Szőcs Géza: Búcsú egy bajtárstól
Karácsonykor, nagyjából akkor, mint Havel elnököt, Borbély Ernőt is eltemették. A 20 fokos csíkszeredai hidegben a sír körül álló barátai és tisztelői tudták, hogy akit végtisztességben részesítenek, az erdélyi magyar ellenállás – divatos jelzővel élve – emblematikus alakjától búcsúznak. Borbély Ernő sorsléptéke nem a Havelé volt, de – ha szabad cinikus keserűséggel fogalmaznunk – lényegesen szerényebb politikai életművéért lényegesen többet szenvedett (és lényegesen kevesebb jóvátételben részesült), mint a csehszlovák, majd cseh államelnökké emelkedett prágai kolléga.
Igen, a nyolcvanas években kollégáknak számítottak, ők alkották Kelet-Európa morális felsőházát, a gdanski hegesztőtől a csíkszeredai filozófia-tanáron át addig a bukaresti mérnökig, aki teleröpcézte a román fóvárost Ceauşescu-ellenes kiáltványaival. Ez utóbbit történetesen Radu Filipescunak hívták, és ma ugyanolyan keveset emlegetjük, mint Borbély Ernőt. Kettejüknek egyébként volt alkalma közelről megismerkedniük és barátságot kötniük a nagyenyedi börtönben – nemcsak egymással, hanem a román ellenállók közül igen sokakkal. Ott a börtönben eltöprenghettek azon, vajon ha megtalálták volna egymást még odakint, szabadlábon, akkor eredményesebb lett volna-e a nyolcvanas évek körülményei közt valószínűtlen bátorságuk és kockázatvállalásuk, ha összeadódtak volna ezek az imponálóan elszánt, de egymástól elszigetelt rendszerkritikus akciók. Ha össze tudott volna adódni mindaz, amit (felforgatás, hazaárulás, államellenes összeesküvés, szubverzív tevékenység vádjával megbélyegezve) oly kegyetlenül megtorolt a diktátor titkosrendőrsége, amely lényegében román igazságszolgáltatásként is működött, hiszen lényegét tekintve azonos volt vele. A helyzet ugyanolyan abszurd volt, mint amilyen képtelen a szóhasználat – "igazság"szolgáltatás – hogy micsoda? Méghogy igazság?! Még ma is felforr az ember vére és ökölbe szorul a keze, miközben magában így mormog: ez már tényleg cseh szatirikusok tollára való. Borbély Ernő a nagyenyedi földalatti politikai főiskolán osztatlan megbecsülést szerzett magának is, az erdélyi magyar közösségnek is és általában a magyar névnek. A fordulat után az RMDSZ-en belüli konzekvens jogvédő érdekképviseleti vonulat egyik alapembere volt a parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzati testületekben. Önkormányzatot írok, ahogyan Magyarországon nevezik a városi vagy megyei tanácsot. Írhatnék mondjuk kollektív öntanácsot is vagy tanácskormányzatot. Borbély Ernő onnan is kiszorult, mint az áldemokrácia minden bohózati megjelenési alakzatából, s mire nekifogott – már semminek a semmijeként, csak ugyanolyan magányos farkasként, amilyen mindig is volt – megírni élete nagy művét a Ceauşescu-kor börtönvalóságáról és annak főszereplőiről, akkor hónapok alatt sírba vitte egy elképesztően agresszív kór (ugyanaz, amely nemrégen sors- és börtöntársát, Buzás Lászlót is). Súlyos betegen, már a halálos ágyán még átvehetett egy magas kormánykitüntetést, amelyre a magyar külügyminisztérium terjesztette fel – majd munkája befejezését özvegyére bízva, visszaszállt a csíki földbe, amelyből vétetett. Csak kevesek tudták róla, hogy komor tekintete és önpusztító életmódja egy hibátlan moralitású, megvásárolhatatlan és megtörhetetlen jellemet takart. Nehéz idők nagy tanúját veszítettük el személyében. 
És akkor még meg sem kérdeztük: ki fogja előkeresni a nagyszerű fotókat, amelyeket Borbély Ernő készített – s hogy vajon utólag megmutatkozik-e rajtuk a balvégzet, amely ennek a kiváló embernek az életére folyamatos árnyékot vetett. 
Nyugati Jelen (Arad)

Nyílt levél
A 2007-ben, illetve a 2009-ben megtartott EP választások romániai eredményei megnyitották az utat a romániai magyarság előtt, hogy a képviseleti demokrácia révén beleszólása legyen az Európai Unió jogalkotási folyamatába…
Kelemen Hunor, Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szász Jenő, Magyar Polgári Párt elnöke
Tőkés László, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke
Tisztelt Elnök Urak!
A 2007-ben, illetve a 2009-ben megtartott EP választások romániai eredményei megnyitották az utat a romániai magyarság előtt, hogy a képviseleti demokrácia révén beleszólása legyen az Európai Unió jogalkotási folyamatába. A Lisszaboni szerződés meghozza a közvetlen demokrácia eszközét is minden uniós polgárnak, hogy aktívan és közvetlenül részt vegyenek az európai döntéshozatalban, azaz megteremti a közvetlen lehetőséget számukra, hogy polgári kezdeményezéssel uniós jogi aktus beterjesztésére kérjék fel a Bizottságot. Ez az új jogalkotási távlat, amely korábban csak az Európai Parlament számára volt adott, nem helyettesíti, csak kiegészíti a képviseleti demokrácia kínálta korábbi lehetőséget, azaz nem is sérül és nem is szűkül be az EP képviselők joga és lehetősége, hogy uniós szintű jogi aktust kezdeményezzenek minden olyan tárgyban, amelyben erre megítélésük szerint az uniós szerződések végrehajtásához szükség van.
A Székely Nemzeti Tanács felismerte a közvetlen demokrácia új, uniós szintű eszközének jelentőségét, felismerte, hogy ezt hasznosítani lehet az Unió minden olyan régiója számára, amelyeket nemzeti, nyelvi, kulturális jellegzetességei megkülönböztetnek a szomszédos régióktól. Ezeknek a régióknak a lakói, és a velük rokonszenvező uniós polgárok közvetlenül fordulhatnak az Unió intézményeihez, annak érdekében, hogy regionális sajátosságaikat az Unió kohéziós politikája ne gyengítse, hanem erősítse a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elveinek érvényesítésével, de a diszkrimináció minden formájának, így a burkolt diszkriminációnak a tilalmával is.
Meggyőződésünk, hogy történelmi lehetőség áll előttünk, hogy egy  határozott lépést tegyünk előre Székelyföld területi autonómiája felé. Akkor lehetünk sikeresek, ha összefogunk, és közösen élünk az Unió által felkínált lehetőséggel.
Kérem, tekintsék munkaanyagnak a Székely Nemzeti Tanács ebben a tárgyban hozott határozatait, a tanulmányokat, amelyek ezen határozatok ismertetése, népszerűsítése érdekében nyilvánosságot látták, és amelyeket jelen levélhez csatolunk. Örömmel fogadjuk a jobbító szándékú javaslataikat, és meggyőződésünk, hogy a Székely Nemzeti Tanács küldöttei is el fognak fogadni minden olyan kiegészítést, módosító indítványt, amely a kezdeményezést Székelyföld, a székely nép javára teljesebbé és hatékonyabbá teszi.
Szeretném emlékeztetni Önöket, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem párt, politikai tőkére nincsen szüksége, az Önök belátása, kezdeményezésünket elfogadó bölcsessége nincsen kihatással a választásokra, és csakis egy ilyen pártérdekek feletti megközelítés teheti sikeressé a Székelyföld javára elindítható uniós szintű polgári kezdeményezést.
Sikeres, boldog újesztendőt kívánok mindnyájuknak, a jó együttműködés reményében:
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
erdon.ro

Különleges jogállást a nemzeti régióknak
Javaslat az uniós polgári kezdeményezés címére, tárgyára és céljaira
Az elmúlt évben az uniós polgári kezdeményezés többször is a figyelem középpontjába került. Előbb a Székely Nemzeti Tanács, majd az erdélyi magyar közélet más szereplői is bejelentették, hogy élni kívánnak az új lehetőséggel. Kevés szó esett azonban arról, hogy ennek hol vannak a korlátai, milyen feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy egyáltalán el lehessen indítani az aláírások összegyűjtését. Az uniós jogban járatlanok néha érdekes, de teljes mértékben kivitelezhetetlen ötletekkel állnak elő. Ilyen jó szándékú, de naiv és esélytelen elgondolás az is, amely magyar felsőoktatási intézményt, vagy magyar tagozatot is uniós szintű jogi aktussal hozna létre. Vizsgáljuk meg közelebbről, mit lehet, és mit nem lehet kezdeményezni a polgároknak az Európai Unióban.
Az uniós jog és a polgári kezdeményezés
Az Európai Unió tagállamai 2007. december 17.-én írták alá az Unió alapszerződéseit módosító reformszerződést a portugál fővárosban. A Lisszaboni Szerződés egyik fontos újítása az uniós polgárok aktív részvételi lehetőségének megteremtése az európai döntéshozatalban. Egész pontosan: az Európai Unióról szóló szerződés 11. cikkének 4. bekezdése alapján legalább egymillió uniós polgár kezdeményezheti, hogy a Bizottság terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a kezdeményezést jegyző polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra van szükség. Két hónappal a Lisszaboni Szerződés aláírása után, 2008 februárjában a Székely Nemzeti Tanács határozatot fogadott el, amelynek értelmében egy uniós szintű szabályozást kezdeményez az Európai Unióban élő, szülőföldjükön őshonos népek és népcsoportok jogaira vonatkozóan, különös tekintettel az önrendelkezés jogára. A polgári kezdeményezés végrehajtási rendelete tervezetének ismeretében megerősítettük ezt a szándékunkat. A rendelet elfogadása után tartott első munkaülésén, – ez év június 3-án – a Székely Nemzeti Tanács határozatban is kimondta, hogy élni kíván az uniós szintű polgári kezdeményezés lehetőségével, hogy az „Unió nemzeti sajátosságokat és hagyományokat őrző és sajátos regionális vagy nemzeti identitású közösségei önrendelkezési jogát uniós szintű jogi aktus elismerje, és sajátos jogállást biztosítson az általuk lakott régióknak.” Észre kell venni, hogy az uniós polgári kezdeményezés szigorúan az uniós alapszerződésekhez kötött, ha valaki egy ilyenre javaslatot akar tenni, annak föltétlenül ismernie kell a két szerződést.
Az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) jelenlegi, tehát a Lisszaboni Szerződéssel módosított változata hat címre tagolt, és 55. cikkből áll, míg az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) hét részből áll, az egyes részek címekre, a címek esetenként fejezetekre tagolódnak, ám a cikkek számozása folyamatos és 358-ig tart. Ezen felül a mellékletek és a harminchét jegyzőkönyv számít a szerződések szerves részének, a bennük foglalt rendelkezések pont olyan kötelező erővel bírnak, mintha a szerződések főszövegében lennének. Ezek együttese az Unió elsődleges joga. Az elsődleges jogban megfogalmazott alapelvek, célok, feladatok valóra váltása érdekében az Unió intézményei jogi aktusokat fogadhatnak el, amelyeket – az elsődleges jogból fakadó származtatásuk miatt – az Unió másodlagos jogforrásainak neveznek, összességük az Unió másodlagos joga. Az uniós polgári kezdeményezés kizárólag egy olyan másodlagos jogforrás – uniós jogi aktus – elfogadtatására vonatkozhat, amely nélkül az elsődleges jogban megfogalmazott valamely cél nem valósítható meg, vagy valamely feladat nem hajtható végre.
A EUMSZ 288. cikke értelmében az uniós jogi aktus a rendelet, az irányelv, a határozat, az ajánlás és a vélemény. Az első három minősül az Unió kötelező, míg az utolsó kettő nem kötelező jogi aktusának.
Nem lehet cél általános kisebbségvédelmi jogszabály!
Az RMDSZ az Európai Népcsoportok Szövetségi Uniójában vetette fel a polgári kezdeményezés kérdését, és a jelek szerint Európa hagyományos kisebbségeitől remél támogatást az aláírások összegyűjtéséhez. Az erről szóló hírekben tartalmi kérdésekről nem esett szó, de okkal lehet feltételezni, hogy az RMDSZ kezdeményezése az Unió sokak által hiányolt kisebbségvédelmi jogszabályait véli megalkothatónak a polgári kezdeményezés nyitotta távlatokban.
Ez a gondolat talán az Alapjogi Chartára épül, amely az Unióról szóló szerződés hatodik cikke szerint ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint maguk a Szerződések. Viszont azt is leszögezi, hogy a „Charta rendelkezései semmilyen módon nem terjesztik ki az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit”, vagyis az alapvető jogok védelmében az Unió nem alkothat jogi aktusokat. Tiszteletben tartásuk a tagállamokra háruló kötelesség, illetve az Unió azon passzív kötelezettsége, hogy ezekkel ellentétes jogszabályt ne alkosson. Ugyanez érvényes a csatlakozásra az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, amelyre vonatkozóan szintén leszögezi ugyanaz a cikk, hogy az nem érinti a Szerződésekben meghatározott hatásköreit az Uniónak.
Hasonlóan nem származtatható az Unió alapvető értékeiből sem jogalkotási hatáskör, ezek tiszteletben tartása szintén passzív kötelezettséget jelent az Unió intézményei számára. Márpedig az uniós polgári kezdeményezést a 211/2011/EU számú rendeletnek megfelelően a Bizottság csak akkor veszi nyilvántartásba – ez előfeltétele az aláírásgyűjtés megkezdésének – ha az „nem esik nyilvánvalóan a Bizottság azon hatáskörén kívül, hogy a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra irányuló javaslatot nyújtson be.”
Bármennyire is sajnálatos a következtetés, szembe kell nézni vele: esélytelen minden olyan kezdeményezés, amely nem számol egyszerre a szerződések előírásaival és az Unió jogalkotói hatáskörének korlátaival. Esélytelen egy általános kisebbségvédelmi jogszabály kezdeményezése is, hiszen nincsen olyan előírása a Szerződéseknek, amely ne lenne végrehajtható egy kisebbségvédelmi jogi aktus elfogadása nélkül, a lehetséges hivatkozási alapok (Alapjogi Charta, az Unió alapvető értékei) pedig – pusztán önmagukban – nem ruházzák fel a jogalkotáshoz szükséges hatáskörökkel az Unió intézményeit.
„Nemzeti ambíciókkal rendelkező régiók”
Amikor Európa nemzeti régióiról beszélünk, akkor olyan földrajzi körzetre gondolunk, amely nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkezik azáltal, hogy területén egy őshonos nemzeti kisebbség többséget alkot, amely történelmileg is kötődik hozzá. Ezekre a földrajzi körzetekre utal az Európa Tanács 1201/1993 számú ajánlásának 11. cikke, illetve a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartája, amikor a „regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területét” meghatározza. Ennek megfelelően, olyan földrajzi körzetről van szó, ahol a regionális nyelv olyan számú személy kifejezési eszköze, amely indokolja a Charta által előírt különböző védelmi és ösztönző intézkedések meghozatalát. Ugyancsak ezekre a régiókra utal a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló keretegyezmény, amikor több rendelkezésében is a „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által hagyományosan, vagy jelentős számban lakott területekről” beszél.
Az Európa Tanács 2007/1811 számú ajánlása 28.2 cikkében „nemzeti ambíciókkal rendelkező” régiókról beszél, a hatodik cikkében pedig megállapítja, hogy:
„…az Európa Tanács legtöbb tagállamában olyan közösségek léteznek, amelyek erős kulturális, politikai és történelmi identitással rendelkeznek, és amelyek nem csupán régiók, de népek és társadalmak, ugyanakkor szembetűnő kollektív önazonossággal rendelkeznek attól függetlenül, hogy régióként, nemzetiségként, országként határozzák meg őket, ám nem alkották meg önálló államukat.”
Európa nemzeti régióiról szólva olyan területekről beszélünk tehát, amelyeknek a meghatározását, közös jellegzetességeik leírását az Európa Tanács már elvégezte, és ezek szempontjából másodlagos, hogy ezek ebben a pillanatban milyen közigazgatási jogállással bírnak. Azaz a fenti meghatározások sora egyformán érvényes az autonómiával rendelkező, törvénnyel szavatolt jogállású Katalóniára, és a területi-közigazgatási entitásként el nem ismert Székelyföldre, és ez jogosít fel arra, hogy közös megnevezéssel Európa nemzeti régióiként jelöljük meg őket.
Az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés harmadik, az Unió belső politikáira és tevékenységeire vonatkozó részének XVIII. címe a gazdasági, társadalmi és területi kohézióra vonatkozik. A 174. cikk leszögezi, hogy „átfogó, harmonikus fejlődésének előmozdítása érdekében az Unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az Unió különösen a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik.” A továbbiakban a 174. cikk kitér arra, hogy az „érintett régiók közül kiemelt figyelemmel kell kezelni a vidéki térségeket és az olyan súlyos és állandó természeti vagy demográfiai hátrányban lévő régiókat, mint a legészakibb, rendkívül gyéren lakott régiók, valamint a szigeti, a határon átnyúló és a hegyvidéki régiók.” A következő cikkek az Unió strukturális alapjainak és más pénzügyi eszközeinek a felhasználásáról úgy rendelkeznek, hogy az Unió a 174. cikkben meghatározott célokat elérje.
Természetesen a harmadik rész XVIII. címének előírásai Európa nemzeti régióira is kiterjednek. Azonban e régiók gazdasági, társadalmi és területi kohéziójának úgy kell erősödnie, a lemaradásukat úgy kell megelőzni, az Unió strukturális alapjaihoz a hozzáférésüket, az esélyegyenlőséget olyan módon kell biztosítani, hogy közben nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságaik ne változzanak, hiszen az sértené az Európai Unióról szóló szerződés 3. cikke által védett nyelvi és kulturális sokszínűséget. Ez a két követelmény lehet egy uniós szintű polgári kezdeményezés páros pillére, amely lehetővé teszi, hogy egymillió aláíró támogatásával a Bizottság egy jogszabály tervezetet terjesszen az Európai Parlament elé, Európa nemzeti régióinak különleges jogállására vonatkozóan. Egy ilyen uniós polgári kezdeményezésben a Bizottság felismerheti a saját hatáskörén belüli kodifikálási feladatot, és el lehet indítani az aláírások összegyűjtését.
Nem kétséges, az Unió belső politikájában eszközként értett régiók, és az Európa Tanács ajánlásainak regionalizmus-felfogása között nagy a különbség. Ám a nemzeti régiók lakóinak, így nekünk, székelyeknek is érdekünk, hogy a két felfogás közeledjen egymáshoz, oly módon, hogy az Európa Tanács ajánlásainak szellemét, a demokrácia vívmányaiként értékelhető meghatározásait és elveit próbáljuk az Unió jogrendjébe emelni, ha úgy tetszik abba benyomni, bepréselni. Ezt a polgári kezdeményezés egyik stratégiai céljaként is fel lehet fogni, mindenképpen ezzel a stratégiai céllal épül közös alapra a fentiekben megfogalmazott cél és érvrendszer.
Cím, tárgy, célok
A 211/2011/EU számú rendelet 4. cikkét és a rendelet II. számú mellékletét figyelembe véve a nemzeti régiók különleges jogállására vonatkozó polgári kezdeményezés nyilvántartásába vételéhez szükséges információkat az alábbiak szerint kell megfogalmazni:
A javasolt polgári kezdeményezés címe: A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók sajátos jogállása
A javasolt polgári kezdeményezés tárgya: Sajátos jogállást biztosítani azoknak a régióknak, amelyekben egy őshonos nemzeti kisebbség többséget alkot, és amelyeket az őket körülvevő régióktól megkülönböztető nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok jellemeznek.
A Bizottságot a javaslat beterjesztésére felhívó, javasolt polgári kezdeményezés céljainak leírása: A címben megjelölt régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek gazdasági lemaradását úgy kell megelőzni, fejlődésüket biztosítani, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságaik ne változzanak meg. Ennek érdekében biztosítani kell az adott földrajzi körzet számára a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.
A közeljövő tartalmi feladatai
A terjedelmi korlátok ennél bővebb részletezést nem tesznek lehetővé, ám a kezdeményezők „mellékletben bővebb információkat is megadhatnak a javasolt polgári kezdeményezés tárgyával, céljaival és hátterével kapcsolatban.” Mi több, a beadványhoz jogszabálytervezetet is lehet mellékelni.
A polgári kezdeményezéssel elindított uniós jogalkotásnak két szakaszát kell világosan elkülöníteni. Az első a kezdeményezés nyilvántartásba vételével kezdődik, és az aláírások benyújtásával ér véget. A második szakasz a tényleges jogalkotási folyamat, amely akkor ér véget, amikor a kívánt uniós jogi aktus megszületik. Az első szakasz sikeréhez elegendő a cím, a tárgy és a célok tömör leírása és az egymillió aláírás összegyűjtése 211/2011/EU számú rendeletnek megfelelően. A második szakasz sikeréhez azonban már szükséges a részletezés, a melléklet, de akár egy jogszabálytervezet elkészítése is. Ez utóbbiak kidolgozásához akár most is leszögezhetjük az alapelveket és a minimumot, amelynek teljesülnie kell a kívánt uniós jogi aktus által, ám a részletek kidolgozása közös feladat a potenciális szövetségesekkel, Európa nemzeti régióinak őshonos nemzeti közösségeivel.
Izsák Balázs
erdon.ro

