Nem föltétlenül...
Nem föltétlenül királyra lenne szükség, megtenné a közösségi egyenjogúság szentesítése is.
Mihály király parlamenti beszéde, amelyben a politika erkölcsi megalapozottságára apellált, sokunkat tölthetett el elégedettséggel. Minálunk, Kelet-közép Európában ugyanis szinte általános a meggyőződés, hogy a politika és az erkölcs egymást kizáró fogalmak. A politikát, amelyet elsősorban az érdek irányít, nem lehet erkölcsi mércével mérni.
Jól emlékszünk még az őszödi beszéd által kiváltott magyarországi botrányra, amikor is az ellenzék azt követelte Gyurcsány Ferenctől, hogy miután beismerte: a választásokat hamis ígéretekkel nyerték meg, mondjon le. Nem csak Gyurcsány Ferenc nem mondott le, de a magyar értelmiség színe java is úgy vélte, nem szabad ezt megtennie, mert ezzel olyan erőknek szolgáltatná ki az országot, amelyek a demokráciát fenyegetik.
Az eredményt ismerjük. A választótestület – sok esetben erkölcsi megfontolásból – végül éppen azt az ellenzéket juttatta hatalomra, sőt olyan hatalommal ruházta fel, amelynek birtokában szinte bármit megtehet. És természetesen meg is tesz. Ami persze a demokráciának azt a változatát is jól minősíti, melyet mi itt Kelet-közép Európában elműködtetgetünk.
Orbánék ugyanazt a hatalomkoncentrációt igyekeztek és igyekeznek megteremteni, amelyet a szocialisták esetében patetikusan elítéltek. Minden meghatározó posztra saját embereiket ültetik. Ahogyan azt egyébként a szocialisták is tették. Nekik persze könnyebb volt, mert a diktatúrából örökölt apparátus eleve a csatlósuknak bizonyult, nem kellett tehát felforgatniuk a társadalmat, hogy fait accompli-t teremtsenek.
Mihály király úgy véli: az állam élére olyan személynek kellene kerülnie, aki nem a győztes párt képviselője gyanánt ügyeli fel a politikai küzdelmeket, aki nem a végső győzelem reményében „élet-halál harcot” vívó politikai táborok egyikének vagy másikának érdekeit képviseli, hanem a politikai küzdelmek keretfeltételeit megteremtő erkölcsi értékek tisztasága fölött őrködhet. Aki kiegyensúlyozó szerepével megakadályozhatja azt, hogy a politikai ellenfelek egymást szélsőségességbe, elvakultságba, gyűlölködésbe hajszolják.
A királyt hallgatva el kellett gondolkodnunk azon, hogy mi lett volna másképpen, ha ’89 után az ő mentalitása, most hangoztatott politikai és erkölcsi elvei határozhatták volna meg a román politikai életet. A válasz sajnos: alig valami.
A román politika erkölcs-nélkülisége ugyanis magából a rendszerből következik. (Ahogy egyébként a magyaré is.) Egy olyan társadalomban, amelyben a többség úgy vélheti, hogy „saját országában” van, miközben a kisebbségek – a magyarok, a németek, a zsidók, a cigányok – csakis valamiféle területen kívüli, ex lex állapotban leledzhettek vagy leledzhetnek, s ebből következőleg visszamenőleg sem támaszthatnak jogot semmiféle közösségi egyenjogúságra, elképzelhetetlen az erkölcsös politizálás. Ahogyan az Mihály király és elődei aktív politizálásának éveiben is az volt. Nem csak azért, mert a kisebbségek diszkriminációja, a többségi elv diktatórikus érvényesítése, amint azt múltban lépten-nyomon láthattuk és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti egyetem esetében ma is láthatjuk, merőben erkölcstelen, hanem és főként azért, mert a törvénytelen megoldások többség-kisebbség relációban való legalizálása a többségen belüli viszonyokat is elkerülhetetlenül megmérgezi.
Egy olyan államban ugyanis, amelyben a (nemzeti vagy társadalmi) kisebbségek elnyomását a politikai rendszer legitimálja, csupán arra van szükség, hogy a politikai ellenfelet, akinek „kárára” a törvénytelenségek megvalósulnak, a nemzet ellenségének deklaráljuk. Ha az „idegenszívűnek”, tekintett „kisebbségekkel” (a nemzetiségekkel és a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal) szemben a törvény illegitim eljárásokat tesz lehetővé, azoknak a többség nemzetellenesnek, műveletlennek és civilizálatlannak tekintett „kisebbségei” (főként az ellenzéki pártok) ellenében is megengedettekké kell válniuk.
Ahhoz, hogy a politikai társadalom erkölcsei letisztuljanak, nem föltétlenül királyra lenne szükség, megtenné a közösségi egyenjogúság szentesítése is. Persze, a király személye is több volna annál a semminél, amit a Băsescu-féle államelnökök jelentenek.
Bíró Béla
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szomszédok huzavonája: nincs „közösködés”
A jelenlegi magyar kormány (feje) nincs meggyőződve a közös kormányülések gyakorlati hasznosságáról. Külügyminisztere ugyanakkor nem zárja ki, hogy szűkített formában fölelevenüljön az együttműködésnek ez a formája.
A román és a magyar kormány 2005 és 2008 között – felváltva – minden évben együttes ülést tartott. Valójában mindez ma már történelem.
Egy levélváltás előzményei
Minden jel szerint 2011-ben sem tartja meg a soron következő, ötödik együttes ülését a román és a magyar kormány – írta lapunk október 12-én. Az ÚMSZ emlékeztetett arra, hogy májusi budapesti látogatásakor Teodor Baconschi külügyminiszter azt javasolta magyar kollegájának, Martonyi Jánosnak: a kétoldalú kapcsolatok teljes körének áttekintése érdekében még idén ősszel kerüljön sor a román fővárosban a közös kormányülésre.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke úgy nyilatkozott a lapnak, hogy tudomása szerint házigazdaként Románia már megtette a szükséges lépéseket, ugyanis nemcsak a román külügyminiszter, hanem az RMDSZ is jelezte a magyar félnek, hogy időszerű volna a közös kormányülés megszervezése. Borbély szerint Budapestről egyelőre azt a választ kapták, hogy még elemzik ennek a lehetőségét.
A budapesti külügyminisztérium egy neve elhallgatását kérő illetékese értésre adta, hogy a kérdésben a végső szó a Miniszterelnöki Hivatalé. Szerinte Orbán Viktor miniszterelnök szakított elődje gyakorlatával, nem híve a közös kormányüléseknek.
Egy másik névtelen budapesti illetékes szerint Orbán nem az intézmény ellensége, hanem úgy véli: szűkíteni kellene a formátumot és a megtárgyalandó kérdések körét, mert az eddigi túl nagyszabású közös kormányülések kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Ebben a szellemben válaszolt írásban a minap Martonyi János is Szabó Vilmos szocialista parlamenti képviselőnek, aki levélben tette föl kérdését a magyar–román együttes kormányülés tavalyi és idei elmaradásával kapcsolatban.
Schengen után
„Egyelőre csak az október 10-i dátum a biztos” – nyilatkozta 2009-ben Gémesi Ferenc kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős magyar szakállamtitkár, aki akkor Kolozsvárt javasolta helyszínnek, és ezzel Emil Boc miniszterelnök, a kincses város egykori polgármestere is egyetértett. Az együttes ülés végül a román fél kérésére mégis elmaradt.
Gémesi Ferenc a Martonyi-féle válaszlevél másolatával együtt részletes tanulmányt küldött az ÚMSZ-nek a magyar kormány korábbi együttes üléseiről, amelyeket a szomszédságpolitika jegyében nemcsak Romániával, hanem Ausztriával, Horvátországgal és Szlovéniával is – bár némi kihagyásokkal – rendre megtartott. Megjegyzendő, hogy az utóbbi három országgal 2009-ben, tehát a szocialista kormány utolsó esztendejében még volt közös tanácskozás.
A fejlesztéspolitika jegyében – szerepel az anyagban – egyeztetett ütemezéssel folyik a közúti infrastruktúra közös fejlesztése Magyarország és Románia között. A két ország megállapodott a magyar M43-as és a román A1-es autópálya összekapcsolásáról (Szeged–Makó– Csanádpalota–Nagylak– Arad), továbbá az M4-es és az észak-erdélyi autópálya (Berettyóújfalu–Nagykereki–Nagyszántó–Berettyószéplak–Kolozsvár) összekötéséről is.
Jól haladnak a tárgyalások, hogy az M49-es út folytatása és a Szatmárnémeti, valamint Nagybánya közötti út metszéspontjáról döntés szülessen. Az autópályák összekapcsolását a magyar fél Románia schengeni csatlakozását követően tervezi. Ugyancsak korszerűsítették a csengersimai határállomást.
Kisebbségi azonosságtudat
A magyar–román energetikai együttműködés keretében 2009-ben befejeződött a Szeged–Arad gázvezeték-kapcsolat kiépítése 109 kilométer hosszan. A Békéscsaba–Nagyvárad villamosenergia-hálózat kiépítése előrehaladt, az Aradig tartó szakaszt már át is adták.
A román–magyar határon átnyúló együttműködés keretében innovációs szolgáltató és képző központ valósult meg Püspökladányban, kutatási együttműködés jött létre a növénynemesítési technikák alkalmazása érdekében, továbbá megkezdődött a nagyváradi és debreceni egyetemek közötti K+F együttműködés. Folyamatos a kétoldalú párbeszéd a kis- és középvállalkozások együttműködésének támogatása érdekében is.
A kétoldalú kapcsolatokban nagy fontosságot tulajdonít a magyar fél a kisebbségben élő közösségek önazonossága megőrzésének, az ezt szolgáló két céltervet, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és a zsákai ortodox templom felújítását a két kormány azonos mértékben támogatta. Az eddigi kormányzati támogatások eredményeképpen létrejött az új battonyai román iskola, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport, modernizálódott a bukaresti Ady Endre és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum.
A magyar költségvetésből támogatott Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról a román parlament elfogadta a szükséges törvényt, és az idén szeptemberben megtörtént a Sapientia Egyetem akkreditációja is. Hosszas tárgyalások eredményeképpen megszületett a hadisír-gondozási megállapodás. Az első együttes kormányülés eredményeképpen nyílt meg a csíkszeredai főkonzulátus és kezdte meg munkáját a magyar kulturális koordinációs központ Sepsiszentgyörgyön.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Újévi harangszó 
A mai naptól elkezdjük sorozatban közölni Sylvester Lajos Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvét. A szerző a kötetben 67 – 2005. és 2010. között született – a székely-magyar közélet közel- és távolabbi múltra reflektáló írását válogatta össze.
Helyi hagyománynak is mondhatnám, hogy Erdélyben, egy helyi lapban – a Háromszékről van szó – már csupán nevem miatt is én jegyzem a lap szilveszteri számának vezércikkét.
Így volt ez az idén is. 
Az óévnek újévre váltása mélyen és magasan szimbolikus töltetű, soha nem volt azonos, mondjuk a munkahelyi műszakváltással, az egész decemberi hónap a váltás, a változások jelképeibe öltöztetett ünnepségsorozat, amely szilveszter éjszakáján tetőz, ekkor emelkedik a családi, rokoni, baráti köröket összefogó magasságba.
Nálunk, Erdélyben – de mindenhol a világon, ahol szórványban, emigrációban, kisebbségben élnek emberek – szilveszter éjszakájának a varázsát megsokszorozza az emberek virtuális egymásra találása, az üzenetváltások, jókívánságok cseréje, az egy nemzethez tartozók lelki azonosságának kifejezése, a más nációkkal történő barátságos viszony ápolásának koccintásos, jókívánságos alkalma.
Hosszú évek során úgy tapasztaltam, hogy a magyarság esetében a nemzeti, vagy nemzeti jellegű szimbólumok devalválódásának vagyunk tanúi és szenvedő alanyai. Ezért döntöttem úgy, hogy a lap élére kerülő idei szilveszteri jegyzetem a szimbólumokról szóljon.
Megszületett az írás. Íme, itt van, a maga teljességében:
Újévi harangszó
A forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulójához egy másik is társul: 550 évvel ezelőtt a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett a keresztény világ harangszava. Bennünket nem nyugtalanít, hogy gondos történészek azt is kiolvasták régi feljegyzésekből, hogy a pápa őszentsége nem is ennek a győzelemnek a hírére adta ki az Imabullát, hanem Konstantinápoly visszafoglalására szólította fel a keresztény világot. A hiteles történelmi hír az, hogy a nándorfehérvári győzelem rákondult a pápai felhívásra, s a (magyar) világ azóta is úgy tudja – és ez a lényeg –, hogy győztünk, a pogányság kárpát-medencei invázióját sikerült elodázni jó néhány évig. 
2006-ban két magyar győzelemre emlékezünk, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára és a nándorfehérvári győzelem félezer és ötvenéves harangszavára. A magyarságtól ezt a győzelmet senki sem tudja elvitatni. Az önnön kebeléből kiforduló némely, magát magyarnak mondó csoportosulás tagjai sem, akik néhány évvel ezelőtt még rákongatták saját repedt hangú véleményüket arra, miszerint ők unják a Kárpát-medence és a világ magyarságát egybeharangozó déli harangszót. Természetesen unják ők Nagy Imrének, a Magyar Köztársaság mártír-miniszterelnökének az utolsó szó jogán elmondott kívánságát is, amelyet lapunk, a Háromszék nem véletlenül emelt új esztendei falinaptára mottójául: „E szenvedélyekből és gyűlöletből szőtt perben életemet kell adni eszméimért. Szívesen adom (…) Bizonyos vagyok benne, hogy a történelem el fogja ítélni gyilkosaimat. Csak egy dologtól borzadnék: ha gyilkosaim rehabilitálnának.” 
Vajon elegen vagyunk-e, akik beleborzongunk a gondolatba, hogy vannak, akik a magyar forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulóján megpróbálnak beleöltözni abba a gúnyába, amelyet, képletesen szólva, politikai felmenőik vagy akár ő maguk azért téptek-tépettek le bírósági ítéletekkel, hóhérkézre juttatásokkal a magyar forradalom és szabadságharc cselekvő és szószóló embereiről, hogy szíve-verésüket megállíttassák? 
Úgy tűnik, hogy 2006-ban, ebben a két évfordulós esztendőben (1456 és 1956) nemzeti szimbólumainkat is védenünk kell a privatizálók vagy az ezeket elkótyavetyélők mohósága elől. Meg kell védelmeznünk bizonyos szavainkat is, mint amilyen népünk-nemzetünk neve, a magyar idióma, amely bizonyos, magukat magyarnak mondó körökben szitok- vagy átokszóvá degradálódott. Védelemre szorul a nemzet szavunk is, amelyet egyesek elavultnak, vidékinek, az európai peremvidék szavává minősítenek. Védelemre szorul a lyukas- vagy az Árpád-sávos zászló, az olyan szimbólumok, mint a turul, a szimbólumemberek, mint gróf Czegei Wass Albert vagy Teleki Pál, akik az egykori magyarhon szívéből, Budapestről száműzettek vidékre. Védelmeznünk kell a Magyar Himnuszt, amelyet maradinak, konzervatívnak, nacionalistának is minősítenek a mindenféle másság agitátorai. 
Védelmünkre és rehabilitációra szorulnak mindazok, akiknek az utolsó szó joga sem adatott meg. Háromszékre hazabeszélve, védelmünkre szorulnak a felsőcsernátoni Rákossy Árpádok, akiket a Rákosi- (micsoda groteszk névjáték!) diktatúrában és a Kádár-féle koncepciós perben ítéltek súlyos börtönös esztendőkre. 
2006 ne legyen a történelem privatizálásának az esztendeje, szóljon azokért a nándorfehérvári győzelem harangja, és emlékeztesse azokat arra a magyar függetlenséget és szabadságot fiadzó két győzelemre, akik ezt valóban diadalra juttatták. 
Budakeszin ebben az évben Himnusz-emlékművet avatnak. Nekünk, háromszékieknek van némi közünk – és volt beleszólásunk – abba, hogy a Himnusz-emlékmű harangszava ne tizen- és néhány, hanem 64 vármegyére szabott, és a világ magyarságának egésze számára hallható legyen, mert bennünket számos alkalommal megverhettek, leverhettek, kisemmizhettek anyagi és szellemi vagyonunkból, de szabadságharcaink igéit soha nem tudták kiverni szánkból. 
Eddig a vezércikk, amely már járta megjelenés előtti szerkesztőségi útját, amikor rákondult egy előbb rémhírnek vélt információ: a Magyar Köztársaság elnöke, dr. Sólyom László jogászprofesszor nem a megszokott időben és a megszokott körülmények között mond évértékelő és évköszöntő beszédet. 
Jegyzetemet újraolvastam, és hagytam, hogy az járja a maga szilveszteri útját. Szilveszter éjszakáját családi, baráti körben töltöttük. Ezt megelőzően fiúnk, menyünk egy másik kontinensről hívott, ők is háromszékiek, csíkiak, no meg egy angol család társaságában ünnepelték, több ezer mérföldnyi távolságot is legyőzve, a mienkhez képest nyolcórányi „késéssel” a Szilvesztert.
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem csak két himnuszt rendelt az Istenünk, hanem időbéli kettősséget is. Mi már több évtizede ezen az éjszakán kétszer bontunk pezsgőt, „román” és „magyar” idő szerint. Így történt ez a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor, ha nem volt elérhető tévéközvetítés, vagy nem volt állami méltóságot viselő személy által elmondott beszéd, akkor valamelyik, a nemzet érzelmeit, akaratát és kívánságait reprezentáló személyiség, színész szavait hallgattuk rádión.
Idei szilveszterezésünknek nem volt éjszakai kulminációja. Sutára, lapsora sikeredett. Melankóliával, némi szomorúsággal néztünk magunkba és egymásra. Valaki megjegyezte: az idén a mi városunkban „magyar Szilveszter” órájában alig pukkan petárda, alig szikrázik csillagszóró az égre.
Egy zömében magyarlakta városban is a „másik szilveszter” – a „revelion” – volt fényekben villódzóbb, ünnepélyesebb, sajátos akusztikájával markánsabb.
Valaki a társaságunkban meg is jegyezte: ennyivel szegényebbek lehetünk, mi magyarok, már a tűzijátékra sem futja?
Lélekben talán nem is vagyunk szegényebbek, de kicsit szomorúbbak voltunk, kicsit setesutára sikeredett ez az éjszaka.
Másnap, valamelyik napszakban – mindegy volt, melyikben – végignéztem a köztársasági elnök úr, dr Sólyom László jogászprofesszor beszédét, akiről ugyancsak a Háromszék című lapban, amikor annak alkalma volt, ilyen címen írtam vezércikket: Sólyom – hadd szárnyaljon.
Mostani beszédének minden szavával egyetértek, üzenetét is vallom, és értem. Sőt, sajnálom, hogy szerény írásomban az idei Bartók-évfordulót nem említettem. A déli- és minden napszakban felhangzó harangszavak mellé társul az ő nemzetet, kultúrát integráló neve, személyisége is.
Értem én a puritánság igényét – az idei azonban azért túl miesnapira, munkanapira sikeredett. A földrajzi helyzetüktől függetlenül lélekben egy nemzethez tartozók legbensőségesebb, a leginkább reményt sugalló és reményt keltő ünnepét nem kell vezérszólam nélkül, a több szólamra éneklő kórust dirigens nélkül hagyni. „Nem csak kenyérrel él az ember.”
