Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. november 24.
Húsz év mérlege
Kövér László magyar házelnök szerint az elmúlt húsz esztendő nemzetpolitikai mérlegének megvonására ült össze tegnap tizedik alkalommal Budapesten a Magyar Állandó Értekezlet (Máért).
A kétnapos ülésen a határon túli magyar szervezeteknek azonban gyakorlatiasabb kérdésekről is tárgyalniuk kell: például a nemzeti jelentőségű intézetek támogatásáról és általában a budapesti támogatási politika hatékonyságáról. A tanácskozáson megvitatják a népszámlálások tapasztalatait, és szóba kerülnek a környező országokban jövőre tartandó választások is.
Megnyitójában Kövér László házelnök arról beszélt, hogy az elmúlt húsz esztendő magyar nemzetpolitikai teljesítménye a magyar politikai osztály „műve és felelőssége”. „Ennek a nyomasztó felelősségnek a kiporciózását” rövid távon, nem mindig méltányosan, a választópolgárok, hosszabb távon – „megfellebbezhetetlenül” – a magyar történelem végzi el – mondta. A kialakult helyzetnek – tette hozzá – természetesen van megoldása, és ebben a megoldásban segíthet a Máért felelős munkája.
Az Országgyűlés elnöke kiemelte: az elmúlt húsz esztendő tanulságai alapján sok mindent újra kell gondolni. Példaként említette, hogy a szomszédos országokban hatalmi szerepkörbe kerülő magyar politikai osztály valójában mit képvisel: a magyarok érdekeit a többségi államvezetésben, vagy a többségi államvezetés érdekeit a magyarok között, esetleg egyfajta moderátor-, pacifikáló szerepet választ magának, saját jól felfogott csoportérdekét követve.
„És ugyanez a felvetés bármikor igaz lehet a magyarországi politikai osztályra is” – mondta Kövér László, hozzátéve: mindenki eldöntheti, kit képvisel: a nemzeti érdekeket nemzetközi porondon, vagy „a nemzetközi érdekek ügynöke a hazai pályán”. A házelnök szerint a magyarországi választópolgárok – „értékelve a balliberális politikai osztály ténykedését” – 2010-ben félreérthetetlenül kifejezték ebben a kérdésben az elvárásukat.
A kormánypárti politikus két ügyet említett, amelyben „a határokon belüli és kívüli teljes magyar politikai osztály” elvben egyetért, s azt mondta, néha úgy érzi, ezen a két tételen kívül napjainkra alig maradt bármi más, amiben teljes és feltétlen nemzetpolitikai egyetértés lenne közöttük. Az egyik tétel szerint nincs, nem lehet eredményes magyar nemzetpolitika gazdaságilag erős és politikailag tekintélyes magyar állam nélkül.
A másik tétel szerint a határon túlinak mondott magyar közösségeknek joguk van ahhoz, hogy a szülőföldjükön boldoguljanak, és mindehhez megoldást a szomszédos államok területi épségét nem sértő, Európában már létező, legitim önrendelkezési formák, azaz az autonómia különböző válfajai biztosítják – emelte ki Kövér László.
A Máért ülésére Erdélyből az RMDSZ, az EMNT és az MPP kapott meghívót. Az RMDSZ-t Kelemen Hunor elnök, Kovács Péter főtitkár, Bíró Rozália SZKT-elnöke, Nagy Zoltán államtitkár és Porcsalmi Bálint politikai tanácsadó képviseli Budapesten. A határon túli szervezetek képviselőinek felszólalásai lapzártánkkor kezdődtek.
Átláthatóbb támogatási rendszert javasol az LMP
Törvénymódosító javaslatot nyújtott be az LMP a határon túli magyarok támogatására létrehozott Bethlen Gábor Alap működési elveivel és a döntések átláthatóságával kapcsolatos visszásságok megszüntetésére. Az ellenzéki párt kifogásolja, hogy a BGA létrejöttével megszűnt a lehetőség, hogy a külhoni magyar szervezetek részt vehessenek a támogatásokról szóló döntésekben.
Közleményükben emlékeztetnek arra, hogy a korábbi testületeket a kabinet egy hazai kormánytisztviselőkből álló, csak döntés-előkészítő szerepkörrel rendelkező kollégiumra redukálta. A határon túlról már az idei döntések kapcsán olyan kritikák fogalmazódtak meg, hogy a kormány a neki kedves szereplők és szervezetek támogatására használja a forrásokat.
Az LMP javaslata szerint a jelenlegi egy darab kollégium helyett támogatási célok szerint szervezett, valódi döntési hatáskörrel rendelkező kollégiumok jönnek létre, amelyekben fele-fele arányban kapnak helyet a külhoni magyar szervezetek és a testület vezetőjét is adó felelős kormánytisztviselők.
Új Magyar Szó (Bukarest)
Kövér László magyar házelnök szerint az elmúlt húsz esztendő nemzetpolitikai mérlegének megvonására ült össze tegnap tizedik alkalommal Budapesten a Magyar Állandó Értekezlet (Máért).
A kétnapos ülésen a határon túli magyar szervezeteknek azonban gyakorlatiasabb kérdésekről is tárgyalniuk kell: például a nemzeti jelentőségű intézetek támogatásáról és általában a budapesti támogatási politika hatékonyságáról. A tanácskozáson megvitatják a népszámlálások tapasztalatait, és szóba kerülnek a környező országokban jövőre tartandó választások is.
Megnyitójában Kövér László házelnök arról beszélt, hogy az elmúlt húsz esztendő magyar nemzetpolitikai teljesítménye a magyar politikai osztály „műve és felelőssége”. „Ennek a nyomasztó felelősségnek a kiporciózását” rövid távon, nem mindig méltányosan, a választópolgárok, hosszabb távon – „megfellebbezhetetlenül” – a magyar történelem végzi el – mondta. A kialakult helyzetnek – tette hozzá – természetesen van megoldása, és ebben a megoldásban segíthet a Máért felelős munkája.
Az Országgyűlés elnöke kiemelte: az elmúlt húsz esztendő tanulságai alapján sok mindent újra kell gondolni. Példaként említette, hogy a szomszédos országokban hatalmi szerepkörbe kerülő magyar politikai osztály valójában mit képvisel: a magyarok érdekeit a többségi államvezetésben, vagy a többségi államvezetés érdekeit a magyarok között, esetleg egyfajta moderátor-, pacifikáló szerepet választ magának, saját jól felfogott csoportérdekét követve.
„És ugyanez a felvetés bármikor igaz lehet a magyarországi politikai osztályra is” – mondta Kövér László, hozzátéve: mindenki eldöntheti, kit képvisel: a nemzeti érdekeket nemzetközi porondon, vagy „a nemzetközi érdekek ügynöke a hazai pályán”. A házelnök szerint a magyarországi választópolgárok – „értékelve a balliberális politikai osztály ténykedését” – 2010-ben félreérthetetlenül kifejezték ebben a kérdésben az elvárásukat.
A kormánypárti politikus két ügyet említett, amelyben „a határokon belüli és kívüli teljes magyar politikai osztály” elvben egyetért, s azt mondta, néha úgy érzi, ezen a két tételen kívül napjainkra alig maradt bármi más, amiben teljes és feltétlen nemzetpolitikai egyetértés lenne közöttük. Az egyik tétel szerint nincs, nem lehet eredményes magyar nemzetpolitika gazdaságilag erős és politikailag tekintélyes magyar állam nélkül.
A másik tétel szerint a határon túlinak mondott magyar közösségeknek joguk van ahhoz, hogy a szülőföldjükön boldoguljanak, és mindehhez megoldást a szomszédos államok területi épségét nem sértő, Európában már létező, legitim önrendelkezési formák, azaz az autonómia különböző válfajai biztosítják – emelte ki Kövér László.
A Máért ülésére Erdélyből az RMDSZ, az EMNT és az MPP kapott meghívót. Az RMDSZ-t Kelemen Hunor elnök, Kovács Péter főtitkár, Bíró Rozália SZKT-elnöke, Nagy Zoltán államtitkár és Porcsalmi Bálint politikai tanácsadó képviseli Budapesten. A határon túli szervezetek képviselőinek felszólalásai lapzártánkkor kezdődtek.
Átláthatóbb támogatási rendszert javasol az LMP
Törvénymódosító javaslatot nyújtott be az LMP a határon túli magyarok támogatására létrehozott Bethlen Gábor Alap működési elveivel és a döntések átláthatóságával kapcsolatos visszásságok megszüntetésére. Az ellenzéki párt kifogásolja, hogy a BGA létrejöttével megszűnt a lehetőség, hogy a külhoni magyar szervezetek részt vehessenek a támogatásokról szóló döntésekben.
Közleményükben emlékeztetnek arra, hogy a korábbi testületeket a kabinet egy hazai kormánytisztviselőkből álló, csak döntés-előkészítő szerepkörrel rendelkező kollégiumra redukálta. A határon túlról már az idei döntések kapcsán olyan kritikák fogalmazódtak meg, hogy a kormány a neki kedves szereplők és szervezetek támogatására használja a forrásokat.
Az LMP javaslata szerint a jelenlegi egy darab kollégium helyett támogatási célok szerint szervezett, valódi döntési hatáskörrel rendelkező kollégiumok jönnek létre, amelyekben fele-fele arányban kapnak helyet a külhoni magyar szervezetek és a testület vezetőjét is adó felelős kormánytisztviselők.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. november 24.
Képtelenségnek nevezte Borbély László, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai alelnöke Toró T. Tibornak, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megbízott elnökének azt a javaslatát, hogy érvényesítsék az etnikai arányosság elvét a romániai választási rendszerben.
Borbély a Krónika című erdélyi napilapnak elmondta, hogy a felvetés ellentmond a választási alapelvnek, ilyen kritérium egyszerűen nem létezik. Borbély szerint az etnikai arányosság elvét egyetlen államban sem alkalmazzák. Mint mondta, az etnikai arány figyelembe vételével nem lenne lehetőség a román választópolgárok megszólítására, az RMDSZ elsődleges érdeke pedig az, hogy minél több mandátumot kapjon a parlamentben.
"Mindeddig sikerült túlszárnyalni az 5 százalékos arányt. Kérdés, hogy a népszámlálás eredményeit megkérdőjelező EMNP hogyan akarja éppen a cenzus adataira alapozni a jövő évi választásokat, hiszen ez az egyetlen adatbázis, amelyet ebben az esetben figyelembe veszünk" - mondta Borbély László, akit a Krónika idéz.
Toró egy nappal korábban mondta el az MTI-nek: az etnikai arányosság elvének érvényesítését javasolja az RMDSZ-nek, hogy a jövő évi romániai parlamenti választásokon a kisebbségi szervezetek előre meghatározott számú parlamenti mandátumért versenyezhessenek egymással, és emiatt ne kerüljön veszélybe a magyarság parlamenti képviselete. Az EMNP szerint ez az elv azt jelentené, hogy a romániai magyarság számára elkülönítenek számarányának megfelelő parlamenti mandátumot.
A Krónika szerint sem az RMDSZ-nek, sem annak nagyobbik koalíciós partnerének, a Demokrata Liberális Pártnak (PD-L) nem áll érdekében, hogy megvalósuljon ez a felvetés. A lap szerint ugyanis az RMDSZ nem szívesen mondana le a román állami támogatások elosztásának privilégiumáról, a PD-L-nek pedig nem áll érdekében, hogy megakadályozza a magyar politikai szervezetek közötti esetleges versengést, aminek az lehet a következménye, hogy a magyarság parlamenti képviselet nélkül marad.
MTI
Borbély a Krónika című erdélyi napilapnak elmondta, hogy a felvetés ellentmond a választási alapelvnek, ilyen kritérium egyszerűen nem létezik. Borbély szerint az etnikai arányosság elvét egyetlen államban sem alkalmazzák. Mint mondta, az etnikai arány figyelembe vételével nem lenne lehetőség a román választópolgárok megszólítására, az RMDSZ elsődleges érdeke pedig az, hogy minél több mandátumot kapjon a parlamentben.
"Mindeddig sikerült túlszárnyalni az 5 százalékos arányt. Kérdés, hogy a népszámlálás eredményeit megkérdőjelező EMNP hogyan akarja éppen a cenzus adataira alapozni a jövő évi választásokat, hiszen ez az egyetlen adatbázis, amelyet ebben az esetben figyelembe veszünk" - mondta Borbély László, akit a Krónika idéz.
Toró egy nappal korábban mondta el az MTI-nek: az etnikai arányosság elvének érvényesítését javasolja az RMDSZ-nek, hogy a jövő évi romániai parlamenti választásokon a kisebbségi szervezetek előre meghatározott számú parlamenti mandátumért versenyezhessenek egymással, és emiatt ne kerüljön veszélybe a magyarság parlamenti képviselete. Az EMNP szerint ez az elv azt jelentené, hogy a romániai magyarság számára elkülönítenek számarányának megfelelő parlamenti mandátumot.
A Krónika szerint sem az RMDSZ-nek, sem annak nagyobbik koalíciós partnerének, a Demokrata Liberális Pártnak (PD-L) nem áll érdekében, hogy megvalósuljon ez a felvetés. A lap szerint ugyanis az RMDSZ nem szívesen mondana le a román állami támogatások elosztásának privilégiumáról, a PD-L-nek pedig nem áll érdekében, hogy megakadályozza a magyar politikai szervezetek közötti esetleges versengést, aminek az lehet a következménye, hogy a magyarság parlamenti képviselet nélkül marad.
MTI
2011. november 25.
Konszenzus a Máérten
„Teljes nemzetpolitikai konszenzus van a magyarságot érintő minden fontos és sarkalatos kérdésben” – jelentette ki Semjén Zsolt a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tegnapi zárónapján tartott sajtótájékoztatón.
A miniszterelnök-helyettesnek némileg ellentmond, hogy az ülésen részt vevő RMDSZ-es politikusok kifogásolták a nemzeti jelentőségű intézmények támogatásának azt a kritériumrendszerét, amelyet a magyar kormány terjesztett elő. Ennek ellenére a többi határon túli szervezethez hasonlóan a tervezetet az RMDSZ küldöttsége is megszavazta.
„Orbán Viktor miniszterelnök a plénum előtt ígéretet tett arra, hogy a támogatások megítélésekor nem lesznek részlehajlóak a magyar kormány illetékesei. Mi ezt elhittük neki” – tájékoztatta az ÚMSZ-t a találkozó után Kovács Péter. Az RMDSZ főtitkára szerint a magyar kormány által javasolt kritériumrendszer túlságosan megengedő és általános. „Olyasmiket pontoznak, hogy az adott intézmény milyen mértékben küzd az autonómiáért. Ennek megítélése szubjektív, a pontozás az elbírálótól függ” – magyarázta.
Az értekezlet zárónyilatkozatot fogadott el, amelyet minden résztvevő aláírt. A dokumentumban többi között rögzítik: egyetértenek abban, hogy a 2011. január 1. óta a magyar állampolgárság megszerzését célzó egyszerűsített honosítási eljárás új esélyt jelent a magyarság számára. Kitértek arra is, hogy elfogadhatatlannak tartják Szlovákiának az egyszerűsített honosítással szemben tanúsított, az európai normákat figyelmen kívül hagyó lépéseit, amelyek saját állampolgárai ellen irányulnak.
A dokumentum szerint a felek üdvözlik a Magyar Diaszpóra Tanács és a Magyarság Háza, valamint a Nemzetpolitikai Kutatóintézet létrehozását, és rögzítik, hogy a támogatáspolitika átalakításának részeként elfogadják a nemzeti jelentőségű intézmények támogatásának kritériumrendszerét. Egyetértenek a kormány szándékával, hogy a támogatáspolitikában a normatív alapú, hosszú távra kiszámítható finanszírozást kívánja előtérbe helyezni a pályázati alapú, eseti támogatásokkal szemben.
Egyetértenek továbbá abban, hogy a nemzetpolitikai törekvések fontos céljának, a Kárpát-medencei magyar közösségek megmaradása legfőbb biztosítékának a különböző autonómiaformákat és önkormányzati modelleket tekintik.
Sajnálatukat és tiltakozásukat fejezik ki amiatt, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új egyetemi chartájának tervezete - az oktatási törvény előírásai ellenére - nem rendelkezik az önálló magyar nyelvű intézmények létrehozásáról. Reményüket fejezik ki továbbá, hogy Románia olyan területi-közigazgatási reformot hajt végre, amely nem érinti hátrányosan sem a tömbben, sem a kisebbségben élő magyar közösségeket. Üdvözlik a a csíkszeredai központú Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációjának felgyorsulását.
A tanácskozáson elfogadták a 2020-ig szóló nemzetpolitikai stratégiát is. Amint az Kovács Péteről megtudtuk: a stratégia Kántor Zoltán temesvári szociológus, minisztériumi főtanácsadó tanulmányán alapul. „Alapos, jó munka, de csak elméleti keretet nyújt. Ehhez kell majd társítani meglelő közpolitikákat és cselekvési terveket” – értékelte az RMDSZ-főtikára.
A Máért ülését követő sajtótájékoztatón Kelemen Hunor szövetségi elnöke szintén üdvözölte az elfogadott nemzetpolitikai stratégiát, mint mondta, nagyon alapos dokumentumról van szó. A szavazati jogra térve kiemelte: kiterjesztése megfelel elvárásaiknak, szükség van rá. Arra kell figyelni, hogy „a különböző nemzetrészek között” erősödjön a bizalom, a szolidaritás – jelentette ki.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)
„Teljes nemzetpolitikai konszenzus van a magyarságot érintő minden fontos és sarkalatos kérdésben” – jelentette ki Semjén Zsolt a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tegnapi zárónapján tartott sajtótájékoztatón.
A miniszterelnök-helyettesnek némileg ellentmond, hogy az ülésen részt vevő RMDSZ-es politikusok kifogásolták a nemzeti jelentőségű intézmények támogatásának azt a kritériumrendszerét, amelyet a magyar kormány terjesztett elő. Ennek ellenére a többi határon túli szervezethez hasonlóan a tervezetet az RMDSZ küldöttsége is megszavazta.
„Orbán Viktor miniszterelnök a plénum előtt ígéretet tett arra, hogy a támogatások megítélésekor nem lesznek részlehajlóak a magyar kormány illetékesei. Mi ezt elhittük neki” – tájékoztatta az ÚMSZ-t a találkozó után Kovács Péter. Az RMDSZ főtitkára szerint a magyar kormány által javasolt kritériumrendszer túlságosan megengedő és általános. „Olyasmiket pontoznak, hogy az adott intézmény milyen mértékben küzd az autonómiáért. Ennek megítélése szubjektív, a pontozás az elbírálótól függ” – magyarázta.
Az értekezlet zárónyilatkozatot fogadott el, amelyet minden résztvevő aláírt. A dokumentumban többi között rögzítik: egyetértenek abban, hogy a 2011. január 1. óta a magyar állampolgárság megszerzését célzó egyszerűsített honosítási eljárás új esélyt jelent a magyarság számára. Kitértek arra is, hogy elfogadhatatlannak tartják Szlovákiának az egyszerűsített honosítással szemben tanúsított, az európai normákat figyelmen kívül hagyó lépéseit, amelyek saját állampolgárai ellen irányulnak.
A dokumentum szerint a felek üdvözlik a Magyar Diaszpóra Tanács és a Magyarság Háza, valamint a Nemzetpolitikai Kutatóintézet létrehozását, és rögzítik, hogy a támogatáspolitika átalakításának részeként elfogadják a nemzeti jelentőségű intézmények támogatásának kritériumrendszerét. Egyetértenek a kormány szándékával, hogy a támogatáspolitikában a normatív alapú, hosszú távra kiszámítható finanszírozást kívánja előtérbe helyezni a pályázati alapú, eseti támogatásokkal szemben.
Egyetértenek továbbá abban, hogy a nemzetpolitikai törekvések fontos céljának, a Kárpát-medencei magyar közösségek megmaradása legfőbb biztosítékának a különböző autonómiaformákat és önkormányzati modelleket tekintik.
Sajnálatukat és tiltakozásukat fejezik ki amiatt, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új egyetemi chartájának tervezete - az oktatási törvény előírásai ellenére - nem rendelkezik az önálló magyar nyelvű intézmények létrehozásáról. Reményüket fejezik ki továbbá, hogy Románia olyan területi-közigazgatási reformot hajt végre, amely nem érinti hátrányosan sem a tömbben, sem a kisebbségben élő magyar közösségeket. Üdvözlik a a csíkszeredai központú Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációjának felgyorsulását.
A tanácskozáson elfogadták a 2020-ig szóló nemzetpolitikai stratégiát is. Amint az Kovács Péteről megtudtuk: a stratégia Kántor Zoltán temesvári szociológus, minisztériumi főtanácsadó tanulmányán alapul. „Alapos, jó munka, de csak elméleti keretet nyújt. Ehhez kell majd társítani meglelő közpolitikákat és cselekvési terveket” – értékelte az RMDSZ-főtikára.
A Máért ülését követő sajtótájékoztatón Kelemen Hunor szövetségi elnöke szintén üdvözölte az elfogadott nemzetpolitikai stratégiát, mint mondta, nagyon alapos dokumentumról van szó. A szavazati jogra térve kiemelte: kiterjesztése megfelel elvárásaiknak, szükség van rá. Arra kell figyelni, hogy „a különböző nemzetrészek között” erősödjön a bizalom, a szolidaritás – jelentette ki.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. november 27.
A miniszter előtt tett állampolgársági esküt a huszáregylet
Ki harsogó, ki könnyektől fátyolos hangon, de mindannyian a nemzetre, összetartozásra mondtak igent. A szentegyházi Hagyományőrző Huszáregylet tagjai és családjaik, összesen 97-en, Csíkszeredában tették le a magyar állampolgársági esküt Magyarország honvédelmi minisztere, dr. Hende Csaba előtt. Majd Szentegyházán adtak hálát, hogy a „Csaba királyfi által kijelölt csillagösvényt megtalálták”. Magyar és Székely Himnusz hangjai pecsételték meg a történelmi pillanatot.
Kilencvenhét huszár vált hivatalosan is a magyar nemzet tagjává.
Álom-e vagy valóság, ami a szemünk előtt történik? – kérdezte a hálaadó szentmisén a Szent András plébániatemplomban Portik-Bakai Sándor plébános. Amihez jogunk van, kötelességünk védeni, óvni – mondta. A „születésnap” történelmi pillanat: „Elindult az élet szellemi örökségükben. Ne papírokat lássanak benne, hanem lelki elkötelezettséget! 1100 éve élünk, jelen vagyunk, élünk. Ha a helyes erkölcs útján járunk, Isten megajándékoz a jövendővel”. Elekes Gellért huszár megvallotta: amikor nyolc évvel ezelőtt a templomtéren elszavalta a Magyar vagyok című verset, nem álmodta, hogy magyar állampolgárként újra elmondhatja. „Viselje egészséggel Istenért és hazáért” jókívánság kíséretében nyújtotta át a huszárcsákót Mihály József huszárkapitány dr. Hende Csaba miniszternek és dr. Zsigmond Barna Pál főkonzulnak, akiket dísztagjává fogadott az állampolgársági eskü napjától a huszáregylet. Dr. Zsigmond Barna Pál, dr. Hende Csaba és Szőcs Géza is felvonult a huszárokkal „Átmegyek a Királyhágón, elveszett a huszárcsákóm” – a nóta szövegét idézte a honvédelmi miniszter. Majd rögtön hozzátette: „Megtaláltam!” A „bajtársaknak” az oltár mellett ígéretet tett, hogy igyekszik méltó lenni viseléséhez. Dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul a legnagyobb forgalmú magyar külképviseletet vezetője számára örök emlék marad e pillanat.
91 év után történelmi siker – a szülőföldön
„A magyar huszár követendő és utánzandó példa, a katonák között a legelső” – mondta ünnepi beszédében a honvédelmi miniszter a Gábor Áron Művelődési Házban, hozzátéve, hatalmas tisztesség számára a hagyományőrzők tiszteletbeli tagjának lennie.
Hende Csaba a huszáregylet kapitányának és helyettesének hadtörténeti jelentőségű könyvet, a huszáregylet tagjainak pedig egy-egy, Magyarország címerét ábrázoló kitűzőt ajándékozott. Széchenyi gondolatával buzdított: „Egynek minden nehéz, soknak semmi se lehetetlen”. Majd egy szívvel hangzott fel a huszárok „Föl, föl vitézek a csatára” toborzója.
Szőcs Géza kulturális államtitkár elmondása szerint, ha találkozna Csaba királyfival, elmondaná neki Mohácsot, Nagymajtényt, a világháborúkat, és azt is, milyen hősiesen példásan kitartottak a székelyek a gyepük környékén. És hogy őt várják vissza. De azt is felidézné, ami ezen a napon a konzulátuson történt. Ha Gábor Áronnal találkozna, akinek nevét a művelődési hajlék viseli, neki is azt mondaná: Megérte!
„Nem volt hiábavaló nagyapáink könnye! – mondta Burus Mária Ella, a település polgármestere. – Valóság az írói gondolat: „hátatok mögött félmillió székely áll”. És e fényes adventi vasárnap után „könnyebben tudjuk vinni, amit a sors ránk hagyott”.
És mert üres gyomorral nehéz lóra vagy szekérre ülni – a huszárok megvendégelték a honfitársakat.
Ünnepnap a közösség számára is
A nagyszámú helybeli templomos közösséggel ünnepelt dr. Hende Csaba, Magyarország honvédelmi minisztere, Szőcs Géza kulturális államtitkár Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete, dr. Zsigmond Barna Pál a Magyar Köztársaság Csíkszeredai főkonzulja valamint dr. Ugron Gáspár, a Rákóczi Szövetség elnöke, a szentegyházi huszárbandérium tisztje. A szentmisén közreműködött a Canticum Novum kórus, Tamás István kántor vezényletével, az ünnepi műsorban fellépett a helybeli Hüpürcsös néptáncegyüttes.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
Ki harsogó, ki könnyektől fátyolos hangon, de mindannyian a nemzetre, összetartozásra mondtak igent. A szentegyházi Hagyományőrző Huszáregylet tagjai és családjaik, összesen 97-en, Csíkszeredában tették le a magyar állampolgársági esküt Magyarország honvédelmi minisztere, dr. Hende Csaba előtt. Majd Szentegyházán adtak hálát, hogy a „Csaba királyfi által kijelölt csillagösvényt megtalálták”. Magyar és Székely Himnusz hangjai pecsételték meg a történelmi pillanatot.
Kilencvenhét huszár vált hivatalosan is a magyar nemzet tagjává.
Álom-e vagy valóság, ami a szemünk előtt történik? – kérdezte a hálaadó szentmisén a Szent András plébániatemplomban Portik-Bakai Sándor plébános. Amihez jogunk van, kötelességünk védeni, óvni – mondta. A „születésnap” történelmi pillanat: „Elindult az élet szellemi örökségükben. Ne papírokat lássanak benne, hanem lelki elkötelezettséget! 1100 éve élünk, jelen vagyunk, élünk. Ha a helyes erkölcs útján járunk, Isten megajándékoz a jövendővel”. Elekes Gellért huszár megvallotta: amikor nyolc évvel ezelőtt a templomtéren elszavalta a Magyar vagyok című verset, nem álmodta, hogy magyar állampolgárként újra elmondhatja. „Viselje egészséggel Istenért és hazáért” jókívánság kíséretében nyújtotta át a huszárcsákót Mihály József huszárkapitány dr. Hende Csaba miniszternek és dr. Zsigmond Barna Pál főkonzulnak, akiket dísztagjává fogadott az állampolgársági eskü napjától a huszáregylet. Dr. Zsigmond Barna Pál, dr. Hende Csaba és Szőcs Géza is felvonult a huszárokkal „Átmegyek a Királyhágón, elveszett a huszárcsákóm” – a nóta szövegét idézte a honvédelmi miniszter. Majd rögtön hozzátette: „Megtaláltam!” A „bajtársaknak” az oltár mellett ígéretet tett, hogy igyekszik méltó lenni viseléséhez. Dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul a legnagyobb forgalmú magyar külképviseletet vezetője számára örök emlék marad e pillanat.
91 év után történelmi siker – a szülőföldön
„A magyar huszár követendő és utánzandó példa, a katonák között a legelső” – mondta ünnepi beszédében a honvédelmi miniszter a Gábor Áron Művelődési Házban, hozzátéve, hatalmas tisztesség számára a hagyományőrzők tiszteletbeli tagjának lennie.
Hende Csaba a huszáregylet kapitányának és helyettesének hadtörténeti jelentőségű könyvet, a huszáregylet tagjainak pedig egy-egy, Magyarország címerét ábrázoló kitűzőt ajándékozott. Széchenyi gondolatával buzdított: „Egynek minden nehéz, soknak semmi se lehetetlen”. Majd egy szívvel hangzott fel a huszárok „Föl, föl vitézek a csatára” toborzója.
Szőcs Géza kulturális államtitkár elmondása szerint, ha találkozna Csaba királyfival, elmondaná neki Mohácsot, Nagymajtényt, a világháborúkat, és azt is, milyen hősiesen példásan kitartottak a székelyek a gyepük környékén. És hogy őt várják vissza. De azt is felidézné, ami ezen a napon a konzulátuson történt. Ha Gábor Áronnal találkozna, akinek nevét a művelődési hajlék viseli, neki is azt mondaná: Megérte!
„Nem volt hiábavaló nagyapáink könnye! – mondta Burus Mária Ella, a település polgármestere. – Valóság az írói gondolat: „hátatok mögött félmillió székely áll”. És e fényes adventi vasárnap után „könnyebben tudjuk vinni, amit a sors ránk hagyott”.
És mert üres gyomorral nehéz lóra vagy szekérre ülni – a huszárok megvendégelték a honfitársakat.
Ünnepnap a közösség számára is
A nagyszámú helybeli templomos közösséggel ünnepelt dr. Hende Csaba, Magyarország honvédelmi minisztere, Szőcs Géza kulturális államtitkár Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete, dr. Zsigmond Barna Pál a Magyar Köztársaság Csíkszeredai főkonzulja valamint dr. Ugron Gáspár, a Rákóczi Szövetség elnöke, a szentegyházi huszárbandérium tisztje. A szentmisén közreműködött a Canticum Novum kórus, Tamás István kántor vezényletével, az ünnepi műsorban fellépett a helybeli Hüpürcsös néptáncegyüttes.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2011. november 27.
Előadás: Az üldözések százada
Nagyvárad- Péntek délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia keretében Horváth István kolozsvári egyetemi docens tartott előadást a váradi Ady líceum egyik termében.
A megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, majd Horváth István egyetemi docens, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet vezetője tartott vetítettképes előadást, Kisebbségi helyzet és migráció címmel. Arra hívta fel a figyelmet: a migrációkutatók egyöntetűen úgy értékelik a 20. századot - az első két évtizedtől eltekintve-, hogy az etnikailag motivált kényszermigrációk, vagyis „az üldözések évszázada”.
A migrációnak többfajta formája létezett: határmódosítások miatt bekövetkezett lakossági mozgás, önkéntes vagy hatóságok által elrendelt lakosságcserék, deportálások, menekülések és etnikai kiválások. Mindez azt jelenti, hogy az elmúlt évszázadban körülbelül 60 millió embert mozgósított a migráció Európában, s ebben az elmozdulásban szerepet játszott, hogy az illető népcsoportok kisebbségben éltek. Az első világháború után 6 millióan, a két világégés között 1,6 millióan, 1939-1949 között a szovjet nemzetiségi politikai miatt kb. 16 millióan, 1945 után 4 millióan, a kommunizmus évtizedei alatt pedig 11 millióan kényszerültek arra, hogy lakhelyet változtassanak. A jelenség tehát jelentős tömegeket mozdított meg, ideológiai berendezkedéstől függetlenül rányomta bélyegét Európára. Egyes vélemények szerint ennek fő okát a nemzetépítési projektek képezték. Egy másik modell hívei viszont amellett érvelnek: nem minden esetben beszélhetünk tragikus kontextusról, mert a gazdasági tényezők is szerepet játszottak, vagyis nem kell feltétlenül erőszakra gondolni, csupán egy általános történelmi folyamatról van szó. Egy harmadik verzió viszont az etnicitás szerepére mutat rá, amikor egyes személyek úgy döntöttek, hogy migránsok lesznek, s így különböző birtokolt tőkéket próbáltak átkonvertálni más országokba. Utóbbinak gyakorlatilag három formája létezik: reaktív etnikai migráció, amikor az egyének, ha maradnak, hátrányos helyzetbe kerülnek, proaktív, amikor az egyének vagy csoportok úgy vélik, hogy kényelmesebb helyzetbe kerülnek, ha áttelepülnek, illetve az etnikai migrációnak létezik egy sajátos szervezési formája is, amikor a kisebbségek előnyben vannak a kitelepítés szempontjából.
Munkamigráció
Horváth István a romániai nem magyar migráció folyamait is ismertette, azokat a be-, illetve kitelepítéseket, valamint deportálásokat, melyek kisebbségi elmozdulásokat eredményeztek. Ezt követően áttért a magyarok migrációjára, mely a 20. században több hullámban valósult meg. Arra mutatott rá: a legnagyobb mozgások az első és második világháború környékén, illetve a 80-as évek végén voltak, amikor az áttelepülések elérték a csúcspontjukat. Ezzel együtt a szocialista rendszerben a kisebbségben élő magyarok a 80-as évek közepéig nem telepedtek ki az anyaországba vagy Nyugatra a népességarányukon felül. Az ezredfordulóra aztán lezárult az a fajta migráció, melyben az etnicitás szerepet játszott és egyre inkább a munkamigráció válik jellemzővé. Az erdélyi magyarok azonban kevésbé kapcsolódnak be ebbe, mint a románok, többek közt ennek köszönhető, hogy valószínűsíthető: az idei népszámlálás azt fogja alátámasztani, hogy az itteni magyarság konzerválni tudta a számát.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Péntek délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia keretében Horváth István kolozsvári egyetemi docens tartott előadást a váradi Ady líceum egyik termében.
A megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, majd Horváth István egyetemi docens, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet vezetője tartott vetítettképes előadást, Kisebbségi helyzet és migráció címmel. Arra hívta fel a figyelmet: a migrációkutatók egyöntetűen úgy értékelik a 20. századot - az első két évtizedtől eltekintve-, hogy az etnikailag motivált kényszermigrációk, vagyis „az üldözések évszázada”.
A migrációnak többfajta formája létezett: határmódosítások miatt bekövetkezett lakossági mozgás, önkéntes vagy hatóságok által elrendelt lakosságcserék, deportálások, menekülések és etnikai kiválások. Mindez azt jelenti, hogy az elmúlt évszázadban körülbelül 60 millió embert mozgósított a migráció Európában, s ebben az elmozdulásban szerepet játszott, hogy az illető népcsoportok kisebbségben éltek. Az első világháború után 6 millióan, a két világégés között 1,6 millióan, 1939-1949 között a szovjet nemzetiségi politikai miatt kb. 16 millióan, 1945 után 4 millióan, a kommunizmus évtizedei alatt pedig 11 millióan kényszerültek arra, hogy lakhelyet változtassanak. A jelenség tehát jelentős tömegeket mozdított meg, ideológiai berendezkedéstől függetlenül rányomta bélyegét Európára. Egyes vélemények szerint ennek fő okát a nemzetépítési projektek képezték. Egy másik modell hívei viszont amellett érvelnek: nem minden esetben beszélhetünk tragikus kontextusról, mert a gazdasági tényezők is szerepet játszottak, vagyis nem kell feltétlenül erőszakra gondolni, csupán egy általános történelmi folyamatról van szó. Egy harmadik verzió viszont az etnicitás szerepére mutat rá, amikor egyes személyek úgy döntöttek, hogy migránsok lesznek, s így különböző birtokolt tőkéket próbáltak átkonvertálni más országokba. Utóbbinak gyakorlatilag három formája létezik: reaktív etnikai migráció, amikor az egyének, ha maradnak, hátrányos helyzetbe kerülnek, proaktív, amikor az egyének vagy csoportok úgy vélik, hogy kényelmesebb helyzetbe kerülnek, ha áttelepülnek, illetve az etnikai migrációnak létezik egy sajátos szervezési formája is, amikor a kisebbségek előnyben vannak a kitelepítés szempontjából.
Munkamigráció
Horváth István a romániai nem magyar migráció folyamait is ismertette, azokat a be-, illetve kitelepítéseket, valamint deportálásokat, melyek kisebbségi elmozdulásokat eredményeztek. Ezt követően áttért a magyarok migrációjára, mely a 20. században több hullámban valósult meg. Arra mutatott rá: a legnagyobb mozgások az első és második világháború környékén, illetve a 80-as évek végén voltak, amikor az áttelepülések elérték a csúcspontjukat. Ezzel együtt a szocialista rendszerben a kisebbségben élő magyarok a 80-as évek közepéig nem telepedtek ki az anyaországba vagy Nyugatra a népességarányukon felül. Az ezredfordulóra aztán lezárult az a fajta migráció, melyben az etnicitás szerepet játszott és egyre inkább a munkamigráció válik jellemzővé. Az erdélyi magyarok azonban kevésbé kapcsolódnak be ebbe, mint a románok, többek közt ennek köszönhető, hogy valószínűsíthető: az idei népszámlálás azt fogja alátámasztani, hogy az itteni magyarság konzerválni tudta a számát.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2011. november 28.
Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Az elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta...
– A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be?
– Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik?
– Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta...
– A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be?
– Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik?
– Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2011. november 28.
Ami a múltból megmarad – Könyv készült a Szacsvay Akadémia történelmi előadásairól
Szerdán este Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész előadásával véget ért a Bihar megyei RMDSZ által indított Szacsvay Akadémia leglátogatottabb történelmi modulja (a kisebbségismereti és tájépítészeti modul iránt csökkent érdeklődés volt tapasztalható). Az utolsó előadás azonban nem vonja maga után a modul megszűnését – nyugtatták meg a nagyváradi Ady Endre Líceum díszterembe érkezett közönséget a szervezők. A sorozat sikerére való tekintettel ugyanis jövőre új, tizenöt előadásból álló történelmi modult indítanak majd, melynek tematikáját már előre is vetítették a széria létrehozói. Romsics mint a Mérlegen a magyar történelem című program egyik kezdeményezője és fő tanácsadója tágabb és érdekesebb témakört javasolt a következő előadóknak, akik valószínűleg a meghatározó személyiségek, hősök és árulók szempontjából tekintik majd át nemzetünk történetét.
A történész egyébként 1989 és a harmadik Magyar Köztársaság címmel értekezett tegnapelőtt. Két részre oszló előadásában a rendszerváltáshoz vezető gazdasági, kül- és belpolitikai tényezőket, illetve a kormányzó párton belüli ellentéteket és az utóbbi húsz év politikai történéseit taglalta. A rendszerváltás legfontosabb külpolitikai okaként a második világháború végén kezdődött amerikai–szovjet ellentét amerikai győzelemmel való végződését említette meg. A hidegháború ugyanis egy olyan versenybe kényszerítette a Szovjetunió amúgy sem túl hatékony gazdaságát, amelyben nem tudott lépést tartani az észak-amerikai nagyhatalommal, s amely végül is a kommunista blokk meggyengüléséhez vezetett. A hidegháború lezárásához végül is Gorbacsov reformkísérletei vezettek, aki tehermentesíteni akarta országát és népét. Ezért a fegyverkezés beszüntetéséről és leépítéséről kötött egyezséget az Egyesült Államokkal, megkezdte a szovjet csapatok kivonását a megszállt országokból, hazájában átfogó gazdasági reformot indított el, illetve ő kezdeményezte az első demokratikus választásokat is. Intézkedései nyomán Béke Nobel-díjat kapott.
Bár – mint Romsics, aki személyesen is találkozott Gorbacsovval, kiemelte – az egykori szovjet államfő nem azért tette, amit tett, mert fel akarta számolni a szocializmust, hanem egyszerűen lélegzetvételhez akarta juttatni a túlterhelt gazdaságot, a megkönnyebbüléstől pedig azt remélte, hogy növeli majd a kommunista eszme népszerűségét. Újításai azonban épp az ellentétes reakciót, a rendszer meggyengülését, a perifériák leválását eredményezte. A magyar rendszerváltás további kiváltó tényezőiként lehet számon tartani a tervgazdaság bukását az egyéni termeléssel szemben, a főként népi-nemzeti és urbánus-liberális ellenzéki csapatok megerősödését, illetve a hatalmi párt belső ellentéteit. A rendszerváltástól napjainkig tartó korszakról beszélni nem olyan értelemben vett történelmi előadás, mint mondjuk a magyarok eredetéről vagy a honfoglalásról értekezni – mondta előadása második feléhez érve Romsics, majd épp az előző két történelmi példa kapcsán hozzátette: az időtávlat nem minden esetben óvja meg a történészeket a szubjektív hozzáállástól, és nem is vezet feltétlenül átfogó tudáshoz. 1989-óta hat demokratikus választás zajlott a harmadik Magyar Köztársaságban. Ezek közül az első három, a 90-es, 94-es és 98-as kapcsán elmondható, hogy a magyar választók mindig az ellenzéket támogatták , a nagy pártoknak pedig még nem volt markáns, kialakult politikai ideológiájuk. A második három (a 2002-es, 2006-os és 2010-es) választásra pedig kiegyenlített erőviszonyok és jelentős jobb–bal polarizáció volt jellemző.