Történelmünk visszafoglalása
Január elseje a régi és az újabb módi szerint is egy korhelyleveses nap, a szilveszteréjszakai vidámságra másnap meg kell hökkenteni a gyomrot egy finom, kolbászkarikás savanyú levessel. Így történt ez idén is. A szilveszteri görbe éjszaka után viszont másnap az egymást kompenzáló vagy semlegesítő gasztronómiai végletek között a politika és a kultúra világában is keressük a kontrasztos dolgokat.
Volt – van – részünk ilyenben is. Láthattuk a magyar alkotmány életbelépésének első óráiban a budapesti operaházi gálaműsort. Ez az idén nyomatékosan magyar és nemzeti fogantatású volt, mint maga az alkotmány. Schmitt Pál köztársasági elnök beszéde is az alkalomhoz és az új alaptörvényhez illő tartalmú és intonációjú, a magyarság egészéhez szóló, a mostani válságos helyzetben a nemzeti lét, a szuverenitás megőrzésére bátorító, emelkedett hangulatú, a magyarság egészét befogadó szöveg volt. Erre következett a “savanyú leves”, az operaház előtt zajló, alkotmány és kormány ellen tüntető heccmesterek szoci, balliberális, gyurcsánykoalíciós produkciói. Az Andrássy úti ünneprontó hecckampány egyik pillére és alaptétele: Orbán és kétharmados többségi követői megszüntették a köztársaságot. Az ország neve ugyanis Magyarország. Az alkotmányból ollózom ki: államformája: köztársaság. Erre a tételre viszont az ellenzék nem hajlandó figyelni, csak fújja és fújatja a magáét, hogy megszűnt a köztársaság. Ezzel a módszerrel végigbogarásszák az alkotmány passzusait. És még a médiatörvényből ismeretes érvekkel üvöltözik, hogy nincs szólás- és sajtószabadság. Miközben az ország, a kormány és minden ellen vörösködnek, ilyen színekbe és szavakba öltözködve. Orbán Viktor a Nemzeti Galériában A magyar történelem képei és emlékei című kiállítás megnyitóján mondta: “Felülkerekedtünk a rosszabbik énünkön, rácáfoltunk korábbi gyengeségeinkre, legyőztük kishitűségünket, félretoltuk a hazánkat romlásba vezető erőket, és létrehoztuk hazánk történelmének legnagyobb összefogását. Osztály, származás, vallás és politikai hitek határát átlépve, valódi nemzeti és kétharmados parlamenti forradalmat vittünk végbe.” Katona Tamás történész pedig úgy vélekedett, az ország ezzel az alkotmánnyal visszafoglalta saját történelmét. Mi, határon túli és a nagyvilágban szétszóródott nemzetrészek a most hatályba lépett új alaptörvény révén az országon kívül is ezután otthon, közös hazában érezhetjük magunkat. Ehhez az anyaország megteremtette a jogi kereteket és feltételeket.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
MOGYE: a szenátus majd megoldja
A MOGYE szenátusa talál olyan megoldást a belső felépítésre, amely tiszteletben tartja az oktatási törvény előírását, hogy az intézmény multikulturális és többnyelvű egyetemnek minősül, akárcsak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem – jelentette ki tegnap Daniel Funeriu oktatási miniszter.
A tárcavezető az oktatási törvény 363-as cikkelyére utalt, amely szerint a multikulturális és többnyelvű státussal rendelkező, a nemzeti kisebbségek anyanyelvén is oktató állami felsőoktatási intézmények a következők: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem – ahol román, magyar és német nyelven folyik az oktatás –, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, illetve a marosvásárhelyi színművészeti egyetem, ahol magyar és román nyelven tanítanak.
Év eleji dózerolás
Több mint száz törvénytelenül felhúzott épületet bontanak le az üdülőtelepeken, többségüket a tengerparton. A bontás költségeit a tulajdonosoknak kell fedezniük. Az idegenforgalmi minisztérium által kezdeményezett bontások januárban kezdődnek, az épületek között szállodák, teraszok, nyárikertek, klubok és vendéglők egyaránt szerepelnek. A legtöbb lebontásra ítélt épület a tengerparton van, majd a sorban Herkulesfürdő következik. A törvénytelenül felhúzott épületek tulajdonosai előbb felszólítást kapnak, hogy bontassák le maguk az ingatlant, ha nem teszik meg, a minisztérium végezteti el, a számlát pedig akár per útján is érvényesítik. Tegnap ismét nekifogtak az egy héttel ezelőtt Mamaián a Histria Szállónál megkezdett bontásnak. A szálló törvénytelen bővítéseinek bontása december 27-én kezdődött, mivel a tulajdonosnak nem volt engedélye az emelet és a manzárd építésére, illetve az emeleti bővítésekre. A munkálatok 500 000–600 000 lejbe kerülnek.
Halálos fenyegetés a himnuszért
Halállal fenyegették meg a román jégkorong-válogatott egyik tagját, mert a román himnusz helyett a magyar himnuszt énekelte december 16-án a Csíkszeredában lezajlott Románia–Magyarország jégkorongmérkőzésen, noha a román válogatott mezét viselte. Péter Leventének fel kellett számolnia Facebook-adatlapját a fenyegető üzenetek miatt. A sportoló több ízben is kifejtette, nem érti, mi a gond, hiszen magyarként énekelte Magyarország himnuszát, a román nemzeti himnusz szövegét nem is ismeri, románnyelv-tudása is hiányos: nehézkesen kommunikál, mert az iskolában nem tanulhatta meg megfelelően a román nyelvet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évértékelő: sikerek és kudarcok
Akadémiai tagság
Pál-Antal Sándor akadémikus, történész, levéltáros, az EME marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke:
– 2011 nagyon eredményes év volt számomra, ekkor vált érezhetővé, tapinthatóvá, a közönség számára is elérhetővé A székely székek a XVIII. században című sorozatom negyedik és ötödik kötete (Mentor Kiadó). Teremtő élet címmel szerkesztettem meg a marosvásárhelyi személyiségekről készült kötetet, amelyben három tanulmányom jelent meg. Csíkszeredában már nyomdában van a Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók című gyűjteményes kötet, amelyben öt tanulmányom kapott helyet.
A tudományos élet terén a magyar tudományos akadémiai tagságra a koronát a szeptember 15-én Budapesten megtartott székfoglaló előadásommal tettem fel. Mindezek mellett a magyar tudomány napja alkalmából sikeres tudományos ülésszakot szerveztem november 12- én Nyárádszeredában a Székelyföld történetéről. Az előadások népes hallgatóságot vonzottak a helybeliek mellett Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is.
Bár elfáradtam egy kicsit, készülök már a következő tanulmánykötetre, A székelyek földje és népe, valószínűleg ez lesz a címe. Ezt követi A marosvásárhelyi magyarság történetének harmadik kötete, s újabb tanulmányok. Ha mindezekkel elkészülök, akkor fogok hozzá Marosvásárhely történetének a folytatásához.
A múlt év nagy vesztesége édesanyám halála, akit 93 éves korában, október elsején temettünk. Születünk, felnövünk, az idő eltelik fölöttünk, s a számunkra legkedvesebb személyek elvesztése is sajnos hozzátartozik a mindennapokhoz.
Marad a remény
Dr. Nagy Örs egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora:
– A legnagyobb örömöt 2011-ben az unokám megszületése hozta, Dorottya lett a család szeme fénye. Szakmai téren a legmagasabb fokú elismerést jelentette számomra, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avattak. Nagy megtiszteltetés egy európai hírű egyetem díszdoktorának lenni.
Szakmai szempontból a Megyei Kórház Ortopédiai Klinikáján, amelyet vezetek, eleget tettünk a követelményeknek, s tavaly is jó eredményeket értünk el az ortopédia és traumatológia területén. Ezt az országból és külföldről is érkező betegek nagy száma igazolja, akik értékelik az itt folyó munkát. Igyekszünk minden szempontból a legmagasabb szintű ellátást biztosítani, s a megyei tanács támogatásával sikerült már három olyan kórtermet komfortosítani, ahol magánklinikai körülmények között látjuk el a frissen operált betegeinket, s ez a folyamat idén is folytatódik. Az egészségügyi szaktárca és a megyei tanács jóvoltából egy új digitális, hordozható röntgengéppel bővült a klinika felszerelése, az öt éve meglévő Siemens gépet is digitalizáltuk, amivel megtakarítjuk a röntgenfilmekre és előhívó anyagokra költött pénzt. Ezenkívül ígéretünk van öt új monitorra az intenzív terápiai osztályra és doziméterekre, a frissen operált betegek fájdalmának megszüntetésére szolgáló korszerű készülékekre.
Amit nem sikerült elérni, holott az összeget is kiutalták, az ortopédiai kórház manzárdosítása volt. Túl későn tudtuk megtartani a versenytárgyalást, de azt ígérték, hogy idén újabb lehetőséget kapunk. Az emeletre biomechanikai laboratóriumot és egy csontbankot terveztünk. A biomechanikai labor lehetőséget teremt az alapkutatásra, a kísérletezésre, hisz a tudományos munkában a klinikai eredmények bemutatása már nem elég. A csontbank pedig lehetővé teszi, hogy a jelenlegi, a pácienstől vagy a rokonoktól vett kisebb beültetések mellett lehetőségünk nyíljon nagyobb csontok átültetésére is a megfelelő donortól, az engedélyünk ugyanis megvan egy regionális transzplantációs központ működtetésére.
A 2011-es év nagy sikertelensége egyetemi vonalon az a sok huzavona, ami a februártól életbe lépett új tanügyi törvény alkalmazása körül kialakult, s így nem sikerült megalakítani az önálló magyar tagozatot. Tudom, hogy rajtunk is múlott, s nagyobb összefogásra van szükség továbbra is, de abban reménykedem, hogy valaminek történnie kell, a jelenleg kialakult helyzeten tovább tudunk lépni, s a 2012-es év a magyar tagozat megalakítása szempontjából sikeres lesz.
”Igazi campusunk legyen”
Dr. Székely Gyula, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának dékánja:
– Miután 2010-ben visszautasították a karunkon működő kertészmérnöki szak akkreditációját, a szaktanszék oktatóinak és diákjainak odaadó munkájával sikerült a 2011. novemberi akkreditációs ellenőrzéskor olyan szinten megfelelni a követelményeknek, hogy a bizottság európai szintű oktatást állapított meg. Ennek következtében meg is született a hivatalos döntés, miszerint a kertészmérnöki szak akkreditált, és oktatási kapacitásunk elismeréséül a helyek számát 30-ról 50-re emelték. Számomra ez volt az év legnagyobb sikerélménye. Kudarcból kettő is jutott a tavalyi évre, nem tudnám rangsorolni őket. Egyrészt, bár 2010 októberében Schmidt Pál elnök úr letette az egyetem diákotthonának alapkövét, 2011-ben el sem kezdődött az építkezés. Ugyanakkor lényegbevágó és hosszas megbeszélések után úgy tűnt, hogy megindul egy magánbefektetés a Sapientia marosvásárhelyi színhelyén, a Lambda cég és a Sapientia közös fejlesztési- prototípusgyártási kutatóközpontjáról lett volna szó, 1800 négyzetméteres hasznos felülettel. Sajnos, ez a fejlesztés sem indult el 2011-ben. Szeretném, hogy az új esztendőben sikeresen szerepeljünk a kommunikáció és közkapcsolatok szak akkreditációján, kapjuk meg az 5 évre szóló működési engedélyt és növelhessük a létszámot, jelenleg ugyanis csak 30 diákot szabad felvennünk, bár folyamatosan túljelentkezés van, hárman felvételiznek egy helyre. Fontos lenne ugyanakkor, hogy elindíthassuk a tájépítész- mérnöki képzést. Ez több éve halasztódik, most reális esélyünk van rá. Jövőbeli terveim között szerepel a diákkollégium építésének elkezdése, hogy igazi campusszá válhasson ez a szép, fejlődőképes egyetemi színhely. Magánbefektetőkkel két fejlesztési és szolgáltatási központ építését is tervezzük, amelyek sok diáknak nyújtanának lehetőséget a szakmai gyakorlat elvégzéséhez, végzős szakembereinknek pedig munkahelyet biztosítanánk. Jó lenne ugyanakkor egy helyi sportklub indítványozására, közös célokat szolgálva, elindítani egy sportterem építését a marosvásárhelyi Sapientia területén.
”Sportemberként is látom a jövőt”
Gáspárik Attila színművész, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója:
– Több sikerélményben is részem volt 2011-ben, amelyeket nehéz rangsorolni. Az egyik legnagyobb elégtételem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez kapcsolódik, végtelenül boldoggá tesz, hogy olyan besorolást kapott az egyetem, amilyent még soha, ez óriási munka eredménye. Ugyanakkor az is örömömre szolgál, hogy sikerült befejeznünk az építkezést az egyetemen. A másik nagy sikerélményem természetesen az, hogy pályázatommal sikerült megnyernem a Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségét. Nem utolsósorban pedig az okozott számomra nagy örömöt, hogy újra a sportklub leigazolt sportolója lettem, régi álmom vált ezzel valóra. Ami a kudarcokat illeti, számomra egyértelműen a Művészeti Egyetemen sorra került rektorválasztás eredménye a legnagyobb. Egy nagyon jó projekt, egy nagyon jó lehetőség mellett mentünk el, és úgy gondolom, az új helyzet visszalépést jelent az egyetem életében. Számomra az jelenti a legnagyobb kudarcot, hogy nem sikerült meggyőznöm kollégáimat az általam javasolt döntés helyességéről. Az új esztendőben azt szeretném elérni, hogy még nagyobb figyelmet kapjon, még keresettebb legyen a kultúra Marosvásárhelyen. Szeretném, ha a 20. nemzetközi alternatív filmfesztivál olyasmit tudna nyújtani a vásárhelyieknek, amit a korábbi szemlék még soha. Ami pedig sportolói jövőmet illeti, nagyon szeretnék megnyerni egy triatlonversenyt.
Sikerekben nem volt hiány
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója:
– Több szempontból is sikeres év volt a tavalyi. A kiállítások terén a modern román művészeti galéria megnyitása jelentette számunkra a legnagyobb elégtételt, a közönség részéről is ennek az eseménynek volt a legnagyobb visszhangja. Egy négyéves folyamat zárult le ezzel, az építkezéstől az infrastruktúra kialakításán át a katalóguskészítésig. Ami a beruházásokat illeti, a marosvásárhelyi várban lévő régészeti, történelmi múzeum felújításához kapcsolódik a legnagyobb sikerélmény, a munkálatok 70 százalékban készültek el, októberben pedig megnyílt a múzeumkávézó. Az ideiglenes kiállítások közül a kávétörténeti bizonyult a legsikeresebbnek, ez a tárlat egy egész folyamatot generált, ennek kapcsán jött létre a múzeumkávézó is. A rendezvényeink közül a Múzeumok éjszakája volt a legsikeresebb. Kevesebb pénzből kellett megszerveznünk, mint 2010-ben, mégis legalább ugyanannyi kultúrabarátot sikerült megszólítanunk, mint akkor. Ami a kudarcokat illeti, sok panaszra nincs okunk, a múzeum folyamatosan fejlődik, és ez nagymértékben a támogatásoknak, elsősorban a megyei tanács alkalmazottai pozitív hozzáállásának, az elnök asszony kultúrával szembeni nyitottságának köszönhető. Állandó nehézséget és kudarcot jelent viszont számunkra a szakemberhiány, az, hogy a hátrányos bérezési rendszer miatt nehezen lehet idevonzani a fiatal, tehetséges szakembereket. Tavaly kevés projektet sikerült megnyernünk, a természetrajzi múzeum felújításáról szóló pályázatunk nem ért el elégséges pontszámot, ez is kudarcnak számít. Idén folytatjuk a beruházásokat, a várbeli munkálatok, illetve a Kultúrpalota előcsarnokának és lépcsőházának felújítása számít prioritásnak. Az új esztendőben szeretnénk átadni a várban lévő régészeti, történeti múzeum kincstárkiállítását, illetve egy XVII. századbeli helytörténeti kiállítást. A várban zajló munkálatoknak várhatóan ősszel kell befejeződniük. A néprajzi részlegen a fűtésrendszer cseréjére kerül sor, ugyanakkor itt is szeretnénk létrehozni egy kávézót. A természetrajzi múzeum egy új, raktárként működő, illetve múzeumpedagógiai tevékenységeknek otthont adó épülettel bővül. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező években a megyei múzeum bekerülne a három legjelentősebb erdélyi, illetve a tíz legfontosabb romániai kulturális intézmény közé.
Bodolai Gyöngyi és Nagy Székely Ildikó írásai
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarokért
Január elsején hatályba lépett Magyarország új alaptörvénye, amely a korábbi alkotmányhoz képest számos új előírást tartalmaz.
Az új alkotmány Nemzeti hitvallás elnevezéssel tartalmaz preambulumot, amely a Himnusz „Isten, áldd meg a magyart!” sorával kezdődik. „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre. Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira. Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította közös értékeit” – olvasható a hitvallásban, amelyben az áll: „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét”.
Míg az eddig hatályos alkotmány azzal kezdődik, hogy Magyarország: köztársaság, majd Magyar Köztársaságnak nevezi az országot, addig az új alaptörvényben az olvasható, hogy „hazánk neve Magyarország”.
Az új alaptörvényben önálló fejezet tartalmazza az alapvető jogokat és kötelességeket. Újdonság, hogy az alaptörvény a magzat életét a fogantatástól kezdve védi, és tiltja az emberi egyedmásolást. Rögzíti azt is: házasság csak férfi és nő között jöhet létre. Alaptörvényi rangra emelkedett a – csak szándékos, erőszakos bűncselekmény miatt kiszabható – tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mostantól mindenkinek joga van – törvényben meghatározottak szerint – a személye, illetve a tulajdona elleni vagy ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához.
A dokumentum kimondja azt is, hogy a testi és lelki egészség jogának érvényesülését az ország genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdasággal, az egészséges élelmiszerekhez és az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával, a munkavédelem és az egészségügyi ellátás megszervezésével, a sportolás, a rendszeres testedzés támogatásával és a környezetvédelem biztosításával segíti elő.
A szülőket változatlanul megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adott nevelést megválasszák, és továbbra is kötelességük taníttatásuk. Újdonság viszont, hogy az alkotmány kimondja: a nagykorú gyermekek kötelesek gondoskodni rászoruló szüleikről.
Míg a hatályos alkotmány a határon túli magyarok iránti felelősségérzésről szól, az új alaptörvény azt tartalmazza: Magyarország felelősséget visel sorsukért, elősegíti közösségeik fennmaradását, fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását és a szülőföldön való boldogulásukat.
Az új alaptörvény értelmében az államfőnek továbbra is joga feloszlatni az Országgyűlést akkor, ha a kormány megbízatásának megszűnése esetén a köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt, a Ház az első személyi javaslat megtételének napjától számított 40 napon belül nem választja meg. Új elem viszont, hogy az államfő akkor is élhet a feloszlatás lehetőségével, ha a parlament az adott évre vonatkozó központi büdzsét március 31-ig nem fogadja el. Rögzítik az alkotmányban, hogy a képviselő nem interpellálhatja, csak kérdezheti a legfőbb ügyészt.
A jövőben a köztársaságielnök-választás legfeljebb kétfordulós: az első fordulóban továbbra is a parlamenti képviselők kétharmadának szavazata szükséges, a második körben pedig már csak a korábban a két legtöbb szavazatot kapó jelöltre lehet szavazni.
A mostani gyakorlat négyéves ciklusa helyett ötévente választják majd a helyi önkormányzati képviselőket és polgármestereket.
Az új alkotmány kimondja: amíg az államadósság meghaladja a teljes hazai össztermék felét, az Országgyűlés csak olyan költségvetést fogadhat el, amely az államadósság teljes hazai össztermékhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza. Hasonlóképpen a központi büdzsé végrehajtása során nem vehető fel olyan kölcsön, amely az államadósság növekedését eredményezné. Ezektől a szabályoktól „csak különleges jogrend idején, az azt kiváltó körülmények okozta következmények enyhítéséhez szükséges mértékben vagy a nemzetgazdaság tartós és jelentős visszaesése esetén, a nemzetgazdasági egyensúly helyreállításához szükséges mértékben lehet eltérni”.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökét továbbra is hat évre nevezi ki a köztársasági elnök, és az államfő joga az MNB alelnökeinek kinevezése is. Az új alaptörvényben – szemben az eddig hatályossal – szerepel a Költségvetési Tanács, amelynek tagjai az államfő által hat évre kinevezett elnök, valamint az MNB, illetve a számvevőszék elnöke. A büdzsé elfogadásához szükség lesz a tanács előzetes jóváhagyására.
Az alaptörvény azt is rögzíti, hogy az ország hivatalos pénzneme a forint.
Az új alkotmány számos változást hoz az igazságszolgáltatás és a jogvédelem területén is. A legfőbb bírósági szerv a Legfelsőbb Bíróság (LB) helyett a Kúria, amelynek első emberét kilenc évre választja a köztársasági elnök javaslatára a parlament kétharmada, míg az LB-elnök mandátuma eddig hat évre szólt. Alkotmányban rögzített szabályként jelenik meg, hogy a bírák –akik a korábbi szabályok szerint 70 éves korukig dolgozhatnak – 30 éves koruktól az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig állhatnak szolgálati jogviszonyban. A nyugdíjkorhatár-betöltéssel megszűnő jogviszony vonatkozik az ügyészekre is, akik eddig ugyancsak 70 éves korukig végezhették munkájukat. Beemelik az alaptörvénybe azt a 2010-ben hozott rendelkezést, amely szerint a legfőbb ügyészt kilenc évre választja a parlament az ügyészek közül.
Az eddigi néggyel szemben ezentúl csak egy ombudsman lesz, az alapvető jogok biztosa. Az új alaptörvény szerint a ombudsman helyettesei – akiket, csakúgy, mint az alapvető jogok biztosát, szintén a parlament választja – a jövő nemzedékek érdekeinek, valamint a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét látják el. A személyes adatok védelméhez és a közérdekű adatok megismeréséhez való jog érvényesülését független hatóság ellenőrzi.
Szabadság (Kolozsvár)

