lesznek versenyképesek, ahol ez az ismeret megvan, ahol már készülnek az új fejlesztési stratégiák kidolgozására, ahol megfogalmazzák a feladatokat, az erőforrásokat alaposan felmérik, és ahhoz próbálják az uniós forrásokat társfinanszírozásként megszerezni” – tette hozzá.
A versenyképes Székelyföldhöz jó esély egy regionális tudományokban jártasságot szerzett fiatal kutatógárda megjelenése is – hangsúlyozta. Ezek a kutatók fokozattal rendelkeznek, ismerik az uniós regionális fejlődés sajátosságait, az EU strukturális politikájának jellemzőit. Ám ezek az ismeretek elszigetelten vannak jelen, nincsenek meg azok a hidak, amelyek ezeket az ismereteket átadnák a döntéshozó köröknek.
„Új kutatási programokat kellene indítani, és az irányok megfogalmazásában a helyi szereplők véleményét is ki kell kérni. Mondják meg, melyek azok a feladatok, amelyekben igénylik a tudomány állásfoglalását. Másfelől a politikai szereplők befogadóképességét is kéne erősíteni” – mondta. A tudomány nem képes mérlegelni olyan tényezőket, ami a politika feladata, az érdekharmonizáció nem a tudomány dolga. Ám a politikusoknak mérlegelniük kellene a tudomány érveit, több szakértőt meghallgatniuk, és utána dönteniük a sarkalatos kérdésekben.
A kisebbségkutató intézet székelyföldi „terjeszkedésének” egyébként nem ez az első momentuma, a kolozsvári műhely többször működött már együtt székelyföldi önkormányzatokkal, főleg Hargita megyében.
A fiókintézmény égisze alatt évente 3-4 Székelyfölddel kapcsolatos kötet publikálását tervezik, javarészt PhD dolgozatokra alapozva. A kötetekért felelős szerkesztőbizottság tagjai: Benedek József, Horváth Gyula és Lőrincz D. József. Az árkosi konferencián is bemutatott dolgozatok többek közt a humántőke-beruházás és migráció kérdéseit, a székelyföldi turizmus fejlesztési lehetőségeit, a pénzügyi szektor hatását a székelyföldi gazdasági helyzetre vagy Székelyföld területi megközelíthetőségének (út, vasút, reptér stb.) hatásvizsgálatát tematizálták.
Tamás Sándor: gyakorlati eredmények kellenek
„Szükség van egy olyan helyre, ahol a Székelyföldről szóló tanulmányok összegyűlnek. Ettől az irodától azt várjuk el, hogy megerősítse a régiót érintő kutatói munkát, valamint az autonómia és a nyelvi jogok terén olyan műhelyként működjön, amely az Európai Unióban elfogadott és működő kisebbségi struktúrák honosításához szolgáltathat alapot. Olyan gyakorlati eredményekhez kell vezessen ez a munka, mint amilyent Brüsszelben lehet megtapasztalni: konkrét példaként, ott egy gyógyszeres doboz feliratozása három nyelven történik, míg nálunk csupán egy nyelven” - mondta az árkosi konferencia megnyitóján Tamás Sándor megyei tanácselnök. (közlemény)
Transindex
Regionális kutatások terén sok szakember van, csak eddig a politikai elit nem hallgatta meg, mit mondanak.
Fiókirodát nyit a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Tanáccsal együttműködésben, amelynek vezetője Bognár Zoltán politológus lesz. A székelyföldi kutatókat összefogni kívánó új műhely október 22-én Árkoson konferenciát szervezett Elemzések a Székelyföldről címmel.
Gyakorlatorientált, fejlesztéspolitikai szempontból hasznosítható kutatásokkal kívánnak foglakozni, ún. policy papereket, azaz közpolitikai-stratégiai ajánlásokat is írnának.
A sepsiszentgyörgyi iroda a megyei tanács épületében kap helyet, és a helyi politikai vezetőkkel működik együtt elsősorban régiófejlesztéssel kapcsolatos kutatások kapcsán. Fő feladatai közé tartozik majd a politikai döntéselőkészítés, a kutatások „lefordítása” a politikusok számára.
A műhely fontos bázisa lehet majd a környékbeli kutatóknak, hiszen a kolozsvári anyaintézmény révén hozzáférése lesz a nemzetközi hálózatokhoz, szakirodalomhoz. Egyfajta hálózatalakító, szervező szerepe is lesz a térségben – magyarázta Bognár Zoltán.
A megyei tanács infrastruktúrát és helyiséget, a kisebbségkutató intézet pedig szakmai hátteret biztosít az irodának. Projekt alapon, azaz közös megegyezés alapján különítenek el az intézet költségvetéséből összegeket kutatásra. Mivel a közintézményeknél létszámstop van, nem tudnak külön alkalmazottakat felvenni – magyarázta a Transindex kérdésére Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári intézet Tudományos Tanácsának tudományos titkára.
Az iroda például segítséget nyújthat abban is, hogy ha adott tematikában van szükség szakértői tanulmányra, összehozza a „megrendelőt” a kutatóval, emellett azonban meghatározza azokat a fő kutatási irányokat is, amelyek közép- vagy hosszútávon a helyi elitet a döntéselőkészítésben segítik. „A saját kutatásokat is megpróbáljuk ezekbe az irányokba csatornázni, tehát kimondottan olyan témákra ráállni, amelyek közpolitikailag hasznosíthatóak a helyi önkormányzatok által” – tette hozzá Kiss.
Máris körvonalazódott néhány irány: Bognár kutatási témája a világban működő autonómiamodellek, -koncepciók, ez lesz az egyik tematika. Egy másik fontos, alapkutatásokat is igénylő téma a romapolitika, egy székelyföldi romastratégia előkészítése, amellyel többek közt Fosztó László szociálantropológus foglalkozik majd.
A migráció és a családpolitika is lényeges kutatási terep. Az a kérdés, a megyei és helyi önkormányzatok hogyan tudjanak családbarátabb környezetet kialakítani a térségben, ugyanis kisebbségi közösségekben leginkább ez az eszköz áll a népesedéspolitika rendelkezésére. Konkrétan arról van szó, az intézményeket családbaráttá kell tenni, pl. rendezni a bölcsődék helyzetét, olyan szolgáltatásokat teremteni, amelyek a gyerekvállaló családok és elsősorban a nők helyzetén javítanak. Ez a téma Kiss szerint az európai finanszírozók számára is támogatásra érdemes lehet, nemzetpolitikai szempontból pedig elementáris érdeke lenne a székelyföldi közösségnek.
A kisebbségkutató intézetnél decemberben véglegesítik a jövő évi kutatási terveket, azelőtt a Kovászna megyei féllel konzultálnak, és eszerint alakítják a 2012-es évi prioritási listát. Jövőben a nagyváradi Szacsvay akadémiához hasonlóan terveznek Kovászna megyében egy olyan előadás- és beszélgetéssorozatot, ahol a legfontosabb erdélyi társadalmi témák kerülnek terítékre a nagyközönség számára is érthető módon, a romakérdéstől a migráción keresztül a demográfiáig és az erdélyi elit szerveződéséig – mondta el a jövő évi tervekről Kiss Tamás.
A sepsiszentgyörgyi műhely természetszerűleg együtt kíván működni minden, a térségben dolgozó kutatóval és más műhelyekkel, így a csíkszeredai Sapientia körül szerveződő csoportokkal is. A konferencián egyébként több csíkszeredai előadó is részt vett.
Előadást tartott Horváth Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának főigazgatója is, aki több mint egy évtizede az erdélyi regionális politikával foglalkozó kutatók szakmai mentora a pécsi Regionális Politikai és Gazdaságtani Doktori Iskola tanáraként.
A Transindexnek adott nyilatkozatában az akadémikus kiemelte: mindeddig nem igazán volt példa arra az erdélyi kutatóműhelyek esetében, hogy döntéselőkészítő, gyakorlatorientált kutatásokkal foglalkozzanak. „Magyarországon a határon túli tudománytámogatásnak van egy tradicionális menetrendje, miszerint támogatni kell az irodalom-, nyelv-, történelemtudományt, kurrens tudományként pedig a szociológiát. Én állandóan azt szorgalmazom, hogy a közgazdaság-, politika- és jogtudományt is támogatni kell, és főképp azokat az ágait, amelyek a gyakorlat számára fontos eredményeket produkálhatnának” – érvelt Horváth. Másfelől fontos, hogy a magyar közösség vezetői is megfogalmazzák az igényüket az ilyen típusú kutatások iránt, hogy milyen feladatok megoldását igényelnék a kutatóktól. Jelenleg ugyanis nincs szoros interakció a politikai elit és a kutatói elit között – tette hozzá.
Székelyföld fejlesztési stratégiájának ügyében Horváth szerint 10-12 év óta ugyanaz a gond: van egy fiatal kutatógárda, aki végzi a regionális kutatásokat, eredményeket ér el, ám arra panaszkodik, hogy ezeket az eredményeket nem látja hasznosíthatónak, pontosabban nem érzi, hogy a magyar politikai döntéshozók igényelnék ezen eredmények hasznosítását.
„Most el kell kezdeni nagyon hangsúlyosan készülni a 2014-től esedékes új európai uniós programozási időszakra, amikor szerintem nem az lesz a kérdés, hogy mekkora összeget kaparintunk meg az uniós alapokból, hanem az, hogy ezt milyen feladatok finanszírozására tudjuk fordítani. Panaszkodnak mindenhol arra, hogy nem sikerül az uniós forrásokat lehívni, kicsik az abszorbciós ráták – 2014-től nem ez lesz a kérdés, hanem hogy milyen feladatokat tudunk finanszírozni” – magyarázta az akadémikus.
„Ahogy látom az egyes országok politikusi körét, egyelőre hiányoznak azok az ismeretek, amelyek alapján ezt az új paradigmát operacionalizálni tudnák. Ezért van szükség regionális kutatási ismeretekre.
Azok a régiók lesznek versenyképesek, ahol ez az ismeret megvan, ahol már készülnek az új fejlesztési stratégiák kidolgozására, ahol megfogalmazzák a feladatokat, az erőforrásokat alaposan felmérik, és ahhoz próbálják az uniós forrásokat társfinanszírozásként megszerezni” – tette hozzá.
A versenyképes Székelyföldhöz jó esély egy regionális tudományokban jártasságot szerzett fiatal kutatógárda megjelenése is – hangsúlyozta. Ezek a kutatók fokozattal rendelkeznek, ismerik az uniós regionális fejlődés sajátosságait, az EU strukturális politikájának jellemzőit. Ám ezek az ismeretek elszigetelten vannak jelen, nincsenek meg azok a hidak, amelyek ezeket az ismereteket átadnák a döntéshozó köröknek.
„Új kutatási programokat kellene indítani, és az irányok megfogalmazásában a helyi szereplők véleményét is ki kell kérni. Mondják meg, melyek azok a feladatok, amelyekben igénylik a tudomány állásfoglalását. Másfelől a politikai szereplők befogadóképességét is kéne erősíteni” – mondta. A tudomány nem képes mérlegelni olyan tényezőket, ami a politika feladata, az érdekharmonizáció nem a tudomány dolga. Ám a politikusoknak mérlegelniük kellene a tudomány érveit, több szakértőt meghallgatniuk, és utána dönteniük a sarkalatos kérdésekben.
A kisebbségkutató intézet székelyföldi „terjeszkedésének” egyébként nem ez az első momentuma, a kolozsvári műhely többször működött már együtt székelyföldi önkormányzatokkal, főleg Hargita megyében.
A fiókintézmény égisze alatt évente 3-4 Székelyfölddel kapcsolatos kötet publikálását tervezik, javarészt PhD dolgozatokra alapozva. A kötetekért felelős szerkesztőbizottság tagjai: Benedek József, Horváth Gyula és Lőrincz D. József. Az árkosi konferencián is bemutatott dolgozatok többek közt a humántőke-beruházás és migráció kérdéseit, a székelyföldi turizmus fejlesztési lehetőségeit, a pénzügyi szektor hatását a székelyföldi gazdasági helyzetre vagy Székelyföld területi megközelíthetőségének (út, vasút, reptér stb.) hatásvizsgálatát tematizálták.
Tamás Sándor: gyakorlati eredmények kellenek
„Szükség van egy olyan helyre, ahol a Székelyföldről szóló tanulmányok összegyűlnek. Ettől az irodától azt várjuk el, hogy megerősítse a régiót érintő kutatói munkát, valamint az autonómia és a nyelvi jogok terén olyan műhelyként működjön, amely az Európai Unióban elfogadott és működő kisebbségi struktúrák honosításához szolgáltathat alapot. Olyan gyakorlati eredményekhez kell vezessen ez a munka, mint amilyent Brüsszelben lehet megtapasztalni: konkrét példaként, ott egy gyógyszeres doboz feliratozása három nyelven történik, míg nálunk csupán egy nyelven” - mondta az árkosi konferencia megnyitóján Tamás Sándor megyei tanácselnök. (közlemény)
Transindex
2011. október 26.
Polgári engedetlenségre készülnek – Magyar intézeteket az orvosin!
Az oktatási minisztérium felszólítása ellenére sem történt áttörés a magyar intézetek megalakulása ügyében a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Az egyetem szenátusának tegnapi ülése a román vezetőségi tagok többségének hiánya miatt határozatképtelen volt. A helyzet rendezése érdekében a Bolyai Kezdeményező Bizottság egy sor javaslatot fogalmazott meg, és polgári engedetlenségi akciók szervezését is kilátásba helyezte az egyetemen a törvényesség helyreállítása érdekében.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöksége tegnapi közleményében emlékeztet: Európa minden, százezresnél nagyobb lélekszámú, hagyományos nemzeti kisebbsége számára önálló intézményekben biztosított az anyanyelvű felsőfokú oktatás, és négyévnyi, Románia nemzetközi megítélésének súlyosan ártó botránysorozat után a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vezetői is kénytelenek voltak beleegyezni a magyar intézetek megalakításába. Mindeközben a MOGYE román nemzetiségű vezetői a hatályos törvények megszegése árán is gáncsolják az erdélyi magyar orvosi oktatás fejlesztését – állapítják meg. A Brassai Attila BKB-elnök és Hantz Péter alelnök által aláírt dokumentum egy sor javaslatot fogalmaz meg.
Arra bátorítják a MOGYE magyar oktatóit, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket. Javasolják, hogy a magyar oktatók egy küldött kivételével bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. Felidézik továbbá: a BKB már 2007 őszén rámutatott, hogy a román tagozat szemérmetlenül ellopja a magyar tagozatnak járó pénz jelentős részét. Az intézménynek ugyanis közel azonos számú magyar, illetve román hallgatója van, és a magyar hallgatók után megemelt fejkvóta jár, a magyar oktatók száma viszont a románokénál jóval alacsonyabb. Éppen ezért felkérik az RMDSZ-t, érje el, hogy a magyar tagozatnak járó pénzt külön számlára utalják.
A szakmai visszaesésből való kitörés érdekében szakmai jellegű segítséget várnak a négy magyarországi orvosi egyetemtől, elsősorban a budapesti Semmelweis Egyetemtől, és arra kérik őket, hogy a helyzet rendezéséig függesszenek fel minden hivatalos kapcsolatot a MOGYE jelenlegi román vezetőivel. Az EMNT vezetőitől pedig azt várják, hassanak oda, hogy az Európai Parlament is tudomást szerezzen a jogsértésekről.
"A MOGYE magyar intézetei előbb-utóbb úgyis meg fognak alakulni, az egyetem posztkommunista román vezetői csak egy agonizálási folyamatot próbálnak húzni-halasztani. Csak rajtuk múlik, hogy ez mekkora botránnyal, a román politikai vezetőkre nézve pedig mekkora arculatvesztéssel fog járni. Ideje lenne tanulniuk a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történtekből. Ha erre mégsem hajlandóak, a törvényesség helyreállítása érdekében a BKB polgári engedetlenségi akciókat is fog szervezni a MOGYE-n" – áll a közleményben.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma
Az oktatási minisztérium felszólítása ellenére sem történt áttörés a magyar intézetek megalakulása ügyében a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Az egyetem szenátusának tegnapi ülése a román vezetőségi tagok többségének hiánya miatt határozatképtelen volt. A helyzet rendezése érdekében a Bolyai Kezdeményező Bizottság egy sor javaslatot fogalmazott meg, és polgári engedetlenségi akciók szervezését is kilátásba helyezte az egyetemen a törvényesség helyreállítása érdekében.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöksége tegnapi közleményében emlékeztet: Európa minden, százezresnél nagyobb lélekszámú, hagyományos nemzeti kisebbsége számára önálló intézményekben biztosított az anyanyelvű felsőfokú oktatás, és négyévnyi, Románia nemzetközi megítélésének súlyosan ártó botránysorozat után a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vezetői is kénytelenek voltak beleegyezni a magyar intézetek megalakításába. Mindeközben a MOGYE román nemzetiségű vezetői a hatályos törvények megszegése árán is gáncsolják az erdélyi magyar orvosi oktatás fejlesztését – állapítják meg. A Brassai Attila BKB-elnök és Hantz Péter alelnök által aláírt dokumentum egy sor javaslatot fogalmaz meg.
Arra bátorítják a MOGYE magyar oktatóit, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket. Javasolják, hogy a magyar oktatók egy küldött kivételével bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. Felidézik továbbá: a BKB már 2007 őszén rámutatott, hogy a román tagozat szemérmetlenül ellopja a magyar tagozatnak járó pénz jelentős részét. Az intézménynek ugyanis közel azonos számú magyar, illetve román hallgatója van, és a magyar hallgatók után megemelt fejkvóta jár, a magyar oktatók száma viszont a románokénál jóval alacsonyabb. Éppen ezért felkérik az RMDSZ-t, érje el, hogy a magyar tagozatnak járó pénzt külön számlára utalják.
A szakmai visszaesésből való kitörés érdekében szakmai jellegű segítséget várnak a négy magyarországi orvosi egyetemtől, elsősorban a budapesti Semmelweis Egyetemtől, és arra kérik őket, hogy a helyzet rendezéséig függesszenek fel minden hivatalos kapcsolatot a MOGYE jelenlegi román vezetőivel. Az EMNT vezetőitől pedig azt várják, hassanak oda, hogy az Európai Parlament is tudomást szerezzen a jogsértésekről.
"A MOGYE magyar intézetei előbb-utóbb úgyis meg fognak alakulni, az egyetem posztkommunista román vezetői csak egy agonizálási folyamatot próbálnak húzni-halasztani. Csak rajtuk múlik, hogy ez mekkora botránnyal, a román politikai vezetőkre nézve pedig mekkora arculatvesztéssel fog járni. Ideje lenne tanulniuk a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történtekből. Ha erre mégsem hajlandóak, a törvényesség helyreállítása érdekében a BKB polgári engedetlenségi akciókat is fog szervezni a MOGYE-n" – áll a közleményben.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma
2011. október 26.
MOGYE: késik a döntés a magyar intézetek megalapításáról, határozott lépéseket követel a BKB
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetősége még nem döntött a magyar intézetek megalapításáról annak ellenére, hogy a román oktatási minisztérium október elején átiratban szólította fel erre az egyetemet - közölte az MTI-vel szerdán Brassai Attila egyetemi oktató, az egyetem tanszékvezető tanára. Az egyetem szenátusának keddi ülése elmaradt, mivel a testület döntésképtelen volt. Brassai elmondta, hogy a döntéshozó testület kétharmadát képező 26 román oktató közül csak 10-en jelentek meg, így a magyar oktatók hiába voltak jelen teljes létszámban. Az intézmény legfőbb fórumának arról kellett volna határoznia, hogy módosítja-e az egyetemi chartát, miután október 5-én felkérte erre a román oktatási minisztérium. A szaktárca átiratban kérte az egyetemet arra, hogy tartsa tiszteletben az idén hatályba lépett oktatási törvénynek a magyar intézetek létrehozására vonatkozó cikkelyeit. Az egyetem szenátusa ugyanis nyáron olyan chartát fogadott el, ami nem teszi lehetővé az egykori tanszékek helyét átvevő, kibővített hatáskörrel rendelkező magyar intézetek létrehozását. Brassai elmondta: az ülés elmaradása ellenére a magyar és a román oktatók tárgyalásokat folytattak, és megállapodtak abban, hogy a jövő szerdai szenátusi ülésig elkészítenek egy tervet arról, hogy milyen szerkezeti formában lehet létrehozni a magyar intézeteket, figyelembe véve a magyar oktatók létszámát.
Emellett arról is megállapodtak - tette hozzá Brassai -, hogy a román egyetemek akkreditációjáért felelős szakhatóságtól és az oktatási minisztériumtól meghívnak szakértőket, mondjanak véleményt az oktatási törvény alkalmazásáról, arról, hogy megalapíthatók-e a magyar intézetek. Az egyetemen ugyanis nem létezik elég magyar nyelvű oktató, de Brassai szerint magyarországi oktatók segítségével ideiglenesen pótolható ez a hiányosság.
A tanszékvezető elmondta: elképzelhető, hogy a felsőoktatási intézmény román vezetői csak „időhúzásra játszanak”, és ennek a taktikának része a bukaresti minisztériumi és akkreditációs bizottsági szakértők véleményének kikérése. Ezt azonban még nem lehet egyértelműen megállapítani, hiszen a következő szenátusi ülést például nem beláthatatlan időre halasztották, hanem jövő hétre hívták össze.
Brassai - aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke - ezt annak kapcsán fejtette ki, hogy egy nappal korábban az általa vezetett szervezet egy közleményt adott ki. Ebben egyebek között azt javasolták az egyetem magyar oktatóinak, hogy „önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat”. A BKB szerint a magyar oktatóknak bojkottálniuk kellene az egyetem valamennyi döntéshozó fórumának munkáját. Az oktató szerint azonban ezekhez az eszközökhöz csak abban az esetben folyamodjanak az oktatók, ha nem történik előrelépés a magyar intézetek létrehozása ügyében.
A BKB konkrétan azt javasolja, hogy a magyar oktatók önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat. Ugyanakkor egy küldött kivételével, bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. A szervezet szerint a magyar tagozatnak járó állami támogatás öszegét külön számlára kell utalni, mivel annak jelentős részét „a román tagozat szemérmetlenül ellopja”.