Romsics az utóbbi húsz év pozitívumának tekintette a politikai demokrácia megteremtődését, s a gazdasági növekedést is kielégítőnek nevezte, bár mint hozzátette, a javak eloszlása már komoly frusztrációkat, feszültségeket okoz a mai társadalomban (maroknyi újgazdag birtokolja az összvagyon nagy részét, miközben milliók tengődnek a létminimumon). A jelen kor legjelentősebb negatívumaiként pedig a demográfiai helyzetet (a társadalom elöregedését és a magyarság fokozatos fogyását), valamint a pénztelenséget nevezte meg.
Szintén a történelmi modul utolsó előadása keretében, illetve az értekezést követően került bemutatásra Szilágyi Aladár riportkötete, amely a Szacsvay Akadémia Mérlegen a magyar történelem nevű programjában résztvevő tizenöt előadóval készült interjúkat tartalmazza. A Riport Kiadó gondozásában megjelent, a történelem múzsájára hivatkozó Klió a tükrök labirintusában című könyvet Szűcs László méltatta. Mint elmondta, a kötetből egyrészt a kortárs magyar történészek magánéleti indíttatásaira, másrészt pedig kutatásaik tárgyára és utazásaikra is fény derül.
A könyv szerzője hozzátette: érdekes szellemi kaland és komoly kihívás volt számára az előadók által érintett számos történelmi korból való felkészülés. A nyomdából frissen érkezett első száz példányt a Szacsvay Akadémia leghűségesebb látogatói ingyen vehették át, de 10 lejért megvásárolható lesz a további előadásokon, illetve a Fekete Sas-palotabeli RMDSZ székházban.
Szombati-Gille Tamás
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Szerdán este Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész előadásával véget ért a Bihar megyei RMDSZ által indított Szacsvay Akadémia leglátogatottabb történelmi modulja (a kisebbségismereti és tájépítészeti modul iránt csökkent érdeklődés volt tapasztalható). Az utolsó előadás azonban nem vonja maga után a modul megszűnését – nyugtatták meg a nagyváradi Ady Endre Líceum díszterembe érkezett közönséget a szervezők. A sorozat sikerére való tekintettel ugyanis jövőre új, tizenöt előadásból álló történelmi modult indítanak majd, melynek tematikáját már előre is vetítették a széria létrehozói. Romsics mint a Mérlegen a magyar történelem című program egyik kezdeményezője és fő tanácsadója tágabb és érdekesebb témakört javasolt a következő előadóknak, akik valószínűleg a meghatározó személyiségek, hősök és árulók szempontjából tekintik majd át nemzetünk történetét.
A történész egyébként 1989 és a harmadik Magyar Köztársaság címmel értekezett tegnapelőtt. Két részre oszló előadásában a rendszerváltáshoz vezető gazdasági, kül- és belpolitikai tényezőket, illetve a kormányzó párton belüli ellentéteket és az utóbbi húsz év politikai történéseit taglalta. A rendszerváltás legfontosabb külpolitikai okaként a második világháború végén kezdődött amerikai–szovjet ellentét amerikai győzelemmel való végződését említette meg. A hidegháború ugyanis egy olyan versenybe kényszerítette a Szovjetunió amúgy sem túl hatékony gazdaságát, amelyben nem tudott lépést tartani az észak-amerikai nagyhatalommal, s amely végül is a kommunista blokk meggyengüléséhez vezetett. A hidegháború lezárásához végül is Gorbacsov reformkísérletei vezettek, aki tehermentesíteni akarta országát és népét. Ezért a fegyverkezés beszüntetéséről és leépítéséről kötött egyezséget az Egyesült Államokkal, megkezdte a szovjet csapatok kivonását a megszállt országokból, hazájában átfogó gazdasági reformot indított el, illetve ő kezdeményezte az első demokratikus választásokat is. Intézkedései nyomán Béke Nobel-díjat kapott.
Bár – mint Romsics, aki személyesen is találkozott Gorbacsovval, kiemelte – az egykori szovjet államfő nem azért tette, amit tett, mert fel akarta számolni a szocializmust, hanem egyszerűen lélegzetvételhez akarta juttatni a túlterhelt gazdaságot, a megkönnyebbüléstől pedig azt remélte, hogy növeli majd a kommunista eszme népszerűségét. Újításai azonban épp az ellentétes reakciót, a rendszer meggyengülését, a perifériák leválását eredményezte. A magyar rendszerváltás további kiváltó tényezőiként lehet számon tartani a tervgazdaság bukását az egyéni termeléssel szemben, a főként népi-nemzeti és urbánus-liberális ellenzéki csapatok megerősödését, illetve a hatalmi párt belső ellentéteit. A rendszerváltástól napjainkig tartó korszakról beszélni nem olyan értelemben vett történelmi előadás, mint mondjuk a magyarok eredetéről vagy a honfoglalásról értekezni – mondta előadása második feléhez érve Romsics, majd épp az előző két történelmi példa kapcsán hozzátette: az időtávlat nem minden esetben óvja meg a történészeket a szubjektív hozzáállástól, és nem is vezet feltétlenül átfogó tudáshoz. 1989-óta hat demokratikus választás zajlott a harmadik Magyar Köztársaságban. Ezek közül az első három, a 90-es, 94-es és 98-as kapcsán elmondható, hogy a magyar választók mindig az ellenzéket támogatták , a nagy pártoknak pedig még nem volt markáns, kialakult politikai ideológiájuk. A második három (a 2002-es, 2006-os és 2010-es) választásra pedig kiegyenlített erőviszonyok és jelentős jobb–bal polarizáció volt jellemző.
Romsics az utóbbi húsz év pozitívumának tekintette a politikai demokrácia megteremtődését, s a gazdasági növekedést is kielégítőnek nevezte, bár mint hozzátette, a javak eloszlása már komoly frusztrációkat, feszültségeket okoz a mai társadalomban (maroknyi újgazdag birtokolja az összvagyon nagy részét, miközben milliók tengődnek a létminimumon). A jelen kor legjelentősebb negatívumaiként pedig a demográfiai helyzetet (a társadalom elöregedését és a magyarság fokozatos fogyását), valamint a pénztelenséget nevezte meg.
Szintén a történelmi modul utolsó előadása keretében, illetve az értekezést követően került bemutatásra Szilágyi Aladár riportkötete, amely a Szacsvay Akadémia Mérlegen a magyar történelem nevű programjában résztvevő tizenöt előadóval készült interjúkat tartalmazza. A Riport Kiadó gondozásában megjelent, a történelem múzsájára hivatkozó Klió a tükrök labirintusában című könyvet Szűcs László méltatta. Mint elmondta, a kötetből egyrészt a kortárs magyar történészek magánéleti indíttatásaira, másrészt pedig kutatásaik tárgyára és utazásaikra is fény derül.
A könyv szerzője hozzátette: érdekes szellemi kaland és komoly kihívás volt számára az előadók által érintett számos történelmi korból való felkészülés. A nyomdából frissen érkezett első száz példányt a Szacsvay Akadémia leghűségesebb látogatói ingyen vehették át, de 10 lejért megvásárolható lesz a további előadásokon, illetve a Fekete Sas-palotabeli RMDSZ székházban.
Szombati-Gille Tamás
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. november 28.
Válasz a Partium Alapítványnak
A Partium Alapítvány Elnökségének Léda-házzal kapcsolatos közleménye a „tolvaj kiált tolvajt” tipikus esete – áll Tőkés László EP-alelnök sajtóirodájának közleményében.
Túl azon, hogy a Partium Alapítvány vezetősége által űzött „gyakorlatról” – az alapítvány vezetősége kis helycserével ugyanaz, mint a Mecénás Alapítványé – az Érmindszentről ellopott „Ady Endre Kulturális Központ” fedőnevű, torzóvá épített bálterem állít ki bizonylatot, a Léda-ház megszerzése közüli botrányt talán nem véletlenül vizsgálja a korrupcióellenes küzdelem érdekében létrehozott Országos Feddhetetlenségi Ügynökség(ANI).
Nézzük a tényeket: Nagyvárad Önkormányzata Diósyné Brüll Adél lakóházát, a Léda-házat 2005. december 30-án (!) meghirdeti egy bukaresti napilapban (!!!) úgy, hogy az gyakorlatilag még nem került vissza az önkormányzat tulajdonába.
Az eldugott, évvégi hirdetményt követően a 2006 januárjában tartott versenytárgyalásra két ajánlattevő jelentkezik csupán: egy ifjúsági szervezet, illetve a Partium Alapítvány. És – minő meglepetés! – a Partium Alapítvány teszi a „magasabb” ajánlatot, így a Fő utca 59. szám alatt található ingatlan tíz évre havi 150 lejért az akkor Lakatos Péter elnökölte Partium Alapítvány birtokába jut. A városháza részéről Biró Rozália alpolgármester írja alá a szerződést, aki tiszta véletlenül a Partium Alapítvány vezetőtanácsának is tagja. Akárhonnan nézzük, ez bizony átjátszás a javából, vagy ha úgy tetszik: mutyizás.
Megjegyeznénk, a 2006. február 14-én aláírt szerződésben több helyen (például 5. cikkely e pontjában) vállalt a nyertes fél kötelezettséget az ingatlan megjavítására és fenntartására – aki sokat markol, keveset fog.
Az ingatlan sorsa a továbbiakban mindannyiunk előtt ismeretes: Nagyvárad önkormányzata csak 2008-ban különített el pénzt a főjavításokra, amelyeket 2011-ben sikerült befejezni.
Talán jobb lenne, ha a „Piros-tó utcai” nyelvújítók inkább békén hagynák az Ady-kultuszt. Amihez csak hozzányúlnak, félresikerül, és egész biharországi magyarságunk szégyenére kudarccal végződik. „Perc-emberkék” kezébe nem illik a vakolókanál, mert „építésre kész köveinkből” nem tudnak „nagyot s szépet, emberit s magyart” végezni.
Valami hibázik. Talán az emberi. Talán a magyar.
erdon.ma
A Partium Alapítvány Elnökségének Léda-házzal kapcsolatos közleménye a „tolvaj kiált tolvajt” tipikus esete – áll Tőkés László EP-alelnök sajtóirodájának közleményében.
Túl azon, hogy a Partium Alapítvány vezetősége által űzött „gyakorlatról” – az alapítvány vezetősége kis helycserével ugyanaz, mint a Mecénás Alapítványé – az Érmindszentről ellopott „Ady Endre Kulturális Központ” fedőnevű, torzóvá épített bálterem állít ki bizonylatot, a Léda-ház megszerzése közüli botrányt talán nem véletlenül vizsgálja a korrupcióellenes küzdelem érdekében létrehozott Országos Feddhetetlenségi Ügynökség(ANI).
Nézzük a tényeket: Nagyvárad Önkormányzata Diósyné Brüll Adél lakóházát, a Léda-házat 2005. december 30-án (!) meghirdeti egy bukaresti napilapban (!!!) úgy, hogy az gyakorlatilag még nem került vissza az önkormányzat tulajdonába.
Az eldugott, évvégi hirdetményt követően a 2006 januárjában tartott versenytárgyalásra két ajánlattevő jelentkezik csupán: egy ifjúsági szervezet, illetve a Partium Alapítvány. És – minő meglepetés! – a Partium Alapítvány teszi a „magasabb” ajánlatot, így a Fő utca 59. szám alatt található ingatlan tíz évre havi 150 lejért az akkor Lakatos Péter elnökölte Partium Alapítvány birtokába jut. A városháza részéről Biró Rozália alpolgármester írja alá a szerződést, aki tiszta véletlenül a Partium Alapítvány vezetőtanácsának is tagja. Akárhonnan nézzük, ez bizony átjátszás a javából, vagy ha úgy tetszik: mutyizás.
Megjegyeznénk, a 2006. február 14-én aláírt szerződésben több helyen (például 5. cikkely e pontjában) vállalt a nyertes fél kötelezettséget az ingatlan megjavítására és fenntartására – aki sokat markol, keveset fog.
Az ingatlan sorsa a továbbiakban mindannyiunk előtt ismeretes: Nagyvárad önkormányzata csak 2008-ban különített el pénzt a főjavításokra, amelyeket 2011-ben sikerült befejezni.
Talán jobb lenne, ha a „Piros-tó utcai” nyelvújítók inkább békén hagynák az Ady-kultuszt. Amihez csak hozzányúlnak, félresikerül, és egész biharországi magyarságunk szégyenére kudarccal végződik. „Perc-emberkék” kezébe nem illik a vakolókanál, mert „építésre kész köveinkből” nem tudnak „nagyot s szépet, emberit s magyart” végezni.
Valami hibázik. Talán az emberi. Talán a magyar.
erdon.ma
2011. november 29.
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben
160 évvel ezelőtt, 1859. november 23-26. között tartotta Mikó Imre gróf vezetésével alakuló közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Célja az Erdélyben élő tudományművelőket és tudománypártolókat összefogó civil szervezet megteremtése, mely az itteni tájak gondolkodóit istápolná.
E nemes szándékot a történelmi események változásai minden időkben befolyásolták. Csak az itt élők gondolkodásának, magatartásának köszönhetően tudták túl élni azokat a nehéz időket, melyeket a sors rájuk szabott. De mindig voltak és vannak olyan egyéniségek, akiket megedzett a sors, és meg tudták találni azt az időnként nagyon rögös utat, mely az erdélyi gondolkodást előre vitte.
A fentiek fényes bizonyítékaként 2011. november 25-26.-án a Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel 10. Fórumot nyitották meg a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében „AZ ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN” címmel.
A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Nem volt jelen, ellenben, Kocsis Károly az MTA levelező tagja a 183 éves MTA nevében üdvözölte az EME-t . Amint mondta: „a belhoni magyar tudományosság üdvözli a külhoni tudományosságot”.
Szilágyi Mátyás a Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulja szerint az elmúlt több mint másfél évszázad komoly része az erdélyi magyarság közösségi életének. A EME a tanúsága annak, hogy az erdélyi tudományos élet nem adta fel önmagát, a nagy megpróbáltatásokat jelentő XX. században sem. Az EME modern XXI. század tudományos fóruma, felelőssége hatalmas. Biztosítani kell a szellemi túlélést, a válságokkal telt korszakban. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány továbbra is támogatni fogja az erdélyi magyar tudományos életet.
A plenáris ülésen jelen levőket Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum – Egyesület elnöke köszöntötte. Tömören méltatta, az elmúlt évtizedek erdélyi tudományos életének főbb eseményeit, eredményeit és kiemelt céljait. Amint mondta, ebben az időben az erdélyi tudományos életben központi szerepet játszott és játszik az EME. De Erdélyben nincs monopolhelyzetben, mert az idők során különböző kutató intézetek születtek meg. Ebben a változatosságot mutató tudományos világban az EME megtalálja a helyét. A tudományos kutatások különböző egyetemeken valósulnak meg. Mint például a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, a Sapientia EMTE komoly eredményeket ért el.
A visszatekintés a jövőbe való tekintést is jelenti. Hangsúlyt kap a nemzetközi kutatásba való bekapcsolódás, és a kutatás eredményeinek a nyilvánosságra hozása
Kocsis Károly: „Etnikai térfolyamatok a Kárpát- medencében” című előadásában vázolta azokat a változásokat, melyeket a Kárpát- medencében lezajlottak. Bemutatta, térképek alapján, a geopolitikai- nemzetiségi változásokat, melyek a honfoglalástól napjainkig megvalósultak.
Előadásában felhívta a figyelmet, hogy a Kárpát medence, mint magyar geopolitikai fogalmat az 1930-as évektől használják.
A XVI-XVIII században a belső háborúk a török hódolás, a felszabadító háborúk és az azokat követő migrációs mozgások eredményeként rendkívül nagy magyar etnikai regresszió, azzal párhuzamos nemzetiségi transzgresszió valósult meg. 1495-ben a magyarok részaránya a Kárpát- medencében 2/3 volt, 1784-ben ez a helyzet 1/3 magyar és 2/3 nem magyarra változik. A magyar tenger összehúzódásának vagyunk a tanúi. Magyar etnikai regresszió figyelhető meg, 1495 és 1784 között. A XIX. és XX. század túlnyomórészt az önkéntes magyarosodás eredményeként, magyar etnikai terület regenerálása fele mutat, a magyarság számbeli növekedése jelent meg. 1910-ben a magyar lakosság 48 százalékot alkotott, a nem magyar 52 százalékot.
Az első világháború után a Trianoni szerződés értelmében, a határok meghúzásának következményeiről beszélt. Új államok és új határok keletkeztek.
Ma a Kárpát- medence összlakosságának száma 28 millió, melyből 11 millió magyar. Bemutatta milyen változásokat szenvedett az erdélyi lakosság. Ennek a résznek a legérdekesebb megállapítása: a cigány lakosság nagymértékű számbeli növekedése. Az erre vonatkozó statisztikai adatok az önbevallás adatai alapján készültek.
Egyed Emese „ A magyar irodalomtudományi kutatások új fejezete (Erdély, 1990-2011)” című előadásában három fogalomra összpontosított a téma tárgyalásakor: a szabadság, verseny és a felelősség. Nyomon követi azokat a változásokat, melyek a kutatás világában keletkeztek. De főleg a három említett jelenségre összpontosít.
Nagyra értékeli az 1990 utáni helyzetet, mely a szólási, gyülekezési, tanulási szabadsággal kapcsolódik össze.
A gyülekezési szabadság fontos, mert a tudományos élet szabad szerveződését jelenti. Lehet beszélni szólási és írási szabadságról is, amely által hajlamainkat ki tudjuk fejezni. A mozgás szabadság összefügg a tanulási szabadsággal. Különböző szakmai rendezvényeken, képzéseken vesznek részt a kollegák és a hallgatók. A legfiatalabbak is külföldi képzéseken vehetnek részt. Új egyetemi diszciplínák és szakok keletkeztek. Nagy előny a két vagy több nyelven való kutatás is. Az eredmények megjelentetésének fontosságáról is értekezett.
A tudományos versengés életben tartása igényli a kölcsönös meghívásokat. Legyenek kölcsönös publikációk és ne „tudományos gyarmatosítás”.
Vincze Mária „Gondolatok az erdélyi magyar közgazdasági és társadalomtudományi kutatások jelenéről és jövőjéről” című előadásában rendkívül érzékletesen szemlélteti a közgazdasági kutatásban bekövetkezett változásokat az utóbbi három évtizedben.
1990 előtt a központosított gazdaságpolitikáról írtak.
Rendszerellenes cikkek nem jelenhettek meg. Védekezési mechanizmusként egyes kutatók a módszertani kutatásokra helyezték a hangsúlyt.
1990 után arról a komoly szellemi támogatásról beszélt, amit biztosítottak a magyarországi egyetemi oktatók, akik előadásokat tartottak. Ilyen szempontból nagy szerepet játszott dr. Chikán Attila rektor–professzor, a piacgazdaság mechanizmusáról oktatta az erdélyi közgazdászokat. Szakkönyveket küldtek, magyarországi képzésekre hívták meg a közgazdászokat. Mindezek lehetővé tették a nyitást a gazdasági kutatásban, amely a nemzetközi kutatásban történő bekapcsolódást is jelentette.
Az újonnan megjelent magyar intézmények kedvező keretet biztosítanak a fiatal kutatók számára, az együttműködésre. Szükséges a kutatási hálózat kiszélesítése. Az eredmények közvéleményt alakító közlése.
XXI. században változás történt a kutatás módszereiben. Jobban előtérbe kerülnek a számítógépes szimulációk alkalmazása. Megpróbálják megérteni a látottakat, megalkotni azt a modellt, melyet érdemes követni. Az adatbázis elérhetősége jelentősen növelheti a kutatási eredményeket.
A konferencia a következő szakosztályokban folytatódott: 1) Bölcsészet, Nyelv-és Történettudományi Szakosztály 2.) Természettudományi Szakosztály 3.) Orvos és Gyógyszerésztudományi szakosztály 4) Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztály Közgazdaságtudományi szakosztály. 5) Műszaki Tudományok Szakosztálya. 6. Matematikai és Informatikai Szakosztály. 7.) Agrártudományi Szakosztály.
Bizonyos események a Marosvásárhelyi Fiókegyesületben vagy Szovátán, a Teleki Oktatási Központban is tárgyalásra kerültek.
Két nap hihetetlenül gazdag tudományos megnyilvánulása fényesen bizonyította, milyen erőt is képviselnek az Erdélyben megvalósuló kutatások. Bizonyítják a magyar tudományos élet tagadhatatlan értékeit.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro
160 évvel ezelőtt, 1859. november 23-26. között tartotta Mikó Imre gróf vezetésével alakuló közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Célja az Erdélyben élő tudományművelőket és tudománypártolókat összefogó civil szervezet megteremtése, mely az itteni tájak gondolkodóit istápolná.
E nemes szándékot a történelmi események változásai minden időkben befolyásolták. Csak az itt élők gondolkodásának, magatartásának köszönhetően tudták túl élni azokat a nehéz időket, melyeket a sors rájuk szabott. De mindig voltak és vannak olyan egyéniségek, akiket megedzett a sors, és meg tudták találni azt az időnként nagyon rögös utat, mely az erdélyi gondolkodást előre vitte.
A fentiek fényes bizonyítékaként 2011. november 25-26.-án a Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel 10. Fórumot nyitották meg a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében „AZ ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN” címmel.
A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Nem volt jelen, ellenben, Kocsis Károly az MTA levelező tagja a 183 éves MTA nevében üdvözölte az EME-t . Amint mondta: „a belhoni magyar tudományosság üdvözli a külhoni tudományosságot”.
Szilágyi Mátyás a Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulja szerint az elmúlt több mint másfél évszázad komoly része az erdélyi magyarság közösségi életének. A EME a tanúsága annak, hogy az erdélyi tudományos élet nem adta fel önmagát, a nagy megpróbáltatásokat jelentő XX. században sem. Az EME modern XXI. század tudományos fóruma, felelőssége hatalmas. Biztosítani kell a szellemi túlélést, a válságokkal telt korszakban. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány továbbra is támogatni fogja az erdélyi magyar tudományos életet.
A plenáris ülésen jelen levőket Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum – Egyesület elnöke köszöntötte. Tömören méltatta, az elmúlt évtizedek erdélyi tudományos életének főbb eseményeit, eredményeit és kiemelt céljait. Amint mondta, ebben az időben az erdélyi tudományos életben központi szerepet játszott és játszik az EME. De Erdélyben nincs monopolhelyzetben, mert az idők során különböző kutató intézetek születtek meg. Ebben a változatosságot mutató tudományos világban az EME megtalálja a helyét. A tudományos kutatások különböző egyetemeken valósulnak meg. Mint például a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, a Sapientia EMTE komoly eredményeket ért el.
A visszatekintés a jövőbe való tekintést is jelenti. Hangsúlyt kap a nemzetközi kutatásba való bekapcsolódás, és a kutatás eredményeinek a nyilvánosságra hozása
Kocsis Károly: „Etnikai térfolyamatok a Kárpát- medencében” című előadásában vázolta azokat a változásokat, melyeket a Kárpát- medencében lezajlottak. Bemutatta, térképek alapján, a geopolitikai- nemzetiségi változásokat, melyek a honfoglalástól napjainkig megvalósultak.
Előadásában felhívta a figyelmet, hogy a Kárpát medence, mint magyar geopolitikai fogalmat az 1930-as évektől használják.
A XVI-XVIII században a belső háborúk a török hódolás, a felszabadító háborúk és az azokat követő migrációs mozgások eredményeként rendkívül nagy magyar etnikai regresszió, azzal párhuzamos nemzetiségi transzgresszió valósult meg. 1495-ben a magyarok részaránya a Kárpát- medencében 2/3 volt, 1784-ben ez a helyzet 1/3 magyar és 2/3 nem magyarra változik. A magyar tenger összehúzódásának vagyunk a tanúi. Magyar etnikai regresszió figyelhető meg, 1495 és 1784 között. A XIX. és XX. század túlnyomórészt az önkéntes magyarosodás eredményeként, magyar etnikai terület regenerálása fele mutat, a magyarság számbeli növekedése jelent meg. 1910-ben a magyar lakosság 48 százalékot alkotott, a nem magyar 52 százalékot.
Az első világháború után a Trianoni szerződés értelmében, a határok meghúzásának következményeiről beszélt. Új államok és új határok keletkeztek.
Ma a Kárpát- medence összlakosságának száma 28 millió, melyből 11 millió magyar. Bemutatta milyen változásokat szenvedett az erdélyi lakosság. Ennek a résznek a legérdekesebb megállapítása: a cigány lakosság nagymértékű számbeli növekedése. Az erre vonatkozó statisztikai adatok az önbevallás adatai alapján készültek.
Egyed Emese „ A magyar irodalomtudományi kutatások új fejezete (Erdély, 1990-2011)” című előadásában három fogalomra összpontosított a téma tárgyalásakor: a szabadság, verseny és a felelősség. Nyomon követi azokat a változásokat, melyek a kutatás világában keletkeztek. De főleg a három említett jelenségre összpontosít.
Nagyra értékeli az 1990 utáni helyzetet, mely a szólási, gyülekezési, tanulási szabadsággal kapcsolódik össze.
A gyülekezési szabadság fontos, mert a tudományos élet szabad szerveződését jelenti. Lehet beszélni szólási és írási szabadságról is, amely által hajlamainkat ki tudjuk fejezni. A mozgás szabadság összefügg a tanulási szabadsággal. Különböző szakmai rendezvényeken, képzéseken vesznek részt a kollegák és a hallgatók. A legfiatalabbak is külföldi képzéseken vehetnek részt. Új egyetemi diszciplínák és szakok keletkeztek. Nagy előny a két vagy több nyelven való kutatás is. Az eredmények megjelentetésének fontosságáról is értekezett.
A tudományos versengés életben tartása igényli a kölcsönös meghívásokat. Legyenek kölcsönös publikációk és ne „tudományos gyarmatosítás”.
Vincze Mária „Gondolatok az erdélyi magyar közgazdasági és társadalomtudományi kutatások jelenéről és jövőjéről” című előadásában rendkívül érzékletesen szemlélteti a közgazdasági kutatásban bekövetkezett változásokat az utóbbi három évtizedben.
1990 előtt a központosított gazdaságpolitikáról írtak.
Rendszerellenes cikkek nem jelenhettek meg. Védekezési mechanizmusként egyes kutatók a módszertani kutatásokra helyezték a hangsúlyt.
1990 után arról a komoly szellemi támogatásról beszélt, amit biztosítottak a magyarországi egyetemi oktatók, akik előadásokat tartottak. Ilyen szempontból nagy szerepet játszott dr. Chikán Attila rektor–professzor, a piacgazdaság mechanizmusáról oktatta az erdélyi közgazdászokat. Szakkönyveket küldtek, magyarországi képzésekre hívták meg a közgazdászokat. Mindezek lehetővé tették a nyitást a gazdasági kutatásban, amely a nemzetközi kutatásban történő bekapcsolódást is jelentette.
Az újonnan megjelent magyar intézmények kedvező keretet biztosítanak a fiatal kutatók számára, az együttműködésre. Szükséges a kutatási hálózat kiszélesítése. Az eredmények közvéleményt alakító közlése.
XXI. században változás történt a kutatás módszereiben. Jobban előtérbe kerülnek a számítógépes szimulációk alkalmazása. Megpróbálják megérteni a látottakat, megalkotni azt a modellt, melyet érdemes követni. Az adatbázis elérhetősége jelentősen növelheti a kutatási eredményeket.
A konferencia a következő szakosztályokban folytatódott: 1) Bölcsészet, Nyelv-és Történettudományi Szakosztály 2.) Természettudományi Szakosztály 3.) Orvos és Gyógyszerésztudományi szakosztály 4) Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztály Közgazdaságtudományi szakosztály. 5) Műszaki Tudományok Szakosztálya. 6. Matematikai és Informatikai Szakosztály. 7.) Agrártudományi Szakosztály.
Bizonyos események a Marosvásárhelyi Fiókegyesületben vagy Szovátán, a Teleki Oktatási Központban is tárgyalásra kerültek.
Két nap hihetetlenül gazdag tudományos megnyilvánulása fényesen bizonyította, milyen erőt is képviselnek az Erdélyben megvalósuló kutatások. Bizonyítják a magyar tudományos élet tagadhatatlan értékeit.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro
2011. december 2.
Zaklatja a rendőrség az EMNP bejegyzését támogató 800 Hunyad megyei személyt
Egyenként kikérdezi a Hunyad megyei rendőrség azt a több mint nyolcszáz személyt, akik a megyében aláírásukkal támogatták az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését. A vizsgálat annak az Adrian Drăghici-nek a feljelentése alapján indult, aki korábban megtámadta a párt bejegyzését is. Szász Péter, az EMNP kezdeményező bizottságának tagja – maga is gyanúsított –, felháborítónak tartja, hogy a párt Hunyad megyei támogatói zaklatásnak vannak kitéve egy hamis vádra alapuló feljelentés miatt.
A Hunyad Megyei Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztálya egy okirat-hamisítás gyanújával tett bűnvádi feljelentés alapján indított vizsgálatot az idén szeptemberben bejegyzett EMNP-nek támogató aláírásokat gyűjtő hat önkéntes – három kolozsvári és három dévai személy – ellen.
A hat személyt pénteken hallgatta ki a Hunyad megyei rendőrség Déván.
Szász Péter, az EMNP kezdeményező bizottságának tagja – aki maga is gyanúsítottként jelent meg a rendőrségen – a Krónikának elmondta: Hunyad megyében 812 személy támogatta aláírásával az EMNP bejegyzését, a rendőrség pedig mindannyiukat, egyenként kikérdezi. Eddig már több mint száz személyt kerestek fel, tette hozzá.
„A rendőrség csak a munkáját végzi, hiszen kötelessége vizsgálódni a feljelentés nyomán, az azonban felháborító, hogy ezzel a támogatóink hosszas zaklatásnak, megfélemlítésnek vannak kitéve egy hamisan vádaskodó feljelentés alapján, hiszen a kihallgatások akár egy évig is eltarthatnak” – mondta.
Szász Péter szerint ugyanaz az Adrian Drăghici nevű bukaresti ügyvéd tett ellenük feljelentést, aki az EMNP bejegyeztetési folyamata során megtámadta az új párt regisztrálását. Drăghici Hunyad megyében jelentette fel az aláírásgyűjtőket július 11-én, ekkor az EMNP bejegyeztetése még folyamatban volt.
Szász azt is elmondta, csak Hunyad megyében folyik vizsgálat az aláírásgyűjtők ellen. Az is kiderült, hogy a rendőröknek nem volt tudomásuk arról, hogy az EMNP-t közben bejegyezték. A helyzet teljesen abszurd, mivel a bejegyzésről szóló jogerős bírósági döntés azt követően született meg, hogy több hónapig vizsgálták és rendben találták a támogató aláírásokat – fejtette ki Szász.
Mint ismeretes, az EMNP bejegyzése ellen két jelentéktelen román párt és magánszemélyként Adrian Drăghici bukaresti ügyvéd nyújtott be óvást a Bukaresti Törvényszéken. Az EMNP szerint Drăghici lépése mögött az RMDSZ áll. A párt képviselői korábban bemutattak egy bukaresti közjegyzőnél hitelesített okiratot, amelynek alapján az ügyvéd felhatalmazta Budai Richárd bukaresti RMDSZ-elnököt és Novák Leventét (a Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette művelődési minisztérium tanácsadóját), hogy közösen vagy külön-külön bármikor betekintést nyerjenek, vagy lefotózhassák az EMNP bejegyzési dossziéját.
Fall Sándor
Krónika (Kolozsvár)
Egyenként kikérdezi a Hunyad megyei rendőrség azt a több mint nyolcszáz személyt, akik a megyében aláírásukkal támogatták az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését. A vizsgálat annak az Adrian Drăghici-nek a feljelentése alapján indult, aki korábban megtámadta a párt bejegyzését is. Szász Péter, az EMNP kezdeményező bizottságának tagja – maga is gyanúsított –, felháborítónak tartja, hogy a párt Hunyad megyei támogatói zaklatásnak vannak kitéve egy hamis vádra alapuló feljelentés miatt.
A Hunyad Megyei Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztálya egy okirat-hamisítás gyanújával tett bűnvádi feljelentés alapján indított vizsgálatot az idén szeptemberben bejegyzett EMNP-nek támogató aláírásokat gyűjtő hat önkéntes – három kolozsvári és három dévai személy – ellen.
A hat személyt pénteken hallgatta ki a Hunyad megyei rendőrség Déván.
Szász Péter, az EMNP kezdeményező bizottságának tagja – aki maga is gyanúsítottként jelent meg a rendőrségen – a Krónikának elmondta: Hunyad megyében 812 személy támogatta aláírásával az EMNP bejegyzését, a rendőrség pedig mindannyiukat, egyenként kikérdezi. Eddig már több mint száz személyt kerestek fel, tette hozzá.
„A rendőrség csak a munkáját végzi, hiszen kötelessége vizsgálódni a feljelentés nyomán, az azonban felháborító, hogy ezzel a támogatóink hosszas zaklatásnak, megfélemlítésnek vannak kitéve egy hamisan vádaskodó feljelentés alapján, hiszen a kihallgatások akár egy évig is eltarthatnak” – mondta.
Szász Péter szerint ugyanaz az Adrian Drăghici nevű bukaresti ügyvéd tett ellenük feljelentést, aki az EMNP bejegyeztetési folyamata során megtámadta az új párt regisztrálását. Drăghici Hunyad megyében jelentette fel az aláírásgyűjtőket július 11-én, ekkor az EMNP bejegyeztetése még folyamatban volt.
Szász azt is elmondta, csak Hunyad megyében folyik vizsgálat az aláírásgyűjtők ellen. Az is kiderült, hogy a rendőröknek nem volt tudomásuk arról, hogy az EMNP-t közben bejegyezték. A helyzet teljesen abszurd, mivel a bejegyzésről szóló jogerős bírósági döntés azt követően született meg, hogy több hónapig vizsgálták és rendben találták a támogató aláírásokat – fejtette ki Szász.
Mint ismeretes, az EMNP bejegyzése ellen két jelentéktelen román párt és magánszemélyként Adrian Drăghici bukaresti ügyvéd nyújtott be óvást a Bukaresti Törvényszéken. Az EMNP szerint Drăghici lépése mögött az RMDSZ áll. A párt képviselői korábban bemutattak egy bukaresti közjegyzőnél hitelesített okiratot, amelynek alapján az ügyvéd felhatalmazta Budai Richárd bukaresti RMDSZ-elnököt és Novák Leventét (a Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette művelődési minisztérium tanácsadóját), hogy közösen vagy külön-külön bármikor betekintést nyerjenek, vagy lefotózhassák az EMNP bejegyzési dossziéját.
Fall Sándor
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 2.
Csíkszereda: román nemzeti ünnep HVIM-mel és Új Jobboldallal
Izgalmasnak ígérkezett csütörtökön kora délután a december 1-jei romániai nemzeti ünnep csíkszeredai rendezvénye, hiszen az eseményen részt vett az Új Jobboldal és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) több tagja is. A csendőrség, a prefektúra utasítására, az esetleges incidensektől tartva az ünneplés helyszínének két különböző oldalára csoportosította a két szervezet tagjait, majd körülállták őket. A csendőrség tizenöt magyar fiatalt kísért be és igazoltatott, mivel az ünnephez nem illő feliratokkal jelentek meg.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a szervezet magyarországi vezetőjét, Toroczkai Lászlót is meghívta a rendezvényre.
„Ha a székelyeknek van gondjuk mi jövünk, ha pedig nekünk, akkor ők jönnek. Nem a románság ellen akarok tüntetni, hanem egy olyan soviniszta szervezet ellen akarok fellépni, mint a Új Jobboldal. Én nem megyek Bukarestbe, Iaşi-ba, vagy más román többségű városba az ottani románságot provokálni, nem mentem március 15-én sem kokárdával tüntetni” – mondta a szervezet vezetője.
Szőcs Csongor, a csíkszeredai HVIM vezetője leszögezte, a székelyföldi románok nem élnek elnyomásban, ezért tartják igazságtalannak a szélsőséges román szervezet fellépését. „Ez a mi szülővárosunk, nem szeretnénk, ha lennének olyan emberek, akik megmondanák, hogyan ünnepeljünk. Szeretnénk éreztetni velük, hogy a szélsőjobbra nincs szükség, láthattuk, mi volt tavaly Sepsiszentgyörgyön vagy Marosvásárhelyen. Nincs szó arról, hogy a nemzeti ünnepet befolyásoljuk, itt sem lennénk, ha nem azt hallanánk, hogy »Kifele a magyarokkal!« és hogy a románok itt elnyomásban élnek” – magyarázta jelenlétük célját Szőcs.
Egy órával az ünnepség kezdete előtt a csendőrök 15 fiatalt kísértek be a főtérről az őrsre, hogy igazoltassák őket. Amint Gheorghe Suciu, a csendőrség sajtószóvivője kifejtette, a fiatalok megszegték a 60/1991-es törvény 14. cikkelyét. „Különböző plakátokkal jelentek meg, olyan feliratokkal, mint »Itthun vagyunk!« és »Mindenki menjen vissza a dédnagyszülei sírjához!«, emellett kék-arany és piros-fekete székely zászlókat lobogtattak” – fejtette ki a szóvivő, aki az események után elmondta, csupán leigazoltatták a fiatalokat, akik egyetlen szervezetnek sem voltak tagjai, majd hazaengedték őket.
A Új Jobboldal mintegy 200 tagja vonult fel Csíkszeredában, kezükben a nemzeti lobogóval, illetve egy hatalmas bannerrel: „Románia egységes, oszthatatlan, szuverén és független nemzetállam!”, és azt skandáltak: „Hargita és Kovászna román föld”, „A román nyelv az egyetlen úr” illetve, hogy az Új Jobboldal a nemzet büszkesége.
Tudor Ionescu, a csoport vezetője úgy vélekedett, hogy demonstrációjuk nem provokáló. „Az a provokáció, amikor valaki felakasztja Avram Iancut vagy meggyújtja a román zászlót. Az alkotmány első mondatát addig fogjuk mondani, amíg mindenki megérti” – szögezte le a szervezet vezetője.
Ladányi László Zsolt prefektus, aki az ünnepségen Emil Boc miniszterelnök szavait tolmácsolta, elmondta, nem kellett senkinek engedélyt kérnie a prefektúráról a nemzeti ünnepen való részvételért.
„Mi azt szeretnénk, hogy Hargita megye ugyanolyan csendes legyen ezután is, mint volt, és reméljük, hogy ezután a felvonulás után hazamennek” – fogalmazott újságírói kérdésre a prefektus.
Románia volt kulturális minisztere, Theodor Paleologu is jelen volt az ünnepségen és megelégedésének adott hangot, hiszen mint mondta, a nemzeti ünnepen nincs keresnivalója más zászlónak, csupán a román lobogónak.
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)
Izgalmasnak ígérkezett csütörtökön kora délután a december 1-jei romániai nemzeti ünnep csíkszeredai rendezvénye, hiszen az eseményen részt vett az Új Jobboldal és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) több tagja is. A csendőrség, a prefektúra utasítására, az esetleges incidensektől tartva az ünneplés helyszínének két különböző oldalára csoportosította a két szervezet tagjait, majd körülállták őket. A csendőrség tizenöt magyar fiatalt kísért be és igazoltatott, mivel az ünnephez nem illő feliratokkal jelentek meg.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a szervezet magyarországi vezetőjét, Toroczkai Lászlót is meghívta a rendezvényre.
„Ha a székelyeknek van gondjuk mi jövünk, ha pedig nekünk, akkor ők jönnek. Nem a románság ellen akarok tüntetni, hanem egy olyan soviniszta szervezet ellen akarok fellépni, mint a Új Jobboldal. Én nem megyek Bukarestbe, Iaşi-ba, vagy más román többségű városba az ottani románságot provokálni, nem mentem március 15-én sem kokárdával tüntetni” – mondta a szervezet vezetője.
Szőcs Csongor, a csíkszeredai HVIM vezetője leszögezte, a székelyföldi románok nem élnek elnyomásban, ezért tartják igazságtalannak a szélsőséges román szervezet fellépését. „Ez a mi szülővárosunk, nem szeretnénk, ha lennének olyan emberek, akik megmondanák, hogyan ünnepeljünk. Szeretnénk éreztetni velük, hogy a szélsőjobbra nincs szükség, láthattuk, mi volt tavaly Sepsiszentgyörgyön vagy Marosvásárhelyen. Nincs szó arról, hogy a nemzeti ünnepet befolyásoljuk, itt sem lennénk, ha nem azt hallanánk, hogy »Kifele a magyarokkal!« és hogy a románok itt elnyomásban élnek” – magyarázta jelenlétük célját Szőcs.
Egy órával az ünnepség kezdete előtt a csendőrök 15 fiatalt kísértek be a főtérről az őrsre, hogy igazoltassák őket. Amint Gheorghe Suciu, a csendőrség sajtószóvivője kifejtette, a fiatalok megszegték a 60/1991-es törvény 14. cikkelyét. „Különböző plakátokkal jelentek meg, olyan feliratokkal, mint »Itthun vagyunk!« és »Mindenki menjen vissza a dédnagyszülei sírjához!«, emellett kék-arany és piros-fekete székely zászlókat lobogtattak” – fejtette ki a szóvivő, aki az események után elmondta, csupán leigazoltatták a fiatalokat, akik egyetlen szervezetnek sem voltak tagjai, majd hazaengedték őket.