Úgy tudom az államelnöknek nem szíve-, hanem alkotmányos joga eldönteni, hogy mikor és miként vesz részt a nemzethez tartozók egészének lelkébe fogódzó ünnepi pillanatban.
De kell lennie egy, a nemzet egészét jelképező művésznek, a Nemzet Színészének, a Nemzet Énekesének, vagy valaki hozzájuk mérhetőnek és hasonlónak, aki a magyar Szilveszter éjszakáján, a nemzet nevében a nemzet egészének színe előtt bíztat mindig egy reményteljesebb esztendőre.
Kell akár a feddő, de mindenképp kell a bátorító, a reményt keltő ünnepi szó, a „lesz még egyszer ünnep a világon” hangulatának a szilveszteri felszikráztatása. 
2006. január 6.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Színes programkavalkád a Brassói Magyar Napokon
Több évtized kiesés után az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete több civil szervezettel közösen Brassói Magyar Napokat szervez november 6–14. között.
Ezzel az átfogó, minden korosztályt érintő, változatos programsorozattal a magyar identitás megőrzését megcélzó rendezvényt próbálnak a szervezők meghonosítani a brassói szórványban, a délkeleti végeken, folytatva az egykori Honterus-ligetben megszervezett Brassói Magyar Napok rendezvénysorozatot, amelynek a II. világháború, majd az ezt követő államosítás vetett véget. A Magyar Napok szervezői bíznak abban, hogy a gazdag programmal sikerül megszólítani és összekovácsolni a brassói magyarságot.
November 6-án, vasárnap honismereti túrát szerveznek a Cenkre a Gábony-lépcsők–Cenk-csúcs–Szerpentinek útja mentén. A túra során három rövid előadást hallgathatnak meg Brassó történetéről, valamint közös áhítaton vehetnek részt az érdeklődők.
November 7-én, hétfőn 19 órától Hommage à Edith Piaf címmel tartanak kultúrestet, élő koncert, magyar étkek és borok kíséretében. A kultúresten előad László Zsuzsa marosvásárhelyi színművész és társulata. A Brassói Magyar Napok szervezői biztosítják a díjtalan belépést, a kultúresten való részvétel a következő, 65 lejes magyar ételspecialitásokból álló menüsor megrendelésével lehetséges: házi pálinka, hortobágyi palacsinta, hunyadi tekercs, túrós galuska, somlói galuska, vörös és fehér bor, ásványvíz. Asztalfoglalás a demokráciaközpontban. Ugyancsak hétfőn 22 órától diákbuli kezdődik a Tequila Bowlingban (Avram Iancu 32. szám).
November 8-án, kedden 15–18 óra között felnőtt focibajnokság tartanak a 11-es általános iskola tornatermében, majd 18 órától 20.30-ig gyerektáncház lesz a bukaresti úti református kistemplom gyülekezeti házában. Felcsíki és moldvai táncokat, valamint népi gyerekjátékokat fog oktatni Ráduly Zsuzsa és Sándor Gyöngyi.
November 9-én, szerdán 14–17 óra között folytatódik a felnőtt focibajnokság. 19 órától jazz-blues-estre kerül sor az Aramis vendéglőben, ahol fellép a sepsiszentgyörgyi Free Connection együttes, utána a '70–'80-as évek zenéjére lehet bulizni.
November 10-én, csütörtökön 13–16 óra között focibajnokság, 17–18.30 között termékkóstolás az újonnan nyílt Honor vadhústermékek boltjában (George Bariţiu 2. szám). 18.30-tól borkóstoló és szalonnaest kezdődik a Brassó Óvárosi Unitárius Egyházközség gyülekezeti termében. Jelen lesz Balla Géza pincészete Arad-hegyaljáról (Wine Princess), valamint Bencze Gábor villányi Polgár borai. A szalonnaesten hagyományos füstölt mangalicaszalonna, abált (toka)szalonna, mangalicazsír, mangalicatepertő, és meglepetés szalonna termék is terítékre kerül. Belépő 25 lej, előzetes jelentkezés a demokráciaközpontban.
November 11-én, pénteken a néptánc kapja a főszerepet: 18 órától kezdődően a Drámai Színházban fellép a Bokréta (vajdaszentiványi táncokkal), Búzavirág (nyárádselyei táncokkal), Sirülő (széki táncokkal), Törpefenyő (mezőségi táncokkal). Az est keretében Nemzeti Székely Népi Együttes Az örökség (Dalok és táncok Csík vármegyéből) című táncszínházi előadását mutatja be. Belépő: 15 lej felnőtteknek, diákoknak, nyugdíjasoknak 10 lej. 21 órától élőzenés táncházba hívnak mindenkit az Áprily Lajos Főgimnázium tornatermében.
November 12-én, szombaton 9–17 óra között II. Konferencia az Erdélyi Szórványért – Civil szervezetek a szórványban címmel tartanak szimpóziumot a Reménység Házában. 9–11 óra között futóversenyt tartanak a gyerekeknek több kategóriában, gyülekező 9 órakor az Áprily Lajos Főgimnázium udvarán. 9–13 óra között gyerekeknek szerveznek hagyományos kézműves műhelyt az Áprily Lajos Főgimnáziumban, ahol az agyagozás mellett népdaltanulás is lesz. 10–16 között ökumenikus kórustalálkozónak ad otthont a Brassó Óvárosi Unitárius Egyházközség gyülekezeti terme. 12–20 óra között látványkonyha és hazai magyar gasztronómiai termékek kiállítása lesz az Áprily Lajos Főgimnáziumban. Szünetben a Kiss Sándor Barcasági Barantacsapat tart bemutatót. 17 órától a focibajnokság döntő mérkőzésein szurkolhatnak a 11-es általános iskola tornatermében. 21 órától Rúzsa Magdi koncert a Sportcsarnokban. Belépő: 30 lej felnőtteknek, valamint 20 lej diákoknak, nyugdíjasoknak.
November 13-án, vasárnap 12.30-tól ökumenikus istentisztelet kezdődik a belvárosi római katolikus templomban, 11–20 óra között ismét látványkonyha, szünetben, 14 órától az Ismerd meg városodat!vetélkedő kiértékelése és díjazása.
November 14-én, hétfőn 19 órától színház- és humorest az Operában, a Grimasz színjátszó csoport Frederico Garcia Lorca Vérnász c. darabját adja elő, utána Fábry Sándor szórakoztatja a közönséget. Belépő: 30 lej felnőtteknek, valamint 20 lej diákoknak, nyugdíjasoknak.
A meghívók beszerzése a demokráciaközpontban (Dobrogea utca 26. szám) lehetséges: hétfőn és csütörtökön 12–19, kedden és szerdán 10–17, pénteken 10–16 óra között, vagy a Brassói Lapok szerkesztőségében.
Iochom Zsolt
Erdély.ma

Nyitott Akadémia Pál Ferenccel Marosvásárhelyen!
A legnépszerűbb magyar előadó sorsról és önismeretről mesél
Novemberben a magyar pszichológiai ismeretterjesztés újabb legendás alakja érkezik a Nyitott Akadémia sorozat keretében Marosvásárhelyre.
Pál Ferenc nevét sokan már Erdélyben is ismerhetik az internetről, ahol az aktuális sikerfilmeket megszégyenítő sebességgel terjednek előadásai, illetve a Magyar Televízióban is nagy népszerűségnek örvend Mikor gyermek voltam című sorozata.
Pál Ferenc (vagy ahogy a legtöbben szólítják: Pál Feri) római katolikus pap és mentálhigiénés szakember. Pályafutása kezdete óta minden héten előadásokat tart lélektani, spirituális témákban, melyeket kezdetben csak néhány tucat érdeklődő látogatott, ma már azonban a Millenáris Park ezerfős nagytermébe sem férnek be azok, akik élőben szeretnék őt meghallgatni. Talán az sem véletlen, hogy idén augusztusban a magyar állam Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntette ki tevékenységéért.
Vajon mi lehet kirobbanó népszerűségének titka? Többek között talán az, hogy Pál Feri személyében egy mélyen érző és gondolkodó lelki vezető és egy végtelenül szórakoztató clown találkozik – ha nem lenne pap és mentálhigiénés szakember, stand up komikusként is megkereshetné a kenyerét fergeteges humorával. Előadóként istenáldotta tehetség: eredeti gondolatait képes a legegyszerűbb szavakkal tolmácsolni hallgatói felé, így nemcsak a művelt, iskolázott közönség, de mindenki számára élményt jelentenek ezek a találkozások. Legfőképp azért, mert Pál Ferenc közvetlenül az érzésekre hat előadásmódjával, azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek valóban belülről foglalkoztatnak bennünket, és ezekre mélyen átélhető válaszokat ad. Óriási személyes varázsa van, ezért nem ritka, hogy előadásai után sokan meg szeretnék ölelni, vagy legalább megfogni a kezét. Ami pedig a legérdekesebb: hallgatóságának csupán a fele vallásos ember. Városunkba is mentálhigiénés szakemberi minőségében érkezik, tehát semmiképpen se prédikációra számítsanak azok, akik jegyet váltanak a rendezvényre, hanem pszichológiai- spirituális előadásra.
Pál Ferenccel Marosvásárhelyen november 9-én este 7 órakor a Maros Művészegyüttes előadótermében találkozhatunk. Téma: sors és önismeret. A helyszín korlátozott befogadóképességére való tekintettel a jegyeket érdemes időben megvásárolni, hiszen hely hiányában sajnos Vekerdy Tamás októberi előadásáról is sok érdeklődő maradt le.
Jegyek kaphatók a marosvásárhelyi Kulcslyuk könyvesboltban, a Kossuth u. 5-ben.
Dr. Kádár Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

Elvhűség vagy párthűség?
Az Erdélyi Magyar Néppárt létrejötte felborzolta a status quo fenntartásában érdekelt RMDSZ-es nómenklatúra tagjainak kedélyét. Ez teljes mértékben érthető, hiszen húsz év elegendő volt ahhoz, hogy nemzeti közösségünk politizáló elitjén belül feldúsuljanak az „ügyből élők” és azok, akik az „ügyért” élnek, azok, akiknek nem a pozíció a fontos, hanem a közszolgálat, a kulcspozícióktól kellően távol kerüljenek ahhoz, hogy ne veszélyeztessék az előbbiek kisded játékait.
A legkönnyebb dolog a legkisebb ellenállás mentén haladni. Az erdélyi magyar politikai aréna erőteljesen polarizált: ez egy olyan klikkérdekű politikai vonalvezetést jelent, mely mímeli a hatalommal való konfliktust, azonban csak a lényeget nem érintő konfliktusokat vállal fel, amivel komoly kényelmetlenséget nemokoz az elnyomó románhatalomnak. Apró-cseprő engedmények révén ez a mindkét félnek előnyös politika eredményesnek állítható be, s így biztosítható, hogy a választói bázis minél később csökken a bejutási küszöb alá.
Húsz év távlatából egyértelműen kijelenthető, hogy ez a politikai vonalvezetés alkalmas ugyan egy szűk elit pozícióban tartására, de teljességgel alkalmatlan közösségi perspektíva megfogalmazására. Nem kell különösebb jóstehetséggel rendelkezni ahhoz, hogy előre lássuk: az idei népszámlálás újabb drasztikus létszámcsökkenéstfog regisztrálni.Vagyis ha nem áll be radikális változás az erdélyi magyarság sorsalakulásában, akkor szép csendesen elfogyunk. Mindezt nem volt nehéz előre látni két népszámlálás nélkül 1990-ben. Mégis azok, akik már a Kiáltó Szóban lefektetett programra s a konok és hajlíthatatlan autonómiaküzdelemre szerették volna építeni az akkor még közös szervezet programját, három éves koncepcionális harcot kellett folytassanak a kerékkötőkkel, a hátramozdítókkal, a román hatalom beépített vektoraival. Miután programszinten 1992 októberében győzelmet arattak, az újraszerveződő, a karrierista derékhad alig három esztendő elteltével a szervezetet más pályára állította s az autonómiaküzdelmet felváltotta a román hatalom külföldi legitimizálása. Az eredeti programhoz s a távlati célkitűzésekhez ragaszkodók előbb a szervezeten belül próbálták rákényszeríteni az RMDSZ csúcsvezetését saját programjának betartására, majd miután a szervezet az egyik legfontosabb célkitűzését, a belső népszámláson alapuló belső választások programját de facto feladta a szatmári kongresszuson, levonták a következtetést és saját szervezet alapításába fogtak. Az első két kísérlet, az MPSZ és az MPP zsákutcának bizonyult, az első az RMDSZ és a román hatalom összefonódásai, a második az MPP elnökének mindenáron való hatalomkonzerválási törekvései miatt.
Most aztláthatjuk,hogy az RMDSZ-t eredeti közösségszolgáló pályájáról eltérítők azt próbálják az EMNP-s csapatnak felróni, hogy volt mégbennük energia, eltökéltség és mersz új szervezetet alapítani. A RMDSZ elnökétől kezdve a legkisebbmegyei szervezetekig hallani a súlyos, erkölcsi jellegű vádakat.
Elég könnyű belátni, hogy nem az az elvhű, értékvezérelt ember, aki kitart egy eredeti céljait feladó, önmagából kifordult párt mellett, hanem az, aki párthovatartozástól függetlenül megmarad az eredeti célkitűzések, az eredeti eszmeiség mellett. Az elvhűség abszolút érték, a párthűség nem. Apárthűség is lehet erény, amennyiben az adott párt tisztességesen és következetesen képviseli azt az eszmeiséget, melynek szolgálatára szegődött. Az RMDSZ viszont magyar nemzeti önkormányzatból lett magyar szavazatokra építő román versenypárt. Az elvhűeket rajta kívül kell tehát keresni főszabály szerint, hogy most ne bántsuk az autonómia szervezeten belüli utóvédharcosait. Mi sem lett volna könnyebb az egykori Reform Tömörülés vezetőinek, mint szögre akasztani az autonómia-programot és beépülni az RMDSZ-apparátusába. Ennek ellenére a biztos karrier és könnyű érvényesülés helyett a rögös utat, az autonómia többfrontos harcát választották. Ahhoz, hogy most az orrhossznyi perspektíva érzékelésére képes RMDSZ-es mamelukok fröcsögjenek ellenük.
Persze sejthető volt az RMDSZ reakciója, nem várhattuk, hogy a pártpénz mellett erdélyi magyarságnak címzett támogatásokról való döntést kisajátító szervezet egykönnyen feladja politikai monopóliumát. Fogunk még hallani cifrábbakat is. De nem ez számít. Hanem az, hogy érdemi kérdésekben sikerül-e előremutató kompromisszumra jutni azokkal, akik pártkötődéstől függetlenül komolyan gondolják az erdélyi magyar ügyszolgálatot.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székely nagykoalíció összhangban Európával
Egy demokratikus országban a szubszidiaritás elvét következetesen alkalmazzák, így elképzelhetetlen, hogy egy régió, illetve az azt lakó közösség sorsáról máshol, mások döntsenek. Ezt az elvet Romániában sem hagyhatják figyelmen kívül, amikor az ország területi-közigazgatási átszervezéséről döntés születik, az új közigazgatási egységek kialakításáról kizárólag az érintettek dönthetnek, a döntés legdemokratikusabb intézménye pedig a népszavazás.
Romániában napirenden van a közigazgatási átszervezés, ami egyaránt jelent veszélyt, illetve lehetőséget Székelyföld számára. Az eredmény elsősorban rajtunk múlik. Üdvözöljük, hogy Kovászna megye képviselő testülete, tudatában lehetőségeinek és felelősségének, népszavazás kiírásáról döntött, aminek során a megye lakói véleményt nyilváníthatnak arról, hogy akarják-e, hogy létrejöjjön Székelyföld mint közigazgatási egység. Örvendetes, hogy a képviselő testület magyar tagjai – pártállástól függetlenül – egyhangúlag támogatták a kezdeményezést. Kérjük ugyanakkor Hargita megye, valamint a marosszéki települések önkormányzatait, hogy csatlakozzanak az így létrejött székely nagykoalícióhoz. Ha ezt teszik, akkor Székelyföld csak nyertese lehet a közigazgatási átszervezésnek.
A jelenleg érvényben lévő népszavazási törvény világosan kimondja, hogy egy közigazgatási egység határainak megváltoztatása csak akkor lehetséges, ha előzetesen, helyi népszavazáson az érintett lakosság véleményt nyilvánított a módosításról. Ezért téves minden olyan állítás, miszerint a megyehatárok módosításáról csak a parlament által kiírt országos népszavazás dönthet. A döntés a helyi közösség kezében van, a népszavazás kiírása pedig az önkormányzatok lehetősége és felelőssége.
Marosvásárhely, 2011. november 4.
Izsák Balázs
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma

Cinikus döntés a MOGYÉ-n – per indul, tiltakozást szerveznek
Kincses Előd ügyvéd pert indít a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa ellen, az RMDSZ a nagyobbik kormánypárttal és az oktatásügyi miniszterrel készül egyezkedni, Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészi Képzésért Egyesület titkára újabb tiltakozó akciók szervezését helyezi kilátásba, a Magyar Polgári Párt pedig Markó Béla, oktatásért felelős helyettes kormányfő lemondását követeli. Mindezt a MOGYE szenátusának döntése váltotta ki, mely ismételten elutasította a magyar tagozat hivatalosítását lehetővé tevő charta-módosítást.
Tévedésből szerepel az október elején megjelent kormányhatározatban az a tétel, miszerint a MOGYE-n magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés is működne – szögezték le az intézmény román nemzetiségű szenátustagjai, akik ennek következtében elutasították a magyar közösség és a szaktárca által kért charta-módosítást.
A cinikus döntést hozó többség csak azt foglalta az új chartába, hogy az egyetemnek magyar rektor-helyettese legyen. A gyűlésen meg sem hallgatták a magyar felet, melyet egy héttel korábban még azzal áltattak, hogy amennyiben kidolgozza az anyanyelvű főintézetek alapításának módozatát, figyelembe veszik a javaslatokat.
Kincses perel, az RMOGYKE újabb tiltakozó akciót szervez
A történtek után a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészi Képzésért Egyesület (RMOGYKE) per indításáról döntött az egyetem szenátusa ellen. A lépést a civil szervezet ügyvédje, Kincses Előd jelentette be a Krónikának, mondván, hogy már hétfőn elindítja a jogi procedúrát.
Kérdésünkre, hogy mit remél és főleg mennyi idő alatt, a marosvásárhelyi jogász rendkívül derűlátónak mutatkozott. „Egyértelmű győzelmet, hisz az egyetem vezetősége megszegte a minisztériumi utasítást. Egy ilyen pert akár négy hónap alatt is meg lehet nyerni, elvégre adott egy törvénytelen charta, és mellette egy minisztériumi korrigálási utasítás” – magyarázta Kincses.
A RMOGYKE egy másik utat is kipróbál. A szervezet titkára, Ádám Valérián, aki már számos tiltakozó akciót szervezett az elmúlt hónapokban, most újabbakra készül. Hétfőtől ismét fehér köpenyes és narancssárga ernyős RMOGYKE-aktivisták járják majd Marosvásárhely főbb utcáit. Ádám ugyanakkor a tüntetések szervezését is fontolóra vette. Mint lapunknak mondotta, egyelőre tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezd a diákság körében.
