Ászok tánca
Anno a Román Kommunista Párt kongresszusai előtt már hetekkel túlcsordultak az újságokban a különböző helyi szervezetek, vállalatok, mifenék szövegei, hogy támogatják Nicolae Ceauşescu elvtárs újraválasztását blabla ésatöbbi. Nem volt ellenjelölt, de bizti azért kellett, mert izgult szegény.
Most naponta olvasom, hogy az RMDSZ-szervezetek sorban jelentik be előre, a február végi kongresszus előtt, hogy Kelemen Hunor megválasztását támogatják. Most két ellenjelölt is van, csak tudnám, ki izgul jobban: Markó, hogy politikájának folytatója legyen az utódja, vagy Kelemen Hunort szeretnék megfosztani az álmatlan éjszakáktól.
Nem értem, mi haszna ennek a bejelentősdinek, ami az idősebb generációk hátán szerintem igencsak borzolja a szőrszálakat. Ha a kongresszust azért (is) kell összehívni, hogy új elnököt válasszon az RMDSZ, akkor miért nem ott dől el, a programbeszédek elhangzása után, ki örökli Markó székét? A megyei küldötteknek elég idejük lenne eldönteni, hogy egységesen szavaznak valakire, vagy mindenki saját belátása szerint dönt. Ha pedig előre tudni, ki lesz az új elnök, akkor minek kongresszus, hisz annak sava-borsa az elnökválasztás? Nem lenne olcsóbb egy belső, internetes szavazást szervezni? Vagy küldje be futárpostával minden megyei szervezet a borítékját a névvel. Vagy ne küldjön semmit, elég, ha a választmányi ülésen helyben, egyemberként megtapsolják kiszemeltjüket. Az pedig elolvassa a másnapi újságban, aztán ha lefutottak a gyűlések, helyet cserél Markó Bélával.
Szóval, nekem furcsa ez a módszer, emlékezetem szerint akkor sem volt ilyen, amikor két jelölt is indult a tisztségért. Azért hívták össze a kongresszust most (is), hogy a küldöttek OTT szavazzanak, döntsenek.
Szerintem az első ilyen túlbuzgóságra Markó vagy Kelemen vagy akárki a hájlájfból leszólhatott volna a megyei szervezeteknek, hogy gyerekek, már ne röhögtessük magunkat, legalább kifele ropjuk végig a tangót, ahogy kell, szorosan egymáshoz simulva. Persze, sejtem én, startból le akarták törni Eckstein vagy Olosz szarvát, nehogy azt képzeljék, egyáltalán letehetik a lasztit a tizenegyes pontra. Jobb előre biztosra menni, megkenni minden kenyeret vajjal, nehogy a meglepetések kongresszusa legyen az idei.
Kár, mert ezek nélkül is Kelemen Hunornak volt-van a legnagyobb esélye, Eckstein későn rajtolt, és az elmúlt években elásta magát a Szövetségben, Olosz pedig még ennyire sem aktivált, hangját sem hallatta.
Hát, akkor javaslom, legalább mi, kakasülőn táborozók játékból kezdjünk el izgulni, vajon ki lesz az RMDSZ új elnöke?
Mert majd március 1-jétől az új elnök számára vége a játéknak, és ha véletlenül bármit eljátszik, arra rámegy inge, gatyája.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)

RMDSZ tisztségviselők az Erdélyi Magyar Néppártról
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács december elején, székelyudvarhelyi kongresszusán döntött arról, hogy kezdeményezi és támogatja a Tőkés László értékrendjét vállaló és képviselő Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését.
A romániai párttörvény szerint egy új politikai alakulat hivatalosításához összesen 25000 aláírást kell összegyűjteni az ország 18 megyéjében, illetve a fővárosban. Megyénként legalább 700 aláírásnak kell szerepelnie a listákon.
Az RMDSZ politikusai nem támogatják egy új erdélyi magyar párt megalakulását. „Két kategóriát látok. A politikai pártokkal versenyhelyzetben vagyunk és a politika harcról és szavazatszerzésről szól. Minden más, nem politikai pártként működő szervezetek, mint az EMNT, SZNT, véleményem szerint, partnereink, mert a célkitűzéseink nem mondanak ellent egymásnak. Ezekkel az együttműködés, az együttgondolkodás, a minél szorosabb kapcsolat lehetséges” – fejtette ki Eckstein Kovács Péter, válaszolva arra a kérdésre, hogy megválasztása esetén milyen kapcsolatokat alakít ki az RMDSZ-en kívüli magyar politikai szervezetekkel, a Magyar Polgári Párttal, a Székely Nemzeti Tanáccsal, illetve, ha létrejön, az új magyar párttal.
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét komolyan veszélyeztetné egy új magyar párt megalakulása. „Egy új politikai alakulat megjelenése nem szolgálja az egységes politikai képviseletet. Mi 2008-ban, 2009-ben baráti jobbot nyújtottunk az EMNT-nek, az MPP-nek. Az EMNT-vel meg is tudtunk egyezni 2009-ben. Én azt gondolom, hogy az az egyezség hosszú távú kell legyen. Azt tudom ígérni, hogy akár szövetségi elnökként, amennyiben megválasztanak, akár képviselőként, politikusként azt fogom javasolni, hogy adják fel a pártalapítási szándékukat, mert az nem hoz semmi jót, a három az kevesebb, mint az egy, a kettő is kevesebb, mint az egy. Az a javaslatom, hogy találjunk egy közös megoldást, hogy ne veszélyeztessük az erdélyi magyar képviseletet a parlamentben, az európai parlamentben” – mondta el Kelemen Hunor.
„Ebben mi is hibásak vagyunk. Amikor két magyar civakodik ott nincs százszázalékosan tiszta és százszázalékosan hibás fél. Nyilvánvaló, hogy ha megalakul az új párt az egy új helyzet lesz. Jézus tanítványai sem értettek mindenben egyet. Egyetértésnek, összefogásnak kell lennie. Azon kell dolgozni, hogy ne jussunk a felvidéki, vajdasási és kárpátaljai magyarok sorsára” – tárta fel véleményét Sógor Csaba EP képviselő.
Marosvásárhelyi Rádió. Erdely. ma

Magyar tükör
Világszerte tovább folytatódnak a bírálatok és tüntetések a magyar médiatörvény ellen. Orbán Viktor a diszkótragédiára és a Kuruc infóban megjelenő rémhírekre is célozva, gyors reagálásában kifejtette, hogy a sokat bírált és támadott magyar médiatörvény egyik fő célja pontosan a burkolt és nyílt gyűlöletbeszéd szankcionálása.
Megszólalt a Hír Tévében az ugyancsak sokat támadott s létében megkérdőjelezett magyar médiatanács kilenc évre kinevezett elnöke, Szalai Annamária is, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem érti a nyugati bírálatokat, amelyek nagy része a magyar médiatörvény nem pontos ismeretéről árulkodik. Elmondta azt is, amit a miniszterelnök szóvivője, Szijjártó Péter is hangsúlyozott: a magyar médiatörvény minden egyes eleme megtalálható a nyugati médiatörvényekben. A Hírszerző vasárnap, összefoglalva az újabb bírálatokat, arról értekezett, hogy bármit is mondunk a sokszor indokolatlanul durvának érzett kritikákról, csak helyzetünket nehezítjük, mert az egész már olyan méreteket öltött, amit nem lehet bagatellizálni. Az unió illetékes bizottsága is foglalkozik a törvénnyel, amelynek, legalábbis ez hírlik, bizonyos elemeit mégiscsak meg kell változtatni. Ettől egyébként Orbán Viktor miniszterelnök sem zárkózott el. A nagy német világlapok közül a Frankfurter Allgemeine Zeitungban egy nyugodtabb hangvételű cikk is megjelent minap Csigavér címmel, s a cikk szerzője elismerte, hogy a magyar médiatörvény olyan, amilyen, de legalább az európai országok médiatörvényeire irányította a figyelmet, s bizony, ezen a téren még akadna tennivaló, senki nem ülhet a babérjain. * És most ugorjunk: hamarosan indul az új Széchenyi-terv. Matolcsy György gazdasági miniszter szerint kétségtelenül ösztönözni fogja a gazdaság fejlődését, ez a bevallott célja, különösen azoknál a vállalatoknál, melyeknél van lehetőség a fejlesztésre. A másik cél új munkahelyeket teremteni, s csökkenteni a munkanélküliek számát... A gazdaság szereplői és a szakértők türelmetlenül várják a Matolcsy által februárra ígért reformcsomagot.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszámlálások Romániában
Romániában az utóbbi hatvan évben hat népszámlálást tartottak, átlagosan tehát tíz évenként egyet. 1948. után 1956-ban és 1966-ban került sor hasonló akcióra, majd 11 éves szünet után rendezték meg az utolsó, „szocialista népszámlálást”, amelyet tizenöt éves szünet követett, egészen 1992-ig. A legutóbbi felmérést 2002-ben tartották, most pedig, kilenc éves szünet után, idén lesz ismét népszámlálás.
Az egymást követő romániai népszámlálásokból egyértelműen kiderült a trend: míg az ország összlakossága 1948-tól egészen 2002-ig folyamatosan nőtt, és csupán a 2002. évi felmérés alkalmával jeleztek 1 130 000-es csökkenést – ennek ellenére, a hatvan év összességében több mint 5 800 000-es volt a létszámgyarapodás – addig a magyar lakosság száma és részaránya folyamatosan csökkent az utóbbi hat évtized alatt.
Szétnyíló demográfiai olló
A 2002. évi népszámlálás adatainak megfelelően a 21,6 millió lakosú Romániában 19,4 millió román mellett 1,43 millió magyar él – vagyis 6,6 százalékos részaránnyal ez az etnikum az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége. A harmadik helyen, 535 ezer fővel a roma lakosság áll, az alig 60 ezerre apadt német közösséget 61 ezres létszámával már az ukrán lakosság is felülmúlja.
A sorrendben az oroszok/lipovánok következnek, 35,7 ezer lakossal, őket követik a törökök 32,5 ezer, a tatárok 24,1 ezer, a szerbek 22,5 ezer, a szlovákok 17,1 ezer, a bolgárok 8 ezer, a horvátok 6,8 ezer, a görögök 6,4 ezer fővel. Az egykoron népes romániai zsidóság létszáma 5,7 ezerre apadt, és már csak a cseheket, a lengyeleket, az olaszokat, az örményeket, valamint az 1,2 ezres csángó lakosságot – és a 2,2 ezer fős kínai közösséget előzi meg.
A magyar lakosság részarányának folyamatos csökkenése, Erdélyben mérhető le leginkább. Itt 1956-ban például a lakosság 65 százaléka volt román, a magyaroké pedig meghaladta a 25 százalékot. 2002-re viszont az arány 74,7:19,6-ra módosult – természetesen a román lakosság javára. Mindez elsősorban Ceauşescu iparosításnak álcázott elrománosító politikájával magyarázható.
Így 1956 és 1977 között az erdélyi román lakosság részaránya 4,4 százalékkal nőtt, a magyaroké 2,5 százalékkal csökkent, 1977 és 1992 között a románság létszámgyarapodása 4,2, a magyarok létszámcsökkenése pedig 1,8 százalékos volt. A rá következő évtizedben már a román lakosság alig 1,1 százalékkal nőtt, igaz, a magyar lakosság még mindig 1,2 százalékkal apadt .
Sokatmondó szakmai megoszlás
Érdekes módon, a legutóbbi népszámlálás alkalmával 1 443 970 személy vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 12 ezerrel többen, mint magyar nemzetiségűnek. Ezzel a magyar anyanyelvűek részaránya 0,06 százalékkal meghaladja a magyar nemzetiségűekét.
Vallási szempontból az önmagát államvallásnak tekintő ortodox egyház hívei vannak egyértelműen túlsúlyban, számuk 18,1 millió, ami 86,7 százalékos részaránynak felel meg. A második legnagyobb romániai egyház a római katolikus, 4,7 százalékot jelentő 1 millió hívővel, majd a reformátusok következnek 701 ezer, a pünkösdisták 324 ezer, a görög-katolikusok 191 ezer és a baptisták 126 ezer hívővel. A többi egyház 100 ezer fő alatt van. Emellett felekezeten kívülinek tartotta magát 12,8 ezer fő, ateistának vallotta magát 8600 személy.
Érdekes – és egyben sokatmondó – a román és a magyar közösség szakmai szempontból történő megosztása. Így például a törvényhozók, az igazgatási, érdekképviseleti, gazdasági, politikai vezetők kategóriájában a magas 3,8 százalékával a magyar közösség mélyen alulképviselt.
A középvezetők (technikusok, mesterek) szintjén azonban 9,7 százalékos jelenléte messze meghaladja lakossági részarányát, akárcsak 8,2 százalékos jelenléte az értelmiségi és tudományos foglalkozások esetében, vagy 8,5 százalékos részvétele a szolgáltatási, kereskedelmi tevékenységekben. A csúcsot a magyar közösség azonban a mezőgazdasági, erdőgazdálkodási, halászati foglalkozásoknál tartja 22,3 százalékkal, de a kézművesek, szakképzett munkások 20,3 százaléka is soraiból kerül ki.
A „fegyveres szervek foglalkozásai” kategóriában viszont mindössze 0,4 százalékkal van jelen. 4,3 százalékával azonban örvendetes módon „alulképviselt” a munkanélküliek sorában is. Mindez jól jelzi, hogy a romániai magyarság létszámbeli fogyatkozása ellenére képzettség, szakmai színvonal, érvényesülés tekintetében helyt áll a nem könnyű romániai viszonyok közepette.
Népszámlálás – 2011
Az Országos Statisztikai Intézet elnöke, Vergil Voineagu közlése szerint az idei népszámlálást minden bizonnyal októberben kezdik el. A folyamat két hetet vesz majd igénybe, ez idő alatt a lakosság lélekszáma mellett felmérik a lakásviszonyokat is. Az akció idei megrendezése egyébként valamennyi uniós tagország számára kötelező, Brüsszel ugyanis pontos képet kíván alkotni az unió, ezen belül pedig a tagországok teljes lakosságáról.
A mostani népszámlálás alkalmával valamennyi, romániai lakhellyel rendelkező román állampolgárt számba vesznek, függetlenül attól, hogy az akció pillanatában az országban tartózkodik-e vagy sem. A felmérés kiterjed a romániai lakhellyel rendelkező nem román állampolgárokra, az ország területén tartózkodó egyéb személyekre – menekültekre, menedékjogot vagy állampolgárságot kérőkre, üzleti vagy személyes ügyben érkezett külföldiekre is. Vizsgálják majd a lakossági elöregedés folyamatát, a belső és más országokba irányuló elvándorlást, az oktatási szintet.
Bogdán Tibor. Új Magyar Szó (Bukarest)

A demokrácia és a „központ”
Még nem halt ki az a nemzedék, amelyik tudja, hogy a „demokratikus centralizmus” a kommunista párt(ok) hatalomgyakorlatának alapelve volt. Persze, az egykori párttag ehhez másképpen viszonyulhat, mint az, akinek megadatott, hogy ne kelljen párttagnak lennie. Ez utóbbi pozícióból, és némi társadalomtudományi rálátással próbálok most röviden beszélni erről, csupán a szervezési és működési alapelvről, és az olvasó részéről tévedés lenne minden olyan vélekedés, hogy valakiket sértegetni akarok.
Nos, a demokratikus centralizmusból, emlékszünk talán, az következett, hogy az egyszerű párttag nem vethetett fel a „köz” működésére vonatkozó ötleteket csak úgy, a maga „józan paraszti eszével”, sőt még kérdést se nagyon tehetett fel a pártgyűlés keretében, se a társainak, se a prezídiumban ülő főelvtársaknak. Lehet, hogy az illegalitás idején még létezett a belső demokrácia, erről nem tudok beszámolni. De az általam ismert párt körében a nyilvános kommunikáció teljesen egyirányú, rendszerint felülről lefelé célzott beszédforma lett az egyre keményedő diktatúrában.
A pártállam-állampárt centralizmusa miatt a tagok még pártgyűléseken kívül sem nagyon merték vitatni a központból származó felvetéseket, vagyis inkább „direktívákat”, útmutatásokat. Mennél „értékesebbek” voltak az útmutatások, annál kevésbé merészelhettek beleszólni. Az ötéves terveket sem lehetett valóságosan megvitatni az egyes vállalatoknál a kollégák között, nekik naponta kuss volt, „csupán” a végrehajtás volt a dolguk, vagyis a kemény hajsza, hogy „teljesítsenek”, hiszen a beépült szolgálatos fülek éberen őrködtek azon, hogy alulról felfelé, de még horizontálisan se működjék a szó- avagy írásbeli érintkezés az emberek között. Minél elvtársabb volt valaki, annál inkább kerülnie kellett az emberi kommunikációt.
A „demokratikus centralizmus” fenntartásának elengedhetetlen része volt az elmeőrség (nálunk a Szekuritáté), amely a kimondott, sőt a ki nem mondott gondolatokon is éberen őrködött. A tagelvtárs és családja, szűkebb és tágabb környezete csakis a centrumból fújó szélnyomásnak engedhetett. A személyes lelkiismeretének, ami feltehetőleg a párttagok túlnyomó részének „Lepsénynél még megvolt”, aligha… Ha mégis az utóbbi, belső hangocska félénk suttogására merészelt figyelni az ember, jaj lehetett neki és kapcsolt részeinek is, mint tudjuk...
A „központ” tehát valójában arra ügyelt fel, hogy még véletlenül se legyen alulról induló, vagy legalább horizontális szintű kommunikáció a társadalomban, vagyis, hogy semmilyen formában ne jelenjék meg a szólás- és véleményszabadság, ami az européer liberális demokrata felfogás szerint még pártokon belül is alapvető emberi jog.
Valójában a fenti – az egykori gyakorlatra alapozó – megállapításokat már megelőzhette volna a nyelvi, fogalmi elemzés, amit a szakember és egyáltalán minden önálló fejjel gondolkodó értelmiségi is megejthetett bármikor anélkül, hogy tagja lett volna a kommunista pártnak.
Az ettől eltérő, valóban demokratikus természetű csoportosulásoknak evidens, hogy nem lehet uralkodóvá emelt centruma, és kizárják, avagy korlátozzák azt az érintkezési formát is, amit az előbb egyirányú, felülről lefelé ható (antidemokratikus) kommunikációnak neveztem. A demokratikus csoportosulásban párbeszéd szokott lenni, horizontálisan is többirányú kommunikáció, amelynek folyamatában minden egyes személy egy-egy időre centrumává lehet a közösségnek, akire odafigyelnek. Ám a demokratikus viszony feltételezi, hogy az illető birtokában van az önkorlátozás képességének is, nem kíván hatalmat gyakorolni a szóval, vagyis nem erőlteti másokra véleményét, hanem nyitott arra, hogy mindenki véleményét meghallgatva, figyelembe is vegye azokat, nem a puszta számbeli fölényből eredő, egyoldalú határozatra, hanem a konszenzusra törekedjék.
Ennek tudatában megjegyezhetné most bárki, hogy mi szükség volt a fenti bevezetőre, amikor a „demokratikus centralizmus” fogalmilag eleve fából vaskarika, vagyis logikai paradoxon!
A külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése is önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, amelyek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés – „demokrácia központ” – ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust” és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy: „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni”. A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan, az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig – többségükben, úgy tűnik – manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát – ennek megfelelően – a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház Második Vatikáni Zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök – értékrendemnek megfelelően – a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig – alulról kezdve – az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat és így tovább, önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak”, decentralizációnak megfelelően. Például a városi önkormányzat eldöntheti, hogy az államnak fizetett adóból visszaosztott önrészt mire fordítja, mibe fekteti be, milyen uniós pályázatokkal egészíti ki, és az egyetem szenátusa is határozhat, milyen fejlesztésre fordítja a büdzsét, vagy a versenyvizsga bizottságok azt, hogy ki a legalkalmasabb az adott tanszéken meghirdetett oktatói állás betöltésére… Akik a kommunista központosított pártállamban még csupán kiszolgáltatott alattvalóknak számítottak, most magukra vehetik a döntési jogköröket, ami persze egyszersmind terheket is jelent, mert nagy-nagy felelősségtudatot is követel.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb” párt sem, legkevésbé az állam bácsi. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket – például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag – közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely „centrumból” várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokrácia központ” elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult, és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező, avagy írnok arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Avagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
GYIMESI ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