A Új Jobboldal mintegy 200 tagja vonult fel Csíkszeredában, kezükben a nemzeti lobogóval, illetve egy hatalmas bannerrel: „Románia egységes, oszthatatlan, szuverén és független nemzetállam!”, és azt skandáltak: „Hargita és Kovászna román föld”, „A román nyelv az egyetlen úr” illetve, hogy az Új Jobboldal a nemzet büszkesége.
Tudor Ionescu, a csoport vezetője úgy vélekedett, hogy demonstrációjuk nem provokáló. „Az a provokáció, amikor valaki felakasztja Avram Iancut vagy meggyújtja a román zászlót. Az alkotmány első mondatát addig fogjuk mondani, amíg mindenki megérti” – szögezte le a szervezet vezetője.
Ladányi László Zsolt prefektus, aki az ünnepségen Emil Boc miniszterelnök szavait tolmácsolta, elmondta, nem kellett senkinek engedélyt kérnie a prefektúráról a nemzeti ünnepen való részvételért.
„Mi azt szeretnénk, hogy Hargita megye ugyanolyan csendes legyen ezután is, mint volt, és reméljük, hogy ezután a felvonulás után hazamennek” – fogalmazott újságírói kérdésre a prefektus.
Románia volt kulturális minisztere, Theodor Paleologu is jelen volt az ünnepségen és megelégedésének adott hangot, hiszen mint mondta, a nemzeti ünnepen nincs keresnivalója más zászlónak, csupán a román lobogónak.
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 2.
Beszélgetés Muzsnay Árpád szatmárnémeti művelődésszervezővel
Magyartanár, újságíró, művelődésszervező. 1941. június 21-én született Szatmárnémetiben. Kiskolcson és Batizon tanított, majd az Előre, a Falvak Dolgozó Népe, később a Falvak Népe, ez utóbbi megszűnését követően pedig rövid ideig a Szatmári Friss Újság belső munkatársa. 2003-ban az RMDSZ alkalmazottjaként ment nyugdíjba. A rendszerváltást követően újjáalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület partiumi alelnöke.
Számos, évente ismétlődő, magyar vonatkozású, főként irodalmi rendezvény elindító-szervezője Szatmár megyében. Az ön nevéhez fűződnek a Páskándi-, Rákóczi- és Szilágyi Domokos-megemlékezések, az érmindszenti zarándoklatok, a Kölcseyhez fűződő rendezvények és még számos más megmozdulás. Számos, a nagyjaink előtt tisztelgő szobrok állításának is kezdeményezője volt. Miért érezte fontosnak ezt a tevékenységet?
– A kommunizmus végén Szatmár, illetve Szatmárnémeti úgy nézett ki, mintha nem is élnének itt magyarok, szinte egyáltalán nem voltak itt magyar vonatkozású emlékhelyek. Annak ellenére, hogy ez a térség igen sok írót, költőt adott a magyarságnak. Sokan nem is tudják, hogy milyen sokat. Úgy éreztem, fontos felmutatni, hogy a jelenlegi romániai Szatmár megye, ha természeti látványosságokkal különösebben nem nagyon büszkélkedhet, vonzó lehet gazdag kulturális értékeinek köszönhetően. Szomorúan látom a mai napig, hogy a Magyarországról jövő turisták lényegében csak átutaznak rajtunk, esetleg bekukkantanak Kalotaszegre, aztán a Székelyföldig meg sem állnak, pedig itt is lenne bőven mit megnéznie egy olyan embernek, aki érdeklődik a kultúra iránt. Emellett pedig úgy éreztem, tartozom ezzel az itteni magyarságnak. Egyfajta népszolgálat ez a részemről: szolgálni azt a közösséget, mely taníttatott annak idején.
– Jelenleg Szatmárnémeti nem a pezsgő kulturális életéről híres, annak ellenére, hogy számos irodalmi, kulturális, történelmi személyiség származik innen. Miért van ez így ön szerint?
– Szatmár soha nem tudta megtartani nagy szülötteit – talán Gellért Sándort kivéve. A térség soha nem számított kulturális központnak, és egyike volt azon vidékeknek, ahol a leghamarabb tűnt el a népi kultúra. Trianon pedig felszabdalta, és perifériára került. A pezsgő kulturális élet hiányáért részben az itt a magyar televíziózás kezdetétől mindig jól fogható magyar tévé is okolható. Az emberek rászoktak a televíziózásra, és ettől eléggé eltunyultak. „Ellustul” kissé az, aki mindent tálcán kap. A Ceauşescu-rendszerben a szatmáriak fizikailag itt tartózkodtak ugyan, de szellemileg a budapesti tévéadásoknak köszönhetően tulajdonképpen az összmagyarságban élték mindennapjaikat. S valljuk be, annak idején művelődési szempontból sokkal színvonalasabb műsorokat sugároztak, mint manapság. Talán ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy nincs túl élénk kulturális élete a városnak. De korántsem vállalkoznék arra, hogy kimerítő választ próbáljak adni – épp egy beszélgetés keretében – erre a kérdésre.
– Hogyan fogadta az ön ténykedését 20 éve a magyar közösség, és hogyan értékelik ma?
– Az 1989-es fordulatot követő esztendőkben nagyobb mozgósító erővel bírt egy-egy magyar kulturális rendezvény, mint manapság. A szatmárnémeti Kölcsey-szobor avatásán például több ezren vettek részt. Az első Dsida-megemlékezésre annyian jöttek el, hogy a színház kakasülője is megtelt, az első Ifjú szívekben élek Ady-pódiumvetélkedő pedig zsúfolásig megtöltötte a filharmónia termét, de a kezdetben maratonira sikeredett ökumenikus kórustalálkozók iránt is oly nagy volt az érdeklődés, hogy a főtéri római katolikus székesegyház szinte kicsinek bizonyult. Manapság jó eredménynek számít, ha 20-25 érdeklődő eljön egy eseményre. Az emberek nagyon elfoglaltak lettek, szinte semmire nem jut idejük. Talán nem ártana korosztályonként megnézni, felmérni, hogy kiknek mi tetszik, és aszerint alakítani a kulturális programokat.
– A város, valamint a megye románsága hogyan reagált a kezdeményezéseire?
– Az elején lehet, hogy voltak egyeseknek ellenérzéseik, de komoly gondjaim nem voltak e téren. Szilágyi Domokos szatmárnémeti szobrát például meg is rongálták közvetlenül a leleplezése után, mostanában azonban már nem történik ilyesmi. Mielőtt egy-egy ötletemmel előrukkoltam, mindig megpróbáltam a románok fejével is végiggondolni a dolgokat: románként én hogyan viszonyulnék a rendezvényhez? Úgy érzem, ezzel is magyarázható, hogy Majtény községben a román értelmiség is magáénak érzi Rákóczit és a vele kapcsolatos hagyományos megemlékezésünket.
Továbbá hogy Sződemeteren, ahol kezdetben nagyon is ellenségesen fogadták a Kölcsey-megemlékezéseket és emlékjelhagyásokat, az évek során olyannyira enyhült, változott a helyzet, hogy a polgármester részt vesz az ünnepségeinken, annak szervezésében ma már aktív szerepet vállal. Nem volt könnyű meggyőzni az ott élő románokat, hogy nincs szándékunkban az egykori Kölcsey-szülőházat erőszakkal elvenni a görögkatolikus egyháztól. Az Ady-megemlékezések kapcsán segítette a kölcsönös bizalmat, hogy ő – a jelenlegi Szatmár megyében Popp Aurel festőnek köszönhetően is – a románság számára már e vidék eleve elfogadott magyar személyisége volt. Egyféle híd a románok és magyarok között. II. Rákóczi Ferenc sem okozott gondot, hiszen nem csupán a magyar, de a Kárpát-medence történelmének legszebb, legelőremutatóbb alakja ő.
Hiszen a több nemzetiségű Kárpát-medence olyan utolsó társadalmi megmozdulását vezette, melynek zászlaja alatt egyesíteni tudta a nemzetiségeket, sőt a különböző társadalmi osztályok tagjait is és a korában igen kiélezett katolikus-református ellentétet is tompítani tudta. A mozgalmat nem árnyékolta így be sem nemzetiségi, sem felekezeti feszültség. Bár nem ez vezérelt, hatással voltak rám az 1990-es véres márciusi események is. Ma már bizonyos, hogy a Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktusba torkollott úgynevezett „fekete márciust” eredetileg Szatmárnémetire tervezték, de legalábbis itt tartották a főpróbát. Nagy szerencsénkre azonban itt mind a magyarság, mind a románság körében akadtak olyanok, akik képesek voltak megakadályozni a komolyabb következményekkel járó összetűzést.
– Az ünnepségeket, főleg kerek évfordulókkor irodalmi, történelmi tanácskozással is egybeköti, az előadások kivonatait pedig általában kötet formájában jelenteti meg…
– Igen, erre büszke vagyok. A tanácskozások anyagát – bár közművelődési rendezvények keretében állnak össze – a szaktudományok is értékelik, főiskolákon például ajánlott irodalomként szerepelnek.
– Körülbelül két évvel ezelőtt nyilvánosan bejelentette, hogy felhagy a közéleti tevékenységgel, átadja a rendezvényeit a fiatalabbaknak. Ennek ellenére ismét dolgozik, sőt az ön által elindított hagyományos rendezvények zömének szervezését újra kézbe vette. Mi történt?
– Ez egy olyan időszakban volt, amikor nagybeteg voltam, és nem tudtam, mi következik. Őszintén megmondva, nem voltam megelégedve azzal, ahogyan továbbvitték a rendezvényeket. Korántsem tetszett például, ahogy tavaly szervezték meg az Érmindszenti Zarándoklatot. Úgy döntöttem, hogy ameddig bírom, csinálom. Ezzel tartozom a feleségem emlékének is, aki mindvégig mellettem állt és támogatott. Sajnos eddig nem sikerült megtalálnom, illetve megtalálnunk az utódomat. Lehetséges, hogy velem van a baj, nehéz követni az elképzeléseimet.
Ez a feladat nem könnyű. Rámenősnek, erőszakosnak is kell lennie az embernek, ha azt akarja, hogy neves személyiségek jelenjenek meg a rendezvényein. Megtörtént például, hogy Szatmárról Kolozsvárra azért mentem el egy ünnepi fogadásra, mert tudtam, hogy ott lesznek azok az irodalmárok és politikusok, akiket valamelyik általam szervezett ünnepségre előadónak, vagy szónoknak meg szeretnék hívni. Másként fogadják ugyanis a felkérést tartalmazó e-mail-t, ha az egy olyan embertől jön, akivel már személyesen is találkoztak, szót váltottak az esemnényről.
– Mik a további tervei? A hagyományos rendezvények mellett tervez újakat is?
– Különböző elképzeléseink vannak a Kölcsey-kultusz ápolására, továbbéltetésére. Felmerült egy turisztikai útvonal terve is, mely a Hymnus szerzőjéhez leginkább kötődő településeket – Sződemetert, Álmosdot és Szatmárcsekét – egybefűzné, hogy segíthessünk abban, hogy az érdeklődők könnyebben eljuthassanak életének fő színhelyeire. Az irodalmunk nagyjaihoz kötődő emlékhelyek szerintem olyanok, illetve olyanok lehetnének, mint fizikaórán a kísérletek vagy a szemléltető gyakorlatok. Sokat segíthetnek a megértésben, az ismeretek elmélyítésében. Ezért jónak tartom a magyar kormány határon túli magyarlakta területeket célzó osztálykirándulás-programját, azonban ez csakis akkor érheti el a célját, ha előzetesen otthon a gyerekeket alaposan felkészítik, voltak ugyanis a téren negatív tapasztalataim is.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
Magyartanár, újságíró, művelődésszervező. 1941. június 21-én született Szatmárnémetiben. Kiskolcson és Batizon tanított, majd az Előre, a Falvak Dolgozó Népe, később a Falvak Népe, ez utóbbi megszűnését követően pedig rövid ideig a Szatmári Friss Újság belső munkatársa. 2003-ban az RMDSZ alkalmazottjaként ment nyugdíjba. A rendszerváltást követően újjáalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület partiumi alelnöke.
Számos, évente ismétlődő, magyar vonatkozású, főként irodalmi rendezvény elindító-szervezője Szatmár megyében. Az ön nevéhez fűződnek a Páskándi-, Rákóczi- és Szilágyi Domokos-megemlékezések, az érmindszenti zarándoklatok, a Kölcseyhez fűződő rendezvények és még számos más megmozdulás. Számos, a nagyjaink előtt tisztelgő szobrok állításának is kezdeményezője volt. Miért érezte fontosnak ezt a tevékenységet?
– A kommunizmus végén Szatmár, illetve Szatmárnémeti úgy nézett ki, mintha nem is élnének itt magyarok, szinte egyáltalán nem voltak itt magyar vonatkozású emlékhelyek. Annak ellenére, hogy ez a térség igen sok írót, költőt adott a magyarságnak. Sokan nem is tudják, hogy milyen sokat. Úgy éreztem, fontos felmutatni, hogy a jelenlegi romániai Szatmár megye, ha természeti látványosságokkal különösebben nem nagyon büszkélkedhet, vonzó lehet gazdag kulturális értékeinek köszönhetően. Szomorúan látom a mai napig, hogy a Magyarországról jövő turisták lényegében csak átutaznak rajtunk, esetleg bekukkantanak Kalotaszegre, aztán a Székelyföldig meg sem állnak, pedig itt is lenne bőven mit megnéznie egy olyan embernek, aki érdeklődik a kultúra iránt. Emellett pedig úgy éreztem, tartozom ezzel az itteni magyarságnak. Egyfajta népszolgálat ez a részemről: szolgálni azt a közösséget, mely taníttatott annak idején.
– Jelenleg Szatmárnémeti nem a pezsgő kulturális életéről híres, annak ellenére, hogy számos irodalmi, kulturális, történelmi személyiség származik innen. Miért van ez így ön szerint?
– Szatmár soha nem tudta megtartani nagy szülötteit – talán Gellért Sándort kivéve. A térség soha nem számított kulturális központnak, és egyike volt azon vidékeknek, ahol a leghamarabb tűnt el a népi kultúra. Trianon pedig felszabdalta, és perifériára került. A pezsgő kulturális élet hiányáért részben az itt a magyar televíziózás kezdetétől mindig jól fogható magyar tévé is okolható. Az emberek rászoktak a televíziózásra, és ettől eléggé eltunyultak. „Ellustul” kissé az, aki mindent tálcán kap. A Ceauşescu-rendszerben a szatmáriak fizikailag itt tartózkodtak ugyan, de szellemileg a budapesti tévéadásoknak köszönhetően tulajdonképpen az összmagyarságban élték mindennapjaikat. S valljuk be, annak idején művelődési szempontból sokkal színvonalasabb műsorokat sugároztak, mint manapság. Talán ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy nincs túl élénk kulturális élete a városnak. De korántsem vállalkoznék arra, hogy kimerítő választ próbáljak adni – épp egy beszélgetés keretében – erre a kérdésre.
– Hogyan fogadta az ön ténykedését 20 éve a magyar közösség, és hogyan értékelik ma?
– Az 1989-es fordulatot követő esztendőkben nagyobb mozgósító erővel bírt egy-egy magyar kulturális rendezvény, mint manapság. A szatmárnémeti Kölcsey-szobor avatásán például több ezren vettek részt. Az első Dsida-megemlékezésre annyian jöttek el, hogy a színház kakasülője is megtelt, az első Ifjú szívekben élek Ady-pódiumvetélkedő pedig zsúfolásig megtöltötte a filharmónia termét, de a kezdetben maratonira sikeredett ökumenikus kórustalálkozók iránt is oly nagy volt az érdeklődés, hogy a főtéri római katolikus székesegyház szinte kicsinek bizonyult. Manapság jó eredménynek számít, ha 20-25 érdeklődő eljön egy eseményre. Az emberek nagyon elfoglaltak lettek, szinte semmire nem jut idejük. Talán nem ártana korosztályonként megnézni, felmérni, hogy kiknek mi tetszik, és aszerint alakítani a kulturális programokat.
– A város, valamint a megye románsága hogyan reagált a kezdeményezéseire?
– Az elején lehet, hogy voltak egyeseknek ellenérzéseik, de komoly gondjaim nem voltak e téren. Szilágyi Domokos szatmárnémeti szobrát például meg is rongálták közvetlenül a leleplezése után, mostanában azonban már nem történik ilyesmi. Mielőtt egy-egy ötletemmel előrukkoltam, mindig megpróbáltam a románok fejével is végiggondolni a dolgokat: románként én hogyan viszonyulnék a rendezvényhez? Úgy érzem, ezzel is magyarázható, hogy Majtény községben a román értelmiség is magáénak érzi Rákóczit és a vele kapcsolatos hagyományos megemlékezésünket.
Továbbá hogy Sződemeteren, ahol kezdetben nagyon is ellenségesen fogadták a Kölcsey-megemlékezéseket és emlékjelhagyásokat, az évek során olyannyira enyhült, változott a helyzet, hogy a polgármester részt vesz az ünnepségeinken, annak szervezésében ma már aktív szerepet vállal. Nem volt könnyű meggyőzni az ott élő románokat, hogy nincs szándékunkban az egykori Kölcsey-szülőházat erőszakkal elvenni a görögkatolikus egyháztól. Az Ady-megemlékezések kapcsán segítette a kölcsönös bizalmat, hogy ő – a jelenlegi Szatmár megyében Popp Aurel festőnek köszönhetően is – a románság számára már e vidék eleve elfogadott magyar személyisége volt. Egyféle híd a románok és magyarok között. II. Rákóczi Ferenc sem okozott gondot, hiszen nem csupán a magyar, de a Kárpát-medence történelmének legszebb, legelőremutatóbb alakja ő.
Hiszen a több nemzetiségű Kárpát-medence olyan utolsó társadalmi megmozdulását vezette, melynek zászlaja alatt egyesíteni tudta a nemzetiségeket, sőt a különböző társadalmi osztályok tagjait is és a korában igen kiélezett katolikus-református ellentétet is tompítani tudta. A mozgalmat nem árnyékolta így be sem nemzetiségi, sem felekezeti feszültség. Bár nem ez vezérelt, hatással voltak rám az 1990-es véres márciusi események is. Ma már bizonyos, hogy a Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktusba torkollott úgynevezett „fekete márciust” eredetileg Szatmárnémetire tervezték, de legalábbis itt tartották a főpróbát. Nagy szerencsénkre azonban itt mind a magyarság, mind a románság körében akadtak olyanok, akik képesek voltak megakadályozni a komolyabb következményekkel járó összetűzést.
– Az ünnepségeket, főleg kerek évfordulókkor irodalmi, történelmi tanácskozással is egybeköti, az előadások kivonatait pedig általában kötet formájában jelenteti meg…
– Igen, erre büszke vagyok. A tanácskozások anyagát – bár közművelődési rendezvények keretében állnak össze – a szaktudományok is értékelik, főiskolákon például ajánlott irodalomként szerepelnek.
– Körülbelül két évvel ezelőtt nyilvánosan bejelentette, hogy felhagy a közéleti tevékenységgel, átadja a rendezvényeit a fiatalabbaknak. Ennek ellenére ismét dolgozik, sőt az ön által elindított hagyományos rendezvények zömének szervezését újra kézbe vette. Mi történt?
– Ez egy olyan időszakban volt, amikor nagybeteg voltam, és nem tudtam, mi következik. Őszintén megmondva, nem voltam megelégedve azzal, ahogyan továbbvitték a rendezvényeket. Korántsem tetszett például, ahogy tavaly szervezték meg az Érmindszenti Zarándoklatot. Úgy döntöttem, hogy ameddig bírom, csinálom. Ezzel tartozom a feleségem emlékének is, aki mindvégig mellettem állt és támogatott. Sajnos eddig nem sikerült megtalálnom, illetve megtalálnunk az utódomat. Lehetséges, hogy velem van a baj, nehéz követni az elképzeléseimet.
Ez a feladat nem könnyű. Rámenősnek, erőszakosnak is kell lennie az embernek, ha azt akarja, hogy neves személyiségek jelenjenek meg a rendezvényein. Megtörtént például, hogy Szatmárról Kolozsvárra azért mentem el egy ünnepi fogadásra, mert tudtam, hogy ott lesznek azok az irodalmárok és politikusok, akiket valamelyik általam szervezett ünnepségre előadónak, vagy szónoknak meg szeretnék hívni. Másként fogadják ugyanis a felkérést tartalmazó e-mail-t, ha az egy olyan embertől jön, akivel már személyesen is találkoztak, szót váltottak az esemnényről.
– Mik a további tervei? A hagyományos rendezvények mellett tervez újakat is?
– Különböző elképzeléseink vannak a Kölcsey-kultusz ápolására, továbbéltetésére. Felmerült egy turisztikai útvonal terve is, mely a Hymnus szerzőjéhez leginkább kötődő településeket – Sződemetert, Álmosdot és Szatmárcsekét – egybefűzné, hogy segíthessünk abban, hogy az érdeklődők könnyebben eljuthassanak életének fő színhelyeire. Az irodalmunk nagyjaihoz kötődő emlékhelyek szerintem olyanok, illetve olyanok lehetnének, mint fizikaórán a kísérletek vagy a szemléltető gyakorlatok. Sokat segíthetnek a megértésben, az ismeretek elmélyítésében. Ezért jónak tartom a magyar kormány határon túli magyarlakta területeket célzó osztálykirándulás-programját, azonban ez csakis akkor érheti el a célját, ha előzetesen otthon a gyerekeket alaposan felkészítik, voltak ugyanis a téren negatív tapasztalataim is.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 3.
Székely hazát akarunk
Székely hazát akarunk a címe Kádár Gyula legújabb könyvének, mely a napokban került ki a nyomdából.* A sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin főszerkesztője, a Háromszék állandó külső munkatársa egy évvel ezelőtt megjelent, Székelyföld határán című kötetéhez hasonlóan ez is a székelyföldi autonómia kivívására buzdít. Míg azt az autonómiaharc bibliájának neveztük, a szentírási párhuzamnál maradva, emezt méltán jellemezhetjük az autonómiaharc újszövetségeként.
A kötet első átlapozásra egységesnek tűnik, de beleolvasva kiderül, két – a tördelésben nem jelzett – részből áll. Az első, a könyv több mint felét kitevő részben történelmi publicisztikai írásokat olvashatunk, a második rész népesedéstörténeti tanulmányokat tartalmaz. A felületesen átlapozó számára úgy tűnhet, a két műfaj nem összeegyeztethető, ám a könyvbe belemélyedve kiderül, a részek igenis kiegészítik egymást, a tanulmányok alátámasztják a politikai síkra is terelt történelmi jegyzetek jogosságát. A Székelyföld határán című, szintén történelmi publicisztikai írások gyűjteménye ismeretében fogalmazhatunk úgy is, hogy e kötetben Kádár Gyula bekeményít, hisz jegyzeteiben arra ösztönzi az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjék az önazonosság megőrzésére. A szerző közérthetően, olvasmányosan, gyakran az irónia és a paródia eszközéhez nyúlva igyekszik felrázni a székelyeket, arra szólítva őket, ne törődjenek bele a másodrangú állampolgári státuszba, hanem küzdjenek közösségi jogaikért. Az autonómiaharc megvívásának halaszthatatlanságára, szükségességére igyekszik rámutatni írásaiban.
Az első fejezet a kisebbségi sorsba nyújt betekintést. A publicisztikai írások arra keresik a választ, a székelyeknek van-e hazájuk? Hol van? Mit értünk a székely haza fogalmán? Mit jelent Székelyföld? Tudja-e a székely, hogy népként megilleti az önrendelkezés joga?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Amikor 1918-ban Románia megszerezte Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatra tett szert. Az 1877-ben bekebelezett Dobrudzsában a román népesség nemzetiségi arányait huszonhárom év alatt 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, tagjai hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszközük az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét (...), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzet között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt, minél tovább mennek, annál jobb lesz."
Nem az ördög nyelve
A szerző a nyelvi egyenlőtlenség felszámolására javasolja: vezessék be a magyar nyelv tantervszerű oktatását a székelyföldi román osztályokba. Tegyék lehetővé, hogy a két és fél, átlagosan nyolcvan százalékban magyar megye területén a magyarokat ne érje nyelvi diszkrimináció. Az egyenlőséget csak úgy lehet megvalósítani, ha mindkét nép gyermeke kölcsönösen tanulja egymás nyelvét – figyelmeztet. Az őshonos székelység magyar nyelvéről tudni kell, hogy az nem a ló és nem is az ördög nyelve! Ha a székelyföldi románok és magyarok nyelvi egyenlősége megvalósul, akkor az valóban elősegíti a kölcsönös tisztelet és egyenlőség érzését.
Napirenden a régiósítás
Háromszék – amelynek délnyugati határain az elmúlt huszonegy év alatt erőteljesen módosultak az etnikai arányok – Brassó régióhoz csatolva ki lesz téve a gyors elrománosításnak. Ezzel párhuzamosan a megcsonkított székely régió, a javasolt Hargita és Maros megye – a történelmi Marosszékhez csatolt román többségű tájegységekkel – valójában csak enyhe magyar többségű övezetet alkotna, amely szintén előbb vagy utóbb román többségűvé válna. Kétségtelenül kilóg a lóláb! A román politikai elit nem akar magyar többségű régiót, mert ez akadályozná a magyar tömb felszámolásában. Ezeréves a székely autonómia
Ebben a témában a szerző rámutat, hogy: az oklevelek szerint Székelyföld nemcsak hosszabb ideig volt külön igazgatott tartomány, de időben is megelőzte a két román vajdaságot. A magyar krónikák arról beszélnek – írja Kádár Gyula –, hogy a magyarok második bejövetele idején (895) a székelyek eléjük mentek, és közösen hódították meg Pannóniát. A Képes Krónikában olvashatjuk azt, hogy a magyarokkal „együtt hódították meg" Pannóniát. Kézai Simon ugyanezt állítja, a székelyek a magyarokkal „együtt meghódítván" Pannóniát, ezért abból „részt nyertek". A székelység a magyarral rokon, azonos nyelvű, a magyarsághoz csatlakozott nép. Már a magyar törzsszövetség korában biztosították számára a társnemzeti státuszt, önrendelkezést.
Székelyföld veszélyben
A szerző dióhéjban bemutatja az elmúlt kilencvenhárom év történelmét, fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete? Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld veszélyben forog, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát, ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé – írja a szerző.
A székelység, mivel nem jövevény, hanem őshonos nép, képes olyan autonómiát teremteni, ahol a városokba betelepített románság, valamint a korábbi évszázadokban a Székelyföld peremvidékén letelepedett román közösségek is otthon érezhetik magukat. Székelyföld önkormányzatát, társnemzeti státusát mind a történeti jog, mind a népességarány indokolja.
Székelyföld autonómiája Romániában azért is jogos követelés, mert a hivatalos népszámlálás adatai szerint a tervezett székely autonóm területen a székely népesség 76 százalékarányt képvisel, a 809 000 fős népességből 613 000 főt. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a székely önkormányzat jogossága történelmi alapokon nyugszik. A székely nép 997 éven keresztül autonómiával rendelkezett.
Kádár Gyula a magyar államalapítás nagyszerű művének ismertetésében is arra világít rá, hogy ha a magyarság és a székelység összefog, akkor e nép erős, képes ellenállni a beolvasztásra törő, elnemzettelenítést szolgáló hatásoknak. A nacionalistáknak meg kell érteniük, a székelység egyenlő jogú közösségként akar és fog élni szülőhazájában, Székelyföldön. Területi autonómia márpedig lesz, akár akarják, akár nem, mert mi Szent István földjén nem jövevények vagyunk. Ne feledjük: Székelyföld a népesség aránya, a történeti jog alapján a székelyeké és mindazoké, akik itt élnek – szögezi le.
Ha kell, tüntetni fogunk
Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes és az is marad! Az, hogy Önök 1920-ban igazságtalan diktátummal megszerezték Székelyföldet (is), nem jogosít fel senkit arra – írja a szerző –, hogy a ma is 80 százalékban magyarok által lakott Székelyföldet kényükre-kedvükre felszabdalják az etnikai arányok megváltoztatásáért, a románosítás megkönnyítéséért. Ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Nincs szükség kitalált történelemre! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára – figyelmeztet a szerző.
A székelység és a magyarság lélekszáma a honfoglalás után
A kötet második fele két szakdolgozatot tartalmaz. Ezek megismertetnek a magyar államalapítás előtti és utáni századok népesedési helyzetével. A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy az Árpád vezette magyarság létszáma meghaladta az egymillió főt. A szerző a magyarság lélekszámának alakulását az 1300-as évekig vezeti. Ha a honfoglalás idején (895 táján) csekély létszámú magyarság telepedett volna le, akkor a 9–10. században képtelen lett volna arra, hogy adóztassa egész Európát a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig. A magyarság nem játszhatott volna nagyhatalmi szerepet a honfoglalás utáni hat évszázadban, ha nem rendelkezik kellő számú népességgel.
A honfoglalás kori székelység aránya a honfoglaló magyarság négy-öt százalékára tehető. Az 1330-as és az 1500-as évekre számolt népességi adatok és arányok azt mutatják, hogy a székelység lélekszáma 895-től 1614-ig összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint amennyit a korábbi szakirodalom emleget. Kádár Gyula egyértelművé teszi, hogy a székelyek száma évszázadokon át nem volt olyan jelentéktelen, mint ahogy a szakirodalom zömében olvasható. A különböző analógiák, történelmi források és logikai érvek alapján teljesen új képet nyerünk a székelység lélekszámáról. Ezek a demográfiai tanulmányok már igazi szakdolgozatok forráshivatkozással, lábjegyzetekkel, mégis olvasmányosak, érdekfeszítőek. A szerző elképzelhetőnek tartja, hogy az újabb kutatások árnyalni fogják az általa számolt népességi arányokat, de vallja, a szakirodalomban eddig közölt adatok elfogadhatatlanok. Kádár Gyula meggyőződéssel állítja, hogy a történeti-demográfiai dolgozatok úttörő jellegük ellenére hozzájárulnak a székelység lélekszámának jobb megismeréséhez.
Tenni kell az autonómiáért
Kádár szilárd hite, hogy könyve hozzájárul nemzeti önismeretünk gyarapításához. Meggyőződése, hogy a székely nép belátható időn belül – saját történelmi gyökereire építve – képes lesz kiharcolni a területi autonómiát úgy, hogy a Székelyföldre telepedett, telepített román kisebbség is otthon érezheti magát. Kádár Gyula bízik abban, hogy a régiók Európájában megvalósulhat Székelyföld széles körű önrendelkezése, amely lehetővé teszi a székelység számára nyelvének, kultúrájának megőrzését. Jogainkért folytatott harcunkban – írja – szükségünk van a történelmünk, a kultúránk ismeretére, az önismeretre. Ha gyökértelenek vagyunk, akkor a hatalom úgy fog elbánni velünk, mint idegenekkel, bevándorlókkal.
Karácsonyi ajándék
A kötetet téli olvasmányként ajánljuk. Az ünnepek közeledtével karácsonyi ajándékra is lehet már gondolni, a Székely hazát akarunk kötet mellett a Székelyföld határán címűt is. A kötetek kaphatóak a H–Press lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban és az Ex libris könyvesboltban. Megrendelhetőek a 0740 026 450-es telefonszámon, illetve a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen.
* Kádár Gyula: Székely hazát akarunk, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székely hazát akarunk a címe Kádár Gyula legújabb könyvének, mely a napokban került ki a nyomdából.* A sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin főszerkesztője, a Háromszék állandó külső munkatársa egy évvel ezelőtt megjelent, Székelyföld határán című kötetéhez hasonlóan ez is a székelyföldi autonómia kivívására buzdít. Míg azt az autonómiaharc bibliájának neveztük, a szentírási párhuzamnál maradva, emezt méltán jellemezhetjük az autonómiaharc újszövetségeként.
A kötet első átlapozásra egységesnek tűnik, de beleolvasva kiderül, két – a tördelésben nem jelzett – részből áll. Az első, a könyv több mint felét kitevő részben történelmi publicisztikai írásokat olvashatunk, a második rész népesedéstörténeti tanulmányokat tartalmaz. A felületesen átlapozó számára úgy tűnhet, a két műfaj nem összeegyeztethető, ám a könyvbe belemélyedve kiderül, a részek igenis kiegészítik egymást, a tanulmányok alátámasztják a politikai síkra is terelt történelmi jegyzetek jogosságát. A Székelyföld határán című, szintén történelmi publicisztikai írások gyűjteménye ismeretében fogalmazhatunk úgy is, hogy e kötetben Kádár Gyula bekeményít, hisz jegyzeteiben arra ösztönzi az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjék az önazonosság megőrzésére. A szerző közérthetően, olvasmányosan, gyakran az irónia és a paródia eszközéhez nyúlva igyekszik felrázni a székelyeket, arra szólítva őket, ne törődjenek bele a másodrangú állampolgári státuszba, hanem küzdjenek közösségi jogaikért. Az autonómiaharc megvívásának halaszthatatlanságára, szükségességére igyekszik rámutatni írásaiban.
Az első fejezet a kisebbségi sorsba nyújt betekintést. A publicisztikai írások arra keresik a választ, a székelyeknek van-e hazájuk? Hol van? Mit értünk a székely haza fogalmán? Mit jelent Székelyföld? Tudja-e a székely, hogy népként megilleti az önrendelkezés joga?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Amikor 1918-ban Románia megszerezte Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatra tett szert. Az 1877-ben bekebelezett Dobrudzsában a román népesség nemzetiségi arányait huszonhárom év alatt 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, tagjai hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszközük az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét (...), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzet között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt, minél tovább mennek, annál jobb lesz."
Nem az ördög nyelve
A szerző a nyelvi egyenlőtlenség felszámolására javasolja: vezessék be a magyar nyelv tantervszerű oktatását a székelyföldi román osztályokba. Tegyék lehetővé, hogy a két és fél, átlagosan nyolcvan százalékban magyar megye területén a magyarokat ne érje nyelvi diszkrimináció. Az egyenlőséget csak úgy lehet megvalósítani, ha mindkét nép gyermeke kölcsönösen tanulja egymás nyelvét – figyelmeztet. Az őshonos székelység magyar nyelvéről tudni kell, hogy az nem a ló és nem is az ördög nyelve! Ha a székelyföldi románok és magyarok nyelvi egyenlősége megvalósul, akkor az valóban elősegíti a kölcsönös tisztelet és egyenlőség érzését.
Napirenden a régiósítás
Háromszék – amelynek délnyugati határain az elmúlt huszonegy év alatt erőteljesen módosultak az etnikai arányok – Brassó régióhoz csatolva ki lesz téve a gyors elrománosításnak. Ezzel párhuzamosan a megcsonkított székely régió, a javasolt Hargita és Maros megye – a történelmi Marosszékhez csatolt román többségű tájegységekkel – valójában csak enyhe magyar többségű övezetet alkotna, amely szintén előbb vagy utóbb román többségűvé válna. Kétségtelenül kilóg a lóláb! A román politikai elit nem akar magyar többségű régiót, mert ez akadályozná a magyar tömb felszámolásában. Ezeréves a székely autonómia
Ebben a témában a szerző rámutat, hogy: az oklevelek szerint Székelyföld nemcsak hosszabb ideig volt külön igazgatott tartomány, de időben is megelőzte a két román vajdaságot. A magyar krónikák arról beszélnek – írja Kádár Gyula –, hogy a magyarok második bejövetele idején (895) a székelyek eléjük mentek, és közösen hódították meg Pannóniát. A Képes Krónikában olvashatjuk azt, hogy a magyarokkal „együtt hódították meg" Pannóniát. Kézai Simon ugyanezt állítja, a székelyek a magyarokkal „együtt meghódítván" Pannóniát, ezért abból „részt nyertek". A székelység a magyarral rokon, azonos nyelvű, a magyarsághoz csatlakozott nép. Már a magyar törzsszövetség korában biztosították számára a társnemzeti státuszt, önrendelkezést.
Székelyföld veszélyben
A szerző dióhéjban bemutatja az elmúlt kilencvenhárom év történelmét, fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete? Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld veszélyben forog, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát, ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé – írja a szerző.
A székelység, mivel nem jövevény, hanem őshonos nép, képes olyan autonómiát teremteni, ahol a városokba betelepített románság, valamint a korábbi évszázadokban a Székelyföld peremvidékén letelepedett román közösségek is otthon érezhetik magukat. Székelyföld önkormányzatát, társnemzeti státusát mind a történeti jog, mind a népességarány indokolja.
Székelyföld autonómiája Romániában azért is jogos követelés, mert a hivatalos népszámlálás adatai szerint a tervezett székely autonóm területen a székely népesség 76 százalékarányt képvisel, a 809 000 fős népességből 613 000 főt. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a székely önkormányzat jogossága történelmi alapokon nyugszik. A székely nép 997 éven keresztül autonómiával rendelkezett.
Kádár Gyula a magyar államalapítás nagyszerű művének ismertetésében is arra világít rá, hogy ha a magyarság és a székelység összefog, akkor e nép erős, képes ellenállni a beolvasztásra törő, elnemzettelenítést szolgáló hatásoknak. A nacionalistáknak meg kell érteniük, a székelység egyenlő jogú közösségként akar és fog élni szülőhazájában, Székelyföldön. Területi autonómia márpedig lesz, akár akarják, akár nem, mert mi Szent István földjén nem jövevények vagyunk. Ne feledjük: Székelyföld a népesség aránya, a történeti jog alapján a székelyeké és mindazoké, akik itt élnek – szögezi le.
Ha kell, tüntetni fogunk
Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes és az is marad! Az, hogy Önök 1920-ban igazságtalan diktátummal megszerezték Székelyföldet (is), nem jogosít fel senkit arra – írja a szerző –, hogy a ma is 80 százalékban magyarok által lakott Székelyföldet kényükre-kedvükre felszabdalják az etnikai arányok megváltoztatásáért, a románosítás megkönnyítéséért. Ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Nincs szükség kitalált történelemre! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára – figyelmeztet a szerző.
A székelység és a magyarság lélekszáma a honfoglalás után
A kötet második fele két szakdolgozatot tartalmaz. Ezek megismertetnek a magyar államalapítás előtti és utáni századok népesedési helyzetével. A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy az Árpád vezette magyarság létszáma meghaladta az egymillió főt. A szerző a magyarság lélekszámának alakulását az 1300-as évekig vezeti. Ha a honfoglalás idején (895 táján) csekély létszámú magyarság telepedett volna le, akkor a 9–10. században képtelen lett volna arra, hogy adóztassa egész Európát a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig. A magyarság nem játszhatott volna nagyhatalmi szerepet a honfoglalás utáni hat évszázadban, ha nem rendelkezik kellő számú népességgel.
A honfoglalás kori székelység aránya a honfoglaló magyarság négy-öt százalékára tehető. Az 1330-as és az 1500-as évekre számolt népességi adatok és arányok azt mutatják, hogy a székelység lélekszáma 895-től 1614-ig összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint amennyit a korábbi szakirodalom emleget. Kádár Gyula egyértelművé teszi, hogy a székelyek száma évszázadokon át nem volt olyan jelentéktelen, mint ahogy a szakirodalom zömében olvasható. A különböző analógiák, történelmi források és logikai érvek alapján teljesen új képet nyerünk a székelység lélekszámáról. Ezek a demográfiai tanulmányok már igazi szakdolgozatok forráshivatkozással, lábjegyzetekkel, mégis olvasmányosak, érdekfeszítőek. A szerző elképzelhetőnek tartja, hogy az újabb kutatások árnyalni fogják az általa számolt népességi arányokat, de vallja, a szakirodalomban eddig közölt adatok elfogadhatatlanok. Kádár Gyula meggyőződéssel állítja, hogy a történeti-demográfiai dolgozatok úttörő jellegük ellenére hozzájárulnak a székelység lélekszámának jobb megismeréséhez.
Tenni kell az autonómiáért
Kádár szilárd hite, hogy könyve hozzájárul nemzeti önismeretünk gyarapításához. Meggyőződése, hogy a székely nép belátható időn belül – saját történelmi gyökereire építve – képes lesz kiharcolni a területi autonómiát úgy, hogy a Székelyföldre telepedett, telepített román kisebbség is otthon érezheti magát. Kádár Gyula bízik abban, hogy a régiók Európájában megvalósulhat Székelyföld széles körű önrendelkezése, amely lehetővé teszi a székelység számára nyelvének, kultúrájának megőrzését. Jogainkért folytatott harcunkban – írja – szükségünk van a történelmünk, a kultúránk ismeretére, az önismeretre. Ha gyökértelenek vagyunk, akkor a hatalom úgy fog elbánni velünk, mint idegenekkel, bevándorlókkal.
Karácsonyi ajándék
A kötetet téli olvasmányként ajánljuk. Az ünnepek közeledtével karácsonyi ajándékra is lehet már gondolni, a Székely hazát akarunk kötet mellett a Székelyföld határán címűt is. A kötetek kaphatóak a H–Press lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban és az Ex libris könyvesboltban. Megrendelhetőek a 0740 026 450-es telefonszámon, illetve a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen.
* Kádár Gyula: Székely hazát akarunk, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. december 5.
KMKF-ülés – választójog – Kövér: együttműködési készség jellemezte a tanácskozást
Őszinte, nyugodt hangvételű tanácskozásnak nevezte a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki, a választójogi törvényjavaslatról tartott plenáris munkaülését Kövér László házelnök. Szász Jenő, az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke az ülés után tartott sajtótájékoztatón bejelentette, módosító javaslatot fogalmaztak meg, hogy egyéni választókörzetben is lehessen szavazati joguk a határon túli magyaroknak.