A BKB azonnali intézkedéseket követel
A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) azonnali intézkedéseket követel a magyar kormányzati képviselőktől. „Megítélésünk szerint a történtek után a MOGYE illegálisan működik, az egyetemi charta ellentmond a hatályos román tanügyi törvénynek” – áll a Brassai Attila BKB-elnök által aláírt közleményben.
A BKB emlékeztet korábbi felhívására, amelyben arra bátorítja az egyetem magyar oktatóit, hogy önhatalmúlag alakítsák meg a magyar intézeteket, és közöljék az egyetem vezetőivel, hogy ezentúl csak az intézetek választott tisztségviselőitől fogadnak el utasításokat.
Az MPP Markó Béla lemondását követeli
A Magyar Polgári Párt (MPP) közleményben jelezte: megdöbbenéssel értesültek a MOGYÉ-n történtekről. „Az egyetem szenátusa szertefoszlatta a magyar közösség maradék reményét is az önálló tagozat létrehozására. Az egyetem szenátusának döntése kapcsán kijelenthetjük: Halottak Napján az egyetem román nemzetiségű tanárai semmibe vették a magyarok elvárásait és tort ültek a magyar tagozat felett”.
A Szász Jenő MPP-elnök által aláírt közlemény szerint a polgári párt „szomorúan állapítja meg, hogy négy kormányzati ciklus sem volt elegendő a magát érdekvédelmi szervezetnek tartó RMDSZ számára, hogy a magyar közösség legalapvetőbb elvárásainak, így az anyanyelvű oktatáshoz való jogának érvényt szerezzen”. Az MPP szerint Románia oktatásért felelős miniszterelnök-helyettese ezért különös felelősséggel tartozik, a párt ezért felszólítja Markó Bélát, hogy azonnali hatállyal mondjon le tisztségéről.
A MPP szolidaritását fejezi ki a MOGYE magyar oktatóival és hallgatóival, és arra kéri őket, hogy küzdelmükben tartsanak ki.
A PD-L térfelén a labda
Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei elnöke is nemtetszésének adott hangot a szenátusi határozatával kapcsolatosan. Ő azonban a döntéshozókat okolja, mondván, hogy nagyobb empátiakészséget és bölcsességet várt volna el tőlük.
„Az a tény, hogy a chartába foglalták a magyar rektor-helyettesi tisztséget, még nem old meg semmit. Az egyetemnek, ha jól tudom, 1989 előtt is volt magyar rektor-helyettese” – kifogásolta a parlamenti képviselő. Kérdésünkre, hogy az RMDSZ milyen konkrét lépésre készül, Kelemen Atilla elmondta, hogy az egy hónapig tartó tüntetéstől a politikai orvoslásig több minden szóba jöhet. „Én az utóbbinak vagyok a híve, mert sokkal célravezetőbb. Valószínűleg a miniszterhez fordulunk, hiszen az ő utasítását hágta át a szenátus” – válaszolta a politikus.
Király András, az oktatásügyi tárca RMDSZ-es államtitkára, csütörtökön megdöbbenéssel értesült arról, amit ő „a szenátus buta makacsságának” nevez. Mint kifejtette, nem érti a marosvásárhelyi román orvosok logikáját, hisz mind a törvény, mind Daniel Funeriu miniszter utasítása teljesen világos.
Kérdésünkre, hogy a minisztérium miként fog reagálni a MOGYE elutasító magatartására, az államtitkár úgy vélte, a döntés a miniszter kezében van. „Még nem egyeztettem a tárcavezetővel, de gondolom, hogy ő majd megtalálja a módját annak, mit tegyünk a törvény áthágása esetén” – nyilatkozta Király András. Amennyiben a MOGYE továbbra is semmibe veszi a szaktárcát és az oktatási törvényt, az RMDSZ tisztségviselője a költségvetési megvonások bevezetését sem tartja kizártnak.
Amint arról beszámoltunk, október 5-én keltezett hivatalos átiratában az oktatási minisztérium arra szólította fel a MOGYE szenátusát, hogy maradéktalanul érvényesítse az egyetem multikulturális jellegét az új chartában. Ugyanakkor az átirat megfogalmazói arra intették a marosvásárhelyi chartaszerkesztőket, hogy kötelező módon mindenütt tüntessék fel az erre vonatkozó törvénycikkelyeket. A kért módosítások biztosítják a magyar tagozat, valamint az ehhez szükséges külön intézetek létrehozásának és működésének feltételeit is. A román orvosprofesszorok viszont ezek után is görcsösen ragaszkodtak a magyar tagozatot szinte lenullázó és törvénytelennek bizonyuló chartajavaslathoz.
Mint ismeretes, a MOGYE szenátusa a nyáron olyan chartát fogadott el, ami nem teszi lehetővé az egykori tanszékek helyét átvevő, kibővített hatáskörrel rendelkező magyar intézetek létrehozását.
Szucher Ervin
 Krónika (Kolozsvár)

A tetovált muszkli rendet csinál
Az erőszak új hulláma
Elmúlt az az idő, amikor egyre ismételték a klisét, hogy a románok szelíd, toleráns nép. Nem hallottam, hogy valamely más országban egyetlen hónap alatt olyan súlyos incidensek történtek, mint amelyek Romániában Chauncey Hardy kosárlabdázó halálához és a Steaua labdarúgójának, George Galamaznak a megtámadásához vezettek.
Még súlyosabb, hogy mindkét esetben a sportvilág áldozatairól van szó, egy olyan világ áldozatairól, amelynek hivatása más példaképeket és értékeket felmutatni, mint amilyenek sajnos egyre gyakrabban láthatók stadionjainkban.
A világsajtó beszámolt arról, ami Romániában történik, egy olyan országban, amely egyre inkább elszabadul a törvény ellenőrzése alól. Nincs mit csodálkozni, hogy ez történik. Nagyon sok éve a példaképformálók az élet minden területéről egyebet sem tesznek, mint erőszakra uszítanak.
Egykoron szelídek voltunk, húsz éve gyűlölködésbe, viszályba és anarchiába süllyedünk. Ha az állam megszűnik működni, ha az igazság(szolgáltatás) csak az erőseket szolgálja, ha az intézmények leblokkoltak, nyilvánvaló, hogy a társadalmi szabályok kötelmeitől szabadon maradt teret csak a nyers erő, az ököl törvénye, a klánok hatalma töltheti be.
Oda jutottunk, ahova elkerülhetetlenül jutnunk kellett, a vezetőink ostobasága, kapzsisága és azon meggyőződése miatt, hogy megosztás révén jobban manipulálhatnak. A szüntelen botrányok, a rágalmazás, a sértegetés, az ellenfél kicsinálása viselkedési normává lett a román társadalomban. Csodálkozunk-e, hogy a tetovált muszkli csinál rendet Romániában? Az államfő mindenkivel összekap, az újságíróktól a 90 éves királyig. Az ellenzék és a hatalom nem tárgyal már, csak szidja egymást.
A tévés sztárok egymást átkozzák, a kecses divák egyik kezükkel az ellenfél haját tépik, a másikkal rokolyájuk alját szorongatják, készen arra, hogy a fejükre vessék. A klubtulajdonosok naponta háromszor esküsznek egymás halálára, majd köldökükig vetik a keresztet, és rohannak az Athosz-hegyhez, hogy Isten kegyeibe férkőzzenek. Mit tegyen az utca, milyen példát vegyen a szurkolótábor?
A botot, a láncot, a kést, a pisztolyt. Az erős leigázza a gyengét. Az öregeket bántalmazzák, mert túl lassan kelnek át az utcán. A gyermekeket elverik, mert gyermekek. A nyugdíjasokat megróják, mert felveszik a nyugdíjukat. A betegekkel rosszul bánnak, mert ők csak teher a nyakunkon.
A tanárokat leszidják, mert keveset dolgoznak, az orvosokat elűzik, mert nincs szükségünk rájuk. Mi marad még nekünk? A klánokkal paktáló (testvériesülő) honatya. A mafiozókkal bratyizó rendőrfőnök. A vámtiszt, aki jó testvére a csempészeknek. A lefizetett játékvezető. A hazugság, a szélhámosság, a csalás. Az erőszak új vallása, amelynek egyaránt áldoz koldus és király. Számít-e még, hogy az erőszak erőszakot szűl, és ki kardot ránt, kardtól vész el?
Ion M. Ioniţă, Adevărul
(Fordította: K. B. A.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Nőtt a magyarok aránya
A végleges, de még nem hivatalos népszámlálási adatok Sepsiszentgyörgy esetében igazolni látszanak az előzetes becsléseket: a városban 54 641 polgár él, közülük 41 898 magyar (76,7 százalék), 12 142 román (22,2 százalék) és 417 cigány (0,8 százalék) nemzetiségű. Fogyás tapasztalható mindenütt, ám a románoknál kissé nagyobb mértékben – tájékoztatott Antal Árpád polgármester.
A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor a háromszéki megyeközpontnak 61 546 lakosa volt, 46 113 magyar (74,92 százalék), 14 178 román (23,03 százalék) és 932 cigány (1,51 százalék) nemzetiségű. A polgármester azonban felhívja a figyelmet: a magyarság kisebb arányú fogyása elsősorban azzal magyarázható, hogy a romák jelentős része magyarnak vallotta magát, ugyanakkor azt sem szabad feledni, hogy a Szentgyörgy környéki településekre elsősorban magyar családok költöztek (s mint kiderült, nem is kis számban), ők tehát "nem fogytak el", csak éppen Árkos, Illyefalva, Sepsikőröspatak, Zalán magyar lakosságát gyarapítják. Antal Árpád szerint mindenképpen pozitív az üzenete annak, hogy majd két százalékkal nőtt a magyarság aránya.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kép/tár
Tévé-néző. Három életkép
Borboly és Árus. Két székely politikus. Mondja a magáét egyik is, másik is. Okosan, határozottan, tapasztalt tisztségviselőhöz illően. Egyikük a Hargita megyei tanács elnöke, másikuk e tanács tagja. Az elnök az RMDSZ színeiben politizál, a tanácstag az MPP híve. Gyakorlottan, civilizáltan mondanak egymásnak ellent a tévékamerák előtt (Heti Hírmondó, Duna TV, 2011. október 30.).
A tényállásról annyit: Borboly kivitette az ülésteremből Árust azon a címen, hogy közbeszólásaival akadályozza az ülés normális menetét. Árus szerint elvi ellentétről van szó köztük, az elnök ugyanis olyan javaslatot terjesztett elő elfogadásra, amelyhez hasonlót nem volt hajlandó napirendre tűzni, amikor azt az ő pártja nyújtotta be.
Demokrácia. Lehet, hogy egyiküknek igaza van, másikuknak nincs. Az sem zárható ki, hogy egyformán mellébeszélnek.
Demokrácia. Vagy arra használják, hogy az ellenféllel kibabráljanak – csakis a szabályok betartásával, csakis kénytelenségből, csakis a legnagyobb sajnálattal –, vagy arra, amit bevett kifejezéssel úgy nevezünk: a köz haszna, a közjó.
Fontos dolog a demokrácia. Nála már csak egy dolog fontosabb: megtanulni, hogy mire való, és mire nem.
Évtizedeken át úgy tudtuk: minden bajunk oka, összes sérelmünk forrása az, hogy velünk szemben nem alkalmazza a többség a demokrácia szabályait. Ennek már vége – legalábbis ott, a magyar többségű megyékben.
Siralmas látvány az a Székelyföld (vagy egyik megyéje, egyik testülete), amely ezt a sportot űzi demokrácia címén.
*
Az esti tévé-beszélgetések gyakran forognak Traian Băsescu köztársasági elnök személye körül. Ezúttal (Antena3, október 31.) a téma a szokásosnál is „zaftosabb”. Valójában két „botrányról” esik szó. Az egyik: Piteşti városában kiállítottak egy festményt, amely őt és E. U. asszonyt, a turisztikai minisztert ábrázolja Ádám és Éva képében, vagyis meztelenül, középen a kígyóval, a férfi szemmel láthatóan áldott állapotban van. Szatíra vagy hecc? Ilyen időket élünk.
A másik téma a szombati, nagyszebeni esemény, a 19. századi erdélyi román főpap, Andrei Şaguna szentté avatása, amelyen jelen volt, szólt is az egybegyűltekhez a köztársasági elnök. Egy videofelvétel a főpapok társaságában mutatja, amint éppen hahotára fakad az ünnepélyes arcok gyűrűjében. A tévé-beszélgetés részvevői sorra megütközésüknek adnak hangot a tiszteletlen viselkedés kapcsán.
Az esti műsor főszereplője Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke, euro-parlamenti képviselő. Ő teszi szóvá, hogy az alkalomra készült festmény reprodukcióján Şaguna palástja nem aranysárga, ahogyan kellene, hanem narancs-színű (a kormányzó párt színe!), és ő keveredik ennek kapcsán heves vitába az egyházi főhivatal szóvivőjével, aki váltig erősíti, hogy a palást igenis aranysárga. Ugyancsak CVT emel kifogást az ellen, hogy a nagyszebeni katedrálisban elnöki testőrök és titkosrendőrök tucatjait lehetett látni. A szerinte eltúlzott elnöki részvételről azt a magyarázatot terjeszti elő, hogy nemrégiben megegyezés született az ortodox egyház vezetői és az elnöki hivatal között: az egyház a kormányzó párt mellé áll a jövő évi választásokon, ennek fejében számíthat a hatalmas kiadásokkal járó építkezés, „a nemzet katedrálisa” állami támogatására.
Kellemetlen érzés látni, hogy bő húsz évvel a rendszerváltás után még mindig a szélsőjobboldal karnagya vezényli az „igazmondó hazafiak” kórusát Romániában. Lázít és szórakoztat – gyakran útszéli hangon. Ordibál vagy humorizál, ahogy a helyzet kívánja. „A túlvilágon majd kettőnket ellentétes irányba terelnek” – mondja annak kapcsán, hogy nem ebédelt együtt az elnökkel.
Estéről-estére nagy hírcsatornák beszélgető-műsorai botrányba hempergetve tálalják fel az országot nézőiknek.
*
A közszolgálati televízió esti műsorának vendége Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke (TVR1, október 31.). Sorra zongorázzák a fontos aktuális témákat: költségvetés, korrupció-ellenes politika, közös kormányzás, stb.
Tömör, egyenes válaszok. Beszédének pergő ritmusa is azt jelzi, hogy tudja: a kamerák előtt sietni kell, előnyös a fesztelen, határozott megszólalás. Jó románsággal formált mondatok.
A bennünket érintő kérdésekre nem ad ugyan kitérő válaszokat, de nem feszít, nem élez. Elfogadja-e a parlament a régóta vajúdó kisebbségi törvényt? Igen, ha az egyeztetések sikerrel járnak. A sietségnél fontosabb a végső eredmény. Veszélybe kerülhet-e az RMDSZ az új párt-alakulással? Nem lehet előre megmondani. Méltányolom a bölcs higgadtságot, de hiányolom, hogy említést sem tesz arról: együttműködésben is lehet gondolkodni. Talán később?
Horváth Andor
Szabadság (Kolozsvár)

"Szülőföldem, kicsi város…"
A dicsőszentmártoni művelődési házban író- olvasó találkozón mutatták be a marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör antológiáját. Az antológia válogatója, Bölöni Domokos beszélt a körről és a gyűjtemény tartalmáról, majd a város költőjeként ismert Hadnagy József munkásságát méltatta. Az előtérben nyílt fotókiállítás képei Kós Károly munkásságából nyújtanak ízelítőt.
A vendégeket Szabó Albert kerületi RMDSZ-elnök üdvözölte, kiemelve a hasonló összejövetelek léleképítő erejét. Bölöni Domokos író, szerkesztő, lapunk munkatársa, irodalmi körök szervezője és éltetője az est méltó felvezetéseként arra kérte az egybegyűlteket, hogy a gyász napján, november negyedikén, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjai emlékének adózzanak lélekben egyperces csenddel.
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet, Az eltérített felvonó című antológia egy híján harminc szerzőt vonultat fel, amire alig találni példát az erdélyi magyar könyvkiadásban. Bölöni az esten részt vevő diákokat írásra buzdította, és ízes humorával derítette jókedvre a jelenlévőket.
Hadnagy Józsefet magáénak tudja a város. Legutóbbi, Labirintus című könyve mintegy foglalata eddigi útjának: a versciklusok tartalmazzák mindazokat a kérdéseket, amelyekre választ keres a költő. Ezek a gyökerekkel, a múlttal, a léttel függenek össze, de föllelhető bennük a kultúra, közélet, a politika, a mindennapi gondok számos, a ma emberét intenzíven foglalkoztató problémája is. Hadnagy József azokat a verseit válogatta erre az alkalomra, amelyek a hallgatóság érzés- és gondolatvilágához is közel állnak. Különösen a Dicső-sugarak címűt jutalmazta nagy tapssal a hallgatóság. Felismerték a benne rejlő valóságtartalmat: a karbidkáros kombinátot mint az egykori Dicső "dicsőségét", a tájvánt, a gyermekkor csatáit a cigánysor közelében, a kórház előtti gesztenyesort, a fűzfapartos Küküllőt, az üveggyár környékét… Érezték a jogos aggodalmat is, ami a hazalátogatót fogja el, amikor "emberek a nyelvi dűlőn keveredve, s külön-külön" várják a derengő Dicső napját a "sárból jósolt" jövőkép előtt.
Tóth Pál kispesti építészmérnököt Gagyi Zoltán tanár, az ALKISZ elnöke mutatta be. A fotók készítője Kós Károly épített örökségének felkutatásán, képi megörökítésén munkálkodik. Arra a kérdésre, hogy járt-e valaha Kós Károly Dicsőszentmártonban, egyértelmű választ egyelőre nem sikerült találni, ám a városban általa tervezett, 1910-es évekbeli épületek közül fennmaradt az elemi iskola, igazgatói lakás és óvoda.
Tóth Pál a budapesti Wekerle-telepen került kapcsolatba Kós Károly munkásságával, mert a tisztviselőtelep főterét – mely város a városban –, teljes egészében Kós Károly tervezte. Erdélyt barátai révén ismerte meg, és a nagy előd iránti tisztelet késztette arra, hogy felkutassa és megörökítse az általa tervezett épületeket.
Ha történetesen nem költözik a Wekerle-telepre, akkor is foglalkozott volna Kós Károly épített örökségével? – kérdeztük.
– Valószínűleg nem született volna meg ennek a tervnek az ötlete, ám a nagy építészek iránt mindig is érdeklődtem, tehát bizonyosan foglalkoztam volna, de nem ilyen behatóan. Én is terveztem házakat, de ilyen szépeket sosem. Ugyanakkor sok a közös vonás bennünk: Kós Károly szerette a természetet, lovaglást, mezőgazdaságot, hasonlóképpen én is. Bárhová mentem kis hazámban, Kós-épületekbe botlottam, a Wekerle-teleptől a budapesti állatkerti pavilonokig kézjegye mindenütt fellelhető. Amikor viszont elkezdtem Erdélybe járni, rájöttem, hogy munkásságának nyolcvan százaléka itt található.
A könyvek dedikálásával záruló élményteli est a dicsőszentmártoni magyarságot talán némiképp kárpótolni tudta a hétköznapok megpróbáltatásaiért. A hűvösbe hajló estén a Kökényes néptánccsoport fiataljainak küküllőmenti forgatósát, vidámságát kaptuk útravalóul. Szabó Albert köszönő szavai visszatérő gondolatként visszhangoztak a személygépkocsi meleget árasztó légterében: "Kellenek nekünk az ilyen esték. Hogy együtt legyünk és érezzük: magyarságunkat bátran vállalhatjuk, büszkék lehetünk rá… Senki el nem hiszi nekünk, hogy mi itt, Dicsőben, mennyire szórványban érezzük magunkat. Ennek ellenére összetartunk és próbáljuk pótolni a pótolhatatlant."