HOME JOGOK
A Tőkés paradoxon
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság morális, a médiatörvény szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.
Tőkés László közleményben foglal állást a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban. A közlemény eszméi szöveg szerinti sorrendben:
1) Orbán Viktor pozitív méltatása, a balliberálisok negatív méltatása 2) azoknak a rommagyar újságíróknak és szakembereknek a negatív minősítése, akik kritikus hangot fogalmaztak meg a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban 3) beszámoló a brüsszeli liberálisok magyar médiatörvény tematikájú közmeghallgatásáról, illetve az azt követő román néppárti delegációs ülésről, amelyen Tőkés László is megszólalt – ez a leghosszabb rész 4) a Fidesz biztosítása afelől, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Fidesz álláspontját tartja fenn 5) Orbán Viktor rövid pozitív méltatása
A textust Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája szignálta és néhány napja lett közzétéve. A teljes szöveg egyébként itt olvasható el.
A motívumok visszacsengenek. Ami miatt mégis figyelemre méltónak látom az anyagot, az a tematika.
Tőkés László egy olyan médiatörvény mellett kötelezi el magát, amely kiterjeszti a kontrollt és centralizál, mindez egy olyan konjunktúrában, ahol egy párt koncentrálja a hatalmat. Ez persze még nem hozza a szólásszabadság likvidálását, de jelentősen megnehezítheti azok dolgát, akik például kis médiákat próbálnak működtetni, és nem a kormányzó pártok ízlése szerint. Az újságírók ilyenkor elkezdik cenzúrázni magukat – máris számos példát tudnék felhozni erre. Mert nem mindenki rendelkezik a temesvári pap, Tőkés László habitusával, aki azt teszi, amit helyesnek vél, függetlenül a következményektől.
Nem tudom, van-e olyan élő magyar, aki egy személyben annyira sikeresen járult volna hozzá a szólásszabadság kereteinek tágításához, mint éppen Tőkés László. És itt nem csak a temesvári eseményekre gondolok. Sokkal inkább a szuverén emberre, aki garantálni tudta, hogy ne hűljön ki a rommagyar közélet.
Ha minden újságíró olyan lenne, mint Tőkés László, valósággal dúlna a demokrácia és a szólásszabadság. De nem mindenki olyan, mint Tőkés László, és pont ezért jó egy olyan keretrendszert fenntartani, amiben az újságírók legalább az államtól nem rettegnek.
Márpedig Tőkés itt egy olyan gépezet mellett kötelezte el magát, ami korlátoz, nem pedig szabadabbá tesz. És ez nem balliberális-konzervatív kérdés – néha az az érzésem, hogy a manifeszt liberálisok a legzártabb emberek. Ez itt nem a Pannon Gyűrűk Ura esete konzervatív tündékkel és balliberális orkokkal (vagy fordítva). Ez arról szól, hogy Tőkés itt azok ellen az eszmék ellen fordul, amiknek kiteljesítéséhez ő maga is hozzájárul.
Miért ennyire kritikátlan Tőkés egy olyan magyarországi intézkedéssel szemben, aminek szelleme annyira nem tőkésiánus? A válasz Orbán Viktor zsenijében keresendő.
Orbán és Tőkés kapcsolata megtévesztő. A felületes szemlélő számára ez amolyan Picasso-Matisse barátság – kölcsönösen inspiratív, műhely jellegű, segít abban, hogy megőrizzék, sőt, kiteljesítsék identitásukat, és ez valamilyen különleges belső dinamikájú, olykor ellentmondásos lojalitást hoz létre. Nem nagyon látni ilyen barátságokat a politikában. Merthogy nem lehetségesek, így ez sem az a kapcsolat.
Hogy Orbán mekkora politikus – és ezen most pszichológust is értek– nagyon jól illusztrálja az, ahogy bedarálta Tőkést, ahogy kikapcsolta Tőkés különvéleményét, ahogy rávette, hogy önszorgalomból pártpropaganda penzumokat teljesítsen, amikor a magyarországi belpolitikai helyzet ezt kéri. Orbán egy olyan spirálba zárta Tőkést, amiből nincs kilépés, és amibe annak idején a Securitate sem tudta befeszíteni. Túl sok az Orbán Viktorozás Tőkés szövegeiben, ez nem baráti, szellemi társi kapcsolatra utal, hanem
főnök-beosztott viszonyra.
Tőkés médiatörvényes állásfoglalása is Orbánnal kezdődik, és Orbánnal végződik. Mi ez a kettős bebiztosítás? Mit köszön meg ebben a szövegben is Tőkés Orbánnak?
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Kiszámítható. Tőkés már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai. De Tőkés számára már csak egy magyarázó elv létezik: a balliberális nemzetellenes összeesküvés univerzális elve.
Egy rögeszmékbe zárt ember lenne az, aki annak idején szabaddá tett bennünket? Mennyi rossz kellett történjen ezzel az emberrel ahhoz, hogy ennyire meghasonuljon. Azt szoktuk mondani Tőkésről, hogy legalább következetes abban, amit mond. Csakhogy nem attól vagy következetes, hogy ugyanazokat a szavakat használod, mert a szavak jelentése változik. Ha egykor Tőkés szavai a propaganda ellen lettek megfogalmazva, most egy másmilyen, de szintén propagandaszerű szövetet díszítenek. Tőkés
nem attól konzekvens, hogy posztkommunistázik,
hanem attól, ha a szólásszabadság mellett foglal állást, függetlenül a következményektől – mint egykor. Végül térjünk vissza a képviselő sajtóirodájának textusához, az Orbán szendvicshez – az első részben Orbán prófétikus, a záró részben Orbán kiemelkedő történelmi hős. Valahol középen pedig ott lehet Orbán Viktor kulcsa Tőkés László szívéhez. Idézem: „Theodor Stolojan elnök érdeklődésére Tőkés László alelnök keresetlen egyszerűséggel mutatott rá a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére”. „Keresetlen egyszerűséggel” – ilyennek látja magát Tőkés, és szereti azt, amit lát.
Kelemen Attila Ármin. Transindex

A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)

A Mátyás-szoborcsoport és felavatása
Egy lehetséges interpretációs keret
Kolozsvár Főterén pár hete teljes fényében pompázik a restaurált Mátyás-szoborcsoport. Míg korábban arról folytak az aggódó találgatások, sikerül-e befejezni sikeresen a munkát, most újabb indokot „talált” „az izgalomra” „a kolozsvári magyar közösség”: mikor lesz a hivatalos „átadás”? Mindez egy kis „félelem” után, hogy nehogy december elsején történjék. Természetesen – mint mindég a Főtér esetében – a kérdés jelenleg sem a Mátyás-szoborcsoportról szól, bár mindenki arról beszél.
Ugyanis a kérdés – mint megint az elmúlt húsz évben– elsősorban politikai kérdés, és a politikai viszonyrendszerben érdemes azt értelmezni. Felfogásomban minden, ami közéleti problémákat érint, az politikai jellegű kérdés. A továbbiakban vessünk egy pillantást mindezekre (a teljesség igénye nélkül, csupán egy lehetséges interpretációs keret kedvéért).
A történelmi kontextus. A pillanatnyi történelmi kontextusban a jelek szerint a Mátyás-szoborcsoport ügye nem képezi interetnikus viszonyrendszer részét. A poszt-funari időszakban a román többség elfogadta tényként, hogy Kolozsvár Főtere a történelmi Főtér (és nem az Avram Iancu tér), miközben a román nyilvános diskurzusokban azt egyre inkább deetnicizálta (ha már a szimbolikus térfoglalásnak nevezett küzdelmet a funari oldal végső soron elveszítette és/vagy feladta). Mindezt vélemény-kutatások egész sora támasztja alá. Ennek egyik nyilvánvaló jele volt az, hogy a restaurálás felelősségét a Polgármesteri Hivatal a magyar alpolgármester feladatkörébe utalta, mint technikai kérdés.
Az elmúlt évek lenyomata következtében a magyar közösség számottevő részében továbbra is természetszerűen jelen van az etnikai elem (ezt a médiadiskurzusok tartalomelemzéséből és mérésekből tudjuk), amit csak kiemel(t) a magyar kormány által nyújtott támogatás (többek között).
A politikai jelleg. Az átadás kétségtelenül politikai jellegű esemény. Ott politikusok vesznek részt, beszédeket mondanak, a közösség helyéről és szerepéről esik majd szó, Mátyás példájának árnyékában. Közösségi kérdésről szólva, nem is lehet másképpen. Sőt, így szokás! A mindenkori erdélyi magyar politikum számára a restaurálás kétségtelenül siker – bár inkább a normalitás jele kellene hogy legyen. 1994-ben a kolozsváriak jó része (etnikumtól függetlenül) a szobrot okkal féltette. Ma nem csak szépen áll, hanem a funari tábla sincsen rajta! Emellett egyetlen okos politikus sem mehet el érzéketlenül (különösen azért, mert ez nem ment könnyen, mint ahogy a feliratok kérdése sem halad könnyen. Így jogos az is, hogy akik tetemes szerepet vállaltak mindebben, azok egy átadás alkalmával azt meg is jelenítsék).
A belmagyar kérdés. Továbbá – és ez teljesen újszerű elem – a Mátyás-szoborcsoport ügye pillanatnyilag nem a román–magyar, hanem a magyar–magyar belviszonyban nyer igazi politikai töltetet. Ki nem mondottan ugyan, de az RMDSZ és a majdani Tőkés párt közötti kapcsolat, valamint az RMDSZ-utódlás és a magyar kormány közötti bonyolult négyoldalú viszonyrendszer mentén bomlik ki mindez. Az átadás körüli „vita” jó mutató a kapcsolatok tekintetében.
Hiszen a Főtér és a Mátyás-szobor olyan erős szimbólumok, amelyek legitimációs alap forrásai is, tehát komoly politikai tőkét és érveket adó objektumok, amelyek erős jelentéseket hordoznak nem csupán a kolozsvári, de az egész erdélyi magyarság körében. Úgy gondolom, hogy az „átadás-ügy” (bár azt senki sem vallja be, hogy ügy lenne) az erdélyi magyar összekuszálódó politikai viszonyok tükörképe, „kicsiben”, de hatalmas tétekkel. És amíg ezek a viszonyok nem kristályosodnak ki (kiemelten az RMDSZ–Fidesz kapcsolatára gondolok), addig az átadás is függőben marad(hat). Mindezt az RMDSZ-utódlás pedig csak tovább bonyolítja, hiszen a Fidesz könnyen akadályozhatja az átadást – az egyik finanszírozót képviseli, de valójában a maga érdekét érvényesíti, mert nem akar szimbolikus tőkét szolgálni az RMDSZ-nek, legalábbis most nem (inkább a Tőkés pártba „ruházna be” a jelek szerint).
Az alapkérdés: kell-e avatás, ha kell, akkor milyen?
Véleményem szerint a kérdés jogos. A szobor nem új, de facto leleplezni nem lehet. Egy „rendes” leleplezés nem szolgálta a román fél érdekeit (itt kizárólag a polgármesterre és pártjára gondolok), így a szobor a technikai átvétel után azonnal látható volt. Véleményem szerint a spontán átvétellel elvehető a kérdés politikai éle, és „összmagyar” lehetne a pártpolitikai helyett.
Ha a közösség szimbolikusan átveszi – vagyis magáénak érzi, ott szemlézi, gyakran a Főtéren tartózkodik –, akkor proaktív kommunikatív cselekvésével egyben azt is megüzeni a politikai osztálynak, hogy létezik, van: akikre oda kell figyelni.
PÉTER LÁSZLÓ. Szabadság (Kolozsvár)

Aggasztóan fogy a Hunyad megyei magyarság
Jobban porlik, mint a szikla
Alighanem kellemetlen eredményeket hoz a tavaszra tervezett népszámlálás. A Hunyad megyei magyarság száma folyamatosan csökken, méghozzá aggasztó mértékben.
Hány magyar él még Hunyad megyében? Az 1992-es népszámlálás szerint olyan 35 ezren voltunk, a 2002-es összeírás viszont már csak 25 000 körüli számot mutatott ki. Most bizonyára kevesebben vagyunk, minden bizonnyal immár a húszezres szint alatt. A magyar egyházak tavalyi adatai megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult pozitív mérleg, 2010-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttesen sem éri el a temetésekét. Különösképpen a városokban. Hosszú évek óta tartó folyamat, méretei azonban évről évre aggasztóbbá válnak.
Gyengülő bázis
Déván, Vajdahunyadon és a környékükön lévő településeken, néhány magyar faluban él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközségben 7 esküvő, 11 keresztelő, 27 temetés volt a nemrég lezárult évben, s 10 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 11 esküvőt, 21 keresztelőt és 44 temetést regisztráltak, 19 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai református gyülekezetben 4 pár kötött házasságot, keresztelő csupán 3 volt, temetés viszont 23! Tavaly 5 fiatal konfirmált.
A dévai unitárius egyházközségben 1 esküvő és 2 temetés volt, keresztelő és konfirmálás viszont egy se.
A megyeszékhelyen csökken a magyarság. Lehangoló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt van a legmagasabb az életszínvonal a megyében. A katolikusoknál a temetések száma több mint duplája a keresztelőkénél, a reformátusoknál majdnem nyolcszorosa! Roppant egyensúlytalan, jelentős apadásra utaló arány.
Hasonló a helyzet a szomszédos kohászvárosban. A temetések száma ott is legalább duplája volt a keresztelőkének, s meghaladja az esküvőkét és keresztelőkét együttvéve.
A vajdahunyadi római katolikusok 16 keresztelőt, 10 esküvőt és 38 temetést tartanak nyilván 2010-ben, s 8 fiatal volt elsőáldozó.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 9 keresztelőre, 4 esküvőre és 22 temetésre került sor a tavalyi évben. Ráadásul úgy, hogy konfirmálás nem is volt.
Jobb a helyzet a városok mellett lévő magyar falvakban, ahol a statisztika aránylag kiegyensúlyozott. Sajnos a megyében csak ott.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 8 keresztelő, 5 esküvő és 10 temetés volt tavaly. Elsőáldozó 2010-ben nem volt, mivel az egyházközségben csak kétévente szerveznek ilyen ünnepséget. A hozzátartozó Piskin 2 keresztelő és 5 temetés volt.
A rákosdi református egyházközségben kiegyensúlyozottak az adatok: 5 keresztelő, 2 esküvő és 5 temetés. Tavaly 2 fiatal konfirmált.
A szászvárosi református egyházközséghez tartozó Lozsádon 1 esküvő, 1 temetés és 1 konfirmáló volt tavaly. Keresztelőt azonban nem tartottak. A szászvárosi anyaegyháznál ebből a szempontból eseménytelen év volt, keresztelő, esküvő, temetés, konfirmálás nélkül.
Itt sem túl bíztatóak az adatok, noha a városokhoz képest kétségtelenül jobbak.
Bizakodás völgye?
Menjünk tovább, talán az egykor még szapora Zsil völgyében jobb a helyzet. Az adatok, sajnos, éppen az ellenkezőjét bizonyítják.
A petrozsényi római katolikus egyházközségben 27 keresztelőt, 10 esküvőt, és 50 (!) temetést regisztráltak a tavalyi év során. 40 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál még rosszabb a helyzet: 1 esküvő és 6 keresztelő mellett nem kevesebb, mint 21 embert temettek a tavalyi év során. Egyetlen fiatal sem konfirmált!
A petrozsényi unitárius egyházközösségben esküvő egyáltalán nem volt. Volt viszont 2 keresztelő és 9 temetés, és 3 fiatal konfirmált.
A vulkáni római katolikus egyházközösség aránylag kiegyensúlyozott évet zárt, hiszen a 22 keresztelőre 7 házasságkötés és 23 elhalálozás jutott, s 10-en voltak elsőáldozók.
A vulkáni reformátusoknál viszont már rosszabb a helyzet: keresztelés nem volt, se konfirmálás, esküvő csupán 1, viszont volt 4 temetés.
A lupényi római katolikus egyházközösség is azon kevesek közé tartozik, ahol aránylag kiegyensúlyozott az éves mérleg, noha még mindig negatív: 28 keresztelő, 9 esküvő és 32 temetés történt tavaly, illetve 16-an voltak elsőáldozók.
A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 4 keresztelőt (ebből az egyik felnőtt), 3 esküvőt és 20 (!) temetést regisztráltak. 7 fiatal konfirmált.
A lupényi unitárius egyházközségben keresztelő és esküvő egyáltalán nem volt, csupán 1 konfirmálás és 2 temetés.
Összességben véve, a Zsil völgyében is csökken a magyarság, habár nem olyan mértékben, mint másutt. Mert igenis komoly csökkenésről van szó, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban gyakori, hogy egyik fél sem magyar. A magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál ilyesmi még mindig ritkaság, viszont ott is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyar, sőt, a katolikusoknál nagy többségük nem magyar. Az eltemetett viszont – ritka kivételtől eltekintve – szinte mind magyar, valamennyi felekezetnél.
Lehet még fokozni a rosszat? Sajnos lehet. A keresztelők és esküvők egy része ugyanis nem az állandó gyülekezetet erősíti, sok esetben olyan külföldön dolgozó párokról van szó, amelyek csak megesküdni, vagy gyermekük keresztelésére jönnek haza, de nem élnek Hunyad megyében. Ez különösen a Zsil völgyére jellemző.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. Csupán néhány faluban kiegyensúlyozott a mérleg, a városokban viszont roppant egyoldalú, s a temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét! A népszámlálás minden bizonnyal megerősíti az egyházak évről évre romló adatait, s a Hunyad megyei szórványmagyarság további drasztikus fogyatkozását mutatja ki.
Aligha bánná valaki, ha másképp lenne, vagy ha megtörténne a csoda, s 2011-ben megfordulna a születések és elhalálozások aránya. De ennek, sajnos, kicsi a valószínűsége.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

A szólás és a szabadság
Egyfajta válasz Kelemen Attila Árminnak
Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan.
Sokáig méláztam Kelemen Attila Ármin szövege fölött, mert a belőle kiolvasható pozitív Tőkés-kép – bevallom – kissé kibillentett egyensúlyomból, így a reflexszerű randomválaszt céltalannak éreztem. (A gondolkodásra alig késztető anyagokat szerencsére abban a Bukarestben szerkesztett, és talán nyomtatott formában még megjelenő napilapban közlik vetésforgószerűen, amelynek internetes látogatottsága a traffic.ro kimutatása szerint – kérem, a szerkesztők ne vegyék ezt nyalásnak – minimum tízszer kisebb a Transindexszénél, tehát nem érdemes sok energiát feccölni beléjük.)
Kelemen szövege annál is inkább elgondolkodtatott, mert bár szerintem sem a médiatörvényről, sem pedig Tőkés Lászlóról nem szól érdemben, de rajtuk keresztül rátapint arra, ami a leginkább zavaró a magyarországi médiatörvény körüli hisztériában.
Az alapvető kérdés, hogy kicsoda és pontosan mit is véd?
Még mielőtt óva intenénk Angliát, gyorsan vessünk egy pillantást az alapképletre: Magyarországon demokratikus választások eredményeképpen a két cikluson át regnáló hatalmi elitet partvonalra küldték a tisztelt szavazópolgárok, egyben kétharmados felhatalmazást adtak a Fidesz-KDNP szövetségnek (volt más lehetőség is: az, hogy az LMP és a Jobbik képtelenek voltak nagyobb számban meggyőzni az anyamagyarokat, talán nem a Fidesz hibája). És az Orbán Viktor demokratikusan választott miniszterelnök által vezetett kormány, illetve az őket támogató parlamenti frakció tagjai élnek is ezzel a felhatalmazással, saját elképzeléseik mentén formálják Magyarországot – az lenne a fura, ha nem ezt csinálnák.
Ez politikai tény, és a lehetősége bele van kódolva a képviseleti demokráciába, legalábbis én sehol nem olvastam olyasfajta korlátozást, ami a kétharmados többséget tiltaná. Azt viszont, hogy hogyan él ezzel a felhatalmazással a kormánypárt, leginkább a választók jogosultak megítélni, akik pedig nem hömpölyögnek az utcákon, hogy hupsz, tévedtünk, Orbán Viktor monnyon le. Sőt.
Továbbá: ha az ellenzék képtelen arra, hogy hiteles alternatívát mutasson fel, márpedig a magyarországi ellenzék nagyon halvány teljesítményt nyújt, vagyis legyünk őszinték: értékelhetetlent, akkor bocs, de nem látom a bármilyen fogantatású és irányú demokratikus változtatás lehetőségét. Igaz, van még az Európai Unió, mint feltételezett/vállalt érték- és érdekközösség, amely viszont a közelmúltban számtalanszor példáját adta annak, hogy jogértelmezése kissé konfúz, tolómércével dolgozik, és hogy fogalmunk sincs, melyek azok az alapvető európai értékek, vagy hogy mit is értünk a kínkeservesen nevesített közös értékeken. Hogy nem pont ugyanazt, az eléggé valószínűnek tűnik, éppen ezért kételkedve fogadok minden européer iránymutatást. Ebbe a mátrixba illeszkedne a független sajtó,
mint a hatalom negyedik ága, vagy hogyan is szól ez az urban legend. (Zárójel: különösen vicces a sajtószabadság féltése az erdélyi tollnokok esetében, hiszen nálunk lassan húsz éve a túlélés záloga az öncenzúra, ha nem igyenöst a közpénzek fölött egyeduralkodó érdekvédelmi szervezet szervilis kiszolgálása.) A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.
A magyarországi törvényalkotók ebbe a mítoszba tenyereltek bele. Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan. Meglehetősen sokkoló lehet ez az érzés, ám innen egy lépésből az öncenzúráig eljutni eléggé egydimenziós világképet feltételez. Minden apró részletet most nem zongoráznék végig (ráment két éjszakám, amíg elolvastam a törvényt, az értelmezéseket, a kifogásokat és ellenvéleményeket), a tartalmi kifogásokat (már akinek egyáltalán voltak) rendre cáfolja a médiahatóság, amelynek a működéséről még semmi gyakorlati tapasztalatunk sincs, de zsigerből megelőlegezzük, hogy Orbán Viktor vasökleként fog lesújtani mindazokra, akik hümmögni merészelnek a kormányzati politikák kapcsán. Pfuj.
És általában azok a „véleményformálók” inszinuálják ezt a helyzetet, akik saját hitelességük lenullázásáért rengeteget dolgoztak a ballib kormányzatok idején, megírták az őszödi apologetikát, és akik megkérdőjelezték a demokratikus jogállam eszméjét akkor, amikor hallgattak/védelmére keltek a volt hatalomnak, amikor az éppen az alapvető emberi jogokat vette semmibe karhatalmi erők segítségével.
Kelemen Attila Ármin azt állítja, hogy: „a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.” Amennyiben elfogadjuk ezt az álláspontot, akkor a szólásszabadság militáns védelmezőinek morális álláspontját is vizsgálnunk kell,
és itt futunk bele abba a kérdésbe, ami engem a leginkább zavar.
Konrád György a Népszabadságban közölt hétfői írásában „az egykori földalatti sajtó hőseit” is nevesíti (a névsor: Haraszti Miklós, Rajk László, Demszky Gábor, Magyar Bálint és Hodosán Róza), mint akik az európai intézményekhez intéztek tiltakozó felhívást. „Az 1989 előtti közép-európai demokratikus ellenzék” fentebb felsorolt tagjainak gyakorló politikusai egyvalamit végzetesen elrontottak: 1989 után kiegyeztek a kommunista nómenklatúra újratöltött tagjaival, illetve azok szellemi örököseivel. Akkor, amikor erre a paktumra a hatalom akarásán és az önérdeken kívül semmilyen más erő, megfontolás nem kényszerítette őket. Az ún. szabad és demokratikus jogállamban. Volt más választási lehetőségük, de ők inkább együtt kormányoztak Horn Gyulával, Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, és kormányzásuk nem volt sikertörténet – tehát még az eredményeik sem igazolják vissza a korábbi elveikkel ellentétes lépéseiket.
Itt már régen nem a szólásszabadságról van szó. A szólásszabadságot Konrád György és társai nap mind nap megélik, amikor véleményeiket szabadon közlik.
Itt arról van szó, hogy az 1989-előtti rezsim örökösei és a velük kiegyező, legyen, liberálisok elkúrták, az istenadta nép pedig hazaküldte őket. Ezt nem akarják megérteni.
2010 áprilisától nem az ő narratívájuk érvényesül. Az ő történetük dicstelenül ért véget, és gondolom, cseppet sem vigasztalja őket az, hogy ezért a legtöbbet ők maguk tették.
Szabadságukban áll szólni, kérdés, hogy ki hisz még nekik.
Orbán Viktor pedig rendszert változtat, ebben saját döntése alapján partnere Tőkés László. Hogy a rendszerváltoztatás iránya és mértéke helyes-e, azt néhány év múlva fogjuk megtudni – de hogy a miniszterelnöknek demokratikus felhatalmazása van rá, az aligha kétséges.
Demeter Szilárd Tőkés László sajtófőnöke. Transindex

