Dr. Kiss Zoltán, a korszerű vasbeton csarnokszerkezetek szakértője
A temesvári Brumar könyvkiadónál jelent meg a Pavel Petroman – Cornel Jiva szerzőpáros dr. Kiss Zoltán, a Kolozsvári Műszaki Egyetem tanszékvezető tanára munkásságát bemutató román nyelvű kötete, Építészetnek szentelt élet címmel.
A korszerű vasbeton tartószerkezetek egyik legnagyobb hazai szakértője, számos Metro és Selgros áruház csarnokának, valamint a temesvári Continental és KROMBERG & SCHUBERT, az aradi Leoni gyárcsarnokok tartószerkezetének tervezője kétségkívül megérdemli a méltatást, hiszen nem csak kiváló egyetemi tanár és építőmérnök, hanem sikeres üzletember is, az 1999-ben alapított Plan 31 Ro Kft. tervező cég vezetője. A 180 oldalas, fényképekkel bőven illusztrált kötet bemutatja dr. Kiss Zoltánnak a rendszerváltás óta töretlenül felfelé ívelő szakmai pályafutását, az általa vezetett tervezőcsapat legfontosabb megvalósításait, gyakorlati példákkal, színes fotókkal és tervrajzokkal illusztrálva.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

[ánélé], [fénéi], [pénélé], [pérémé]
Magyarul van ez így? Bizony, nem. Mint ahogy az NVA, nálunk FMI, mint [féméi] vagy IMF, mint [ájemef], ING, mint [ájendzsi] stb. sem. Az egyesületek, pártok, szervezetek nevét az első, teljes említés után, rövidítve írjuk. Ezek az ún. mozaikszavak. Ami a pártok nevét illeti, a hazai magyar tömegtájékoztatásban a román pártok magyar nevét használjuk. Így pl. a Partidul Naţional Liberal magyarul Nemzeti Liberális Párt.
A hazai magyar lapok, a magyarországiakat utánozva, néhány éve, fölöttébb sajnálatos módon, áttértek arra, hogy a teljes név után a magyar rövidítés, mozaikszó helyett következetesen a román mozaikszót közlik. Így a fenti párt esetében a PNL-t. Ez önmagában véve nem volna baj. Csakhogy nálunk a román nyelv lépten-nyomon hat nyelvünkre, és ezzel a megoldással a magyar nyelvű lapok, mondhatni gépiesen, a mozaikszó román kiejtését sugallják, erre is ráveszik az olvasót. Annyira, hogy a magyar helyett mindenki a román betűzést követi. Senki sem mondja a PNL-t [pé-en-el]-nek, a PSD-t [pé-esz-dé], netán [pé-es-dé-]-nek, már csak azért sem, mert ezeket lapjaink, hogy teljes legyen az átvétel, kizárólag a román kiejtéshez csatolt raggal közlik: PNL-vel, PRM-vel.
Ugyanígy ANL-vel (pl. Krónika, 2010. XII. 17–19., első és hetedik oldal). Magyarul a [pé-en-el-vel], [pé-er-em-vel], [á-né-lé-vel] betűzés meglehetősen furcsán hangzik. Idegenül. Mintha a magyar nyelvben századok óta bekövetkezett mássalhangzó-hasonulás nem történt volna meg. Vagy ismeretlenné vált volna. Persze ezeket senki sem így, hanem, magyar szöveg ide meg oda, „magától értetődően”, csakis románul olvassa: [pé-né-lé-vel], [pé-ré-mé-vel], [á-né-lé-vel].
Vajon újságíróink gondoltak-e, gondolnak-e arra, hogy ez a megoldás egyáltalán nem tollforgatókhoz méltó? Nem lépten-nyomon sárba taposott nyelvünk védelmét, ápolását szolgálja? Hozzá kell tennünk, hogy e magyartalanság terjesztésében politikusaink is élen járnak. Az ő szájukból, magyar szövegben, csakis a román kiejtés hallható.
Ez az írásmód, kiejtés több szempontból is kifogásolható:
1. A magyar nyelvben a mássalhangzók kiejtése más, mint a románban. Természetszerűleg, hiszen a két nyelv nem azonos. A romántól eltérően, az f, l, m, n, r, s, sz kiejtését a magyarban nem a mássalhangzó utáni -é könnyíti meg ([fé], [lé], [mé], [né], [ré], [sé], [szé]), hanem az előtte ejtett e- ([ef], [el], [em], [en], [er], [es], [esz]). Ebből következik, hogy az ilyen betűvel kezdődő mozaikszók elé nem a, hanem az határozott névelőt kell tennünk, az ilyen betűvel végződő mozaikszók után pedig nem hasonulatlan mássalhangzóval kezdődő -val, -vel határozóragot.
2. Mivel a pártok mozaikszava a románban p-vel kezdődik, ez elé csakis a határozott névelő kerül. Ez, meg a román rövidítés a többi betű román kiejtését is maga után vonja: a PNL tehát nem [pé-en-el], hanem [pé-né-lé], a PRM nem [pé-er-em], hanem [pé-ré-mé], az ANL nem [á-en-el], hanem [á-né-lé] lesz. Vagyis az olvasó a román kiejtést követi.
3. Egyáltalán mi az értelme, a célja a párt magyar neve utáni román rövidítésnek? Mert ez ellentmondásos. Következetes használata talán emlékeztető akar lenni arra, hogy ne feledjük, Romániában élünk? És ennek a mozaikszavak román betűzésének a nyakunkba varrásával kell járnia? Tréfálni persze lehet, de ez nem egyéb, mint a román mozaikszavak román kiejtésének a magyar olvasóba való sulykolása. Ami nyelvünk sajátosságának figyelmen kívül hagyásával, tovább rontja nyelvi öntudatunkat.
4. Politikusaink, újságíróink a magyarországi példát követik. Ott pl. a németországi Kereszténydemokrata Pártot a német név rövidítése szerint csakis CDU-nak írják, a romániai Nemzeti Liberális Pártot PNL-nek, a Nagy-Románia Pártot PRM-nek. De nyilvánvaló, hogy ezeket magyarul is mondják: [cé-dé-u], [pé-en-el], [pé-er-em]. És nem románul.
Természetesen arra kell törekednünk, hogy a magyar nyelv egységét megőrizzük. De a nyelvi egységhez ennek semmi köze. Nálunk ugyanis, a magyarországival ellentétben, rendkívül erős román hatás éri a nyelvet. Ezért minden olyan lehetőséget, ami nyelvi romlást idéz, idézhet elő, ki kell küszöbölnünk. A román betűzés hatására pl. az RMDSZ-t egyesek [ré-mé-dé-szé]-nek, mások, ugyancsak magyarok, egyenesen [u-dé-mé-ré]-nek mondják.
5. Ha meggondoljuk, a más nyelvet beszélők sem ejtik ki a magyar mozaikszavakat magyarosan. Például a Magyar Távirati Iroda rövidítését, az MTI-t, románul [mé-té-i]-nek, angolul [em-ti-áj]-nak mondják. Ki-ki a maga nyelvén.
A Nemzetközi Valutaalap magyar rövidítése NVA, angolul IMF (International Monetary Fund). Nálunk viszont, anélkül, hogy teljes román neve megjelenne, mondhatni következetesen, román mozaikszava lát napvilágot: FMI (Fondul Monetar Internaţional). A nemzetközi pénzintézet román nevének átvétele szükségtelen, hiszen magyarul is írhatjuk. A román névnek „természetesen” a román kiejtését is sugallják: az FMI helyett a FMI-t írnak, sőt, mondanak is. De szükségtelen az eredeti angol név, az IMF átvétele is, ahogyan ez Magyarországon történik, és ahol ezt a magyar [i-em-ef] helyett teljesen fölöslegesen, [áj-em-ef]-nek mondják. A nálunk is fiókot nyitott egyik bank, az ING nevét, az angol kiejtést majmolók nyomban [áj-en-dzsi]-nek kezdték mondani. Pedig ez magyarul egyszerűen [ing].
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári műfordító, helytörténész. Krónika (Kolozsvár)

Magyar történelem Románián keresztül
Erdélyi magyarok körében komoly érdeklődésre számot tartó könyvvel (Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920) jelentkezett az ismert magyarországi történész, Raffay Ernő, akinek A vajdaságoktól a birodalomig című, a nyolcvanas évek második felében írt művének átdolgozott verzióját adták ki a Nagy-Magyarország könyvek sorozatban. A történész az előszóban hangsúlyozza, hogy könyve a jelenkori történelmünkben oly fontos szerepet játszó nép és ország történelmébe kíván bevezetni, mert ahhoz, hogy a változatlanul létező magyarkérdés valamikor nyugvópontra jusson, ismerni kell a szomszédos népek múltját, politikai, nemzeti törekvéseit.
Csakhogy a szomszéd nép megismertetése meglehetősen egyoldalúra sikeredett, ami jobbára Raffay azon prekoncepciójának köszönhető, miszerint a románok terjeszkedő politikája tulajdonképpen a dákoromán kontinuitáselméletének elterjedésére vezethető vissza. Szerinte ez az oka annak, hogy „a román külpolitika legfőbb célja 1918 előtt a megszerzés: a románlakta területek, a népesség és a gazdasági potenciál bekebelezése volt.
A belpolitika (a nemzeti propaganda, az irredenta, a fegyverkezés), a nemzetiségi politika (a moldvai magyarok és 1878 után a dobrudzsai nemzetiségek románosítása, a dobrudzsai falutelepítések, a nem román egyházak elleni eredményes támadások) e célokat szolgálta.” (11. oldal) Raffay pusztító hatásúnak nevezi a kontinuitás-elméletet, csakhogy a románok szempontjából éppen ez az elmélet lett a legkifizetődőbb gondolat. Ugyancsak ennek az eredetmondának a térnyerésére fogja Raffay azt is, hogy kialakult Romániában az idegengyűlölet és az antiszemitizmus, márpedig ebben a korban ezek egy cseppet sem számítottak román specialitásnak, hiszen azoknál a népeknél is erőteljesen jelentkeztek, amelyek nem a dákoromán kontinuitáshoz fordultak önigazolásért. Raffay úgy állítja be a román területszerző vágyat, mintha az egy teljesen sajátságos vadhajtása lenne egy olyan népnek, mely elrugaszkodott a realitásoktól, holott egész Európát átjárta abban a korszakban az imperializmus és a harcos nacionalizmus eszméje. Mivel a szerző ebből az alapállásból tanulmányozza a románok történelmének 1866–1920 közötti időszakát, nem is éri meglepetésként az értőt, hogy nem kap teljesen pontos képet arról, aminek bemutatására Raffay vállalkozott.
Zanza történelem
Az előszó után Raffay belecsap Cuza fejedelem lemondatásának történetébe, és a könyv első részében végiggaloppozik a román történelmen, egészen az első világháború hajnaláig. Itt, valamint a második rész első harmadában bemutatja a jelentős romániai pártokat és a legbefolyásosabb politikusokat, a királyválasztás okait és szempontjait, adatokat közöl az erdélyi románok masszív telekvásárlásairól, de az 1907-es parasztlázadás és annak kíméletlen leverése is szóba kerül. Raffay leírásából lényegében semmivel sem tudunk meg többet annál, mint amennyit az iskolában tanultunk, hacsak nem említjük azt, hogy a történész olyan idézetekkel fűszerezi múltidézését, melyek egy román történelem tankönyvbe aligha kerülnének be. Nekem, már csak időszerűsége miatt is, a következő Caragiale-mondat a kedvencem: „Romániában hagyományokra, régi és új osztályérdekekre, elvekre támaszkodó, vagyis európai értelemben vett politikai pártok nincsenek. A két, úgynevezett történelmi párt, amely egymást követi az uralmon, alapjában véve nem más, mint két párttöredék, amely tagok helyett ügyfelekkel rendelkezik”. (62. o.) De ez se rossz, szintén Caragialétól, szintén a romániai politikai elitre vonatkoztatva: „Ennek a gyülevész oligarchiának a bizánci önkénye elviselhetetlen.” (64. o.)
Aránytévesztés
Noha Raffay könyve is azok közé tartozik, amelyekben az idézetek a legérdekesebbek, ám szerzőnk itt is túllő a célon, amikor a román történelem tárgyalt korszakának vázlatos ismertetése után Tisza István nemzetiségpolitikai koncepcióját, és ezen belül az ún. románkérdést taglalja kimerítő részletességgel, ennek a kérdéskörnek a tárgyalása ugyanis a könyvnek mintegy negyedét teszi ki. Bőséges és hosszú idézeteket találunk Tiszának a nemzetiségi kérdésről tartott többórás parlamenti beszédéből (1910. július 12.), és bár a kormányfő koncepciója érdekes és tanulságos, mégis túl sok teret foglal el egy olyan kiadványban, amely Románia történelméről kellene hogy szóljon a jelzett időszakban. Vagy ha ez ilyen, akkor ugyanilyen részletekbe menően kellett volna tárgyalni a romániai politikai folyamatokat is, legalább Románia függetlenné válásától a világháborúig. Ebben a kontextusban szívesen olvastam volna forrásokkal, nyilatkozatokkal, dokumentumokkal alátámasztott beszámolót a regáti politikai életről, különösen arról a folyamatról, ahogy a német orientáltságot felváltja az antantorientáltság, és az erdélyi románok szervezkedéseibe is mélyebb bepillantást igényeltem volna. A hiányérzet mellett tehát az aránytévesztés benyomása is feltámadt bennem azok után, hogy egy Románia történelméről szóló könyvben hosszú oldalakon keresztül azt bizonygatja a szerző, hogy Tisza István mekkora politikus volt. Ráadásul miközben dicséri Tisza politikáját, aki a megegyezés őszinte szándékával különböző engedményeket kíván tenni az erdélyi románoknak, Raffay ellentétbe kerül az egykori magyar miniszterelnökkel, amikor így fogalmaz: „a magyar liberalizmus éppen az ilyen, látszólag kis dolgokkal erősítette Magyarországon a magyarellenes politika megnövekedését, ahelyett, hogy csírájában elfojtotta volna.” (144–145. o.) A szerző beleesik abba a csapdába, amelyet, úgy látszik, sok magyar Trianon-történész nem tud kikerülni: a magyar politikában keresi a kudarc legfőbb okait, az érzelmi megközelítés miatt nem tud megfelelően mérlegelni a történelmi mozgatórugók fontosságát illetően. Az ideológiai bűnbakkeresés során Raffay ujjal mutogat a liberalizmusra, amellyel a mai Magyarország aktuálpolitikájában érdekeltek szoktak érvelni, ha történelemről van szó. Pedig Raffay maga is kimondja a könyv első részében: „a térségben (a Balkánon – szerk. megj.) érdekelt nagyhatalmak kizárólag saját érdekeikért léptek föl, s csak akkor támogatták a balkáni népeket, amikor érdekazonosság keletkezett közöttük.” (33. o.) Márpedig a nagyhatalmak érdekeit sem liberalizmussal, sem egyéb ideológiával nem lehetett féken tartani. A Tisza-hódolat után a második rész utolsó három fejezete az 1914–1920 közötti időszakkal foglalkozik, majd ezt a részt az oktatásról, művelődésről szóló fejezet zárja. A könyv utolsó, harmadik tartalmi egysége túlnyomórészt statisztikai táblázatokra épül, amelyekhez a szerző fűz magyarázatokat. Adatokat találunk itt Románia kereskedelmére, iparára, mezőgazdaságára stb. vonatkozólag. Ez kevésbé olvasmányos része a könyvnek, bár kétségtelen, hogy Románia fejlődésének érdekes részleteire világít rá.
Párhuzamok
Az eddig leírtak alapján megállapítható, de a szerző neve is garancia arra, hogy a könyv sem hangvételében, sem szerkezetében nem akar Románia történetének objektív bemutatása lenni, annál inkább fáradozik Raffay azon, hogy kifehérítse a dualista Magyarországról, főként a korabeli magyarellenes hangulatkeltés miatt kialakult sötét képet, hiszen az ismeretes, hogy Trianon előtt a nemzetiségek nyugati propagandája nyomán Magyarország a népek börtönének volt kikiáltva. Ehhez képest a történész igen elgondolkodtató adatokat közöl: például azt, hogy a dualizmus fél évszázada alatt Kelet-Magyarországon körülbelül 300 magyar település románosodott el. A szám megdöbbentő; kérdés, hogy valóban hiteles-e. A könyvben az is írva áll, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon több román nyelvű iskola működött (2756), mint a Regátban (2505), ahol egyébként – legalábbis Raffay könyve szerint – egyetlen nemzetiségi iskola sem létezett. És a hírhedt Lex Apponyi is csupán arról szólt, hogy bevezesse a magyar nyelv oktatását a nem állami nemzetiségi népiskolákban, amit a románok azonnal erőszakos magyarosításnak neveztek, és a román történetírás azóta is úgy említi ezt a törvényt, mint a magyar asszimilációs szándék bizonyítékát. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy a Lex Apponyi után több mint száz évvel az európai uniós Romániában sokáig arról folyt a vita, hogy a kisebbségi gyerekek tanulhatják-e anyanyelvükön Románia földrajzát és történelmét...
Raffay emlékeztet arra, hogy a központi hatalmakkal megkötött különbéke után a románok elfoglalják az akkor Oroszországhoz tartozó Besszarábiát, annak ellenére, hogy az orosz csapatok vállvetve harcoltak a románokkal az ojtozi csatában, aminek köszönhetően Románia megmenekült a kapitulációtól, és emlékeztet arra is, hogy Románia a világháború befejezése után támadja meg Magyarországot (188. o.). A felsorolt tényeket érdemes párhuzamba állítani azzal, amit Spiru Haret román közoktatási miniszter fogalmazott meg követelményként egy 1897. április 22-én keltezett körrendeletében, melyben felszólította a romániai néptanítókat: „Legyetek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét (...), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz” (Raffay idézi Spiru Haretet, 200. o.). Ez a felszólítás és ez a párhuzam a Nagy-Románia megvalósításáról szóló román közbeszéd és történelemnarratíva során ragyogóan kisötétlik.
Revízió
A történelem folyamán birodalmak születtek, birodalmak hullottak szét, de ha tudjuk a történelmet némileg objektíven tekinteni, akkor ma már azt sem fogadjuk felháborodva, hogy a románok a kedvező konjunktúrát kihasználva onnan szereztek területeket, ahonnan tudtak. Minket, magyarokat az bánthat joggal, hogy a román közgondolkodás Erdély megszerzését minden politikai, ideológiai, áltörténelmi, áltudományos eszközzel a világtörténelem lehető legigazságosabb eseményeként igyekszik feltüntetni, és a románok ezt a célkitűzésüket többek között úgy kívánták elérni, hogy Magyarország rossz hírét keltették. Kilencven évvel Trianon után érdemes lenne megtisztítani a történelmet és a magyarságképet az ideológiai lerakódásoktól. Mert a revízióra igényt tartunk. Ha területire nem is, de erkölcsire mindenképpen. És ebben a vonatkozásban Raffay Ernő könyve, a szerző elfogultsága, esetleges túlzásai ellenére mégiscsak hasznunkra van.
Raffay Ernő: Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920; Nagy-Magyarország könyvek, Magyar Menedék Könyvesház, Budapest, 2010
Pap István, Krónika (Kolozsvár)

