A Mikó-ügy a magyar—román kapcsolatokban
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügyét is szóvá tette Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár azon a megbeszélésen, amelyet tegnap Bukarestben folytatott Teodor Baconschi román külügyminiszterrel és Bogdan Aurescu európai ügyekért felelős államtitkárral.
Németh Zsolt úgy értékelte, jelen pillanatban kiválóak a román—magyar kapcsolatok, egyfajta kegyelmi idő jellemzi azokat, az ebből fakadó lehetőségeket mindkét fél igyekszik kihasználni. Példaként említette az állampolgársági törvényt, és utalt az új tanügyi törvényre is, amely egyfajta oktatási decentralizációt jelent. Hozzátette azonban: örömre adna okot, ha végre megtörténne a Sapientia-egyetem akkreditációja, egyelőre késik e kérdés parlamenti jóváhagyása. Az elmúlt időszakban problémák voltak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásával is — emlékeztetett Németh Zsolt. A magyar politikus érthetetlennek nevezte a Székely Mikó Kollégiummal kapcsolatos történéseket. Mint ismeretes, az ügyészség decemberben vádat emelt az iskola egyházi tulajdonba való visszaszolgáltatását lehetővé tevő restitúciós bizottság tagjai ellen. Bogdan Aurescu szerint tizenöt évvel az alapszerződés aláírása után a két ország kapcsolatát a szoros stratégiai partnerség jellemzi. A magyarországi román kisebbség helyzetével kapcsolatosan a parlamenti képviselet, valamint a román nyelven való oktatás és hírközlés fontosságát hangsúlyozta. Románia schengeni csatlakozása jelentős hangsúlyt kapott a tárgyalásokon. Németh Zsolt megismételte: Magyarország EU-elnöki minőségében továbbra is elkötelezetten támogatja Románia csatlakozását. Ezzel kapcsolatosan azt tekintette reális célnak, hogy a magyar elnökség végére el lehessen fogadni a csatlakozáshoz vezető menetrendet. Úgy fogalmazott: a magyar elnökség végére Bukarest remélhetőleg egyértelmű választ kap a csatlakozás időpontját és menetrendjét illetően. Az időpont már nem Románián múlik, hanem Bulgária technikai felkészültségén — mondta. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy a tagállamok belpolitikai szempontjai kedvezőtlenül befolyásolják bármely országnak a schengeni övezetbe való belépési esélyeit.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kormányhatározattal létesíthetnek magyar tagozatokat
Több éve tartó egyeztetési folyamat eredményeképpen kerültek be az új oktatási törvénybe azok az alapelvek, amelyeket a KMEI is megfogalmazott – kezdte beszédét Veres Valér, a KMEI igazgatója.
Magyari Tivadar rektorhelyettes arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a BBTE magyar oktatói és a diákképviselet ezekben a hetekben alakítja ki álláspontját az új tanügyi törvény egyetemi alkalmazásáról, illetve általában az egyetemen várható reformokkal kapcsolatban is. – Az utóbbi tíz napon az egyetem huszonhat egységében (karokon, tanszékeken, képzési ágak szerinti csoportosításban) gyűléseztek a magyar oktatók. Elemezték az új tanügyi törvény egyetemre vonatkozó szakaszait, megfogalmazták az egyetem átszervezésével összefüggő érdekeiket, terveiket – hangsúlyozta a rektorhelyettes.
Kötő József parlamenti képviselő beszédében arra összpontosított, hogy ki kel használnunk a törvény által nyújtott új, autonóm karok, illetve tagozatok kialakítására vonatkozó előírásokban rejlő lehetőségeket.
Pásztor Gabriella államtanácsos szerint az új jogszabály révén felszámolhatók az eddigi hiányosságok. Így csökkenne a közoktatás hatékonynélkülisége, az esélyegyenlőség hiánya, és javulhat az infrastruktúra. A felsőoktatásban gátat szabhatnának a kontra-produktivitásnak és az uniformizáltságnak. – A közoktatásban több mint száz, míg a felsőoktatásban jóval kevesebb módszertani eljárást kell kidolgozni február, illetve március végére – tette hozzá.
Veres Valér az új tanügyi törvény által a felsőoktatásban okozott változtatásokat mutatta be. Megtudtuk: amennyiben meglesz a politikai akarat, kormányhatározattal is létrehozhatók a különböző karok. Ami a kisebbségi felsőoktatásra vonatkozó jogokat illeti, bármilyen egyetemen tagozat vagy csoport szervezhető a nemzeti kisebbségek számára. – Az új jogszabály a felsőoktatás minden szintjén garantálja a nemzeti kisebbségek számára az anyanyelvi oktatást, ám a legnagyobb vívmány mégis az, hogy a kisebbségi hallgatók számára kiemelt szorzót alkalmaznak az állami finanszírozás megállapításakor – közölte Veres. Szó esett még a professzorok nyugdíjaztatásáról, a funkcióhalmozás megtiltásáról, illetve a minisztérium által meghozott és nyilvánossá tett átmeneti intézkedésekről is.
Veres Valértól megtudtuk: Magyari Tivadar ama gondokra is kitért, amelyeket az új törvény nem szabályoz kellőképpen, például a létesítendő új struktúrák, az intézetek (departmentek) összetételét is az egyetemre bízzák. Fóris-Ferenczi Rita egyetemi oktató pedig a tanárképzésben várható változásokat térképezte fel. Elhangzott: különbözőképpen értelmezik azt, hogy a pedagógusképzésben kötelezővé teszik egy didaktikai mesteri képzés elvégzését.
Politikai kényszerből szavazták meg az oktatási törvényt
A Reményik Sándor Galériában összegyűlt, főleg közoktatásban tevékenykedő pedagógusokat Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntötte. – Az oktatási törvény elfogadása, illetve a kisebbségi törvény kidolgozása megnyugtatóan rendezi a kisebbségi politizálás oszlopát, az anyanyelvi oktatást – vélekedett a püspök.
Kötő József parlamenti képviselő is úgy vélekedett, az új oktatási törvénnyel a kisebbségi talpon maradás legfontosabb fejezetét alkották meg. – A románok történelmének és Románia földrajzának az anyanyelven való oktatását politikai kényszer hatására szavazta meg a többség – kezdte beszédét a képviselő, majd azt hangsúlyozta: a kis településeken meg kell őrizni az óvodákat és az elemi iskolákat, a közösség kihalásának elkerüléséért. Kötő felelevenítette, hogy a jogszabály kimondja: a szórványban megőrizhetik jogi státusukat azok az iskolák, ahova a kisebbségi tanulók járnak, függetlenül a létszámuktól, illetve, hogy létszám alatt is működhetnek osztályok. Szó esett még arról is, hogy ez az első jogszabály, amely tartalmazza a felekezetek iskola-alapítási jogát, illetve, hogy az állami fejkvóta összeget megkapja mind az állami, mind a felekezeti és a magán tanintézetbe járó gyermek, az első osztálytól az érettségiig.
– Azért vállaltam el az államtitkári tisztséget, mert előre láttam, hogy az új oktatási törvény lehetőséget biztosít a nemzeti kisebbségek oktatásának javítására – mondta Király András államtitkár, aki szerint ilyen alapvető reform több évtizede nem volt a román közoktatásban. Király elmondta, a szaktárca felvállalja, hogy szeptemberre kinyomtatják a nyolcadikosok számára az új történelem- és földrajzkönyvet, hiszen az országban mindössze 10 607 magyar hetedikes tanuló van, akik most szeptembertől nyolcadikosok lesznek. Megtudtuk: a kolozsvári Báthory-líceum romántanárai részt vesznek abban a munkacsapatban, amely kidolgozta az új román tantervet.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy 2011 szeptemberétől az első és az ötödik osztály új tanterv szerint kezdi az oktatást, majd ezt követően fokozatosan lépnek életbe az új tantervek, tankönyvek. Májusra kidolgozzák az új nemzeti alaptantervet – biztatott az államtitkár. Király András leszögezte: a törvény értelmében az új oktatási jogszabály egy évig nem módosítható, ám ezt követően igen. Ezért előfordulhat az, hogy a 2012-es parlamenti választások után hatalomra jövő pártok, koalíciók módosítják ezt a jogszabályt.
Szabadság (Kolozsvár)

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi kérdés megoldása tárgyában tett javaslat
(Az ún. ENSZ-memorandum)
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 16-I SZÁMÁBÓL
Persze, az orosz-vazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a „szomszédokkal való jó viszony”, „béke”, „a trianoni ország tehermentesítése” stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos, egymásközti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét, és, hogy Magyarország a teljes nyersanyaghiány miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956 őszén kiderült, hogy – a maguk szempontjából – igazuk volt az oroszoknak, amikor a dunavölgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert – józanul – nem hisznek ennek őszinteségében. Ez a gyűlölet pedig elegendő volt számukra – a többek [2. old.] között ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek.
A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket. Ebben a megoldásban pedig – függetlenül pillanatnyi nemzetközi helyzetünktől – legyünk határozottak, de méltányosak. Nem mondhatunk le a jövőnket biztosító megoldásról, de ne kívánjuk szomszédainktól sem, hogy lemondjanak.
Mi, erdélyi magyarok, mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összmagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk – hisszük – nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát.
Magyarország a magyaroké: a világon élő összes magyaré. Ezen az egyen kívül sehol sincs hazánk a földön. Ez így volt évszázadok alatt a múltban, így van – minden ellenséges nyomás ellenére – a jelenben, és bizonyosan így lesz a jövőben, amíg csak magyar él. Mindig kötelezőnek éreztük magunk számára is azt, ami az otthoni magyarokat kötelezte, és soha nem vártuk máshonnan jogaink biztosítását sem – ha minden tőlünk telhetőt meg is tettünk – csak Magyarországtól. Csak egyetlen magyar nemzet van és csak egyetlen Magyarország. Mi ugyanúgy mindent meg akarunk tenni hazánk boldogulásáért, mint az otthoniak és elvárjuk, hogy Magyarország kormánya is mindent megtegyen az összmagyarság érdekében.
Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot.[1]
A.
I. A Trianoni Szerződés felosztotta Magyarországot. A népek önrendelkezési jogára hivatkozva számolt fel egy olyan államot, melyben az 54,5% magyarral szemben 45,5% egyéb nemzetiség élt. Északi részét – melyen 48,2% szlovák mellett 51,8% egyéb nemzetiség volt – Csehszlovákiához, keleti részét, melyen 53,8% román és 46,2% egyéb nemzetiség élt, Romániához, és déli részét, melyen 31,4% szerb-horvát és 68,6% egyéb nemzetiség lakott, Jugoszláviához csatolta. Az így keletkezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok 58,7%-os, Romániában a románok 66,7%-os, Jugoszláviában a szerbek, horvátok és szlovének 74,5%-os és Magyarországon a magyarok 88,4%-os arányt értek el új és régi nemzetiségeikkel szemben. A Trianon előtti Magyarország 8 319 906 nemzetiségi lakosa helyett 6 170 366 maradt vagy lett ugyanazon a területen. Tehát elcsatoltak Magyarországtól 3 319 579 magyart, hogy a nemzetiségek számát 2 149 540-nel csökkentsék. Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia együttesen 49 208 387 lakosából 30,2%: 14 859 555 lélek nemzetiségi sorsban maradt, vagy abba került.
Nyilvánvaló tehát, hogy az eredmény egyáltalán nem állott arányban a kétségkívül mindenki számára nagy megrázkódtatással és még nagyobb áldozatokkal járó átrendezés méreteivel, ha az átrendezés későbbi negatív hatásai feletti felelősség nagyságától el is tekintünk.
Ha Magyarország utódállamai népességének számát külön-külön a megfelelő nemzet összlétszámával vetjük egybe, aképpen, hogy a nemzetek létszámát százzal tesszük egyenlővé, a csehek és szlovákok esetében 165-öt, a románok esetében 148-at, a jugoszlávok esetében 132-t, mindhároméban együttesen 148-at kapunk, míg ugyanez a mutatószám a magyarság és országa lakói viszonyában csak 74. Ez azt jelzi, hogy a trianoni területrendezés az egyik félnek 48%-kal többet, a másiknak – a magyarságnak – viszont 26%-kal kevesebb lakosú területet szabott a méltányosnál.
Történelmi alapjai nem voltak ennek a rendezésnek, és csak egy pillantás Közép-Európa térképére, és megállapíthatjuk, hogy földrajzi okok sem késztették a trianoni rendezőket erre a magyarsággal szembeni méltánytalanságra.
A területrendezéssel a Trianoni Szerződés új alapokra [3. old.] fektette a Kárpát-medence népeinek gazdaságát is.
A Trianon előtti Magyarország agrárállam volt, éspedig – lehetőségeihez képest – eléggé elmaradott agrárállam. Mezőgazdasága azonban kiegyensúlyozott volt, mivel egészséges arányban oszlott művelési ágakra, és széles domborzati és éghajlati alapjai voltak. A szükséges belterjesedés lehetőségei megvoltak: először körül a Peremvidéken, azután – nagyobb vízszabályozási munkálatok elvégzése után – az Alföldön. A Trianoni Szerződés egyrészt még elmaradottabb mezőgazdasági államokat szabott – mint Románia és Jugoszlávia –, másrészt a fejlődés lehetőségei elé vetett gátat Csehszlovákiában és – főként a Trianoni Magyarországon, a Peremvidék kettészelésével és folyók felső szakaszainak az alsótól való elválasztásával. Ezekhez járultak még rosszul értelmezett nemzetiségi szempontok szerint végrehajtott földreformok, úgy, hogy az egyensúly mindenik utódállam mezőgazdaságában megingott: a művelési ágak, domborzati és éghajlati adottságok egyoldalúakká lettek. Még a Romániához csatolt terület – nagy méreteinél fogva is eléggé kiegyensúlyozott (korántsem annyira, mint a felosztott Magyarország), addig Csehszlovákiának jutott a hajdani ország legterméketlenebb, Jugoszláviának pedig – egész Európa – legtermékenyebb területe. Magyarország jórészt az Alföld sztyeppéjére szorult nagy mezőgazdasági emberanyaggal és csaknem semmi belterjesedési lehetőséggel. Nyilvánvaló, hogy a Trianoni Szerződés minden érdekelt nemzet mezőgazdaságának többet ártott, mint használt.
Megállapíthatjuk, habár erre statisztikai adatok nincsenek, hogy Trianon előtt a magyarság arányszámánál nagyobb mértékben részesült az ipari nyersanyagokból, bizonyosan a nemzetiségek kárára. A Trianoni Szerződés – az új terület lakosságának számát nézve – 26,7%-kal kevesebb fát, 24,3%-kal kevesebb vasércet mért Magyarországnak a méltányosnál, sóból, nemes- és színesfémből pedig semmit. Ha ezekhez még hozzászámítjuk az akkor még nem eléggé értékeltek fontosabbját, a földgázat, vízienergiát, urániumot, építőipari nyersanyagokat, gyógyvizeket, akkor képet alkothatunk egy – mezőgazdaságának egyensúlyában megingatott, és ezért – túlzott iparosodásra kényszeríttet ország gazdasági erejéről. Ha a területátrendezéssel az ipari népesség addigi arányában változást okoztak volna, vagy ha a magyarok kisebb mértékben foglalkoztak volna iparral, mint a nemzetiségiek, lenne magyarázat a nyersanyagok ilyen elosztására, de az ipari lakosság a trianoni Magyarországon kerek 10%-kal felülmúlja az általunk fentebb alapul vett általános arányszámot is. Hogy pedig a [4. old.] nemzetiségi vidékeken éppen a magyarság képviselte az iparosságot, az közismert.
Tegyük még ezekhez azt is, hogy mindezek felett Magyarországnak még jóvátételt is kellett fizetnie, és tiszta képet kapunk arról, hogy hogyan értelmezték Trianonban a népek önrendelkezési jogát gazdasági vonatkozásban.
[ACNSAS, Fond penal, nr. 104., 3. kötet, 32–46. p. Géppel írt, magyar nyelvű dokumentum. Minden oldal felső szegélyén Dobai István kézjegyével.]
1E mondat tartalmazza az eredeti elképzelés szerinti címzettet. Dobaiék a dokumentumot – a magyar kormányon kívül – az ENSZ-hez is el akarták juttatni.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Válasz Köllő Katalinnak
Első ránézésre a kétnyelvűség ellenfelei szokásos válaszlépésének tűnik a Díjkiosztás táblaügyben című írás, ahogy „poénkodásnak”, „hősködésnek”, „mezei csodának”, „szenzációhajhászásnak” állítja be a magyar feliratok kihelyezését a kétnyelvű Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
A cikk végére érve azonban elgondolkoztam, miért csúsztat és vezet félre szándékosan a cikkíró? Miért nem azon elmélkedik, hogy egy ártatlan magyar nyelvű tábla – még egyszer hangsúlyozom – a magát multikulturálisként meghatározó egyetemen, mitől ekkora „szenzáció”? Miért ijed meg annyira a kapus, mikor észreveszi a magyar feliratot, hogy két újságírót bezár az épületbe? Miért nevezi Köllő Katalin „táblabotránynak” az eseményt, ha a magyar felirat több órán keresztül senkit nem zavart, és „csupán” a kapus reakciója, ezen keresztül pedig a Babeş-Bolyai Tudományegyetemé nevezhető nevetségesnek és – enyhén szólva – botrányosnak?
A kérdésekre nincs válaszom, de kötelességemnek tartom az újságíró által leírt ferdítéseket tisztázni:
Tény, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) pályázatot hirdetett magyar feliratok kihelyezésére a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, melynek csupán egy célja volt: a civil akciók folytatása annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet az egyetemen fennálló tragikomikus helyzetre. A BKB eszköztára igen széles: tüntetés, flashmob, civil engedetlenség, nemzetközi fórumok tájékoztatása, összefogás a haladó román értelmiséggel, nyílt nap. Most a pályázat következett.
A pályázat során kihelyezett táblákkal a magyar feliratok hiányára, a kétnyelvűség nemlétezésére akarták/akartam a közvélemény figyelmét felhívni. Szerintem sikerült. Bár Köllő Katalin cikke megpróbálja elbagatellizálni a célt.
Tény, hogy közel tíz tábla volt kihelyezve, a .bolyai.eu/tablak világhálós címen ezek sorsát bárki végigkövetheti. Köllő Katalin is.
A személyes érintettség okán hangsúlyozni szeretném: nem zöldfülűként jelentem meg a magyar egyetemért folytatott akciókban, hiszen az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) vezetőjeként 2006 óta számos figyelemfelkeltő rendezvény szervezésében vettem részt. A cikkben többször is emlegetett nyereményt pedig felajánlottam a 3. királyfi vagy királylány című pályázat egyik különdíjasának (.aldasnepesseg.ro). (Köllő Katalin megnyugtatásáért írom, a pénzjutalmat és a sétarepülést is.) Ez a felajánlás – többek között – a Szabadság napilapban is megjelent.
Végezetül köszönöm Köllő Katalinnak, hogy e válasz révén újra a nyilvánosság elé tárhattam céljainkat, ezáltal is jelezve közösségünk számára: az állami magyar egyetem ügye továbbra is megoldatlan feladatként áll előttünk.
Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