Krónika (Kolozsvár)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetősége még nem döntött a magyar intézetek megalapításáról annak ellenére, hogy a román oktatási minisztérium október elején átiratban szólította fel erre az egyetemet - közölte az MTI-vel szerdán Brassai Attila egyetemi oktató, az egyetem tanszékvezető tanára. Az egyetem szenátusának keddi ülése elmaradt, mivel a testület döntésképtelen volt. Brassai elmondta, hogy a döntéshozó testület kétharmadát képező 26 román oktató közül csak 10-en jelentek meg, így a magyar oktatók hiába voltak jelen teljes létszámban. Az intézmény legfőbb fórumának arról kellett volna határoznia, hogy módosítja-e az egyetemi chartát, miután október 5-én felkérte erre a román oktatási minisztérium. A szaktárca átiratban kérte az egyetemet arra, hogy tartsa tiszteletben az idén hatályba lépett oktatási törvénynek a magyar intézetek létrehozására vonatkozó cikkelyeit. Az egyetem szenátusa ugyanis nyáron olyan chartát fogadott el, ami nem teszi lehetővé az egykori tanszékek helyét átvevő, kibővített hatáskörrel rendelkező magyar intézetek létrehozását. Brassai elmondta: az ülés elmaradása ellenére a magyar és a román oktatók tárgyalásokat folytattak, és megállapodtak abban, hogy a jövő szerdai szenátusi ülésig elkészítenek egy tervet arról, hogy milyen szerkezeti formában lehet létrehozni a magyar intézeteket, figyelembe véve a magyar oktatók létszámát.
Emellett arról is megállapodtak - tette hozzá Brassai -, hogy a román egyetemek akkreditációjáért felelős szakhatóságtól és az oktatási minisztériumtól meghívnak szakértőket, mondjanak véleményt az oktatási törvény alkalmazásáról, arról, hogy megalapíthatók-e a magyar intézetek. Az egyetemen ugyanis nem létezik elég magyar nyelvű oktató, de Brassai szerint magyarországi oktatók segítségével ideiglenesen pótolható ez a hiányosság.
A tanszékvezető elmondta: elképzelhető, hogy a felsőoktatási intézmény román vezetői csak „időhúzásra játszanak”, és ennek a taktikának része a bukaresti minisztériumi és akkreditációs bizottsági szakértők véleményének kikérése. Ezt azonban még nem lehet egyértelműen megállapítani, hiszen a következő szenátusi ülést például nem beláthatatlan időre halasztották, hanem jövő hétre hívták össze.
Brassai - aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke - ezt annak kapcsán fejtette ki, hogy egy nappal korábban az általa vezetett szervezet egy közleményt adott ki. Ebben egyebek között azt javasolták az egyetem magyar oktatóinak, hogy „önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat”. A BKB szerint a magyar oktatóknak bojkottálniuk kellene az egyetem valamennyi döntéshozó fórumának munkáját. Az oktató szerint azonban ezekhez az eszközökhöz csak abban az esetben folyamodjanak az oktatók, ha nem történik előrelépés a magyar intézetek létrehozása ügyében.
A BKB konkrétan azt javasolja, hogy a magyar oktatók önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat. Ugyanakkor egy küldött kivételével, bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. A szervezet szerint a magyar tagozatnak járó állami támogatás öszegét külön számlára kell utalni, mivel annak jelentős részét „a román tagozat szemérmetlenül ellopja”.
Krónika (Kolozsvár)
2011. október 27.
Kihelyezett irodát nyit Székelyföldön a román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet
Székelyföldi kihelyezett irodát nyit Sepsiszentgyörgyön a román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, amelynek új területi központja regionális kutatásokkal foglalkozik majd.
Bognár Zoltán politológus – akit a kihelyezett iroda vezetésével bíztak meg – az MTI-nek szerdán elmondta: a Kovászna megyei tanács a kolozsvári székhelyű állami intézet kérésére már kijelölte azt az irodát, ahol működni fog a sepsiszentgyörgyi központ. Jelenleg folyamatban van az iroda felszerelése, valamint a kezdeti intézményépítéshez szükséges tervezés. Az iroda várhatóan a jövő év elején hirdeti meg első kutatási programját – mondta az irodavezető.
Bognár Zoltán szerint azért biztosít a kisebbségkutató intézet jogi keretet ennek az irodának, mert Romániának olyan régiójáról van szó, amelyben a lakosság többségét a magyar nemzeti kisebbség alkotja. Terveik szerint valamennyi olyan témát górcső alá vesznek, amelyek Székelyföldet érintik és kisebbségpolitikai vetülettel rendelkeznek. A kutatásaik egyebek között a romapolitikára, az etnikumok közötti viszonyokra terjednek ki, de a régiófejlesztés kérdéskörével és a közigazgatás működésével is foglalkoznak.
Az iroda megnyitását kezdeményező Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke a Krónika című erdélyi napilapnak elmondta: azért van szükség egy ilyen iroda működtetésére, mert nem elég, hogy csak a politikusok vázoljanak fel megoldásokat a székelyföldi gyakorlati problémákra. Hangsúlyozta, hogy Székelyföldön a tudományos kutatás ösztönzésére is szükség van.
MTI
Erdély.ma
Székelyföldi kihelyezett irodát nyit Sepsiszentgyörgyön a román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, amelynek új területi központja regionális kutatásokkal foglalkozik majd.
Bognár Zoltán politológus – akit a kihelyezett iroda vezetésével bíztak meg – az MTI-nek szerdán elmondta: a Kovászna megyei tanács a kolozsvári székhelyű állami intézet kérésére már kijelölte azt az irodát, ahol működni fog a sepsiszentgyörgyi központ. Jelenleg folyamatban van az iroda felszerelése, valamint a kezdeti intézményépítéshez szükséges tervezés. Az iroda várhatóan a jövő év elején hirdeti meg első kutatási programját – mondta az irodavezető.
Bognár Zoltán szerint azért biztosít a kisebbségkutató intézet jogi keretet ennek az irodának, mert Romániának olyan régiójáról van szó, amelyben a lakosság többségét a magyar nemzeti kisebbség alkotja. Terveik szerint valamennyi olyan témát górcső alá vesznek, amelyek Székelyföldet érintik és kisebbségpolitikai vetülettel rendelkeznek. A kutatásaik egyebek között a romapolitikára, az etnikumok közötti viszonyokra terjednek ki, de a régiófejlesztés kérdéskörével és a közigazgatás működésével is foglalkoznak.
Az iroda megnyitását kezdeményező Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke a Krónika című erdélyi napilapnak elmondta: azért van szükség egy ilyen iroda működtetésére, mert nem elég, hogy csak a politikusok vázoljanak fel megoldásokat a székelyföldi gyakorlati problémákra. Hangsúlyozta, hogy Székelyföldön a tudományos kutatás ösztönzésére is szükség van.
MTI
Erdély.ma
2011. október 27.
Véget ért a Liszt 200 Kolozsváron
Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumával ér véget ma este a Kolozsvári Magyar Operában a háromhetes Nemzetközi Liszt Ferenc Fesztivál.
A nagyszabású produkció a Kolozsvári Magyar Opera zenekara, a Bukaresti Rádió énekkara, a kolozsvári VIP gyerekkórus, valamint Nagy Zoltán, Balla Sándor, Kele Brigitta, Estefan Florin és Veress Orsolya szólisták közreműködésével csendül fel.
„A háromhetes programsorozat zökkenőmentesen zajlott le, úgy, ahogy azt elterveztük. Minden bizonnyal komolyzene kedvelői is elégedettek voltak a bőséges kínálattal, szinte minden előadást és hangversenyt telt ház fogadott” – értékelte az Új Magyar Szónak a fesztivált Szép Gyula. A fesztiváligazgató hangsúlyozta, a fiatal zongoristák hangversenyére abban az épületben került sor, ahol hajdanán maga Liszt Ferenc is fellépett, nagyon sokan eljöttek. Elmondása szerint a sok jó mellett negatívum is említhető, a három hét alatt volt olyan esemény, amely nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket, például a Szentek és Démonok című színpadi fantáziaként emlegetett összművészeti produkció.
„Amint a neve, illetve a stílusmegnevezése is elárulja, kísérleti előadásról van szó, amely a könnyedebb hangversenyekkel szemben nehezebben emészthető, filozofikus problémát boncolgató előadás, amely ugyan tetszett a nézőknek, viszont nem jelent töretlen sikert. Nem az az előadás, amely esetében a csilláron is nézők ücsörögnének” – fogalmazott Szép Gyula.
Az igazgató a Nemzetközi Liszt Ferenc Fesztivál egyik nagy sikerének a Liszt-emlékplakett felavatását tartja. „Kolozsváron a tábláknak külön történetük van, nézeteltéréseknek, feszültségeknek a kiindulópontjai. A Liszt- emlékplakett elhelyezésével azt gondolom, hogy a fennálló helyzet kezd normalizálódni. A hatóságnak sem volt ellenvetése, hogy egy olyan nagyságrendű zeneszerzőről, mint Liszt Ferenc, megemlékezzünk” – hangsúlyozta a fesztiváligazgató.
Kérdésünkre kifejtette, a magyar opera minden olyan zeneszerzőről, akinek valamilyen köze volt a kincses városhoz évfordulós ünnepségen emlékezik meg, kisebb-nagyobb rendezvénysorozatok keretében, de ezeket nem kívánják évenként ismétlődő fesztiválokká alakítani.
Erdély.ma
Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumával ér véget ma este a Kolozsvári Magyar Operában a háromhetes Nemzetközi Liszt Ferenc Fesztivál.
A nagyszabású produkció a Kolozsvári Magyar Opera zenekara, a Bukaresti Rádió énekkara, a kolozsvári VIP gyerekkórus, valamint Nagy Zoltán, Balla Sándor, Kele Brigitta, Estefan Florin és Veress Orsolya szólisták közreműködésével csendül fel.
„A háromhetes programsorozat zökkenőmentesen zajlott le, úgy, ahogy azt elterveztük. Minden bizonnyal komolyzene kedvelői is elégedettek voltak a bőséges kínálattal, szinte minden előadást és hangversenyt telt ház fogadott” – értékelte az Új Magyar Szónak a fesztivált Szép Gyula. A fesztiváligazgató hangsúlyozta, a fiatal zongoristák hangversenyére abban az épületben került sor, ahol hajdanán maga Liszt Ferenc is fellépett, nagyon sokan eljöttek. Elmondása szerint a sok jó mellett negatívum is említhető, a három hét alatt volt olyan esemény, amely nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket, például a Szentek és Démonok című színpadi fantáziaként emlegetett összművészeti produkció.
„Amint a neve, illetve a stílusmegnevezése is elárulja, kísérleti előadásról van szó, amely a könnyedebb hangversenyekkel szemben nehezebben emészthető, filozofikus problémát boncolgató előadás, amely ugyan tetszett a nézőknek, viszont nem jelent töretlen sikert. Nem az az előadás, amely esetében a csilláron is nézők ücsörögnének” – fogalmazott Szép Gyula.
Az igazgató a Nemzetközi Liszt Ferenc Fesztivál egyik nagy sikerének a Liszt-emlékplakett felavatását tartja. „Kolozsváron a tábláknak külön történetük van, nézeteltéréseknek, feszültségeknek a kiindulópontjai. A Liszt- emlékplakett elhelyezésével azt gondolom, hogy a fennálló helyzet kezd normalizálódni. A hatóságnak sem volt ellenvetése, hogy egy olyan nagyságrendű zeneszerzőről, mint Liszt Ferenc, megemlékezzünk” – hangsúlyozta a fesztiváligazgató.
Kérdésünkre kifejtette, a magyar opera minden olyan zeneszerzőről, akinek valamilyen köze volt a kincses városhoz évfordulós ünnepségen emlékezik meg, kisebb-nagyobb rendezvénysorozatok keretében, de ezeket nem kívánják évenként ismétlődő fesztiválokká alakítani.
Erdély.ma
2011. október 27.
Nincs előrelépés a vásárhelyi orvosi egyetem ügyében
Leghamarabb november 2-án, szerdán dönthet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa az oktatási minisztérium által kért chartamódosításról. A héten összeült testület ugyanis döntésképtelennek bizonyult, ezért a kérdést elnapolta. Ezzel egy időben a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) arra bátorítja az egyetem magyar oktatóit, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat.
Nncs orvosság a magyar ügyre. A héten összeült szenátus ismét nem döntött a chartamódosításról
Leghamarabb november 2-án, szerdán dönthet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa az oktatási minisztérium által kért chartamódosításról. A héten összeült testület ugyanis döntésképtelennek bizonyult, ezért a kérdést elnapolta. Még így is, a foghíjas szenátus román tagjai nemtetszésüket nyilvánították ki a miniszteri utasítással kapcsolatosan.
Amint arról beszámoltunk, október 5-én keltezett hivatalos átiratában a tanügyminisztérium arra szólította fel a MOGYE szenátusát, hogy maradéktalanul érvényesítse az egyetem multikulturális jellegét az új chartában. Ugyanakkor az átirat megfogalmazói arra intették a marosvásárhelyi chartaszerkesztőket, hogy kötelező módon mindenütt tüntessék fel az erre vonatkozó törvénycikkelyeket. A kért módosítások biztosítják a magyar tagozat, valamint az ehhez szükséges külön intézetek létrehozásának és működésének feltételeit is. A román orvosprofesszorok viszont ezek után is görcsösen ragaszkodtak a magyar tagozatot szinte lenullázó és törvénytelennek bizonyuló chartajavaslathoz.
Hiányzik a jóakarat
Constantin Copotoiu, az intézmény rektora korábban a Krónikának elmondta, hogy ő nincs a magyar vonal létrejötte ellen, azonban ennek megvalósításához minden törvényt szigorúan be kell tartani. A rektor elsősorban az egyetemek autonómiájára vonatkozó passzus fontosságát emelte ki, mondván, hogy azt sem a minisztérium, sem a politikum nem sértheti meg. „Abban maradtunk, hogy a magyar oldal végez egy felmérést, melyből kiderül, hogy életképes-e a magyar vonal, vagy sem” – nyilatkozta. A felek abban egyeztek meg a szenátusi ülésen, hogy mielőbb elvégzik ezt a szimulálást.
„Nem felmérést kellene végeztetni a magyarokkal, hanem egy kis jóakarattal segíteni minket abban, hogy meg tudjuk alakítani a saját, önálló struktúráinkat” – szögezte le lapunknak Ábrám Zoltán szenátusi tag. Az oktató tisztában van azzal, hogy a magyar tagozat talpraállításához föltétlenül pótolni kell az utóbbi időben nyugdíjba kényszerített idős profeszszorokat. A jogi félreértések kiküszöbölése érdekében, a magyar fél részéről felvetődött az is, hogy hívják meg a szenátus ülésére az oktatási tárca, valamint a Felsőfokú Oktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (ARACIS) tagjait is.
BKB: meg kell alakítani az intézeteket
Ezzel egy időben a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) friss közleményben több javaslatot is tett a helyzet rendezése érdekében. A BKB arra bátorítja az egyetem magyar oktatóit, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat. Továbbá azt kérik a pedagógusoktól, hogy egy küldött kivételével bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. „Teljesen fölösleges olyan testületek ülésein részt venni, amelyeken megalázó módon leszavazzák a magyar javaslatokat” – olvasható a BKB-közleményben.
A BKB szerint a román tagozat szemérmetlenül ellopja a magyar tagozatnak járó pénz jelentős részét. Az intézménynek ugyanis közel azonos számú magyar, illetve román hallgatója van, és a magyar hallgatók után megemelt fejkvóta jár, a magyar oktatók száma viszont a románokénál jóval alacsonyabb.
„Fölkérjük az RMDSZ-t, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a magyar tagozatnak járó pénzt külön számlára utalják. Fölkérjük továbbá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) vezetőit, hassanak oda, hogy az Európai Parlament is tudomást szerezzen a Marosvásárhelyen folyó jogsértésekről. Felháborítónak tartjuk, hogy liberális értelmiségiek vélt sérelmei sokkal inkább a figyelem középpontjába kerülnek, mint a magyar kisebbség ellen elkövetett súlyos jogsértések” – írja a BKB.
A kezdeményező bizottság rámutat arra is, hogy Európa minden százezresnél nagyobb lélekszámú, hagyományos nemzeti kisebbsége számára önálló intézményekben biztosított az anyanyelvű felsőfokú oktatás. Gyergyai Csaba, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Leghamarabb november 2-án, szerdán dönthet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa az oktatási minisztérium által kért chartamódosításról. A héten összeült testület ugyanis döntésképtelennek bizonyult, ezért a kérdést elnapolta. Ezzel egy időben a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) arra bátorítja az egyetem magyar oktatóit, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat.
Nncs orvosság a magyar ügyre. A héten összeült szenátus ismét nem döntött a chartamódosításról
Leghamarabb november 2-án, szerdán dönthet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa az oktatási minisztérium által kért chartamódosításról. A héten összeült testület ugyanis döntésképtelennek bizonyult, ezért a kérdést elnapolta. Még így is, a foghíjas szenátus román tagjai nemtetszésüket nyilvánították ki a miniszteri utasítással kapcsolatosan.
Amint arról beszámoltunk, október 5-én keltezett hivatalos átiratában a tanügyminisztérium arra szólította fel a MOGYE szenátusát, hogy maradéktalanul érvényesítse az egyetem multikulturális jellegét az új chartában. Ugyanakkor az átirat megfogalmazói arra intették a marosvásárhelyi chartaszerkesztőket, hogy kötelező módon mindenütt tüntessék fel az erre vonatkozó törvénycikkelyeket. A kért módosítások biztosítják a magyar tagozat, valamint az ehhez szükséges külön intézetek létrehozásának és működésének feltételeit is. A román orvosprofesszorok viszont ezek után is görcsösen ragaszkodtak a magyar tagozatot szinte lenullázó és törvénytelennek bizonyuló chartajavaslathoz.
Hiányzik a jóakarat
Constantin Copotoiu, az intézmény rektora korábban a Krónikának elmondta, hogy ő nincs a magyar vonal létrejötte ellen, azonban ennek megvalósításához minden törvényt szigorúan be kell tartani. A rektor elsősorban az egyetemek autonómiájára vonatkozó passzus fontosságát emelte ki, mondván, hogy azt sem a minisztérium, sem a politikum nem sértheti meg. „Abban maradtunk, hogy a magyar oldal végez egy felmérést, melyből kiderül, hogy életképes-e a magyar vonal, vagy sem” – nyilatkozta. A felek abban egyeztek meg a szenátusi ülésen, hogy mielőbb elvégzik ezt a szimulálást.
„Nem felmérést kellene végeztetni a magyarokkal, hanem egy kis jóakarattal segíteni minket abban, hogy meg tudjuk alakítani a saját, önálló struktúráinkat” – szögezte le lapunknak Ábrám Zoltán szenátusi tag. Az oktató tisztában van azzal, hogy a magyar tagozat talpraállításához föltétlenül pótolni kell az utóbbi időben nyugdíjba kényszerített idős profeszszorokat. A jogi félreértések kiküszöbölése érdekében, a magyar fél részéről felvetődött az is, hogy hívják meg a szenátus ülésére az oktatási tárca, valamint a Felsőfokú Oktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (ARACIS) tagjait is.
BKB: meg kell alakítani az intézeteket
Ezzel egy időben a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) friss közleményben több javaslatot is tett a helyzet rendezése érdekében. A BKB arra bátorítja az egyetem magyar oktatóit, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat. Továbbá azt kérik a pedagógusoktól, hogy egy küldött kivételével bojkottálják az egyetem minden döntéshozó fórumának munkáját. „Teljesen fölösleges olyan testületek ülésein részt venni, amelyeken megalázó módon leszavazzák a magyar javaslatokat” – olvasható a BKB-közleményben.
A BKB szerint a román tagozat szemérmetlenül ellopja a magyar tagozatnak járó pénz jelentős részét. Az intézménynek ugyanis közel azonos számú magyar, illetve román hallgatója van, és a magyar hallgatók után megemelt fejkvóta jár, a magyar oktatók száma viszont a románokénál jóval alacsonyabb.
„Fölkérjük az RMDSZ-t, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a magyar tagozatnak járó pénzt külön számlára utalják. Fölkérjük továbbá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) vezetőit, hassanak oda, hogy az Európai Parlament is tudomást szerezzen a Marosvásárhelyen folyó jogsértésekről. Felháborítónak tartjuk, hogy liberális értelmiségiek vélt sérelmei sokkal inkább a figyelem középpontjába kerülnek, mint a magyar kisebbség ellen elkövetett súlyos jogsértések” – írja a BKB.
A kezdeményező bizottság rámutat arra is, hogy Európa minden százezresnél nagyobb lélekszámú, hagyományos nemzeti kisebbsége számára önálló intézményekben biztosított az anyanyelvű felsőfokú oktatás. Gyergyai Csaba, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2011. október 27.
Koszta István könyvbemutatója
Trianon kevésbé ismert titkai
Akár tetszik, akár nem: Trianontól nem tudunk 91 év múltán sem szabadulni. Sem a „szűkre szabott” anyaországban, sem az utódállamokban. Így van ez nálunk is, és nemcsak a magyarság, hanem a románság körében is!
A megközelítés – főként a hétköznapi emberek esetében – szubjektív. Nagyon kevesen rendelkeznek biztos, hiteles történelmi ismeretekkel, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos dokumentumok még a mai napig is előkerülnek az ismeretlenség homályából. Az, hogy ezek kinek a kezébe kerülnek, az már a szerencsétől is függ. Bizonyára ilyen szerencse kellett ahhoz is, hogy Koszta István közíró, hadtörténészhez jusson Alexandru Vaida-Voievodnak Iuliu Maniuhoz Párizsból az I. világháború utáni béketárgyalások idején hazaküldött levelezése, amely az induló lökést jelentette a Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című kötete megírásához. A nagy siker ellenére akkor még nem gondolt a folytatásra, ám „ha egy üzlet beindul”: olyan újabb dokumentumok kerültek a kezébe, amelyek az első kötet bizonyos állításainak is ellentmondtak, így készült a második kötet, ezúttal Mária román királynő párizsi követsége címmel. A címlapon szerepel még a Nagy-Románia, a megtervezett ország alcím is, nem véletlenül.
Koszta István „szerencséje”, hogy nem szubjektívan közelíti meg a cseppet sem könnyű témát. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplójegyzetek sorjáznak tudományos igényességgel könyvében – ez adja meg a hitelességét, és magyarázza azt az érdeklődést, amely nemcsak magyar, hanem román szakmai körök részéről is megnyilvánul.
