Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. április 1.
Kelemen: az RMDSZ-nél nincs mit kivizsgálnia a magyar kormánynak
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnél nincs mit keresnie a magyar kormány megbízottjainak, hiszen az RMDSZ soha egyetlen fillérnyi támogatást sem kapott Magyarországról - szögezte le kérdésünkre Kelemen Hunor.
Hozzátette, a magyar-román kormányközi megállapodás alapján működő Iskola Alapítvány, illetve az információs irodák kapnak magyarországi támogatást, ezekkel a közpénzekkel pedig minden évben elszámolnak az összegek kezelői. Rámutatott, a kivizsgálók semmilyen kivetnivalót nem találtak a pénzek felhasználásának módját illetően.
Mint ismeretes, tegnap Budai Gyula magyarországi elszámoltatási kormánybiztos azt nyilatkozta, a magyar kormány által a határon túli magyar szervezeteknek és egyéb intézményeknek nyújtott állami támogatások ügyében is kivizsgálást kezdeményez.
Budai nyilatkozatát Tőkés László felhívása előzte meg: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke felszólította az RMDSZ-t, hogy “haladéktalanul adjon számot a romániai magyar közösségnek az általa kezelt és felhasznált, elköltött és elosztott román és magyar költségvetési pénzekről”.
Az EP alelnöke nyilatkozatában továbbá azt szorgalmazta, hogy a magyar kormány Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos egy határon túli elszámoltatási kormánymegbízottat is nevezzen ki, aki a “feltételezett külhoni támogatási pénzeket volna hivatott elszámoltatni, illetve a határ túloldalán elkövetett pénzügyi visszaéléseknek járna utána”
Kelemen szerint Tőkés kijelentéseivel nyomást próbál gyakorolni a magyar kormányra. Elmondta, ha nem ismerné Tőkést, akkor értetlenül állna ennek kijelentései előtt. Hozzátette, Tőkés jobban tenné, ha nem vádaskodna, hiszen éppen az általa vezetett EMNT kap több 100 millió forintos támogatást demokrácia központjai létrehozására.
Transindex.ro
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnél nincs mit keresnie a magyar kormány megbízottjainak, hiszen az RMDSZ soha egyetlen fillérnyi támogatást sem kapott Magyarországról - szögezte le kérdésünkre Kelemen Hunor.
Hozzátette, a magyar-román kormányközi megállapodás alapján működő Iskola Alapítvány, illetve az információs irodák kapnak magyarországi támogatást, ezekkel a közpénzekkel pedig minden évben elszámolnak az összegek kezelői. Rámutatott, a kivizsgálók semmilyen kivetnivalót nem találtak a pénzek felhasználásának módját illetően.
Mint ismeretes, tegnap Budai Gyula magyarországi elszámoltatási kormánybiztos azt nyilatkozta, a magyar kormány által a határon túli magyar szervezeteknek és egyéb intézményeknek nyújtott állami támogatások ügyében is kivizsgálást kezdeményez.
Budai nyilatkozatát Tőkés László felhívása előzte meg: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke felszólította az RMDSZ-t, hogy “haladéktalanul adjon számot a romániai magyar közösségnek az általa kezelt és felhasznált, elköltött és elosztott román és magyar költségvetési pénzekről”.
Az EP alelnöke nyilatkozatában továbbá azt szorgalmazta, hogy a magyar kormány Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos egy határon túli elszámoltatási kormánymegbízottat is nevezzen ki, aki a “feltételezett külhoni támogatási pénzeket volna hivatott elszámoltatni, illetve a határ túloldalán elkövetett pénzügyi visszaéléseknek járna utána”
Kelemen szerint Tőkés kijelentéseivel nyomást próbál gyakorolni a magyar kormányra. Elmondta, ha nem ismerné Tőkést, akkor értetlenül állna ennek kijelentései előtt. Hozzátette, Tőkés jobban tenné, ha nem vádaskodna, hiszen éppen az általa vezetett EMNT kap több 100 millió forintos támogatást demokrácia központjai létrehozására.
Transindex.ro
2011. április 2.