Böjte Csaba: Szent István-terv 1.
Az elmúlt napokban Böjte Csaba eljuttatott szerkesztőségünkbe egy nagyívű, hozzá méltó elképzelést a kárpát-medencei magyarság felemelésének tervéről. Az átfogó, hitre és tevékeny nemzeti öntudatra épülő elméleti alapok után Csaba testvér a gyakorlati megvalósításokra is kínál megoldásokat. Az atya a tervet vitaanyagnak szánta, de mivel meglehetősen hosszú, több részben fogjuk közzétenni.
Kárpát-medence közös hazánk, így természetes, hogy elfogultan, szívünkben sok-sok irgalommal szemléljük saját világunkat. De ha őszinték akarunk lenni, akkor a csodálatos szép természeti adottságok, az évszázados templomaink köré épült rendezett településeink, és a sok-sok kedves vendégfogadó, törekvő embertársunk érdeme, elismerése mellett is ki kell mondanunk, hogy nagyon sok gond, probléma van a szülőföldünkön. Az elmúlt években bejártam széltében-hosszában a Kárpát-medencét, és észrevételeimet, gondjaimat három csoportban fogalmazom meg.
I. Csodálatos tájak vannak a Kárpát-medencében. A szépen kanyargó út melletti megművelt kaszálók, szántóföldek, otthonná varázsolják a tájat. A délcegen magasló erdők szélén, a rendben tartott legelőkőn békés, kérődző jószág látványa, minden embert örömmel, békével tölt el. De sajnos az utóbbi időben nagyon sok seb is éktelenkedik szülőföldünkön. Gaz, mocsok, rendezetlenség rútítja az utak, a patakok mentét. Felhagyott földek, düledező tanyák, gondozatlan, letarolt erdők, sok-sok olyan látvány várja a jövő-menő embert, ami szomorúsággal tölthet el. Sajnos, mint egy fertőző betegség, csak terjed ez a gondozatlanság.
II. Városainkba, falvainkba jó megérkezni, hisz az épített örökség mit őseinktől kaptunk, a jól átgondolt utcasorok, ízlésesen kivitelezett házak és középületek között, otthon érezheti magát az ember. De nem kell sokat nézelődni, mivel sajnos – akárcsak egy ép fogsorban a lyukas fogak, – szembe tűnnek falvainkban, városainkban, az oda nem illő, düledező, romos házak, át nem gondolt átalakítások. Érződik, hogy néhány vályogház, elhagyott otthon felett eljárt az idő, megértek a bontásra, újjászületésre.
III. Kárpát-medencében jó az emberekkel szóba állni, hisz nagyon sok a vendégszerető, kíváncsi, tiszta szemű, dolgos ember. Jó betérni az otthonokba, leülni, elbeszélgetni az emberekkel, rácsodálkozni az egyszerű népi bölcsességre, találékonyságra. Sajnos napjainkban, a kötelező iskolai oktatás ellenére is, sok a műveletlen, tanulatlan ember. Ők nem nagyon tudnak kiigazodni a huszonegyedik század útvesztőjében, kudarcaik elől az alkoholba menekülnek, vagy egymást hibáztatják, vádolják. Nagyon sokan depresszióba süllyedve, önmagukba zárkózva várnak, hátha megszólítja őket is valaki. Mások meg a tudatlanság sötétségében tapogatózva, türelmüket veszítve, egyre agresszívabban keresik helyüket a világban.
A tények sokszor elkeserítőek, a feladatok sokak szerint meghaladják az erőnket, képességeinket, de mégse hagyhatjuk ernyedten, hogy a folyamatosan pergő hétköznapok szétmarják rendezett világunkat. Tisztségünk, Isten adta feladatunk nem elgyászolni, passzívan elsiratni lassan olvadó értékeinket, hanem megőrizni, alázattal továbbépíteni társadalmunkat, mindaz mi számunkra fontos, mit őseink ránk hagytak, mi életünk részeként meghatároz bennünket. Éppen ezért, kisebb testvéri alázattal megfogalmaztam néhány megoldásjavaslatot.
A Széchenyi terv úgy látom, hogy a társadalmunk gerincét adó polgári réteget célozta meg jótékonyan. Én a társadalom alsóbb, perifériáján levő rétegeinek a gondjait tartottam szem előtt, számukra próbálok utat keresni. Javaslataimnak a „Szent István-terv” munkacímet adtam. Az első részt, melyben a tágabb környezetünk gondjaival foglalkozom, a „Tündérkert-projekt” cím alatt foglaltam össze. A második résznek, a „Roncsház-program” nevet adtam. Itt igazából, sok egyszerű ember életét megnyomorító lakáskörülmények javítására, a mindnyájunk életterének megszépítésére próbáltam néhány gondolatot megfogalmazni. Az utolsó részben szeretném javasolni egy átfogó „Kárpát-medencei népnevelés” beindítását, mely a vágyainkat, álmainkat olyan értékek felé irányítaná, mely valóban boldoggá tudna tenni bennünket, és melyek eléréséért nem kellene egymásnak vetélytársai legyünk.
A konkrét javaslatok kidolgozása előtt, megfogalmazok néhány alapelvet.
1. A rendezett világot, csak a bölcs emberi erőfeszítés teremtheti meg. Nincs nagyobb érték, mint az otthont adó szép, rendezett szülőföld, a békés, szerető, vér szerinti család, mely szervesen, ezer szállal épül bele a népbe, melyből vétetett, s melynek minden tagja testvér, barát, hisz ők vannak veled a bajban, az örömben. Néped fiai a te testvéreid, ők segítettek mint orvosok, hogy megszülessél, és fogták kis, gyámoltalan kezed, hogy megtanuld a betűvetést, a mindennapi kenyérkeresésben ők a munkatársaid. Néped fia gyermekeit a gyermekeidnek adja, hogy családot alapítsanak, és az örömben apatársad lesz, így minden rokona immár a te rokonod is. A nép mely itt él, ezer szállal kötődik egymáshoz és a szülőföldhöz, így mi mind összetartozunk, egymásnak jóban-rosszban társai vagyunk.
2. Mint keresztény ember, hiszek a Teremtő gondviselő jóságában! Hiszem, hogy szeretetből született létünk egy óriási kirakójáték, melynek minden darabja megvan, csak alázatosan, kitartó tervezéssel mindennek meg kell keresnünk a helyét, szerepét. A puzzle minden egyes darabjára szükség van, senki, semmi sem fölösleges. Türelemmel, nyugodt, bölcs munkával minden kérdés megoldható. Hiszem, hogy kitartó munkából, békés összefogásból, világunk újjászülethet, megszépülhet. Nem kell senkit leírni, kiutasítani, összetörni.
3. Munkánkban nem vagyunk magunkra, mert Gondviselő Istenünk és Szent István királyunk által, népünk oltárára emelt Magyarok Nagyasszonya – Pátrónánk – velünk van. Hiszem, hogy az életet szolgáló szeretet, ha az alázat útján jár, Isten irgalmából célba is ér. Népünk útja nem torkollt zsákutcába. Hiszem, hogy tovább lehet menni is azon az úton, melyen népünk ezer éve jár, s melynek távlatai a végtelenbe vesznek.
Déva, 2011. február 17.
Csaba testvér
Erdély.ma

Mátyás a „román” király és „román hadvezérei” (1.)
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajkneve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész.
FOLYTATJUK
Erdély.ma

A kiegyensúlyozott kétnyelvűséget vizsgálták Az igazgatók szerint alaptalan a panasz
Az előzetes bejelentésnek megfelelően tegnap az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) két képviselője vizsgálódott négy marosvásárhelyi tanintézményben. A Liviu Rebreanu, a Dacia, az Európa és a 2-es Számú Általános Iskolákba járó diákok szülei korábban a Civil Elkötelezettség Mozgalomhoz (CEMO) fordultak, mivel úgy tapasztalták, hogy az említett iskolák nyelvi tájképe, azaz az egynyelvű homlokzati felirat, a folyosón levő faliújságok, a tájékoztató anyagok, az osztályok, tantermek, szaktermek, orvosi rendelő stb. feliratai nem tükrözik a valós, kiegyensúlyozott kétnyelvűséget. A CEMO által az iskolákhoz továbbított kifogásokra nem mindenütt született kedvező válasz, és mindössze a 2-es számú iskolában történt látható változás, ezért a Civil Elkötelezettség Mozgalom a szülők nevében az Országos Diszkriminációellenes Tanács segítségét kérte. A panaszlevélben a megjelölt hiányosságok feltárását és az intézményvezetők felelősségre vonását kérték az érvényben levő nyelvi jogi rendelkezések, valamint a Románia által elfogadott nemzetközi egyezmények alapján. Az iskolák, illetve a tanfelügyelőség a panaszlevélben megfogalmazott kifogásokra cáfoló levelet küldött a ODT-hez. Válaszában a tanfelügyelőség arra hivatkozott, hogy a magyar gyermekek „isszák meg a levét” a történteknek. Egyébként az iskolák által küldött önigazoló képeken az osztályok belsejét fényképezték, a panasz viszont a közösségi terekre vonatkozott.
A Marosvásárhelyre érkezett küldöttség, amelynek Silvia Dumitrache és Haller István volt a tagja, a CEMO képviselőivel tartott megbeszélést követően végigjárta a tanintézményeket. A Rebreanu iskolában az igazgató úgy vélekedett, hogy a közös terek egynyelvű felirata rendben van, az osztályokon elég, ha szerepel a magyar tanítónő neve, az osztály szó kiírása fölösleges, a közérdekű információkat pedig nem szükséges két nyelven kifüggeszteni, mert a szülők ismerik a román nyelvet, a kétnyelvű homlokzati táblák kitétele a polgármesteri hivatalra tartozik – tudtuk meg a megbeszélés résztvevőitől. Az iskolában tapasztaltakról a bizottság jelentést készít, ami kérésre kiadható a panaszosoknak – tájékoztatott Szigeti Enikő, a CEMO vezetője. A megbeszéléseken a legtöbb iskolában a magyar aligazgató nem vett részt, állítólag meg sem hívták. A valós kétnyelvűségre jó példát jelentő erdőszentgyörgyi iskolaközpontba a tervek ellenér már nem mentek el a vizsgálóbizottság tagjai.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Félreértés szoborügyben?
Megdöbbenést váltott ki, és értetlenséget eredményezett a Pro Iuventute Szocio-Kulturális Egyesületnél és a Kolozs megyei RMDSZ szervezeténél a református, unitárius és evangélikus-lutheránus püspökök által, a Szabadságban is közölt, Pontosító szó, amelyben az egyházvezetők azt állítják, nem bocsátották ki, nem írták alá, sőt, nem volt tudomásuk a két szervezet által kezdeményezett (Meg)hívó szóról. Mit több, a lapunk tegnapi számában megjelent közleményben ez áll: „Habár a kezdeményezéssel sok tekintetben egyet tudunk érteni, egyházunk nevének megkérdezésünk nélkül való feltüntetését a szervezők részéről visszaélésnek minősítjük” – áll a dokumentumban.
A kérdéssel kapcsolatban Molnos Lajos, a Pro Iuventute Szocio-Kulturális Egyesület elnöke azt állítja: a kezdeményezés a civil szervezeté, amelyet az RMDSZ Kolozs megyei szervezete felkarolt. – A jegyzéken szereplő minden szervezetet meghívtunk. Tájékoztattuk, hogy milyen akciónk van, s felkértük, hogy írja alá a szöveget. Ezeket a beszélgetéseket nagyrészt én bonyolítottam le. Senkinek sem volt semmilyen kifogása, első szóra egyetértettek a kezdeményezéssel. Az Amaryllis Társaság az elején valamit félreértett, de rövid idő után tisztáztuk, így ők is csatlakoztak – jegyezte meg Molnos.
Hozzátette: az RMDSZ pénteki elnökségi ülésén jelezte, hogy a Pro Iuventute Szocio-Kulturális Egyesület vezetőjeként koszorúzást kezdeményez Mátyás király születési évfordulója kapcsán. – Tehát nem a civil szervezetek kapcsolódtak volna a Kolozs megyei RMDSZ szervezet kezdeményezéséhez, hanem fordítva. Elképzelésem az volt, hogy a négy egyház egy-egy képviselője mondjon el egy rövid imát. Ezt koszorúzás, a Himnusz eléneklése követte volna. Lévén, hogy az egyházak képviselőivel ő tartja a kapcsolatot, arra kértem László Attila alpolgármestert, az Kolozs megyei RMDSZ elnökét, keresse meg őket. Ez a jelenlétemben megtörtént. Személyesen beszélt Adorjáni Dezső evangélikus-lutheránus, Bálint Benczédi Ferenc unitárius és Pap Géza református püspökkel. Kovács Sándor katolikus főesperes jelezte, hogy mást küld, mert nem lesz itthon. Utólag Adorjáni püspök úr is ugyanezt jelezte vissza. Nem értem, hogy mi a gond – mondta Molnos.
A civil szervezet elnöke szomorúnak tartotta azt, hogy kolozsvári magyarok között ilyen problémák jelentkeznek Mátyás király születésnapján, a szobor megkoszorúzása ügyében. – Gond egy egyháznak, hogy adott esetben nem okmánybélyeges meghívót kapott? Ha valóban úgy lett volna, hogy semmit sem tud róla, akkor telefonál, hogy gyerekek, többet ilyet ne csináljatok – fakadt ki a civil szervezet vezetője.
Hozzátette: az egyházak képviselői jelen lesznek a rendezvényen, s rövid imát mondanak.
A kérdéssel kapcsolatban László Attila alpolgármester, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke leszögezte: a szöveg megfogalmazása előtt mindenkivel egyeztettek. – Aki el akar jönni, azt szeretettel várjuk, aki ott lesz, szeretettel látjuk. Eljött az idő, amikor városunk szülöttjét méltó helyen ünnepelhetjük, nem pedig kisebb-nagyobb rendezvények keretén belül. Aki eljön, eljön, aki nem, az nem – így állunk 2011-ben Kolozsváron. Ismét sikerült bebizonyítanunk, hogy civil kezdeményezésként mindenki elvégezte a dolgát, amelyet kiosztottak, s van mivel büszkélkednünk. Azt látom, hogy a kezdeményezést követően nagyon hamar eldőlt a hivatalos újraavatás dátuma – mondta László Attila.
A művelődési és örökségvédelmi miniszter sajtóirodájától az esti órákban kapott közlemény szerint, Kelemen Hunor tárcavezető „részt vesz február 23-án a Mátyás-szoborcsoport koszorúzásán.”
KISS OLIVÉR , Szabadság (Kolozsvár)

Pösze és raccsoló sajtó
Nagyítólencse alatt az audiovizuális média nyelvhasználati sajátosságai
A romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságait vizsgáló felmérést mutattak be tegnap Marosvásárhelyen. A szakemberek a felmérés által az elektronikus média nyelvhasználatán szeretnének javítani.
A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem kommunikáció szakos tanárainak és diákjainak együttműködésével készített felmérést mutatott be tegnap Marosvásárhelyen Murvai Olga egyetemi tanár, Szász Attila, az audiovizuális tanács tagja és Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnöke.
„Az volt a célunk, hogy megvizsgáljuk a mintaanyagokon, a riporterek és hivatásos beszélők mennyire tartják be a regionális köznyelvi normát, melyek azok a nyelvhelyességi kritériumok, amelyeket nem követnek, és ez az egészséges nyelvérzék számára zavaró” – foglalta össze a felmérés célját Murvai Olga. Mint elmondta, a romániai magyar elektronikus médiatermékek monitorizálása november 15-én indult, a megfigyelés két nagy részre oszlott: a partiumi rádiókat és televíziókat a kolozsvári szakemberek, míg a marosvásárhelyi megfigyelők a „keleti részt” követték figyelemmel.
„Nem jelentés, hanem felmérés”
„Nem jelentés ez, hanem felmérés” – hívta fel a figyelmet Murvai. – Nem hibákat vadásztunk, hanem azokat a jelenségeket néztük, amelyek a kommunikációt zavarják”. A Sapientia–EMTE tanára a sajtótájékoztatón többször is hangsúlyozta, nem személyeskedésről van szó, senkit nem akarnak ezzel megsérteni vagy kipellengérezni, csupán a nyelv helyes használatára akarják rávezetni a sugárzott média munkatársait.
Római vagy „romai”? Volt vagy „vót”?
„Nem mindegy az, ha a rádióban a római helyett „romait” mond a műsorvezető, vagy a volt helyett a rövidebb és helytelen „vót” szót használja” – hozta fel példaként Murvai. Általános jelenségként említette az audiovizuális médiában dolgozók pöszeségét és a raccsolást, valamint a különböző kiejtésbeli rendellenességeket.
„Egyre jobban elterjed ebben a térségben az a mezőségi nyelvjárási sajátosság, amely a rövid és hosszú magánhangzókat és mássalhangzókat helytelenül használja, de hasonlóképpen nagy teret hódít a tipikus Maros-menti jellegzetesség, az „a”-zás is” – figyelmeztetett a leggyakoribb típushibákra Murvai Olga. Szász Attila előzménytelennek nevezte a tanulmány létrejöttét.
„Nem a bírságolás a célunk ezzel, és nem is a kritizálás, hanem az elektronikus médiában használt nyelv hatékonyabbá tétele” – magyarázta a CNA tagja. Karácsonyi Zsigmond szerint érthető az elektronikus újságírókat ért számos kritika, ugyanis sokat ront a színvonalon az, ha a rádióban és tévében használt nyelv az élő beszédet képezi le. Emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egyre több figyelem jutott az elektronikus médiában dolgozó újságíróknak, a szakma nemcsak figyelt rájuk, de képzési lehetőségeket is biztosított számukra.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Választók és elnökjelöltek
Bizonyosra vehető, hogy az RMDSZ vezetése által is támogatott jelölt lesz a befutó
Úgy tűnik, az RMDSZ közelgő kongresszusa a legjelentősebbek egyike lesz. Nem csak amiatt, mert Markó Béla visszavonulásával a szövetségi elnöki tisztségéről is dönteni kell s ez a döntés alapvetően meghatározhatja a szervezet jövőbeli alakulását is. A jelenlegi meglehetősen centralizált struktúra ugyanis (amely átalakításra szorul ugyan, de egyelőre semmi garancia rá, hogy ez az átalakulás be is következhet) erőteljesen az elnök és az őt közvetlenül körülvevő politikusok személyiségjegyeire épül.
Kelemen Hunor személyisége ma még rejtély számunkra, s azok közül a személyiségvonásai közül is, amelyek már érzékelhetőek, nem tudni, hogy Markó háttérbe szorulásával melyek kerülhetnek majd előtérbe. Képes lesz-e arra, amire Markó képes volt, hogy többé kevésbé kiegyensúlyozott csúcsvezetést működtessen, hogy határozottan, de mégsem nyomasztó súllyal befolyásolja a szervezeten belül zajló folyamatokat?
Eckstein-Kovács Péterről, aki immár nem a Szabadelvű Platform éléről, hanem a szövetség perifériájáról követte a folyamatokat, már jóval többet tudhatunk. Eckstein-Kovács már a szatmári kongresszuson élesen és egyértelműen elvetette azokat az alapszabály-módosításokat, amelyek súlyosan korlátozták a szövetségen belüli belső demokráciát, s a továbbiakban is következetesen kiállt a szervezet belső sokszínűsége, a demokratikus eljárásmódok következetesebb érvényesítése mellett. Igaz ugyan, hogy a kisebbségi kérdés iránt érzéketlen Szabad Demokraták Szövetségével való stratégiai partnerség sokat ártott a Szabadelvű Kör népszerűségének, de ez nem rajtunk múlott: az erdélyi magyar szabadelvűek két legfontosabb reprezentánsa Eckstein-Kovács Péter és Egyed Péter nagyon sokat tettek, jobbára eredménytelenül sajnos, a magyarországi partnerek nézeteinek alakításáért. Ezzel szemben az RMDSZ sokat köszönhet annak a tanácsosi tevékenységnek, amelyet a Szabadelvű Kör elnöke az (egyébként vitatható demokráciaelfogású) államelnök mellett betöltött.
Ami a harmadik pretendenst illeti, arról egy dolgot tudhatunk bizonyosan: a magyarországi jobboldalhoz áll közelebb, s az RMDSZ radikálisabb szárnyára alapozná támogatottságát. Céltudatos, jó hatalomtechnikai képességekkel és készségekkel rendelkező személyiség, aki a Fideszhez fűződő kapcsolatait nyíltan vállalja is.
Ennek az írásnak nem feladata minősíteni a jelölteket, azt azonban mindenképpen el kell mondanom, hogy a megválasztásuk esélyei aligha tekinthetőek kiegyensúlyozottaknak. A helyi szervezetekben zajló jelölés ugyanis azoktól függ, akik az RMDSZ-en belül és az RMDSZ vezetésének jóvoltából valamiféle feladatkörrel bírnak, illetve a feladatkörrel bírók (mozgósítható) környezetéhez tartoznak. Az „egyszerű” RMDSZ-tagok régen letettek arról, hogy az RMDSZ-en belüli demokratikus folyamatokban részt vállaljanak.
Ilyen körülmények között pedig bizonyosra vehető, hogy az RMDSZ vezetése által is támogatott jelölt lesz a befutó, teljesen függetlenül attól, hogy a többiek milyen alapelvekkel, programmal, újításokkal állnak elő. Az elnökválasztás gyakorlatilag lefutottnak látszik.
Ez a tény azonban jelentős hatással lehet a romániai magyar politizálás RMDSZ-kongresszust követő folyamataira. A romániai magyar választó, ha úgy véli majd, hogy az RMDSZ-ben nem sok változhat majd, könnyen beadhatja derekát annak a radikalizálódó jobboldali diskurzusnak, amelynek képviselői a magyarországi hatalmat is maguk mögött tudhatják. A legújabb IMAS-felmérés szerint az RMDSZ támogatottsága már ma sem érné el a választási küszöböt.
Ami azonban ennél is súlyosabb, úgy tűnik, hogy a szociáldemokrata-liberális szövetség jóval ötven százalék fölött teljesíthet. Ez esetben az RMDSZ-nek akkor sem lesz meg a lehetősége a kormányzati részvételre, ha parlamenti párt marad. Márpedig a romániai magyar választó szemében a kormányzati részvétel jelentette a szövetség legfontosabb politikai aduját. Ennek hiányában még az óvatosabbak is preferenciáik újragondolására kényszerülhetnek.
Mindezt még mindig nem ártana tekintetbe venni.
Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest)