Nemcsak az enyém, a tied is
Kolozsvár – Van egy nagyon régi beidegződés, melyet rendkívül nehéz egyeseknek megérteni. Azt is el kell ismerni, elődeink nem éppen tettek meg mindent annak érdekében, hogy ez a mai helyzet, mely most már több mint 90 éve tart, ne pont ilyenné alakuljon.
A kolozsvári magyar napilapban az elmúlt napokban megjelent egy hír az első oldalon keretes cikkben K.O. aláírással közli: Meggyalázták a Mátyásszobor talapzatát. Majd cikkecskében kijelenti többek között: „Megtudtuk: a főtéren működő térfigyelő kamerák hatósugarába nem esik bele, a szobor és közvetlen környéke.”
– Megkérdeztük László Attilát, Kolozsvár alpolgármesterét, mit tud erről az esetről?
Íme a rögzített válasz szerkesztett formában: Az újságban megjelentekkel kapcsolatban, a tényeket tartva szem előtt, kénytelen vagyok elmondani, a Főtért hat (6) térfigyelő kamera figyeli. Ebből kettő van a Mátyás szoborra ráállítva. Maga az esemény 2010. december 31. este tizen kilenc (19) óra húsz (20) perckor történt. Ekkor a szolgálatot teljesítő köztéri rendőrök arra lettek figyelmesek, hogy valami füstöl a szobor talapzatának nyugati részében, tehát a templom felőli oldalán. A helyszínelő rendőr látott egy műanyag tasakot, melyben petárdák voltak, és azt meggyújtották. Ezek a petárdák működésbe léptek. Eltávolította a műanyag zacskó maradékot. Viszont azt, ami addig megolvadva ott maradt, az ráfolyt a szobor alapzatára, és a rendfenntartó nadrágjára, ami megperzselődött. Ezt követően értesítették az ügyeletes rendőrőrsöt, vizsgálják, ki az esetet. Az elkövetőt eddig nem sikerült azonosítani, mert elvegyült a tömegben.
– Az elkövetőnek sikerült lelépnie?
Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy igen. De csak pillanatnyilag, mert a rögzítések megvannak, és a türelmes szorgos munka valószínűleg eredményes lesz. A szakemberek nem adták fel a kutatást.
Van egy sajnálatos dolog a szoborral kapcsolatban, amit nem igazán tudok sem emberként, sem polgárként, sem alpolgármesterként megérteni.
A nap bármelyik órájában láthatjuk, felmásznak a talapzat alsószintjére fényképezkedni. Ennek következtében nagyon sokszor közbe kellett és közbe is lépnek a városi rendőrök. Oda fogunk jutni, hogy érvényt fogunk szerezni sajnos egy olyan jellegű városi tanács határozatnak, amely mint évekkel ezelőtt, büntetéseket szabott ki. Kénytelenek leszünk, megfelelő felhívás után, büntetéseket kiszabni. Mert úgy látszik a polgárok megfegyelmezésére más megoldás egyelőre sajnos nincs.
Egyelőre meg fognak jelenni a táblák, melyek tudatják a Főtért látogató egyéneket arról, hogy térfigyelő kamerákkal őrzött terület.
Befejezésül engedtessék meg a következőket:
A szoborcsoport háromszög alakot alkot. A háromszög alakzat csúcspontján a király babérkoszorús feje áll. A művész abban a pillanatban ábrázolja a nagy királyt, amikor egy vár bástyájáról végigtekint győztes seregén. Páncélos alakja büszkén üli meg a lovat, mely délcegen szegi le fejét, Mátyás arcán erő és büszkeség sugárzik. Kardját maga előtt keresztben fektetve tartja, mint aki most jött meg a dicsőséges csatából. Nem ül, hanem szinte áll a kengyelben, a ló kantárszárát szabadon engedve.
1900-ban a párizsi világkiállításon Fadrusz János Mátyás király lovas szobrának kompozíciója Grand Prix-t nyert el a zsűritől. Ami messze bizonyítja, mind térplasztika, kiemelkedő alkotás, melyre minden kolozsvárinak, nemzeti hovatartozástól függetlenül, büszkének kellene lennie.
Ha nem másért, turista vonzásáért, mert azért Kolozsvárnak, ha turizmus vonatkozásában gondolkodunk, akkor jelentős figyelmet kellene szentelnie arra az ágazatra, mely világviszonylatban is figyelemre méltó hasznot hajt, azoknak, akik ezeket a lehetőségeket ki is tudják használni.
Pontosan tudta ezt a román és a magyar kormány is, amikor közösen elhatározták, a szobor javítási költségeit együtt, állják.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

"Nagyobb bennük a vitalitás" - Törzsök Erika szociológus a kettős állampolgárságról és a szavazati jog kiterjesztéséről
A korai SZDSZ kisebbségpolitikai titkára volt, majd különböző beosztásokban állami tisztségviselőként is a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozott. Az általa elnökölt Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványát a jelenlegi kormány lehetetlenítette el - a politika nem tart igényt arra a szaktudásra, ami pedig muníciót szolgáltathatna a máig uralkodó, avítt 19-20. századi eszméken alapuló kisebbségpolitika alternatívájához.
Magyar Narancs: A magyar állampolgárság állandó magyarországi lakhely nélküli megadása, illetve a szavazati jog tervezett kiterjesztése a határokon túlra miként hat az ottani közösségek életére?
Törzsök Erika: Két nagy problémát is látok. Az egyik a magyar politika fáziskésése. 2004-ben uniós tagok lettünk, s mi nem a régiós együttműködések lehetőségén kezdtünk gőzerővel gondolkodni, hanem Patrubány Miklóssal az élen és a Fidesz hathatós támogatásával népszavazást rendeztünk a kettős állampolgárságról. Pedig már akkor, amikor Románia még nem is csatlakozott, elmondható volt, hogy abban a két országban, ahol a legnagyobb lélekszámú magyar közösség él, a magyar érdekképviseletek ciklusokon át részesei voltak az adott országok kormányaiban a források elosztásának, a törvényhozásnak. De ezt a magyarországi politika a legtöbbször nem akarja tudomásul venni: talán mert kedvelt sérelmi politkájába belezavarna a valóság, és akkor hogyan lehetne szónokolni itthon és határokon túl nemzetről meg magyarságról? Manapság újra ezt látom: és persze, hogy egyszerűbb koszorúzni, kopjafát meg turulszobrot állítani, mint a realitásokkal szembenézni. Holott uniós tagállamokban él a határon túli magyarok több mint 90 százaléka: ha úgy tetszik, ők már kettős állampolgárok, hiszen uniós állampolgárok vagyunk valamennyien.
MN: És miben látja a másik problémát?
TE: A jelenlegi magyar politika nem tudja eldönteni, hogy földet vagy embert akar: autonómiát a határon túli magyaroknak, vagy pedig kettős állampolgárságot és szavazati jogot adni. Utóbbival ugyanis a Magyarországra csábítás folyamatát erősíti. Orbán Viktor ki is mondta 2000 körül, hogy Magyarországnak több millió munkáskéz áll a rendelkezésére a környező államokban, és ezekre szüksége is van, ráadásul e munkaerő társadalmi beilleszkedése nem okoz gondot. Ebben az esetben viszont kinek akarja a magyar kormány „kiharcolni” az autonómiát? Kinek nyújtja a közjogi megoldást?
MN: Nem új keletű az a fajta kormányzati politika, amelynek az a lényege, hogy a magyarországi döntéshozók jobban tudják, mi a határon túliak érdeke, mint maguk az érintettek.
TE: Ez a törekvés most a korábbinál is erősebben érzékelhető: a kormányzat nem tudja kordában tartani azt a hajlamát, hogy felülről és kívülről avatkozzon bele a határon túli magyar közösségek életébe. A szlovákiai vagy romániai magyar pártokat irányítani próbálják, és ha ez nem megy, akkor a meglévőt ellehetetlenítik és újat kreálnak. Ez zajlik most Romániában. Ezzel együtt is azt látom, hogy a romániai és a szlovákiai magyar közösség mentális állapota jobb, mint a magyarországié: túl fogják élni a Fidesznek ezt a megosztó politikáját.
MN: A tervezett Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt veszélyes lehet az RMDSZ-re? A Fidesz korábbi próbálkozásai, mint például a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Párt rendre kudarcot vallottak.
TE: Az RMDSZ-t sokan szidják helyben, és mint az egyetlen érdekképviseleti szervezettel, valóban van is probléma vele – de ez minden párttal így van. Az RMDSZ azonban a kulturális autonómia megteremtésében lényegében mindent elért. Most is okkal mondhatják: igen, bementünk ebbe a vitatható koalícióba, de elértük, hogy immár a földrajzot és a történelmet is az anyanyelvünkön tanulhatjuk, és az óvodától a doktorátusig minden szintű képzés magyarul folyik. Egy ilyen hatékony magyar képviseletet kívülről erőszakosan fölszámolni, az egyszerűen történelmi felelőtlenség. A magyarországi „nemzeti” politikusok képtelenek megérteni, hogy nemzeti entitás nemcsak az önálló államiságban, hanem kulturális autonómiákban is megélhető, hogy a nincs csatlakozás a világhoz kisebbségi életérzés jelentősen megváltozott. Mindenesetre, néhány székelyföldi jelenségen kívül az ottaniak pontosan tudják, hol élnek, hol van annak az országnak a fővárosa, hol kell az ügyeket intézni, mit kell ahhoz tenni, hogy egzisztenciálisan viszonylag biztonságban legyenek. Szerencse, hogy az RMDSZ és a szlovákiai Híd rendkívül rugalmasan politizál. Hiába lövik e pártokat hol Magyarországról, hol az adott országban, mennek a maguk útján cikkcakkban, és ezért nem is találják el őket. Ez a metódus eltér a bevett magyar politikai kultúrától; nem eresztik le a horgonyt a tengerfenékre, hogy aztán évtizedekig egy helyben vesztegeljenek, és ezt a mozdulatlanságot aztán erénynek hirdessék. A határon túli magyar szervezetek jobbára nyitottak, és megtanulták, hogyan kell túlélni. Az RMDSZ amúgy a Fidesz beavatkozásától függetlenül is változás előtt áll, hiszen Markó Béla elnök visszavonult.
MN: Markó Béla egyszerűen csak belefáradt a másfél évtizedes elsővonalbéli politizálásba, vagy a döntésébe belejátszott a Fidesz erdélyi nyomulása is?
TE: Magyarország miniszterelnöke nem fogott kezet a román miniszterelnök-helyettessel, aki történetesen magyar nemzetiségű. Ezek után Markó Béla, aki ügyes, rugalmas politikus, alighanem úgy ítélte meg, hogy nem megy bele abba a háborúba, amit a magyar kormány az általa kreált erdélyi szervezet érdekében az RMDSZ ellen fog folytatni.
MN: Pedig 1998-2002 között már átélhetett hasonlót.
TE: Markó egyelőre miniszterelnök-helyettes marad, és nyilván segíti továbbra is az RMDSZ-t. A következő pártelnökválasztáson a több jelölt közül én Kelemen Hunort látom esélyesnek, aki Markó mellett az elmúlt években beletanult a politizálásba. Nehéz időszakban kell majd helyt állnia, hiszen a Fidesz generálta leendő Tőkés-párttal neki kell majd megtalálni a hangot, s együttműködni, vagy adott pillanatban konfrontálódni vele. Úgy látom, hogy az RMDSZ-nek olyan társadalmi beágyazottsága és hatalmas rutinja van, a bukaresti világban úgy képes eligazodni, hogy nincs esélye vele szemben az új formációnak. AZ RMDSZ-nek talán nem is tesz rosszat e versenyhelyzet: frissülhet, összeszedheti magát, hogy aztán a következő választáson ismét helyt álljon.
MN: A leendő Tőkés-pártot sem lehet leírni…
TE: Ezzel egyetértek. A magyar kormányzat szervezte erdélyi Demokrácia Központok lényegében az új szervezet infrastrukturális és financiális hátterét teremtik meg.
MN: …márpedig a romániai magyar szavazók az 5 százalékos parlamenti küszöb miatt legfeljebb egyetlen pártot képesek a bukaresti törvényhozásba juttatni
TE: Ez valós veszély, de ezzel az ottani választók is tisztában vannak. Az RMDSZ mellett épp a már említett rugalmassága és az elért eredményei szólnak. Az, hogy szembenézett és elfogadta az ottani realitást, és ennek szellemében politizál. Ez a fajta valóságszemlélet a sikere a szlovákiai Hídnak is, amely az RMDSZ-hez hasonlóan nehéz helyzetben van, hiszen nemcsak belpolitikai, de magyarországi kormányzati támadásoknak is ki van téve. A Magyar Koalíció Pártja egyes vezetőinél azonban mintha megállt volna az idő. Különösen igaz ez Duray Miklósra, aki mintha 1990 óta nem venne tudomást a körülötte lezajlott változásokról. Hogy például vége a forradalomnak – ne feledjük, Duray néhány éve a magyar parlament előtt is forradalmat vizionált. Ez a fajta gondolkodás sok más mellett azzal sem számol, hogy az emberek nem forradalmat, felfordulást, hanem együttműködést, nyugalmat, kiszámíthatóságot és jólétet akarnak. A magyarországi politika pedig sok más mellett azzal nem számol, hogy 1989-ig mind Romániában, mind Csehszlovákiában egy mocskos diktatúra működött. Annak a bukása után mindent jobbnak tartottak annál, mint ami volt. Persze, hogy történnek ronda dolgok, de az ottani magyarok az elmúlt két évtizedben mégiscsak egy diktatúra utáni világot élnek meg, ahol folyamatosan bővülnek a szabadságjogaik és a lehetőségeik, ugyanúgy, mint Romániában. Már csak ezért is abszurd, hogy Magyarország 2011-ben „Demokrácia Központokat” nyit uniós tagállamokban. A szavak árulkodóak, és ismét a magyarországi szűklátókörűségre utalnak. Aki akarja, utálja nyugodtan Romániát – de azt senki nem mondhatja, hogy nem demokratikus ország. Az önkormányzatok komoly jogosítványokkal rendelkeznek, a választásokon a magyarok atrocitások nélkül részt vehetnek.
MN: Említette, hogy Magyarország mentális állapota rosszabb, mint a környező országok magyarságáé. Mit ért ezen?
TE: A problémák előli menekülést: nem szembenézünk velük, hanem önigazolást keresve megmagyarázunk. Jó példa erre mindaz, ami manapság zajlik. A sorozatban elszúrt kormányzati lépésekre adott külföldi kritikák miatt ahelyett, hogy visszalépnénk kicsit, elgondolkodnánk és rendeznénk a sorokat, inkább az egész társadalomra rázúdítjuk az „egyedül vagyunk” ideológiáját, illetve elképesztő arroganciával reagálunk. Ami egyébként olykor kifejezetten nevetséges és szánalmas, mint amikor például a magyar miniszterelnök lesajnálóan nyilatkozik a német kancellár asszonyról. Ami pedig a konkrét témánkat illeti: mindeközben nem vesszük észre, hogy körülöttünk megváltozott a világ. 1996-97-től például Romániában komoly gazdasági-társadalmi fejlődés indult meg. Szatmártól Nagyváradon át Aradig, Temesvárig dinamikusan fejlődik Románia északnyugati régiója, amely már most messze elhagyta Magyarország dél-alföldi, délkeleti része. Az európai integráció utáni vágyakozásban megfeledkeztünk arról, hogy észak-déli irányban is figyeljünk egymásra, és kezdjük revitalizálni e térségeket, amik ráadásul történetileg kialakult egységek. Szabadon mozoghat a munkaerő a határon, vagyis már rég el kellett volna kezdeni a közös gondolkodást a közös munkaerőpiac kialakításáról, a közös intézményekről. A verseny és az együttműködés jegyében kellett volna ezeket a térségeket szemlélni, kormányközi megállapodásokkal megteremteni a decentralizáció és az együttműködés feltételeit. Nem ezt tettük, hanem népszavazást rendeztünk, majd 2010-ben „bosszút álltunk” Trianonért, pontosabban, és most szó szerinti idézet következik, mert fölírtam, ilyet nem tudnék magamtól kitalálni, szóval: „a nemzeti összetartozás jegyében lelki mozgósító erőt adtunk a népnek”. A történelem kínálta lehetőséget pedig másnak hagytuk: a románok például elkezdtek élni vele, és ha a román politika a maga ugyancsak hülye, bürokratikus módján tette is mindezt, mégiscsak jutott valamire. Menjen végig a magyar-román határ mentén, vagy mondjuk Kolozsvárig. A változás mértéke és sebessége elképesztő. Tárgyalni, tárgyalni és tárgyalni kellett volna a régiós kooperációról, mert együtt még előrébb tarthatna mindenki, hiszen 90 év után már mindenki láthatja: a természetes régiók földarabolása minden érintettnek rendkívül káros évtizedeket hozott. Az ET Európai Területi Együttműködésekre /egtc/ teremtett joganyaga mintha csak nekünk íródott volna. Alig történik ez irányban valami. Nem ebbe az irányba mennek a dolgok. Bár a nemzetállam a maga önzőségével, kisszerűségével és persze tőkeszegénységével ebben a térségben nem megoldás senkinek. De ahelyett, hogy normális dolgokon járattuk volna az agyunkat, éveken keresztül zajlottak az értelmetlen közjogi viták a velencei bizottság döntéséről, meg a státusztörvényről. A fülkék forradalma után ez még kártékonyabban folytatódik, és a győztes magabiztos elvakultságában elfelejtette például, hogy konfrontatív politikájával azoknak okozott kárt, akiknek a nevében föllépni óhajtott – lásd a Magyar Koalíció Pártjának tavaly nyári kiesését a szlovák parlamentből. Magyarország újra kívülről mászott bele ezeknek a közösségeknek az életébe.
MN: Hol jobban, hol kevésbé, hol gyorsabban, hol csikorogva, de valamiféle együttélési technikák kialakultak az elmúlt húsz évben a határon túli magyarok és a többségi nemzethez tartozók között. Vannak közös vállalkozásaik, és például egy szlovákiai magyar épp oly büszke volt az euró bevezetésekor, mint egy szlovák honfitársa. E viszonyokba bekavarhat-e a jelenlegi magyarországi politika?
TE: Nyilvánvalóan Huncik Péternek van igaza, amikor a Határesetek című munkájában azt írja: ha a politika békén hagyná ezekben a térségekben az embereket, etnikai konfliktusok nélkül is tudnának együtt élni. Hogy a kettős állampolgárság felmelegítése és a szavazati jog kiterjesztése milyen következményekkel járhat, ezt egyelőre nehéz megítélni. Például azért is, mert a kormány, amely ugyan szavakban mélyen elkötelezett a magyarság-ügy mellett, egyetlen kutatást sem végeztetett el a témában. Azt látom, hogy egyrészt a magyar társadalom belefáradt már ebbe, másrészt azt, hogy az érintettek különböző, főleg érzelmi okokból a magyar állampolgárságot adott esetben elfogadják, de szavazni már nem akarnak. Mi több, tapasztalataim szerint visszautasítják azt a feltételezést, hogy ők automatikusan Fidesz-szavazók. Volnának. Persze, az egyes térségekben és korcsoportoknál nyilván mások az arányok mind a szavazási hajlandóság terén, mind a magyarországi pártok megítélésében. A Székelyföld aprófalvas, elöregedett lakosságú településein biztosan másképp gondolkodnak ezekről, mint a nagyvárosokban. De, még egyszer, erről egzakt tudásunk tudományos fölmérések híján nem lehet. Az viszont több évtizedes tapasztalat, hogy a szomszédos országok magyar lakossága mindenekelőtt azt szereti, ha Magyarország kiszámítható, nemzetközileg megbecsült ország, olyan, amelyikre föl lehet nézni. Ez nekik is sokkal előnyösebb, mint az, amikor a magyar kormány mindenkiben ellenséget látó, konfliktuskereső politikát folytat.
MN: A demográfiai adatok azt mutatják, hogy a határon túli közösségek elöregednek, a fiatalok elvándorlása megállíthatatlan folyamatnak tűnik.
TE: Ráadásul Magyarország már nem annyira vonzó, mint akár egy évtizede. Sokak számára csak átmeneti megoldás, mert előbb-utóbb tovább mennek. Az tehát rendben van, hogy Magyarországnak jólképzett munkaerőre van szükség, mert hogy az utóbbi két évtizedben elfelejtettünk szakmunkásokat képezni, de a munkaerő csak akkor jön ide, ha megéri idejönni.
MN: Mindaz, ami most történik, indíthat-e el rövidtávon visszafordíthatatlan, káros folyamatokat akár a magyar-magyar, akár a szomszédos országokkal való viszonyban?
TE: A határon túli magyar közösségek tagjai nem hajlandók belemenni abba, hogy a magyarországi belpolitika meghosszabbított karjaként szerepeljenek. Inkább akár Magyarországot is megkerülve keresik egymással a kapcsolatot: ez igaz a vállaklozói és a politikai szférára is. Varratmentes Európában gondolkodnak, egy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó, akár a Földközi-tenger felé orientálódó egységes térben. A mozgásszabadság megvan ehhez, és ami fontos, a vállalkozó kedv is. Ez utóbbi sokkal inkább jellemzi a határon túli magyarokat, mint az itthoniakat. Szabolcsból, Békésből vagy BAZ megyéből Nyugat-Magyarországig sem mennek el – hihetetlen depresszió ül az ország keleti részén. Ezzel szemben tudjuk, hogy nemcsak románok mennek milliószámra Olasz- és Spanyolországba munkát vállalni; az ottani magyarok is jelentős számban próbálkoznak Nyugat-Európában és Amerikában, kétkezi munkások és értelmiségiek egyaránt. Sokkal nagyobb bennük a vitalitás és a kezdeményezőkészség, mint a magyarországi magyarokban.
MN: Egyik négy évvel ezelőtti esszéjében arról írt, hogy miközben az országhatárok eltűnnek, a fejekben újraépülnek a mentális határok. Az ön által mondottakból úgy látom, véleménye ebben nem változott.
TE: Tragédiának tartom, hogy az itthoni új generáció egy része, amit a Jobbik reprezentál, milyen sötétségben él. Hogy a saját történelmünket nem tudják, az egy dolog; de hogy ezt agresszíven a szomszédos országokban élő magyarokra is ki akarják terjeszteni, az már nyugtalanító. Döbbenetes, hogy például Székelyföldön Vona Gábor az etalon magyar politikus – Orbán csak ezután jön. Mellesleg a kormány e téren is elszámolta magát. Amennyiben a határon túli magyarokban engedelmes szavazói tömeget lát, és itthoni befolyását az ő remélt segítségükkel akarja tartósítani – úgy, ahogyan azt Mikola István megfogalmazta 2006-ban –, akkor bizony tévedésben van. A nagymagyar ideológiára fogékony, és a magyarországi szavazásokon részt venni akarók körében ugyanis a Fidesz már most teret vesztett a Jobbikkal szemben. Ezt a szellemet a Fidesz szabadította ki a palackból, és nagy ügyességet igényel e helyzet rendezése. Ráadásul mindez ártani is fog az ottaniaknak – hiszen a környező országokban is élnek derék nacionalisták, akik a saját pozícióik erősítésére használják majd ki a „magyarveszélyt”. A Fidesz-kormánynak be kell látni, hogy egy leértékelődött imidzsű Magyarország a szomszédos országok magyarságának csak hátrányt jelent. A határon túli magyarok pedig újra csak azt fogják majd látni, amit oly sokszor megtapasztalhattak már: a zengzetes budapesti szólamok ellenére csakis magukra számíthatnak, a saját ügyességükben és politikai bölcsességükben bízhatnak. Ezért is gondolom azt, hogy a kinti magyarok túlnyomó többsége egy kis baksisért nem fog beállni a Fidesz pártkatonájának. Magyar Narancs (Budapest)