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Áskálódás, hitelrontás
A múlt héten ismét a magyar polgári kormány ellen uszító cikk jelent meg az osztrák tulajdonú bihari sajtóban. Az RMDSZ által kontrollált médium ezúttal a „Szülőföldön magyarul” nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatási rendszerbe kötött bele, noha az az első Orbán-kormány által bevezetett státustörvénynek köszönhetően működik úgy immár egy évtizede, hogy a közben nyolc éven át dicstelenül regnáló szocialista-szabaddemokrata kormányok sem mertek érdemben hozzányúlni. Azt viszont elérték, hogy az eredeti szándék és gyakorlat eltérítésével erdélyi klientúrájuknak játszották át a lebonyolítást. Noha a kezdetekben a Romániai Magyar Pedagógusok Szervezetét mint civil szervezetet bízták meg a magyar adófizetők pénzéből átutalt támogatások kifizetésével azoknak a határon túli fiataloknak (illetve szüleiknek, eltartóiknak, gyámjuknak), akik magyarul (is) tanulnak, az első Gyurcsány-kormány átjátszotta ezt a feladatot a kisebbik román kormánypártnak, az RMDSZ-nek. Amely státusából fakadóan közvetlenül nem vállalhatta ezt, ezért létrehozta az Iskola Alapítványt – Kelemen Hunor elnökletével –, amely végül nyolc éven át kezelte és forgatta a Magyarországról érkező pénzeket, tetemes jutalék fejében. A párt ugyanakkor saját aktivistáinak is feladatot és fizetséget juttatott a támogatások igénylése és közvetítése révén, miközben többé-kevésbé burkoltan kampánycélzata is volt a közreműködésének. Az MSZP-SZDSZ-rezsim bukása után a nemzeti kormány visszaadta az RMPSZ-nek a feladattal járó jogosultságot, ugyanakkor a magyar adófizetők pénzének kezelését egy magyar állami bankra, az OTP-re bízta, amely ezt ingyen végzi, miközben az RMDSZ-es Iskola Alapítvány a Román Postával működött együtt ez ügyben, vagyis magyar közpénzhez juttatott egy román állami vállalatot.
Az RMDSZ sajtója másfél éve sírja vissza ezt az ügyletet, mondván: egyes szórványvidékeken bonyodalmasabban zajlik a támogatások igénylése és kézhezvétele, mivel az OTP Banknak nincs minden magyarlakta településen fiókja, mint a Román Postának. Igaz, hogy bankszámlára is lehet igényelni a járandóságot, de sokan mégis kénytelen beutazni a nagyobb városokba felvenni az OTP-kártyát, majd pedig kivenni róla a pénzt. (Hogy miért baj az, ha egy magyar szülőnek, diáknak saját OTP-kártyája van, amit más pénzügyi tranzakciókra is használhat, tudni nem, csak sejteni lehet.) Nem átallották azt is állítani, hogy tumultus alakult ki a bankfiókoknál, mivel nehézkes és lassú az ügyintézés. Ennek a nyomát sem láttuk például a váradi OTP-fiókoknál a múlt héten, pedig többször is felkeresték munkatársaink azokat.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mindenkit érintő mulasztások
Nagyvárad – A III. Nagyváradi Könyvmaraton vendége volt Markó Béla író, költő, Románia miniszterelnök-helyettese. A népszámlálásról és a MOGYE-n kialakult helyzetről nyilatkozott az Erdély Online-nak.
November 4-5-én a színház épületében szervezte meg a III. Nagyváradi Könyvmaratont a Várad kulturális folyóirat, az Europrint Kft. és a Riport Kiadó. Péntek este Markó Béla Visszabontás című szonett gyűjteményét és a Kié itt a tér című publicisztika kötetét mutatták be, melyet követően az RMDSZ volt elnöke, Románia jelenlegi miniszterelnök-helyettese röviden nyilatkozott az Erdély Online-nak. A közelmúltban lezárult népszámlálással kapcsolatban úgy vélekedett: „Egyelőre nem ismerjük még az adatokat, illetve ideiglenes összesítést láttunk mindannyian, és ebből egy elég nagymértékű lakosságcsökkenés mutatható ki. Tartok tőle, hogy nem csak lélekszámapadásról van szó, hanem arról is, hogy nem sikerült százszázalékosan összeszámolni Románia lakosságát, illetve hogy valóban nagyon sokan külföldön tartózkodnak. Másrészt továbbra is mindannyian nagyon várjuk, hogy milyenek lesznek az etnikai arányok. Nem véletlenül utalok az arányokra, mert a csökkenés megjósolható a magyarok esetében is, de én abban bízom, hogy igazuk van azoknak a prognozísoknak, melyek szerint viszont az arányunk nem lett kisebb Romániában. Ugyanakkor végül is a jelzett mulasztásokon korrigálni már sokat nem lehet. Ezek a mulasztások szerintem nem bennünket, vagyis kifejezetten a magyarokat érintik, hanem valószínű, hogy ettől függetlenül, nem mindenütt volt százszázalékos az összeírás. Én jelenleg így látom a történteket, de nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni”.
Állóháború
Markó Bélától azt is megkérdeztük: mi a véleménye arról, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusa a szaktárca utasítására ellenére legutóbbi ülésén sem volt hajlandó beépíteni az egyetemi chartába a magyar tagozat létrehozását lehetővé tevő cikkelyeket. A miniszterelnök-helyettes azt válaszolta: „Szerintem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult helyzet meg fog oldódni, de nem mindegy, hogy hogyan és mikor. Azt tapasztalom, hogy e körül egy kétségbeesés kezdett kialakulni, hogy hát megint nem sikerül valamit rendeznünk. Dehogynem. Végül is azért van a Marosvásárherlyi Orvosi Egyetem körül most akkora feszültség, mert az év elején egy jó oktatási törvényt fogadtunk el, mely lehetővé teszi az önálló intézetek és tagozatok létrehozását az egyetemeken belül. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen meg is történt egy jelentős lépés, mert létrejöttek a magyar intézetek. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is létrejött két külön kar, egy magyar nyelvű és egy román, tehát azt mondanám, hogy ott volt a legradikálisabb az előrelépés. Az orvosin viszont kialakult egy állóháború, mely nagyon rossz. A minisztériumnak közbe kell lépnie, az elkövetkezendő napokban erről tárgyalni fogunk, de véleményem szerint előbb-utóbb meg fog oldódni a helyzet”, mondta az RMDSZ volt elnöke.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Születésnap, szikrázó mosolyokkal
Az, aki valamicskével is közelebb áll a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz, rég rájöhetett arra, hogy a Tompa Gábor vezette színház irigylésre méltó tradícióval rendelkezik. Köszönhetően Tompa Gábor rendezői elveinek, napjainkban a legmodernebb, világviszonylatban is elfogadott színházi stílust követi. Vagy legalább is követni igyekszik, amit a város közönségének egy része elég nehézkesen ért meg.
Vannak, akik ezt megértik, és vannak, akik gondolkodásuk következtében nem akarnak, vagy egyszerűen nem képesek megérteni bizonyos, olyan gesztus és viselkedési, magatartási rendszert, mely ma már valahol a nagyvilágban használatos.
Tompa Gábor ezt a világot, köszönhetően szerencsés sorsának, rendkívül jól ismeri. Szerintem ennek is köszönhető a darabok kiválasztása, színpadra állítása. Mivel tudja, kik is azok a kevesek, akik a különböző színházi nyelvet jól alkalmazzák. Szerencsére mindig az élvonalban levőket sikerül meghívni a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal való együttműködésre. Ez nagyban köszönhető annak a színészi gárdának, amely az intézménnyel szerződéses viszonyban, van.
Jelen pillanatban az ország legjobb társulatát sikerült összeállítani. Nehezen tudnék elképzelni olyan jó rendezőt, aki a művészi gárdával, ne tudna szót érteni a színpadon.
Visky András az intézmény művészeti igazgatója, és az előadás dramaturgja, évadnyitó sajtótájékoztatóján, melyen objektív okokból nem tudtam jelen lenni, elmondta: „A közönség különleges előadásra számíthat, ahol a nézők egy asztalnál vacsoráznak majd a színészekkel” Hozzátette, az előadás a családon belüli erőszak Kelet-Európában tabuként kezelt témáját dolgozza fel.
Robert Woodruff a kortárs amerikai színjátszás egyik legjelentősebb alakja, a San Francisco-i Eureka Theatre Company alapítója, az American Repertory Theater volt igazgatója.
Robert Woodruff, Thomas Vinterberg és Mogens Rukov Születésnap (Festen) című filmjének adaptációját állította színpadra a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Egyúttal követve azt a mostanában mind jobban elterjedő színházi divatot, hogy mozgóképpel, híradószerűen kíséri a színházba látogató nézőket, akik nem biztos, ha látják saját kivetített képüket, továbbra is természetesen mozognak. Vagy legalább is a színházi közönség adta körülményeket kellő rugalmassággal át tudják venni.
Ebben a részben a színészek olyan feladatot kapnak, mely színészi szempontból nem mindennapi, úgy állni szóba a sokszor számukra is ismeretlen személyekkel, mintha már régről ismernék, és közben az úgymond színdarab szövegét is elmondani.
Legyünk őszinték nem mindennapi feladat a rendező számára, hogy a cselekmény többsíkúsága ne essen szét, díszlettervezőnek, aki egyúttal a művészek kosztümjeit is tervezte (Carmencita Brojboiu), a színészeknek sem.
A Születésnap című előadásban szereplő művészek: Szűcs Ervin, Kézdi Imola, Viola Gábor, Pethő Anikó, Bogdán Zsolt, Kató Emőke, Csutak Réka, Buzási András, Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Sinkó Ferenc, Bodolai Balázs, Salat Lehel, Orbán Attila, Kali Andrea, Váta Loránd, Skovrán Tünde, Horváth Zoltán.
A 18 színésznek úgy kell össze dolgoznia, hogy a születésnapi asztalhoz, „meghívott közönséget” is úgy tudja kezelni, hogy azok is partnerei, de résztvevői legyenek egy olyan családi szerencsétlenségnek, mely magában a szűk családi körben is megrázó.
A művészek alakítása még centiméternyi közelségből is lenyűgöző. Rendkívüli színházi élményt jelent mind az, amit megteremt a rendező, a díszlettervező, a zeneszerző: Lászlóffy Zsolt, a koreográfus: Sinkó Ferenc, a rendezőasszisztens: Simón Hanukai, Visky Andrej, az ügyelő: Nagy Yvonne. Megvalósításuk a maguk nemében, megrázóan tükrözi azt a szélsőséges emberi viselkedést, mely bizonyos családokban, bizonyos társadalmakban létezik, és jóformán divatjelenség a „jaj, de jól érzem magam” hazugsága, mert az őszinte bevalláshoz szinte alkalmatlanok vagyunk, még akkor is, ha véletlenül az illető a jóléti társadalom minden meglevő előnyét is élvezi.
A világ másik feléből jöhet az ifjú haza, repülővel, és a reptéri mosdóban borotválkozhat meg, azért, hogy teljesen fitten érkezzen a szülői házba. Ahol valamikor gyermekként olyan kínokat kellett kiállnia, melyek a zsigereiben maradtak fenn évtizedek multával is.
Robert Woodruff Születésnap című előadásával bizonyítja, nem kell az antik világba menni borzalomért, képesek vagyunk a mai napokban is olyan cselekedetekre, melyek megdöbbentik az embert és a társadalmat.
Az előadás nagy előnye, de kiemelt különlegessége, centiméterekre a nézőtől, ott éli át a művész mindazt, amit egyébként a nagy színpadon is átélne. Tükrözvén azokat a belső indulatokat, amelyek uralják őt szerepe előadásának hihetővé tételében. A belső remegéstől rázkódó, szenvedő test, a felfokozott pulzus szám okozta légzés felgyorsulása. Az elfehéredett bőrfelület, melyet az összeszorított kezek okoznak.
Egy család, melynek élete hazugságokra, titkokra, féligazságokra épül, akárcsak a társadalom, melyben élnek. Egyet érezni, és mást mutatni. Hiszen a társadalmi konvenció mást kér tőlünk. Divat minden esetben úgy viselkedni, hogy mások irigyeljenek minket azért a jólétért, melyet sokszor hazudni, kell. Holott belül minden teljesen más, emberibb és állatibb, mint sem sokan gondolnák.
A Születésnap című előadás, Robert Woodruff szerint, a hallgatás falának, törvényének a feltörésében mutatott egyéni tett elképesztő erejét és félelem nélküliségét állítja elénk. Annak a bátorságnak a szépségét, amely az igazság fényét vetíti mind személyes, mind pedig kultúránk életére.
Szerintem az előadás egyik vitatható tényezője az a technikai felszerelés, melyet az előadás alkalmával használtak, mikor a mozgóképeket felvették, és kivetítették. A színpadi világítás és a filmes megvilágítás nem egy és ugyanaz. Többek között ez is eredményezte azokat a képsorokat, melyeket kivetítettek. A ma színháza ilyen szempontból nagyon igényes felszerelést kér. Ez sajnos a látottak alapján nem jött össze.
A valódi művészet pénzt kér. Ezen a téren sajnálatosan országunk nincs az élvonalban. Ennek ellenére a humán anyag és annak szándéka kitűnő.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Háromszéki EMKE-díjazottak
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) háromszéki díjazottjainak, István Ildikónak és Tóth-Birtan Tinkának adta át az elismerő oklevelet tegnap a Bod Péter Megyei Könyvtárban Kiss Jenő, az EMKE háromszéki alelnöke.
Méltatásában elmondta, István Ildikó nemzedékeket ismertet meg a magyar népdallal és tánccal, elindítva azon a biztos alappal rendelkező úton, amelyen eljuthatnak a művelődés magas fokára. Külön kiemelte közszolgálatot teljesítő, nemzeti és egyházi ünnepeken való fellépéseit. "Tudatosan vállalja és viszi tovább azt a népi kultúrát, amit otthonról hozott, s amelynek értékeitől sem a divat, sem a fogyasztói társadalom nem tudta eltávolítani" – mondta Kiss Jenő. Tóth-Birtan Tinka a Míves Házban kifejtett szervezői tevékenységével, a gyermektáncház, a fazekasság, a nemezelés oktatásának megszervezésével ugyancsak a népi kultúra éltetését szolgálja, az EMKE díját ennek okán érdemelte ki. 
Mindketten a háromszéki közművelődési élet sajátos, példamutató személyiségei, akik munkájukat úgy tudták megszervezni, hogy jelentős részben az államtól függetlenül is meg tudnak élni, ezzel is sok fiatal számára járható utat mutatva – zárta beszédét Kiss Jenő. 
István Ildikó és férje, Mihály Pál tevékenységét méltatta Szilágyi Zsolt is, elmondva, olyan munkára vállalkoztak, mely nem tartozik a nagy érdeklődésnek örvendő foglalkozások közé, de melyre annál nagyobb a szükség a mindent taroló komputervilágban.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ-t okolják a nagyszalontai főgimnázium átnevezése miatt
Túl nagynak tartja az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete azt az árat, amelyet a nagyszalontai magyarság az önálló magyar iskola létrejöttéért fizetett.
Az ifjúsági szervezet tegnapi közleményében az áll, hogy a mostanáig vegyes tannyelvűként működő Arany János Főgimnáziumban túl kevés volt a magyar tanerő és személyzet. Az EMI szerint a magyar és a román iskola különválásának ára az volt, hogy a százévesnél is régebbi főépületből a magyaroknak kellett elköltözniük, ráadásul a román gimnáziumot minden valószínűség szerint hamarosan Dacia Főgimnáziumnak fogják majd nevezni.
„Különösen azért előnytelen ránk nézve az alku, mert a főépületen, a hozzá tartozó étkezdével és sportpályával együtt közvetlenül a szétválás előtt végeztek teljes körű felújítási munkákat, mintegy húszmilliárd régi lej, azaz közel félmillió euró közpénzből, így tehát a román tagozat kifogástalan állapotú épületet, felszerelt laborokat, az említett sportpályát és étkezdét kapta” – írja az EMI, amely szerint az önálló magyar iskola létrejötte az RMDSZ „valóságtól elrugaszkodott győzelmi jelentéssorozatának” része.
„És, hogy melyik közösségnek a valódi sikere ez, álljanak itt bizonyságul fordításban az új nevet javasló tanár, Cristian Butcă magyarázó szavai: »Ez a név (Dacia – szerk. megj.) magában foglalja mindazt, ami a románság alapjait jelenti. Mindennek, ami ma Romániát jelenti ez az alapköve. Így hát ez egy olyan név, mely tiszteletet kér, illetve azt, hogy magunkba szálljunk«” – zárul a közlemény.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

A babonák uralma Romániában
Érdekes és tanulságos felmérést készített a Romániai Soros Alapítvány; a vallás és vallásos magatartás témakörű közvélemény-kutatás adataiból kiderül, hogy a 21. század Romániájában áthatolhatatlan sötétség uralkodik a fejekben. Ez volt egyébként az országban végzett első olyan tanulmány, amely behatóan elemzi a vallásos értékek, magatartás helyzetét
Bármilyen hihetetlennek is tűnik, Románia lakosságának túlnyomó része hisz a babonákban, a sötét túlvilági erőkben. A megkérdezettek 60 százaléka tart a szemmelveréstől, 47 százaléka tartja szavahihetőeknek a jövendőmondókat, kártyavetőket, kávézaccból, tenyérből jósló kóklereket, kézrátevéssel gyógyítókat.
Istenhitből jeles
A lakosság 94 százaléka istenhívő, függetlenül attól, hogy milyen felekezet, egyház tagja. A felkérésre, hogy a tízes értékskálán határozzák meg Isten életükben betöltött helyét és fontosságát, a megkérdezettek közel kétharmada a maximális számjegyet jelölte meg, csaknem 30 százalék 7-9 közötti értéket diktált be, és mindössze 3 százalék adott meg 5 százaléknál kisebb fokozatot.
Ezzel Románia európai viszonylatban is az élhelyek egyikén áll a vallásosság tekintetében. Ugyanakkor csak 42 százalék vallja azt, hogy Isten egy élőlényben testesül meg; 49 százalék szerint a Mindenható inkább valamilyen elvont erő, szellemi lény. Kevesebb, mint 2 százalék tagadja a Fennvaló létét, 4 százalék nem kívánt véleményt nyilvánítani a kérdésben.
A mintacsoport 88 százaléka úgy véli, hogy létezik a testtől elkülönülő lélek, ennél alig egy százalékkal kevesebben vannak azok, akik hisznek az eredendő bűnben, valamivel kisebb a részaránya – 79 százalékos – azoknak, akik valósnak tartják a mennyországot, a pokolban 75 százalék, az ördög létében 70 százalék hisz. Ennek ellenére csupán 63 százalék meggyőződése, hogy létezik túlvilági élet, ennél egy százalékkal többen bíznak a csodákban.
