Hitelesség
Nehéz lenne nem észrevenni, milyen számítás vezérelte az RMDSZ-t, amikor támogatta a polgármester-választások egyfordulóssá tételét. Az elgondolás végső soron nem rossz. Több olyan település is van Erdélyben és a Partiumban, ahol az eddigi, kétfordulós rendszerben a román szavazatok megoszlása miatt az első körben a magyar jelölt végzett az élen, de a második fordulóban a románok már egységesen az első fordulóban legtöbb voksot kapott román jelöltre szavaztak, így a magyarok elbukták a voksolást.
Az új változat szerint azáltal, hogy a szavazás egyfordulósra rövidül, megnő az esély arra, hogy az eddiginél több települést irányítson magyar polgármester. (A két nagy párt, a PDL és a PSD arra számít, hogy a hagyományosan hozzájuk húzó vidékeken nagyszámú szimpatizánsuk már az első körben mandátumhoz juttatja jelöltjüket). Csakhogy.
A román pártok sem ostobák, és tudják jól, mire megy ki a játék. A magyar jelölt győzelme „kivédhető” azzal, ha etnikai síkra terelik a választást, és már az első fordulóban közös jelöltet indítanak. Láthattuk 2008-ban Marosvásárhelyen, hogy ez mennyire eredményes lehet: Dorin Florea már az első fordulóban a szavazatok 52 százalékával nyert, mert a PDL mellé a PSD és a PRM is beállt, csak hogy ne Borbély László győzzön. A szavazatok etnikai síkra terelése tehát vissza is üthet a magyar közösségre. Nem elhanyagolható szempont ugyanakkor a hitelesség sem. Előfordult az is, hogy a magyar jelölt nem nyerte el minden magyar szavazópolgár támogatását – olyanok is voltak, akik inkább a román jelöltre szavaztak. A magyar jelöltet ugyanis nem tartották eléggé hitelesnek, megbízhatónak Ez történt például Nagyváradon, de vélhetően Marosvásárhelyen is voltak olyan magyar polgárok, akik inkább Floreára szavaztak, mert még őt is hitelesebbnek tartották magyar ellenfelénél.
Ellenpélda is van: Szatmárnémetiben és Zsombolyán a magyar jelölt bizonyult hitelesebbnek, olyannyira, hogy a románok nagy része is rájuk szavazott – és végül győztek. A tanulság tehát az: ma már nem feltétlenül elég, ha a párt kiszemel valakit, és kikiáltja őt a helyi magyarság/románság jelöltjének. Ha az emberek nem érzik, hogy valóban őket képviselné, ha úgy vélik, csupán szűk klikkérdekeket testesít meg, akkor – etnikumtól függetlenül – a hitelesebb jelöltnek szavaznak bizalmat.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Magyarnak lenni jó: vállaljuk bátran nemzeti hovatartozásunkat
Népszámlálás előtti kampány az identitásvállalásra
Népszámlálás 2011 címmel szerveztek szakmai értekezletet ma Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Majális utcai székházában, az idén ősszel sorra kerülő romániai népszámlálás során felmerülhető problémákat járva körül. Előadások hangzottak el a kivándorlásról, demográfiai adatokról, az összeírás lebonyolításáról, arról, hogy a magyar közösségnek nagy figyelmet kell szentelnie a népszámlálásra és ezzel kapcsolatos felvilágosító kampány beindítására. A rendezvényt megnyitó Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta: jó hangulatú kampányt folytatnak majd, „amely arra biztatja az embereket, hogy vállalják identitásukat, és bátran írják majd be a kérdőívre, hogy magyar emberek.” Többen felvetették, hogy gyakran és alaptalanul jelenik meg nem csak a sajtóban, hanem politikusok között is a „nemzethalál koncepciója”, és fontos, hogy ennek az ellenkezőjéről tájékoztassanak.
Több olyan témát, valamint problémát jártak körül neves szakemberek, amelyek az idén ősszel sorra kerülő romániai népszámlálás során felmerülhetnek. A Népszámlálás 2011 című szakmai értekezletre tegnap került sor Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában. A rendezvényt megnyitó Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta, tavaly hozta létre az RMDSZ a népszámlálás-munkacsoportot, kettős feladattal: egyrészt tudományos kutatói munkavégzésre, amely a demográfiai mutatókra vonatkozik – az elmúlt húsz év történéseire és a várható számításokra; másrészt meghatározni a célokat és oda vezető eszközöket valamint lépéseket, amelyek felkészítenek a 2011. évi népszámlálásra. Terveik szerint jó hangulatú kampányt szeretnének folytatni, arra biztatva az embereket, hogy vállalják identitásukat, és írják majd be bátran a kérdőívre, hogy magyar emberek, tudatosítani kell, hogy „magyarnak lenni jó”. Az identitásvállalásba most már az oktatási törvény is besegít, a demográfiai mutatók pedig igazolják, hogy az arányvesztés leállt, ezért hamis felfogás ezeket a mutatókat a nemzetvesztés víziójával kötni össze – figyelmeztetett a miniszter.
Reális veszély a külföldi munkaerőigény
Új demográfiai kihívások a Kárpát-medencében címmel tartott, (saját meghatározása szerint) rendhagyóbb előadást a migráció jövőjéről Kapitány Balázs, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal tudományos titkára. A gazdasági válság előtt a kivándorlás mérséklődött, és kezdetben azt hitték, a bérarányok kiegyenlítődésével az erdélyiek kivándorlása is csökkenni fog. Nem számítottak arra, hogy a gazdasági válság differenciáltan végződik: a jelenlegi adatok szerint Németország egyértelműen győzött, és az elkövetkezőkben kemény munkaerőpiac-nyitás, továbbá strukturális elvándorlás várható. Kapitány Balázs szerint a migráció elsősorban gazdasági, ha kiegyenlítődnek a bérek, akkor visszaesik, a gazdasági válság és annak alakulása azonban egyértelműen áthúzta a számításaikat. Nem számítottak többek között a schengeni határnyitás eltolódására, valamint a kedvezményes honosításra, a magyar állampolgárság megadására. Ez utóbbi helyzetben két hipotézis lehetséges: az egyik pozitív, és eszerint nem jelent problémát a migráció szempontjából, mert úgyis csak a mindenképpen elvándorlókat irányította volna Magyarországra; a negatív feltevés szerint azonban megnyitja a migrációs utat Németország és Amerika felé, a magyarországi vendégmunkási vízum révén. A külföldi igény miatt felértékelődik a képzett munkaerő, ezért a romániai magyar elitnek intézkednie kell a nettó bérek növelése irányába, hogy tartani tudják a megfelelő bérarányokat, ellenkező esetben új irányba indul el a kivándorlás – vélekedett a szakember.
Összetévesztik az állampolgárságot és etnicitást
Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója beszámolójában megemlítette, májusban próba népszámlálást szerveznek, a tényleges összeírásra majd októberben kerül sor. Azokat regisztrálják, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és nem tartózkodnak külföldön, életvitelszerűen, több mint egy éve. A népszámlálás során több probléma felmerülhet, a korábbi tapasztalatok is mutatják, hogy például befolyásoló tényezőként jelent meg az állampolgárságra és etnicitásra való rákérdezés. Az identitáspolitikai kampányoknak tisztázniuk kell, hogy mit jelent valamilyen etnikumhoz tartozni, hogy azt nem kell összetéveszteni az állampolgársággal. A romakérdés is problémát jelent, ugyanis a romapártok jelezték – népszerűsíteni fogják, hogy romaként jegyezzék be magukat az emberek, és céljuk legalább két millió romát regisztrálni. Ez a magyarságot két szempontból is érintheti: mintha azt akarnák kiélezni, hogy magyarok lakta területen él több roma; ugyanakkor azzal a szándékkal történő részvételük a kampányban, hogy „ők tudják, ki a roma” kihat azok identitásvállalására, akik egyébként magyarnak vallanák magukat.
A vegyesházasságok esetében a gyerekeket több esetben vallják románnak, mint magyarnak, mutatott rá az intézet igazgatója. A lekérdezés nyelvénél felmerült a kétnyelvűség lehetősége, ezen a téren még várják a bizottság döntését.
Kiss Tamás, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára szerint bármit mondanak, úgyis az jelenik meg a médiában, hogy „vészesen fogy a magyarság”, pedig következtetéseik azt mutatják, a magyarok arányvesztése állandósult, pozitív fordulat következett be a kilencvenes évekhez viszonyítva, nőtt a gyerekvállalás, ami nagyjából kiegyenlíti a vegyesházasságok miatti asszimilációs veszteséget.
Székely István, a Népszámlálás-bizottság vezetője a kommunikációt tartotta az egyik legfontosabb feladatnak: többek között az egyházakkal való együttműködés révén olyan népességi csoportokhoz kellene eljutni, akikkel nincs kapcsolatuk.
Szóba került még a csángó identitás, a Kárpátokon kívüli diaszpóra és a szatmári svábok kérdése, egyféle székely identitás leválasztása a magyar identitásról, amit az elmúlt tíz év politikai törekvései is elősegítettek, de ami ugyanakkor veszélyt is jelenthet az összesítésnél.
Szász Péter az EMNT részéről vett részt a tanácskozáson, ő is hangsúlyozta, a szervezeteknek közösen kell részt vállalni annak népszerűsítésében, hogy magyarnak lenni jó.
Ú. I. Krónika (Kolozsvár)

Himnuszunk, nemzeti imádságunk
A magyar kultúra napja – 2011
Ünneplő és éneklő közösség!
Annak emlékére ünnepeljük 1989 óta minden esztendőben január 22-én a Magyar Kultúra Napját, hogy Kölcsey Ferencz 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus megírását.
A kultúra szó latin eredetű. A négy igei alakot a szótárak így hozzák: coleo-colere-colui-cultum. Jelentése: művelni. Eredetileg a föld megművelésére vonatkozó fogalom volt. Az agrikultúra kifejezés földművelést jelent. Mai értelemben azonban ennél sokkal többet jelent a szó: szellemi javakban való gyarapodást, az emberi szellem pallérozását, lélek-művelést, műveltséget, legfelsőbb szinten pedig (figyelem!) kultuszt, vagyis istentiszteletet, istendicsőítést-istenimádást. Valójában a tárgyak használatától kezdve, az életmód, az önkifejezés különböző módjain át a világlátásig minden a kultúra körébe tartozik. Az 1965-ben véget ért II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (öröm és remény) című dokumentumában, e tekintetben így fogalmaz: „...a kultúrának a személy tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia. Éppen ezért
úgy kell kiművelni a szellemet,
hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére” (59).
Zárójelben egy kis szemléltető adalék: holnap (hétfőn) emlékezünk a katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székházában Bajor Andor halálának 20. évfordulójára. Ő mesélte hajdanában nekem, hogy amikor egyik külföldi útja során a szentpétervári Ermitázsban megállt, majd leülve hosszasabban elidőzött Rembrandtnak a tékozló fiú visszatérését ábrázoló világhírű festménye előtt, egyszer csak nagyon elérzékenyült, könnyezni, majd valósággal zokogni kezdett, mert a művészi látvány hatására saját addigi eltékozoltnak vélt élete pergett le filmszerűen pillanatok alatt lelki szeme előtt. Vajon miért történhetett ez meg vele? Azért, és most ismét a II. vatikáni zsinat említett dokumentumából idézek, mert: „Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez”(62). A festészeten túl persze gondolnunk kell itt a szobrászatra, az építészetre, a színházművészetre, zenére és nem utolsósorban az irodalomra, illetve az e területeken született kimagasló művészi alkotásokra.
Nem kétséges, hogy összmagyar kultúránknak, amelynek a határai tudvalevőleg nem azonosak Magyarország jelenlegi határaival, az egyik legtöbbre becsült szellemi terméke és felbecsülhetetlen értékű kincse sok más művészi érték mellett, a Kölcsey által írt Hymnus, amelynek
„a nemzet imádságaként”
számontartott szövegére húsz évvel később, Erkel Ferenc komponált zenét. A himnusz hallatán az „átkosban”, ha ritkán megfordulhattunk a budavári Mátyás-templomban, bizony mi is elsírtuk magunkat. A budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött eredeti Kölcsey-kéziraton, amelyet sokan láthattak a napokban, mindössze néhány apró javítás látható, amiből szinte teljes bizonyossággal megállapítható, hogy valóságos zuhatagként ömlött szerzője tollából az ihletett szöveg, az összesen 64 verssor. És itt engedjenek meg ismét egy apróságnak tűnő, de a szöveg-pontosság szempontjából nem mellékes megjegyzést: ragaszkodjunk szigorúan szó és betű szerint a himnusz szövegéhez, s ezért nem a „hozz reá vigesztendőt”, hanem „hozz rá vigesztendőt” mondjunk, írjunk és énekeljünk – mindig. Az eredeti szöveg ugyanis így íródott. Ezt megköveteli mindannyiunktól a művészi-irodalmi alkotás iránti tisztesség és a szöveghűség.
A joggal fennköltnek minősíthető himnusz-szöveg, tartalmát és üzenetét tekintve, minden más
európai himnusztól lényegesen különbözik.
„Más” – ahogy szombaton Markó Béla az evangélikus templomban mondta. Ezen állítás igazolását egy minapi, világhálón érkezett elektronikus levélből veszem, amely ilyen jellegű összehasonlítás céljából a sok himnusz közül hármat sorol fel:
1. A német himnusz. Szövege így kezdődik: Deutschland, Deutschland über alles in der Welt – Németország, Németország a világban mindenek felett! A 2. világháború befejezése után a győztes európai hatalmak tiltakozása következtében ezt így már nem éneklik, hanem a 3. szakaszt, Haydn zenéjére.
2. A széthullott Szovjetunió himnusza. Ez a himnusz a hatalmas birodalomban soha nem létezett emberi szabadságot, s az emberiség levitézlett alakjait, Lenint és Sztálint éltette több évtizeden keresztül, s ezért menthetetlenül gyökeres változtatásra szorult. A mostani orosz himnusz mindössze 11 éves.
3. A Marseillaiseként közismert francia himnusz. Ez, mint köztudott, vérben álló harcról és fegyverbehívásról, tehát csatáról, illetve háborúról szól.
A felsoroltakkal vagy a fel nem sorolt többivel szemben a magyar himnusz senki emberfiát nem magasztal és nem is éltet: sem királyt, sem császárt, sem köztársasági elnököt, és nem is uszít senki ellen, hanem a legbuzgóbban fohászkodik a sorsunkat kezében tartó mindenható és gondviselő Istenhez, áldást kérve tőle – mind jósors, mind balsors idejére.
Közbevetésként hadd mondjam el itt megint, egy 20 évvel ezelőtti anekdotikus élményemet. Amikor nem sokkal az 1989-es romániai változások után durva támadás érte az erdélyi katolikus egyház vezetését a politikai hatalom részéről, a himnusz eléneklése miatt a gyulafehárvári székesegyházban, 1990-ben, az akkori főpásztor, néhai Bálint Lajos érsek, engem küldött le Bukarestbe, a Román Televízió székházába, hogy az akkori hétfői adásban a himnusz szövegét szószerinti román fordításban tolmácsoljam, és vele kapcsolatosan az imént említett tényeket a román nézőknek és hallgatóknak az ország nyilvánossága előtt elmondjam. És mellette persze azt is, hogy a románok részéről teljesen indokolatlanul kifogásolt himnusz-szöveg, az évszázadokon át sokszor szorongatott helyzetbe került, néha már-már a kétségbeesés szélére sodródott magyar népnek a lélek legmélyéről fakadó imádsága, s nem egyéb. Tehát fohász: Isten, áldd meg a magyart! Húsz év távolából egyfajta büszkeséggel emlékezem vissza erre a televíziós szereplésemre, mint felelősségteljes egyházi küldetésre.
Mint köztudott, a mi himnuszunk annyira kiállta a zord idők politikai és ideológiai változásait, más népek himnuszaival szemben, hogy máig sem kellett azon egy jottányit is változtatni. Pedig a kommunista Rákosi Mátyás például, az 50-es évek elején Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát is fölkérte egy teljesen új szövegnek és egy teljesen új dallamnak a megírására-megkomponálására, ekképpen érvelvén a maga „igaza” mellett: az már még sem lehet, hogy a „dolgozó nép” himnusza, vagy bármely ünnepség, himnusz címen éppen az Isten nevével kezdődjék. Ám, Kodály és Illyés, nem voltak hajlandók a „megtisztelő” feladat vállalására. Nos, Testvérek, ilyenek voltak (tehát kiváló jellemek!) ők, és a mi többi nagyjaink is – a múltban.
És most, a kifejezetten magyar kultúra idei napja alkalmából, közülük csupán két személyt név szerint is ki kell emelnem, akiknek az emlékére idén mind az anyaországban, mind a határokon kívül – így hát nálunk Erdélyben is – évfordulós megemlékezéseket szerveznek.
Az egyik személyiség a „haza bölcse”, a nem pusztán egyéni érdekeket hajszoló politikus, hanem valóságos államférfi, a 135 éve meghalt Deák Ferenc, a passzív ellenállás politikájának volt a zászlóvivője, az 1867-es kiegyezés eszmei megteremtője. Az erdélyi katolikusok Vasárnap című hetilapjának mai számában egy kortárstörténész erről az időről így ír: „Deák Ferenc és Ferenc József császár műve gyakorlatilag a nemzeti szuverenitást sokkal inkább biztosítá mint 1526 óta bármely törvényünk. Az új eszményt most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése”. A vérzivataros 1848–49-es szabadságharc leverése után szinte csak egyedül volt tisztában azzal, hogy nemsokára eljön a nemzetállamok kora, és Magyarországnak emiatt rendkívül ellenséges környezetben kell majd politizálnia.
Különben az alaposan meggondolkoztató bölcs szentencia is, amit sokan ismernek, tőle származik, idézem: „amit hatalom ront meg, ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önkényt odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet”. Mint rendkívül tömör „üzenet”, ma is időszerű és érvényes!
A másik nagy magyar személyiség, akit ugyancsak név szerint említek itt és most meg, a 200 éve született világhírű muzsikus és zeneszerző, Liszt Ferenc. Isten kegyelméből az utóbbi esztendők folyamán szerencsém volt kétszer is megfordulni bayreuthi sírjánál, ahol a mauzóleum falán a német mellett, ez az érzelmeket pozitívan sokkoló magyar felirat olvasható: „Hírhedt zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon”.Bár sokan kétségbevonták és kétségbevonják ma is az ő magyarságát, ízig-vérig magyar volt és annak is vallotta magát! Egyik levelében szó szerint ezt írja: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért, a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni”.
E gyönyörű vallomás kapcsán tegyük fel önmagunknak a lelkiismeretet vizsgáztató és mindenkitől választ is váró kérdést: ki a magyar? Illyés Gyulával adom meg a választ:az, aki vállalja! És ő, a zene világhírű Mestere, Liszt Ferenc, vállalta!
Befejezésül és tanulságul is, saját magyarságunkat illetően, fogalmazzunk meg egészen gyakorlati következtetéseket: a vérbeli származás a magyar mivolthoz egymagában nem elég, melléje tettek is kellenek. A puszta szó sem elég, bárhol és bármilyen fennkölten is hangozzék. Ugyanis: nem magyarkodni, hanem ahogy a „legnagyobb magyar”, Széchenyi fogalmaz:
„magyarosodni” kell!
Tehát: minél több nyelv- irodalom- és történelemismeretre szert tenni, a történelem leadta kemény leckékből előítélet mentesen tanulni, népi hagyományainkat és művészi értékeinket, varrottasainkat, táncainkat és dalainkat az itt fellépő kórusokhoz hasonlóan megbecsülni, továbbadni, a mai élet adta lehetőségekkel élni, tervszerűen és szorgosan építkezni! Mert nem elég például folyton-folyvást autonómiáról beszélni, azért legalább a magunk helyén és a magunk eszközeivel tenni is kell.
Sajnos, két évtizeddel a 89-es változások után még mindig azon csodálkozunk és sopánkodunk is sokszor, hogy sem az egyén, sem a közösség nem találja a maga boldogulásának az útját. Ez, higgyék el uraim és hölgyeim, sok egyéb mellett talán azért is van, mert egymásközti kapcsolatainkban elfelejtettük gyakorolni a Jézus által meghirdetett és megkívánt egyenes beszédet. Mit mondott Ő? Beszédetek legyen igen, igen vagy nem, nem, – ami ezen felül van, az az ördögtől van. Nos, mi beszélünk ugyan, néha túlságosan is sokat, de beszédünkben legtöbbször nem azt közöljük partnereinkkel-vitafeleinkkel, amit érzünk vagy amit gondolunk, hanem jól bevált formuláink segítségével, önös érdekeink erőszakos érvényesítése céljából mellébeszélünk, a felelősöket mindig másokban keressük, s ezért a gyógyító önvizsgálatra és a tényleges újjászületésre képtelenek vagyunk.
S mi a végeredmény? A tespedtség, a fojtó közöny, a nagyfokú elbizonytalanodás, a szellemi-lelki bénaság és tanácstalanság egyfelől – hazugság, önzés, demagógia, képmutatás, érzéketlenség másfelől. Egyszer már tudomásul kell vennünk, hogy pusztán a szavak szintjén nem lehet megúszni az életet, a magyar életet sem, meg kell teremtenünk és meg is kell élnünk mind egyénileg, mind közösségileg saját életünket, saját történelmünket. Csak akkor lehetünk lélekben valamelyest elégedettek és nyugodtak, ha a magunk területén megtettük a tőlünk telhetőt. Nos, innen már akkor csak egy lépés a kultúra legfelső foka, a kultusz, az istendicséret és istenimádás, amelynek keretében a „segíts magadon és az Isten is megsegít” népi bölcsesség szem előtt tartásával imára kulcsolhatjuk kezünket, s eget ostromlóan őszintén fohászkodhatunk, mégpedig a himnusz záró szavaival: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának. Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt. Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt”!
Isten, áldd meg a magyart!
JAKAB GÁBOR
Elhangzotta törökvágási református templomban, 2011. január 23-án. Szabadság (Kolozsvár)