Széttörték az információs táblákat Csíkszeredában
Megrongáltak több információs táblát az éjszaka leple alatt ismeretlenek Csíkszereda központjában. A turisztikai célokat szolgáló pannókat alig egy hete adták át hivatalosan a városnak.
Csíkszereda forgalmas részein 15 turisztikai információs táblát helyezett ki az Új Összefogás Egyesület az Erdélyi Kárpát-Egyesület csíkszéki szakosztályával közösen. Hivatalosan december 29-én adták át a városnak, de nem sokáig maradtak épek a tájékoztató táblák, ugyanis ismeretlenek január 5-ről 6-ra virradó éjszaka kettőt közülük összetörtek, egyet pedig megrepesztettek. A szándékos ropngálást egyelőre nem erősítették meg hivatalosan, de minden jel erre mutat: a kettőbe tört tábla Petőfi Sándor utcában, a széttört borítólemezű pannó a Gál Sándor szobor közelében valamint a megrepedt tábla a Majláth Gusztáv Károly téren. Az információs táblák egyébként a városba látogató turisták és a lakosság tájékoztatását, Csíkszereda nevezetességeinek bemutatását és népszerűsítését hivatottak szolgálni.
„Sajnos a vandalizmus ellen nem tudunk mit tenni, ez ellen csak a jóérzés tudna tenni. A pannók darabja körülbelül 1000 euróba került felszereléssel együtt. A rongálás után a kár értéke pedig meghaladja a 2000 lejt – közölte Szabó Károly a Erdélyi Kárpát-Egyesület csíkszéki szakosztályának elnöke – természetesen vissza fogjuk állítatni, amint lehetőségünk lesz rá. A táblákat átadtuk a város gondozásába, igaz egyelőre csak jelképesen, de reméljük, hogy ők is segítenek ebben” – tette hozzá.
A járókelők értetlenül bámulták az összetört információs táblát a Petőfi Sándor utcában.
„Ez vandalizmus, ez egyértelműen vandalizmus, nagyon sajnálatos, hogy ilyenek vannak, az otthoni neveltetés hiánya a fő oka – magyarázta egy csíkszeredai lakos, egy másik is éppen a táblát vette szemügyre közelről: „Nem szép, éppen most nézem, hogy mit csináltak, valamelyik nap itt a csatornát törték le, a fákat is kitörik, nem szép dolog az ilyen”– méltatlankodott.
„Az esetek többségében sajnos nem kerülnek meg a tettesek –válaszolta megkeresésünkre Szőke Domokos alpolgármester – így a város kénytelen közpénzből helyreállítatni a megrongált közjavakat: az út menti fákat, a közúti táblákat, a letört csatornákat, az ellopott csatornatetőket. Kérjük a lakókat, hogyha észlelnek ilyen jellegű tevékenységet, azt jelezzék a rendőrségnek, vagy mobiltelefonjukkal készítsenek fényképet és küldjék el a Polgármesteri Hivatalhoz vagy a rendőrséghez” – fogalmazta meg kérését az alpolgármester.
Gheorghe Filip rendőrségi szóvivő is kiemelte a lakossági együttműködés fontosságát, felhívta a figyelmet arra, hogy a vandalizmust csupán a lakók segítségével lehet visszaszorítani.
„Mindent megteszünk, hogy ilyen rongálások ne forduljanak elő, kérjük ebben a polgárok segítségét is, hogyha szemtanúi egy ilyen vandalizmusnak, akkor jelentsék fel és segítsenek az elkövetők azonosításában, azért, hogy felelősségre vonhassuk őket” – hangsúlyozta a rendőrségi szóvivő.
Legtöbbször az út menti facsemeték, az esővízcsatornák, a padok, a kukák, telefonfülkék és közúti táblák esnek a vandálok áldozatául. Sokan úgy gondolják erejüket fitogtató, vagy az alkohol hatása alatt lévő fiatalok követik el a közjavak rongálását. Azt nem tudni, hogy valójában kik az elkövetők, az biztos a városlakók igenis tehetnek a környezetük rendben tartásáért. Egyébként a közjavak megrongálásáért pénzbírsággal és akár egy hónaptól – 3 évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatják a tetteseket.
Barabás Hajnal
csh.ro 
Erdély.ma

Cáfolja Csutakot a Duna Tv munkatársa
Stanik Bence, az MTI Hírcentrum bukaresti munkatársa csütörtökön pontosította Csutak-Nagy László szavait, szerinte ugyanis a hatóság alelnöke saját magának, továbbá saját, kamera által rögzített nyilatkozatának mondott ellent, amikor a Krónikának utólag tagadta, hogy felettese a román nyelv használatára kérte.
Cáfolja Csutak-Nagy László, az Országos Állat-egészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Hatóság (ANSVSA) alelnöke lapunknak adott nyilatkozatát az MTI Hírcentrum bukaresti munkatársa. Mint arról keddi lapszámunkban beszámoltunk, Csutak-Nagy a Krónikának úgy nyilatkozott: szó sem volt arról, hogy neki román felettese decemberben megtiltotta volna, hogy magyarul nyilatkozzon, a történteket szerinte tendenciózusan állította be a Duna Tv.
Emlékezetes, a Duna Televízió Híradója szerint a bukaresti székhelyű állami intézmény vezető beosztású munkatársa felettese, Radu Roatiş Cheţan ANSVSA-elnök utasítására nem nyilatkozhatott anyanyelvén az MTI Hírcentrum tudósítójának. Stanik Bence, az MTI Hírcentrum bukaresti munkatársa csütörtökön pontosította Csutak-Nagy László szavait, szerinte ugyanis a hatóság alelnöke saját magának, továbbá saját, kamera által rögzített nyilatkozatának mondott ellent, amikor a Krónikának utólag tagadta, hogy felettese a román nyelv használatára kérte.
„Korábban, a Duna Tv Híradójában megjelent anyagban még elismerte, sőt reagált is az erre vonatkozó kérdésre. A szóban forgó anyag szerkesztő-riportereként szeretném megcáfolni, hogy stábunk – amint Csutak úr fogalmazott – tendenciózusan állította volna be a történteket. Ezt a vádat alá kell támasztani, vagy bizonyítékok hiányában nyilvánosság előtt vissza kell vonni” – közölte lapunkkal Stanik Bence.
A bukaresti újságíró hozzátette: szükség esetén nyilvánosságra hozható a vágatlan felvétel, amelyből szerinte a Híradóban megjelent anyaghoz hasonlóan egyértelműen kiderül, hogy a hatóság elnöke december 21-én félreérthetetlenül arra kérte Csutakot, tekintsen el a magyar nyelv használatától, mikor a Hírcentrumnak nyilatkozik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Helytállt tavaly a kolozsvári magyarság, de nehéz év jön
Összességében pozitív előjellel zárta 2011-et Kolozsvár, de kellemetlenségek is adódtak szép számban: EU-s pénzek lehívásának tekintetében az ország legjobbja a város, de a korrupciós botrány térképén is előkelő helyet foglal el. Radu Moisin ideiglenes polgármester tegnapi évértékelő sajtótájékoztatóján látványos előrelépésekről számolt be, László Attila alpolgármester pedig elégedetten nyilatkozott lapunknak a kolozsvári magyarság elmúlt évéről. A Kolozsvári Magyar Napok példaértékű minőségről tanúskodik, a Brassai-ügy megoldása „régi i-re” tett pontot, az alpolgármester pedig határozottan ígéri a Mátyás-szoborcsoportról a Iorga-tábla eltávolítását – amely ugyancsak 2011 terméke. Az idei esztendőt nagyobb költségvetéssel kezelheti az önkormányzat, a fejlesztésekre elkülönített összeg 2012-re először emelkedett 40 százalék fölé. Mégis László Attila szerint naiv gondolat optimizmusra buzdítani a lakosságot.
Első helyen az EU-s pénzek tekintetében
Románia fejlesztési pólusai közül jelenleg Kolozsvár áll a legjobban uniós pénzek lehívásának tekintetében: hét EU-s finanszírozású program kivitelezése folyamatban van, további ötre benyújtották a kérelmet, újabb három pedig előkészítési fázisban áll – összegzett Radu Moisin a 2011-es esztendőt értékelő tegnapi sajtótájékoztatóján.
Az önkormányzat rendelkezésére álló összegek 87 százalékára már letették a pályázatot – közölte lapunkkal László Attila alpolgármester.
A villamosvonal két szakaszban történő korszerűsítése, a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítása, az ötvenállomásos kerékpárkölcsönző-rendszer kiépítése, az Albac utcai szociális lakások kialakítása, az e-alapú közintézés létrehozása, valamint a turisztikai fejlesztést szolgáló Séta a kincses városban elnevezésű program futtatása az a hét EU-s projekt, amelyek megvalósítása már folyamatban van.
A kreatívipari képzőközpont, a városi közszállítás új jegyrendszerrel való felújítása, az ipari negyed úthálózatának korszerűsítése, további szociális lakások, két multifunkcionális szociális ellátó központ kialakítására benyújtották a pályázatot (32 millió euró vissza nem térítendő támogatás).
A városháza három további EU-finanszírozású program előkészítésén dolgozik: üzletkötési központ, öregotthon, valamint hajléktalanok ellátását biztosító központ valósulhat meg EU-s pénzekből a közeljövőben.
Látványos előrelépések oktatás terén
A városháza három bölcsődét bővített, így 210-zel növekedett a szóban forgó intézmények befogadóképessége. 78 iskolában végeztek felújítási munkálatokat, és szakértők bevonásával javították az iskolák étkezdéjében felszolgált étrend minőségét.
Az új tanügyi törvény lehetőségeivel élve szorosabb együttműködést szorgalmazó iskolai vezetői tanácsokat alakítottak szülők, tanárok és városi tanácsosok bevonásával.
Emelkedett továbbá az iskolai érdemi, a tanulmányi és a szociális ösztöndíjak értéke is, ugyanakkor a támogatottak száma is növekedett.
Nem utolsósorban az egészséges életformára való nevelés terén is előremutató programokat indítottak – például a középiskolák közti labdarúgó- és kosárlabda-bajnokságot.
Magyar vonatkozásban 2011 legnagyobb eredménye a Brassai-kérdés megoldása, de a zeneiskola helyzetének orvoslása is fontos fejlemény. „Idén már egyetlen magyar gyermek sem jár délután iskolába, és egyetlen magyar diák sem marad ki a magyar nyelvű oktatásból” – nyilatkozta László Attila alpolgármester. „Újraindult a Ferencz József (Horea) úti magyar nyelvű oktatás is, 2012-ben pedig továbbfejlesztenénk ezt a rendszert – gondolok elsősorban a kerekdombi magyar tagozatra”.
Zöldültek és „megvilágosodtak” a közterek
Az elmúlt év során négy új parkot avattak: kettőt Monostoron (a Mehedinţi utcán és a Unirea Sporttelep mellett), egyet a Karjala (Coastei) utcán, egyet pedig a Tóközi negyedben. Felújították továbbá a Györgyfalvi negyedi Detunata-parkot.
Ezek zömét felszerelték szabadtéri fitneszgépekkel is, így szinte minden lakónegyed rendelkezik a szabadtéri mozgást szorgalmazó berendezésekkel. A Munka út környékén 12 ezer csemetét ültettek el, és menhelyet hoztak létre nagytestű állatok számára. Ezek megvalósulását különböző zöldszervezetekkel való együttműködés segítette.
Közvilágítás terén is fejlődést könyvelhetett el a városvezetés: 103 utcán és sétányon több mint 2500 villanyoszlopot szereltek fel, míg a régiek egy részét kicserélték. A közvilágítás egyik gyöngyszeme az Erzsébet-híd díszkivilágításának megoldása.
Két többéves útfelújítási program is folyamatban van. Ezeknek keretében 36 utcát, illetve 180 sétányt aszfaltoztak újra és építettek újjá, ezen felül több mint 100 utcán végeztek karbantartási munkálatokat.
Felújították a Malomárok egy részét, sétálóutcákat alakítottak ki a várfal és az óvár bizonyos részein. Az esztétikai értéket növeli hét belvárosi homlokzat helyi pénzekből való felújítása is.
Gördülékenyebb közlekedés
A közúti forgalom terén is javult a helyzet: városszerte 2682 parkolóhelyet létesítettek a parkolóházak megnyitásával, illetve az utcák menti parkolók átszervezésével. További három parkolóház épülőben van, összesen közel 800 új parkolóhellyel.
Kiterjesztették a kelet-nyugat irányú „zöldhullámot”, négy körforgalmat létesítettek a gyorsabb haladásért, ugyanakkor térfigyelő biztonsági kamerákkal szerelték fel a legforgalmasabb kereszteződéseket, útszakaszokat. A kamerák felszerelése óta 19 százalékkal csökkent a balesetek száma. A biztonságot növeli a helyi rendőrség újraszervezése is.
2011-ben a kulturális és sportrendezvények is javultak minőségi szempontból, és hogy ez a jövőben sem változik, azt mi sem igazolja jobban az épülő sportcsarnoknál vagy a filharmóniának is otthont adó Transilvania Kulturális Központ hamarosan elkezdődő építésénél.
Öregedünk és fogyunk
Kevesebb születésről és házasságkötésről, viszont több halálesetről tanúskodik az a statisztika, amelyet László Attila alpolgármester mutatott be Radu Moisin ma déli sajtótájékoztatóján.
Az adatok 5801 újszülöttet, 2055 házasságkötést, valamint 4133 elhalálozást jegyeznek. Ezek a számok 2010-ben 6363-at, 2280-at, illetve 4095-öt mutattak.
2757 lány és 3044 fiú született, de fontos tudnivaló, hogy ezek a számok nem feltétlenül kolozsvári gyermekekről árulkodnak: a Kolozsváron született környékbeli gyermekeket is ide sorolják. A kifejezetten kolozsvári újszülöttek száma kétezer körül mozog – tudtuk meg az alpolgármestertől.
Lakosság-nyilvántartás szempontjából természetesen az október végi népszámlálás a legjelentősebb esemény, ezek eredményeire további fejlemények után térünk vissza.
Rekordarányú fejlesztési alap 2012-re
Kolozsvár 962 millió lejből gazdálkodhat, tehát 13,14 százalékkal nagyobb pénzkeretet használhat fel, mint 2011-ben. Ez az emelkedés annak köszönhető, hogy egyes nagy horderejű uniós alapokból finanszírozott programok idei lezárása miatt több EU-s pénzt hívhat le a polgármesteri hivatal.
Az általános költségvetés több mint 43 százaléka fejlesztési alapokat szolgál: a 415,194 millió lej 59,38 százalékos növekedést jelent a tavalyi 260,51 millió lejhez képest. Az összeg részben amiatt emelkedett 154,6 millió lejjel, mert a működési alap egyes fejezeteiből egy-egy százalékot átcsoportosított a városháza fejlesztésekre.
A korábbi évekhez képest 2011-ben emelkedett a helyi adókból befolyt összeg is: magánszemélyektől 29,46 millió lej, jogi személyektől pedig 50,44 millió lej gyűlt a város kasszájába – tudtuk meg Radu Moisintól a tegnapi sajtótájékoztatóján.
Magánszemélyek 2008-ban még „csak” 19,7 millió lejt, 2009-ben 20,3 milliót, 2010-ben már 27,09 millió lejt fizettek be, a jogi személyek esetében pedig az utóbbi négy év leforgása alatt 38,7 millió lejről nőtt 50,4 millióra az összeg.
László Attila: prioritás a munkahelyteremtés
Sok tekintetben nem egyezik Radu Moisin és László Attila álláspontja a 2012-es prioritások kapcsán, Moisin ugyanis kevésbé foglalkozik munkahelyek biztosításával, illetve a metropoliszövezet felkarolásával. „Az első számú prioritás a munkahelyteremtés. Külön munkacsoport működik azért, hogy befektetést ösztönző csomagot ültessünk gyakorlatba, amely segítséget nyújt a munkahelyet teremtők számára, illetve lakhatási feltételeket biztosít a dolgozóknak” – mondta az alpolgármester, hangsúlyozva, hogy a villamos-felújításhoz vagy a stadionépítéshez hasonló beruházások szép számban biztosítanak munkahelyeket, de ezek hosszú távon nem kötik Kolozsvárhoz a dolgozókat.
A prioritások sora László Attila szerint a szociális ellátás hálózatának fejlesztésével, a közoktatás rendszerének fenntartásával, a kulturális élet fejlesztésével, valamint a temetők bővítésével folytatódik. „Az évszázadok során kialakult oktatási rendszer egyre nagyobb figyelmet és ráfordítást követel a városházától a gyermeklétszám csökkenése miatt” – nyilatkozta az alpolgármester.
2012 és az elkövetkező évek egyik legnagyobb kihívása László Attila szerint Kolozsvár metropoliszövezetének kiépítése. „Meg kell tanulnunk együttműködni a környező településekkel, mert oktatás, közlekedés, katasztrófavédelem terén rengeteget kell fejlődnünk. Naponta 75 ezer ember ingázik Kolozsvárra” – közölte.
Meg vannak számlálva a Iorga-tábla napjai?
„Jogalkotás és tanácsi határozatok terén – annak ellenére, hogy csupán öten vagyunk magyarok egy 27 tagú tanácsban – a legtöbb esetben sikerült érvényesítenünk az akaratunkat. Ritkán kerültünk olyan helyzetbe, hogy a véleményünk ellenére történt bármi is” – nyilatkozta lapunknak László Attila alpolgármester, nem titkolva, hogy Sorin Apostu tisztségéből való felfüggesztését követően meglehetősen kellemetlen helyzet alakult ki a városházán az adminisztrációs tevékenységek szintjén. „Több mint 10 ügyosztályt kellett átvennem szakbizottságokkal együtt, kb. a ’40-es évek óta nem volt magyar tisztviselő Kolozsváron ehhez hasonlóan szerteágazó feladatkörrel” – jegyezte meg élcelődve az alpolgármester.
Az RMDSZ véleményének ellenére került a szintén 2011-ben felújított Mátyás-szoborcsoport talapzata elé az ominózus Iorga-idézetet tartalmazó tábla. László Attila ígéri: kezeskedik afelől, hogy a tábla hamarosan eltűnik az emlékműről.
KOVÁCS HONT IMRE 
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi pánmagyarságom
Előre bocsátom: semmi esetre sem vagyok híve annak a közhelynek, amely szerint ahol már két ember van, ott az egyiknek feltétlenül uralkodnia kell a másik felett. Helyette azt tartom, hogy hánykolódhatunk akárhányan ugyanabban a hajóban, gyakorlatias munkamegosztásban bizonyos témakörök elvállalása (vagy elvállaltatása) mellett a vezetést bárki gyakorolhatja. Természetesen, ha az érintettek valóban a közös haladást akarják szolgálni, és nem saját, önös céljaikat hajkurásszák. Ehhez azonban ismerni és elismerni kell egymás képességeit, félretéve az önző törtetést és harácsvágyat, a másként gondolkodás iránti ellenszenvet és mindazt a sok káros hatást, ami a pártoskodásból fakadhat.
Az eddigi egyetlen út, amelyen huszonegy éven keresztül, jól-rosszul, de jártunk, nem is olyan rég három irányba ágazott el. Amitől nekem az egyik szemem nevet, hogy végre hivatalosan is van helyük a különféle véleményirányzatoknak, ugyanakkor pedig a másik szemem sír, mert három csak egymással párhuzamban haladva érkezhet ugyanabba a célba. A teljes valóság azonban az, hogy nem tudok és nem is akarok különbséget tenni az erdélyi magyarságot vezetni szándékozó politikai csoportosulások között. Számomra ők valamennyien ugyanazt a kollektív akaratot testesítik meg: fizikailag, szellemileg és lelkileg megmaradni, mi több, fejlődni, gyarapodni ezen a szülőföldön.
Tagja vagyok a Románia Magyar Demokrata Szövetségnek (ami a jelképes tagdíjas támogatásban merül ki) annak megalakulása első napjaitól, mert akkoriban nem volt más választási lehetőség, és nem mondhattam nemet egy olyan szervezetnek, amelynek meghirdetett célja közösségünk éltetése. Azóta azonban már örülhetek, amikor például az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (és azóta újabban a Néppárt) hátterével megrendezik a Kolozsvári Magyar Napokat, de ugyanolyan lelkesen fogadom a Magyar Polgári Pártnak gazdasági helyzetünk javításában kifejtett fáradozását és elért sikereit.
Ha a hónapokkal ezelőtt meghirdetett Magyar Összefogás a hármak között, a pártcsatározások miatt, mára csak üres kirakatrendezéssé silányult, akkor nekünk, nem politikus „civileknek” kell azt ismét feltámasztatnunk. Elvégre mi, romániai magyarok vagyunk annak potenciális haszonélvezői, elvileg értünk történik minden. A százával-ezrével működő, nem ritkán nagyon eredményes önszervező-építő munkát folytató civil szervezeteinknek, valamint történelmi egyházainknak kell sürgősen összeállniuk és követelniük, egyfajta „belső általános sztrájkkal” a politikumtól a kompromisszumos megoldást, különben könnyen felvidéki nemzettársaink feldaraboltságának és politikai mellőzöttségének sorsára juthatunk ebben a választásoktól terhes esztendőben. 2012 szökőév, legalább ilyenkor legyünk képesek mozgósítani szunnyadó tartalékainkat a közös veszéllyel – az asszimilációval meg a parlamenti képviselet elvesztésével – szemben. Éppen a pártoskodás a demokrácia egyik sebezhető pontja, és ezt a tökéletlenségét kell most, legalább átmenetileg, gyorssegélyben részesítenünk. Már körvonalazódik, hogy november tájékán egymenetes összevont helyi és általános választásokat tartanak Romániában, tehát egyetlen pártunk számára sem adatik meg, hogy kísérleti jelleggel előbb a saját szakállára mérettesse meg magát, és annak függvényében taktikázzon tovább. Nem kell dörzsölt politológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk: most biztosan beigazolódik az egységben a jövő szlogen.
ÖRDÖG I. BÉLA 
Szabadság (Kolozsvár)