Keresztény hit, pogány elemekkel
Jóllehet a megkérdezettek túlnyomó része a keresztény eszmék és értékrend híve, közülük sokan ragaszkodnak még bizonyos pogány szokásokhoz, berögződésekhez. Így például 28 százalékuk hisz a talizmánok erejében, 25 százalékuk az asztrológiában és a horoszkópokban, 23 százalék pedig meggyőződéssel állítja, hogy léteznek földönkívüli lények. A lélekvándorlás híveinek részaránya mindössze 18 százalékos.
A lakosság több mint fele vet keresztet minden alkalommal, amikor elhalad egy templom előtt, közel fele tartózkodik mindenféle munkától vasárnaponként (a többi pedig hétköznaponként – tehetné hozzá, a felmérésen kívül, a romániai valóságok jó ismerője), 15 százaléka pedig gyakran a paptól kér tanácsot akkor, amikor valamilyen gondja-baja adódik, vagy kilátástalanul nehéz helyzetbe kerül. Ugyanakkor 35 százalék állítja azt, hogy soha, semmilyen ügyben nem fordul paphoz.
Felekezet Istent élőlénynek
elképzelők részaránya
Ortodox 40
Görög-katolikus 67
Római-katolikus 49
Protestáns 58
Neoprotestáns 61
A románok csaknem egyharmada szentelteti meg minden vásárlás alkalmával, negyedrésze pedig olykor a hosszabb használatra szóló tárgyakat – házat, gépkocsit – és közel egynegyede böjtöl rendszeresen, vagyis nem csak a nagy keresztény ünnepeket megelőzően. (Ehhez nyilván nem kis mértékben a válság elmélyülésével egyidőben romló életkörülmények is hozzásegítik).
Jóllehet a rendszeres templomba járók részaránya viszonylag alacsony, mégis a lakosság több mint háromnegyed része vallja magát vallásos, hívő személynek, és csak 15 százaléka állítja ennek ellenkezőjét. A meggyőződéses ateisták részaránya alig haladja meg viszont az 1 százalékot.
Az egyház Romániában betöltött fontosságát ez a felmérés is alátámasztja. Amint ugyanis adataiból kiderül, a lakosság 67 százaléka állítja azt, hogy az egyház megfelelőképpen szolgálja az istenhit megerősödését, 28 százalék véli úgy, hogy ennek csak kis-, illetve nagyon kismértékben tesz eleget, a fennmaradó 5 százaléknak nincs véleménye erről a kérdésről.
Bigottság, türelmetlenség
A vallásos bigottságot jelzi az az adat, amelynek megfelelően a megkérdezettek 43 százaléka szerint csupán egyetlen vallás – az övé – tekinthető igaznak, 38 százalék pedig csupán annyit hajlandó elismerni, hogy más vallások is tartalmazhatnak igazságelemeket. Azoknak a részaránya, akik tagadják az egyedüli üdvözítő vallás létezését, és azt állítják, hogy valamennyi nagy világvallás alapvető igazságokat tartalmaz, nem éri el a 20 százalékot sem.
vallásos türelmetlenségre utal az a körülmény, hogy az ortodox vallásúak bizonyulnak a legintoleránsabbaknak. Több mint 15 százalékuk nem kívánna magának muzulmán, vagy zsidó – és magyar szomszédot, az ötven százalékot is meghaladja azoknak a részaránya, akik a homoszexuálisok szomszédságát is elutasítanák. Egyharmaduk a szekták híveit sem tartja kívánatos szomszédnak.
Vallásos szempontból a legtürelmetlenebb térségnek Moldova és Bukarest bizonyult, az ellenkező véglethez tartozóak nagyrészt a Bánságban és a Körösök vidékén, valamint a máramarosi régióban élnek.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Maros megyei EMNT: nem tudták, mit nyilatkozzanak
Tudja, hogy az aggodalom szülte, de mégsem tartja szerencsésnek Tőkés László hétfői állásfoglalását Kali István, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei alelnöke. Tőkés állásfoglalása olyannyira meglepte az EMNT marosvásárhelyi vezetőit, hogy – saját bevallásuk szerint – hétfőn azért nem válaszoltak az újságírók telefonhívására, mert még nem tudták, mit nyilatkozzanak. „Előbb egyeztetnünk kellett Tőkés Lászlóval, majd egymással, hogy ne mindenki mást-mást mondjon” – látta be a kedden a Krónika telefonhívására immár válaszoló Kali István, a szervezet megyei alelnöke.
Amint arról beszámoltunk, Tőkés László EMNT-elnök a november 7-én kiadott közleményében leszögezte, hogy a helyzet jelenlegi állása szerint Vass Levente nem az RMDSZ és az EMNT közös, hanem kizárólag a Maros megyei/marosvásárhelyi RMDSZ saját polgármester-jelöltje.
Tőkés ugyanakkor Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnökének nevét is bedobta a köztudatban, mint olyan személyét, akit az EMNT támogathat a 2012-es helyhatósági választásokon. Állásfoglalásával Tőkés László megkérdőjelezte a nemzeti tanács helyi döntését, melynek értelmében éppen az EMNT javasolta az RMDSZ-nek Vass Levente indítását.
Koalíciót szeretne a megyei EMNT is
Kali István megjegyezte, az EMNT-elnök állásfoglalása „nem biztos, hogy szerencsés kinyilatkozás” volt. „Tőkés László elveszítette a türelmét az RMDSZ-szel szemben és azért adta ki a nyilatkozatot. De mi is éppen úgy aggódunk az EMNT és az RMDSZ viszonyáért, mint ő. Koalíciót szeretnénk jövőre, de az RMDSZ még mindig vacillál” – értékelte a helyzetet Kali.
Szerinte amennyiben az RMDSZ kisajátítja magának Vass Leventét és a koalíció megkötése helyett arra szólítja fel a többi magyar alakulatot, hogy csatlakozzon a párt jelöltjéhez, új helyzet áll elő.
„Legyen világos: mi csak koalíciós jelöltként tudjuk elképzelni Vass Leventét” – szögezte le a Maros megyei EMNT vezetője. Mint ismeretes, éppen a nemzeti tanács „találta ki” és javasolta az RMDSZ-nek Vasst, mint közös polgármester-jelöltet. A másfél hónappal ezelőtt szervezett belső választásokon a fiatal orvos-politikus és a mellette kampányoló megyei és bukaresti vezetők fontos aduként használták fel Vass külső támogatását.
Benedek: Tőkés nem ismeri a vásárhelyi helyzetet
Nem lelkesedett Tőkés László nyilatkozata miatt Benedek István, az RMDSZ marosvásárhelyi elnöke sem. Megítélésében a jelenlegi EP-alelnök nem ismeri eléggé a vásárhelyi helyzetet. „Az emberei vagy rosszul tájékoztatják Tőkés Lászlót, vagy ő nem ismeri a marosvásárhelyi realitást” – vélekedett a Krónikának nyilatkozva Benedek. Akárcsak Kali, a városi RMDSZ elnöke sem tartja szerencsésnek Tőkés „bekavarását”. Kérdésünkre, hogy azon túl, hogy megkavarta a kedélyeket, serkenti-e az RMDSZ-t abban, hogy mielőbb koalíciót kössön az EMNT-vel, Benedek István nem tudott válaszolni. „Ez nem csak tőlem függ. Amúgy nem egy könnyű feladat, annál is inkább, hogy újabb és újabb, váratlan tényezők bukkannak fel” – fűzte hozzá.
Mint arról tájékoztattunk, Tőkés nyilatkozata Vass Leventét is kellemetlenül érintette. Ennek ellenére a miniszteri tanácsos továbbra is az RMDSZ és az EMNT közös jelöltjének tekinti magát. Ezt a nemzeti tanács helyi és megyei vezetői újból megerősítették.
A Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi elnöke, Kelemen Ferenc viszont reméli, hogy Tőkés megadta a jelt és az irányvonalat, így az EMNT is csatlakozhat az MPP-hez és a Pro Európa Liga társelnöke, Smaranda Enache személyében független, de mégis közös jelöltet támogathat.
(Kelemen Atilla: van még idő a megegyezésre. A Maros megyei RMDSZ elnöke szerint az EMNT helyi szervezete már csak „félszájjal” támogatja Vass Leventét, mert elbizonytalanította őket Tőkés közleménye. Kelemen Atilla a Transindex hírportálnak azt nyilatkozta: a közleményt nem kívánja kommentálni, de a marosvásárhelyi RMDSZ-nek van egy jelöltje, Vass Levente, aki mellé oda lehet állni. Szerinte még bőven van idő a tárgyalásra a választásokig hátralevő tizennégy hónap alatt. Kelemen leszögezte: ezt a döntést Marosvásárhelyen kell meghozni, nem máshonnan irányítani, ugyanakkor „politikai játszmának” nevezte, hogy az „elvi megegyezés” után, aláírt egyezség hiányában az EMNT kihátrál, „mondvacsinált indokok mögé bújva”.)
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Elfogadták a BBTE magyar részeinek új alapszabályzatát
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának tanácsa hétfőn elfogadta az egyetem magyar részeinek új alapszabályzatát. Ezt több hetes ülésszak, a szöveg szakaszonkénti vitája, szakcsoportok előkészítő munkája előzte meg. Az alapszabály végső szavazásán összegyűlt a szükséges kétharmados többség.
Az új alapszabály bevezetőjében kimondja: „A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Tagozata az egyetemi charta vonatkozó szakasza alapján a magyar nyelvű egyetemi tevékenységet biztosító oktatási, kutatási és adminisztratív egyetemi struktúrák szervezési és működési formája, illetve az ezekben résztvevő egyetemi oktatók, hallgatók és segédszemélyzet közössége. A magyar tagozathoz tartozik etnikai és vallási hovatartozásától függetlenül mindenki, aki a BBTE-en magyar nyelven tanít, illetve magyar nyelven tanul vagy a magyar tagozat által működtetett bármilyen idegen tannyelvű szakon tanul. A magyar tagozat az oktatási törvény, valamint a BBTE Chartájának előírásaival összhangban, az egyetemi autonómia feltételei között, a tagozati autonómia elvének alapján szerveződik és működik. A magyar tagozat magában foglalja: a magyar karokat; a magyar intézeteket; a vegyes tannyelvű intézeteken belül a magyar tannyelvű didaktikai tevékenységet kifejtő intézeti tagozatokat.”
Az új alapszabály alapján megmarad a tagozat tanácsa (2004 óta ez a legfőbb döntéshozó testület), de kibővül, és a BBTE minden szintjén választott tisztséget betöltő személy tagja lesz ennek, valamint a testület huszonöt százalékát továbbra is a diákképviselet adja. Ez a testület az egyetem szenátusához hasonlít leginkább: „fő elvi, egyetempolitikai és szabályzatalkotói, döntéshozó testület”; „dönt a közös szabályokról, a fejlesztési irányokról, célokról” . A napi ügyvitelt egy kisebb, csak kari szintű képviseletből álló, mintegy 15–17 tagú operatív csoport veszi át, amely a magyar tagozat igazgató tanácsa.
A mostani alapszabályzat a régihez hasonlóan határozza meg a „magyar tagozat-vezető rektorhelyettes” hatáskörét („képviseli a magyar tagozatot az egyetem vezető testületeiben; felel a szenátus és a magyar tagozat tanácsa határozatainak a végrehajtásáért; képviseli a magyar tagozatot a más tagozatokkal valamint az egyetemi vezetőséggel való érdekegyeztetésekben, képviseli a magyar tagozatot más felsőoktatási intézetekkel való hivatalos megbeszéléseken, reprezentatív szerepe van különféle rendezvények alkalmával, a magyar tagozat nevében nyilatkozik a szélesebb közönség számára” stb.)
A BBTE magyar tagozatának új alapszabálya rendelkezik az oktatás és kutatás szervezésének alapelveiről, etikai bizottság létérről és hatásköréről, a magyar szenátusi csoport működéséről, az egyetemi gazdasági vezetőségben való részvétel lehetséges módjáról, levéltárról, egyetemi múzeumról.
„A következő lépés a magyar tagozat választási szabályának előkészítése, ennek érdekében már jövő héten ismét ülésezünk – nyilatkozta Magyari Tivadar, a magyar tagozat vezetője a gyűlés után. – Az ülésen a „különfélék” napirendi pont alatt újravitatta a testület az oktatási törvény ránk vonatkozó szakaszát. A testület meghallgatott egy jogászt, utána meghallgatta a kialakított kari álláspontokat, amelyeket a képviselők tolmácsoltak, valamint a diákképviselőket. A BBTE magyar tagozatának tanácsa ezután megerősítette azt a korábbi elhatározását, hogy a magyar oktatás státusának alakításában minden lehetőséget kihasznál, melyet az oktatási törvény és az új egyetemi charta tartalmilag jelent”.
Szabadság (Kolozsvár)

K Ö Z L E M É N Y
November 9-én az Európai Szabad Szövetség (European Free Alliance – EFA) európai parlamenti frakciója Brüsszelben, az EP-ben tartotta meg "A nemzetektől a tagállamokig – Európa strukturális átalakítása" című konferenciáját. A frakció tagjai, Jill Evans walesi, Alyn Smith és Ian Hudghton skót, Oriol Junqueras Vies katalán, Frieda Brepoels flamand, Tatjana Zdanoka lett és Francois Alfonsi korzikai képviselők mellett a rendezvényen részt vett az EFA új elnöke, Eric Defoort flamand politikus, valamint a tagpártok küldöttei.
Az egész napos konferencia három ülésszakának meghívott előadói olyan, az erdélyi magyarság számára is elsőrendű fontosságú kérdésköröket vitattak meg, mint a nemzeti érdekek és célkitűzések érvényesítésének lehetőségei a jelenlegi gazdasági válság összefüggésében, az Unió valamint a tagállamok hatásköre és az európai központosítási, illetve decentralizációs törekvések, valamint a több szintű kormányzás megvalósításának lehetőségei.
Skócia és Katalónia függetlenedési törekvéseit elemezve, az EFA szakértői egy forradalmian új fogalmat vezettek be az uniós politikai diskurzusba, éspedig a "belső bővítés" kifejezését. Ennek kapcsán azt vizsgálták meg, milyen nemzetközi jogi háttér, illetve uniós szerződések által biztosított jogi keret létezik egy lehetséges újan megalakuló állam uniós tagságára nézve. Tekintettel arra, hogy az ilyen, lehetséges új államok egyik vagy másik tagállam részeként jelenleg is az Unió részét képezik, valamint figyelembe véve azt a tényt, hogy az uniós jog nem szabályozza az ilyen eseteket, szükségesnek látszik az Uniót megalapító alapszerződések módosítása ebben a vonatkozásban.
Tőkés László erdélyi képviselőnk megnyitó beszédében – a frakció volt tagjaként – régi barátként üdvözölte a résztvevőket, rámutatva arra, hogy az EFA küldetésnyilatkozatának olyan kulcsfogalmai, mint az alapvető emberi és kisebbségi jogok, a regionalizmus, a szubszidiaritás, és az önrendelkezés, azok az értékek és fogalmak, amelyeken erdélyi magyarságunk sorsa és jövője is alapul. Kiemelte, hogy az Európa-szerte megtartott referendumok sorába a Székelyföldön, 2006 és 2008 között lezajlott népszavazás is beletartozik, amely által a székelység egyértelműen hangot adott önrendelkezés, illetve területi autonómia iránti igényének. Arról is említést tett, hogy Háromszék kezdeményezésére újabb székely népszavazás van készülőben.
Az EP erdélyi alelnöke beszédében azt is hangsúlyozta, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai válság körülményei között az Uniónak szembe kell néznie a területén jelentkező, különböző önrendelkezési törekvésekkel, és be kell látnia, hogy ezen célkitűzések megvalósítása végső soron az egyesült Európa hasznára, a gazdasági hatékonyság növekedésére és a politikai stabilitás megerősödésére szolgál. Ebben a tekintetben Románia messze lemarad elvárásainktól és a haladó európai gyakorlattól, hiszen nem csupán az autonómiáról nem akar hallani, hanem még az alapvető közösségi jogainkat, illetve az anyanyelvhasználat szabadságát sem tartja tiszteletben, és a magyar nyelvű felsőoktatás terén is súlyos jogfosztást alkalmaz.
Az egész napos tanácskozást könyvbemutató és ünnepi fogadás követte – az európai regionális és autonomista pártokat tömörítő EFA megalakulásának 30. évfordulója alkalmából.
Tőkés László megnyitó beszédét mellékeljük.
Brüsszel, 2011. november 9.
Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodája
A NEMZETEKTŐL A TAGÁLLAMOKIG
EURÓPA STRUKTURÁLIS ÁTALAKÍTÁSA
Az Európai Szabad Szövetség (EFA) konferenciája
Brüsszel, Európai Parlament
2011. november 9.
Európa sikere és jóléte csupán nemzeteinek sikere és jóléte által érhető el
Megnyitó beszéd
Több mint ötven esztendővel ezelőtt az Európai Unió többdimenziós felépítése azzal a céllal vette kezdetét, hogy békét, gazdasági növekedést és jólétet biztosítson polgárai számára. Fél évszázados tapasztalattal a hátunk mögött, ma már tudjuk, hogy az EU nem volna képes kitűzött céljait teljesíteni anélkül, hogy polgárai és nemzetei szabadságát és biztonságát ne biztosítaná.
Amikor az általánosan elfogadott európai értékekről beszélünk, mint amilyenek az emberi és a kisebbségi jogok, a regionalizmus vagy a szubszidiaritás, az önrendelkezés fogalmát sem kerülhetjük meg. Amiképpen ez az Egyesült Nemzetek alapító okiratában is benne foglaltatik, elvi szinten mindenki elfogadja a nemzetek önrendelkezéshez való jogát. A gond csak akkor kezdődik, amikor az önrendelkezés szintje és mértéke vetődik fel.
Ez a kérdéskör a demokrácia próbáját jelenti Európa számára. Vannak olyan nemzetek és közösségek, amelyek az eddiginél több szabadságot és új státuszt követelnek régiójuk számára. Joggal mondhatjuk, hogy közösségeink egyazon célért küzdenek, éspedig hogy nagyobb szabadságot vívjanak ki maguknak, függetlenül attól, hogy esetenként az önrendelkezés milyen fokát kívánják elérni.
Az erdélyi magyarság nagy érdeklődéssel és szolidaritással követi nyomon – példának okáért – a katalánok vagy a skótok önrendelkezésért folytatott békés küzdelmét, hogy ez alkalommal másokat ne is említsek. A mi esetünkben azonban, 1989 után is, valamennyi román kormány visszautasította egy őszinte és építő jellegű, a kulturális és területi autonómiáról szóló párbeszéd elkezdését. A jelenlegi körülmények között nem csupán az autonómia kérdése számít tabu témának Romániában, hanem még alapvető közösségi jogaink vagy a szabad anyanyelv-használat joga sincs teljes mértékben biztosítva. Annak ellenére, hogy az érvényben lévő jogszabályok ezt lehetővé tennék, az évszázados kolozsvári magyar egyetem újraindítása még mindig várat magára, a valamikor teljességében magyar tannyelvű marosvásárhelyi orvosi egyetemen pedig még az önálló magyar tagozat felállítását is megakadályozzák.
Az elmúlt évtizedekben megtanultuk azt, amit Önök is jól tudnak: hogy sorsunk jobbra fordítását nem másoktól kell várnunk, hanem saját magunknak kell a kezünkbe vennünk. Nagy erdélyi fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc háromszáz évvel ezelőtti szabadságharcának szellemében kiállunk azért, hogy rólunk ne nélkülünk döntsenek ("de nobis sine nobis"). Mindmáig ennek az alapvető jogunknak az elismertetéséért harcolunk.