Kedden délután a Jelen Ház kávézóját szép számban megtöltő közönségnek abban a szerencsében volt része, hogy a szerző jelenlétében ismerkedhetett meg a könyv születésének részleteivel, az annak dokumentációjából származó következtetésekkel. Koszta István vérbő – több esetben kemény megfogalmazásokat sem nélkülöző – bemutatója valamelyest megvilágította a trianoni döntés hátterét, ám arra is utalást tett, hogy a teljességig még sok minden hátra van, többek között, további dokumentumok felbukkanása, azok vizsgálata, elemzése.
A könyvbemutató vendége volt dr. Pollmann Ferenc, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum előadója, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Koszta István nem hagyományos hadtörténész, hiszen nem harctéri eseményeket mutat be; de az általa felkutatott, eldugott dokumentumokból sokkal többet tudunk meg az I. világháború következményeiről, ahonnan mostani gondjaink is gyökereznek. Már az is valami, hogy ezekről nyíltan, nyíltabban, sőt, néha őszintén is lehet beszélni. Ez kecsegtet azzal a reménnyel, hogy talán konfliktusmentesebb időszak is ránk köszönhet.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)
Trianon kevésbé ismert titkai
Akár tetszik, akár nem: Trianontól nem tudunk 91 év múltán sem szabadulni. Sem a „szűkre szabott” anyaországban, sem az utódállamokban. Így van ez nálunk is, és nemcsak a magyarság, hanem a románság körében is!
A megközelítés – főként a hétköznapi emberek esetében – szubjektív. Nagyon kevesen rendelkeznek biztos, hiteles történelmi ismeretekkel, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos dokumentumok még a mai napig is előkerülnek az ismeretlenség homályából. Az, hogy ezek kinek a kezébe kerülnek, az már a szerencsétől is függ. Bizonyára ilyen szerencse kellett ahhoz is, hogy Koszta István közíró, hadtörténészhez jusson Alexandru Vaida-Voievodnak Iuliu Maniuhoz Párizsból az I. világháború utáni béketárgyalások idején hazaküldött levelezése, amely az induló lökést jelentette a Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című kötete megírásához. A nagy siker ellenére akkor még nem gondolt a folytatásra, ám „ha egy üzlet beindul”: olyan újabb dokumentumok kerültek a kezébe, amelyek az első kötet bizonyos állításainak is ellentmondtak, így készült a második kötet, ezúttal Mária román királynő párizsi követsége címmel. A címlapon szerepel még a Nagy-Románia, a megtervezett ország alcím is, nem véletlenül.
Koszta István „szerencséje”, hogy nem szubjektívan közelíti meg a cseppet sem könnyű témát. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplójegyzetek sorjáznak tudományos igényességgel könyvében – ez adja meg a hitelességét, és magyarázza azt az érdeklődést, amely nemcsak magyar, hanem román szakmai körök részéről is megnyilvánul.
Kedden délután a Jelen Ház kávézóját szép számban megtöltő közönségnek abban a szerencsében volt része, hogy a szerző jelenlétében ismerkedhetett meg a könyv születésének részleteivel, az annak dokumentációjából származó következtetésekkel. Koszta István vérbő – több esetben kemény megfogalmazásokat sem nélkülöző – bemutatója valamelyest megvilágította a trianoni döntés hátterét, ám arra is utalást tett, hogy a teljességig még sok minden hátra van, többek között, további dokumentumok felbukkanása, azok vizsgálata, elemzése.
A könyvbemutató vendége volt dr. Pollmann Ferenc, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum előadója, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Koszta István nem hagyományos hadtörténész, hiszen nem harctéri eseményeket mutat be; de az általa felkutatott, eldugott dokumentumokból sokkal többet tudunk meg az I. világháború következményeiről, ahonnan mostani gondjaink is gyökereznek. Már az is valami, hogy ezekről nyíltan, nyíltabban, sőt, néha őszintén is lehet beszélni. Ez kecsegtet azzal a reménnyel, hogy talán konfliktusmentesebb időszak is ránk köszönhet.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)
2011. október 27.
Népszámlálás: hatalmas a tét
„Felmerül a gyanú, hogy nem lesz hiteles a népszámlálás eredménye” – nyilatkozta Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ elnöke csütörtöki sajtótájékoztatóján, nyomatékosítva: összefogás szükséges ebben a kérdésben.
Kétségét fejezte ki a népszámlálás pontosságával kapcsolatosan a Bihari Naplónak (október 24., hétfő) és az Erdély Online-nak adott interjújában Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ elnöke, csütörtöki sajtótájékoztatóján pedig hangsúlyozta: ha előzetesen voltak aggodalomra okot adó jelek, akkor ezek be is bizonyosodtak. – Lehet, hogy eleve rosszindulattal álltam hozzá, de a tapasztalat azt mutatja, hogy eddig is csaltak, ahol csak tudtak, most miért tennének mást? – tette fel a kérdést Kiss Sándor, felhíva a lakosság figyelmét: ne féljenek bevallani magyarságukat, és ne tartsanak attól, hogy adataik leadásából valamiféle káruk származik majd, hiszen nem „valamiféle hatóságról” van szó, akitől tartani kellene. A megyei RMDSZ elnöke ismét nyomatékosította: a népszámlálás tétje hatalmas, a rossz eredmény „a magyar szervezetek alapjait veri szét”, tehát „összefogás szükséges ebben a kérdésben”. Mindenkinek, aki magyar érdekképviseletet akar, részt kell vennie ebben, fogalmazott Kiss Sándor. A Bihar megyei RMDSZ elnöke szerint „felmerül a gyanú, hogy nem lesz hiteles a népszámlálás eredménye”, viszont be is kell majd bizonyítani, hogy hol és mit hibáztak, ehhez pedig „szükséges az együttes fellépés”. Az összesen tizenhat civil szervezet és a négy magyar történelmi egyház után megszületett az együttműködési megállapodás az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetével is, az erről szóló protokollumot Kiss Sándor csütörtökön reggel látta el kézjegyével.
„Fércmunka”
– Egy hangon kell szóljon egy ilyen fellépés, ebben a dologban össze kell fogni – mondta a megyei RMDSZ-elnök, pár olyan kirívó esetre is felhíva a figyelmet, amelyek azt mutatják, hogy a legnagyobb jóindulattal is csak „fércmunkának” lehet nevezni az idei népszámlálás lebonyolítását. Az összeírást felügyelő országos bizottság „szerencsétlenkedései” mellett (pl. annak ügyében, hogy kötelező-e a személyi szám megadása) többször is egymásnak ellentmondó információkat jelentettek meg az illetékesek. Ha voltak tehát arra utaló jelek, amelyek kételyeket támasztottak a népszámlálás pontosságával kapcsolatosan, akkor ezek most be is bizonyosodtak, vélekedett Kiss Sándor, ismételten felhíva a figyelmet pár olyan dologra, amelyre nagyon kell figyelni a kérdőívek kitöltésekor. Az első és legfontosabb, hogy bár a nemzetiségre, az anyanyelvre és a vallásra vonatkozó pontok opcionálisak, a kérdezőbiztos kötelezően fel kell tegye ezeket is! Válaszolni tehát nem kötelező, de a kérdéseket feltenni igen, így ha valamelyik kérdezőbiztos ezt „elfelejti”, bátran jelezzék neki. Ne engedjék ugyanakkor, hogy törölhető ceruzával írják be a válaszokat, és figyeljenek nagyon arra is, hogy miket írnak be a kérdezőbiztosok!
Problémák Váradon
Kiss Sándor szerint a legproblémásabb terület a népszámlálás eredményeit tekintve Nagyvárad lesz, hiszen a többségében magyarok lakta településeken kis esélye van annak, hogy gondok adódnak, a szórványban pedig mindenütt vannak megfigyelőik. Szabó Ödön ügyvezető elnöktől megtudtuk, a csütörtök reggeli sajtótájékoztatóig 64 bejelentés érkezett Váradról a megyei RMDSZ-hez az összeírással kapcsolatosan a lakosság részéről, és ebbe nincsenek beleszámítva azok, amelyekben azt jelezték az emberek, hogy náluk még nem járt kérdezőbiztos.
Tököli Magdolna
erdon.ro
„Felmerül a gyanú, hogy nem lesz hiteles a népszámlálás eredménye” – nyilatkozta Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ elnöke csütörtöki sajtótájékoztatóján, nyomatékosítva: összefogás szükséges ebben a kérdésben.
Kétségét fejezte ki a népszámlálás pontosságával kapcsolatosan a Bihari Naplónak (október 24., hétfő) és az Erdély Online-nak adott interjújában Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ elnöke, csütörtöki sajtótájékoztatóján pedig hangsúlyozta: ha előzetesen voltak aggodalomra okot adó jelek, akkor ezek be is bizonyosodtak. – Lehet, hogy eleve rosszindulattal álltam hozzá, de a tapasztalat azt mutatja, hogy eddig is csaltak, ahol csak tudtak, most miért tennének mást? – tette fel a kérdést Kiss Sándor, felhíva a lakosság figyelmét: ne féljenek bevallani magyarságukat, és ne tartsanak attól, hogy adataik leadásából valamiféle káruk származik majd, hiszen nem „valamiféle hatóságról” van szó, akitől tartani kellene. A megyei RMDSZ elnöke ismét nyomatékosította: a népszámlálás tétje hatalmas, a rossz eredmény „a magyar szervezetek alapjait veri szét”, tehát „összefogás szükséges ebben a kérdésben”. Mindenkinek, aki magyar érdekképviseletet akar, részt kell vennie ebben, fogalmazott Kiss Sándor. A Bihar megyei RMDSZ elnöke szerint „felmerül a gyanú, hogy nem lesz hiteles a népszámlálás eredménye”, viszont be is kell majd bizonyítani, hogy hol és mit hibáztak, ehhez pedig „szükséges az együttes fellépés”. Az összesen tizenhat civil szervezet és a négy magyar történelmi egyház után megszületett az együttműködési megállapodás az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetével is, az erről szóló protokollumot Kiss Sándor csütörtökön reggel látta el kézjegyével.
„Fércmunka”
– Egy hangon kell szóljon egy ilyen fellépés, ebben a dologban össze kell fogni – mondta a megyei RMDSZ-elnök, pár olyan kirívó esetre is felhíva a figyelmet, amelyek azt mutatják, hogy a legnagyobb jóindulattal is csak „fércmunkának” lehet nevezni az idei népszámlálás lebonyolítását. Az összeírást felügyelő országos bizottság „szerencsétlenkedései” mellett (pl. annak ügyében, hogy kötelező-e a személyi szám megadása) többször is egymásnak ellentmondó információkat jelentettek meg az illetékesek. Ha voltak tehát arra utaló jelek, amelyek kételyeket támasztottak a népszámlálás pontosságával kapcsolatosan, akkor ezek most be is bizonyosodtak, vélekedett Kiss Sándor, ismételten felhíva a figyelmet pár olyan dologra, amelyre nagyon kell figyelni a kérdőívek kitöltésekor. Az első és legfontosabb, hogy bár a nemzetiségre, az anyanyelvre és a vallásra vonatkozó pontok opcionálisak, a kérdezőbiztos kötelezően fel kell tegye ezeket is! Válaszolni tehát nem kötelező, de a kérdéseket feltenni igen, így ha valamelyik kérdezőbiztos ezt „elfelejti”, bátran jelezzék neki. Ne engedjék ugyanakkor, hogy törölhető ceruzával írják be a válaszokat, és figyeljenek nagyon arra is, hogy miket írnak be a kérdezőbiztosok!
Problémák Váradon
Kiss Sándor szerint a legproblémásabb terület a népszámlálás eredményeit tekintve Nagyvárad lesz, hiszen a többségében magyarok lakta településeken kis esélye van annak, hogy gondok adódnak, a szórványban pedig mindenütt vannak megfigyelőik. Szabó Ödön ügyvezető elnöktől megtudtuk, a csütörtök reggeli sajtótájékoztatóig 64 bejelentés érkezett Váradról a megyei RMDSZ-hez az összeírással kapcsolatosan a lakosság részéről, és ebbe nincsenek beleszámítva azok, amelyekben azt jelezték az emberek, hogy náluk még nem járt kérdezőbiztos.
Tököli Magdolna
erdon.ro
2011. október 27.
Váradi helytörténeti segédanyag
Az én városom Nagyvárad című, 8–11 éves diákok számára szerkesztett helytörténeti segédanyagot mutatták be csütörtökön délelőtt a sajtó képviselőinek a Bihar megyei RMDSZ székhelyén.
„A nagyváradi helyi oktatás egy újabb könyveként” jellemezte a Kecse Gabriella és Tunyogi Katalin összeállításában megjelent helytörténeti segédanyagot Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, míg Biró Rozália váradi alpolgármester az önkormányzat felelősségét hangsúlyozta a fiatalok segítésében és támogatásában. Az RMDSZ-frakció szeretné elérni, hogy a közösség támogassa a fiataljait és a gyermekeket az alapvető szükségletek kielégítésén túl is, mondta Biró Rozália, úgy vélve, hogy „még mindig elenyészően keveset fordítanak a legnagyobb érték, az emberi érték támogatására”.
Ismerjék meg városukat
Kéry Hajnalka Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes közölte: egy törvénytervezetnek megfelelően hamarosan húsz százalékra növekszik a választható tantárgyak száma, emiatt is nagyon fontos, hogy tartalmas opciókkal töltsék ki ezt a keretet. A helytörténeti oktatással kapcsolatosan igen pozitív visszajelzéseket kaptak a gyermekek részéről, és ez annál is inkább lényeges, mert „fontos, hogy ténylegesen megismerjék városukat”, és hogy tovább is adják majd ezt a tudást. Kecse Gabriella elmondta, a kiadvány ötlete mintegy másfél éves múltra tekint vissza. Az első kötetet az 5–8 évesek számára állították össze Faragó Emesével társszerzésben, mostanra elkészült a második kötet 8–11 éveseknek, és előkészületben van egy harmadik is, 11–14 éveseknek. A segédanyag ingyenes, és a már megjelentekből összesen több mint ötszáz gyermek tanul Nagyváradon.
Rendhagyó órák
Tunyogi Katalin megfogalmazta: jó érzés, hogy nem csak a saját maga örömére segíthet összeállítani egy ilyen segédanyagot, hanem választható tantárgyként a diákok és pedagógusok is hasznát veszik. Az oktatás interaktív, hiszen a várossal való ismerkedés nem az osztálytermekben, hanem a konkrét helyszíneken történik, ahol a gyermekekkel beszélgetnek, rajzokat készítenek, egyszóval érdekes és kötetlen formában nyújtanak helytörténeti ismereteket. A segédanyagba foglalt szövegek egyszerűek és gyermekközpontúak, az elvégzendő feladatok pedig igen változatosak és kreatívak – az egyik keretében például fogalmazást kellett írni, hogy mit tennének Várad polgármestereként, egy másik pedig színházi plakát készítéséről szólt. Szabó Ödöntől megtudtuk, jövőre szeretnék megvalósítani azt, hogy hasonló segédanyagok jelenjenek meg a megye magyarok által is lakott városaiban (Margitta, Székelyhíd, Érmihályfalva, Élesd, Nagyszalonta), a jelenlegi elképzelések szerint pedig az összegyűjtött anyagokból a későbbiekben össze lehetne állítani egy Bihar megyei nagymonográfiát.
Gyermekszáj
Közvetlenül az érintettektől, vagyis a gyermekektől, a váradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjaitól szerezhettünk tudomást arról, hogyan vélekednek ők a helytörténeti órákról. Oláh Balázs szereti azért, mert „olyan érdekes dolgokat tanultam a szölővárosomról, amit nem tudtam, most pedig már tudom”, Koós Sándor szerint hasznos abból a szempontból, hogy „ha elmegyek az épületek mellett, akkor tudok róla mindent, ami fontos, hogy ki építette, mikor és miért”, míg Frentiu Brigitta örömének adott hangot, hogy a saját szülővárosáról tanulhat, sétálhattak a Szent László téren és ismerkedhettek a neves épületekkel.
Tököli Magdolna
erdon.ro
Az én városom Nagyvárad című, 8–11 éves diákok számára szerkesztett helytörténeti segédanyagot mutatták be csütörtökön délelőtt a sajtó képviselőinek a Bihar megyei RMDSZ székhelyén.
„A nagyváradi helyi oktatás egy újabb könyveként” jellemezte a Kecse Gabriella és Tunyogi Katalin összeállításában megjelent helytörténeti segédanyagot Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, míg Biró Rozália váradi alpolgármester az önkormányzat felelősségét hangsúlyozta a fiatalok segítésében és támogatásában. Az RMDSZ-frakció szeretné elérni, hogy a közösség támogassa a fiataljait és a gyermekeket az alapvető szükségletek kielégítésén túl is, mondta Biró Rozália, úgy vélve, hogy „még mindig elenyészően keveset fordítanak a legnagyobb érték, az emberi érték támogatására”.
Ismerjék meg városukat
Kéry Hajnalka Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes közölte: egy törvénytervezetnek megfelelően hamarosan húsz százalékra növekszik a választható tantárgyak száma, emiatt is nagyon fontos, hogy tartalmas opciókkal töltsék ki ezt a keretet. A helytörténeti oktatással kapcsolatosan igen pozitív visszajelzéseket kaptak a gyermekek részéről, és ez annál is inkább lényeges, mert „fontos, hogy ténylegesen megismerjék városukat”, és hogy tovább is adják majd ezt a tudást. Kecse Gabriella elmondta, a kiadvány ötlete mintegy másfél éves múltra tekint vissza. Az első kötetet az 5–8 évesek számára állították össze Faragó Emesével társszerzésben, mostanra elkészült a második kötet 8–11 éveseknek, és előkészületben van egy harmadik is, 11–14 éveseknek. A segédanyag ingyenes, és a már megjelentekből összesen több mint ötszáz gyermek tanul Nagyváradon.
Rendhagyó órák
Tunyogi Katalin megfogalmazta: jó érzés, hogy nem csak a saját maga örömére segíthet összeállítani egy ilyen segédanyagot, hanem választható tantárgyként a diákok és pedagógusok is hasznát veszik. Az oktatás interaktív, hiszen a várossal való ismerkedés nem az osztálytermekben, hanem a konkrét helyszíneken történik, ahol a gyermekekkel beszélgetnek, rajzokat készítenek, egyszóval érdekes és kötetlen formában nyújtanak helytörténeti ismereteket. A segédanyagba foglalt szövegek egyszerűek és gyermekközpontúak, az elvégzendő feladatok pedig igen változatosak és kreatívak – az egyik keretében például fogalmazást kellett írni, hogy mit tennének Várad polgármestereként, egy másik pedig színházi plakát készítéséről szólt. Szabó Ödöntől megtudtuk, jövőre szeretnék megvalósítani azt, hogy hasonló segédanyagok jelenjenek meg a megye magyarok által is lakott városaiban (Margitta, Székelyhíd, Érmihályfalva, Élesd, Nagyszalonta), a jelenlegi elképzelések szerint pedig az összegyűjtött anyagokból a későbbiekben össze lehetne állítani egy Bihar megyei nagymonográfiát.
Gyermekszáj
Közvetlenül az érintettektől, vagyis a gyermekektől, a váradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjaitól szerezhettünk tudomást arról, hogyan vélekednek ők a helytörténeti órákról. Oláh Balázs szereti azért, mert „olyan érdekes dolgokat tanultam a szölővárosomról, amit nem tudtam, most pedig már tudom”, Koós Sándor szerint hasznos abból a szempontból, hogy „ha elmegyek az épületek mellett, akkor tudok róla mindent, ami fontos, hogy ki építette, mikor és miért”, míg Frentiu Brigitta örömének adott hangot, hogy a saját szülővárosáról tanulhat, sétálhattak a Szent László téren és ismerkedhettek a neves épületekkel.
Tököli Magdolna
erdon.ro
2011. október 28.
Népszámlálás – rendellenességek, megtévesztő hivatalos közlések, adatvédelmi aggályok
A romániai népszámláláson számos rendellenességről érkezett hír csütörtökig a magyarok nemzetiségének regisztrálásával kapcsolatosan, a román lakosság és az ellenzéki erők körében felmerült adatvédelmi aggályok és az ellentmondásos hivatalos közlések ugyancsak zavart keltettek.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke két nappal ezelőtt ismét levélben fordult Vergil Voineaguhoz, az Országos Statisztikai Hivatal elnökéhez, amelyben egy sor rendellenesség megoldását kéri.
A panaszok nagy része arra vonatkozik, hogy a kérdezőbiztos kihagyja a nemzetiségre, anyanyelvre vonatkozó kérdéseket. A kérdezőbiztos a panaszosok szerint nem tölti ki a nemzetiségre vonatkozó rubrikákat, csupán a megfelelő kódokat írja be, amelyek később a magyar szervezet szerint visszaélésekhez vezethetnek. Ugyanakkor, ha ki is töltik az erre vonatkozó válaszokat, a biztos helytelenül írja be a nemzetiséget, például a “magiar” szót írja a “maghiar” helyett, így az összesítésnél emiatt az elírás miatt a megkérdezett az “egyéb” kategóriába kerül majd.
A biztosok sok esetben a nemzetiséghez automatikusan a románt írják be, mivel összekeverik az állampolgárságot az etnikummal. Többen jelezték, hogy az űrlapok kitöltésénél ceruzát vagy egyéb olyan íróeszközt használnak, amit később könnyen törölhetnek. Az említett szabálytalanságokról elsősorban Kolozs, Bihar, Szatmár, Maros, Temes, Szeben, Brassó és Bákó megyékből érkeztek jelzések.
A romániai lakosság körében zavart okozott, hogy az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) nyilvánosan hangoztatta adatvédelmi aggályait, amelyek szerint a személyi szám megadása alkalmas lehet a ma hatalmon lévőknek “választási csalásra”. A statisztikai hivatal szóvivője ráadásul a napokban hivatalos információként közölte, hogy nem kötelező a személyi szám megadása a népszámláláson.
Csakhogy a hivatal elnöke később cáfolta a szóvivő állítását, vagyis a személyi szám megadása kötelező. A számlálóbiztosoknak ezért újból fel kell keresniük azokat a személyeket, akik a korábbi megtévesztő információ miatt megtagadták azonosítójuk megadását. Akik továbbra sem hajlandók megadni az azonosító kódot, azokat megbírságolják.