Földközelben
Aligha járunk messze az igazságtól, ha így fogalmazunk: az RMDSZ erdélyi magyar politikai ellenfelei mostanig a szövetségből éltek. Azaz konkrét cselekvési programok helyett valamiféle, a szervezetet számos tekintetben lejárató ellenzékiségre próbálták felfűzni önmaguk létét, olyan harsogó nyilatkozat- és közleményvárakat építgetve, amelyek ideig-óráig el tudták takarni a gyakorlati aprómunka hiányát.
Aligha járunk messze az igazságtól, ha így fogalmazunk: az RMDSZ erdélyi magyar politikai ellenfelei mostanig a szövetségből éltek. Azaz konkrét cselekvési programok helyett valamiféle, a szervezetet számos tekintetben lejárató ellenzékiségre próbálták felfűzni önmaguk létét, olyan harsogó nyilatkozat- és közleményvárakat építgetve, amelyek ideig-óráig el tudták takarni a gyakorlati aprómunka hiányát.
Nem véletlen, a nagyváradi elnökválasztó RMDSZ-kongresszus előkészületei jobban lázba hozták őket, mint magát a szövetséget, és nyilatkozataikat ezúttal arra hegyezték ki, hogy valamelyik elnökjelölt szájából szülessenek már meg a várva-várt mondatok: igen, ha én leszek az elnök, akkor tárgyalok X-szel és Y-nal, sőt, mi több, a parlamenti választások előtt összefogunk, és még akkor is osztozunk a választási listákon, ha időközben nem sikerül az új, népi pártot nadrágba rázni, vagy a régi polgárit felébreszteni Csipkerózsika-álmából. Mindezt persze a romániai magyarság összefogásának jegyében.
Nos, az ütemterveknek megfelelően az RMDSZ elnökjelöltjei záros határidőig, azaz a mai napig leteszik-letették hivatalos jelöltségüket és rövidebb-hosszabb programjukat, amelyek úgyszintén az összefogást célozzák meg. Csakhogy egy kicsit másként. A legfontosabb elv talán az, hogy a romániai magyarság vezető politikai és érdekképviseleti szervezetének továbbra is megmaradó RMDSZ-t több szempontból is meg kell újítani, ennek lényeges eszköze azonban nem a politikai szövegelés, hanem a széles körű és folyamatos konzultáció a romániai magyarsággal, annak különböző rétegeivel.
Nem szabad feledni ugyanis, hogy a szövetség megalakulása óta két olyan évtized telt el, amelyben – ha még nem is teljesen, de – kiépült a romániai magyar intézményrendszer. Most már nem csupán kívánalom, hanem mindennapos gyakorlat a magyaroknak a helyhatóságokban, a közigazgatás különböző szintjein betöltött szerepe. Jelentős mértékben megerősödtek a romániai magyarság civil intézményei, és a magyar nyelvű felsőoktatás eredményeként is megújult, felfrissült, a világra még nyitottabbá vált a románai magyar értelmiség, a romániai magyar középosztály és vállalkozó réteg adott mértékű kialakulása pedig úgyszintén napjaink jellemzője.
Mindez azt is jelenti: össztársadalmi szinten olyan mértékű romániai magyar szellemi potenciál alakult ki, amellyel a megújuló szervezetnek föltétlenül meg kell találnia a kapcsolatokat, és akkor a továbblépés programjai nem sugallatként érkeznek valahonnan a mennyei magasságokból, hanem itt a földön, a célok és a tennivalók konkrét, gyakorlati, romániai viszonylatrendszereiben születnek meg. Egynémely politikusi körökben előre próbálnak inni a medve bőrére: Nagyvárad után az RMDSZ széthull, vagy leterített zsákmányként hurcolják majd oda más pártok lábai elé. Hamis számítások ezek. Az RMDSZ továbbra is megtalálja saját, önálló útját a nem mindig szép, de új világban.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Uniós pénzből készül a közös székelyföldi fejlesztési stratégia
A Székelyföldi stratégiai együttműködés című pályázatot ismertették mai sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatójukon Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
A projektet Kovászna Megye Tanácsa nyújtotta be a Közigazgatási és Belügyminisztériumhoz, Hargita Megye Tanácsa pedig partnerként vesz részt benne. A pályázat értéke 816 240 lej, időtartama 12 hónap. Célja Székelyföld fejlesztési stratégiájának és közös cselekvési tervének kidolgozása, a közigazgatási egységek partnerségének fejlesztésére. A fejlesztési stratégia kidolgozása a helyi önkormányzatok elképzeléseinek megfelelően valósul meg, a két megye hasonló gazdasági-szociális vonatkozásai lehetővé teszik a közös megvalósításokat. „A mai nap három olyan projekttel foglalkoztunk, amely a székelyek regionális öntudatának erősítését szolgálja. Az egyik az anyanyelv használatát segíti elő, a másik a turizmust, ez a harmadik a régió fejlesztési stratégiájáról szól. A térségben élő szakemberek, polgárok, vállalkozók energiáját egybe kell fésülni. A fejlesztéseket úgy kell elkészítenünk, hogy közben egészként lássuk az egész régiót. Nemcsak ezen a területen gondolkodunk közösen, hanem van egy pályázatunk, a közös székelyföldi stratégiára szociális területen is, Székelyföld pedig minden téren erősödik. Ez az első lehetőség, hogy Székelyföld egészének szóló fejlesztési stratégiát alakítsunk ki” – fogalmazott Tamás Sándor.
Borboly Csaba szerint, mivel a két megye hasonló kulturális adottságokkal rendelkezik, közösen dolgozhat a turizmusban, a székely termékek népszerűsítésében és számos egyéb téren, amihez viszont összehangolt stratégiára van szükség. „Úgy lehetünk eredményesek, ha terveinkkel túllépünk a megyehatárokon. A kampányban azt ígértük, erős Székelyföldet építünk – ehhez pedig egy jól elkészített stratégia szükséges. A jelen pályázattal is ezt építjük, hiszen hatékony közigazgatás nélkül elképzelhetetlen az autonómia” – fejtette ki Borboly Csaba.
A programot Klárik László, Kovászna Megye Tanácsának, valamint Birtalan József, Hargita Megye Tanácsának megyemenedzsere mutatta be.
Klárik László elmondta: fontos felmérni, hogy a régió lakói hogyan látják Székelyföld jövőjét, mely kérdésekre fektetnének nagyobb hangsúlyt: „a további stratégia kialakításának szempontjából irányadó lesz az a közvélemény kutatás, amelyet éppen ezzel a céllal készítünk el.” Klárik arról is beszámolt, hogy a projekt futamideje során több képzésre is sor kerül: ezek keretében a tisztviselők és vezetők a stratégiai gondolkodást sajátítják el.
„A projekt közös stratégiai gondolkodást jelent Székelyföldre kiterjesztve. Jelzésértékű, hogy a Belügyminisztériumban hagyták jóvá, és európai pénzből finanszíroztak. Kiléptünk már a szimbolikus térből, és az élet minden területén együtt tudunk működni” – nyilatkozta Birtalan József. Mint elhangzott, 22 közintézmény vesz részt a programban, két megyei tanács és 20 polgármesteri hivatal Kovászna és Hargita megyéből. Az elsődleges célcsoport Kovászna és Hargita megye tanácsának 20 alkalmazottja, akiknek szerepük van a megyék fejlesztésében; mindkét megyéből 10-10 alkalmazott, akik pályázatírással, területrendezéssel foglalkoznak. A kurzusok és képzések mellett, ezek állítják össze a két megye közös fejlesztési stratégiáját.
Az így megteremtett hálózatnak köszönhetően Kovászna és Hargita megye szervezettebben tehet lépéseket a fejlesztések érdekében. Az alkalmazottakat a következő szakterületeken képezik: közpolitikák, humánerőforrás, partnerségi kapcsolatok, kommunikáció. A pályázat megvalósítása során közvélemény-kutatást is végeznek. A projekt egyik jelentős eredménye a közszolgáltatás minőségének és imázsának javulása lesz. Erdély.ma

Az erdélyi magyarság megérdemli az alternatíva lehetőségét – Elkezdték az aláírásgyűjtést az Erdélyi Magyar Néppárt magalakításához
Egy igazi demokráciában a politikai pluralizmus lehetőség és nem akadály, egy olyan lehetőség, amely megvédi a polgárokat attól, hogy kiszolgáltatott alanyai legyenek politikai sakkjátszmáknak, s a fejük fölött mások döntsenek életükről és gyermekeik életéről, hangzott el az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezetének tegnapi sajtótájékoztatóján.
Elkezdték ugyanis az aláírásgyűjtést az új pártnak, az Erdélyi Magyar Néppártnak a bejegyzésére, amelynek az alapítását az EMNT mint civil szervezet jelentette be január 15-én, Kolozsváron, tudtuk meg tegnap azon a sajtótájékoztatón, amelyet az EMNT három Bihar megyei vezetőségi tagja, Török Sándor, Zatykó Gyula és Orbán Mihály tartott.
Az EMNT elérkezettnek véli az időt arra, hogy egy új, a nemzeti értékrendet, az erdélyi magyarság valós érdekképviseletét felvállaló párt megalakulását támogassa, ugyanis az elmúlt évek politikai eseményei ékesen bizonyítják, hogy az érdekvédelmi szerepet kisajátító Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem mindig és nem mindenhol tudta, akarta felvállalni ezt a szerepet. Összesen 18 megyében, illetve Bukarestben kell nekilátniuk az aláírásgyűjtésnek az eléggé restriktív román párttörvény előírása szerint. Huszonötezer támogató szignó szükséges ahhoz, hogy az új pártot bejegyezzék. A magyar emberek Erdélyben és a Partiumban az elmúlt években sokszor azért nem mentek el szavazni, mivel kiábrándultak az aktuális politikai hatalmakat válogatás nélkül kiszolgáló RMDSZ-ből. Tanulni kell a megtörtént tévedésekből, s úgy politizálni ezután, hogy az érdekképviselet valóban az legyen, aminek lennie kell, s magyar mivoltunkat ne csak a kampányrendezvényeken használják ki, hanem tegyenek is azért, hogy erdélyi magyarnak lenni tényleg jó legyen ezen a tájon, sommáztak az EMNT-sek.
Az aláírásgyűjtő íveket ki lehet tölteni a demokráciaközpontokban (Nagyváradon a Széles/Menumorut utca 23. szám alatt). Felhívják a polgárok figyelmét, hogy az, hogy valaki aláírja ezeket az íveket, nem azt jelenti, hogy tagja is lett az Erdélyi Magyar Néppártnak, hanem csak azt, hogy támogatja ennek megalakulását. Török elmondta, a leendő párt nem zárkózik el majd az RMDSZ-szel való esetleges együttműködéstől sem, hiszen itt nem a pártoskodás a lényeg, hanem a közös és nemes cél, az erdélyi magyarság életének jobbá tétele. A másik nagyon fontos dolog, amire felhívják az emberek figyelmét az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásához szükséges aláírásgyűjtésnek semmi köze nincs a gyorsított honosítással kapcsolatos segítségnyújtáshoz. Nem igaz az sem, hogy csak azoknak nyújtanak segítséget a kettős állampolgárság igénylésében, akik ezért cserében aláírják a pártalakulást támogató ívet. Külön önkéntesek foglalkoznak ugyanis a két dologgal. A következő hetekben több közösségi fórumra kerül majd sor, ezeken az EMNT ismerteti majd az új párttal kapcsolatos terveket, tudnivalókat és köszönettel fogadnak minden véleményt, ötletet.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jubiláló KZST
Húsz éve alakult újjá a nagy múltú közművelődési társaság
Nívós összművészeti esttel, teljes telt házas közönség előtt ünnepelte újjáalakulásának huszadik évfordulóját a Kemény Zsigmond Társaság. A tizenkilencedik században az akkor Vásárhelyen élő Tolnai Lajos alapította egylet viharvert története során számos megszűnést, betiltást ért meg, de mindig újjáalakult; évszázadtól, évtizedtől függetlenül voltak olyanok, akik úgy érezték: folytatni kell a nagy elődök munkáját, az egykori hagyaték szellemében. Így történt 1989 után is, a társaság legújabbkori történetének huszadik évét ünnepli.
Kedd délután a Kultúrpalota Kistermében Csíky Boldizsár elnök Kemény János és Marosi Ildikó szavaival üdvözölte a jelenlévőket, majd Fülöp Géza alelnök szólt röviden a társaság utóbbi húsz évéről:
– Ceausescu rémuralma után az erdélyi magyar civil társadalom magára talált, létrehozta az igény és szükség diktálta szervezeteit. 33 marosvásárhelyi értelmiségi közművelődési egyesületet alapított, amely Gálfalvi György javaslatára felvette az egykori Kemény Zsigmond Társaság nevét: vállalva a folytonosságot, a társaság újjáalakult. Első elnökének Oláh Tibort, a színművészeti egyetem tanárát választották. Időközben változott a város és változtunk mi magunk is. A régi KZST irodalmi egyesület volt, ma közművelődési társaságként kell működnünk, feladatunk az irodalom, a művészetek, a kultúra és a tudomány terén elért eredmények ismertetése, terjesztése. Úgy érezzük, képességeink szerint sikerült eleget tennünk felvállalt céljainknak. Mai összejövetelünk a 188., hamarosan kötetbe foglaljuk eddigi estjeinket – mondta az alelnök, majd ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész játéka (Chopin- művet zongorázott) után Dávid Gyula tartott előadást a huszadik század közepén betiltott KZST utolsó öt évéről és az azt követő időszakról. Mint értekezéséből kiderült, a háború után 1944 decemberében szervezték az első estet, amelyen többek közt Molter Károly is részt vett, 1948-ban pedig a forradalom százéves évfordulóját ünnepelték előadás-sorozattal. Az év végén a társaságot betiltották, a KZST szelleme akkor támadt fel, amikor 1973-ban Marosi Ildikónak megjelent a társaságról írt kötete.
A Castellum Alapítvány mint testvérszervezet nevében Haller Béla köszöntötte a jubiláló KZST-t, ezt követően Nagy Attila olvasott fel fordításaiból és verseiből. Zeno Vanceának, a KZST egykori tagjának Áprily- megzenésítését Madaras Ildikó énekelte Szőnyi Márta zongorakíséretével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Kemény János unokája nagyapjának a KZST-n 1941-ben elhangzott, kötetben meg nem jelent elnöki megnyitóját olvasta fel és köszönte meg a maga és a család nevében, hogy a társaságot újjáélesztették és megtartották azt a szellemiséget, amelyet a nagyapja is próbált éltetni egykoron. Oláh Tibor lánya, Kristó Oláh Boróka édesapjáról szólt, Oláh Tibor KZST-beli tevékenységéről beszélt, mint mondta, életében kiemelten fontos szerepet játszott a társaság, a hatvanas évekbeli stúdiós irodalmi estjeivel az akkor még nem létező KZST hagyományait folytatta. Pályáját az igényesség jellemezte önmaga és mások felé. Kilyén Ilka színművésznő Berde Mária Szentségvivők című regényének címadó történetét mondta el, Kovács András Ferenc verseit olvasta fel, az est végén, ifj. Csíky Boldizsár zongorajátékát követően (Csíky Boldizsár szerzeményét adta elő) Sebestyén Aba színművész szavalta Tompa László Lófürösztés című, méltán ismertté vált és a társaság múltjára, jelenére, jövőjére egyaránt igen jellemző költeményét.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Zöld jelzés Szásznak: le is út, fel is út
A kilenc tagú RMDSZ-frakció mellett a Zöld Párt tanácsosa, Jakab Attila is Szász Jenő leváltása mellett szavazott a csütörtöki székelyudvarhelyi tanácsülésen. A bonyodalmaknak azonban várhatóan nincs vége: az MPP-sek valószínűleg bírósági úton támadják meg a döntést, s az is tovább borzolja a kedélyeket, hogy a zöldek máris bejelentették: kizárólag MPP-s alpolgármesterre adják a voksukat...
Székelyudvarhely önkormányzata döntéshozó testületének tagjai a csütörtöki ülésen hamar eljutottak az alpolgármester leváltását napirendre tűző 18. ponthoz. Az előterjesztő Bunta Levente polgármester elmondta, régóta figyelik az alpolgármester tevékenységét, aki munkaidejének tíz százalékát sem dolgozta le, ennek ellenére felvette a fizetését, amely a huszonöt százalékos megszorításig havi 4088 lej volt. “Más a csökkentett fizetésért dolgozik annyit egy nap, mint Szász Jenő egész hónapban. Elvártuk volna tőle, hogy a köz érdekében legalább napi nyolc órát dolgozzon. A város polgármestereként, fő hitelutalványozóként kötelességemnek éreztem megtenni ezt a lépést” – hangoztatta Bunta, azt sem rejtve véka alá, hogy más alpolgármesterrel jobban tudna együtt dolgozni. A Polgármesteri Hivatal kimutatásából kiderült, hogy Szász Jenő októberben 11, novemberben 16, decemberben pedig 12 órát töltött alpolgármesteri irodájában, a “rekord” pedig május öt órával.
A járványt sikerült megelőzni…
A hozzászólások során Fóri Györgyi MPP-s tanácsos kifejtette, nem tárgyalhatnak a kérdésről, hiszen a jogi szakbizottság nem véleményezte azt. A polgári frakció másik két tagja, Balázs Árpád és Sebestyén Csaba azzal érvelt, hogy nem pontos, ennél fogva nem is hiteles a kimutatás, illetve nem kell valaki egész nap az irodában üljön, hogy jól végezze a munkáját. A szintén MPP-s Molnár Miklós arra lett volna kíváncsi, hol írja azt, hogy menyit kell egy alpolgármester a hivatalban töltsön, hogyan néz ki a jelenléti napló a polgármester esetében, illetve szakmai kérdésről vagy személyi ellentétről van-e szó. Jakab Attila Zöld Párti tanácsos kérdésére válaszolva Szász Jenő kijelentette, igen, igaz, hogy vállalta, naponta nyolc órát dolgozik a város érdekében, ennek írásos nyoma is van. A polgáriak azt is fájlalták, hogy Szász kevés hatáskört kapott felettesétől, mire Bunta kifejtette, az alpolgármester felel teljes egészében a szociális feladatokért és a polgárvédelemért, vagyis hatáskörébe tartozik egyebek mellett a fűtéspótlék ügye, a kolduló roma gyerekek helyzete, az árvízvédelem és a járványmegelőzés. Szász kijelentette, jól végezte a munkáját, mert nincs járvány a városban…
“Hazudsz, Levente!”
A vitázók egy idő után indulatosabbak lettek, gyakran személyeskedésbe csaptak át a szóváltások. Molnár Miklós azt kérdezte Buntától, kapott-e Szász korábban figyelmeztetést a hiányzásai miatt. Bunta igenlő válasza után Szász kifakadt: “Azt hazudsz, amit akarsz, Levente, egyszer sem szóltál!” A polgáriak azon felvetésére, miszerint ez nem szakmai, hanem politikai vita, Péter Pál RMDSZ-es városatya leszögezte: ez természetes,, hiszen nem szakmai, hanem politikai testületnek a tagjai.
“Védőbeszédében” Szász Jenő kijelentette: maradéktalanul elvégezte munkáját, kiszállásaira pedig soha nem kért pénzt a hivataltól. “Tizenkét évig tudtam irányítani polgármesterként a várost, senki nem gondolhatja komolyan, hogy nem birkóztam meg azzal a kevés feladattal, amit a városvezető rám bízott. Több feladatot kértem, de nem kaptam.” Az alpolgármester azt mondta, sok időt töltött terepen, az emberek között, felkereste a város összes szociális intézményét, csakhogy “ezt a hivatalban felszerelt kamerák nem rögzíthették.” Szász furcsának találta, hogy a polgármester munkaidejének alig hatvan százalékát tölti a hivatalban, de ha távol van, akkor is a várost képviseli. “Ez érvényes lehet rám nézve is, hiszen olyan helyeken képviseltem Székelyudvarhelyt, ahová a polgármestert meg sem hívták” – mondta Szász. Hangsúlyozta, alpolgármesterré való választása óta fizetéséből 12 ezer lejt adományozott különböző alapítványoknak, egyesületeknek, ő finanszírozta a szakszervezeten keresztül a Polgármesteri Hivatalból elbocsátott alkalmazottak bírósági perét, illetve a tizenkettőből négyezer lejt adományozott az általa alapított Székelyudvarhelyért Alapítványnak is.
Tíz igen voks
Öt kamera vezet az alpolgármester irodájáig – panaszolták a polgáriak, emiatt sok cégvezető, intézményvezető nem mert a hivatalban találkozni Szásszal, mivel állítólag féltek Bunta megtorlásától. Az MPP tagjai titkosszolgálati módszereket, megfélemlítést emlegettek. “Pénzkidobás a kamerarendszer, arról nem is beszélve, hogyan jön Bunta ahhoz, hogy egy választott tisztségviselőt kamerákkal figyeltessen?” – méltatlankodtak. Szász szerint működik a Bunta-rendőrség, lehallgatják az alkalmazottak telefonjait, megnézik az emaileket, a hivatalnokok félnek, nem mernek egymás között sem beszélni. “Paranoiás vagy, Levente, és azt se feledjük, minden amit csináltál, azt tőlem örökölted!” – veszítette el türelmét egy idő után Szász. Bunta Levente pontosított: nem a kamerákkal, a kapussal figyeltették meg, mikor jön be és mikor megy ki a kapun Szász Jenő.
Az MPP-sek tiltakozásból nem voksoltak: az RMDSZ-frakció kilenc tagja és a Zöld Párt képviselője, Jakab Attila is Szász Jenő alpolgármesteri funkcióból való leváltása mellett szavazott. Játszd újra?
A tanácsülést követő sajtótájékoztatón Jakab Attila ismételten leszögezte: nem az alpolgármester munkájának minőségét, hanem mennyiségét vizsgálták. “Szász Jenő aláírta, hogy napi nyolc órát dolgozott, ezért fizetést vett fel. Ezt nem tolerálhatjuk, függetlenül attól, hogy ki az alpolgármester, ezt azt arroganciát még Szász Jenő sem engedheti meg magának” – jelentette ki a tanácsos. Dósa Barna, a Zöld Párt helyi elnöke elmondta, az alpolgármester választásnál bizalmat szavaztak az MPP-nek, ezzel viszont Szász csúnyán visszaélt.
A székelyudvarhelyi városvezetésben egyhamar nem csillapodnak le a kedélyek, a zöldek ugyanis bejelentették: Jakab Attila nem kíván alpolgármester lenni, ugyanakkor – a választók akaratát tiszteletben tartva - csakis egy MPP-s jelöltet hajlandóak támogatni…
Jakab Árpád. Hargita Népe (Csíkszereda)