Kövér László összegzése szerint a belpolitikai életet meghatározó és a magyar törvényhozásban szavazó pártok különbözőképpen ítélték meg az állampolgárság kiterjesztését, és a választójogi javaslatot. Ugyanakkor mégis az együttműködési készség volt a jellemző – mutatott rá az Országgyűlés elnöke, aki szerint őszinte, nyugodt hangvételű tanácskozás zajlott.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke támogatásáról biztosította az indítványt, egyben fontosnak tartotta, hogy a magyarországi és a határon túli magyarok közötti szolidaritás és bizalom erősödjön, ne szakadékok keletkezzenek.
Kiemelte: bízik benne, hogy év végéig olyan törvény születik, amelyik nem tesz különbséget a magyar állampolgárok között oly módon, hogy egyeseknek van szavazati joguk, másoknak nincs lehetőségük ezzel élni.
Szász Jenő, az erdélyi Magyar Polgári Párt elnöke bejelentette: módosító indítványt fogalmaztak meg, hogy a határon túli magyarok ne csak listára voksolhassanak, hanem egyéni választókörzetben is választhassanak.
Hozzátette: úgy gondolják, a magyar állampolgárok éljenek bárhol a világon ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket bírják. Kifejtette: nem kívánnak semmiféle diszkriminációt, ha Magyarországon százezer állampolgár után jár egyéni körzet, akkor ezt határon túl is érvényesíteni kell.
Románia ebből a szempontból pozitív példa – folytatta, kiemelve: a román választójogi törvény megfogalmaz határon túli, egyéni választókörzeteket.
Tóth Tivadar, a Vajdasági Magyar Szövetség képviseletében azt mondta, hogy az országgyűlési vitában nem óhajtanak beleszólni. Arra bíztatta a vajdasági magyarokat, akik kettős állampolgárságot szereztek, hogy a törvény szellemében éljenek majd e jogukkal.
Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke felidézte a 2004-es, MSZP által indított magyarellenes kampányt, s mint mondta, akkor az volt az egyik aduász, hogy majd a határon túli magyarok voksai döntik el a magyarországi választásokat, és ez nem jó.
Nem tudom, hogy fog-e két-három szavazattal választást elbukni az MSZP, vagy fog-e 30-40 szavazattal többet kapni a Fidesz, de ilyenkor jobb, ha az ember nem a félelmeire, hanem az elveire, jobb meggyőződésére, lelkiismeretére hallgat – fogalmazta meg a külhoni magyar vezető.
László Gyula, a délvidéki Magyar Remény Mozgalom képviseletében üdvözölte a javaslatot, ugyanakkor, mint mondta, abba nem kívánnak beavatkozni, milyen döntést hoz az Országgyűlés.
Gál Kinga, EP képviselő azt mondta, hogy egyértelművé vált, elvárást teljesít az Országgyűlés, amikor a választójogi törvényt úgy alakítja, hogy a határon túli magyaroknak szavazati joga legyen. Nem történik semmi kirívó, amikor a határon túli magyaroknak szavazati jogot adnak – fogalmazott, hozzátéve: belépünk azon országok körébe, akik ezt már évek óta gyakorolják. Ez a legtermészetesebb igénye a határon túli magyaroknak – summázta.
Gulyás Gergely (Fidesz) egyértelmű az előterjesztő szándéka, hogy az állampolgársággal együtt jár a választójog is. Ez összhangban van az unió országainak gyakorlatával, ott 27 állam közül 24 az állampolgársággal együtt biztosítja a választójogot. Szerinte véget kell vetni annak az inkoherens érvelésnek, miszerint az szavazzon, aki adót is fizet – mondta.
Hozzátette: “az Országgyűlés előtt lévő javaslat gesztus is kíván lenni az ellenzéki pártok felé, és egy belpolitikai törekszik. Ha ilyen konszenzus nincs, akkor kérdés van-e a gesztusoknak értelme – mondta.
A KDNP-s Rubovszky György elmondta, hogy támogatják a javaslatot, és személy szerint kiemelte az egyenlő választójog kérdését.
Mint mondta, ő támogatja, hogy a határon túli magyarok egyéni választókörzetekben is szavazhassanak.
Szabó Vilmos (MSZP) arról beszélt, hogy érdemi vita folyt, és döntő volt az a törekvés, hogy a közös pontokat keressék. Megerősítette ugyanakkor a szocialista álláspontot, hogy vonják vissza a javaslatot és kezdődjön ötpárti vita.
Szávay István (Jobbik) örömét fejezte ki, hogy a választójog megadása megjelenik a javaslatban és ezt a passzust támogatják is.
Ugyanakkor magára választójogi törvényre, ebben a formában nemet mondanak – jegyezte meg.
Mile Lajos (LMP) szintén tartalminak és érdeminek ítélte az ülést. Szerinte az, hogy országos listára lehessen szavazni rossz irány, nem jelenhetnének meg azok a sajátos problémák, amelyek a határon túli közösségeknél felmerülnek. Meghatározó, hogy ezek a közösségeknek saját maguk közül választhassák azokat, akik őket képviselni fogják akár a magyar Országgyűlésben is – tette hozzá.
Kövér László az elhangzottakra reagálva még közölte: nem tartja korainak a javaslatot, és nem hiszi, hogy a Fidesz és az MSZP álláspontját közelíteni lehetne. Jelezte: a technikai kérdéseket az eljárásról szóló törvény rendezi majd.
A javaslathoz megfogalmazott módosító indítványokat bizottsági javaslatként az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága terjeszti be. Potápi Árpád (Fidesz) bizottsági elnök azt mondta, várják a módosító indítványokat.
erdon.ro
Őszinte, nyugodt hangvételű tanácskozásnak nevezte a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki, a választójogi törvényjavaslatról tartott plenáris munkaülését Kövér László házelnök. Szász Jenő, az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke az ülés után tartott sajtótájékoztatón bejelentette, módosító javaslatot fogalmaztak meg, hogy egyéni választókörzetben is lehessen szavazati joguk a határon túli magyaroknak.
Kövér László összegzése szerint a belpolitikai életet meghatározó és a magyar törvényhozásban szavazó pártok különbözőképpen ítélték meg az állampolgárság kiterjesztését, és a választójogi javaslatot. Ugyanakkor mégis az együttműködési készség volt a jellemző – mutatott rá az Országgyűlés elnöke, aki szerint őszinte, nyugodt hangvételű tanácskozás zajlott.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke támogatásáról biztosította az indítványt, egyben fontosnak tartotta, hogy a magyarországi és a határon túli magyarok közötti szolidaritás és bizalom erősödjön, ne szakadékok keletkezzenek.
Kiemelte: bízik benne, hogy év végéig olyan törvény születik, amelyik nem tesz különbséget a magyar állampolgárok között oly módon, hogy egyeseknek van szavazati joguk, másoknak nincs lehetőségük ezzel élni.
Szász Jenő, az erdélyi Magyar Polgári Párt elnöke bejelentette: módosító indítványt fogalmaztak meg, hogy a határon túli magyarok ne csak listára voksolhassanak, hanem egyéni választókörzetben is választhassanak.
Hozzátette: úgy gondolják, a magyar állampolgárok éljenek bárhol a világon ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket bírják. Kifejtette: nem kívánnak semmiféle diszkriminációt, ha Magyarországon százezer állampolgár után jár egyéni körzet, akkor ezt határon túl is érvényesíteni kell.
Románia ebből a szempontból pozitív példa – folytatta, kiemelve: a román választójogi törvény megfogalmaz határon túli, egyéni választókörzeteket.
Tóth Tivadar, a Vajdasági Magyar Szövetség képviseletében azt mondta, hogy az országgyűlési vitában nem óhajtanak beleszólni. Arra bíztatta a vajdasági magyarokat, akik kettős állampolgárságot szereztek, hogy a törvény szellemében éljenek majd e jogukkal.
Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke felidézte a 2004-es, MSZP által indított magyarellenes kampányt, s mint mondta, akkor az volt az egyik aduász, hogy majd a határon túli magyarok voksai döntik el a magyarországi választásokat, és ez nem jó.
Nem tudom, hogy fog-e két-három szavazattal választást elbukni az MSZP, vagy fog-e 30-40 szavazattal többet kapni a Fidesz, de ilyenkor jobb, ha az ember nem a félelmeire, hanem az elveire, jobb meggyőződésére, lelkiismeretére hallgat – fogalmazta meg a külhoni magyar vezető.
László Gyula, a délvidéki Magyar Remény Mozgalom képviseletében üdvözölte a javaslatot, ugyanakkor, mint mondta, abba nem kívánnak beavatkozni, milyen döntést hoz az Országgyűlés.
Gál Kinga, EP képviselő azt mondta, hogy egyértelművé vált, elvárást teljesít az Országgyűlés, amikor a választójogi törvényt úgy alakítja, hogy a határon túli magyaroknak szavazati joga legyen. Nem történik semmi kirívó, amikor a határon túli magyaroknak szavazati jogot adnak – fogalmazott, hozzátéve: belépünk azon országok körébe, akik ezt már évek óta gyakorolják. Ez a legtermészetesebb igénye a határon túli magyaroknak – summázta.
Gulyás Gergely (Fidesz) egyértelmű az előterjesztő szándéka, hogy az állampolgársággal együtt jár a választójog is. Ez összhangban van az unió országainak gyakorlatával, ott 27 állam közül 24 az állampolgársággal együtt biztosítja a választójogot. Szerinte véget kell vetni annak az inkoherens érvelésnek, miszerint az szavazzon, aki adót is fizet – mondta.
Hozzátette: “az Országgyűlés előtt lévő javaslat gesztus is kíván lenni az ellenzéki pártok felé, és egy belpolitikai törekszik. Ha ilyen konszenzus nincs, akkor kérdés van-e a gesztusoknak értelme – mondta.
A KDNP-s Rubovszky György elmondta, hogy támogatják a javaslatot, és személy szerint kiemelte az egyenlő választójog kérdését.
Mint mondta, ő támogatja, hogy a határon túli magyarok egyéni választókörzetekben is szavazhassanak.
Szabó Vilmos (MSZP) arról beszélt, hogy érdemi vita folyt, és döntő volt az a törekvés, hogy a közös pontokat keressék. Megerősítette ugyanakkor a szocialista álláspontot, hogy vonják vissza a javaslatot és kezdődjön ötpárti vita.
Szávay István (Jobbik) örömét fejezte ki, hogy a választójog megadása megjelenik a javaslatban és ezt a passzust támogatják is.
Ugyanakkor magára választójogi törvényre, ebben a formában nemet mondanak – jegyezte meg.
Mile Lajos (LMP) szintén tartalminak és érdeminek ítélte az ülést. Szerinte az, hogy országos listára lehessen szavazni rossz irány, nem jelenhetnének meg azok a sajátos problémák, amelyek a határon túli közösségeknél felmerülnek. Meghatározó, hogy ezek a közösségeknek saját maguk közül választhassák azokat, akik őket képviselni fogják akár a magyar Országgyűlésben is – tette hozzá.
Kövér László az elhangzottakra reagálva még közölte: nem tartja korainak a javaslatot, és nem hiszi, hogy a Fidesz és az MSZP álláspontját közelíteni lehetne. Jelezte: a technikai kérdéseket az eljárásról szóló törvény rendezi majd.
A javaslathoz megfogalmazott módosító indítványokat bizottsági javaslatként az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága terjeszti be. Potápi Árpád (Fidesz) bizottsági elnök azt mondta, várják a módosító indítványokat.
erdon.ro
2011. december 5.
Tehetség és tudománybarát társadalom
Dr. Néda Zoltán, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Elméleti Fizika professzorával, akadémikussal a klasszikus fizika módszereinek más területeken való alkalmazásáról, a tudományos kutatás lehetőségeiről, a fiataloknak a tudományos kutatás iránti érdeklődés ösztönzéséről beszélgettünk. Dr. Néda Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Kutatócsoport vezetője, nemzetközileg elismert szakember, kutató.
Kutatási területe a statisztikus és a számítógépes fizika.
A klasszikus fizikai módszereinek alkalmazása különböző tudományágak területén
– Sikerült alkalmaznia azokat a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat, melyek a fizikában évszázadokon keresztül nagyon jól beváltak. A XXI. század lehetőségei közepette próbálják alkalmazni a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat más tudományok területén. Ezzel elérhették azt is, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, melyek a ma ifjúságának az érdeklődési körét tágítják és lekötik.
Mondjak példát: a pártok miért lépnek egymással koalícióba, annak érdekében, hogy nagyobb sikereket érjenek el. Vagy a természetből láthatják az égen madarak rajzását.
Az, az elgondolkodtató, hogy az ifjú ezeknek a jenségeknek a magyarázatát nem a fizika tanárától kérdezi meg, hanem más tantárgyat tanító tanártól.
A természetnek hihetetlenül sokféle megnyilvánulását tapasztalhatjuk. Azokat a módszereket, melyeket az idők folyamán a fizikusok kifejlesztettek az élettelen molekulák sokaságának a tanulmányozására, azok kiterjeszthetők az élő egyedekre is.
Ügyelvén arra, hogy nekünk van egy akaratunk, egy gondolkodási lehetőségünk. Tehát 10-es tömegnél ez a módszer nem igazán működik. De, amikor nagy tömegeket vizsgálunk, akkor az egyén szerepe, elvesztődik, és pont úgy viselkedik a sokaságban, mint egy molekula viselkedik például a gázban.
Már a múlt század húszas éveiben a fizikusok felhívták a figyelmet erre a jelenségre, de ez nem került előtérbe.
– Milyen okból?
Ahhoz, hogy egy ilyen rendszert tanulmányozni tudjak analitikusan, tehát egyszerű egyenletek megoldásával, nagyon nehéz. Ehhez szükség volt a számítógépre. Szükség volt arra, hogy nagyon erős és gyors számítógépeink legyenek.
A másik ok, amiért előkerült ez a probléma: nagyon sok információnk van ezekről a rendszerekről, amelyek elérhetők az Interneten. Olyan adatbázisok vannak, melyekben, megkaphatjuk, ki hol dolgozik, hol lakik, hova megy. A mobiltelefonját is végig figyelik. Ki kivel van kapcsolatban, ki kivel, beszél, küld e- mailt és kinek. Senki sem gondolt arra, hogy ennyire hozzáférhető lesz a számítógép által.
Ez ellenben a tudomány fejlődésével velejáró jelenség. Ami azt is jelenti, a kutatás eredménye az össz- társadalom számára is jelent hasznot. Lévén a közlés egy olyan magas szintű lehetőség, mellyel eredményeket lehet elérni.
Más szemmel nézzük a világot
– A tudomány hazai színvonala számunkra nem azt jelenti, más területeket fedezzünk fel, hanem más szemmel nézzük a való világot, a körülöttünk levő jelenségeket, melyek állandóan foglalkoztatnak minket. Sokszor nagyon nehéz eldönteni, a fizika módszereivel is meg tudunk határozni olyan dolgokat, melyeket másképpen nem tudnánk megközelíteni.
A bankok manapság előszeretettel alkalmaznak fizikusokat a részvényárainak alakulását, jelezzék. Velük dolgoztatják ki a kockázat- menedzsment menetét.
A mai világban a fizikának klasszikus területe nagyon kiterjedt. Ha megfelelő módon ismerem a fizika lehetőségeit, akkor olyan beavatkozásokat tudok létrehozni, melyek addig elképzelhetetlenek voltak. Például a pacemaker előállításában a fizikának jelentős, nemzetközileg is elismert, szerepe van. De ez csak egy példa számtalan hasonló nagyságrendű érvet fel lehetne sorolni.
Ha megértem, hogy a szociális rendszerben a szinkronizáció mit is jelent, akkor olyan módszereket használhatok, melyek eredményeiben hasznos lehet a közösségnek.
A természetnél hasznosabb dolgot nem tudunk előállítani. Ha mi a természet architektúráit másoljuk le, azok mindig sokkal toleránsabbak. Mert a természet mindent úgy csinál, hogy hibái toleránsabbak legyenek. Ha valami kicsi elromlik a rendszerben, attól még az egész, jól működjön. A ma mérnökei ezt próbálják megvalósítani.
Paradigmaváltás csak a tudomány által fenntartható
– Ezek szerint a ma tudós nemzedékében föltétlenül van egy olyan „fentről” való rálátási lehetőség, amely a világ jelenlegi tudományos életét befogja? Követni tudja, azt az utat, melyet a világ gondolkodó fele, ismer. A világ megy a maga utján, melyet mindenütt finanszíroznak.
Ezt a hazai politikai élet képviselőivel hogyan lehetne megértetni?
– Oly módon kellene megmagyarázni, amit a politikusok is fel tudnának fogni. Új látószöget kellene bevinni ebbe a kapcsolatba. Új nézőpontot az emberek életébe. Ahhoz, hogy jobban éljünk, az kell, hogy paradigmaváltások sorozata kövesse egymást. Az embernek a világhoz viszonyuló nézeteinek is állandó változása szükséges.
Egy olyan rendszer, melyben e változás nincs meg, tehát hiányzik a paradigmaváltás az életében, hogy mi az élet célja, hogyan is képzeli el az életét, ahhoz a gazdaságnak, kell a húzó ereje. De az állandó paradigmaváltást csak a tudomány tudja fenntartani.
A gazdaság egyszerű fejlődésével, azzal, hogy többet termelünk, nem tudjuk fenntartani. A kisembernek is állandó, új élet-céljai kellene, legyenek. Ebben nagyon sokat tud segíteni a tudomány. Már csak azzal is, hogy ráébreszti olyan területekre az embereket, amelyeket nem is gondolnának el. Amire nem is figyelnek fel.
– Mondjon egy példát.
A városok állandóan nőnek, a falu mind jobban csökken. A város növekedésének van egy nagy előnye. Ha veszünk egy területet, és megnézzük az egy egységnyi lakosságra jutó jövedelmet, az hogyan változik a település nagyságának függvényében? Akkor azt látjuk, az egységnyi lakossági jövedelem annál nagyobb, minél nagyobb az adott város.
Az sem elhanyagolandó, a város nagyságától függően mennyi az egy főre eső felfedezések száma? Minél nagyobb a város, annál több az egy főre eső szabadalmak száma.
Ez azt jelenti, hogy valahol effektívebbek vagyunk, amikor nagy közösségben vagyunk.
Nézzük, mennyi az egy egyénre jutó útszakasz a városban. Minél nagyobb a város, az egy egyénre jutó útszakasz annál kisebb. Az egy egyénre jutó energia felhasználás annál kisebb, minél nagyobb a város.
Az, hogy városaink nőnek, nem más, mint egyszerű optimizálódása a társadalomnak.
A városok növekedése az exponenciális-növekedés, ami leggyorsabb növekedés. Számunkra, ha bizonyos egyedeknek nem is tetszik, a társadalom számára ez mégis jó. Állandó, új szellemi, gazdasági eredményeket kell felmutatni. Ennek egyetlen lehetősége a tudomány világának támogatása. A kutatási eredmények növekedése segítheti elő ezt a tendenciát. Az állandó kutatási eredmények felmutatást kérnek. Ez az elvárás most már jogos a társadalom részéről. Jogos elvárás az életszínvonal állandó növekedése. Csak azt felejtik el, a stratégiát kell megvalósítani. Az állandó kutatást kell fenntartani, ami valahol a háttérben marad, amiről egyesek elfeledkeznek.
Ha azt szeretnénk, hogy valami új a világban létre jöjjön, az mégis csak emberfüggő, melyhez megfelelő támogatottság, kapcsolódik. Olyan egyedeket kell támogatni, akiben megvan az a belső képesség, amely ha megfelelő talajt talál, képes újat teremteni, mind a gondolkodásban, mind a gazdasági életben. Ez a társadalmi magatartásban is tükröződik. Mert tényekkel tudja bizonyítani hasznosságát.
Tehetség és tudománybarát társadalom
– Az embert megértő társadalomnak, mire kellene oda figyelni?
– Tehetség és tudománybarát társadalmat jelent valahol. Az értékek, valamikor, a mi társadalmunkban megbomoltak. Valahol nem igazán értékelik azokat a gyerekeket, akik a tudomány irányába vagy a művészetek terén tehetségesek. A ma menő gyerek az, aki például jól focizik, vagy vedeli a sört.
A társadalomban ezeket a dolgokat helyükre kellene állítani. A tudomány szerepét vagy a művészetek szerepét kellő képen hangsúlyozni kellene. Ezek olyan dolgok, melyek első látásra nem igazán jövedelmezőek. Ellenben anélkül, hogy az emberek tudnának róla, számos olyan eszköz, mint a mobiltelefon vagy az Internet, computer tomográfia mégis csak olyan tudományos intézmények teremékei, melyekben igen komoly munkák folytak az új típusú tudomány- társadalom kialakítása szempontjából.
El kellene, gondolkozzunk azon, amit mi ma nullának tekintünk, de mégis mindennapi életünkhöz tartoznak, hogyan alakultak ki. A társadalomnak valahol mégis csak érdeke volt a tudomány fejlesztése. Ezeket a példákat kellene az ifjúsággal, kellő intenzitással, megismertetni.
A média szerepe
Szerintem itt a média is komoly szerepet vállalhatna. Ébressze rá a társadalmat, e nélkül nincsenek meg azok az eredmények, melyeket egyébként elvár. E nélkül a tudomány, de a gazdaság sem tud haladni. E nélkül a jóléti társadalom nem fejlődik. Jön az energia-válság. Hamarosan elfogynak a hagyományos energiahordozók.
Az egyedüli lehetőség új energiahordozókat kiépíteni. Ezt tudomásul kell venni. Kutatások nélkül megáll a világ fejlődése. Rá kell, jöjjünk, szükségünk van azokra a tehetséges gyerekekre, akik ezt meg tudják csinálni.
– Azt a generációt, melyet az idősebb generáció nevelt ki, eleve úgy kell nevelni már a pólyától, hogy ők képesek legyenek olyan dolgokra is oda figyelni, amire eddig az idősebb, vagy régebbi nemzedékek nem figyeltek oda. A tudomány hozzátartozik a műveltséghez, ez az iskolára is vonatkozik. Az iskolában kell megszerettetni azokat a tudományokat, melyek számukra is érdekesek, legyenek.
– Egyes országokban a társadalom a tanárokat nem becsüli meg. Nincsenek megfelelően megfizetve. Valahol az, hogy valaki tanár, nem érdem. Nem egy menő szakma.
– Azokban az országokban, ahol mégis valamicskét megbecsülik a tanárokat, az életnívó is magasabb. Máshol ember függő a tanítás minősége. Szerencsénk, nálunk vannak még kollegák, akik létminimum alatti fizetésért is minőséget tudnak adni.
Tudományos játszóház
– Létrehoztuk a „tudományos játszóházat”, ahova a gyermek bemehet és játszhat. Tudományos kísérletekkel játszik. A Babeş- Bolyai Tudományegyetem folyosóit használtuk erre a célra, amikor hétvégén nem volt tanítás. Nagyon sikeres volt. Nemcsak a gyerekek, de a szülők is eljöttek.
A nagy probléma az, hogy a politikum nem fedezi fel ennek a hasznát. Létre kellene hozni az infrastruktúrát, ami meghozná a maga hasznát. Ráébreszteni mindenkit a tudomány hasznosságára.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Dr. Néda Zoltán, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Elméleti Fizika professzorával, akadémikussal a klasszikus fizika módszereinek más területeken való alkalmazásáról, a tudományos kutatás lehetőségeiről, a fiataloknak a tudományos kutatás iránti érdeklődés ösztönzéséről beszélgettünk. Dr. Néda Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Kutatócsoport vezetője, nemzetközileg elismert szakember, kutató.
Kutatási területe a statisztikus és a számítógépes fizika.
A klasszikus fizikai módszereinek alkalmazása különböző tudományágak területén
– Sikerült alkalmaznia azokat a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat, melyek a fizikában évszázadokon keresztül nagyon jól beváltak. A XXI. század lehetőségei közepette próbálják alkalmazni a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat más tudományok területén. Ezzel elérhették azt is, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, melyek a ma ifjúságának az érdeklődési körét tágítják és lekötik.
Mondjak példát: a pártok miért lépnek egymással koalícióba, annak érdekében, hogy nagyobb sikereket érjenek el. Vagy a természetből láthatják az égen madarak rajzását.
Az, az elgondolkodtató, hogy az ifjú ezeknek a jenségeknek a magyarázatát nem a fizika tanárától kérdezi meg, hanem más tantárgyat tanító tanártól.
A természetnek hihetetlenül sokféle megnyilvánulását tapasztalhatjuk. Azokat a módszereket, melyeket az idők folyamán a fizikusok kifejlesztettek az élettelen molekulák sokaságának a tanulmányozására, azok kiterjeszthetők az élő egyedekre is.
Ügyelvén arra, hogy nekünk van egy akaratunk, egy gondolkodási lehetőségünk. Tehát 10-es tömegnél ez a módszer nem igazán működik. De, amikor nagy tömegeket vizsgálunk, akkor az egyén szerepe, elvesztődik, és pont úgy viselkedik a sokaságban, mint egy molekula viselkedik például a gázban.
Már a múlt század húszas éveiben a fizikusok felhívták a figyelmet erre a jelenségre, de ez nem került előtérbe.
– Milyen okból?
Ahhoz, hogy egy ilyen rendszert tanulmányozni tudjak analitikusan, tehát egyszerű egyenletek megoldásával, nagyon nehéz. Ehhez szükség volt a számítógépre. Szükség volt arra, hogy nagyon erős és gyors számítógépeink legyenek.
A másik ok, amiért előkerült ez a probléma: nagyon sok információnk van ezekről a rendszerekről, amelyek elérhetők az Interneten. Olyan adatbázisok vannak, melyekben, megkaphatjuk, ki hol dolgozik, hol lakik, hova megy. A mobiltelefonját is végig figyelik. Ki kivel van kapcsolatban, ki kivel, beszél, küld e- mailt és kinek. Senki sem gondolt arra, hogy ennyire hozzáférhető lesz a számítógép által.
Ez ellenben a tudomány fejlődésével velejáró jelenség. Ami azt is jelenti, a kutatás eredménye az össz- társadalom számára is jelent hasznot. Lévén a közlés egy olyan magas szintű lehetőség, mellyel eredményeket lehet elérni.
Más szemmel nézzük a világot
– A tudomány hazai színvonala számunkra nem azt jelenti, más területeket fedezzünk fel, hanem más szemmel nézzük a való világot, a körülöttünk levő jelenségeket, melyek állandóan foglalkoztatnak minket. Sokszor nagyon nehéz eldönteni, a fizika módszereivel is meg tudunk határozni olyan dolgokat, melyeket másképpen nem tudnánk megközelíteni.
A bankok manapság előszeretettel alkalmaznak fizikusokat a részvényárainak alakulását, jelezzék. Velük dolgoztatják ki a kockázat- menedzsment menetét.
A mai világban a fizikának klasszikus területe nagyon kiterjedt. Ha megfelelő módon ismerem a fizika lehetőségeit, akkor olyan beavatkozásokat tudok létrehozni, melyek addig elképzelhetetlenek voltak. Például a pacemaker előállításában a fizikának jelentős, nemzetközileg is elismert, szerepe van. De ez csak egy példa számtalan hasonló nagyságrendű érvet fel lehetne sorolni.
Ha megértem, hogy a szociális rendszerben a szinkronizáció mit is jelent, akkor olyan módszereket használhatok, melyek eredményeiben hasznos lehet a közösségnek.
A természetnél hasznosabb dolgot nem tudunk előállítani. Ha mi a természet architektúráit másoljuk le, azok mindig sokkal toleránsabbak. Mert a természet mindent úgy csinál, hogy hibái toleránsabbak legyenek. Ha valami kicsi elromlik a rendszerben, attól még az egész, jól működjön. A ma mérnökei ezt próbálják megvalósítani.
Paradigmaváltás csak a tudomány által fenntartható
– Ezek szerint a ma tudós nemzedékében föltétlenül van egy olyan „fentről” való rálátási lehetőség, amely a világ jelenlegi tudományos életét befogja? Követni tudja, azt az utat, melyet a világ gondolkodó fele, ismer. A világ megy a maga utján, melyet mindenütt finanszíroznak.
Ezt a hazai politikai élet képviselőivel hogyan lehetne megértetni?
– Oly módon kellene megmagyarázni, amit a politikusok is fel tudnának fogni. Új látószöget kellene bevinni ebbe a kapcsolatba. Új nézőpontot az emberek életébe. Ahhoz, hogy jobban éljünk, az kell, hogy paradigmaváltások sorozata kövesse egymást. Az embernek a világhoz viszonyuló nézeteinek is állandó változása szükséges.
Egy olyan rendszer, melyben e változás nincs meg, tehát hiányzik a paradigmaváltás az életében, hogy mi az élet célja, hogyan is képzeli el az életét, ahhoz a gazdaságnak, kell a húzó ereje. De az állandó paradigmaváltást csak a tudomány tudja fenntartani.
A gazdaság egyszerű fejlődésével, azzal, hogy többet termelünk, nem tudjuk fenntartani. A kisembernek is állandó, új élet-céljai kellene, legyenek. Ebben nagyon sokat tud segíteni a tudomány. Már csak azzal is, hogy ráébreszti olyan területekre az embereket, amelyeket nem is gondolnának el. Amire nem is figyelnek fel.
– Mondjon egy példát.
A városok állandóan nőnek, a falu mind jobban csökken. A város növekedésének van egy nagy előnye. Ha veszünk egy területet, és megnézzük az egy egységnyi lakosságra jutó jövedelmet, az hogyan változik a település nagyságának függvényében? Akkor azt látjuk, az egységnyi lakossági jövedelem annál nagyobb, minél nagyobb az adott város.
Az sem elhanyagolandó, a város nagyságától függően mennyi az egy főre eső felfedezések száma? Minél nagyobb a város, annál több az egy főre eső szabadalmak száma.
Ez azt jelenti, hogy valahol effektívebbek vagyunk, amikor nagy közösségben vagyunk.
Nézzük, mennyi az egy egyénre jutó útszakasz a városban. Minél nagyobb a város, az egy egyénre jutó útszakasz annál kisebb. Az egy egyénre jutó energia felhasználás annál kisebb, minél nagyobb a város.
Az, hogy városaink nőnek, nem más, mint egyszerű optimizálódása a társadalomnak.
A városok növekedése az exponenciális-növekedés, ami leggyorsabb növekedés. Számunkra, ha bizonyos egyedeknek nem is tetszik, a társadalom számára ez mégis jó. Állandó, új szellemi, gazdasági eredményeket kell felmutatni. Ennek egyetlen lehetősége a tudomány világának támogatása. A kutatási eredmények növekedése segítheti elő ezt a tendenciát. Az állandó kutatási eredmények felmutatást kérnek. Ez az elvárás most már jogos a társadalom részéről. Jogos elvárás az életszínvonal állandó növekedése. Csak azt felejtik el, a stratégiát kell megvalósítani. Az állandó kutatást kell fenntartani, ami valahol a háttérben marad, amiről egyesek elfeledkeznek.
Ha azt szeretnénk, hogy valami új a világban létre jöjjön, az mégis csak emberfüggő, melyhez megfelelő támogatottság, kapcsolódik. Olyan egyedeket kell támogatni, akiben megvan az a belső képesség, amely ha megfelelő talajt talál, képes újat teremteni, mind a gondolkodásban, mind a gazdasági életben. Ez a társadalmi magatartásban is tükröződik. Mert tényekkel tudja bizonyítani hasznosságát.
Tehetség és tudománybarát társadalom
– Az embert megértő társadalomnak, mire kellene oda figyelni?
– Tehetség és tudománybarát társadalmat jelent valahol. Az értékek, valamikor, a mi társadalmunkban megbomoltak. Valahol nem igazán értékelik azokat a gyerekeket, akik a tudomány irányába vagy a művészetek terén tehetségesek. A ma menő gyerek az, aki például jól focizik, vagy vedeli a sört.
A társadalomban ezeket a dolgokat helyükre kellene állítani. A tudomány szerepét vagy a művészetek szerepét kellő képen hangsúlyozni kellene. Ezek olyan dolgok, melyek első látásra nem igazán jövedelmezőek. Ellenben anélkül, hogy az emberek tudnának róla, számos olyan eszköz, mint a mobiltelefon vagy az Internet, computer tomográfia mégis csak olyan tudományos intézmények teremékei, melyekben igen komoly munkák folytak az új típusú tudomány- társadalom kialakítása szempontjából.
El kellene, gondolkozzunk azon, amit mi ma nullának tekintünk, de mégis mindennapi életünkhöz tartoznak, hogyan alakultak ki. A társadalomnak valahol mégis csak érdeke volt a tudomány fejlesztése. Ezeket a példákat kellene az ifjúsággal, kellő intenzitással, megismertetni.
A média szerepe
Szerintem itt a média is komoly szerepet vállalhatna. Ébressze rá a társadalmat, e nélkül nincsenek meg azok az eredmények, melyeket egyébként elvár. E nélkül a tudomány, de a gazdaság sem tud haladni. E nélkül a jóléti társadalom nem fejlődik. Jön az energia-válság. Hamarosan elfogynak a hagyományos energiahordozók.
Az egyedüli lehetőség új energiahordozókat kiépíteni. Ezt tudomásul kell venni. Kutatások nélkül megáll a világ fejlődése. Rá kell, jöjjünk, szükségünk van azokra a tehetséges gyerekekre, akik ezt meg tudják csinálni.
– Azt a generációt, melyet az idősebb generáció nevelt ki, eleve úgy kell nevelni már a pólyától, hogy ők képesek legyenek olyan dolgokra is oda figyelni, amire eddig az idősebb, vagy régebbi nemzedékek nem figyeltek oda. A tudomány hozzátartozik a műveltséghez, ez az iskolára is vonatkozik. Az iskolában kell megszerettetni azokat a tudományokat, melyek számukra is érdekesek, legyenek.
– Egyes országokban a társadalom a tanárokat nem becsüli meg. Nincsenek megfelelően megfizetve. Valahol az, hogy valaki tanár, nem érdem. Nem egy menő szakma.
– Azokban az országokban, ahol mégis valamicskét megbecsülik a tanárokat, az életnívó is magasabb. Máshol ember függő a tanítás minősége. Szerencsénk, nálunk vannak még kollegák, akik létminimum alatti fizetésért is minőséget tudnak adni.
Tudományos játszóház
– Létrehoztuk a „tudományos játszóházat”, ahova a gyermek bemehet és játszhat. Tudományos kísérletekkel játszik. A Babeş- Bolyai Tudományegyetem folyosóit használtuk erre a célra, amikor hétvégén nem volt tanítás. Nagyon sikeres volt. Nemcsak a gyerekek, de a szülők is eljöttek.
A nagy probléma az, hogy a politikum nem fedezi fel ennek a hasznát. Létre kellene hozni az infrastruktúrát, ami meghozná a maga hasznát. Ráébreszteni mindenkit a tudomány hasznosságára.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2011. december 5.
Választások: semmi változás?
Nemcsak az ellenzék részéről váltott ki bírálatokat, az RMDSZ több politikusát is megdöbbentette a jövő évi helyhatósági és parlamenti választásokról szóló törvénynek az a tervezete, amelyet a hét végén bocsátott közvitára a belügyminisztérium.
A jogszabály előírja a két választás összevonását és a közigazgatási törvény ennek megfelelő módosítását,ám szinte teljes egészében megőrzi a 2008-ban is alkalmazott választási rendszer előírásait,és a honatyák számát sem módosítja.
A belügyminisztérium javaslata azért meglepetés, mert három hete egyezség született a koalícióban a képviselők és szenátorok számának jelentős csökkentéséről, illetve – a képviselőház esetében – az országos kompenzációs listák bevezetéséről. Emil Boc miniszterelnök tegnap arról beszélt: a jogszabály csak „technikai” jellegű, legfontosabb előírása a választások összevonása, s a választási rendszerre vonatkozó része még módosulni fog. Mivel a fontosabb törvényeket kötelező módon 30 napig közvitára kell bocsátani, sajtóértesülések szerint a kormány csupán időt akart nyerni azzal, hogy feltette a belügyminisztérium honlapjára a tervezetet, a koalíció ugyanis még nem véglegesítette a módosító javaslatait. Az RMDSZ lapunk által kérdezett politikusai ezt nem erősítették meg, hanem gyanakodva fogadták a honlapon megjelent jogszabályt. „Én már nem tudom, mit higgyek. Semmi sincs meg a tervezetben mindabból, amiben megállapodtunk a koalícióban. Kíváncsi vagyok, mit szól majd ahhoz az államfő, hogy – bármennyire is akarja – nem csökken a honatyák száma” – mondta lapunknak Fekete Szabó András szenátusi frakcióvezető. Máté András képviselőházi frakcióvezetőt szintén meglepte a törvénytervezet. „Kissé ledöbbentett. Persze, az RMDSZ mindig is azt szorgalmazta, hogy ne csökkenjen a honatyák száma, de én nem tudtam, hogy már el is készült a választási törvény tervezete” – mondta a politikus. Fekete és Máté egyaránt arra számít, hogy a koalíciós tanács mai ülésén tisztázzák a Demokrata Liberális Párt (PDL) vezetőivel, mi is történik valójában. A koalíciónak egyébként az előzetes tervek szerint ma kellett volna meghoznia a végső döntést a választási törvény módosításáról. Az ellenzék mindenesetre hallani sem akar a belügyminisztériumi tervezetről. A Szociáldemokrata Párt tegnap közleményben szögezte le: csak abban az esetben fogadja el a választások összevonását, ha jövőre előrehozott választásokat tartanak. A Nemzeti Liberális Párt elnöke, Crin Antonescu ennél radikálisabban fogalmazott: szerinte az ellenzéknek testületileg le kell mondania parlamenti mandátumáról, ha a hatalom ezt a tervezetet nélkülük elfogadja. A választási törvény módosításáról a hét végén Kelemen Hunor szövetségi elnök is beszélt a Kolozs megyei Várfalván megtartott önkormányzati tanácskozáson, ám a belügyminisztérium tervezetet nem említette. Elmondta, a választásokra való felkészülést már most el kell kezdeni. „A jövő évi választásokon ismét csak magunkra számíthatunk. Ami pedig a legújabb pártalapítók szándékát, a koalíciós párt létrehozását illeti, ez a lépés lenullázná az RMDSZ megyei, önkormányzati és kormányzati tagjainak a munkáját, az elmúlt 22 esztendő közös erőfeszítéseit. Mi elmondtuk többször is az elmúlt időben, hogy az RMDSZ ajtaja tárva-nyitva áll, az együttműködésre készen állunk” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)
Nemcsak az ellenzék részéről váltott ki bírálatokat, az RMDSZ több politikusát is megdöbbentette a jövő évi helyhatósági és parlamenti választásokról szóló törvénynek az a tervezete, amelyet a hét végén bocsátott közvitára a belügyminisztérium.
A jogszabály előírja a két választás összevonását és a közigazgatási törvény ennek megfelelő módosítását,ám szinte teljes egészében megőrzi a 2008-ban is alkalmazott választási rendszer előírásait,és a honatyák számát sem módosítja.
A belügyminisztérium javaslata azért meglepetés, mert három hete egyezség született a koalícióban a képviselők és szenátorok számának jelentős csökkentéséről, illetve – a képviselőház esetében – az országos kompenzációs listák bevezetéséről. Emil Boc miniszterelnök tegnap arról beszélt: a jogszabály csak „technikai” jellegű, legfontosabb előírása a választások összevonása, s a választási rendszerre vonatkozó része még módosulni fog. Mivel a fontosabb törvényeket kötelező módon 30 napig közvitára kell bocsátani, sajtóértesülések szerint a kormány csupán időt akart nyerni azzal, hogy feltette a belügyminisztérium honlapjára a tervezetet, a koalíció ugyanis még nem véglegesítette a módosító javaslatait. Az RMDSZ lapunk által kérdezett politikusai ezt nem erősítették meg, hanem gyanakodva fogadták a honlapon megjelent jogszabályt. „Én már nem tudom, mit higgyek. Semmi sincs meg a tervezetben mindabból, amiben megállapodtunk a koalícióban. Kíváncsi vagyok, mit szól majd ahhoz az államfő, hogy – bármennyire is akarja – nem csökken a honatyák száma” – mondta lapunknak Fekete Szabó András szenátusi frakcióvezető. Máté András képviselőházi frakcióvezetőt szintén meglepte a törvénytervezet. „Kissé ledöbbentett. Persze, az RMDSZ mindig is azt szorgalmazta, hogy ne csökkenjen a honatyák száma, de én nem tudtam, hogy már el is készült a választási törvény tervezete” – mondta a politikus. Fekete és Máté egyaránt arra számít, hogy a koalíciós tanács mai ülésén tisztázzák a Demokrata Liberális Párt (PDL) vezetőivel, mi is történik valójában. A koalíciónak egyébként az előzetes tervek szerint ma kellett volna meghoznia a végső döntést a választási törvény módosításáról. Az ellenzék mindenesetre hallani sem akar a belügyminisztériumi tervezetről. A Szociáldemokrata Párt tegnap közleményben szögezte le: csak abban az esetben fogadja el a választások összevonását, ha jövőre előrehozott választásokat tartanak. A Nemzeti Liberális Párt elnöke, Crin Antonescu ennél radikálisabban fogalmazott: szerinte az ellenzéknek testületileg le kell mondania parlamenti mandátumáról, ha a hatalom ezt a tervezetet nélkülük elfogadja. A választási törvény módosításáról a hét végén Kelemen Hunor szövetségi elnök is beszélt a Kolozs megyei Várfalván megtartott önkormányzati tanácskozáson, ám a belügyminisztérium tervezetet nem említette. Elmondta, a választásokra való felkészülést már most el kell kezdeni. „A jövő évi választásokon ismét csak magunkra számíthatunk. Ami pedig a legújabb pártalapítók szándékát, a koalíciós párt létrehozását illeti, ez a lépés lenullázná az RMDSZ megyei, önkormányzati és kormányzati tagjainak a munkáját, az elmúlt 22 esztendő közös erőfeszítéseit. Mi elmondtuk többször is az elmúlt időben, hogy az RMDSZ ajtaja tárva-nyitva áll, az együttműködésre készen állunk” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. december 5.