Mircea Kivu szociológus a Romania libera című napilap hasábjain csütörtökön felhívta a figyelmet: rendkívül fontos, hogy a politikai elit teljes és reális képet kapjon a romániai társadalom állapotáról, mivel a különféle elektronikus nyilvántartásokban rengeteg pontatlanság van a társadalom szakmai képzettségét, iskolázottságát, etnikai hovatartozását, anyanyelvét, foglalkoztatottságát, családi állapotát, szociális helyzetét, foglalkoztatottságát illetően. A pontatlan adatokat csak egy népszámlálás képes kijavítani – véli a szociológus, aki szerint ehhez a személyi szám megadása elengedhetetlen.
Az Adevarul csütörtöki száma ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a fővárosban különösen nehéz összeszámolni a lakosokat. A számlálóbiztosok rendőri kíséret nélkül nem mernek bemenni némelyik “lerobbant” lakónegyedbe, a luxus lakóparkokban pedig biztonsági őrök akadályozzák, hogy a biztosok “zavarják” az ott lakókat.
Nyelvi megértési problémát okoz a sok kínai munkás és a multik alkalmazásában álló – románul ugyancsak nem tudó – hivatalnokok kikérdezése. Ezen kívül nagyon sok a hivatalosan be nem jelentett lakos Bukarestben, többen közülük csak “feketén” bérelik az adott lakást, vagy maguk alakítottak át szabálytalanul valamilyen garázst vagy tetőteret lakhellyé.
erdon.ro
A romániai népszámláláson számos rendellenességről érkezett hír csütörtökig a magyarok nemzetiségének regisztrálásával kapcsolatosan, a román lakosság és az ellenzéki erők körében felmerült adatvédelmi aggályok és az ellentmondásos hivatalos közlések ugyancsak zavart keltettek.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke két nappal ezelőtt ismét levélben fordult Vergil Voineaguhoz, az Országos Statisztikai Hivatal elnökéhez, amelyben egy sor rendellenesség megoldását kéri.
A panaszok nagy része arra vonatkozik, hogy a kérdezőbiztos kihagyja a nemzetiségre, anyanyelvre vonatkozó kérdéseket. A kérdezőbiztos a panaszosok szerint nem tölti ki a nemzetiségre vonatkozó rubrikákat, csupán a megfelelő kódokat írja be, amelyek később a magyar szervezet szerint visszaélésekhez vezethetnek. Ugyanakkor, ha ki is töltik az erre vonatkozó válaszokat, a biztos helytelenül írja be a nemzetiséget, például a “magiar” szót írja a “maghiar” helyett, így az összesítésnél emiatt az elírás miatt a megkérdezett az “egyéb” kategóriába kerül majd.
A biztosok sok esetben a nemzetiséghez automatikusan a románt írják be, mivel összekeverik az állampolgárságot az etnikummal. Többen jelezték, hogy az űrlapok kitöltésénél ceruzát vagy egyéb olyan íróeszközt használnak, amit később könnyen törölhetnek. Az említett szabálytalanságokról elsősorban Kolozs, Bihar, Szatmár, Maros, Temes, Szeben, Brassó és Bákó megyékből érkeztek jelzések.
A romániai lakosság körében zavart okozott, hogy az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) nyilvánosan hangoztatta adatvédelmi aggályait, amelyek szerint a személyi szám megadása alkalmas lehet a ma hatalmon lévőknek “választási csalásra”. A statisztikai hivatal szóvivője ráadásul a napokban hivatalos információként közölte, hogy nem kötelező a személyi szám megadása a népszámláláson.
Csakhogy a hivatal elnöke később cáfolta a szóvivő állítását, vagyis a személyi szám megadása kötelező. A számlálóbiztosoknak ezért újból fel kell keresniük azokat a személyeket, akik a korábbi megtévesztő információ miatt megtagadták azonosítójuk megadását. Akik továbbra sem hajlandók megadni az azonosító kódot, azokat megbírságolják.
Mircea Kivu szociológus a Romania libera című napilap hasábjain csütörtökön felhívta a figyelmet: rendkívül fontos, hogy a politikai elit teljes és reális képet kapjon a romániai társadalom állapotáról, mivel a különféle elektronikus nyilvántartásokban rengeteg pontatlanság van a társadalom szakmai képzettségét, iskolázottságát, etnikai hovatartozását, anyanyelvét, foglalkoztatottságát, családi állapotát, szociális helyzetét, foglalkoztatottságát illetően. A pontatlan adatokat csak egy népszámlálás képes kijavítani – véli a szociológus, aki szerint ehhez a személyi szám megadása elengedhetetlen.
Az Adevarul csütörtöki száma ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a fővárosban különösen nehéz összeszámolni a lakosokat. A számlálóbiztosok rendőri kíséret nélkül nem mernek bemenni némelyik “lerobbant” lakónegyedbe, a luxus lakóparkokban pedig biztonsági őrök akadályozzák, hogy a biztosok “zavarják” az ott lakókat.
Nyelvi megértési problémát okoz a sok kínai munkás és a multik alkalmazásában álló – románul ugyancsak nem tudó – hivatalnokok kikérdezése. Ezen kívül nagyon sok a hivatalosan be nem jelentett lakos Bukarestben, többen közülük csak “feketén” bérelik az adott lakást, vagy maguk alakítottak át szabálytalanul valamilyen garázst vagy tetőteret lakhellyé.
erdon.ro
2011. október 29.
Tőkés László: szedjük fel az aknákat egyházunkból!
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma
2011. október 29.
Fellármázni a világot...
Az egykori Székelyvásárhely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem sorsának alakulását tekintve magyar vonatkozásban úgy fest – elnézést a hasonlatért –, mint egy kutyamenhely, ahol a befogott ebek egymásra morognak, s a még kinn lévő falkatagok sem a végveszélyre – a magyar egyetemi oktatás visszaállításának alantas és aljas megtorpedózására – összpontosítanak, hanem azokba az irányokba csaholnak, hogy a (magyar) rektorhelyettes mit tett és mit nem...
...az RMDSZ huszonegy év alatt mit mulasztott el, s a beszólásokból az elmaradhatatlan minősítések sem hiányoznak, hogy „húsosfazék", „konc" stb., ezt kiegészítendő pedig a másik szólam más regiszterben bőgőzi, hogy a magyar hallgatók a tudományok vonatkozásában mennyire „alultápláltak", és így tovább.
Egy ilyen hangulatú közegben és az önbecsülésnek ilyen fokú hiánya közepette szinte természetes, hogy az erkölcsileg-etikailag gátlástalan román többségű MOGYE-vezetés, megfejelve Copotoiu úr őrektorságával, fütyül a hatályos tanügyi törvényre, illetve ennek alkalmazására, olyan egyetemi chartát fogadnak el az „autonómia" szentségének jegyében, amely a magyar oktatás vonatkozásában súlyosan diszkriminatív, még az eddigi állapotokhoz képest is visszalépést jelent. És mindezt megsózzák-borsozzák azzal, hogy nincs elegendő magyar oktató az önálló magyar kar működéséhez, hogy a MOGYE akkreditálása emiatt ellehetetlenülne, meg ehhez hasonló kitalációk, mert azokat a minimális erkölcsi normákat – ha egyáltalán voltak – rég „kinőtték", hogy magányos perceikben önmagukat is faggassák: miként is jutott a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés ebbe az állapotba? Mi több, közöttük ott találhatóak azok a hírességek, akik a most alkalmatlannak minősített magyar nyelvű képzés révén jutottak oda, ahol vannak.
Ha a marosvásárhelyi jelenséget tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk, szembeötlő, hogy a magyarok – tisztelet a kivételnek – pitiáner torzsalkodása (ki jelölte hamarabb, ki mondta hamarabb stb.) oda juttatja a fő felelősségelhárítókat, hogy már ne is gondoljanak arra, hogy együttes kiállással mire lennének képesek. Ha a város és a megye leendő vezetőinek jelöléséről van szó, akkor fő szempont az például, hogy a Poklos-patak martján, a Kövesdombon született-e valaki, vagy „csak" húsz éve a város közéleti személyisége, s inkább induljon a polgármesteri székért egy „jó román", mint bárki „rossz", „lenyúlós", „húsosfazekas" magyar.
Ami Marosvásárhelyen a MOGYE körül történik, annak már rég ezreket kellett volna az utcára vinnie. A BKB ötpontos javaslatának utolsó passzusa szerint nemzetközi botránykeltésre lenne szükség. Inkább a Holdra kell ugatni, mint a menhelyen nyöszörögni.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az egykori Székelyvásárhely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem sorsának alakulását tekintve magyar vonatkozásban úgy fest – elnézést a hasonlatért –, mint egy kutyamenhely, ahol a befogott ebek egymásra morognak, s a még kinn lévő falkatagok sem a végveszélyre – a magyar egyetemi oktatás visszaállításának alantas és aljas megtorpedózására – összpontosítanak, hanem azokba az irányokba csaholnak, hogy a (magyar) rektorhelyettes mit tett és mit nem...
...az RMDSZ huszonegy év alatt mit mulasztott el, s a beszólásokból az elmaradhatatlan minősítések sem hiányoznak, hogy „húsosfazék", „konc" stb., ezt kiegészítendő pedig a másik szólam más regiszterben bőgőzi, hogy a magyar hallgatók a tudományok vonatkozásában mennyire „alultápláltak", és így tovább.
Egy ilyen hangulatú közegben és az önbecsülésnek ilyen fokú hiánya közepette szinte természetes, hogy az erkölcsileg-etikailag gátlástalan román többségű MOGYE-vezetés, megfejelve Copotoiu úr őrektorságával, fütyül a hatályos tanügyi törvényre, illetve ennek alkalmazására, olyan egyetemi chartát fogadnak el az „autonómia" szentségének jegyében, amely a magyar oktatás vonatkozásában súlyosan diszkriminatív, még az eddigi állapotokhoz képest is visszalépést jelent. És mindezt megsózzák-borsozzák azzal, hogy nincs elegendő magyar oktató az önálló magyar kar működéséhez, hogy a MOGYE akkreditálása emiatt ellehetetlenülne, meg ehhez hasonló kitalációk, mert azokat a minimális erkölcsi normákat – ha egyáltalán voltak – rég „kinőtték", hogy magányos perceikben önmagukat is faggassák: miként is jutott a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés ebbe az állapotba? Mi több, közöttük ott találhatóak azok a hírességek, akik a most alkalmatlannak minősített magyar nyelvű képzés révén jutottak oda, ahol vannak.
Ha a marosvásárhelyi jelenséget tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk, szembeötlő, hogy a magyarok – tisztelet a kivételnek – pitiáner torzsalkodása (ki jelölte hamarabb, ki mondta hamarabb stb.) oda juttatja a fő felelősségelhárítókat, hogy már ne is gondoljanak arra, hogy együttes kiállással mire lennének képesek. Ha a város és a megye leendő vezetőinek jelöléséről van szó, akkor fő szempont az például, hogy a Poklos-patak martján, a Kövesdombon született-e valaki, vagy „csak" húsz éve a város közéleti személyisége, s inkább induljon a polgármesteri székért egy „jó román", mint bárki „rossz", „lenyúlós", „húsosfazekas" magyar.
Ami Marosvásárhelyen a MOGYE körül történik, annak már rég ezreket kellett volna az utcára vinnie. A BKB ötpontos javaslatának utolsó passzusa szerint nemzetközi botránykeltésre lenne szükség. Inkább a Holdra kell ugatni, mint a menhelyen nyöszörögni.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. október 29.
Válaszút előtt
A barikád „másik” oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei
Hogyan reagáltak a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra, miért volt csapdahelyzet esetükben a magyar forradalom?
Az 1956-os magyar forradalom erős hatással volt a határon túli magyar közösségekre is. A forradalom emlékezete általában egysíkúan mutatja be 1956 kihatásait, utórezgéseit, a letartóztatásokra, az egyéni és kollektív szenvedésekre helyezve a hangsúlyt. De hogyan reagáltak azok a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra 1956? Miért volt csapdahelyzet az ő esetükben a magyar forradalom? Mit tettek az egykori Magyar Autonóm Tartomány magyar káderei?
A magyarok jelenléte az RKP soraiban jól kimutatható már a két világháború közötti illegalista korszaktól kezdődően. Ebben a korszakban a Székelyföldről, vagy más, magyarok által lakott területekről is kerültek ki vezető aktivisták, akik idővel jelentős szerephez jutottak az RKP legfelső vezetésében. Pl. Köblös Elek, Fóris István, akik főtitkárai is voltak a pártnak.
A második világháború utáni első időszakban, az ötvenes évek közepéig még kimutatható egy masszív magyar jelenlét az RKP soraiban mind a tagságban, mind a nómenklatúrában. Ez esetben a párt második vonalában, a megyei, majd később rajoni illetve tartományi szinteken tevékenykedő magyar származású káderekre gondolunk. A magyar származású káderek a legfontosabb szerephez elsősorban az 1952-ben létrehozott, a történelmi Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban (MAT) jutottak. A 77%-ban magyar többségű közigazgatási egységben viszonylag nagyszámú magyar káder tevékenykedett.
A káderek mellett fontos megemlíteni a MAT-ban tevékenykedő értelmiségieket (írókat, újságírókat stb.) is, akik általában nem tevékenykedtek ún. káderi minőségben, viszont többségük a központi hatalommal együttműködve hozta létre és működtette a nemzetiségi irodalmat és a „totalitárius nyilvánosság” fórumait. Tevékenységüket, akárcsak a káderekét, kettős, ambivalens diskurzus jellemezte. Egyszerre voltak rajongói, működtetői és haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román nemzetépítésnek. E kettősségből fakadó dilemma 1956 kapcsán is felmerült.
A helyi politikai elit az 1956-os események során egyfajta válaszút elé került, vállalja a rendszer által rájuk bízott feladatok végrehajtását vagy enged a magyarországiak iránt érzett etnikai jellegű szolidaritásnak. A káderek többsége az előbbit választotta és kevés kivétellel jól kezelték a forradalom helyi hatásait. A Párt utasításai alapján, meglehetősen nehéz körülmények között, biztosították a nyugalmat a MAT-ban, annak a ténynek a tudatában, hogy az erdélyi magyarság egy jelentős többsége, ha burkoltan is, de ellenérzéseket fog táplálni irántuk.
„Csupor (Lajos-MAT első titkár) azt mondta, hogy menjenek fel a Somos-tetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó... Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceasescunak a háza. Akkor erdő volt még ott. Megállt a sofőr, hogy addig és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival (Pál- a MAT Néptanácsának első titkára), Csupor Bránissal, ketten kétfelé. Na elmegyünk, s a sofőr is kiszállt s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebrevágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek”- emlékezett Vargancsik Lajos egykori aktivista.
A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át ezt az időszakot. A Tartományi Bizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek szerint a KB-kiküldött Fazekas János Marosvásárhelyre érkezése október 25-én már egybeesett a rendőri ellenőrzés fokozásával. „Az ‘56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket.” A budapesti események követésével és értelmezésével külön csoport foglalkozott: „Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem volt egy ún. Sinteza szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót” - mesélte az egyik aktivista.
A káderek elsődleges feladata a helyzet azonnali orvoslása volt, amely néhány kapkodó jellegű adminisztratív lépésben nyilvánult meg. A magyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. „Kiadták a parancsot, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, wc-t rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor, két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak.”
A forradalom kitörését követő első néhány napot a káderek egy jelentős része az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a pártszékházban töltötte. „... Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk [...] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz” - emlékezett Kuti Elek. A következő és a legfontosabb feladat a munkásság és a lakosság kedélyének lecsillapítása volt. Ennek érdekében a Marosvásárhelyre érkezett Fazekas János irányítása alatt egy nagyon erős propaganda-hadjárat vette kezdetét, amelyben a káderekre kulcsfontosságú szerep hárult.
Első lépésként a pártvezetés azt szerette volna elérni, hogy a tartományban tevékenykedő írók egyfajta iránymutató lépésként ítéljék el a magyarországi eseményeket, mint ellenforradalmat. Ennek érdekében november első napjaiban a Tartományi Bizottság rendkívüli ülést hívott össze az értelmiséggel: újságírókkal, irodalmárokkal, folyóirat-szerkesztőkkel, színházi emberekkel. A Fazekas által támogatott és elnökölt találkozó célja az volt, hogy mindnyájukkal aláírasson egy levelet, amely a KB-t szolidaritásukról és hűségükről biztosította.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: „Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdú Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György [...] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom.”
Valter Istvánra még komolyabb feladat hárult. „Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá.” A magyar forradalmat elítélő nyilatkozat végül a Lelkiismeretünk parancsszava címen látott napvilágot.
Október második és november első felében a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, ahol megpróbálták meggyőzni az embereket arról, hogy Magyarországon lényegében ellenforradalom zajlik. Közben szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek.
Barót település káderei 1956. november 30-án tartott rendkívüli ülésszak alkalmával, a magyarországi eseményekkel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot tették: „Nagy megrendüléssel, de ugyanakkor felháborodással figyeltük a magyarországi ellenforradalmi bandák gaztetteit. Mindnyájunk előtt világos, hogy a nemzetközi reakció által támogatott belső reakció a dolgozó nép által a népi hatalom éveiben elért vívmányokra tört. Minden cselekedetük arra irányult, hogy visszaállítsák [sic] a kapitalista rendszert, amelynek évei alatt a magyar munkások dolgozó-parasztok és néphez hű értelmiségiek annyit szenvedtek. Mély gyűlölettel gondolunk és felemeljük tiltakozó szavunkat az ellenforradalmi banditák gyilkos cselekedetei ellen, akik képesek voltak arra, hogy becsületes munkásokat dolgozó parasztokat ártatlan nőket, és gyermekeket gyilkoltak meg.”
Amint az a fenti adatokból is kiderült, a kádereink 1956-ban aktív szerepet játszottak az események romániai, erdélyi vonatkozásaiban. A káderek többsége 1956 október és november között a párt központi vezetősége utasítására aktívan részt vett a magyar többségű területeken a magyarországi események esetleges radikális kihatásainak megakadályozásában. Szerepüket maga a magyar pártvezetés is elismerte, amikor 1958-ban Kádár János vezetésével Romániába látogatott.
Az 1956-os eseményekhez fűződő párthű magatartásukat több tényezővel magyarázták, amelyek között jelen van a párthűség, a kényszerpályás helyzet és nem utolsósorban az akkori állapotok, lehetőségek reális felmérése. A fiatal aktivista Vécsei így emlékszik vissza a MAT-ba küldött tejhatalmú megbízott utasításaira: „Fazekas mondta, általában higgadt volt, vigyázz Vécsei, mert ezek a fiatalok, forrófejű fiatalok. Valamit csinálnak, akkor letörölik ezt az egyetemet. Úgy nyisd ki a szemedet. Ez volt az útravaló.”
Amint az több életútbeszélgetésből is kiderült, nagyon sok vezető magyar káder gondolta úgy, hogy a magyarországi eseményekkel való értelmetlen szimpátia hosszú távon az ötvenes években elért kisebbségi jogok fokozottabb elsorvasztását vonhatja maga után. Magos Lajos a következőképpen érvelt a Simó Géza bútorgyár munkásai előtt: „Munkások, gondoljátok csak meg, mi lenne velünk, romániai magyarokkal, ha itt is újraélednének a reakciós történelmi pártok? Újból hozzákezdenének a nemzetiségi uszításhoz.”
Mások a hatalom által gyakorolt erőteljes nyomással magyarázzák akkori semleges vagy rendszerhű magatartásukat. „Mi pártújság voltunk és minket nagyon sakkban tartottak. A szerkesztőségben már kialakultak a klikkek, a csoportok, akik szimpatizáltak a magyar eseményekkel... Nem létezett olyan személy, aki ki mert volna állni nyíltan a forradalom mellett. Olyan nem volt lehetséges. Esetleg szimpatizánsa volt.”
Novák Csaba Zoltán
A szerzőről
Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2011-ben doktori címet szerzett a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében, Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro
A barikád „másik” oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei
Hogyan reagáltak a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra, miért volt csapdahelyzet esetükben a magyar forradalom?
Az 1956-os magyar forradalom erős hatással volt a határon túli magyar közösségekre is. A forradalom emlékezete általában egysíkúan mutatja be 1956 kihatásait, utórezgéseit, a letartóztatásokra, az egyéni és kollektív szenvedésekre helyezve a hangsúlyt. De hogyan reagáltak azok a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra 1956? Miért volt csapdahelyzet az ő esetükben a magyar forradalom? Mit tettek az egykori Magyar Autonóm Tartomány magyar káderei?
A magyarok jelenléte az RKP soraiban jól kimutatható már a két világháború közötti illegalista korszaktól kezdődően. Ebben a korszakban a Székelyföldről, vagy más, magyarok által lakott területekről is kerültek ki vezető aktivisták, akik idővel jelentős szerephez jutottak az RKP legfelső vezetésében. Pl. Köblös Elek, Fóris István, akik főtitkárai is voltak a pártnak.
A második világháború utáni első időszakban, az ötvenes évek közepéig még kimutatható egy masszív magyar jelenlét az RKP soraiban mind a tagságban, mind a nómenklatúrában. Ez esetben a párt második vonalában, a megyei, majd később rajoni illetve tartományi szinteken tevékenykedő magyar származású káderekre gondolunk. A magyar származású káderek a legfontosabb szerephez elsősorban az 1952-ben létrehozott, a történelmi Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban (MAT) jutottak. A 77%-ban magyar többségű közigazgatási egységben viszonylag nagyszámú magyar káder tevékenykedett.
A káderek mellett fontos megemlíteni a MAT-ban tevékenykedő értelmiségieket (írókat, újságírókat stb.) is, akik általában nem tevékenykedtek ún. káderi minőségben, viszont többségük a központi hatalommal együttműködve hozta létre és működtette a nemzetiségi irodalmat és a „totalitárius nyilvánosság” fórumait. Tevékenységüket, akárcsak a káderekét, kettős, ambivalens diskurzus jellemezte. Egyszerre voltak rajongói, működtetői és haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román nemzetépítésnek. E kettősségből fakadó dilemma 1956 kapcsán is felmerült.
A helyi politikai elit az 1956-os események során egyfajta válaszút elé került, vállalja a rendszer által rájuk bízott feladatok végrehajtását vagy enged a magyarországiak iránt érzett etnikai jellegű szolidaritásnak. A káderek többsége az előbbit választotta és kevés kivétellel jól kezelték a forradalom helyi hatásait. A Párt utasításai alapján, meglehetősen nehéz körülmények között, biztosították a nyugalmat a MAT-ban, annak a ténynek a tudatában, hogy az erdélyi magyarság egy jelentős többsége, ha burkoltan is, de ellenérzéseket fog táplálni irántuk.