Új lehetőségek a romániai magyar nyelvű felsőoktatás bővítésére
A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) azt kéri a romániai magyarság érdekképviseleteitől és a Magyar Köztársaság kormányától, hogy hatékonyan támogassák a Babes-Bolyai Tudomány Egyetem (BBTE) és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karait is magukba foglaló autonóm szervezeti egységek létrehozását és működtetését.
A BKB az MTI bukaresti irodájába szombaton eljuttatott közleményében (amely Kincses-Ajtay Máriának, a BKB elnökének az aláírását viseli), így fogalmaz: a február 10-én hatályba lépő új román tanügyi törvény rendelkezései új lehetőségeket nyitnak a romániai magyar nyelvű felsőoktatás lényegbevágó bővítéséhez, szervezeti önállóságának megteremtéséhez.
A multikulturális és többnyelvű egyetemeken kisebbségi nyelveken működő karokat és oktatási vonalakat lehet létrehozni, amelyek különálló szervezeti egységbe szerveződhetnek, és saját szervezeti szabályzatuk szerint működnek – emlékeztet a nyilatkozat, hozzáfűzve, hogy bármelyik felsőoktatási intézményben lehetőség van anyanyelvi csoportok, tagozatok és oktatási vonalak megteremtésére.
Az anyanyelv használata biztosított mind az első felsőoktatási ciklusban (előadás, gyakorlat, szeminárium, államvizsga), mind a második és harmadik ciklusban (mesterképzés, doktori képzés), valamint az egyetem utáni továbbképzésben is – áll a nyilatkozatban, amely utal arra is, hogy a törvény szerint az egyetemek működését szabályozó chartákból a kisebbségi oktatást érintő diszkriminációs rendelkezéseket törölni kell.
A BKB fontosnak tartja, hogy a magyar oktatók, tisztségviselők történelmi felelősségük tudatában aktívan vegyenek részt az új egyetemi charták megalkotásában, amelyeket a törvény rendelkezései szerint hat hónapon belül kell elfogadni. „Hangsúlyozzuk, hogy ez a kérdés nem az egyetemi oktatók belügye, hanem az egész magyar közösség ügye, olyan történelmi pillanatban, amelynek elmulasztása újabb évtizedekre vetné vissza a romániai magyar felsőoktatást. A jelenlegi lehetőség kihasználása csak összefogással, célratörő munkával valósítható meg” – olvasható a dokumentumban, amely szerint ennek érdekében el kell indítani a magyar oktatók tényszerű, célirányos tevékenységét összehangoló megbeszéléseket.
„Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy minden magyar egyetemi oktató a nyilvánosság előtt is vállalja fel álláspontját. Kérjük ugyanakkor a romániai magyarság érdekképviseleteitől, valamint a Magyar Köztársaság kormányától azt, hogy hatékonyan támogassák a Babes-Bolyai Tudomány Egyetem és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karait is magukba foglaló autonóm szervezeti egységek létrehozását és működtetését” – áll a BKB nyilatkozatában. Erdély.ma/MTI

A magyar név ára
A magyar állampolgárság igénylésével egyidejűleg enyhén megnőtt azoknak a kérvényezőknek is a száma, akik születésükkor elrománosított nevüket most hivatalosan is visszaváltoztatnák magyarra. Hogy az anyakönyvi hivatalokat mégsem rohanták le százával, arra éppen az érintettek adnak magyarázatot: túl sok az azt követő utánajárás.
Pontos számadatok ugyan nem születtek, becslések alapján viszont több tízezerre tehető Erdélyben azoknak a magyaroknak a száma, akiknek a nevét születésükkor román nyelven tüntette fel az anyakönyvvezető. 1921, majd 1944 után ugyanis az erőteljes elrománosítási politikát pártoló – vagy éppen attól félő – hivatalnokoknak hiába jelezték esetleg a szülők, hogy gyermekük nem Ion, Gheorghe, Ştefan vagy Ecaterina, a felnövő Jánosnak, Györgynek, Istvánnak és Katalinnak egész életében a román névvel kellett szembenéznie a hivatalos iratokban, bármennyire sem érezte azt magáénak. Bár a 2003/41-es számú kormányrendelet szabályozta, hogy akiknél az anyakönyv kitöltése nem anyanyelve helyesírási szabályai szerint történt, azok széljegyzettel kiigazíttathatják az anyakönyvet mind a kérvényező személyére vonatkozó rovatok, mind pedig a szüleire vonatkozó rovatok esetében, az anyakönyv kiigazítása sokáig mégiscsak bírósági határozattal volt lehetséges.
A 2006/117-es törvény azonban az anyakönyvek és az anyakönyvek széljegyzeteinek kiigazítását a polgármesterek hatáskörébe utalta. Ez a két jogszabály lehetővé teszi, hogy a legalább 20 százalékban magyarok által lakott településeken, egyszerűen, egy magyar nyelvű levéllel el lehessen intézni az anyakönyvben a helyes magyar név feltüntetését és helyes anyakönyvi kivonatok kiállítását.
Noha a lehetőség adott volt, kevesen éltek vele az utóbbi években: 2005 óta például Hargita megyében a kétszázat sem érte el azoknak a személyeknek a száma, akik kérték nevük „visszamagyarosítását”. Nemhiába elégedetlen tehát Veress Dávid, az Édes Anyanyelvünkért Szövetség elnöke, aki többek között kis cédulákkal vagy szórólapokkal igyekszik felhívni az emberek figyelmét, éljenek a törvény biztosította jogaikkal. „Az erdőink, elkobzott javaink mellett a nevünket is vissza kell kérni, főleg hogy jogszabályt is hoztak rá. Miért ne szerepeljen a román helyett hivatalosan is az a név, amelyiken szólítanak, amelyiket adtak születésemkor?” – teszi fel a kérdést Veress.
Két lej, majd a többi
– Egy írásban letett kérésre és az ehhez társított kétlejes illeték kifizetésére – válaszolták a csíkszeredai polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában, ahol arról érdeklődtünk: mi szükséges az egykor románul bejegyzett keresztnevek „visszamagyarosításához”? Maga a procedúra nem túl körülményes: a polgármester ellenvetés nélkül aláírja a névcserét óhajtó személy kérését, ezt követően az anyakönyvi irodában kiállítják számára az új keresztlevelet. Ennek birtokában viszont már meglehetősen bonyolult bürokratikus és adminisztratív procedúra elé néz a Ladislauból, Tiberiuból vagy Andreiből „visszaváltozott” László, Tibor vagy András. – Az természetesen jelentős pozitívum, hogy adott a lehetőség olyan személyes okmányok megszerzésére, amelyekben a helyes magyar keresztnév, és nem annak román megfelelője szerepel. Ez nem képezi vita tárgyát. Azonban helyes, ha a kérelmező tudja, hogy az új keresztlevél megszerzése után ki kell cserélnie minden iratát a személyi igazolványtól kezdve az iskolai végzettséget igazoló okiratokon vagy a vezetői jogosítványon át az útlevélig. Ez adott esetben a családban lévő gyerekeket is érintheti. Az sem mellékes, hogy a bürokratikus berendezkedésű rendszer nem siet a nevét megváltoztató segítségére: számos tanintézményben például csak elméletben létezik lehetőség az általuk kiállított diplomák cseréjére, de a keresztnév megváltoztatása okozhat fennakadást akár az örökösödési folyamatban vagy az élet egyéb területein is – figyelmeztettek az anyakönyvi irodánál.
Amint a lapunk rendelkezésére bocsátott statisztikából kiderül, a megyeszékhelyen az elmúlt két évben kérték a legtöbben, hogy irataikban a magyar keresztnevüket használhassák. Míg 2005-től kezdődően évente 12, 27, 18, illetve 21 személy kereste fel ez ügyben az anyakönyvi irodát, 2009-ben és tavaly 30-30 polgár élt ezzel a jogával.
Nem érv, hogy „nem értik” Székelyudvarhelyen is az utóbbi egy évben nőtt meg észrevehetően a hasonló jellegű kérések száma, a város polgármestere szerint azonban ez nem feltétlenül a magyar állampolgárság megszerzésével hozható összefüggésbe, bár a magyar igazolványok kibocsátásának idején is érezhető volt egy hasonló roham. Amint azt Bunta Levente lapunknak elmondta, újabban havonta 4–6 „névvisszamagyarosítási” kérést ír alá, szemben a korábbi havi 2–3-mal.
Csíkszentkirály viszont nem dicsekedhet hasonló számokkal, Székely Ernő polgármester szerint az utóbbi években egyetlen ilyen igénylést sem kellett aláírnia. „A 90-es évek elején még voltak néhányan, akik azonnal kérték nevük magyarra való visszaírását, azóta viszont nincs tudomásom ilyesmiről” – szögezte le lapunknak a község elöljárója.
Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere azonban már tapasztalja, hogy újabban sokan érdeklődnek a névváltoztatás iránt, bár az idén még egyetlen ilyen kérést sem nyújtottak be. „Tavaly összesen ketten kérték, hogy nevük román megfelelője helyett a magyart használhassák hivatalosan, de a legtöbben valószínűleg a változtatást követő procedúra – a további dokumentumok cseréje – miatt hátrálnak meg végül. Az elöljáró hozzátette azonban, az alacsony szám annak is betudható, hogy a legtöbb tusnádfürdői lakos máshol született, és később telepedett a fürdővárosba. A jogszabály szerint ugyanis mind a születés, mind a jelenlegi lakhely szerinti településhez be lehet nyújtani az igényt, azonban mivel az anyakönyv eredeti példánya a születés szerinti településen van, gyorsabb, ha egyből ahhoz fordulunk – ott akár egy órán belül, de legfeljebb 30 nap alatt kibocsátják az új születési bizonyítványt.
Veress Dávid arra is felhívja a figyelmet, ne riasszon el a hivatalnok esetleges akadékoskodása. A nyelvijogok.ro oldalra hivatkozva az anyanyelvápoló szövetség elnöke elmondta, az anyakönyvvezető az anyanyelv szabályai szerinti beírást 1997/1-es törvény V. fejezetére hivatkozva nem köteles vállalni, azt mondván, nem biztos a fordításban, nem ismeri kellő mértékben a beírandó nyelv és nevek helyesírási szabályait. „Ezt azzal előzhetjük meg, hogy magyarul kérelmezzük a módosítást, erre ugyanis a törvény szerint magyarul (is) kell válaszolnia, így pedig életszerűtlenné válik a nyelv nem ismerésére vonatkozó érv. Ha mégis erre hivatkozva érkezne visszautasítás, akkor egy közjegyzővel hitelesített fordítást kell mellékelni, miszerint Ioan Sabo magyarul valóban Szabó Jánosnak felel meg” – hangsúlyozta Veress.
A magyar állampolgárság igénylésekor különben nem szükséges, hogy a kérelmező előtte „visszamagyarosítsa” nevét – elég, ha az űrlapon feltünteti, ő nem a hivatalos román iratokban szereplő románosított változatot látná viszont. Veress Dávid ettől függetlenül azt javasolja, hogy éljünk a jogainkkal, mert annak elmulasztása „egyfajta bűn”. Majd hozzáteszi: ha nem kérjük korábban, a gyászjelentő lesz az első, ahol úgy fog megjelenni a nevünk, ahogy életünkben ismertek. Hargita Népe (Csíkszereda)

Mondd, mi a neved?
Szakállas vicc immár, miszerint a különböző nemzetek képviselői azon versenyeznek, hogy kinek a nyelve a legnehezebb. Az angol azt mondja, hogy az ő nyelve a legnehezebb, mert azt írja: Shakespeare, és úgy olvassa, hogy „sekszpír”, a francia Marseille-t ír és „márszej”-t mond, mire a székely: mi úgy írjuk: Miercurea Ciuc, s úgy olvassuk: Csíkszereda.
Valahogy így van a kicsi román világban, no meg az 1945–1970 között született erdélyi magyarok többsége is: Andreinak írják irataiban az Andrást, Iosifnak a Józsefet, Floareának a Virágot és Ecaterinának a Katalint. Az én korosztályom már szerencsésebb helyzetben volt, így anyakönyvezhettek engem Istvánnak.
A rendszerváltás után sokan éltek azzal – az elvben már korábban is létező – lehetőséggel, hogy nevüket magyarítsák, magyar helyesírással anyakönyveztessék, és személyi okmányaikban, iskolai anyakönyvükvben, diplomáikon ugyanaz a név szerepeljen, amelyen édesanyjuk, családjuk szólítja őket. Sokan, de nem elegen – tegyük hozzá gyorsan. Van, aki vonakodik attól, hogy minden iratát kicserélje a névcsere miatt, ódzkodva a sok utánajárástól, fölöslegesnek tartott kiadástól.
A név magyarítására adott most a lehetőség az újrahonosítási eljárás során is, így legalább a magyar állam által kiállított okmányokban a magyar név szerepel majd – ha igényli a kérelmező.
Tehát a lehetőségek adottak, csak éppen nem élünk vele. Apáink generációja román keresztnevet volt kénytelen viselni, a mi korosztályunk már magyar nevet viselhetett, gyermekeink kortársai között viszont – immár önként választva – az idegen nevek dívnak: sok a Dzsenifer, az Evelinke, de hallottam már Indiráról, Naomiról, a fiúnevek közül pedig kedvencem a Szebasztián. Csak arra vagyok kíváncsi, ez utóbbit hogyan becézik? Basztika?
Szomorú, hogy saját nevünkre, gyermekeink nevére nem vagyunk igényesek, nem ragaszkodunk a magyar névhez, a magyar hangzáshoz. De amikor arról hall a székely, hogy a románok ragaszkodnak a csíkszeredai Eminescu utcanévhez, kinyílik a bicska a zsebében. S még jobban felháborodik, amikor arról olvas, hogy egy képviselő törvényben akarja szavatolni az ilyen és ehhez hasonló utcanevek fennmaradását. Ha mást nem, ezt a ragaszkodást kellene megtanulni: a ragaszkodást a kultúránkat megtestesítő személyiségek nevéhez, a ragaszkodást saját nevünkhöz és a ragaszkodást gyermekeink nevéhez.
Nem véletlenül fogalmazták meg régen: nomen est omen, ugyanis nevünk határoz meg minket. Ehhez kellene tartsuk magunkat, azért, hogy ne fordulhasson elő: a csíkszeredai Eminescu utcában lakó Ştefan fia István, unokája meg Szebasztián.
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