Kelemen Hunor: a nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni
A nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni Romániában, mert az könnyen lángra lobbantható, de annál nehezebben eloltható - fejtette ki Kolozsváron a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke. A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) kolozsvári ülésén elhangzott politikai beszámolójában Kelemen Hunor felidézte a február 26-27-i nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta eltelt egy hónap belpolitikai eseményeit.
Emlékeztetett arra, hogy a szövetség aláírta a koalíciós jegyzőkönyvet a Demokrata Liberális Párttal (PD-L) a 2012-ig tartó parlamenti ciklus végéig elsőbbséget élvező közös kormányzati feladatokról. Ezek közé tartozik a kisebbségi törvény tervezete, amelynek ügye 2006 óta húzódik a törvényhozó testületben. Ezt a törvény még a tavaszi ülésszak végéig el kell fogadni - hangsúlyozta a szövetség elnöke. Szerinte ugyanis ez lesz a próbaköve annak, hogy a jelenlegi kétpárti koalíciónak van-e valóban parlamenti többsége. Ha van, az RMDSZ továbbra is kész vállalni ezt a koalíciót, ha nincs, akkor e koalíció jövője megkérdőjeleződik - mondta Kelemen.
Utalt a romániai régiók átalakításának a kérdésére, amelyet - mint jelezte - úgy kellene megvalósítani, hogy az a Székelyföldön, a Partiumban és más területeken élő magyarok érdekeit szolgálja.
Kelemen Hunor hosszan beszélt a március közepén rendezett parlamenti bizalmatlansági indítvány vitájáról, amely egy adott ponton eltért eredeti témájától. Arra utalt, hogy akkor a szociáldemokrata és liberális ellenzék olyan nyilatkozatot akart elfogadtatni a honatyákkal, amely “elítélte” volna a magyar vezetők Erdélyben elhangzott március 15-i beszédeit, akárcsak Orbán Viktornak a határon túli magyarokhoz intézett üzenetét, legalábbis a miniszterelnöknek tévesen tulajdonított - a román hivatalos hírügynökség téves híradásában szereplő - megállapításokat.
Néhány nappal később a képviselőház külügyi bizottsága elfogadott ugyan egy ilyen elítélő nyilatkozatot, de a plénumon egy szavazat hiányzott ahhoz, hogy ott is elfogadják azt.
Mindennek Kelemen szerint az a tanulsága, hogy ebben a térségben még semmi sem dőlt el végérvényesen, például a kisebbségi jogok területén még nem dőlt el, hogy milyen irányban kíván haladni Románia. “Rajtunk, a mi erőnkön, akaratunkon, politikai bölcsességünkön is múlik, hogy a jövőben milyen irányt vesz a politikai diskurzus” - szögezte le a szónok.
Szerinte a most fellángoló magyarellenes hullámnak az a tanulsága, hogy továbbra is szükség van erős magyar képviseletre, egyetlen román párt és politikus sem védi meg a magyarságot. Nemcsak a mai ellenzéki pártokra utalt ezzel, hanem arra is, hogy a magyarországi megnyilatkozásokat elítélő nyilatkozathoz még a kormányon lévő PD-L több képviselője is voksát adta. A nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni Romániában, mert az könnyen lángra lobbantható, de annál nehezebben eloltható - figyelmeztetett Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke elmondta: gesztust tett Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének, meghívta őt a felújított Mátyás-szobor kolozsvári avatására, felkérve arra is, hogy beszédet tartson. Tőkés szívesen elfogadta a felkérést - mondta Kelemen, hozzáfűzve: meglepetten értesült arról, hogy Tőkés elszámoltatási biztosok küldését kéri Magyarországról, azzal támadva az RMDSZ-t, hogy “rosszul bánik a magyarországi pénzekkel”. Kelemen Hunor ezt az állítást határozottan visszautasította. “Nincs mit rejtegetnünk, a kollégák tisztességesen dolgoztak az alapítványokban és az egyesületekben” - szögezte le az RMDSZ elnöke.?:::?MTI
A nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni Romániában, mert az könnyen lángra lobbantható, de annál nehezebben eloltható - fejtette ki Kolozsváron a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke. A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) kolozsvári ülésén elhangzott politikai beszámolójában Kelemen Hunor felidézte a február 26-27-i nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta eltelt egy hónap belpolitikai eseményeit.