Markó: módosítani kell a választási törvényt
Még az idén meg kell változtatni a választási törvényt, de az alkotmány módosítására 2012 előtt nincs esély – jelentette ki pénteken, Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke. Markó Béla szerint az RMDSZ addig nem folytathat párbeszédet az ellenzéki pártokkal, amíg azok nem tisztázzák nacionalista álláspontjukat az oktatási törvény kapcsán. Markó az anyanyelvű oktatásért folytatott huszonegy éves küzdelem mérföldkövének nevezte az oktatási törvényt.
A jelenlegi parlamenti rendszer rosszul működik, ezért meg kell változtatni – szögezte le Markó, aki szerint az alkotmány módosítása – amire egyébként szükség van – kivitelezhetetlen a mostani parlamentben, ahol elképzelhetetlen a kétharmados többség. A szövetségi elnök úgy véli, sürgősen, még az idén módosítani kell a választási rendszert: meg kell tartani az egyéni választókerületeket, de egyfordulós választást kell tartani, amelynek eredményeképpen a legtöbb szavazatot megszerző jelölt jutna a parlamentbe. Az országos listát is megtartaná Markó, amellyel szerinte biztosítható lenne a választási eredmények egyensúlya, továbbá – mint mondta – az öt százalékos parlamenti küszöböt sem módosítaná.
Markó: Kelemen Hunor alkalmas RMDSZ-elnöknek
Kelemen Hunor nagyon alkalmas az RMDSZ elnöki tisztségére – szögezte le Markó Béla. „Kelement támogatom, ő áll hozzám a legközelebb. Ez nem azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki az RMDSZ elnöke lehet, de kétségtelenül nagyon alkalmas erre a tisztségre. Egyesek a szemére vetik, hogy túl közel állt hozzám, de azt hiszem, ez előnyére szolgál, mivel megtanulhatta mindazt, amit én az elmúlt húsz évben tanultam, átadhattam neki a tapasztalataimat” – fogalmazott Markó.
„Támogatjuk a nemzetállamra vonatkozó rész törlését az alaptörvényből, de nem hiszem, hogy egyhamar módosítani lehetne az alkotmányt. Azt hiszem, a 2012-es választásokig az alaptörvény módosítása kivitelezhetetlen” – fogalmazott.
Az RMDSZ számára komoly elégtételt jelent az oktatási törvény elfogadása, ez ugyanis nemcsak az elmúlt hónapok politikai küzdelmeinek, hanem gyakorlatilag az anyanyelvű oktatásért folytatott huszonegy éves küzdelemnek a mérföldköve is – mondta Markó.
Az oktatási törvény ugyanakkor a koalíciós együttműködés tesztje is volt – mutatott rá Markó Béla, aki úgy vélekedett, hogy a jogszabály elfogadása erősítette a koalíciós szolidaritást, és ezzel egyidőben az RMDSZ távolabbra került az ellenzéktől. Az elnök egyébként ismételten élesen bírálta az ellenzéki pártokat, amelyek az elmúlt időszakban hangsúlyosan magyarellenes magatartást tanúsítottak, és minden eszközzel azon voltak, hogy megbuktassák az oktatási törvényt. Álláspontja szerint az ellenzék rendkívül felelőtlen módon, gyakorlatilag önös érdekek miatt és politikai megfontolásokból akadályozták a jogszabályt, ennek érdekében akár az etnikumközi kapcsolatokat, az együttélést is beáldozták volna. „Az ellenzék felelőtlen, magyarellenes magatartása azt mutatja, hogy nem érkezett még el a Kánaán, pontosabban, hogy a Kánaán sohasem érkezik el: lényegében az etnikumközi viszonyt, a román-magyar viszonyt csak akkor tudjuk megfelelő módon kezelni, ha politikailag erősek vagyunk, és erősek leszünk. A történelem nem visszafordíthatatlan, csak akkor, ha vigyázunk” – hangsúlyozta az elnök.
Markó Béla szerint az ellenék kisebbségellenes vehemenciája mögött kétségtelenül az az elgondolás is húzódott, hogy amennyiben sikerül megbuktatni az oktatási törvényt, ez akár a koalíció végét is jelentené. –„A jogszabály elfogadása közelebb hozta az RMDSZ-t a PDL-hez, és eltávolította a PNL-, illetve a PSD-től. Nem látom, miért kellene most az RMDSZ-nek más koalíciós képletben gondolkodnia” – mondta a Szövetség elnöke.
Az ország gazdasági helyzetéről szólva Markó kifejtette: a kormánynak az idei évben ösztönöznie kell a gazdaságot és fejlesztenie kell az infrastruktúrát. A megszorításokra szükség volt, de ezek nem elegendőek ahhoz, hogy az ország kilábaljon a nehéz helyzetből. Kiemelte, hogy a decentralizációt az egészségügy után a tanügyben is végre kell hajtani, ezt pedig lehetővé teszi az új oktatási törvény alkalmazása. Krónika (Kolozsvár)

Kinek fütyöl?
Sajnos a tévé- és filmterméssel lassan úgy vagyok, mint a könyvekkel, ami szórakoztat, az nem felel meg az ízlésemnek, ami meg megüti a színvonalat az én mértékemmel, az untat. A Megasztár meg köztes kategória, se nem szórakoztat, se nem tartom színvonalasnak. Nem követtem az adásokat, mégis van véleményem arról a zűrzavarról, amit Tolvai Renáta győzelme itt kiváltott.
Sajnos a tévé- és filmterméssel lassan úgy vagyok, mint a könyvekkel, ami szórakoztat, az nem felel meg az ízlésemnek, ami meg megüti a színvonalat az én mértékemmel, az untat. A Megasztár meg köztes kategória, se nem szórakoztat, se nem tartom színvonalasnak. Nem követtem az adásokat, mégis van véleményem arról a zűrzavarról, amit Tolvai Renáta győzelme itt kiváltott.
A román állampolgárságú magyar kislány már korábban megnyert egy hasonló vetélkedőt Romániában, miközben nem igazán átütő tehetség. Most internetes fórumokon és lapok hasábjain (meg a fejekben) gyarapodik a zűrzavar. Összefoglalva a vitázókat ingerlő lényeget: magyar leány nyerte meg a román megasztárt, vagy román leány nyerte meg a magyart? Leszámítva azok népes táborát, akik csak vagy-vagyokban képesek gondolkodni, s érvelésük második szavától az anyázás szókincsébe csapnak, meg azokat, akik a nemzetpolitikák aktuális szólamait ismétlik, észre kellene venni az ügy kapcsán jelenségeket, folyamatokat, pozitív vagy negatív irányú tendenciákat.
Van egy kettős identitású személy a tizenötperces világhír középpontjában. Nyilván hibátlan románsággal nyilatkozik, ha a román televízió mikrofonját dugják az orra alá, és amikor magyarul kérdezik, akkor szép nagyváradi lokális ízeket hallunk idehaza. Ott fogja megcsinálni a zenei karrierjét, ahol jobb feltételeket kínálnak neki, ügyesebben sztárolják, profibb menedzsert állítanak mellé. Ahogy az építőmunkás is mobilis ma már, és oda megy, ahol jobb fizetést ígérnek a munkájáért. S körülötte őrjöng az összes elvakult, nehogy elorozzák azok a mi fényes ígéretünket.
Összes Trianonozásunkon és hazafias fogalmainkon messze túl alakul az élet a maga törvényei szerint. Vitáink – különösen a szélsőséges megnyilatkozások – egy száz-kétszáz évvel ezelőtti szókincsrendszerben értelmezik a haza, a szülőföld meg a nemzet fogalmát. Büszkélkedünk Bartókkal, Nobel-díjasokkal, akiket akkoriban a hivatalos politika késztetett távozásra innen, s lerománozzuk, leszlovákozzuk azt, aki kicsit is tájékozottabb annak az országnak a tömegkultúrájában, amelyben élnie adatott.
Mindeközben a Megasztárban egy harmadik nyelven, angolul, énekelnek javarészt a szereplők, a Youtube-on nézheti vissza mindenki, aki nem bírja a kereskedelmi adók időhúzó praktikáit, természetesen kínai gyártmányú számítógép monitora előtt ülve. És a megvalósult sajtó- és szólásszabadság természetes jogával élve névtelenül kurvanyázhatja a másikat, akinek övétől eltérő a véleménye.
Krebsz János, Új Magyar Szó (Bukarest)

Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

A Hit Gyülekezetétől félti az EMI a volt lovardát
Már nem szokatlan, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete szabadtéri sajtóértekezleten nyilvánít véleményt, tegnap is ezt tette Csomortányi István elnökségi tag megyeszékhelyünkön, a váradújvárosi Kaszárnya téren, a hajdani huszárlaktanya és lovarda romjainak közelében. A telek és a II B műemléki besorolású ingatlanok önkormányzati tulajdonban vannak, a rácsos kaput lakat zárta előlünk. Az EMI szószólója azt kifogásolta, hogy a helyhatóság döntéshozó testülete a november 30-ai ülésen egy olyan határozati javaslatot tárgyalt, amelynek értelmében a Hit Gyülekezetének adták volna át 30 évre ingyenes használatba a lovardát és a hozzá tartozó telket, hogy ott konferenciaközpontot alakítson ki a Csomortányi által pénzügyi szektának nevezett vallási szervezet („asociaţie religioasă”). Az 1700-as évek végén épült lovarda 1181 négyzetméter alapterületű, ehhez 1827 négyzetméternyi udvar átadása szerepelt a tervezetben. Az épület évtizedekig használaton kívül állt, egy időben a Dinamo nevű sportterem működött benne, aztán raktárként szolgált, a romlás csak fokozódott, végül 1999-ben leégett a teteje. A falakon belül azóta fák sarjadnak, az udvari homlokzatot bádograktárak, színek takarják el.
Csomortányi szerint a magyarországi balliberális, főleg SZDSZ-es politikusok által támogatott szekta már másfél éve kinézte az ingatlant magának, valószínűleg önkormányzati segítséggel elő-megvalósíthatósági tanulmányt készíttetett, holott nem juthatott volna be a városi tulajdonú telekre. „A szekta a történelmi magyar egyházaktól szipkázza el a híveit, és ennek akarja átjátszani gyaníthatóan az RMDSZ az ingatlant. Valljon színt az RMDSZ, miért támogatja a szélsőségesen magyarellenes pénzügyi szektát!” A szövetség az EMI-s vezető szerint már eddig is beleszólt a történelmi magyar egyházak életébe.
Az RMDSZ-es támogatást egyébként csak feltételezi Csomortányi abból kiindulva, hogy bizonyára a szövetség frakciójának tagjai szavaztak az átadási határozat mellett. Az ominózus határozat viszont – a városházi honlap tanúsága szerint – 14 igen szavazattal, 7 ellenében és 6 tartózkodás mellett elbukott. Csomortányi viszont meg van győződve róla, hogy a Hit Gyülekezete újra próbálkozni fog, mert úgymond „sok munkát fektetett az előkészítésbe”. Mint mondta, az nem érv, hogy inkább adjuk oda akárkinek az ingatlant, mintsem hagyjuk összeomlani. Úgy véli, a városkasszában kell hogy legyen pénz a felújításra. „Ugyanaz a városvezetőség, amely bünteti a nem karbantartott házakban lakó polgárokat, tulajdonosként miért nem ilyen igényes?” – tette fel a kérdést. „Ne adjon köztulajdont a szektának a város” – foglalta össze az EMI álláspontját. Elismerte ugyanakkor, hogy sem a szervezet, sem ő nem fordult ezzel közvetlenül az önkormányzathoz.
Megkérdeztük Biró Rozália alpolgármestert az önkormányzat álláspontjáról, illetve az érintett városi RMDSZ-szervezet elnökeként is. Utóbbi minőségében elhárította a véleménynyilvánítást azzal, hogy a szervezetben testületileg határoznak majd, reagálnak-e a vádakra. A helyhatóság nevében közölte, hogy a város szívében lévő, sajnos romos műemléket építészeti sajátosságait megőrizve szeretnék felújíttatni, és ehhez évek óta keresnek befektetőt. Sajnos nem állnak sorban a nyolcszázezer eurót ajánlók – tette hozzá. „Továbbra is nyitottak minden ajánlatra, akár más egyházakéra is, de eddig csak a Hit Gyülekezete jelentkezett” – mondta. A környékbeliek is örülnének, ha felszámolnák ott a patkányfészket – tette hozzá. Várják az olyan jelentkezőket, akiknek a tervéhez megvan a regionális műemlékfelügyelet jóváhagyása is. (A Hit Gyülekezete tavaly júliusban megkapta az övéhez a hatóság elvi beleegyezését.) A tanács elé terjesztik a határozati javaslatot, és az dönti el, adják-e és kinek az ingatlant – magyarázta a folyamatot az alpolgármester. Máté Zsófia, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A székely társadalom (895—1614) — Népesedéstörténet
Általános népességi ismertető
A korábbi szakirodalom azt állítja, hogy a székelység lélekszáma a honfoglalás korában, valamint a következő századokban jelentéktelen. Úgy tűnik, a székely―magyar népességszám megállapításánál a kutatók többsége megelégedett az egymásra hivatkozással, a szakirodalomban közismert és alacsonyra becsült népességszámok egyszerű átvételével.
Székelyföld címere — Luxemburgi Zsigmond adományozta 1437-ben
Lényegében nem vették figyelembe azt a katonai potenciált, amellyel a székely nép az említett korszakban rendelkezett, mert azok ismeretében egyértelmű lett volna, hogy a szakirodalomban ismert népességi adatok irreálisan alacsonyak. A Székelyföldön épült nagyszámú kőtemplom és kőből rakott erődítmény is arra figyelmeztet, hogy azokat a néhány családból álló közösségek aligha emelhették. Mindezek mellett a magyar kutatás ez idáig nem hasznosította a francia demográfia eredményeit, amelyek az analógia alapján, közvetett módon, de egyértelműen jelzik, hogy a honfoglalás idején és az azt követő századokban ― a Kárpát-medencében ― sokkal nagyobb lélekszámú magyarság és székelység élt. Ha elfogadjuk a szakirodalomban ismert, honfoglaláskorra vonatkozó népességi adatokat, akkor az 1300-as évek táján Magyarország lakossága mindössze egy, legtöbb másfél millió lehetett volna, márpedig biztosan állítható, hogy az említett korban az ország lakossága több mint hárommillióra tehető, a székelységé mintegy 72 000 főre. Az 1330-as években dr. Kováts Zoltán számításai szerint Magyarország népessége 3,5 millió, melynek keretében a székelység lélekszámát 83 426 főben határoztam meg. A honfoglalás kori székelység számaránya a honfoglaló magyarság keretében 4―5 százalékra tehető, ami a következő századokban némileg csökkent, mert a székelyeknek csak egy része települt át a mai Székelyföldre. Útközben a székelység némely része leszakadt, és helyben maradt, ezzel megmagyarázható a székely nyelvjárások továbbélése azokon a területeken, ahol hajdanán a székelyek hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak. A székelység lélekszámát elemezve, az analógia módszerével ellenőrizve, úgy látom, hogy az 1330-as és az 1500-as évekre (általam) számolt népességi adatok elfogadhatóbbak, mint a szakirodalomban olvashatók. Egyértelműnek tartom azt, hogy a székelység lélekszáma 895-től 1614-ig összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint amennyit a szakirodalom elfogad. Ha nem így lett volna, akkor az alábbi képtelen torz számarányokat kellene elfogadni. A szakirodalomban ismert honfoglalás kori 5―10 ezer fős lélekszám esetén a székelyek szaporodása 1330-ig 1660, illetve 830 százaléknak kellett (volna) lennie ahhoz, hogy elérje az általam számolt 83 426 főt, amely a magyarság keretében még így is szerény százalékarányt képvisel. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatott népességi adatok, köztük a Kristó Gyula által 19―25―28 ezer főre becsültek lennének helytállóak, akkor a székelyek számának 1614-ig 500―600 százalékkal kellett (volna) emelkednie, míg a honfoglalás korához mérve 1200―2400 százalékkal. Azonban ilyen arányú népességnövekedésre nem volt lehetőség, mert a tanulmányozott korszakban csupán 2 ezrelékes átlagszaporulattal lehet számolni. Nos a fenti torz és elfogadhatatlan szaporulatot tükröző százalékarányok alapján egyértelmű, hogy a magyar szakirodalomban meghonosodott népességi becslések távol állnak a valóságtól. Ha Kristó Gyula népességi becslései az 1330-as évekre vonatkoztatva megközelítenék a valóságot, akkor a székelység a magyarság alig 0,54―0,71―0,80 százalékát tette volna ki, míg Szűcs Jenő, Györffy György 34 000, Veres Valér 35 000 fős székely népessége is mindössze 0,97―1,00 százalékarányt mutatna. Amint már említettem, még a székelység általam számolt lélekszáma is szerény, mindössze 2,38 százaléknyi, de ne feledjük, ez így is többszöröse a szakirodalomban ismert népességi adatoknak. Biztosan állíthatjuk, hogy a székelység számaránya a magyarságon belül soha nem lehetett 1 százalék alatti. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatható számarányokat összehasonlítjuk a ma élő székelyföldi (Aranyos, Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kászon és Háromszék) székelyekével, akkor azt látjuk, hogy a 700 000 fős székely nép a 15 milliós magyar nemzet 4,66 százalékát alkotja. Ha a világon élő székelység 1―1,5 milliós lélekszámát összevetjük a magyarságéval, akkor a számarány még nagyobb, azaz 6,66 és 10 százalék körül mozog. Egyértelmű tehát, hogy ily mértékű székely―magyar népességarány-eltérés, a korábbi századokhoz mérve, nem alakulhatott ki. Ez még akkor is így van, ha a történelem vihara, a török hódoltság, a síkvidéki létből fakadó nagyobb méretű pusztulás (a katonai expedíciók rablásai, gyilkolásai, a ragályos betegségek) a magyarságot jobban sújtotta, mint a hegyvidéken élő és katonailag jól szervezett székelységet. Népesség-rekonstrukciós vizsgálataim, elemzéseim egyértelműen igazolják azt, hogy a nevezett korszakban a szakirodalomban közismert és elfogadott lélekszámok, becslések légből kapottak, irreálisan alacsonyak. Tény, hogy a honfoglalás korában, 895 táján egymillió honfoglaló, köztük 41 000 fős székely nép érkezett a Kárpát-medencébe. Ez utóbbiak lélekszáma 1330 táján 83, 1500-ban 112, a 16. század végén 160, 1614-ben 115―120 ezer fő. Elképzelhetőnek tartom, hogy az újabb kutatások árnyalni fogják az általam számolt népességarányokat, de a szakirodalomban ismertek elfogadhatatlanok.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMNT: magyar nyelvű szoftvereket a magyar iskolákba!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács brassói megyei szervezete azt kezdeményezi, hogy az új tanügyi törvény értelmében a tanács Oktatási Szakbizottsága szólítsa fel a tanügyminisztériumot, hogy a magyar tannyelvű iskolákban az informatika oktatása magyar nyelvű szoftverekkel történjen. Jelenleg ugyanis Románia összes iskolájában az operációs rendszertől kezdve, a szerkesztőprogramokon át, az összes programozási eszközt az informatika oktatási nyelvétől függetlenül román nyelvű szoftverek segítségével tanítják.
Kovács Lehel István, a szervezet alelnöke elmondta, hogy most, amikor a történelmet és a földrajzot immár lehet magyarul tanulni, nem megengedhető, hogy az informatika laboratóriumokban a magyar diákok minden szakkifejezéssel először román nyelven szembesüljenek. Ez a gyakorlatban azt eredményezi, hogy a diákok nem veszik a fáradtságot, hogy a magyar szaknyelvet elsajátítsák, és emiatt egy magyar munkakörnyezetet használó cég esetében hátrányos helyzetbe kerülnek az alkalmazás során. Kovács Csaba P. Erdély.ma

Ismét a magyaroké lehet Erdély?
A kommunizmus ideje alatt elkobzott családi vagyona visszaszerzését kezdeményezte több erdélyi, nemesi család örököse, és a visszaigénylési folyamat számos esetben sikerrel is járt. Több ezer hektárnyi földterületről, erdőkről, udvarházakról és fontos épületekről van szó Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen is, írja a România Liberă napilap. A kiadvány az erdélyi nemesek tulajdonát érintő visszaszolgáltatásokról közölt egy terjedelmes írást.
A Csiszár család – ezer hektár erdő és Bálványosfürdő
2005-ben Johann Taierling Németországban volt egyetemista, ekkor kapcsolódott be nagyszülei, Csiszár Dénes és Nagy Ferencz egykori vagyonának visszaszerzésébe. A család már korábban, 2000-ben indította el a visszaigénylési folyamatot, de jelentősebb sikerek nélkül. „Öt évvel ezelőtt megjelent egy új törvény, ami lehetővé tette, hogy minden földterületünket visszakaphassuk. Csak Kovászna megyében 410 hektárnyi erdőt kell visszaszolgáltassanak számunkra", nyilatkozta Johann a România Liberă napilap érdeklődésére. A fiatalember kezdetben többször megtette a Románia-Németország közti utat, egyetemi tanulmányai befejeztével pedig Kézdivásárhelyre költözött, az egyik visszaszolgáltatott családi ingatlanba. „A befektetett pénzemet áldoztam erre a célra, majd úgy döntöttem, hogy itt maradok, mert lehetőséget, jövőt láttam itt. Mivel Bálványos egy részét is vissza kell kapjuk a román államtól, a turizmusban látok lehetőséget, és az életemnek is inkább itt van értelme, mint Németországban” – magyarázta Johann Taierling.
Az egykori egyetemista Bákó megyében is visszaigényelt egy 317 hektáros erdőt. „Kovászna megyében is végleges döntés született, bár különféle kifogások merültek fel annak érdekében, hogy ne kaphassunk tulajdonjogot. Az elmúlt 5 évben több akadályt gördítettek az utunkba, gondot jelent a hatalmas bürokrácia, valamint az, hogy a törvényeket nem alkalmazzák megfelelőképpen. Ezek a területek nagyon értékesek, így érdekek ütköznek fölöttük”, mondta az örökös. Szilveszter előtt azonban jó hírt közöltek a fiatalemberrel a Kovászna megyei erdészeti hivataltól, egy újabb erdőterületet vehet birtokba. Johann Taierling azt reméli, egy hektár erdőért 3000 eurót kaphat majd. Ioan Niculaie üzletember háromszéki érdekeltségei
A Csiszár családnak Bálványoson is vannak érdekeltségei. „Dédapám 1850-ben vadászni érkezett ide, akkor még épületek sem voltak a környéken. Pihenni szeretett volna, így kért egy széket, majd leült és észrevette, hogy a szék lábánál víz tört fel a földből. Azonnal felismerte a mélyből feltörő víz értékét, s üzletember lévén, a torjai Apor báróktól megvásárolta a területet. Hat medencét, illetve több épületet és házakat építtetett fából”, mesélte Johann Taierling. Az épületek nagy része ma már nem is áll, a medencék pedig elhanyagoltak.
„Mi a földterületet szeretnénk visszakapni, és csak egyetlen épület visszaszolgál- tatását kértük, mert a többi faépítmény már összedőlt. A kommunisták a ‘60-'70- es években üdülőket építettek a mi területeinken. Többet kétes körülmények között értékesítettek, ezek most lepusztult állapotban vannak. Hiába újítanánk fel őket, nem felelnek meg a mai követelményeknek", nyilatkozta az örökös. Követve a család tulajdonainak adásvételét, Taierling felfedezte, hogy az ingatlanok egy része egy brassói üzletember, Ioan Niculaie tulajdonába kerültek, akivel felvette a kapcsolatot, és akitől ígéretet kapott arra, hogy a Csiszár család tulajdonát képező épületeket átadja az örökösöknek. „Mindeddig nem történt előrelépés az ügyben, jómagam pedig a kormánybiztosi hivatalhoz és a többi illetékes hatósághoz fordultam. A jogszabályok szerint a cég vissza kellett volna szolgáltassa a tulajdonunkat, de erre nem került sor”, mondta Csiszár Dénes örököse. Johann Taierling szerint az érintett ingatlanok egy része banki jelzálog alatt van, és szándékosan hagyják őket tönkremenni.
Ioan Niculaie üzletember a România Liberă napilapnak úgy nyilatkozott, már nem tulajdonosa annak a társaságnak, amelynek Bálványoson érdekeltségei vannak. Mindezek ellenére, Johann Taierling úgy döntött, nem adja fel a küzdelmet. Visszaigénylendő tulajdonai közé tartozik a kézdivásárhelyi strand is, amelyet családja épített még a kommunizmus ideje előtt.
Mikes család – tízezer hektárnyi erdő és egy kastély
Egy másik grófi család leszármazottai tízezer hektárnyi erdő és mezőgazdasági terület visszaszerzését intézik. A Mikes grófok örököse, Roy-Chowdhury Katalin fiaival együtt visszakapott már egy kastélyt valamint a hozzá tartozó, 34 hektárnyi erdőt és tavakat, a Kovászna megyei Zabola községben. Az 500 évvel ezelőtt épült kastélyban a kommunizmus idején, illetve a ’89-es fordulat után kórház, gyerekotthon és iskola is működött. A kastélyhoz tartozó, 300 éves egykori gazdasági épület 2006 óta luxuspanzióként működik.
A felújítást követően olyan lapok cikkeztek turisztikai rovatukban a panzióról, mint a The Guardian, a The Independent, valamint a New York Magazine, a Financial Times és a CNN Traveller. A kommunizmus előtt Mikes Ármin gróf az egyik legnagyobb kiterjedésű, magánerdő tulajdonosa volt Erdélyben. A román visszaszolgáltatási törvényeknek köszönhetően, örökösei újraindíthatják azt a virágzó erdőgazdálkodást, amit a család folytatott a XX. század elején, idézi a zabolai kastély honlapján közölteket a bukaresti napilap.
Mikes Ármin egyik dédunokája, valamint a zabolai kastély egyik tulajdonosa, Gregor Roy-Chowdhury, a londoni School of Economics tanulója volt és négy évig az amerikai Salomon Brothers bank londoni kirendeltségének munkatársaként dolgozott. „Az elmúlt 15 évben édesanyámmal és testvéremmel folyamatosan dolgoztunk azon, hogy visszaszerezzük és helyreállítsuk dédapám örökségét. Mindannyian Romániába költöztünk, és az a célunk, hogy a kastély ismét visszanyerje régi csillogását, hogy stabil munkahelyeket és barátságos turisztikai környezetet hozzunk létre” – magyarázta Gregor.
A Mikes-örökösöknek közel tízezer hektárnyi erdő- és mezőgazdasági terület visszaszerzésére van esélyük Kovászna megyében, de Erdély szerte másutt is több jelentős ingatlant visszaszolgáltathatnak számukra; Sepsibükszádon például egy 2000 hektáros területet visszaszolgáltatásáról döntöttek a család javára. Az örökösök a Mikes Ármin hagyatékát képező területeknek csupán egyharmadát kapták eddig vissza.
Gregor Roy-Chowdhury elmondta: felesége, Ugron Zsolna is olyan erdélyi nemesi családból származik, amely több ingatlantulajdonnal rendelkezett Hargita, Maros és Kolozs megyékben.
A Bánffy család tulajdona – Kolozsvár központja és százezer hektár terület
A Bánffy grófok örökösei is azok közé tartoznak, akik Erdély szerte több épületet és mezőgazdasági területet igényelnek vissza. A család összesen százezer hektár erdő- és mezőgazdasági területet kíván visszaszerezni a román államtól. Az örökösök egy része épületeket igényelt vissza Kolozsvár központjában és Erdély más városaiban is.
Az Bánffyak leszármazottai olyan Maros megyei erdőket igényelnek vissza, melyekben eddig nem kezdődtek kitermelési munkák. A helyi hatóságok szerint a legnagyobb fejfájást a Bánffy Dániel örököseinek követelése jelenti számukra. A család több mint 30 ezer hektáros terület visszaszolgáltatását sürgeti, de érkezett visszaigénylési kérelem más részéről is a területre. Az erdélyi nemes rokonai, Bethlen Anna és Zsuzsanna jelezték először visszaigénylési szándékukat, 2005 után pedig Bánffy Miklós magyar állampolgár – Dániel fia – kérte vissza a hatóságoktól ugyanazt a területet, közvetlen örökösként.
Maros megye kormánybiztosi hivatala szerint a család két ága között megállapodás született, hogy a Bethlen testvérek fogalmazzák meg először visszaigénylési kérésüket, román állampolgárok lévén. 2005 után azonban létrehoztak egy alapítványt unokatestvérükkel, így most közösen igénylik vissza a szóban forgó területet. „Jogaik érvényesítését az 1945-ből származó kisajátítási dokumentumok alapján kérik, ám ezek az iratok nem szolgálnak pontos adatokkal a területek tulajdonosairól. Az 1921-es kisajátítási törvény szerint, senkinek sem lehetett 200 holdnál nagyobb tulajdona hegyvidéki erdőkben, ami közel 100 hektárt jelent. Nem tudjuk, hogy mi alapján követelnek ők most több ezer hektárt„ idézi a România Liberă a kormánybiztosi hivatal álláspontját.
A hivatal egyik munkatársa, aki neve elhallgatását kérte a bukaresti napilaptól, így nyilatkozott: vizsgálódásaik során több fiktív irattal találkoztak, melyből kitűnik, hogy a nagy nemesi családok csupán papíron értékesítették területeiket egymás közt, annak érdekében, hogy azoknak nyoma vesszen. „Ők lassították az 1921-es agrárreformot is, mert soha nem felelt meg nekik az éppen aktuális helyzet. És ezt megtehették, mert fontos tisztségeket töltöttek be Erdély Romániához való csatolása után is”, nyilatkozta ugyanaz a forrás. A visszaigénylési dosszié iratai szerint, a grófok nagy pénzösszegeket kaptak a román államtól 1921-ben, a kisajátítások után.
Bánffy Dániel soha nem veszítette el magyar állampolgárságát. „A hortista Magyarország kormányának agrárminisztere volt, és kiderült, hogy a román állam ellen harcolt, és rá is vonatkozott Mihály román király 1945-ös rendelete, mielőtt a kommunisták hatalomra kerültek. A jogszabály leszögezte: azoknak, akik ellenséges magatartást tanúsítottak a román állam iránt, minden tulajdonát kisajátították „ nyilatkozta a Maros megyei kormánybiztosi hivatal munkatársa, akit a România Liberă napilap idéz. A Bánffy-hagyaték így a háborús ellenségek vagyonáért felelős hatóság kezelésébe került, akárcsak azok a német és olasz állampolgárok vagyona is, akiknek volt romániai tulajdonuk, de ellenségnek minősítették őket.
„Mindeddig nem született olyan jogszabály, ami a hasonló esetben történt vagyonfosztás tárgyát képező ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik”, derült ki a prefektúra nyilatkozatából. Az RMDSZ-képviselők 2005-2006-ban egy indítványban próbálkozták ezen tulajdonok visszaszolgáltatásának ügyét rendezni, de a képviselőház elvetette a javaslatot arra hivatkozva, hogy erkölcstelen törvényről van szó.
Erdészre bízott nemesi vagyon
A Bánffy család egy másik ága is több ezer hektárnyi erdőt igényel vissza. A tavaly elhunyt Bánffy Éva teljes vagyonát két unokájára, ügyvédjére és Ratosnya erdészeti hivatalának egykori igazgatójára hagyta. Utóbbiak azért kerültek be az örökösök közé, mert különféle iratokkal segítették a családot. Azok a területek, amit az érintettek visszaszereznének, most a háborús ellenségek vagyonáért felelős hatóság kezelésébe tartoznak. Visszaszolgáltatás tárgyát képezik Bánffy Zoltán erdőterületei is, annak ellenére, hogy ő jelentős anyagi kárpótlást kapott, aranyban, 1921-ben. Bánffy Zoltán véglegesen átköltözött Magyarországra és a párizsi békebíróságon pereskedett a román állammal. Az ügyben hozott döntés a Maros megyei Kormánybiztosi Hivatal tulajdonában van, és ebből kitűnik, hogy Románia kárpótolta őt” – nyilatkozta a hivatal vezetősége.
A Bánffy nemesek leszármazottainak jogi képviselői nem nyilatkoztak a visszaszolgáltatásokról a România Liberă napilapnak, és megtagadták azt is, hogy a lap megbízóikkal felvehesse a kapcsolatot, mondván: a média képviselőivel csak ügyvédein keresztül folytat párbeszédet a család.
57 kastély örökösei
A kolozsvári Kerekes Mária, a Beldi grófok leszármazottja, egy udvarházat igényelt vissza egy Kolozs megyei községben, írja a bukaresti napilap, idézve a Clujeanul kiadványt. Utóbbinak a hölgy úgy nyilatkozott: 1630-ig vezette vissza családfáját, és kiderült, elődei abban az időben Székelyföldön éltek.
A Kemény család is számos tulajdonát szeretné visszaszerezni. Egyik marosvásárhelyi örököse visszaigényelte és vissza is kapta a család egykori felsőzsuki ingatlanát, ami addig a település kulturális központjának számított: iskola, óvoda, könyvtár és művelődési ház működött benne.
A dálnoki Gaál grófok több száz hektárnyi terület visszaszolgáltatását kérték a Kolozs megyei Korpádon, valamint egy épületet is, melyen most is látható a család címere. Az ingatlan a helyi óvodának és iskolának adott helyet. A család másik tulajdonát, egy épületet, a kommunisták lebontották. 15 évvel ezelőtt az örökösök egy része Castellum néven alapítványt létesített, hogy megkönnyítsék a visszaszolgáltatási folyamatot. A Clujeanul lap szerint a szervezet 57 kastélyt és udvarházat azonosított, ami a néhai nemesi családok tulajdona volt és visszaigénylés tárgyát képezte.
A Teleki grófok örökösei beperelték a gernyeszegi TBC- elkülönítőt, mert a Maros megyei egészségügyi intézmény a család egykori kastélyában működik, írja citynews.ro. Szintén a Teleki örökösök 100 hektárnyi területet is visszaigényeltek a Maros megyei erdészeti igazgatóságtól.
romanialibera.ro Fordítás: Demeter Virág-Katalin , Erdély.ma