1848–1849 vitatott kérdései a tények tükrében
A világosi fegyverletétel sem Világosnál történt
Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vitás kérdéseiről tartott előadást hétfőn délután Hermann Róbert történész, a budapesti Hadtörténeti Közlemények Szerkesztőségének igazgatója a Kolozsvár Társaság székházában. A Korunk Akadémia történeti vonala keretében szervezett, évkezdő rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő-helyettese volt, aki a korszak és a téma szakavatott ismerőjeként mutatta be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docensét. Hermann Róbert az 1848-1849-es események kapcsán felvetődött különféle értelmezéseket tárgyalta színes, tartalmas előadásában. Mint elmondta, immár 160 éve állandó viták tárgya a forradalom, de megítélése egyértelmű azt illetően, hogy eseménysorai komoly fordulópontot képviseltek a térség életében, és hatásai összességükben inkább pozitívnak, mint negatívnak minősíthetők. 1848-1849 azon rendszerváltások közé tartozott, amely több társadalmi rétegnek inkább adott, mint elvett: az ország egészére kiterjesztett szabadságjogok kiegészültek a polgári értelemben vett tulajdonhoz jutással, a feudális jellegű tulajdonviszonyok megszüntetésével.
Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Magyarország az áprilisi törvényekkel, függetlenné vált kormányával túl nagy, avagy kevés önállósághoz jutott, illetve soknak vagy kevésnek bizonyult-e a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás reformját eredményező társadalmi változás. Hermann Róbert véleménye szerint, az adott helyzetben nemigen lehetett volna sokkal többet elérni fegyveres erő alkalmazása nélkül. A magyar politikai elit az aktuális helyzetben nemigen erőltette a közös ügyek rendezését, lévén, hogy 1848 tavaszán felvetődött a német államok egyesítésének gondolata, amelynek nyomán a Habsburg birodalom súlypontja, az udvartartás Magyarországra került volna. Az osztrák fél ellenben sikeres észak-itáliai hadjárata után rádöbbent arra, hogy nem igényli a német egységet, és Magyarországot megpróbálta visszakényszeríteni az 1848 előtti alárendelt helyzetbe. Lehet tehát azt állítani, hogy Magyarország nem tett meg mindent a konfliktus elkerüléséért, de azt is, hogy Ausztria a maga során mindent megtett azért, hogy ez kialakuljon.
A nemzetiségi kérdés problematikája
Az áprilisi törvények hiányosságaként emlegetik a nemzetiségi kérdés rendezetlenségét – magyarázta a történész. Mint kifejtette, 1848-49-ben nem létezett olyan európai minta a nemzetiségi kérdés megoldására, amelyre alapozni lehetett volna, illetve az semmiképpen nem előnytelen, hogy a ténylegesen alkalmazott modelleket Magyarországon nem ültették gyakorlatba: Franciaországban a nemzetiségi problémát már a francia forradalom időszakában erőszakos asszimilációval próbálták megoldani, az első koncentrációs táborokat a forradalmi hadsereg állította fel. Az angolok az ír kérdésben többször is az éhenhalatás módszeréhez folyamodtak. Megemlíthető Bismarck javaslata is, aki szerint a poroszok által megszállt lengyel területeken a legkézenfekvőbb megoldás e népcsoport kiirtása lett volna.
A magyarországi horvátokkal a kormánynak nem voltak különösebb összetűzései. A magyar–horvát konfliktus annak következtében robbant ki, hogy Jellasics (Josip Jelačić) horvát bán a határőrvidék katonasága feletti parancsnokságot megszerezve, megszakította összeköttetését a magyar kormánnyal, és követelte, hogy az önálló magyar had-, pénz-, és kereskedelemügyet rendeljék az osztrák kormányzat alá. Elvárásai között szerepelt a Zala megyei muraközi járás elszakítása, illetve Fiume és a magyar tengermellék Horvátországhoz csatolása is. A nemzetiségekkel szemben a magyar politikai elit nem erőszakos beolvasztásra, legfeljebb az olvasztófelsőbbség elvének alkalmazására törekedett. A társnemzetek önálló nemzetként való elismerését viszont egyértelműen elutasította, lévén, hogy a nemzet fogalmát a független területi, állami léthez kötötték olyan elvek szellemében, amelyek meghatározóak voltak a korszak Európájában – magyarázta Hermann Róbert.
Tévedések a honvédsereg toborzása körül
Széles körben elterjedt vélemény, ugyanakkor közkeletű tévedés, hogy Kossuth Lajos toborozta az 1848 szeptemberében Jellasicsot feltartóztató honvédsereget – indította új gondolatsorát Hermann Róbert. A tény az, hogy a Kossuth által összeszedett népfelkelők közül egy sem vett részt a bán elleni pákozdi csatában. A haderő szervezéséről már április közepén döntött a Batthyány Lajos vezette kormány, májusban pedig megjelent az első hivatalos felhívás a nemzetőri zászlóaljak megszervezésére, amelyeket később honvédeknek neveztek el. Batthyány május folyamán azt is elérte, hogy a Magyarországon állomásozó, császári-királyi haderő magyar származású egységei a kormány irányítása alá kerüljenek. A csehek, morvák, ukránok, lengyelek természetesen többnyire átálltak a másik oldalra.
A másik téveszme Mészáros Lázár későbbi hadügyminisztert tekinti a honvédsereg szervezőjének, noha ő csak 1848 májusának végén tért haza Észak-Itáliából.
Elmulasztottnak ítélt történelmi lehetőségek
A magyar történelem elmulasztott lehetőségei közé sorolják egyebek mellett a pákozdi csata utáni fegyverszünetet is – hívta fel a hallgatóság figyelmét Hermann Róbert. A mulasztást hangsúlyozó értelmezések szerint, a horvát haderő megsemmisítő vereségét követően, a magyaroknak üldözniük kellett volna, és megsemmisítő csapást mérniük Jellasics seregére, amely mintegy negyvenezer főt számlált. A tény azonban az, hogy Pákozdnál 17-18 ezer fős magyar haderő állt szemben az említett hadsereg háromnegyedével, ugyanis ennek fennmaradó része csak a csata lezajlásával érkezett meg a helyszínre. A sikeres összeütközést követően Móga János altábornagy ráébredt arra, hogy Pákozdnál nem lehet fedezni a főváros felé vezető útvonalakat. Úgy határozott, hogy Martonvásárig vonja vissza a haderőt, ahol ezek az utak találkoznak. Hatalmas zűrzavart, sőt káoszt eredményezett azonban, hogy a sereg egyidőben, ugyanazon úton indult el: a császári egységek tévedésből a honvéd alakulatokra lőttek, összetévesztve barna egyenruhájukat a horvát határőrök tábori uniformisával, akik a maguk során természetesen lövésekkel válaszoltak. A győztes, de megtépázott haderő Martonvásárra érkezésekor kapták kézhez Jellasics fegyverszüneti kérését, amelyet egyértelműen elfogadtak.
Szétfoszlott lehetőségnek minősítik továbbá az 1848. október hatodikán kitört bécsi forradalom megsegítésének elmaradását is. A bécsi forradalmárok kiűzték a városból a császári-királyi haderő jelentős részét, az udvar Olmützbe vonult vissza. A Magyarországon sikertelenül járt Jellasics szintén Bécs alá igyekezett. A Lajtha mellékére érkezett magyar hadsereg a határon megtorpant, mivel hivatalos segélykérést nem kaptak Bécsből, a vezéreknek pedig több körülmény is töprengésre adott okot. Jellasics ugyanis kirostálta és hazaküldte haderejéből a csak fosztogatáshoz értő alakulatokat, a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről pedig magához vonta a nem magyar származású császári-királyi csapatokat. A horvát bánnak csak a lovassága kétszer, két és félszer erősebb volt a magyar seregnél, amelynek létszáma nem volt több 25–26 ezer főnél. A bécsi forradalom fegyveres erőire kizárólag a város területén lehetett számítani. A forradalom támogatásának elmaradása ilyen megfontolásból nem minősíthető elmulasztott esélynek. Az október 30-i tényleges összecsapásnál a schwechati síkságon elszenvedett vereség nem volt végzetes, ugyanis Liechtenstein herceg és Jellasics nem működtek együtt a legsikeresebben. A bekerítő célzatú támadásnál a magyarok lőttek jobban, így elérhették a határt – fejtette ki a történész.
1849 áprilisában a magyar hadsereg mintegy négy hét alatt négy ütközetet és két csatát vívott, ezek közül egyiket sem vesztette el. Egyetlen helyszínen, Hatvannál szenvedett el a magyar lovasság az ellenfélnél nagyobb vereséget. Az egymást követő sikerek magyarázata az volt, hogy ameddig a császári fővezér, Windischgrätz egységben tartotta csapatait, a magyarok nem támadtak, ellenben mikor részekre bomlott, igen. Ismét elmulasztott lehetőségnek ítélték azt, hogy a magyarok nem követték a visszavonuló osztrákokat, nem foglalták el Bécset. A tényeket azonban a kiegyensúlyozatlan erőviszonyok befolyásolták: a magyaroknak áprilisban sem volt számbeli fölénye az ellenféllel szemben. A Bécs alá vonult osztrák haderő 55–60 ezer főt számlált, a magyar sereg egy része pedig visszamaradt Buda védelmére, hogy a Jellasics-féle esetleges felmentési kísérletet megakadályozza. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy csak egy ötvenezer fős hadsereggel érdemes támadást indítani, ehhez pedig Bem tábornok seregére lett volna szükség, amelyet a maga során a Temesköz elfoglalása kötött le – derült ki az előadásból.
Vélemények az orosz beavatkozásról
Léteznek olyan értelmezések, amelyek szerint, ha Kossuth Lajos nem mondja ki az osztrák ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét, akkor nem kerül sor a szabadságharc sorsát véglegesen eldöntő orosz beavatkozásra sem – fűzte tovább a vitatott kérdések sorozatát Hermann Róbert.
A kétségtelen tény azonban az, hogy az osztrák uralkodóház már 1848. április 21-én segélykérést intézett I. Miklós cárhoz, de csak májusban értesült a magyar függetlenség kinyilvánításáról. A cár 1849 nyarán állapodott meg I. Ferenc József császárral a kétszázezres orosz haderő bevetéséről, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.
Az orosz intervenciót illetően diplomáciai támogatásra kevéssé számíthatott Magyarország, tekintetbe véve, hogy amikor Palmerston lord angol külügyminiszter értesült arról, hogy az orosz hadsereg bevonul a Kárpát-medencébe, ennyit mondott: „végezzenek velük hamar” – tájékoztatott a történész. Mint elmondta, az angol politikának tökéletesen megfelelt az elképzelés, hogy az orosz ellensúlyként szolgáló monarchia kisegítője éppen az legyen, akinek terjeszkedését meg kell akadályoznia.
Tényleges lehetőségnek minősült volna, ha IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja az egyesített német koronát. Ebben az esetben az oroszok – mint a cár leveleiből kiderült – nem Magyar-, hanem Németország ellen indultak volna.
A magyar kormány jogosan reménykedett a Havasalföldre szorult osztrák csapatok lefegyverzése esetén kialakulandó, esetleges török–orosz konfliktusban, lévén, hogy a tengerszorosokra való tekintettel a török–orosz háborútól az angolok és a franciák egyértelműen idegenkedtek, így nyilván be is avatkoztak volna az eseményekbe. A várva várt konfliktus azonban elmaradt, így az oroszokkal szembeni nyugati beavatkozás esélye is – összegezte a szakértő.
A fegyverletétel értelmezése
1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon – nem a köztudatban élő, szomszédságában levő világosin – a Görgey Artúr parancsnok vezette haderő letette a fegyvert. Mint Hermann Róbert kifejtette, a szabadságharc abban az esetben számíthatott volna valamilyen eredményre, ha minél tovább sikerül nyújtani az ellenállást, illetve, ha az osztrák félre elgondolkodtató csapást sikerül mérni. Görgey és Dembinszky (Henryk Dembinski) altábornagy egyesített hadereje nagy valószínűséggel eredményesen megküzdhetett volna a Haynau(Julius Jacob von Haynau) parancsnoksága alatt közeledő osztrák sereggel. De amíg Görgey a Felvidéken át Komáromból a saját erőinek négyszeresével rendelkező orosz főseregen átküzdötte magát Aradig, Dembinszky nem tett így, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába fordult, hogy csatlakoztassa az ott lévő magyar csapatokat – noha, mint a mondás szól, egy egész hadsereggel nem kellett volna tíz lovas huszár elé menni – emelte ki Hermann Róbert.
Haynau a maga során Temesvárnál elérte célját: elszigetelte egymástól a két magyar hadtestet. Görgey augusztus 9-én érkezett meg Aradra. Augusztus 10-én minisztertanácsi határozat született, hogy amennyiben a döntő csatában a szerencse nem kedvez a magyar fegyvereknek, és az oroszok sem a felajánlott koronát nem fogadják el, sem a császár irányába való közvetítést nem vállalják, nekik kell megadnia magát a magyar seregnek. Augusztus 10-én este megérkezett a temesvári vereség híre, illetve az orosz üzenet, miszerint csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni. Amikor augusztus 11-én Görgey azt javasolta a haditanácsnak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, mindössze a tizedikei minisztertanácsi határozatot próbálta meg elfogadtatni a hadsereg vezetésével.
A levelezésekből utólag kiderült: Haynaunak feltett szándéka volt a honvédtiszteket rövidített eljárás útján kivégeztetni – összegezte az előadó.
Gyakran hivatkoznak a fegyverletétel kapcsán arra, hogy a komáromi erőd milyen sokáig tartotta magát, illetőleg milyen előnyös feltételeket sikerült kialkudnia. Azonban, amint ezt az osztrák mérnökkar két szakembere bizonyítottan, írott értekezéseiben kiszámolta, az erődöt többe került volna szétlőni és újjáépíteni, mint eltűrni a várőrség szabad távozását.
Az alaptalan Petőfi-legenda
A segesvári ütközetről felvetett legenda az, hogy Petőfi esetleg orosz postamester-kisasszony férjeként élt tovább – tért ki az előadás utolsó vitatott kérdésére Hermann Róbert. Mint kiemelte, a ködösítés 1988-1989-ben kezdődött el, amikor néhány hozzá nem értő egyén kitalálta, hogy Petőfi a segesvári csatatérről szibériai fogságba került, ahol, mint szláv származék orosz nyelvű verseket írogatott. Fogolylistákra, névsorokra hivatkoztak – mint kiderült, egyiken sem szerepelt Petőfi neve, mi több, az említett fogolylisták tulajdonképpen az aradi várőrség átadási jegyzékei voltak.
Történelmi szempontból semmi nem bizonyítja, hogy Petőfi túlélte volna a július 31-i ütközetet, így továbbra is úgy kell rá emlékeznünk, mint egy olyan férfiúra, aki a gyakorlatban is komolyan gondolta az általa képviselt eszméket, és életét is áldozta ezekért – hangsúlyozta a történész.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Közlemény a magyar EU-elnökség átvétele tárgyában
Az Európai Parlament idei, első strasbourgi hetén, az Európai Unió soros elnökségének átvétele alkalmával Orbán Viktor miniszterelnök személyesen mutatta be kormányának fél évre szóló európai programját, az Európai Néppárti Frakció 2011. január 18-i ülésén, másnap délelőtt pedig az EP plenárisán.
A családias hangulatú frakcióülésen Joseph Daul elnök köszöntötte a miniszterelnököt. A programismertetés, valamint az azt követő, kiadós megbeszélés rendjén a néppárti csoport egyöntetű támogatásáról biztosította a magyar elnökségi célkitűzéseket.
A magyar médiatörvénnyel kapcsolatban kibontakozott nemzetközi hisztériakampánnyal összefüggésben, a szükséges tisztázások nyomán Orbán Viktor – egyebek mellett – kijelentette, hogy a támadások zömének semmi köze nincs a sajtószabadsághoz, hanem ezek egy, az ellenséges politikai táborból érkező, szervezett támadássorozat részét képezik.
A 2011. január 19-i plenáris ülésen Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke vezette a magyar elnökségi program vitáját. A magyar miniszterelnök meggyőző erejű előterjesztésében egy „erős Európa” kiépítése mellett foglalt állást, ami egyben egy „erős Magyarország” létét, illetve az Unió általános válságának a közös erővel való leküzdését is jelentheti. Orbán Viktor a magyar prioritások között kiemelten szólt az európai csatlakozási folyamat folytatásáról, Romániának a schengeni országok sorába való mihamarabbi felvételéről, az elfogadás előtt álló Duna-stratégiáról, valamint az európai cigánystratégia elkészítésének kivételes fontosságáról. „Európa hiába okos, ha nincsen szíve” – mondotta ez utóbbi kapcsán a magyar kormányfő.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke Magyarország sikeres EU-elnökségével kapcsolatos jókívánságait azzal az elvi igényű szándékkal toldotta meg, hogy: „Hozzuk közelebb Magyarországot Európához – Európát pedig vigyük közelebb Magyarországhoz!”
Joseph Daul néppárti frakcióvezető beszédében egy „nagy európainak” nevezte Orbán Viktort, és az „erős Európa” magyar elnökségi jelszavával párhuzamosan – újból – azt hangsúlyozta, hogy az Unió társadalmaiban „több Európára van szükség”.
Martin Schulz szocialista frakcióelnök figyelme – fonák módon – még annak a „kulturális szőnyegnek” a bírálatára is kiterjedt, mely Magyarország 1848-béli határainak a „szimbólumát” ábrázolja ki.
A kimondottan ellenséges módon megnyilatkozó Daniel Cohn-Bendit zöldpárti frakcióvezető – a magyar médiatörvény mellett – még abba is belekötött, hogy a miniszterelnök prioritásai közé az üldözött keresztények védelmét is felvette, ahelyett, hogy a forradalmi Tunéziát vette volna védelmébe.
Orbán Viktor összefoglaló jellegű válaszában, valamennyi hozzászólást megköszönve, a demokratikus vita fontosságát méltatta. Az ellenséges érzületről tanúskodó – jobbára alaptalan – bírálatokra visszautalva, természetes módon jegyezte meg: sohse gondolta azt, hogy az EU-elnökség útja „diadalmenet” lesz Magyarország számára. Azt ellenben határozottan visszautasította, hogy hazáját nemzeti méltóságában sértsék meg.
A néppárti frakcióülésen tartott felszólalásában Tőkés László erdélyi képviselő különleges élménynek nevezte, hogy míg két évtizeddel ezelőtt az akkori fiatal politikus, Orbán Viktor még a megszálló szovjet csapatok Magyarországról való kivonulását követelte, ők maguk, Temesváron pedig a Ceausescu-diktatúrával néztek farkasszemet – íme, most együtt vehetnek részt az országaikat is magába foglaló Európai Parlament munkájában. Az egykor szinte elképzelhetetlen változások beszédes vonatkozásaképpen Magyarország szomszédaihoz fűződő viszonyát méltatta, melynek gyökeres megjavulására vallanak – egyebek mellett –: a Duna-stratégia kidolgozása, Magyarország és Románia együttes néppárti jelenléte az Unióban, országa schengeni, valamint Horvátország és Szerbia európai csatlakozásának magyarok részéről való támogatása, vagy a Szlovákiával való kapcsolat jelentős megjavulása. Iliescu, Meciar, Milosevic és Fico posztkommunista országlása után a szomszédpolitikai viszonyok átalakulásáért elsősorban Orbán Viktort, az Európai Néppárt alelnökét és az általa vezetett kormányt illeti őszinte elismerés – mondotta Temesvár egykori lelkipásztora.
Tőkés László alelnök az EP plenáris ülésén is állást foglalt a magyar EU-elnökség, illetve a médiatörvény vonatkozásában. (Beszédét mellékeljük.)
A magyarországi Elnökség bemutatkozásának sajnálatos velejárójaként érdemel említést két olyan magyar ellenzéki megnyilatkozás, melyek közvetett módon híven rávilágítanak a Fidesz- és országellenes nemzetközi kampány mögöttesére. Bokros Lajos, a nevéhez fűződő „csomag” szerzője, az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) csoportjának képviselője az EP plénumán szélsőséges támadást intézett az Orbán-kormány ellen. Vele párhuzamosan, Konrád György múlt heti „üzenetének” mintegy a folytatásaképpen, a délután folyamán az erdélyi származású Tamás Gáspár Miklós filozófus vett részt az anarcho-kommunistának aposztrofált Egységes Európai Baloldal / Északi Zöld Baloldal (GUE / NGL) frakció magyar médiatörvénnyel kapcsolatos rendkívüli sajtótájékoztatóján.
Az elrugaszkodott médiakampányon, valamint a magyar EU-elnökség ellehetetlenítésére irányuló nemzetközi összefonódásokon túlmenően, mindenképpen igaznak tűnik, hogy: a Magyarországon, illetve a Vasfüggöny túlsó oldalán élő baloldaliaknak és liberálisoknak – hogyha élni és fejlődni akarnak –, a kommunista múlt visszahúzó örökségével mindenképpen szakítaniuk kell, és föltétlenül meg kell újulniuk.
Strasbourg, 2011. január 20.
Tőkés László
EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Dokumentumokkal cáfolni az áligazságokat -interjú Boros Ernő újságíróval (1952. szeptember 12-én született Nagykárolyban. 1974–1978 között elektromechanikus szakképesítést szerzett. 1978 és 1982 között a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán tanult, 2008-ban pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia szakán másoddiplomázott.
1982 és 1991 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság riportere, 1991 és 1993 között pedig a csíkszeredai Tromf című szatirikus hetilap belső munkatársa. 1993-tól 2005 áprilisáig a Szatmári Friss Újság szerkesztője, azóta a Nagykároly és Vidéke hetilap főszerkesztője.
Több könyve jelent meg a szatmári svábok és magyarok deportálásáról, illetve két kötetbe gyűjtötte szatirikus írásait. 1987 és 1990 között a nagykárolyi művelődési ház színjátszó csoportjának a tagja, közönségszervezője és menedzsere, 1991-ben rendezője. 1995 óta a MÚRE tagja.
Számos szakmai díj tulajdonosa, több pályázat nyertese. Legutóbb, 2008-ban az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány szociográfiai riportpályázatának 2. díját kapta meg.)
Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.”
December végén újra kiadták a korábban komoly visszhangot kapott, dokumentumriportokat tartalmazó kétkötetes munkáját. Hogyan került kapcsolatba a szatmári deportáltak témájával? – Amint azt a Brassóföldvárra elhurcolt emberekről szóló kötetem előszavában is megírtam, a deportáltakról a legtöbbet a Kálmándon élő apósomtól hallottam. Csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon sokat szenvedtek az ottani mostoha körülmények között, ám arról senki nem beszélt, miért is vitték oda őket. Az okokat nem ismerték, csak a következmények voltak világosak számukra. Mivel érdekelt a téma, és azelőtt mástól nem hallottam semmilyen kapcsolódó információt, lassan bejártam Szatmár megye azon 20 települését, amelyben tudomásom szerint Földvárról hazatért hadifoglyok, vagy azok hozzátartozói éltek.
A gyűjtőmunka során azonban egy másik fontos téma is a felszínre került, mégpedig a szatmári svábok oroszországi deportálása. Ugyanis a földvári deportálás 1944 novemberének közepén történt, az oroszok pedig pár hónappal később, 1945 januárjában svábokat hurcoltak el. A két történet különböző okokra vezethető vissza, ugyanis a földváriakat román csendőrök deportálták és őrizték, a svábokat pedig szovjet katonák gyűjtötték össze. Végül közel 5 év alatt, 1997-től 2002-ig 42 települést jártam be, és szinte mindenütt másképp emlékeztek vissza a múltbéli eseményekre, sőt még a közeli magyarországi Mérk és Vállaj községben is gyűjtöttem információt. Először azt gondoltam, elég lesz, ha csak a beszélgetések anyagát közlöm, ám végül kiderült, úgy kaphatunk átfogó képet a deportálásról, ha elolvassuk a több száz mélyinterjút.
Emellett pedig a magyarázó előszóra is nagy szükség van. A legtöbb interjúalany idős néni volt, mivel a nők általában hét évvel tovább élnek a férfiaknál. A végkövetkeztetésem pedig egyértelműen az, hogy a köztudatban meglehetősen hamis kép él a svábok deportálásáról, míg a beszélgetések pontosabb képet adnak a helyzetről. A részanyagot folytatásos sorozatban közöltem az akkori megyei lap hasábjain, ahol történetesen riporterként dolgoztam. Magyarországon nem tudtam közölni az ottani kutatás eredményeit, mert a térséghez tartozó megyei lapot már akkor, a 90-es évek végén külföldi tulajdonos vásárolta fel, és elbulvárosította. Nem foglalkoztak ilyen jellegű anyagokkal.
– Ha jól tudom, magyarországi díjat is nyert ez a munka. Mi ennek a története? – A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete keretében működő Erdély-történeti Alapítvány írt ki pályázatot történelmi és irodalomtörténeti dolgozatok megírására. Öt-öt pályamunkát díjaztak mindkét kategóriában, és a történelmiben én kaptam meg a második díjat úgy, hogy elsőt nem osztottak ki. Akkor Takács Péter, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa figyelmeztetett, ennek az anyagnak nem szabad megjelennie előszó nélkül, amelynek az elengedhetetlen következtetéseket kell tartalmaznia.
A kutatás kapcsán ugyanis a deportáltak történetei mellett olyan kérdések is felbukkannak, mint például a svábok elmagyarosodása, vagy képet kaphatunk arról, hogyan éltek az emberek ezen a vidéken a két világháború között. Kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a svábokat erőszakkal magyarosították volna el. Például a mezőpetri sváb néni, amikor kényszermunkára hurcolják Oroszországba, egy szót sem beszél magyarul, mikor hazajön, jól kommunikál ezen a nyelven.
Tudniillik arról van szó, hogy az orosz kényszerlakhelyen nem beszélték az anyanyelvüket, mert ott nem volt jó németnek lenni akkor. Sőt volt olyan személy, aki egyenesen letagadta német származását, és magyarnak vallotta magát. Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.
Továbbá Oroszországban a szatmári svábok (még a korábbi volksbundisták is) mind magyarnak vallották magukat. (Volksbund ném. Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége – szerk.). Kutatásaim, következtetéseim olyan alapvetőnek hitt tézisekre cáfolnak rá, amelyek addig etalonként éltek a köztudatban. Példának okáért érdemes megemlíteni, hogy az Ernst Hauler (volt szatmári némettanár – szerk.) könyveiben leírt koholmányokkal szemben homlokegyenest mást mondanak a tények, és ezek olyan igazságok, amelyeket több száz visszaemlékezés támaszt alá. Érdemes megemlíteni, hogy tavaly levélben keresett meg egy New York-i professzor, aki egyébként egy Temesvárról kitelepült sváb nő fia, és a nevéből ítélve az apja román lehet.
Mivel a családjában szintén vannak egykori deportáltak, az amerikai vezető napilap hasábjain készült megjelentetni egy dolgozatot a témában. Azért érdeklődött, mert az édesanyja tud magyarul, és olvasta a könyvemet, viszont ő nem tud, és a távolság miatt problémás az édesanyjával való egyeztetés. Megbeszéltük, hogy bizonyos kérdéseire elektronikus levélben válaszolok románul. Az együttműködés két fordulóig tartott, ám amikor megjegyezte, hogy olvasta Hauler mind az öt ilyen vonatkozású könyvét, és azok szellemiségében gondolkodik, befejeztem vele a társalgást. Sajnos az a helyzet, hogy a történészek még nem gondoltak arra, a valós dokumentáció alapján már ideje lenne megcáfolni a korábbi tévhitek sokaságát, mert a végén elszaporodnak az előbb említetthez hasonló esetek.
Nem lenne jó, ha évtizedek múltán az ilyen áligazságok lennének a kordokumentumok, és ezeket idéznék tovább. Nem beszélve arról, hogy már manapság nagyon kevesen vannak, akik túlélői voltak a deportálásoknak. Lehetne még vizsgálódni a szomszédos megyékben is, de sietni kell vele, mert lassan már nem lesznek hiteles források. Az orális, magnószalagra rögzített vallomások mellett az illető települések historia domusait, azaz a templomi könyvek bejegyzéseit is megvizsgáltam. A római katolikus templomok házkönyvei fontos kordokumentumok. Természetesen ez is településfüggő, mert volt olyan plébános, aki csak három sor erejéig említi meg, hogy a nyájából több mint 300 lelket vittek el az oroszok, viszont több oldalon keresztül ecseteli a parókia tetőzetének javítását. Ellenpélda pedig az a település, ahol még az is részletesen olvasható, milyen volt a két világháború között a svábok és magyarok közötti viszony a településen, illetve a deportálás körülményeiről is alapos beszámolót írt a plébános.
– Segített a munkájában az újságírói képesítése, illetve a később elvégzett szociológiai stúdium? – Az ilyen munkát végeredményben nem tanítják sehol. Módszertana sincsen, munka közben alakul ki. Vannak is a könyvben olyan narratív részek, amelyek ismétlődnek különböző mesélőknél, de ez hozzátartozik a történethez. Gondolkodtam rajta, hogy kiveszem, de akkor csorbulna az összkép, ugyanis hiányoznának a mozaikdarabok. Végül benne maradt minden, mégha átfedésnek is minősül. Újságíróként is tanultam valamennyi szociológiát, de akkor nem vettem komolyan. A szociológia szakot pedig később, a könyv megjelenése után végeztem el Kolozsvárott. Nem tagadom, lehet, a kutatás miatt kaptam kedvet felvételizni oda.
Egyébként nincsen róla tudomásom, hogy valaki korábban végzett már ilyen jellegű feltárómunkát. Ahhoz, hogy megbízható következtetéseket vonjak le az oroszországi deportálás kapcsán, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb kérdésekben, fontos volt áttekinteni 500–600 ember véleményét ugyanarról a témáról. A végkövetkeztetésem pedig egybehangzik Karinthy tréfás megjegyzésével: „Minden másképp volt”. Annyira másképp, mint ahogyan az a történelemkönyvekben áll, hogy az is előfordult, miután megírtam a 42 település deportálástörténetét, nyolc évvel ezelőtt, az egyik szatmári sváb falu deportáltjainak emlékére rendezett összejövetelen nagyon furcsa tapasztalatom volt. Minden év januárjában tartanak valamelyik faluban hasonló megemlékezést, és engem is meghívtak oda. Mivel többször jártam ott interjúzni, a nénik megismertek, és maguk mellé ültettek a nézőtérre.
A dísztribünön egy professzor beszélt a deportálásról románul, sűrűn hivatkozva a levéltári forrásokra. Az egyik néni, akinek nem jelentett gondot a nyelvismeret, és gyönyörűen beszélt magyarul, románul, németül, csodálkozva fordult hozzám és kérdezte meg, hogy az illető most miről is beszél, mert nem ismerős a helyzet, pedig ő átélte a meghurcoltatás minden percét. Azt mondta, nem hitte volna, hogy ennyire félremagyarázzák a dolgokat. Például a levéltári kutatások alapján az derül ki – és az ottani anyag tetemes része politikai befolyás alatt született –, hogy a megye akkori kormánybiztosa azt jelentette, Szaniszló településről az oroszok ugyanúgy deportáltak románokat is, mint svábokat, holott erről szó sincsen. Vittek ugyan románokat, de sokkal kevesebb számban, és más okokból. Onnan elsősorban svábokat és református magyarokat hurcoltak el. Teljesen másképp hangzik a történet azoktól, akik átélték az eseményeket, mint a történészek tollából, akik történelmi távlatból közelítenek a kérdéshez.
– Említette az újságírói tanulmányait. Milyen volt egyetemistának lenni a 70-es évek végén a román fővárosban? – Annak idején az országban csak egyetlenegy helyen lehetett ezt a szakmát tanulni, a Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán. Nagyon jó képzést kaptunk, hiszen ott tanítottak az akkori Bukarest legnevesebb professzorai. Többek között világirodalom-tanárom volt Dan Grigorescu, aki elismert kritikus volt. Persze szükséges rosszként tanultunk pártépítést is, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Sőt volt olyan román anyanyelvű tanárom, aki kitűnően beszélt magyarul, és ha megakadtam valamiben, folytathattam az anyanyelvemen.
Olyan tantárgyakat is tanultunk, amelyeket most csak nagyon kis réteg, választhatóként ismer. Ilyen volt a pszichonyelvészet. Szerintem semmi gond nem volt a tanárokkal, és a legnagyobb nemzetközi lapok főszerkesztőinek elméletei alapján tanultuk a szakmát. Azt tudni kell viszont, hogy annak idején csak ajánlással lehetett felvételizni, és engem a Szatmár megyei napilap küldött, ahol már középiskolásként rendszeresen közöltem, illetve az is nagyon motivált, hogy megnyertem több országos cikkpályázatot. Azért nem jutottam be a televízió szakra, mert abban a bizottságban nem volt magyar tag, és ott beszélni kellett, a román pedig nem ment jól nekem. Az írott sajtó szakon írhattam anyanyelvemen, mert a dolgozatot javításra kiadták egy bedolgozónak. Egyébként a tanárok 90 százaléka bedolgozó volt. Az is említésre méltó, hogy magyarul írhattam az államvizsgám, védeni viszont románul kellett.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