Bogdán László új könyve
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kép/tár
Láttam, olvastam
„Kettős kötődés – kettős felelősség”. Hosszan kell ma már magyarázni a fiatalabbaknak, hogyan válthatta ki 1968-ban a román pártvezetés haragját a budapesti írók állásfoglalása, mely szerint a határon túli magyar irodalmak sorsának alakulása őket is érinti, sőt, felelősséget éreznek érte.
Mi lett volna, ha Bukarestben felkarolják ezt a gondolatot? Ha megköszönik az érdeklődést és helyeslik a tartalmasabb együttműködés, a kölcsönös irodalmi cserék gondolatát? Ez akkor egyszerűen lehetetlen volt, mert azt jelentette volna, hogy az írók szabadon járnak-kelnek, eszmét cserélnek, s közben mindenféle szentségtörő nézetet ültetnek el egymás fejében. Bármennyire is a kisebbségi (az akkori szóhasználattal: nemzetiségi) irodalom helyzete váltotta ki az ellentétet, lényegét tekintve az közvetlenül az emberi szabadságjogokról szólt: a szólás, a mozgás, az alkotás szabadságáról.
Dávid Gyula szakszerű alapossággal eleveníti fel e történet Domokos Gézára vonatkozó részleteit (olvasható a Látó tavalyi 5. számában). A tényekről annyit: több más erdélyi magyar íróval együtt őt is felszólították, hogy válaszoljon a budapesti állásfoglalásra és utasítsa el a benne foglalt gondolatot. D. G. két cikket közölt az Előre című bukaresti napilapban. Az első nem volt elég kemény, ezért kellett megírnia a másodikat, amelynek hangneme határozottabb. Hagyatékának irataiból (melyek tanulmányozhatók a kolozsvári Szabédi-házban) kiderül, hogy volt egy harmadik változat is, amely nem jelent meg.
Az 1989-es decemberi fordulat után Debrecenben került sor arra a találkozóra, ahol Domokos Gézától egyik ifjabb pályatársa nyíltan számon kérte akkori megszólalását. Válasza több szempontból is figyelmet érdemel. Elismerte: már akkor tudatában volt annak, hogy súlyos erkölcsi terhet vállal magára a válaszcikk megírásával. Indoklásként emlékeztetett arra, hogy attól tartott: a román pártvezetés annyira „bekeményít”, hogy annak az egész (kisebbségi) közösség kárát látja.
Ez a cselekvő ember klasszikus erkölcsi dilemmája. Kényszer hatására azt teszi, amit maga is helytelenít és elítél. De nem az a mentsége, hogy kényszer hatására teszi – ne feledjük: 1968-ban a kérés megtagadása már nem járt életveszéllyel –, hanem az, hogy az adott játszmában ez elkerülhetetlen.
Idézem Debrecenben mondott szavait:
„[...] Meg voltam győződve, hogy akkor olyan helyzetben éltünk, oly sok felé voltak nyitottak a hatalom útjai – emlékezzünk: két hónap múlva Románia látványosan visszautasítja, hogy részt vegyen Csehszlovákia lerohanásában, ősztől sorra születnek meg a tévé magyar nyelvű műsorai, a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, de már ott leselkedik az 1971-ben, kínai mintára bekövetkezett »mini kulturális forradalom« agressziója is – tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt – hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte.
Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben azok megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.”
D. G. nem azért tette, hogy kiadó-igazgató legyen. Igazgatóként viszont azt tette, a tisztséggel járó – ellenőrzött – szabadság körülményei között, amit valódi feladatának érzett. Hogy milyen sikerrel, arra nézve már a Kriterion története és a húsz év termése a koronatanú. Erről közöl szép tanulmányt a Székelyföld 2011 decemberi számában Egyed Péter.
*
Karácsony este Ungvári Tamás beszélgetett Németh Sándorral az ATV esti műsorában. (Jómagam csak a második részt láttam.) Nem találtam különösen inspiráltnak sem a nagy műveltségű egyetemi tanárt, sem a hit kérdéseiben szakembernek számító partnerét, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Lapos kérdésekre felszínes, közhelyes válaszokat hallottunk. Jézus: szupermen, aki az élet minden területére hatást gyakorolt, történelmi személyiség, noha mindmáig kérdés, hogy próféta volt-e, Messiás vagy Isten Fia. U. T. arról beszélt, hogy van „isteni terv”, s az emberi civilizáció, amely spiritualizálja a történelmet, ebbe próbál beilleszkedni, elérni az eljövendő „aranykort” (?). Elhangzik egy csakugyan nagy súlyú kérdés: integrálhatók-e a világvallások? A válasz sommásan az, hogy nem, mivel eltérnek egymástól „az alapviszonyok”, ami úgy értendő, hogy míg az egyik vallás elfogadja a vitát, addig a másik fatalista. Előkerül Jézus „nemzeti identitása”, akit Pál egyetemesnek hirdetett ugyan, de aki „elkötelezett a zsidóság iránt”. N. S. szerint újabban meg is nőtt az érdeklődés iránta Izraelben, ahol úgy érzik, hogy alakját „elpogányosították”. N. S. a Szentírást idézi: Vigyázzatok! Legyetek készen! Baljóslatú események várnak az emberiségre.
Karácsony este. Talán rossz volt az időzítés.
HORVÁTH ANDOR 
Szabadság (Kolozsvár)

Brüsszel nem lehet Moszkva – Nyilatkozat
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke nyilatkozatban áll ki Magyarország, a magyar kormány és Orbán Viktor miniszterelnök mellett.
Magyarország Kormánya, illetve célzott módon Orbán Viktor miniszterelnök külföldi politikusok és véleményvezérek kritikáinak össztüzébe került. Önmagában ez még nem volna baj, inkább csak meglepő, hiszen legújabb kori történelmünk során bennünket, magyarokat nem nagyon kényeztettek el azzal, hogy bárkit is érdekelt volna sorsunk Európa eme szegletében. Az előállott rendkívüli helyzetet akár reménykeltőnek is tarthatnánk, hogyha netán arról volna szó, hogy az Európai Unió vezető politikusai, felülbírálván az eddigi gyakorlatot, végre nem csupán az Unió határain kívül, hanem azon belül is kiemelt ügyként kezelnék az emberi és közösségi jogokat. Mert ilyenképpen az is elvárható lenne, hogy a XX. század egyik súlyos mulasztását is orvosolják, és az önhibájukon kívül kisebbségi sorsba kényszerült őshonos nemzeti közösségek jogsérelmei és jogfosztásai ellenében is felemeljék a szavukat, és – példának okáért – a kollektív bűnösség elvén alapuló, mindmáig élő Benes-dekrétumokat hatályon kívül helyezzék.
Sajnos azonban a felparázsló európai „görögtűz” nem erről szól, a kritikák tartalma és célzata többnyire lehangoló és felháborító. Egyes nyugati körök a tárgy érdemi ismerete nélkül, a megbukott vagy egyenesen a hatalomból elcsapott magyarországi politikusok hisztériakeltésére rezonálva alkotnak sommás ítéleteket. Mások abszurdba hajlóan „náci diktatúrát” vizionálva követelik Magyarország megbüntetését. Többen – „jól értesült forrásokra” hivatkozva – a Magyar Kormány „megtörését” jelölik meg összeurópai célként. Mi több, egyesek az euroatlanti társadalmi értékrend alapját, a demokratikus választásokat semmibe véve, a magyar választópolgárok elsöprő akarata ellenére erőszakolnának új vezetést Hazánkra.
Ez nem az az Európai Unió, amelynek eszmei egysége mindannyiunk számára a jövő zálogát jelenti. Brüsszel nem lehet Moszkva – ezért joggal várhatnánk el, hogy ne erőből oldja meg a vitás kérdéseket. Ráadásul az erőfitogtatás kontraproduktív is: ebben a világméretű válságban, melynek a megoldásával Európa vezetői mindmáig adósok, az európai polgárok fokozódó érzékenységét teszik próbára azok, akikkel szemben a növekvő elégedetlenség az „EUSSR” betűszóban ölt testet – lásd a hozzászólásokat több vezető médium internetes oldalán.
Mi, magyarok, a történelem folyamán többször is tanúbizonyságát adtuk szabadságszeretetünknek. Meg tudjuk védeni demokráciánkat: hogyha netán saját választottaink ellenünk fordulnának, „megbüntetjük” őket. Erre nézve elég, hogyha megkérdezik a most Brüsszelbe, ide-oda futkorászó, panaszkodó és feljelentgető szocialista és liberális politikusainkat a 2010 tavaszán megtartott magyarországi választásokról.
Történelmünk során többször is részünk volt „idegen megszállásban” – így hát többet nem kérünk belőle. Az európai Alapjogi Charta előírásait is tartalmazó új magyar Alaptörvény számunkra megfelelő garanciát jelent arra, hogy a demokratikus jogállamiság keretei között Magyarország megerősödjön. Azzal is csak egyetérteni tudunk, hogy a Magyar Országgyűlés – a kommunisták és örököseik nemzetellenes gyakorlatát végre a történelem szemétdombjára száműzve – törvényben mondta ki a magyar nemzeti összetartozást. Fontosnak tarjuk, hogy az Alaptörvény Alapvetésének D. cikkét egészében idézzük: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Ez egy olyan XXI. századi európai megoldás irányába mutat, mely „Trianon gyógyítását” eredményezheti. A nemzeti összetartozás kinyilvánítása mellett az alkotmányozó országgyűlés kétharmados többségének arra is volt bátorsága, amivel Európa vezető politikusai nem mertek és nem tudtak szembenézni: az Alaptörvényben kiemelt módon ismerték el a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Végezetül: mi, erdélyi magyarok az egyik legkegyetlenebb kommunista diktatúrát szenvedtük meg és éltük túl. Országunk, Románia fejlődését és európai integrációját évtizedekre vetette vissza a posztkommunista visszarendeződés folyamata, a kommunisták hatalomba való visszaszivárgása, valamint a múlttal való nyílt szembenézés elmaradása.
Éppen ezért csak helyeselni tudjuk, hogy a 2012. január 1-jén hatályba lépő Alaptörvényben nem ismerik el „a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését”. Következésképpen: hogyha a 2004. december 5-én magyart magyarra uszító, az elszakított nemzetrészeket kollektív módon megtagadó utódkommunisták a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódjaként a törvénytelenül felhalmozott vagyon örökösei és a diktatúra idején vagy az átmenet során megszerzett illegitim előnyök haszonélvezői lettek, akkor joggal várható el, hogy utóbb ne csak a haszonban, hanem a felelősségben is osztozzanak.
A nemzeti összetartozás megvallásával és vállalásával ezúton is kiállunk Magyarország, a Magyar Kormány és személy szerint Orbán Viktor miniszterelnök mellett.
Nagyvárad, 2012. január 8.
Tőkés László, az EMNT elnöke
Toró T. Tibor, az EMNP megbízott elnöke
Erdély.ma

Az utolsó végvárat adták fel...” – Interjú Kincses Elemérrel
Tanügyi fronton Marosvásárhely siralmas helyzetben áll: a MOGYÉ-n fél éve folyik a magyar tagozatok (departamentumok) megalakításáért folyó harc, szinte ugyanennyi ideje próbálkoznak a 2-es általános iskola Bernády Györgyre való keresztelésével, a tényleges eredmény pedig közelít a nullához. Azt mondják, lehetőségekkel nem dobálózik az élet. Nekünk volt egy. Ötven államilag támogatott egyetemből egyetlen egynek magyar rektora lehetett volna, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek. Nem éltünk a lehetőséggel. A miértről Kincses Elemért, írót, rendezőt, drámaírót kérdeztük. – Bár többségben magyar összetételű a Színművészeti Egyetem szenátusa, mégis román nemzetiségű rektort választottak. Mit gondol, miért történt ez így? – Nem biztos, hogy egyértelmű választ lehet rá adni, de az bizonyos, hogy az átszavazók egyéni sérelmeiket fontosabbnak tartották, mint a közösség érdekeit. Pontosabban az a helyzet állt fent, hogy az új jelöltet, Bács Miklóst a régi rektor, Gáspárik emberének tartották, aki több oktatónak is antipatikus volt, és ezen nem tudtak túllépni. Ez a szavazás világos példája annak, amikor az emberek a saját sérelmeiket előbbre helyezik, mint a nemzeti közösség sorsát. Az viszont evidencia, hogy aki azt állítja, mindegy, milyen nemzetiségű rektora van a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek, az vagy hazudik, vagy gazember. Sokan egyszerűen nem értik azt, hogy sajnos nem egy olyan országban/városban élünk, ahol teljesen mindegy, milyen nemzetiségű egy egyetem vezetője. Az országban létező ötven állami egyetem közül egynek sincs magyar nemzetiségű rektora, ennek tükrében pedig tagadhatatlan politikai hiba volt ilyen könnyen és ilyen felelőtlenül lemondani erről a kínálkozó lehetőségről. Tudniillik, amit az átszavazó tanárok elkövettek az felelőtlenség. A tények vitathatatlanok.
– Vajon Sorin Crisan jobb menedzser, színművész, mint Bács Miklós, vagy etnikai- politikai alapú döntésről volt szó? – Az egyik jelöltről, Bács Miklósról nagyon jó a véleményem, Sorin Crisant nem ismerem személyesen. Egy biztos, Crisan nem volt jelen sem a város, sem az egyetem szellemi életében, Bács Miklós viszont országosan elismert színész, és egy olyan nagyszerű pedagógus, akit imádnak a diákjai.
Meglepő számomra, hogy bár több politikai és civil szervezet is hallatta a hangját a történtekről, „árulást”, „bundázást” kiáltottak, viszont az „ellentáborból” semmiféle érvet nem hallottunk, ami Sorin Crisan mellett szólna. Mélységes csend van, és ez módfelett gyanús. Az is gyanús, hogy az átszavazók – akiket szinte biztosan azonosítani tudnánk – kerülik a tekintetünket.
– A sajtóban azt lehetett olvasni, a volt rektor is ilyen értelemben nyilatkozott, hogy a döntést inkább emberi, mint etnikai-politikai érdekek határozták meg. Azaz Crisan engedékenysége győzött Bács szigorúsága fölött?
– Bács Miklós remek színész, emellett ő változásokat ígért, sok embernek pedig nem fűlik a foga ehhez. Valószínűleg azok, akik átszavaztak, féltek a változástól is. Nem tudom elképzelni, hogy mi járhatott a fejükben, amikor úgy döntöttek, ahogyan, de azt tudom, hogy az eredmény kétségbeejtő. Hangsúlyoznám, hogy szerintem nem politikai gyökerű a probléma, hanem azoknak az embereknek a bosszúja szülte ezt a döntést, akik haragudtak az előző rektorra. Nekik túl kellett volna lépniük azon, ami a saját kis egyéni életüket megalázta, bántotta, sértette, de ezen átszavazó hölgyeknek és uraknak ez nem sikerült. Úgy gondolom, a kérdésre a válasz itt keresendő, és nem politikai vonzatú dologról van szó elsősorban.
– Milyen megoldás lehetett volna ennek elkerülésére?
– Egyrészt megbocsáthatatlan morális vétséget követtek el a magyar szavazók, amikor a jelölt Bács Miklósnak egyöntetűen bizalmat szavaztak. Akkor kellett volna bátran kimondani, hogy nekik esetleg más véleményük lenne, és ha azt nem veszik figyelembe, akkor megmondani, hogy ők lehet, hogy a román nemzetiségű jelöltre szavaznak. Felháborító az is, hogy egy ilyen borzasztóan fontos dologban titkos szavazást szerveztek. Milyen döntés az, amikor nem kell vállalnunk annak felelősségét? Én ezt aljas dolognak tartom. Hirtelen Sütő András jut eszembe, aki azt mondta, hogy „ott kezdődik az ember, ahol összetéveszti magát a törvénnyel”, azaz nyíltan vállalja, hogy a szavazata igenis önmaga, vagy legalábbis tükörképe. Állítom, hogyha nyilvános szavazáson döntöttek volna az új rektor személyét illetően, akkor holtbiztosan magyar rektorunk lenne.
– Véleménye szerint, azon kívül, hogy magyar nemzetiségű, milyen pozitív változást tudott volna Bács hozni az egyetemnek, amit esetleg Crisan nem?
– Gondolom, hogy Sorin Crisan is jó szakember, de azt tudom, hogy Bácsnak a diákokkal való konkrét foglalkozásban sokkal nagyobb tapasztalata van. Ugyanakkor rendező, színész, tanár, művelt európai ember, akinek több köze van a színházhoz, mint Crisannak. Az előbbi gyakorlati színházi ember, az utóbbi pedig elméleti színházi ember.
– Mit gondol, fogja-e a magyar diákokat befolyásolni ez a változás?
– Remélem, hogy a csúfos átszavazás következményei nem fogják, vagy csak csekély mértékben érinteni a diákságot. Lehet, hogy az átszavazó tanárok is remek szakemberek, de korrektségüket vonták kétségbe azzal, hogy egyéni sérelmeiket a közösségi érdek elé, fölé helyezték. Valószínűleg ez vissza nem térő lehetőség lett volna, hisz a tantestület etnikai aránya többet ilyen kedvező számunkra soha nem lesz. Az öt vagy hét (tulajdonképpen mindegy is) átszavazó „elvtársak és elvtársnők”, hölgyek és urak azt felejtették el, hogy amíg a városunkban keresztes hadjáratot vívunk több tanintézményért is, ahol etnikai és politikai kötélhúzás miatt nehezítik a diákok sorsát, ők egy pecsétleütéssel adták fel az utolsó végvárat.
Pál Piroska
Központ 
Erdély.ma