Megvennének
Bocsássuk előre: az RMDSZ-nek jogában áll bárkit bármiről tájékoztatni. Mint ahogy a magyar kormánynak is jogában áll kiválasztani egy olyan partnert, amelyben jobban megbízik, mint másokban, és rábízni a könnyített honosításról szóló hivatalos tájékoztatást.
Ettől függetlenül az RMDSZ is segíthet a magyar polgároknak az eligazodásban, hiszen nyilvános információkról van szó. Az EMNT által működtetett demokrácia-központok létrehozása ugyanakkor már jó előre belekódolta a rendszerbe azt, hogy előbb-utóbb konfliktus tör ki a kérdésben a magyar kormány által háttérbe szorított RMDSZ és az EMNT között.
Az RMDSZ érzi, hogy nem neki áll a zászló, a demokrácia-központok ugyanis azt szolgálják, hogy az EMNT arathassa le a könnyített honosításhoz mint pozitív, százezrek által várt intézkedéshez kapcsolódó népszerűséget, bevezetve ezáltal a köztudatba a szervezetet és megszilárdítva annak alapjait. Nem véletlen hát, hogy az RMDSZ illetékesei is megpróbáltak egy kicsit a honosításhoz kapcsolódó népszerűség fényében sütkérezni – gondoljunk csak arra, hogy Bihar megyében az RMDSZ tájékoztató füzeteket adott ki, a szövetség székelyföldi elöljárói pedig demonstratíve elsőként folyamodtak magyar állampolgárságért. Amire azonban most a Bihar megyei RMDSZ készül, az már nem csupán az ordas demagógia fogalmát meríti ki, de szavazatvásárlásnak is tekinthető.
Az ugyanis, hogy a szövetség ingyen biztosítja a fordítást és a fényképkészítést az igénylőknek, úgy értelmezhető, hogy – anyagi lehetőségeivel visszaélve – úgy próbál meg rálicitálni riválisára, hogy egyszerűen pénzért vásárolja meg a potenciális szavazópolgárok jóindulatát. Persze nincs kétségünk afelől, hogy számos polgárnak jelentős segítséget jelentene, ha valaki átvállalná a mintegy ötven lejre rúgó költségeket, mégis visszásnak tartjuk, hogy egy politikai alakulat kétségbeesésében úgy próbálja megmenteni saját pozícióit, hogy kilóra akarja megvásárolni őket.
A pénz felhasználására jobb javaslatunk is lenne. Ha már ennyire jól áll anyagilag a bihari RMDSZ, akkor inkább befejezhetné az Adyról elnevezett nagyváradi „kulturális” létesítményt, amelyre még a Medgyessy-kormánytól kapott – a református egyházkerület érmindszenti Ady-projektjétől eltérített – 320 millió forintot, de a konferenciaterem kivételével ma is félig készen éktelenkedik
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Fair play
Vagyis tiszta, becsületes, sportszerű játék. Az EU-nak is egyik alapvető követelménye. S nem csak a sportban, hanem a gazdaságban, kultúrában, médiában, az emberi kapcsolatokban és mindenben, ami az európaiságot meghatározza. A fair play betartása, nekünk, magyaroknak különösen fontos lenne, ha jobbik énünket kívánjuk mutatni másoknak és fel akarunk zárkózni a fejlettebb demokráciákhoz.
Vagyis tiszta, becsületes, sportszerű játék. Az EU-nak is egyik alapvető követelménye. S nem csak a sportban, hanem a gazdaságban, kultúrában, médiában, az emberi kapcsolatokban és mindenben, ami az európaiságot meghatározza. A fair play betartása, nekünk, magyaroknak különösen fontos lenne, ha jobbik énünket kívánjuk mutatni másoknak és fel akarunk zárkózni a fejlettebb demokráciákhoz. December 4-én fél Európát bejárta az erdélyi magyarság számára örvendetes hír: a román alkotmánybíróság döntő, 7/2-es szavazással jóváhagyta az új oktatási törvényt. Tanár barátom mesélte: másnap (a téli vakáció utáni első tanítási napon) osztályában alig volt más téma. Szinte ujjongtak a diákok, hogy végre szeptembertől nem úgy kell már tanulniuk, mint akiket el akarnak románosítani az iskolában, az iskolával.
Külön jó öröm, hogy a kedvezmények túllépnek a nyelvi kereteken. Úgy tudom, más iskolákban is voltak ilyen tetszésnyilvánítások, s főleg ott, ahol a tanárok nem politikai ügyként kezelik a kérdést, hanem magyarként való megmaradásunk és napi közérzetünk javításának eszközeként. Ha nem tévedek, közel kétszázezer romániai magyar gyermek és ennyi szülő, pedagógus hangulatán javított az új törvény.
Aznap este külön érdeklődéssel figyeltem a magyarországi közszolgálati televíziók műsorát. Kíváncsi voltam, hogyan reagálják le a nem mindennapi hírt. Aki látta, tudja: nem estek hasra, nem ugráltak a plafonig! A Nemzet Televíziója, vagyis a Duna TV foglalkozott vele többet, úgy három percet, mialatt pár mondat erejéig Markó Bélát is megszólaltatták.
Mindjárt az aradi demokrácia-központ avatása következett, az előbbinél több időben és Toró T. Tibor is bővebben szólhatott. A szerkesztők úgy látták: egy vidéki iroda avatása (egy a honosításra létrehozott sok hasonló közül!) fontosabb, mint kétszázezer erdélyi magyar gyermek érdeke. Lelkük rajta! Másnap a Duna TV a bálványosi nyári egyetem szervezőiről, akik Budapesten adták le honosítási kérvényüket, negyedórás külön örömriportot sugárzott. Miközben a kétszázezer erdélyi magyar fiatal öröméről nem ejtettek több szót, s nem csináltak róla külön riportot. Igaz, az m1 és m2 is beérte egy-egy rövid hírrel.
Persze az új tanügyi törvény „csak” az RMDSZ sokévi kemény munkája. A demokrácia-központokat pedig Tőkés László és Toró T. Tibor építgeti, egyelőre a legkisebb ellenállás nélkül. Az ő egyórai munkájuk is többet ér most Pesten, mint Markó Béla húsz évi küzdelme.
Hát akkor, éljen a fair play, vagyis a magyar sportszerűség és tisztesség!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az oktatási törvény előnyei
Nem tökéletes, de minden eddigi változatnál jobban szolgálja a decentralizációt a Hivatalos Közlönyben hétfőn közzétett új oktatási törvény — véli Keresztély Irma főtanfelügyelő, aki tegnap sajtótájékoztatón ismertette a jogszabály közoktatásra vonatkozó előnyeit.
A 2011/1-es törvény az iskolák hatáskörébe utal egy sor lényeges döntést, és ezáltal átruházza a felelősséget az egységek vezetőtanácsára, amelyek az önkormányzatokhoz hasonlóan működnek majd: a legfontosabb határozatokat kétharmados többséggel kell elfogadniuk. A főtanfelügyelő egyik pozitívumként az új oktatási törvény finanszírozásra vonatkozó részét emelte ki, amelynek alapját a fejkvóta szerinti költségvetési részesedés jelenti óvodától érettségiig, függetlenül attól, hogy állami, illetve államilag akkreditált magán- és felekezeti oktatási intézményről van-e szó. A nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásra vonatkozó, eddig több ízben ismertetett újdonságok mellett a főtanfelügyelő hangsúlyozta annak lehetőségét, hogy ezentúl kötelező létszám alatti középiskolai csoportok, illetve dupla profilú osztályok indíthatóak olyan településeken, ahol az adott iskola egyedüli a nemzeti kisebbségek nyelvén. Háromszéken a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Református Kollégium partnerségéből alakítják ki a megye első iskolakonzorciumát, ami a jelenlegi két iskola egyetlen adminisztratív vezetés alá vonását jelenti, és ezt úgy kívánják megvalósítani, hogy példaértékű legyen a további iskolapartnerségek kialakítása tekintetében — hangsúlyozta a főtanfelügyelő, aki kiemelte, a jogszabály erre vonatkozó cikkelyének elfogadását háromszéki sikerként könyveli el, mivel személy szerint is szorgalmazta a törvénytervezet módosítását célzó javaslattevő időszakban.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb röpirat a mának
Van új a Nap alatt. Márai Sándor 1942-ben tette közzé a következőket: „A sajtó mind szívesebben és készségesebben alkalmazkodik az amerikai értesülési ipar módszereihez, beéri a címbetűs és fényképes informálással, s mind szórványosabban ragaszkodik véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásához”. (Röpirat a nemzetnevelés ügyében)
Olyan nagyság terjesztette ezt az észrevételt, aki hatvan évvel ezelőtt képes volt előrevetíteni napjaink nemzetközi állapotát: „A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélkül, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit.” Érdemes tehát megszívlelni Márai Sándor észrevételeit, annál is inkább, mert tapasztalt tollforgatóként és kontinensünkön otthonosan mozgó utazóként, a jobbítás szándékával osztotta meg véleményét népének értelmiségével.
Akkoriban még javában dúlt a második világháború, de ő nem a katonai események, hanem a művelődési élet frontjáról ad le vészjelzést: szerinte Franciaország vezető kulturális szerepe elvesztésének oka bolygónkon „az elcivilizálódott tömegek kapzsi és mohó élvezetvágya, műveletlensége, szellemi és erkölcsi igénytelensége”. Ugyanakkor általában hangsúlyozza, hogy nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata: a közéletben, az irodalomban, a sajtóban…
Jelenünkben is jelentős szerep hárul tehát nem csak a sajtóra, hanem általában a leírt szóra, a magyar nyelv széles körű ápolásában. Azonban ha szétnézünk az igen sokféle és színes-zavaros kínálaton, azt látjuk, hogy elburjánzott a felületesség, közönségesség, sokszor látványos vagy bizarr fotóval, képsorral, videofelvétellel vonják el a figyelmet, illetve keltik fel az érdeklődést – sajnos az olvasás, olvasva gondolkodás hátrányára. Továbbra is cél a globálisan levitézlett fogyasztói társadalom követelményeinek kielégítése, az eladhatóság még üres tartalom árán is, mindez pedig csillagászati távolságra áll attól a felelősségtudattól, amit annak idején Márai Sándor véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásnak nevezett.
Hogy miért van szükségünk anyanyelvünk állandó és fokozott ápolására, arról könyvtárakat lehetne összeírni, a mai divatos világpolgárokról azonban minden érvelés cinikusan leperegne. Mégis, talán meggyőzhetné őket egy olyan világnagyság felidézése, amilyen George Bernard Shaw volt, aki angolul gondolkodott és alkotott, de a következőket vallotta: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált, ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, mert ezen ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni parányi különlegességeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Szabadság (Kolozsvár)