Dialógusban Európával
Egyed Emese irodalomtörténész szerint a színházban is a változatosság a jó, ezért műsorrendekre van szükség
Hosszú lenne felsorolni részletesen kolozsvári beszélgetőtársunk tevékenységi területeit, hiszen egyetemen tanít, emellett költő, mese- és drámaíró, konferenciák szervezője, résztvevője, nem mellékesen két gyermek édesanyja... Szakterülete a felvilágosodás, a magyar felvilágosodás irodalmából alapos antológiát is szerkesztett a Polis Kiadónak. Interjúnkban műhelymunkák, azokból kinövő könyvek, mindennek a színházzal való kapcsolódásai képezik a fő témát, de arra is választ keresünk: veszít-e élvezhetőségéből az irodalmi mű, ha tananyaggá válik?
Ha jól sejtem, önt a felvilágosodás tanulmányozása a színház felé vezette. Hogyan történt ez?
– A színház nálam valamivel korábban jelentkezett, mert gyermekkoromban is szerettem vele foglalkozni: játszótársaimat rendeztem, a nagymamáknak, testvéreinknek bemutattuk a produkciókat. De nem véletlen, hogy a felvilágosodás a színházhoz vezet. Valójában a felvilágosodás fedezi fel azt, hogy a játék, főleg ha nem zárja ki a természetes beszédet vagy a nyelvi részt, nagyon sok mindenkit bekapcsolhat.
S mint ismeretes, a felvilágosodás korában a nemzeti nyelveknek, az anyanyelveknek megnő a szerepe, és ebből kifolyólag robbanásszerűen megnő a színdarabok száma is. Jancsó Elemér professzor, akinek a munkássága megkerülhetetlen, jó érzékkel fedezte fel azt, hogy a felvilágosodás idején beindult nyelvújítás nem steril dolog volt, hanem sok kísérletezés, kommunikáció, játék, fordítás, tehát valóban eleven tevékenység hozta létre azt a nyelvet, amelyet aztán a 19. század a tudományok művelésére is alkalmasnak talált.
Ezt akár egy ön által szerkesztett 2005-ös könyv is dokumentálhatja, az Ismeretség: Interkulturális kapcsolatok a színház révén a 17–19. században.
– Azt mondhatnám még el erről, hogy az egyetemen nagyon sok tehetséges fiatal megfordul, és elég keserűség a tanárnak, hogy nem tudja valamennyiüket a közelben tartani. De vannak olyan periódusok, amelyek kedveznek annak, hogy megjelenítsük a munkánkat. A Sapientia egyetem induló éveiben például lehetővé vált, hogy a kutatásaink eredményét megjelentessük. A Sapientia Kutatási Programok Intézete pályázatot hirdetett kutatási témákra, és vállalta azt is, hogy a létrejött munkákat megszerkesztve közzétegye.
Három könyvünk jelent meg. Az első a Teatrumi könyvecske, amely egy magyarországi katalógus ellenőrzésével kezdődött, tehát hogy megvannak-e azok a színházi zsebkönyvnek nevezett érdekes színházi nyomtatványok, amelyeket a 18. század végén adtak ki a magyar társulatok. A fordítással foglalkozott a második kötetünk, a Szabadon fordította. Valójában a színházi célból készült fordításokat, adaptációkat elemzi.
És a harmadik: Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok. A negyediket már nem támogatta a Sapientia, mert közben kifejlődött saját kutatói hálózata, saját oktatóinak jelenteti meg a könyveit.
És a negyedik könyv miről szól?
– Nyelv és képzés, nyelv és színház összefüggéseiről a 18–19. században. Úgy tűnik, sokkal nehezebb az állami egyetemi hálózatban a könyveinket megjelentetnünk akkor, ha nem egyetemi jegyzetről van szó, hanem a tudományos kutatás eredményéről.
Pedig gazdát kellene találni ennek a könyvnek.
– Ennek is, meg annak a nemzetközi színházi konferenciának is, amelyet tavaly szerveztünk a csapattal, vagyis ezekkel a fiatal kutatókkal, doktorandusokkal. Metamorfózis volt a címe, és az irodalom színházi produkcióvá válását, a színdarabok egyik nyelvből másikba való áttételét vagy másféle adaptációkat vett tárgyául, és nagyon érdekes előadások hangzottak el angolul, németül, magyarul, franciául...
Olyasmikről esett szó ezen a konferencián, amiről kiderült, hogy jobb helyeken is előfordul. Strasbourgban, például... A politikai, hatalmi változások rendszerint begyűrűztek a színház életébe. Ahogy nálunk egy időben román és magyar társulatok váltották egymást az élen, illetve egyazon épületben, ugyanúgy történt Strasbourgban a franciával és a némettel, tehát, mondhatni dialógusban vagyunk Európával.
Maradjunk még a színháztörténetnél. Fájdalmas, hogy a Bánk bán eltűnt a színpadainkról. Legalábbis romániai magyar vonatkozásban nem létezik, és román vonatkozásban sem, pedig a Bánk bánnak 1953-ban megjelent egy nagyon jó fordítása, és egyetlen román színház, társulat sem tűzte műsorára. Mivel magyarázható a Bánk bánnak ez a mostoha sorsa szép hazánkban?
– Van, aki azt mondja, például Lövétei Lázár László, de nem ő az egyetlen, hogy az irodalmi élvezetek halála, ha tananyaggá változnak a szövegek.
Kétségtelenül így van.
– Ez magyarázat lehetne magyar vonatkozásban: hogy megrettennek a rendezők attól, amit az iskolában túlságosan sokat magyaráznak...
És attól, amit ott „ráakasztanak” a műre.
– ... a mű jelentésének bizonyos fokú vulgarizálódásától. A másik dolog az, hogy korunkban kérdésessé vált: a történelemszemlélet és a hagyományok, amelyek identitásképzőek, a nemzeti közösségekben jó identitást hoztak-e létre, vagy pedig valamiféle idegengyűlöletet? És jelen pillanatban ott tartunk, hogy merészség kell ahhoz, hogy a történelmi tárgyat esetleg empátiával, nem pedig ironiával vagy szatirikusan közelítse meg valaki.
Persze, ez nem mai találmány, Voltaire is halálra nevettette a közönségét például a Jeanne d’Arc történetével. Ugyanő viszont rendkívül rajongó szövegeket írt IV. Henrikről. Azt hiszem, hogy a művésszínház, amely most elterjedt, valamit kihagyott a terveiből, éspedig azt, hogy többféle műsor tud egymás mellett megférni, és hogy szükség van műsorrendekre.
Mintha szektaként működne ez a művésszínház néha.
– Inkább azt mondom, hogy sokfélék vagyunk, és az igényeink is különbözőek, ugyanígy a színházban is a változatosság a jó, és előfordul, hogy néha az ember szeretne megnézni egy olyan művet is, amelyről vannak ismeretei. Mert jó érzés a ráismerés alapján való véleményformálás. Tehát örömet jelenthet a találkozás a színházban a Csongor és Tündével vagy Balassi Bálint Szép magyar komédiájával, ami még nem ment pocsékba, és hosszan folytathatnánk...
Valóban figyelemre méltó, hogy a román színpadon sincs jelen a Bánk bán, pedig a románok nem csépelték agyon az iskolában... De ha már a bajoknál tartunk, hadd mondjam el: hiányzik az a fajta színházi krónika, az az állandó napirenden tartása a színpadi nyilvánosság és a közönség viszonyának, ami olyan boldogító állandóság volt például a 20. század elején, amikor a sajtónak is köszönhetően mindenki ismerte a színészeket, sokat tudott róluk, hozzászólt a játékukhoz.
A 19. században, a Nemzeti Színház indulásakor Pesten Vörösmarty egy évig minden áldott nap elment a színházba, és írt ugyanannak az előadásnak többféle, sikeres vagy kevésbé sikeres változatáról, a bemutatójáról és az azt követő előadásokról, estéről-estére. Nem restellte...
És ha Vörösmarty ezt vállalta, akkor kutyakötelességünk lenne nekünk is...
– Erről van szó. Kell a visszajelzés a színészeknek is, mert különben elbizonytalanodnak a játékukban. A közönségnek pedig a sokféle színház kell. Vannak, akik szeretnének olyasmit is látni, ami benne van a kulturális emlékezetükben, nemcsak a ma született darabokat... Visszatérve a Bánk bánra: szerzője, Katona József színészből lett drámaíró, és voltak elképzelései arról, hogy miért nehéz a színházi művészetet kifejleszteni, például Magyarországon. És valójában ma is, sok tekintetben, hasonló a helyzet...
A nagyvilágban bátran kísérleteznek, és a klasszikus művek előadását esetleg más módon teszik modernné, nem úgy, hogy teljesen feledésbe merítik azokat. A test művészete, a nonverbális érvényesülés kedvéért nem áldozzák fel a szöveget.
Egyed Emese (1957, Kolozsvár)
Irodalomtörténész, költő, tanár. Szülővárosában érettségizett (1976), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán diplomázott (1980). Ugyanott 1996-ban doktori címet szerzett. 1980– 1988 között a Brassai Sámuel Líceumban tanít, 1988–1990 között az Utunk/Helikon szerkesztője, 1990-től a Babeş–Bolyai bölcsészkara magyar irodalomtudományi tanszékének tagja, 2002 óta professzorként.
Számos szakmunka szerzője, szerkesztője, szépíróként több vers- és mesekötetét adták ki 1988 óta, dramaturgi tevékenysége is számottevő. Az utóbbi időben megjelent könyvei közül: Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia, 2001), Ötven csillag (gyermekversek, 2008), Szabadító versek (2009). Szakmai elismerései közül: a Látó folyóirat vers-díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), a Romániai Írók Szövetségének díja (1998), a Székelyföld folyóirat költészeti díja (2003), Bartók Béla-díj (2006).
A Bánk bán esetében, szerintem, arra lenne szükség, hogy a művésszínház pontosan a saját eszközeivel közelítse meg ezt a művet, nem pedig botcsinálta politikusi képzelgésekkel. Ha valóban művésszínházként közelítené meg, meglátná benne azt, amit például Maia Morgenstern, aki azt mondta egy alkalommal: „A Bánk bán egy shakespeare-i formátumú mű!” És tudta, mit beszél, mert Zsámbékon eljátszotta magyarul Gertrudis szerepét. Ő a Bánk bánban az emberi történetet látta, nem pedig valami politikai képzelgést.
– És egy ilyen típusú mű megjelenítése színpadi eszközökkel lehetővé teszi, hogy a színész megmutassa saját magát, a tehetségét minden vonatkozásban. És az értelmező képességét is. Tehát nemcsak a nonverbális hajlamait. Shakespeare nagyon is értékmérő, de azért mi sem maradunk alább, vannak olyan magyar színházi szövegek, amelyek megállják a helyüket ebben az összehasonlításban. És érdekes, hogy a felvételin még mindig kérnek monológot is a jelölttől, aztán valahogy elsikkad ez az igény...
Nem biztos, hogy elsikkad. Inkább arról van szó, hogy amikor kikerül a színházi életbe, nem ezt várják a fiatal színésztől. De térjünk vissza az ön diákjaira. Kötő József egy alkalommal azt mondta, hogy ön egész színháztörténészi iskolát hozott létre Kolozsváron, és most már ideje lenne, hogy létrejöjjön Kolozsváron egy erdélyi vagy romániai magyar színháztörténeti intézet is. Mert az ön diákjaiból lett tanárok, szakemberek forráskutatásokat végeznek, értelmezik azt, amit feltárnak, és szükség lenne egy archívum létrehozására is, hogy biztonságba helyezzék a felkutatott anyagot. Hogyan látja ezt?
– Ott van egyrészt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelyben ki lehet fejleszteni egy ilyen osztályt. Csakhogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek nincs saját vagyona. Valamikor volt, de nem sikerült visszaszereznie, s ez nagy hátrány, mert alapításakor olyan gazdag emberek hozták létre a kereteket, akikhez hasonlóak ma nemigen jelentkeznek. Valóban szükség van helyiségre, és szükség van valakire, aki az archívumot felügyelje, a kutatást összehangolja, mert szakemberek lennének.
Tudna említeni közülük néhányat?
– Említeném Tar Gabriella-Nórát, aki most a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem német tanszékének adjunktusa, és megjelent már a doktori disszertációja magyarul, a gyermekszínjátszás múltjáról, A gyermekszínjátszás a Habsburg Birodalomban, a 18. században címmel.
Érdekes téma!
– Bartha Katalin Ágnes, aki az EMKE kutatója, a Szabédi Házban dolgozik, és Köllő Károly színházi hagyatékát dolgozza fel, de Szabédival is foglalkozott. Neki Budapesten, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban jelent meg a doktorija: A Shakespeare-olvasás és -interpretáció története Erdélyben, a 18. és a 19. században. János-Szatmári Szabolcs a váradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora lett, egyébként némettanárként dolgozik, könyve, Az érzékenység színháza itt jelent meg, az EMKE kiadásában.
Ők voltak a csapat lelke, amikor ezeket a Sapientia Kutatási Könyveket kiadtuk, és még vannak néhányan. Tőkés Orsolya doktoranduszom a Csongor és Tünde erdélyi recepciójával foglalkozik, nyilván összehasonlítva azt a magyarországi előadásokkal, sikerrel vagy feledéssel. Én úgy látom, hogy sikerült a kutatásainkat megnyitni a nagyvilág felé. Voltak olyan konferenciák, ahol a csapat tagjai jól szerepeltek, idegen nyelveken beszélnek, hozzá tudnak szólni a külföldi témákhoz, tehát jó irányban halad a dolog. Aztán lássuk, mit hoz a jövő.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az RMDSZ megvédi Markó Attilát
Az RMDSZ országos vezetősége tegnap közleményben foglalt állást a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítási kísérlet ügyében:
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség felháborodással és értetlenül fogadja azt a tényt, hogy Markó Attila államtitkár ellen közérdek elleni hatalommal való visszaélés vádjával eljárást indított a Korrupcióellenes Igazgatóság a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt. Az RMDSZ megalakulása óta következetesen képviselte az államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának ügyét, 1990 óta az RMDSZ tisztségviselői folyamatosan küzdöttek ezért. Ezt tette Markó Attila is, aki politikai pályája során közel ezer elállamosított ingatlan visszaszolgáltatásában segített.
Álláspontunk szerint megengedhetetlen, hogy ilyen tisztességtelen módon kompromittáljanak egy felelős politikust, aki a romániai magyar közösség és a szövetség érdekeit tartva szem előtt végezte feladatait.
Ugyanakkor úgy véljük, hogy a Markó Attila ellen indított eljárás nem elszigetelt eset, hanem szervesen kapcsolódik abba az RMDSZ és a magyarság ellen indított támadássorozatba, amely a szervezetünk hitelvesztését, politikai súlyának gyengítését célozza, és amelynek során egy másik fontos politikusunkat, Nagy Zsoltot szintén koholt vádakkal hurcolják meg a bíróságokon.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség szolidaritást vállal Markó Attilával, kiállunk mellette, és bízunk abban, hogy ártatlansága hamarosan bizonyítást nyer. Ugyanakkor határozottan elítéljük az ellene folyó bűnvádi eljárást, amely nem egyéb, mint boszorkányüldözés, rossz szándékú meghurcolás, amely nyilvánvalóan a magyar érdekképviselet és a történelmi magyar egyházak ellen is irányul. Népújság (Marosvásárhely)