Emlékeztetett arra, hogy a szövetség aláírta a koalíciós jegyzőkönyvet a Demokrata Liberális Párttal (PD-L) a 2012-ig tartó parlamenti ciklus végéig elsőbbséget élvező közös kormányzati feladatokról. Ezek közé tartozik a kisebbségi törvény tervezete, amelynek ügye 2006 óta húzódik a törvényhozó testületben. Ezt a törvény még a tavaszi ülésszak végéig el kell fogadni - hangsúlyozta a szövetség elnöke. Szerinte ugyanis ez lesz a próbaköve annak, hogy a jelenlegi kétpárti koalíciónak van-e valóban parlamenti többsége. Ha van, az RMDSZ továbbra is kész vállalni ezt a koalíciót, ha nincs, akkor e koalíció jövője megkérdőjeleződik - mondta Kelemen.
Utalt a romániai régiók átalakításának a kérdésére, amelyet - mint jelezte - úgy kellene megvalósítani, hogy az a Székelyföldön, a Partiumban és más területeken élő magyarok érdekeit szolgálja.
Kelemen Hunor hosszan beszélt a március közepén rendezett parlamenti bizalmatlansági indítvány vitájáról, amely egy adott ponton eltért eredeti témájától. Arra utalt, hogy akkor a szociáldemokrata és liberális ellenzék olyan nyilatkozatot akart elfogadtatni a honatyákkal, amely “elítélte” volna a magyar vezetők Erdélyben elhangzott március 15-i beszédeit, akárcsak Orbán Viktornak a határon túli magyarokhoz intézett üzenetét, legalábbis a miniszterelnöknek tévesen tulajdonított - a román hivatalos hírügynökség téves híradásában szereplő - megállapításokat.
Néhány nappal később a képviselőház külügyi bizottsága elfogadott ugyan egy ilyen elítélő nyilatkozatot, de a plénumon egy szavazat hiányzott ahhoz, hogy ott is elfogadják azt.
Mindennek Kelemen szerint az a tanulsága, hogy ebben a térségben még semmi sem dőlt el végérvényesen, például a kisebbségi jogok területén még nem dőlt el, hogy milyen irányban kíván haladni Románia. “Rajtunk, a mi erőnkön, akaratunkon, politikai bölcsességünkön is múlik, hogy a jövőben milyen irányt vesz a politikai diskurzus” - szögezte le a szónok.
Szerinte a most fellángoló magyarellenes hullámnak az a tanulsága, hogy továbbra is szükség van erős magyar képviseletre, egyetlen román párt és politikus sem védi meg a magyarságot. Nemcsak a mai ellenzéki pártokra utalt ezzel, hanem arra is, hogy a magyarországi megnyilatkozásokat elítélő nyilatkozathoz még a kormányon lévő PD-L több képviselője is voksát adta. A nacionalizmussal továbbra is veszélyes kísérletezni Romániában, mert az könnyen lángra lobbantható, de annál nehezebben eloltható - figyelmeztetett Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke elmondta: gesztust tett Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének, meghívta őt a felújított Mátyás-szobor kolozsvári avatására, felkérve arra is, hogy beszédet tartson. Tőkés szívesen elfogadta a felkérést - mondta Kelemen, hozzáfűzve: meglepetten értesült arról, hogy Tőkés elszámoltatási biztosok küldését kéri Magyarországról, azzal támadva az RMDSZ-t, hogy “rosszul bánik a magyarországi pénzekkel”. Kelemen Hunor ezt az állítást határozottan visszautasította. “Nincs mit rejtegetnünk, a kollégák tisztességesen dolgoztak az alapítványokban és az egyesületekben” - szögezte le az RMDSZ elnöke.?:::?MTI
2011. április 4.
Nem tudni, mikor lesz állandó igazgatója a marosvásárhelyi színháznak
Egyik ideiglenes igazgató a másikat követi a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál. Csupán a bizonytalan és feszült hangulat állandó.