Közösségápolás Kézdiszentléleken
A hagyományőrzésen alapuló és a közösségmegtartó munkát nem lehet abbahagyni. Bár községközpont, Kézdiszentléleken mindenkinek feladata a téli ünnepek tartalmassá tétele.
Már készülnek a farsangkergetésre, varrják-szabják a jelmezeket, melyekben megkerülik a falut, és ekkorra új műsorral jelentkezik a helyi tánccsoport is. Ezzel egy időben szokták megtartani a 25 és az 50 évvel ezelőtt házasodók találkozóját. A táncosok és a jelmezesek felkeresik a jubiláló családokat, köszöntőt mondanak, táncra perdülnek, és átmennek a szomszédos falvakba, Kővárra, Kiskászonba és Szárazpatakra is. Végezetül összegyűlnek a Porondon, ahol pánkóval és forralt borral kínálják a résztvevőket, kiértékelik a gyerekek jelmezeit. (Kgy. Z.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nesze neked dák elmélet! – Dr. Kazár Lajos: Kérdések a román történészekhez
Nesze neked dák elmélet! Érdekes kérdések. Ezt a kérdéskört akár még bővíteni is lehetne... Tehát kik is voltak azok a dákok? És kik azok a románok és honnan jöttek?
Dr. Kazár Lajos (Australian National University, Canberra): Kérdések a román történészekhez 
- 1. Feltételezve, hogy az oláhok/románok állandó lakosai voltak azon földnek, melyet ma Erdélynek hívnak, s ahonnét a római telepeseket és légiókat Kr. u. 270 körül kivonták, és tekintve, hogy a rómaiakat ott követő népek: a gótok, hunok, gepidák, avarok, bolgárok mind elsöprődtek a népvándorlás sodrában, miközben – a dákó-román elmélet követői szerint – az oláhok/románok „dákó-román” elei ugyanott „barlangokban élve” megmaradtak, jó lenne tudni, pontosan mely barlangokban élték túl észrevétlenül a háborúkkal teli hat évszázadot a magyar honfoglalásig? És hol vannak az idevágó régészeti bizonyítékok: hálófülkék, edénytöredékek és egyéb háztartási eszközök, szemétdombok és más leletek, amelyek tanúsítják a „dákó-román” tömegeknek ilyen barlangokban folytatott állandó életét? (U.i. ilyen leleteket még nem talált senki).
- 2. Minthogy a dákó-román elmélet követői azt állítják, hogy az oláhok/románok a IV. vagy V. században vették fel a kereszténységet a ma Erdélyként ismert földön, tudni szeretnénk az oláhok/románok „dákó-román” őseinek olyan lehető alkotásairól, amelyek jól rejtett barlangokban fennmaradhattak volna, például – vallásos alkotások az állítólagos megkeresztelkedés előtti időszakból; – vallásos alkotások a megkeresztelkedés és az oláhoknak/románoknak a Magyar Királyság okmányaiban a 13. század elején először történt említése között. Különösen érdekelnének bennünket feliratok (akár dák, akár latin nyelven az első időszakból és latin vagy új-latin nyelven a másodikból) barlangtemplomok falain, sírköveken vagy egyéb kultikus tárgyakon? U.i. a római civilizáció ilyen tanújelei nem hiányoznak más területeken, amelyek valaha a rómaiak birtokai voltak.
- 3. Mi a magyarázat arra, hogy az oláhok/románok nyelvében Erdélynek sem a dákoktól származó neve (ha ilyen egyáltalán volt), sem a tartomány római neve (Provincia Dacia) nem maradt meg? Miért volt szükséges az oláhok/románok őseinek az ómagyar Erdei nevet kölcsönözniük, amit némi hangtorzítással mindmáig Ardeal-nak neveznek?
- 4. A 19. században élt Alexandra de Cihac román nyelvész elemzése szerint (Dictionnaire étymologique de la langue roumainé) a román nyelv szókincse akkor a következő összetételű volt: 45,7% szláv , 31,4% latin , 8,4% török , 7,0% görög , 6,0% magyar , 0,6% albán , és valamelyes ismeretlen eredetű, de dák eredetű egy sem.
Hol vannak a dák maradékok?
- 5. Mivel lehet magyarázni, hogy számos, feltűnően közös vonás van az albán és a román nyelvben? A történettudomány nem tud arról, hogy az albánok elei Erdélyből vándoroltak volna a történelmi Albánia területére, viszont Albánia szomszédsgában már a 10. században nagy terjedelmű oláh (vlach) szállásterületek léteztek. Arumun és Megleni románok ma is élnek ott jelentős számban.
- 6. Miért volt az oláhok/románok liturgiája (egyházi szertartási nyelve) Erdélyben még a 19. században is szláv (tehát sem latin, sem görög, de még oláh/román sem), és miért volt az oláh/román papság olyan sok tagja évszázadokon át szerb vagy bolgár eredetű?
- 7. Mi a magyarázat arra, hogy a rómaiak állítólagos leszármazottai között még a papok is nem a latin írást, hanem a cirillt használták még a 19. században is? Ha az oláhok/románok dákó-román ősei a tőlük elvárható latin betűket később cserélték fel a cirillel -amely csere nem történhetett a 9. század közepe előtt (mert korábban cirill írás nem létezett) -, akkor miért történt ez a csere Erdélyben, a Magyar Királyság területén, ahol semmilyen más népcsoport nem használt cirill írást a törökök elől menedéket kérő szerbek és oláhok előtt? Mi értelme lett volna egy ilyen cserének Magyarországon?
- 8. A Regestrum Varadiense (Váradi regesztrum) nagyváradi püspökségnek isten ítéletek pere egész Kelet-Magyarországra kiterjedő illetékességi területén 1205 és 1238 között lefolyt perekre vonatkozó hivatalos feljegyzéseit tartalmazza, melyekből kb. 600 helységnevet és kb. 2.500 személynevet gyűjtöttek ki. Egyik lista sem tartalmaz egyetlen olyan nevet sem, mely oláh/román eredetű volna. Mennek a magyarázata?
- 9. Mi a magyarázata annak, hogy az állítólag dák és római ősöktől származó oláhok/románok -jóllehet a dákoknak voltak megerősített városaik, a rómaiak pedig messze földön híresek voltak nagyszerű városok építéséről – egyetlen város nem létesítettek Erdélyben, sem a magyar honfoglalás előtt, sem azután? Mi több: az oláh/román nyelvben az órás (város) szó az ómagyar waras kölcsönzése? – 10. Erdély településtörténete azt mutatja, hogy a 13. század végén 511 falunévből csak 3 volt oláh/román eredetű. Talán csak a 13. században kezdtek az oláhok/románok Erdélybe bevándorolni?
- 11. Mi az oka annak, hogy Erdélyben egyetlen folyó vagy nagyobb patak neve sem oláh/román eredetű?
Erdély.ma

Utcanévbotrány Nagyváradon
Jogi útra tereli a nagyváradi utcanévtáblák ügyét az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezete. Nem kaptak választ az önkormányzat vezetőségéhez októberben intézett beadványukra, amelyben a történelmi magyar utcanevek kiírását kérték. A civil szervezet tagjai úgy döntöttek, hogy bírósághoz fordulnak. A Partium Élesd városában, bár a magyarság számaránya mindössze tizenhat százalék, magyarul is olvashatóak az utcák nevei. Az újonnan elnevezett utcák több, mint húsz százalékát nevezték el magyar személyiségekről.
Nagyvárad közel 750 utcájának kevesebb, mint tizenöt százaléka visel magyar személyiségek nevét. Az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezetének tagjai 2006 óta harcolnak azért, hogy a meglévő utcaneveket helyes magyarsággal írják ki a megyeközpontban. Így például a strada Gheorghe Doja legyen újra Dózsa György utca, valamint, hogy a város főtere, az Egyesülés-tér kapja vissza a Szent László király városalapító nevét.
nagyváradi önkormányzat öt évvel ezelőtt elfogadott egy határozatot az utcanevekre vonatkozóan, amely arról szól, hogy a közterület, híd, tér, sétány, utca elnevezést írják ki magyarul is. Ezen döntését a helyi tanács azóta sem ültette gyakorlatba. A helyi tanács RMDSZ-es képviselője szerint a történelmi utcanevek kiírása nem lehetséges, a meglévők fordítása viszont igen, ezért az önkormányzat elkészíttette az összes utcanév tükörfordítását, amely botrányosra sikeredett. Az utólag kijavított tükörfordításokat is csak néhány helyen tették ki. Tanácsi határozat nincs ezek használatára.
Az Erdélyi Magyar Ifjak szerint ragaszkodni kell a történelmi magyar lenevezésekhez, hiszen az utcák kétharmadának van történelmi magyar neve.
A fiatalok nem adják fel. Precedens értékű perrel szeretnének pontot tenni az utcanévtáblák ügyére.
Több európai városban, így Brüsszelben, Barcelonaban, Prágában, Sopronban, sőt Románia más városaiban is, így Szászsebesen is találtak megoldást erre a problémára. az EMI tagjai remélik, ha jogi úton is, de sikerül dűlőre vinni az utcanévtáblák ügyét Nagyváradon.
Erdély.ma

Szegény, szegény Európa
Szívesen vendégül látnánk azokat a londoni pénzpiaci elemzőket, akik Magyarország számára a romániai példát ajánlják a Nemzetközi Valutaalappal esedékes hitelszerződés lebonyolításában.
Várnánk azokat a nemzetközi szakértőket, véleményformáló újságírókat, hitelminősítőknél dolgozó közgazdászokat, európai politikusokat, európai bizottsági képviselőket is, akik oly igen szapulták az elmúlt időszakban a magyar kormányt, fennhangon siratták a demokráciát és a szabadságjogokat Magyarországon, diktatúrát vízionáltak az alaptörvény elfogadása után.
Jönnének mifelénk, vennék csak szemügyre közelebbről is, milyen modellt is ajánlanak Orbán Viktor és kormánya számára, mi történik a nemzetközi pénzintézetek utasításait készségesen végrehajtó Traian Băsescu és Emil Boc országában.
Mert akadna itt néznivaló bőséggel. Demokráciát tanulhatnának például a román kormánytól, amely nemrégiben egyetlen huszárvágással fél évvel meghosszabbította a négy évre választott helyi vezetők mandátumát, összevonta a parlamenti és az önkormányzati választásokat. Azt is elleshetnék, hogyan lehet a felelősségvállalásnak nevezett manőverrel milliók életét meghatározó törvényeket parlamenti vita nélkül áterőszakolni. Ugyancsak a demokrácia jegyében.
Megtapasztalhatnák továbbá, a mindent behálózó korrupció, egyes pénzéhes vezetők megkörnyékezése révén hogyan lehet egyszer s mindenkorra lejáratni a szakszervezeti mozgalmat, hogy manapság már az sincs, aki valamirevaló tüntetést szervezhetne az országban. De láthatnák az Európában még divatos multikulturalizmus hazai értelmezését is, például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem esetében, ahol a törvényt semmibe véve akadályozzák a magyar tagozatok létrehozását. Tanulmányozhatnák az önkormányzatoknak politikai kritériumok szerint osztogatott közpénzek kacskaringós útját az államkasszától a „baráti cégeken” át a pártkasszáig.
S mivel munkalátogatásra érkeznek, és amúgy is gazdasági tanácsokat osztogatnak, talán kipróbálhatnák, tudnak-e ugyanúgy örvendezni a makrogazdasági mutatók stabilitásának, a másfél százalékos gazdasági növekedésnek, ha például pedagógusi vagy kezdő orvosi fizetésből kell megélniük. Tanulmányokat írhatnának arról, miként lehet a megszorítások politikáját gátlástalanul alkalmazni oly módon, hogy az csakis a kisembereket sújtsa, a bankok, egyéb hatalmas tőkét felhalmozó nemzetközi vállalatok érdekei még csak véletlenül se sérüljenek.
Vagy talán éppen ezért lenne Románia a követendő példa? És ezért Magyarország a renitens, Orbán Viktor pedig a diktátor?
Kinek az érdekeit is képviseli az Európai Unió? Polgáraiét? A nemzetközi tőkéét? Szegény, szegény Európa...
Farcádi Botond, Háromszék 
Erdély.ma

Horogkeresztre asszociál a magyar címerről egy PSD-politikus
Magyarországot, a magyar címert és magyarságot gyalázta hétfői nyilatkozatában Bogdan Diaconu szociáldemokrata politikus annak kapcsán, hogy a felújítást követően ismét látható a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumnak és a Segítő Mária Gimnáziumnak otthont adó ingatlanon a magyar címer. A politikus szerint magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó iskolára. A Krónika által megkeresett érintettek visszautasítják Diaconu kijelentéseit. Megszólalt az ügyben Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is, aki leszögezte: nincs értelme kommentálni a Diaconu nyilatkozatát, ha neki a horogkereszt jut eszébe a magyar címerről.
Magyarországot, a magyar címert és a magyarságot gyalázta hétfői sajtónyilatkozatában Bogdan Diaconu szociáldemokrata párti (PSD) politikus annak kapcsán, hogy a román sajtó a napokban felkapta a hírt, miszerint a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumnak otthont adó ingatlan homlokzatán a restaurálás nyomán ismét láthatóvá vált a korábban eltakart magyar címer.
„Aki így közelít egy történelmi tényhez, annak nagyon sürgősen pszichiátriára kellene mennie” – szögezte le a Krónikának Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális és örökségvédelmi miniszter Bogdan Diaconu nyilatkozatára reagálva, miszerint a magyar címer kihelyezése romániai középiskolákra olyan, mintha náci horogkeresztek kerülnének zsidó iskolákra.
A korábban a PSD-ben, majd a Konzervatív Pártban (PC), tavaly decembertől ismét a PSD-ben tevékenykedő Bogdan Diaconu megszólalásában – amely a politikus blogján is olvasható – bírálta Kelemen Hunort, aki a napokban a címer láthatóvá tétele mellett foglalt állást. Diaconu megszólalásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen történelmet védelmez a kulturális miniszter, amikor a román állami költségvetésből fenntartott oktatási intézményen látható magyar címerről van szó.
„A fasiszta Horthy és a szélsőséges magyarok történelmét védi, akik erdélyi románokat gyilkoltak meg a második világháború idején, vagy a jelenlegi Magyarországot, ahol Orbán Viktor miniszterelnök ajtót nyit az újfasizmusnak, tönkretéve a sajtószabadságot, minden hatalmat egy kézbe tömörítve és munkatáborokat létesítve. Magyarország címere szégyenfolt, és ennek az államnak a történelme a környező népek leigázásról szól – fogalmazott a politikus. – Most Magyarország abba az irányba halad, amelyet egész Európa és az Egyesült Államok is elítél. Kelemen Hunor ezt a történelmet védelmezi, amely a demokrácia provokációja és Európa szégyene.”
Kelemen Hunor: meg kell érteni a történelmet
A Krónika megkeresésére Kelemen Hunor kifejtette, „száz évvel ezelőtt, amikor a gimnázium épült, akkor Horthy-rendszerről és ilyen butaságokról beszélni sem lehetett”.
„Az ilyen butaságokat, amilyeneket egyesek nyilatkoznak ezzel kapcsolatban, elutasítom, és arra kérem mindazokat, akiket zavar a történelem, hogy mivel ennek a térségnek a történelme bonyolult, ebben a bonyolultságában próbálja megérteni. Nem a kizárólagosságot kell keresni, mert abból soha nem született semmi jó. Közép-Európának, Erdélynek a történelmét a maga bonyolultságában kell megértenie, elfogadnia minden embernek. A többi pszichiátriai eset, azt nem tudom kommentálni” – szögezte le az RMDSZ-elnök.
Kelemen ugyanakkor kiemelte: amikor egy műemléképületet felújítanak, restaurálnak – nem csak Romániában, hanem más országokban is –, általában megkísérelik a régi elemeket megtartani, helyreállítani, így ha száz évvel ezelőtt az épületen volt egy címer, akkor azt a történelmi hűség kedvéért figyelembe kell venni. Emellett, szakmai szempontból is kötelessége egy műemlék felújításán dolgozó embernek, cégnek az eredeti állapotok helyreállítása, tette hozzá a miniszter.
Magyar nagykövet: Diaconu kinyitná a múlt kapuját
Az ügyben hétfőn délután megszólalt Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is. „Egyszerű magyar állampolgárként, magánemberként úgy vélem, hogy ha Diaconu úrnak a magyar címer ugyanazt jelenti, mint a náci horogkereszt, akkor nincs is értelme kommentárt fűznöm nyilatkozatához. Orbán Viktor természetesen nem nyit ajtót az újfasizmusnak, és nem teszi tönkre a sajtószabadságot. Az az érzésem, hogy Diaconu úr az, aki ki próbálja nyitni a múlt kapuját. Hiába. Ez már nem megy” – fogalmazott Füzes Oszkár.
Tánczos Barna vidékfejlesztési és mezőgazdasági államtitkár is utalt a gimnázium homlokzatán újra látható magyar címer kapcsán kirobbant botrányra a madéfalvi veszedelem 248. évfordulója alkalmából tartott szombati megemlékezésen.
„Azt üzenem román testvéreinknek is, hogy tanítsanak úgy történelmet a gyerekeknek, hogy senki se csodálkozzon azon Romániában, hogy ha egy több mint száz éves épületről a külső vakolat lehullik, vagy azt lebontjuk és előkerülnek azok a magyar nemzeti szimbólumok, amelyeket feltettek akkor, amikor az épületet építették, mert azt magyar világban, magyar emberek építették. Legnagyobb bűn talán az, ha elhazudjuk a történelmet, ha próbáljuk eltakarni, süllyesztőbe helyezni azokat a valóságokat, amelyek előbb-utóbb, amint a gimnáziumnál is láthatjuk, felszínre kerülnek. És ha felszínre kerülnek, csak akkor nem okoznak meglepetést, hogy ha korrektül, becsülettel, tisztességgel tanítottunk történelmet a gyerekeinknek” – fogalmazott az államtitkár.
Csíkszereda alpolgármestere: a Mercedes nem Dacia
Antal Attila, Csíkszereda kultúráért felelős alpolgármestere a Krónika megkeresésére hangsúlyozta, a magyar címer nem most került vissza az épület homlokzatára, csupán most, a renoválás során távolították el azt, ami a jelképet „álcázta”, eltakarta.
A jelenleg is látható, 1911. június 5-én, a gimnázium avatóján kihelyezett magyar címer először a szocializmus jelképével volt elfedve, később, 1989 után, a román címerrel takarták el az eredetit, az épület felújítása során pedig, sok más eredeti elem mellett ez is láthatóvá vált.
Az épület belsejében többek között újra kialakították a néhai kápolnatermet, ami sokáig díszteremként működött, illetve az épület homlokzatán ismét látható a száz évvel ezelőtti, eredeti „Róm. Kath. Főgimnázium” felirat is.
„Döbbenetes, hogy húsz évvel a rendszerváltás után a szimbólumok használata még mindig téma, még mindig ezen vagyunk fennakadva” – mondta az elöljáró.
Antal ugyanakkor kifejtette, a Római Katolikus Főgimnázium épületét – amely jelenleg a Márton Áron Gimnázium mellett az egyház által működtetett Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumnak is otthont ad – ezelőtt száz évvel a magyar állam építtette, saját költségén, ekkor került fel a homlokzatra Magyarország címere.
„Ez olyan, mintha egy 50 éves Mercedesre feltennénk egy Dacia jelvényt, és azzal villognánk, hogy milyen nagyszerű technikai vívmányra vagyunk képesek” – mutatott rá az alpolgármester.
Antal hozzáfűzte, a szocializmus idején épült betonrengeteg előtt már volt Csíkszeredának épített öröksége, olyan építészeti remekművek, amelyek történelmünk részét képezik. Ezt az örökséget tartja tiszteletben a város a címer felfedése révén.
„Bármilyen más épített vagy kulturális örökséget tiszteletben tartunk, amennyiben létezik. Aggasztó, hogy egyesek ebben zavaró tényezőt látnak, ugyanis mi nem vagyunk híve a hangulatkeltésnek, nem kívánjuk zavarni a román nemzet önérzetét, és kikérjük magunknak, hogy ebben provokációt vagy hasonlót találjanak. Tudomásul kell venni a történelmi tényeket” – szögezte le Antal Attila.
A Márton Áron Gimnázium igazgatója, Varga László nem kívánt nyilatkozni a kérdésben arra hivatkozva, hogy vidéken tölti szabadságát, és nem óhajt felületes információ birtokában véleményt formálni.
Darvas Kozma József esperes: jogtiprás a demokrácia nevében
Darvas Kozma József római katolikus címzetes esperes az ingatlan tulajdonosának képviselőjeként megkeresésünkre szintén azt emelte ki, hogy a főgimnázium 1909 és 1911 között épült, akkor, amikor Erdély Magyarország része volt, továbbá az épület műemlék kategóriába tartozik, így a teljes felújítás során nagyon fontos szempont volt az épület eredeti jegyeinek megőrzése.
„Amikor támadnak egy címer miatt, akkor jusson eszükbe a támadóknak, vádaskodóknak, hogy több mint 900 éven át a magyarság is vérét hullatta ezért a földért, és az 1918-as decemberi gyulafehérvári nemzetgyűlést a magyar állam engedélyével, a magyar csendőrség asszisztálásával és a vonatok ingyenes rendelkezésre bocsátásával tartották meg” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a gyulafehérvári határozatokban az itt élő nemzetiségek teljes jogait garantálták az autonómia biztosítása mellett.
„Azt kellene a kifogásolóknak napirendre tűzni, hogy amit a román nagy egyesülési nemzetgyűlés Gyulafehérváron határozatban elfogadott, azt a 21. századi Románia, amely tagja az Európai Uniónak, miért nem akarja alkalmazni” – mondta Darvas, aki szerint „igaz, hogy a román állam az iskola fenntartója, azonban mindannyian adófizető polgárok vagyunk, és az állammal szemben minden kötelességünket éppúgy teljesítjük, mint bárki más”.
„Ahogy egy indiai nőnek a homlokán lévő jelt nem lehet eltörölni, ahogy egy ortodox, katolikus vagy protestáns keresztényt nem lehet kényszeríteni, hogy más felekezet tagja legyen, ugyanígy a magyar identitású embereket sem lehet arra kényszeríteni, hogy most román színekben próbáljanak tetszelegni. Az ilyen nem becsületes, az ilyen megalkuvó. Én tisztelem a románt, ha fölvállalja románságát, becsületes és jogvédő, de kevésbé tudom elfogadni azokat, akik a demokrácia nevében most is jogokat akarnak tiporni” – szögezte le Darvas Kozma József.
Mint arról korábban beszámoltunk, hasonló reakciókat váltott ki a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumra visszahelyezett magyar címer is, akkor az Új Jobboldal szélsőséges szervezet tagjai felvonulást is szerveztek a székelyföldi városban.
Forró Gyöngyvér, Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Újabb román nemzeti felzúdulás: magyar címer látható Csíkszeredában
Magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó iskolára – mondta egy szociáldemokrata politikus. Bogdan Diaconu azt követően fogalmazott így, hogy egy romániai iskolára a felújítás után visszahelyezték a magyar címert. Az eset nagy felháborodást váltott ki.
Magyarországot, a magyar címert és a magyarságot gyalázta hétfői nyilatkozatában egy román szociáldemokrata politikus. A képviselő azért háborodott fel, mert a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium épületén a renoválást követően visszaállították a korábban eltakart magyar címert.
A pápai káplán szerint Erdély földje tele van magyar címerrel, és ezt tudomásul kell venniük a román polgároknak is.
„1920 június negyedike óta tartozik Erdély Romániához, és azt is felvállalták 1918-ban a fehérvári nemzetgyűlésen, hogy tiszteletben tartják az itt lakó polgárok jogait és a magyaroknak az autonómiáját. Ahelyett, hogy Románia fejlődésén, gazdasági rendbetételével foglalkoznának, most ilyen hisztériába kezdtek” – közölte az Echo Televízió stábjával Darvas-Kozma József, pápai káplán, címzetes esperes
Csíkszereda alpolgármestere úgy véli, az a baj, hogy az elmúlt 60 évben nem sikerült megfelelően megjeleníteni azokat a kulturális örökségeket, amelyek az ottani magyar kultúráról tanúskodnak.
Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere elmondta: kevés épület van, köztudott, hogy Csíkszeredának a teljes főterét lebontották a hetvenes években. A gimnázium az a maga büszkeségében megmaradt, és csak fákat és a korábban oda álcának elhelyezett címert vettük le, és máris áll a bál.
A vádakkal kapcsolatban Magyarország bukaresti nagykövete azt mondta, a román politikus néhány héttel ezelőttig a konzervatív pártnak nevezett mini alakulat tagja volt. Egy meggyőződéses és megélhetési magyarellenes politikus, és ezt hozta magával az új pártjába is.
„Ő már nem először tesz hasonló nyilatkozatokat, de ilyen durvát azért már régen tett. Nem is azért tettem szóvá a nyilatkozatát, mert a horogkeresztet emlegette a magyar címerrel, hanem azért mert neofasisztának minősítette a magyar kormányfőt. Mindenféle olyan sok-sok évtizeddel korábbi jelzőket és szavakat használt, amikről már réges-régen meg kellene feledkezni” – nyilatkozta az Echo TV-nek Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete.
A gimnázium homlokzatán levő magyar címert sem a Római Katolikus Egyház, sem pedig a helyi önkormányzat nem hajlandó eltávolítani.
Echo Tv  
Erdély.ma