„Csupor (Lajos-MAT első titkár) azt mondta, hogy menjenek fel a Somos-tetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó... Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceasescunak a háza. Akkor erdő volt még ott. Megállt a sofőr, hogy addig és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival (Pál- a MAT Néptanácsának első titkára), Csupor Bránissal, ketten kétfelé. Na elmegyünk, s a sofőr is kiszállt s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebrevágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek”- emlékezett Vargancsik Lajos egykori aktivista.
A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át ezt az időszakot. A Tartományi Bizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek szerint a KB-kiküldött Fazekas János Marosvásárhelyre érkezése október 25-én már egybeesett a rendőri ellenőrzés fokozásával. „Az ‘56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket.” A budapesti események követésével és értelmezésével külön csoport foglalkozott: „Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem volt egy ún. Sinteza szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót” - mesélte az egyik aktivista.
A káderek elsődleges feladata a helyzet azonnali orvoslása volt, amely néhány kapkodó jellegű adminisztratív lépésben nyilvánult meg. A magyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. „Kiadták a parancsot, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, wc-t rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor, két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak.”
A forradalom kitörését követő első néhány napot a káderek egy jelentős része az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a pártszékházban töltötte. „... Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk [...] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz” - emlékezett Kuti Elek. A következő és a legfontosabb feladat a munkásság és a lakosság kedélyének lecsillapítása volt. Ennek érdekében a Marosvásárhelyre érkezett Fazekas János irányítása alatt egy nagyon erős propaganda-hadjárat vette kezdetét, amelyben a káderekre kulcsfontosságú szerep hárult.
Első lépésként a pártvezetés azt szerette volna elérni, hogy a tartományban tevékenykedő írók egyfajta iránymutató lépésként ítéljék el a magyarországi eseményeket, mint ellenforradalmat. Ennek érdekében november első napjaiban a Tartományi Bizottság rendkívüli ülést hívott össze az értelmiséggel: újságírókkal, irodalmárokkal, folyóirat-szerkesztőkkel, színházi emberekkel. A Fazekas által támogatott és elnökölt találkozó célja az volt, hogy mindnyájukkal aláírasson egy levelet, amely a KB-t szolidaritásukról és hűségükről biztosította.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: „Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdú Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György [...] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom.”
Valter Istvánra még komolyabb feladat hárult. „Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá.” A magyar forradalmat elítélő nyilatkozat végül a Lelkiismeretünk parancsszava címen látott napvilágot.
Október második és november első felében a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, ahol megpróbálták meggyőzni az embereket arról, hogy Magyarországon lényegében ellenforradalom zajlik. Közben szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek.
Barót település káderei 1956. november 30-án tartott rendkívüli ülésszak alkalmával, a magyarországi eseményekkel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot tették: „Nagy megrendüléssel, de ugyanakkor felháborodással figyeltük a magyarországi ellenforradalmi bandák gaztetteit. Mindnyájunk előtt világos, hogy a nemzetközi reakció által támogatott belső reakció a dolgozó nép által a népi hatalom éveiben elért vívmányokra tört. Minden cselekedetük arra irányult, hogy visszaállítsák [sic] a kapitalista rendszert, amelynek évei alatt a magyar munkások dolgozó-parasztok és néphez hű értelmiségiek annyit szenvedtek. Mély gyűlölettel gondolunk és felemeljük tiltakozó szavunkat az ellenforradalmi banditák gyilkos cselekedetei ellen, akik képesek voltak arra, hogy becsületes munkásokat dolgozó parasztokat ártatlan nőket, és gyermekeket gyilkoltak meg.”
Amint az a fenti adatokból is kiderült, a kádereink 1956-ban aktív szerepet játszottak az események romániai, erdélyi vonatkozásaiban. A káderek többsége 1956 október és november között a párt központi vezetősége utasítására aktívan részt vett a magyar többségű területeken a magyarországi események esetleges radikális kihatásainak megakadályozásában. Szerepüket maga a magyar pártvezetés is elismerte, amikor 1958-ban Kádár János vezetésével Romániába látogatott.
Az 1956-os eseményekhez fűződő párthű magatartásukat több tényezővel magyarázták, amelyek között jelen van a párthűség, a kényszerpályás helyzet és nem utolsósorban az akkori állapotok, lehetőségek reális felmérése. A fiatal aktivista Vécsei így emlékszik vissza a MAT-ba küldött tejhatalmú megbízott utasításaira: „Fazekas mondta, általában higgadt volt, vigyázz Vécsei, mert ezek a fiatalok, forrófejű fiatalok. Valamit csinálnak, akkor letörölik ezt az egyetemet. Úgy nyisd ki a szemedet. Ez volt az útravaló.”
Amint az több életútbeszélgetésből is kiderült, nagyon sok vezető magyar káder gondolta úgy, hogy a magyarországi eseményekkel való értelmetlen szimpátia hosszú távon az ötvenes években elért kisebbségi jogok fokozottabb elsorvasztását vonhatja maga után. Magos Lajos a következőképpen érvelt a Simó Géza bútorgyár munkásai előtt: „Munkások, gondoljátok csak meg, mi lenne velünk, romániai magyarokkal, ha itt is újraélednének a reakciós történelmi pártok? Újból hozzákezdenének a nemzetiségi uszításhoz.”
Mások a hatalom által gyakorolt erőteljes nyomással magyarázzák akkori semleges vagy rendszerhű magatartásukat. „Mi pártújság voltunk és minket nagyon sakkban tartottak. A szerkesztőségben már kialakultak a klikkek, a csoportok, akik szimpatizáltak a magyar eseményekkel... Nem létezett olyan személy, aki ki mert volna állni nyíltan a forradalom mellett. Olyan nem volt lehetséges. Esetleg szimpatizánsa volt.”
Novák Csaba Zoltán
A szerzőről
Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2011-ben doktori címet szerzett a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében, Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro
2011. október 31.
Arany János helyett Dacia?
A Dacia nevet veheti föl Nagyszalonta önállósult román iskolája, ha az oktatásügyi minisztérium jóváhagyja az iskolaszék döntését. A hajdúváros magyarságának jelentős része azonban felháborítónak tartja, hogy az 1909-ben a település neves szülötte, Temesvár akkori főépítésze, Székely László tervei alapján megépült impozáns épület – amely mostanáig az Arany János Főgimnáziumnak adott otthont, és bejáratánál a költőóriás mellszobra áll – hamarosan az egykori római provincia elnevezését viselje a homlokzatán. Lapunk megtudta: az RMDSZ megpróbálja megakadályozni a vitatott névadást.
A nagyszalontai Arany János Főgimnázium a szeptemberben kezdődött tanévtől vált ketté: egy román, illetve egy színmagyar iskola jött létre a mind ez idáig vegyes tannyelvű tanintézet osztályaiból.
A hajdúvárosi magyarok közül sokaknak már az sem tetszett, hogy a több mint száz éves Vasút utcai épület a bukaresti tanügyminisztérium által jóváhagyott alkunak megfelelően a román iskoláé maradt, a város legnagyobb szülöttének nevét megtartó önálló magyar iskola pedig csak több különböző épületben kaphatott helyet. Török László polgármester a Krónikának elmondta: a felosztást azért fogadta el a magyar iskola vezetősége, mert a magyar diákok eleve túl kevesen lettek volna ahhoz, hogy belakják a főgimnáziumot.
Másfelől az is kezdettől fontos volt, hogy a magyar oktatás egyik helyszíne a helyi református egyházközség által visszakapott gimnázium épülete legyen, ahol annak idején maga Arany János is tanult és tanított. Mindemellett az RMDSZ-es elöljáró azt mondja, megérti a szalontaiak felháborodását, hiszen számára is egyértelmű, hogy a román iskola vezetősége nem véletlenül döntött épp a Dacia, és nem valamelyik irodalmi vagy egyéb személyiség neve mellett. Annál is inkább, mivel a tanári kar választhatta volna névadóként például Teodor Neş román pedagógust, a bihari nevelés és kultúra jelentős személyiségét, aki a múlt század elején éppen az Arany János Főgimnázium jogelődjében tanult – magyarul. Vagy a javaslatok között szereplő Mihály román királyét, esetleg a ma is élő exuralkodó apjáét, II. Károlyét, akinek nevét a múlt század harmincas éveiben viselte a tanintézet.
Ugyanakkor a frissen eldöntött átkeresztelés azért is visszás az ősi schola történetének ismeretében, mivel a főgimnázium nevét és képzési profilját – főleg a kommunizmus éveiben – tizennégyszer változtatták meg.
Török Lászlótól megtudtuk, az RMDSZ általa vezetett nagyszalontai szervezete nem hagyja annyiban a dolgot, hiszen a névadás mindaddig nem végleges, amíg a minisztérium nem hagyja jóvá a határozatot, a szövetség pedig politikai úton próbál nyomást gyakorolni, hogy olyan döntés szülessen a főgimnázium új neve kapcsán, amely kevésbé érinti érzékenyen a magyar közösséget. „Üzenetjelleggel bír a román iskola vezetőségének döntése: azt jelzik felénk, hogy ez itt román föld” – fogalmazott lapunknak az elöljáró. Török egyébként úgy gondolja, a probléma még mindig a trianoni döntés következménye, és valójában a magyar közösségnek is jobb lesz, ha inkább a magyar iskolát fejleszti és a magyar gyerekeket próbálja itthon tartani, mint hogy „a múlton sajnálkozzék”.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
A Dacia nevet veheti föl Nagyszalonta önállósult román iskolája, ha az oktatásügyi minisztérium jóváhagyja az iskolaszék döntését. A hajdúváros magyarságának jelentős része azonban felháborítónak tartja, hogy az 1909-ben a település neves szülötte, Temesvár akkori főépítésze, Székely László tervei alapján megépült impozáns épület – amely mostanáig az Arany János Főgimnáziumnak adott otthont, és bejáratánál a költőóriás mellszobra áll – hamarosan az egykori római provincia elnevezését viselje a homlokzatán. Lapunk megtudta: az RMDSZ megpróbálja megakadályozni a vitatott névadást.
A nagyszalontai Arany János Főgimnázium a szeptemberben kezdődött tanévtől vált ketté: egy román, illetve egy színmagyar iskola jött létre a mind ez idáig vegyes tannyelvű tanintézet osztályaiból.
A hajdúvárosi magyarok közül sokaknak már az sem tetszett, hogy a több mint száz éves Vasút utcai épület a bukaresti tanügyminisztérium által jóváhagyott alkunak megfelelően a román iskoláé maradt, a város legnagyobb szülöttének nevét megtartó önálló magyar iskola pedig csak több különböző épületben kaphatott helyet. Török László polgármester a Krónikának elmondta: a felosztást azért fogadta el a magyar iskola vezetősége, mert a magyar diákok eleve túl kevesen lettek volna ahhoz, hogy belakják a főgimnáziumot.
Másfelől az is kezdettől fontos volt, hogy a magyar oktatás egyik helyszíne a helyi református egyházközség által visszakapott gimnázium épülete legyen, ahol annak idején maga Arany János is tanult és tanított. Mindemellett az RMDSZ-es elöljáró azt mondja, megérti a szalontaiak felháborodását, hiszen számára is egyértelmű, hogy a román iskola vezetősége nem véletlenül döntött épp a Dacia, és nem valamelyik irodalmi vagy egyéb személyiség neve mellett. Annál is inkább, mivel a tanári kar választhatta volna névadóként például Teodor Neş román pedagógust, a bihari nevelés és kultúra jelentős személyiségét, aki a múlt század elején éppen az Arany János Főgimnázium jogelődjében tanult – magyarul. Vagy a javaslatok között szereplő Mihály román királyét, esetleg a ma is élő exuralkodó apjáét, II. Károlyét, akinek nevét a múlt század harmincas éveiben viselte a tanintézet.
Ugyanakkor a frissen eldöntött átkeresztelés azért is visszás az ősi schola történetének ismeretében, mivel a főgimnázium nevét és képzési profilját – főleg a kommunizmus éveiben – tizennégyszer változtatták meg.
Török Lászlótól megtudtuk, az RMDSZ általa vezetett nagyszalontai szervezete nem hagyja annyiban a dolgot, hiszen a névadás mindaddig nem végleges, amíg a minisztérium nem hagyja jóvá a határozatot, a szövetség pedig politikai úton próbál nyomást gyakorolni, hogy olyan döntés szülessen a főgimnázium új neve kapcsán, amely kevésbé érinti érzékenyen a magyar közösséget. „Üzenetjelleggel bír a román iskola vezetőségének döntése: azt jelzik felénk, hogy ez itt román föld” – fogalmazott lapunknak az elöljáró. Török egyébként úgy gondolja, a probléma még mindig a trianoni döntés következménye, és valójában a magyar közösségnek is jobb lesz, ha inkább a magyar iskolát fejleszti és a magyar gyerekeket próbálja itthon tartani, mint hogy „a múlton sajnálkozzék”.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2011. október 31.
Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművében
Két nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői.
Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről.
Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen.
Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”.
Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő.
„Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk.
A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni.
„Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata.
Kőrössy Andrea, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
Két nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői.
Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről.
Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen.
Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”.
Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő.
„Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk.
A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni.
„Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata.
Kőrössy Andrea, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
2011. október 31.
Tehetséges diákokra alapozhat a Magyar Történeti Intézet
Az új tanügyi törvény előírásainak megfelelően, nemrég hivatalosan is megalakult a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem karának magyar tagozatát önálló szervezeti keretbe foglaló Magyar Történeti Intézet. Bár működésének gyakorlati szempontjai még kidolgozásra várnak, az intézmény kétségtelenül jóval nagyobb autonómiát biztosít a kar magyar tannyelvű alap-, és mesteri képzési szakirányainak. – Bizonyos kérdések továbbra is a kari tanácsban dőlnek el, de az immár valamennyiünket összefogó intézet keretei között jóval hatékonyabban bonyolíthatók le szervezési problémák, tárgyalhatók meg az oktatási kérdések – magyarázta lapunknak Pál Judit egyetemi docens, az intézet nemrég megválasztott vezetője. Mindemellett, három – a régészet, művészettörténet, történelem szakirányok hallgatóit tömörítő – szakkollégiumban tevékenykednek mindazok a hallgatók, akik hajlamot éreznek a szaktudományos kutatásra, publikálni szeretnének – tette hozzá. A történelem kar magyar tagozata azonban nemcsak nagyobb fokú szervezeti autonómiájára, hanem tehetséges diákjaira is alapozhat a közeljövőben. Az alábbi tanulmány szerzője, Fodor János a jelenkortörténet – nemzetközi kapcsolatok mesteri szakirány I. éves hallgatója az idén Egerben szervezett, XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) a Két világháború közötti magyar történelem részleg díjazottja volt.
A városépítő. Marosvásárhely a XX. század elején, és a sokarcú Bernády-kép
Tanulmányunk Dr. Bernády György két polgármesteri mandátumáról, és az ő idejében fejlődő Marosvásárhelyről szól. Jelen tanulmány kiegészítés és egyben összefoglaló az eddig feltárt és megírt forrásokból, amelyek Bernády életéről szólnak. Említésre méltó az a tény, hogy bár Bernády Marosvásárhely sokat emlegetett polgármestere, életéről teljes monográfia mindmáig nem készült. Ezért a hiányzó adatokat levéltári forrásokkal egészítjük ki.
Bernády György 1864. április 10-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Bethlenben. A marosvásárhelyi Református kollégiumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. Doktori címmel rendelkező gyógyszerész lett, majd állam és jogtudomány-diplomát is szerzett. A család 1878-ban költözött Marosvásárhelyre, édesapja, Bernády Dániel, ekkor vásárolta meg a Rózsák-téri családi patikát. A frissen diplomázott Bernády csak rövid ideig vezette az öröklött gyógyszertárt. Számára a politika jelentette az igazi életpályát, így hamarosan országgyűlési képviselőlett a Szabadelvű Párt színeiben. 1890-ben már törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány. 1902 március 8-án polgármesterré választották.
A Bernády György első polgármestersége előtti városkép nem sokban különbözött a 17. századi, Borsos Tamás idején kialakított arculattól. Ipara jóformán nem létezett, a város és környezőfalvainak fontos jövedelemforrásai az alkalmi vásárok voltak. Marosvásárhely XX. század eleji városképébe olyan neves építmények illeszkedtek, mint a vár épülete, Bodor Péter zenélőkútja, a Teleki Téka. Még a XIX. század második felében elkezdődött építkezések eredményeként készült el ugyanis az Igazságügyi Palota, a nagyposta, az Osztrák–Magyar Bank (1900), a Székelyföldi Iparművészeti múzeum (1891–93), a nagykaszárnya (1896), a Csapatkórház és a Honvédcsapat Kórház (1896), a városi gőzfürdő(1898), a Szent Ferenc-rendi nővérek zárdája (1893), a református leányiskola (1890–92), a zsinagóga (1899–1900) stb. Az építkezések és a robbanásszerű városfejlődés tehát nem kizárólag Bernády György személyének hatására történtek. Mindemellett, első polgármesteri mandátumára jellemzővolt a városkép teljes átalakulása. Aszfaltoztak, középületeket emeltek, erőműveket építettek ebben az időszakban.
Bernády első polgármesterségének nagy újdonsága a közművesítés bevezetése volt. Az új téglagyár, a víz-, és csatornaművek, a villanytelep, a turbina, a marosi gát is ekkor készültek, illetve megkezdődött a csatornázás folyamata. Örökös vitatéma volt azonban az ivóvíz megoldásának a kérdése az első mandátum idején. A tehetősebbek szűrőberendezéseket vásároltak, de a probléma csupán a következő évtizedekben oldódott meg. A gáz bevezetése tekintetében Bernády kudarcokkal is szembesült: minden erőfeszítése (a rengeteg tanulmány, befektetés és végül az amerikai út) ellenére nem váltak be számításai, ezt azonban csupán bizonyos kultúrkörökben minősítették.
A nagymérvű építkezések legalapvetőbb példája a Városháza (ma Megyeházként működik), illetve a Közművelődési Ház (vagy Kultúrpalota) volt. Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes, szecessziós stílusban készült épületegyüttest a színháznak kellett volna kiegészítenie, amely a harmadik oldalról is körülzárta volna a teret. De ez, – rengeteg egyéb tervvel egyetemben – az elsővilágháború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A ma is látható színház épülete csak 1973-ban készült el (a városnak azonban addig is létezett aktív színművészeti, kulturális élete: a rendezvényeknek korábban az Apolló nagyterme és az újonnan épült Kultúrpalota előadóterme adott otthont).
Bernády György 1913-ig volt az úgynevezett boldog békeidőkben Marosvásárhely polgármestere. Ezután főispánként tevékenykedett, illetve előléptették Magyar Királyi Udvari Tanácsossá. Főispáni tisztsége 1917-ig tartott. Az impériumváltás és a békeszerződés híre Pesten érte. Visszatért Marosvásárhelyre, ahol ismét politikai tevékenységbe fogott, 1920-ban kiadta két kevésbé ismert röpiratát, a Nyíltlevelet és az Emlékiratot.
Ezek a munkák a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó Szó-hoz hasonlóan, a transzszilvanizmus szellemében íródtak, a helyben maradás fontosságát emelték ki, illetve lehetőségeket vázoltak fel a további tevékenységek folytatásához. 1922-től Bernádyt parlamenti képviselővé választották. Második polgármestersége már szorosan összefüggött az Országos Magyar Párt (OMP) keretében kifejtett tevékenységével, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte. Kiemelt szerepet játszott a Néppárttal való titkos egyezmény megkötésében, amely később a „csucsai paktumként” szerepel a köztudatban.
Bernády második polgármesteri mandátuma 1926 és 1929 között zajlott. Bár már polgármester volt, nem hagyott fel az országos szintű politizálással, 1926-ban politikai aktivitását a liberálisokkal való egyeztetés határozta meg. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle VI. évfolyamának 22. számában Tancred Constantinescu miniszter így nyilatkozott Bernádyról: „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem.”
Második mandátuma mindössze három évig tartott. A nevezetes malomper kapcsán (amely a város leghosszadalmasabb, 1912–1937 között tartó pere volt) Bernády kereszttűzbe került, a rá gyakorolt nyomás miatt le kellett mondania.
1927-ben kilépett az OMP-ből, elsősorban belsőellentétekre hivatkozva. Megfogalmazta polgármesteri tisztségéből való felmondását is, azonban ezt a belügyminiszter ekkor még nem hagyta jóvá. Bernády számára nyilvánvaló volt, hogy a korabeli román közigazgatás ellehetetlenítette számára a város irányítását, tisztségéből végül 1929-ben távozott. Ám továbbra is a városi tanács tagja maradt, vitákban továbbra is részt vállalt. Felmondásához egyébként hozzájárult saját és kislánya egészségügyi állapota is, ami miatt rendszeresen külföldre kellett utaznia. Bernády György a két világháború közti Marosvásárhely egyetlen magyar polgármestere volt. Az 1930-as évek közepére teljesen felhagyott a politizálással, és kizárólag magánéletére, illetve főgondnoki tisztségére összpontosított, amit élete végéig megtartott. 1938. október 22-én, Szentgyörgy utcai lakásán hunyt el.
A neves polgármester tisztelete ma sem halványult Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után a Bernády György nevét viselő közalapítvány alakult, amely 1994-ben egészalakos szobrot emelt a róla elnevezett téren. Az alapítvány számos kiadvánnyal és rendezvénnyel ápolja, illetve több szobor, dombormű és emléktábla őrzi emlékét. Tudni kell azt is, hogy Bernády még polgármestersége idején tudatos mítoszépítésbe kezdett, ami nagyon jól tükröződik a korabeli sajtóban is. Legtöbb emléktábla még életében felkerült az épületek homlokzataira. Ezen kívül számos adoma, városi legenda számol be róla szóló történetekről.
Következtetésként elmondható, hogy Bernády Györgynek sikerült Marosvásárhelyt az olyan rohamosan fejlődő városok sorába emelnie, mint például Kolozsvár volt. A polgármestersége idején kialakított városkép mindmáig meghatározza Marosvásárhely arculatát. Országos szintű politizálása a két világháború közötti időszakban élő erdélyi magyarság egyik fontos képviselőjévé emelte. Azonban a kutatások korántsem zárultak le: további források feldolgozása szükséges tevékenysége megítéléséhez, végleges következtetések levonásához.