A városi tanács továbbra is akadályozná lapunk szabad terjesztését
Tegnapi ülésén — bár némi akadályoztatás árán — ismét napirendjére tűzte a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a Háromszék megyeszékhelyi lapárusító bódéi helyfoglalási szerződésének meghosszabbítását. A tervezetet (az RMDSZ-es és román tanácstagok ellenkezésével) ezúttal sem fogadta el a testület, viszont Antal Árpád polgármester ígéretet tett egy új, a városvezetés mai elvárásait tartalmazó szerződés kidolgozására. Ez a lépés — reméljük — a lapunk ellen indított ellehetetlenítési eljárás végét jelenti.
Az immár több mint egy éve húzódó hercehurca hátterének megvilágítására az eddigi történések felidézése szükséges. A Háromszék 1992-ben alapított saját lapterjesztő hálózatot, hogy e lépésre kényszerültünk, nem a postai terjesztés ellenében, hanem annak kiegészítésére szükségeltetett. Sepsiszentgyörgyön tíz lapárusító helyet működtetünk, ezekből hét közterületen található — természetesen, a törvényes előírások betartásáért helyfoglalási szerződést kötöttünk az önkormányzattal, 2004-ben három évre, lejárta után ugyancsak háromesztendős meghosszabbítási lehetőséggel. Ez működött is 2007-ben, tavalyra azonban az új városvezetés más elképzelés megvalósításához kezdett, egy, az RMDSZ érdekeltségi körébe tartozó lap felfuttatásáért a Háromszék ellehetetlenítésével próbálkoztak. Ebbe a folyamatba illeszkedik bele néhai szerkesztőségi székhelyünk története is, hadd ne ragozzuk a múltat: mi területi autonómiánkat megvalósítottuk. A támadás gazdasági vonalon folytatódott ellenünk, a lapárusító bódéink helyfoglalási szerződését előbb változatlan formában hosszabbította volna meg az önkormányzat, erre a testület gazdasági bizottsága rá is bólintott, ekkor azonban a városvezetés egy társulási szerződés ajánlatával állt elő, mely értelmében a butikok helyét ingyen kapta volna lapunk — és az RMDSZ-es lap, illetve egy igencsak kis példányszámú, ám koalíciós érdekeltségű román újság is —, ellenszolgáltatásként a városháza hirdetéseit, reklámjait kellett volna meghatározott mennyiségben, díjmentesen közölnünk. Ez határozattervezetként az önkormányzat napirendjére került, első nekifutásra azért bukott el, mert néhány képviselő a sajtó függetlensége elleni támadásként értelmezte a társulási szerződést. Majd másodszor is napirendre került a tervezet, ekkorra már kiderülvén több háttértörténés, újból elvetette a testület. A tavalyi év folyamán lapterjesztőnk többször is törleszteni kívánta a bérleti díjat, ám erre nem volt jogi lehetőség (a bérleti díj összegét ugyanis az önkormányzatnak kellett volna közölnie a céggel). Ez azonban jó indok volt arra, hogy a szerződés meghosszabbítására vonatkozó, a tegnapi tanácsülésen napirendre tűzött határozattervezet ne kapja meg a városháza jogászának szakvéleményezése alapján a jegyzői jóváhagyást. A tervezetet egyébként Kovács István MPP-s tanácstag terjesztette elő, elmondván, lapterjesztőnk — némi kényszerű közbenjárással — visszamenőleg törlesztette a várossal szembeni "adósságát", sőt, az idei első negyedévre is kifizette a bért, vállalja az urbanisztikai szempontok teljesítését (a városvezetés új kinézetű butikokat terveztetett), illetve a bér tárgyalásos úton történő módosítását is, valamint a városvezetés által kért egyéb feltételek teljesítését, így például a parkolójegyek árusítását. A polgármester ellenben azt javasolta, a városháza kössön két hónapos szerződést lapterjesztőnkkel, ezalatt döntsenek arról, meghirdetik-e a licitet az újságárus bódékra a város egész területén, vagy lapterjesztőnk számára kidolgozzák egy újabb szerződés feltételeit. Több hozzászólással ebből vita alakult ki, többek között Bereczki Kinga MPP-s tanácstag fejtette ki, a közvéleménnyel megy szembe a tanács, ha akadályozzák, hogy küldetésünknek eleget tegyünk. Kovács István pedig azzal is érvelt, a gazdasági patriotizmuson túl — a másik két lapot, melynek társulási szerződést ajánlott a polgármester, nem Szentgyörgyön bejegyzett cég működteti — a Háromszék a város egyik sajátos értéke, "szentgyörgyikum". A vita adott pillanatában Antal Árpád bizottság felállítását is javasolta, ezt azonban elvetették, s a hosszúra nyúlt tárgyalásnak a határozattervezet elnapolására tett javaslatával próbált véget vetni az ülésvezető Klárik Attila — ezt azonban leszavazták, miként a szerződésünk meghosszabbítására vonatkozó határozattervezet sem nyerte el a testület kétharmados támogatását. A szavazás után azonban a polgármester kijelentette, úgy tekinti, mintha halasztás történt volna annak érdekében, hogy egy rendes, pontos feltételeket tartalmazó szerződésjavaslatot kidolgozzanak (bár nem értjük, mit kellene még kidolgozni, amikor eddig is minden jogszerűen működött) — s mert magyar ember szava kontraktus, bízunk benne, hogy immár lapunk és a város számára is kedvezően alakulnak dolgaink.
Váry O. Péter. Hargita Népe (Csíkszereda)

Magyar jogászképzés Kolozsváron
Fontos lépésre szánta el magát az intézményépítésben a Sapientia EMTE, amikor tavaly jogtudományi tanszéket alapított Kolozsváron, hiszen a magyar nyelvű jogászképzés 1959 óta szünetel Erdélyben. A fél évszázados kimaradás sajátos helyzet elé állította a tanári kart, amely a feladat megoldásához látott. Veress Emőd 33 éves adjunktus, az EMTE tanszékvezetője rövid politikai szereplés után lépett tudományos pályára és vette ki részét a hazai jogásztársadalom „képzéséből” - beszélgetés Veress Emőddel, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem jogtudományi tanszékének vezetőjével
Az 1872-ben létrehozott kolozsvári magyar tudományegyetem négy karán a jogászok alkották a hallgatók zömét, az 1906–1907-es tanévben például a 2242 diákból 1647-en jogi tanulmányokat folytattak. 1919-et követően két évtized kimaradt, utána 19 kegyelmi év következett, majd a Babeş- és a Bolyai-egyetem erőszakos egyesítése ismét kedvezőtlen fordulatot hozott. Az ön nemzedéke a rendszerváltás után egészen más helyzetben eszmélt magára. Közben az RMDSZ-nek annyit sikerült elérnie, hogy egy negyvenfős keretszámot különítsenek el magyarok számára az állami felvételin, de többre már nem futotta.
– Az 1959-es egyetemegyesítés után gyakorlatilag semmiféle önállósága, státusa nem volt a magyar jogászképzésnek, néhány segédtárgy kivételével mindent románul adtak elő. Az egykori Bolyai magyar professzorai részt vettek és kiemelkedő szerepet játszottak a román képzésben is, sőt hozzátenném: az impériumváltás előtt a kolozsvári volt a második egyetemi szintű intézmény, a budapesti egyetem számos professzora innen került át a fővárosba. A kapcsolat tehát hagyományos, s ez abban is megnyilvánul, hogy első egyetemközi megállapodásunkat éppen az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával kötöttük meg. Projektünk nem gyökértelen, és a haladó hagyományokat vállaljuk fel. A gyökerek egyébként visszanyúlnak a Báthori István-féle 1581-es egyetemalapításra, van tehát egy legalább 430 éves, ha nem is folyamatos múlt, de előzmény. Idén májusban nemzetközi konferencia keretében dokumentum- és fényképkiállítást szentelünk a kolozsvári jogászképzés múltjának. Azért emelem ezt ki, mert Kolozsváron a BBTE mellett még két magánintézményben folyik jogászképzés, a Bogdan Vodă- és a Dimitrie CantEMIr-egyetemen, de e múltat egyik sem vállalja fel, ezeknek a folytatásra érdemes hagyományoknak mi vagyunk az egyetlen örökösei.
– Az 1959-es tannyelvváltás után a magyar hallgatók száma fogyott, a nyolcvanas években ideológiainak beállított szűrők tulajdonképpen szinte teljesen kizárták a magyarokat a jogi pályáról. Ezt ellensúlyozta valamelyest az említett 40-es felvételi keretszám. Elérkeztünk az ön indulásának körülményeihez: magyar joghallgatók tanulnak a másik három intézményben is?
– A jogászi hivatással foglalkozó személyek olyan tudás, információk birtokában vannak, amit sok szinten fel lehet használni a gazdasági érdekérvényesítéstől a kisebbségi jogvédelemig. A 80-as években nem volt cél, hogy ilyen személyeket jelentős számban neveljen ki az állam. A rendszerváltás után fokozatosan változott a helyzet. Én 1998-ban a Dimitrie Cantemir-magánegyetem kolozsvári jogtudományi karán kezdtem és a Bukaresti Egyetemen fejeztem be tanulmányaimat. A Cantemir oktatói gárdáját akkor még a BBTE-ről nyugdíjba ment professzori kör alkotta, ennek köszönhetően a színvonalra nem panaszkodhattunk. Úgy vélem, jól tettem, hogy nem mentem külföldre, mert a jog annyira országspecifikus ismeretekhez kötött, hogy visszatérnem már nemigen sikerülhetett volna. És miért kezdtem magánegyetemen? Akkor a felvételi jelentős mértékben az érettségire alapozódott, én a középiskolában lazábban kezeltem a tanulást, nálam később lett kedvező a „csillagállás”, ahogy mondani szokás. Az egyetemen viszont már maximális komolysággal viszonyultam a pályához, első perctől megkedveltem. Természetes folytatása volt a kitűnő eredménnyel végzett egyetemnek a mesteri és doktori képzés, a tudományos fokozat megszerzése. Ezt soha nem tekintettem nehézségnek, minden szakmai erőfeszítést szívesen vállaltam és vállalok.
– Oktatói pályáját a BBTE-n kezdte. Ott nem lehetett kifejleszteni a magyar nyelvű jogászképzést?
– Én is részt vettem a Babeş–Bolyain zajló magyar nyelvű képzés lehetőségeinek szélesítését célzó kísérletekben. Gyakorlatilag arra törekedtünk, hogy a szaktárgyak egy része átkerüljön a magyar vagy kétnyelvű oktatásba. Ezt több nekifutás ellenére sem sikerült keresztülvinni: noha összegyetemi kísérletként merült fel, és az egyetem magyar vezetői emellett maximálisan kiálltak, a jogi kari és a legfelső szintű ellenállás több rendben meghiúsította. Áttörés azóta sem történt, és ez rövid, sőt középtávon sem várható. A 40 hely megvan, de annak egy része tandíjas, a nemzetközi közjog és az európai közjog kivételével az összes szaktárgy oktatása románul folyik. Annyi változás történt, hogy a pécsi egyetemmel beindult együttműködés eredményeképpen lehetőség nyílt a magyar nyelvű mesteri képzésre európai magánjog szakon, ami persze hasznos és örvendetes, viszont az alapképzésben nem haladtunk előre egy jottányit sem. Mivel nem sikerült leküzdenünk az ellenállást, a magyar nyelvű jogászképzés továbbfejlesztése érdekében úgy döntöttünk, hogy ennek kereteit a Sapientia tudná megadni. Elképzelésünk találkozott az intézményével, a feltételek teljesültek, s ebben a nyolcvanas évek hiátusa is szerepet játszott. Meg kellett várni, amíg felnőnek azok, akik a rendszerváltás után magyarként ismét jogot végezhettek. Ma már egyre szélesedő rétegről van szó, ennek azonban csak kis hányada alkalmas vagy hajlandó tudományos pályára lépni. Össze kellett állnia egy fiatal oktatói csapatnak, mely publikált, fokozatokat szerzett, nemzetközi konferenciákon vett részt. Tíz évvel ezelőtt nem ment volna.
– És miként alakult ki a tanszék a Sapientián? Hogyan lehet elsajátítani a szaknyelvet anyanyelven és románul?
– Nem volt egyszerű, de végül engedélyeztettük a Sapientián a jogászképzést azzal a specifikummal, hogy ez kétnyelvű lesz. Sok vita folyt, de be tudtuk bizonyítani, hogy egy precízen megtervezett kétnyelvűségről van szó, melynek végeredménye az, hogy a hallgató mindkét szaknyelvet egyformán jól birtokolja. Hogyan érhető ez el? Pszichológiai közhely, hogy az oktatásnak akkor a legnagyobb a hatékonysága, ha anyanyelven folyik. A romániai munkaerőpiacon elhelyezkedni kívánó jogásznak mindenképpen jól kell beszélnie a román szaknyelvet is. Egyébiránt ez gazdasági és közigazgatási igény is, mert például 2001 óta a törvény elég széles körben biztosítja az anyanyelv-használati jogokat a közigazgatásban – csakhogy nincs, aki éljen vele, mert nincs még olyan tisztviselői réteg, mely ezt valóban felvállalja és fel is tudja vállalni. Részletesen megvitattuk, minden egyes tárgy esetében külön döntöttünk arról, milyen nyelven célszerű oktatni. Összeállt egy tanrend, melyben a tárgyak egy része román nyelven, a másik magyar nyelven hallgatható, mindegyikhez kapcsolódik egy román–magyar vagy magyar–román szakterminológiai kiegészítő képzés. Ez sok szempontból többletmunka, de most, hogy beindult, jöttünk rá, nem is annyira egyedi megoldás. Egy kollégánk nemrég vett részt egy spanyolországi egyetemközi találkozón, melyre meghívást az államnyelven kívül legalább még egy nyelven folyó képzést nyújtó jogi karok kaptak. Tizenvalahány intézmény képviseltette magát (mi még nem, mert akkor még nem rendelkeztünk a működési engedéllyel). Elvileg sem tartottuk célszerűnek, hogy a Bolyai mintájára csak magyar legyen a tannyelvünk, mi több, igyekszünk angol nyelvű tárgyat is bevezetni, a munkaerőpiac ugyanis ma már az egész Unió, s aki nemzetközi pályára szeretne lépni akár gazdasági, akár EU-s intézmények vonalán, annak angolul is tudnia kell érvényesülni. Erre a legtöbb egyetemen nincs stratégia, de például a temesvári egyetemen alakítottak ki olyan nyelvtanári csoportokat, melyek jogi végzettséggel is rendelkeznek, tehát le tudják adni a szaknyelvet is magas szinten. Tervezzük, hogy angolul hallgatható tárgyaink is lesznek, jövőre például az Amerikai Egyesült Államokból várunk vendégprofesszort.
– Az új szakon 15 tandíjmentes és 25 tandíjas helyet hirdettek meg, és noha nem mindegyiket sikerült betölteni, mégis belevágtak, hogy ne veszítsenek évet. Hogyan, kikből sikerült összeállítani a tanári gárdát?
– Dominánsan fiatalokból, bár vannak idősebbek is. A jogászképzés fő akadálya az volt, hogy egyes területeken hiányoztak a szakemberek, új gárdát kellett kinevelni. Ez most is folyik, egyes kollégákat ráállítottunk egy-egy pályára, hogy pótoljuk a hiányokat. Meghívtunk román kollégákat is, velük is hosszú távon kívánunk együttműködni, hiszen sok román nyelvű tárgyunk van. A BBTE-vel a viszony nem rossz, de alappolitikája az, hogy nem engedi oktatóit másutt tanítani. Ez alól a Sapientia egy ideig kivétel volt, az egyezséget azonban nem hosszabbították meg. Folyóiratunkat, mely 2003 óta megjelenik – réteglapnál komoly teljesítmény – most az új kar specifikumának megfelelően át fogjuk alakítani, két nyelven fog dolgozatokat közölni, és új formátumban jelenik meg. Hogy az engedélyt megkaphassuk, a teljes négyéves képzési ciklus minden egyes tárgyára meg kellett neveznünk, kik fognak előadni és szemináriumokat vezetni, be kellett nyújtanunk az egész dokumentációt is hozzá, a végzettséget igazoló papírokat, önéletrajzot, publikációs jegyzéket stb. Az első éven oktatók közül megemlíteném a polgári jogot oktató Lupán Ernőt és Sztranyicki Szilárdot, római jogra egy nagyon tehetséges magyarországi fiatal szakembert, Nótári Tamást hívtunk meg, általános jogelméletet és alkotmányjogot Varga Attila, a közigazgatási jog első részét én tanítom, a nemzetközi közjogot magyarországi tanszékvezető egyetemi docens, Pákozdi Csaba adja elő.
– Két ilyen nagy múltú jogászkultúra metszéspontján létezni nagy előnyökkel járhat.
– Szeretnénk, ha a mi képzésünk nemcsak nyelvi többletet nyújtana, hanem a nyugat-európai példákat követve sokkal modernebb, gyakorlatorientáltabb és hallgatóközpontúbb is lenne annál, mint ahogy az jelenleg Romániában folyik. Az előny nyilvánvaló. Amikor külföldi szakirodalmat olvasok, minél többet tudok az illető szakterület német, francia vagy magyar szabályozásáról, annál mélyebben értem a romániai jogszabályokat. Nem beszélve arról, hogy a román és a magyar is hivatalos nyelve az EU-nak, ráadásul az integrációs folyamatoknak köszönhetően a jog egyre jelentősebb része közös, fontos területek összeurópai szabályozásnak vannak alávetve. Külön érv egy ilyen képzés indokoltsága mellett. Modern és nyitott képzést akarunk megvalósítani.
– Marad a negyven meghirdetett hely a karon, nem terveznek több hallgatónak lehetőséget biztosítani?
– Hosszú távra eldöntöttük, hogy nem tömegképzésre törekszünk, és a 40 fős keretet nem kívánjuk növelni. Magasabb szintű oktatást szeretnénk, komoly tudományos kutatási háttérrel. Egészen más a nagy állami és magánegyetem, ahol több száz a hallgatói létszám egy-egy évfolyamon, és teljesen személytelen oktatás folyik. Nálunk hallgatóközpontú kurzus lesz, ahol a tanár és hallgató kapcsolata órán kívül is szoros lesz, a tanár figyelemmel kíséri a hallgató fejlődését és támogatja azt. A tandíjas és tandíjmentes helyek aránya persze változhat, előbbiek javára például. Stratégiai célunk, hogy olyan pályák számára készítsünk fel hallgatókat, melyeken a magyarság alulképviselt: alapvetően az ügyészi és bírói pályáról van szó. Mindenki egyéni döntése, hol kíván működni, ha ügyvéd akar lenni, abban is támogatjuk. De külön hangsúlyt helyezünk az említett kettőre, illetve a negyedéveseknek majd speciális felvételi felkészítőt is bevezetünk, mert az ügyészi vagy bírói pályára lépéshez egyetem utáni tanulmányokat is kell folytatni. Javítanunk kell a tehetséges hallgatók esélyeit. A két pálya megbecsültsége különben anyagi szempontból is elfogadható, már most is messze kiemelkedik a közalkalmazottaké közül. Az igazságszolgáltatás reformja jól felkészült, modern gondolkodású bírák és ügyészek nélkül lehetetlen. Miként a közigazgatást sem szabad elhanyagolnunk.
– Nem is beszélve a magyarul is értő jogi szakemberekről. No de a kolozsvári helyzet ismeretében: a négy jogi karon a több száz román mellett vajon hány magyar hallgató tanul évfolyamonként?
– Becslésem szerint mintegy 90–100 hallgató egy évfolyamon. Továbblépni az említett pályákra további kétévi képzés után lehet, felvételizni kell külön a bukaresti intézetbe, melynek nem feltétele a mesteri fokozat elvégzése. A verseny nagy, magyarok kevesen jelentkeztek eddig, bár van példa arra, hogy elsőnek jutott be egy magyar honfitársunk. Egyelőre a mélypontról kellene kiemelkednünk, évente legalább négy-öt embert erre a pályára állítanunk. Hallgatóink különben az alapképzés mellett három opcionális tárgyi csomagból választhatnak majd, ezek egyike erőteljes gazdasági szakirányt képvisel, a második közigazgatási, a harmadik pedig emberjogi, kisebbségjogi, nemzetközi jogi többletképzést nyújt. A hallgató tehát leendő karrierjét előkészítheti már az egyetemen a választható tárgyak segítségével, ha azokat mindenki saját céljai szerint állítja össze.
B. Kovács András. Krónika (Kolozsvár)