Lefestették a székelymosoni helységnévtáblát
Az önkormányzat ugyanolyan vehemens eljárást vár a prefektustól, mint a szentlőrinci tábla esetében
Január első napjaiban ismeretlen tettesek piros festékkel tüntették el a Székelymoson bejáratánál elhelyezett kétnyelvű helységnévtáblát.
Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere a Népújság kérdésére elmondta: – Karácsony előtt tettük ki ezt a helységnévtáblát, azért, mert az előzőt ellopták még 2009 végén. Január első napjaiban jelezték a helyi rendőrök, hogy piros olajfestékkel teljesen eltüntették a magyar feliratot.
Most megkérdezném azokat, akik a Nyárádszeredai Polgármesteri Hivatalt és a magyar embereket azzal vádolják, hogy románellenesek, templomellenesek, vagy hogy erőszakkal be akarják olvasztani a románságot, erről mi a véleményük? – tette hozzá az alpolgármester.
Elmondta, hogy amikor az előző táblát ellopták, a prefektus azt kifogásolta, miért nevezik Székelymosonnak, miért nem egyszerűen Moson a település neve, holott kormányrendelet hagyta jóvá ebben a formában. Az önkormányzat is erre hivatkozik, illetve azokra a történelmi feljegyzésekre, amelyek alapján megkérdőjelezhetetlen a Székelymoson elnevezés.
– Ha Székelyföldet nézzük, akkor Székelymoson olyan virtuális határ menti falu, ahol még székelyek laktak. Emellett a lakosság részaránya is kb. 50-50 százalék, tehát megalapozott, hogy magyarul is ki legyen írva a település neve, fogalmazott Tóth Sándor.
Elmondta, hogy akik ellopták az előző táblát, helyébe egy bibliai idézetet függesztettek ki. – Ezt kikérem magamnak, egyetértek, Isten legyen jelen a településeinken, viszont a helységnévtáblának is ott a helye, nem így, ahogy most szerepel.
A kérdésre, hogy mit szándékszik tenni az önkormányzat, esetleg tesz-e ismeretlen tettes ellen feljelentést, Tóth Sándor kijelentette: természetesen írásban fogjuk jelezni a prefektus úrnak, és felkérjük, járjon el éppoly vehemensen és operatívan, ahogy a szentlőrinci tábla ügyében járt el.
*
Emlékeztetjük olvasóinkat, hogy 2009 márciusában Marius Pascan prefektus azt állította, hogy azért döntöttek ki a Nyárádmentén egy helységnévtáblát, mert annak csak román felirata volt. Utólag kiderült, nem szándékos rongálásról volt szó, egy traktor véletlenül döntötte ki. Akkor a prefektus azt állította, hogy Maros megyében még mindig vannak olyan települések, ahol továbbra is fennáll az etnikumok közötti konfliktuslehetőség, és a Nyárádszeredához tartozó, túlnyomó részt románok lakta Kisszentlőrincen szándékos rongálás történt, mivel a táblán csak a település román neve szerepelt. Az ügyben akkoriban mind a rendőrség, mind a hírszerző szolgálat nyomozott, ám kiderült, a táblát nem szándékosan döntötték ki, és csupán egy rosszindulatú feljelentés nyomán lett “ügy” belőle.
Egyébként a Székelymoson elnevezést az Alkotmány 107. cikkelyének megfelelően, a helyi közigazgatási törvényt módosító 1.415 számú, a nemzeti kisebbségek anyanyelv- használati jogára vonatkozó kormányrendelet szentesíti, amely a 2002. december 20-i 936 számú Hivatalos Közlönyben is megjelent.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Lesre futtatott törvény
Az Országos Levéltárról szóló törvény módosításáról van szó. Arról az RMDSZ által kezdeményezett törvényről, amely lehetővé tenné a kommunista rendszer idején önkényesen elkobzott levéltári anyag visszaszolgáltatását. Például az egyházi levéltárak visszaadását a romániai magyar és a romániai német történelmi egyházaknak; azoknak, akiktől elrabolták.
Csakhogy a román többség nem akarja ezt, mert attól tart, hogy így nyilvánosságra kerülnek olyan dolgok is, amelyekkel nem büszkélkedhet. Ezért nemzeti kampány indult a visszaszolgáltatást lehetővé tevő jogszabály ellen. Azt állítják, hogy ennek a visszaszolgáltatási törvénynek az alkalmazása „megkárosítja a román államnak és állampolgárainak a történelmi emlékezetét”, vagyis amnéziát, amolyan Alzheimer-kórt idéz elő számukra. A lopott, illetve rabolt holmi viszont – ennek megfelelően, legalábbis a tiltakozók szerint – feltehetőleg élénkíti a memóriát... Sőt, a kampányolók szerint – beleértve a román történészeket is – a világon minden civilizált államban így van: egy helyen tartják az összeharácsolt javakat. Hát ez nem vet valami jó fényt az emberi civilizációra...
A törvénytervezet parlamenti vitája során kiderült, hogy nemcsak az ellenzék – a liberálisok, a szocialisták és a konzervatívak -, de egyetlen román párt sem akarja ezt a törvényt; a Szenátusban először az RMDSZ kormánybeli társai: a liberális demokraták és a velük egy húron pendülő „függetlenek” is ellene szavaztak, s ez történt eleinte a Képviselőház Művelődési Szakbizottságában is, amíg az RMDSZ szavazatainak elvesztésétől félve jobb belátásra nem tértek.
A jobb belátás abban állt, hogy elfogadták a törvény szenátusi változatát kiegészítő módosításokat, s kibocsátásra küldték a törvényt. Az RMDSZ örvendett, hogy sikerült átvinnie ezeket – a visszaszolgáltatást ténylegesen lehetővé tevő – módosításokat, és nem vette észre, hogy átverték. A kiegészítő szakaszokat ugyanis csak az egyik házban tárgyalták meg, s emiatt nem bocsátható ki a törvény – az Alkotmánybíróság kapott az alkalmon, hogy alkotmányellenesnek minősítse ezt a jogszabályt. A politikusok gazemberkedései nem lepnek meg, a történészek nacionalista hazudozása az, ami inkább fáj. Az, amikor Zoe Petre azt állítja, hogy az elkobzott levéltárak visszaadása – más szóval a történelmi igazságszolgáltatás – „példátlan barbárság, bűntett”. Vajon Zoe Petre tudja-e, hogy mit beszél? És hamis hangokat penget Vlad Nistor is, a Bukaresti Egyetem Történelem Karának a dékánja, amikor azt állítja: „Ha (a levéltárakat) visszaviszik oda, ahonnan elhozták, az mélységesen károsítja a kutatómunkát, mert az irattárak centralizálása nagyon hasznos a tudományos munka szempontjából.” Tehát nemcsak a „nemzeti memória” vész el, ha a törvényhozás az RMDSZ-re hallgat, hanem a „munka tárgya” is. A munka tárgya? Kit érdekel ma az? Nagyváradon a kommunista rablás során állami levéltárba került régi térképeket például, amelyek sokat mondhatnak a Bihar megye déli részén élő románok múltjáról, fél évszázad alatt egyetlenegy(!) kutató tanulmányozta, a nagyváradi katolikus püspökség levéltárosa. Vagy kérdem én, hányan vették kézbe a râmnicu vâlcea-i levéltárba áttett mintegy háromezer folyóméternyi Bihar megyei iratanyagot? Ejsze ott kutat mindennap Zoe Petre? Ne vicceljünk! Nem inkább azért kellett odavinni, hogy ne is vegye kézbe senki? Ez hihetőbb...
A múltat először is múltnak kellene tekinteni, nem pedig a mai csetepatékban használható politikai tőkének, nacionalista-populista kincsesládának. Mert amíg a politikusok a gazdaságot, a kultúrát, az oktatást, az egészségügyet, a civilizációt előmozdító tettek helyett érzelmek szításával, nemzeti történelmi injekciókkal kívánnak sikert aratni, addig egy tapodtat sem jutunk előre. És az sem segít rajtunk, ha a múltbeli rablást mai hazugságokkal takargatjuk. Hogy a jóvátétel néha kényelmetlen, s be kell ismerni az elkövetett bűnt, ez igaz, de elkerülhetetlen. Különben törvényeinkkel együtt magunk is lesre futunk.
Zsehránszky István
Új Magyar Szó (Bukarest)

Megalázták a rendőrök a magyar nyelv miatt
Akár törvénytelennek is minősülhet azoknak a nagyváradi rendőröknek az eljárása, akik nem voltak hajlandók megtekinteni a városi rendőrkapitánysághoz forduló olvasónk magyar nyelven íródott bizonyítékait, és közvetetten le is szajházták a fiatal egyetemistát. Asztalos Csaba, az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács elnöke szerint az anyanyelvű ügyintézéshez az olvasónknak joga lett volna. Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő is így látja: a váradi rendőrök törvénytelenül jártak el. Megkeresésünkre Alina Dinu, a Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője azt mondta: a lány által elmesélt zaklatási eset bűncselekménynek minősülhet, így nyugodtan feljelentést tehet az ügyben.
Megalázó módon bántak egy olvasónkkal a nagyváradi városi rendőrkapitányságon – panaszolta el a huszonéves egyetemista. A fiatal hölgyet ráadásul nem volt hajlandó magyarul meghallgatni senki – pedig ezt külön kérte, s nem azért, mert ő maga nem beszélne románul, hanem mert panaszát magyarul írott és nehezen lefordítható szövegekkel kívánta alátámasztani. A csíkszeredai születésű, neve elhallgatását kérő olvasónkat hónapok óta zaklatja valaki. „Én vagyok az urad” , „Sosem szabadulsz tőlem” – ilyen és ehhez hasonló üzenetekkel bombázza a lányt. A fiatalember szintén csíkszeredai, panaszosunk távoli ismerőse. Az is tudvalevő róla, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt. Nem csoda hát, hogy a lány a mintegy hatvan, fenyegető tartalmú telefonos üzenet, illetve az internetes közösségi oldalakon kapott levelek után komolyan félni kezdett a nem kívánt „rajongótól”. A zaklató egyébként odáig ment, hogy Nagyváradra is eljött a lány után, ám szerencsére – és a közös ismerősök józanságának köszönhetően – az itteni lakcímét nem sikerült kiderítenie.
Olvasónknál akkor telt be a pohár, amikor fülébe jutott, hogy a férfi Csíkban, a családi ház körül ólálkodott egy éjjel – a lánynak ugyanis két kiskorú testvére is van. Ekkor határozta el, hogy ha másért nem is, de legalább tanácsot kérni ellátogat a Nagyváradi Rendőrkapitányságra.
Oldja meg maga!
„Már a portán mondtam, hogy szeretném, ha magyarul beszélhetnék, mert az SMS-ek mind magyarul vannak. Akkor még azt mondták, ennek semmi akadálya. Elküldtek egy irodába, ahol egy korrektül viselkedő, ám magyarul nem tudó rendőrrel beszélhettem. Később aztán bejött még két másik rendőr, akik be sem mutatkoztak, és ők kezdték az egészet” – meséli olvasónk. Először a személyi igazolványát kérték el, és azonnal megrótták, amiért nincs ideiglenes tartózkodási engedélye. A lány azt mondja, úgy tudta, erre már nincs szükség. A később bejött két rendőr ekkor sértegetni kezdte: minősíthetetlen hangnemben kérték számon rajta, hogy miért Váradra jön panaszkodni, és miért nem Csíkszeredába, egyáltalán mi a problémája, hiszen a férfi Csíkszeredában van, messze tőle, illetve miért nem tiltatja le a zaklató telefonszámát a saját készülékén.
Olvasónk elmondta: ezzel korábban maga is próbálkozott a mobiltelefon-szolgáltatójánál, de ott azt mondták neki, hogy ilyesmit csak bírósági végzéssel tehetnek, első körben tehát a rendőrségre kell elmenni. Amikor a panaszos a közösségi oldalon kapott üzeneteket emlegette fel, az egyik rendőr kijelentette: nem érdekli, mi történik a Facebookon, „hiszen ott minden szajhának lehet profiloldala”. A lányt elmondása szerint ez a mondat sértette meg, és háborította fel leginkább, pedig előzőleg azt is meghallgathatta, hogy amennyiben nem fordítja le az SMS-eket románra, azok nem tekinthetők bizonyítéknak. Az üzeneteket egyik rendőr sem olvasta el, sőt azt sem vették jegyzőkönyvbe, hogy egyáltalán ott volt – megalázó látogatásának tehát semmilyen nyoma nem maradt, és azt is kijelentették, hogy testi sértés, illetve halálos fenyegetés vagy konkrét szexuális zaklatás hiányában a férfi tettei nem büntethetők.
Joga lett volna magyarul beszélni
Az ügyben megkerestük Asztalos Csabát, az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács elnökét, aki azt mondta, bár látatlanban nem tudja megítélni, valóban diszkriminációról van szó, vagy sem, meglátása szerint az anyanyelvű ügyintézéshez olvasónknak joga lett volna. Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő is így látja: megkeresésünkre azt mondta, a váradi rendőrök törvénytelenül jártak el, már csak az anyanyelvhasználathoz való jogot figyelembe véve is. A honatya elmondása szerint mivel Nagyváradon a magyar közösség aránya meghaladja a törvényben foglalt húsz százalékot, a rendőröknek nemcsak hogy kötelességük lett volna biztosítani a magyar nyelvű ügyintézéshez való jogot, hanem a magyar nyelven írott bizonyítékot, tehát az SMS-eket is figyelembe kellett volna venniük. Az anyanyelvi ügyintézést ugyanis nemcsak az alkotmány garantálja, hanem a Kisebbségi és regionális nyelvek chartája is, amelyet Románia is ratifikált. Márton Árpád azt javasolja olvasónknak, forduljon a helyi rendőrparancsnokhoz, de juttassa el panaszát az RMDSZ-hez és a prefektúrához is. Hozzátette: nap mint nap adódnak az elmondotthoz hasonló esetek országszerte. A 2002/360-as számú, a rendőrök jogállásáról szóló törvény 79. cikkelyében egyébként az áll, hogy „azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségek valamelyikéhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20 százalékát, olyan rendőröket is alkalmazni kell, akik ismerik az illető nyelvet”.
Kevés a magyarul tudó rendőr
Az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete több intézményben is „tesztelte” már az anyanyelvhasználati jog gyakorlását. Csomortányi István, az EMI tagja és a megyei szervezet korábbi elnöke szintén a 20 százalékos küszöböt előíró törvényre hivatkozott, amikor az ügyben megkerestük. Egyúttal azt is megígérte, hogy legközelebb a rendőrséget veszi górcső alá: éppúgy, ahogy korábban a közösségi (azóta helyi) rendőrséggel és a megyei könyvtárral eljárt, legközelebb a városi rendőrségtől próbálja majd megtudakolni, hány alkalmazottjuk beszél magyarul, és akik ismerik a nyelvet, mennyire elérhetők az ügyeiket magyarul intézni kívánó állampolgárok számára.
Az esettel kapcsolatban kikértük Alina Dinu, a Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivőjének véleményét is, aki belátta, hogy a rendőrség kötelékében nagyon kevés olyan alkalmazott dolgozik, aki tud magyarul. Ugyanakkor a magyarul beszélő rendőrök nem hiányoznak teljességgel, hiszen a megyei főkapitányság nagyon jó kapcsolatot ápol a szomszédos magyarországi Hajdú-Bihar megye rendőrségével, amellyel gyakran közös akciókat is szerveznek. Alina Dinu azt tanácsolja olvasónknak, hogy látogasson el a megyei rendőrfőkapitány, Adrian Bucur audienciájára, és mondja el neki panaszait az udvariatlan rendőrökkel kapcsolatban. Hozzátette: látatlanban úgy véli, a lány által elmesélt zaklatási eset bűncselekménynek minősülhet, így nyugodtan feljelentést tehet az ügyben.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták Szatmárnémetiben a Pro Learning programot
A szatmárnémeti Consult Scolari Egyesület a Nyíregyházi egyetemmel partnerségben bonyolítja a „ProLearning: tanulási lehetőségek mindenkinek” elnevezésű projektjét. A Consult Scolari tagjai január 13-án mutatták be az innovatív nyelvtanulási módszer előnyeit.
A Pro Learning célja elsősorban a román-magyar határvidék társadalmi és gazdasági környezetének megerősítése, a későbbiekben pedig tovább terjeszkednének, ukrán és szlovák partnereket is bevonnának a projektbe. A sajtótájékoztatón Haller Csilla, a projekt gazdasági felelőse számolt be a Pro Learning céljáról, előnyéről, és arról, hogy milyen téren nyújt újat mindazoknak, akik bekapcsolódnak ebbe.
A határokon átívelő projektre összesen 385.740 euró áll rendelkezésre, amit az Európai Regionális Fejlesztési Alap finanszíroz. A program számos lehetőséget kínál kedvezményezettjeinek több területen belül is, hiszen stratégiai célja a közösség, valamint a gazdasági szervek összekovácsolása.
„A „Pro Learning – tanulási lehetőségek mindenkinek” elnevezésű projektben egy olyan elektronikus tanulási lehetőség fejlesztésén, kialakításán dolgozunk, melynek keretében három nyelvet – románt, magyart és angolt – tanulhatnak a programban résztvevők. Az általános nyelvtanulási módszerek mellett speciális célokat is kitűztünk, ugyanis különböző szinteken és területekre lebontva szeretnék tanítani az említett nyelveket.” – magyarázta Haller Csilla.
A nyelvtanulást egy interaktív, három nyelvű internetes portál fogja elősegíteni, amelyről a tanfolyamokon résztvevők letölthetik a tananyagot, illetve használhatják a tanulást elősegítő online programokat. A technikai és az információs feltételeket már kifejlesztették, valamint több tesztelési perióduson is átesett az említett program.
Haller megjegyezte: mindazok, akik majd részt szeretnének venni a programban egy egységes részvételi díjat kell majd fizessenek. Ennek összegéről január folyamán döntenek a projektvezetők.
A sajtótájékoztató keretében bemutatták az E-learning előnyeit, melynek privilégiuma rugalmasságában rejlik, mivel a tanuló időtől és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül, saját tanulási igényeire tud fókuszálni.
Ez a tanulási módszer a versenyképes szervezetek kialakításának, az innovációs képesség növelésének is a folyamatos tanulás és információszerzés alapja. Lehetőség van a kommunikációra az oktatóval és a többi felhasználóval egyaránt e-mailen keresztül, virtuális classroomokban, vagy a Skype-on keresztül chat szobákban.
A program célcsoportja két kategóriából, közvetlen és közvetett kedvezményezettekből áll majd. Haller röviden bemutatta a Pro Learning+ programot is melynek keretében kibővítik a már meglévő tananyagot és két új nyelvet, a szlovákot és az ukránt is bevezetik, illetve tovább tesztelik a tananyagokat. Az utolsó konferenciára Szatmárnémetiben január 27-én kerül sor, mikor is teljes egészében bemutatják a programot és a tesztpróbák során kapott eredményeket.
Póti Orsolya
szatmar.to
Erdély.ma