A hagyományos kisebbségek és nemzeti közösségek önrendelkezésen alapuló védelmi rendszerének a megteremtését változatlan módon az Európai Unió egyik legnagyobb kihívásának tartjuk. Ez tenné lehetővé és vezethetne el az autonómiák általános elismertetéséhez és bevezetéséhez, egész Európában. Azon nemzetek tekintetében, amelyek az önrendelkezés magasabb szintjét akarják kivívni, el kell fogadnunk, hogy ennek a célnak a megvalósítása nagy mértékben hozzájárulhat az oly igen kívánatos gazdasági hatékonyság és a politikai stabilitás megteremtéséhez – hiszen a megújulásra képes, rugalmas rendszerek mindig is életképesebbek.
Tisztelt Kollégák! Kedves Résztvevők! Biztos vagyok benne, hogy ez a konferencia nem csupán kérdéseket vet fel, hanem válaszokat is ad azokra. Ennek értelmében kívánok sok sikert mai tanácskozásukhoz.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke

A székelyek elmagyarosítása
Ősromán föld ősromán lakói
Tessék csak Románia térképére nézni! A székelyek által lakott terület – a térkép szerint – az ország szíve. Hogyan lehet idegen szívvel élni!? Egyszer és mindenkorra a székelynek meg kell tanulnia azt, hogy ez "ősi román föld".
Ők románok, hisz az egyik "tudományos munka" szerzője, G. Popa-Lisseanu megírta, idézem: "az antropológia tanai szerint semmi különbség sincsen köztük (székelyek) s közöttünk (románok). Az eredete a székelyeknek egy a románokéval", sőt, a "románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké". Nem lehet véletlen, hogy Nyárádszeredában, a hajdani székely mezővárosban a gazdasági nyomor közepette néhány száz románnak a központban, a városka parkjában akarják felépíteni a harmadik román templomot.
Nos, az ortodox templomoknak valóban a székely települések központjában a helyük! Természetesen nem azért, hogy az átutazó a települést románnak vélje, nem. Hanem abból a praktikus meggondolásból, hogy így a székely hamarabb rátalál ősi gyökereire. Milyen dolog az, hogy a székely, miközben jóízűen majszolja a drága, friss és foszlós belű, meleg román cipót, arcátlanul területi önkormányzatot követel? Hát nem szemtelenség még a gondolata is annak, hogy ők az ország szívében meg akarnak maradni székelynek? Mindezt akkor, amikor a világtörténelemben páratlan gyorsasággal sikerült Erdélyt megszabadítani a német lakosságtól, a magyarok által többségben lakott városokat, régiókat elrománosítani. Mi az, hogy a gyanútlan külföldi turista, ha a hosszú út során elszendereg, és a kocsi eljut a székelyek földjére, egyszerre csak idegen tájakon találja magát? Milyen aljasság is lenne az, hogy a megfáradt turista angol–román szótárt szorongatva érdeklődne az "úgynevezett" székely településeken, ahol nem biztos, hogy megértenék, mert ők is gyatrán beszélnek románul. A turista nagy-nagy szerencséjére a székelyek a történelmük során balkezesek voltak, és nem értettek a fegyverforgatáshoz, így a székely falvak rendőrei román anyanyelvűek! (Persze, ha a székelyek akarnák, ők is kaphatnának rendőri kiképzést. Nem kellene elmenniük innen, mert Sepsiszentgyörgyön vadonatúj rendőr-akadémia működik. Hogy nincs magyar nyelvű képzés, önálló tagozat, érthető! Nem azért, mert a székely megbízhatatlan, vagy másodrangú állampolgár, a balkezesség mellett talán a magyar nyelv nem alkalmas a rendőrképzésre.) Visszakanyarodva a turistához. Őt a román rendőr megnyugtathatja. Elmagyarázhatja, hogy jó helyen tapicskol. Azaz "ősromán földön". Az ősromán lakók csak rövid ideig fognak nyelvzavarban idétlenkedni, mert még néhány évtized, és már folyékonyan beszélnek majd ősi nyelvükön. Ezért is nem dukál nekik állami egyetem. Különben is, már jól gagyognak románul. Tessék csak elmenni a zöldségpiacra, amikor a pungába beteszik az ardét, a vinetét stb.
Különben elképzelhetetlen e régió autonómiája! Ez azért nem lehetséges, mert akkor fuccs a nagy álomnak, az egységes és homogén álomképnek. Márpedig szegénység ide, vagy oda, ez a legfőbb cél! Az elmagyarosítás
A hazugságból font szennyet, tódításokat szemrebbenés nélkül ragozzák-habozzák. Újabban a tévé ernyőin feltűnt Vadim mellett egy mitugrász, aki önmagát történésznek titulálja. Ő azt is tudja, hogy a székelyek nemrég, az elmúlt két évszázadban magyarosodtak el. Hogy ez miként valósult meg a trianoni diktátum előtti és utáni években – román uralom idején –, csak találgatni lehet! Bizonyára a hőbörgő magyar nacionalizmus által kialakult egy olyan lelki betegség, amely milliós tömegek gondolkodását befolyásolja.
A tévéadásban a magas röptű történészi eszmecserét hallgatva, az erdélyi magyarság nacionalizmusát is próbálom elképzelni. Bizonyára tervszerűen, rajtaütésszerűen, egy-egy idegenforgalmi expedíciót szervezve (ki)rándultak Székelyföldre. Makacsul kitartottak a cél megvalósítása mellett. Kezdetben, a Trianon utáni évtizedekben lóháton, szekéren, gyalog, biciklin, ki ahogy tudott, úgy érkezett. Később már autóval, autóbusszal stb. Rendületlenül jöttek-mentek Székelyföldön, a "törökök" között, fenyegetőztek, törökbúzára térdepeltették őket, talán még a Duna-csatornához való deportálást is emlegették. Addig-addig erőszakoskodtak, amíg a székelyek megelégelték a zaklatást, és magyarok lettek.
Az anyaországiak az államhatáron nehezen juthattak át, gondolok a híres Károly erődrendszerre, amelyet a két világháború közötti években a magyar invázió feltartóztatására emeltek. Köztudott, hogy 1920-ban, amikor Trianonban a románok visszavették az ősi, a több ezer éves dákó-román területet, Erdélyt, így Székelyföldet is, a magyarok nem nyugodtak ebbe bele, nem mondtak le az idegen területekről, amelyet csupán a honfoglalástól, 895-től 1920-ig, csekély 1025 éven át bitoroltak, ezért épült az említett védvonal. Később, az 1940-es évek végén, a Sztálin-orgona győzelemittas harsogása után a leeresztett vasfüggöny akadályozta az alföldi magyarok átkelését a határon, így a székelyek elmagyarosításának piszkos munkáját az erdélyi magyarok követték el. Mielőtt hurrázni kezdenénk azon, hogy az erdélyi magyarság képes volt – román uralom alatt – Székelyföldet elmagyarosítani, nézzük meg, mi történt az általuk lakott régiókban, hajdanán színmagyar nagyvárosokban. Úgy tűnik, hogy jobban tették volna, ha odahaza csücsülnek, mert amíg Székelyföldön turnéztak, "magyarosították" azt, addig a saját lakhelyük valóban elrománosodott. Ebbe besegített 800 000 moldvai és a nagyszámú havaselvi, aki a Kárpátokon túlról telepedett Erdélybe. Nos, a tévében elhangzó történelmi érvekből ez az egy is elég, mert jól szemlélteti a beteges propagandát.
Kik a székelyek?
Lélekszámuk 750 000 főre rúg. Az önmagukat székelynek vallók mindig büszkék voltak a történelmükre, szabad emberi státusukra, hun származásukra. A krónikák a magyarokhoz csatlakozott népként ismerik őket. A székelyek, amióta a történelemben az oklevelek jegyzik, mindig magyarul beszéltek. A köztudat szerint a székelyek a magyar nemzet legmagyarabb csoportját alkották.
A székelyek által lakott területet nevezik Székelyföldnek, ahová a XII–XIII. században telepedtek le. Ez egy olyan történelmileg és etnikailag kialakult régió, történelmi táj, ahol magyarul beszélnek. Székelyföld soha nem volt "ősi román föld"! Közigazgatásilag és államjogilag 1920-ban csatolták Romániához. Székelyföld a székelyek szűkebb hazája, szülőföldje. A nevének használatát akadályozók egy népcsoportot gyaláznak, sértenek, amely nem szolgálja a román–magyar együttélést!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért akarunk magyar tagozatot a MOGYE-n?
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozatának létrehozásáról az 1/2011 sz. tanügyi törvény 135. cikkelye rendelkezik. A törvény a 363. cikkelyben multikulturálisnak megnevezett, az anyanyelvi oktatásban jelentős hagyományokkal rendelkező egyetemeken kötelezően előírja a magyar nyelvű oktatás önálló szerveződését, miközben az egyetemi autonómia alapján más egyetemeken is lehetőséget nyújt a magyar, német, angol vagy más nyelven történő oktatásra.
A magyar nyelvű oktatás azért szükséges az óvodától az egyetemig, mert mindenki az anyanyelvén sajátíthatja el a legjobban az ismereteket, őrizheti meg identitását. A demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása azt feltételezi, hogy az olyan nagy lélekszámú kisebbségek, mint az erdélyi magyarság, anyanyelvükön tanulhassanak.
Egy demokratikus országban a demokrácia szabályainak az alkalmazása, a kisebbségek jogainak a biztosítása egyáltalán nem rövidíti meg a többség jogait. Esetünkben külön magyar tagozat működtetése a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen csupán adminisztrációs teendőket von maga után. A megoldásra váró feladatokat közös akarattal és kölcsönös jóindulattal kell megközelítenünk. A magyar hallgatók számára a román szaknyelv alapos elsajátítása, a román beteggel román nyelven történő kommunikálás olyan evidenciák, amelyeket senki sem kérdőjelezhet meg.
Azt szeretnénk, ha akárcsak eddig, hosszú évtizedeken át, a marosvásárhelyi orvosi diploma minőséget jelentene, itthonmaradásra serkentene, és birtokosai a bármilyen nemzetiségű beteg gyógyulását segítenék.
A MOGYE magyar oktatói
Népújság (Marosvásárhely)

A bukaresti végvárban
Czelder Márton-díjjal tüntették ki az elmúlt hét végén Marosvécsen Bányai László bukaresti lelkipásztort, aki a főváros Szőlőalja-Viilor utcai református templomában három évtizede hirdeti az igét. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Diaszpóra Alapítvány által megítélt díjjal a szórványmagyarságot példásan szolgáló lelkészek munkáját értékelik minden évben.
A díj névadója, Czelder Márton az 1800-as években a Kárpátokon túli, a bukaresti és regáti magyarok gondozását vállalta. Hasonló feladatot végez Bányai László is, akinek bukaresti gyülekezetében az ország szinte minden református közösségéből vannak hívek. Amint laudációjában elhangzott, egész élete a szórványban telt el, a Dési Egyházmegyéhez tartozó Esztényben született, ahol édesapja lelkész, édesanyja tanítónő volt. A teológia elvégzését követően a kicsi kackói gyülekezetbe helyezték, majd Lozsádon, Székesen, Kipulyonban, Lésfalván, Májában és Balázstelkén hirdette az igét. A hivatást fia is folytatja, aki a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanul.
Az ünnepséget követően a díjazottat arról faggattam, hogy milyen érzés a fővárosi forgatagban, távol Erdélytől igét hirdetni, tartani a lelket, megtartani reformátusnak azokat, akik messze kerültek szülőföldjüktől.
– Örvendek, hogy a díjátadáskor elbeszélgethettem lelkésztársaimmal, amire a fővárosban ritkán adódik alkalom. Bukaresti végvárunkban elszigetelődve az ortodox és katolikus kollégákkal találkozom gyakrabban.
– Mekkora gyülekezetet gondoz?
– A lélekszám 500 körül van, a belvárosi parókián, a Calvineumban kétszer annyian vannak.
– Hogyan alakul Bukarestben a gyülekezet, a lelkész szólítja meg, vagy maguktól keresik fel a hívek?
– Szívesen szólítanám meg azokat, akik még nem találtak el hozzánk, de a legtöbb esetben hiába megyek el az ajtajuk előtt. Az ajtón levő román családnévből lehetetlen következtetni arra, hogy ott egy református ember is lakik.
– Hogyan, mikor találnak el a templomba?
– Általában megözvegyült korukban, amikor a férjük meghalt, aki esetleg nem akarta, hogy a saját vallásukat gyakorolják. Csakhogy egyedül, nyugdíjasan és betegen szellemileg és anyagilag kevésbé tudják az egyházat támogatni.
– Prédikációjában említette, hogy a fiatalokkal, akik arra hivatkoznak, hogy nincsen idejük, nehéz szóba állni.
– Ez így van, és nem könnyű a vegyes családban élő gyermekeket sem megszólítani, bár minden hétfőn eljárunk az Ady Endre középiskolába. A fővárosban a nagy távolság is sokszor akadálya annak, hogy eljöjjennek az istentiszteletre.
– Tudom, hogy Bányai László börtönmissziót is vállal.
– Bukarest legkorszerűbb börtönébe, a Rahovába járok be az ortodox kolléga engedélyével. A börtön vezetősége sajnos nem adja ki a fogva tartott reformátusok jegyzékét. A lelkészi gondozást külön igényelni kellene, amihez a rabok többsége nem ragaszkodik, holott tudnánk segíteni rajtuk.
– Az egyházi szolgálat mellett íróként is számon tartják; miért érzi szükségét, hogy gondolatait nyomtatott formában is közölje?
– A lélek indít az írásra, akár teológiai, akár közéleti témáról legyen szó. Az ihlet mindig felülről jön, és szükségét érzem annak, hogy rögzítsem azt, ami egyébként elvesztődne.
– Ismeretlenül is évekkel ezelőtt a vendége voltam a Szőlőalja – Viilor utcai parókiának, amelynek alagsorában vendégház működik, ami a Bukarestbe látogatóknak nagy segítséget jelent.
– Négy szoba áll a vendégek rendelkezésére, amelyeket 1989 után alakítottunk ki, mivel korábban nem volt szabad. Ezekben a szobákban kedvező áron biztosítunk szállást az orvosi ellátásra érkező, kórházban fekvő családtagjaikat gondozó, ügyes-bajos dolgaikat rendező személyeknek.
– Miért maradt annyi éven át Bukarestben?
– A "kegyelem" nem engedett hátat fordítani ennek a nagy szórványnak, mindvégig úgy éreztem, hogy ott a helyem. Jelenleg fél év hosszabbítást kaptam a püspökségtől, amíg az Úr erőt ad, szolgálok, s ha letelt az idő, szeretnék visszatérni Erdélybe.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Román nyelvű magyar lap kell!
Sejtettem, hogy nem új keletű az a gondolat, ami egy ideje kavarog a fejemben, mert nagyon is kézenfekvő, és egyre szükségszerűbb a gyakorlatba ültetése: magyarok által románul írott folyóirat kell Kolozsvárra! Egyetlen kérdésbe és kétpercnyi internet-használatba került az előzmények felkutatása, és így bukkantam a Puntea című, az 1990-es évek elején szerkesztett kiadványra. A „hídra”, amely nem csak folyóirat szintjén, hanem a maga szimbolikus jelentéstartalmával együtt is hiányzik a kolozsvári közéletből.
A minap feldúltan hívták fel a figyelmemet a Gheorghe Şincai Elméleti Líceum honlapján olvasható rövid történeti áttekintésre (www.sincaicj.ro/scurtistoric.htm). A bemutatás majdnem teljes egészében a Református Kollégium történetére vonatkozik, és azon a határon mozog, amely miatt még valószínűleg nem vétnek jogi szabályokat, de amely már a jóérzés határait messze meghaladja. (Szinte elpirulok, amiért ilyen kontextusban jóérzésre hagyatkoztam.)
A hibásan feltüntetett számszerű adatok talán a legkevésbé sértőek. Az elkeserítő, hogy a 16. századba gyökerezteti egy olyan intézmény történetét, amelynek halvány elképzelése sem létezhetett akkoriban!
Gheorghe Şincai Líceumról beszél a történeti áttekintés, amely valóban rövid lenne, ha a középiskolát mutatná be, nem pedig az épületének és az azt felépítő intézménynek a múltját vázolná. Így azonban a szászok iskolájától, a református elemi iskolán át a kereskedelmi leányiskoláig minden benne van a történetben. Sőt, a Kolozsvári Református Kollégium jelmondatát is (Litteris et pietati sacrum) büszkén tüntetik fel a honlapon.
Akik gyanútlanul elolvassák mindezt, azok elhiszik és történelemmé válik számukra – a többség számára „kényelmes” történelemmé. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez ne vonuljon be a tankönyvekbe? Cikkezhetünk ezekről az esetekről, vezető anyagként közölhetünk Iorga-táblákat, helységnévtáblákat, tarthatunk előadásokat, konferenciákat a témában, világgá zenghetjük a sérelmeinket a médián, a civil és a nemzetközi szervezeteken keresztül. Csakhogy ezalatt a román média sem tesz egyebet: szenzációba öltöztetve ír a pórul járt perecseni hivatalnokjelölt esetéről, aki nem tudott magyarra fordítani, horthystázik, fasisztázik, irredentázik, és a többségéből származó erővel kihúzott, kitörölt mondatok helyébe újakat illeszt, a kornak és a „római leszármazottaknak” tetszőbbeket.
Vannak fórumaink, ahol leülünk és elbeszélgetünk, amelyeknek egy része a szavazatokon és a nézettségi mutatókon túl valóban érdekvédelemről szólnak. Ezek a fórumok közvetlenül megérintenek bizonyos számú közönséget, közvetetten pedig olvasókat, tévénézőket, rádióhallgatókat, majd a vita témáját képező kérdéskör két nap alatt lecseng, elveszti a szavatosságát.
Folyamatosságra van szükség: arra, hogy a bennünket foglalkoztató témákat állandóan szem előtt tartsuk. Egy román nyelvű magyar folyóirat (vagy akár hírportál) már csak azért is életképes lenne, mert a román média sok esetben ebből táplálkozna, tovább szőné a felvetés szálát, ezáltal pedig még több emberhez jutna el a magyarság üzenete. Halott kezdeményezés lenne, ha holmi sérelemcsapként működne, amelyen lenyeletett szennyet köpködünk. Tényekkel alátámasztott „hibaigazítóként”, és megoldást kereső fórumként viszont fejlődőképes találkozási ponttá válhat.
Ami jelenleg történik, az jóformán süketek párbeszéde: a többség sok esetben azt tesz, amit akar, mi hőbörgünk, hogy márpedig ezt nem szabad, de a hőbörgéseink elmennek a többségiek füle mellett. Amíg csak magunknak írjuk a sérelmeket, addig nem sok jóra számíthatunk. Persze, akkor sem számíthatunk rohamos előrelépésre, ha gyűlöletet szító keretként fogják fel az esetleges feltámasztott Punteát vagy a teljesen új címmel jelentkező lapot/portált – amelyet (hasonló tapasztalatok alapján) rövid időn belül Vocea Bozgorului-nak, vagy valami hasonlónak becézgethetnek majd. De kétségtelen, hogy „érzékeny” űrt töltene be az elindítása.