Bogdánffy-emlékévet hirdetett a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye
Bogdánffy Szilárd születésének századik évfordulója alkalmából a tavaly boldoggá avatott nagyváradi vértanú püspöknek szenteli a 2011-es évet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye.
A Böcskei László püspök által az elmúlt szombaton Margittán meghirdetett emlékév keretében mind az egyházmegye plébániáin, mind a székesegyházban megemlékezésekre, különféle rendezvényekre kerül sor.
Nagyvárad egykori püspöke, aki a kommunizmus sötét időszakában, 1953-ban halt vértanúhalált, 1911. február 11-én született. A centenáriumról az egyházmegye ünnepségekkel, könyvkiadással, imakönyv megjelentetésével emlékezik, közben pedig mindenütt Bogdánffy szentté avatásáért imádkoznak majd a katolikus hívek – részletezte a Krónikának Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye vikáriusa. Mint mondta, Böcskei László püspök Vatikánban tett látogatásán XVI. Benedek pápa maga hangsúlyozta: a boldoggá avatás csak egy lépcsőfok, itt az ideje a szentté válásért könyörögni az Úrhoz. Az imádságok természetesen nem érnek véget az emlékév végeztével: boldog Bogdánffy Szilárd tiszteletét ugyanis folyamatosan fenn kell tartani, magyarázta a vikárius. Fontos, hogy a római katolikus hívek az új boldoghoz is imádkozzanak, „hogy legyen dolga ott a másvilágon az örök boldogságban” – fogalmazott Fodor József. Ez egyébként a szentté avatás miatt is fontos: ahhoz ugyanis, hogy ez megtörténjék, bizonyítékot kell találni arra, hogy Bogdánffy csodát tett. A püspökségen már a boldoggá avatáskor kérték a híveket, jelezzék, ha Bogdánffyhoz szóló imáik meghallgatásra találtak.
A centenáriumot egyébként nem pontosan a születési évfordulón, hanem egy hónappal később, március 11-én nyitják meg ünnepi szentmisével a nagyváradi székesegyházban. A vikárius azt is tervezi, hogy az év folyamán zarándoklatokat szerveznek majd a hívek számára, amelynek során bejárják majd a boldog püspök életének főbb állomásait, egyebek közt ellátogatnak szülőhelyére, illetve Nagyenyedre, ahol emlékhely is áll azoknak az egyházi embereknek az emlékére, akik a város hírhedt börtönében vesztették életüket.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Nagy Pál vallomásos emlékkönyve
"Valahogyan összefüggőnek, elválaszthatatlannak látom a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Erről tanúskodnak – érzésem szerint – az utóbbi években megjelent köteteim is. (...) Nemigen tudnék az irodalomról elvontan, életkörülményeinktől, örömeinktől – gondjainktól és reményeinktől, örömeinktől és bánatainktól – függetlenül beszélni. Bár az is igaz, egy idő óta – öregen és egyre fáradtabban – publicistaként már csak ritkán tudok szólni közösségi dolgainkról. Itt vannak a tehetséges fiatalok, tőlük várhatunk eligazító, felrázó szavakat..."
Jól kezdődött az esztendő Nagy Pál számára: a tavaly megjelent Betűvetés mezején című könyve után, születésnapja (1924. január 30.) alkalmából máris olvasói asztalára teheti újabb kötetét. Beszédes a címe: Vallomásos emlékek (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2011), a korábban egyebütt már napvilágot látott szövegek voltaképpen egy dolgos irodalmár életének tükörcserepei, indulásától napjainkig. Olvashatunk benne a székely mezőségi szülőhelyről, Mezőkölpényről és környékéről – Falu a Korhány alatt, a világháborús élményekről – Hadifogságom rövid naplója, a diákévek színtereiről – Bolyaiak tere, Volt egyszer egy intézet; emlékezik az Igaz Szó folyóirat egykori, Dózsa György utcai szerkesztőségének gyakori látogatóira, kedves és kedvenc íróira – Amikor még együtt énekeltünk, Felejthetetlen találkozások Tamási Áronnal, Németh László Marosvásárhelyen, Látogatóban a költő emlékénél (Tompa Lászlóról), Tomcsa – lyukas ersernyővel, Tisztelgő főhajtással (Szabédi Lászlóról), Halhatatlan (Sütő Andrásról); beválogatott egy nyelvművelő célzatú kisesszét – "Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség" –, élménybeszámolót egy 2002-es budapesi konferenciáról – Szárszó szellemében, a sóvidéki művelődési életet méltató jegyzetet – Korondi képek; hogy a második szerkezeti egységben aztán Derűs pillanatok, villanatok cím alatt néhány kedves anakdotájával – Mi a helyzet?, Húzzuk az időt, Szemlér javít, Földesékkel utazunk, Kollokvium Jancsónál, Gellértsándorul, Szőcs Kálmán dedikál, Bözödi Bözödön, Bajor foltja – is megajándékozza olvasóit; végül hét rövid interjúval zárja könyvét, szint- úgy beszédes című valamennyi: Kifogyhatatlan a mondanivaló (kérdező: Lokodi Imre), Az út, két gyanakvó gondolat között (Bölöni Domokos), "Csak úgy tudok élni, hogyha dolgozom" (Bölöni Domokos), Nincs időm unatkozni (Szucher Ervin), Épülő szellemi szálláshely (a Sütő András Baráti Egyesület megalakulásáról, Bölöni Domokos), Határtalan hazában (Bölöni Domokos), Tollal, szóval – a szülőföld vonzásában (Zsidó Ferenc). Ez utóbbiból idézünk: "A vásárhelyi Református Kollégium diákjaként egy időben elnöke voltam a Mentovich Ferencről elnevezett önképzőkörnek. Egyetemi hallgatóként Kolozsvárt tagja voltam a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek és a Móricz Kollégiumnak. Vásárhelyt kétszer is titkára voltam az Írószövetség fiókjának. A múlt század hatvanas éveinek végén ugyanitt útjára indítottuk az Aranka György irodalmi kört, s egy ideig ennek is az elnöke voltam. Ugyanekkor elindítottam, szerkesztettem a helyi napilap Figyelő című irodalmi-művészeti mellékletét. Századunk kilencvenes éveinek kezdetén megalapítottuk Marosvásárhelyt a Kollégiumi Öregdiákok Baráti Körét, s ezt vezettem – elnökként – pár esztendeig. Voltam utána az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének alelnöke is. Tagja vagyok a Romániai Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek. Mindig szívesen mentem bárhová előadásokat tartani, író-olvasó találkozókon részt venni. Szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni. Még manapság sem..."
Tizenegyedik önálló könyvéhez gratulálva jó egészséget, kiváló erőnlétet, töretlen munkakedvet kívánunk Nagy Pálnak – és várjuk újabb köteteit!
Damján B. Sándor. Népújság (Marosvásárhely)

Gyilkosok közt cinkos, aki hallgat – tartja a régi közmondás.
Napokig figyeltem, olvastam a helyi meg az országos sajtót, ám hiába! Az erdélyi „érdekvédelmisek” közül nem akadt egy árva ember, aki elhatárolódott volna a Szabó Ödön szájából elhangzott förmedvény miatt, miszerint azok az emberek, akik az EMNT képviseletében a demokráciaközpontokban közhasznú munkát végeznek – gyilkosok. „Ki ad fegyvert a gyilkos kezébe? – tette fel a kérdést az illető úriember.
Szánalmas kijelentés, és még szánalmasabb és sajnálatosabb, hogy a mélyen hallgató közönség tagjai közül senki sem merte rendreutasítani, vagy legalább visszavonatni az elhangzott szörnyűséget. Ha nem vették sértésnek az ott lévők, akkor azt jelenti, hogy cinkosai a Szabó Ödön-féléknek, akit – és akiket – senki sem nevezett még soha gyilkosnak. Pedig ahova betették a lábukat, ott kő kövön nem maradt.
Ha már így alakult, terítsük ki a kártyákat: nem gyilkoltak! Szisztematikusan, előre kitervelten vertek széjjel helyi érdekvédelmi szervezeteket, mocskoltak be tisztességes embereket, rúgtak, utáltattak ki az érdekvédelemből olyan személyeket, akikhez soha nem értek fel sem emberileg, sem erkölcsileg. Hazudtak, csaltak, csak azért, hogy megkaparintsák hatalmat. Hogy milyen árat fizettünk érte, mint magyar emberek, mint közösség, nem számított! Eladdig, hogy a helyi, megyei és országos érdekvédelmet politikai és gazdasági maffiává süllyesztették. Szekus- és maffiamódszerekkel irtották, ölték ki a nemzeti és közösségi tartást a magyarságból! Elvakult ámokfutásuk eredményét bizonyítja a fent említett eset. Idáig jutottunk! Nem szeretném azokat sértegetni, akik csak hallgatói voltak az elvakult, gyűlöletkeltő kijelentésnek, de azt kell mondanom, akik jelen voltak, saját magukat sértették, szégyenítették meg azzal, hogy hallgattak. Mit lehet itt még mondani? Ez van, ez az érdekvédelem és képviselői!
Tudjuk, hogy a legutóbbi egyházmegyei választásokon ugyanezek az „érdekvédelmisek” hasonszőrű társaikat ahova csak tudták, beépítették. Ténykedésüket még és már érezni lehet! Példának okáért Érsemjén, Tárkány.
„Isten és a kereszténység szolgálatában” – tovább éltetik maffiahálózatukat. Informálnak, dezinformálnak, gondosan építik az új hitet. Pénzsóvár tekintetüket az égre függesztve az egyház alapjaira rakják romboló, bomlasztó sejtjeiket. Elapadt a komcsi, libi pénz? Semmi baj, majd fizet az egyház! Csak nehogy az érdekvédelem sorsára jusson! Ám akkor már késő lesz pilátusi módon kezet mosni! Igaz, akinek nem tetszik, el is mehet! Lehet belőle muzulmán, vagy ortodox! Ha nem akarsz kis, szabó, lakatos lenni, románbérenc vagy! Mert ma aki markó(l), csak az magyar. Kik maradnak – az igazak és a jók? Az alávalók unják meg a sok mocskolódást, a képmutató, alakoskodó kétszínűséget? Nem hinném!
Ki ad fegyvert a gyilkos kezébe? – kérdezi Szabó Ödön. A gyilkosok közöttünk járnak – mondom én.
Gábor Ferenc
Köröstárkány
Szerk. megj. A Postafiók rovat az olvasóé, itt jobbára szerkesztői beavatkozás nélkül jelennek meg anyagok, legföljebb grammatikai és ortográfiai ellenőrzést végzünk. Nem tompítjuk levélíróink kifejezéseinek élét akkor sem, ha nem látjuk helyesnek sem az odamondogatás vehemenciáját, sem a szentenciaszerű kinyilatkoztatást, sem a láthatatlan bilincsek hangos-haragos zörgetését. Ezért a fenti írás kapcsán is csak annyit jegyzünk meg: a „gyilkosok közt cinkos, aki hallgat” mint „régi közmondás” egyszerűen nem létezik, hiszen ez nagy poétánk, Babits Mihály szállóigévé vált költői leleménye. A Jónás könyvének harmadik részében kiáltozik ekképpen a próféta az Úrhoz: „Halld, Hatalmas! / Hires Bosszuálló, szavamra hallgass! // Elküldtél engem, férgekhez a férget, / kik ellenedre s fricskád nélkül éltek. / Én inkább ültem volna itt a pusztán, / sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán / De böjt s jámborság néked mint a pélva, / mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahova te küldtél. / Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. / Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója! / Szolgádat pellengérre állították, / mert gyönge fegyver szózat és igazság. / Nincs is itt haszna szépszónak s imának, / csak harcnak és a hatalom nyilának. / Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, / harc és pusztulás prófétája lettem. / Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket! / Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, / mert nem lesz addig igazság, se béke, / mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre.” Reggeli Újság (Nagyvárad)

Határok nélkül (Ifjúsági tanácskozás)
A romániai magyar ifjúsági szervezetekkel ismerkedni érkezett Sepsiszentgyörgyre a Magyar Országgyűlés Ifjúsági Albizottsága, kihelyezett ülést tartottak, amelynek bevallott célja volt feltérképezni az erdélyi fiatalok helyzetét, elvárásait, tanulni egymástól, no meg segíteni a kapcsolatépítést.
Az ülés ifjúsági kerekasztallá nőtte ki magát, s szombat délben a mintegy hetven résztvevő a Székely Mikó Kollégium védelmében vonult koszorúzni Mikó Imre szobrához. A tanácskozáson szó volt a honosításról, az autonómiáról, a magyar támogatási rendszerről, no meg arról, Sepsiszentgyörgy az erdélyi magyar ifjúság fővárosává válhat.
Az ifjúsági albizottság erdélyi útja után jövő héten Újvidékre utazik, az ottani fiatalok szervezeteivel ismerkednek — mondta el Kapus Krisztián elnök. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke köszöntőjében arról szólt, "itt, nálunk" nem annyira pártos az élet, inkább ügyek vannak, amelyekért összefognak a különböző irányultságú szervezetek. A köszöntők után a két meghívott romániai magyar ifjúsági szervezet mutatkozott be, az RMDSZ-közeli MIÉRT és az ellenzéki MIT. Mindkettő ernyőszervezetként működik, és Sándor Krisztina, a MIT elnöke társult szervezeteiknek a Romániai Magyar Cserkészszövetségnek, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek és a Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnek is lehetőséget adott a bemutatkozásra, illetve felszólalhatott röviden Nemes Előd is, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki elnöke is. Téglásy Kristóf, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma Ifjúsági Főosztályának vezetője a magyar állam ifjúságpolitikájának irányvonalait vázolta, kiemelte: tíz év után ismét elkészítik a Mozaik 2011 kutatást, minden határon túli régióban felmérik a fiatalok életfeltételeit, kilátásait, lehetőségeit, elvárásait, az eredmények alapján igyekeznek olyan programokat kidolgozni, amelyek segítik majd, hogy "mindenki ott lehessen magyar, ahol született". A kutatás első eredményeit már az idei Tusványoson szándékukban áll bemutatni. Elmondta, hogy az Ifjúsági Főosztály 25 millió forintos alappal rendelkezik a határon túli ifjúsági szervezetek támogatására, elsősorban azokat segítik majd, akik nem pályázhatnak a Bethlen Gábor Alapnál. Az albizottság tagjai, pártállástól függetlenül, hasonló álláspontot fogalmaztak meg, a KDNP-s és az MSZP-s képviselő egyaránt biztosította a jelenlevőket, hogy támogatják a honosítást és az autonómiát. Elhangzott az is, jó lenne, ha minél szorosabb kapcsolat alakulna a magyarországi és erdélyi ifjúsági szervezetek között, van egymástól, amit tanulniuk. A tanácskozás szünetében a résztvevők a Mikó-szoborhoz vonultak, az összefogás jegyében koszorút helyeztek el, gyertyát gyújtottak, így jelezték szolidaritásukat azokkal, akik tiltakoztak a nagy múltú iskola visszaállamosítása ellen. Az ülés második felében az erdélyi fiatalok képviselői fogalmaztak meg javaslatokat, egyebek mellett a Magyar Ifjúsági Konferencia működésével, illetve a magyarországi fiatalok erdélyi tanulmányi kirándulásaival kapcsolatosan.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ismét prioritás a kisebbségi törvény
A kormány kérni fogja a parlamentet, hogy fogadja el a nemzeti kisebbségek jogállását szabályozó törvényt, amely mintegy négy évvel ezelőtt akadt el az alsóházban. A törvény elfogadásának határidejeként 2011 június végét határozták meg. A kisebbségi törvényt máris fölvették a kormány prioritáslistájára azon jogszabályok közé, amelyeket még a tavaszi parlamenti ülésszakban el kívánnak fogadtatni. Emil Boc legutóbb egy évvel korábban nevezte kormányzati prioritásnak a törvényt, 2010 február elején június végét szabta a jogszabály elfogadásának határidejéül. Azóta nem történt előrelépés a törvény ügyében.
Az RMDSZ által kidolgozott és 2005-ben benyújtott kisebbségi törvényt a szenátus annak idején elvetette, ugyanakkor tovább került a képviselőházba, amely döntéshozó kamarának számít ebben a témában. A törvény 2007-ben az alsóházban is elakadt, jórészt a jelenleg az RMDSZ-szel koalícióban kormányzó Demokrata-Liberális Párt (PDL) honatyáinak obstrukciója miatt. A törvény elfogadását akkor hevesen ellenző párt képviselői ugyanis sorozatosan távol maradtak a bizottsági ülésektől, így a szaktestületek határozatképtelensége miatt a jogszabály megvitatása nem haladt előre.
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöki tisztségének elnyerésére a legesélyesebbnek tartott jelölt szombaton Besztercén leszögezte: a szövetség számára az idei legfőbb prioritás a kisebbségi törvény elfogadása, valamint a fejlesztési régiók átrajzolása olyan formában, hogy a székelyföldi és a partiumi megyék is azonos régióba kerüljenek, így azok a hagyományos tájegységeket is tükrözzék.
A kisebbségi törvény egyébként már korábban is szerepelt a kormány prioritáslistáján. Emil Boc miniszterelnök tavaly februárban a képviselőház plénumában felszólalva a jogszabály mielőbbi elfogadására buzdította a honatyákat, mondván, hogy az elengedhetetlen egy demokratikus társadalomban. A kormányfő akkor azt mondta: a törvényt legkésőbb 2010 június végéig el kell fogadni a parlamentben. Az azóta eltelt egy évben semmiféle előrelépés nem történt a jogszabály ügyében.
A törvénytervezet fontos eleme, hogy államalkotó tényezőnek ismeri el a nemzeti kisebbségeket, és szavatolja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kinyilvánításához való jogát.
Az egyik leglényegesebb pont szerint a jogszabály szavatolná a kulturális autonómiát, lehetővé téve, hogy a különböző nemzetiségek Kulturális Autonómiatanácsokat hozzanak létre, amelyek közvetítésével döntési jogkörhöz jutnának a kulturális, nyelvi és vallási identitást érintő kérdésekben. Krónika (Kolozsvár)