K… mint összekötő
Nemzetféltő könyvek – féláron. Ezt egy budapesti kiadó tudatja velem és persze nem csak velem, elektronikusan (vagyis nemzetközileg). Nemzetmentő tábla, Kolozsvárt (Tudakozó – vagy Dohányozni tilos; mindegy, a lényeg: hogy az egyetem főbejáratához közel álljon, magyarul), teljes áron.
Ki hogyan félti, próbálja menteni nemzetét, nemzetünket (nemzetiségünket). A cél aligha vitatható, miközben tudjuk: és nemzetközivé lett a világ, ha nem is úgy, ahogy azt az Internacionálé jósolta. A pesti kiadó vegyes kínálatában nyilván találni Wass Albertet (ezek szerint féláron), de van benne Páskándi Géza is (20. századi klasszikus magyar költőkről), Székely Mózes-, azaz Daday Loránd-regények és két fontos antológia, Pomogáts Béla összeállításában: az Üdvözlégy, szabadság! és a Psalmus Hungaricus. (Hogy most miért fél áron? Annyira elnemzetietlenedett volna, elsatnyult az utókor? Vagy csak az általános olvasási kedv, szokáscsökkenése lenne az ok?)
Nekem az olcsó reklámmal van bajom, azzal, amely beáll a mosószer- és gyógyszer-piacot kiszolgáló trendbe, és a nemzetféltésből üzletet csinál. Persze nem Páskándival és Pomogátscsal, hanem a nemes érzelmeket, a nosztalgiát, az évtizedes (már majdnem évszázados) frusztrációt manipulálókkal volna vitám – ha egy normális vitára napjaink közvéleménye (itt és túl) alkalmasnak bizonyulna. Ebben, sajnos, kételkedem. Marad, mint reális lehetőség egy-egy hír, esemény kommentálása.
B(l)ödeháza
A média világgá röpítette a hírt: a Magyarország délnyugati határán fekvő kis falu, a Zala megyei Bödeháza lakói harmadszorra sem tudtak polgármestert választani. Az eredetileg negyvenvalahány szavazóval rendelkező helységben először szavazategyenlőség alakult ki a két jelölt között, a második és a harmadik szavazás eredményét pedig megsemmisítették, ugyanis a szomszédból időközben bejelentkezettekkel majdnem duplájára nőtt a leadott voksok száma. Pikantériája az ügynek, hogy – legalábbis az egyik közszolgálati adó értesülése szerint – éppen az egyik pályázó házanépe nőtt meg ilyen hirtelen, a szomszéd faluból fiktíven átjelentkezettekkel. A helyi és a megyei választási iroda vezetői, szegények, tehetetlenül álltak a jelenség előtt, vizsgálni kezdték, hogy kik nem tartózkodnak „életvitelszerűen” a faluban.
Nos, ezen az „életvitelszerűségen” érdemes volna alaposabban elgondolkodni, Bödeháza határán messze túl. Azon mindenesetre már hetek óta csodálkozom, hogy a sajtó nem igazán kapta fel ezt az istenhátamögötti hírt. Egy nagy Blödeháza volna alakulóban? (Az a bizonyos „l” nyilván sajtóhibaként kerül a „B” és az „ö” közé.)
Bánffy Miklóssal – több helyszínen
Úgy két évtizeddel ezelőtt, egy korai Kós Károly-megnyilatkozás (az 1911-es balázsfalvi ASTRA-nagygyűlés visszhangja) után kutatva, a Budapesti Hírlap 1910. április 26-i számában ráakadtam egy újságírói beszámolóra, amely gróf Bánffy Miklósnak a kolozsvári II. választókerületben elhangzott szavait idézi, a következőképpen: „Kevés kivétellel úgy bántak velünk, mint a mostoha gyermekkel, az utolsók voltunk abban, hogy vágyaink és követeléseink kielégíttessenek. A nemzetiségi kérdésben panaszolta [Bánffy], hogy nem azokat kérdezték meg, akik ismerik a kérdést, hanem a fővárosban lévő más szemmel látókat. A nemzetiségi kérdést érintő ügyekben elsősorban az erdélyieket kell meghallgatni.”
1910-ben még nem mi (azaz apáink-nagyapáink) voltak itt a nemzetiségiek. Majd – átmenetileg – 1943-ban sem. Amikor Bánffy Miklós (jóval a másfél évig tartó magyar külügyminisztersége után) „kettős küldetést” vállalt, Budapest (egész pontosan: a magyarság) és Bukarest között próbált közvetíteni. Erről a bukaresti útról tartott színvonalas előadást, érdekes háttér-anyagra is utalva, Csapody Miklós, az erdélyi dolgokban igencsak járatos (Ilia-tanítvány), Budapesten élő irodalomtörténész, a két napra elosztott kolozsvári Bánffy-rendezvényen. Nem kevésbé volt fontos Dávid Gyula emlékeztetője Bánffy Miklós irodalomszervezői munkájára – amelyet a magyar fővárosból (1926-ban) hazatérve, a Bukarestben letett román állampolgári eskü tett lehetővé. Bánffy volt az, aki a már 1910-ben felismertekhez hűen, tulajdonképpen minden lépését az erdélyi (az ő életének kisebbik hányadában: romániai) magyarság érdekeihez igazította.
A budapesti színháztörténeti intézet Kolozsvárról érettségi után elszármazott munkatársának, Szebeni Zsuzsának az elkötelezettsége, kitartó kutatása tette lehetővé a gazdag kiállítást és a hozzá kapcsolt előadásokat. Jó volt fiatalokat is látni, a Bánffy-életműben már régebbtől jártas idősebbek mellett, az előadói asztalnál. Kereskényi Hajnal az itthoni utánpótlást képviselte, figyelemre méltóan.
(A nemzeti-nemzetiségi mellett érdemleges Bánffy-szó, azaz kép a nemzetköziségről: az európai diplomatákról készített karikatúrái ugyanúgy nem amatőr-termékek, mint ahogy legjobb drámái sem, főképpen azonban a nagy regény, a trilógia, az Erdélyi történet.)
Szezonkezdet – Puskással
Sajnos, csak én kezdem – most, február végén vele, azaz a (futballistának, ráadásul fradistának indult) történész Borsi-Kálmán Béla róla szóló könyvével a tavaszi évadot. (Tudomásul véve már, örömmel, az Arsenal győzelmét a BL-ben a Barcelona fölött; a távolból pedig, ugyancsak a tévé jóvoltából, a Puskás nagyságú brazil Ronaldo visszavonulását.) Hagyjuk most a CFR-t, de az FTC-t is, van baja elég. Horgonyozzunk le az Aranycsapatnál és a kapitányánál (a könyv címe is ez). Ami ugye maradéktalanul magyar nemzeti és a legteljesebben nemzetközi ügy, nem is lehetne másképp nézni, olvasni. Borsi-Kálmán Béla pedig, vérbeli történészként (bizonyára nem feledve diplomata múltját, hiszen utal is a magyar határokon túl szerzett tapasztalataira), ezt a dicsőséges és egyben fájó, évtizedek során megőrződött futball-epizódot bekapcsolja a magyar históriába. A Honvéd, a Real Madrid, a válogatott balösszekötőjéről szóló sok-sok érdekes részlet, pszichológiai elemzés közül – nem tehetek róla – a 151. lapon található, Puskástól távolodó eszmefuttatását vagyok kénytelen ide beemelni. A Csengerbagoson született, gyerekként magyar állampolgárrá lett Kálmán Béla az Aranycsapattól kicsit elkalandozva, itt a saját labdarúgó karrierje (a hiány) magyarázatát, egyúttal az áttelepedés utáni traumák, egyfajta kirekesztettség okát keresi, kétségtelen keserűséggel. És azon kapjuk magunkat, hogy mégis a Fradi – és Trianon – közelébe kerülünk. Íme:„…szocializációm ott, a Franzstadt Torna Club Üllői úti sáros edzőpályán fejeződött be, ott, a régi, korhadó falelátó, a »B-közép« alatti dohszagú öltözőkben váltam »magyarországivá«. Ott és akkor, ’69 februárja és júniusa között került rám a kis (nagy) magyar megvertség bélyege. Méghozzá olyan erősen, hogy egyszer s mindenkorra beégette magát személyiségembe, legalább is annak »titkos«, rejtjelesen kódolt bugyraiba. Mindenki – minden »trianoni« Magyarországon felnőtt játékostárs – erre a bizalmas zárkombinációra »ismer rá« csalhatatlan biztonsággal, mihelyt beteszem a lábam egy hazai öltözőbe. És kezd rögvest »működni«, ha valamilyen (bármilyen) a Fradi-szentélyben 1969–1970 között megélt-rögzített beszéd- vagy játékszituáció keletkezik – megint csak tökéletesen függetlenül a mindenkori csapattársak valós (objektív) képességeitől: elég egy kis ordibálás, némi »cikizés«, bármilyen rosszindulatú megjegyzés, vagy akár egy megvető pillantás, a sérült idegpályák máris aktivizálódnak, a régi sebek-gátlások felszakadnak, s ilyenkor nemhogy a labdát nem találom el, még át is esek rajta. Vagyis »igazolom«, újra és újra »megerősítem« az 1969-es határozat »helyességét«…” (Ekkor hangzott el ugyanis a focisták autóbuszában is egyetemi vizsgára készülő huszonegy éves srác felé Albert Flóri szentenciája: „Elmész te az anyád p…a, már régóta figyellek, intelligens gyerek vagy, nyelveket beszélsz, de sohasem lesz belőled futballista, akármilyen ügyes vagy is!”)
A történetet, az életre szóló frusztrációt Borsi-Kálmán Béla hosszabban meséli, egy érzékeny lelkületű, egyszerre labdarúgónak és értelmiséginek készülő fiatal idegen környezetben történő megaláztatását. (Szerencsére történészként és diplomataként túllépett ezen.) Számítsuk akár le a sirámokból a szubjektivitást – de kapcsoljuk ide az edző Jenei Imre egykori, közismert lejáratását a magyar válogatott meghívott edzőjeként – olyan anyaországi társak részéről, akik nyomába sem érhetnek az ő (romániai és európai) eredményeinek.
Morgen
Holnap majd megoldjuk. Ezt akarja jelenteni az egyetlen, nyugtató szó, amellyel a főszereplő Hatházi András a Morgen című, román–magyar–francia koprodukcióban készült Marian Crişan-filmben kommunikálni próbál a Nagyszalonta környékére került szerencsétlen kis törökkel – aki természetesen szintén nem beszél semmilyen más nyelvet, az anyanyelvén kívül; a gesztusokból, fénykép-mutogatásból, ismétlésekből mégis megtudjuk, hogy Németországban élő fiához szeretne eljutni, hivatalos papírok nélkül. Mi ugyan Arany János jogán Nagyszalontát és vidékét magyarnak tudnánk, a kolozsvári színész viszont egy jólelkű, természetes emberségű románt alakít – kiválóan. A téma nyilván nemzetközi – méltó visszhangra is talált a film különböző fesztiválokon. A román „új hullám”, a fiatalok sorozatos jelentkezése hamisítatlan román környezetben játszatott alkotásokkal tulajdonképpen méltó folytatása Lucian Pintilie még diktatúrabeli Újrajátszásának, Dan Pizza, Mircea Daneliuc filmjeinek (amelyek most, régiek és újak, Svédországban hódították meg a közönséget). Úgy látszik, hiteles művekben nehéz elválasztani a nemzetit a nemzetközitől. (Jancsó Miklós korábbi nagy filmjei ugyanezt bizonyították.)
Amikor azt hinnénk, hogy valami nagyon távol van tőlünk – mint most az arab világban érvényesülni látszó dominó-effektus –, az értő kommentárok figyelmeztetnek: ne legyünk olyan biztosak a távolságokban.
KÁNTOR LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Az újságíró ritkán dicsér
Politikai vezetőként Markó Bélának az erénye éppen az volt, hogy nem hagyta, mások diktáljanak neki.
A sajtó, az újságíró szerepe a politika, a politikus kritikája. Nem csupán a közössége, hanem a politikus érdekében is az, így teremti meg a kétirányú információáramlást lehetővé tevő bizalom hídjának épülését a vezetők és szavazók közt. Ezért húsz éves újságírói munkám során ritkán, ha memóriám nem csal, soha nem méltattam politikust. Most mégis megteszem, akkor is, ha tudom, néhányan sokatmondóan néznek majd rám, és azt kiáltják: Leleplezted magad, bértollnok!
A romániai magyar sajtóban is járja az a módi, hogy azokat a politikusokat érdemes dicsérni, akiknek egyre magasabban áll a csillaguk, s belerúgni azokba kell, mert lehet, akik veszítenek hatalmukból. Én maradok azok között az újságírók között, akik ennek a gyakorlatnak az ellenkezőjét cselekszik.
Markó Bélát akkor méltatom nyilvánosan először, amikor politikai karrierje csúcsán lemond az RMDSZ elnöki tisztségéről. A még ellenségei által is Markó-korszaknak nevezett tizennyolc év ugyanis a romániai magyarság történetének legjobb időszaka volt.
Akkor is, ha nem sikerült elérni az autonómiát, akkor is, ha nincs önálló magyar állami egyetemünk. Azzal a szükséges megjegyzéssel, hogy a kisebbségi jogi érdekérvényesítés nem csupán Markó Bélának és az RMDSZ-nek, hanem elsősorban az érdekvédelmi szervezet által hangoztatott társadalmi összefogásnak, az erdélyi magyar közösség józanságának köszönhető.
Markó Bélát, a politikust van, aki szereti, van, aki kétségbe vonja tevékenységét. Egy valami azonban kétségbevonhatatlan: elnöksége alatt, tizennyolc éven át az RMDSZ egyetlen választást sem vesztett el. Magyar vidéken megnyerte a helyhatósági választásokat, bejutott a parlamentbe, és 1996 óta támogatja a kormányzó pártot vagy éppen a kormánykoalíció tagja. Az európai parlamenti választásokon pedig a romániai magyarság számarányán felüli létszámban juttatott képviselőket Brüsszelbe. Markó Bélát 1993-ban, az RMDSZ harmadik kongresszusán választották elnökké. „Hogy jó vagy rossz döntés volt az én megválasztásom, az majd később kiderül. Bízzuk az utókorra, hogy eldöntse, ki volt államférfi és ki nem” – mondta 1996-ban, amikor így emlékezett a brassói kongresszuson született döntésre: „Az volt a szándék, hogy olyasvalaki kerüljön a szövetség élére, aki egyensúlyt tud teremteni. Egyébként engem sokszor idegesített, hogy az én alkatomhoz ez társul, mert én tulajdonképpen gyűlölöm a langyosságot, hiszen a langyosokat kiköpi az Úr, márpedig aki itt se áll, ott se áll, az langyos. Én nem vagyok igazán pártpolitikus. Az elmúlt években jó néhányszor kifogásolta egy-két román politikus, hogy nem eléggé markánsak az álláspontjaim. Ők jól érzékelték, hogy én nem voltam hajlandó teljes erővel ide vagy oda állni, előrerohanni, annyira elkötelezni magam, hogy mögöttem felégessem a hidakat. Ez nem mindenkinek rokonszenves...”
Az RMDSZ elnöke megvallotta, sokra tart bizonyos baloldali, és sokra tart jobboldali értékeket is, ő ezt megteheti, mert nem kényszerítette rá a helyzet arra, hogy egyik vagy másik oldalra álljon. Elismerte, hogy ezt egyesek amolyan se hús, se hal állapotnak tartják, ám szerinte ez az erdélyi magyar politika, amely más, mint a magyarországi magyar politika, mert az erdélyi magyarság is más helyzetben van, mint a magyarországi magyarság.
Hogy mi lesz a sokszínű erdélyi egységnek a sorsa? Nos, az erdélyi magyar társadalom jövőjét kétségtelenül befolyásolja Markó Béla visszavonulása. Kérdés, hogy az elnökválasztás után a vesztesek el tudják-e fogadni vereségüket. Kérdés, hogy az új elnök milyen viszonyt alakít ki Tőkés Lászlóval és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a FIDESZ-szel, a román pártokkal. Mennyire lesz befolyásolható?
Politikai vezetőként Markó Bélának az erénye éppen az volt, hogy nem hagyta, mások diktáljanak neki. Az erdélyi magyarságnak hasonló vezető(k)re van szüksége. Hogy megtaláljuk-e? A kérdés a brassói kongresszus előtt is hasonló volt, hiszen egy – ma már legtöbben elismerik – nagy kaliberű politikus, Domokos Géza helyére kerestünk alkalmas vezetőt. A válasz egy-másfél évtized múlva talán hasonlóan igenlő lesz...
Ambrus Attila , Új Magyar Szó (Bukarest)