Emlékezés a nagy elődre: kétszáz éve született Szathmári Pap Károly
Kerekasztal-beszélgetés, tárlatmegnyitók az egyéves program nyitónapján
Egyéves eseménysorozattal tisztelegnek – kolozsvári, bukaresti és más helyszínekkel – a 200 évvel ezelőtt született Szathmári Pap Károly fotó- és festőművész emléke előtt, jelentette be Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese azon a tegnap délelőtti kerekasztal-beszélgetésen, amely a jubileumi ünnepségsorozat indítórendezvénye volt. Az RMDSZ és a Romániai Fotóművészek Szövetsége által szervezett beszélgetésen felszólalt Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, Tóth István, a fotósszövetség elnöke, Murádin Jenő művészettörténész, Dan Matei, a kulturális minisztérium képviselője pedig bemutatta a Szathmári Pap Károly tiszteletére létrehozott weboldalt. A délután folyamán a magyar opera előcsarnokában átadták az Év Fotográfusa díjat, ezt követően a Bánffy-palotában megnyitották a Szathmári Pap Károly jubileumi Nemzetközi Fotóművészeti Szalont, és díjakat adtak át a Romániai Fotóművészet Napja alkalmából.
Szathmári Pap Károly festő- és fotóművész 1812. január 11-én született Kolozsváron. Románia első, és mindmáig legjelentősebb művészfotósa volt, kolozsvári, bécsi és itáliai tanulmányai után visszatért szülővárosába, majd Bukarestbe került. A világ első hadifényképészeként tartják számon, megörökítve a krími háború egyes hadszíntereit, dolgozott I. Miklós orosz cár és a török szultán részére is, udvari festő és fényképész volt a román királyi udvarnál, 11 nyelvet ismert. Neve előfordul Szathmáry Pap Károly és Szathmári Papp alakban is, románul pedig Carol Pop, vagy Carol Popp de Satmari változatban.
Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője, a Romániai Fotóművészek Egyesületével konzultálva, 2010-ben a romániai fotóművészet napjává nyilvánította január 11-ét, Szathmári Pap Károly születésnapjához kapcsolva a dátumot. Idén, a kerek évfordulóra való tekintettel, egy éven át szerveznek különböző rendezvényeket, Kolozsváron, Bukarestben és más helyszíneken. Az ünnepségsorozatot az Iskola Alapítvány székhelyén tegnap délelőtt sorra került, Szathmári Pap Károly hozzájárulása az európai fotóművészethez című kerekasztal-beszélgetés indította útjára, majd két másik helyszínen – a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában, valamint a Művészeti Múzeumban – lehettünk tanúi a romániai fotóművészet napja alkalmával szervezett eseményeknek.
Az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Fotóművészek Szövetsége (RFSZ), és társszervezőként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által rendezett délelőtti beszélgetés első felszólalója Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Kulturális és Örökségvédelmi miniszter volt. – A kezdeményezés, hogy január 11-e, Szathmári Pap Károly születésnapja legyen a romániai fotóművészet napja, több helyről érkezett, de a legerősebb impulzust Tóth Istvántól, a Romániai Fotóművészek Szövetsége elnökétől kaptam, aki már 2009 legvégén, közvetlenül miniszteri kinevezésem után fölvette velem a kapcsolatot. 2010. január 11-én a bukaresti Kereskedelmi Kamara előcsarnokában, a fotóművészek szövetsége által szervezett kiállításon beszéltünk részletesebben Tóth Istvánnal és a kollégákkal arról, hogy a szellemi örökség jegyében kötelességünk lenne ezt a napot a romániai fotográfia napjává nyilvánítani. Ezt 2010 májusában meg is tettük, egy kormányhatározat révén. Persze nem volt túlságosan egyszerű ez a folyamat, de mivel olyan lelkes emberek álltak mellettünk, mint Tóth István és munkatársai, valamint az én munkatársaim, így a román kollégákkal is meg tudtuk értetni és elfogadtatni azt, hogy miért éppen Szathmári Pap Károly születésnapja a legindokoltabb erre a célra – magyarázta a miniszter, visszaidézve az akkori eseményeket. Hozzáfűzte: ezzel a döntéssel arra is vállalkoztak, hogy Szathmári Pap Károly nevét és a hozzáfűződő szellemi és tárgyi örökséget visszahozzák a XXI. századi erdélyi magyar kulturális életbe, a köztudatba. Kelemen ugyanakkor bejelentette: napirenden tartják azt az elhatározásukat, hogy Romániában létrejöjjön a fotográfia múzeuma, ahol Szathmáritól kezdve a kortárs fotóművészekig összegyűjthetik az értékes alkotásokat, amelyek helyet találhatnak majd ebben az intézményben. Mint mondta, pillanatnyilag a helyszínkeresés folyik, szóba kerülhet Nagyvárad, Brassó, Bukarest, esetleg Kolozsvár is, mihelyt megtalálják azt az épületet, amely erre a célra alkalmas, kormányhatározattal megalapítják a fotográfia múzeumát, hiszen minden egyéb rendelkezésre áll.
Tóth István, a RFSZ elnöke elmondta: amikor felkérték a Romániai Fotóművészek Szövetségének harmincvalahány társszervezetét, hogy véleményezzék a tervbe vett dátumot, mint a romániai fotóművészet napját, számos pozitív visszajelzést kaptak az ország minden részéből, így semmiféle akadálya nem volt annak, hogy Szathmári Pap Károly születésnapját jelöljék ki erre a célra. – Azt tapasztaltuk, hogy nevét nagyon sokan ismerték az országban. Sajnos, Magyarországon kevésbé tudnak róla, de azt reméljük, hogy az ez évi ünnepségsorozat nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy ott is megismerjék a személyiségét és a művészetét – hangsúlyozta Tóth István.
Hegedüs Csilla moderátor ezt követően átadta a szót Murádin Jenő művészettörténésznek, a Szathmári Pap Károlyról szóló kismonográfia szerzőjének, aki a fotó- és festőművész életútjáról tartott rövid előadást. Hangsúlyozta: Szathmári pályája két kultúrkör vonzásában teljesedett ki, és hogy mindkét nép, a magyar és a román egyaránt magáénak vallja, azt a kódolt üzenetet hordozza, hogy mindkét nép számára egyformán fontos volt. Életének egy része, harmincéves koráig, Erdélyhez, illetve szülővárosához, a másik szakasza pedig a Kárpátokon túli vidékhez, a román kultúra gyarapításához fűződik. – A Szathmári életműből két olyan vállalkozás tartozik Kolozsvárhoz, ami azelőtt nem létezett. Az egyik az, hogy elsajátítva a litográfia technikáját, megalkotta az első erdélyi arcképcsarnokot, az 1842-es erdélyi országgyűlés alkalmával hetven embert örökített meg, ezáltal kibontakozik a teljes rendi társadalom képe. A másik megvalósítása az Erdély képekben című album, ami a Jakabffy Elemér Egyesület és Kelemen Hunor támogatásával újra megjelenik – magyarázta a művészettörténész. Egyetemes szinten a fotóművészete a legfontosabb, ő alakít először fényképészeti műtermet Bukarestben, de üzleti érzéke is nagyon jó volt, fűzte hozzá Murádin. Méltatása végén felhívta a figyelmet: nem az a lényeg, hogy románnak tartják egyesek, inkább az a kódolt üzenet a fontos, hogy ez az örökség a mindannyiunké.
A rendezvény utolsó mozzanataként Dan Matei, a bukaresti kulturális örökségvédelmi hivatal szellemi és tárgyi örökség igazgatóságának a vezetője bemutatta a még épülőfélben lévő, de már működő, kétnyelvű weboldalt, amelyet Szathmári Pap Károly tiszteletére hoztak létre. A magyar és román nyelvű honlapot, amelyre részletekben kerülnek fel a tartalmak év végéig, később angol nyelvű változatban is elérhetővé szeretnék tenni. Az építkezés egyelőre folyamatban van, pillanatnyilag 130 fénykép, 129 grafika és 27 festmény látható (www.szathmari.ro). Dan Matei elmondta: foglalkozva a weboldal létrehozásával, alaposabban is megismerhette a művész életét. Mint mondta, rájött, hogy a vitathatatlan művészi tulajdonságai mellett Szathmári egyáltalán nem volt félős ember, mindenbe belevágott. Azt is megtudta, hogy neve nem is annyira ismeretlen a világ számára, mint eddig gondolta, felfedezte például, hogy Erzsébet angol királynő tulajdonában van az a kollekció, amelyet annak idején Viktória királynő rendelt meg a fotóművésztől, és amelyek digitális változatát meg lehet vásárolni, de rendkívül fontos a hadifényképészeti munkája is. Dan Matei felhívta a figyelmet: hogyha valaki hibát fedez fel a honlapon a munkák elnevezésében, vagy tudomást szerez egyéb, a honlapon fel nem fedezett alkotásokról, azok jelezzék, ezáltal is segítve az életmű összegyűjtését.
A művész magyarságára vagy románságára reflektálva, Matei viccesen megjegyezte: az az érzése, hogy Szathmári románsága leginkább a cherchez la femme jelenségnek tulajdonítható, hiszen, mint kiderült hat felesége volt.
Szabadság (Kolozsvár)