Ma fogadja a pápa a váradi püspököt
Nemcsak egyházi, de közéleti és politikai körökben is nagy figyelem kísérte a tavalyi esztendő egyik legjelentősebb nagyváradi egyházi eseményét, amikor október harmincadikán boldoggá avatták Bogdánffy Szilárd egykori vértanú püspököt. A román kommunista rezsimmel szembeszálló mártír boldoggá avatása – az egyházpolitikai vonatkozáson túl – bizonyítéka annak is, hogy a Szentszék partner abban, hogy rehabilitálják a volt kommunista államokban meggyilkolt, hitükért, emberségükért kiállt áldozatokat az egész világ előtt.
A Szentté avatási Kongregáció prefektusa, Angelo Amato bíboros is részt vett a tavalyi nagyváradi beatifikáción, hangot adva XVI. Benedek pápa azon szándékának, miszerint az egyházaknak kötelességük, egyfajta szent küldetésük az ateista diktatúrák áldozatait nyilvánosan rehabilitálni, lehetőséget adva ezáltal a mai európai társadalomnak arra, hogy tisztán látva a múltat, megerősödött hittel merjen olyan jövőt tervezni és megvalósítani, amelyben a keresztény értékrend s az emberi méltóság tisztelete a fő irányelv. A boldoggá avatást több magas rangú politikus is üdvözölte, Tőkés László volt református püspök, az Európai Parlament alelnöke követendő példának nevezte, hogy a Szentszék elöl jár a kommunizmus áldozatainak rehabilitálásában, ezzel is igazolva, hogy igenis szembe kell nézni a múlt bűneivel, még akkor is, ha az aktuális politikai érdekek sokszor megkívánnák, hogy mártírjaink emléke örökre feledésbe merüljön.
Böcskei László nagyváradi megyés püspököt ma a Vatikánban fogadja XVI. Benedek pápa. A főpásztor az egyházmegye és egész keresztény közösségünk nevében mond köszönetet őszentségének, s tisztelgő ajándékként Bogdánffy Szilárd-emlékérmet ajándékoz a pápának és mindazoknak, akik segítettek abban, hogy Szent László városában 2010-ben bebizonyosodjon, hogy az emberek nem feledik azokat, akik életük árán is kiálltak hitükért, népükért, hazájukért.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

szerk. JOGGAL ÉS ÖRÖMMEL
A római jogról - 50 év után magyarul
Erdélyben fél évszázad óta először hangzanak el magyar nyelvű előadások a témában. A Sapientia oktatójával, Nótári Tamással beszélgettünk. (Nótári Tamás Szegeden született 1976-ban, s a szegedi József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem) szerzett 2000-ben jogi, majd ugyanitt 2001-ben klasszika-filológusi diplomát. Jogtudományi PhD-fokozatát 2005-ben, történettudományi PhD-fokozatát 2006-ban védte meg; 2009-ben pedig római jog és egyetemes állam- és jogtörténet tárgykörben habilitált. Fontosabb kutatási területei a római jog, a klasszikus retorika, a középkori jogtörténet, valamint a modern magánjog. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem docense és a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Tanszékének megbízott oktatója. Közel 70 magyarországi és nemzetközi konferencián (Frankfurt am Main, Nápoly, Catania, Barcelona, Sevilla, Uppsala, Kavala, Pretoria, Kopaonik, Prága, Kolozsvár stb.) tartott német, angol és latin nyelven előadást. Megjelent publikációinak száma 280, mindezidáig 17 önálló monográfiája és tanulmánykötete, 12 társzerzőkkel írott és szerkesztett kötete, több mint 170 tanulmánya és több mint 80 kisebb írása jelent meg angol, német, francia, latin, spanyol, szerb és magyar nyelven szerte a világban (a Dél-Afrikai Köztársaságban, Chilében, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában stb.). Fontosabb monográfiái és önálló kötetei: Jog, vallás és retorika (Szeged, 2006); Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve (társszerzővel, Szeged, 2006); A salzburgi historiográfia kezdetei (Szeged, 2007); Studia Iuridico-philologica I. Studies in Classical and Medieval Philology and Legal History (Debrecen, 2007); Zarah Leander – Díva a Harmadik Birodalom árnyékában (Szeged, 2007); A jognak asztalánál… 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul (Budapest, 2008); Law, Religion and Rhetoric in Cicero’s Pro Murena (Passau, 2008); Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben (Szeged, 2010); A magyar szerzői jog fejlődése (Szeged, 2010); Bavarian Historiography in Early-Medieval Salzburg (Passau, 2010); Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei (Szeged, 2010).)
Erdélyben 50 éve nem hangzottak el magyar nyelven előadások a római jogról. Most azonban a római jogot magyar nyelven is lehet hallgatni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó jogászképzés keretében. A tárgy oktatójával, Dr. Nótári Tamás egyetemi docenssel beszélgettünk. Mi adja a római jog aktualitását? Miért tanítják ezt az ókori jogot elemző tárgyat a XXI. században is? – A római jog elsősorban az ókori Római Birodalom területén hatályban volt jog, ami több mint egy évezredet ölel fel. A római jog ugyanakkor tágabb értelemben magában foglalja a római jog közép- és újkori továbbélését is. A római jog az ókor jogrendszerei közül egyfelől a legfejlettebb, másfelől a ránk maradt forrásbázis alapján a legjobban ismert jogrendszer. A jogtudomány mint a joggal való foglalkozás, a konkrét ügymegoldásokon túlmenő, önálló gondolkodási rendszer először Rómában alakult ki. Jog természetesen létezett az ókor más államaiban is, ám a jog tudománya a rómaiak találmánya. A római jog mint letisztult, már nem változó, világos szerkezetű jog kiválóan alkalmas a jog dogmatikájának, belső rendszerének megismerésére, a jogászi gondolkodás, vagyis a jogi probléma-felismerés és problémamegoldás készségének képességgé történő fejlesztésére. Nem elhanyagolható az sem, hogy a római jogban kialakult fogalmakkal a hatályos jog intézményei is megragadhatók, leírhatók. Ha úgy tetszik, a római jog a jogi stúdiumok anatómiája, illetve összhangzattana. A rómaiak a jogot nem csupán az egyes szabályok halmazaként látták, hanem az igazságosság és a méltányosság elvei mentén orientálódó normaösszességnek is. Tehát a római jogászok nem voltak jog-, még kevésbé normapozitivisták. Ennek alapján a római jog rendszerszemlélete jó vértezet a jog leglényegét veszélyeztető túlszabályozás, a normaalkotás részletei miatt a fától az erdőt nem látó szemlélet ellen. A kontinentális jogok ezen az alapon épülnek fel, vagyis ez a kontinensen beszélt közös jogi nyelv és alkalmazott fogalomrendszer. Ennek alapján a római jogra, a római jogi gondolkodásra a jogrendszerek közelítésében, összehangolásában, egységesítésében nagy szerep vár.
A Sapientián december 3-án szerveztek nemzetközi konferenciát Római jog és modern magánjog címmel. Mi volt ennek a konferenciának a konklúziója? – Az előadók három ország tudományosságát képviselték: a kolozsvári kollégák (Lupán Ernő professzor úr, Veress Emőd tanszékvezető úr, Kokoly Zsolt és Sztranyiczi Szilárd tanár urak, valamint Bányai József ügyvéd úr) mellett szerbiai (Szűcs Magdolna újvidéki professzornő) és magyarországi (Papp Tekla szegedi docensasszony, Auer Ádám tanár úr, valamint szerény személyem) kutatók és oktatók adtak-adtuk elő. A program rendkívül változatos volt, mondhatni a magánjog teljes palettájáról adott válogatást. A római jogtól a klasszikus magánjogi dogmatikán, a polgári és kereskedelmi jogon át egészen a polgári eljárás- és az európai magánjogig. Vagyis kifejező keresztmetszetet adott mindarról, ami a magánjog tudományának, oktatási és gyakorlati anyagának gerincét alkotja. A konferenciát Tonk Márton dékán úr nyitotta meg, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy e rendezvény hagyományteremtő lesz, hiszen a Sapientia Egyetemen megindult jogi képzés mellett elengedhetetlenül fontos e terület tudományos profiljának kialakítása, fejlesztése. Őszintén örülök, hogy Veress Emőddel és Kokoly Zsolttal ilyen hatékonyan tudtunk együttműködni a konferencia megszervezésében, s biztos vagyok benne, hogy e rendezvény valóban kezdő lépés a Jogi Tanszék mind a magyar nyelvű, mind a nemzetközi tudományosságban önálló arculattal rendelkező, értékteremtő tudományos műhellyé formálásának útján.
A konferencián szép számmal jelen voltak jogász szakos hallgatók is, ami igen biztató jel. A Sapientia jogászhallgatói megfelelő bázist alkotnak ahhoz a küldetéshez, amit e szak maga elé tűzött: a hallgatók igényeire, egyéni képességeire figyelő, a mai kor jogászi kihívásaira érdemben felelni képes elitképzést.
Hamarosan meg is jelenik Kolozsváron a római jogról magyar nyelven írt tankönyve. Mit kell tudnunk erről a könyvről?
– A római jogi tankönyv megírása fokozatosan érlelődő, ám hirtelen beérett ötlet volt. Alighogy leadtam a szegedi Lectum Kiadónak a Cicero összes perbeszédei című, pár hete megjelent könyvemet, ami közel 1300 oldalon magyar nyelven első alkalommal teszi hozzá férhetővé a nagy szónok összes perbeszédeit, megfogalmazódott az igény egy önálló, mondhatni a kolozsvári jogászképzést szolgáló tankönyv megírására. Köszönettel tartozom a Sapientia Egyetemnek, kiváltképp Tonk Márton dékán úrnak és Veress Emőd tanszékvezető úrnak, amiért e tankönyv megírását és megjelenését lehetővé tették.
A könyv címe: Római köz- és magánjog. Ez egyfelől rendhagyó, másfelől hagyománykövető. Rendhagyó, hiszen a római jogi tankönyvek célja elsődlegesen a római magánjog bemutatása, s a római közjognak jóval csekélyebb teret szentelnek. Hagyománykövető, hiszen a római jog hazai és nemzetközi tankönyvirodalma (kiváltképp a magánjogi részt illetően) az évszázadok-évezredek alatt oly mértékben kristályosodott ki, hogy mind tartalmában, mind szerkezetében minimális eltéréseket tesz csupán lehetővé. Ki kell emelnem, hogy a római közjog (és a római büntetőjog) hatása a modern jogi gondolkodásra nem marad alatta a magánjogénak, tehát szükségtelen a római jogot pusztán a magánjogra leszűkíteni.
A tankönyv ugyanakkor nemcsak szigorúan vett római jogi tananyagot, hanem ókori kultúrtörténetet is közvetít, hiszen a hallgatók ez iránti érdeklődése – akik ily módon formálóan hatottak a tankönyv koncepciójára – már az első órákon megnyilvánult. Az európai civilizáció a görög bölcseletre, a római jogra és a kereszténységre épül, s az emberiség történetében eddig a legnagyobb haladást az európai ember érte el, s terjesztette el mindenütt földünkön.
Írt egy könyvet Zarah Leanderről, a svéd énekesnőről is, aki a Harmadik Birodalomban csinált karriert. Hogyan kötődik ez római jogi tevékenységéhez?
– Azt is mondhatnám, hogy eddigi szakmai munkásságom, legalábbis az az időintervallum, aminek bizonyos elemeit monográfiákban dolgoztam fel C-től Z-ig terjed: Cicerótól Zarah Leanderig. De komolyra fordítva a szót: a színház- és filmtörténet régi szenvedélyem, e könyv ez irányú munkásságom első, de talán nem utolsó terméke.
Zarah Leanderben először csupán rendkívül érdekes, mély, olykor tenorba-baritonba hajló kontraalt hangja fogott meg, majd elkezdett az egyénisége, pályája is foglalkoztatni. Így egyfajta, a művész és a közélet viszonyát elemző korrajzként született meg Zarah Leander – Díva a Harmadik Birodalom árnyékában című könyvem. Svéd származású színésznő volt, aki német nyelvterületről indulva világkarriert futott be. Sikerfilmjeinek jelentős részét a hitleri Németországban forgatta, ami miatt nevét sokan a náci rezsimhez kötötték, és sokat támadták. Sokan igyekeztek ráerőszakolni a hitleri rezsim melletti állásfoglalás szégyenbélyegét, ám ő mindvégig apolitikus maradt. Énekesnő és filmszínésznő. Sem több, sem kevesebb. Élete végéig azt vallotta, hogy a művészet faj és politika felett áll – máig megszívlelendő gondolat.
A könyv megjelenésekor ugyanolyan szélsőséges reakciókat kaptam, mint amilyeneket a teljes elragadtatás és a boszorkányüldözés-szerű indulatok kereszttüzében élő színésznő annak idején is kiváltott. Zarah Leander magát „csupán” művésznek tartotta, és valóban soha nem politizált, propagandafilmeket nem készített, és a náci pártnak sem volt tagja. Ugyanakkor ott volt, tehát – ha úgy nézzük, hogy a művész puszta jelenlétével legitimál egy rendszert – művészi pályáján túlmutató, a történelem által rákényszerített szerepe elgondolkodtató. A szerepvállalás kérdése és annak felelőssége mindig az adott korban, az adott pillanatban, az adott egyénnél dől el: általános következtetéseket levonni nem a történész feladata.
Transindex

Választható tantárgy lenne a székelység történelme
Székelytörténelem. Csaba királyfi csillagösvénye, Réka királynő sírja, Attila király öccse, Buda vára – a székelység történelmének helyszínei és szereplői. Várlátogatásokkal, legendás helyszínek felkeresésével, interaktív módszerekkel ismertetnék meg ősztől, választható tantárgy keretében a székelység történelmét 12-13 éves – egyelőre székelyföldi – diákokkal.
Főként a piros-fekete, esetenként akár kék és zöld színeket is ötvöző népviselet és a székely porták egykori szokásai érdeklik a hetedik osztályos Benkő Dánielt.
Benkő Dániel diák elmondta: „Valaki bejönne, aki akár néptáncot tanít, vagy ilyesmit, mert én is falun élek, és mamáméktól is kérdezgettem ilyeneket, s az ilyen népi ruhákra vagyok még kíváncsi!” A Hargita megyei tanfelügyelőség és önkormányzat közös kezdeményezésére Kovászna megye is nyitottnak bizonyult, így az egész történelmi Székelyföldön válaszható tantárgyként oktathatják ősztől a székely tantárgyat. Az elmúlt hetekben megalakult a történészekből, történelem tanárokból verbuvált szerkesztőbizottság, amely a tantervbe illeszkedő információkkal egészíti majd ki a székelység történetével az általános iskolás magyar nemzetiségi történelem tankönyvet.
Engem az érdekelne igazából, hogy mikor különítettük el a népcsoportot: a székelyt a magyartól, és hogy régebb miket csináltak... és a hagyományok...” – tette hozzá Nitu Kinga diák.
Ferencz-Salamon Alpár Hargita megye főtanfelügyelője hozzátette: „A hatodik-hetedik még egy kicsit a legendavilágból, a mesékre alapozódó legendavilágból vezetné át a gyerekeket a történelem talajára, és a 9-12-es tanagyagban, amely majd később kerül kidolgozásra, ott majd lebontjuk a székelységről a mítoszokat, és a teljes történelmi tárgyilagosság eszközével fogjuk majd tanítani a gyermekeket.” Az elképzelések szerint a tankönyv munkafüzettel, tanári könyvvel, szemléltető eszközökkel is kiegészül. A szerkesztők fontosnak tartják, hogy az osztályterem falain kívül is oktathassák egy kirándulás során például a Réka királynő sírjának legendáját Vargyason, vagy Buda herceg várának mondáját Székelyudvarhely szomszédságában.
„Időnként azért fájdalommal tapasztalom, hogy mondjuk ötödikben, amikor elkezdik tanulni a kisdiákok a történelmet, gyakran több mindent tudnak Egyiptomról, vagy hamarabb elmennek Görögországba, mint a közvetlen környezetüket ahogy megismerik.” – tette hozzá Novák Károly a Benedek Elek Gimnázium aligazgatója.
A tantárgy szakmai koordinátora fontosnak tartja, hogy itt nem csak egy regionális csoport történetének megismeréséről van szó.
„Hogyha megnézzük a jelenlegi székelység tudatában létező összetartó kapcsokat, akkor arra döbbenünk rá, hogy első helyen a közös történelem, a közös múlt áll. Részben a mitikus múlt, tehát amit én úgy szoktam nevezni, hogy virtuális múlt, a meg nem történt múlt, de ami az embereknek a tudatában, lelkében él, és a valóságos múlt is viszonylag jelentős szerepet játszik ebben a tudatban.” – tette hozzá Herman Gusztáv történész.
A régió tömbmagyar jellege kiegészíti az említett tudatot. Ennek a sokrétű tudati tényezőnek a gyerekek világába való beépítését tartják küldetésüknek a székely történelem oktatásán dolgozó szakemberek. Farkas Krisztina
Duna TV, Térkép. Erdély.ma