Válaszúton Jelentősen szűkült az RMDSZ ideológiai pluralizmusa, és felerősödött a területi érdekcsoportok befolyása
Célegyenesbe fordult az RMDSZ belső választási kampánya. A jelöltek teljes erőbedobással dolgoznak, egyesek népszerű protektorokat keresnek határon innen és túl, mások pedig épp ellenkezőleg, függetlenségüket hangoztatják. Mintha a romániai magyar médiát is az elnökválasztás kérdése uralná, pedig az RMDSZ olyan helyzetbe került, hogy bárki legyen is az elnöke, nem könnyen birkózik meg vele.
Egyfelől az a hatalmi konstrukció, amelynek a Szövetség is része, egyre inkább elveszteni látszik demokratikus jellegét. Erőltetett ütemben koncentrálja a hatalmat és rombolja a demokratikus intézményrendszert. A parlament házszabályának folyamatos megsértése, csalással vagy a felelősségvállalás eszközének túlzott és indokolatlan alkalmazása révén elfogadott jogszabályok, a bírósági ítéletek semmibevétele, egy politikai ihletésű megfélemlítés gyanúját keltő letartóztatás, a távszavazás bevezetésének szándéka, illetve a fővárosi kerületek központosítására tett kísérlet (ami szöges ellentétben áll a meghirdetett decentralizáció elvével, de lehetővé tenné a helyi bevételek megszerzését és a főpolgármester irányítása alá vonását) jól jelzik ezt a folyamatot. Ehhez társul még a kabinet ijesztő fantáziátlansága, a gazdaság élénkítésének elmaradása, újabb és újabb megszorító intézkedések bevezetése.
Az RMDSZ asszisztenciája ezekhez az intézkedésekhez máris megrendítette a választók egy részének – elsősorban az értelmiségnek – a bizalmát immár nem is a Szövetség demokratikus elkötelezettségében, hanem a koalíciós szolidaritás értelmében. A kongresszus előtt álló legnagyobb dilemma az, hogy érdemes-e és ha igen, akkor meddig éri meg ezen az úton maradni, különösen olyan körülmények között, amikor az ellenzék – a narancssárga sajtó minden óbégatása ellenére – egységesül, s a magyar érdekképviseletnek csak korlátozott ideig van lehetősége átigazolni a demokratikusabb táborba.
Másfelől nagyvonalú magyar kormánypárti segédlettel és kaján elnöki jóváhagyással új magyar párt próbál gyökeret verni Erdélyben, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a választások előtt osztozkodásra kényszerítse az RMDSZ-t egy minimális támogatottságú, távirányított politikai alakulattal. Úgy tűnik, az RMDSZ-nek egyelőre nincs elképzelése arra, hogy miként kezelje ezt a helyzetet, hogyan őrizze meg Európa legnagyobb kisebbségének érdekképviseleti egységét. Épp ellenkezőleg, létezik a Szövetségen belül egy nem domináns, de mindenképp jelentős vonulat, amelyik azt hangoztatja, hogy máris oda kell adni a fele leányságot és a teljes királyságot a politikai Borsszem Jankónak.
Harmadrészt – és erről is nyíltan kell beszélni – az elmúlt években, talán mert a majdnem folyamatos kormányzás érdeke ezt követelte meg, jelentős deficitet halmozott fel a Szövetség belső demokráciája. A Szövetségi Képviselők Tanácsa formális intézménnyé vált, a döntéseket jobb esetben a Szövetségi Állandó Tanács, rosszabb esetben még szűkebb grémium hozta, s az aktíva utólag megerősítette.
Nem véletlenül, egyes tisztségviselők „titokpártnak” titulálták az RMDSZ-t, utalva a döntéshozatal átláthatatlan jellegére és arra, hogy a formálisan kompetenciával rendelkező tisztségviselők rendszerint a sajtóból értesültek arról, hogy mit „döntöttek”. Ha nem is szűnt meg, de jelentősen szűkült az RMDSZ ideológiai pluralizmusa, és felerősödött a területi érdekcsoportok befolyása.
Jól nyomon követhető volt ez a jelenség a tisztségek elosztása esetében, amelynek kizárólagos szempontját a területi algoritmus képezte, s ez nem minden esetben esett egybe a kinevezettek szakmai kompetenciájával. Azt hiszem, hogy olyan fontos döntések meghozatala előtt, mint amilyenek az RMDSZ-re az elkövetkező hetekben várnak halaszthatatlan követelmény a belső demokrácia helyreállítása, s ennek az alapszabályzati feltételeit is biztosítani kell.
Lesz tehát feladata és hatalmas felelőssége az RMDSZ leendő elnökének (akiről már tudjuk, hogy ő nem Markó Béla), s akivel szemben a várakozás minden eddiginél nagyobb.
Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest)

Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Etnopolitikusi álom
Hálával tartozom egy kolozsvári örökzöld etnopolitikusnak, aki nemzetvédő buzgalmában postaládákba dugdosott röplapokkal világosítja fel az istenadta népet.
Küldeményéből megtudtam az ő igazát az igazságos Mátyás király szobrával kapcsolatban. Azt, hogy a magyar barbár, kegyetlen, ravasz, kapzsi és képmutató nép, akiknél a történelemhamisítás állampolitika. Így sikerült maguknak kisajátítani Corvin Mátét, aki a román Iancu de Huneadoara és Saveta Sălăjan gyermekeként lett legnagyobb magyar király. Többek között az Európa legfelsőbbrendű és legelső civilizációjával, valamint a világ legrégibb írástudományával rendelkező román nép területén. Ennek a bizonyos Corvin Máténak 1902-ben, a magyarok alig 51 éves ittléte (1867–1918) idején, szobrot emeltek a kincses város egyik terén, amelynek megalkotója a galgai születésű, később elmagyarosított Ion Fădruţiu szobrász volt.
Megtudtam, továbbá, hogy veszélyben a haza, mert március 15-én Magyarország és az udéméré vezetőinek jelenlétében nagy magyar népgyűlést szerveznek a felújított szobor újraavatása ürügyén, amelyen, koszovói mintára, kikiáltják Erdély autonómiáját. A provokációt úgy lehet kivédeni, ha addig népszavazást rendeznek a város békét és igazságot szerető lakossága körében arról, hogy adjuk-e el a szobrot Magyarországnak, hadd hordják el innen, és a helyébe Traianus oszlopának mását építsük fel, vagy költöztessük a szobrot Vajdahunyad várába, a turizmus fellendítésére, vagy maradjon itt, de tegyük rá N. Iorga bronztáblás pontosító szövegét a király moldvai katonai kalandjának fiaskójáról. És természetesen arról is döntenünk kell, hogy a szobor háta mögé visszaállítsuk a zászlórúd-együttest, úgy, ahogyan az tizenkét dicsőséges éven keresztül félreérthetetlenül közölte a világgal, ki uralkodik e király, e tér, e város felett. Létfontosságú kérdéseket tehát a bölcs nép kezébe!
Én minden esetre köszönöm a röpiratot, mert nélküle sosem képzeltem volna el, hogy Romániában és az Európai Unióban miként lehet büntetlenül űzni a nyílt, tömeges uszítást egy egész nép ellen, miként próbálhatnak jóhiszemű fiatalokat műlegendákkal és nyilvánvaló hazugságokkal hergelni. Az ötletszerző talán már azt is elképzelte, hogy abban a városban, ahol egy helyi nyugdíjas filmsztár lóháton vonulhat fel a saját nevét felvevő mozi újraavatására, ő, mint volt háromszoros polgármester, milyen jól szoborkodhatna Mátyás király helyén a nyeregben a róla elnevezett téren. Mert az álmodozásban a történelem szemeteskukájából való visszatérésről egy javíthatatlan „nemzetmentő” etnopolitikus számára nincsenek határok. Szerencsére azok a gátak a valóságban keményebb lábakon állnak
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Toró: az EMNT demokrácia központjait nem a magyar állam hozta létre
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), nem pedig a magyar állam hozta létre a demokrácia központokat, megalakításuk hátterében nem a „pártalakítási szándék" támogatása áll – hangsúlyozta szerdán az MTI-nek Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke. A tisztségviselő azokra a vádakra reagált, amelyek szerint a magyar kormány a demokrácia-központok finanszírozásával akarná támogatni egy új erdélyi magyar párt megalakítását. A romániai magyar sajtó ez ügyben Borbély Lászlót, az RMDSZ ügyvezető alelnökét idézte, aki a napokban Marosvásárhelyen kijelentette: a szövetséget aggasztja Tőkés László pártalapítási szándéka.
Borbély kifogásolta, hogy miközben az RMDSZ-nek is megvannak a lehetőségei tájékoztatni a magyar állampolgárságért folyamodó erdélyi magyarokat, a magyar kormány szerinte jelentős összeggel támogatja az EMNT működtette demokrácia-központokat, ezáltal pedig közvetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrejöttét. Toró az MTI kérdésére leszögezte: a demokrácia központokat nem a magyar állam, hanem az EMNT hozta létre, függetlenül a honosítási törvénytől. A honosítási folyamatban való részvételük jogalapja az a megállapodás, amelyet a szervezet az illetékes magyarországi minisztériumok képviselőivel írt alá – mondta. Ezt a folyamatot felgyorsította, hogy a demokrácia központok teljes kapacitással képesek segítséget nyújtani az embereknek a honosítási törvény alkalmazásában, elsősorban a kérvények beadásában – hangsúlyozta Toró. Hozzáfűzte azonban: ezeknek az irodáknak nem ez az egyetlen és nem is ez a fő feladatuk, hanem az, végrehajtsák az EMNT által kijelölt programokat. Toró T. Tibor ismételten leszögezte: nem maga az EMNT kíván párttá alakulni. Székelyudvarhelyi küldöttgyűlésén eldöntötte: támogatja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megalakítását, de maga a tanács a továbbiakban is mozgalomként kíván működni. Felhatalmazta a pártalakítást kezdeményező testületet, hogy tegye meg a szükséges lépéseket az új alakulat létrehozásához. Elmondta: az EMNT területi szervezeteinek a székhelyei és a demokrácia központok többnyire egy épületben működnek. Természetesnek nevezte, hogy az EMNT ezekben az irodákban aláírásokat gyűjt az új párt megalakítása érdekében (a bejegyeztetéshez szükséges aláírásgyűjtés már elkezdődött, 25 ezer aláírást kell 18 megyében és Bukarestben összegyűjteni, a tud.). „Azt viszont határozottan tiltjuk, hogy bármilyen árukapcsolás legyen a honosítási kérelmek kitöltését és a pártalapításhoz szükséges aláírások gyűjtését illetően" – jelentette ki az EMNT ügyvezető elnöke. Ezzel azokra az állításokra utalt, amelyek szerint az iroda alkalmazottai és önkéntesei csak azoknak a személyeknek segítenének a gyorsított honosításban, akik előbb aláírják a pártbejegyzéshez szükséges íveket. „A kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. A lelkiismeretünk ebből a szempontból tiszta" – mondta az MTI-nek Toró. Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régiójának elnöke szerint jelenleg összesen 26 demokrácia központ működik Erdélyben, január 3-tól mintegy 17-18 ezer érdeklődő fordult meg ezekben a hivatalokban az állampolgárság igényléséről szóló információkért. Erdély.ma

Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?
Kedves Szülő! Mielőtt döntene ebben a kérdésben, amely egy életre meghatározó lehet gyermeke számára, kérem, olvassa el, és gondolja végig alaposan, mi nekem erről a véleményem szülőként, tanárként, a hazai nyelvi helyzettel foglalkozó kutatóként.
A magyar nyelv még Romániában sem értéktelenebb a románnál: a román a románok anyanyelve, a magyar a magyaroké. Akinek magyar az anyanyelve, annak az még értékesebb, fontosabb is minden más nyelvnél. Fontos és értékes, mert elődeink évszázadok alatt kiművelték, mindenre alkalmassá tették, amire az embernek szüksége lehet, amikor beszél, olvas vagy ír.
A román hivatalos nyelve az országnak, a magyar az ország legnagyobb kisebbségének nyelve, a mi nyelvünk. A Székelyföldön a legtöbben ezt a nyelvet beszélik, Erdélyben a lakosság 20%-a, azaz minden 5. ember. Mellettünk itt van Magyarország és itt vannak a többi Kárpát-medencei magyarok. A Kárpát-medencében éppen mi, a magyar anyanyelvűek vagyunk a legtöbben. Az pedig, hogy többen leszünk-e a jövőben vagy kevesebben, az is éppen szülői döntéseken múlik.
Országunkban a magyar nyelv használatának széleskörű, törvények által biztosított lehetőségei vannak éppen az oktatásban, az egyházak életében, a tudományos életben, a közigazgatásban, a közéletben. Fontos tudnia, hogy a magyar nyelvű oktatást, a magyar iskolákat a magyar állam és az erdélyi civil szervezetek is jelentősen támogatják ösztöndíjakkal, tanulmányi kirándulásokkal, anyanyelvi versenyekkel és táborokkal. A szorgalmas, tehetséges gyermekeket különösen.
Ha gyermeke a magyar nyelvet tanulta meg elsőként beszélni, akkor írni-olvasni is könnyebben megtanul ezen a nyelven. Az olvasással pedig megismeri ősei történelmét, a magyar irodalmat, mindannyiunk közös kincsét: a magyar kultúrát, szülei vallását. Az anyanyelv tanulása nem ér véget az elemi vagy általános iskolában, a középiskolai és egyetemi tanulmányok során válik magabiztossá, kellően gazdaggá.
Ha gyermeke ezen a nyelven tanul, gyorsabban, pontosabban szerzi meg ismereteit, és amit megtanul, az emlékezetében is inkább megmarad.
Igaz: itt a mi szülőföldünkön fontos a román nyelv megtanulása és ismerete is. Két nyelv még több lehetőséget biztosít újabb ismeretek megszerzésére, szakmák megtanulására. Arra is, hogy eligazodhassunk a mindennapi életben: a hivatalokban, az üzletekben, utazás közben. Hogy beszélni tudjunk szomszédjainkkal vagy azokkal, akikkel találkozunk, megismerkedünk.
De ahhoz, hogy a gyermek megtanuljon románul, nem szükséges román tagozatra, román iskolába járnia. Azt saját szorgalmából és a magyar iskolában is megtanulhatja, és mindenütt gyakorolhatja. És a román nyelvet is nagyon jól meg kell tanulni, sokféle változatában: ahogy az utcán beszélik, ahogy a könyvekben írják, ahogy a televízió közvetíti műsorait. Csak ez a mélyebb és változataiban kiterjedtebb nyelvismeret válik igazán hasznossá, értékessé az életben.
A két nyelv ismeretének, a kétnyelvűségnek akkor van igazi haszna, ha mindkét nyelvben magas szintű, és ha annak az alapja az anyanyelv: ahogy otthon beszélik, és ahogy közös változatában a legtöbb magyar ember írja és beszéli. Ez az ismeret, ennek mindennapos használata tarthat csak meg bennünket műveltségünkben, magyarságunkban. Ennek alapján, ehhez hozzáadva kell megtanulni és használni a román nyelvet. És lehetőség szerint más nyelveket is.
Ha Önöknek, a két szülőnek különböző az anyanyelve, akkor a gyermek bizonyára párhuzamosan mindkét nyelven megtanult beszélni. Ilyen esetben az a jó, ha a gyermek a továbbiakban is megmarad mindkét nyelvben. Ezt úgy lehet elérni, ha az egyik oktatási ciklust az egyik, a másikat a másik nyelven végzi. Még ilyenkor is jobb a magyarral kezdeni, az alsó tagozatra (I–IV. osztály) magyar osztályba íratni a gyermeket, hiszen ott a román órákon románul is megtanul írni-olvasni, és később nem okoz számára nagy nehézséget, hogy románra váltson. Ha viszont ezt kihagyja, már nem tud visszatérni a magyar nyelvű íráshoz, olvasáshoz.
Sok minden nem igaz abból, amit mások tanácsolnak, még ha jó szándékkal teszik is.
Nem igaz az, hogy aki románul tanul, jobban boldogul az iskolában és később az életben. Ellenkezőleg: tudományosan is igazolták, hogy a második nyelven nehezebb az előrehaladás az iskolában. A magyar nyelven való tanulásnak pedig javultak a lehetőségei, lényegesen megnőttek az esélyei: folyamatosan bővül a szakoktatás és a magyar egyetemi hálózat. Abból pedig senkinek nincs hátránya, ha tanulmányait végig anyanyelvén folytatja.
Nem igaz, hogy a magyar nyelv jelenti a terhet, egy tantárggyal többet az iskolában, megnövelve a heti órák számát, a vizsgák számát. Gyermekeink számára ez az a tantárgy, amellyel megalapozzák anyanyelvi műveltségüket, minden egyéb iskolai tanulásnak az alapja. A magyarok számára a román nyelv és irodalom jelenti a többletet, ezt azonban jó lehetőségnek kell tekinteni, és vállalnia kell minden Romániában élő magyar gyermeknek, éppen azért, hogy több lehessen, hogy semmi ne jelentsen számára akadályt.
Igaz viszont, hogy aki már kisgyermek korában román iskolába kerül, az sohasem tanul meg rendesen magyarul: nem fog tudni írni, kín lesz számára az olvasás.
Igaz viszont, hogy nehezebben boldogul majd más iskolai tantárgyakkal is.
Igaz viszont, hogy az eredeti magyar nyelvtudása is megkophat az idő múlásával, lassan azt is elfelejti, amit kisgyermekként megtanult.
Igaz viszont, hogy ebben a 2. nyelvben kevésbé lesz magabiztos, egyéniségében is bizonytalanná válhat.
Igaz viszont, hogy a jobban ismert és beszélt 2. nyelv eltávolíthatja magyar rokonaitól, ismerőseitől, átvezetheti a másik nyelvet beszélők társaságába.
És igaz az is, hogy az új nyelv és az új kapcsolatok meggyengíthetik magyar tudatát: teljesen felcserélheti nyelvét, feladhatja magyarságát.
Mi tehát a nyeresége annak, ha gyermeke magyar nyelven tanul?
Teljes értékű ember lehet, megmarad a magyar nyelvben és a mi kultúránkban, magyarságában. Tökéletesen megtanulhat románul és más idegen nyelveken is. Szakmákat tanulhat, egyetemen tanulhat.
A magyar nyelvet szeretni lehet. A magyar nyelvet szeretni kell!
Mi történik, ha a román nyelvű tanulást választja?
Akkor is teljes értékű ember lehet, de számolni kell azzal, hogy eltávolodik a magyar nyelvtől, ő vagy gyermekei már könnyebben cserélik fel magyar nyelvüket, vallásukat, nemzetiségüket a többségire, a románra.
Vigyázzon gyermekére! Most helyette dönt: döntsön okosan, döntsön felelősen!
Péntek János, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége – Szabó T. Attila Nyelvi Intézet. Szabadság (Kolozsvár)