A székely társadalom
A kavarok és a székelyek
A kavar (kabar) nép nem volt egységes etnikumú, különböző csatlakozott néptöredékekből állt — horezmiek, alánok, jászok, barszilok és óbolgár székelyek stb. Kniezsa István Ligeti Lajosra hivatkozva azt állítja, hogy a kavar népnév jelentése: lázadó. László Gyula a három kavar törzsnevet a tárkánnyal, a varsánnyal és a székellyel azonosítja.
A kavarok nemzetségei (törzsei), miután sikertelen polgárháborút vívtak a kazár kagánnal, és a harcokban alulmaradtak, szövetségre léptek a magyarokkal. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár azt írja: ,,a polgárháborúban az uralom kerekedett fölül, és némelyeket közülük levágatott, a többi, aki elmenekült, elment, és a turkokkal együtt él". A menekülőkből, a különböző néptöredékekből a megyer törzs fejedelme önálló törzset szervezett, amely katonai szövetségi, segédnépi státust nyert. Ez nem volt szokatlan eljárás a pusztai népek körében. A tradicionális nemzetségi szervezési kereteket nem bontották meg, hanem a jobb, a szorosabb kapcsolattartás céljából a különböző segédnépek irányítását egy kézbe összpontosították. Az egyesített új törzs létszáma jelentős, mindenképp egy nagyobb magyar törzséhez hasonló lehetett. Konstantin császár 950 táján készült művében a magyar törzsszövetség nyolc törzsének felsorolását nem véletlenül kezdte velük: ,,Az első a kabaroknak a kozároktól elszakadt nemzetsége, a második a Neké, a harmadik a Megeré, a negyedik a Kurtugermat." Konstantin nem részletezi, hogy a kavarok a magyar törzsszövetséghez vagy valamelyik magyar törzshöz csatlakoztak-e, mivel az ő korában természetesnek számított, hogy a magyarok több törzsből álló törzsszövetséget alkotnak. Úgy tűnik, hogy a székely, a bolgár––hun származású eszkil mint határvédő csatlakozott népcsoport is része a kavarok több nemzetségéből létrehozott törzsének, melyben megőrizték sajátos nemzetségi szerkezetüket és bizonyos fokú különállásukat. Tény, hogy a székely, az eszkil (eszegel) még a kavarok csatlakozása előtt a megyer törzs segédnépe volt. Ibn Ruszta és Gardézi arab krónikás leírása szerint a székelyek a magyarok szomszédságában éltek, majd egy részük hozzájuk csatlakozott. Véleményem szerint egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a magyarok hét törzsből álló szövetségében a honfoglalást megelőző évtizedekben miért épp a megyer törzs ragadta magához az egész törzsszövetség katonai irányítását. Egyértelmű, hogy a megyer törzs katonailag erősebbé vált azáltal, hogy csatlakozott hozzá a székelység jelentős katonai ereje is. Később, a kavarok csatlakozása idején az összes magyar törzzsel együttműködő néptöredéket, nemzetséget, köztük a székelyt is egy törzsbe, illetve egy vezetés alá helyezték. A magyar törzseknél ismert harmadik fejedelmi méltóság, a horka (kharkha) cím arra utal, hogy még a honfoglalás idején a csatlakozott népeknek külön, önálló vezetője volt. Ha az egyesített kavar nemzetségek lélekszámát ― óvatos becsléssel ― egy magyar törzsre taksáljuk, akkor mintegy 125 000 fős segédnéppel kell számolnunk. Elfogadva László Gyula feltételezését, amely szerint a székely a három, kavarnak mondott törzs egyike volt, akkor arányuk a kavar közösségen belül egyharmadra tehető. Rugonfalvi Kiss István a honfoglalás kori székelység létszámát százezer főre becsülte, e sorok írója ezt –– nagyon óvatosan –– 41 666 főre teszi, miközben tudja, hogy Kristó Gyula a székelyek számát mindössze 5000—10 000 főre taksálja. De Kristó nemcsak a székelyeket, de a magyarságot is oly nevetséges létszámban határozta meg, amely számomra –– a forráskritika és demográfiai elemzéseim alapján ― teljesen elfogadhatatlan. Egy 5000—10 000-es székelységet megbízni egy több száz, sőt, ezer kilométeres határszakasz őrzésével akkor, amikor egy ilyen kis közösség aktív, harcra használható férfinépessége alig egy-kétezer ember, képtelenség. Az általam számolt székely közösség már komolyabb haderőt állíthatott ki. Ha közülük csak minden ötödik székelyt tartjuk fegyverre foghatónak, akkor teljes mozgósítás esetén több mint 8333 fegyverest, lovast tudtak kiállítani. Az egész kavarság mozgósítható katonai ereje pedig elérhette a 25 000 főt, így a 10. század első felében kialakult gyepűvonalak védelmét már rájuk lehetett bízni.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A BKB javaslatai az új román tanügyi törvény alapján
A február 10.-én hatályba lépő új román tanügyi törvény (2011. évi 18.-as) 135. szakaszának rendelkezései új lehetőségeket nyitnak a romániai magyar nyelvű felsőoktatás bővítéséhez, szervezeti önállóságának megteremtéséhez.
A Babes-Bolyai Tudományegyetemen és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen magyar nyelveken működő karokat és oktatási vonalakat lehet létrehozni, amelyek különálló szervezeti egységbe szerveződhetnek és saját szervezeti szabályzatuk szerint működnek. A törvény szerint az egyetemek működését szabályozó chartákból a kisebbségi oktatást érintő diszkriminációs rendelkezéseket törölni kell, például a szemináriumok, a gyakorlatok, államvizsga dolgozatok, feliratok stb. nyelvének tekintetében.
Meg kell akadályoznunk hogy a történelem megismételhesse önmagát, és akárcsak 1998-ban, most is kisszámú, a magyar közösség akaratával szembehelyezkedő oktató gáncsolja el -tevőlegesen vagy passzivitása által- a következő hetekben elinduló újabb kezdeményezéseket. Ez a kérdés nem az egyetemi oktatók belügye, hanem az egész magyar közösség ügye. Emlékeztetnénk, hogy az oktatóink 80 százaléka több ízben aláírásával erősítette meg a magyar karok létrehozásának igényét, és a diákszervezeteink is ezt szorgalmazzák (lásd www.bolyai.eu). Kérjük a Magyar Köztársaság Kormányát, támogassa a BBTE és a MOGYE magyar karait is magukba foglaló szervezeti egységek létrehozását. Ugyanakkor tarthatatlannak ítéljük azt a korábbi gyakorlatot, hogy a magyar felsőoktatás elemi érdekei ellen, sőt esetenként Magyarország érdekei ellen fellépő oktatók jelentős támogatásban részesülnek. Javasoljuk, hogy a jövőben csak azok az oktatók és műhelyek kapjanak anyaországi anyagi támogatást, akik és amelyek nyíltan kiállnak a magyar karokat is magukba foglaló szervezeti egységek beindítása mellett. Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy minden magyar egyetemi oktató a nyilvánosság előtt is vállalja fel álláspontját. Bízunk benne, hogy a jövő tanévben már a BBTE és a MOGYE magyar karain tanulhatnak diákjaink. Dr. Hantz Péter, alelnök,
Dr. Kovács Lehel István, alelnök. Erdely.ma

Ezrek a Mikóért
A húsz évvel ezelőtti gyertyás-könyves tüntetéshez mérhető létszámban, óvatos becslések szerint is kétezer-ötszázan vonultak ki tegnap este Sepsiszentgyörgyön a város legnevesebb iskolájának visszaállamosítási kísérlete elleni tiltakozásként
A rég nem látott tömegben az idősebbek mellett nagyon sok harmincas, negyvenes, ötvenes is kiállt a kínnal-bajjal visszaállított, de ismét veszélybe került tulajdonjog mellett, jó néhány család gyermekeivel együtt. A sort a tegnap zárult egyetemes imahetet végigszolgáló református, katolikus, unitárius és evangélikus lelkészek nyitották meg, közöttük menetelt Antal Árpád András polgármester, mögöttük az istentiszteleten is részt vevő hívek az evangélikus templom előtt várakozókkal vegyesen. Ötösével-hatosával igazodott egymáshoz választott elöljáró, tanár és kisiparos, nyugdíjas és hivatalnok, volt mikós diák vagy jelenlegi szülő, de olyanok is, akik közvetlenül nem kötődnek az ügyhöz, csak szolidaritásból jöttek ki a havas, de amúgy nem túl hideg estébe. A menetet székely zászló kísérte, és egy busznyi csíkszeredai látogató zárta, derűsen és magasra emelt fáklyával. Csendesen, méltóságteljesen haladt a menet, de nem volt teljes némaság: mivel többnyire ismerősök, rokonok, barátok indultak együtt, itt is, ott is halk beszélgetésbe kezdtek.
Az iskola sorsáról, az időről, a napi ügyekről és az aznap esti prédikációról is eszmét cseréltek — Dávid György plébános ugyanis tételesen megfogalmazta, hogy a keresztény eszmék ellen vét, aki önös érdekből cselekszik; az jár el helyesen, aki önmagát is beépíti az egyházba, a közösségbe. A közös akarat által együvé szólított sepsiszentgyörgyiek este fél nyolckor az evangélikus templomtól indultak, a törvényszék előtt haladtak el, és amikor az első sor a Mikó kapuja előtt megállt, az utolsó még nem kanyarodott be a Mikesnél. A magyar, majd a székely himnusz eléneklése után sokan hagyták a fal tövében gyertyájukat, a távozókat azonban egy darabig még elkísérte a csíkszeredai csoport jókedvű dalolása: a csíksomlyói Mária-himnusz után Kossuth-nótákkal és népdalokkal bátorították a hazatérőket.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó után az özönvíz
Február végén rendezik meg Nagyváradon az RMDSZ tizedik kongresszusát, mondhatni stílszerűen, hiszen az elsőt is itt tartották meg 1990 tavaszán, a marosvásárhelyi fekete március követő feszült belpolitikai-etnikai légkörben, nagy belbiztonsági és médiaérdeklődés közepette, de minden incidens nélkül. A mostani kongresszust is megelőzi némi feszültség és sajtókampány, de ez kizárólag annak szól, hogy Markó Béla 18 évnyi regnálás után már nem vállal újabb elnöki mandátumot. Három jelölt is pályázik a helyére, holott van általa kiszemelt utód Kelemen Hunor jelenlegi kultuszminiszter személyében, nagy meglepetés lenne, ha a markói éra megkövesedett pártfegyelme nem működne. Elemzők nem sok esély adnak Eckstein-Kovács Péter államelnöki tanácsosnak és Olosz Gergely háromszéki képviselőnek, alsóházi frakcióvezetőnek Kelemennel szemben, de vannak, akik egyenesen azt tartják, hogy reális tétje nincs is ennek a tisztújításnak, hiszen az RMDSZ a széthullás küszöbére jutott, akárcsak jelenlegi kormányzati partnere, a Demokrata-Liberális Párt. Utóbbit saját inkompetenciája és impotenciája viszi sírba, előbbit a koalíciós társutazás – vélik sokan megjegyezve, hogy az RMDSZ-nek immár jelentős konkurensei is vannak az erdélyi magyar politikában és közképviseletben. Ha nem sikerül újra parlamenti tényezővé válnia a szövetségnek a legközelebbi választásokon – aminek nagyon nagy az esélye –, akkor könnyen lehet, hogy Várad nemcsak az első, hanem az utolsó tulipános kongresszus helyszíneként marad fenn a romániai magyarság történetében.
A három elnökjelölt kampánya mindenesetre máris balkáni jellemzőket mutat, Kelemen versenytársai szerint ugyanis súlyos belső demokráciadeficit van az RMDSZ-ben, és ez nap mint nap megmutatkozik. Olosz Gergely nyilatkozatot adott ki minap „a tisztességes megmérettetés esélyeiről”. Ezt idézzük a következőkben: „Hiszem, hogy egy igazándiból demokratikus kampány lehetőséget kell adjon minden egyes jelöltnek, hogy nevén nevezhesse a dolgokat. Ezt a lehetőséget senki sem veheti el egyetlen jelölttől sem! Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy fenyegetéssel és megfélemlítéssel, Dâmboviþa-parti módszerekkel meg tudják akadályozni indulásomat. Az alapszabályzat értelmében lehetőségem van közvetlenül közösségünkhöz fordulni támogatásért, és én élni is fogok ezzel a lehetőséggel. A háromszéki területi szervezet alapszabályzata célként fogalmazza meg, hogy intézményesen biztosítja a háromszéki magyarság egyéni és kollektív jogainak érvényesítését. Nem engedhetem meg, hogy az én személyem a szervezet testületeiben megosztó eszközzé váljék, hogy miattam az emberek egzisztenciáját fenyegessék, vagy arra kényszerüljön valaki, hogy lelkiismerete ellen szavazzon, nyomás vagy fenyegetettség következtében. A döntést a testületekre bízom, de én visszatérek közösségünk tagjaihoz, hogy igazi megerősítést szerezzek a megmérettetéshez! Nem tűrhetjük, hogy a szövetség vezetői saját döntéseiket testületi döntések mögé megbújva legitimálják! Itt az ideje szakítani ezzel a nem demokratikus gyakorlattal! A fentiek tükrében én nem akarom kierőszakolni a testület döntését, de számítok mindazok támogatására, akik egyetértenek RMDSZ-elnökjelölti programommal, elveimmel, céljaimmal, hisznek abban, hogy változásra van szükség, és a szövetségnek meg kell újulnia. Gyávaság lenne részemről, ha most megfutamodnék, és csalódást okoznék azoknak, akik Háromszéken és országszerte hisznek bennem, bíztatnak és támogatnak. Engem nem lehet megfélemlíteni és kiszorítani a versenyből! Végig fogom vinni ezt a kampányt! Teljes szívemből hiszem, hogy reális esélyem van a győzelemre, mert hiszem és vallom, hogy eljött a demokratizálódás ideje az RMDSZ-ben. Reális, felszíni változást, jobb életszínvonalat akarok hozni az erdélyi magyarságnak! Ebben kérem minden erdélyi magyar támogatását!”
Rögtön ezután Eckstein-Kovács Péter és Olosz Gergely közösen aláírták az előbbi által előterjesztett, az elnökválasztási kampányt szabályzó etikai kódexet. Eckstein-Kovács ekkor nyilatkozta: „Örülök, hogy Olosz Gergely barátom egyetértett velem abban, hogy az RMDSZ csak egy olyan elnökválasztási kampányt engedhet meg magának, amelyben a jelöltek egyenlő esélyekkel indulnak, amelyben minden jelöltnek egyformán jogában áll használni a szervezet infrastruktúráját, információit, apparátusát. Sajnos Kelemen Hunor jelölt kollégánk a mai napig nem hajlandó aláírni ezt a dokumentumot. Én azt is felajánlottam neki, hogy jöjjön módosító javaslatokkal, nézzük meg, lehet, nem tökéletes a szöveg, nem fed mindent. Elmondtam neki, hogy aláírhatnánk Csíkszeredában, az ő otthoni területén, vagy Sepsiszentgyörgyön, hisz találkozunk mindkét helyen. Hunor azonban eddig elzárkózott ettől a javaslattól. Azt nyilatkozta, hogy legfeljebb január 26. után tárgyalna róla, amikorra már a kampány kétharmada lejárt. Hunor válasza lényegében témaelterelés, és látszik, hogy nem kívánja tárgyalni a számára kritikus pontokat. Itt egy olyan RMDSZ apparátusával állunk szemben, amely preferenciálisan csak az egyik jelöltet, Kelemen Hunort segíti. A kongresszusi biztos maga Kovács Péter, nyíltan Kelemen Hunornak kampányol offline és online is. Hogyan garantálható az egész választás tisztasága, ha azok, akik megszervezik, nyíltan az egyik jelölt mellett teszik le a voksot? Olosz Gergely kollégám élt a módosítás jogával, majd aláírta ezt a fontos dokumentumot. Én ezt tisztelem, és várom, hogy ugyanilyen korrektségről tegyen tanúbizonyságot Kelemen Hunor is. Az aláírás lehetősége számára is nyitva áll, ha komolyan gondolja, hogy az RMDSZ-ben a demokrácia elementáris szabályait követni kell egy ilyen kampány esetén is”.
Olosz szerint az Eckstein-Kovács által javasolt kódex tartalmazza azt a minimumot, amely a jó ízlés kereti közé helyezi ezt a kampányt. Kelemen Hunor szerint viszont az RMDSZ belső választásait szabályozó etikai kódexről csak azután kell egyeztetni, miután hivatalosan minden jelölt benyújtotta indulási szándékát, teljesítve az alapszabályzat előírásait. „Egyrészt nem tartom szerencsésnek, hogy a sajtón keresztül kaptam meg a felhívást egy etikai kódex aláírására, másrészt úgy vélem, erről január 26-a után kell beszélnünk, amikor tudjuk pontosan, hogy kik az érintett felek. Akkor pedig közösen le kell ülnünk, ki kell dolgoznunk ennek az etikai kódexnek a tartalmát úgy, hogy minden fél számára elfogadható és vállalható legyen” – szögezte le Markó Béla támogatottja hozzátéve, ő személyesen etikai kódex nélkül is tud viselkedni egy politikai megmérettetésen. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kettős feladatunk van: értéket teremteni és értéket megőrizni
Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter Nagyváradon vett részt a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepi eseményen, ahol átadták a Magyar Kultúráért Díjat mindazoknak, akik az elmúlt esztendőkben hozzájárultak identitásunk megőrzéséhez, kulturális értékeink ápolásához.
Kelemen Hunor köszöntő beszédében arra reflektált, hogy mit jelent a kultúra. „Ha megkérdezzük száz embertől, hogy számára mit jelent a kultúra, akkor valószínűleg száz különböző választ kapnánk. Egyesek azt mondanák, hogy a kultúra a nyelv, a vallás, a jelen, a múlt vagy a jövő. Úgy vélem, az összes válasz helyes, mindenkinek az legyen a kultúra, amit megél, amiben jelen van. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk kettős feladatunkról, amikor a kultúráról beszélünk: az értékteremtés mellett hangsúlyos szerepet kell kapjon az értékek megőrzése is.”
A kulturális tárcavezető a magyar kultúra befogadó jellegét hangsúlyozta: „Szent István óta érik hatások a magyar kultúrát, ezek közül számosat befogadott, ugyanakkor hatott is másokra. A mi kultúránk mindig a párbeszédről szólt. Büszkék lehetünk kulturális értékeinkre, de ez nem jelent kizárólagosságot, hiszen számtalan esetben gazdagítottuk az egyetemes kultúrát”.
A nagyváradi ünnepi előadás után Kelemen Hunor jelen volt Székelyhídon, a Magyar Kultúra Napja alkalmából tartott hagyományos bálon, ahol aukciós vásárt szerveztek Böjte Csaba gyerekotthona számára.
Január 21-én, pénteken a csíkszeredai Kriterion Galériában megszervezett kiállítás-megnyitón is részt vett Kelemen Hunor, itt a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkmadarasi fotótáborának anyaga révén kaphattak betekintést a résztvevők Csíkmadaras mindennapjaiba. A kulturális és örökségvédelmi miniszter a vizuális nevelés fontosságára hívta fel a figyelmet, méltatva a kiállított fényképeket, „amelyek olyan pillanatokat örökítettek meg, amelyek a hétköznapi szemlélő figyelmét elkerülik”. Szabadság (Kolozsvár)