Ki lesz az RMDSZ elnöke?
Megoszlanak a vélemények arról, hogy lesz-e meglepetés az elnökválasztáson. A szövetség jelenlegi irányítói, Markó Béla hívei igyekeznek egyértelműen azt sugallni, csak Kelemen Hunornak van valós esélye. Sorra érkeztek a területi, megyei szervezetek nyilatkozatai, majd mindenik azt kiáltotta világgá, hogy a jelenlegi művelődési minisztert támogatja.
Az elmúlt hetek RMDSZ-tájékoztatói, erdélyi magyar sajtóbeszámolói Kelemen diadalútját tükrözik: ment, látott és győzött, begyűjtötte a kongresszusi szavazás szempontjából amúgy semmilyen jelentőséggel nem bíró voksokat. Igen komolyan készül (készítik) az elnöki feladatra, és ezt mutatja az is, hogy egy ideje a román közvélemény felé is elsősorban ő közvetíti az RMDSZ álláspontját. Programjából főleg a háttéralkuk során rögzített változásokat ismerhettük meg: mit ígért Borbély Lászlónak, a marosvásárhelyieknek, a székelyföldi vezetőknek, no meg a Partiumnak, Közép-Erdélynek. Eckstein-Kovács Pétert főleg a román sajtó emlegeti az esélyesek között, a magyar média inkább érdekes színfoltként ismertette megnyilvánulásait. Az államelnök kisebbségi tanácsadója nem vett tudomást az esélyeit törpítő megjegyzésekről, kommentárokról, mindenütt ott volt, felszólalt, nyilatkozott, éles bírálatokat fogalmazott meg. Eckstein volt az, aki sorozatosan számon kérte a megyei, területi közgyűlések demokratikus döntéshozatalát, szóvá tette az esélyegyenlőtlenséget, és hogy a szövetség hivatalos apparátusa egyértelműen Kelement támogatja. Kifogásokat emelt amiatt is, hogy a nagy esemény szervezői, a szavazás lebonyolításáért felelős kongresszusi biztos, Kovács Péter és csapata nem pártatlan. Tárgyalt Tőkés Lászlóval is, nyitást ígért a szövetségen kívüli szervezetek felé, új stratégiát, amely biztosíthatja a magyarság parlamenti jelenlétét. A megyei találkozókon felvázolt programjának sok kedvelt eleme volt, többnyire rokonszenvvel viszonyultak hozzá a küldöttek, a szavazás mégis, legyen bár titkos, majd minden esetben Kelemen főlényes győzelmét hozta.
Olosz Gergely indulásának viharos bejelentése után szinte eltűnt. Nem vett részt a számára sikert nem ígérő megyei küldöttgyűléseken, nem járta az erdélyi településeket, de találkozott Orbán Viktorral, s nem késlekedett ezt díszes fotóval igazolni, és ő is tárgyalt Tőkés Lászlóval. Elsősorban a látványos imázsépítéssel foglalkozott, igaz, közben kipenderítették a frakcióvezetői székből, majd még egy hír érkezett: az SZKT ülésén próbált nagy magyar távlatokat felvillantani államelnök-választáshoz illő beszédében. Oly kevéssé volt jelen, hogy a román média szinte nem is említi a jelöltek között. Kezdeti nyilatkozatai után alig hallatott programjáról, terveiről, de igyekezett fontos helyeken, fontos emberek társaságában mutatkozni, többet ült Budapesten, mint Bukarestben, s a Duna tévé vitaműsoránál sem felelt meg neki a kolozsvári stúdió, hatásosabbnak találta, ha a magyar fővárosból fogalmazza meg üzenetét. Sokak által hangoztatott esélytelenségének kicsit ellentmondani látszik, hogy Markó Béla fontosnak tartotta ironikus sajtóközleményben helyretenni a kettejük találkozójáról kiadott Olosz-nyilatkozatot. Van, aki erényeként, mások hibaként említik, hogy a magyarországi kormányoldal félhivatalos szócsövévé vált, ha ő jutna az elnöki székbe, teljes mértékben a Fidesz–KDNP alárendeltjévé tenné az RMDSZ-t.
Legyen változás, de ne változzék semmi
Az eljövendő elnök személyénél is fontosabb azonban, hoz-e, s ha igen, milyen változást az RMDSZ-ben, a szövetség politikájában. Kelemen Hunor egyértelműen a markói örökséget viszi tovább, s félő, nehezen tudja belopni saját egyéniségét, elképzeléseit, hisz két erős személyiség szorításában kell majd kormányoznia. Markó Béla nem kíván visszavonulni, a számára kitalált tisztségek jelzik, befolyása jelentős marad, s ott lesz a háttéralkuknak köszönhető politikai alelnök, Borbély László. Olosz egészen más politikát ígér, Vissza a magyarokhoz jelszóval népszerűsíti elképzeléseit, konkrétumot azonban keveset árult el, magyarországi kapcsolatai ismertek, bukaresti román politikai és üzleti összeköttetései rendkívül rossz hírűek. Ecksteinről tudni lehet, élesen, szókimondóan fogalmazott mindig, amikor a demokratikus elveket látta sérülni, következetesen kiállt az RMDSZ sokszínűsége mellett, s pont ezek miatt nehezen hihető az oly sokszor hangoztatott vád: Băsescu embere, átjátszaná a szövetséget a demokrata-liberálisoknak.
A szombati elnökválasztáson 555 küldött dönt az elkövetkező RMDSZ-elnök személyéről, ezek többsége azonban éppen a jelenlegi vezetőség elkötelezettje, Markóéknak köszönheti jól fizetett állását, vezető funkcióját. Egy bejáratott rendszer részei, ahol tudják, hogyan, milyen áron juthatnak előbbre, nem akarnak radikális változást, csak éppen annyit, amennyi megmaradásukat szavatolja. Az elégedetlenek már jó ideje külön utakon, más pártokban, szövetségekben igyekeznek érvényesíteni elképzelésüket.
Mindennek tükrében már egyáltalán nem talányos, ki lesz az RMDSZ következő elnöke. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú Markó Bélával, az RMDSZ leköszönő elnökével
Megnyugtatok mindenkit: háttérből nem lehet irányítani egy szervezetet – jelentette ki a Krónikának adott interjúban az RMDSZ éléről 18 év után visszavonuló Markó Béla. Az 59 éves politikus lehetségesnek tartja az erdélyi magyar összefogást, de ezt nem könnyíti meg a Tőkés-féle pártalapítás. A leköszönő szövetségi elnök szerint az RMDSZ-nek minden magyar kormánnyal beszélő viszonyban kell lennie. Kelemen Hunort azért tartja a legalkalmasabbnak a szövetség vezetésére, mert képesnek látja arra, hogy valamiféle egyensúlyt megtartson az RMDSZ-ben.
RMDSZ-en belül és kívül egyaránt sokakat meglepett, amikor decemberben bejelentette: nem indul újabb mandátumért. Elérkezett arra a bizonyos csúcsra, ahol általában ajánlatos abbahagyni? – Úgy ítéltem meg, ebben a pillanatban én dönthetem el, hogy folytatom-e, és nem mások. Az RMDSZ-en belüli véleményeket ismerve, konzultálva is sokakkal, túlnyomórészt arra biztattak, hogy folytassam, mindenki stabilitást, folytonosságot, átláthatóságot szeretett volna. Még azok közül is, akik nem értenek egyet velem. Másrészt 18 év, egy ilyen hosszú időszak óhatatlanul kopáshoz vezet. Ez nem jelenti, hogy ne lennék képes jól csinálni, ne lenne még energiám a folytatáshoz, de tudatában vagyok annak, hogy kialakítottam egy stílust, politikai alapállást, kiszámítható vagyok, ami persze jó is, más szempontból rossz. Hozzám képest egy új elnök sokkal könnyebben újíthat, változtathat azon, amin kell. Tagadhatatlan, hogy nem kívánom az RMDSZ irányvonalának alapvető változását, hiszen van egy szabott meder, politikai eszközrendszer, amely mellett többször letettem a voksomat, ilyen szempontból folytonosságot szeretnék. Viszont meglehet, mások ugyanezt jobban tudnák már csinálni, új szemlélettel korrigálhatnának azon, ami nem jó. Különben RMDSZ-elnöknek lenni elsősorban felelősség, olyan feladat, ami napi 24 órát jelent. Az elnökválasztási kampányban egyesek úgy viszonyulnak hozzá, mintha valamiféle jutalom, kitüntetés lenne. Holott aki ezt vállalja, az nehéz, időnként emberpróbáló, nyomasztó felelősséget vállal, olyan kihívásokat, amelyeket most még nem is ismer. Nem fogok visszavonulni a közélettől, de sokkal nagyobb arányban és energiával szeretnék eredeti hivatásomnak, az irodalomnak élni.
– Az olyan dicséretek sem győzték meg, miszerint ön az ezredforduló legnagyobb magyar államférfija, a Kárpát-medence egyik legsikeresebb magyar politikusa? – Elégtétellel veszem, ha valakik értékelik a munkámat, de soha nem követeltem ki magamnak az ilyen jelzőket, nem is ezekért a minősítésekért, címkékért dolgoztam. Nem mintha nem lennék ambiciózus ember, csakhogy én nem általában a történelembe, hanem az irodalomtörténetbe szerettem volna bekerülni. Ez ugyanis megóvja az embert a túlzásoktól. Nagyon fontos, hogy a politikusnak legyen a háta mögött egy másik életre, másik hivatásra való lehetőség. Idegenkedem a hivatásos politikustól, akinek nincsen más hátországa. Általában ez vezet oda, hogy valaki foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz, a székéhez.
– Gondolom, az nem esett jól, hogy Tőkés László metaforikusan Hoszni Mubarakhoz hasonlította. Hozzászokott a bírálatokhoz? – Tőkés László kritikáihoz hozzászoktam, erre volt bőven időm. Nem lép ki az általa használt fogalomtárból, hogy időnként az aktuális világpolitikától függően színesíti a példatárát, elég nagy tehetséggel próbál bántani engem is. Nem az ilyen színes, általam tréfaként elkönyvelt metaforák zavarnak, hanem általában a rágalmak, a mocskolódó stílus – most nem Tőkésre utalok, bár sajnos nála is előfordul. Időnként elkövetem azt a hibát, hogy különböző disputafórumokat végigpötyögtetek az interneten, és látom, mivel találkozhat az ember. Az embernek legjobban az igazság szokott fájni, és mivel nem hiszem, hogy mindent jól tettem volna eddig, biztosan voltak hibáim, mulasztásaim, az szokott fájni, amikor valaki ilyesmire rátapint. A rágalom, az igaztalanság, a szennyes jelzők rendkívül fel szoktak dühíteni. A bírálóknak minden helyzetben ajánlom, hogy ragaszkodjanak az igazsághoz, mert ha az ember egy jogos kritikában igaztalan állítással találkozik, rögtön felmenti önmagát.
– Hagy hátra olyan döntést, amelyet utólag megbánt? Sajnálja-e, hogy 2003-ban Tőkéstől megvonták a tiszteletbeli elnöki posztot, majd a 2009-es EP-választáson összefogtak vele? – Hogy szövetkeztünk, jó döntésnek tartom, mindenképpen pozitív hatása volt. Persze utána tél-túl az RMDSZ-en belül is voltak hangok, miszerint nélküle is bejutottunk volna az EP-be, de ezt nem bizonyította be senki. De ennek más jelentősége is volt: ha én azt vallom, hogy az erdélyi magyarságnak egységesen kell fellépnie, akkor el kell fogadnom, hogy mindent meg kell tenni, hogy a más véleményűeket valamiképpen egy ernyő alá leljük. Tőkésnek a tiszteletbeli elnökségtől való megfosztását – ami tulajdonképpen a tisztség megszüntetését jelentette – nem mi döntöttük el, hanem ő, hiszen módszeresen a szakítás felé vitte a dolgokat: bírósági feljelentést tett az RMDSZ ellen, ellenrendezvényt szervezett a kongresszussal egy időben a Láncos templomban. Ha nincs az ellenrendezvény, nem biztos, hogy eljutunk a döntésig, mindvégig haboztam, és az utolsó pillanatban összegyűjtöttem a vezetőségi tagokat, végigkérdezve, hogyan látják a helyzetet. Nem azzal az elhatározással mentem Szatmárra, hogy ezt megtegyük, de az ellenrendezvény miatt nem lehetett visszalépni. A kormányzati szerepvállalásról szólóak voltak a nagy döntések, hogy ezen belül milyen törvényeknek adunk prioritást, de nem gondolom, hogy itt voltak nagy tévedések. Ez a korszak elsősorban az anyanyelvhasználatért, a nyelvi, egyéni jogokért folytatott küzdelemé volt, ami lassan-lassan le is zárul. Hogy nem vállaltam újabb mandátumot, az is benne van, érzek egy korszakhatárt: a nyelvi, anyanyelvi oktatási jogok kerete megvan, a következő időszak a kollektív jogokért folytatott küzdelemé kell, hogy legyen.
– Milyen leltárt készül átadni utódjának? Mekkora személyes felelősséget érez abban, hogy mandátuma alatt megfeleződött az RMDSZ-re leadott szavazatok száma? – Legyünk őszinték: így számolni erős demagógia. Ha valaki végigköveti a választásokat, látja, hogy csak a rendkívül alacsony román részvétel mellett tartott európai parlamenti megmérettetéseken ugrott meg a magyar részvételi arány, ami más esetben 1990-től ugyanolyan volt, mint a többségieké. Amikor 1990-ben milliós tömeget mutatott fel a magyarság, a románok hasonlóképpen. A kérdés inkább úgy tehető fel: mi az oka, hogy mi nem tudjuk jobban megmozdítani a magyar választókat. Ennél sokkal fontosabb, komplexebb kérdés, hogy demográfiailag hogyan állunk, miért fogyatkoztunk a diktatúrából kikerülvén, ezen belül milyen arányú a kivándoroltak száma, a születési arányszám csökkenése. Ebben már mindannyiunknak van felelőssége.
– Egyik legnagyobb vívmányának szokta nevezni a magyarság egységének megtartását. Ennek nem mond ellent, hogy már a harmadik erdélyi magyar párt van megalakulóban? – Noha mára elfelejtettük, 1990-ben onnan indultunk, hogy több párt létezett, mindig létezett az RMDSZ-szel szemben induló alakulat. Jelentős szavazatszámot nem szereztek, de Marosvásárhelyen például kimutatható volt, hogy jelöltjük néhány száz szavazatával megfosztotta a várost a magyar polgármestertől. Nagyobb támogatottságra tett szert a Magyar Polgári Párt az önkormányzati választásokon, viszont ott is kimutatható, hogy csupán a voksok tizenöt százalékát szerezte meg az RMDSZ-szel szemben. A most létrejövő párt elsősorban az MPP szavazataira számíthat, tehát elvben most is odasorolható az RMDSZ mögé az a 85 százalék, ami csökkenhet vagy nőhet, attól függően, hogy a szövetség miként politizál a következő időszakban, és 2012-ben milyen üzenettel veszünk részt a választásokon. Viszont a számok azt mutatják, hogy ha erősen megosztottak leszünk, akkor nem fog bejutni senki a parlamentbe. Az RMDSZ-nek hoznia kellene a teljes támogatottságot, ez lehet a cél, de 85-90 százalék körül kellene mozognia, másképp nem tud bejutni.
– Bár Kelemen Hunor szeretné lebeszélni Tőkés Lászlót az új párt megalapításáról, ennek kevés a realitása. Márpedig ez esetben elkerülhetetlennek tűnik az együttműködés. Milyen módozatait látja ennek? – Elég sokat dolgoztam annak idején, hogy létrejöjjön az a bizonyos magyar összefogás. Nem volt törvényszerű, hogy ilyen nehezen jött létre, de az sem, hogy egyáltalán létrejött. Sok szubjektív tényezőn is múlott: hogy én vagy Tőkés László hogyan viszonyul a megegyezés gondolatához. Az RMDSZ felajánlotta az első helyet a listán a támogatottságban kisebb partnernek, nagyon nagy, de helyes kompromisszumot kötöttünk. Tehát ez lehetséges, viszont a pártalapítás ezt nem könnyíti meg. Az RMDSZ akkor is próbálta volna valamiképpen felszámolni a magányát, ha nem kell másik párttal tárgyalnia. Eléggé gyermetegnek látom azt az okfejtést, hogy azért akarnak pártot létrehozni, hogy ennek pozíciójából jobban lehet tárgyalni, jobban lehet szorongatni az RMDSZ-t. Holott az RMDSZ-t eddig is szorongathatták, meg kell nézni a 2009-es EP-listát. Másrészt nem tudom, hogyan fogják tudni átlépni a párt létrehozása kapcsán felmerülő identitáskérdéseket, ha egyáltalán eljutunk a megegyezés gondolatához. Romániában olyan kemények a feltételek, hogy egy koalíció nem tud bejutni a parlamentbe. Kíváncsi vagyok: létrehoznak egy pártot, s utána lemondanak a párt identitásáról? Morálisan is furcsának tartom azért pártot létrehozni, hogy élesebb kést tarthassunk az RMDSZ oldalába. Ez azért is veszélyes, mert könnyen saját magukat belehajthatják abba, hogy utána már nem lehet megegyezni. Másrészt eleve nem terveznék megegyezést vagy szövetséget másokkal, az RMDSZ jelenleg elég erősnek látszik, önkormányzataink jól mennek. Ugyanakkor Tőkés László nem vesz észre valamit: minket állandóan pártpolitikával vádol, és ahelyett hogy megpróbálna meggyőzni bennünket, ez ne így legyen, ő maga pártot hoz létre. Mivel lesz jobb azoknál, akiket vádol, hol az alternatíva?
– Sokak szerint fölösleges színjáték az elnökválasztás előtti kampány, hiszen három jelölt van ugyan, de ezek közül az egyik mellett ön hivatalosan is kiállt, és az egész apparátus, de maga az elnökválasztó kongresszus megszervezésével megbízott ügyvezető alelnök is neki kampányol. Nem lett volna egyszerűbb kijelenteni, hogy márpedig Kelemen Hunor lesz a következő elnök? – A támogatottság általában ilyesmiből áll össze: a területi szervezetek, a tagság, véleményformáló emberek, az RMDSZ befolyásos politikusai támogatnak valakit. Az enyém is épp olyan természetesnek számít, mint bárki másé. Végül is mi választunk elnököt, ki-ki miért ne mondaná el a véleményét? Paradoxnak éreztem, hogy Markó ne mondjon véleményt. A kongresszusi biztosnak is a szervezésben kell semlegesnek lennie, olyan értelemben, hogy ne szervezzen az egyik elnökjelölt ablaka alá zenekart egész éjszakára. Milyen okból ne mondanám el a véleményemet vagy ne próbálnék befolyással lenni, ha befolyásolni tudom, kit választanak elnöknek? Kampányolni nem álltam be, nem tartottam volna helyesnek.
– És miért Kelemen, és nem Eckstein-Kovács Péter vagy Olosz Gergely? – Kinek-kinek megvannak az erényei és hibái. Kelemen Hunort azért tartom a legalkalmasabbnak, mert képesnek látom arra, hogy valamiféle egyensúlyt megtartson az RMDSZ-ben. Ő nem vehemens pártpolitikus, hanem olyan, akiben van empátia megérteni, meghallgatni a másik véleményt, megpróbálni kompromisszumot kialakítani. Az RMDSZ egysége, léte sokban múlik azon, hogy tud-e az ember pártatlan lenni. Teljesen elfogulatlanok nem tudunk lenni, de ő törekszik erre. Nyilván ez számára is nagy próbatétel lesz, és a puding próbája az evés.
– Az összes jelölt a magyar kormánnyal, illetve kormánypárttal való kibékülés fontosságát hangsúlyozta. Szövetségen belül is felróják önnek, hogy egyenlő távolságot tartott fenn a jobb- és a baloldallal, a tavaly megbukott MSZP–SZDSZ-hez fűződő viszony miatt az RMDSZ-re – annak ellenére, hogy az Európai Néppárt tagja – rásült a balliberális párt bélyege. Ön szerint mindezek mellett hogyan lehet rendezni a Fidesz és az RMDSZ viszonyát? – Az én bűnöm ennél is nagyobb: mindig az egyenlő közelségről beszéltem. Akkor is egyenlő közelségre törekedtem az ellenzékkel, amikor az elmúlt nyolc évben szocialista–liberális kormány vezette Magyarországot. A mindenkori magyar kormánnyal – legalábbis eddig – napi munkakapcsolatban voltunk, hiszen ezen az együttműködésen sok minden múlik. Az erdélyi magyarságnak szüksége van támogatásra a kultúra, a szellemi élet, az oktatás terén, ezt a támogatáspolitikát meg kell próbálni befolyásolni, alakítani, meg kell szerezni Magyarország politikai támogatását. Nem is tudom, hogy képzeli valaki, hogy nekünk az elmúlt nyolc évben nem kellett volna beszélő viszonyban lennünk a magyar kormánnyal. Ez úgy butaság, ahogy van. Ez nem azon múlik, hogy ki kit szeret, kinek a véleményével ért egyet. Hogy az ellenzékben lévők nem szeretik ezt, mert olyanok a politikai szembenállások Magyarországon, hogy az ellenségem ellensége a barátom, elég baj, de mi nem igazodhatunk pártlogikához ezekben a kapcsolatokban. Ennek következtében hol jobb, hol rosszabb volt a viszonyom ellenzéki vagy kormánypártokkal, de némi sértettség mindenkiben volt. Csak én tudom, hogy a kettős állampolgárságról szóló 2004-es szavazás után milyen vitákkal próbáltuk helyrekalapálni, egyáltalán folytatni az együttműködést az akkori magyar kormánnyal. De nem jajgattam nyilvánosan azzal, hogy valaki éppen haragszik ránk.
– Sokan fel is kapták a fejüket azon, hogy nem igényli az állampolgárságot. – Ne haragudjon, mi időnként egészen földön és valóságon kívüliek tudunk lenni. Visszakérdezhetnék: ez a román kormányfő-helyettesi pozíciómat mennyiben erősítené, és mennyiben lenne hasznára az erdélyi magyarságnak. Milyen indokkal kellene nekem kormányfőhelyettesként magyar állampolgárságot kérni? Ezt ki-ki kérheti, de nem lenne jó morális pressziót kialakítani e körül. Nagyon jól tudtam, hogy erre sokan felhördülnek, de ha eredményesen akarunk politizálni, akkor ezeket a dolgokat ki kell mondani.
– Traian Băsescu államfő független kormányfőben látja a kabinet és ezzel a nagyobbik kormánypárt megmentésének lehetőségét. Menynyiben lehet hitelesebb és alkalmasabb egy párton kívüli miniszterelnök? – Én megmondtam, hogy az RMDSZ kongreszszusáig nem vagyunk hajlandók foglalkozni a kérdéssel. A magam szempontjából kicsit ízléstelennek is tartanám, ha mandátumom utolsó egy-két hetében ilyen éles döntésekbe belemennék, ezt az RMDSZ új vezetőségének kell meghoznia. Nem ez az a pillanat, amikor cserélni kell. Lehet, hogy erre sor fog kerülni, mert eléggé elhasználódott a kormány, a népszerűsége lezuhant, amit általában a miniszterelnök személyéhez szoktak kötni, tehát sok ráció van a cserében való gondolkodásnak, de nem érzem, hogy most érkezett el a pillanat. Ha ők egyoldalúan ilyen határozott álláspontra jutnak, akkor persze megbeszéljük. Nem értek egyet a szakértői miniszterelnök gondolatával, szerintem az nem bírná ki a következő időszakot, mert a kormány legnagyobb feladata, hogy egy ütemre próbáljon mozdulni a parlamenti többséggel, amin ő nem segítene. De ők is azért szabtak haladékot a kongresszus utánra, mert patthelyzetbe kerültek.
– Előrebocsátotta, hogy az elnöki tisztségből való leköszönését követően sem kíván visszavonulni a politikából. Ezt elősegíti az az alapszabály-módosítás is, amely a két mandátumot végigvitt elnök számára befutó helyet biztosít a parlamenti választásokon. Milyen szerepet vállal majd az RMDSZ-ben ezután? – Operatív vezetői tisztséget nem vállalok, de a szenátori mandátumot végigviszem. Jelen pillanatban egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy 2012-ben akarok-e újabb parlamenti mandátumot. Jó, ha a körzetválasztás benne van az alapszabályban, de nem azért, mintha ezt kiköveteltem volna. Kormányfőhelyettesként addig maradok, amíg ez a mandátum lejár, illetve a kongresszus után meg kell beszélni az új vezetőséggel, hogy ebben a képletben megyünk-e tovább, vagy nem. Jónak tartom azt is, hogy a volt elnök helyet kap az állandó tanácsban, szívesen veszek részt ilyen testületi üléseken, nem akarok hátat fordítani az elkövetkező vezetésnek. De azok, akik naivan azt hiszik, hogy nem az vezeti majd az RMDSZ-t, aki elnök lesz, nagyot tévednek. Az utódomnak nem az lesz a dolga, hogy engem minden percben megkérdezzen, mit csináljon. Akik ebben reménykednek, azokat szeretném kiábrándítani, hogy háttérből nem lehet irányítani egy szervezetet, akik pedig ettől félnek, azokat szeretném megnyugtatni.
Rostás Szabolcs, Krónika (Kolozsvár