TÍZ ÉV MÉRLEGE
Magyartanítás Moldvában: szembesítési kísérlet az identitással 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett.
A moldvai magyar oktatási program tíz évéről jelentetett meg kötetet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a Zelegor Kiadó 2010 végén. /Tíz év Moldvában. Csángó Oktatási Program 2000-2010, Zelegor, Kézdivásárhely/ A kiadványnak akkora sikere volt, hogy az eredeti 500 példányt elkapkodták; az utánnyomást követően Dimény Attila, a Céhtörténeti Múzeum igazgatója könyvbemutatót szervezett Kézdivásárhelyen. Sokan kíváncsiak voltak a találkozóra – merthogy az volt a javából, hiszen többen is eljöttek azok közül a tanárok közül, akik a magyar oktatási programban dolgoztak, még egy idős tanárnéni, Kosztándi Mária is felszólalt, aki az ötvenes években a Magyar Népi Szövetség kezdeményezte magyar oktatási program keretében tanított Moldvában. Grafikai szempontból könyvremek a kötet, méltatta Sántha Attila író, a kötet lektora Szabó Krisztina tervező munkáját. A tartalmát illetően meg rendkívül sokszínű, hiszen sokan vannak a szerzők is, sokféle ember – volt és jelenlegi tanárok, diákok – írásából áll össze a tíz év története. Sántha – akinek felesége, Kosztándi Tímea is tanított Moldvában – egy személyes jellegű visszaemlékezéssel kezdte a bemutatást. A Kötő József vezette kisebbségi oktatási államtitkárság tanácsosaként 1999-ben kapta azt a feladatot, hogy oldja meg a csángók magyar nyelvű oktatásának problémáját. Egy vaskos dossziét raktak eléje, amelyet áttanulmányozva kiderült, hogy bár 1996-tól folyamatosan kérték több faluban is a szülők a magyar oktatás bevezetését, a rosszindulatú vagy éppen ignoráns bürokrácia útvesztőiben mindig elkallódtak a kéréseik. 2000-ben Klézsén Hegyeli Attila, aki eredetileg kutatni ment néprajzosként Moldvába, gyűjtötte össze a szülői kérvényeket. „Az volt az érzésem, Burkina Fasóban vagyok” – idézte fel az akkori viszonyulást Sántha, aki 2000-ben kidolgozta a törvényhez csatolt alkalmazási útmutatót is az anyanyelv oktatására a román tannyelvű iskolákban. Ám hiába telefonáltak le többször a tanügyminisztériumból a bákói tanfelügyelőségre, a törvényekre hivatkozva, hogy beindulhasson végre a magyar nyelv oktatása – nem történt semmi.
Még román minisztériumi küldöttség is indult Klézsére, ahol a szülőkkel leültek beszélgetni, hogy erősítsék meg: valóban igénylik, hogy gyermekeik magyart is tanuljanak az iskolában. A szülők ki is álltak a döntésük mellett, annak ellenére, hogy a hivatalosságok, iskolaigazgató, polgármester, helyi tanácsosok ott helyben a minisztériumi bizottság előtt vehemensen érveltek a magyaroktatás ellen – egyesek közülük magyarul...
Sántha végül 2000 novemberében, látva, hogy eredménytelenül próbálkoznak, otthagyta a minisztériumot. Az iskolai magyaroktatás végül 2002 szeptemberében indult be PSD-s kormányzás alatt, azt követően, hogy az Európa Tanács kiszállt a helyszínre, és ajánlást fogalmazott meg Románia számára, a csángók kisebbségi jogait szorgalmazva.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ volt oktatási programfelelőse, ügyvezetője kijelentette, nem szeret úgy beszélni az utóbbi tíz évben oktatás terén elért eredményekről, "hogy közben mindent egy rózsaszín ködben lebegtessünk, mintha megváltottuk volna a csángóságot", mert a valóság korántsem dicső. Kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, ám csupán 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet. Hurráoptimizmustól mentesen azt lehet megállapítani, 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett. Legalább száz konferenciát szerveztek Erdélyben és Magyarországon a csángókról, mindeközben Moldvában semmi előrelépés nem történt. Döbbenetes, hogy a magyar közösség nem tudta kezelni a csángóügyet; a magyar értelmiség és a nemzetpolitikai döntéshozók nem figyeltek a csángókra – állapította meg Hegyeli.
Most sem sokkal jobb a helyzet, a szülők mellett senki nem áll ki, csak az MCSMSZ, ami egy civil szervezet. A magyarórára járó gyerekeket ma is direkt kihívják a táblához más tantárgyból “na lássuk, ha a magyarra van időd, mit tudsz”-alapon.
Felelőtlenség volt arra számítani, hogy egy civil szervezet, akire rábízták a moldvai magyar oktatás megszervezését, fenekestül felfordít egy társadalmat, és legyőzi a román hatóságokat, szembeszáll a térségben erős pozícióval bíró egyházzal. Így könnyű utólag kritizálni az MCSMSZ-t azért, mert elbukta a feladatot.
Nagyon előrehaladott az asszimiláció, a gyerekekkel a szülők szinte kizárólag románul beszélnek – egy ilyen nyelvállapotot visszafordítani úgy, hogy közben nem áll mellettünk sem az RMDSZ, se más, lehetetlen. De ezt nem is vállaltuk, nem is tudnánk megcsinálni – szögezte le Hegyeli. Elméletileg persze lehetséges, nem képtelenség 40-50 év után egy ilyen szituációt megfordítani, hiszen elég, ha megnézzük az ír példát: ők tudatosan igyekeznek visszatanulni őseik évszázadok óta elvesztett nyelvét, habár mindössze egyötödük beszél írül.
Még ha nem is lehet megállítani az asszimilációt, akkor is van értelme magyart tanítani a magyarul már nem beszélő csángóknak – szögezte le Hegyeli. Az elsősorban falvakban, zárt közösségekben élő csángók gyökértelenekké válnak a városba költözve; a románság is kizárja magából a katolikusokat, hiába próbálnak románabbak lenni a románnál: “eşti catolic, bozgorule”, kinézik őket a mai napig. A szomszéd ortodox román falvak lakói még azokra a csángó településekre is “ungurii”-ként utalnak, ahol már senki nem beszél magyarul, teljesen asszimilálódott a csángó lakosság. Ezért lenne jó a csángó származású gyermekeknek megtanítani kulturális identitásuk alapjait, hogy ne váljanak teljesen gyökértelenné – vélte Hegyeli. A könyvbemutatón néhány volt és mostani tanár is mesélt a moldvai mindennapokról, a hatóságokkal folytatott összetűzésekről. Bende Edit már hetedik éve Moldvában tanít, most éppen Szitáson, Oneşti mellett. A márkosfalvi fiatal pedagógus a Transindex kérdésére elmesélte, elsősorban a kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje jobban a csángó szomszédokat (Kovászna megyét az Ojtozi-szoros választja el Bákó megyétől). “Láttam a szép színes népviseletüket a futásfalvi búcsún. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, mit tudnak a csángókról – hát nem sokat tudtak. Gondoltam, elmegyek és megnézem én magam Csángóföldet” – idézte fel. Szitáson, ahol már harmadik éve folyik iskolán kívül a magyar oktatás, az igazgató nagyon ellenzi a magyarórákat, “harcolni” kell vele; Edit öt csoportot tanít, nemcsak Szitásról, hanem két szomszédos faluból is járnak hozzá a gyerekek. “Haladunk, de lassan. Most ábécét tanulunk, nehezen mennek a magyar nyelv jellegzetes magán- és mássalhangzói” – mesélte a pedagógus. A sepsiszentgyörgyi Mihály Szende és a kézdivásárhelyi Konát Eszter Gajdáron tanítanak már második éve, 90-100 gyerekkel foglalkoznak. Bár hat éve kezdődött el a faluban az iskolán kívüli magyar oktatás, a helyi iskolavezetőség ellenállása miatt csupán idéntől sikerült a tantervbe is beilleszteni a magyarórákat. Fiatalodott a helyi iskolában a tanári gárda, talán ezért is sikerült megnyerni az intézményt, indíthassák el az oktatást hivatalosan is. 14-en tanulják egyelőre az iskolában is a magyart, a cél, hogy mind a száz diákot bevonják az iskolai tanításba is. A faluban egyébként mintegy 300 ház van, de olyan család is akad, ahol 16 gyerek van.
“Nagyon tetszik Moldvában, az emberek befogadtak és elfogadtak. Könnyen haza is tudunk jutni a faluból. Nagy kihívás volt az elején, meg kellett tanulnunk az ott használatos szavakat, kifejezéseket. A felkészítőn megtanultuk a moldvai táncokat, énekeket, hogy aztán taníthassuk a gyerekeknek” – mesélte Mihály Szende.
A könyvbemutatón Ségercz Ferenc, a Fabatka együttes alapítója is felidézte moldvai tanárkodása időszakát; mint mondta, faluról falura haladva, fokozatosan kellett megtörni a jeget mindenhol.
A zenész olyan dalokat tanított meg furulyán a gyerekeknek, amit akár tíz évvel azelőtt, ugyanabban a faluban gyűjtött az öregektől; a zenei oktatás lehetséges eredményének azt tartja, hogy a gyerekek szembesülhetnek saját identitásukkal.
A kétezres évek elején még nehezebb volt dűlőre jutni a falubeli hivatalosságokkal. Ám amikor egyik legtehetségesebb tanítványa – az azóta Budapesten zeneakadémiára készülő Kovács Krisztián – is azzal jött, hogy visszaadja a furulyát, annyira terrorizálták az iskolában a “magyarórák” miatt, bement az igazgatónőhöz. Talán határozott fellépésének is része volt abban, hogy később az illetőt leváltották. A magyarórának olyannak kell lennie, ahol minden gyereknek sikerélménye van; ahol népi játékokkal ismerkedhet meg, és olyan “magyar kulturális élménnyel” gazdagodik, amire akár 20 év múlva is szívesen gondol vissza – fogalmazott Kosztándi Tímea, a kötet szerkesztője, aki Diószénben tanított.
A moldvai magyar oktatási programban résztvevő pedagógusok számára elsődleges feladat a helyi nyelvjárást megtanulni, nem kijavítani a gyereket, ha “fekete” helyett mondjuk “fetekét” mond, vagy értetlenkedni, ha tyúkmont (tojást) reggelizett – mert erre a helyi nyelvjárásra épülve aztán meg tudja tanulni a magyar köznyelvet is. Általában a moldvai magyar nyelvjárások szókincsének 15 százaléka román kölcsönszó, hiszen a 19. századi magyar nyelvújításról “lemaradtak” – pontosabban senki nem szólt nekik arról, hogy pl. a vonatot magyarul vonatnak hívják. A “trin” ugyan a román “tren”-ből ered, ám magyarosítva használják (“trinvel” utaznak), beépült a helyi szókincsbe, és ezt a nyelvváltozatot meg kell őrizni – magyarázta a hallgatóságnak Hegyeli.
A közönségből érkező kérdésre, hogy “akkor most a csángók magyarok, vagy románok? Ha magyarok, miért nem vállalják magyarságukat?”, elmondta, hogy a kommunizmus idején, amikor Moldvából sok csángót a Székelyföldre hoztak többek közt gyárakba dolgozni, az érzéketlen székely ignoranciának köszönhetően váltak inkább román identitásúakká a csángók. A székelyek egyrészt cikizték őket amiatt, ahogyan beszélnek, illetve hogy akkor ők most minek is tartják magukat? Így történt meg az, hogy Magyarországról vagy Székelyföldről románságukban megerősödve térnek haza a csángó vendégmunkások. Pont az ilyen kérdések miatt, amelyek az identitást pusztán etnikai síkon értelmezik, és nem tudják fölfogni az archaikusabb csángó identitás lényegét, bántó és bunkó módon saját identitásukat állítják föl mérceként.
“Ha Önök egy csángóval beszédbe elegyednek, kérem, ne tegyék föl így ezt a kérdést. Ha már mindenáron ezt a témát akarnák forszírozni, inkább azt kérdezzék, maga oláh-e? Ez Moldvában nem egy sértő kifejezés, így utalnak a román ortodoxokra, akiktől nagyon élesen megkülönböztetik magukat. Ha ezt a kérdést teszik fel, a válasz az lesz: dehogy, én katolikus vagyok” – magyarázta Hegyeli.
B. D. T. Transindex.ro

Krisztus ügyéért szenvedett
Beszélgetés Nm. Ft. Schönberger Jenő püspökkel Scheffler János közelgő boldoggá avatása kapcsán
Idén július 3-án boldoggá avatásra kerül sor Szatmárnémetiben, a Jézus Szíve Búcsú keretében. Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatása nemcsak a szatmári egyházmegye hívei, de az összmagyar katolikusság számára kiemelkedő esemény, sokak közös ünnepe. Tájainkon ez lesz minden idők harmadik boldoggá avatása Szent László (1192) és Bogdánffy Szilárd (2010) után. Beszélgetőtársunkat elsősorban a vértanú püspök alakjáról, emlékéről, valamint az örömteli esemény lelki, illetve gyakorlati előkészületeiről kérdeztük.
A Szentatya 2010. július 1-jén jóváhagyta azt a dekrétumot, amely elismeri Isten Szolgája, Scheffler János szatmári püspök vértanúságát. Ezzel a szatmári egyházmegye vértanú püspökét a boldogok sorába iktathatják. Régen várt döntés ez...
– Igen, régen vártuk ezt a napot. A kommunizmus éveiben nem is mertünk gondolni arra, hogy valaha vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatja a Szentatya. Viszont a ’89-es fordulat után lehetségessé vált az újraindult püspökség keretében a boldoggá avatás kérése. Amikor kinevezték elődömet, Reizer Pált püspökké, mindjárt az első feladatok között szerepelt ez. Természetesen nemcsak a mi egyházmegyénk volt és van ilyen helyzetben, hanem Románia-szerte nagyon sok egyházmegye.
Amikor a boldoggá avatás perének elkezdését latolgatta a püspök atya, ennek az ügynek a posztulátorává kinevezte páter Szőke János szalézi szerzetes atyát, aki az eljárást megkezdte az egyházmegyénkben. Az egyházmegyei szakaszában ennek az eljárásnak össze kellett gyűjtenie minden lényeges írott forrást, minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot Scheffler János püspök atya életútjáról és vértanúságáról. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segítette.
A történész szakértők összegyűjtöttek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálták az írásos hagyatékot, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítettek. Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt a hatalmas terjedelmű anyag, akkor az aktákat hitelesítésük után ünnepélyesen lezárták, lepecsételték, majd 1996 őszén Rómába küldték. Az eljárás második szakasza ott folytatódott: megvizsgálták és elismerték az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.
Az iratok alapján 2002-ben elkészült az úgynevezett Pozíció könyv formájában, olasz nyelven, amit először a történészek vizsgáltak át, utána a teológusok. Ez után került az anyag a kongregáció bíborosaihoz. A történészek nyilatkoztak a dokumentációról, annak teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a vértanúságról, a bíborosok összegző és egyöntetű pozitív véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárta az ügyet, aki, mint egyedüli bíró, meghozta a döntést az életszentségről. Mivel vértanúról van szó, nem volt szükség csodára a boldoggá avatáshoz. A szentté avatáshoz viszont csoda felmutatására lesz majd szükség.
Mit is jelent pontosan valakinek a boldoggá avatása?
– A boldoggá avatás ünnepélyes kijelentése annak, hogy az elhunytat Isten felvette a boldogok seregébe, azaz Isten színe látására jutott. A boldoggá avatás mindig megelőzi a szentté avatást, de teológiai tartalmuk azonos: annak ünnepélyes kinyilvánítása, hogy az adott személy hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, vagy életét áldozva tett tanúságot a Krisztusba vetett hite mellett, azaz vértanú.
A boldoggá avatásnak területileg korlátozó hatálya van, ez azt jelenti, hogy csak egy bizonyos területen, egy bizonyos közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét. Ez a közösség lehet egy részegyház, például egyházmegye, egy adott országban élő közösség, vagy például egy szerzetesrend. A szentté avatás, szemben a boldoggá avatással, az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja az illető szent liturgikus tiszteletét.
Milyen ember, milyen püspök volt Scheffler János?
– Erre a kérdésre, úgy érzem, nehezen tudok válaszolni. Nagyon sok mindent kellene elmondanom, és biztos, hogy kimerítően nem fog sikerülni. Megpróbálom időben és térben elhelyezni. Az időintervallum 1887– 1952. Magyar világ, majd pedig az első világháború, Trianon, aztán a második világháború előtt még a bécsi döntés, a második világháború, utána pedig a kommunista uralom.
Ezek az időbeli tények jellemzik az életét, és biztos, hogy nagyon mély nyomot hagytak benne. Kálmándon született, egy Nagykárolyhoz közeli sváb községben, de magyar világban, magyar iskolában járt, ízig-vérig magyarrá lett. Ebből a kicsi községből indult el, és elég nagy utat járt be. Tanulmányait Kálmándon, Szatmárnémetiben, Budapesten végezte, 1910. július 6-án pappá szentelték.
Utána is folytatja a tanulmányait a római Gregoriana egyetemen, ahol 1912-ben kánonjogból doktorátust szerez. Ezzel a tanulás számára nem fejeződik be, hiszen beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára, és magánúton készül az alapvető és ágazatos hittan vizsgára. 1915. novemberében az egyetem a hittudomány királygyűrűs doktorává avatja. Közben volt segédlelkész, a papnevelő intézet tanulmányi felügyelője és filozófiatanára, hitszónok, gimnáziumi hittanár, plébános, teológiai tanár, aztán a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének tanára 1940-ben.
1942. március 26-án érkezik a püspöki kinevezését közlő pápai bulla, majd a nagyváradi kormányzói kinevezés, május 17-én pedig a Szatmári Székesegyházban Serédi Jusztinián hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi és Madarász István kassai püspökök segédletével, püspökké szenteli. Nagyon szép lelkipásztori programot tűzött ki maga elé, amit első körlevelében meg is fogalmazott.
Először a püspöki címerére utalva elmondja, hogy miért is választotta azt, és miért ezt a jelmondatot: „Ut omnes unum sint” – „Hogy mindannyian egyek legyenek.” A címerének és jelmondatának mondanivalója az egyházmegye egysége. Magyarországon először a szatmári egyházmegyében Hám János püspök által szorgalmazott Jézus Szíve oltalma alatt szeretné ezt az egységet megvalósítani.
Ő Hám püspök utóda, azért imádkozik és azért ajánlja fel az egész életét, hogy az egyházmegye húsz évig külön élő három része ismét egybeforrjon. Továbbá, hogy az egyházmegye minden papja a szent szolgálatban mindig igazi testvér, egy legyen. Hogy az egyházmegye magyar, német és szlovák hívei, minden nemzetiségi gyűlöletet félretéve, Krisztus szeretetében egymásra találjon. Végül, hogy papok és hívek a püspökkel és a pápával az élen egyetértésben Krisztusban és a mennyei Atyában egyek legyenek. Minden véleménykülönbség és szellemi áramlatok ellenére Krisztus egyedül igaz tanításának forrásából merítsenek, és a szent munka közben együtt imádkozzanak.
Ez azonban áldozatot követelt...
– Akkor még nem is sejtette, milyen nagy áldozatot kíván tőle éppen ezért az egységért és az egység megőrzéséért az Isten. A megpróbáltatások hamarosan jelentkeztek. A háború borzalmai elérték Szatmárt. A város bombázásakor a püspöki palota is találatot kapott két helyen: az óvóhelyen, pincében lévő teljes tanári kar és kispapság, s néhány nővér, szám szerint huszonegyen meghalnak.
A püspök úr csak azért nincs az áldozatok között, mert előző nap Szatmárhegyre kikocsizott. Következik az oroszok bevonulása, majd pedig az egyházmegye újbóli szétdarabolása, de most már nem három, hanem négy részre. Egy része marad úgy, ahogy addig is volt, Romániához csatolva, a másik része Magyarországon, a harmadik része a Szovjetunióban, egy rész pedig Szlovákiában.
Végig kellett szenvednie sváb származású híveinek a deportálását. Mindent megpróbált, amit csak tudott és tehetett, bár eredményt nem tudott elérni. A kommunista hatalom egyeduralkodóvá válása Romániában egyértelművé tette az egyházüldözést. A kommunistáknak elsődleges célpontjai a vallási vezetők voltak. Scheffler János életében a meghurcoltatások azzal kezdődtek, hogy 1948-ban a román kormány a kultusztörvény alapján felfüggeszti püspöki működését.
1950. május 23-án kényszerlakhelyre viszik, a Déva melletti Körösbánya ferences rendi kolostorába. Letartóztatásáig itt él magányosan, övéitől teljesen elzárva. A román kommunista hatalom az ő személyét nézte ki a Rómától független, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állami érdekeket kiszolgáló, az egyház átalakítására felhasznált gyulafehérvári egyházi vezetők mellé egy báb szerepet betöltő püspököt akartak. Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták.
1952. március 11–12-én a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Zsilava föld alatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni. Magas rangú állami vezetők azonnali felmentését ígérték, ha elvállalja a neki szánt szerepet. Cellatársainak elmondta, katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni. Hiszen a kötelesség teljesítése és a hitéhez való hűség juttatta oda.
– Koncepciós per tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei egészségét tönkretették. Élete minden szakaszában hangoztatott célja Isten akaratának keresése, felismerése és teljesítése volt. Azt vallotta, hogy a szeretet próbája, mértéke, fokozója a másokért hozott áldozat. Ezért akart vezeklő, engesztelő lélekké válni.
A cellatárs, Dan Mizrahy zsidó származású zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta Szent Ágoston sorait, a püspök kedvelt gondolatát, amelyre megtanította, s amelyet neki meg is magyarázott: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül, vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége.”
Scheffler János püspököt mind a papok, mind a hívek az egyház vértanújának tekintették, aki Krisztus ügyéért szenvedett és halt meg a börtönben, embertelen körülmények között.
Mit jelenthet püspök utódának és a jelenkori szatmári egyházmegyének Scheffler János alakja?
– Püspökszentelésemen Jakubinyi György érsek atya két János püspökünk példáját állította elém követendőként: Hám Jánosét és Scheffler Jánosét. Az egyházmegye mindkettőjük boldoggá avatását beindította. Scheffler János a kitartásnak, a hitnek olyan csodálatos példaképe, amelyet, azt hiszem, életemben nekem is követnem kell. Az egyház iránti hűsége, az emberek szeretete és mindenvállalása jellemezte az ő életét.
Személye felbecsülhetetlen kincs számunkra, az egyházmegye büszkesége. Ugyanakkor kihívás is arra, hogy ismerjük meg az életét, a gondolkodásmódját, a hitét és az ő csodálatos nagyságát. Hiszen csak ez után fogjuk tudni követni. Az az igazság, hogy nem sokat hallottunk Scheffler János püspökünkről a változások előtt. A papok csak egymás között mertek beszélni róla, lelkigyakorlatos könyvét használták rekollekciók alkalmával, de mi, fiatalabb kispapok, papok, nagyon keveset tudtunk róla.
Valóban nagy kihívás ez számunkra, hogy megismerjük az ő életét, és azt hiszem, az elkövetkezendő időnek ez igen komoly feladata kell hogy legyen. Nem elég, hogy boldoggá avatjuk, hanem sokkal inkább közel kell engednünk őt magunkhoz. Meg kell őt ismernünk azért, hogy megszeretve a nyomába tudjunk lépni. Már két évtizede, hogy imádkozunk az ő boldoggá avatásáért minden szentmisén. Ugyanakkor halálának évfordulóján, majd pedig születése napján szentmisékkel kértük, ostromoltuk az Eget az ő mihamarabbi boldoggá avatásáért. Ezt a kegyelmet megkaptuk.
Mit lehet tenni Scheffler János kultuszának kialakításáért?
– A boldoggá avatás előtt semmiféle kultuszt nem engedélyez az egyház, de utána igen. Egyházmegyénk számára ez is nagy kihívás lesz. Azt hiszem, ezt a kultuszt a józanság, az ésszerűség kell hogy jellemezze, és erre fogunk a legnagyobb hangsúllyal törekedni. Egy szentnek vagy boldognak a kultusza sohasem öncél. Mindig Istent és az Ő dicsőségét kell szem előtt tartanunk, és természetesen a lelkek üdvét.
A Szentatya jóváhagyásával meglesz az ő ünnepe, és természetesen az egyházmegyében ezt mindig fényesen akarjuk majd megünnepelni, ugyanakkor szeretnénk imafüzetet összeállítani az ő tiszteletére, az ő gondolataival, és természetesen imádkozni hozzá. Már nemcsak érte, hanem hozzá imádkozni, és kérni az ő közbenjárását különböző bajainkban, szükségeinkben. Hiszen ő a leginkább ismeri a mi helyzetünket, az egyházmegyét, a híveit, és hiszem, hogy hathatós közbenjárónk lesz Isten trónja előtt.
Ugyanakkor folytatni kell és folytatni fogjuk az imát azért, hogy közbenjárására Isten csodát is tegyen, és ne csak boldogként, hanem majd szentként is tisztelhessük őt. Már akkor nem csupán egyházmegyénkben, nem csupán a magyarlakta területen, hanem az egész világegyházban.
Józsa János. Új Magyar Szó (Bukarest)