A meglét bizonytalansága
Na, már megint kell agyat gyúrni.
Kedvenc nemzetalkotónk Aradon kitalálta, hogy történelemkönyvet irat, s ebből fogják a diákokat okítani a hely múltjából. Ezáltal megdagad bennük a lokálpatriotizmus, s legalább megtudják, melyik híres épített történelmi omladvány előtti járdára köpik a magot, a rágcsit, szaratják a kutyát, köpnek, pakolják ki a buliban felszolgált szilárd kaját vasárnap hajnalban, s szabadulnak meg egyéb, a szervezet számára fölöslegessé vált, vitaminoktól kiaknázott szerves anyagoktól. Mert amúgy szerintem a HELY szeretetét, tiszteletét otthon kell megtanulni, persze, ha van kitől.
Eszem ágában sincs megkérdőjelezni a népcizelláló programra felkért kolozsvári történész professzorok multikulturálisan szegmentált és jóhiszemű agytekervényeit, akik helyi historikus potentátok bevonásával írják meg Arad megye igaz történetét, de hát nem véletlenül fut végig rajtam a zsigeri inger, amikor újabb történelemkönyv születéséről hallok.
Mert, mint kezdtem, megint agyat kell gyúrni. Illetékes fennvalóink máris fussanak a kamrába, és keressenek megfelelő gatyamadzagot, vértezzék fel magukat kellő türelemmel, dézsa mosollyal, történelmi forrásokkal, diplomáciával, koalíciós zsarolótésztával és egyéb, csupán általuk ismert herejajokozó ketyerével, hogy a könyvbemutatón ne nagyon szégyenkezzünk. És szóljanak német, szerb, szlovák, zsidó, bolgár értelmiségieknek, hogy ők is keressenek ketyerét a sufniban, másképp félő, hogy szintén kimaradnak, vagy kapnak egy félmondatot.
Nem akarom előre felnyársalni a medve bőrét, de hát mindannyian tudjuk, a tapasztalatok keserűek, Európának ebben a szegletében a közös történelemírás még afgán békegalambnak számít. Nem feltételezek én startból beágyazott rosszindulatot a nagytudású kolozsvári professzoroknál és a kiválasztott aradi bedolgozóknál, ám a kísértet, hogy végre rrrromán helytörténeti kötet kerüljön a diákok kezébe, hatalmas. Aggodalmaimat alátámasztva elmondom, a közelmúltban készült vékonyka kis, Aradot bemutató képes kötetecskében, amelyet a polgármesteri hivatal rendelt és adott ki, csak azért szerepel a Megbékélés Parkról készült felvételen a Szabadság-szobrunk is, mert Bognár Levente alpolgármester szemfüles volt. Ugyanis az utolsó ellenőrzésre készült kefelevonaton még rajta volt, a nyomdában azonban tiszta véletlenül levágták a fotóról, s csak a román diadalív maradt rajta. Ez nem mese, ez tény, még ha a felek nem is dicsekszenek vele.
Szóval, kötelező, hogy a készülő történelemkönyvben minden Arad megyében élő kisebbség méltóan szerepeljen helye, fontossága, mindannyiunk kincséhez való hozzájárulásának arányában.
Ja, egyébként arról szó sincs, hogy a kisebbségek anyanyelven kapják kézbe a most írandó történelemkönyvet. Pedig adófizetők pénzéből gyártják, adót pedig mindenki fizet ebben a megyében.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)

A Bolyai Kezdeményező Bizottság az új tanügyi törvényről
A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) azt kéri a romániai magyarság érdekképviseleteitől és a Magyar Köztársaság kormányától, hogy hatékonyan támogassák a Babes-Bolyai Tudomány Egyetem (BBTE) és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karait is magukba foglaló autonóm szervezeti egységek létrehozását és működtetését.
A BKB közleményében úgy fogalmaz: a február 10-én hatályba lépő új román tanügyi törvény rendelkezései új lehetőségeket nyitnak a romániai magyar nyelvű felsőoktatás lényegbevágó bővítéséhez, szervezeti önállóságának megteremtéséhez.
A multikulturális és többnyelvű egyetemeken kisebbségi nyelveken működő karokat és oktatási vonalakat lehet létrehozni, amelyek különálló szervezeti egységbe szerveződhetnek, és saját szervezeti szabályzatuk szerint működnek - emlékeztet a nyilatkozat, hozzáfűzve, hogy bármelyik felsőoktatási intézményben lehetőség van anyanyelvi csoportok, tagozatok és oktatási vonalak megteremtésére.
Az anyanyelv használata biztosított mind az első felsőoktatási ciklusban (előadás, gyakorlat, szeminárium, államvizsga), mind a második és harmadik ciklusban (mesterképzés, doktori képzés), valamint az egyetem utáni továbbképzésben is - áll a nyilatkozatban, amely utal arra is, hogy a törvény szerint az egyetemek működését szabályozó chartákból a kisebbségi oktatást érintő diszkriminációs rendelkezéseket törölni kell.
A BKB fontosnak tartja, hogy a magyar oktatók, tisztségviselők történelmi felelősségük tudatában aktívan vegyenek részt az új egyetemi charták megalkotásában, amelyeket a törvény rendelkezései szerint hat hónapon belül kell elfogadni. „Hangsúlyozzuk, hogy ez a kérdés nem az egyetemi oktatók belügye, hanem az egész magyar közösség ügye, olyan történelmi pillanatban, amelynek elmulasztása újabb évtizedekre vetné vissza a romániai magyar felsőoktatást. A jelenlegi lehetőség kihasználása csak összefogással, célratörő munkával valósítható meg” - olvasható a dokumentumban, amely szerint ennek érdekében el kell indítani a magyar oktatók tényszerű, célirányos tevékenységét összehangoló megbeszéléseket.
„Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy minden magyar egyetemi oktató a nyilvánosság előtt is vállalja fel álláspontját. Kérjük ugyanakkor a romániai magyarság érdekképviseleteitől, valamint a Magyar Köztársaság kormányától azt, hogy hatékonyan támogassák a Babes-Bolyai Tudomány Egyetem és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karait is magukba foglaló autonóm szervezeti egységek létrehozását és működtetését” - áll a BKB nyilatkozatában. Krónika (Kolozsvár)

"Megható volt az avatóünnepség"
Nagyvárad – A napokban nagyváradi, Hübschenberger József/George Enescu utcai szülőházának falán emléktáblát avattak gróf Széchenyi Zsigmond tiszteletére. Ezután az özvegye exkluzív interjút adott az erdon.ro-nak.
– Mikor járt először Nagyváradon?
– Néhány hónappal ezelőtt voltam Nagyváradon, életemben először, amikor Széchenyi-konferenciát szerveztek a római katolikus Püspöki Palotában. Tudtam, hogy a férjem itt született, ugye még az első világháború előtt, mert az apósom itt szolgált huszártisztként. Nekem véletlenül megmaradt egy albumom Váradról és a házról, ahol a férjem született. Akkor én ezt itt elmondtam, s a szervezők olyan kedvesek voltak, hogy utánanéztek, hogy ez a ház még megvan-e. Később a lakók hozzájárultak ahhoz, hogy egy emléktáblát avassanak az ingatlan falán. Én szinte el sem akartam hinni, olyan gyorsan történt az egész. Az avatóünnepség pedig különlegesen megható és szép volt számomra, de az is jólesett, hogy ezt megelőzően is mindenki olyan segítőkész volt velem.
– Milyennek tünik a város?
– Én most vagyok itt másodszor, azelőttről tehát nem ismertem, de mindenki azt mondja, hogy hihetetlen fellendülésnek indult az utóbbi időszakban. Mindenesetre óriási benyomást tett rám, szerintem szépek a házak, rendezettek a kertek. Ráadásul egy csomó kedves emberrel találkoztam: Földes Béla főorvos úrral, aki szervezte az egészet, Biró Rozália alpolgármester asszonnyal meg Halász János államtitkár úrral, meg egy hölggyel, akinek adtam egy, a férjemről szóló filmet. Mindenki olyan kedvesen viszonyult hozzám, úgyhogy azt sem tudtam, hogy köszönjem meg nekik ezt a sok kedvességet és jóságot.
Vadásztársaságok hozzáállása
– Az emléktábla felavatásának köszönhetően gyakrabban tetszik majd jönni ezentúl Váradra?
– Nézze, én nagyon idős vagyok már, 85 éves is elmúltam. Messze van Budapesttől Várad. Ha fiatalabb lennék, autóval biztosan gyakrabban jönnék, de így az én koromban már nem egyszerű ide eljutni. Most is kedves ismerősök hoztak el.
– Mennyire ápolják Széchenyi Zsigmond emlékét az anyaországban?
– Ápolják-ápolják, van egy-két emléktábla erre-arra. A hagyatékból megmaradt csodálatos vadászati könyvtár a Természettudományi Múzeumban van, nem a legjobb körülmények között. Megható viszont a különböző vadásztársaságoknak a hozzáállása, amelyek eleven tartják az emlékét. Ha időben értesülnek az emléktábla felavatásáról, talán többen képviseltetik is magukat.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Érmelléki Bál a Magyar Kultúra Napján
Bihar megye – Az elmúlt szombaton tartották meg Székelyhídon a III.Érmelléki Farsangi Bált. A jótékonysági árverésen összesen 10.320 lej gyűlt össze a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett helyi napközi javára.
A székelyhídi Múzem épületének bejáratát gyertyák világították meg szombat este, aIII.Érmelléki Farsangi Bálra érkezőket az ajtón belül Béres Csaba polgármester és Csuka József alpolgármester fogadta, illetve egyáltalán nem mellékesen pezsgőt kínáló „pincérek”. Az esemény meghirdetett kezdési időpontjára nem minden meghívott tudott megjelenni. Például a bál fővédnöke, Kósa Lajos debreceni polgármester, a FIDESZ ügyvezető alelnöke nem sokkal korábban mondta le részvételét. A program nyitányaként – a Magyar Kultúra Napján – Meleg Vilmos szavalta el Kölcsey Ferenc Himnusz–át, és a Magyar Kultúráért Díjat aznap kapott színművész a továbbiakban a műsorvezetői tisztet is ellátta. Elsőként Béres Csaba polgármestert szólította a mikrofonhoz. Székelyhíd elöljárója ünnepi beszédében megemlékezett arról, hogy Kölcsey Erkel által megzenésített költeményét 1990–ig semmilyen törvény nem nyílvánította himnusznak, a nemzet önként avatta azzá. Ugyanakkor felsorolt néhány adatot, amire a magyarság büszke lehet, például, hogy sok Nobel díjasa, továbbá szentté és boldoggá avatott személyisége van.
Szépet álmodni
A kultára az, ami megkülönbözteti a nemzeteket, ugyanakkor egy közösség akkor fejlődhet, ha meg tudja szervezni magát, ezen belül kulturális életét is, összegzett Béres Csaba. Utána Böjte Csaba szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője következett, aki felelevenítette, hogyan érkezett először az Érmellékre, hogyan kezte meg munkáját ebben a térségben is a vezetése alatt álló gyerekotthon–hálózat. Márton Áron néhai püspököt idézte, aki szerint nem szabad megijedni, megfutamodni a ránk szabott feladatoktól, ennek szellemében vállalta el, hogy az önkormányzat közreműködésével a székelyhídi Stubemberg kastélyt is gyerekotthonná alakítják, hogy „a gyerekek ne kerüljenek állami árvaházakba”. Elmondta: az épület tetőzetét és a kéményeket már sikerült rendbetenni. „Merjünk együtt valami szépet álmodni”, kérte Böjte Csaba, és már előre megköszönte a jótékonysági árverés felajánlásait, melyek az alapítványához tartozó napközi javát szolgálják.Eckstein–Kovács Péter, az államelnök kisebbségi tanácsadója lépett a mikrofonhoz, aki üdvözölte a megjelenteket, majd – bevallva, hogy ő nem nagy táncos – mindenkinek jó szórakozást kívánt.
Nyitótáncok
Ezt követően került sor arra a nem hivatalos nyitótáncra, melyet a helyi Szilágyi Cynthia és a nagyváradi Ianc Sebastian versenytáncospár adott elő. Nem hivatalos, mondom, mert az mégis csak túlzott elvárás lett volna, hogy a bál résztvevői az országos bajnok páros latin, majd standard táncokból állt lendületes programját próbálják „lemásolni”. Utánuk Nagy Éva fuvola– és Nagy Kálmán hegedüművészek, a Kolozsvári Filharmónia előadói szórakoztatták a publikumot. Közben – a Magyar Kultúráért Díj nagyváradi átadási ünnepségéről – megérkezett Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, kíséretében Kiss Sándor megyei RMDSZ–elnök, Szabó Ödön ügyvezető elnök, majd később csatlakozott hozzájuk Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja. A második nyitótáncban ugyancsak közreműködtek a versenytáncosok, Szilágyi Cynthia partnere ekkor már Béres Csaba polgármester volt, míg Ianc Sebastiáné a tavalyi bálkirálynő, Galajda Mária.
Menüsorok
Közben természetesen az asztalra került a vacsora, melyet a helyi középiskola diákjai szolgáltak fel (korábban ugyanők kísérték helyeikre az érkező vendégeket). A menü a következő volt: hidegtál saláta ágyon – szezámmagos csirkemellfilé rántva, körözöttel töltött sonkatekercs, mexikói salátával töltött fasírt, petrezselymes tojásos gombával töltött fasírt, sajttal töltött rántottszelet, csirkemelles fasírtgolyó, zöldpaprikába töltött körözött, trappista sajt; saláták – burgonyasaláta, mexikói saláta; melegétel – erdélyi töltött káposzta. A „kulturális menü” újabb fogása az a jótékonysági árverés volt, melyen a nagyváradi Tibor Ernő Galéria művészeinek, továbbá a helyi Kerekes Zsuzsa és Csorján Melitta alkotásaira, a nagykágyai Pongrácz Vilmos gróf által felajánlott, családi ereklyének számító ezüst cigarettatartóra, egy palack pezsgőre, az egykori Aranycsapat tagja, Buzánszky Jenő által dedikált focilabdára, illetve a Szeretet fonala című mézeskalács alkotásra lehetett licitálni. Az első körben 7570 lej gyűlt össze, de második „nekifutásra” már a korábban ajánlatot nem kapott kikiáltási tárgyak is vevőre találtak, így összesen 10.320lejt „ütött le” Meleg Vilmos képzeletbeli árverési kalapácsa.
Tánc reggelig
Hogy ki, mit vett, és főleg mennyiért? Jótékonysági vásárlásról lévén szó, ezt most nem fedjük fel, de annyit elárulunk – anélkül, hogy ezzel a többi alkotás művészi értékét kisebbíteni akarnánk – hogy legtöbbet Gavrucza Tibor Karácsony éjjelén című akvarelljéért fizettek, az ár kialakulásánál pedig egy kis ár(fel)verési rivalizálás is kialakult. A 10 lejért árult tombolába is érdemes volt befektetni, hiszen a fődíj a Zöldkert–Tész Szövetkezet felajánlásában egy négyszemélyes hétvége volt a hajdúszoboszlói Narancsliget panzióban, vacsorával a Karikás étteremben, aquapark–látogatással. Természetesen idén is sor került a bálkirálynő megválasztására: a szervezők a résztvevők között rögtönöztek kisebb közvélemény–kutatást, ennek eredményeként Béres Csaba polgármester most az érmihályfalvi Karsai Magdolnának adhatta a bálkirálynői szalagot és koronát. A 230 bálozó Fodor Sándor és Bajnok Csaba zenészek muzsikájára reggelig táncolhatott. erdon.ro

Bunta: Szász nem dolgozik,
Szász: Bunta leszámol
A székelyudvarhelyi önkormányzat döntéshozó testülete csütörtökön tárgyalja Szász Jenő alpolgármesteri tisztségéből való leváltását. Bunta Levente polgármester szerint Szász havi 12-13 órát tölt a hivatalban, ennek ellenére erkölcstelenül felveszi a fizetését, Szász viszont azt mondja, Bunta politikai tisztogatásának kicsúcsosodása lenne az ő eltávolítása. A végső szót minden bizonnyal ezúttal is Jakab Attila zöld párti tanácsos mondja ki: Szász eltávolításához ugyanis elegendő a tisztségben lévő tanácsosok fele plusz egy szavazata. Jakabon kívül a testület 9 RMDSZ-es és 9 MPP-s tagot számlál.
Nem dolgozik semmit, de erkölcstelenül felveszi a fizetését – nyilatkozta a Hargita Népének Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere Szász Jenőről. Az alpolgármester tevékenységét a kamerarendszer segítségével figyelték meg, Bunta szerint Szász havonta 12-13 órát töltött a hivatalban. „Más csökkentett fizetéssel 172 órát kell dolgozzon” – jegyezte meg a városvezető, hozzátéve: ennyi idő alatt értelemszerűen nem is tudta ellátni feladatait, ennek ellenére „erkölcstelenül, gátlástalanul felvette a fizetését. Ezt a tarthatatlan állapotot kezelni kell, ezért terjesztettem a testület elé az utolsó napirendi pontot. Olyan alpolgármesterre van szükség, aki hajlandó dolgozni, tenni is a városért, s aki nem munka nélkül veszi fel a fizetését.” Bunta nem minősítette Szász Jenő tevékenységét, „állandó akadékoskodását”, de hangsúlyozta: az alpolgármester csak hébe-hóba fordul meg a hivatalban, munkaidejének tíz százalékát sem tölti az irodában, ez pedig mindennél beszédesebb tény.
Hiányolt építő jellegű javaslatok
“Le kell váltani, egyértelmű, dolgozni sem jár” – jelentette ki megkeresésünkre Péter Pál. Az RMDSZ-es tanácsos – aki Szász idejében az alpolgármesteri funkciót is betöltötte – úgy látja, olyan személyt kell választani, aki tenni, dolgozni is akar a városért. „Ilyen nehéz gazdasági helyzetben megengedhetetlen, hogy kidobjuk a pénzt az ablakon a semmire. Márpedig ebben az esetben ez történik.” Péter szerint Szásznak soha nem volt építő jellegű javaslata, észrevétele egyetlen szakbizottsági ülésen sem, ami pedig alpolgármesteri munkáját illeti, „gyakorlatilag ingyen kapja a fizetését, holott nem hiszem, hogy rá lenne szorulva: abból a bérből egészen biztosan nem lehet Mercedeseket vásárolni, fenntartani”.
Szász: Kelemen Hunor keze van benne
„Több mint fél éve tudok Bunta Levente azon ügyködéséről, hogy meggyőzze a Zöld Pártot, szavazzon ellenem” – jelentette ki keddi sajtótájékoztatóján Szász Jenő. Az alpolgármestert éppen ezért saját bevallása szerint nem érte meglepetésszerűen a kezdeményezés, számított rá. Szász azt mondja, munkaideje kötetlen, s különben is, sok időt tölt terepen, az emberek között. Szerinte sokkal inkább Bunta politikai leszámolásaival, átláthatatlan ügyleteivel kellene foglalkozni. „A polgármester korábban elküldte a személyzeti osztály vezetőjét, majd a főkönyvelőt, aki komoly tapasztalattal rendelkezett, sok-sok évig kezelte a város pénzügyi dolgait, hogy aztán a közintézményekből is leépítsen jó néhány személyt.” Az alpolgármester fájlalja, hogy szegényes hatáskört kapott, holott tizenkét évnyi polgármesteri tapasztalattal biztosan el tudta volna látni az alpolgármesteri feladatokat is. Azt mondja, azért volt szálka a városvezető szemében, mert sok mindent látott, hallott a városházán, s „félinformációkból is rájött, hogy elherdálják a közpénzeket”. Szász továbbment: szerinte az sem lenne meglepő, ha Kelemen Hunor keze is benne lenne a leváltásában, hiszen az utóbbi időben számtalan kritikával illette az RMDSZ elnöki tisztségére pályázó politikust. Az alpolgármester próbált nyomást gyakorolni a Zöld Párt tanácsosára, aki gyakorlatilag kimondja az ítéletet a feje fölött: „Itt az ideje, hogy a Zöld Párt képviselője színt valljon, holnap kiderül, hogy Jakab Attila beáll-e az RMDSZ mögé vagy sem. Az mindenképpen jó, hogy erre most derül fény, jobb, mintha jövőben, választások előtt érnének meglepetések.” Az MPP visszaszól
Molnár Miklós MPP-s tanácsos úgy látja, két kritériumnak kell megfeleljen az a személy, aki napjainkban munkát vállal a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatalban. „Legyen butább, mint Bunta Levente, legyen gyáva, ne merjen visszakérdezni se” – élcelődött a tanácsos. Molnár is azt mondja, a városvezető fél éve készíti elő ezt a lépést, „a nagy kérdés csak az, hogy Jakab Attila beáll-e a bandájukba”. Szerinte igen, a holnapi tanácsülés nem tartogat számára ilyen szempontból meglepetéseket, s pesszimizmusát az az érv is alátámasztja, hogy Bunta fél év után csak most terjeszti a testület elé az alpolgármester leváltását, vagyis biztosra megy. „Inkább olyan kérdésekkel kellene foglalkozni, mint a városközpontba felszerelt égők, amelyekről természetesen azt nem mondták el, hogy Ferenczy Károly RMDSZ-közeli udvarhelyi üzletember cégétől vásárolták. Szász Jenőnek rálátása van ezekre a dolgokra, ezért nem nézik jó szemmel, ezért kell meneszteni” – fakadt ki a tanácsos. Arra a kérdésre, hogy miként lehetett rálátása, ha átlagban naponta fél órát sem töltött a polgármesteri hivatalban, Molnár kijelentette, „az úgynevezett monitorizálást Buntáék végezték, vagyis nem hitelt érdemlő, másrészt ne feledjük azt sem, hogy Szász Jenő nem rendelkezett jóformán semmilyen hatáskörrel, hiába kért több feladatot a város polgármesterétől”.
A számok döntenek
Jakab Attila zöld párti tanácsost nem hiába tartják a mérleg nyelvének: a kilenc RMDSZ-es és kilenc MPP-s tanácsos mellett ő is tagja a székelyudvarhelyi önkormányzat döntéshozó testületének. A csütörtöki tanácsülésen – ha egyenlő létszámban jelennek meg a két nagy frakció tagjai – tulajdonképpen az ő szavazata dönt az alpolgármester sorsáról. Természetesen mindkét fél részéről megkeresték már, árulta el a Hargita Népének, ő azonban mindent a Zöld Párt székelyudvarhelyi szervezetének megbeszélésétől tesz függővé. „Kértem a polgármesteri hivatalban egy részletes kimutatást az alpolgármester munkájáról: mennyit jár be, ezért mennyi pénzt kap.” Jakab azt mondja, eléggé szubjektív dolog megítélni egy alpolgármester tevékenységének minőségét, a mennyiséget viszont a számadatok egyértelműen bizonyítják. „A részletes kimutatás függvényében döntünk, jómagam pedig a párt döntését fogom képviselni az önkormányzatban.” Jakab Árpád. Hargita Népe (Csíkszereda)