Pető Csilla képviselő évértékelője
Évértékelőt tartott tegnap Pető Csilla parlamenti képviselő. Tegnap délelőtt mind a parlamenti, mind a területi – irodai, közéleti – tevékenységeiről beszámolt az újságíróknak. Parlamenti munkájának jelentőségét hangsúlyozta, amely által a nagyváradi választókörzetében lakóknak, illetve a nagyszalontai és tenkei irodáiban hozzá fordulóknak is segítséget tud nyújtani. A képviselő fontosnak tartja az emberekkel való közvetlen kapcsolattartást, ezért fogadóóráin eddig minden kétségbeesett személyen megpróbált segíteni, illetve szaktanácsadásokat is szervezett. Az emberek többnyire rendezetlen kárpótlási ügyek tisztázásához kértek tőle útmutatást, de sokaknak segített munkahelyet, gyorssegélyt szerezni, ugyanakkor tanügyi kérdésekben is tanácsot adott a hozzá fordulóknak, illetve a Magyarországon szerzett oklevelek honosításaiért is közbenjárt.
Pető Csilla elmondta: közéleti tevékenységének fókuszában az egyházi, oktatási, jótékonysági, szociális és kulturális programokon való részvétel áll. „A 2010-es esztendő a gazdasági megszorítások éve volt. Úgy gondolom, az idén javulni fog a helyzet” – mondta derűlátóan. A képviselőház tanügyi bizottságának tagjaként a tanügyi törvény elfogadását értékeli leginkább. „A képviselőházban hat hétig vitatták a törvényt. Jómagam is tagja voltam annak a munkacsoportnak, amely összeállította a kisebbségi oktatásra vonatkozó cikkelyeket úgy, hogy számunkra biztosítsák azokat a jogokat, amelyekre már húsz éve várunk” – hangsúlyozta a képviselő, hozzáfűzve, hogy a nagy horderejű munka még csak most kezdődik, ugyanis ennek a törvénynek az alkalmazásához további ötven kormányrendelet és száz miniszteri rendelet szükséges. A módszertan kidolgozása, a cikkelyek kiegészítése lépcsőzetesen történik.
A parlamenti tevékenységét illetően Pető Csilla elégedetten jelentette ki, hogy az általa kezdeményezett kilenc törvényből úgy néz ki, jó úton haladnak a felé, hogy a plénum elfogadja a magyar nyelvű felnőttképzésre vonatkozó jogszabályt. Ez azt jelenti, hogy a foglalkoztatási ügynökségek és az államilag felhatalmazott magáncégek a kisebbségek nyelvén is szervezhetnek szakoktatást. „A törvénytervezet már átment a szenátuson, a képviselőházon, a tanügyi és az esélyegyenlőségi bizottságon. Most következik a munkaügyi bizottság, majd ezután a plénum elé kerül a tervezet. Ha elfogadják, nagy előrelépést jelent majd a munkahelyek teremtésében. Egyébként 2002 óta akadályozzák ezt a törvénykezdeményezést” – mondta a képviselő, aki helyi szinten, azaz választókörzetében az idén bővíteni szeretné a szaktanácsadásokat. A jogi, orvosi és logopédiai tanácsadás mellett munkaügyit is be akar vezetni. A fogadóóráin túl tavaly 62 rendezvényen vett részt, ajándékcsomagokkal is hozzájárult a nyertesek díjazásához, de parlamenti irodája saját tevékenységeket is szervezett, mint például a Benedek Elek meseillusztrációs és babakiállítást, a Magyar nóta reneszánszát, a Kisebbségek napját stb. Egyébként az általa szervezett szaktanácsadásokra tavaly összesen 257-en mentek el Nagyváradon.
Sükösd T. Krisztina. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Édler András: a szomszéd fiát támogatjuk?
Erős hangnemben bírálta a szövetség csúcsvezetőségét és a háromszéki szervezet vezetőségét Édler András az RMDSZ Kovászna megyei parlamenti képviselője. Édler kifogásolja, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége és a szervezet egész apparátusa azért dolgozik, hogy Kelemen Hunort előnyös helyzetbe hozzák. A sepsiszentgyörgyi képviselő mai sajtótájékoztatóján kifejtette nem demokratikus, hogy január 26-ig lehet benyújtani az elnöki tisztségre való jelöléseket, de több szervezet már eldöntötte, hogy Kelemen Hunort támogatja.
„Hogyan lehet eldönteni ezt a dolgot mielőtt a jelölés lezárult volna? Számomra egyértelműen látszik, hogy ez az eljárás nem demokratikus. Az is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi csúcsvezetés minden áron át akarja vinni az akaratát. Ezt az „akaratát”, ha meg kell nevezni, úgy hívják, hogy Kelemen Hunor. Ennél súlyosabb az, hogy a cél elérése érdekében nem számítanak az eszközök, akár zsarolásról, megfélemlítésről is beszélhetünk. Ilyen visszajelzések is vannak. Ki kell mondani ezeket a dolgokat. A demokrácia szabályai között demokratikus verseny kell legyen, mindenki egyforma esélyt kell kapjon. Sokan nem értik az RMDSZ területi szervezete elnökének azt a kijelentését, hogy nem a saját jelöltjét támogatja. Ki kell mondani őszintén, hogy ez nincs rendben. Ha példával szeretnék élni olyan ez mintha egy apa azt mondaná: fiam én nem téged szeretlek, hanem a szomszéd fiat” – fejtette ki Édler András sepsiszentgyörgyi képviselő.
A háromszéki RMDSZ szombaton dönt arról, hogy melyik elnökjelöltet – Kelemen Hunort, Eckstein Kovács Pétert vagy Olosz Gergelyt – támogatja a szövetségi elnöki tisztségre jelentkezők közül.
Marosvásárhelyi Rádió, Erdély.ma

Miért fontos a székelyég lélekszámának ismerete
E sorok írója úgy véli, hogy a korábbi kutatás nem végzett alapos összehasonlító népességrekonstrukciós vizsgálatot, épp ezért e tanulmány úttörő jellegű minden erényével és hibájával együtt. Természetesen, a kutatást nem tarthatjuk lezártnak.
Közismert, hogy a romániai népszámlálások idején mindig gordiuszi csomóként jelenik meg a kérdés, hogy a székelyek magyarként vagy székelyként szerepeljenek-e a népszámlálási íveken. Azonban sokan nem tudják, nem érzékelik: soha nem volt oly horderejű jelentősége annak, hogy Székelyföld magyar nyelvű, kultúrájú, de a magyartól eltérő lelkivilágú, származású népe milyen nemzetiségűnek vallja magát, mint most, a soron következő romániai népszámláláson.
Véleményem szerint alaposan meg kell fontolni azt, hogy az összeírás a valóságot tükrözze, és pozitív hatású legyen a székelység sorsának alakulására. Úgy tűnik, e kérdés nagyon egyszerű, mindenki hát belátása, szabad akarata szerint döntse el, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát. Ez alapvető jog, valóban nem szabad beavatkozni. Ez így helyes, de tudnia kell minden Székelyföldön élő, magyar nyelvű és kultúrájú embernek, a román hatalom hagyományosan érdekelt abban, hogy a statisztikákban minél kevesebb magyar szerepeljen. Nos, ennek következményeképp a korábbi népszámlálások során a székelység, védekezési ösztönére hallgatva, nem székelynek, hanem magyarnak vallotta magát. Azonban most, amikor a székely önkormányzat jogáért folyó harc egyre szélesebb körű, fontos lenne a székelység lélekszámát a hivatalos népszámlálásban is megjeleníteni. Egyértelmű az, hogy a székely népet a 2011. október 22. és 31. között sorra kerülő romániai népszámláláskor, a történelmi valóságnak megfelelően, székelyként kell bemutatni, mert ez fontos érv lehet a székely autonómiaigény jogosságának demográfiai alátámasztásában. Azonban ha a hátralévő időben nem alakul ki egységes álláspont e kérdésben, akkor a székelység némely része magyarként, másik része székelyként fog szerepelni, amelynek káros következménye az lehet, hogy a romániai magyarság lélekszáma kisebb lesz, miközben a székelységé is kevesebbet fog mutatni. Tehát olyan csapdahelyzet alakulhat ki, amelyet nagyszerűen kiaknázhat a Székelyföld területi autonómiája ellen küzdő propaganda. Következtetés: Székelyföldön mindenkinek egységesen székely vagy magyar nemzetiséget kell vallania, mert csak így lehet elkerülni az említett bűvös kört, amely nemcsak félreértéshez vezet, de káros lehet az autonómia megszerzéséért folyó harc sikerére nézve is. Ne feledjük el, még van idő e kérdés mérlegelésére, tudatosítására, és e munkát, pártérdekektől függetlenül, a média bevonásával meg lehet oldani.
Egy pillanatig se feledjük el, hogy a román nacionalisták a statisztikát (is) fegyverként használják fel a területi autonómia elleni harcban. Erre jó példák a székelyföldi nacionalista elit demográfiai jellegű hamisításai, csúsztatásai. Amikor az autonóm Székelyföldről van szó, akkor a három megye románságának lélekszámát, népességi arányát emlegetik, és erre hivatkozva kérdőjelezik meg még a nyolcszáz éves Székelyföld névhasználatának jogosságát is. Kihasználják az általános tájékozatlanságot, enyhe csúsztatással megduplázzák a székelyföldi román népesség arányát, mert jól tudják, hogy a három megye nem azonos a történeti Székelyfölddel. Amíg a két és fél megyében, azaz a történeti Székelyföldön a románság számaránya alig több mint húsz százalék, addig Maros megye nem székely régiói által a román népességarányt fel lehet tornázni ennek duplájára, amivel riogatni lehet a székely nép önkormányzata ellen. Néhanapján a médiában elhangzanak olyan képtelenségek is a román népszámlálásokban szereplő néhány száz fős székelységre hivatkozva, hogy e pár ember jogtalanul követel autonómiát, mivel e követelés népességi adatokkal nem indokolható.
Ne feledjük: a demográfia szerepe nem elhanyagolható, amikor közösségi jogokról van szó. Székelyföld népességtörténetének ismeretére és ismertetésére ezért is van szükség.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerepjáték (Ferenczes István 65 éves)
Ferenczes István új verseskönyve, a Zazpi fantasztikus szerepjáték. S mielőtt még belebonyolódnánk a maszkok, álarcok, maszkurák egymást magyarázó és egymásnak nagyon sokszor ellentmondó farsangi kavargásába — a könyvnek határozottan van egy karneváli jellege —, lássuk, kicsoda is ez a furcsa figura, Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri — 1746 (?)—1821 (?) —, akinek még a pontos születési és elhalálozási adatai is bizonytalanok. Spanyol-portugál, ibér dalköltő — írja a "fordító", a Zazpi verseit magyarul újrateremtő Ferenczes István a könyv prológusában. — "Zsoldos, kincskereső, forradalmár, csempész, geográfus, botanikus, szélhámos, több, mint szabad szájúnak nevezhető röplapíró, örök békétlen, mindenkivel tengelyakasztó, összevesző ponyvahős, akinek pontos születési helye és ideje nem ismert." Mindazonáltal a fordító tudni véli, hogy baszk.
Ferenczes a soknyelvű, sokszínű, kalandos életű költő verseiből válogat, fantasztikus beleérzéssel teremtve meg magyarul ennek az örökösen menekülő, vándorló költőnek az életművét, nagyon sokszor egyensúlyozva a bökvers, a káromkodások és a sejtelmek határvidékén. A nyelvi szőttest az teszi különösen érdekessé, hogy a rengeteg lábjegyzet, magyarázat, utalás, életrajzi adat vagy feltételezés — mert Zazpi esetében semmiben nem lehetünk teljesen biztosak baszk származásán kívül, noha baszk nyelven írt szövegei a fordító bevallása szerint lappanganak — kirajzolja a költő kalandos életét, amely nagy részben Dél-Amerikában zajlott, azon a kontinensen, amelynek zűrzavaros, kavargó, megejtően mágikus történetét Gabriel García Márquez, Vargas Llosa, Cortázar, Borges és Fuentes örökítette meg, a huszadik századi Dél-Amerika különféle, spanyol nyelvű államaiban, Kolumbiában, Peruban, Mexikóban vagy éppen Argentínában alkotó írók. A kontinens a fény századát követően — amelyről egy másik dél-amerikai, Alejo Carpentier írt regényt — kezdett kiépülni a tülekvésnek, s a maga bizarr, színes, hangsúlyozzuk megint, karneváli kavargásával alkalmas terep lehetett egy Zazpi-szerű csavargónak életre, versírásra egyaránt. Ferenczes Zazpi verseit konstruálva egy bizarr biografikus költészetet teremt, ahol a kalandor költő életének eseményei minden nehézség nélkül ömölnek át verseibe. "Nincs békém, és menekvést sem látok — visszhangozza bánatát (verseit melankólia hatja át, ám ironikus szösszenetei jelzik, hogy a mélakórnak sem adja át maradéktalanul önmagát, versei az önsajnálat és káromkodás bűvös egymásra hatásában alakulnak színesen, megejtően, felejthetetlenül — Remélek és félek, fáztam s megégtem, / Őrzőm nem tart, s nem oldja kötelékem, / Élni sem hagy, pedig nem zárt rám rácsot. / Nézem vakon, és hangtalan beszélek, / Könnyek közt nevetek, bánattól égek, / Ily sorsra jutottam Úrnőm teérted." Ha ezt a szomorú, megkeseredett vallomást összehasonlítjuk egy másik versével (Ádvent a tengeren), láthatjuk, milyen hangfekvésben születik költészete: "Mint az oktalan állat, / Keresem azt a jászlat, /Ágyat s mélyén a vágyat, / A semmibe tűnt társat, / Ki poharamba bort önt, / mert értem csak egy vers jön, / Tán a hazám lesz, rejtek, / Hol nem sír fel a gyermek." Ferenczes új vállalkozása fordulópont a hatvanötödik születésnapját az elmúlt napokban ünneplő költő életében (akit szeretettel köszöntünk), és remélhetőleg folytatódik még, hiszen bármikor kerülhetnek elő új Zazpi-kéziratok. Bogdán László
* Ferenczes István: Zazpi. Kortárs Könyvkiadó, 2010