A könnyűlovasság és a páncélosok – beszélgetés Király Lászlóval
Költő, író. Sóváradon született 1943. november 19-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán diplomázott. 1967-ben a Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorlaének című antológiában is szerepel, ugyanebben az évben jelenik meg első kötete Vadásztánc címmel. Az úgynevezett második Forrás-nemzedék egyik hangadó egyénisége. Előbb az Előre kolozsvári tudósítója, majd 1968-tól az Utunk szerkesztője, 1990-től pedig a Helikon főszerkesztő-helyettese volt nyugdíjazásáig. Költőként és íróként is ismert és elismert: több mint tíz verseskötete, két novelláskötete és egy regénye, a Kék farkasok jelent meg. Számos díj tulajdonosa, többek között József Attila-, Déry Tibor-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
– Versben és prózában is igen elismert alkotó. Szétválasztja ezt a két alkotói „címet”?
– Nem választom szét. Úgy gondolom, minden, amit papírra vetek – eltekintve a kisebb munkáktól, amelyek távolabb állnak a fikciós szépirodalomtól –, fontos számomra, és nem teszek különbséget vers és próza között. Vannak írók, akik kirándulnak a költészet mezejére, és írnak néhány verset is, néha igen jókat, a magyar irodalomban sok példa van erre. Nálam fordítva volt: a próza területére tettem kirándulást, de a kirándulás tulajdonképpen rossz szó, mert nagy késztetést éreztem, hogy bizonyos dolgokat prózában mondjak el, éppen ezért nem teszek különbséget.
– Több mint tíz verseskötete és mindössze három prózakötete jelent meg, mégis sokszor hallani, hogy a Kék farkasok című regényt tartják egyik fő művének. Mit szól ehhez Király László, a költő?
– A Kék farkasoknak igen fura története van. A legnagyobb meglepetésemre a regény megjelenése után talán 35 évvel, a szovátai zöldségpiacon valaki meghallotta a nevemet, és egyből rákérdezett, hogy „a Kék farkasok?”. Egy fiatalember volt, engem nem ismerhetett arról a helyről, amelyet a Kék farkasok megidéz. Kiderült, hogy a Nyárád mentéről származik, és az édesapja adta a kezébe a regényemet azzal, hogy olvassa el, mert róluk szól. Ez igen jóleső dolog. Nem tudom, meg lehet-e mondani, hogy egy írónak mi a fő műve addig, amíg él, és tervei vannak elkövetkező munkákat is tető alá hozni. Kétségtelen, hogy regény lévén más az olvasóközönsége, és olyan témáról szól – szerénytelenül mondom, de nem én mondtam először –, amelyet így még nem közelítettek meg az erdélyi magyar irodalomban.
Hozzávéve azt, hogy egy fiatal költő első jelentősebb prózai művéről van szó, az ezzel járó „tökéletlenségekkel” együtt, úgy gondolom, hogy az őszinte beszéd az, ami ezt a könyvet az emberek számára érdekessé tette.
– Mit gondol, miért olvasnak ma sokkal kevesebben verset, mint mondjuk 50 éve?
– A hatvanas években, amikor indultam, a verseknek azért volt erősebb a hatása, mert a költők munkáiban, az akkor jelentkező fiatal nemzedékek munkáiban lehetett fölfedezni egy olyan hangot, látásmódot, szándékot, ami a nyíltabb, őszintébb beszédet tette meg céljául, holott olyan kor volt az, amelyben az őszinteség nem volt túlságosan célravezető, kifizetődő meg egyáltalán nem.
Minden korban létezik ez a probléma, de akkor kifejezetten így volt. Úgy gondolom, hogy az előttünk járó nemzedék és már a mienk is olyan úton indult el, amelyre odafigyeltek. Hozzá kell venni ehhez, hogy abban az időben a sajtóviszonyok, a médiaviszonyok milyenek voltak: magyar nyelvű televízió nem volt, rádió is alig, írott sajtó pedig majdnem semmi a mostanihoz képest, így érthető, hogy például egy Utunk című lapot habzsolva olvasott az ember, mert abban vélt fölfedezni néhol, a sorok között, netán teljesen eldugva, de a bennfentesek, a vájtfülűek számára mégis érzékelhetően olyan dolgokat, amelyre vágyott tulajdonképpen.
Úgy gondolom, hogy a vers a régi harcmodort tekintve a könnyűlovasság, amely először jelenik meg, és becserkészi a terepet, és először válik láthatóvá mindenki számára. A próza később érkezik, az a nehéztüzérség, meg a páncélosok, nehezebben mozognak. És hát a költők alkatilag is nyugtalanabbak, feltűnőbbek, mint a prózaírók. Abban az időben volt nekünk a híres-nevezetes Gaál Gábor Irodalmi Körünk, ahol hetente hangzottak el ezek az új lírai próbálkozások, amelyek az akkori hatalom szemében vadabbnál vadabb megnyilatkozások voltak. Híre is szaladt a dolognak – a versnek ilyen szempontból nagyobb volt a hatása. A próza később jön, a nagypróza megállapodott időkben születik, csata közben harci dalt rikoltoznak az emberek, és nem novellákat olvasnak, meg regényeket.
Hogy manapság olvasnak-e verset, vagy sem, azt nem tudom. Nyilvánvalóan nagyobb a dömping is, hiszen szűrés gyakorlatilag nincs, mindenki maga szűri meg a mondandóját. Ilyen értelemben eltűnt a verseket körüllengő kis titok, hiszen akkoriban az én kedvenc elméletem szerint minden jó erdélyi magyar versben – azért mondom ezt, mert ezt a költészetet ismerem a legjobban – két vers volt tulajdonképpen: egy vers a sorokban és egy vers a verssorok között.
Nemrégiben a Székelyföldben Ferencz Imre igen jó verset írt arról, hogy a verssorok közötti verset nem találja manapság sehol, illetve nem magáról írja, hanem a kétségbeesett nyugdíjas cenzorokról, akiknek már nincs mit kutatni (A sorok között című vers). Lehetséges, hogy e titokzatosság – ami nem árt a művészetben, hogyha van – miatt volt népszerűbb a vers. Egy régi kedves ismerősöm, egy egyetemről eltávolított irodalomtanár, aki okítgatott bennünket az induláskor, azt mondta: ne légy hülye, és nehogy mindent beleírj a munkádba, meg kell hagyni az egyharmadot vagy az egynegyedet az olvasónak, hogy ő írja tovább magának.
Egy tapasztalatom azért van, és ez egészen friss: ha a verset a hallgatóhoz viszi az ember, akkor igen nagy hatása van mind a mai napig, mindenki felvillanyozódik a versek hatására, és olyankor derül ki, hogy tulajdonképpen mennyire hiányzik nekik. Lehetséges, hogy egyik útja ez lenne a versek ezutáni terjesztésének.
– Esterházy egy televíziós műsorban mondott véleménye jut eszembe, miszerint a „beszélő író” szerep nem természetes állapot, hiszen az írónak arra van jogosítványa, hogy a műveit létrehozza, nem arra, hogy beszéljen azokról vagy bármilyen közéleti problémáról. Ön visszahúzódó alkotó, ritkán szerepel, mit gondol a „beszélő író” szerepkörről?
– Nem abból indulok ki, hogy ki mit mondott erről, én valóban nem szeretek szerepelni. Nagyon szerettem szerepelni diákkoromban, mint amatőr színész, ma már nem. Kiülni egy asztalhoz a közönség elé kifejezetten nem szeretek, elkerülöm az ilyen alkalmakat, amennyiben lehet. Valóban úgy gondolom, hogy az irodalmi mű önmagáért beszél, még interpretáló művészekre, színészekre, előadóművészekre sem igen lenne szüksége.
Igen ám, de amennyiben olyan világot élünk, amelyben nincs idő arra, hogy az előadóművészeink a mi verseinkkel utazzák körbe a Földet, azonfelül a könyvterjesztés olyan állapotban van, amilyenben, vagyis a könyv nem jut el arra a helyre, ahol tulajdonképpen várnák, az ember nem tud ellenállni egy-egy meghívásnak, és bár megválogatom, hogy hova megyek el, évente négy-öt meghívásnak eleget teszek. Nem az a célom, hogy magamat helyezzem előtérbe és mutogassam, hanem az, hogy a közönséget próbáljam bevonni a mindnyájunk által most írt irodalom szeretetébe, fölpártolásába. Ilyen értelemben úgymond „hazafias lelkesedésből” teszem ezt, mert én magam nem jelentkeznék soha.
– Visszatérve a sorok közötti versekhez, ön szerint a kommunizmus kimondottan a művészet számára rossz volt, vagy éppenséggel jó volt?
– Az én és a hozzám közelebb álló alkotók egybehangzó véleménye szerint nem tehető fel így a kérdés, hogy rossz volt-e, vagy jó volt. Rossz volt abból a szempontból, hogy nem lehetett egyenesen beszélni, éleslövészet nem létezett, de a művészet egyébként sem éleslövészet. A művészetnek minden hatalom jót tesz, az igazi művészetnek, ha a kezét, lábát lekaszabolják, és a nyelvét kivágják, az is jót tesz, az igazi művészetet egy dolog teheti tönkre: ha az alkotót sikerül a hatalomnak megvásárolnia vagy megijesztenie.
Egyébiránt a művészetre hatványozottan igaz a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősít. Tisztességes művész számára a kommunizmus éveiben nem volt kétséges az, hogy hol a helye, a hatalomhoz viszonyítva milyen állást foglal el. A legjelentősebb munkák azok, amelyek túl tudják élni a hullámvölgyeket – az olvasói hullámvölgyeket, és ezek mind válaszként születtek erre az elnyomásra. Könyvekkel igazolható, hogy abban az időben igen-igen jelentős művek születtek, úgyhogy szerintem helytállt a művésztársadalom.
– Jó viszonyban volt Lászlóffy Aladárral, akit élete végén sok más művésszel együtt szintén meghurcoltak ügynökmúltja miatt, holott pozíciójánál fogva nem kerülhette el a titkosszolgálattal való kapcsolattartást. Mit gondol az ügynökmúltak mostani erőltetett feltárásáról?
– A leszámolásnak semmilyen körülmények között nem vagyok híve, hiszen mögötte mindig ott a gyanú, hogy pillanatnyi meggondolások alapján történik, és nem biztos, hogy erkölcsileg vagy akár az igazság szempontjából jó cselekedet. Az kétségtelen, hogy a tisztánlátás érdekében szükség van, hogy megtudjuk, ki mit, hogyan ítélt meg annak idején, főleg az erkölcsi hozzáállása mit engedett meg, milyen fajta kapcsolatot a hatalommal. Van egy küszöb, mégpedig, hogy valaki önszántából informálta-e a hatalom soros szerveit, vagy sem, és persze még rosszabb, ha ebből előnye is származott.
Azt, hogy Lászlóffy Aladár milyen viszonyban volt a belügyi szervekkel, nem tudom. Jó viszonyban voltam vele, generációm indulásakor a Vitorlaének című, fiatal költők műveit tömörítő antológiát ő gyűjtötte, ő szerkesztette és intézte el a kiadását, így mi hálásak voltunk ezért. Aladár írószövetségi párttitkárként hivatalból kapcsolatban állt ezekkel a szervekkel, köteles volt véleményt nyilvánítani időnként arról, hogy mi történik az írószervezetben. Ha azon kívül, magánszorgalomból dolgozott nekik – amit én nem hiszek –, akkor igen súlyos lenne a helyzet. Mivel azonban a részleteket nem ismerem, nem is vagyok hajlandó változtatni visszamenőleg azon az emlékeimben élő Lászlóffy Aladár-képen, amit megszoktam.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy a Gaál Gábor-kört a szabadság levegője járta körül. A hatalom hogyan viszonyult hozzá?
– A kör spontán nőtte ki magát egy olyan heti fórummá, ahová úgy érezték az emberek, hogy érdemes elmenni, és odafigyelni arra, amit az ifjú titánok fölolvasnak és megvitatnak. Állítom, hogy az én nemzedékem jóindulattal és teljesen naivan ment bele ebbe a dologba, föl sem merült, hogy előre leszögezett szempontok alapján vitatkozzunk, így spontánok, kissé talán színvonaltalanok, de annál vehemensebbek voltak a vitáink.
A hatalom természetesen gyanakodva figyelte ezt a sok tagot számláló kört, de annak idején a Szovjetunióban – amelytől nagyban függtek a kelet-európai országok – a művészetekben, különösen az irodalomban volt egy nagy nyitás, szabadabb légáramlás volt érzékelhető, ezért úgy gondoltuk, hogy itt is lehet. Szándéka sem volt senkinek rendszerellenes műveket alkotni vagy fölolvasni, de természetesen voltak beépített emberek. Itt mindig a jelentőkkel volt a baj, hiszen sokan nem pontosan azt jelentették, ami elhangzott, hanem igyekeztek jó pontot szerezni a hatalom szemében. Akkoriban született és mindig érvényes a vélekedés, hogy békében megvolnánk a besúgóinkkal, csak annyit várnánk el, hogy pontosan azt jelentsék, amit hallottak.
– Mennyire volt meghatározó a kör a pályakezdők számára, illetve az egykori kör hagyományait tovább éltető Bretter György Irodalmi Kör által nyújtott lehetőségek mennyiben mások a mostani pályakezdők számára?
– Nem ismerem a Bretter-kör tevékenységét, csak annyiban, amennyi ifjú barátaim révén eljut hozzám. Gondolom, lényeges különbség az, hogy a mi időnkben az egyetemi tankönyvekben sem szerepelt semmi, ami nyitást jelentett volna számunkra, így a körnek önképző, egymást képző szerepe is volt, művészképzésnek számított. Voltak idősebb kollégák, akik szívesen eljártak a körre, és szóba álltak velünk, ami kezdő tollforgatóknak sokat jelentett. Rang volt részt venni a körön, nemcsak a szerzőknek, hiszen volt, hogy 80–100 ember is megjelent, akik közül sokan nem irodalmárok voltak. A mai nemzedék elképesztő előnnyel indul, hiszen a tájékozódásukat tekintve nyitott kapuk előtt állnak, egyedül rajtuk múlik, hogy milyen művészeti élményeket építenek be a saját művészi világukba. Ez nehezebb is, hiszen a mi időnkben más út nem volt, most annyi út van, ahány ember. De a szabadság sem könnyű műfaj.
– Mi a véleménye a fiatalabb nemzedékről?
– Ha szívesen olvasok manapság irodalmi alkotásokat, akkor legszívesebben a fiatalokat olvasom, annál is inkább, mert tőlük várom az újítást, az általam eddig nem ismert szempontok fölfedezését és a dolgok megközelítésének egy más módját. Természetes, hogy a világot a fiatalok viszik előbbre, és nem az öregek, az öregeknél csak az lehet érdekes, ha szellemükben fiatalosak maradnak. Igen derűlátó vagyok az erdélyi magyar irodalmat illetően, érdekesnek tartom az új alkotásokat, nagy szeretettel olvasom őket, és egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, hogy válságban lenne az irodalom, a költészet meg különösképpen nem. Nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon büszke vagyok rájuk, ezt olyan helyen is szoktam hangoztatni, ahol szinte nem is veszik jó néven.
– Min dolgozik mostanában?
– El nem készült munkákról nem szívesen beszélek. Természetesen írok verseket, készül egy új verseskönyv, szándékom szerint ebben az évben elkészülök vele, talán meg is jelenik. Ami a prózát illeti, ott egy kissé csehül állok, legalább három hosszabb prózai munkám áll félbehagyva, és nem tudom biztosan megmondani, hogy tovább írom, befejezem-e őket, vagy sem. Ahhoz még mindig túl mozgékony vagyok, hogy teljes erőmet erre tudjam koncentrálni. Nem azok közé a szerzők közé tartozom, akik évekkel előre megtervezik, hogy mit fognak írni, nálam még mindig igen nagy a szerepe annak a látogatónak, aki időnként arra biztat, hogy fogjak neki valaminek.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Pápai nyomás Băsescura
Segítséget kértek az államfőtől a katolikus egyházi vezetők a levéltári törvény ügyében
Vatikáni nyomásgyakorlásnak is minősíthető nyílt levél érkezett a napokban a román államelnöki hivatalhoz, amelyben a romániai katolikus egyházi főméltóságok arra kérik Traian Băsescut: járjon közbe annak érdekében, hogy mielőbb lépjen életbe az egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatását lehetővé tevő törvény.
A múlt év decemberében tartott katolikus püspökkari konferencia résztvevői nyílt levélben fordultak Traian Băsescuhoz, a lapunk birtokában lévő dokumentumot múlt héten iktatta az államelnöki hivatal. Ismeretes, hogy az egyházak által kért törvényt tavaly elfogadta a parlament, ám elakadt az Alkotmánybíróságon, így a kommunista hatalom által „átvett” levéltári anyagok nem kerülhettek vissza jogos tulajdonosaikhoz.
Bíborosi tekintély
Nagy Mihály Zoltán, az Állami Levéltár aligazgatója úgy véli, a nyílt levél – annak ellenére, hogy késve kerül az államfő elé, mert alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályt nem írhat alá az államfő – azért jelentős, mert így az érintett felek is megszólalhattak. „Az egyházak eddig nem igazán hallatták hangjukat a szakma és a közvélemény előtt” – magyarázta. Kérdésünkre, mekkora súlya van egy ilyen nyílt levélnek, Nagy hangsúlyozta: a hónap elején bíborossá kreált Lucian Mureşan, a balázsfalvi székhelyű Fogaras–Gyulafehérvári Görög Katolikus Főegyházmegye nagyérseke is a levél aláírói között szerepel, így mindenképp sokat nyom a latban, még akkor is, ha a keltezésekor még nem volt bíboros. „Amikor a püspökkari konferenciák megszólalnak, ott van mögöttük a Szentszék is” – hangsúlyozta Nagy, aki szerint egy ilyen lépés a nyomásgyakorlás egyik eszközeként is felfogható.
Az egyház nem adja fel
„Függetlenül az Alkotmánybíróság döntésétől és a törvény alakulásától, továbbra sem mondunk le az egyházi levéltári anyagainkról, és továbbra is harcolni fogunk azért, hogy visszakapjuk a dokumentumainkat” – fogalmazott lapunk megkeresésére Potyó Ferenc, a gyulafehérvári érsekség általános helynöke. A pápai káplán hozzátette, különösen nagy anyag nem illeti egyébként a római katolikus egyházat, az „igazi várományosok” a görög katolikusok, akiknek iratai az egyház 1948. évi felszámolása alkalmával vagy megsemmisültek, vagy az ortodox egyházhoz, onnan pedig az állami levéltárba kerültek.
Az egyházak kérését kommentálva Nagy Mihály Zoltán úgy vélekedett: el kell fogadni és tiszteletben kell tartani a tulajdonjogi kérdéseket, amelyek az ügy kapcsán felmerülnek. Emlékeztetett: első szakaszban, 1950-ben az egyházak belső igazgatása szempontjából is fontos  iratokat, az anyakönyveket kellett átadni  az állami hatóságoknak, később az 1971-es  – 1974-ben módosított – levéltári törvény  iratanyagaik állami levéltárnak történő beszolgáltatására kötelezte az egyházakat. „Ha az egyházak betartják az irattárolás szabályait, biztosítják az iratokhoz való hozzáférést és a dokumentumokról pedig mikrofilm készül, amely az állami levéltárakba kerülnek megorzésre, szakmailag nincs semmi, a visszaszolgáltatás ellen felhozható érv” – hangsúlyozta az Új Magyar Szónak az Állami Levéltár aligazgatója.
Hogyan tovább?
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a taláros testület nem tartalmi, hanem csupán formai okokra hivatkozva nyilvánította alkotmányellenesnek a törvényt, azzal érvelve, hogy a jogszabályban a képviselőház által elfogadott jelentős módosításokat a szenátus már nem véleményezhette, ezzel pedig sérült a parlament kétkamarás törvényhozási jogalkotási elve. A törvényt az ellenzék támadta meg az Alkotmánybíróságon.
Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő, a tervezet egyik előterjesztője lapunknak elmondta: a február 1-jén kezdődő parlamenti ülésszakban a törvény a szenátus szakbizottsága elé kerül, utána a szenátus plénumának kell megszavaznia. Ezt követően a képviselőház kulturális és művelődési szakbizottsága, illetve plénuma kell hogy jóváhagyja. „Ez a procedúra akár másfél hónapig is eltarthat, nagy valószínűséggel ismét jogi huzavona lesz belőle” – nyilatkozta lapunknak a képviselő. A politikus tart attól, hogy a Demokrata Liberális Párt ezúttal nem fogja egykönnyen megszavazni a szociáldemokrata párt által „magyarbarátnak” tartott törvényt, de – mint mondta – „a kedvező döntés elmaradása esetén koalíciós vitákra kell számítani, ugyanis az RMDSZ számára prioritás ez az ügy”.
Farkas István
Új Magyar Szó (Bukarest)

Rohamosan fogy a Hunyad megyei magyarság
Megállíthatatlan mélyrepülés
Minden bizonnyal lehangoló eredményeket hoz a tavaly őszi népszámlálás a Hunyad megyei magyarság számát illetően. A megye teljes népessége is közel 16%-kal csökkent 2002-höz és 25%-kal 1992-höz képest, a magyarság körében azonban a visszaesés jóval nagyobb méretű, akár a megyei átlag duplája.
Hány magyar él még Hunyad megyében?
Az 1992-es népszámlálás szerint olyan 32 000-ren voltunk, a 2002-es összeírás viszont már csak 25 000 körüli számot mutatott ki. A népszámlálás nem hivatalos előzetes adatai szerint 16-17 000-re csökkent, vagyis a húsz évvel ezelőtti szám felére, jócskán a korábban becsült 20 000-es szint alá.
A fogyás, sajnos, nem a statisztikai manipulációból adódik, a magyar egyházak adatai ugyanis évről évre megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult pozitív mérleg, 2011-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttesen sem éri el a temetésekét. Különösképpen a városokban.
Központi problémák
Déván, Vajdahunyadon és a környékükön lévő településen, néhány magyar faluban él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközösségben 4 esküvő, 23 keresztelő, 36 temetés volt a nemrég lezárult évben, és 12 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 10 esküvőt, 15 keresztelőt és 27 temetést regisztráltak, s 11 fiatal volt elsőáldozó.
A dévai református gyülekezetben 3 pár kötött házasságot, keresztelő csupán 1 volt, temetés viszont 19! Tavaly 4 fiatal konfirmált.
A dévai unitárius egyházközségben 1 keresztelő és 1 temetés volt, esküvő és konfirmálás viszont egy se.
A megyeszékhelyen csökken a magyarság. Lehangoló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt van a legmagasabb életszínvonal a megyében. A katolikusoknál a keresztelők és az esküvők száma még együttvéve sem éri el a temetésekét, a reformátusoknál pedig majdnem ötször kisebb! Roppant egyensúlytalan arány, ami jelentős apadásra utal.
Hasonló a helyzet a szomszédos kohászvárosban: a temetések száma ott is majdnem duplája volt a keresztelőkének.
A vajdahunyadi római katolikusok 14 keresztelőt, 8 esküvőt és 36 temetést tartanak nyilván 2011-ben, s 14 fiatal volt elsőáldozó.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 15 keresztelőre, 2 esküvőre és 28 temetésre került sor tavaly. Ráadásul úgy, hogy konfirmálás nem is volt.
Sajnos, a megye központjában lévő kisebb településeken sem jobb a helyzet, a temetések száma itt is duplája a keresztelőkének.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 7 keresztelő, 3 esküvő és 114 temetés volt tavaly, 12 fiatal volt elsőáldozó. Az egyházközséghez tartozó Piskin 5 keresztelő, 2 esküvő és 10 temetés volt, elsőáldozó egy se.
A piskii református egyházközségben kivételesen aránylag kiegyensúlyozott a helyzet, hiszen 1 keresztelőre és 2 esküvőre csak 2 temetés jutott, konfirmálás pedig nem volt. Az idetartozó Haró faluban viszont 1 esküvőt és 3 temetést regisztráltak, keresztelő és konfirmáció viszont nem.
A rákosdi református egyházközségben is drámai a helyzet: 2 keresztelő, 1 esküvő és 9 temetés volt tavaly, konfirmálás viszont nem.
A szászvárosi református egyházközségben 1 esküvő, 1 keresztelő és 3 temetés volt tavaly, konfirmáló egy se.
Siralom völgye?
Menjünk tovább, talán az egykor még szapora Zsil-völgyében jobb a helyzet. Az adatok, sajnos, az ellenkezőjére utalnak.
A petrozsényi római katolikus egyházközösségben 16 keresztelőt, 11 esküvőt, és 46 (!) temetést regisztráltak a tavalyi év során. 32 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál még rosszabb az arány: 3 esküvőre és 3 keresztelőre nem kevesebb, mint 20 temetés jut a tavalyi év során! 4 fiatal konfirmált.
A petrozsényi unitárius egyházközösségben talán a legtragikusabb az éves mérleg: keresztelő, esküvő és konfirmálás egyáltalán nem volt, temetés viszont 9!
A vulkáni reformátusoknál hasonló a helyzet: keresztelés nem volt, esküvő sem, viszont volt 6 temetés volt. 3 fiatal konfirmált.
A lupényi római katolikus egyházközösség is azon kevesek közé tartozik, ahol aránylag kiegyensúlyozott az éves mérleg, noha még mindig negatív: 30 keresztelő, 8 esküvő, és 36 temetés történt tavaly, illetve 12-en voltak elsőáldozók.
A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 4 keresztelőre 16 temetés jutott. Esküvő egyáltalán nem volt, ami egyedi eset az egyházközség 100 éves létezésében! 5 fiatal konfirmált, ami viszont az utóbbi évek legnagyobb száma.
A lupényi unitárius egyházközségben 1 keresztelő, 1 esküvő, 1 konfirmálás és 2 temetés volt.
A petrillai református egyházközségben 4 keresztelőt, 2 esküvőt és 7 temetést jegyeztek be, s 2 fiatal konfirmált.
Összességben véve, a Zsil völgyében is rohamosan csökken a magyarság, habár nem olyan mértékben, mint másutt. Komoly csökkenésről van szó, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban gyakori, hogy egyik fél sem magyar. A magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál az ilyesmi még mindig ritkaság, viszont ott is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyarok. Ellenben az elhunytak – ritka kivételtől eltekintve – szinte mind magyarok, valamennyi felekezetnél.
Lehet még fokozni? Sajnos, lehet. A keresztelők és esküvők egy része ugyanis nem az állandó gyülekezetet erősítik, sok esetben olyan külföldön dolgozó párokról van szó, amelyek csak megesküdni, vagy gyermekük keresztelésére jönnek haza, de nem élnek Hunyad megyében. Ez különösen a Zsil-völgyére jellemző.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. Immár a falvakban sem kiegyensúlyozott a mérleg, a városokban pedig roppant egyoldalú. A temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét, még kivételesen sincs olyan egyházközség, ahol fordítva lett volna! A népszámlálás minden bizonnyal megerősíti az egyházak évről évre romló adatait, s a Hunyad megyei szórványmagyarság további drasztikus fogyatkozását mutatja ki.
Aligha bánnánk, ha megtörténne a csoda, s 2012-ben a szórványban is jelentkezne az, amit a kolozsvári demográfusok jeleznek, s amelyet az előzetes népszámlálási adatok megerősíteni látszanak. De ennek, sajnos, kicsi a valószínűsége.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)