Kapitulált Nyárádszereda az ortodox egyház előtt
A nyárádszeredai tanács a elismerte: az ortodox egyházé az az 1022 négyzetméteres terület, amely jelenleg a Maros megyei város központjában elterülő park része.
Ezt a döntést azt követően hozta a tanács, hogy Marius Pascan prefektus beperelte az önkormányzati képviselőket, mert a jelzett egyházi telket közvagyonként tartották nyilván.
A prefektus pénteken megígérte, a hétfői tárgyaláson visszavonja a feljelentését.
Tóth Sándor alpolgármester szerint ez még nem jelenti azt, hogy Nyárádszereda központjában megépül az oda tervezett ortodox templom.
„A park egy kisebb része mostantól az ortodox egyház tulajdonát képezi, de ez nem jelenti azt is, hogy oda templom épülhet” – nyomatékosította az alpolgármester, aki szerint a vitatott terület a zöldövezetekre vonatkozó törvény alapján továbbra is zöldövezetnek minősül, tehát attól függetlenül, hogy az kinek a tulajdonát képezi, nem beépíthető.
Marius Pascan a múlt héten átvette azt a tanácsi határozatot, amely alapján a telek kikerül a város tulajdonából, valamint azt az 1100 aláírással megerősített tiltakozást is, amelyben a nyárádszeredaiak visszautasítják, hogy az ortodox egyház és az önkormányzat közötti telekvitában a prefektus gyakorolt korábban nyomást.
A Maros megyei kormánymegbízott válaszában hangsúlyozta: párbeszédre van szükség, a zöld területet – a helyiek kérésének megfelelően – parkként kell megőrizni, de az egyház tulajdonjogát is tiszteletben kell tartani.
„Az lenne a legjobb, ha a felek kiegyeznének, és a tanács egy másik telket biztosítana az egyháznak a templomépítéshez” – javasolta Marius Pascan.
A nyárádszeredai önkormányzat másfél-két évvel ezelőtt a telekcsere-lehetőségét is elképzelhetőnek tartotta, sőt fel is ajánlotta azt a területet, amelyen a régi iskola működik.
Akkor a prefektus ígéretet tett arra, hogy kormánypénzekből támogatják az új iskola bővítését, kárpótlásul a régi lebontásáért, de végül a tranzakcióból lett semmi, a tanács pedig visszavonta a telekcserére vonatkozó határozatát.
MTI, Manna.ro
A nyárádszeredai tanács a elismerte: az ortodox egyházé az az 1022 négyzetméteres terület, amely jelenleg a Maros megyei város központjában elterülő park része.
Ezt a döntést azt követően hozta a tanács, hogy Marius Pascan prefektus beperelte az önkormányzati képviselőket, mert a jelzett egyházi telket közvagyonként tartották nyilván.
A prefektus pénteken megígérte, a hétfői tárgyaláson visszavonja a feljelentését.
Tóth Sándor alpolgármester szerint ez még nem jelenti azt, hogy Nyárádszereda központjában megépül az oda tervezett ortodox templom.
„A park egy kisebb része mostantól az ortodox egyház tulajdonát képezi, de ez nem jelenti azt is, hogy oda templom épülhet” – nyomatékosította az alpolgármester, aki szerint a vitatott terület a zöldövezetekre vonatkozó törvény alapján továbbra is zöldövezetnek minősül, tehát attól függetlenül, hogy az kinek a tulajdonát képezi, nem beépíthető.
Marius Pascan a múlt héten átvette azt a tanácsi határozatot, amely alapján a telek kikerül a város tulajdonából, valamint azt az 1100 aláírással megerősített tiltakozást is, amelyben a nyárádszeredaiak visszautasítják, hogy az ortodox egyház és az önkormányzat közötti telekvitában a prefektus gyakorolt korábban nyomást.
A Maros megyei kormánymegbízott válaszában hangsúlyozta: párbeszédre van szükség, a zöld területet – a helyiek kérésének megfelelően – parkként kell megőrizni, de az egyház tulajdonjogát is tiszteletben kell tartani.
„Az lenne a legjobb, ha a felek kiegyeznének, és a tanács egy másik telket biztosítana az egyháznak a templomépítéshez” – javasolta Marius Pascan.
A nyárádszeredai önkormányzat másfél-két évvel ezelőtt a telekcsere-lehetőségét is elképzelhetőnek tartotta, sőt fel is ajánlotta azt a területet, amelyen a régi iskola működik.
Akkor a prefektus ígéretet tett arra, hogy kormánypénzekből támogatják az új iskola bővítését, kárpótlásul a régi lebontásáért, de végül a tranzakcióból lett semmi, a tanács pedig visszavonta a telekcserére vonatkozó határozatát.
MTI, Manna.ro
2011. december 6.
A szenátus plénuma megszavazta az EMTE akkreditációját
Kedden, december 6-án jelentős többségi szavazattal döntött a Sapientia Egyetem akkreditálása mellett a szenátus plénuma.
Köztudott, hogy 2007 és 2010 között a Minőségellenőrző Bizottság (ARACIS) azt vizsgálta, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem eleget tesz-e a romániai akkreditációs követelményeknek. Az akkreditációs felmérések során bebizonyosodott, hogy az EMTE teljesíti az összes kritériumot, ezért a Bizottság tizennégy szak, valamint az intézmény akkreditációját javasolta.
Az EMTE akkreditálásáról hamarosan a képviselőház is elmondja a véleményét, csak akkor válik véglegessé a döntés. Bokor Tibor szenátor, az oktatásért felelős bizottság tagja elmondta, nem lát akadályt arra vonatkozólag, hogy a Képviselőházban is pozitív döntés szülessen az EMTE akkreditálásának kérdésében.
Erdély.ma
Kedden, december 6-án jelentős többségi szavazattal döntött a Sapientia Egyetem akkreditálása mellett a szenátus plénuma.
Köztudott, hogy 2007 és 2010 között a Minőségellenőrző Bizottság (ARACIS) azt vizsgálta, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem eleget tesz-e a romániai akkreditációs követelményeknek. Az akkreditációs felmérések során bebizonyosodott, hogy az EMTE teljesíti az összes kritériumot, ezért a Bizottság tizennégy szak, valamint az intézmény akkreditációját javasolta.
Az EMTE akkreditálásáról hamarosan a képviselőház is elmondja a véleményét, csak akkor válik véglegessé a döntés. Bokor Tibor szenátor, az oktatásért felelős bizottság tagja elmondta, nem lát akadályt arra vonatkozólag, hogy a Képviselőházban is pozitív döntés szülessen az EMTE akkreditálásának kérdésében.
Erdély.ma
2011. december 6.
Legyen sajátunk az ősi tudás – Bernád Ilona könyvei
– Honnan jönnek a betegségek? „A bajból. A baj pedig a bűneinkből” – ezt egy külsőrekecsini adatközlő asszony állította. Legfőbb bűnünk, hogy elveszítettük a hitünket, nem vagyunk kapcsolatban Istennel, nem a természet ritmusa szerint élünk, nem a saját kertünkből táplálkozunk, elfelejtettük őseink gyógymódjait, válságba sodorjuk a családot, közösséget, kevesebb a szereteterőnk. Az az elhatározás született meg bennem, hogy valamit tegyek azért, hogy segítsek a magyarságon, hisz minket nagyobb veszély fenyeget, mint a környező népeket, hogy egy kicsit jobban, másképp éljünk, hogy ráébredjünk, vissza kell szereznünk azt az ősi tudást, ami évszázadokon át EGÉSZSÉGBEN tartott meg bennünket – mondta Bernád Ilona, akinek három legutóbbi kötetét ismerhették meg az érdeklődők Bodolai Gyöngyi újságíró, a Népújság munkatársa hozzájárulásával a marosvásárhelyi Bernády Házban. Bár a szerzőt olvasóink ismerik lapunk hasábjain megjelent írásai révén, ez alkalommal teljesebb kép alakult ki munkásságáról. Többet tudhattak meg róla, 45 országban folytatott gyűjtőmunkájáról, adatközlőiről, hiszen az elmondottakat vetített képekkel is szemléltette. Élő népi gyógyászatunk. Egészségünkért 3.
– Kis-Küküllő melletti faluban születtem, anyai nagyanyámtól és szüleimtől tanultam a gyógyítást. Ennek hatására lettem szülésznő. Tizedik osztályban a marosvásárhelyi régi szülészeten gyakorlatoztunk, itt éltem át a csodát, a gyermek, az új élet születését. Sajnos ma a szülészeten nincs idő a szülés lelki, szellemi részére figyelni. Gyakran sietnek, gyorsítják a folyamatot, mert lejár a műszak, kell indulni, s tárggyá minősítik az anyát és a babát ebben az elműviesített világban. Gyakorló asszisztensként jöttem rá, hogy minél több lett a gyógyszer, annál több a beteg! Hogy van ez? És kezdtem keresni a magyarázatot. Elhatároztam, hogy teszek valamit azért, hogy visszatérjünk az ősi egészségkultúrához, bábasághoz. Rájöttem, hogy a magyar népi gyógyászatnak nincs embere! Szakemberek nemigen gyűjtik, nem foglalkoztak vele. A kínai hagyományos orvoslást tanítják az orvosi egyetemeken, a tibetit, indiait az érdeklődőknek, a magyart nem. Nem, mert nincs szakirodalma. Pedig ma egyre több orvos érdeklődik iránta. A mindenkori orvoslás azzal kellene kezdődjön, hogy gyógyító és beteg között lelki közösség jön létre, a beteg kipanaszolja magát, megvigasztalják, lelkét-szellemét az egészségre, gyógyulásra hangolják úgy, ahogyan a moldvai csángóknál most is kezdődik a gyógyító szertartás. Ha a beteg hisz a gyógyításban, akkor testileg, lelkileg meg is gyógyul. A moldvai csángók gyógyításáról még senki sem írt könyvet. Én alázattal tettem meg az Egészségünkért sorozat harmadik kötetében, az Élő népi gyógyászatunkban – mondta Bernád Ilona, aki ebben kötetben az egységes Kárpát-medence, valamint Moldva konyháját, egészségkultúráját, gyógyászatát mutatja be és ötven gyógyító, adatközlő portréját örökíti meg.
Még egy fontos gondolat, amit Bodolai Gyöngyi emelt ki e kötet kapcsán: a szegényparaszti konyha, amin őseink éltek, tökéletesen megfelel a mai „tudományos” táplálkozás szabályainak. Nem kell mást tennünk, csak nagyanyáink étrendjét, böjtjeit követnünk, s szervezetünk megtisztul, méregtelenedik, de a megfelelő táplálékhoz és vitaminhoz jut. Lásd a téli savanyúkáposzta-fogyasztást, az ünnepek előtti húsmentes étkezést, az immunerősítő hagyma, fokhagyma, méz, alma, szőlő, csipkebogyó beiktatását. A „régiek” gyógynövényekkel, főzetekkel, tinktúrákkal, kenőcsökkel, gyógyfürdőkkel gyógyítottak! Lélekföld, Tibet, Belső-Mongólia
Tibetet és Indiát tartják a legspirituálisabb országnak. A szerző azért kereste fel Tibetet, hogy erről meggyőződjön. Belső-Mongóliába azért ment el, hogy a hunok őshazáját kutatva párhuzamokat keressen a hunok és a magyarok között. Ott a legegyszerűbb ember is testvérnek tartja a magyart, hun múzeum áll a turulmadárral és a csodaszarvassal. Az expedíció dr. Obrusánszky Borbála mongolista vezetésével zajlott, amelyből egy 300 fotóval illusztrált kötet született. Ez tanulmány is a keleti és a magyar gyógyító kultúra párhuzamáról, az egyetemes szellemi-lelki-testi összetett gyógymódokról.
Magyarok Amerikája
Érdekes, olvasmányos útirajz, nemzetszociográfia, ami egyesült államokbeli és kanadai magyar családokat mutat be. Életsorsokat, közösségi magyar életet, harcot a magyarnak maradásért. A kötetet Gazda József közíróval írták, akivel a világ közel negyven országában látogattak meg magyar közösségeket. – Ha összeomlik e pénzvilág, meg kell tanulnunk gyógyfüvekkel, fűszerekkel, gyógy-élelmiszerekkel, hideggel, meleggel, bioenergiával, vízzel, agyaggal, napfénnyel, önzetlenül és szeretettel gyógyítani. Ha meg akarunk maradni, nincs más választásunk: egymást tisztelni és szeretni – mondta a szerző.
Dr. Csedő Károly professzor megjegyezte, hogy a népi gyógyászati tudást a szerző akadémiai szintre emelte. Az eddig elmaradt népnevelést pótolni kell, s ezek a könyvbemutatók lehetnek kiindulópontok.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
– Honnan jönnek a betegségek? „A bajból. A baj pedig a bűneinkből” – ezt egy külsőrekecsini adatközlő asszony állította. Legfőbb bűnünk, hogy elveszítettük a hitünket, nem vagyunk kapcsolatban Istennel, nem a természet ritmusa szerint élünk, nem a saját kertünkből táplálkozunk, elfelejtettük őseink gyógymódjait, válságba sodorjuk a családot, közösséget, kevesebb a szereteterőnk. Az az elhatározás született meg bennem, hogy valamit tegyek azért, hogy segítsek a magyarságon, hisz minket nagyobb veszély fenyeget, mint a környező népeket, hogy egy kicsit jobban, másképp éljünk, hogy ráébredjünk, vissza kell szereznünk azt az ősi tudást, ami évszázadokon át EGÉSZSÉGBEN tartott meg bennünket – mondta Bernád Ilona, akinek három legutóbbi kötetét ismerhették meg az érdeklődők Bodolai Gyöngyi újságíró, a Népújság munkatársa hozzájárulásával a marosvásárhelyi Bernády Házban. Bár a szerzőt olvasóink ismerik lapunk hasábjain megjelent írásai révén, ez alkalommal teljesebb kép alakult ki munkásságáról. Többet tudhattak meg róla, 45 országban folytatott gyűjtőmunkájáról, adatközlőiről, hiszen az elmondottakat vetített képekkel is szemléltette. Élő népi gyógyászatunk. Egészségünkért 3.
– Kis-Küküllő melletti faluban születtem, anyai nagyanyámtól és szüleimtől tanultam a gyógyítást. Ennek hatására lettem szülésznő. Tizedik osztályban a marosvásárhelyi régi szülészeten gyakorlatoztunk, itt éltem át a csodát, a gyermek, az új élet születését. Sajnos ma a szülészeten nincs idő a szülés lelki, szellemi részére figyelni. Gyakran sietnek, gyorsítják a folyamatot, mert lejár a műszak, kell indulni, s tárggyá minősítik az anyát és a babát ebben az elműviesített világban. Gyakorló asszisztensként jöttem rá, hogy minél több lett a gyógyszer, annál több a beteg! Hogy van ez? És kezdtem keresni a magyarázatot. Elhatároztam, hogy teszek valamit azért, hogy visszatérjünk az ősi egészségkultúrához, bábasághoz. Rájöttem, hogy a magyar népi gyógyászatnak nincs embere! Szakemberek nemigen gyűjtik, nem foglalkoztak vele. A kínai hagyományos orvoslást tanítják az orvosi egyetemeken, a tibetit, indiait az érdeklődőknek, a magyart nem. Nem, mert nincs szakirodalma. Pedig ma egyre több orvos érdeklődik iránta. A mindenkori orvoslás azzal kellene kezdődjön, hogy gyógyító és beteg között lelki közösség jön létre, a beteg kipanaszolja magát, megvigasztalják, lelkét-szellemét az egészségre, gyógyulásra hangolják úgy, ahogyan a moldvai csángóknál most is kezdődik a gyógyító szertartás. Ha a beteg hisz a gyógyításban, akkor testileg, lelkileg meg is gyógyul. A moldvai csángók gyógyításáról még senki sem írt könyvet. Én alázattal tettem meg az Egészségünkért sorozat harmadik kötetében, az Élő népi gyógyászatunkban – mondta Bernád Ilona, aki ebben kötetben az egységes Kárpát-medence, valamint Moldva konyháját, egészségkultúráját, gyógyászatát mutatja be és ötven gyógyító, adatközlő portréját örökíti meg.
Még egy fontos gondolat, amit Bodolai Gyöngyi emelt ki e kötet kapcsán: a szegényparaszti konyha, amin őseink éltek, tökéletesen megfelel a mai „tudományos” táplálkozás szabályainak. Nem kell mást tennünk, csak nagyanyáink étrendjét, böjtjeit követnünk, s szervezetünk megtisztul, méregtelenedik, de a megfelelő táplálékhoz és vitaminhoz jut. Lásd a téli savanyúkáposzta-fogyasztást, az ünnepek előtti húsmentes étkezést, az immunerősítő hagyma, fokhagyma, méz, alma, szőlő, csipkebogyó beiktatását. A „régiek” gyógynövényekkel, főzetekkel, tinktúrákkal, kenőcsökkel, gyógyfürdőkkel gyógyítottak! Lélekföld, Tibet, Belső-Mongólia
Tibetet és Indiát tartják a legspirituálisabb országnak. A szerző azért kereste fel Tibetet, hogy erről meggyőződjön. Belső-Mongóliába azért ment el, hogy a hunok őshazáját kutatva párhuzamokat keressen a hunok és a magyarok között. Ott a legegyszerűbb ember is testvérnek tartja a magyart, hun múzeum áll a turulmadárral és a csodaszarvassal. Az expedíció dr. Obrusánszky Borbála mongolista vezetésével zajlott, amelyből egy 300 fotóval illusztrált kötet született. Ez tanulmány is a keleti és a magyar gyógyító kultúra párhuzamáról, az egyetemes szellemi-lelki-testi összetett gyógymódokról.
Magyarok Amerikája
Érdekes, olvasmányos útirajz, nemzetszociográfia, ami egyesült államokbeli és kanadai magyar családokat mutat be. Életsorsokat, közösségi magyar életet, harcot a magyarnak maradásért. A kötetet Gazda József közíróval írták, akivel a világ közel negyven országában látogattak meg magyar közösségeket. – Ha összeomlik e pénzvilág, meg kell tanulnunk gyógyfüvekkel, fűszerekkel, gyógy-élelmiszerekkel, hideggel, meleggel, bioenergiával, vízzel, agyaggal, napfénnyel, önzetlenül és szeretettel gyógyítani. Ha meg akarunk maradni, nincs más választásunk: egymást tisztelni és szeretni – mondta a szerző.
Dr. Csedő Károly professzor megjegyezte, hogy a népi gyógyászati tudást a szerző akadémiai szintre emelte. Az eddig elmaradt népnevelést pótolni kell, s ezek a könyvbemutatók lehetnek kiindulópontok.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2011. december 6.
RMDSZ-segédlettel elutasították az ANI költségvetését
Leszavazták az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) jövő évi költségvetés-tervezetét a parlament jogi bizottságainak együttes ülésén. Az RMDSZ képviselői az ellenzékkel együtt nemmel szavaztak.
Az ANI 2012-es költségvetésének elfogadása ellen szavaztak a jogi bizottságok hétfői együttes ülésén az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL), illetve az RMDSZ jelen lévő honatyái. A szavazás előtt az RMDSZ több módosítást javasolt, ezek nyomán a magas rangú tisztségviselők vagyonosodását vizsgáló intézmény jövő költségvetése a tervezett 42 millió lejről 13 millió lejre csökkent volna.
Az egyik költségvetés-csökkentő javaslatot Márton Árpád RMDSZ-képviselő, egy másikat Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője nyújtotta be.
A testületek elutasították a javaslatokat, a szavazáson pedig 5 igen és 13 nem szavazattal az ANI-büdzsé tervezetét is elvetették. Igennel szavaztak a Demokrata Liberális Párt (PDL) jelen lévő képviselői (többen hiányoztak az ülésről), az ellenzék 11 elutasító szavazatához csatlakozott Máté András Levente, valamint Cseke Attila szenátor is. A költségvetés-tervezetet a parlament pénzügyi szakbizottságainak is meg kell vitatnia, ezt követően a törvényhozás összevont plénuma dönt róla. Az ANI által egyébként nepotizmussal gyanúsított Máté András november közepén az alkotmánybíróságon támadta meg az intézmény működését szabályozó törvényt, Márton Árpád pedig olyan javaslatokat nyújtott be a jogszabály módosítására, amelyek jelentősen korlátozták volna az ANI jelenlegi jogkörét. Szintén támadta az intézményt Frunda György RMDSZ-szenátor is. Az RMDSZ viszonyulása az ANI-hoz vitát eredményezett a kormánykoalícióban, miután a PDL-s Monica Macovei, egykori igazságügyi miniszter korábban többször is azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy gyengíteni akarja a korrupció ellen küzdő intézményeket.
Macovei hétfőn úgy fogalmazott: az USL megszüntetni szeretné az ANI-t, az RMDSZ pedig ellenkezik a kormány szándékával, amelynek a szövetség is tagja. Hozzátette: magyarázatot kér Kelemen Hunor RMDSZ-elnöktől.
Az ügynökség egyébként az elmúlt időszakban több RMDSZ-es képviselő és szenátor – Máté András, Kerekes Károly, Lakatos Péter, Pető Csilla, Pál Árpád – összeférhetetlenségét is megállapította.
Fall Sándor
Krónika (Kolozsvár)
Leszavazták az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) jövő évi költségvetés-tervezetét a parlament jogi bizottságainak együttes ülésén. Az RMDSZ képviselői az ellenzékkel együtt nemmel szavaztak.
Az ANI 2012-es költségvetésének elfogadása ellen szavaztak a jogi bizottságok hétfői együttes ülésén az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL), illetve az RMDSZ jelen lévő honatyái. A szavazás előtt az RMDSZ több módosítást javasolt, ezek nyomán a magas rangú tisztségviselők vagyonosodását vizsgáló intézmény jövő költségvetése a tervezett 42 millió lejről 13 millió lejre csökkent volna.
Az egyik költségvetés-csökkentő javaslatot Márton Árpád RMDSZ-képviselő, egy másikat Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője nyújtotta be.
A testületek elutasították a javaslatokat, a szavazáson pedig 5 igen és 13 nem szavazattal az ANI-büdzsé tervezetét is elvetették. Igennel szavaztak a Demokrata Liberális Párt (PDL) jelen lévő képviselői (többen hiányoztak az ülésről), az ellenzék 11 elutasító szavazatához csatlakozott Máté András Levente, valamint Cseke Attila szenátor is. A költségvetés-tervezetet a parlament pénzügyi szakbizottságainak is meg kell vitatnia, ezt követően a törvényhozás összevont plénuma dönt róla. Az ANI által egyébként nepotizmussal gyanúsított Máté András november közepén az alkotmánybíróságon támadta meg az intézmény működését szabályozó törvényt, Márton Árpád pedig olyan javaslatokat nyújtott be a jogszabály módosítására, amelyek jelentősen korlátozták volna az ANI jelenlegi jogkörét. Szintén támadta az intézményt Frunda György RMDSZ-szenátor is. Az RMDSZ viszonyulása az ANI-hoz vitát eredményezett a kormánykoalícióban, miután a PDL-s Monica Macovei, egykori igazságügyi miniszter korábban többször is azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy gyengíteni akarja a korrupció ellen küzdő intézményeket.
Macovei hétfőn úgy fogalmazott: az USL megszüntetni szeretné az ANI-t, az RMDSZ pedig ellenkezik a kormány szándékával, amelynek a szövetség is tagja. Hozzátette: magyarázatot kér Kelemen Hunor RMDSZ-elnöktől.
Az ügynökség egyébként az elmúlt időszakban több RMDSZ-es képviselő és szenátor – Máté András, Kerekes Károly, Lakatos Péter, Pető Csilla, Pál Árpád – összeférhetetlenségét is megállapította.
Fall Sándor
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 8.
Volt egyszer egy Memorandum
Kereken tíz évvel ezelőtt, 2001. december 8-án a Provincia című folyóiratban megjelent egy dokumentum: egy civil társaság emlékeztetője, jegyzéke, följegyzése, ünnepélyes előterjesztése, nyilatkozata, beadványa. Ez volt a Memorandum
Témája – az ország politikai-területi-közigazgatási felosztása, a Memorandum szóhasználatával: a regionalizálás – azóta is aktuális, égető kérdés, persze a politikai helyzet változásából eredő hőfokingadozásokkal és eltérő politikai, sőt fogalmi megközelítésekben. A Memorandum „Románia regionális átalakításának terveként” született meg, bár inkább volt vitairat, mint cselekvési program. A hatása pedig egészen biztosan sokkal kisebb volt, mint amit szellemi ereje, eszmei jelentősége folytán megérdemelt volna. Ennek okait kielemezni messzire vezetne, talán mindenekelőtt egyfajta keleties megkésettségről, fáziskülönbségről volt/van szó, amely azóta nemhogy csökkent volna, de még fokozódott.
A dokumentum
Vajon csak a nosztalgia, annak az akkori pezsgésnek most újból feléledő hangulata teszi, hogy ma is elevennek, hitelesnek, mi több, időszerűnek tűnik minden szava, megállapítása és javaslata? És ennek megfelelően kilátástalannak? Most, ha lehet, még több a politológus, mint akkor – talán nem ártana megvizsgálniuk és értékelniük az egy évtizeddel ezelőtt a közéletbe berobbant akciót. Megpróbálok felidézni néhány többé-kevésbé fontos körülményt a nagy kalandból.
„Memorandum a parlamenthez
a romániai régiók létrehozásáról
Mi, e memorandumnak szánt dokumentum aláírói az alábbi – a régiók Romániájának politikai és közigazgatási megalkotását célzó – elképzelések nyilvános megvitatását javasoljuk, egyetértve azzal a vitával, amely európai szinten folyik az egyesült Európa jövőjéről. Jelen javaslataink Románia harmonikus fejlődését tartják szem előtt, figyelembe véve az ország tartományainak történelmi, gazdasági és társadalmi-kulturális identitását. Felfogásunkban Románia regionális átalakítása tervének semmi köze az elszakadási vagy irredenta törekvésekhez, bármilyen jellegűek legyenek is azok. Ezért úgy véljük, hogy minden ilyen megközelítés leegyszerűsítő, és azt a célt szolgálja, hogy diverziós módon megrontsa azokat az alapos és felelős közvitákat, melyek országunk jövőjét az európai tapasztalatok fényében vizsgálják.
Részvételünk az Európai Unió jövőjéről szóló vitában – amely az Uniót olyan föderatív rendszernek tekinti, ahol az alkotmányos alapokkal rendelkező tartományoknak, így Skóciának, Katalóniának, Flandriának, Vallóniának, Bajorországnak stb. megvan a saját helyük –, hozzájárulhat ahhoz, hogy pontosabban megismerjük azokat az intézményi struktúrákat, amelyekbe integrálódni kívánunk. A regionális modell, az úgynevezett középszintű kormányzás (meso-government) véleményünk szerint európai identitásunk visszaszerzését szolgálja.
A régiók kialakításában alapelvnek tekintjük, hogy az adminisztratív és politikai hatásköröket területi egységeknek és nem nemzeti vagy etnikai közösségeknek adjuk át; ez utóbbiak a regionális modell alapján politikai és jogi garanciákat élveznek sajátos érdekeik védelmében.
Az a túlcentralizált közigazgatási rendszer, melyet 1989 után szinte változtatás nélkül átvettünk, a korrupciónak és a bürokratizmusnak kedvez, és felerősíti a sok kis egységen alapuló, rendkívül költséges közigazgatás egyébként is meglevő hátrányait. Másrészt a decentralizálás eszméje arra a jogi keretre is vonatkozik, amelyet mind Románia nemzetközi kötelezettségei, mind pedig belső jogrendjének európai jogharmonizációs elemei tartalmaznak.
Olyan közigazgatási reformot javasolunk, amely újrafogalmazza a létező területi egységek státuszát, és új politikai-közigazgatási formákat vezet be. Ezek kialakításában a fejlesztési régiók vagy a történelmi tartományok jelenthetik a kiindulópontot. E tekintetben a régiók székhelyén vagy a tartományi fővárosokban felállítandó regionális tanácsok, illetve tartományi parlamentek létrehozásának megvitatását javasoljuk.
Úgy véljük, a regionális hatóságok politikai, gazdasági és kulturális hatáskörei mellett – melyeknek gyakorlására a szubszidiaritás elvének és az Európai Unióban alkalmazott normáknak megfelelően kerül sor –, a tájékoztatási politikák radikális decentralizációját is szem előtt kell tartani.
A regionális identitás polgári alapon történő felvállalása az olyan többnemzetiségű régiókban, mint a Bánság, Erdély vagy Dobrudzsa, hozzájárulhat azon transzetnikus identitásoknak a kialakításához, amelyek alapján meghaladhatók lesznek a szélsőségesen nacionalista nosztalgiák, félelmek, valamint túlhajszolásuk, de a polgári és demokratikus frazeológiát használó burkolt nacionalizmus is.
Az új regionális rendszer kialakítása a politikai rendszer újraalkotását is szükségessé tesz, ami nem valósítható meg a – kidolgozás alatt levő – európai alkotmány alapelveivel összhangban levő alkotmányreform nélkül. E javaslatok a – kormányzottak egyetértését feltételező kormányzást jelentő – republikanizmus és a részvételi demokrácia elvein alapszanak. Ezért bármilyen szerkezeti átalakulásra vonatkozó döntésnek népszavazás eredményeként kell létrejönnie, amelyet – a helyzetnek megfelelően – regionális vagy országos szinten kell megszervezni, úgy, hogy a lakosság jóhiszemű tájékoztatást kapjon a hasonló európai példákról és az ilyen típusú közigazgatás esélyeiről. E dokumentumot megküldtük Románia Parlamentje Állandó Bizottságának, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, a Demokrata Párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt vezetőségeinek, valamint az Európai Parlamentnek és a Régiók Bizottságának.
Kolozsvár, 2001. december 8.
Aláírták: Antik Sándor, Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Alexandru Cistelecan, Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Hadházy Zsuzsa, Molnár Gusztáv, Ovidiu Pecican, Szokoly Elek, Traian Ştef, Daniel Vighi” A hely: a Provincia
A Provincia, ez a fantasztikus kalandnak beillő erdélyi folyóirat „közös fórumként” indult, azonos szöveggel román és magyar nyelven, „hogy a polémiák korszakából átlépjünk a párbeszéd korszakába”. Kezdeményezője, spiritus rectora, legképzettebb szerkesztője és ideológusa kétségtelenül Molnár Gusztáv filozófus és politológus volt, a jeles román irodalomkritikussal, Alexandru Cistelecannal ketten voltak felelős szerkesztők. A folyóirat első számában jelent meg, 2000 áprilisában – szintén főleg Molnár Gusztáv kútfejéből – A Mit akarunk című programszöveg.
Mit akarunk
„Eljött az ideje egy közös fórum megteremtésének az erdélyi és bánsági nyilvánosságban, amely a viták korszakából átlép a dialógus korszakába. Vállaljuk ennek a kezdetnek a felelősségét, mert meg vagyunk győződve arról, hogy térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává tehető. A múlttal előítéletek és gátlások nélkül akarunk szembenézni. De nem szeretnénk, ha a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárná előlünk a jelen alternatíváit. A másikban partnert akarunk látni: az eszmékben, a cselekedetekben és a mindennapi együttélésben.
Nem akarjuk, hogy a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen. Azt akarjuk, hogy Erdély centrummá váljon. Nem mások fölött, hanem egyensúlyban és partnerségben más centrumokkal.
Olyan Erdélyt akarunk, amelyben a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára.
Nem akarunk újjáéleszteni – és még kevésbé kiváltani vagy támogatni – valamiféle helyiérdekű, a román, magyar és német különbség fölötti vagy éppenséggel e különbségek ellen irányuló transzilvanizmust. Európai erdélyiséget akarunk, amely ezeket az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő konszociatív rendszerbe tudja foglalni.
2000. 06. 01.
A szerkesztőbizottság
Ádám Gábor (adminisztrátor), Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Al. Cistelecan (felelős szerkesztő), Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Sabina Fati, Hadházy Zsuzsa (lapszerkesztő), Könczey Elemér (művészeti szerkesztő, Marius Lazăr, Molnár Gusztáv (felelős szerkesztő), Ovidiu Pecican, Traian Ştef, Szokoly Elek, Daniel Vighi.”
Érdekesek és magas színvonalúak voltak a lap cikkei (Molnár Gusztáv mellett Bakk Miklós és Szokoly Elek voltak, a belsők közül, a fő magyar szerzők; a románok közül Al. Cistelecan mellett Caius Dobrescu és Ovidiu Pecican, de sorolhatnék más neveket is), a legérdekesebb azonban mégis a két nyelven azonos szöveggel megjelenő lap szerkesztése, annak szellemi és érzelmi kalandja volt. Megérte!
A. Năstase börtönnel fenyeget
A Memorandumot a sajtóban élénk érdeklődés, de még inkább felháborodott elutasítás fogadta. Főleg a nemzeti (kommunista) sajtó méltatlankodva követelte a számonkérést, az aláírók megbüntetéséig – bizony, a bebörtönzéséig – elmenően. Hivatalosan állást foglalt Adrian Năstase kormányfő is, válaszában a Memorandum sablonos „elítélése” mellett kilátásba helyezte: „Úgy vélem, figyelmesnek kell lennünk, persze megrekedhetnénk mindenféle vitákban a legkülönfélébb kérdésekről, félretéve mindazt, ami fontosabb a társadalom számára. Itt van tehát ez a csoport, amelyben egy magyar állampolgár, azt hiszem, román állampolgársága is van, Molnár úr, részletesen tanulmányozza Magyarországon ezeket a kérdéseket, utána meg idejön Romániába, elmagyarázni nekünk a fejleményeket ezeken a területeken; mellette a Provincia folyóirat egyes tagjai is, valószínűleg jóhiszeműen, meg szeretnének vitatni bizonyos kérdéseket. Azt hiszem azonban, számunkra fontosabb nagyon komolyan más problémákra összpontosítanunk (...), hogyan hozzuk be a lemaradást az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában, hogyan sikerül csatlakozni az Észak-Atlanti Szövetséghez.” Ha meggondoljuk, kis híján miben akadályoztuk meg a román kományt!...
A miniszterelnök hozzátette: „Fontos megértenünk, hogy a politikában semmi sem véletlen, és ahogyan karácsonykor általában petárdákat használnak, ugyanúgy ennek a felvetésnek akkor kellett megjelennie, amikor párbeszéd, vita van előkészületben, amikor a külföldi magyarokra vonatkozó státustörvényről beszélnek. Nem hiszek a véletlen egybeesésekben, s ha emlékeznek, júliusban beszéltem a propaganda erőfeszítéseiről az autonómia, a regionalizálás, a provincializálás tekintetében, egy olyan egymásutániságban, amely a kollektív jogoktól elvezetett volna a több szintű autonómiáig. (...)” Már-már elismerő értékelés...
Végül: „Tehát mindezek a dolgok előreláthatóak voltak, és rámutattam, miért kell elkerülnünk a csapdát, hogy vitázni kezdjünk, én pedig most megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ezekről a kérdésekről beszélek. A provinciások tulajdonképpen ezt a vitát óhajtják. Hagyni kell őket, hogy vitázzanak, amennyit akarnak; könyveket, cikkeket írjanak. Abban a pillanatban azonban, amikor akcióba kezdenének, kétségtelenül a törvény alapján fogunk ítélni, és ha szükséges, közbelépnek az állam intézményei.” Nos, nem volt szükséges, azt viszont kétségtelennek tartom, hogy a Provincia tagjait azóta is – hogy is mondjam – kitüntetett érdeklődés övezi bizonyos megfigyelői körökben.
A vége elmarad
A vita, a tevékenység azonban csakhamar a mi köreinken belül is megszűnt. A kérdés nem az, hogy miért fulladt ki a lap harmadfél év alatt (elsősorban természetesen anyagi okokból, egyre nehezebb volt cikkeket szervezni, és kevesünknek volt a lapnál a főállása – szegény-szegény Hadházy Zsuzsa! –, és hát a „polémiák és a párbeszéd” is átköltözhetett, ha inkoherensebb és felszínesebb formában is, a virtuális térbe), fontosabb lenne elemezni, hogy miért nem „ütött át” a programja. Erre történtek kísérletek, bevallom, kedélytelenül és futólag olvastam őket. Azt hiszem, egyszerűbb kimondani, hogy az a program, az a „mit akarunk” megalapozatlan reményre támaszkodott. Ez nem csak az idézett miniszterelnöki beszéd, de most már a tíz év tapasztalata alapján is elmondható.
Nem, úgy látszik, „térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme” nem tehető „az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává”.
Igen, sajnos „a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárja előlünk a jelen alternatíváit”. És hiába nem akartuk, hogy „a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen”, az lett, az maradt. Nagyon valószínű, hogy a megváltozott valóságban, sűrűsödő gondjaink közepette az „európai erdélyiség”, amelyben „a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára”, nos, minden látszólagos apró sikerei ellenére provinciális memorandista álom marad. Túl bonyolultak és túl gyorsak a változások, túl kaotikus hozzá a világ. Nem érettek hozzá a körülmények. Talán mi magunk sem vagyunk eléggé érettek hozzá. De a Provincia kalandja után mindenképpen érettebbek vagyunk, mint azelőtt.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)
Kereken tíz évvel ezelőtt, 2001. december 8-án a Provincia című folyóiratban megjelent egy dokumentum: egy civil társaság emlékeztetője, jegyzéke, följegyzése, ünnepélyes előterjesztése, nyilatkozata, beadványa. Ez volt a Memorandum
Témája – az ország politikai-területi-közigazgatási felosztása, a Memorandum szóhasználatával: a regionalizálás – azóta is aktuális, égető kérdés, persze a politikai helyzet változásából eredő hőfokingadozásokkal és eltérő politikai, sőt fogalmi megközelítésekben. A Memorandum „Románia regionális átalakításának terveként” született meg, bár inkább volt vitairat, mint cselekvési program. A hatása pedig egészen biztosan sokkal kisebb volt, mint amit szellemi ereje, eszmei jelentősége folytán megérdemelt volna. Ennek okait kielemezni messzire vezetne, talán mindenekelőtt egyfajta keleties megkésettségről, fáziskülönbségről volt/van szó, amely azóta nemhogy csökkent volna, de még fokozódott.
A dokumentum
Vajon csak a nosztalgia, annak az akkori pezsgésnek most újból feléledő hangulata teszi, hogy ma is elevennek, hitelesnek, mi több, időszerűnek tűnik minden szava, megállapítása és javaslata? És ennek megfelelően kilátástalannak? Most, ha lehet, még több a politológus, mint akkor – talán nem ártana megvizsgálniuk és értékelniük az egy évtizeddel ezelőtt a közéletbe berobbant akciót. Megpróbálok felidézni néhány többé-kevésbé fontos körülményt a nagy kalandból.
„Memorandum a parlamenthez
a romániai régiók létrehozásáról
Mi, e memorandumnak szánt dokumentum aláírói az alábbi – a régiók Romániájának politikai és közigazgatási megalkotását célzó – elképzelések nyilvános megvitatását javasoljuk, egyetértve azzal a vitával, amely európai szinten folyik az egyesült Európa jövőjéről. Jelen javaslataink Románia harmonikus fejlődését tartják szem előtt, figyelembe véve az ország tartományainak történelmi, gazdasági és társadalmi-kulturális identitását. Felfogásunkban Románia regionális átalakítása tervének semmi köze az elszakadási vagy irredenta törekvésekhez, bármilyen jellegűek legyenek is azok. Ezért úgy véljük, hogy minden ilyen megközelítés leegyszerűsítő, és azt a célt szolgálja, hogy diverziós módon megrontsa azokat az alapos és felelős közvitákat, melyek országunk jövőjét az európai tapasztalatok fényében vizsgálják.
Részvételünk az Európai Unió jövőjéről szóló vitában – amely az Uniót olyan föderatív rendszernek tekinti, ahol az alkotmányos alapokkal rendelkező tartományoknak, így Skóciának, Katalóniának, Flandriának, Vallóniának, Bajorországnak stb. megvan a saját helyük –, hozzájárulhat ahhoz, hogy pontosabban megismerjük azokat az intézményi struktúrákat, amelyekbe integrálódni kívánunk. A regionális modell, az úgynevezett középszintű kormányzás (meso-government) véleményünk szerint európai identitásunk visszaszerzését szolgálja.
A régiók kialakításában alapelvnek tekintjük, hogy az adminisztratív és politikai hatásköröket területi egységeknek és nem nemzeti vagy etnikai közösségeknek adjuk át; ez utóbbiak a regionális modell alapján politikai és jogi garanciákat élveznek sajátos érdekeik védelmében.