Sorsdöntő kongresszusra készül az RMDSZ Nagyváradon
Sorsdöntő lehet az RMDSZ 10., váradi kongresszusa: tizenkét év után először fordul elő, hogy több jelölt pályázza meg a szervezet vezetői tisztségét, az elnökválasztás nyertese a szövetséget 18 évig irányító Markó Bélától veszi át a stafétabotot. A fórumon – melynek keretében a szövetség alapszabályának módosítása is terítékre kerül – az 555 küldöttön kívül a parlamenti pártok vezetői is részt vesznek.
A szombaton és vasárnap a nagyváradi Szakszervezetek Művelődési Házában zajló 10. RMDSZ-kongresszuson az 555 küldött három jelölt közül választhat. A papírforma szerint a legnagyobb eséllyel a területi szervezetek zöme és a leköszönő elnök által támogatott Kelemen Hunor művelődési miniszter, a szövetség korábbi ügyvezető elnöke indul. A tisztségre ugyanakkor a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter, az államelnöki hivatal kisebbségügyi tanácsosa és a háromszéki Olosz Gergely parlamenti képviselő pályázik még.
Huszonegy éves története során az érdekvédelmi szövetséget mindössze két elnök vezette. Az RMDSZ legfőbb vezetőtestületének első tanácskozása alkalmával – mely szintén Nagyváradon, 1990 áprilisában zajlott – Domokos Géza író, műfordító nyerte az elnökválasztást a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége támogatásával induló Szőcs Géza költő ellenében. Három évvel később, a Brassóban megszervezett RMDSZ-kongresszus alkalmával Domokos Géza önként visszalépett, Markó Béla pedig fölényes győzelmet aratott egyetlen kihívójával, Mina Lászlóval, a Brassó megyei szervezet elnökével szemben. Újabb elnökválasztásra 1995 májusában Kolozsváron került sor, Markó kihívói – Borbély Imre elnökségi tag és Kónya-Hamar Sándor kolozsvári parlamenti képviselő – azonban alulmaradtak. Két évvel később Marosvásárhelyen a tisztújítás nem szerepelt a napirenden, az 1999-es, csíkszeredai fórumon pedig az RMDSZ belső ellenzéke által támogatott Kincses Előd ügyvéd csupán a voksok egyharmadát tudta összegyűjteni Markó Bélával szemben. A 2003-as szatmárnémeti kongresszuson – mely főként azért emlékezetes, mert ekkor fosztották meg tiszteletbeli elnöki tisztségétől Tőkés Lászlót – nem volt kihívója Markó Bélának, s mint ismert, egyedüli jelöltként kapott újabb négyéves megbízatást a 2005-ös aradi ülésen is. A legutóbbi RMDSZ-kongresszust 2009-ben Kolozsváron tartották.
Zsúfolt kongresszusi program
A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) február 12-én Marosvásárhelyen lezajlott ülésén született döntések értelmében a kongresszus napirendjén az RMDSZ alapszabályának 127 cikkelye közül 87 paragrafus módosítása is szerepel. A szombaton várható elnökválasztási szavazás lebonyolításáról szóló határozat értelmében a kongresszuson a szavazás zárt fülkében történik, kizárva annak lehetőségét, hogy a leadott szavazatot bárki ellenőrizhesse, és bárkinek be lehessen mutatni. Tiltja a határozat a megfigyelők és más személyek, illetve képrögzítő készülékek jelenlététa szavazófülkében, illetve a fülke és a szavazóurna környékén. A határozat harmadik pontja kimondja, hogy a megválasztandó Szavazatszámláló Bizottságban kötelező módon a három elnökjelölt legalább egy-egy képviselője is jelen van.
Fellendül a váradi turizmus
A Körös-parti város öt nagy hoteljében biztosan telt ház lesz a hétvégén, itt szállnak meg a kongresszusi küldöttek, valamint a meghívottak (közel százan), míg az eseményre akkreditált 250 sajtós további négy-öt kisebb panzióban kap helyet, tudtuk meg Szabó József kongresszusi biztostól.
A jeles meghívottak között biztosan ott lesz Emil Boc miniszterelnök, Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD), illetve Daniel Constantin, a Konzervatív Párt elnöke is. A kongresszust négy tévécsatorna közvetíti élőben. A hatalmas rendezvény lebonyolításában a szövetség kolozsvári központjából mintegy hatvanan segédkeznek, Nagyváradról és Bihar megyéből pedig mintegy kétszáz önkéntes vesz részt a szervezésben – ide nemcsak a kongresszuson sürgő-forgó fiatalok tartoznak, hanem például a biztonsági őrök, a virágdekorációk készítői, a parkolóőrök, illetve a parkolók jelzéseit felfestő munkások is. A váradi szervezők között tíz olyan önkéntes is dolgozik, akik már az első, szintén a bihari megyeszékhelyen tartott RMDSZ-kongresszus lebonyolításában is részt vettek, tudtuk meg Szabó Józseftől. Nem kis feladat a vendégek étkeztetése sem: a legtöbben a hotelekben fognak reggelizni és vacsorázni, az ebédet pedig a helyszínen kapják: szombaton egy szendvicset ehetnek, vasárnap pedig svédasztalt terítenek nekik. A kongresszusi biztos megjegyezte: fontos például arra is odafigyelni, hogy a szendvicsben ne legyen sok mustár vagy ketchup, mert azzal a küldöttek lecsöpögtethetik magukat. Lényeges az időjárás is, ezért a szervezők folyamatos kapcsolatban vannak a meteorológiai szolgálattal, hiszen a hóesés megnehezíti a küldöttek Váradra vezető utazását.
Nem tiltakozhatnak a szakszervezetisek
Csütörtökön kiderült, a nagyváradi városi önkormányzat nem engedélyezte azt a tüntetést, amelyet a szakszervezetek terveztek szombatra, az RMDSZ kongresszusának helyszínéül szolgáló szakszervezeti művelődési ház előtti térre. „A törvényes előírások értelmében nem lehet ugyanazon a helyszínen, ugyanabban az időben két rendezvényt tartani, attól függetlenül, hogy milyen jellegű rendezvényekről van szó” – magyarázta a szakszervezetek kérelmét elutasító döntést Ionel Vila, a nagyváradi városi önkormányzat jegyzője.
A szakszervezetek azért akarnak tiltakozni, mert a kormány felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül kívánja elfogadtatni a munkatörvénykönyvet. Kelemen Hunor kulturális miniszter, szövetségi elnökjelölt kérte a nagyváradi polgármestert, ne engedélyezze a megmozdulást, mivel az RMDSZ-kongresszusnak „semmi köze a szakszervezetek kéréseihez”.
Időközben a Frăţia szakszervezeti tömb Maros megyei vezetősége bejelentette: nem kívánnak elállni szándékuktól, és küldöttségük tiltakozni fog a rendezvény helyszínén. „Abszurdum, hogy az önkormányzattól kell engedélyt kérnünk, hogy elmenjünk a Szakszervezetek Művelődési Házába” – nyilatkozta csütörtökön Călin Orlando Cociş, a Frăţia marosvásárhelyi képviselője.
Eckstein: nemcsak az elnökválasztás a tét
A hétvégi kongresszuson az új elnök megválasztásán kívül a vezetőtestületnek arról is döntenie kell, hogy a szervezet hogyan, milyen programmal készül fel a 2012-es parlamenti választásokra – jelentette ki csütörtökön Eckstein-Kovács Péter elnökjelölt. A politikus szerint az is eldől Nagyváradon, hogy marad-e a két magyar párt Erdélyben, vagy létrejön a harmadik is. „Nem az a jelölt tudja a tagság által elvárt változást meghozni, akit ugyanazok fognak vezetni, akik eddig is vezették a szövetséget, a volt elnök és a politikai alelnök. A változást csakis egy független, egyedül dönteni képes jelölt hozhatja el, aki tud tárgyalni az erdélyi magyar szervezetekkel, aki nem kívánja sem a bukaresti, sem a budapesti pártokhoz kötni az RMDSZ szekerét” – fogalmazott Eckstein. Az elnökjelölt ugyanakkor cáfolta Szász Jenő korábbi nyilatkozatát, leszögezte: nem kíván visszalépni Olosz Gergely javára. Abszurd volna, ha visszalépnék azzal a támogatottsággal, amivel rendelkezem. Győzni megyek Nagyváradra” – mondta az elnökjelölt.
Létrejöhetnek a regionális szervezetek
Antal Árpád, a szövetség sepsiszentgyörgyi és Tamás Sándor, Kovászna megyei elnöke a Székelyföld hangsúlyosabb megjelenítését szorgalmazzák az RMDSZ-en belül. A két háromszéki politikus közölte: részt vettek a szabályzat és programmódosító bizottság munkálataiban, a plénum elé kerülő tervezetbe két javaslatuk került be. A jelenleg működő Országos Önkormányzati Tanács helyett három regionális –székelyföldi, dél-erdélyi és partiumi – tanács létrehozását szorgalmazzák, ezek vezetői alkotnák az országos tanácsot, mondta Tamás Sándor. A politikus szerint az országos tanács nem működik, mert túlméretezett. A székelyföldi RMDSZ létrehozására az a szabályzatmódosítás teremt lehetőséget, miszerint két vagy több megyei szervezet regionális szervezetet hozhat létre. A székelyföldi szervezet biztosan megalakul, de több ilyen regionális szervezet is működhetne, ha mások is támogatják a kezdeményezést, fejtette ki Antal Árpád.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár

Az RMDSZ „kétes pénzügyeiről” beszél az EMNT
„Sokáig reménykedtünk, hogy mégsem Nagyvárad lesz a helyszíne a tizedik RMDSZ-kongresszusnak, hiszen a szövetség Bihar megyei szervezete az utóbbi években Kárpát-medence-szerte hírhedtté vált botrányaival és kétes pénzügyeivel” – közölték csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatójukon az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagjai.
Török Sándor megyei elnök felvázolta az általuk kifogásolt ügyletek krónikáját, különös tekintettel az Ady Endre Kulturális Központra, amelyet 320 millió forintból épített az RMDSZ a nagyváradi strand mellett. „A baj csak az, hogy a pénzt eredetileg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek ítélte az első Orbán-kormány, arra, hogy Ady szülőfalujában, Érmindszenten épülhessen fel egy olyan központ, ahol az évente megszervezett Ady-zarándoklatokat megtarthatják, illetve egy termálhotel, ahol a jeles vendégeknek szállást biztosíthatnak” – idézte fel Török. A mindszenti létesítmény alapkövét elhelyezték, ám az időközben kormányra lépő MSZP átirányította a pénzt, így épülhetett fel a váradi központ, melynek szomszédságában évek óta befejezetlenül áll a projekt keretében tervezett termálhotel, tette hozzá. Az eredetileg kulturális központnak épített létesítményben egyébként kulturális rendezvényből tartanak a legkevesebbet: többek között a Bihar megyei RMDSZ különböző rendezvényeinek ad otthont, de lakodalmakat, keresztelő utáni partikat vagy éppen „megamulatósokat” tartanak itt.
Bihari RMDSZ-paktum az „ellenséggel”
Szövetségre lépett csütörtökön a Bihar megyei RMDSZ az ellenzéki pártok – a szociáldemokraták, nemzeti liberálisok és konzervatívok – alkotta Szociálliberális Unióval (USL). A bihari RMDSZ egyébként az országos RMDSZ–PDL-paktumtól eltérően korábban is a nemzeti liberálisokkal lépett szövetségre mind megyei, mind helyi szinten. Kiss Sándor, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke a csütörtöki eseményt követően úgy nyilatkozott, egyebek mellett azért is döntöttek az együttműködés mellett, mivel „a kormány nem képviseli megfelelően a megyét”. Kiss leszögezte, az RMDSZ helyi szervezetei autonómiát élveznek, s az országostól eltérő koalíciókat is megköthetnek. A megyei tanács alelnökeként azt rótta fel a központi RMDSZ-nek, hogy ahányszor kormánypénzekre próbálnak pályázni, mindig egy hölggyel kell tárgyalniuk – itt Elena Udrea fejlesztési miniszterre utalt. „Talán ezentúl nem egy hölggyel kellene tárgyalnunk, hogy Bihar megyébe is jöjjenek pénzek” – hangsúlyozta a központi vezetéssel egyébként már korábban is szembeforduló RMDSZ-es politikus. Hozzátette: nem hiszi, hogy Markó Béla RMDSZ-elnök felszólítaná őket, hogy mondjanak le erről az együttműködésről. „Talán mi győzzük meg a többieket, hogy térjenek át a mi utunkra” – fogalmazott Kiss. Egyébként a hétvégén az RMDSZ kongresszusával párhuzamosan zajlik az Ady-központban a Szociálliberális Unió Bihar megyei helyi és megyei önkormányzati politikusainak találkozója. Az USL célja a PDL– RMDSZ-kormány megdöntése.
Megakadályozott ünneplés?
Miután a helyi RMDSZ 15 és 20 óra között valamennyi olyan helyszínt lefoglalta, ahol Nagyváradon március 15-i megemlékezéseket szoktak tartani, az EMNT csak délután egy és fél három között szervezheti meg ünnepségeit – számolt be csütörtökön Orbán Mihály, az EMNT partiumi régióelnöke. A politikus azt kifogásolja, hogy az RMDSZ által szervezett megemlékezéseken egyik helyszínről a másikra vándorol a tömeg, így lehetetlen, hogy öt órán át mindenütt foglalt. Mint mesélték, megpróbálták előre a jövő évre lefoglalni az időpontokat, de állítólag nem lehet: csakis a folyó évre szabad engedélyt kérni. Azt azonban megtudták, hogy az RMDSZ már októberben lefoglalta az idei időpontot, bár értesüléseik szerint idén januárban lépett életbe a szigorítás, amely szerint tilos egy évre előre szervezni.
Nagy Orsolya, Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ: kié itt a tér?
Kongresszus előtti beszélgetés Markó Béla leköszönő szövetségi elnökkel
Közéleti cikkeit, beszédeit tartalmazó, „Kié itt a tér” címmel nemrégiben megjelent kötetének zárszavában azt írja: ifjúkorát az a történelemszemlélet határozta meg, hogy a nagy társadalmi folyamatok áramában az egyes ember csak szalmaszál, alapvetően nem lehet befolyással a dolgok menetére. Most, két évtizednyi politikusi pálya után pedig azon töpreng, talán nem teljesen tudománytalan feltenni a kérdést: „mi lett volna, ha...?” Kevésbé metafizikai értelemben kérdezném öntől: mi lett volna, ha 1993-ban Brassóban nem választják RMDSZ-elnökké?
– Általában tudománytalannak tartják be nem teljesült alternatívákról beszélni a múlttal kapcsolatosan. Az angolszász szaknyelvben ezt kontrafaktuális történelemírásnak nevezik, vagyis amikor meg nem történt tényeket próbálunk számba venni azt elemezve, hogy miként alakult volna a történelem. Én azt mondom, ha én akkor nem vállalom az RMDSZ-elnökséget, akkor minden bizonnyal nagyon hamar visszavonultam volna a politikától, és folytattam volna írói és szerkesztői pályámat.
Én akkor nagyon sokat írtam, nagyon jól ment az írás, jóval több könyv állna most mögöttem, és egy jóval teljesebb irodalmi pálya. Egyéni életemben ezt meg lehetne így becsülni, hogy mi történhetett volna, ha...
Ami a romániai magyar politika alakulását illeti, nem tudom, hogy másként alakult volna-e, és ha igen, mennyire. Akkor nagy volt a kockázata annak, hogy szakad az RMDSZ. Két, nagyjából egyenlő erejű tábor feszült egymásnak, és az én vállalásomnak is az volt a lényege, hogy meg kell próbálni együtt tartani az RMDSZ-t. Ezt sikerült, nem rövid, hanem nagyon hosszú időre. Nem tudom, nélkülem ez így ment volna-e végbe, de a szakadás kockázata megvolt.
Húsz év alatt a világ sokat változott, az erdélyi magyar világ is, Románia is, Kelet-Európa is. Az említett kötetben olvasom egyik 1994-es beszédében a következőket: „Erdély egy mítosz, (...) de ez a mítosz nem az együttélésről szól, hanem a birtoklásról, a különlétről, a küzdelemről, nem az elveszett, hanem az ellopott paradicsomról.” Elég meghökkentő most ezt olvasni. Változott a helyzet húsz év alatt?
– Ez a mítosz nem tűnt el teljesen. Két Erdély van: egy magyar Erdély és egy románok által meghatározott Erdély, és hát volt valamikor egy német Erdély is. Ez a mítosz szerintem él most is, de alapvetően végbement egy olyan változás, hogy ma már egyre általánosabb az együttélésen alapuló Erdély-kép. Az idézett könyvnek a címe is az, hogy Kié itt a tér, és akkor most az enyém és a tiéd helyett alakítjuk ki azt, hogy a miénk – magyaroké, románoké, mindazoké, akik itt élünk.
Hogy húsz év alatt miért kerültünk közelebb a közös Erdély lehetőségéhez? Azért, mert sikerült bebizonyítani, hogy a méltányos együttélésnek van esélye, hogy bizonyos helyzeteket jogilag is meg tudunk fogalmazni: a kétnyelvűség, az önkormányzatokban kialakított egyenjogúság bizonyíték azok számára, akik a két Erdélyből egyet akarnak kialakítani: ez igenis lehetséges.
Egy 1991-es és egy későbbi előadásában is összedőlt vörös kaptáraknak nevezi a kelet-európai országokat, ahol a megzavarodott méhek egymásnak szegezik fullánkjaikat. Megtanultak-e az elmúlt két évtized alatt ezek a népek nemcsak egyénként, hanem közösségként is élni a szabadságukkal?
– 1989 után rögtön, a kilencvenes évek elején volt a legnagyobb a szabadság foka, és talán még a demokrácia foka is. Ez meglepő, de ugyanakkor ezek a népek maguk próbálták kialakítani a demokráciarendszerüket. Ezután nagyon hamar bekövetkezett az az időszak, amely mindmáig tart, amikor tulajdonképpen igazodunk, jó értelemben, a mások által megállapított kritériumokhoz.
Ez jótékony hatású is volt, mert felgyorsított bizonyos folyamatokat, de ugyanakkor ezeknek a népeknek az önállóságát nem segítette. Készen kaptuk a nyugati mintát, több évszázados tapasztalatra alapuló kritériumrendszert, és ennek következtében mindmáig nem tanultuk meg teljesen az önállóságot és a szabadságot, és mindmáig megmaradt annak a veszélye, hogy többé-kevésbé puha diktatúrákat ültetünk a saját nyakunkra.
Ez a visszafejlődés érhető tetten most Románia és főleg Magyarország viszonylatában is...
– Nem utalnék külön Romániára vagy Magyarországra, de ha végignézzük a szocialista tömbből kikerült országokat, jól látható: itt az inga kileng és visszaleng. Erősen liberális társadalomépítési modellek próbálnak érvényesülni, aztán visszaleng az inga, és erősen jobbaldali nemzet- és közösségcentrikus ideológiák válnak uralkodóvá. Ez a jelenség az egész keleti tömbre jellemző.
Az erdélyi magyarság együtt ing a román ingával, vagy a magyarral, esetleg megvan nekünk is a magunk kis ingája?
– Nálunk erdélyi magyaroknál erős ideológiai tagolódás nem ment végbe. A helyzetünk és az ebből származó politikánk is megakadályozta ezt a közösséget, hogy ideológiailag tagolódjék, vagy netán polarizálódjék. Mivel ez egy kisebbségi helyzetben lévő közösség, amely nemzeti identitásához kapcsolódó jogokat akart kivívni ebben a két évtizedben, nálunk mindvégig egy konzervatív, tradicionalista szemlélet érvényesült – azt kell mondanom, hogy általában túlságosan konzervatív és túlságosan tradicionalista.
A politikának az volt a feladata, hogy ezt próbálja valamennyire feltörni, próbáljon modernizációs folyamatokat elindítani. Odáig nem jutottunk el, hogy egyén és közösség viszonyát vizsgáljuk, és erről folytassunk vitákat, de ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen egy kiegyensúlyozottabb társadalom, kiegyensúlyozottabb közösség voltunk ebben a két évtizedben, és céltudatosabb is.
A mi ingánk, ha volt, arról szólt, hogy mérsékeltebben vagy radikálisabban politizálni, és arról is, hogy modernizáció vagy bezárkózás legyen. Ebben a két évtizedben azok véleménye érvényesült, akik egy mérsékelt, párbeszéd- és együttműködés-párti politikát akartak.
Az RMDSZ tizedik, váradi kongresszusán leköszön az elnöki tisztségről. Mit fog mondani a küldötteknek, és mi a legfontosabb üzenete az utódja számára, bárki is legyen az a három jelölt közül?
– Az RMDSZ eddigi politikájának, az általam is követett politikának két állandója volt: az egyik az egység, erről több szó esett, és a másik – amelyik legalább olyan fontos, bár kevesebb szó esett róla – az önállóság. Én magam az elmúlt tizennyolc évben erre alapoztam koncepciómat: egységes és önálló romániai magyar politikára. Az utánam jövőknek is azt szeretném megfogalmazni: ezt a két elvet próbálják meg érvényesíteni.
Azt lehet mondani, hogy az RMDSZ most hullámon van, hiszen a romániai politikában jelenleg minden körülötte forog: kormánytöbbség, miniszterelnökváltás – mindent az RMDSZ kongresszusától tettek függővé a román politikai aktorok.
– Valóban, az RMDSZ nélkül nem ez a kormány, nem ez a kormánykoalíció volna Romániában, hanem valami más. Ez meg kellene erősítse azokat, akiket esetleg elbizonytalanítanak a bírálatok, a támadások, mert az, hogy Romániában ilyen sokat számít az RMDSZ, elégtétellel kell eltöltsön mindannyiunkat.
Árnyoldala, hogy az RMDSZ ennyire középpontban van, hogy a szakszervezetek is a szövetség kongresszusán akarják kifejezni szociális elégedetlenségüket...
– A szakszervezetek szabad véleménnyilvánítása a demokráciához éppúgy hozzátartozik, mint a politikai pártok és szervezetek szabad döntéshozatala. Az a szakszervezet, amely tüntetést szervez egy politikai szervezet kongresszusának időpontjában és helyszínén, és nyomást próbál gyakorolni az illető politikai szervezetre, szerintem súlyosan megsérti a demokráciát. A demokrácia szabályait márpedig kölcsönösen be kellene tartani.
Miközben Romániában az RMDSZ kulcsfontosságú tényező, Magyarországról gyengíteni próbálják, sőt megkísérlik teljesen kiiktatni a játszmából.
– Az RMDSZ nem lehet kiiktatni a politikából, de meg lehet próbálni gyengíteni, és az a pártalapítási kísérlet, amely mögött magyarországi támogatás van tudomásom szerint, csak arról szól, hogy megpróbálják megszorítani, az RMDSZ-t, rákényszeríteni arra, hogy bizonyos helyet átengedjen a politikai skálán, amelyet majd elfoglaljon ez a párt. Ez is veszélyes, hiszen az lehet az eredménye, hogy a 2012-es választásokon gyengébben szereplünk, és engem rendkívül aggaszt, hogy Magyarországról ezt támogatják.
Ez is olyan Kié itt a tér játszma, csak magyar–magyar viszonylatban.
– Igen, de ez azt az illúziót kelti, hogy itt már a tér a miénk, a románoktól már birtokba vettük, és most egymás közt kell eldöntenünk, hogy abból, amit birtokba vettünk, kinek mennyi jut. Erről szó sincs: ez a román–magyar birkózás a térért, egyáltalán nem zárult még le.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)