Székely szimbólumok nyomában
Nemrég jutott el hozzám a fenti címet viselő, szépen illusztrált tanulmánykötet. Az ízléses, könnyen áttekinthető és melléklettel ellátott, kemény táblás kiadvány megjelenését Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Zetelakáért Alapítvány tette lehetővé.
A címlapon székely címer látható abban a formában, ahogy a 16. század elején a csíkcsobotfalvi szárnyas oltáron ábrázolták. A hátlapon a székelydályai templomfreskón található székely címer néz ránk. A kötetet Mihály János állította össze, a borítót Kolumbán Zsuzsanna tervezte. A Tipographic nyomdában készült kiadvány a maga nemében hiánypótló, úttörő jellegű, mivel a címertan mint önálló tudományág a kommunista parancsuralom idején háttérbe szorult. Tulajdonképpen négy tudományos kutató közös könyvéről van szó. A többszerzős tanulmánykötet szerves egységet alkot, mert a témakörök kiegészítik egymást. A könyv szükségletet elégít ki. Ezek egyike a székely nép azon igénye, hogy önmagát megjelenítse. Az elmúlt húsz évben szervezett nagyszámú ünnepi rendezvényen egyre inkább megszokottá vált a magyar zászló mellett a székely zászló is. Ugyanakkor "sajnálatosan kevés azoknak a településeknek a száma, amelyek a címertan követelményeinek megfelelő címerrel", zászlóval rendelkeznek. Egyre nyilvánvalóbb az, hogy alapos címertani ismeretek nélkül nem szabad címert tervezni, mert annak évszázados hagyományai, szabályai vannak. Eddig a szimbólum használatának kérdését inkább politikai síkon, mint szakmai szinten tárgyalták, a szakma véleményét nem nagyon kérték ki. Ilyen körülmények között alakult meg a Hargita Megye Tanácsának támogatásával működő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport, amely olyan szakembereket tömörít, akik hosszú évek óta kutatják a székely jelképeket. A tanulmánykötet célkitűzéseit Mihály János így fogalmazta meg: "Tudatában vagyunk annak, hogy munkánk gyümölcse csak akkor érik be, ha a megmaradás útjára lépve sikerül az együtt megálmodott ― gazdaságilag erős ― Székelyföldet megteremteni. Egy olyan Székelyföldet, amely az utánunk jövő nemzedéknek biztos menedéke. Mert csak a jövőbe vetett hittel érdemes dolgozni, kutatni, bízva, hogy jelképeinket mindig lesz, aki magasba emelje." A munkacsoport a különböző vándorkiállítások alkalmával rendszeresen jelentet meg katalógusokat, népszerűsítik, és szakmai tájékozottsággal mutatják be a székely szimbólumokat. Ilyen katalógus a Székely történelmi zászlók, a Címer és pecsét Székelyföldön. Külön értéket jelentenek a gyönyörű illusztrációkkal bemutatott címerek és zászlók. Az elmúlt hónapokban nagy sikerű kiállításokra került sor Címer és pecsét a Székelyföldön címmel Csíkszeredában, a Megyeháza Galériájában és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Lovagtermében. Sorrendben az első tanulmány szerzője Pál-Antal Sándor akadémikus, tizennyolc önálló kötet és 230 tanulmány szerzője, aki az 1848 előtti székely helyhatósági címeres pecsétekről ír. Zepeczaner Jenő muzeológus, történész, a 17―19. századi Székelyföld kutatója, több kötet szerzője a heraldikus Orbán Balázst mutatja be. Mihály János történész, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tudományos szakreferense, a már említett munkacsoport koordinátora a régi székely címer udvarhelyszéki emlékeit ismerteti. Végül a könyv törzsanyagát, a nyolc dolgozat felét Szekeres Attila István heraldikus, a címertudomány doktorandusza, a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottsága által akkreditált címergrafikus, újságíró, a Háromszék szerkesztője írta. E témakörben közreadott tanulmányai: A közigazgatási címerek fajtái székelyföldi példákkal, Sepsiszentgyörgy címere, Kézdivásárhely címere, valamint A címer útja a tervezéstől az elfogadtatásig. Ez utóbbi dolgozatában Szekeres Attila István arra keresi a választ, hogy milyen a jó címer. Szerinte "a jó címer egyszerű és nem túlzottan tarka. Minél kevesebb címerképet vigyünk fel a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. Ugyanez a helyzet a mázak alkalmazásával. A szakma nem ismer szép címert, csak jó címert. A címer feladata az azonosítás és megkülönböztetés. A közigazgatási címer ugyanolyan fontos, mint a helységnév, sőt, fontosabb, mert egyben az önigazgatás jelképe." Sajnálatosnak tartom azt, hogy Szekeres Attila István szakmai munkásságát jobban ismerik, értékelik Nagyszebenben, illetve Jászvásáron, mint itthon. Szekeres írásai számunkra azért is fontosak, mert többségük Háromszékhez kötődik. Mindnyájan emlékszünk még azokra a vitákra, amelyek a sepsiszentgyörgyi tanácsban zajlottak. Az elmúlt két évtizedben az utcanevek, a megyetáblák, a település címerének tervezetei gyakran váltottak ki heves vitákat. Gondoljunk csak a Petőfi Sándor utcanévre, a Şaguna, a Horea, Cloşca és Crişan nevekre. Egyik tanácsülésen egyik képviselő nem restellte Sepsiszentgyörgy fél évezredes címerét gúnyolni, mondván, hogy a városi pecséten látható szakállas férfiarc a polgármestert, Albert Álmost ábrázolja. Mindezt akkor, amikor köztudott, hogy a hajdani, az 1509-ben kiadott városi pecsét férfiarca a település védőszentjét, Szent Györgyöt ábrázolja. Íme, miért kell alaposan ismernünk népünk történelmét, a címerkészítés csínját-bínját. Nem lehet Románia közepén egy székely embernek felkészületlenül címert tervezni, mert még egy olyan megnevezés is, mint Székelyföld neve, dührohamot válthat ki, mert a székely nép hiába élte évezredeken át külön népként életét, hiába vívta évezredes szabadságharcát, nem rendelkezhet az autonómia korlátozott szuverenitásának oltalmával sem. E 76 százalékarányban székely többségű történelmi régióban még az alaposan dokumentált szimbólumhasználat is vihart kavarhat. E könyv tartalma számunkra ezért is fontos. Nekünk, a "másodrangú" állampolgároknak csak alapos ismeretek birtokában lehet reményünk arra, hogy érvényesítsük hagyományos jelképeinket. Csak magas szintű szakmai ismeretek birtokában mondhatjuk ki és védhetjük meg igazunkat. Csak pontos, jól dokumentált címertervekkel rukkolhatunk a nyilvánosság elé. Ebben útmutató segítséget nyújtanak Szekeres Attila István dolgozatai, amelyek alapos objektivitással és érthetően vezetnek be a közigazgatási címerek elkészítésének, megtervezésének világába, mutatják meg a címerek elismertetésének hivatalos útját is. E kiadványt túlzás nélkül nevezhetjük a székely szimbólumok, címertan bibliájának, mely nélkül nem szabad Székelyföldön címerkészítéshez fogni.
Kádár Gyula

Földi István: A XX. század kényszerútjain
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Időpontot kell kérni
Két hete működik a nagyváradi Demokrácia Központ. Azóta megközelítőleg ezerötszázan fordultak meg a Széles (ma Menumorut) utca 23. szám alatti irodában, tudtuk meg Nagy József Barna irodavezetőtől.
A legtöbben azért térnek be hozzájuk, hogy érdeklődjenek: a saját családjukban milyen iratokra van szükség a magyar állampolgárság igényléséhez. Az irodavezető hangsúlyozta, hogy a házastársi viszony nem elégséges, mindenki a vér szerinti rokonságában kell bizonyítsa, hogy volt magyar állampolgár. Az iroda továbbá segít a formanyomtatványok kitöltésében is, és ha minden rendben van, egy összesített mappát kap kézbe az igénylő. Ezek a szolgáltatások ingyenesek, tudtuk meg, az udvarban működő fordítóiroda és fényképészet szolgáltatásai azonban nem, csupán a papírok intézésének megkönnyítése végett működnek ezek a központ mellett. Aki akarja, ott helyben lefordíttathatja az eredeti iratokat, illetve elkészíttetheti a szükséges igazolványképet. Természetesen bármelyik másik, a román igazságügyi minisztérium által elismert hivatalos fordító által lefordított iratok is megfelelnek. Eddig 150 dossziét zártak le, amivel az igénylők a magyarországi anyakönyvvezetőkhöz vagy a konzulátusra mehetnek.
A demokráciaközpontokban összeállított dossziék egytől egyig megfelelnek az egyszerűsített honosítási eljáráshoz szükséges feltételeknek, tudtuk meg az irodavezetőtől, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy bár az RMDSZ is felvállalta a segítségnyújtást, a szövetség által terjesztett tájékoztató füzetben több helytelen információ is szerepel. Például abban a benyújtandó okiratok között szerepel az érvényes útlevél vagy a személyazonossági igazolvány, amit nem kell leadni, csak az igénylő személy igazolására szolgál a dosszié átvételekor a magyarországi anyakönyvi hivatalban. Vagyis pontos tájékoztatésért forduljanak a demokráciaközpontokhoz az érdeklődők, és ne máshonnan (például a szomszédtól) informálódjanak a szükséges okiratokról – tanácsolta Nagy József Barna, aki elmondta, hogy jónak tartja a Bihar megyei RMDSZ által felkínált ingyenes fordítási és fényképkészítési lehetőséget, sőt szerinte ezt egész Erdélyben így kellene tenni.
A megyeszékhely demokráciaközpontjában amúgy most már csak előjegyzéssel fogadják az érdeklődőket. Az első napokban ugyanis olyan sokan érdeklődtek, hogy csak így tudták elkerülni a torlódást. Mint Nagy elmondta, aki most kér időpontot személyesen vagy telefonon, azt csak egy héttel későbbre tudják előjegyezni. Az irodában dolgozók kapacitása ugyanis véges, és mindenkire kell időt szánjanak. Az idősebbeknek segítenek az adatlapot kitölteni, illetve az otthon kitöltötteket is átnézik, ellenőrzik az adatokat, tehát legalább fél órát kell számítani egy-egy személyre. A helységneveknek például hivatalos román és magyar megnevezését is feltüntetik az adatlapon, illetve fontos, hogy aki például 1942-ben született Nagyváradon, vagy mondjuk 1916-ban Belényesben, az tulajdonképpen Magyarországon született. Mint az irodavezető mondta, nehéz elhitetni és megértetni az emberekkel, hogy ezt így kell feltüntetni az adatlapon. A magyar állampolgárság megszerzése nem nemzetiségfüggő, de kitétel, hogy az illető minimális szinten beszélje a magyar nyelvet, vagyis azok kaphatnak magyar állampolgárságot, akik igazolni tudják, hogy felmenőjük valamikor magyar állampolgársággal rendelkezett. A legtöbb Bihar megyében született személy esetében elegendő, ha 1945 előtti irattal rendelkeznek, de például a Belényes környékén születetteknek korábbi – 1921 előtti – dokumentumokra van szükségük. Ha nincs az illető birtokában felmenőinek keresztlevele, halotti bizonyítványa, az anyakönyvi hivatalokban lehet azokat kikérni, vagy az egyházak nyilvántartásaiban szereplő bármilyen irat: keresztelési, elhalálozási stb megfelel. Javasolják amúgy, hogy apai ágon vezessék le a rokonságot az igénylők a névazonosság miatt, anyai ágon levezetve szükségesek a házassági levelek is, melyek igazolják a rokonságot. Csak az 1945. január 20-a előtti iratok megfelelőek, aki például pár nappal később született, már annak is kell korábbi dokumentum.
A kérelem benyújtása után legalább három hónap a feldolgozási idő, amennyiben pedig hiányos lenne az iratcsomó, úgy a hatóságok értesítést küldenek arról az igénylő által megadott címre, hogy pótolhassa. Két hete működik a nagyváradi Demokrácia Központ. Azóta megközelítőleg ezerötszázan fordultak meg a Széles (ma Menumorut) utca 23. szám alatti irodában, tudtuk meg Nagy József Barna irodavezetőtől.
A legtöbben azért térnek be hozzájuk, hogy érdeklődjenek: a saját családjukban milyen iratokra van szükség a magyar állampolgárság igényléséhez. Az irodavezető hangsúlyozta, hogy a házastársi viszony nem elégséges, mindenki a vér szerinti rokonságában kell bizonyítsa, hogy volt magyar állampolgár. Az iroda továbbá segít a formanyomtatványok kitöltésében is, és ha minden rendben van, egy összesített mappát kap kézbe az igénylő. Ezek a szolgáltatások ingyenesek, tudtuk meg, az udvarban működő fordítóiroda és fényképészet szolgáltatásai azonban nem, csupán a papírok intézésének megkönnyítése végett működnek ezek a központ mellett. Aki akarja, ott helyben lefordíttathatja az eredeti iratokat, illetve elkészíttetheti a szükséges igazolványképet. Természetesen bármelyik másik, a román igazságügyi minisztérium által elismert hivatalos fordító által lefordított iratok is megfelelnek. Eddig 150 dossziét zártak le, amivel az igénylők a magyarországi anyakönyvvezetőkhöz vagy a konzulátusra mehetnek.
A demokráciaközpontokban összeállított dossziék egytől egyig megfelelnek az egyszerűsített honosítási eljáráshoz szükséges feltételeknek, tudtuk meg az irodavezetőtől, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy bár az RMDSZ is felvállalta a segítségnyújtást, a szövetség által terjesztett tájékoztató füzetben több helytelen információ is szerepel. Például abban a benyújtandó okiratok között szerepel az érvényes útlevél vagy a személyazonossági igazolvány, amit nem kell leadni, csak az igénylő személy igazolására szolgál a dosszié átvételekor a magyarországi anyakönyvi hivatalban. Vagyis pontos tájékoztatésért forduljanak a demokráciaközpontokhoz az érdeklődők, és ne máshonnan (például a szomszédtól) informálódjanak a szükséges okiratokról – tanácsolta Nagy József Barna, aki elmondta, hogy jónak tartja a Bihar megyei RMDSZ által felkínált ingyenes fordítási és fényképkészítési lehetőséget, sőt szerinte ezt egész Erdélyben így kellene tenni.
A megyeszékhely demokráciaközpontjában amúgy most már csak előjegyzéssel fogadják az érdeklődőket. Az első napokban ugyanis olyan sokan érdeklődtek, hogy csak így tudták elkerülni a torlódást. Mint Nagy elmondta, aki most kér időpontot személyesen vagy telefonon, azt csak egy héttel későbbre tudják előjegyezni. Az irodában dolgozók kapacitása ugyanis véges, és mindenkire kell időt szánjanak. Az idősebbeknek segítenek az adatlapot kitölteni, illetve az otthon kitöltötteket is átnézik, ellenőrzik az adatokat, tehát legalább fél órát kell számítani egy-egy személyre. A helységneveknek például hivatalos román és magyar megnevezését is feltüntetik az adatlapon, illetve fontos, hogy aki például 1942-ben született Nagyváradon, vagy mondjuk 1916-ban Belényesben, az tulajdonképpen Magyarországon született. Mint az irodavezető mondta, nehéz elhitetni és megértetni az emberekkel, hogy ezt így kell feltüntetni az adatlapon. A magyar állampolgárság megszerzése nem nemzetiségfüggő, de kitétel, hogy az illető minimális szinten beszélje a magyar nyelvet, vagyis azok kaphatnak magyar állampolgárságot, akik igazolni tudják, hogy felmenőjük valamikor magyar állampolgársággal rendelkezett. A legtöbb Bihar megyében született személy esetében elegendő, ha 1945 előtti irattal rendelkeznek, de például a Belényes környékén születetteknek korábbi – 1921 előtti – dokumentumokra van szükségük. Ha nincs az illető birtokában felmenőinek keresztlevele, halotti bizonyítványa, az anyakönyvi hivatalokban lehet azokat kikérni, vagy az egyházak nyilvántartásaiban szereplő bármilyen irat: keresztelési, elhalálozási stb megfelel. Javasolják amúgy, hogy apai ágon vezessék le a rokonságot az igénylők a névazonosság miatt, anyai ágon levezetve szükségesek a házassági levelek is, melyek igazolják a rokonságot. Csak az 1945. január 20-a előtti iratok megfelelőek, aki például pár nappal később született, már annak is kell korábbi dokumentum.
A kérelem benyújtása után legalább három hónap a feldolgozási idő, amennyiben pedig hiányos lenne az iratcsomó, úgy a hatóságok értesítést küldenek arról az igénylő által megadott címre, hogy pótolhassa.
Freund Emese. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az RMDSZ elnökjelöltjei a budapesti kormánnyal való viszonyról
Ki lesz az RMDSZ új elnöke azután, hogy a februári kongresszuson Markó Béla elbúcsúzik a tizennyolc éve tartó elnökségtől? S bár hivatalosan január 26-áig jelentkezhetnek az elnökjelöltek, a szervezeten belüli kampány már elkezdődött. Egyelőre három jelölt jelez- te szándékát, hogy megméretik a szövetségi elnöki tisztségért.
A hétvégén a székelyföldi szervezetek jelentették be: Kelemen Hunort támogatják. ettől függetlenül Eckstein-Kovács Péter és Olosz Gergely is versenyben marad, mert ha nem is sikerül más területi szervezetek támogatását megszerezni, akkor is elég ezer-ezer RMDSZ-tag ajánlása, hogy a kongresszusi választáson indulhassanak.
A versenyhelyzet egyre újabb témákat hoz az elnökjelöltek kampányába, következésképpen a szövetség megújulási törekvésébe. Várható tehát a szövetség szervezeti szabályzatának módosítása, a szövetség demokratizálása, az autonómiatörekvés, és újabban a budapesti kormányhoz való viszony rendezése.
Ez utóbbi kérdést Olosz Gergely tette kampánytémává, aki szerint lehetetlen, hogy az RMDSZ egyenlő távolságra legyen Gyurcsánytól és a nemzetegyesítő Orbántól, így közeledni kell a Fideszhez. Ezt vallja a másik két jelölt is, Kelemen Hunor a közös generációhoz való tartozását hangsúlyozza a Fidesz politikusaival, míg Eckstein-Kovács Péter a Tusványos állandó vendégeként a Fidesz barátjának érzi magát. Erdély.ma