Az a túlcentralizált közigazgatási rendszer, melyet 1989 után szinte változtatás nélkül átvettünk, a korrupciónak és a bürokratizmusnak kedvez, és felerősíti a sok kis egységen alapuló, rendkívül költséges közigazgatás egyébként is meglevő hátrányait. Másrészt a decentralizálás eszméje arra a jogi keretre is vonatkozik, amelyet mind Románia nemzetközi kötelezettségei, mind pedig belső jogrendjének európai jogharmonizációs elemei tartalmaznak.
Olyan közigazgatási reformot javasolunk, amely újrafogalmazza a létező területi egységek státuszát, és új politikai-közigazgatási formákat vezet be. Ezek kialakításában a fejlesztési régiók vagy a történelmi tartományok jelenthetik a kiindulópontot. E tekintetben a régiók székhelyén vagy a tartományi fővárosokban felállítandó regionális tanácsok, illetve tartományi parlamentek létrehozásának megvitatását javasoljuk.
Úgy véljük, a regionális hatóságok politikai, gazdasági és kulturális hatáskörei mellett – melyeknek gyakorlására a szubszidiaritás elvének és az Európai Unióban alkalmazott normáknak megfelelően kerül sor –, a tájékoztatási politikák radikális decentralizációját is szem előtt kell tartani.
A regionális identitás polgári alapon történő felvállalása az olyan többnemzetiségű régiókban, mint a Bánság, Erdély vagy Dobrudzsa, hozzájárulhat azon transzetnikus identitásoknak a kialakításához, amelyek alapján meghaladhatók lesznek a szélsőségesen nacionalista nosztalgiák, félelmek, valamint túlhajszolásuk, de a polgári és demokratikus frazeológiát használó burkolt nacionalizmus is.
Az új regionális rendszer kialakítása a politikai rendszer újraalkotását is szükségessé tesz, ami nem valósítható meg a – kidolgozás alatt levő – európai alkotmány alapelveivel összhangban levő alkotmányreform nélkül. E javaslatok a – kormányzottak egyetértését feltételező kormányzást jelentő – republikanizmus és a részvételi demokrácia elvein alapszanak. Ezért bármilyen szerkezeti átalakulásra vonatkozó döntésnek népszavazás eredményeként kell létrejönnie, amelyet – a helyzetnek megfelelően – regionális vagy országos szinten kell megszervezni, úgy, hogy a lakosság jóhiszemű tájékoztatást kapjon a hasonló európai példákról és az ilyen típusú közigazgatás esélyeiről. E dokumentumot megküldtük Románia Parlamentje Állandó Bizottságának, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, a Demokrata Párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt vezetőségeinek, valamint az Európai Parlamentnek és a Régiók Bizottságának.
Kolozsvár, 2001. december 8.
Aláírták: Antik Sándor, Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Alexandru Cistelecan, Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Hadházy Zsuzsa, Molnár Gusztáv, Ovidiu Pecican, Szokoly Elek, Traian Ştef, Daniel Vighi” A hely: a Provincia
A Provincia, ez a fantasztikus kalandnak beillő erdélyi folyóirat „közös fórumként” indult, azonos szöveggel román és magyar nyelven, „hogy a polémiák korszakából átlépjünk a párbeszéd korszakába”. Kezdeményezője, spiritus rectora, legképzettebb szerkesztője és ideológusa kétségtelenül Molnár Gusztáv filozófus és politológus volt, a jeles román irodalomkritikussal, Alexandru Cistelecannal ketten voltak felelős szerkesztők. A folyóirat első számában jelent meg, 2000 áprilisában – szintén főleg Molnár Gusztáv kútfejéből – A Mit akarunk című programszöveg.
Mit akarunk
„Eljött az ideje egy közös fórum megteremtésének az erdélyi és bánsági nyilvánosságban, amely a viták korszakából átlép a dialógus korszakába. Vállaljuk ennek a kezdetnek a felelősségét, mert meg vagyunk győződve arról, hogy térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává tehető. A múlttal előítéletek és gátlások nélkül akarunk szembenézni. De nem szeretnénk, ha a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárná előlünk a jelen alternatíváit. A másikban partnert akarunk látni: az eszmékben, a cselekedetekben és a mindennapi együttélésben.
Nem akarjuk, hogy a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen. Azt akarjuk, hogy Erdély centrummá váljon. Nem mások fölött, hanem egyensúlyban és partnerségben más centrumokkal.
Olyan Erdélyt akarunk, amelyben a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára.
Nem akarunk újjáéleszteni – és még kevésbé kiváltani vagy támogatni – valamiféle helyiérdekű, a román, magyar és német különbség fölötti vagy éppenséggel e különbségek ellen irányuló transzilvanizmust. Európai erdélyiséget akarunk, amely ezeket az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő konszociatív rendszerbe tudja foglalni.
2000. 06. 01.
A szerkesztőbizottság
Ádám Gábor (adminisztrátor), Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Al. Cistelecan (felelős szerkesztő), Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Sabina Fati, Hadházy Zsuzsa (lapszerkesztő), Könczey Elemér (művészeti szerkesztő, Marius Lazăr, Molnár Gusztáv (felelős szerkesztő), Ovidiu Pecican, Traian Ştef, Szokoly Elek, Daniel Vighi.”
Érdekesek és magas színvonalúak voltak a lap cikkei (Molnár Gusztáv mellett Bakk Miklós és Szokoly Elek voltak, a belsők közül, a fő magyar szerzők; a románok közül Al. Cistelecan mellett Caius Dobrescu és Ovidiu Pecican, de sorolhatnék más neveket is), a legérdekesebb azonban mégis a két nyelven azonos szöveggel megjelenő lap szerkesztése, annak szellemi és érzelmi kalandja volt. Megérte!
A. Năstase börtönnel fenyeget
A Memorandumot a sajtóban élénk érdeklődés, de még inkább felháborodott elutasítás fogadta. Főleg a nemzeti (kommunista) sajtó méltatlankodva követelte a számonkérést, az aláírók megbüntetéséig – bizony, a bebörtönzéséig – elmenően. Hivatalosan állást foglalt Adrian Năstase kormányfő is, válaszában a Memorandum sablonos „elítélése” mellett kilátásba helyezte: „Úgy vélem, figyelmesnek kell lennünk, persze megrekedhetnénk mindenféle vitákban a legkülönfélébb kérdésekről, félretéve mindazt, ami fontosabb a társadalom számára. Itt van tehát ez a csoport, amelyben egy magyar állampolgár, azt hiszem, román állampolgársága is van, Molnár úr, részletesen tanulmányozza Magyarországon ezeket a kérdéseket, utána meg idejön Romániába, elmagyarázni nekünk a fejleményeket ezeken a területeken; mellette a Provincia folyóirat egyes tagjai is, valószínűleg jóhiszeműen, meg szeretnének vitatni bizonyos kérdéseket. Azt hiszem azonban, számunkra fontosabb nagyon komolyan más problémákra összpontosítanunk (...), hogyan hozzuk be a lemaradást az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában, hogyan sikerül csatlakozni az Észak-Atlanti Szövetséghez.” Ha meggondoljuk, kis híján miben akadályoztuk meg a román kományt!...
A miniszterelnök hozzátette: „Fontos megértenünk, hogy a politikában semmi sem véletlen, és ahogyan karácsonykor általában petárdákat használnak, ugyanúgy ennek a felvetésnek akkor kellett megjelennie, amikor párbeszéd, vita van előkészületben, amikor a külföldi magyarokra vonatkozó státustörvényről beszélnek. Nem hiszek a véletlen egybeesésekben, s ha emlékeznek, júliusban beszéltem a propaganda erőfeszítéseiről az autonómia, a regionalizálás, a provincializálás tekintetében, egy olyan egymásutániságban, amely a kollektív jogoktól elvezetett volna a több szintű autonómiáig. (...)” Már-már elismerő értékelés...
Végül: „Tehát mindezek a dolgok előreláthatóak voltak, és rámutattam, miért kell elkerülnünk a csapdát, hogy vitázni kezdjünk, én pedig most megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ezekről a kérdésekről beszélek. A provinciások tulajdonképpen ezt a vitát óhajtják. Hagyni kell őket, hogy vitázzanak, amennyit akarnak; könyveket, cikkeket írjanak. Abban a pillanatban azonban, amikor akcióba kezdenének, kétségtelenül a törvény alapján fogunk ítélni, és ha szükséges, közbelépnek az állam intézményei.” Nos, nem volt szükséges, azt viszont kétségtelennek tartom, hogy a Provincia tagjait azóta is – hogy is mondjam – kitüntetett érdeklődés övezi bizonyos megfigyelői körökben.
A vége elmarad
A vita, a tevékenység azonban csakhamar a mi köreinken belül is megszűnt. A kérdés nem az, hogy miért fulladt ki a lap harmadfél év alatt (elsősorban természetesen anyagi okokból, egyre nehezebb volt cikkeket szervezni, és kevesünknek volt a lapnál a főállása – szegény-szegény Hadházy Zsuzsa! –, és hát a „polémiák és a párbeszéd” is átköltözhetett, ha inkoherensebb és felszínesebb formában is, a virtuális térbe), fontosabb lenne elemezni, hogy miért nem „ütött át” a programja. Erre történtek kísérletek, bevallom, kedélytelenül és futólag olvastam őket. Azt hiszem, egyszerűbb kimondani, hogy az a program, az a „mit akarunk” megalapozatlan reményre támaszkodott. Ez nem csak az idézett miniszterelnöki beszéd, de most már a tíz év tapasztalata alapján is elmondható.
Nem, úgy látszik, „térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme” nem tehető „az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává”.
Igen, sajnos „a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárja előlünk a jelen alternatíváit”. És hiába nem akartuk, hogy „a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen”, az lett, az maradt. Nagyon valószínű, hogy a megváltozott valóságban, sűrűsödő gondjaink közepette az „európai erdélyiség”, amelyben „a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára”, nos, minden látszólagos apró sikerei ellenére provinciális memorandista álom marad. Túl bonyolultak és túl gyorsak a változások, túl kaotikus hozzá a világ. Nem érettek hozzá a körülmények. Talán mi magunk sem vagyunk eléggé érettek hozzá. De a Provincia kalandja után mindenképpen érettebbek vagyunk, mint azelőtt.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. december 9.
Tőkés: „Figyelem, mire használják a hatalmat”
[INTERJÚ] Az Európai Parlamentben azt szerettem volna elérni, hogy ha a kollégáim rám néznek, akkor az erdélyi magyarság jusson rólam az eszükbe – nyilatkozta a Krónikának a brüsszeli törvényhozásban újabb alelnöki tisztséget nem vállaló Tőkés László. A politikus elmondta, a szervezet hétvégi tisztújító közgyűlésén újabb mandátumot vállalna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács élén, ugyanakkor meggyőződése, hogy az erdélyi magyarság elemi érdeke a politikai erők valamilyenfajta együttműködése.
– Két nappal ezelőtt bejelentette, hogy az Európai Parlament élén 2012 januárjában rendezendő választásokon nem vállal újabb alelnöki tisztséget. Ha leltárt kellene készítenie, mit tartana másfél éves alelnöki mandátuma legfontosabb megvalósításának, elsősorban az erdélyi magyar közösség jogainak érvényesítése terén?
– Talán a legegyszerűbben úgy tudnám megfogalmazni: azt szerettem volna elérni, hogy ha a kollégáim rám néznek, akkor az erdélyi magyarság jusson rólam az eszükbe, valamint az, hogy ott még valami gond van. 2007-ben nagy meglepetésemre kiderült, hogy az Európai Parlamentben úgy tudják, nekünk Romániában aranyéletünk van, itthonról senki nem jelezte az európai közvélemény számára, hogy volna még itt tennivaló a kisebbségi jogok terén. Európa egyik legnagyobb őshonos nemzeti közösségeként majdnem fehér folt voltunk a számukra. Másfelől az alelnökség, miközben nagyon megtisztelő feladat, nem a látványos sikerek és a gyors politikai cselekvések terepe.
Hozzám az oktatásügy és sport, UNESCO, kultúrák közötti párbeszéd, vallás- és egyházügyi kapcsolatok, a Nyugat-Balkán, tagjelölt országok és az uniós bővítés témakörök tartoztak. Sok témakörben sikerült előbbre lépnünk, számtalan szakmai egyeztetésen és találkozón vagyunk túl. Időszűke miatt most csak az egyik, számomra legfontosabb kérdést emelném ki: a „Keresztény Európát” meghirdető képviselői programom szellemében a Liszszaboni szerződés 17. cikkelye értelmében munkálkodtam az EU intézményei és az egyházak közötti párbeszéd előmozdításán és intézményesítésén. Meggyőződésem, hogy ez lehet a mi „apportunk” Európához: a mély hit Istenben és a kereszténység értékközössége, amire a mai világunknak hihetetlenül nagy szüksége lenne.
– Előrebocsátotta, hogy minden idejét és energiáját az erdélyi magyarság itthoni szolgálatára kívánja fordítani, különös tekintettel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mozgalmi és intézményi tevékenységének kiterjedésére, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt létrejöttére. Ez azt jelenti, hogy újabb elnöki mandátumot vállal az EMNT hétvégi, tisztújítással egybekötött országos küldöttgyűlésén?
– Az, hogy az EP-képviselői munkám mellett az összes időmet és energiámat a Kárpát-medencei, ezen belül kiemelten az erdélyi nemzetpolitikai építkezésnek fogom szentelni, nem azt jelenti, hogy az európai munkát el fogom hanyagolni. És nem egyszemélyes döntés volt. Az idei Tusványoson erről már tárgyaltunk Orbán Viktor kormányfővel, illetve legutóbb a Máért utáni találkozón, amikor megerősítettük a stratégiai szövetségünket, gyakorlatilag pontot tettünk az ügy végére. Eközben alelnökségem lehetséges folytatásáról is szó esett, többek között Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke, valamint Joseph Daul, a néppárti parlamenti frakció elnöke is támogatásáról biztosított. Ennek ellenére döntöttünk úgy, hogy 2012-ben inkább itthon vállalok többletfeladatokat.
Konszenzusos döntés született, ahogyan 2007-ben sem önérdek vezérelt, amikor elindultam függetlenként az RMDSZ hatalmi gépezetével szemben, vagy amikor 2009-ben arról győztek meg, hogy az összefogás a szükséges lépés. Közösségünk érdekei miatt még arra is hajlandó voltam, hogy Markó Bélával csűrkapu nagyságú óriásplakátokon fogjunk kezet – kaptam is érte eleget. Továbbra is meggyőződésem, hogy az erdélyi magyarság elemi érdeke a politikai erők valamilyenfajta együttműködése, akár egy széles egyetértés övezte nemzeti minimum mentén – de abból semmiféle konjunktúra kedvéért nem szabad engednünk. Ami az EMNT elnöki tisztségét illeti: ha megválasztanak, vállalom. Nyitott kérdés: az EMNT küldöttgyűlése dönt az elnök személyéről.
– Ugyancsak a hétvégén tartja programalkotó fórumát az EMNP. Melyek lesznek az alakulat programjának alappillérei? A védnöki szerepkörön kívül a párt élén továbbra sem kíván tisztséget betölteni?
– Az EMNP keretprogramját én is kíváncsian várom. Számomra megtiszteltetés a védnökség, ám konkrét pártpolitikai szerepet továbbra sem vállalok. A pártpolitika szükségszerűen a hatalom megszerzését célozza, ez a lényege – nekem inkább az a tisztem, hogy árgus szemekkel figyeljem, mire használják a hatalmat, vagyis hogy a jó úton tartsam a harcostársaimat. Illetve eszükbe juttassam: bármilyen politikai formáció, így a párt is, csak egy eszköz, nem válhat öncéllá, mint ahogyan az alelnökség is csak eszköz volt, és mindegyik a maga módján ugyanazt a célt hivatott szolgálni.
– Az RMDSZ vezetői ismét elutasították Toró T. Tibornak, az EMNP ideiglenes elnökének a magyar–magyar koalícióra, a romániai parlamenti választások tekintetében az etnikai arányosság elvének bevezetésére vonatkozó javaslatát. Lát-e esélyt arra, hogy a közelgő választási évben elmozdulás történjen az erdélyi magyar összefogás terén?
– Nagyon remélem, előbb-utóbb az RMDSZ vezetői is meghallják az emberek szavát. Jártamban-keltemben csak azt tapasztalom, milyen óriási az igény az erdélyi magyarok körében az együttműködés iránt. Mi erre teszünk kísérletet, erről szólt az etnikai arányosság elvének a lehetséges elfogadtatása is. Az RMDSZ folyamatosan azt féli, hogy kiesünk a parlamentből. A romániai magyarság számarányának megfelelő parlamenti hely törvény általi biztosítása ezt a kérdést egyszer s mindenkorra megoldaná, számszerűen kb. ugyanennyi mandátumot jelentene, és megszabadulnánk végre a zsarolásra is alkalmas parlamenti küszöb lidércnyomásától. Ezekre a rögzített számú helyekre a magyar politikai erők versenyezhetnének, vagyis a demokratikus választásokhoz való jogunk sem sérülne. A versenypárti logikában az a veszély gyakorlatilag kódolva van, hogy a választói érdektelenség vagy éppen a protest miatt tényleg kimaradunk a bukaresti parlamentből. Márpedig arra is utalnak jelek, hogy az erdélyi magyaroknak elegük van a csődhelyzetbe vezető két évtizedes „átmenetből”.
– Több alkalommal rendszerváltozásnak nevezte a magyar nemzetpolitikában az elmúlt másfél évben történt fordulatot. Hogyan értékeli az Orbán-kormány frissen kidolgozott nemzetpolitikai stratégiáját?
– A 2010-es nemzetpolitikai fordulat történelmi lehetőség egész nemzetünk számára. Az új alaptörvény szerint a mindenkori magyar kormány immáron felelősséget visel érettünk, tényleges hazaként visszafogadott minket állampolgáraivá, a nemzeti együvé tartozás pedig megélhető jelen. De még sok munka vár reánk: legelőször is a kommunista diktatúrák alatt valósággá erősített mentális határokat kell lebontanunk, és azt is be kell látnunk, hogy nem csupán értékközösség vagyunk, hanem közösek az érdekeink is: az erős anyaország számunkra egyfajta védhatalomként, hátországként működhet, miközben a szülőföldjükön boldoguló autonóm nemzetrészek a nemzet egészét erősítik. Európában nagyon nem mindegy, hogy tíz-, avagy tizenötmilliós nemzetként tudunk-e maradandót alkotni, ehhez viszont a kulturális integráció mellett a politikai integráció is szükségeltetik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
[INTERJÚ] Az Európai Parlamentben azt szerettem volna elérni, hogy ha a kollégáim rám néznek, akkor az erdélyi magyarság jusson rólam az eszükbe – nyilatkozta a Krónikának a brüsszeli törvényhozásban újabb alelnöki tisztséget nem vállaló Tőkés László. A politikus elmondta, a szervezet hétvégi tisztújító közgyűlésén újabb mandátumot vállalna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács élén, ugyanakkor meggyőződése, hogy az erdélyi magyarság elemi érdeke a politikai erők valamilyenfajta együttműködése.
– Két nappal ezelőtt bejelentette, hogy az Európai Parlament élén 2012 januárjában rendezendő választásokon nem vállal újabb alelnöki tisztséget. Ha leltárt kellene készítenie, mit tartana másfél éves alelnöki mandátuma legfontosabb megvalósításának, elsősorban az erdélyi magyar közösség jogainak érvényesítése terén?
– Talán a legegyszerűbben úgy tudnám megfogalmazni: azt szerettem volna elérni, hogy ha a kollégáim rám néznek, akkor az erdélyi magyarság jusson rólam az eszükbe, valamint az, hogy ott még valami gond van. 2007-ben nagy meglepetésemre kiderült, hogy az Európai Parlamentben úgy tudják, nekünk Romániában aranyéletünk van, itthonról senki nem jelezte az európai közvélemény számára, hogy volna még itt tennivaló a kisebbségi jogok terén. Európa egyik legnagyobb őshonos nemzeti közösségeként majdnem fehér folt voltunk a számukra. Másfelől az alelnökség, miközben nagyon megtisztelő feladat, nem a látványos sikerek és a gyors politikai cselekvések terepe.
Hozzám az oktatásügy és sport, UNESCO, kultúrák közötti párbeszéd, vallás- és egyházügyi kapcsolatok, a Nyugat-Balkán, tagjelölt országok és az uniós bővítés témakörök tartoztak. Sok témakörben sikerült előbbre lépnünk, számtalan szakmai egyeztetésen és találkozón vagyunk túl. Időszűke miatt most csak az egyik, számomra legfontosabb kérdést emelném ki: a „Keresztény Európát” meghirdető képviselői programom szellemében a Liszszaboni szerződés 17. cikkelye értelmében munkálkodtam az EU intézményei és az egyházak közötti párbeszéd előmozdításán és intézményesítésén. Meggyőződésem, hogy ez lehet a mi „apportunk” Európához: a mély hit Istenben és a kereszténység értékközössége, amire a mai világunknak hihetetlenül nagy szüksége lenne.
– Előrebocsátotta, hogy minden idejét és energiáját az erdélyi magyarság itthoni szolgálatára kívánja fordítani, különös tekintettel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mozgalmi és intézményi tevékenységének kiterjedésére, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt létrejöttére. Ez azt jelenti, hogy újabb elnöki mandátumot vállal az EMNT hétvégi, tisztújítással egybekötött országos küldöttgyűlésén?
– Az, hogy az EP-képviselői munkám mellett az összes időmet és energiámat a Kárpát-medencei, ezen belül kiemelten az erdélyi nemzetpolitikai építkezésnek fogom szentelni, nem azt jelenti, hogy az európai munkát el fogom hanyagolni. És nem egyszemélyes döntés volt. Az idei Tusványoson erről már tárgyaltunk Orbán Viktor kormányfővel, illetve legutóbb a Máért utáni találkozón, amikor megerősítettük a stratégiai szövetségünket, gyakorlatilag pontot tettünk az ügy végére. Eközben alelnökségem lehetséges folytatásáról is szó esett, többek között Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke, valamint Joseph Daul, a néppárti parlamenti frakció elnöke is támogatásáról biztosított. Ennek ellenére döntöttünk úgy, hogy 2012-ben inkább itthon vállalok többletfeladatokat.
Konszenzusos döntés született, ahogyan 2007-ben sem önérdek vezérelt, amikor elindultam függetlenként az RMDSZ hatalmi gépezetével szemben, vagy amikor 2009-ben arról győztek meg, hogy az összefogás a szükséges lépés. Közösségünk érdekei miatt még arra is hajlandó voltam, hogy Markó Bélával csűrkapu nagyságú óriásplakátokon fogjunk kezet – kaptam is érte eleget. Továbbra is meggyőződésem, hogy az erdélyi magyarság elemi érdeke a politikai erők valamilyenfajta együttműködése, akár egy széles egyetértés övezte nemzeti minimum mentén – de abból semmiféle konjunktúra kedvéért nem szabad engednünk. Ami az EMNT elnöki tisztségét illeti: ha megválasztanak, vállalom. Nyitott kérdés: az EMNT küldöttgyűlése dönt az elnök személyéről.
– Ugyancsak a hétvégén tartja programalkotó fórumát az EMNP. Melyek lesznek az alakulat programjának alappillérei? A védnöki szerepkörön kívül a párt élén továbbra sem kíván tisztséget betölteni?
– Az EMNP keretprogramját én is kíváncsian várom. Számomra megtiszteltetés a védnökség, ám konkrét pártpolitikai szerepet továbbra sem vállalok. A pártpolitika szükségszerűen a hatalom megszerzését célozza, ez a lényege – nekem inkább az a tisztem, hogy árgus szemekkel figyeljem, mire használják a hatalmat, vagyis hogy a jó úton tartsam a harcostársaimat. Illetve eszükbe juttassam: bármilyen politikai formáció, így a párt is, csak egy eszköz, nem válhat öncéllá, mint ahogyan az alelnökség is csak eszköz volt, és mindegyik a maga módján ugyanazt a célt hivatott szolgálni.
– Az RMDSZ vezetői ismét elutasították Toró T. Tibornak, az EMNP ideiglenes elnökének a magyar–magyar koalícióra, a romániai parlamenti választások tekintetében az etnikai arányosság elvének bevezetésére vonatkozó javaslatát. Lát-e esélyt arra, hogy a közelgő választási évben elmozdulás történjen az erdélyi magyar összefogás terén?
– Nagyon remélem, előbb-utóbb az RMDSZ vezetői is meghallják az emberek szavát. Jártamban-keltemben csak azt tapasztalom, milyen óriási az igény az erdélyi magyarok körében az együttműködés iránt. Mi erre teszünk kísérletet, erről szólt az etnikai arányosság elvének a lehetséges elfogadtatása is. Az RMDSZ folyamatosan azt féli, hogy kiesünk a parlamentből. A romániai magyarság számarányának megfelelő parlamenti hely törvény általi biztosítása ezt a kérdést egyszer s mindenkorra megoldaná, számszerűen kb. ugyanennyi mandátumot jelentene, és megszabadulnánk végre a zsarolásra is alkalmas parlamenti küszöb lidércnyomásától. Ezekre a rögzített számú helyekre a magyar politikai erők versenyezhetnének, vagyis a demokratikus választásokhoz való jogunk sem sérülne. A versenypárti logikában az a veszély gyakorlatilag kódolva van, hogy a választói érdektelenség vagy éppen a protest miatt tényleg kimaradunk a bukaresti parlamentből. Márpedig arra is utalnak jelek, hogy az erdélyi magyaroknak elegük van a csődhelyzetbe vezető két évtizedes „átmenetből”.
– Több alkalommal rendszerváltozásnak nevezte a magyar nemzetpolitikában az elmúlt másfél évben történt fordulatot. Hogyan értékeli az Orbán-kormány frissen kidolgozott nemzetpolitikai stratégiáját?
– A 2010-es nemzetpolitikai fordulat történelmi lehetőség egész nemzetünk számára. Az új alaptörvény szerint a mindenkori magyar kormány immáron felelősséget visel érettünk, tényleges hazaként visszafogadott minket állampolgáraivá, a nemzeti együvé tartozás pedig megélhető jelen. De még sok munka vár reánk: legelőször is a kommunista diktatúrák alatt valósággá erősített mentális határokat kell lebontanunk, és azt is be kell látnunk, hogy nem csupán értékközösség vagyunk, hanem közösek az érdekeink is: az erős anyaország számunkra egyfajta védhatalomként, hátországként működhet, miközben a szülőföldjükön boldoguló autonóm nemzetrészek a nemzet egészét erősítik. Európában nagyon nem mindegy, hogy tíz-, avagy tizenötmilliós nemzetként tudunk-e maradandót alkotni, ehhez viszont a kulturális integráció mellett a politikai integráció is szükségeltetik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 9.
Összmagyar nemzetpolitikai stratégia
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) résztvevői november végén elfogadták a magyar nemzetpolitikai stratégia kereteit tartalmazó dokumentumot, amelynek alapvető célja a külhoni magyar közösségek megerősítése, gyarapodása. Az irányokat 2020-ig kijelölő 50 oldalas anyag rögzíti, hogy Magyarország támogatja a külhoni magyar közösségek területi és/vagy személyi elvű autonómiáját, és célként jelöli meg a magyar nyelven történő oktatás kiterjesztését, minőségének emelését.
Az Orbán-kormány által kidolgozott stratégia úgy határozza meg a magyar nemzetpolitikát, mint ami a külhoni magyar közösségek gyarapodása érdekében fogalmaz meg célokat, mert úgy véli, ezáltal valósulhat meg az összmagyar nemzet felemelkedése. Iránymutatással szolgál arra, hogy Magyarország hogyan viszonyuljon a külhoni magyarsághoz, milyen alapelvek alapján és hogyan támogassa a külhoni közösségek gyarapodását. A magyar állam a magyar nemzet letéteményeseként, az Országgyűlés által idén április 18-án elfogadott, 2012. január elsején hatályba lépő alkotmányból eredezteti nemzetpolitikai felelősségét: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” A dokumentum rendszerbe foglalja, strukturálja a magyar állam nemzetpolitikáját. A stratégia egyrészt a magyarországi politika és közigazgatás, másrészt pedig a határon túli magyar közösségek számára fogalmaz meg célokat és feladatokat. Magyarország mint anyaország – a magyar közigazgatás, a magyar állam újjászervezésének folyamatában – a nemzetpolitika területén is a hatékonyságnövelést, az eredményességet tűzte ki célul. A nemzetpolitikai stratégia a magyar állam, a magyar politika, a magyar közigazgatás minden területét érinti, így horizontális jellegéből adódóan döntéshozatali és végrehajtási szinten minden szereplőnek egyaránt figyelembe kell vennie. A nemzetpolitikai stratégia fejlesztése a magyar állam és a külhoni magyarok közös feladata, a stratégiai döntéseket pedig a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) keretében a magyar állam és a külhoni magyar pártok legitim képviselői hozzák.
Hiányolt területi autonómia
A magyar állam nemzetpolitikája úgy összegezhető, hogy Magyarország politikailag, erkölcsileg és anyagilag támogatja a külhoni magyar intézményeket és szervezeteket, valamint közvetlen kapcsolatot épít ki a külhoni magyarokkal. A dokumentum kidolgozói szerint az anyaországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek politikai célja egyrészt az államon belüli kisebb, önkormányzó egységek, az autonómia, másrészt az önálló intézményrendszer megteremtése. Ezen a téren előrelépést csak a Vajdaságban értek el, ahol tavaly a közvetlenül, demokratikusan megválasztott Magyar Nemzeti Tanáccsal megalakult a magyar kulturális autonómia köztestülete. Számos, a külhoni magyarság helyzetével kapcsolatos, aggodalomra okot adó folyamatokra, jelenségekre is rávilágít a stratégia. Ilyen a magyarok lélekszámának csökkenése (asszimiláció, negatív szaporulat, kivándorlás következtében), a vegyes házasságok arányának – főleg a szórványban történő – növekedése, amelynek következtében az így született gyermekek nagyobb része a többségi nemzet tagjaként azonosítja önmagát; a szomszédos államokban élő magyar gyermekek viszonylag jelentős százalékát többségi oktatási intézménybe íratják; a felsőoktatásban részt vevő magyarok aránya alacsonyabb a többségi nemzethez tartozók arányánál; a „nemzet határát” képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata nem létezik. Továbbá a külhoni magyarok esetében a városokban folyamatos kulturális, oktatási, gazdasági pozícióvesztés tapasztalható, emellett folyamatosan csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma, ezáltal csökken a külhoni magyar politikai alakulatok súlya az adott ország politikai életében. (E téren a stratégia az összefogást szorgalmazza, példaként említve a felvidéki Magyar Koalíció Pártja 1998-as és 2002-es választási eredményét és a vajdasági magyar összefogást.) A stratégia megállapítja azt is, hogy egyetlen, Magyarországgal szomszédos államban sem sikerült olyan új területi közigazgatási egységeket létrehozni, amelyben a magyarság többségben van, ugyanakkor sehol sem jött létre területi autonómia.
A nemzetpolitika terén a stratégia a legfontosabb eredmények közé sorolja a 2001-ben elfogadott státustörvényt, egyetemek létrehozását (Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola, Partiumi Keresztény Egyetem, Sapientia EMTE, felvidéki Selye János Egyetem), intézményesített egyeztetési fórumok létrehozását (Máért, Magyar Diaszpóra Tanács, Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma), az állampolgársági törvény és alkotmány idei módosítását. Hibának tekinti ugyanakkor, hogy nem alakult ki nemzeti konszenzus a nemzetpolitikában, a magyarországi pártoknak nem sikerült kivonni a nemzetpolitikát a belpolitikai küzdelemből; nem létezett sem Magyarország, sem a külhoni szervezetek részéről koherens, összehangolt, prioritásokat megfogalmazó elképzelés; a nemzetpolitikai támogatások nem voltak számon kérhetőek, végezetül a nemzetpolitikát nem sikerült meggyőzően kommunikálni a magyarországi állampolgárok felé.
Céltételezések, alapvetések
Magyarország és a külhoni magyarság viszonyában, a külhoni magyarság fennmaradásának kérdésében a magyar kormány alapelvnek tekinti: csak akkor sikerül megakadályozni az asszimilációt, akkor léteznek életképes és fejlődő közösségek, valamint ezek növekvő támogatása csak abban az esetben lehetséges, ha Magyarország regionális szerepe (mind politikailag és gazdaságilag, mind kulturálisan) megnő. Ezen alapfeltétel nélkül semmilyen program nem lehet átütően sikeres, illetve ha ez a feltétel teljesül, úgy bizonyos mértékben különböző programok nélkül is növekszik a magyarság aránya, erősödik identitása a környező országokban. Csak egy erős Magyarország jelenthet biztos alapot egy sikeres nemzetpolitikához. Éppen ezért az anyaországnak a fejlődés és a hagyomány központjává kell lennie a régióban. Különben a stratégia leszögezi: Magyarország számára a külhoni magyarság érték, ezért áldoz energiát és anyagi forrásokat arra, hogy a külhoni magyar közösségek fennmaradjanak.
Magyarország világos üzeneteket kíván közvetíteni a külhoni magyarság felé, amelyre partnerként tekint. Ebből következik, hogy a külhoni közösségek és a magyar állam közötti viszony alapjául a kölcsönös lojalitás és felelősség kell, hogy szolgáljon. A magyar nemzetpolitika alapvetésnek tartja, hogy a külhoni magyar közösségek a szülőföldjükön szeretnék megőrizni magyarságukat, ennek érdekében törekedni kell arra, hogy olyan pozitív gazdasági változások következzenek be a régióban, amelyek mind a fiatal, mind az idősebb korosztályok számára kellő motivációt jelentenek a szülőföldön maradáshoz. Mivel a külhoni magyar társadalmak helyzetükből adódóan korlátozva vannak abban, hogy nyelvük és kultúrájuk maradéktalanul továbböröklődjön, ezt a hiányt Magyarországnak kell kipótolnia. A stratégia célul tűzi ki a magyar közösségek számbeli gyarapodását (tagjainak száma nő, nem asszimilálódik, a pozitív szaporulat és a jó életminőség jellemzi), amelyet követ a szellemi (a közösség tagjainak identitása erős, a közösségi normákat sajátjuknak érzik, versenyképes tudást birtokolnak, a közösség kultúrkincsét megőrzik és fejlesztik), gazdasági és jogi gyarapodás (utóbbi esetben a közösség tagja jogait magabiztosan használja, azokat védi, és szükség esetén ki kívánja terjeszteni). Cél továbbá a külhoni magyar közösségek teljes intézményrendszerének kiépülése, a külhoni magyar egyének, majd közösségek integrációja által az összmagyarság integrációjának megvalósulása, továbbá hogy a külhoni magyar közösségek öngondoskodóvá váljanak. Kívánatosnak tartják a szakértők, hogy minden magyar legalább egy, de lehetőség szerint több magyar intézményhez kötődjön, mivel a nemzet határai a nemzeti intézmények hatásának határáig tartanak. A többszintű integráció terén, egyéni szinten cél a külhoni magyarok kötődésének erősítése a magyar államhoz (státusztörvény, állampolgárság) és saját közösségükhöz, közösségi szinten pedig cél a magyar közösségek kötődése a magyar államhoz és közösségként az adott államhoz (kollektív elismerés és jogok; konszociatív demokrácia, autonómia). A közösségként való integráció abban az esetben lehet sikeres, ha a magyar egyének a magyar pártokon, oktatási rendszeren, közösségi jogokon keresztül kerülnek kapcsolatba a többségi állammal. A stratégia szerint ugyanakkor a határon túli magyar közösségeknek érezniük kell a magyar állam támogatását, de képeseknek kell lenniük arra, hogy megszervezzék magukat, világosan megfogalmazzák a közösségi érdeket, képviseljék azt, és támogatókat szerezzenek a megvalósításhoz.
Aktív külpolitika, konszociatív modell
A stratégia értelmében Magyarországnak aktív külpolitikát kell folytatnia mind a szomszédos államokban, mind az európai porondon. A magyar államnak és a külhoni magyar politikai szervezeteknek összehangoltan és kezdeményező módon kell fellépniük a külhoni magyarság jogkiterjesztése érdekében. (Jó példa a magyar diplomácia és a külhoni szervezetek gyümölcsöző együttműködésére annak a szerb kárpótlási törvénynek a „hatástalanítása”, amely a teljes vajdasági magyarságot kirekesztette volna a kárpótlásból. A magyar külügyminisztérium és a Vajdasági Magyar Szövetség összefogása, határozott kiállása nyomán a belgrádi parlament a napokban megszavazta a rehabilitációs jogszabályt, amely törli a kollektív bűnösség elvét a vagyon-visszaszármaztatás folyamatából.) A nemzeti kisebbségek jogait univerzális, európai normaként kell kezelni a nemzetpolitikai stratégia szerint, külön hangsúlyozva, hogy őshonos közösségekről van szó. Lényeges megállapítás, hogy a szomszédos államokkal ápolt jó kapcsolat és a külhoni magyarok érdekeinek képviselete prioritások relációjában a külhoni magyar érdekek sérelme esetén a nemzeti érdek a vezérlő elv. Éppen ezért Magyarország külpolitikai eszközökkel is törekszik arra, hogy a külhoni magyar pártok törekvései, miszerint a szomszédos államok minél szélesebb körű egyéni és kollektív jogokat biztosítsanak az adott államban élő magyar közösségeknek, sikeresek legyenek. „Célunk, hogy a magyar közösségek minél nagyobb mértékben döntsenek az őket érintő kérdésekben. Ezért támogatjuk a – területi és személyi elvű – autonómiát, a hatalom decentralizációját, az önkormányzatiságot. A szomszédos államok közigazgatási, regionális átalakítása során Magyarországnak – a szomszédos államokban működő magyar pártokkal egyetemben – arra kell törekednie, hogy a régiók határai az adott országban élő magyarság számára minél kedvezőbben alakuljanak” – szögezi le a stratégia, amely változást kíván elérni a legtöbb európai állam által kimondatlanul, de természetesnek tekintett elv terén, miszerint az állam többségéhez tartozó lakosságnak többletjoga van.
A magyar állam fontosnak tartja a magyar közösségek igényét, miszerint szeretnék elérni a magyar nyelv mint regionálisan hivatalos nyelv státusát, továbbá hogy maguk kívánják igazgatni oktatásügyüket és kulturális életüket. Másrészt Magyarország támogatja a külhoni magyar közösségek – területi és/vagy személyi elvű – autonómiáját. A kisebbségi jogegyenlőség legteljesebb eszközrendszerét biztosító autonóm státusok ugyanis elvben optimális rendezési kereteket kínálhatnak a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek belpolitikai helyzetének és anyaországi kötődéseinek rendezésére. A stratégia megállapítja, hogy elsősorban a külhoni magyar pártoknak, társadalomnak kell megegyeznie egy autonómia-koncepcióban és az ahhoz vezető útban, Magyarország feladata pedig támogatni ezen koncepciók megvalósításában az adott közösséget – de helyettük nem cselekedhet. Ezzel párhuzamosan az alapdokumentum szerzői úgy vélik, az autonómia és a regionalizmus mellett – akár az előbbiekkel párhuzamosan – a konszociális modell lehet eredményre vezető a nemzeti kisebbségek számára. Habár a modell klasszikus formájában nem valósítható meg, konszociális jellegű megegyezésekre, alkukra ez idáig is volt példa, elsősorban a kisebbségi pártok kormányzati szerepvállalása esetében, de – a budapesti kormány szerint – ebbe bármilyen kisebbség-többség alku is belefér.
Irányt mutat a nemzetpolitikai stratégia a támogatáspolitika terén is, amelyet a magyar állami források célirányos – normatív, pályázati és egyéni elbírálási alapon történő – elosztásaként határoz meg. A dokumentum szerint a támogatáspolitikának elsősorban a közösségek gyarapodását biztosító intézményrendszer működését kell megcéloznia, szemben az eseti jellegű támogatásokkal. Különben a külhoni magyarok támogatására szánt összeg Magyarország központi költségvetése kiadási főösszegének 1 ezrelék körüli aránya. Az elképzelés szerint a támogatási célok és eszközök szempontjából figyelembe kell venni az Európai Unión belül és kívül adott eltérő mozgásteret (az anyaország szomszédai közül Románia, Szlovákia és Szlovénia szintén EU-tagállam, a kárpátaljai, vajdasági és horvátországi magyarság esetében ez még nem valósult meg), a szomszédos államokban a kisebbségekre fordított, célzott támogatások megjelenését, továbbá a magyarok által lakott régiók eltérő gazdasági fejlettségét. Különben a stratégia megállapítja, hogy az eddigi támogatási rendszer folytatásával számottevő, látható eredményt nem lehet elérni, ugyanakkor a demográfiai fogyás, a pozícióvesztés, az intézmények sorvadása folytatódni fog, ha nem kerül új alapokra a nemzet- és támogatáspolitika. Mivel Magyarország jelenlegi pénzügyi helyzete csak szűk mozgásteret biztosít, a források hatékony és célzott felhasználása érdekében világos prioritásokat kell megfogalmazni és számon kérhetővé tenni. Ez egyben azt is jelenti, hogy az olyan területeken, ahol a korábbi támogatások nem voltak hatékonyak, nem érték el a kívánt célt, ott ezeket csökkenteni kell, és átcsoportosítani olyan területekre, amelyek a nemzeti, kulturális reprodukciót biztosítják. Emellett biztosítani kell az eddigieknél szigorúbb monitorizálást.