FODOR JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár)
Az új tanügyi törvény előírásainak megfelelően, nemrég hivatalosan is megalakult a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem karának magyar tagozatát önálló szervezeti keretbe foglaló Magyar Történeti Intézet. Bár működésének gyakorlati szempontjai még kidolgozásra várnak, az intézmény kétségtelenül jóval nagyobb autonómiát biztosít a kar magyar tannyelvű alap-, és mesteri képzési szakirányainak. – Bizonyos kérdések továbbra is a kari tanácsban dőlnek el, de az immár valamennyiünket összefogó intézet keretei között jóval hatékonyabban bonyolíthatók le szervezési problémák, tárgyalhatók meg az oktatási kérdések – magyarázta lapunknak Pál Judit egyetemi docens, az intézet nemrég megválasztott vezetője. Mindemellett, három – a régészet, művészettörténet, történelem szakirányok hallgatóit tömörítő – szakkollégiumban tevékenykednek mindazok a hallgatók, akik hajlamot éreznek a szaktudományos kutatásra, publikálni szeretnének – tette hozzá. A történelem kar magyar tagozata azonban nemcsak nagyobb fokú szervezeti autonómiájára, hanem tehetséges diákjaira is alapozhat a közeljövőben. Az alábbi tanulmány szerzője, Fodor János a jelenkortörténet – nemzetközi kapcsolatok mesteri szakirány I. éves hallgatója az idén Egerben szervezett, XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) a Két világháború közötti magyar történelem részleg díjazottja volt.
A városépítő. Marosvásárhely a XX. század elején, és a sokarcú Bernády-kép
Tanulmányunk Dr. Bernády György két polgármesteri mandátumáról, és az ő idejében fejlődő Marosvásárhelyről szól. Jelen tanulmány kiegészítés és egyben összefoglaló az eddig feltárt és megírt forrásokból, amelyek Bernády életéről szólnak. Említésre méltó az a tény, hogy bár Bernády Marosvásárhely sokat emlegetett polgármestere, életéről teljes monográfia mindmáig nem készült. Ezért a hiányzó adatokat levéltári forrásokkal egészítjük ki.
Bernády György 1864. április 10-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Bethlenben. A marosvásárhelyi Református kollégiumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. Doktori címmel rendelkező gyógyszerész lett, majd állam és jogtudomány-diplomát is szerzett. A család 1878-ban költözött Marosvásárhelyre, édesapja, Bernády Dániel, ekkor vásárolta meg a Rózsák-téri családi patikát. A frissen diplomázott Bernády csak rövid ideig vezette az öröklött gyógyszertárt. Számára a politika jelentette az igazi életpályát, így hamarosan országgyűlési képviselőlett a Szabadelvű Párt színeiben. 1890-ben már törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány. 1902 március 8-án polgármesterré választották.
A Bernády György első polgármestersége előtti városkép nem sokban különbözött a 17. századi, Borsos Tamás idején kialakított arculattól. Ipara jóformán nem létezett, a város és környezőfalvainak fontos jövedelemforrásai az alkalmi vásárok voltak. Marosvásárhely XX. század eleji városképébe olyan neves építmények illeszkedtek, mint a vár épülete, Bodor Péter zenélőkútja, a Teleki Téka. Még a XIX. század második felében elkezdődött építkezések eredményeként készült el ugyanis az Igazságügyi Palota, a nagyposta, az Osztrák–Magyar Bank (1900), a Székelyföldi Iparművészeti múzeum (1891–93), a nagykaszárnya (1896), a Csapatkórház és a Honvédcsapat Kórház (1896), a városi gőzfürdő(1898), a Szent Ferenc-rendi nővérek zárdája (1893), a református leányiskola (1890–92), a zsinagóga (1899–1900) stb. Az építkezések és a robbanásszerű városfejlődés tehát nem kizárólag Bernády György személyének hatására történtek. Mindemellett, első polgármesteri mandátumára jellemzővolt a városkép teljes átalakulása. Aszfaltoztak, középületeket emeltek, erőműveket építettek ebben az időszakban.
Bernády első polgármesterségének nagy újdonsága a közművesítés bevezetése volt. Az új téglagyár, a víz-, és csatornaművek, a villanytelep, a turbina, a marosi gát is ekkor készültek, illetve megkezdődött a csatornázás folyamata. Örökös vitatéma volt azonban az ivóvíz megoldásának a kérdése az első mandátum idején. A tehetősebbek szűrőberendezéseket vásároltak, de a probléma csupán a következő évtizedekben oldódott meg. A gáz bevezetése tekintetében Bernády kudarcokkal is szembesült: minden erőfeszítése (a rengeteg tanulmány, befektetés és végül az amerikai út) ellenére nem váltak be számításai, ezt azonban csupán bizonyos kultúrkörökben minősítették.
A nagymérvű építkezések legalapvetőbb példája a Városháza (ma Megyeházként működik), illetve a Közművelődési Ház (vagy Kultúrpalota) volt. Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes, szecessziós stílusban készült épületegyüttest a színháznak kellett volna kiegészítenie, amely a harmadik oldalról is körülzárta volna a teret. De ez, – rengeteg egyéb tervvel egyetemben – az elsővilágháború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A ma is látható színház épülete csak 1973-ban készült el (a városnak azonban addig is létezett aktív színművészeti, kulturális élete: a rendezvényeknek korábban az Apolló nagyterme és az újonnan épült Kultúrpalota előadóterme adott otthont).
Bernády György 1913-ig volt az úgynevezett boldog békeidőkben Marosvásárhely polgármestere. Ezután főispánként tevékenykedett, illetve előléptették Magyar Királyi Udvari Tanácsossá. Főispáni tisztsége 1917-ig tartott. Az impériumváltás és a békeszerződés híre Pesten érte. Visszatért Marosvásárhelyre, ahol ismét politikai tevékenységbe fogott, 1920-ban kiadta két kevésbé ismert röpiratát, a Nyíltlevelet és az Emlékiratot.
Ezek a munkák a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó Szó-hoz hasonlóan, a transzszilvanizmus szellemében íródtak, a helyben maradás fontosságát emelték ki, illetve lehetőségeket vázoltak fel a további tevékenységek folytatásához. 1922-től Bernádyt parlamenti képviselővé választották. Második polgármestersége már szorosan összefüggött az Országos Magyar Párt (OMP) keretében kifejtett tevékenységével, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte. Kiemelt szerepet játszott a Néppárttal való titkos egyezmény megkötésében, amely később a „csucsai paktumként” szerepel a köztudatban.
Bernády második polgármesteri mandátuma 1926 és 1929 között zajlott. Bár már polgármester volt, nem hagyott fel az országos szintű politizálással, 1926-ban politikai aktivitását a liberálisokkal való egyeztetés határozta meg. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle VI. évfolyamának 22. számában Tancred Constantinescu miniszter így nyilatkozott Bernádyról: „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem.”
Második mandátuma mindössze három évig tartott. A nevezetes malomper kapcsán (amely a város leghosszadalmasabb, 1912–1937 között tartó pere volt) Bernády kereszttűzbe került, a rá gyakorolt nyomás miatt le kellett mondania.
1927-ben kilépett az OMP-ből, elsősorban belsőellentétekre hivatkozva. Megfogalmazta polgármesteri tisztségéből való felmondását is, azonban ezt a belügyminiszter ekkor még nem hagyta jóvá. Bernády számára nyilvánvaló volt, hogy a korabeli román közigazgatás ellehetetlenítette számára a város irányítását, tisztségéből végül 1929-ben távozott. Ám továbbra is a városi tanács tagja maradt, vitákban továbbra is részt vállalt. Felmondásához egyébként hozzájárult saját és kislánya egészségügyi állapota is, ami miatt rendszeresen külföldre kellett utaznia. Bernády György a két világháború közti Marosvásárhely egyetlen magyar polgármestere volt. Az 1930-as évek közepére teljesen felhagyott a politizálással, és kizárólag magánéletére, illetve főgondnoki tisztségére összpontosított, amit élete végéig megtartott. 1938. október 22-én, Szentgyörgy utcai lakásán hunyt el.
A neves polgármester tisztelete ma sem halványult Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után a Bernády György nevét viselő közalapítvány alakult, amely 1994-ben egészalakos szobrot emelt a róla elnevezett téren. Az alapítvány számos kiadvánnyal és rendezvénnyel ápolja, illetve több szobor, dombormű és emléktábla őrzi emlékét. Tudni kell azt is, hogy Bernády még polgármestersége idején tudatos mítoszépítésbe kezdett, ami nagyon jól tükröződik a korabeli sajtóban is. Legtöbb emléktábla még életében felkerült az épületek homlokzataira. Ezen kívül számos adoma, városi legenda számol be róla szóló történetekről.
Következtetésként elmondható, hogy Bernády Györgynek sikerült Marosvásárhelyt az olyan rohamosan fejlődő városok sorába emelnie, mint például Kolozsvár volt. A polgármestersége idején kialakított városkép mindmáig meghatározza Marosvásárhely arculatát. Országos szintű politizálása a két világháború közötti időszakban élő erdélyi magyarság egyik fontos képviselőjévé emelte. Azonban a kutatások korántsem zárultak le: további források feldolgozása szükséges tevékenysége megítéléséhez, végleges következtetések levonásához.
FODOR JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 31.
Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2011. október 31.
Dr. Magyari Tivadar magyar tagozat vezető nyilatkozata a nyílt levél kapcsán
„A BBTE magyar oktatóihoz nyílt levelet juttattak el, amit Vekov Károly történész oktató fogalmazott meg, és egyetemen belüli és kívüli értelmiségiektől is támogatást kért ehhez. A levél vasárnap már eljutott a magyar oktatók képviselőihez, akik továbbították a kollégáik felé. A levél szerzője és támogatói az oktatási törvénynek a magyar nyelvű felsőoktatásra vonatkozó egyik lehetséges jogértelmezéséből indulnak ki, erről szóló aggodalmaikat, nézeteiket kívánják megosztani a szélesebb közönséggel is. Javasoltam a BBTE magyar tagozati tanácsának, hogy tűzzük napirendre a megfogalmazott véleményeket, hallgassunk meg jogászokat a lehetséges törvény-értelmezési módozatokról. Mindezt meg tudjuk tenni, a jövő hétfőn tartandó, rendes tanácsi ülésen. A BBTE magyar tagozati tanácsa 2004-től a BBTE magyar részének legfelső - megválasztott képviselőkből és diákképviselőkből álló – vezető testülete. A nyílt levél támogatói, zömében jelenleg az egyetemünkön kívüli értelmiségiek, lényegében azt javasolják, hogy a törvény 135. cikkelyének ne az 1-es számú, hanem a 2-es számú bekezdését vegyük alapnak a BBTE magyar része megszervezésekor. Az 1-es bekezdés románul a „linie” fogalmat használja, amit szó szerint „tanulmányi vonalnak” lehet fordítani (egy 2005-ös magyar tagozati tanács döntés alapján nyelvszabatossági okokból ezt azóta „tagozatnak” fordítottuk). A 2-es bekezdés a „sectie” fogalmat használja, amit a levél szerzői átfogóbbnak, teljesebbnek mondanak. Ezt a felvetést kérik megvizsgálni, és bár ez a téma tavasz folyamán többször napirenden volt, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk rá. Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél nagyobb szintű keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete.
Most pedig a nyílt levél, aminek a szövege a magyar oktatók között nyilvánosságot kapott a hét végén, szerzője Vekov Károly oktató:
Vekov Károly nyílt levele mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért 1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen. Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a JÖVŐT, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg CSELEKVÉST várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. az 1872-es alapítású Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett, amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell (135. cikkely). Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak úgy, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát! A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi! Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan intézményi struktúra, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, azaz intézményi keret, amelyik az igazi TAGOZAT és amelyiknek a neve a már említett „secție”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek EGYENLŐ PARTNERE lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó a tagozatnak (secție) biztosítja az ÖNÁLLÓ döntési jogot mind a pénzügyeket, mind a személyzeti kérdéseket, mind pedig a tanrendet illetően. Sőt, a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel mi a politikai helyzetből következő fokozatosság elvét el kell fogadjuk, az igazi tagozat (secție) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szervezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet. A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőoktatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges EREDMÉNY a TAGOZAT, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése. Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, beleértve a magyarságot is, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Transindex.ro
„A BBTE magyar oktatóihoz nyílt levelet juttattak el, amit Vekov Károly történész oktató fogalmazott meg, és egyetemen belüli és kívüli értelmiségiektől is támogatást kért ehhez. A levél vasárnap már eljutott a magyar oktatók képviselőihez, akik továbbították a kollégáik felé. A levél szerzője és támogatói az oktatási törvénynek a magyar nyelvű felsőoktatásra vonatkozó egyik lehetséges jogértelmezéséből indulnak ki, erről szóló aggodalmaikat, nézeteiket kívánják megosztani a szélesebb közönséggel is. Javasoltam a BBTE magyar tagozati tanácsának, hogy tűzzük napirendre a megfogalmazott véleményeket, hallgassunk meg jogászokat a lehetséges törvény-értelmezési módozatokról. Mindezt meg tudjuk tenni, a jövő hétfőn tartandó, rendes tanácsi ülésen. A BBTE magyar tagozati tanácsa 2004-től a BBTE magyar részének legfelső - megválasztott képviselőkből és diákképviselőkből álló – vezető testülete. A nyílt levél támogatói, zömében jelenleg az egyetemünkön kívüli értelmiségiek, lényegében azt javasolják, hogy a törvény 135. cikkelyének ne az 1-es számú, hanem a 2-es számú bekezdését vegyük alapnak a BBTE magyar része megszervezésekor. Az 1-es bekezdés románul a „linie” fogalmat használja, amit szó szerint „tanulmányi vonalnak” lehet fordítani (egy 2005-ös magyar tagozati tanács döntés alapján nyelvszabatossági okokból ezt azóta „tagozatnak” fordítottuk). A 2-es bekezdés a „sectie” fogalmat használja, amit a levél szerzői átfogóbbnak, teljesebbnek mondanak. Ezt a felvetést kérik megvizsgálni, és bár ez a téma tavasz folyamán többször napirenden volt, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk rá. Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél nagyobb szintű keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete.
Most pedig a nyílt levél, aminek a szövege a magyar oktatók között nyilvánosságot kapott a hét végén, szerzője Vekov Károly oktató:
Vekov Károly nyílt levele mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért 1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen. Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a JÖVŐT, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg CSELEKVÉST várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. az 1872-es alapítású Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett, amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell (135. cikkely). Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak úgy, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát! A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi! Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan intézményi struktúra, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, azaz intézményi keret, amelyik az igazi TAGOZAT és amelyiknek a neve a már említett „secție”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek EGYENLŐ PARTNERE lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó a tagozatnak (secție) biztosítja az ÖNÁLLÓ döntési jogot mind a pénzügyeket, mind a személyzeti kérdéseket, mind pedig a tanrendet illetően. Sőt, a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel mi a politikai helyzetből következő fokozatosság elvét el kell fogadjuk, az igazi tagozat (secție) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szervezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet. A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőoktatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges EREDMÉNY a TAGOZAT, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése. Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, beleértve a magyarságot is, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Transindex.ro
2011. november 1.
Nagyvárad: köztereket neveznek el magyar személyiségekről
Schlauch Lőrinc bíborosról nevezték el a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota kertjét és utcát neveznek el Thurzó Sándor 2009-ben elhunyt váradi muzikológusról – így döntött tegnap a váradi önkormányzat.
Schlauch Lőrinc bíborosról nevezték el a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota kertjét – erről döntött tegnap a városi önkormányzat. Az Aradon – akkor még külön településként létező Újaradon – született és 1902-ben Nagyváradon elhunyt bíboros ajándékozta a városnak azt a telket, amelyen jelenleg Nagyvárad egyik legszebb ligete, a Petőfi park terül el, illetve a sokáig múzeumkertként emlegetett kertet, amely a püspöki palotát, illetve a római katolikus székesegyházat veszi körül. Feljegyezték róla, hogy szívügyének tekintette a parkok és kertek rendben tartását.
A váradiak egyébként a jelenlegi Petőfi parkot ismerik Schaluch-kertként, lévén ez a liget korábbi hivatalos elnevezése. Fodor József, a váradi püspökség vikáriusa azonban azt mondja, mivel a park jelenleg is magyar személyiség nevét őrzi, a püspökség nem kérte a név megváltoztatását, így lett inkább a palotakert a név várományosa. A kert egyébként mostanáig a Kanonok sorhoz tartozott hivatalosan, ám mivel csak két épület áll rajta – a palota és a székesegyház –, nem lesz szükség arra, hogy bármelyik váradi lakos kénytelen legyen megváltoztatnia lakhelye nevét a személyi igazolványában, a névváltoztatás tehát semmilyen bonyodalmat nem okoz.
A vikárius a Krónikának azt is elmesélte, hogy korábban a városvezetőség egy távoli, lakótelepi utcát akart a bíborosról elnevezni, de ezt a püspökség igen méltatlannak tartotta, hiszen Nagyvárad egyik legjelentősebb személyiségéről van szó.
A városi önkormányzat tegnap arról is döntött, hogy utcát neveznek el Thurzó Sándor 2009-ben elhunyt váradi muzikológusról, a Varadinum Vonósnégyes alapítójáról, a város nagyra becsült szülöttéről. A Thurzó utca a Késmárk (Ogorului) utcából indul ki, összekötve azt a Vucskics (Ceyrat, azelőtt Toamnei) utcával. Thurzó Sándor 1920-ban született, 1836 és 1974 között volt a Nagyváradi Állami Filharmónia tagja hegedűművészként. 1956 és 1959 között a váradi bábszínház igazgatója volt. Nevéhez a váradi zenetörténetben végzett kutatások fűződnek, illetve a mai napig évente megrendezett Haydn – Pichl – Ditters von Dittersdorf nemzetközi komolyzenei fesztivál. A művészre nemrég koncerttel emlékeztek Nagyváradon.
(Telekcsere a régi birtokért. Egy telekcserének köszönhetően kerülhetett ismét a nagyváradi római katolikus püspökség birtokába egy olyan telek, amelyet valamilyen okból a restitúció alkalmával nem kapott vissza. Fodor József vikárius a Krónikának elmagyarázta: a Széles (Menumorut) utcai egykori Szent József-kórház mögött található egy olyan telek, amelyet tisztázatlan okokból nem kapott vissza a püspökség az épülettel együtt. Most azonban kénytelen cserébe adni is valamit a városnak: a közelben ugyanis még több teleknek is tulajdonosa a váradi katolikus püspökség, egyebek közt olyanoknak is, amelyeket már rég közterületként használnak. Köztük van az a telek is, amelyen egykor az úgynevezett kántorház állt. Ezt később lebontották, ám a telek az egyházé maradt. Ezt cserélik most el a kórház melletti területért – tudtuk meg. A Szent József-kórházat egyébként a püspökség hamarosan teljesen felújítja – kívülről már szinte teljesen megújult az épület.)
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Schlauch Lőrinc bíborosról nevezték el a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota kertjét és utcát neveznek el Thurzó Sándor 2009-ben elhunyt váradi muzikológusról – így döntött tegnap a váradi önkormányzat.
Schlauch Lőrinc bíborosról nevezték el a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota kertjét – erről döntött tegnap a városi önkormányzat. Az Aradon – akkor még külön településként létező Újaradon – született és 1902-ben Nagyváradon elhunyt bíboros ajándékozta a városnak azt a telket, amelyen jelenleg Nagyvárad egyik legszebb ligete, a Petőfi park terül el, illetve a sokáig múzeumkertként emlegetett kertet, amely a püspöki palotát, illetve a római katolikus székesegyházat veszi körül. Feljegyezték róla, hogy szívügyének tekintette a parkok és kertek rendben tartását.
A váradiak egyébként a jelenlegi Petőfi parkot ismerik Schaluch-kertként, lévén ez a liget korábbi hivatalos elnevezése. Fodor József, a váradi püspökség vikáriusa azonban azt mondja, mivel a park jelenleg is magyar személyiség nevét őrzi, a püspökség nem kérte a név megváltoztatását, így lett inkább a palotakert a név várományosa. A kert egyébként mostanáig a Kanonok sorhoz tartozott hivatalosan, ám mivel csak két épület áll rajta – a palota és a székesegyház –, nem lesz szükség arra, hogy bármelyik váradi lakos kénytelen legyen megváltoztatnia lakhelye nevét a személyi igazolványában, a névváltoztatás tehát semmilyen bonyodalmat nem okoz.
A vikárius a Krónikának azt is elmesélte, hogy korábban a városvezetőség egy távoli, lakótelepi utcát akart a bíborosról elnevezni, de ezt a püspökség igen méltatlannak tartotta, hiszen Nagyvárad egyik legjelentősebb személyiségéről van szó.
A városi önkormányzat tegnap arról is döntött, hogy utcát neveznek el Thurzó Sándor 2009-ben elhunyt váradi muzikológusról, a Varadinum Vonósnégyes alapítójáról, a város nagyra becsült szülöttéről. A Thurzó utca a Késmárk (Ogorului) utcából indul ki, összekötve azt a Vucskics (Ceyrat, azelőtt Toamnei) utcával. Thurzó Sándor 1920-ban született, 1836 és 1974 között volt a Nagyváradi Állami Filharmónia tagja hegedűművészként. 1956 és 1959 között a váradi bábszínház igazgatója volt. Nevéhez a váradi zenetörténetben végzett kutatások fűződnek, illetve a mai napig évente megrendezett Haydn – Pichl – Ditters von Dittersdorf nemzetközi komolyzenei fesztivál. A művészre nemrég koncerttel emlékeztek Nagyváradon.
(Telekcsere a régi birtokért. Egy telekcserének köszönhetően kerülhetett ismét a nagyváradi római katolikus püspökség birtokába egy olyan telek, amelyet valamilyen okból a restitúció alkalmával nem kapott vissza. Fodor József vikárius a Krónikának elmagyarázta: a Széles (Menumorut) utcai egykori Szent József-kórház mögött található egy olyan telek, amelyet tisztázatlan okokból nem kapott vissza a püspökség az épülettel együtt. Most azonban kénytelen cserébe adni is valamit a városnak: a közelben ugyanis még több teleknek is tulajdonosa a váradi katolikus püspökség, egyebek közt olyanoknak is, amelyeket már rég közterületként használnak. Köztük van az a telek is, amelyen egykor az úgynevezett kántorház állt. Ezt később lebontották, ám a telek az egyházé maradt. Ezt cserélik most el a kórház melletti területért – tudtuk meg. A Szent József-kórházat egyébként a püspökség hamarosan teljesen felújítja – kívülről már szinte teljesen megújult az épület.)