A hídnak szó szerinti és szimbolikus értelemben sem az a szerepe, hogy eltüntesse a folyót. Nem lehetünk annyira naivak, hogy elhiggyük: ezzel kiküszöbölnénk a további konfliktusokat. De párbeszédet – vagy legalább annak a lehetőségét – teremtenénk meg, és a Şincai-ban tanuló román diák is tudná, hogy valami hibádzik a középiskolája közel 500 éves történelmével. Nem hinné el talán, de nem is törődne bele!
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

Két évtized a magyar nemzetpolitikában
Nagyvárad – Szerda delután az RMDSZ Bihar megyei szervezete indította Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Szarka László, a révkomáromi Selye János Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja tartott előadást Belmagyar és külmagyar kapcsolatok a rendszerváltás után címmel.
Az Ady Endre Középiskola dísztermében megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Szarka László professzor előadása kezdetén megjegyezte: arról az időszakról fog beszélni, mely az Antall József miniszterelnök által megjelölt három priorítástól a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadásáig terjed. Ennek a két évtizednek a mérlege felemás, tele rengeteg pozitív történéssel, de olyan vonatkozásokkal is, melynek a végkifejleteit még nem látjuk, hiszen ezeknek a napjainkban is zajló folyamatoknak az alanyai vagyunk. A pozitív elmozdulás keretét az adja, hogy az uniós és a NATO-tagság megteremtette a lehetőségét annak, hogy talán eltudjuk felejteni a dicstelen 20. századot, közelebb kerülünk Európa centrumához és kompországként nem sodródunk kelet felé. Ugyanakkor viszont a térség bonyolult kapcsolataira jellemző, hogy nehéz elképzelni a Kárpát-medencét, mint nyolc ország által közösen működtetett fejlesztési régiót, de az elmúlt húsz év érdeme, hogy a többség-kisebbség viszony konszolidálódott. Megszülettek a demokrácia alapjait hordozó pártalternatívák, de mindent beleng annak a hangoztatása, hogy a magyarság vészesen fogy, miközben néhány országot kivéve valamennyi európai állam lakossága csökken. Ennek ellenére, „mi kongatjuk a vészharangokat, hogy itt a világvége”, mert mert mi jobban, másképpen és erőteljesebben fogyunk, és „ha a túlélésnek az a titka, hogy elmegyünk, akkor elmegyünk”. Az előadó szerint a kisebbségben élők egyik legfőbb előnye az anyaországiakkal szemben, hogy a kritikai többlettudás birtokában vannak, vagyis csak mosolygunk olyankor, amikor azt halljuk, hogy egy pesti néni azt mondja a tévében: „lelkem, ne emlegesse nekem Erdélyt, mert mindjárt elsírom magam”.
Uralkodó eszmék
Szarka László megitélésében az elmúlt két évtizedben öt eszme érvényesült. Megtörtént a kisebbségi jogok nemzetköziesítése, vagyis európai törvények garantálják, hogy a kisebbségi ügyek nem tekinthetőek többé egy ország belügyének. Ugyanakkor megjelent az autonómia fogalma, mely nem abból áll, hogy „100-200 székelyharisnyás férfi a Hősök teren énekel”, hanem abból, hogy meg kell győzni a többségi nemzetet a bukaresti parlamentben arról, hogy az autonómia a hatalommegosztás egyetlen létező demokratikus intézménye. „Értelmesen és okosan kell párbeszédet folytatni, mert az autonómiát nem kinyilatkoztatni vagy kiharcolni, hanem kitárgyalni kell”, hangsúlyozta a professzor. Az elmúlt húsz évben megtörtént a magyar-magyar kapcsolati rendszer intézményesítése is, megszületett a státustörvény (bár a magyar igazolvány használata néha keserű tapasztalatokat is hozott) és a nemzetegyesítés politikai beteljesüléseként megszavazták a kettős állampolgárságról szóló törvényt. A nemzetpolitikai folyamatok árnyékában viszont ott húzódott a szomszédságpolitika, melynek kisiklásait jelentették az alapszerződések, magyarázta az előadó. Az erdélyi magyarság például úgy érezte, hogy megint a feje fölött döntöttek valakik, és az alapszerződések nem helyezték optimális kontextusba a nemzetpolitikát sem: a szomszédos államok továbbra is gyanakvóak, kisajátítóak és féltékenyek, Magyarország pedig fölényes, diktálni akaró, gesztusokat nem tesz és a kisebbségi magyarokat eszközként használja fel saját érdekei megvalósítása érdekében. Maradtak esélyként a közös kormányülések és a közös projektek megvalósításai.
Önszerveződési stratégiák
Eközben a kisebbségben élő magyarság különböző önszerveződési stratégiák gyakorlatba ültetésében gondolkodott. A ’89-es változások után néhány hónapig pislákolt a társnemzeti illuzió reménye, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Következett az önkormányzati modell kiépítése, majd a kisebbségi szervezeteknek a kormányzati szerepvállalása, mely felkorbácsolta az indulatokat, mert egyesek árulást emlegettek. A történések azonban bebizonyították, hogy hatékonyabb kormányon, mint ellenzékben lenni, mert a nemzetiségi politizálás egyik lényege az intézményesülés, ugyanis nemcsak nyelvében él a kisebbségi magyar. Az uniós csatlakozás komoly esélyt adott arra, hogy sok mindent átgondoljunk és magunkat új poziciókba helyezzük, miközben azon kell munkálkodnunk, hogy a magyar politikai nemzet és kulturális nemzet fogalmát reálissá, de nem feltétlenül azonossá tegyük. Szarka László szerint bár utópiának tünik, azon kell dolgoznunk, hogy a magyar nemzet befogadó legyen, és ugyanakkor egyaránt el kell fogadtatnunk magunkat Bukaresttel és Budapesttel is, vagyis meg kell értetnünk velük azt, hogy mi tudjuk a legjobban, hogy mi a jó nekünk, és ne ők akarják megmondani, hogy mit tegyünk.
Szerződéses nemzetközösség
Szarka László meglátásában két irányba kell elmozduljon a kapcsolatrendszer: egyrészt ismerjük el, hogy Magyarország és a szomszédos államok is régiókból tevődnek össze, és mindenki erősen kötödik a saját térségéhez, másfelől pedig lássuk be, hogy sokáig nem tartható fenn a klientúrarendszer. Ehelyett megbékélve az Európai Unióval, szerződéses nemzetközösséget kell létrehoznunk, és meg kell valósítanunk a térségi együttműködést, hogy a regionális- és szomszédságpolitikai uniós színvonalú legyen. „A magyar politikai nemzetközösségek a nagy témákban elbeszélnek egymás mellett, pedig feladatközösség vagyunk, ami azt jelenti, hogy a problémáinkat közösen kell megoldjuk”, fogalmazott.
erdon.ro

TŐKÉS ÉS AZ ÜGYSZERŰ NEMZETI POLITIKA, ÍRÁSBAN
A probléma ott gyökerezik, hogy Tőkés irigylésre méltóan gazdag szókincse és veretes mondatai ellenére nem képes közérthetően írni.
Tegnap elkezdtem írni egy szöveget Tőkés László hétfői nyilatkozatáról, és biza kapóra jött Demeter Szilárd írása. Ugyanis pont az történik, amire számítottam, Tőkés dörög és villámlik, aztán meg a vihar elültével másoknak kell elmagyarázniuk, hogy mit is akart mondani a főnök, azonkívül, hogy ismét eposzi jelzőként élt a posztkommunistázás lehetőségével, vagy olyan szóvirágokkal kedveskedett, minthogy "az ügyszerű nemzeti politikától teljesen idegen hangnemben". Vagyis a probléma ott gyökerezik, hogy Tőkés irigylésre méltóan gazdag szókincse és veretes mondatai ellenére nem képes közérthetően írni.
Normális körülmények közt egy sajtófőnöknek nem szabadna hagynia, hogy a főnöke hirtelen felindulásból nyilatkozatokat küldözgessen. Minél fontosabb a főnök, annál igazabb ez, és minél okosabb a főnök, annál inkább megérti, miért jó ez így.
Hogy mi a bajom ezzel a bizonyos hétfői nyilatkozattal? 
Tőkésnek sikerült egyszerre lenulláznia a szervezeten belüli demokrácia alapelveit, a párton belüli struktúrát és mindazt, amiért a vásárhelyiek egy része elment volna szavazni. És legfőképpen, sikerült úgy beszélnie Marosvásárhelyről, mintha nem is létezne. Mintha ott nem emberek élnének, akiknek terveik, elképzeléseik és akaratuk van, hanem csak a Rizikó-táblán lenne egy újabb meghódítandó terület. 
Az első probléma: Tőkés László püspök, az EP alelnöke, az EMNT elnöke, a PKE elnöke és Orbán Viktor erdélyi helytartója az EMNT és az EMNP nevében egyszerre nyilatkozik, annak ellenére, hogy korábban egyértelművé tette: semmilyen funkciót nem vállal a pártban. Amelynek egyébként van becsületes elnöke is Toró T. Tibor személyében. Akire nézve minimum sértő, de lehet, hogy megalázó is, hogy az a Tőkés, akinek évek óta építgeti a politikai pályáját, egyszerűen átnyúl a feje fölött, ha a hirtelen haragja úgy hozza. 
A második probléma: Tőkés semmibe veszi az EMNT megyei és helyi szervezetének teljesen egyértelmű döntését. Vass Leventét az EMNT csinálta meg: ők javasolták, ők gyűjtöttek aláírásokat az indulása érdekében, ők szorgalmazták, hogy a magyar szervezetek álljanak be mögé. Hogy a háttérben hogy történtek a dolgok, nem tudhatom, de a látszat egyértelműen ez volt. Még egy kicsit az is benne volt, hogy az RMDSZ elfogadta az EMNT jelöltjét, és felsorakoztak mögéje. Nos, ennek a látszatnak most annyi, Tőkés néhány sorban sikeresen semlegesítette a helyi szervezete imázsépítésnek sem utolsó erőfeszítéseit. És nyilvánvalóan gyengítette a tárgyalási pozícióikat is. Hogy kössél bármilyen egyezséget egy olyan megyei szervezettel, amelynek országos vezetője bármikor leszólhat, hogy pűpű, nem járja? 
A harmadik probléma: Tőkés ellentmond saját magának: előbb felháborodik azon, hogy az RMDSZ ki akarja sajátítani Vass Leventét, utóbb meg kijelenti, hogy Vass kizárólag az RMDSZ jelöltje. Nem teremt összefüggéseket, nincs előzmény, feltételes mód, nincs ha és akkor, nincs amíg ti imígy, addig mi amúgy, egyszerűen csak ténymegállapít. 
A negyedik probléma: az ugyan áttételesen kiderül, hogy az ügyben nem a helyi EMNT hivatott dönteni (az ő döntésükön ugyanis Tőkés egyszerűen átnéz), de az továbbra sem világos, hogy akkor ki hoz itt döntést? Az EMNT? Az EMNP? Esetleg mindkét szervezet külön? Vagy majd Tőkés, a helyi viszonyok rendkívül jó ismerőjeként? És itt zárójelben: elvileg ez egy politikai döntés, amelyben, ha már időközben megalakult, logikusan az EMNP-nek kellene döntést hoznia. 
Az utólagos visszacsatolásokat, a helyi EMNT nyilatkozatát és Demeter Szilárd szövegét olvasva ez lehet a nyilatkozat konkrét üzenete: nem elég az elvi megegyezés, amíg az RMDSZ és az EMNT/EMNP nem ír alá egy helyi szintű koalíciós megállapodást, nem beszélhetünk közös jelöltről.
És ezt miért nem lehetett így elmondani? Ha erre az lenne a válasz, hogy Marosvásárhely magyarságát nem a háttéralkuk, kiegyezések és kicsinyes politikai érdekek érdeklik, hanem az, hogy lesz-e a nyerésre is esélyes közös jelölt, akkor a válasz jó, csak nem erről a szövegről szól. Mert ez a szöveg pontosan arról szól, hogy a politikai érdek az első, és minden egyéb másodlagos. 
És lehet, hogy a korábbi magyar polgármesterjelöltek, Kelemen Atilla és Borbély László tényleg alulteljesítettek, de egy komoly érdemük azért mégiscsak van: csak a választások napján vesztettek. Viszont a mostani attitűddel könnyen lehet, hogy sikerül elérni, hogy Vass Levente (vagy bárki, aki végül közös jelölt lesz) már egy évvel a választás előtt veszítsen.
Balázsi-Pál Előd
Transindex.ro

Bizonytalan a levéltári restitúció
Beláthatatlan ideig kitolódhat az egyházaktól elkobzott levéltári anyagok teljes körű visszaszolgáltatását lehetővé tevő, a hét elején elfogadott törvény hatálybalépése, miután csütörtökön a Szociáldemokrata Párt (PSD) nevében Lia Olguţa Vasilescu szenátor, az alakulat szóvivője bejelentette: az alkotmánybíróságon kívánják megtámadni a jogszabályt.
Mint hangsúlyozta, az 1950/153-as rendelet értelmében az egyházak nyilvántartásait az anyakönyvi hivatalok vették át, nem pedig az Állami Levéltár, ez utóbbihoz később kerültek át megőrzésre történelmi dokumentumokként. Hozzátette: az 1971/472-es rendelettel az egyházaktól, különféle – akár szocialista – szervezetektől, de még magánszemélyektől is vettek át iratokat, „azonban ha minden ezen rendelet alapján történt átvételt önkényesnek minősítenek, az fölöslegessé teszi az Állami Levéltárat”.
Vasilescu szerint az is aggályos a visszaszolgáltatásban, hogy miközben most bárki által kikérhetőek és kutathatóak az egyházi dokumentumok, ha azok visszakerülnek az egyházakhoz, akkor az állampolgárok – szerinte – már nem fognak tudni ezekhez hozzáférni, s nem fogják tudni például örökségüket bizonyítani. „Mindez oda vezet, hogy eltűnik a nemzeti archívum. Elismerjük, hogy a tulajdonhoz való jog alapjog, és tiszteletben kell tartani, de fontos az információkhoz, illetve a személyek kilétéről szóló adatokhoz való hozzáférési jog is” – indokolta a korábban a Nagy-Románia Párt (PRM) sorait erősítő szenátor, hogy pártja szerint miért alaptörvény-ellenes a levéltári törvény.
Levéltári vétó
A jogszabálytervezetet egyébként korábban az Állami Levéltár is negatívan véleményezte, amikor a képviselőház kulturális bizottsága kért szakjelentést. A testület végül ettől függetlenül pozitívan véleményezte a jogszabálytervezetet.
Válaszában a levéltár leszögezte, három ponton is kifogásolja a jogszabályt, ezért nem javasolja azt elfogadásra. Elsőként – akárcsak csütörtökön Lia Olguţa Vasilescu – azzal érveltek, hogy csak utólag kapták meg az iratokat az anyakönyvi hivataloktól mint történelmi dokumentumokat. Ugyanakkor – hívták fel a figyelmet – Erdélyben 1895-ig, míg az Ókirályságban 1865–66-ig csak az egyházak vezettek anyakönyvet, így sehol máshol nincsenek regisztrálva a korábban született személyek. Ha az egyházaknak ezeket visszaszolgáltatnák, akkor kikerülnének a levéltár tulajdonából, s tulajdonképpen egy magánlevéltárba kerülnének át, amelyek helyzetét Romániában egyetlen törvény sem szabályozza.
Másodsorban azt hozták fel, hogy amennyiben önkényesnek neveznék az 1971/472-es rendelet alapján megszerzett dokumentumok átvételét, akkor vissza lehetne igényelni valamennyi, ez alapján átvett okmányt, ami pedig semmissé tenné az Állami Levéltár szerepét. Ennél a pontnál említették meg rendellenességként azt is, hogy a levéltári anyagok a visszaszolgáltatás nyomán a püspökségekhez jutnának vissza, nem pedig korábbi tulajdonosaikhoz. A harmadik pontban arról írnak, hogy a parlament jogharmonizációért felelős tanácsának 2009-es állásfoglalása szerint annak a megállapítása, hogy az esetleges átvételek önkényesnek minősíthetőek-e, és az egykori tulajdonosoknak joga van-e azok visszaszerzésére, kizárólag a bíróságok döntését képezhetik. Emellett szerintük nem megvalósítható az sem, hogy a jogszabály értelmében 30 napon belül vissza kellene szolgáltatni az igényelt dokumentumokat, mivel igen sok közülük nincs is leltárba véve, vagy éppen nincs még szakemberek által feldolgozva. A képviselőházhoz címzett válaszzáró gondolataként pedig azt is nehezményezik, hogy az új törvény nem jelöli meg konkrétan, hogy miként biztosítják majd az egyházak a szabad hozzáférést a visszakapott iratokhoz, s az sincs előírva, hogy ellenőrizni kell ezt, mivel semmiféle szankciót nem helyeznek kilátásba a jogszabálytervezet kidolgozói.
Paradox módon a Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő által kezdeményezett jogszabálytervezetet ellenző szakértői jelentést Dorin Dobrincu levéltár-igazgató helyett helyettese, az RMDSZ által az intézmény vezetőségébe delegált Nagy Mihály látta el kézjegyével. Nagy a Krónika kérdésére elmondta, felettese éppen szabadságon volt, a választ, amely már korábban megszületett azonban határidőre vissza kellett juttatni, így kénytelen volt azt ellátni kézjegyével.
További késlekedés kilátásban
Az igazgatóhelyettes ugyanakkor lapunknak elmondta, a levéltárosok egy része azzal érvel, hogy az Állami Levéltárban kell őrizni a hasonló iratokat, így történik ez tőlünk nyugatabbra, például Franciaországban és Németországban is. Nagy elmondta, a jogszabály szerint azonban a dokumentumok abban az esetben átadhatóak az egyházaknak, ha megfelelő tárolási körülményeket tudnak biztosítani, szakképezett levéltárost alkalmaznak, s hozzáférhetővé tesznek mindent a nagyközönség számára. Szerinte ennek a magyar történelmi egyházak próbálnak is maximálisan megfelelni, hiszen nekik is érdekük, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák ezeknek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumoknak.
Nagytól azt is megtudtuk, hogy tulajdonképpen két típusú irat visszaszolgáltatását teszi majd lehetővé a jogszabály, amennyiben az alkotmánybíróság elutasítja a PSD kifogásait, illetve Traian Băsescu államfő is kihirdeti azt. Elsősorban rengeteg anyakönyvről van szó – hogy pontosan mennyiről, arról sem az egyházaknak, sem pedig a levéltárnak nincs pontos kimutatása. Az 1974-es levéltári törvénnyel elkobzott történelmi jellegű iratok, dokumentumok átvételekor viszont már készült jegyzőkönyv – de ezek összegzését még nem végezték el.
Fontos azonban, hogy legyenek bizonyítékok a visszaigényléskor, mivel a jogszabály szerint az egyháznak, azaz a püspökségnek a megyei levéltárnál kell kérvényeznie a visszaszolgáltatást, a szakhatóságnak 30 napon belül kell a kérvényt elbírálnia, s pozitív döntés esetén legtöbb egy éven belül vissza kell szolgáltatnia a kért iratokat. Nagy szerint viszont ez ennél tovább is elhúzódhat, mivel az RMDSZ-es képviselők által beterjesztett jogszabálytervezetbe a bizottsági vita során, a nagyobbik kormánypárt, a demokrata-liberálisok kezdeményezésére még beiktattak egy módosítást, ami szerint a levéltáraknak a visszaszolgáltatást megelőzően valamennyi dokumentumról mikrofilmet kell készíteniük. Ez Bukaresten kívül korábban is a 42 megyei levéltárból ötben volt lehetséges, ma azonban már a folyamat túl költséges volta miatt csupán a fővárosban foglalkoznak ezzel. Információi szerint a 2012-es évi büdzséből fogják majd előirányozni a szükséges forrásokat, de az már a parlamenten múlik, hogy jóváhagyja-e majd ezeket.