Toró: Az év közepéig bejegyezhetik az Erdélyi Magyar Néppártot
A következő három hónapban összegyűjtik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzéséhez szükséges 25 ezer támogató aláírást, az új párt hivatalos törvényszéki bejegyzése pedig az év közepéig megtörténhet – közölte Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke.
Toró T. Tibor sajtótájékoztatón elmondta, az EMNT vezetése szombaton kijelölt egy kilenc tagú bizottságot, amely koordinálja majd a támogató aláírások összegyűjtését, és összeállítja a szükséges dokumentációt, hogy a Bukaresti Törvényszéken benyújthassák az EMNP hivatalos bejegyzési kérelmét.
Az EMNT ügyvezető elnöke úgy becsülte, hogy a következő három hónapban sikerül összegyűjteni a pártbejegyzéshez szükséges 25 ezer támogató aláírást. Az aláírásokat a törvényes előírások szerint az ország 18 megyéjéből és Bukarestből kell majd összegyűjteni.
Toró azt is elmondta, hogy minden bizonnyal lesznek majd kifogásemelések az EMNP bejegyzése ellen, és egyéb akadályoztatásra is számítanak. „Ha jól dolgozunk, mindezek hiábavalóak lesznek. Abból indulunk ki, hogy Románia jogállam és ha teljesítjük a törvényes feltételeket, akkor az új pártot be lehet majd jegyezni” – fogalmazott.
Az új párt bejegyzése után elkezdődik a felkészülés a 2012-es helyhatósági és parlamenti választásokra, és kidolgozzák az EMNP választási stratégiáit is, amelyek Toró szerint differenciáltan kezelik majd a székelyföldi, az Erdély más részein élő, de az Erdélyen kívüli magyar közösségek helyzetét.
Toró kifejtette: párbeszédet kell folytatni az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal (MPP) is az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretében, hogy – mint mondta – az erdélyi magyarságnak minél nagyobb képviselete legyen a parlamentben és az önkormányzatokban is”.
„Közös érdekeinket és célkitűzéseinket csak együtt tudjuk megvalósítani. Remélem, hogy az RMDSZ új elnökével ésszerű párbeszédet tudunk majd folytatni”, mondta Toró T. Tibor, aki ennek kapcsán elmondta, attól függetlenül, hogy ki lesz az RMDSZ elnöke, párbeszédet kell majd folytatnia az EMNP-vel. Krónika (Kolozsvár)

Új kulturális egyesület alakult Szatmárnémetiben
Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven új kulturális társaság alakult Szatmárnémetiben, amely szombat délután színvonalas gálaműsor keretében mutatkozott be a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán.
A december közepén alakult kulturális egyesület estjén a városban működő több kórus lépett fel, szavalatokat és trombitaszólókat hallhatott, valamint néptáncelőadásokat láthatott a közönség. Az ingyenes gálát a Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztorkórusának és a református gimnázium gyermekkórusának előadása nyitotta meg, az egybegyűlteket pedig Bertók Béla zenetanár, az egyesület elnöke köszöntötte. A hegedűt és klasszikus gitárt oktató zenetanár elmondta, azért alapította az egyesületet, mert úgy gondolta, annak hiánypótló tevékenysége hagyományokat támogat, őriz és ad tovább, jelenleg ugyanis ez az egyetlen hasonló profilú intézmény a megyében.
„Rendkívül fontos szerepet tölt be egy ilyen hagyományőrző egyesület, ugyanis ez a szervezet összefogja a megyében működő sokféle kulturális tevékenységet” – jelezte méltató hozzászólásában Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere. Az egyesületnek saját zenekara is van, amely alig egy hónapja működik. A Bartók Béla Népi Zenekar szombat este szatmári verbunkossal szórakoztatta a közönséget. A gálaestet Rózsa Molnár Henrietta szavalata színesítette, valamint zongorán és hegedűn elhangzott az Este a székelyeknél című Bartók-darab.
A rendezvényen fellépett még a szatmárnémeti római katolikus székesegyház énekkara, a helyi Kölcsey Ferenc Főgimnázium kórusa, illetve a domahidi néptánccsoport tagjai üveges tánccal és szatmári verbunkossal szórakoztatták a nagyszámú nézőközönséget. A rendezvényen elhangzott, a Bartók Béla Egyesületnek bárki tagja lehet életkortól függetlenül, és az intézmény hamarosan különböző tanfolyamokat, köröket is indítani fog. Az egyesület vezetői olyan érdeklődők jelentkezését várják, akik szívesen megismernék a magyar népdalokat, megtanulnák a néptáncot és részt vennének az egyesületi munkában, vagy fellépnének az általuk szervezett előadásokon.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

A multik sara
Gazdasági érdekeket képvisel a politikum – hangzott el a vád annak kapcsán, hogy a francia és a német kormány mindent megtesz a román schengeni csatlakozás halasztásának érdekében, és amiatt is, hogy a magyar baloldal által kirobbantott hisztériakampányhoz csatlakozva nyugati kormányok képviselői is bírálták a magyar médiatörvényt.
Romániával szemben az az érv, hogy nem küzd elég elszántan a korrupció ellen, lassú az igazságügyi rendszer reformja, és a határvédelem is kívánnivalót hagy maga után. Bukarest ezzel szemben többek között azzal vádolja Párizst, hogy bosszút akar állni, amiért francia cégek romániai autópálya-építési megrendelésektől estek el. Csakhogy állítólag az történt, hogy a bukaresti illetékesek túl nagy összegű kenőpénzt kértek az illető cégtől.
Ráadául az illegális bevándorlók számának növekedésétől tartó régebbi uniós tagállamok azzal is tisztában vannak, hogy hiába a jól kiépített informatikai rendszer és a vadonatúj felszerelés, ha az amúgy nem túl jól kereső határőrök bármikor megvesztegethetők. Itt tehát inkább vagdalkozásnak tűnnek a bukaresti érvek. A magyar médiatörvény kapcsán fölmerült gyanút az táplálja, hogy a multicégek érdekeit jelentősen sértik a válság miatti különadók, amelyeket azért vetettek ki, hogy ne közvetlenül a polgárok legyenek a megszorítások szenvedő alanyai. A külföldi óriáscégeknek ez természetesen nem tetszik, és azt is tudjuk, hogy a tulajdonosaik gyakorta bejáratosak államfők, miniszterelnökök irodáiba – főleg ha azokat kampányuk anyagi támogatása révén a lekötelezettjükké tették.
Az is elgondolkodtató, hogy a bírálatok még a szöveg ismeretének hiányában hangzottak el. Ám az is tény, hogy a jogszabályban vannak valóban vitatható elemek – mint a médiahatóság vezetőjének és a médiatestület tagjainak egyértelmű pártkötődése, mandátumuk időtartama –, amelyeket a konzervatív oldal kormányra kerülésekor menetrendszerűen diktatúrát vizionáló baloldal és a hozzá kötődő, a jobboldallal szemben végletesen elfogult értelmiségiek hivatkozási alapként használnak. Emiatt a jogszabály pozitív elemei is elsikkadnak, és szakmai párbeszéd helyett rég politikai hitvita zajlik. Érvek nincsenek, csak árkok, szekértáborok, ferdítések és kinyilatkoztatások – ezért pedig nem biztos, hogy a multik a felelősek.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Beszédtől tettig – és vissza
Az amerikai tragédia, a Gabrielle Giffords demokrata képviselőnő elleni tucsoni merénylet újra felvetette a gyűlöletbeszéd hatásainak kérdését. Sarah Palin, a Republikánus Párt ostobaságáról és konzervatív radikalizmusáról elhíresült volt alelnökjelöltje, egykori alaszkai kormányzó nem tagadhatta, hogy korábban félreérthetetlen felbujtó és fenyegető beszédeket mondott, s a rendkívüli kiélezett választási kampányban célkeresztekkel jelölt meg egyes demokrata irányítás alatt álló választókörzeteket, ám azt tagadta, hogy mindezek között és a szörnyű bűncselekmény között bárminemű kapcsolat létezne.
Az amerikai tragédia, a Gabrielle Giffords demokrata képviselőnő elleni tucsoni merénylet újra felvetette a gyűlöletbeszéd hatásainak kérdését. Sarah Palin, a Republikánus Párt ostobaságáról és konzervatív radikalizmusáról elhíresült volt alelnökjelöltje, egykori alaszkai kormányzó nem tagadhatta, hogy korábban félreérthetetlen felbujtó és fenyegető beszédeket mondott, s a rendkívüli kiélezett választási kampányban célkeresztekkel jelölt meg egyes demokrata irányítás alatt álló választókörzeteket, ám azt tagadta, hogy mindezek között és a szörnyű bűncselekmény között bárminemű kapcsolat létezne.
A közvetlen kapcsolat kimutatása már módszertani aggályok miatt is problematikus, ám az kétségtelenül – statisztikailag is – megfigyelhető, hogy populizmussal, kendőzetlen fenyegetésekkel, alattomos célzásokkal, csupán látszólag összetartozó információk összerakásával a megtévesztett, racionális támpontok nélküli, esetleg beteg idegrendszerű vagy módosult tudatállapotú embereket könnyű fanatizálni, szélsőséges tettekbe belehajszolni.
Érdekes, meg-megújuló vita zajlik, bár a reflektorfényektől távol, a román eszmei életben is a közbeszédről. Mérvadó értelmiségiek tekintik idejétmúltnak, hamisnak és álságosnak – történelmi vetületben is – a „politikai korrektség” erőltetését. Legutóbb például a legionárius vezér, Corneliu Zelea Codreanu magasztalását a tévében eltűrő népszerű műsorvezetőnő adott alkalmat nyílt levelek, többé-kevésbé pártos és részrehajló vélemények ütköztetésére.
Amikor hasonló viták a „színtiszta” politikai porondon történnek, ahol föl sem merül az egyenlő távolságtartás igénye, hiszen doktrínák, ideológiák, célok és eszközök csapnak össze, dőre dolog lenne elvárni akár azt, hogy a felek meggyőzzék egymást, akár azt, hogy önmérsékletet tanúsítsanak. Ma már az sem várható el, hogy legalább kerüljék a kettős mérce alkalmazását.
„Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek!”, mondják és ennek jegyében tesznek; a hatalom aktuális birtokosa vidáman jupiterkedve követi el mindazokat a hibákat, amiket a másik korábban, amikor ő volt a többség élén, elkövetett, tetézi is frusztráció-járulékkal és hozzáadott bosszútöbblettel. Nem tűr ellenvéleményt, aki ellenvéleményt fogalmaz meg, abból lesz – ahogyan korábban fasisztának minősítették – most kommunista, balliberális lakáj... stb. (A többit lásd szájtépően Bayer Zsoltnál, szerényebb kifejező eszközökkel, de bolsevik indulattal kifejezve Tőkés Lászlónál.) A baj nem ezek hatása; a baj nem az éppen aktuális hatalom egyes tagjainak beszéde és tettei. A baj az inkompetencia és a kontraszelekció szemérmetlen diadalmenete minden téren, az új Magyarországon. És a legnagyobb baj az, hogy ezzel a beszédmóddal és ezzel a színvonallal kétharmados „forradalmat” lehetett csinálni, és lehet azt kérlelhetetlenül a jövőre zúdítani.
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)

Mennyit ér egy filozófus?
Fogas kérdés, mert nehéz megbecsülni, hogy mondjuk Kant vagy Rousseau mennyiben járultak hozzá Európa gondolkodásának elfordításához. És egy-egy közülük mennyire eredeti, vagy csak áll az elődei vállán, illetve mérhető-e valamivel a hatás, amit kortársaira, követőire kisugárzott.
Fogas kérdés, mert nehéz megbecsülni, hogy mondjuk Kant vagy Rousseau mennyiben járultak hozzá Európa gondolkodásának elfordításához. És egy-egy közülük mennyire eredeti, vagy csak áll az elődei vállán, illetve mérhető-e valamivel a hatás, amit kortársaira, követőire kisugárzott.
Jut eszembe mindez annak kapcsán, hogy Magyarországon a közérdeklődésnek a középpontjába került a Filozófiai Intézet. Kezdődött még a tavalu tavasszal/ nyáron azzal, hogy az új kormány új igazgatót állított az intézet élére, aki rendcsinálásba fogott. Fölmérte a munkatársak munkásságát, s vagy tucatnyi embert el akart küldeni, kit csak úgy, kit nyugdíjba. Aláírásgyűjtés kezdődött a tekintélyek megmentése céljából, ami átgyűrűzött a határon, mert Tamás Gáspár Miklós is az érintettek között volt. Becsületsértésig menő értelmiségi vita alakult ki folyóiratokban és hetilapokban (gyakorlatilag az előző országvezetés mellett elkötelezett tojásfejűek és az újak mellett besorakozó íróasztal-koptatók között).
Most itt az újabb botrány. Az elszámoltatási kormánybiztos, akinek mindeddig szemléltük a Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon levadászására irányuló meddő erőfeszítéseit, elkezdett kisebb vadakat becserkészni, s megtalálta a liberálisok szellemi bázisának számító Filozófiai Intézetet. Amelynek munkatársai még 2005 táján különböző tudományos pályázatokon 50-70 milliókat nyertek. Természetesen az akkori kormány kulturális minisztere, Magyar Bálint regnálása alatt. És a vádak: nem feleltek meg a pályázatok a kiírás feltételeinek, korábban megírt műveket suhintottak el újként, és milliókat vágtak zsebre a nemzetközi hírhedettségű tudósok.
Megvárhatnánk a vizsgálat eredményeit, de felesleges. Nincsenek kétségeink, kis hazánkban akire rászállnak egy vizsgálattal, azt elmeszelik, csak keresni kell, mindenütt lehet találni elszámolási hibát, szabálysértést. A fájdalmas csupán az – ha valaki etikai, filozófiai szempontból nézi az eseményeket –, hogy az igazság kiderülésére a legcsekélyebb esély sincs. Fölsorakozik jóelőre a kétféle érdek (igazság, politikai oldal, világnézet, elkötelezettség – szabadon fölcserélhető szavak), és amelyiknél a hatalom, az odacsap a másiknak.
A vita össznépivé kezd válni, s markánsan megjelenik a jómunkásemberek álláspontja, miszerint ebbe’ a gazdasági helyzetbe’ egyáltalán szüksége van-e az országnak filozófusokra? Meg szoktam ilyenkor kérdezni, hogy könyvelőkre, adóhivatalnokokra, zenetanárokra, alkotmánybírákra, rendőrökre, műkörömépítőkre (a sor végtelenül folytatható) van-e szüksége egy egészséges társadalomnak?
Krebsz János. Új Magyar Szó (Bukarest)