A Markó-doktrína aktualitása
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Kelemen Hunor kultúrminiszter: erős elnöknek erős csapata van
A küldöttek nagyon jelentős része szerintem tudja már, hogy kire fog szavazni. A jelölteket ismerik, Ecksteint huszonegy éve ismerik, engem tizenöt éve, Oloszt néhány éve, ismerik a munkánkat, a képességeinket, a hibáinkat. Egy kampányban erre persze rárakódik egyéb is, de a küldöttek nem ott találkoznak a jelöltekkel először, hogy olyan hatalmas dilemmájuk legyen azt illetően, hogy, kit válasszanak.
Egy-másfél hónappal ezelőtt még 98 százalékos esélyt adott magának az RMDSZ-elnökválasztásra. Hány százalékon áll most?
– Nem azt mondtam, hogy ennyi százalékos esélyt adok magamnak, hanem a megyei szervezetek támogatására értettem ezt a százalékarányt. Mindenesetre hiba volt számot mondanom. De ha azt nézem, hogy a megyei szervezetek milyen arányban támogatnak, közel lehetünk ehhez a számadathoz, bár most már kerülném, hogy százalékot mondjak. Két megye kivételével a többi megye engem támogat, tehát az, amit én akkor éreztem, többé-kevésbé beigazolódott.
Az ellenjelöltjei azzal érvelnek, hogy a küldöttek másképp szavaznak majd a titkos szavazáson, mint ahogyan az a megyei küldöttgyűléseken történt.
– A küldöttek nagyon jelentős része szerintem tudja már, hogy kire fog szavazni. A jelölteket ismerik, Ecksteint huszonegy éve ismerik, engem tizenöt éve, Oloszt néhány éve, ismerik a munkánkat, a képességeinket, a hibáinkat. Egy kampányban erre persze rárakódik egyéb is, de a küldöttek nem ott találkoznak a jelöltekkel először, hogy olyan hatalmas dilemmájuk legyen azt illetően, hogy, kit válasszanak.
Egy- vagy kétfordulós lesz az elnökválasztás?
– Nem akarom megjósolni. Én azt szeretném, hogy egyfordulós legyen.
A kongresszusi kortesbeszéde megvan már? Mi lesz benne?
– Természetesen tudom már, hogy mit fogok mondani a kongresszuson, de nem árulhatom most el. Nem titok, de ezt ott, akkor kell elmondanom, nem itt, nem most.
Mégis, vázolja nagyvonalakban azt, amiről beszélni fog.
– El fogom mondani, hogy mit csinálnék én RMDSZ-elnökként. Hogy változtatnék a munkamódszeren, a döntéshozatalon, hogy kiszélesíteném a döntéshozatalt. És van néhány olyan dolog, amin nem változtatnék. Az alapértékeket illetően semmiféleképpen nem változtatnék, az identitási kérdéseket továbbra is prioritásként kezelnénk, hisz ez adja meg a lényegét az RMDSZ-nek. De minden egyéb kérdésben, taktikai kérdésekben, döntéshozatalban igen.
Kiegyensúlyozott, befogadó szervezetet szeretnék. Az önkormányzatok szerepét erősíteném, ami a három regionális önkormányzati tanács létrehozásával megtörténik. Változás még, hogy a platformok képviselői nemcsak konzultatív szerepet töltenének be az RMDSZ-ben, hanem a döntéshozatalban is jelen lennének. Valamikor márciusban elindítunk egy erdélyi konzultációt, amelynek során két-három hónapon keresztül a közösséget megkérdeznénk – minél több embert közvetlenül megkeresve – arról, mit vár el a szervezettől, mit szeretne változtatni rajta.
Az alapszabály ön által felkarolt módosítási javaslata szerint létrejönne a szövetségi elnöki tisztség mellett egy politikai alelnöki tisztség, a volt szövetségi elnök döntési szerepet kapna. Ellenjelöltjei szerint ezzel egyrészt kiürülne a szövetségi elnöki tisztség, másrészt szükségtelenül terebélyesedne a szervezet.
– Én abban az előnyös helyzetben vagyok, hogy a három jelölt közül egyedül én tettem le módosító javaslatokat az alapszabályzathoz. Így ők csak az általam javasolt változtatásokat tudják kommentálni, egyebet nem tehetnek. Tegyük fel, hogy nem én nyerem meg a választást, hanem a másik két jelölt közül valamelyik. De ott van egy alapszabálymódosítás, amelyet én tettem le, és az illetőnek annak az alapszabályzatnak a keretei között kellene vezetnie a szervezetet, amelyet én szorgalmaztam.
Én azt mondom, ez a terebélyesedés nincs a szervezet hátrányára, hanem ellenkezőleg, előnyére válik a döntéshozatal kiszélesítése, több ember bevonása által. A volt szövetségi elnök tapasztalatát, tudását pedig nem venni figyelembe, nem hasznosítani butaság lenne. Ami a politikai alelnök szerepét illeti: eddig volt egy ügyvezető elnök, aki politikai és adminisztratív kérdésekért is felelt. Ezt a tisztséget kettőbe osztva, ezt a munkát és felelősséget elosztva egy politikai alelnökre és egy főtitkárra, sokkal hatékonyabban tudunk működni.
Gyakorló ügyvezető elnökként én magam is láttam, ha politikai kérdésekkel foglalkoztam naponta, az adminisztratív teendőkkel kapcsolatosan mindig probléma volt, hogy el tudom-e gyorsan, pontosan látni, vagy sem. Mindig le kellett osztanom másnak, mert egy ember két feladatot ugyanabban az időben nehezen tud ellátni. Ezt az erős tisztséget tehát két erős funkcióra leosztani hasznos, és egy szövetségi elnök csak erősebb lesz attól, hogy erős csapata van.
A főtitkár és a politikai alelnök személyét a szövetségi elnök javasolja. Tudja már, hogy kiket fog javasolni, ha elnökké választják?
– Politikai alelnöknek már tudom, főtitkárnak több ötletem van.
De nem árulhatja el, hogy kik azok.
– Nem.
Az alakulóban levő Erdélyi Magyar Néppárthoz mint új versenypárthoz viszonyulnia kell az RMDSZ-nek. Mi az ön stratégiája erre?
– A kongresszus után azt a párbeszédet, amelyet Tőkés Lászlóékkal valamikor a múlt esztendőben abbahagytunk, folytatni szeretném. Hatalmas a felelősség azt illetően, hogy van-e vagy nincs parlamenti képviselete 2012 után a romániai magyarságnak. Ha két vagy három magyar politikai szervezet indul a parlamenti választásokon, akkor nincs parlamenti képviselet. Az mese, hogy a több párt indulása pezsdítő hatással lenne a magyar közéletre, ezzel mindössze az új párt bejegyzésére vonatkozó döntésüket próbálják alátámasztani.
A közvélemény-kutatásokból kiderül, az egységes magyar képviseletet a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka ma is fontosnak tartja. Erdélyben a kettő is kevesebb, mint az egy, de a három még annál is kevesebb, és nem ártana, ha ezt egyes magyarországi politikai szereplők is tudatosítanák magukban. De mindentől függetlenül én arra fogok törekedni, hogy a magyarországi kormánypártokkal, a nagyobbik kormánypárttal szoros partneri viszonyt alakítsunk ki.
A szakszervezetek tüntetést hirdettek a nagyváradi RMDSZ-kongresszus helyszínére, a kongresszus időpontjára. Mit gondol erről?
– A szakszervezetek összetévesztik egy politikai szervezet belső eseményét a kormány vagy a parlament munkájával. Mi a kongresszuson nem a munkatörvénykönyvet vitatjuk meg, hanem a szövetség legmagasabb szintű eseményére kerül sor, ahol saját, belső dolgainkról beszélünk. Ha én leszek a szövetség elnöke, kongresszus után nyitott vagyok a szakszervezetekkel való párbeszédre, addig viszont nincs helye egy ilyen tüntetésnek.
A koalíciós politikát hogyan folytatná szövetségi elnökként? Eddigi nyilatkozatai szerint megtartaná az RMDSZ-t a demokrata-liberálisok oldalán. Akkor is, ha ezzel jövőre az ellenzékbe kerülést kockáztatná?
– Ez a veszély mindig fennáll, ellenzékben voltunk már, és még leszünk. De erről majd 2012-ben tudunk beszélni.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)

Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosában
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. Kongresszusán
Nagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait.
Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk?
Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is.
Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani?
Tisztelt Kongresszus!
Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni.
Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni.
A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.
1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak.
Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett.
Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok?
Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget.
Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket.
Tisztelt Kongresszus!
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk.
Tisztelt Kongresszus!
Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban.
1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt.
Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk.
A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig.
Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja.
És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik.
Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné.
Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ.
De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból.
Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is.
Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola.
Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról.
Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja.
De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például.
Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is.
Tisztelt Kongresszus!
Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is.
Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben.
Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki.
Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető.
Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között?
Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel.
Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk.
Tisztelt Kongresszus!
Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is.
Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke.
És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet.
Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk.
erdon.ro

Kongresszus – Biharban az ellenzékkel szövetkezett az RMDSZ
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete együttműködési megállapodást írt alá az ellenzéki pártokkal arról, hogy helyi szinten, az önkormányzatokban közösen fognak fellépni. Az RMDSZ szerint nem újkeletű az együttműködés, hiszen pusztán szentesíti a már jó ideje gyakorlatban létező Bihar megyei tényállást.
Az együttműködési megállapodás szerint az egyezség 2016-ig érvényes, és a felek vállalják, hogy valamennyi Bihar megyei városi és községi önkormányzatban szorgalmazni fogják a Szociál-Liberális Szövetség (USL) és az RMDSZ önkormányzati képviselők együttműködését a többség kialakítása érdekében. Bihar megyében a helyi RMDSZ évek óta jó viszonyt ápol a liberálisokkal, és a felek a csütörtöki aláíráson elismerték, hogy a Călin Popescu Tăriceanu volt liberális miniszterelnök kormányzása idejéről fennmaradt jó viszony képezi a most megkötött együttműködés alapját.
Az RMDSZ Bihar megyei szervezetének vezetői szerint a megállapodás nem áll ellentétben azzal, hogy az RMDSZ országos szinten a Demokrata Liberális Párttal (PD-L) együtt kormányoz. Ez a központi együttműködés ugyanis szerintük csak országosan érvényes, és nem vonatkozik az önkormányzatokra.
Emil Boc miniszterelnök – aki egyben a PD-L elnöke – csütörtökön késő este a közszolgálati televízióban elmondta: beszélt Markó Bélával, az RMDSZ elnökével a Bihar megyei megállapodásról, aki arról biztosította – mondta Boc –, hogy az RMDSZ és a PD-L jelenlegi országos szintű viszonyát nem befolyásolja a Bihar megyei megállapodás.
Markó maga is megerősítette ezt. Az RMDSZ elnöke elmondta, hogy a szövetségben nincs többségi támogatottságuk azoknak, akik a kormánykoalícióból való kilépést szorgalmazzák. Markó szerint kívánatos lenne, hogy minden megyében a kormányzó partnerükkel, a PD-L-el alkossanak koalíciót, de ez nem mindenütt sikerült. Markó szerint Bihar megyén kívül Szatmár és Maros megyében is akadozik helyi szinten az RMDSZ és a PD-L együttműködése. Leszögezte, hogy az RMDSZ kongresszusának napirendjén nem szerepel a kormányzati szerepvállalás esetleges felülvizsgálata, így – mint mondta – az RMDSZ politikájában nem várható lényegi irányváltás. Hangsúlyozta, hogy jövő héten várhatóan aláírják azt az egyezményt, amely a koalíció egy-másfél év törvényhozási prioritásait tartalmazza.
Szabadság (Kolozsvár)