Érték a család, a gyermek
Külön fejezetben elemzi a nemzetpolitikai stratégia a külhoni magyarok demográfiai helyzetét, kilátásait. Erdély és a Vajdaság esetében az elvándorlás okozza a legnagyobb veszteséget, és mivel főleg fiatalok vándorolnak, még jobban csökken a gyerekszám; ezzel szemben a Felvidék esetében a legnagyobb gondot az asszimiláció jelenti. A 2011-es népszámlálások lezárultával a szomszédos államokban élő magyarság összlétszáma várhatóan mintegy 230–250 ezer fővel csökken: kutatók előrejelzései szerint az előző népszámlálásokhoz képest Felvidéken 60, Kárpátalján 9, a Vajdaságban 40–50, míg Erdélyben 120–130 ezerrel csökkent hozzávetőlegesen a magukat magyarnak vallók száma. A természetes népszaporulat csökkenésének lassítása, esetleges megfordítása prioritás a magyar állam számára, viszont ezzel a közeljövőben nem lehet számolni. Felhívja a figyelmet a dokumentum a határon túl élő, magyar anyanyelvű cigányokra, amelyek aránya Szlovákiában a magukat magyarnak vallók között 12,5 százalékra, a magyar anyanyelvűek között 12,9 százalékra (74 ezer fő) tehető. Erdélyben a magukat magyarnak vallók között a cigányok arányát 6,5 százalékra becsülik, ami mintegy 100 ezer, magyarul (is) beszélő romát jelent. A stratégia szerint a magyar anyanyelvű cigányok magyar nemzetiségének megvallását is ösztönözni kell, a nyelvi jogok használatát biztosító adott állambeli törvényben szabályozott kvóta elérésében minden magát magyarnak valló személy kulcsfontosságú, ugyanakkor a magyar anyanyelvű cigányok jelentős hányada választásokkor a magyar pártokra voksol. „A demográfiai helyzet, a népesedéscsökkenés minden további nemzetpolitikai jelentőségű probléma alapja. Fontos cél, hogy a család, a gyermekek és a házasság értékként jelenjen meg a közgondolkodásban mind Magyarországon, mind a külhoni magyarok körében. A tendenciák pozitív irányba változhatnának, ha a magyar közösségek tagjai nagyobb arányban vállalnának gyermeket, mint a többségi nemzethez tartozók. Szükséges az is, hogy a magyar nemzetiségű gyerekek magyar iskolában tanuljanak. A magyar intézményrendszer megerősítése, főként a civil szervezetek léte és működése lehetőséget biztosít arra, hogy a magyar fiatalok magyar párt válasszanak. Ez azért fontos szempont, mert az asszimiláció elsősorban a vegyes házasságok gyermekeit érinti” – tartalmazza a stratégia, amely kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, beleértve a csángókat. E téren feladatként határozza meg azoknak a településeknek, régióknak a feltérképezését, ahol az asszimiláció megállítható, a szórvány revitalizációja érdekében pedig legfontosabb intézményként az iskolát és az egyházat említi. Oktatási vonatkozásban a magyar nemzetpolitika két célt tűz ki: a magyar nyelven történő oktatás kiterjesztését (mennyiség) és a magyar nyelvű oktatás minőségének emelését. Fontos, hogy minél több magyar diák vegyen részt az oktatásban, ahol a magyar diákok ne legyenek kisebb arányban jelen a többségi diákokhoz képest. Amennyiben az adott állam nem nyitott újabb magyar oktatási intézmények alapítására, ahol arra igény mutatkozik, úgy a magyar államnak kell – leginkább a külhoni magyar egyházakkal együttműködve – magyar tannyelvű oktatási intézményeket, osztályokat, képzéseket indítani.
A gazdaságfejlesztés terén a versenyképes és megújuló külhoni magyar gazdaság az egységes Kárpát-medencei gazdasági térség víziója keretében valósulhat meg, pontosabban egységes piaci térség kialakulása, egységes munkaerőpiac megteremtése, turisztikai együttműködés összehangolása megvalósulásával. Az egységes gazdasági térség autonóm regionális gazdasági közösségek tevékenységére épülne. A Kárpát-medencei helyi vállalkozások integrációjának erősítése kiemelten szükséges a stratégia szerint, ennek érdekében ki kell építeni a vállalkozásfejlesztést ösztönző Kárpát-medencei szintű intézményrendszert, biztosítani kell a magyar vállalatok információellátását, képességfejlesztését, illetve ösztönözni kell a magyar vállalkozások Kárpát-medencei klaszterhálózatát. A kultúra és a kulturálisörökség-védelem terén olyan profilt, imázst kell kialakítani a magyarságnak, ami a világ bármely pontján mindenki számára egyazon jelentéssel bír, beazonosítható a tartalma. Ennek megfelelő közvetítő felülete, intézményi kerete a magyar kulturális intézetek hálózata.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) résztvevői november végén elfogadták a magyar nemzetpolitikai stratégia kereteit tartalmazó dokumentumot, amelynek alapvető célja a külhoni magyar közösségek megerősítése, gyarapodása. Az irányokat 2020-ig kijelölő 50 oldalas anyag rögzíti, hogy Magyarország támogatja a külhoni magyar közösségek területi és/vagy személyi elvű autonómiáját, és célként jelöli meg a magyar nyelven történő oktatás kiterjesztését, minőségének emelését.
Az Orbán-kormány által kidolgozott stratégia úgy határozza meg a magyar nemzetpolitikát, mint ami a külhoni magyar közösségek gyarapodása érdekében fogalmaz meg célokat, mert úgy véli, ezáltal valósulhat meg az összmagyar nemzet felemelkedése. Iránymutatással szolgál arra, hogy Magyarország hogyan viszonyuljon a külhoni magyarsághoz, milyen alapelvek alapján és hogyan támogassa a külhoni közösségek gyarapodását. A magyar állam a magyar nemzet letéteményeseként, az Országgyűlés által idén április 18-án elfogadott, 2012. január elsején hatályba lépő alkotmányból eredezteti nemzetpolitikai felelősségét: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” A dokumentum rendszerbe foglalja, strukturálja a magyar állam nemzetpolitikáját. A stratégia egyrészt a magyarországi politika és közigazgatás, másrészt pedig a határon túli magyar közösségek számára fogalmaz meg célokat és feladatokat. Magyarország mint anyaország – a magyar közigazgatás, a magyar állam újjászervezésének folyamatában – a nemzetpolitika területén is a hatékonyságnövelést, az eredményességet tűzte ki célul. A nemzetpolitikai stratégia a magyar állam, a magyar politika, a magyar közigazgatás minden területét érinti, így horizontális jellegéből adódóan döntéshozatali és végrehajtási szinten minden szereplőnek egyaránt figyelembe kell vennie. A nemzetpolitikai stratégia fejlesztése a magyar állam és a külhoni magyarok közös feladata, a stratégiai döntéseket pedig a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) keretében a magyar állam és a külhoni magyar pártok legitim képviselői hozzák.
Hiányolt területi autonómia
A magyar állam nemzetpolitikája úgy összegezhető, hogy Magyarország politikailag, erkölcsileg és anyagilag támogatja a külhoni magyar intézményeket és szervezeteket, valamint közvetlen kapcsolatot épít ki a külhoni magyarokkal. A dokumentum kidolgozói szerint az anyaországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek politikai célja egyrészt az államon belüli kisebb, önkormányzó egységek, az autonómia, másrészt az önálló intézményrendszer megteremtése. Ezen a téren előrelépést csak a Vajdaságban értek el, ahol tavaly a közvetlenül, demokratikusan megválasztott Magyar Nemzeti Tanáccsal megalakult a magyar kulturális autonómia köztestülete. Számos, a külhoni magyarság helyzetével kapcsolatos, aggodalomra okot adó folyamatokra, jelenségekre is rávilágít a stratégia. Ilyen a magyarok lélekszámának csökkenése (asszimiláció, negatív szaporulat, kivándorlás következtében), a vegyes házasságok arányának – főleg a szórványban történő – növekedése, amelynek következtében az így született gyermekek nagyobb része a többségi nemzet tagjaként azonosítja önmagát; a szomszédos államokban élő magyar gyermekek viszonylag jelentős százalékát többségi oktatási intézménybe íratják; a felsőoktatásban részt vevő magyarok aránya alacsonyabb a többségi nemzethez tartozók arányánál; a „nemzet határát” képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata nem létezik. Továbbá a külhoni magyarok esetében a városokban folyamatos kulturális, oktatási, gazdasági pozícióvesztés tapasztalható, emellett folyamatosan csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma, ezáltal csökken a külhoni magyar politikai alakulatok súlya az adott ország politikai életében. (E téren a stratégia az összefogást szorgalmazza, példaként említve a felvidéki Magyar Koalíció Pártja 1998-as és 2002-es választási eredményét és a vajdasági magyar összefogást.) A stratégia megállapítja azt is, hogy egyetlen, Magyarországgal szomszédos államban sem sikerült olyan új területi közigazgatási egységeket létrehozni, amelyben a magyarság többségben van, ugyanakkor sehol sem jött létre területi autonómia.
A nemzetpolitika terén a stratégia a legfontosabb eredmények közé sorolja a 2001-ben elfogadott státustörvényt, egyetemek létrehozását (Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola, Partiumi Keresztény Egyetem, Sapientia EMTE, felvidéki Selye János Egyetem), intézményesített egyeztetési fórumok létrehozását (Máért, Magyar Diaszpóra Tanács, Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma), az állampolgársági törvény és alkotmány idei módosítását. Hibának tekinti ugyanakkor, hogy nem alakult ki nemzeti konszenzus a nemzetpolitikában, a magyarországi pártoknak nem sikerült kivonni a nemzetpolitikát a belpolitikai küzdelemből; nem létezett sem Magyarország, sem a külhoni szervezetek részéről koherens, összehangolt, prioritásokat megfogalmazó elképzelés; a nemzetpolitikai támogatások nem voltak számon kérhetőek, végezetül a nemzetpolitikát nem sikerült meggyőzően kommunikálni a magyarországi állampolgárok felé.
Céltételezések, alapvetések
Magyarország és a külhoni magyarság viszonyában, a külhoni magyarság fennmaradásának kérdésében a magyar kormány alapelvnek tekinti: csak akkor sikerül megakadályozni az asszimilációt, akkor léteznek életképes és fejlődő közösségek, valamint ezek növekvő támogatása csak abban az esetben lehetséges, ha Magyarország regionális szerepe (mind politikailag és gazdaságilag, mind kulturálisan) megnő. Ezen alapfeltétel nélkül semmilyen program nem lehet átütően sikeres, illetve ha ez a feltétel teljesül, úgy bizonyos mértékben különböző programok nélkül is növekszik a magyarság aránya, erősödik identitása a környező országokban. Csak egy erős Magyarország jelenthet biztos alapot egy sikeres nemzetpolitikához. Éppen ezért az anyaországnak a fejlődés és a hagyomány központjává kell lennie a régióban. Különben a stratégia leszögezi: Magyarország számára a külhoni magyarság érték, ezért áldoz energiát és anyagi forrásokat arra, hogy a külhoni magyar közösségek fennmaradjanak.
Magyarország világos üzeneteket kíván közvetíteni a külhoni magyarság felé, amelyre partnerként tekint. Ebből következik, hogy a külhoni közösségek és a magyar állam közötti viszony alapjául a kölcsönös lojalitás és felelősség kell, hogy szolgáljon. A magyar nemzetpolitika alapvetésnek tartja, hogy a külhoni magyar közösségek a szülőföldjükön szeretnék megőrizni magyarságukat, ennek érdekében törekedni kell arra, hogy olyan pozitív gazdasági változások következzenek be a régióban, amelyek mind a fiatal, mind az idősebb korosztályok számára kellő motivációt jelentenek a szülőföldön maradáshoz. Mivel a külhoni magyar társadalmak helyzetükből adódóan korlátozva vannak abban, hogy nyelvük és kultúrájuk maradéktalanul továbböröklődjön, ezt a hiányt Magyarországnak kell kipótolnia. A stratégia célul tűzi ki a magyar közösségek számbeli gyarapodását (tagjainak száma nő, nem asszimilálódik, a pozitív szaporulat és a jó életminőség jellemzi), amelyet követ a szellemi (a közösség tagjainak identitása erős, a közösségi normákat sajátjuknak érzik, versenyképes tudást birtokolnak, a közösség kultúrkincsét megőrzik és fejlesztik), gazdasági és jogi gyarapodás (utóbbi esetben a közösség tagja jogait magabiztosan használja, azokat védi, és szükség esetén ki kívánja terjeszteni). Cél továbbá a külhoni magyar közösségek teljes intézményrendszerének kiépülése, a külhoni magyar egyének, majd közösségek integrációja által az összmagyarság integrációjának megvalósulása, továbbá hogy a külhoni magyar közösségek öngondoskodóvá váljanak. Kívánatosnak tartják a szakértők, hogy minden magyar legalább egy, de lehetőség szerint több magyar intézményhez kötődjön, mivel a nemzet határai a nemzeti intézmények hatásának határáig tartanak. A többszintű integráció terén, egyéni szinten cél a külhoni magyarok kötődésének erősítése a magyar államhoz (státusztörvény, állampolgárság) és saját közösségükhöz, közösségi szinten pedig cél a magyar közösségek kötődése a magyar államhoz és közösségként az adott államhoz (kollektív elismerés és jogok; konszociatív demokrácia, autonómia). A közösségként való integráció abban az esetben lehet sikeres, ha a magyar egyének a magyar pártokon, oktatási rendszeren, közösségi jogokon keresztül kerülnek kapcsolatba a többségi állammal. A stratégia szerint ugyanakkor a határon túli magyar közösségeknek érezniük kell a magyar állam támogatását, de képeseknek kell lenniük arra, hogy megszervezzék magukat, világosan megfogalmazzák a közösségi érdeket, képviseljék azt, és támogatókat szerezzenek a megvalósításhoz.
Aktív külpolitika, konszociatív modell
A stratégia értelmében Magyarországnak aktív külpolitikát kell folytatnia mind a szomszédos államokban, mind az európai porondon. A magyar államnak és a külhoni magyar politikai szervezeteknek összehangoltan és kezdeményező módon kell fellépniük a külhoni magyarság jogkiterjesztése érdekében. (Jó példa a magyar diplomácia és a külhoni szervezetek gyümölcsöző együttműködésére annak a szerb kárpótlási törvénynek a „hatástalanítása”, amely a teljes vajdasági magyarságot kirekesztette volna a kárpótlásból. A magyar külügyminisztérium és a Vajdasági Magyar Szövetség összefogása, határozott kiállása nyomán a belgrádi parlament a napokban megszavazta a rehabilitációs jogszabályt, amely törli a kollektív bűnösség elvét a vagyon-visszaszármaztatás folyamatából.) A nemzeti kisebbségek jogait univerzális, európai normaként kell kezelni a nemzetpolitikai stratégia szerint, külön hangsúlyozva, hogy őshonos közösségekről van szó. Lényeges megállapítás, hogy a szomszédos államokkal ápolt jó kapcsolat és a külhoni magyarok érdekeinek képviselete prioritások relációjában a külhoni magyar érdekek sérelme esetén a nemzeti érdek a vezérlő elv. Éppen ezért Magyarország külpolitikai eszközökkel is törekszik arra, hogy a külhoni magyar pártok törekvései, miszerint a szomszédos államok minél szélesebb körű egyéni és kollektív jogokat biztosítsanak az adott államban élő magyar közösségeknek, sikeresek legyenek. „Célunk, hogy a magyar közösségek minél nagyobb mértékben döntsenek az őket érintő kérdésekben. Ezért támogatjuk a – területi és személyi elvű – autonómiát, a hatalom decentralizációját, az önkormányzatiságot. A szomszédos államok közigazgatási, regionális átalakítása során Magyarországnak – a szomszédos államokban működő magyar pártokkal egyetemben – arra kell törekednie, hogy a régiók határai az adott országban élő magyarság számára minél kedvezőbben alakuljanak” – szögezi le a stratégia, amely változást kíván elérni a legtöbb európai állam által kimondatlanul, de természetesnek tekintett elv terén, miszerint az állam többségéhez tartozó lakosságnak többletjoga van.
A magyar állam fontosnak tartja a magyar közösségek igényét, miszerint szeretnék elérni a magyar nyelv mint regionálisan hivatalos nyelv státusát, továbbá hogy maguk kívánják igazgatni oktatásügyüket és kulturális életüket. Másrészt Magyarország támogatja a külhoni magyar közösségek – területi és/vagy személyi elvű – autonómiáját. A kisebbségi jogegyenlőség legteljesebb eszközrendszerét biztosító autonóm státusok ugyanis elvben optimális rendezési kereteket kínálhatnak a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek belpolitikai helyzetének és anyaországi kötődéseinek rendezésére. A stratégia megállapítja, hogy elsősorban a külhoni magyar pártoknak, társadalomnak kell megegyeznie egy autonómia-koncepcióban és az ahhoz vezető útban, Magyarország feladata pedig támogatni ezen koncepciók megvalósításában az adott közösséget – de helyettük nem cselekedhet. Ezzel párhuzamosan az alapdokumentum szerzői úgy vélik, az autonómia és a regionalizmus mellett – akár az előbbiekkel párhuzamosan – a konszociális modell lehet eredményre vezető a nemzeti kisebbségek számára. Habár a modell klasszikus formájában nem valósítható meg, konszociális jellegű megegyezésekre, alkukra ez idáig is volt példa, elsősorban a kisebbségi pártok kormányzati szerepvállalása esetében, de – a budapesti kormány szerint – ebbe bármilyen kisebbség-többség alku is belefér.
Irányt mutat a nemzetpolitikai stratégia a támogatáspolitika terén is, amelyet a magyar állami források célirányos – normatív, pályázati és egyéni elbírálási alapon történő – elosztásaként határoz meg. A dokumentum szerint a támogatáspolitikának elsősorban a közösségek gyarapodását biztosító intézményrendszer működését kell megcéloznia, szemben az eseti jellegű támogatásokkal. Különben a külhoni magyarok támogatására szánt összeg Magyarország központi költségvetése kiadási főösszegének 1 ezrelék körüli aránya. Az elképzelés szerint a támogatási célok és eszközök szempontjából figyelembe kell venni az Európai Unión belül és kívül adott eltérő mozgásteret (az anyaország szomszédai közül Románia, Szlovákia és Szlovénia szintén EU-tagállam, a kárpátaljai, vajdasági és horvátországi magyarság esetében ez még nem valósult meg), a szomszédos államokban a kisebbségekre fordított, célzott támogatások megjelenését, továbbá a magyarok által lakott régiók eltérő gazdasági fejlettségét. Különben a stratégia megállapítja, hogy az eddigi támogatási rendszer folytatásával számottevő, látható eredményt nem lehet elérni, ugyanakkor a demográfiai fogyás, a pozícióvesztés, az intézmények sorvadása folytatódni fog, ha nem kerül új alapokra a nemzet- és támogatáspolitika. Mivel Magyarország jelenlegi pénzügyi helyzete csak szűk mozgásteret biztosít, a források hatékony és célzott felhasználása érdekében világos prioritásokat kell megfogalmazni és számon kérhetővé tenni. Ez egyben azt is jelenti, hogy az olyan területeken, ahol a korábbi támogatások nem voltak hatékonyak, nem érték el a kívánt célt, ott ezeket csökkenteni kell, és átcsoportosítani olyan területekre, amelyek a nemzeti, kulturális reprodukciót biztosítják. Emellett biztosítani kell az eddigieknél szigorúbb monitorizálást.
Érték a család, a gyermek
Külön fejezetben elemzi a nemzetpolitikai stratégia a külhoni magyarok demográfiai helyzetét, kilátásait. Erdély és a Vajdaság esetében az elvándorlás okozza a legnagyobb veszteséget, és mivel főleg fiatalok vándorolnak, még jobban csökken a gyerekszám; ezzel szemben a Felvidék esetében a legnagyobb gondot az asszimiláció jelenti. A 2011-es népszámlálások lezárultával a szomszédos államokban élő magyarság összlétszáma várhatóan mintegy 230–250 ezer fővel csökken: kutatók előrejelzései szerint az előző népszámlálásokhoz képest Felvidéken 60, Kárpátalján 9, a Vajdaságban 40–50, míg Erdélyben 120–130 ezerrel csökkent hozzávetőlegesen a magukat magyarnak vallók száma. A természetes népszaporulat csökkenésének lassítása, esetleges megfordítása prioritás a magyar állam számára, viszont ezzel a közeljövőben nem lehet számolni. Felhívja a figyelmet a dokumentum a határon túl élő, magyar anyanyelvű cigányokra, amelyek aránya Szlovákiában a magukat magyarnak vallók között 12,5 százalékra, a magyar anyanyelvűek között 12,9 százalékra (74 ezer fő) tehető. Erdélyben a magukat magyarnak vallók között a cigányok arányát 6,5 százalékra becsülik, ami mintegy 100 ezer, magyarul (is) beszélő romát jelent. A stratégia szerint a magyar anyanyelvű cigányok magyar nemzetiségének megvallását is ösztönözni kell, a nyelvi jogok használatát biztosító adott állambeli törvényben szabályozott kvóta elérésében minden magát magyarnak valló személy kulcsfontosságú, ugyanakkor a magyar anyanyelvű cigányok jelentős hányada választásokkor a magyar pártokra voksol. „A demográfiai helyzet, a népesedéscsökkenés minden további nemzetpolitikai jelentőségű probléma alapja. Fontos cél, hogy a család, a gyermekek és a házasság értékként jelenjen meg a közgondolkodásban mind Magyarországon, mind a külhoni magyarok körében. A tendenciák pozitív irányba változhatnának, ha a magyar közösségek tagjai nagyobb arányban vállalnának gyermeket, mint a többségi nemzethez tartozók. Szükséges az is, hogy a magyar nemzetiségű gyerekek magyar iskolában tanuljanak. A magyar intézményrendszer megerősítése, főként a civil szervezetek léte és működése lehetőséget biztosít arra, hogy a magyar fiatalok magyar párt válasszanak. Ez azért fontos szempont, mert az asszimiláció elsősorban a vegyes házasságok gyermekeit érinti” – tartalmazza a stratégia, amely kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, beleértve a csángókat. E téren feladatként határozza meg azoknak a településeknek, régióknak a feltérképezését, ahol az asszimiláció megállítható, a szórvány revitalizációja érdekében pedig legfontosabb intézményként az iskolát és az egyházat említi. Oktatási vonatkozásban a magyar nemzetpolitika két célt tűz ki: a magyar nyelven történő oktatás kiterjesztését (mennyiség) és a magyar nyelvű oktatás minőségének emelését. Fontos, hogy minél több magyar diák vegyen részt az oktatásban, ahol a magyar diákok ne legyenek kisebb arányban jelen a többségi diákokhoz képest. Amennyiben az adott állam nem nyitott újabb magyar oktatási intézmények alapítására, ahol arra igény mutatkozik, úgy a magyar államnak kell – leginkább a külhoni magyar egyházakkal együttműködve – magyar tannyelvű oktatási intézményeket, osztályokat, képzéseket indítani.
A gazdaságfejlesztés terén a versenyképes és megújuló külhoni magyar gazdaság az egységes Kárpát-medencei gazdasági térség víziója keretében valósulhat meg, pontosabban egységes piaci térség kialakulása, egységes munkaerőpiac megteremtése, turisztikai együttműködés összehangolása megvalósulásával. Az egységes gazdasági térség autonóm regionális gazdasági közösségek tevékenységére épülne. A Kárpát-medencei helyi vállalkozások integrációjának erősítése kiemelten szükséges a stratégia szerint, ennek érdekében ki kell építeni a vállalkozásfejlesztést ösztönző Kárpát-medencei szintű intézményrendszert, biztosítani kell a magyar vállalatok információellátását, képességfejlesztését, illetve ösztönözni kell a magyar vállalkozások Kárpát-medencei klaszterhálózatát. A kultúra és a kulturálisörökség-védelem terén olyan profilt, imázst kell kialakítani a magyarságnak, ami a világ bármely pontján mindenki számára egyazon jelentéssel bír, beazonosítható a tartalma. Ennek megfelelő közvetítő felülete, intézményi kerete a magyar kulturális intézetek hálózata.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 9.
Meggyalázott forradalmi emlék: szemétbe került a magyar nyelvű márványtábla
Az 1989-es forradalom meggyalázásának és a mártírok semmibevételének tartják a Maros megyei hatóságok viselkedését a huszonkét évvel ezelőtti decemberi események szenvedő alanyai. A forradalmárszervezetek vezetői azok után nyilatkoztak így a Krónikának, miután lapunk felfedezte, hogy az áldozatok emlékére évekkel ezelőtt készült magyar nyelvű márványtábla nem hogy nem került a prefektúra homlokzatára, de kettétörve, egy lépcső alatt, a szemétlapát és a seprű mellett hányódik.
Hányatott sors. Soha nem helyezték ki a Maros megyei prefektúrára a magyar nyelvű emléktáblát
Sosem helyezték ki
„Köszönet és hála az 1989. decemberi román forradalom harcosainak, örök dicsőség 1989. december 21. mártírjainak” – ez a szöveg áll azon a márványtáblán, amelynek évekkel ezelőtt fel kellett volna kerülnie a Maros megyei önkormányzat és a prefektúra által közösen használt épület homlokzatára. A márványlapot nemcsak hogy nem helyezték a főbejárat melletti falon álló román nyelvű tábla mellé, de ismeretlen tettesek kettétörték azt, és a szemétbe hajították. A tönkretett táblára teljesen véletlenül bukkantunk rá, amikor Marius Paşcan prefektusra várakozva, az évszázados szecessziós épület zegzugait fürkésztük. A szöveggel a falnak támasztva, a takarítónő kellékei mellett, a seprű és a szemétlapát társaságában, a harmadik emeletre vezető lépcső alatt hevert.
Senki nem tud semmit
Tudván, hogy ezelőtt tíz évvel az egykori szociáldemokrata prefektus kabinetfőnökének irodájában porosodott, a jelenlegi kabinetfőnökhöz fordultunk. Mircea Munteanu meglepődve vette tudomásul a tábla létét. „Életemben nem láttam a táblát. Amikor átvettem az irodát, itt biztos nem volt” – jelentette ki Marius Paşcan prefektus tanácsosa. Hasonlóan nyilatkozott a szomszédos helyiségben dolgozó titkárnő és a sajtószóvivő is. Bárczi Győző alprefektus sem tudott a márványtábla létéről. Ő azonban úgy véli, még ha egyben is lenne, nem kellene felaggatni a homlokzatra, inkább a többit kellene eltávolítani. Ezek nagy része a magyarságot sértő történelmi hamisításokat tartalmaznak. Miután Marius Paşcant is sikerült meglepnünk a lépcső alatti látvánnyal, a kormánymegbízott megígérte, hogy utánanéz, honnan és miként kerülhetett oda a tábla.
„Semmibe vesznek, meggyaláznak”
Annak ellenére, hogy a December 21. Mártírváros Egyesület székhelye is ugyanabban az épületben található, a forradalmárszervezet tagjai sem tudtak a széttört tábláról. Hamar Alpár Benjámin azok után szedte össze a szemétből, és vitte be az irodájába a márványlapot, miután lapunk értesítette a hollétéről. „Tudtam, hogy valahol kell lennie egy táblának, amely a számos ígéret ellenére soha nem került ki a falra. Azt viszont nem hittem volna, hogy valakit annyira is zavar, hogy eltörje. Bárczi Győző alprefektus azt mondta, hogy csak az épület üzemeltetőjének engedélyével vehetem el a szemétlapát mellől, én viszont úgy döntöttem: lehozom az irodánkba, innen biztos nem tűnik el” – mondta el lapunknak Hamar Alpár Benjámin, miután biztonságba helyezte a márványlapot. Továbbá hozzáfűzte: kérni fogja a megyei önkormányzattól és a prefektúrától a törött vagy kicserélt tábla kihelyezését.
„Ezért éhségsztrájkolhattam annak idején!” – háborodott fel a hír hallatán Vasile Francisc Ilcu, a Memorial ’89 Marosvásárhely Mártírváros Egyesület alapító elnöke. A középkorú forradalmár évekkel ezelőtt hetekig tiltakozott amiatt, hogy a hatóságok nem engedélyezik a magyar nyelvű tábla kihelyezését a román nyelvű emlékmű mellé.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Az 1989-es forradalom meggyalázásának és a mártírok semmibevételének tartják a Maros megyei hatóságok viselkedését a huszonkét évvel ezelőtti decemberi események szenvedő alanyai. A forradalmárszervezetek vezetői azok után nyilatkoztak így a Krónikának, miután lapunk felfedezte, hogy az áldozatok emlékére évekkel ezelőtt készült magyar nyelvű márványtábla nem hogy nem került a prefektúra homlokzatára, de kettétörve, egy lépcső alatt, a szemétlapát és a seprű mellett hányódik.
Hányatott sors. Soha nem helyezték ki a Maros megyei prefektúrára a magyar nyelvű emléktáblát
Sosem helyezték ki
„Köszönet és hála az 1989. decemberi román forradalom harcosainak, örök dicsőség 1989. december 21. mártírjainak” – ez a szöveg áll azon a márványtáblán, amelynek évekkel ezelőtt fel kellett volna kerülnie a Maros megyei önkormányzat és a prefektúra által közösen használt épület homlokzatára. A márványlapot nemcsak hogy nem helyezték a főbejárat melletti falon álló román nyelvű tábla mellé, de ismeretlen tettesek kettétörték azt, és a szemétbe hajították. A tönkretett táblára teljesen véletlenül bukkantunk rá, amikor Marius Paşcan prefektusra várakozva, az évszázados szecessziós épület zegzugait fürkésztük. A szöveggel a falnak támasztva, a takarítónő kellékei mellett, a seprű és a szemétlapát társaságában, a harmadik emeletre vezető lépcső alatt hevert.
Senki nem tud semmit
Tudván, hogy ezelőtt tíz évvel az egykori szociáldemokrata prefektus kabinetfőnökének irodájában porosodott, a jelenlegi kabinetfőnökhöz fordultunk. Mircea Munteanu meglepődve vette tudomásul a tábla létét. „Életemben nem láttam a táblát. Amikor átvettem az irodát, itt biztos nem volt” – jelentette ki Marius Paşcan prefektus tanácsosa. Hasonlóan nyilatkozott a szomszédos helyiségben dolgozó titkárnő és a sajtószóvivő is. Bárczi Győző alprefektus sem tudott a márványtábla létéről. Ő azonban úgy véli, még ha egyben is lenne, nem kellene felaggatni a homlokzatra, inkább a többit kellene eltávolítani. Ezek nagy része a magyarságot sértő történelmi hamisításokat tartalmaznak. Miután Marius Paşcant is sikerült meglepnünk a lépcső alatti látvánnyal, a kormánymegbízott megígérte, hogy utánanéz, honnan és miként kerülhetett oda a tábla.
„Semmibe vesznek, meggyaláznak”
Annak ellenére, hogy a December 21. Mártírváros Egyesület székhelye is ugyanabban az épületben található, a forradalmárszervezet tagjai sem tudtak a széttört tábláról. Hamar Alpár Benjámin azok után szedte össze a szemétből, és vitte be az irodájába a márványlapot, miután lapunk értesítette a hollétéről. „Tudtam, hogy valahol kell lennie egy táblának, amely a számos ígéret ellenére soha nem került ki a falra. Azt viszont nem hittem volna, hogy valakit annyira is zavar, hogy eltörje. Bárczi Győző alprefektus azt mondta, hogy csak az épület üzemeltetőjének engedélyével vehetem el a szemétlapát mellől, én viszont úgy döntöttem: lehozom az irodánkba, innen biztos nem tűnik el” – mondta el lapunknak Hamar Alpár Benjámin, miután biztonságba helyezte a márványlapot. Továbbá hozzáfűzte: kérni fogja a megyei önkormányzattól és a prefektúrától a törött vagy kicserélt tábla kihelyezését.
„Ezért éhségsztrájkolhattam annak idején!” – háborodott fel a hír hallatán Vasile Francisc Ilcu, a Memorial ’89 Marosvásárhely Mártírváros Egyesület alapító elnöke. A középkorú forradalmár évekkel ezelőtt hetekig tiltakozott amiatt, hogy a hatóságok nem engedélyezik a magyar nyelvű tábla kihelyezését a román nyelvű emlékmű mellé.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 9.
A védnök
Tőkés László nem indul újabb EP-alelnöki mandátumért, ugyanis minden idejét és energiáját „az erdélyi magyarság otthoni szolgálatára” kívánja fordítani, „különös tekintettel a tavaly elkezdődött nemzetpolitikai rendszerváltozásra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mozgalmi és intézményi tevékenységének a kiterjedésére, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt létrejöttére és az abban betöltött védnöki szerepkörére”.
A hivatalos indoklás szerint tehát a volt püspök amiatt hagyja ott az ígéretes brüsszeli politikai karriert, mert aktívan részt akar venni az idén szeptemberben bejegyzett EMNP felépítésében. A pártra rá is fér az építkezés, hiszen tevékenysége egyelőre abban merült ki, hogy logót terveztetett magának, és bőbeszédű közleményekkel bombázta a szerkesztőségek elektronikus postaládáit. A gombamód szaporodó EMNP-pártfiókok létrehozása pedig szintén csak arra jó, hogy a magyar állam pénzét költsék, jobban mondva hogy a hivatalosan a magyar állampolgársággal kapcsolatos tájékoztatást ellátni hivatott „demokráciaközpontok” végre betöltsék valós szerepüket.
Ha a „rossz nyelvek” nem mondanak igazat, és a volt püspök valóban nem kényszerből, hanem saját elhatározásra mond le a magas brüsszeli tisztségről, akkor ebből az következik, hogy az EMNP emberei felismerték: Tőkés nélkül a Tőkés-párt fabatkát sem ér. Az európai parlamenti képviselő úr alászáll tehát a brüsszeli fellegekből, nyakába veszi Erdély kisvárosait, falvait, és építi a pártot. Ami dicséretes dolog egyébként, hiszen az erdélyi embereknek valóban arra van szükségük, hogy választottjaik közéjük menjenek, elmondhassák nekik mindennapi gondjaikat-bajaikat.
Még akkor is, ha olyan „európai formátumú politikusról” van szó, akinek „a kárpát-medencei egységet kell képviselnie”, és ezért „nem vállal pártpolitikai szerepet”, mint ahogyan az EMNP megalakulásakor annak megbízott elnöke Tőkésről fogalmazott. Nem szégyen belátni, hogy a szavazatok azért mégiscsak Erdélyből jönnek, az egyszerű emberektől. Beismerni, hogy biza elkezdődött a választási kampány…
Salamon Márton László
Új Magyar Szó (Bukarest)
Tőkés László nem indul újabb EP-alelnöki mandátumért, ugyanis minden idejét és energiáját „az erdélyi magyarság otthoni szolgálatára” kívánja fordítani, „különös tekintettel a tavaly elkezdődött nemzetpolitikai rendszerváltozásra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mozgalmi és intézményi tevékenységének a kiterjedésére, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt létrejöttére és az abban betöltött védnöki szerepkörére”.
A hivatalos indoklás szerint tehát a volt püspök amiatt hagyja ott az ígéretes brüsszeli politikai karriert, mert aktívan részt akar venni az idén szeptemberben bejegyzett EMNP felépítésében. A pártra rá is fér az építkezés, hiszen tevékenysége egyelőre abban merült ki, hogy logót terveztetett magának, és bőbeszédű közleményekkel bombázta a szerkesztőségek elektronikus postaládáit. A gombamód szaporodó EMNP-pártfiókok létrehozása pedig szintén csak arra jó, hogy a magyar állam pénzét költsék, jobban mondva hogy a hivatalosan a magyar állampolgársággal kapcsolatos tájékoztatást ellátni hivatott „demokráciaközpontok” végre betöltsék valós szerepüket.
Ha a „rossz nyelvek” nem mondanak igazat, és a volt püspök valóban nem kényszerből, hanem saját elhatározásra mond le a magas brüsszeli tisztségről, akkor ebből az következik, hogy az EMNP emberei felismerték: Tőkés nélkül a Tőkés-párt fabatkát sem ér. Az európai parlamenti képviselő úr alászáll tehát a brüsszeli fellegekből, nyakába veszi Erdély kisvárosait, falvait, és építi a pártot. Ami dicséretes dolog egyébként, hiszen az erdélyi embereknek valóban arra van szükségük, hogy választottjaik közéjük menjenek, elmondhassák nekik mindennapi gondjaikat-bajaikat.
Még akkor is, ha olyan „európai formátumú politikusról” van szó, akinek „a kárpát-medencei egységet kell képviselnie”, és ezért „nem vállal pártpolitikai szerepet”, mint ahogyan az EMNP megalakulásakor annak megbízott elnöke Tőkésről fogalmazott. Nem szégyen belátni, hogy a szavazatok azért mégiscsak Erdélyből jönnek, az egyszerű emberektől. Beismerni, hogy biza elkezdődött a választási kampány…
Salamon Márton László
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. december 10.
„Litteris et pietati sacrum”, avagy: már ezt is ellopják?
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat és még a Jóisten tudja, mi mindent. Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is.
Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot:
„Litteris et pietati sacrum”. Hát már ezt is? Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás, nemcsak a jobb létre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat?
Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
„Litteris et pietati sacrum” („A tudománynak és a kegyességnek szentélye”) – írták fel őseink a jelmondatot a Kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére, kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a Református Egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken, a Petőfi utcára néző újkollégium épületét. Ennek kapubejárata fölé szintén a „Litteris et pietati sacrum” jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A Kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen a 177/1948. sz. Hivatalos Közlönyben megjelent 176/1948. sz. államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona, teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva).
Az államosítás után, 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincai-ra változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették, az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a Kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története, dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet,amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét
a maga történetének beállítani,
és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet.
A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről. Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni.
Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görög keleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola, 1919. október 19-i létesítéssel). A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet.
Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze” (idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét”, (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harmichat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú Román Líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochentie Micu-Klein Líceummal. Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „In paralel cu liceul reformat funcţionau o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochentie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik.
A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává. De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni?
Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé?
Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. Magyar Fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. Román Líceumban tanultak? Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője.
A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen a valódi információkkal nem rendelkeznek.
Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az Egyetemi Könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai Líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy ez is légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak.
Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad ótaez az intézmény” (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) „minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincai-jal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen… Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól, elkövetett hamisításaikért.
Kolozsvári József
Szabadság (Kolozsvár)
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat és még a Jóisten tudja, mi mindent. Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is.
Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot:
„Litteris et pietati sacrum”. Hát már ezt is? Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás, nemcsak a jobb létre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat?
Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
„Litteris et pietati sacrum” („A tudománynak és a kegyességnek szentélye”) – írták fel őseink a jelmondatot a Kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére, kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a Református Egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken, a Petőfi utcára néző újkollégium épületét. Ennek kapubejárata fölé szintén a „Litteris et pietati sacrum” jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A Kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen a 177/1948. sz. Hivatalos Közlönyben megjelent 176/1948. sz. államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona, teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva).
Az államosítás után, 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincai-ra változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették, az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a Kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története, dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet,amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét
a maga történetének beállítani,
és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet.
A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről. Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni.
Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görög keleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola, 1919. október 19-i létesítéssel). A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet.
Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze” (idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét”, (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harmichat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú Román Líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochentie Micu-Klein Líceummal. Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „In paralel cu liceul reformat funcţionau o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochentie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik.
A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává. De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni?
Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé?
Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. Magyar Fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. Román Líceumban tanultak? Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője.
A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen a valódi információkkal nem rendelkeznek.
Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az Egyetemi Könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai Líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy ez is légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak.
Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad ótaez az intézmény” (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) „minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincai-jal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen… Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól, elkövetett hamisításaikért.
Kolozsvári József
Szabadság (Kolozsvár)
2011. december 11.
Bemutatkozott az Erdélyi Magyar Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt szombaton, Marosvásárhelyen szervezte meg országos programalkotó fórumát. A Néppárt az erdélyi magyar közösség autonómiáját és a korrupció elleni harcot tűzte zászlajára.
Tőkés László az Erdélyi Magyar Néppárt védnöki minőségében kijelentette: „a magyar egység nem pártegység. A magyar egység célbeli egység. Az általunk kitűzött célok pedig egyszerűek: dolgoznunk kell, újra kell építenünk Erdélyt és meg építenünk Székelyföldet.” Leszögezte: a Néppárt nem kíván a bukaresti központi politika „korrupciógyanús és profitorientált csatározásaiban” részt venni, hanem egy alacsony költségvetésű, munkára épülő párt lesz.