Múltfaggató könyvböngészde
Ritka, mint a fehér holló, hogy egy szerző megvallja: könyve – az első kiadáshoz képest – két év múlva korrekcióra szorul. 2008 végén közöltünk interjút dr. Szőcs András váci orvossal, aki a Pallas-Akadémia Kiadónál megjelentette Lármafák öröksége Csíkszentmihály című könyvét, s benne közzétette édesapja, Szőcs Vince hátrahagyott néprajzi örökségét is.
„Javított kiadás”
A könyv megjelenését fokozott érdeklődés, ugyanakkor éles szakmai kritika is fogadta, egyesek kétségbe vonták tudományos hitelét. Ezzel kapcsolatban nyilatkozta a szerző: „Félek, hogy tovább haladva veszélyes vizekre eveznék, melynek épp műkedvelői hitelességem látná kárát... Jól ismerem a professzionalizmus és az amatőrizmus közti határt. A gyógyító munkában például a természetgyógyászat gyakran csodával határos eredményeket mutat fel, ennek ellenére nagy baj lenne, ha csak erre hagyatkoznánk... Számomra és könyvünk számára az igazi sikert az jelentené, ha lenne utóélete, ha szakemberek mondanának véleményt – elfogadva vagy elvetve vitatható állításaimat.”
Az azóta eltelt két esztendő nem múlt el haszontalanul. A könyvet Benkő Elek, az MTA régész doktora a kellő szakmai szigorral lektorálta, s a több mint egy évig tartó konzultációsorozat eredménye egy javított kiadás lehetősége lett, amelyben a korábban „ütköztetett hipotézisek” a helyükre kerültek. A szerzőnek az új kiadáshoz írt előszava szerint „szép példája jött létre a műkedvelő és a szakember együttműködésének: a képzelet teret kapott ugyan, de nem maradtak a szövegben zavaró tárgyi tévedések sem.” Figyelemre méltó a csíkszeredai Alutus kiadásában 2010 végére megjelent munka élén Benkő Elek szakmai értékelése is, amely mintegy új életet ad egy, a székely helytörténettel foglalkozó úttörő munkának.
Tanulmányok az Erdélyi Fiatalokról
Cseke Péter irodalomtörténész-közírónak egyik alapvető kutatási területe a két világháború közötti, az Erdélyi Fiatalok című lappal fémjelzett erdélyi szellemi mozgalom és annak elhelyezése a (közép-)európai kultúrkörben. Nemrégiben egyetlen könyvbe gyűjtötte össze vonatkozó eszmetörténeti tanulmányait (Fájó sebekből termő ágak.
Világtávlatban gondolkodó Erdélyi Fiatalok. Lucidus Kiadó, Budapest, 2010. Kisebbségkutatás Könyvek.), ebből kellő alapossággal és indokoltsággal kirajzolódik az a páratlan szellemi nyereség, amelynek az egészséges kisebbségi helyzettudat kialakulásában és működésében máig ható és megszívlelendő tanulságai vannak.
A kilenc tanulmányból összeálló, előszóval megfejelt gyűjtemény érdekessége, hogy a bennük megvilágított részjelenségek olyan koncentrikus körökben érintkeznek és interferálnak egyben, amelyek nyomán nem a hézagok, hanem a felvillantott összefüggések és együvé tartozások emelkednek ki elsősorban, s válnak részkutatásokból „termő ágakat” felbecsülő (kvázi) monográfiává.
Méra naplója
Egy 1944-től vezetett magánnapló kiadása (Vorzsák Anna: Méra naplója. Csíki Műemlékvédő Egyesület, Csíkszereda, 2010) keltett nagy visszhangot nem csupán a régióban, hanem szélesebb körben is. A naplóíró ugyanis papírra vetette az 1945-ös, háború végi menekülés, a Magyarországon töltött evakuálási időszak, a háború vége és a hazatérés kalandos eseményeit, folytatva a háború utáni Csíkszereda újjászerveződő életének személyi vonatkozásaival.
A naplót mindenekelőtt erőteljes érzelmi szempontok motiválják: gyorsan kibontakozó, majd beteljesületlen távszerelem krónikája a sok évet átfogó feljegyzések sorozata, különböző közjátékokkal tarkítva. Külön érdekessége az írásnak az az intim emlékezés, amivel a szerző a háborús hadműveletek során személyesen megismert Wass Albert íróhoz fűződő kapcsolatait is megörökíti.
A kötet szerkesztői, Daczó Katalin és Ferencz Réka, megérezték a kezükbe került „nyersanyag”ban a nóvumot: a magánélet felől láttatott eseményrögzítések ritka vendégek a memoárirodalomban (és a könyv a visszajelzések szerint a Wass Albert-kutatás számára is több mint érdekes!). A kézirat előkerülése és merész hasznosítása az örökösök nagyvonalúságát és a szerkesztők egészséges szimatát egyaránt dicséri.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Emlékezet-frissítő
Vártam, hátha valaki megszólal Asztalos Lajosnak a kérdéseket alapvetően pontosan felvető cikke kapcsán (Mit gondolnak rólunk a románok? Szabadság, 2011.január 31.). Amíg el nem felejtődik, megteszem hát én. A Punteáról, a Kolozsvárt készült román nyelvű lapról van szó, amelynek, Asztalos emlékezete szerint, ő volt az egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője, és amely lap 1991 áprilisa és 1993 júliusa között jelent meg, a megyei RMDSZ kiadásában. Nos, ne vitassuk az érdemeket, de tartsuk tiszteletben a tényeket. Különösen, ha (úgy vélem legalábbis) történelmileg is fontos részletekről van szó. Egyébként könnyű lett volna ellenőrizni a véges emlékezetet, ugyanis A Hívó Szó és a Vándor Idő című, másfél hónapja megjelent könyvben megtalálhatók az adatok. A Puntea első száma 1990. február 1-jén jelent meg, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács kiadványaként (Foaie informativăa Uniunii Maghiarilor Democraţi, Cluj). Annak idején úgy gondoltuk, a románok megszólítása sürgősebb, mint egy magyar nyelvű RMDSZ-hivatalos elindítása (erre 1990. március 17-én került sor, a marosvásárhelyi események előtt közvetlenül). Az Erdélyi Híradó megjelentetését a Szabadság vállalta, mellékletként. A Puntea beköszöntőjét Szilágyi Júlia és Marius Tabacu jegyezte, a szerkesztőbizottság nevében. Nem érdektelen emlékeztetni arra sem, hogy az első Punteában Liviu Petrescu üdvözölte a „híd” („puntea”) építését, majd olyan román személyiségek szólaltak meg – a szerkesztők kérésére – a román–magyar (de románul szóló) kiadványban, mint Adrian Marino, Ion Aluaş, Ioan Popa, Virgil Nemoianu (Washingtonból). (A magyar szerzőket nem sorolom, a május végéig megjelent lapszámokban Asztalos Lajos nevét nem találom.) A Puntea további sorsa nyilván külön tanulmányozást, értelmezést kíván. Ami tény: a józanság jele volt, hogy nem csupán 1991 áprilisában jutott a kolozsvári magyarok eszébe, hogy reális képet kellene kialakítani önmagunkról a félretájékoztatott románokban, hanem tulajdonképpen az ú. forradalom után (közben) minjárt.
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