Kongresszus – Bakk Miklós: Az RMDSZ-nek kamatoztatnia kell azt, ami eddigi politikájának pozitív hozadéka
Mindenképpen történeti léptékkel mérhető korszaka volt az RMDSZ-nek ez a közel húsz esztendő, amelyet Markó Béla neve fémjelez. Ami e korszak mérlegén sikerként könyvelhető el az, hogy az RMDSZ állandó politikai partnerré és koalíciós tényezővé vált a román pártpolitikai palettán. Ezáltal folyamatosan megjelenítette a román politikában a magyar érdeket, azt viszonyítási ponttá avatta nagyon sok döntési folyamatban. Viszont a történelmi mérleg másik serpenyőjében látni kell annak a felemásságnak a konzekvenciáit is, hogy az RMDSZ politikai integrációja nem jelentette és nem sokkal vitte előbbre a magyarság egészének a kollektív-közjogi integrációját. Mi több, az RMDSZ politikai integráltságának, koalíciós működésének az volt az ára, hogy a napi, taktikai viták és a kompromisszumok okán a nyilvánosságból kikoptak, illetve onnan eltűntek a távlatosabb kollektív tervek vitái. Amire az erdélyi magyarságnak szüksége van, hiszen helyzete, belső adottságai sokat változtak a kilencvenes évek eleje óta.
A nagyobb korszakokat meghatározó politikusok habituálisan is kifejezik az illető korszak rejtett kényszereit, kompromisszumait. Így van ez Markó Bélával is. Az RMDSZ koalíciós potenciáljával ügyesen taktikázó pártvezér az erdélyi nyilvánosságban egyre inkább az elsinkófált társadalmi viták jelképévé kezdett válni. Politikusként mindig ügyesen kerülte az élesebb magyar vitaközeget, s ha vitát vállalt, azt mindig olyan helyzetben tette, amelyben megszólalásai inkább kinyilatkoztatások voltak, s nem vitára bocsátott vagy legalábbis vitatható tézisek. Jól megformált beszédei, helyzetértelmezései az SZKT-én kulturáltan autoriter lezárásai voltak olyan vitáknak, amelyek tulajdonképpen ki sem bontakozhattak.
Az RMDSZ-nek kétségtelenül kamatoztatnia kell azt, ami eddigi politikájának pozitív hozadéka: a kormányzati tapasztalatot és a koalíciós nyitottságot, partneri elismertséget. De távolról sem úgy, mint eddig! Jóval több programpártiságot kell vinnie ezekbe a koalíciókba, s nem a megszerzett kormányzati és közigazgatási pozíciókon, hanem a programon keresztül kellene értékelnie a kormányzati együttműködések eredményességét. Úgy vélem, két kérdésben is alapvető szemléleti váltásra van szüksége. Az egyik: a többi magyar politikai szervezethez való viszonya. Ezt eddig az RMDSZ hegemóniájának megőrzése nézőpontjából alakította, azonban hosszabb távon ez nem lesz tartható. Érdemes előre menekülnie, és valamilyen stratégiai tartalmú partneri viszony kialakításával kísérleteznie. Bár úgy tűnik, az EMNT-vel döcögősre sikeredett partnerség ebbe az irányba mutatott, mégis az elmúlt hetekben kiderült, e mögött is inkább megakadályozási szándék rejlett, hogy a Tőkés László körüli csoportosulásból intézményesült politikai erő váljon. A másik: a Székelyföld-kérdéshez való viszonya. Immár több politikai elemzés is napvilágot látott arról, hogy az alapvetően kulturális és nyelvi jogokra hangszerelt RMDSZ-stratégia ma már nem elégíti a székelyföldi választókat. Itt a területi érdek és a kulturális identitás fejlesztésének olyan összekapcsolása szükséges, amire a nyugati etnoregionális mozgalmak adnak jó példát. Persze, ez előrevetíti a különbséget, sőt az ellentétet, amely a székelyföldi és a nem székelyföld, valamint szórványhelyzetben élő magyarok politikai megszólíthatósága között feszül. De egy politika akkor kreatív, ha sikerül neki látszólag ellentmondásos helyzeteket és törekvéseket is egységben láttatni.
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: az RMDSZ-nek és a Fidesz-KDNP-nek vannak közös érdekei
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) és a Fidesz-KDNP-nek vannak közös érdekei, sokkal több dolog köti össze őket, mint amennyi elválasztja – mondta az MTI kérdésére vasárnap Nagyváradon Kelemen Hunor.
A szövetség új elnöke közvetlenül szombat esti megválasztása után jelezte a küldötteknek és az újságíróknak: korrekt kapcsolatokra törekszik majd a magyar kormánnyal, a kormánypártokkal és az ellenzéki erőkkel. Az MTI erre vonatkozó kérdésére vasárnap, a kongresszus befejezése után kifejtette: vannak olyan közös érdekek a nemzetpolitikában, amelyek összefogást tesznek szükségessé.
„Ez mindannyiunk érdeke. Érdeke a magyar kormánynak, hogy az erdélyi magyarságnak erős politikai képviselete legyen, és érdeke ennek a magyar közösségnek is, hogy erős és tekintélyes magyar kormány legyen, amely a nemzetközi politikában is képes a szavát hallatni" – mondta Kelemen Hunor, aki szerint az is mindenkinek érdeke, hogy a magyar-román kapcsolatok jól alakuljanak.
Felhívta a figyelmet azokra az alapértékekre is, amelyek szerinte mind az RMDSZ, mind a Fidesz-KDNP programjában régóta jelen vannak. Utalt arra, hogy ugyanahhoz a politikai csoporthoz, az Európai Néppárthoz tartoznak. „Ilyen szempontból sokkal több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. Szoros kapcsolatokra és partnerségre törekszem a magyar kormánnyal, a kormányzó pártokkal" – szögezte le az RMDSZ új elnöke. Szerinte az a legfontosabb, hogy mindenki világosan lássa: mindannyian felelős, felnőtt emberek vagyunk, és ha egymásra támaszkodunk, sikereket érhetünk el.
Az RMDSZ-en belül ezen a kongresszuson az eddigi ügyvezető elnöki tisztség helyett létrehozták a politikai alelnöki és a főtitkári posztot. Az MTI érdeklődésére Kelemen Hunor elmondta: az elnök és az alelnök közötti munkamegosztás ugyanaz lesz, mint ami eddig volt a szövetségi elnök és az ügyvezető elnök között. A politikai alelnök a szövetségi elnök megbízásából végez feladatokat, de soha nem veszi át a szövetségi elnök hatáskörét, nem helyettesíti őt. Tehát az RMDSZ-nek erős elnöke lesz.
A mostani szerkezeti átalakítással csak annyi történt, hogy az ügyvezető elnöki szerepet választották ketté – mondta Kelemen Hunor. A főtitkár a szervezési kérdésekkel foglalkozik majd, a politikai alelnök pedig a szorosan vett politikai munkát végzi, eddig mindez egy emberre hárult – tette hozzá.
Erdély.ma

Állásfoglalás a kedvezményes honosítás kérdésében
Az RMDSZ üdvözöli a magyar állampolgárság megszerzését kedvezményes formában lehetővé tevő jogszabályi változtatásokat.
A határon túli magyarok magyarországi jogállásának rendezését, beleértve a magyar állampolgárság kedvezményes megadását, régóta szorgalmazza szövetségünk. Fontosnak tartjuk, hogy a kedvezményes honosítás elve ma már nem megosztó tényező Magyarországon sem hiszen az Országgyűlésben a jogszabály elfogadását a parlamenti pártok mindegyike támogatta.
A jogi lehetőségek megteremtését követően a magyar állampolgárság igénylése természetesen mindenkinek személyes, egyéni döntése, az RMDSZ azt tekinti elsődleges feladatának, hogy az irányában megfogalmazott tájékoztatási kéréseknek megfelelő módon eleget tegyen, mint ahogyan tettük és tesszük más kérdésekben is.
A kedvezményes honosítás feltételeinek megteremtése mellett szükségesnek tartjuk, hogy a magyar kormány konkrét programokat fogalmazzon meg a szülőföldön való boldogulás támogatására, hiszen meggyőződésünk, hogy a romániai magyarok – állampolgárságtól függetlenül – továbbra is jelenlegi lakóhelyükön képzelik el jövőjüket.
Meggyőződésünk szerint a kedvezményes honosítás lehetőségének is ehhez kell hozzájárulnia.
erdon.ro

Legyen európai szintű politika a nemzeti közösségek védelme!
A nemzeti kisebbségi érdekérvényesítés külpolitikai eszközei. A romániai magyar nemzeti közösséget meghatározó értékek az európai alapértékekben gyökereznek: az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, az emberi és kisebbségi jogok tisztelete, a vállalkozás szabadsága, a kulturális, vallási és etnikai sokszínűség védelme.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség itthon és a nagyvilágban a békét, a biztonságot, a stabilitást, az állampolgárok jólétét, a gazdasági fejlődést és a demokrácia értékeinek érvényesülését, a romániai magyar közösség minden szintű önszerveződését és autonómiáját, a kultúra és anyanyelv fennmaradását, a közösség szülőföldön való boldogulást szorgalmazza. A Szövetség céljai megvalósításának fontos eszköze a sikeres külpolitikai tevékenység, a jelenlét és részvétel az európai és nemzetközi szervezetekben, a kezdeményezőkészség és a szövetségkeresés. Az alapvető és egyetemes emberi jogok kérdését nem lehet az egyes országok belügyének tekinteni, ezért az RMDSZ célja, hogy jó kapcsolatot alakítson ki a különböző nemzetközi kisebbségvédelmi és emberjogi szervezetekkel.
A fennállása óta eltelt 20 esztendőben a Szövetség folyamatosan és következetesen a demokratikus jogállam eszközeivel élve képviselte a magyar közösség érdekeit itthon és a nagyvilágban. Ezt a húszéves tapasztalatot kellene kamatoztatni a más nemzeti közösségek helyzetének javításában bárhol a világban. Az RMDSZ Románia NATO és Európai Uniós integrációját a közösség megerősödésének egyik fontos eszközeként tekintette, és mindvégig tettlegesen támogatta. Az ország euro-atlanti és európai uniós csatlakozásával egyidőben az RMDSZ az Európai Uniós politika teljes jogú tagjává, és képviselői révén aktív szereplőjévé vált, megteremtve annak lehetőségét, hogy európai fórumokon és intézményekben is alakítsa a romániai magyarság sorsát, európai sikerességét.
A romániai magyar nemzeti közösség helye a globalizált világban. A világ globalizálódásának a romániai magyar közösség is részese, egyben szereplője, ezért érdeke, hogy a globalizációs kihívásokat felkészülten fogadja, hiszen a magába zárkózó közösségeket az elszigetelődés veszélye fenyegeti. A romániai magyarság történelme során a célravezető szövetséges-keresés és kezdeményezőkészség útját választotta minden esetben, amikor a nagyhatalmak ütközési övezetében találta magát, mert így biztosíthatta fennmaradását. A kommunista diktatúra a befele fordulás önvédelmi reflexét indította be közösségünkben, egy olyan időszakban, amikor az államhatárok nem voltak átjárhatóak, a kultúra és a demokrácia áramlását mesterséges határok akadályozták. Ma azonban az elszigetelődés már nem lehetséges választható út. A kultúrák közötti párbeszéd és átjárás, a közös érdekeken alapuló együttes fellépés és a konkrét célok megvalósítása során a szövetséges-keresés előnnyé válik és sikert eredményez.
Proaktív tagság az Európai Néppártban, jelenlét az európai intézményekben. 1993 óta tagjai vagyunk az európai jobboldali pártok szövetségének. A legnagyobb Európai Parlamenti frakcióval rendelkező, jobbközép alakulat, az Európai Néppárt, áll a legközelebb az RMDSZ értékrendjéhez, európai és világképéhez. Az Európai Néppárt álláspontja szerint az őshonos, nemzeti kisebbségek fontos kulturális, gazdasági és szociális értékei az Európai Uniónak, ezek védelme, kultúrájuk és nyelvi sokszínűségük megőrzése alapvető érdeke az egységét kereső Európának. A nemzeti kisebbségek jogait folyamatosan bővíteni kell és a jelenkor kihívásaihoz kell igazítani. Bátorítani kell az előremutató kisebbségvédelmi intézkedéseket, folyamatos párbeszédet kell folytatni a tagállamokban élő őshonos nemzeti kisebbségek képviselőivel, bevonva őket a nemzeti, regionális és helyi döntéshozatalban.
A Szövetség elsőrendű célja, hogy képviselői révén közvetlenül legyen jelen az Európai Parlamentben, valamint a többi európai intézményben: az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében, a Régiók Bizottságában, az Európai Települések és Régiók Tanácsában (CEMR). Az Európai Parlament és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében az RMDSZ képviselői az Európai Néppárt (EPP) frakciójának tagjai. Az RMDSZ aktívan részt vesz az ENSZ és az Európa Tanács jogi, illetve kisebbségi bizottságaiban, az Európai Népcsoportok Szövetségének (FUEV), valamint a Nem Képviselt Nemzetek Szervezetének (UNPO) munkájában.
Európai Uniós nemzeti kisebbségi keretszabályozásra van szükség. Európa egyik legnagyobb nemzeti kisebbsége, a romániai magyarság megmaradásának, önrendelkezésének záloga egy olyan európai kisebbségvédelmi keretszabályozás, amely megnyugtatóan rendezi az európai nemzetalkotó kisebbségek sorsát, biztosítja az egyéni és közösségi érdekérvényesítésüket, önrendelkezésüket, megteremti annak lehetőségét, hogy a nemzeti közösségek maguk döntsenek az őket érintő kérdésekben, kiemelten az identitás megőrzéséhez kapcsolódó területeken: oktatás, kultúra, hagyományok, média és helyi gazdaság. A kulturális és területi autonómiaformák közjogi keretben, a közösség által közvetlenül választott testületek és az ezek számára törvényesen biztosított hatáskörök révén valósíthatók meg. Az RMDSZ célja, hogy az Európai Néppárttal és más európai szövetségesekkel közösen lehetőséget teremtsen egy európai szintű kisebbségi keretszabályozás elfogadtatására. Az autonómiaformák létének elfogadását, illetve politikai és jogi megteremtését – az Európai Unió által is hivatalosan jóváhagyott és a tagállamok irányában szorgalmazott – önkormányzatiság és szubszidiaritás elvei alapján tartjuk lehetségesnek és igazoltnak.
El kell érnünk a kisebbségi jogérvényesítési munkánkkal, hogy elnyert jogaink megmaradjanak és bővüljenek. A nemzeti jogszabályok mellett, ennek a törekvésnek a szavatolói az európai intézmények lehetnek, éppen ezért a kisebbségi jogokért folytatott erőfeszítések második színtere az Európai Unió és az Európa Tanács. Ezek szellemében az RMDSZ az Európa Tanács 176/1993-as számú ajánlásának tiszteletben tartását kéri, amely a közösségi autonómiaformák jogi kereteinek megteremtésére ad lehetőséget. Elengedhetetlenül szükséges a Románia által is ratifikált Európai Kisebbségvédelmi Keretegyezmény előírásainak szigorú betartása, különös tekintettel a kisebbségek által jelentős arányban lakott régió etnikai arányainak mesterséges megváltoztatására irányuló kísérletekre. Az Európai Unió több tagállamában megtalálható gyakorlatnak megfelelően az RMDSZ célkitűzése a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvvé nyilvánítása és a tényleges többnyelvűség bevezetése.
Az erős Európa, a magyar közösségeket erősíti. Az egyre több területre kiterjedő európai uniós hatáskör lehetőséget teremt arra, hogy a nemzeti közösségek Európa bármely részéről egyenlő eséllyel vegyenek részt az uniós döntéshozatalban. A romániai magyarságnak azokat a törekvéseket kell előmozdítania, amelyek a helyi közösségeken alapuló közös Európát eredményeznek. A cél egy olyan Európa létrehozása, amelyben a különböző közösségek Európában egyediséget, a világban viszont egységes arcot mutatnak.
Az RMDSZ támogatja az Európai Unió kohéziós és regionális fejlesztési politikáinak megtartását és Romániában következetesen új fejlesztési régiók kialakítását sürgeti. Az új régiók kialakításánál figyelembe kell venni a térség gazdasági fejlődésének elvárásait, valamint az ott lakók etnikai, kulturális és történelmi sajátosságait is. A régiókat a központi közigazgatástól átvett hatáskörökkel kell felruházni, és választott vezető testületekkel kell rendelkezniük. Erdély regionális érdekeinek képviseletében az erdélyi románokat és Erdély más nemzeti közösségeit stratégiai partnereinknek tekintjük. Székelyföldön egységes fejlesztési régiót kell létrehozni, hiszen a Székelyföld megfelel egy önálló gazdasági-fejlesztési régió ismérveinek, teljesíti az Európai Unió erre vonatkozó előírásait. Székelyföld hagyományai, történelme, kultúrája és etnikai összetétele szerint is olyan entitás, amelynek gazdasági és infrastrukturális fejlesztési elképzelésekben is érvényesülnie kell.
Fejlődése során az Európai Unió több szakaszon ment át, és a közös koordinációt egyre több területen megvalósító államközösséggé vált. Ezzel egy időben a szubszidiaritás elvének érvényesítése érdemi decentralizációt hoz a térségben, segítve a kisebbségi magyar közösségek regionális szerveződését, a többség-kisebbség viszony kedvező alakulását, befogadó közeget teremtve az autonómia törekvések megvalósításához. Az önrendelkezés és a helyi döntéshozatal kiterjesztése a magyar közösség alapvető értéke, ezért az RMDSZ segíti az ilyen irányú európai kezdeményezéseket.
A szülőföldön maradás és az európai uniós tagság hasznosítása. A romániai magyarság érdeke a tagállamok gazdasági felemelkedését szolgáló, a közösség egészének versenyképességét elősegítő kohéziós politika megőrzése, finanszírozásának megerősítése. Az RMDSZ támogatja a szabad európai munkavállalást, a teljes mobilitást a munkaerő, az áru és szolgáltatások, valamint a tőke számára; ösztönzi az erdélyi gazdaságot leginkább meghatározó közép- és kisvállalatok támogatását, növekedésük elősegítését; stabil és kiszámítható közös európai mezőgazdasági politikát szorgalmaz, amely tisztes megélhetést biztosít a gazdálkodóknak, megtartva a mezőgazdasági támogatási és kompenzációs politikákat; sürgeti a turisztikai ágazat európai koordinációjának erősítését, közösségi pénzügyi források bevonását, hiszen a magyar vidékeket, kiemelten a székelyföldi turizmust, előnyös helyzetbe kell juttatni. A Szövetség üdvözli az új Duna-stratégiát, amely felöleli a közép és délkelet-európai térség egészét, hiszen a regionalizmus, az uniós határokon átnyúló térségi együttműködések erősítik a helyi közösségeket.
Az infrastrukturális beruházások nélkül Erdély hátrányos helyzetű európai régió marad, ezért európai pénzalapokat kell mozgósítani és segíteni kell az önkormányzatokat a hatékony pályázásban. Az RMDSZ egyetért a globális környezeti kihívások kezelésére, különösen a klímavédelemre és a megújuló energiahasznosításra, a biológiai sokszínűség megőrzésére, az egészséges életfeltételek és az életminőség javítására tett nemzetközi erőfeszítésekkel.
Aktív külpolitikai tevékenység, céltudatos külkapcsolatok. Az RMDSZ hagyományosan jó kapcsolatot ápol politikai irányultságuktól függetlenül azokkal a külföldi pártokkal, civil és politikai szervezetekkel, műhelyekkel, amelyek demokratikus és az RMDSZ politikai alapelveihez közel álló tevékenységet folytatnak. Az RMDSZ kapcsolatainak célja, hogy külföldön minél szélesebb körben ismertesse a romániai magyarság sajátos gondjait, céljait és törekvéseit, valamint az, hogy megvalósításukhoz politikai és más természetű támogatást és szövetségest találjon. Külkapcsolataiban az RMDSZ megőrzi teljes függetlenségét, és fenntartja azt a jogát, hogy a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmében legjobb belátása szerint járjon el. A nemzetközi fórumokon az RMDSZ általános érvényű konkrét kisebbségi normák kidolgozását, illetve a létező szabályozások bővítését szorgalmazza. Alapelveivel és az Európai Néppárt programjával összhangban az RMDSZ csatlakozhat a különböző nemzetközi demokratikus szervezetekhez és szövetségekhez.
A magyar érdekképviselet helye Románia külpolitikájában. Az RMDSZ, a romániai magyar államalkotó közösség képviseletében hagyományosan kulcsszerepet tölt be a román-magyar kétoldalú kapcsolatokban, amelynek a jövőben is meg kíván felelni, lehetőséget teremtve arra, hogy az egyes szakpolitikákban mindkét ország számára előnyös kétoldalú megoldások szülessenek, a magyarság oktatásával, művelődésével, anyanyelvhasználatával kapcsolatos kérdéseket pedig mindkét állam magáénak érezze és támogassa.
Az RMDSZ része kíván maradni a magyarok által lakott régióknak és a Románia sorsát irányító intézményeknek és folyamatoknak is, ezen belül a hagyományos állami diplomáciánák és külpolitikának.
Fiatalok a diplomáciában. A Szövetség stratégiai érdeke, hogy intézményes formában támogassa a fiatalokat, illetve azok felkészítését, hogy a későbbiekben sikeresen versenyvizsgázhassanak úgy a román külügyminisztérium és diplomáciai testület által meghirdetett állásokra, mint az Európai Unió intézményei által meghirdetett állásokra. A magyar fiatalok jelenléte a diplomáciában kulcsfontosságú, mert sajátos romániai magyar nézőpontot és közérdeket jelent. Számunkra természetes, hogy ez is a romániai diplomácia részét kell képezze.
Sorsközösség a Kárpát medencei magyarsággal. Az RMDSZ a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyar közösségek legnagyobb érdekvédelmi szervezetként kezdeményezője és aktív résztvevője a magyar nemzetpolitikának, a Kárpát-medencei magyarság sorsközösségének.
A Szövetség stratégiai érdeke, hogy a térség minél több országa európai tagállammá váljon. Ilyen irányú törekvéseiket az RMDSZ minden lehetséges fórumon és intézményben támogatja, akárcsak azoknak a pénzügyi és technikai eszközöknek a megítélését, amelyek a felzárkózást, a jobb felkészülést gyorsítják. Az RMDSZ segíti Horvátország, Szerbia és a Nyugat Balkán többi államának, valamint Ukrajnának és Moldova Köztársaságnak az integrációs perspektíváját. Csatlakozásukkal az országaikban élő nemzeti közösségek valós lehetőséget kapnak a fennmaradásra. Az erősödő magyar közösségek egyre inkább megkerülhetetlen tényezőt jelentenek az európai és nemzetközi politikában, ez pedig erősíti romániai magyar közösségünk érdekérvényesítési esélyeit.
Magyarország tekintetében az RMDSZ támogatja a magyar külügyi stratégia szomszédsági és nemzetpolitikai összetevőit. Egyetért azzal, hogy a szomszédsági kapcsolatok fejlesztése, a magyar közösségek identitásőrzése, jogérvényesítése, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődése, jóléte, a nemzet határokon átívelő integrációja egymásra épülő és egymást feltételező folyamatok. Kiemelt jelentőséget tulajdonít a Magyar Állandó Értekezlet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának és a különböző kisebbségi sorban levő magyar közösségek szervezeteivel való kapcsolattartásnak, közös fellépésnek.
A romániai magyar kultúra Európában, a nagyvilágban. A romániai magyarság hagyományai, kulturális értékei, tudományos eredményei az európai kultúrközösség szerves részei, megőrzésük európai érdek. Az RMDSZ pártfogolja azokat a kezdeményezéseket, eszközöket és eseményeket, amelyek által kultúránk Európában és a nagyvilágban megmutatható és képviselhető.
Proaktív külügyi tevékenység. A Szövetségnek szüksége van egy követhető, hatékony és minden külpolitikai és külkapcsolati területet összehangoló koordináló tevékenységre. Ezért a szövetségi elnök felkérésére a Szövetségben létrejön egy Külpolitikai Szakbizottság, melynek célja, hogy átfogja és koordinálja a Szövetség külpolitikai tevékenységét. A Szövetség Külpolitikai szakbizottságát egy szövetségi megbízott fogja össze.
erdon.ro