Máté András képviselő kérdésünkre elmondta, nem hiszi, hogy akkora összegről lenne szó, hogy ne lehetne előirányozni, azt azonban nem tudja megbecsülni, hogy pontosan mennyire lenne szükség.
Az egyházak már rég erre várnak
Az erdélyi magyar történelmi egyházak már több mint két évtizede várnak erre a jogszabályra, elfogadását így lapunk megkeresésére valamennyi püspökség képviselője üdvözölte. Igaz, többen közülük szkeptikusak még a tekintetben, hogy mikor indulhat be a tényleges visszaszolgáltatás. Ők azonban már készülnek az iratok fogadására, legtöbb helyen már meg is van a tárolásukra alkalmas tér, s szakembereket is alkalmaztak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség korszerű levéltári raktárai, az érseki levéltár és még nyolc gyűjtőközpont biztosítani tudja a megfelelő tárolási körülményeket, az optimális mikroklímát, a dexion fémállványzatot, savmentes levéltári dobozokat, tűz- és víz elleni védelmet, a szakembereik által pedig az iratanyag feldolgozottságát és a kutatóknak a hozzáférhetőséget is – mondta el a Krónikának Bernád Rita, a gyulafehérvári főegyházmegye főlevéltárosa. Az érsekség államosított plébániai anyakönyveit, amelyek megközelítőleg 120-150 iratfolyóméter mennyiségű kötetgyűjteményt jelentenek és mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet az Állami Levéltár jelenleg tíz megyei – Fehér, Szeben, Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Máramaros, Hunyad, Kolozs és Beszterce-Naszód – igazgatósága őrzi. Ezt a mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet veheti vissza az egyház.
„Amennyiben a felekezeti iskolák levéltárait is visszakapnánk, úgy az még 150-200 folyóméternyi mennyiségű iratanyag gondozását jelentené. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség esetében kisebb mennyiségű egyéb plébániai irattípust államosítottak az anyakönyvek mellett. Ezek, mivel külön fondokba lettek sorolva, nehezen lesznek majd azonosíthatók” – véli a főlevéltáros. Bernád Rita elmondta, számukra egyaránt fontos a tulajdonjog, és a levéltári anyag őrzési állapota, a biztonsági másolat készítése az eredeti levéltári anyag védelmét kell, hogy szolgálja. „Bízunk benne, hogy a tervezett mikrofilmezések a megígért időn belül elkészülnek, és mihamarabb beindíthatjuk központilag anyakönyveink és egyéb államosított egyházi levéltári anyagaik visszaigénylését” – szögezte le Bernád Rita.
Az EREK kevés anyagot vár
Az Erdélyi Református Egyházkerület nem kap vissza túl nagy anyagot a levéltári törvény módosításával – jelentette ki kérdésünkre Ősz Sándor Előd. Az egyházkerület levéltárosa kifejtette, az anyagaik jelentős részét, a kollégiumi levéltári dokumentumokat 1948-ban az iskolákkal együtt államosították, és ezek nem kerültek a törvénymódosítás hatálya alá, így nem jutnak vissza az egyház tulajdonában. Ősz ugyanakkor hangsúlyozta, jóvátétel a levéltári anyagok restitúciója, hiszen ilyen jellegű visszaszolgáltatásra még nem volt példa.
Üdvözli a levéltári törvény módosítását Pap Géza erdélyi református püspök is, aki a Krónikának elmondta, bízik benne, hogy a levéltári anyagok visszaszolgáltatása nem lesz olyan hosszas, mint az egyházi ingatlanok restitúciója. Ugyanakkor abban is bíznak, hogy egészében és épségben kapják meg az anyagot, nagyon komoly és értékes dokumentumokról van szó, a református egyház felelőssége teljes tudatában fogja ezeket gondozni és megőrizni, szögezte le a püspök. Régóta tervezik, hogy új levéltárba költöznek, a jelenlegi ugyanis szinte telített. Már ki is nézték a megfelelő ingatlant, még apróbb javításokat végeznek, s alkalmas is lesz a levéltári anyagok fogadására.
A KREK évente kérte az iratokat
Régóta várja a törvény ilyen irányú módosítását a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – mondta el lapunknak Csűry István püspök. Mint elmesélte, mostanáig is évente legalább egyszer próbálkoztak az egyházi archívum viszszaigénylésével, bár törvényi keret híján mindhiába. „Nagyon lényeges, történelmi és vagyoni jelentőségű dokumentumokról van szó” – fogalmazott. Elmondta azt is, számít rá, hogy a dokumentumok tárolására nagyon szigorú szabályozás születik majd. A püspök azt mondja, bármilyen erőfeszítést megér, hogy az anyagok visszakerüljenek a jogos tulajdonosokhoz, hiszen felbecsülhetetlen értékről van szó. Csűry István azonban azt sem tartja kizártnak, hogy a visszaigényelt anyagokat nem szolgáltatja majd vissza hiánytalanul az állam. Mint mondja, a királyhágómelléki kerülethez tartozó egyházközségeknél nagyjából az összes fontos adat megtalálható, így ellenőrizhetik majd, hogy valóban minden megvan-e.
Pesszimista váradi katolikusok
Sokkal pesszimistább ennél a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa, Emődi András. A szakember szerint ugyanis a román sajtóban, illetve az ellenzék berkeiben tapasztalható hisztéria nyomán egyhamar nem válik jogerőssé a szabályozás. Nagyvárad esetében is óriási anyagról van szó egyébként – nemcsak magának a püspökségnek van archívuma, hanem például a székeskáptalannak is, de vannak személyes iratok is. „Vitális kérdés, hogy az esetleg visszakapott anyagokat hol tároljuk majd. Nagyváradon ebből a szempontból jó a helyzet, hiszen a püspöki palota várhatóan hamarosan teljes egészében visszakerül a püspökség birtokába, és az én személyemben levéltáros is van” – mondta Emődi.
Unitárius egyház: kevés a bizonyíték
A törvény elfogadása mindenképpen üdvözlendő, hiszen nagy lépést jelent a történelmi igazságszolgáltatás terén – nyilatkozta a Krónikának Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház püspökhelyettes-főjegyzője. Mint mondta, felértékelhetetlen eszmei értékkel bíró anyagról van szó: elsősorban egyházközségi anyakönyvekről, emellett kolozsvári, tordai és székelykeresztúri unitárius kollégiumok levéltári dokumentumai, illetve egyéni hagyatékok is a jogtalanul elszállított iratok részét képezik. A főjegyzőtől azt is megtudtuk: az anyagmennyiségről nem áll rendelkezésükre pontos adat, ezeknek ugyanis csak egy részéről készült jegyzőkönyv elvitelük során.
„Nem lepett meg, hogy több mint két évtizednek kellett eltelnie a rendszerváltás után a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáig. Az általános törvényhozási és politikai viszonyokra jellemző a késlekedés” – fogalmazott a püspökhelyettes, aki úgy véli, a visszaszolgáltatás üteme az Állami Levéltár helyi kirendeltségeinek élén álló személyek jóindulatán múlik.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Recept a válságból való kilábalásra
„Magyarországon a kultúrpesszimizmus nagyon elterjedt, és ez ellen kézzel-lábbal harcolok. Erdélyben viszont az emberek elfogadják a világot olyannak, amilyen, és ebben a világban próbálnak meg sikeresek lenni. Ezen túlmenően – noha Magyarországon ez nem téma, de nekem nagyon imponál – az erdélyi vállalkozók többsége remekül együtt tud működni román vállalkozókkal. Ez nekem nagyon tetszik.” – Beszélgetés Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel, közgazdásszal. (1945. február 19-én született Berlinben német anya és magyar apa gyermekeként. Magyarul iskolásként tanult meg. 1969-ben üzemgazdaság szakon szerzett diplomát a louvain-i katolikus egyetemen. 1968-ban részt vett a chartres-i ifjúsági zarándoklaton, ott kapta a „hívást” a papi hivatásra, de csak húsz évvel később, 1988-ban szánta el magát rá. Addig menedzserként dolgozott Párizsban, a kozmetikai iparban. A kanadai noviciátus után Leuvenben filozófiát, Rómában teológiát és kommunikációt tanult. Most ugyanezt tanítja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az óbudai Zsigmond Király Főiskolán. Vasárnap esténként a budapesti Jézus szíve templomban prédikál, illetve különféle témákban előadásokat tart, és Management by Jesus címen sikeres vállalkozói szemináriumokat szervez. Erdélyben a Tizenhat Patak Egyesület társszervezésében legközelebb márciusban tart szemináriumot.)
 – Mielőtt szerzetessé lett volna, sikeres üzletember volt, neves multinacionális cégek menedzsereként dolgozott. Hogyan és miért lesz egy sikeres üzletemberből jezsuita szerzetes?
– Ugyanúgy, mint egy nem sikeres üzletemberből. Kell egy hivatás, kell Istennek a hívása, amit 23 éves koromban, egyetemistaként kaptam meg. Akkoriban a vége felé jártam a közgazdasági tanulmányaimnak a louvain-i egyetemen, de valahogy nem akaródzott nekem, megijedtem ettől a hívástól. Úgy éreztem, felülmúlja az erőmet, hogy erre nem vagyok képes, és kerestem a kibúvókat. Ezt a „bújócskát” folytattam húsz éven keresztül, de végül Isten erősebb volt, és adott pillanatban azt mondtam: „na jó, te vagy az erősebb, beadom a derekam”. Így Jézus Társaságába 43 éves koromban léptem be.
– Egyre nagyobb népszerűségnek örvendő tanfolyamokat szervez vállalkozóknak, vezető beosztású személyeknek Management by Jesus címen. Hogyan fedezte fel, hogy Jézus vezetői alapelvei a mába ültethetőek?
– Kezdjük a felismeréssel. Annak idején a fontainebleau-i menedzseriskolában az egyik tanárunk feltette a kérdést: maguk miért vannak itt? Mondtuk, vezérigazgatók szeretnénk lenni, hiszen huszonhárom évesen minden vágyunk ez volt, és soroltuk az akkori sikeres vállalatok nevét: L’Oreal, IBM stb. Ő viszont megkérdezte: miért pont ott? Mi pedig mondtuk, azért, mert ezek a legsikeresebbek. Tanárunk azonban tovább feszegette a kérdést: mitől sikeresek ezek a cégek? Végül elárulta, a sikernek egyetlen ismérve van, ez pedig az a képesség, hogy hosszú időn keresztül fenn tudja tartani a céljait, és ismét rákérdezett: ismerünk ilyen céget? Erre heccből bekiabáltam: a katolikus egyház. A tanárom rám nézett, és azt mondta: na, fiatalember, 13 év után maga az első, aki erre magától rájött. Rettenetesen büszke voltam magamra… Amikor néhány évvel később, 1998-ban befejeztem a noviciátust, írtam neki egy levelet, amiben kifejtettem: mind igaz, amit a professzor úr évekkel korábban mondott, hogy miért olyan sikeres a katolikus egyház, de ennél fontosabb dologra jöttem rá. A katolikus egyháznak olyan célja van, amely nagyon vonzó kultúrától és kortól függetlenül, de elérhetetlen, ezért állandóan kell harcolni érte. A professzor nagyon kedves válaszában kifejtette, hogy tetszik neki az elméletem. Aztán, amikor beléptem a rendbe, a társaimnak el kellett mesélnem a hivatástörténetem, ezért elmondtam ezt is. Mindenki biztatott, hogy írjam le. Ezt megelőzően azonban, még menedzser koromban, összevásároltam minden Management by… kezdetű könyvet, ami ugye azért „by”, mert valami módszert kínál. Olyan is volt köztük, hogy Dzsingisz kán, a menedzser, de nem igazán tetszett nekem, hogy menedzsmentet tanuljak egy tömeggyilkostól, akkor sokkal inkább Jézustól. Aztán egy alkalommal, mondhatni viccből, kiböktem: Management by Jesus. A társaim biztattak, hogy fejtsem ki, én pedig spontán kezdtem magyarázni. Közben rájöttem, hogy húha, itt többről van szó… Rögtön elővettem Márk evangéliumát, és láttam, hogy Jézus lényegében vállalkozó volt, ugyanis a „tekton” kifejezés építkezési vállalkozót jelent, nem pontos az ács fordítás. Gondoltam, ha ő ezt meg tudta csinálni, nézzük már meg, hogyan csinálta. Ezután végig elemeztem vállalkozói szemszögből Márk evangéliumát és rájöttem, valójában ugyanazokat az elveket használja, mint amit mindenféle könyvben találtam, csak sokkal hitelesebb. Ezt elmeséltem többek közt Szőcs Lászlónak, aki akkoriban Kolozsváron a Manresa-ház igazgatója volt, ő pedig meghívott, tartsak előadást a témáról. Így jött az ötlet, hogy tartsunk háromnapos szemináriumot vállalkozóknak, és természetesen az első Management by Jesus szeminárium színhelye Kolozsvár volt. Aztán sorozatosan tartottam a szemináriumokat, felváltva Magyarországon, Erdélyben és Partiumban, most már a 25.-nél tartunk, és van egy kialakult gyakorlatunk a szervezésben.
– Milyenek ezek a szemináriumok, hogyan zajlanak?
– Interaktívak, a teljes részvételen alapulnak. De nem úgy kell elképzelni, mint egy előadás-sorozatot, mint azokat a tréningeket, amiket sok vállalatnál szerveznek, hogy kiáll egy tréner, aki mesél, mesél, hanem van 12 modul, amelynek szerkezete Márk evangéliumán alapszik, és 12 lépésben átvesszük, hogy lesz sikeres egy vállalkozó Jézust követve. Az egésznek a hangulata néha emlékeztet egy kicsit a lelkigyakorlatra, de tisztázzuk: ez nem lelkigyakorlat, hanem valódi menedzsmentszeminárium, olyan, amilyet a piacon kínálnak a mi árunk többszöröséért. Ha most vállalkozó lennék, akár azt is mondhatnám, hogy ha nem működik a dolog, akkor a tandíjat visszaadom. Természetesen, erre jezsuita szerzetesként nincs sem jogom, sem lehetőségem, de valójában még nem találkoztam olyan emberrel, aki egy-két év múltával ne mondta volna azt, hogy a módszer bevált. Különféle előadásaimon nagyon sok visszajelzést kapok, megvannak már öregdiák-találkozóink, ahol szintén elmondják a vállalkozók: működik a rendszer, és ennek nagyon örülök.
– Mondana erre konkrét példát?
– Természetesen. Van egy mondásom, amit a Keresztény Vállalkozók Egyesületének tartott egyik előadásomon elmondtam Budapesten: azt a kreativitást és találékonyságot, amivel kikerülik az adófizetést, fordítsák cégük fejlesztésére. Ebből hatalmas internetes vita keletkezett, hónapokig vitatkoztak róla, végül egy napon felhívott az egyik vállalkozó, és azt mondta: na, kipróbáltam, és működik. Kértem, kicsit részletezze, mire az illető elmesélte, hogy elment az APEH-hez (magyarországi adóhivatal), és elmondta a hivatalnoknak: olyan helyzetben van, hogy vagy a munkásai bérét fizeti ki, vagy az adót. Azt is megkérdezte, ebben a helyzetben mit tegyen. A tisztviselő nagyon készséges volt, segített neki, haladékot adott, és megtalálta annak a módját, hogy teljesen legális keretek között kifizethesse a munkásait, és ne maradjon hátralékban az adóval sem. Az a baj, hogy a politika mesterséges ellentétet teremt az állam és a piac között, holott valójában ezek egymásra utalt partnerek. Ezt pedig megérti egy értelmes vállalkozó, de egy értelmes APEH-tisztviselő is. Az én feladatom az, hogy egy ilyen párbeszédet létrehozzak, és nagyon örülök, hogy ez sikerült, és nem csak ebben az egy esetben.
– Vállalkozóknak tart tréninget a román–magyar határ mindkét oldalán, feltételezhetően számos erdélyi és magyarországi vállalkozót ismer. Össze tudná hasonlítani az erdélyi és a magyarországi vállalkozókat?
– Nem szerencsés összehasonlítani ilyen értelemben a határ két oldalán lévő hallgatóimat, ugyanis akiknek a tréninget tartom, nem homogén társaság. Mindenféle ember van közöttük, kezdve a bankártól a Caritas-tisztviselőn át a vállalkozóig, Erdélyben is és Magyarországon is. Bizonyos dolgok azonban feltűntek nekem. Többek közt az, hogy alapjában véve az erdélyi vállalkozó sokkal optimistább, mint a magyarországi, és ebben az esetben az állammal vagy a társadalommal szembeni magatartására gondolok, nem a konkrét gazdasági vállalkozására. Magyarországon a kultúrpesszimizmus nagyon elterjedt, és ez ellen kézzel-lábbal harcolok. Erdélyben viszont úgy látom, hogy az emberek elfogadják a világot olyannak, amilyen, és ebben a világban próbálnak meg sikeresek lenni. Ezen túlmenően – noha Magyarországon ez nem téma, de nekem nagyon imponál – az erdélyi vállalkozók többsége remekül együtt tud működni román vállalkozókkal. Ez nekem nagyon tetszik, és azt gondolom, hogy a globális piacnak az egyik első lépése az, hogy a szomszédos, más nemzetiségű vállalkozóval öszszefogok, mert a kétféle látásmódnak nagyobb esélye van, hogy megfelelő megoldást találjon. Ezért támogatom például a szemináriumon is azokat a megoldásokat, amikor két különböző gondolkodású ember összefog, és együtt próbálnak megoldásokat találni. Az ország – ebben az esetben Magyarországra gondolok – felemelkedésének lehetőségét is abban látom, hogy ne külön dolgozzon a mérnök és a közgazdász, hanem fogjanak össze, és együtt oldják meg a problémákat, lehetőleg a természettudósokkal közösen.
– Válság van, és ezt eléggé érezzük a határ mindkét oldalán. Lát-e kiutat a már eléggé régóta tartó gazdasági recesszióból?
– A válságtól nem kell megijedni, mert mindig újabb lehetőségeket nyújt. A kínai és japán nyelvben a válság megnevezésére használt írásjel két részből áll: az egyik a veszély, a másik az esély. A pesszimista csak a veszélyt látja, és jajgatni kezd, hogy az állam segítsen neki. Az állam ne segítsen, főleg az olyan ne, amelyik magán sem képes segíteni. Azt kell támogatni, aki egyébként is sikeres, nem a veszteseket. Vagyis a szociális politikát ne tévesszük össze a strukturális stratégiával, ugyanis azt kell támogatni, akinek jó terméke, jó szolgáltatása és világos üzleti koncepciója van. A válságból akkor lépünk ki, ha a feladatunkra összpontosítunk. Vagyis, ha van egy adott termékcsoport vagy egy szolgáltatás, ezt a legjobb minőségben a legtisztességesebb áron a lehető legtöbb olyan vevőnek kell eladni, akinek erre szüksége van. Punktum. Nem kell azon gondolkodni, mit csinál a kormány, hanem próbáljunk mi kormányozni, a többi nem lényeges.
Laczkó Júlia
Krónika (Kolozsvár)