A székely társadalom — Településrendszerünk kialakulása, 2.
Háromszék területét három nemzetség között osztották szét. A Feketeügy bal partján elterülő tájegységet az Orbai nemzetség kapta, a Feketügy jobb partját a Kézdi, míg a Feketeügy torkolatától felfelé eső terület, az Olt völgye a sebesi nemzetség birtokába került. Hasonló a helyzet Székelyföld más tájegységeiben is.
A telegdi székelyek a Hargitától nyugatra eső tájegységet szállták meg. Egyik alcsoportjuk, a csíki ág a Csíki-medencét, másik csoport, a gyergyói ág a Gyergyói-medencét, míg a marosi székelyek a Maros középső folyásánál elterülő medencébe és a Nyárád völgyébe telepedtek le. Az összetűzések elkerülésére a nemzetségek területeinek határát a természeti adottságok alapján, patakok, folyók, völgyek, hegylábak vonalán húzták meg. Ahol erre szükség adódott, árkot ástak, és mesterséges földhányásokat emeltek. A gyepűkön, az utak kereszteződéseinél kapukat, átjárókat hagytak, amelyeket veszély idején elsáncoltak, megerősítettek. Védeni kellett az itt élő, többnyire magyar, kisebb számban szláv és türk eredetű népesség településeit, birtokait is. Ők elsősorban a királyi várak környékén, a különböző stratégiai pontokon éltek. A gyepűk nemcsak a helyi lakosság védelmét biztosították, hanem jelezték a birtok határait is. A gyepűk fenntartására nagy gondot fordítottak. Rugonfalvi Kiss István szavaival: ,,a határt halálosan komolyan vették". Erre a legjobb példa Erdővidék, ahol a szűk Baróti-medencét is kettévágták. Gyepűvonalat húztak a sebesi és a telegdi székelyek területének határán. A medence északi részét a telegdiek szállták meg, a déli részét a sebesi székelyek, határvonalként Uzonka és Barót patakát jelölték ki. ,,A gyepűvonal annyira komoly volt, hogy a Bacon nevű falut kettéosztó patak egyik partján alakult települést Telegdibacon, a másik partján lévőt Sepsibacon néven tartották nyilván egészen 1876-ig"― írja Egyed Ákos. Tehát a mai Nagybacont átszelő patakot a székelyek letelepítése idején jelölték ki nemzetségi határnak, s hiába nőtt egy faluvá a két oldalon élő telegdi és sebesi székelyek települése, mert a patak közigazgatási határként közel hétszáz éven keresztül elválasztotta őket egymástól. A pataktól északra eső falurész Bardocszék joghatósága alatt, a déli Miklósvárszék részeként szervezte életét. Megállapítható, hogy a hagyományok ereje az önkormányzat, a helyi szokásjog és törvények tiszteletének szilárd alapja volt. Egyetlen székely csoport a sepsi, amelynek mai lakóhelyére való átköltözését időhöz, évhez tudjuk kötni. A szászok jogi helyzetét szabályozó Andreanumban 1224-ben elhagyott (deserta) földnek nevezik azt a területet, ahol korábban laktak, amely azáltal vált pusztává, hogy a sebesi székelyeket elköltöztették onnan. Erre érdekes módon, s talán nem véletlenül, a Német Lovagrend fegyveres kiverésének előkészítési időpontjában került sor. II. Endre király katonai, stratégiai szempontok figyelembevételével döntött a dél-erdélyi székelyeknek a mai Háromszék területére való telepítéséről. Számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az általa 1211-ben Barcaságra letelepített lovagok ellen fegyveres fellépésre van szükség, mivel azok Magyarországtól való elszakadásra törekednek, és független államot akarnak alapítani. A király ekkor engedi át a szászoknak a Szászvárostól Barótig terjedő területeket, ekkor valósult meg a sepsi székelyek áttelepítése a köztük élő türk blak (nem vlach — a szerző megj.) és besenyő csoportokkal. Elképzelhető azonban az is, hogy a lovagrend elleni harcra való felkészülés nélkül is sor került volna e telepítésekre, mert a király a szászokat egyetlen közigazgatási egységbe, összefüggő területre szerette volna tömöríteni. E sorok írójának az a meglátása, hogy a sebesi székely nemzetség letelepítésével lezárult a háromszéki medence betelepítése. Úgy tűnik, hogy az orbai és kézdi (kozdi) székelyek többségét már korábban letelepítették a Feketeügy két oldalára. Azonban nem lehet véletlen az, hogy a király a teutonokkal való összecsapás előestéjén helyezte át a sebesi székely nemzetséget Barcaság északi határára.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tízéves terv a magyar nyelvű oktatás felszámolására
"Különleges fontosságot adtam Románia történelmének és földrajzának, ugyanúgy, mint a román nyelvnek, mivel ez az ország egységes ország kell legyen."
Dr. Constantin Angelescu, 1931
(Folytatás január 29-i lapszámunkból)
Szovátán 1923 szeptemberében nyílik meg az állami román tannyelvű iskola, először bérelt épületben, majd kötelezik a községet egy új iskola építésére. Az iskolaépítéshez minden szovátai családnak, felekezetre való tekintet nélkül, hozzá kellett járulnia. A költségek fedezésére 5 ha községi erdőt adnak el. 1926-ra készült el az Ileana hercegnőről elnevezett iskola (a mai 2-es számú iskola utca felőli épületrésze). Szakadáton az egykori Éltető faüzem épületében állami iskolát hoznak létre.
Az állami iskolákban román nyelvű volt az oktatás. A törvénynek volt ugyan egy olyan kitétele, mely szerint a nemzetiségek lakta falvakban állami iskolákat indítanak az illető nemzetiség nyelvén, de a magyar nyelvű állami oktatás ígérete is sötét kelepcének bizonyult színmagyar falvainkban. Miután sikerült államivá tenni az ingyenes oktatás ígéretével a felekezeti iskolát, hamarosan sort kerítettek ennek román nyelvűvé tételére.
Az Angelescu-féle oktatási törvény I. fejezetének nyolcadik pontjából világosan kiderül, hogy a törvény fő célja a nemzetiségek erőszakos beolvasztása volt: "Azok a román származású állampolgárok, akik elfelejtették anyanyelvüket, kötelesek gyereküket román állami vagy magániskolában taníttatni." A falvainkba kihelyezett román tanítók, miután ígéretekkel meg fenyegetéssel sikerült pár tanulóval beindítaniuk a román állami iskolát, megkezdték az általuk "elmagyarosított románoknak" tartott székelyek gyerekeinek erőszakos, gyakran csendőri segítséggel való átíratását a felekezeti iskolákból. Névelemzések alapján keresték az ősi román családneveket színmagyar falvainkban. Így lett Suciu a Szőcsből, Dumitru a Demeterből stb.
1924-ben Szovátán Passat Gheorghe iskolaigazgató, csendőr kíséretében járva a falut, íratott be az első osztályba 18 tanulót. A következő tanévben a visszarománosítás végett beiskolázottak között: Barabasi, Domocos, Szabo, Lorintz családneveket találunk.
A szovátaiak visszarománosításáért ügyködő kultúrzónás tanítók – a román tannyelvű osztályok beindítása után, utolsó lépésként – a magyar felekezeti iskolák bezáratását tűzték ki fő céljukként. Tanfelügyelői ellenőrzéseken oktatási célokra alkalmatlannak nyilvánították a magyar iskolák épületeit. Iskoláik megmentése szinte erőn felüli intézkedésekre késztette egyházainkat. A századvégen Marosszék egyik legmodernebb iskolájának számító katolikus iskolát új teremmel bővítették a működési engedély megadásáért. A reformátusok lemondanak több évtizedes templomépítési szándékukról és iskola–imaház építésébe kezdenek. 1921. augusztus 21-én szentelik fel az új iskolát és a paplakot. Az építkezések ellenére tovább folyik az iskolák működésének akadályoztatása, szülők, gyerekek zaklatása a kultúrzónás állami tanítók által.
Magyar iskoláink mellett a törvény legfőbb áldozata a magyar tanító volt. Az Angelescu-féle törvény VII. fejezetének 113. pontja szerint tanító csak románul tudó, román állampolgár lehet. Nagy tapasztalatú, kitűnő tanítóinkat megalázó vizsgálatoknak vetették alá. A "vissza-fogadott" magyar tanítók, miután iratokkal bizonyították végzettségüket, a tanfelügyelőségtől kellett román nyelvtudásukat igazoló iratot szerezzenek a kinevezésükhöz. A visszafogadott magyar tanítók, a román nemzetiségűek után, utolsókként kaphattak kinevezést az esetleg megmaradt helyekre. A román államnak tett hűségnyilatkozat, a román nyelvvizsga sem jelentett biztos állást a magyar tanítóknak. Bármikor kidobhatták őket állásukból, ha a tanfelügyelő hiányosságokat észlelt nyelvtudásukban. Védelemre sehonnan sem számíthattak, 1927-re egyetlen magyar tanfelügyelő sem maradt Romániában. Nyári vakáció helyett két hónapos nyelvtanfolyamon kellett részt venniük a nem román származású tanítóknak. A tanfolyam vizsgával zárult. Két sikertelen vizsgát elbocsátás követett. A harmincas évekre a román nyelvűvé tett iskolákban megtűrt pár magyar tanító csak románul szólhatott tanítványaihoz.
Párhuzamosan a magyar nemzetiségűek elbocsátásával, magyarul egy szót sem tudó tanítókat hoztak kiemelt fizetéssel magyar falvainkba. "Azok a tantestületi tagok… akik nem származnak az alábbi megyékből, de elmennek a következő megyékbe: Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros, Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-Torda, Torda- Aranyos, Hunyad… és vállalják, hogy ténylegesen négy évet szolgálnak ezen megyék iskoláiban, mindaddig, míg ezekben az iskolákban tevékenykednek, 50%-os fizetésemelést kapnak; fokozatokat négyévenként szerezhetnek, az előléptetésre… megszabott időszak egy évvel csökken.
A kultúrzónába menő tanítóknak három hónapi fizetésükkel megegyező kihelyezési pénzt és ehhez járó juttatásokat adnak a házasok esetében, kétfizetésnyi összeget a nem házasoknak.
Az illető megyékben véglegesen letelepedő tanítók fokozatokat 3 évenként szerezhetnek és a rendelkezésre álló földterületekből 10 hektárnyi kolonizálási földet kapnak."
Dr. Constantin Angelescu igen optimista volt törvénye kidolgozásakor. Szerinte tíz év elegendő lett volna a Székelyföld elrománosítására: "A fent elsorolt összes intézkedést csak tíz évig alkalmazzák az elemi oktatásra vonatkozó törvény közzétételétől számítva". Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László Amerikában – Imareggeli Obama elnökkel
Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa illetékes bizottságának meghívására, másfelől az Európai Parlament elnökének megbizatása alapján, illetve annak képviseletében Tőkés László EP-alelnök 2011. február 3-án, Washington városban részt vett az évenként sorra kerülő Nemzeti Imareggelin (National Prayer Breakfast). Az 59. alkalommal megrendezett, kimagasló nemzetközi eseményen és három napig tartó, különféle kísérőrendezvényein közel 140 országból mintegy 3000 személyt láttak vendégül – az amerikai közélet vezető személyiségei mellett az egyes országok diplomáciájának képviselőit, szellemi és vallásilag elkötelezett politikai vezetőit.
Az Egyesült Államok alapító atyáinak vallási örökségére, másfelől az egyes amerikai államok és helyi vezetők imaközösségeinek hagyományára épülő nemzeti imareggeli intézményét 1953-ban Dwight D. Eisenhower elnök alapította. A kongresszusi képviselők és szenátorok által önkéntesen szervezett évi alkalmak mindenkori díszvendége és főtámogatója – pártállástól függetlenül – az Egyesült Államok éppen hivatalban lévő elnöke.
Az eltelt évtizedek folyamán nemzetközivé szélesedett Nemzeti Imareggeli bevallott célkitűzése „Isten szeretetének és az egymás iránti gondoskodásnak közösségét építeni és erősíteni” a népek és országok között, és a fennálló különbözőségeket félretéve, „a barátság szellemében osztozni egymással, imádságban és hálaadásban”. „A názáreti Jézus tanítása, példája és lelkülete szolgál alapjául annak a kapcsolatépítésnek, mely megerősíteni képes a nemzetek nagy családját, és a béke és a jogosság ügyét előbbre viheti” – olvashatjuk a szervezőbizottság meghívójában.
Az imareggelin elmondott záróbeszédében Barack Obama elnök – egyebek mellett – saját életéről és családi múltjáról beszélt, valamint Krisztusban vetett hitéről tett bizonyságot.
Több más, rangos politikai vezetővel egyetemben, az imareggelin Gjorge Ivanov, a Macedón Köztársaság elnöke is részt vett. A rendezvényt követően Tőkés László EP-alelnök Macedónia washingtoni nagykövetségén találkozott az államfővel, az Amerikai Magyar Koalíció elnökének, Maximilian Telekinek a társaságában. A volt jugoszláv köztársaság euro-atlanti elkötelezettségű vezetője országa NATO- és EU-csatlakozása összefüggésében fejtette ki álláspontját. Tőkés László – az Unió bővítésében illetékes EP-alelnökként – támogatásáról biztosította a macedóniai integrációs törekvéseket, külön is kitérve román kollégáinak hasonlóképpen pozitív viszonyulására.
Február 4-én, pénteken szabad programokkal folytatódott az imareggeli rendezvénysorozat. Erdélyi képviselőnk Fearghas O’Béara, az EP Elnöki Kabinet tanácsosa társaságában First Step Forum (Első Lépés Fórum – FSF) tanácskozásán vett részt, ahol ázsiai politikusokkal és emberi jogi aktivistákkal találkozott.
A FSF ökumenikus szervezet Johan Candelin finn evangélikus lelkipásztor kezdeményezésére 2002-ben jött létre, az emberi jogok és a vallásszabadság védelmére, országos és európai parlamenti képviselők, valamint emberi jogi aktivisták és szakemberek részvételével. Alapító tagjai között találjuk Jerzy Buzek – jelenlegi – EP-elnököt, Eija-Riitta Korhola finn EP-képviselőt, Kjell Magne Bondevik volt norvégiai és Mart Laar volt észtországi miniszterelnököket, David Kilgour volt kanadai államtitkárt, Walbourga-Habsburg Douglas svédországi parlamenti képviselő és Slavi Pachovskit, Bulgária volt amerikai nagykövetét. A szervezet politikamentes – polgári – eszközökkel, a párbeszéd és a közvetítés útján, kormányzati, polgári és egyházi kapcsolatrendszere igénybevétele révén törekszik a konfliktusos helyzetek megoldására, kisebbségi voltukban és vallási hovatartozásuk miatt üldözött személyek és közösségek megsegítésére olyan harmadik világbeli országokban, mint Törökország, Marokkó, Szudán, Pakisztán, Kína és Kuba.
A péntek délelőtt folyamán az FSF testülete általános munkamegbeszélést folytatott, és küszöbön álló feladatait tárgyalta meg. Ezt követően a Sri Lanka-i, a kínai és a pakisztáni helyzettel foglalkozott, a nevezett országok képviselőinek tájékoztatását hallgatva meg. A dél-ázsiai szigetországban, az egykori Ceylonban végbement változásokról Susil Premajayantha kőolajipari miniszter számolt be, határozottan védelmébe véve a diktatórikus rendszer hírében álló országot. Bob Fu kínai polgárjogi aktivista, az 1989-es Tienanmen téri események egykori egyetemista résztvevője különösképpen a kínai keresztények kiemelkedő társadalmi szerepéről, valamint a hatóságok általi üldöztetésekről számolt be. Shahbaz Batthi pakisztáni kisebbségi miniszterrel Tőkés László megelőzően már Brüsszelben is találkozott volt. A muzulmán országok viszonylatában egyedülinek mondható, ilyen magas tisztséget elfoglaló keresztény tisztségviselő – Benazir Bhutto egykori híve – a pakisztáni keresztényekre ránehezedő vallásüldözés fokozódásáról számolt be, melynek eszközéül és ürügyéül az úgynevezett vallásgyalázási törvény (blasphemy law) szolgál. Maga a miniszter is halálos fenyegetettségben élve próbálja egyengetni a vallási türelem és megbékélés útját.
Az általános ismertetőket követően az FSF tagjai kérdéseket intéztek az előadókhoz, majd közös tennivalóikról egyeztettek. A szervezet helyszíni jószolgálati látogatásokat helyezett kilátásba, és az illető kormányok, valamint az EU irányába folytatandó közvetítő munkája ügyében egyeztetett.
Tőkés László alelnök közvetlen hatáskörébe tartozó ügyként emelte ki a keresztény üldözések fokozódásának kérdését, és az áldozatok védelmére és érdekeinek képviseletére vállalkozott az EP szintjén. A tárgyalófelek egyetértettek abban, hogy a jövőben Catherine Ashton bárónő vezette Külügy Szolgálat konkrét és hatékony valláspolitikájának kialakítására van szükség az EU-ban.
Koradélután Tőkés László alelnök Szapáry György újan kinevezett amerikai nagykövet szíves meghívásának tett eleget, amikor is ellátogatott a magyar nagykövetségre, és a diplomáciai testületnek kötetlen találkozó keretében számolt be az erdélyi magyarság helyzetéről, az új magyar nemzetpolitika előtt álló feladatokról, valamint saját és a magyar képviselők európai parlamenti munkájáról. A hozzászólások rendjén a magyar állampolgárság kiterjesztésének amerikai tapasztalatait is megvitatták, és a nagy horderejű nemzetpolitikai ügy érdekében a határon, illetve az óceánon túli magyarok együttműködésének a kialakításában egyeztek meg – adta hírül Tőkés László EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Miénk itt a tér
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)

szerk.
Újraválasztották Bodor Lászlót a Miért élére
Az RMDSZ-kongresszusra mindenki másnál több küldöttet delegáló ifjúsági szervezet Kelemen Hunor jelöltségét támogatja.
A Magyar Ifjúsági Értekezlet a hétvégén, Szatmárnémetiben tartotta tisztújító Országos Küldöttgyűlését. Az elnöki tisztségért a HÁRIT elnöke, Grüman Róbert és a tisztséget az utóbbi két évben betöltő Bodor László indult. A többek között a Félsziget fesztiváligazgatójaként is ismert régi-új elnököt motivációjáról és a küldöttgyűlésen történtekről kérdeztük.
- Miért akartál harmadszor is elnök lenni?
– Másodszor választ a Küldöttgyűlés elnöki tisztségbe, azelőtt társelnöki tisztséget töltöttem be. Elsősorban azért, mert tovább szeretném vinni azokat az értékeket, amelyeket eddig is képviseltem ebben a szervezetben. Másodsorban azt gondolom, hogy van még mit tenni a tagszervezetek környékén, elsősorban a tagszervezetek közti arányosság megőrzése terén.
- Te is úgy jártál, mint Olosz Geri: bár sepsiszentgyörgyi vagy, a háromszéki szervezet nem a te jelöltségedet támogatta. Zavart ez?
– Álljunk meg egy szóra. Itt szó sincs erről a helyzetről, hiszen én 1998-tól Kolozsváron élek, és semmilyen tisztséggel, illetve képviseleti mandátummal nem rendelkezem vagy rendelkeztem a háromszéki szervezetben. Én a Miértbe is területi szervezeti tagság nélkül kerültem be. Ezért teljesen normális számomra, hogy a háromszéki szervezet annak elnökét támogatta a Miért elnöki tisztségbe, és nem olyan valakit, akinek nincs tagsági munkája a HÁRIT-ban.
- Mennyire volt kiélezett ez a párbaj? A „nagyoknál” azt láthatjuk, hogy a túl intenzív versengésnek káros mellékhatásai is lehetnek a szervezetre nézve.
- – Én azt gondolom, hogy a Miért nyert ebből a versenyből. Megbolydult a szervezet, erős lobby folyt, sok vita és egyeztetés, de talán ami a legfontosabb, hogy úgy tudtunk dönteni, hogy a Miért egységesen fog továbbmenni, különösebb mély sebek és sértődések nélkül. Olyan kompromisszumokra van szükség, amelyek a szervezet értékeit helyezik előtérbe, és olyan kézfogásokra, amelyek nem pillanatnyi egyezségeken alapulnak. Én remélem, hogy az RMDSZ-ben is az értékek fontosabbak, mint bármi más, és ugyanilyen bölcs döntést hoz majd a kongresszus. Meggyőződésem, a továbbiakban erős RMDSZ-t akarnak a küldöttek is, hiszen közös érdek, hogy olyan képviselete legyen az erdélyi magyarságnak, aki függetlenül tud dönteni, és egyetlen szövetségese legyen, az erdélyi magyarság.
- Meglátásodban mennyire számít a MIÉRT elnöki tisztsége politikai tisztségnek?
– A Miértnek meglátásomban 3 fontos feladata van: a társadalomszervezés és a közösségépítés, az érdekfeltárás és –érvényesítés, valamint a fiatalok versenyképességének növelése. Ebből kifolyólag a Miért elnöke már nem pusztán politikai tisztség. Ennél egy picivel több:)
- De a Miértnek szervezetként mindenképp van politikai súlya is. Számos küldöttetek lesz az RMDSZ kongresszusán, és arról is döntött a szervezet, hogy melyik RMDSZ-elnökjelöltet támogatja.
– Egyik fontos célunk, hogy a fiatalok érdekeit hatékonya képviseljük, ehhez meg elengedhetetlen a politikai munka. Úgy gondolom, hogy a kongresszusi küldöttségnél sokkal súlyosabb politikai feladata is van a szervezetnek, hiszen az RMDSZ csúcsvezetésében is helye volt és lesz a Miértnek, ezen kívül meg a szovátai ajánlás értelmében 15%-os képviseleti normája van az RMDSZ különböző döntéshozó testületeiben mind országos, mind területi szinten. Viszont úgy, ahogy azt gondolom, hogy a RMDSZ-nek sem csak a politikai képviselet az egyetlen feladata, mint mondjuk egy pártként szerveződő alakulatnak, hanem a társadalom szervezése is fontos jellemzője, úgy a Miértben is nagy hangsúlyt fektetünk a közösségépítésre. Nos, ezért mondom azt, hogy több mint politikai tisztség. Ami a Miért döntését illeti, mi a küldöttgyűlés előtt úgy határoztunk, hogy nincs szükség arra, hogy a Miért küldöttgyűlésére meghívjuk az RMDSZ elnökjelöltjeit, ugyanis ez a kgy a Miért életének egy soros mozzanata. A Miért minden évben küldöttgyűlést szervez, kétévente meg tisztújítást tart. Nos, nekünk fontos, hogy semmi ne befolyásolja ezeknek a döntéseknek a meghozatalát, és ne nyomja rá a bélyegét. Mi el tudjuk dönteni, hogy mit akarunk, és, ha szükséges, döntéseket is meg tudunk hozni. Ez történt most is: megoldottuk saját feladatainkat, és utána meg döntöttünk. Mi azt javasoljuk, hogy a Miért 56 választott és 11 SZKT-listán mandátumot nyert küldöttje az RMDSZ X. Kongresszusán Kelemen Hunort támogassa.
- Ütközött ellenállásba a Kelemen Hunor támogatásáról szóló határozat elfogadtatása? Mennyire számít ez a döntés kötelező érvényűnek a kongresszusi küldöttek számára?
– A Miért azért tud hatékonyan dolgozni és erős ifjúsági szervezetként viselkedni, mert vannak vélemények és ellenvélemények, de mindig a konszenzus kialakítása vezényel bennünket, illetve ha nincs konszenzus, a többség elve érvényesül. A kongresszuson az elnökválasztás titkos szavazással történik, a Miért küldöttgyűlésének meg az a javaslata, hogy ezen a titkos szavazáson a Miért küldöttjei Kelemen Hunort támogassák.
- A Miért korábbi vezetői ma már fontos politikai tisztségeket töltenek be az RMDSZ-ben. Számíthatunk rá, hogy a te pályád is így folytatódik?
– Érdekes kérdés. Egyelőre nincsenek a korábbi elnökökhöz hasonló politikai törekvéseim, de megtanultam azt, hogy soha ne mondd, hogy soha. A politikában jó nagyon határozott célokat kitűzni, ha meg tisztségekre tör az ember, akkor azokat időben eldönteni, és annak mentén alakítani a tevékenységet. Azt hiszem, hogy az én eddigi tevékenységemből az derül ki, hogy nincsenek előre lefektetett politikai tisztség utáni törekvéseim. Én szeretem, amivel foglalkozom, és egyelőre teljesen jól érzem magam abban a munkakörben és tevékenység-kavalkádban, amelyet kiépítettem.
- De csak nem akarsz ifjúsági vezetőként megöregedni?
– Két év mandátumot kaptam, és ígérem, hogy ezek az utolsó évek ifjúsági mozgalmárként, habár a korom megengedné, hogy tovább tevékenykedjem ifjúsági szervezetekben. Nem szeretném sms-ben részletezni, hogy nagyon sok más tevékenységem van, ahol tovább kamatoztathatom a Miértben szerzett tapasztalatot, anélkül, hogy feltétlenül politikai pályára lépjek. Transindex.ro

Honvéd, mindhalálig
Ha már azt hiszed fiam, hogy itt az ideje az emlékezésnek és a szólásnak, próbáljuk meg, idézzük fel a huszadik századot.
Nem szabad elhalasztani a lehetőséget: unokáimnak is érezni és tudni kell, hogy miért mondtam mindig, hogy az én korombeliek legboldogabb időszaka az 1940-'44 közötti volt az egész huszadik századból. Györgyfalva Trianon utáni helyzete világosan tükrözi az erdélyi kisebbségi lét minden keservét, nehézségét. Ez nem más mint a náci-román ölelés története.
Tudnotok kell, hogy azzal kezdődött életem, hogy erőszakkal belénk akarták fojtani a magyarságunkat, magyar nyelvünket, ki akarták irtani identitástudatunkat gyökerestől, ágastól. Szerencse, hogy nem ismerték a Bibliából: a megnyesett fa kizöldül, még erősebb lesz. A hosszú advent mégsem hozott ünnepet Györgyfalvára, az új határ, a falu, szélén leválasztott minket a felszabadult Kolozsvárról.
A falu szélére telepített gránicserek még nagyobb szenvedést hoztak a falura: napi rendszerességgel bántalmazták, főleg a fiatalságot. Ajtonba, Tordára kellett gyalogolni, 30 km, mert más piaci lehetőség nem maradt. Ha a gránicserekkel találkoztunk azok útonállóként viselkedtek, megraboltak s szidalmaztak, elvették még a kenyeret is. Román kenyér nem jár minden állampolgárnak.
Így aztán elhagytam szülőfalumat és boldogan lettem Kolozsváron segédmunkás majd honvéd. Egy percig sem kételkedtem abba, hogy a magyar hadseregben a helyem. Ennél szebb álma nem lehetett egy akkori györgyfalvi magyar legénynek.
Amikor a Nyitva van a százados úr ablaka című katonadalt énekeltük mindég haza gondoltam. Sajnos nemsokára négy éves hadifogság következett.
A fogság végén, amikor megkérdeztek hová akarok hazamenni én Györgyfalvát választottam. Nyolc évig nem láttam édesanyám, édesapám, 7 testvérem, amikor megérkeztem nem mertem bemenni a szülőházamba, hogy nehogy valami bajuk legyen a meglepetéstől. Mégse nyalogattam sebeimet, én választottam ezt az utat. Nagyon jól esett amikor megkaptam azt a kis kárpótlóst.
Rövid békés és boldog évek után megint életre kapott, de ezúttal a komcsi-náci hatalom. Az ötvenes években minden termést elraboltak, kiseperték a padlást. A hatvanas éveben a kollektivizáláskor mindenünket elvették, elrabolták. Nem maradt más a hitünkön kívül, köszönet ezért az akkori katolikus és református lelkipásztoroknak és a kitartó tanároknak. Sokaknak érthetetlen, de én, Te is tudod: mi itt még Kádárban és Hruscsovban is reménykedtünk, annyira el voltunk keseredve.
Tudom Fiam, hogy Te is bejártad a keresztutad magyarságodért minden nehézséget legyőztél. Nem sikerült sem a nehéz egyetemi éveid sem a mindennapi kenyérkeresés éveiben megtörni vagy elüldözni a szülőföldről.
Isten malmai lassan őrölnek Fiam! Itt az idő! Legyél legalább Te és kis családod magyar állampolgár, ne halj meg bozgorként Erdélyországban. Kérelmezd azt is, hogy magyar baka lehess, legalább tartalékos. Mi édesanyáddal szurkolunk nektek itt a györgyfalvi békés vadvirágos magyar temetőben. Tóth István, egy magyar honvéd fia
Hozzászóló: Dezsike (2011-02-09 08:32:17)Kedves TOTH ISTVAN Szivhezszolo iras ez a eletunk lenyege a hit segitsegevel leszunk kitarto magyarok.
Ezt kellene lehozni a 168-ora szerkesztoenek nem pedig Eva neni lazito hazugsagait.Isten eltesse sokaig. Erdély.ma