Véget ért az RMDSZ kongresszusa, változott a párt programja
A szövetség programjában fogadtak el módosításokat, valamint több dokumentumot szavaztak meg vasárnap Nagyváradon a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kongresszusán a küldöttek, s ezzel be is fejeződött a kétnapos fórum munkája.
• Döntött a kongresszus, Kelemen Hunor at RMDSZ új elnöke
• „A kongresszus mérföldkő, korszakhatár lehet az RMDSZ életében”
A szervezet szombat este megválasztott, új elnöke, Kelemen Hunor felhívta a jelen lévők figyelmét: a korábbi programban megfogalmazott több cél már megvalósult, a módosított programnak a jövő kihívásaira kell válaszolnia.
A programtervezet preambulumában olvasható fejezetek – amelyek a gazdaság, az információs társadalom, az oktatás, a tudományos kutatás, a művelődés, a sajtó és tömegtájékoztatás, az egyházak, az ifjúság, a sport, a szociálpolitika, a családpolitika, az egészségügy, a nők és férfiak közötti esélyegyenlőség, az önkormányzatok és a helyi demokrácia, a regionális érdekek, a régiófejlesztés, a környezetvédelem kérdéseiről szólnak – változatlanok maradtak. A külpolitikát és a külkapcsolatokat érintő fejezethez tartozó részekben végrehajtottak néhány árnyalati változtatást.
Kelemen Hunor kongresszusi határozatot terjesztett elő a 2011-ben esedékes népszámlálásról, amelyben a szövetség arra ösztönzi a romániai magyar közösség tagjait, hogy annak során bátran vállalják magyar identitásukat. A kongresszus elfogadta a romániai gazdaságpolitikai reform alapelveiről szóló állásfoglalást, valamint azt a dokumentumot, amely a nemzeti közösségek védelmét az európai politika szintjére javasolja emelni. Külön dokumentumot hagytak jóvá arról, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánítsák. A küldöttek elfogadtak egy állásfoglalást, amely az erdélyi magyarságot az európai szociális modell alapján kívánja megerősíteni.
A Kelemen Hunor által előterjesztett, az Állásfoglalás a kedvezményes honosítás kérdésében címet viselő dokumentumban a küldöttek üdvözlik, hogy a kedvezményes honosítást valamennyi magyarországi párt támogatta. Ugyanakkor az RMDSZ szükségesnek tartja, hogy a magyar kormány intézkedéseivel támogassa a határon túli magyarok szülőföldjükön való boldogulását. E dokumentumok elfogadásával ért véget vasárnap az RMDSZ tizedik tisztújító kongresszusa.
Partnerségre törekszik az elnök
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) és a Fidesz–KDNP-nek vannak közös érdekei, sokkal több dolog köti össze őket, mint amennyi elválasztja – mondta az MTI kérdésére vasárnap Nagyváradon Kelemen Hunor. A szövetség új elnöke közvetlenül szombat esti megválasztása után jelezte a küldötteknek és az újságíróknak: korrekt kapcsolatokra törekszik majd a magyar kormánnyal, a kormánypártokkal és az ellenzéki erőkkel.
Az MTI erre vonatkozó kérdésére vasárnap, a kongresszus befejezése után kifejtette: vannak olyan közös érdekek a nemzetpolitikában, amelyek összefogást tesznek szükségessé. „Ez mindannyiunk érdeke. Érdeke a magyar kormánynak, hogy az erdélyi magyarságnak erős politikai képviselete legyen, és érdeke ennek a magyar közösségnek is, hogy erős és tekintélyes magyar kormány legyen, amely a nemzetközi politikában is képes a szavát hallatni” – mondta Kelemen Hunor, aki szerint az is mindenkinek érdeke, hogy a magyar–román kapcsolatok jól alakuljanak.
Felhívta a figyelmet azokra az alapértékekre is, amelyek szerinte mind az RMDSZ, mind a Fidesz–KDNP programjában régóta jelen vannak. Utalt arra, hogy ugyanahhoz a politikai csoporthoz, az Európai Néppárthoz tartoznak. „Ilyen szempontból sokkal több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. Szoros kapcsolatokra és partnerségre törekszem a magyar kormánnyal, a kormányzó pártokkal” – szögezte le az RMDSZ új elnöke. Szerinte az a legfontosabb, hogy mindenki világosan lássa: mindannyian felelős, felnőtt emberek vagyunk, és ha egymásra támaszkodunk, sikereket érhetünk el.
(MTI), MNO.hu

Ki írja majd a történetet?
Mintha csak egy aprólékosan kidolgozott forgatókönyv alapján zajlott volna az RMDSZ nagyváradi tisztújító kongresszusa: az óriási érdeklődést kiváltó eseményen meglepetés nem történt, a szavazógépezetbe hiba nem csúszott, így aztán a főhős fölényes győzelmet aratott vetélytársai felett.
Nem maradtak el a kötelező kellékek, például a román pártok menetrendszerű hajbókolása, csak úgy dagadt a magyar vezetők mája a sok hízelgő szó hallatán, következett Markó Béla visszatekintése, a megvalósítások felsorolása, majd a leköszönő elnök méltatása, dicséretek, taps, könnyek. A három elnökjelölt versenye sem dobta fel különösebben a cselekményt, a szavazás eredménye pedig szintén a papírforma szerint alakult, némi kellemetlenséget csak a Fidesz képviselőjének üzenete okozott, aki változást, megújulást sürgetett, de ezen is hamar túlléptek a résztvevők. Jól játszotta szerepét Kelemen Hunor, megválasztása utáni sajtóértekezletén a kíváncsi riporterek hada előtt leszögezte: folytatják a koalíciós kormányzást mindaddig, amíg partnereik állják szavukat, változást, megújulást ígért az RMDSZ-en belül, de még egy homályos együttműködési ajánlatfélét is megfogalmazott a többi magyar szervezet irányába. Szavainak azonban ellentmondani látszik, hogy a Bihar megyei szervezet éppen a kongresszus előtt két nappal lépett szövetségre a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal, mintegy jelezve: az ellenzéki szirénhangok nem hagyják teljesen érzéketlenül a szövetség politikusait. A változás, megújulás várható mértékéről sokat elárul Markó Béla és az RMDSZ eddigi politikájának hosszas méltatása a kongresszuson, a csúcsvezetés tagjainak felsorakozása Kelemen Hunor mellé, az alapszabályzatnak a hatalom átmentését célzó módosítása, valamint a volt szövetségi elnök többször megismételt kijelentése, mely szerint semmilyen radikális fordulatra nem kell számítani a következő időszakban. A magyar—magyar kapcsolatok vonatkozásában akár nyitásnak is minősíthetnénk az új elnök kéznyújtását a többi magyar szervezet felé, de a kijelentést tetteknek kellene követniük, Markó Béla kongresszuson elhangzott, Tőkés Lászlót bíráló szavai pedig egyelőre nem sok jót sejtetnek. Nincsen tehát könnyű helyzetben a frissen megválasztott szövetségi elnök, mozgástere ugyanis korlátozott, az RMDSZ-en belüli különféle csoportosulások a maguk útját járnák, a régi vezetők hatalmukat erősítenék. Mandátumának sikere egyebek mellett éppen azon múlik, hogy marad-e mások által rendezett darabok főszereplője, vagy pedig maga írja a történetet a továbbiakban.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új elnök, régi szövetség (RMDSZ-kongresszus)
Kelemen Hunor, az új elnök
Fölényes győzelmet aratott Kelemen Hunor az RMDSZ tizedik kongresszusán, a küldöttek kétharmadának szavazatával ő lesz a szövetség elnöke a következő négy esztendőben. Kinyújtott kezet ígért az erdélyi magyar szervezetek felé, és azt, hogy szoros, de korrekt partnerségre törekszik a magyar kormánypártokkal.
Román koalíciós partnereikkel nincs, amiért felrúgniuk a szövetséget, amíg betartják a megállapodást — mondotta, és a liberális pártelnök szavaira válaszolva kiemelte azt is, ultimátumot senkitől nem fogadnak el. A nagyváradi kongresszus fegyelmezetten, rendben, a várakozásoknak megfelelően zajlott, feszültséget inkább a háttérben lehetett érzékelni, no meg a meghívottak nyilatkozatai közül néhány kavart kisebb botrányt.
Olosz Gergely fogadta a nagyváradi RMDSZ-kongresszusra érkezőket. Bármilyen irányból közelítették a várost, az elnöki tisztségre pályázó háromszéki képviselő óriásplakátja köszöntötte őket. Intenzív kampány zajlott az elmúlt napokban, s ha Eckstein és Kelemen elsősorban a hivatalos nyilatkozatokra, sajtótájékoztatókra, no meg a baráti, kollegiális háttérbeszélgetésekre korlátozta a meggyőzést, Olosz telefonos üzenetekkel, e-maillel, közvélemény-kutatásoknak álcázott hívásokkal igyekezett meggyőzni a küldötteket. Sem a pénzt, sem az energiát nem sajnálta.
Húsz év után, ugyanott
Szombaton délelőtt már jó egy órával a kezdet előtt nagy volt a nyüzsgés a szakszervezetek művelődési házában, ugyanott, ahol húsz évvel ezelőtt az RMDSZ hivatalos alakuló ülését tartották. Érkeztek, regisztráltak a küldöttek, és helyet, teret foglalt a sajtó, a román hírtévék berendezték stúdióikat, kamerák sora szegeződött ,,lövésre készen" a bejáratra, lesték az érkező fontos román és magyar politikusokat. A tizedik kongresszust ezúttal a megszokottnál kisebb, alig negyedórás késéssel kezdték. A Bihar megyei elnök, Kiss Sándor házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, az RMDSZ súlyát érzékeltetve, no meg céljait jellemezve mondotta: bízik benne, a huszadik kongresszuson ,,Barack Obama, Angela Merkel és Nicolas Sarkozy ül a padsorokban Emil Boc, Victor Ponta és Crin Antonescu helyett". Markó Béla szerint ,,az RMDSZ stabil, nemzetközileg is megkerülhetetlen szervezetté vált" az elmúlt két évtizedben, cáfolta azokat, akik azt mondják, ,,nem haladtunk az általunk választott úton, vagy nem volt helyes az általunk választott út". A magyar és román hozzászólók majd mindenike az RMDSZ és a leköszönő elnök, Markó Béla érdemeit emelte ki, hangsúlyozták mindazt, amit a szövetségnek köszönhet a magyarság, Románia.
Román és magyar üzenetek
Traian Băsescu államelnök üzenetében külön üdvözölte a ,,komoly és jó gazda" magyarokat, és az RMDSZ-tagokat, ,,akik partnerek voltak a nehéz időben", Emil Boc miniszterelnök, a DLP elnöke szintén a nehéz időkben való kiállásért hálálkodott, és a válság végét, a jobb jövőt ígérte, elhangzott, csökkentik a társadalombiztosítási hozzájárulást, és a következő évben románok és magyarok egyaránt jobban élnek majd. Nem véletlenül emelte ki több ízben a magyarok szavatartását, tisztességét, hisz a két ellenzéki párt elnöke, Victor Ponta és Crin Antonescu igen egyértelműen fogalmazott: a magyarokkal, az RMDSZ-szel gyorsabban, nélkülük lassabban, csak a 2012-es választás után következhet be a nagy többség által (a lakosság 90 százalékát említették) igényelt változás, de velük vagy nélkülük megteszik a szükséges lépéseket, a szövetség döntése, melyik oldalra áll. A liberális pártelnök megfogalmazása ultimátumszerű volt, ha most nem csatlakozik hozzájuk a magyar érdekvédelmi szövetség, jövőre már nem kérnek belőle.
A magyarországi politikusok közül Semjén Zsolt, a KDNP elnöke a magyar—magyar, a román—magyar viszony, illetve az erdélyi magyarság szempontjából világította meg az RMDSZ szerepét, az összefogás szükségességét emelte ki, Pál apostol szavait idézte: ,,ha marjátok és rágjátok is, fel ne faljátok egymást". A Fidesz nevében felszólaló Pelczné Gáll Ildikó beszéde sokakban ellenérzést váltott ki, úgy értékelték, a magyar kormánypárt akaratát próbálja rákényszeríteni a szövetségre. A Fideszes alelnök felidézte, az elmúlt két évtizednek voltak sikerei, de nem szűkölködött az ellentmondásban sem, kifejtette: megújulásra van szükség, megfelelő politikai válaszokkal, de feltette a kérdést: ,,megvan-e az értékrend, amelyre építeni lehet, elég stabil-e, s megvan-e az irány, a célok?". Véleménye szerint újra kell értelmezni, kik a szövetségesek, és a hozzájuk fűződő viszonyt, és elmondta, az számíthat a Fidesz támogatására, aki nem a könnyebb de kompromisszumoktól terhes utat választja. A határon túli magyar szervezetek képviselői, helyzetükből adódóan, a negatív (Szlovákia) és pozitív (Vajdaság) példákat, ezek tanulságait idézték, az LMP elnöke, Schiffer András pedig azokat bírálta, akik ,,Budapestről osztják az észt".
Múlt és jövendő — Markó szemszögéből
Markó Béla beszámolójában az elmúlt 21, illetve 18 év mérlegét vonta meg, ,,az RMDSZ az erdélyi magyarság közös szellemi-politikai vagyona" — mondotta. Majd két évtizedes politizálása legnagyobb tanulságaként fogalmazta meg: a Kós Károly-i eszme, az erdélyi lélek önállósága tartotta meg a szövetséget a politikában, és hogy továbbra is a függetlenség megőrzése a záloga megmaradásuknak. Számba vette, hogy az 1990-ben, 1993-ban megfogalmazott programok majd minden pontja teljesült, ,,egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk" — mondotta, s kiemelte, ennek kell majd a következő évek nagy prioritásának lennie, az előfeltételeket sikerült megteremteniük. A leköszönő elnök felidézte a szembenállást a mérsékeltek és radikálisok között. ,,Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét" — emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az — vélte a szónok —, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Egyértelműen Tőkés Lászlóra utalt, aki korábban bírálta az RMDSZ kompromisszumkészségét, de ,,most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik".
Felidézte, elnöksége 18 éve alatt 14 választást küzdöttek végig, s bár a szavazatok száma valóban fogyott, az arány maradt, a román parlamentben például ma is ugyanolyan, mint 1993-ban. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét a román államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni. ,,Mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg" — mondotta Markó, aki szerint tulajdonképpen ez az autonómia. Együttműködésre, összefogásra azonban szükség van, ,,ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk" — fejtette ki. Nem elvitatható, hogy az RMDSZ-nek sikerült az elődök által eltékozolt javak egy részét visszaszereznie ,,nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is", de azt is tudni kell, hogy egyetlen rossz döntés elsöpörheti ezek jelentős részét — fejtette ki. Markó Béla beszéde végén arra kérte a kongresszust: szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt alakítottak ki, és amelynek lényege, hogy ,,szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk".
Elnökjelöltek a porondon
Markó Béla búcsúja végén ezúttal sem maradt el a hosszan tartó vastaps, és akárcsak az SZKT-n, Takács Csaba ezúttal is könnyekkel küszködve köszönte meg munkáját, ,,nagyrabecsülésük jeleként" átadta a Bethlen Gábor-emlékplakettet. A felszólalások hosszú sora következett, több mint harmincan méltatták Markó elnöki tevékenységét, szóltak a célokról, elképzelésekről, a jövőről. A szombati nap legizgalmasabb momentumára késő délután, hat óra körül került sor, a három elnökjelölt: Olosz Gergely, Kelemen Hunor és Eckstein-Kovács Péter ismertette programját, elképzeléseit. Sok újat egyikük sem mondott, Olosz egy korszak lezárulásáról beszélt, és arról, hogy tőlük függ, minek a megvalósítására képesek, Kelemen kiemelte, a következő esztendők a regionális politikáról és a kollektív jogokról szólnak, de hangsúlyozta azt is, új fejezetet nyitnak a szövetség történetében. Eckstein elmondta, az emberek változást, stílusváltást akarnak, ő alkalmas sikeressé tenni a szövetséget a következő esztendőkben.
Háromnegyed kilencre lett eredmény, és ezúttal csak alig néhány perccel a hivatalos bejelentés előtt szivárgott ki a végleges változat: az érvényes 536 voksból Kelemen Hunor szerzett meg 371-et, Eckstein-Kovács Péterre 118-an szavaztak, Olosz Gergelyre 47-en. Kelemen Hunor megválasztása után bejelentette, a kétharmados többség kötelezi, egy erős szövetség erős elnöke kíván lenni. S bár eredetileg vasárnap délelőttre tervezték, már a szavazatszámlálás alatt elkezdték az alapszabályzat módosítását, és hatott a figyelmeztetés, ha kell, késő éjszakáig maradnak, gyorsan, a tervezett formában fogadták el a változásokat. Néhány erőtlen módosításpróbálkozás volt, ám eredménnyel egyik sem járt. Ennél is hatékonyabbak voltak vasárnap délelőtt, szűk egy óra alatt megszavazták a szövetség új programját, és elfogadtak hat határozatot, az RMDSZ tizedik kongresszusa délelőtt fél tizenegykor kezdődött és fél tizenkettőkor be is zárta munkálatait.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)