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2011. november 1.
Újra áll Tisza István és Návay Lajos emléktáblája a magyar Országgyűlésben
Ünnepélyes keretek között avatta fel tegnap ismét Tisza István és Návay Lajos házelnök emléktábláját Kövér László, az Országgyűlés elnöke. 93 évvel ezelőtt éppen ezen a napon gyilkolták meg Tisza István kormányfőt és házelnököt.
Főhajtás a múlt előtt. Kövér László leplezte le a Tisza István és Návay Lajos emlékére újraállított emléktáblát
„Tisza István halála szimbolizálta a történelmi Magyarország sorsát is. Tudta, hogy mi vár hazájára, és mi vár rá, mégsem hátrált meg” – fejtette ki ünnepi beszédében Kövér László. Az Országgyűlés elnöke emlékeztetett, hogy Tisza István az utolsó pillanatokig ellenezte Magyarország belépését az első világháborúba. „Tisza Istvánt nem pusztán mártíromsága tette halhatatlanná, hanem tettei, elvei, amelyeket soha nem áldozott fel a népszerűség oltárán” – fogalmazott Kövér László. Hozzátette: egyetlen cél, egy gazdagodó és gyarapodó Magyarország megteremtése vezérelte. Kövér szerint Tisza István szavai a jelennek is üzennek, egyetlen tisztességes és értelmes politika létezik: a nemzeti érdek feltétlen követése.
„A magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, elsajátította a nyugati kultúra vívmányait, de csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába” – hangsúlyozta az Országgyűlés elnöke, aki ezután leleplezte az 1918. október 31-én mártírhalált halt Tisza István és a fél évvel később szintén meggyilkolt Návay Lajos egykori házelnökök emléktábláját. A megemlékezésen mások mellett részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Boross Péter volt miniszterelnök, és a Tisza család képviselői is jelen voltak.
Az Országgyűlés Hivatala idén májusban visszaállíttatta a Ház első világháborús hősi halottainak emléktábláját a Parlamentben. Fönnmaradt dokumentumok felhasználásával sikerült a tábla azon párját is újjáalkotni, amely az Országgyűlés Képviselőháza két tragikus sorsú elnökének, gróf Tisza Istvánnak és Návay Lajosnak állított emléket. Ezt a táblát avatta fel újra tegnap Kövér László házelnök. Tisza István az úgynevezett őszirózsás forradalom áldozata. 1918. október 31-én délután Hermina úti villájába fegyveres katonák hatoltak be – hogy kik, máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni –, és elzavarták a villa őrzésére kirendelt csendőröket, majd rövid szóváltás után agyonlőtték Tiszát, Károlyi Mihály legnagyobb politikai ellenfelét.
Az őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28–31. között. Nevét a katonák sapkarózsájának helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról kapta. A forradalom győzelmével Magyarország kivált a világháborúban katonai vereséget szenvedett és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése miatt felbomlott Osztrák–Magyar Monarchiából, és államformája először alakult köztársasággá (korabeli elnevezésben népköztársasággá, amely akkor nem politikai beállítottságát, hanem az addigi úri világtól eltérő voltát jelentette és hangsúlyozta csupán). A történetírás az eseményeket a „polgári demokratikus forradalom” elnevezéssel illeti, míg a két világháború között „patkányforradalomnak” nevezték.
A forradalmi zűrzavarban számos törvénytelenség történt mind Budapesten, mind vidéken. Még a lánchídi csata során (október 28.) hárman meghaltak, és több mint félszázan megsebesültek. Fosztogatások, majd a még működő hatóságok által kezdeményezett megtorlások is voltak Eperjesen (100-nál több halott), a felvidéki Galgócon (27 fosztogató letartóztatása), a Muraközben (134 áldozat), a bánsági Kula, Melence, Törökbecse községekben (68 áldozat), Bihar megyében (90 áldozat), Facsádon (Krassó-Szörény megye). Egy Lugosról felszálló repülőgép több bombát is dobott a fosztogató román parasztokra (104 áldozat). De történtek atrocitások Jósikafalván (Kolozs megye, 40 áldozat), Munkácson (7 halott), Látrányban (Somogy megye), Adonyban (Fejér megye, 7 halott), Miskolcon (200 letartóztatás) és Nyíregyházán (1000 letartóztatás, 75 haláleset) is.
Az összesítések alapján mintegy 590 halálesetet kötnek közvetlenül a forradalom időszaka alatt történt eseményekhez. A forradalmi zűrzavar során az állam szervezetei, de főleg a hadsereg annyira meggyengültek és szétzilálódtak, hogy képtelenek voltak megvédeni az ország területi integritását. A munkabeszüntetések következtében a háború alatt kialakult áruhiány még nyomasztóbbá vált, a szénbányák elvesztése miatt a lakóházak fűtése 1918–1919 telén katasztrofális volt.
Krónika (Kolozsvár)
Ünnepélyes keretek között avatta fel tegnap ismét Tisza István és Návay Lajos házelnök emléktábláját Kövér László, az Országgyűlés elnöke. 93 évvel ezelőtt éppen ezen a napon gyilkolták meg Tisza István kormányfőt és házelnököt.
Főhajtás a múlt előtt. Kövér László leplezte le a Tisza István és Návay Lajos emlékére újraállított emléktáblát
„Tisza István halála szimbolizálta a történelmi Magyarország sorsát is. Tudta, hogy mi vár hazájára, és mi vár rá, mégsem hátrált meg” – fejtette ki ünnepi beszédében Kövér László. Az Országgyűlés elnöke emlékeztetett, hogy Tisza István az utolsó pillanatokig ellenezte Magyarország belépését az első világháborúba. „Tisza Istvánt nem pusztán mártíromsága tette halhatatlanná, hanem tettei, elvei, amelyeket soha nem áldozott fel a népszerűség oltárán” – fogalmazott Kövér László. Hozzátette: egyetlen cél, egy gazdagodó és gyarapodó Magyarország megteremtése vezérelte. Kövér szerint Tisza István szavai a jelennek is üzennek, egyetlen tisztességes és értelmes politika létezik: a nemzeti érdek feltétlen követése.
„A magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, elsajátította a nyugati kultúra vívmányait, de csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába” – hangsúlyozta az Országgyűlés elnöke, aki ezután leleplezte az 1918. október 31-én mártírhalált halt Tisza István és a fél évvel később szintén meggyilkolt Návay Lajos egykori házelnökök emléktábláját. A megemlékezésen mások mellett részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Boross Péter volt miniszterelnök, és a Tisza család képviselői is jelen voltak.
Az Országgyűlés Hivatala idén májusban visszaállíttatta a Ház első világháborús hősi halottainak emléktábláját a Parlamentben. Fönnmaradt dokumentumok felhasználásával sikerült a tábla azon párját is újjáalkotni, amely az Országgyűlés Képviselőháza két tragikus sorsú elnökének, gróf Tisza Istvánnak és Návay Lajosnak állított emléket. Ezt a táblát avatta fel újra tegnap Kövér László házelnök. Tisza István az úgynevezett őszirózsás forradalom áldozata. 1918. október 31-én délután Hermina úti villájába fegyveres katonák hatoltak be – hogy kik, máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni –, és elzavarták a villa őrzésére kirendelt csendőröket, majd rövid szóváltás után agyonlőtték Tiszát, Károlyi Mihály legnagyobb politikai ellenfelét.
Az őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28–31. között. Nevét a katonák sapkarózsájának helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról kapta. A forradalom győzelmével Magyarország kivált a világháborúban katonai vereséget szenvedett és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése miatt felbomlott Osztrák–Magyar Monarchiából, és államformája először alakult köztársasággá (korabeli elnevezésben népköztársasággá, amely akkor nem politikai beállítottságát, hanem az addigi úri világtól eltérő voltát jelentette és hangsúlyozta csupán). A történetírás az eseményeket a „polgári demokratikus forradalom” elnevezéssel illeti, míg a két világháború között „patkányforradalomnak” nevezték.
A forradalmi zűrzavarban számos törvénytelenség történt mind Budapesten, mind vidéken. Még a lánchídi csata során (október 28.) hárman meghaltak, és több mint félszázan megsebesültek. Fosztogatások, majd a még működő hatóságok által kezdeményezett megtorlások is voltak Eperjesen (100-nál több halott), a felvidéki Galgócon (27 fosztogató letartóztatása), a Muraközben (134 áldozat), a bánsági Kula, Melence, Törökbecse községekben (68 áldozat), Bihar megyében (90 áldozat), Facsádon (Krassó-Szörény megye). Egy Lugosról felszálló repülőgép több bombát is dobott a fosztogató román parasztokra (104 áldozat). De történtek atrocitások Jósikafalván (Kolozs megye, 40 áldozat), Munkácson (7 halott), Látrányban (Somogy megye), Adonyban (Fejér megye, 7 halott), Miskolcon (200 letartóztatás) és Nyíregyházán (1000 letartóztatás, 75 haláleset) is.
Az összesítések alapján mintegy 590 halálesetet kötnek közvetlenül a forradalom időszaka alatt történt eseményekhez. A forradalmi zűrzavar során az állam szervezetei, de főleg a hadsereg annyira meggyengültek és szétzilálódtak, hogy képtelenek voltak megvédeni az ország területi integritását. A munkabeszüntetések következtében a háború alatt kialakult áruhiány még nyomasztóbbá vált, a szénbányák elvesztése miatt a lakóházak fűtése 1918–1919 telén katasztrofális volt.
Krónika (Kolozsvár)
2011. november 1.
Mit jelent 56-os szülő gyermeke lenni?
Olyan családban nőttem fel, ahol a kiállás, a társadalmi felelősségvállalás, az embertársak bátorítása és segítése, a nemzeti hovatartozás erősítése nem csupán feladat volt, hanem szolgálat és egyben életforma is. Mindezekről akkor szentírási példákban lehetett beszélni, de azokban is csak úgy, hogy az alkalmazás csupán sorok és gondolatok közé rejtett halvány célzás legyen. Sokan ezt is megértették, ebből is tanultak. Mindennek a helyszíne egy akkor fejlődésben levő 7000–8000-es kisváros, Bethlen, ahol a megszólíthatók között az értelmiséget néhány tisztviselő vagy olvasottabb gyülekezeti tag jelentette. A helyben lakó tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal másfajta kapcsolatot lehetett kiépíteni.
Az iskolában soha nem jelentett hátrányt az, hogy tanáraim kivétel nélkül tudták: Édesapám 56-os politikai fogoly volt. Későbbi beszélgetésekből kiéreztem: büszkék is voltak erre. Egyedül a kötelező katonai szolgálat rendjén éreztem meg, hogy valami nincs rendben. Bár ez csak a krajovai kiképzés kezdetén derült ki: egyedül voltam érettségivel rendelkező az újoncok között, és a kiképzés után nem rendes katonai szolgálat következett volna, hanem „katonai bányászat” valahol a Zsil-völgyében.
Hogyan szereztem tudomást az 56-os események következményeiről, a politikai fogságról?
Sokszor utaztunk – mindig vonattal – a Nagyváradon és Kolozsváron élő nagyszülőkhöz. Természetes módon feltűnt a szamosújvári külvárost uraló nagy épület, a Martinuzzi-kastély. Kíváncsiskodó kérdéseimre ekkor kezdődött el az igazi történelemóra. A mezőségi út védelmére épült 13. századi erődítménnyel kezdődően, Dobó István erdélyi raboskodásán, Izabella királynén, a Báthoryakon, a Rákóczikon keresztül az örmények letelepedéséig, és a város általuk való felvirágoztatásáig. Szó esett a lovát ugrató, szemöldökét összevonó Rózsa Sándor ottani raboskodásáról is.
A gyermek számára természetes, hogy apja mindent tud, minden kérdésre van elfogadható, sőt tanító, nevelő válasza. Az is természetesnek tűnt, hogy tudja: mi van a vonatból látható nagy épület mögött. Mesélt a belső udvarról, a hátsó épületekről, a bútorgyárról, arról, hogy ott milyen gyönyörű bútorok készülnek. Olyanok, amelyeket sem a kiállításon, sem pedig a bútorüzletben nem lehet látni. Azt is elmesélte, hogy a börtönigazgató irodájában csodálatos mahagóni irodabútor van, ami szintén ott készült.
A kíváncsiskodó gyermek-kérdésre elmesélte: hogyan készül a legszebb furnérozott bútor, hogyan válogatják ki a furnért, hogyan ragasztják fel, tömítik havasi-krétaporral, hogyan fényezik. Azt is elmesélte, hogy egyszer ott bent, egy fiatal rab hogyan segített társain. Minden munkafázist időben is normáztak. Egy egyszerű műveletet, ami nem egészen egy percet venne igénybe, hihetetlen kapkodással 10 percen keresztül végzett, és a bokáját rugdosó rabtársai csak felénél vették észre, hogy a semmihez sem értő normatőrt az ujja köré csavarva társain segít.
Mindezt olyan átéléssel tudta elmesélni egyes szám harmadik személyben, hogy csak később, amikor már arról is beszélt, hogy a bennlevőket két csoportra osztotta a hátukon levő felirat – közbűntényesekre és politikai elítéltekre –, akkor kezdett felmerülni bennem az a gondolat, hogy a semleges narrátor szerepénél jobban illik Rá a főszerep.
Nyíltan 1984 nyarán beszélt minderről nekem, amikor lelkész-továbbképző tanfolyamon több 56-os társával találkozott. Hirtelen belecsöppentem egy olyan beszélgetésbe, melyet – szerinte – igazán csak akkor érthettem meg, ha az előzményeket tisztán látom; ekkorra azonban már félszavakból is megértettem: miről is van, ... volt szó.
Hogyan élte meg Ő, mint 56-os, amit el kellett szenvednie?
Mindig úgy beszélt róla, hogy abból kiérzett: ez valahol az Ő szolgálatának része volt. Minden szolgálatnak van könnyű és van nagyon nehéz része. Vannak kellemes emlékek, de vannak olyanok is, amit nem szívesen idéz fel az ember. Három dolgot említenék. Először, hogy évtizedeken keresztül nem ment Szamosújvárra. Másodszor: betegesen viszolygott – a vonatjegyet kivéve – minden vásárlástól. Harmadszor: még tizenéves koromban nagyon határozottan megkért arra, hogy ne írjak zöld tintával. Az első mindenki számára érthető. A második az, hogy a budapesti harcokban lelőttek két teológiai hallgatót. Itteni kollégáik azzal tudták kifejezni együttérzésüket, hogy vásároltak egy tekercs fekete szalagot, egy doboz gombostűt. Így gyászolták meg elesett bajtársaikat. A harmadikat csak felnőttként értettem meg. A vizsgálóbíró meglobogtatott előtte egy zöld tintával írt jelentést, amely részletesen leírta a kolozsvári teológián végbemenő eseményeket. Ennek alapján ítélték 14 év kényszermunkára, melyből öt és felet letöltött a szamosújvári börtönben.
Számomra mit jelentett az 56-os örökség?
1989 decemberében kisebb házkutatást tartottunk otthon. Pár centinyi piros-sárga-kék szalagot keresünk a házban, mert Édesapámmal együtt úgy éreztük: ott van a helyem a városháza udvarára tömörülő fiatalok között. Szalagot természetes módon nem találtunk, de egy régi „pionír-nyakkendő” előkerült valahonnan, amiről Édesanyám levette az alig látható, keskeny szalagot. Büszkén felkötöttem és mentem. Mentem, mert tudtam: ott a helyem a többiek között. Mentem, mert áthatott a tenniakarás. Fiatalos lendülettel őriztük a vízművet, a Nagyszamos hídját, a városházát, a forradalmat, a változást, a szabadságot, melyet nem vertek le, nem fojtottak vérbe... de elloptak tőlünk.
Más-e ötvenhatos szülő gyermeke lenni? Tovább lehet-e vinni valamit az örökségből?
Mindkét kérdésre a válasz IGEN. Más 56-os szülő gyermeke lenni. Más, mert másfajta örökséggel a tarsolyunkban indulhattunk el. Nem fagyos nyugalommal, nem lehajtott fővel bujkálva, nem szemforgatva megalázkodva, és kiszolgálva az elnyomó rendszert; hanem emelt fővel, a jövőbe tekintve, Abban bízva, aki mindenkor erőt ad a zsarnok láncát letépni.
Értékelhető-e az 56-osok vállalása?
Igen értékelhető. Nem azok számára, akik legyintenek az 1956-os forradalom hallatán, akiket nem érdekelnek az ilyen témájú megemlékezések, rendezvények. Értékelhető azok számára, akik azt a szikrát látják bennük, ami újra lángra lobbantotta a szabadságvágyat, az igazságra való szomjazást.
Megérte?
Erre a kérdésre nem tudok, de nem is szeretnék válaszolni. Ezt a kérdést csak 56-osok válaszolhatják meg. Ők érzik igazán a kérdés súlyát, ők tudják a választ.
A következő generáció képviselőjeként annyit mondhatok, hogy a Krisztus utáni első két évszázad keresztyén tanítói, mártírjai felelősségteljes szolgálatvállalása, szenvedése nélkül az evangélium nem jutott volna el hozzánk. Az 56-osok bátor, néha meggondolatlanul merész fellépése, vállalása nélkül nem haladt volna így előre a világ. Lehet, ma is a világ legokosabb emberét éltetnénk kényszerűen városunk terein; még kimondani sem lehetne, nemhogy leírni erdélyi településeink magyar nevét; még mindig ellenforradalomnak neveznék a zsarnokság megdöntését célzó 56-os forradalmat.
Mit tanácsoltam volna mai fejjel, ha tehettem volna 56-ban?
Ha ott lettem volna – akkor, mai fejjel is – valószínű, hogy megvásároltam volna a tekercs fekete szalagot. Elmentem volna színházba az akkori kollégákkal, zsebemben a kicsavart biztosítékokkal, hogy a sötétség miatt ne tudják megtartani a Teológián a budapesti eseményeket elítélő gyűlést. Másnap pedig utolsó pénzemen is megvettem volna az akkori magyar napilap minden példányát, melyben az jelent meg, hogy előző délután megtartották a tiltakozó gyűlést; és akkori kollégákkal együtt álltam volna körül az újságból rakott lobogó máglyát a Teológia udvarán.
Megérte-e? Ők megtették. Vasfüggönyön, szögesdróton, szuronyerdőn keresztül kezet nyújtottak a budapesti bajtársaknak. Ők tudták milyen az összefogás. Ők tudták, hogy csak összefogva lehet előbbre jutni, kitűzött célokat elérni.
Őket ismerve tudom, hogy mit mondanának ma nekünk. Nincs vasfüggöny, a szögesdrótot feltekerték, a szuronyokból hasznos tárgyakat kovácsoltak, áthághatatlan akadályokat sem kell áthidalni egy baráti kézfogásért. Tegyünk félre mindent, ami elválasztana egymástól és engedjük bennünk lángolni az 56-osok tüzét; fogjunk össze és mutassuk meg a világnak: vagyunk, leszünk, és tudunk együtt munkálkodni a város jólétén, amely a mi jólétünk is.
Péter Csaba református lelkipásztor-tanár
Elhangzott 2011. október 23-án a Heltai Alapítvány 56-os megemlékezésén.
Szabadság (Kolozsvár)
Olyan családban nőttem fel, ahol a kiállás, a társadalmi felelősségvállalás, az embertársak bátorítása és segítése, a nemzeti hovatartozás erősítése nem csupán feladat volt, hanem szolgálat és egyben életforma is. Mindezekről akkor szentírási példákban lehetett beszélni, de azokban is csak úgy, hogy az alkalmazás csupán sorok és gondolatok közé rejtett halvány célzás legyen. Sokan ezt is megértették, ebből is tanultak. Mindennek a helyszíne egy akkor fejlődésben levő 7000–8000-es kisváros, Bethlen, ahol a megszólíthatók között az értelmiséget néhány tisztviselő vagy olvasottabb gyülekezeti tag jelentette. A helyben lakó tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal másfajta kapcsolatot lehetett kiépíteni.
Az iskolában soha nem jelentett hátrányt az, hogy tanáraim kivétel nélkül tudták: Édesapám 56-os politikai fogoly volt. Későbbi beszélgetésekből kiéreztem: büszkék is voltak erre. Egyedül a kötelező katonai szolgálat rendjén éreztem meg, hogy valami nincs rendben. Bár ez csak a krajovai kiképzés kezdetén derült ki: egyedül voltam érettségivel rendelkező az újoncok között, és a kiképzés után nem rendes katonai szolgálat következett volna, hanem „katonai bányászat” valahol a Zsil-völgyében.
Hogyan szereztem tudomást az 56-os események következményeiről, a politikai fogságról?
Sokszor utaztunk – mindig vonattal – a Nagyváradon és Kolozsváron élő nagyszülőkhöz. Természetes módon feltűnt a szamosújvári külvárost uraló nagy épület, a Martinuzzi-kastély. Kíváncsiskodó kérdéseimre ekkor kezdődött el az igazi történelemóra. A mezőségi út védelmére épült 13. századi erődítménnyel kezdődően, Dobó István erdélyi raboskodásán, Izabella királynén, a Báthoryakon, a Rákóczikon keresztül az örmények letelepedéséig, és a város általuk való felvirágoztatásáig. Szó esett a lovát ugrató, szemöldökét összevonó Rózsa Sándor ottani raboskodásáról is.
A gyermek számára természetes, hogy apja mindent tud, minden kérdésre van elfogadható, sőt tanító, nevelő válasza. Az is természetesnek tűnt, hogy tudja: mi van a vonatból látható nagy épület mögött. Mesélt a belső udvarról, a hátsó épületekről, a bútorgyárról, arról, hogy ott milyen gyönyörű bútorok készülnek. Olyanok, amelyeket sem a kiállításon, sem pedig a bútorüzletben nem lehet látni. Azt is elmesélte, hogy a börtönigazgató irodájában csodálatos mahagóni irodabútor van, ami szintén ott készült.
A kíváncsiskodó gyermek-kérdésre elmesélte: hogyan készül a legszebb furnérozott bútor, hogyan válogatják ki a furnért, hogyan ragasztják fel, tömítik havasi-krétaporral, hogyan fényezik. Azt is elmesélte, hogy egyszer ott bent, egy fiatal rab hogyan segített társain. Minden munkafázist időben is normáztak. Egy egyszerű műveletet, ami nem egészen egy percet venne igénybe, hihetetlen kapkodással 10 percen keresztül végzett, és a bokáját rugdosó rabtársai csak felénél vették észre, hogy a semmihez sem értő normatőrt az ujja köré csavarva társain segít.