„Az elmúlt években az RMDSZ egymillió fős szavazóbázisa 400 000-re csökkent, ami azt jelenti, hogy nagyon sokan kiábrándultak a bukaresti vezérlésű politikából” – mutatott rá. Véleménye szerint ezeknek a régi szavazóknak a mozgósítása hasznos lehet az RMDSZ-nek és az MPP-nek is, hiszen „ha a magyar érdekek képviselete mellett sorakoznak fel, akkor egy szekeret tolnak”. Tőkés László a Néppárt és a többi magyar párt viszonyáról kijelentette: az RMDSZ képességeit 15 év kormányzás után mindenki a saját bőrén érzi. „Öncéllá vált a saját léte, és eszközi szerepéről elfelejtkezett. Úgy tűnik, hogy a román érdekeket képviseli a magyarok között, ahelyett, hogy a magyar érdekeket képviselné a román politikában és nemzetközi téren” – mondta az RMDSZ-ről a püspök. Az erdélyi magyarok érdekében ugyanakkor minden politikai erőnek együtt kell működnie, a 15 milliós magyarság nemzeti szinten összefogva pedig már regionális középhatalomként, a trianoni utódállamoknál nagyobb erőt felmutatva küzdhet saját érdekeiért – fogalmazott Tőkés. A 2010-es magyarországi kormányváltásra utalva leszögezte: a végbe ment nemzetpolitikai fordulat nyomán az utolsó esély adódik az „ebek harmincadjára jutott erdélyi magyar közösség megmentésére, ezért részesei kell legyünk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.” Tőkés László bírálta a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusát a magyar főtanszékek megalapításának gáncsolása miatt. A továbbiakban üdvözölte a Székely Nemzeti Tanács által szorgalmazott európai polgári kezdeményezés elindítását, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ennek pártpolitikai megfontolásból történő kisajátítása veszélybe sodorhatja a kezdeményezés sikerét.
Tőkés elítélte a Néppárt Hunyad megyei aláírásgyűjtői ellen, az RMDSZ-közeli Adrian Drăghici ügyvéd feljelentése nyomán indult vizsgálatot. „Nehéz szülés volt ennek a pártnak a megalakulása, de úgy tűnik, továbbra is veszélyeztetett a gyermek” – mondta az elhúzódó ügyről a püspök.
„A mai nap seregszemle, ami megmutatja, hogy hol tart a szervezetépítés” – jelentette ki az országos programalkotó fórumról Toró T. Tibor, az Néppárt megbízott elnöke. Elmondása alapján ezekben a hetekben hozzák létre az Erdély Magyar Néppárt helyi szervezeteit, hogy aztán azokra épüljön a párt országos vezetése, majd végül sor kerüljön a februári alapító kongresszusra.
A Néppárt az etnikai arányosság elvét támogatja, ami törvényi szinten garantálná a magyar közösség számarányos képviseletét a bukaresti parlamentben. Toró szerint ezzel „elkerülnék a magyar pártpolitika zsarolhatóságát, ugyanakkor garantálnák a magyar közösség politikai pluralizmushoz való jogát.”
Toró a pártépítés és a toborzás kapcsán kijelentette: „nálunk nincsen helye az ügyeskedőknek, a korruptaknak, a gyors meggazdagodás reményében belépő karrieristáknak.” A politikus a korrupció elleni harcot a Néppárt egyik legfontosabb témájának nevezte meg.
A megbízott elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppártot általában két oldalról éri vád: egyrészt a magyar parlamenti képviselet ellehetetlenítésének, másrészt az egypártrendszer visszaállításának szándéka miatt. Hozzátette: mindkét vád igaztalan. „Nem legyőzni akarunk valakit, hanem győzelemre vinni az erdélyiek ügyét, az erdélyi magyar autonómiák ügyét. A Néppárt a választásokon együtt kíván működni minden politikai és civil szervezettel, aki a közösség ügyét tartja szem előtt” – tette hozzá.
Szilágyi Zsolt, a Néppárt megbízott elnökségi tagja a politikai pluralizmus mellett érvelve rámutatott: a romániai Európai Parlamenti választások 2007-es magyar versenyhelyzete és 2009-es összefogása is átlagon felüli, 10%-os szavazatarányt hozott a magyar közösségnek. Szilágyi az „eurótranszilvanizmust” nevezte meg a szervezet fő ideológiájának, amely a „hagyományos erdélyi etnikai-kulturális toleranciát az európai modernitás eszközeivel valósítja meg.” Kiemelte: Tőkés Lászlóval meglátogatták Wilfried Martenst, az Európai Néppárt (EPP) elnökét és tudatták vele az alakulat bejegyzését, valamint azt, hogy a Néppárt programjának és működési szabályzatának elfogadása után felvételét kéri az EPP pártcsaládjába.
A marosvásárhelyi fórumon Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója a modern európai néppártok működéséről tartott előadást. A FIDESZ és a Néppárt barátok és stratégiai szövetségesek – hangzott el az eseményen.A Néppárt reprezentatív felmérésének adatai alapján a magyar közösségben a székelyföldi támogatottsága 25% körül, az erdélyi pedig 20% körül mozgott már júliusban, amikor még csak a bejegyzését várta a szervezet.
Az Erdélyi Magyar Néppárt országos programalkotó fórumán vendégként jelen voltak:
Kubatov Gábor, a FIDESZ országos pártigazgatója
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke
Csonka Áron, a Vajdasági Magyarok Demokratikus közösségének elnöke
Brezovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetője
Jakab Sándor, a Horvátországi Magyar Demokratikus Közösség elnöke
Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke
Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja
Az Erdélyi Magyar Néppárt közleménye
erdon.ro
Az Erdélyi Magyar Néppárt szombaton, Marosvásárhelyen szervezte meg országos programalkotó fórumát. A Néppárt az erdélyi magyar közösség autonómiáját és a korrupció elleni harcot tűzte zászlajára.
Tőkés László az Erdélyi Magyar Néppárt védnöki minőségében kijelentette: „a magyar egység nem pártegység. A magyar egység célbeli egység. Az általunk kitűzött célok pedig egyszerűek: dolgoznunk kell, újra kell építenünk Erdélyt és meg építenünk Székelyföldet.” Leszögezte: a Néppárt nem kíván a bukaresti központi politika „korrupciógyanús és profitorientált csatározásaiban” részt venni, hanem egy alacsony költségvetésű, munkára épülő párt lesz.
„Az elmúlt években az RMDSZ egymillió fős szavazóbázisa 400 000-re csökkent, ami azt jelenti, hogy nagyon sokan kiábrándultak a bukaresti vezérlésű politikából” – mutatott rá. Véleménye szerint ezeknek a régi szavazóknak a mozgósítása hasznos lehet az RMDSZ-nek és az MPP-nek is, hiszen „ha a magyar érdekek képviselete mellett sorakoznak fel, akkor egy szekeret tolnak”. Tőkés László a Néppárt és a többi magyar párt viszonyáról kijelentette: az RMDSZ képességeit 15 év kormányzás után mindenki a saját bőrén érzi. „Öncéllá vált a saját léte, és eszközi szerepéről elfelejtkezett. Úgy tűnik, hogy a román érdekeket képviseli a magyarok között, ahelyett, hogy a magyar érdekeket képviselné a román politikában és nemzetközi téren” – mondta az RMDSZ-ről a püspök. Az erdélyi magyarok érdekében ugyanakkor minden politikai erőnek együtt kell működnie, a 15 milliós magyarság nemzeti szinten összefogva pedig már regionális középhatalomként, a trianoni utódállamoknál nagyobb erőt felmutatva küzdhet saját érdekeiért – fogalmazott Tőkés. A 2010-es magyarországi kormányváltásra utalva leszögezte: a végbe ment nemzetpolitikai fordulat nyomán az utolsó esély adódik az „ebek harmincadjára jutott erdélyi magyar közösség megmentésére, ezért részesei kell legyünk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.” Tőkés László bírálta a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusát a magyar főtanszékek megalapításának gáncsolása miatt. A továbbiakban üdvözölte a Székely Nemzeti Tanács által szorgalmazott európai polgári kezdeményezés elindítását, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ennek pártpolitikai megfontolásból történő kisajátítása veszélybe sodorhatja a kezdeményezés sikerét.
Tőkés elítélte a Néppárt Hunyad megyei aláírásgyűjtői ellen, az RMDSZ-közeli Adrian Drăghici ügyvéd feljelentése nyomán indult vizsgálatot. „Nehéz szülés volt ennek a pártnak a megalakulása, de úgy tűnik, továbbra is veszélyeztetett a gyermek” – mondta az elhúzódó ügyről a püspök.
„A mai nap seregszemle, ami megmutatja, hogy hol tart a szervezetépítés” – jelentette ki az országos programalkotó fórumról Toró T. Tibor, az Néppárt megbízott elnöke. Elmondása alapján ezekben a hetekben hozzák létre az Erdély Magyar Néppárt helyi szervezeteit, hogy aztán azokra épüljön a párt országos vezetése, majd végül sor kerüljön a februári alapító kongresszusra.
A Néppárt az etnikai arányosság elvét támogatja, ami törvényi szinten garantálná a magyar közösség számarányos képviseletét a bukaresti parlamentben. Toró szerint ezzel „elkerülnék a magyar pártpolitika zsarolhatóságát, ugyanakkor garantálnák a magyar közösség politikai pluralizmushoz való jogát.”
Toró a pártépítés és a toborzás kapcsán kijelentette: „nálunk nincsen helye az ügyeskedőknek, a korruptaknak, a gyors meggazdagodás reményében belépő karrieristáknak.” A politikus a korrupció elleni harcot a Néppárt egyik legfontosabb témájának nevezte meg.
A megbízott elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppártot általában két oldalról éri vád: egyrészt a magyar parlamenti képviselet ellehetetlenítésének, másrészt az egypártrendszer visszaállításának szándéka miatt. Hozzátette: mindkét vád igaztalan. „Nem legyőzni akarunk valakit, hanem győzelemre vinni az erdélyiek ügyét, az erdélyi magyar autonómiák ügyét. A Néppárt a választásokon együtt kíván működni minden politikai és civil szervezettel, aki a közösség ügyét tartja szem előtt” – tette hozzá.
Szilágyi Zsolt, a Néppárt megbízott elnökségi tagja a politikai pluralizmus mellett érvelve rámutatott: a romániai Európai Parlamenti választások 2007-es magyar versenyhelyzete és 2009-es összefogása is átlagon felüli, 10%-os szavazatarányt hozott a magyar közösségnek. Szilágyi az „eurótranszilvanizmust” nevezte meg a szervezet fő ideológiájának, amely a „hagyományos erdélyi etnikai-kulturális toleranciát az európai modernitás eszközeivel valósítja meg.” Kiemelte: Tőkés Lászlóval meglátogatták Wilfried Martenst, az Európai Néppárt (EPP) elnökét és tudatták vele az alakulat bejegyzését, valamint azt, hogy a Néppárt programjának és működési szabályzatának elfogadása után felvételét kéri az EPP pártcsaládjába.
A marosvásárhelyi fórumon Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója a modern európai néppártok működéséről tartott előadást. A FIDESZ és a Néppárt barátok és stratégiai szövetségesek – hangzott el az eseményen.A Néppárt reprezentatív felmérésének adatai alapján a magyar közösségben a székelyföldi támogatottsága 25% körül, az erdélyi pedig 20% körül mozgott már júliusban, amikor még csak a bejegyzését várta a szervezet.
Az Erdélyi Magyar Néppárt országos programalkotó fórumán vendégként jelen voltak:
Kubatov Gábor, a FIDESZ országos pártigazgatója
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke
Csonka Áron, a Vajdasági Magyarok Demokratikus közösségének elnöke
Brezovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetője
Jakab Sándor, a Horvátországi Magyar Demokratikus Közösség elnöke
Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke
Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja
Az Erdélyi Magyar Néppárt közleménye
erdon.ro
2011. december 12.
Programalkotás az EMNP-ben, tisztújítás az EMNT-ben
A megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek! – ez a címe az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) programjának, amelyet szombaton, Marosvásárhelyen fogadott el a három hónappal korábban bejegyzett alakulat fóruma. A program két alapértéke az önkormányzatiság és az Erdély-központúság. Az EMNP 2012 februárjában tartja alakuló kongresszusát. Közben Tőkés Lászlót újraválasztották az EMNT elnökévé. Ügyvezető elnökké Sándor Krisztinát választották. A tisztséget eddig betöltő Toró T. Tibor az EMNP megbízott elnökeként folytatja.
A húsz-huszonkét évvel ezelőtti RMDSZ-nagygyűlések hangulatát idézte fel az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szombati, egész napos rendezvénye. A Marosvásárhelyen összegyűlt küldöttek és meghívottak minden szavából a kezdeti lelkesedést lehetett érezni. Tőkés László, az EMNT újraválasztott elnöke és az új magyar párt védnöke meg is jegyezte, hogy úgy érzi magát, mint huszonkét esztendővel ezelőtt, hiszen belengi a termet az ügyszeretet szentsége.
Az EMNP országos programalkotó fórumaként meghirdetett rendezvény fontosságát a megjelent meghívottak listája is alátámasztotta. Köszöntő beszédében Répás Zsuzsanna, a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a demokrácia-központokat működtető EMNT identitásformáló és közösségépítő szerepét méltányolta. Eddig ugyanis több mint 200 ezer határon túli magyar kapta meg anyaországa állampolgárságát.
Az EMNP-vel kapcsolatosan Semjén Zsolt magyar kormányfő-helyettes szólt videofelvételről az egybegyűltekhez. A Kárpát-medencei magyar közösségeknek etnikai alapú magyar pártok kellenek, vélekedett a politikus. „Ha ezt feladnánk, az tulajdonképpen az asszimiláció olajozását jelentené: először vegyes pártok születnének, majd csupán a többségi pártok magyar tagozatai maradnának” – mondta. Semjén fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az erdélyi magyarok az érdekeiket akkor tudják sikeresen képviselni, ha az etnikai alapú magyar politika jelen van a bukaresti parlamentben. „Ezt pedig minél szélesebb összefogással valósíthatják meg” – fűzte hozzá, majd arra figyelmeztette az egybegyűlteket, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyar politizálás egyik fundamentuma kell hogy legyen.
Eurotranszszilvanista párt
Az eurotranszszilvanizmust határozta meg a sajtónak nyilatkozó Szilágyi Zsolt a pártprogram középpontjaként. Az EMNP megbízott alelnöke kifejtette: ez alatt első sorban az erdélyiségre jellemző toleranciát, a többnyelvűséget és a kultúrák harmóniáját értette. Állítása szerint az új párt megjelenése mindenképpen dinamizálni fogja az erdélyi magyarságot. Az EMNP pozitívumként könyveli el, hogy míg a fiatalok nagy része kiábrándult a politikai osztályból és a politizálásból, egyre több ifjú érdeklődik és segédkezik a nemzeti tanácsnak és a néppártnak.
„Nálunk nincs helyük a régi rendszerben jeleskedőknek, mint ahogy az ügyeskedőknek, a korrupcióval gyanúsítottaknak vagy a politikából meggazdagodni vágyóknak sem” – szögezte le Toró T. Tibor. A megbízott elnök által bemutatott közvélemény-kutatási adatok szerint a nyáron, a néppárt bejegyzése előtt ennek már 25 százalékos támogatottsága volt a Székelyföldön.
Toró T. Tibor szerint a közvélemény-kutatás egy aggasztó adatot is felszínre hozott. Noha a megkérdezettek 80 százaléka úgy nyilatkozott, Erdélyben képzeli el a jövőjét, a megkérdezetteknek csak 50 százaléka mondta, hogy a gyermekei jövőjét is Erdélyben látja. A néppárt vezetője szerint ez azt jelenti, hitet, reményt és jövőképet kell adni az erdélyi magyar embereknek.
A szervezetépítés 2012 elején, a februári alakuló kongresszuson zárul le. „Addig felülről lefelé építkezünk, majd megfordul a helyzet” – magyarázta.
Együttműködés – csakis a közös ügyért
Mint várható volt, az RMDSZ, ha nem is túl sűrűn, de időnként afféle visszatérő motívumként szerepelt a felszólalók retorikájában. A legkeményebb bírálatot Tőkés László fogalmazta meg, amikor kijelentette, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy „a román érdekeket képviseli a magyarok között, ahelyett, hogy a magyar érdekeket képviselné a román politikában”.
Sajtóértekezletén utalt a szövetség demokrácia-deficitjére Szilágyi Zsolt is, rámutatva, hogy az RMDSZ-nek köze van az EMNP Hunyad megyei támogatóinak a pártbejegyzés utáni zaklatásához. Ugyanennél a fejezetnél maradva, Szilágyi nem szalasztotta el azon romániai magyar politikusok bírálatát, akik kizárólag egyéni vagy pártérdekeket nézve, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) alól próbálják kihúzni a talajt.
Mindemellett az Erdélyi Magyar Néppárt tudatában van annak, hogy a közös cél érdekében együtt kell hogy működjön a magyarság többi hazai képviselőivel. „Nem igaz, hogy ki akarnánk ütni az RMDSZ-t a parlamentből. Nem legyőzni akarunk valakit, hanem győzelemre vinni az erdélyiek ügyét, az erdélyi magyar autonómiák ügyét” – próbált rácáfolni a néppártot ért vádakra Toró T. Tibor. Elhangzott: az EMNP azt kezdeményezi, hogy az erdélyi magyarság számarányának megfelelően különítsenek el helyeket a román törvényhozásban a magyar pártoknak. Így a magyar pártok versenye nem járna azzal a veszéllyel, hogy a pártok egyike sem éri el a parlamenti küszöböt.
Kérdésünkre, hogy a továbbiakban miként fognak viszonyulni a jobboldal polarizálását szorgalmazó Magyar Polgári Párthoz, amelynek elnökével megromlott a kapcsolat, Toró elmondta, hogy a közös cél érdekében Szász Jenővel is hajlandók együttműködni. „A magyar ügyért, az autonómia ügyéért készek vagyunk szövetséget kötni az MPP-vel is” – szögezte le az új párt elnöke. A konstruktív viszonyt próbálja visszaállítani az EMNT a Székely Nemzeti Tanáccsal is. Erre utalt Tőkés nyilatkozata, aki dicséretesnek nevezte az európai polgári kezdeményezés keretein belül a Kárpát-medencei autonómiatörekvések előmozdításáért felmerült aláírásgyűjtés gondolatát.
Vass Levente – külön fejezet
Ha az RMDSZ felemlegetése szinte valamennyiszer az elmúlt két évtized kudarcaival vagy legalább is félsikereivel függött össze, a tanácsokozáson megjelent Vass Levente, a szövetség miniszteri tanácsosa üde színfoltnak bizonyult. A küldöttek érdeklődéssel hallgatták az RMDSZ és az EMNT közös marosvásárhelyi polgármester-jelöltjének felszólalását. Vass az összefogás szép példájaként jellemezte a jelöltségét, mely egy számon kérhető és valós kiutat mutató megoldás lehet a válság felé sodródó politikai diskurzusban.
„Nem vagyok politikus még, a civil világból jövök. Ennél fontosabb azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok közös polgármester jelöltjeként állok itt” – fogalmazott a 36 éves orvos, aki biztos abban, hogy egy év múlva ő lesz a város polgármestere. Vass az MPP-nek is üzent, amikor előre megköszönte az egyelőre késni látszó támogatását.
Az összefogásról szólva, Tőkés László leszögezte: „A magyar egység nem pártegység. A magyar egység célbeli egység. Az általunk kitűzött célok pedig egyszerűek: dolgoznunk kell, újra kell építenünk Erdélyt és meg építenünk Székelyföldet”.
A párt nem falja fel az EMNT-t
Szinte minden egyes jelenlévőt az EMNT és az EMNP jövőbeni viszonya is foglalkoztatta. „A párt léte nem jelenti a tanács megszűntét, hisz a két szervezet egymásra van utalva” – tisztázta a dolgokat Toró T. Tibor.
Tőkés László a magyarországi polgári körök-mozgalom és a Fidesz-KDNP kettős kapcsolatához hasonlította a két szervezet közötti együttműködést.
„Az EMNT egy széles karolású polgári mozgalom kereteit biztosítja, a kezdeményezésére létrehozott EMNP pedig egy olyan politikai eszköz, ami célba viszi az utasát” – fogalmazott a püspök-politikus.
Továbbra is Tőkés László az EMNT elnöke
Megerősítette elnöki minőségében Tőkés Lászlót az EMNT országos küldöttgyűlése. A lehetséges 195 szavazatból a szervezet eddigi vezetője 189-et kapott, a többi hat tartózkodott. Az ügyvezető elnök tisztségét ezentúl Sándor Krisztina fogja betölteni, a szervezet régióelnökei pedig Szabó László (Közép-Erdély), Bardócz Csaba (Székelyföld) valamint Nagy József Barna (Partium) lesznek. A szervezet munkáját egy öttagú alelnökség fogja segíteni.
Elnöki beszámolójában Tőkés László áttekintette azt a folyamatot, mely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásához vezetett. Úgy vélte, ma újra olyan „ügyszeretettel átitatott szentség lebegi be a termet, mint 1989 decemberében, a nagy elhatározások idején”. Tőkés megemlítette, a magyarországi változásoknak döntő szerepe volt a mostani építő hangulat kialakulásában. „Magyarország újból anyaországgá változott” – fogalmazott Tőkés. Úgy vélte, az „eurotranszszilvanizmus” útján kell haladni előre. Mint részletezte, a fogalom az európai modernitás és az erdélyi értékek és hagyományok ötvözését fedi. Azt is megemlítette, az erdélyi magyarságnak stratégiai partnerséget kell ajánlania az erdélyi románság számára.
A beszámolók rendjén elhangzott, az EMNT által megszervezett demokrácia-központok 140 ezer személynek adtak tájékoztatást a magyar állampolgárság igénylése folyamatában, és több mint 70 ezer állampolgársági dosszié összeállításában segédkeztek.
Beszámoló hangzott el az EMNT által koordinált Mikó Imre-tervről, amely a 2012 és 2020 közötti időszak erdélyi magyar gazdasági fejlesztés terve. „Ha a terv elkészítését nem követi az intézményépítés, és nem jön létre az erdélyi magyar fejlesztési ügynökség, akkor hiába dolgoztunk” – jelentette ki Toró T. Tibor leköszönő ügyvezető elnök. Azzal kapcsolatban is reményét fejezte ki, hogy az EMNT hosszabb távon is elláthatja az állampolgársággal kapcsolatos tanácsadás feladatát.
Toró úgy vélte, EMNT-nek továbbra is civil politikai mozgalomként kell működnie, tevékenységét azonban össze kell hangolnia az Erdélyi Magyar Néppártéval. „Egymást erősítve kell tovább haladni, hiszen a mozgalom sem lehet eredményes a párt nélkül de a párt sem a mozgalom nélkül” - fogalmazott Toró.
A küldöttgyűlésen módosították a szervezet alapszabályát, és újjászervezték a szervezet vezető testületeit, mivel azokból meghatározó személyiségek távoztak az Erdélyi Magyar Néppártba.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
A megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek! – ez a címe az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) programjának, amelyet szombaton, Marosvásárhelyen fogadott el a három hónappal korábban bejegyzett alakulat fóruma. A program két alapértéke az önkormányzatiság és az Erdély-központúság. Az EMNP 2012 februárjában tartja alakuló kongresszusát. Közben Tőkés Lászlót újraválasztották az EMNT elnökévé. Ügyvezető elnökké Sándor Krisztinát választották. A tisztséget eddig betöltő Toró T. Tibor az EMNP megbízott elnökeként folytatja.
A húsz-huszonkét évvel ezelőtti RMDSZ-nagygyűlések hangulatát idézte fel az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szombati, egész napos rendezvénye. A Marosvásárhelyen összegyűlt küldöttek és meghívottak minden szavából a kezdeti lelkesedést lehetett érezni. Tőkés László, az EMNT újraválasztott elnöke és az új magyar párt védnöke meg is jegyezte, hogy úgy érzi magát, mint huszonkét esztendővel ezelőtt, hiszen belengi a termet az ügyszeretet szentsége.
Az EMNP országos programalkotó fórumaként meghirdetett rendezvény fontosságát a megjelent meghívottak listája is alátámasztotta. Köszöntő beszédében Répás Zsuzsanna, a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a demokrácia-központokat működtető EMNT identitásformáló és közösségépítő szerepét méltányolta. Eddig ugyanis több mint 200 ezer határon túli magyar kapta meg anyaországa állampolgárságát.
Az EMNP-vel kapcsolatosan Semjén Zsolt magyar kormányfő-helyettes szólt videofelvételről az egybegyűltekhez. A Kárpát-medencei magyar közösségeknek etnikai alapú magyar pártok kellenek, vélekedett a politikus. „Ha ezt feladnánk, az tulajdonképpen az asszimiláció olajozását jelentené: először vegyes pártok születnének, majd csupán a többségi pártok magyar tagozatai maradnának” – mondta. Semjén fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az erdélyi magyarok az érdekeiket akkor tudják sikeresen képviselni, ha az etnikai alapú magyar politika jelen van a bukaresti parlamentben. „Ezt pedig minél szélesebb összefogással valósíthatják meg” – fűzte hozzá, majd arra figyelmeztette az egybegyűlteket, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyar politizálás egyik fundamentuma kell hogy legyen.
Eurotranszszilvanista párt
Az eurotranszszilvanizmust határozta meg a sajtónak nyilatkozó Szilágyi Zsolt a pártprogram középpontjaként. Az EMNP megbízott alelnöke kifejtette: ez alatt első sorban az erdélyiségre jellemző toleranciát, a többnyelvűséget és a kultúrák harmóniáját értette. Állítása szerint az új párt megjelenése mindenképpen dinamizálni fogja az erdélyi magyarságot. Az EMNP pozitívumként könyveli el, hogy míg a fiatalok nagy része kiábrándult a politikai osztályból és a politizálásból, egyre több ifjú érdeklődik és segédkezik a nemzeti tanácsnak és a néppártnak.
„Nálunk nincs helyük a régi rendszerben jeleskedőknek, mint ahogy az ügyeskedőknek, a korrupcióval gyanúsítottaknak vagy a politikából meggazdagodni vágyóknak sem” – szögezte le Toró T. Tibor. A megbízott elnök által bemutatott közvélemény-kutatási adatok szerint a nyáron, a néppárt bejegyzése előtt ennek már 25 százalékos támogatottsága volt a Székelyföldön.
Toró T. Tibor szerint a közvélemény-kutatás egy aggasztó adatot is felszínre hozott. Noha a megkérdezettek 80 százaléka úgy nyilatkozott, Erdélyben képzeli el a jövőjét, a megkérdezetteknek csak 50 százaléka mondta, hogy a gyermekei jövőjét is Erdélyben látja. A néppárt vezetője szerint ez azt jelenti, hitet, reményt és jövőképet kell adni az erdélyi magyar embereknek.
A szervezetépítés 2012 elején, a februári alakuló kongresszuson zárul le. „Addig felülről lefelé építkezünk, majd megfordul a helyzet” – magyarázta.
Együttműködés – csakis a közös ügyért
Mint várható volt, az RMDSZ, ha nem is túl sűrűn, de időnként afféle visszatérő motívumként szerepelt a felszólalók retorikájában. A legkeményebb bírálatot Tőkés László fogalmazta meg, amikor kijelentette, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy „a román érdekeket képviseli a magyarok között, ahelyett, hogy a magyar érdekeket képviselné a román politikában”.
Sajtóértekezletén utalt a szövetség demokrácia-deficitjére Szilágyi Zsolt is, rámutatva, hogy az RMDSZ-nek köze van az EMNP Hunyad megyei támogatóinak a pártbejegyzés utáni zaklatásához. Ugyanennél a fejezetnél maradva, Szilágyi nem szalasztotta el azon romániai magyar politikusok bírálatát, akik kizárólag egyéni vagy pártérdekeket nézve, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) alól próbálják kihúzni a talajt.
Mindemellett az Erdélyi Magyar Néppárt tudatában van annak, hogy a közös cél érdekében együtt kell hogy működjön a magyarság többi hazai képviselőivel. „Nem igaz, hogy ki akarnánk ütni az RMDSZ-t a parlamentből. Nem legyőzni akarunk valakit, hanem győzelemre vinni az erdélyiek ügyét, az erdélyi magyar autonómiák ügyét” – próbált rácáfolni a néppártot ért vádakra Toró T. Tibor. Elhangzott: az EMNP azt kezdeményezi, hogy az erdélyi magyarság számarányának megfelelően különítsenek el helyeket a román törvényhozásban a magyar pártoknak. Így a magyar pártok versenye nem járna azzal a veszéllyel, hogy a pártok egyike sem éri el a parlamenti küszöböt.
Kérdésünkre, hogy a továbbiakban miként fognak viszonyulni a jobboldal polarizálását szorgalmazó Magyar Polgári Párthoz, amelynek elnökével megromlott a kapcsolat, Toró elmondta, hogy a közös cél érdekében Szász Jenővel is hajlandók együttműködni. „A magyar ügyért, az autonómia ügyéért készek vagyunk szövetséget kötni az MPP-vel is” – szögezte le az új párt elnöke. A konstruktív viszonyt próbálja visszaállítani az EMNT a Székely Nemzeti Tanáccsal is. Erre utalt Tőkés nyilatkozata, aki dicséretesnek nevezte az európai polgári kezdeményezés keretein belül a Kárpát-medencei autonómiatörekvések előmozdításáért felmerült aláírásgyűjtés gondolatát.
Vass Levente – külön fejezet
Ha az RMDSZ felemlegetése szinte valamennyiszer az elmúlt két évtized kudarcaival vagy legalább is félsikereivel függött össze, a tanácsokozáson megjelent Vass Levente, a szövetség miniszteri tanácsosa üde színfoltnak bizonyult. A küldöttek érdeklődéssel hallgatták az RMDSZ és az EMNT közös marosvásárhelyi polgármester-jelöltjének felszólalását. Vass az összefogás szép példájaként jellemezte a jelöltségét, mely egy számon kérhető és valós kiutat mutató megoldás lehet a válság felé sodródó politikai diskurzusban.
„Nem vagyok politikus még, a civil világból jövök. Ennél fontosabb azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok közös polgármester jelöltjeként állok itt” – fogalmazott a 36 éves orvos, aki biztos abban, hogy egy év múlva ő lesz a város polgármestere. Vass az MPP-nek is üzent, amikor előre megköszönte az egyelőre késni látszó támogatását.
Az összefogásról szólva, Tőkés László leszögezte: „A magyar egység nem pártegység. A magyar egység célbeli egység. Az általunk kitűzött célok pedig egyszerűek: dolgoznunk kell, újra kell építenünk Erdélyt és meg építenünk Székelyföldet”.
A párt nem falja fel az EMNT-t
Szinte minden egyes jelenlévőt az EMNT és az EMNP jövőbeni viszonya is foglalkoztatta. „A párt léte nem jelenti a tanács megszűntét, hisz a két szervezet egymásra van utalva” – tisztázta a dolgokat Toró T. Tibor.
Tőkés László a magyarországi polgári körök-mozgalom és a Fidesz-KDNP kettős kapcsolatához hasonlította a két szervezet közötti együttműködést.
„Az EMNT egy széles karolású polgári mozgalom kereteit biztosítja, a kezdeményezésére létrehozott EMNP pedig egy olyan politikai eszköz, ami célba viszi az utasát” – fogalmazott a püspök-politikus.
Továbbra is Tőkés László az EMNT elnöke
Megerősítette elnöki minőségében Tőkés Lászlót az EMNT országos küldöttgyűlése. A lehetséges 195 szavazatból a szervezet eddigi vezetője 189-et kapott, a többi hat tartózkodott. Az ügyvezető elnök tisztségét ezentúl Sándor Krisztina fogja betölteni, a szervezet régióelnökei pedig Szabó László (Közép-Erdély), Bardócz Csaba (Székelyföld) valamint Nagy József Barna (Partium) lesznek. A szervezet munkáját egy öttagú alelnökség fogja segíteni.
Elnöki beszámolójában Tőkés László áttekintette azt a folyamatot, mely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásához vezetett. Úgy vélte, ma újra olyan „ügyszeretettel átitatott szentség lebegi be a termet, mint 1989 decemberében, a nagy elhatározások idején”. Tőkés megemlítette, a magyarországi változásoknak döntő szerepe volt a mostani építő hangulat kialakulásában. „Magyarország újból anyaországgá változott” – fogalmazott Tőkés. Úgy vélte, az „eurotranszszilvanizmus” útján kell haladni előre. Mint részletezte, a fogalom az európai modernitás és az erdélyi értékek és hagyományok ötvözését fedi. Azt is megemlítette, az erdélyi magyarságnak stratégiai partnerséget kell ajánlania az erdélyi románság számára.
A beszámolók rendjén elhangzott, az EMNT által megszervezett demokrácia-központok 140 ezer személynek adtak tájékoztatást a magyar állampolgárság igénylése folyamatában, és több mint 70 ezer állampolgársági dosszié összeállításában segédkeztek.
Beszámoló hangzott el az EMNT által koordinált Mikó Imre-tervről, amely a 2012 és 2020 közötti időszak erdélyi magyar gazdasági fejlesztés terve. „Ha a terv elkészítését nem követi az intézményépítés, és nem jön létre az erdélyi magyar fejlesztési ügynökség, akkor hiába dolgoztunk” – jelentette ki Toró T. Tibor leköszönő ügyvezető elnök. Azzal kapcsolatban is reményét fejezte ki, hogy az EMNT hosszabb távon is elláthatja az állampolgársággal kapcsolatos tanácsadás feladatát.
Toró úgy vélte, EMNT-nek továbbra is civil politikai mozgalomként kell működnie, tevékenységét azonban össze kell hangolnia az Erdélyi Magyar Néppártéval. „Egymást erősítve kell tovább haladni, hiszen a mozgalom sem lehet eredményes a párt nélkül de a párt sem a mozgalom nélkül” - fogalmazott Toró.
A küldöttgyűlésen módosították a szervezet alapszabályát, és újjászervezték a szervezet vezető testületeit, mivel azokból meghatározó személyiségek távoztak az Erdélyi Magyar Néppártba.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 12.
Sok cinkos áldozat vár még leleplezésre
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2011. december 12.
Szobrot avattak az állandó lázadás költőjének
Bihar megye – Máté Imre (1936-1989) helyi költő mellszobrát avatták fel december 11-én, vasárnap délben Érmihályfalva főterén. Az ünnepségen részt vett Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, művelődésügyi miniszter, aki Szabó Ödönnel, a megyei szervezet ügyvezetőjével leplezte le a szobrot.
Az ünnepségsorozat reggel a kultúrházban kezdődött, ahol a helyi általános és középiskola diákjai egy Winkler Gyula EP-képviselő irodája által szervezendő brüsszeli útért versengtek – az eredményhírdetésre a szoboravató után került sor, ennek részleteire visszatérünk. A vendégek a délelőtt folyamán érkeztek Érmihályfalvára, ahol előbb részt vettek a római katolikus templomban 11 órakor kezdődött szentmisén. Ezen Györfi József esperes-plébános köszöntötte is a megjelenteket, egyúttal megköszönte azt a támogatást, amit a templom festéséhez nyújtott a Megyei Tanács. Szabó Ödön megyei tanácsos, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke válaszában úgy fogalmazott, hogy “azt tettük, amit kell: segítünk egymáson, amikor szükséges, és arra lehetőség van”.
A jelen megbecsülése
A korábbi napok és éjszakák esőzései után napfényes idő várta a főtéren a szoboravatóra gyülekezőket. Elsőként Kovács Zoltán polgármester fejtette ki, hogy a helyiek mindent megtesznek Máté Imre emlékének ápolásáért, mert – mint fogalmazott – az Érmellék legnagyobbjait, például Adyt, egy egész nemzet őrzi, de nekünk azokra is vigyáznunk kell, akik nélkül úgyszintén szegényebb lenne a világirodalom. Kelemen Hunor szerint az elmúlt 22 évben hozzászoktunk, hogy a tőlünk elvett értékeinket kell visszaszereznünk, kevésbé figyelünk a közelmúlt, és a jelen megbecsülésére, pedig ez egy közösség önbecsülésének, erősödésének záloga. Mint költő méltatta Máté Imre munkásságát, kiemelve szabadság iránti vágyát. A GGG Irodalmi Stúdió tagjai Máté Imre verseket, illetve Silye Judit a költő emlékére írt költeményét adták elő.
Ki a korszerű?
Korszerű-e az, aki szobrot avat, és nem a számítógép előtt ülve lájkolja egy költő verseit? – tette fel a derültséget kiváltó kérdést Cseke Attila. A szenátor természetesen megadta az igenlő választ is, utána pedig Szabó Ödön arról szólt, hogy a helyiek nagyon helyesen felismerték saját értékeiket. Ugyanakkor egy “kényes” kérdést is feltett: volt-e türelmük az érmihályfalviaknak annak idején is Máté Imréhez, becsülték-e akkor is…? Gavrucza Tibor ny.tiszteletes a költő temetésén is jelen volt, most néhány korabeli emlékét elevenítette fel, például versek és írások csempészéséről, elrejtéséről – ami a mai fiataloknak már hihetetlenül hangzik. Felvinczi Erzsébet tanítónő egy Radnóti-verskeretbe ágyazva adott elő a kort megvilágító Máté Imre vers-csokrot.
Méltó emlékezés
“Kedves barátaim Imrében” – a már szokásosnak mondható megszólítással kezdte beszédét Pataki István bihari költő, aki a Máté Imre-ünnepségeken mindig jelen van, és az emlékek felidézése mellett most is jóleső érzéssel állapította meg: méltóan őrzik szülővárosában egykori, állandó lázadásban élt barátja emlékét, aki az adott körülmények között nem kerülhetett be az irodalmi vérkeringésbe. A beszédeket követően Kelemen Hunor és Szabó Ödön leplezte le a szobrot, majd, míg a Mihályfalvi temetőben című megzenésített vers szólt a hangszórókból, intézmények és szervezetek képviselői koszorúztak, utánuk pedig a családtagok, ismerősök, tisztelők tettek virágcsokrokat Deák Árpád szobrászművész alkotásának talapzatához.
Rencz Csaba
erdon.ro
Bihar megye – Máté Imre (1936-1989) helyi költő mellszobrát avatták fel december 11-én, vasárnap délben Érmihályfalva főterén. Az ünnepségen részt vett Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, művelődésügyi miniszter, aki Szabó Ödönnel, a megyei szervezet ügyvezetőjével leplezte le a szobrot.
Az ünnepségsorozat reggel a kultúrházban kezdődött, ahol a helyi általános és középiskola diákjai egy Winkler Gyula EP-képviselő irodája által szervezendő brüsszeli útért versengtek – az eredményhírdetésre a szoboravató után került sor, ennek részleteire visszatérünk. A vendégek a délelőtt folyamán érkeztek Érmihályfalvára, ahol előbb részt vettek a római katolikus templomban 11 órakor kezdődött szentmisén. Ezen Györfi József esperes-plébános köszöntötte is a megjelenteket, egyúttal megköszönte azt a támogatást, amit a templom festéséhez nyújtott a Megyei Tanács. Szabó Ödön megyei tanácsos, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke válaszában úgy fogalmazott, hogy “azt tettük, amit kell: segítünk egymáson, amikor szükséges, és arra lehetőség van”.
A jelen megbecsülése
A korábbi napok és éjszakák esőzései után napfényes idő várta a főtéren a szoboravatóra gyülekezőket. Elsőként Kovács Zoltán polgármester fejtette ki, hogy a helyiek mindent megtesznek Máté Imre emlékének ápolásáért, mert – mint fogalmazott – az Érmellék legnagyobbjait, például Adyt, egy egész nemzet őrzi, de nekünk azokra is vigyáznunk kell, akik nélkül úgyszintén szegényebb lenne a világirodalom. Kelemen Hunor szerint az elmúlt 22 évben hozzászoktunk, hogy a tőlünk elvett értékeinket kell visszaszereznünk, kevésbé figyelünk a közelmúlt, és a jelen megbecsülésére, pedig ez egy közösség önbecsülésének, erősödésének záloga. Mint költő méltatta Máté Imre munkásságát, kiemelve szabadság iránti vágyát. A GGG Irodalmi Stúdió tagjai Máté Imre verseket, illetve Silye Judit a költő emlékére írt költeményét adták elő.
Ki a korszerű?
Korszerű-e az, aki szobrot avat, és nem a számítógép előtt ülve lájkolja egy költő verseit? – tette fel a derültséget kiváltó kérdést Cseke Attila. A szenátor természetesen megadta az igenlő választ is, utána pedig Szabó Ödön arról szólt, hogy a helyiek nagyon helyesen felismerték saját értékeiket. Ugyanakkor egy “kényes” kérdést is feltett: volt-e türelmük az érmihályfalviaknak annak idején is Máté Imréhez, becsülték-e akkor is…? Gavrucza Tibor ny.tiszteletes a költő temetésén is jelen volt, most néhány korabeli emlékét elevenítette fel, például versek és írások csempészéséről, elrejtéséről – ami a mai fiataloknak már hihetetlenül hangzik. Felvinczi Erzsébet tanítónő egy Radnóti-verskeretbe ágyazva adott elő a kort megvilágító Máté Imre vers-csokrot.
Méltó emlékezés
“Kedves barátaim Imrében” – a már szokásosnak mondható megszólítással kezdte beszédét Pataki István bihari költő, aki a Máté Imre-ünnepségeken mindig jelen van, és az emlékek felidézése mellett most is jóleső érzéssel állapította meg: méltóan őrzik szülővárosában egykori, állandó lázadásban élt barátja emlékét, aki az adott körülmények között nem kerülhetett be az irodalmi vérkeringésbe. A beszédeket követően Kelemen Hunor és Szabó Ödön leplezte le a szobrot, majd, míg a Mihályfalvi temetőben című megzenésített vers szólt a hangszórókból, intézmények és szervezetek képviselői koszorúztak, utánuk pedig a családtagok, ismerősök, tisztelők tettek virágcsokrokat Deák Árpád szobrászművész alkotásának talapzatához.
Rencz Csaba
erdon.ro