Mindezt olyan átéléssel tudta elmesélni egyes szám harmadik személyben, hogy csak később, amikor már arról is beszélt, hogy a bennlevőket két csoportra osztotta a hátukon levő felirat – közbűntényesekre és politikai elítéltekre –, akkor kezdett felmerülni bennem az a gondolat, hogy a semleges narrátor szerepénél jobban illik Rá a főszerep.
Nyíltan 1984 nyarán beszélt minderről nekem, amikor lelkész-továbbképző tanfolyamon több 56-os társával találkozott. Hirtelen belecsöppentem egy olyan beszélgetésbe, melyet – szerinte – igazán csak akkor érthettem meg, ha az előzményeket tisztán látom; ekkorra azonban már félszavakból is megértettem: miről is van, ... volt szó.
Hogyan élte meg Ő, mint 56-os, amit el kellett szenvednie?
Mindig úgy beszélt róla, hogy abból kiérzett: ez valahol az Ő szolgálatának része volt. Minden szolgálatnak van könnyű és van nagyon nehéz része. Vannak kellemes emlékek, de vannak olyanok is, amit nem szívesen idéz fel az ember. Három dolgot említenék. Először, hogy évtizedeken keresztül nem ment Szamosújvárra. Másodszor: betegesen viszolygott – a vonatjegyet kivéve – minden vásárlástól. Harmadszor: még tizenéves koromban nagyon határozottan megkért arra, hogy ne írjak zöld tintával. Az első mindenki számára érthető. A második az, hogy a budapesti harcokban lelőttek két teológiai hallgatót. Itteni kollégáik azzal tudták kifejezni együttérzésüket, hogy vásároltak egy tekercs fekete szalagot, egy doboz gombostűt. Így gyászolták meg elesett bajtársaikat. A harmadikat csak felnőttként értettem meg. A vizsgálóbíró meglobogtatott előtte egy zöld tintával írt jelentést, amely részletesen leírta a kolozsvári teológián végbemenő eseményeket. Ennek alapján ítélték 14 év kényszermunkára, melyből öt és felet letöltött a szamosújvári börtönben.
Számomra mit jelentett az 56-os örökség?
1989 decemberében kisebb házkutatást tartottunk otthon. Pár centinyi piros-sárga-kék szalagot keresünk a házban, mert Édesapámmal együtt úgy éreztük: ott van a helyem a városháza udvarára tömörülő fiatalok között. Szalagot természetes módon nem találtunk, de egy régi „pionír-nyakkendő” előkerült valahonnan, amiről Édesanyám levette az alig látható, keskeny szalagot. Büszkén felkötöttem és mentem. Mentem, mert tudtam: ott a helyem a többiek között. Mentem, mert áthatott a tenniakarás. Fiatalos lendülettel őriztük a vízművet, a Nagyszamos hídját, a városházát, a forradalmat, a változást, a szabadságot, melyet nem vertek le, nem fojtottak vérbe... de elloptak tőlünk.
Más-e ötvenhatos szülő gyermeke lenni? Tovább lehet-e vinni valamit az örökségből?
Mindkét kérdésre a válasz IGEN. Más 56-os szülő gyermeke lenni. Más, mert másfajta örökséggel a tarsolyunkban indulhattunk el. Nem fagyos nyugalommal, nem lehajtott fővel bujkálva, nem szemforgatva megalázkodva, és kiszolgálva az elnyomó rendszert; hanem emelt fővel, a jövőbe tekintve, Abban bízva, aki mindenkor erőt ad a zsarnok láncát letépni.
Értékelhető-e az 56-osok vállalása?
Igen értékelhető. Nem azok számára, akik legyintenek az 1956-os forradalom hallatán, akiket nem érdekelnek az ilyen témájú megemlékezések, rendezvények. Értékelhető azok számára, akik azt a szikrát látják bennük, ami újra lángra lobbantotta a szabadságvágyat, az igazságra való szomjazást.
Megérte?
Erre a kérdésre nem tudok, de nem is szeretnék válaszolni. Ezt a kérdést csak 56-osok válaszolhatják meg. Ők érzik igazán a kérdés súlyát, ők tudják a választ.
A következő generáció képviselőjeként annyit mondhatok, hogy a Krisztus utáni első két évszázad keresztyén tanítói, mártírjai felelősségteljes szolgálatvállalása, szenvedése nélkül az evangélium nem jutott volna el hozzánk. Az 56-osok bátor, néha meggondolatlanul merész fellépése, vállalása nélkül nem haladt volna így előre a világ. Lehet, ma is a világ legokosabb emberét éltetnénk kényszerűen városunk terein; még kimondani sem lehetne, nemhogy leírni erdélyi településeink magyar nevét; még mindig ellenforradalomnak neveznék a zsarnokság megdöntését célzó 56-os forradalmat.
Mit tanácsoltam volna mai fejjel, ha tehettem volna 56-ban?
Ha ott lettem volna – akkor, mai fejjel is – valószínű, hogy megvásároltam volna a tekercs fekete szalagot. Elmentem volna színházba az akkori kollégákkal, zsebemben a kicsavart biztosítékokkal, hogy a sötétség miatt ne tudják megtartani a Teológián a budapesti eseményeket elítélő gyűlést. Másnap pedig utolsó pénzemen is megvettem volna az akkori magyar napilap minden példányát, melyben az jelent meg, hogy előző délután megtartották a tiltakozó gyűlést; és akkori kollégákkal együtt álltam volna körül az újságból rakott lobogó máglyát a Teológia udvarán.
Megérte-e? Ők megtették. Vasfüggönyön, szögesdróton, szuronyerdőn keresztül kezet nyújtottak a budapesti bajtársaknak. Ők tudták milyen az összefogás. Ők tudták, hogy csak összefogva lehet előbbre jutni, kitűzött célokat elérni.
Őket ismerve tudom, hogy mit mondanának ma nekünk. Nincs vasfüggöny, a szögesdrótot feltekerték, a szuronyokból hasznos tárgyakat kovácsoltak, áthághatatlan akadályokat sem kell áthidalni egy baráti kézfogásért. Tegyünk félre mindent, ami elválasztana egymástól és engedjük bennünk lángolni az 56-osok tüzét; fogjunk össze és mutassuk meg a világnak: vagyunk, leszünk, és tudunk együtt munkálkodni a város jólétén, amely a mi jólétünk is.
Péter Csaba református lelkipásztor-tanár
Elhangzott 2011. október 23-án a Heltai Alapítvány 56-os megemlékezésén.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. november 1.
Bocskai tisztelete a reformáció emlékünnepén
Bihar megye – Ünnepi istentiszteletet, illetve Bocskai István fejedelem szobránál koszorúzási ünnepséget tartottak a Reformáció Emlékünnepén Érmihályfalván.
“Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” – a 46. Zsoltár éneklésével kezdődött a Reformáció Emléknapi ünnepség az érmihályfalvi Bocskai-szobor előtt, ahol Kovács Zoltán polgármester, főgondnok idézte fel a reformációt védő fejedelem alakját. Elsőként a helyi református egyházközség óvodásaihoz és kisiskolásaihoz szólva arról beszélt, hogy “ennek a bácsinak” nem érdemtelenül áll szobra a főtéren, hiszen nagy politikus, és egyházát szerető magyar ember volt. Aztán idézett a fejedelem végrendeletéből, mintegy annak bizonyítékául, hogy előrelátó politikusként törekedett a nemzet megtartására: “…igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…”
Gyerekek is koszorúztak
Bocskai felismerte, hogy a politikum veszélyezteti a nemzetet és a vallásszabadságot – ezek védelmére nem vallásháború, hanem a nemzet önvédelmi harca bontakozott ki, fejtette ki a főgondnok, hozzátéve: a fejedelem érdeme, hogy két nagyhatalom között megtartotta az országot. Balázsné Kiss Csilla úgy vélte, Bocskai “nem új egyházat akart, hanem a meglévőt megtisztítani”, mely elsősorban bibliás hitű családokban él. A továbbiakban az Aranykapu Napközi óvodásai, illetve a Bernáth József iskola kisdiákjai énekeltek, illetve az egybegyűltek a 90. Zsoltárt énekelték el, a szobrot pedig az ovisok, a kisiskolások, a Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, a Vitézi Rend, és a református egyházközség képviselői koszorúzták meg. A főtéri esemény után istentiszteleten is megemlékeztek a Reformáció Emlékünnepéről.
Rencz Csaba
erdon.ro
Bihar megye – Ünnepi istentiszteletet, illetve Bocskai István fejedelem szobránál koszorúzási ünnepséget tartottak a Reformáció Emlékünnepén Érmihályfalván.
“Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” – a 46. Zsoltár éneklésével kezdődött a Reformáció Emléknapi ünnepség az érmihályfalvi Bocskai-szobor előtt, ahol Kovács Zoltán polgármester, főgondnok idézte fel a reformációt védő fejedelem alakját. Elsőként a helyi református egyházközség óvodásaihoz és kisiskolásaihoz szólva arról beszélt, hogy “ennek a bácsinak” nem érdemtelenül áll szobra a főtéren, hiszen nagy politikus, és egyházát szerető magyar ember volt. Aztán idézett a fejedelem végrendeletéből, mintegy annak bizonyítékául, hogy előrelátó politikusként törekedett a nemzet megtartására: “…igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…”
Gyerekek is koszorúztak
Bocskai felismerte, hogy a politikum veszélyezteti a nemzetet és a vallásszabadságot – ezek védelmére nem vallásháború, hanem a nemzet önvédelmi harca bontakozott ki, fejtette ki a főgondnok, hozzátéve: a fejedelem érdeme, hogy két nagyhatalom között megtartotta az országot. Balázsné Kiss Csilla úgy vélte, Bocskai “nem új egyházat akart, hanem a meglévőt megtisztítani”, mely elsősorban bibliás hitű családokban él. A továbbiakban az Aranykapu Napközi óvodásai, illetve a Bernáth József iskola kisdiákjai énekeltek, illetve az egybegyűltek a 90. Zsoltárt énekelték el, a szobrot pedig az ovisok, a kisiskolások, a Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, a Vitézi Rend, és a református egyházközség képviselői koszorúzták meg. A főtéri esemény után istentiszteleten is megemlékeztek a Reformáció Emlékünnepéről.
Rencz Csaba
erdon.ro
2011. november 2.
Nem a kifejezések, inkább a tényleges gyakorlat a fontos
Magyari Tivadarnak, a magyar tagozat vezető rektorhelyettesének nyilatkozata a nyílt levél kapcsán:
A BBTE magyar oktatóihoz nyílt levelet juttattak el, amit Vekov Károly történész oktató fogalmazott meg, és egyetemen belüli és kívüli értelmiségiektől is támogatást kért ehhez. A levél vasárnap már eljutott a magyar oktatók képviselőihez, akik továbbították a kollégáik felé. A levél szerzője és támogatói az oktatási törvénynek a magyar nyelvű felsőoktatásra vonatkozó egyik lehetséges jogértelmezéséből indulnak ki, erről szóló aggodalmaikat, nézeteiket kívánják megosztani a szélesebb közönséggel is.
Javasoltam a BBTE magyar tagozati tanácsának, hogy tűzzük napirendre a megfogalmazott véleményeket, hallgassunk meg jogászokat a lehetséges törvényértelmezési módozatokról. Mindezt a jövő hétfői rendes tanácsi ülésen tudjuk megtenni. A BBTE magyar tagozati tanácsa 2004-től a BBTE magyar részének legfelső – megválasztott képviselőkből és diákképviselőkből álló – vezető testülete. A nyílt levél támogatói – zömében jelenleg az egyetemünkön kívüli értelmiségiek – lényegében azt javasolják, hogy a törvény 135. cikkelyének ne az 1-es számú, hanem a 2-es számú bekezdését vegyük alapnak a BBTE magyar része megszervezésekor. Az 1-es bekezdés románul a „linie” fogalmat használja, amit szó szerint „tanulmányi vonalnak” lehet fordítani (egy 2005-ös magyar tagozati tanácsi döntés alapján, nyelvszabatossági okokból, ezt azóta „tagozatnak” fordítottuk). A 2-es bekezdés a „secţie” fogalmat használja, amit a levél szerzői átfogóbbnak, teljesebbnek mondanak. Ennek a felvetésnek a megvizsgálását kérik, és bár ez a téma tavasz folyamán többször napirenden volt, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk rá. Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél nagyobb szintű keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete.
Szabadság (Kolozsvár)
Magyari Tivadarnak, a magyar tagozat vezető rektorhelyettesének nyilatkozata a nyílt levél kapcsán:
A BBTE magyar oktatóihoz nyílt levelet juttattak el, amit Vekov Károly történész oktató fogalmazott meg, és egyetemen belüli és kívüli értelmiségiektől is támogatást kért ehhez. A levél vasárnap már eljutott a magyar oktatók képviselőihez, akik továbbították a kollégáik felé. A levél szerzője és támogatói az oktatási törvénynek a magyar nyelvű felsőoktatásra vonatkozó egyik lehetséges jogértelmezéséből indulnak ki, erről szóló aggodalmaikat, nézeteiket kívánják megosztani a szélesebb közönséggel is.
Javasoltam a BBTE magyar tagozati tanácsának, hogy tűzzük napirendre a megfogalmazott véleményeket, hallgassunk meg jogászokat a lehetséges törvényértelmezési módozatokról. Mindezt a jövő hétfői rendes tanácsi ülésen tudjuk megtenni. A BBTE magyar tagozati tanácsa 2004-től a BBTE magyar részének legfelső – megválasztott képviselőkből és diákképviselőkből álló – vezető testülete. A nyílt levél támogatói – zömében jelenleg az egyetemünkön kívüli értelmiségiek – lényegében azt javasolják, hogy a törvény 135. cikkelyének ne az 1-es számú, hanem a 2-es számú bekezdését vegyük alapnak a BBTE magyar része megszervezésekor. Az 1-es bekezdés románul a „linie” fogalmat használja, amit szó szerint „tanulmányi vonalnak” lehet fordítani (egy 2005-ös magyar tagozati tanácsi döntés alapján, nyelvszabatossági okokból, ezt azóta „tagozatnak” fordítottuk). A 2-es bekezdés a „secţie” fogalmat használja, amit a levél szerzői átfogóbbnak, teljesebbnek mondanak. Ennek a felvetésnek a megvizsgálását kérik, és bár ez a téma tavasz folyamán többször napirenden volt, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk rá. Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél nagyobb szintű keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. november 2.
Együtt ünnepeltek a protestáns egyházak
A Reformáció Emlékünnepén Nagyvárad protestáns magyarsága közös ünnepi istentiszteletet tartott a Nagyvárad-Újvárosi református templomban október 31-én. Az istentisztelet keretében ünnepi műsorra került sor és kiosztották a Czeglédi György-díjakat is.
Luther Márton 494 éve, 1517. október 31-én függesztette ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, amellyel kezdetét vette a református vallási mozgalom. Ezen az évfordulón Nagyvárad református, unitárius és evangélikus magyar lakossága ismét együtt ünnepelt, mint már két évtizede minden esztendőben. Az újvárosi templom megtelt a hívekkel. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Papp Béni Zsombor marosvásárhelyi lelkipásztor Máté Evangéliumából választva az alapigét (Mt. 14, 22–33.). Prédikációjában elmondta: a reformáció alkalmával arról az örökségről emlékezünk meg, amelyet reformátoraink hagytak ránk, viszont az is fontos kérdés, hogy 2011-ben hogyan kellene reformálni életünket. Hozzátette: „Az igéből kiolvasható a válasz, Isten által, aki nem akarja, hogy magánvállalkozás legyen a mi életünk, hanem az Ő akaratába belesimuljon. A mennyek országának törvénye szerint nem történhet velünk bármi, csak amit Isten megengedhet.” Kiemelte továbbá, hogy életünkben nem elég a szaktudás, az összefogás, a tapasztalat, ahhoz, hogy sikereket érjünk el, Isten segítsége szükséges; ahogy Jézus is mondja: „aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál”(Jn. 14, 12.).
Czedlédi György-díj
Az istentisztelet keretében ünnepi műsorral szolgált a Bihari Egyházmegye lelkészkórusa, valamint Orosz Zsolt, a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium diákja szavalta el Luther Márton Erős vár a mi Istenünk című versét, József Attila fordításában. Veres Kovács Attila nagyvárad-olaszi lelkipásztor üdvözölte evangélikus, unitárius és református lelkipásztor társait, majd felolvasott a Protestánsok Világszövetségének erre a napra szánt üzenetéből egy részletet: „A reformátusok nem egyszerűen hagyományokat őrző emberek, hanem állandóan újuló, újító mozgalom részesei. Tárjuk ki magunkat Isten megújító munkája előtt. Hiszen megújított és mindig megújítandó egyház vagyunk.” Az Úr asztalát megterítette az újvárosi, rogériuszi és szőlősi gyülekezet, a hívek három helyen vehettek úrvacsorát. Ezt követte a Czeglédi György-díjak átadása az arra érdemes egyházi munkásoknak, presbitereknek, gondnokoknak. A díjat 2007-ben alapította a Nagyváradi Református Gyülekezetek Szövetsége, és évente a Reformáció Emlékünnepén adományozzák a tíz váradi egyházközség egy-egy presbiterének, akik munkájukkal, tevékenységükkel és személyes példájukkal kiérdemlik e kitüntetést. Veres Kovács Attila lelkipásztor elmondta, hogy a Gyülekezeti Szövetség Elnöksége évente a Reformáció Emlékünnepén változik a rotáció elve alapján. Idén az újvárosi egyházközség veszi át az elnökséget. Az ünnepi istentisztelet a Himnusz eléneklésével zárult.
Díjazottak
A Czeglédi György-díj idei kitüntetettjei a következők: néhai Papp Kálmán presbiter (Biharpüspöki), néhai Szebeni István református lelkipásztor (Nagyvárad-Csillagváros), Kuin-Nagy Tibor-Imre presbiteri-jegyző (Nagyvárad-Olaszi), Barabás Mihály presbiter (Nagyvárad-Ősi), Újvárosi Ernő gondnok (Nagyvárad-Rét), néhai Virágh Csaba presbiter (Nagyvárad-Rogériusz), Széll Lujza Erzsébet presbiter (Szőlős), Szabó Margit presbiter (Nagyvárad-Újváros), Szabó Mária Magdolna presbiter (Nagyvárad-Velence).
Nagy Noémi
erdon.ro
A Reformáció Emlékünnepén Nagyvárad protestáns magyarsága közös ünnepi istentiszteletet tartott a Nagyvárad-Újvárosi református templomban október 31-én. Az istentisztelet keretében ünnepi műsorra került sor és kiosztották a Czeglédi György-díjakat is.
Luther Márton 494 éve, 1517. október 31-én függesztette ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, amellyel kezdetét vette a református vallási mozgalom. Ezen az évfordulón Nagyvárad református, unitárius és evangélikus magyar lakossága ismét együtt ünnepelt, mint már két évtizede minden esztendőben. Az újvárosi templom megtelt a hívekkel. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Papp Béni Zsombor marosvásárhelyi lelkipásztor Máté Evangéliumából választva az alapigét (Mt. 14, 22–33.). Prédikációjában elmondta: a reformáció alkalmával arról az örökségről emlékezünk meg, amelyet reformátoraink hagytak ránk, viszont az is fontos kérdés, hogy 2011-ben hogyan kellene reformálni életünket. Hozzátette: „Az igéből kiolvasható a válasz, Isten által, aki nem akarja, hogy magánvállalkozás legyen a mi életünk, hanem az Ő akaratába belesimuljon. A mennyek országának törvénye szerint nem történhet velünk bármi, csak amit Isten megengedhet.” Kiemelte továbbá, hogy életünkben nem elég a szaktudás, az összefogás, a tapasztalat, ahhoz, hogy sikereket érjünk el, Isten segítsége szükséges; ahogy Jézus is mondja: „aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál”(Jn. 14, 12.).
Czedlédi György-díj
Az istentisztelet keretében ünnepi műsorral szolgált a Bihari Egyházmegye lelkészkórusa, valamint Orosz Zsolt, a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium diákja szavalta el Luther Márton Erős vár a mi Istenünk című versét, József Attila fordításában. Veres Kovács Attila nagyvárad-olaszi lelkipásztor üdvözölte evangélikus, unitárius és református lelkipásztor társait, majd felolvasott a Protestánsok Világszövetségének erre a napra szánt üzenetéből egy részletet: „A reformátusok nem egyszerűen hagyományokat őrző emberek, hanem állandóan újuló, újító mozgalom részesei. Tárjuk ki magunkat Isten megújító munkája előtt. Hiszen megújított és mindig megújítandó egyház vagyunk.” Az Úr asztalát megterítette az újvárosi, rogériuszi és szőlősi gyülekezet, a hívek három helyen vehettek úrvacsorát. Ezt követte a Czeglédi György-díjak átadása az arra érdemes egyházi munkásoknak, presbitereknek, gondnokoknak. A díjat 2007-ben alapította a Nagyváradi Református Gyülekezetek Szövetsége, és évente a Reformáció Emlékünnepén adományozzák a tíz váradi egyházközség egy-egy presbiterének, akik munkájukkal, tevékenységükkel és személyes példájukkal kiérdemlik e kitüntetést. Veres Kovács Attila lelkipásztor elmondta, hogy a Gyülekezeti Szövetség Elnöksége évente a Reformáció Emlékünnepén változik a rotáció elve alapján. Idén az újvárosi egyházközség veszi át az elnökséget. Az ünnepi istentisztelet a Himnusz eléneklésével zárult.
Díjazottak
A Czeglédi György-díj idei kitüntetettjei a következők: néhai Papp Kálmán presbiter (Biharpüspöki), néhai Szebeni István református lelkipásztor (Nagyvárad-Csillagváros), Kuin-Nagy Tibor-Imre presbiteri-jegyző (Nagyvárad-Olaszi), Barabás Mihály presbiter (Nagyvárad-Ősi), Újvárosi Ernő gondnok (Nagyvárad-Rét), néhai Virágh Csaba presbiter (Nagyvárad-Rogériusz), Széll Lujza Erzsébet presbiter (Szőlős), Szabó Margit presbiter (Nagyvárad-Újváros), Szabó Mária Magdolna presbiter (Nagyvárad-Velence).
Nagy Noémi
erdon.ro