Nem tudni, mikor szűnik meg a már több éve tartó bizonytalan állapot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezetőségi tisztsége körül: Csapó György ideiglenes kinevezését a bíróságon megtámadó Vlad Rădescu ugyancsak ideiglenes igazgatót a kulturális tárca vezetője kénytelen volt a napokban visszahelyezni tisztségébe. Az áldatlan állapotot valószínűleg csupán egy versenyvizsga oldaná meg, azonban ennek kiírása késik. Kelemen Hunor művelődési miniszter kérdésünkre azt felelte, abban reménykedik, hogy a tavasz folyamán sikerül kiírni a versenyvizsgát, azonban dátumot mondani nem tud.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház égisze alatt egy magyar és egy román, a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu társulat működik. A társulatok körében a feszültségek már Rădescu idején elkezdődtek. A tavalyi évad, annak ellenére, hogy a magyar társulat A dög című előadása Kisvárdán megkapta a város díját (ami a harmadik díjnak felel meg), illetve a társulat több színésze is szakmai díjban részesült, több elemző szerint összességében minden idők egyik leggyengébbikeként vonul be a színháztörténelembe. Vlad Rădescu 2009 januárjában került a marosvásárhelyi intézmény élére, miután egy minisztériumi kivizsgálás eredményeként leváltották az inkompetens menedzsernek bizonyuló elődjét, Cristian Ioant. Az új, ideiglenesen mandátumot kapott igazgató további elégedetlenségekre szolgáltatott okot azzal, hogy nagyrészt Bukarestből igazgatta a színházat.
Vlad Rădescut 2010 októberében menesztette Kelemen Hunor művelődési miniszter, mivel a néhány hónappal korábban lefolytatott minisztériumi vizsgálat alapján kiderült, kívánnivalót hagyott maga után az igazgató tevékenysége: a minisztert többek között az háborította fel, hogy az igazgatóság nyolc hónap alatt sem volt képes elkészíteni a jó ideje építőtelep jellegű színház felújításának befejezésére szolgáló tervet.
Rădescu tevékenységének kivizsgálását egyébként a színház korábbi három igazgatója által megfogalmazott kritikák hatására rendelte el a szaktárca. Ezen kritikák szerint Rădescu nem használta fel a szaktárcától előadásokra érkező alapokat, a múlt évadban a Liviu Rebreanu társulat csupán egy produkciót mutatott be, emellett feszült hangulatot generált a színházban.
Rădescu távozása után Csapó György kézdivásárhelyi színművész személyében (aki sok évig Magyarországon élt, mielőtt hazatelepedett volna, hogy a kézdi színházat vezesse) negyven éve először került magyar igazgató a színház élére. Azonban az igazgató és a Tompa Miklós társulat mégsem értették meg egymást. Noha tisztségét csupán ideiglenesen töltötte be, Csapó mégis úgy döntött, hogy „nagytakarítást” végez a színház többi vezetői funkcióját ellátók körében: meneszteni szándékozott a színház gazdasági vezetői tisztségét betöltő Kárp Györgyöt, illetve a Liviu Rebreanu és a Tompa Miklós társulatok vezetőit, Nicolae Cristachet és Kövesdy Istvánt.
Döntését arra a jelentésre hivatkozva hozta meg, amelyet kinevezése előtt készített a művelődési tárca. Kárp György azonban azt nyilatkozta, hogy a dokumentumban egyik, Csapó által menesztésre javasolt személyt sem marasztalták el.
Csapó vezetési módszerei miatt a kezdeti lelkesedést tömeges elégedetlenség váltotta fel. Az igazgató népszerűsége egyre csökkent, eladdig, hogy február derekán a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című produkció kapcsán végül kiborult a bili.
A Tompa Miklós társulat művészeti tanácsának tagjai – Balázs Éva, László Csaba, Szélyes Ferenc, Csép Zoltán és B.Fülöp Erzsébet – egy tíz pontban összefoglalt dokumentumban fogalmazták meg sérelmeiket, a panaszlevelet pedig a próbatáblára függesztették ki. Egyébként a dokumentum tartalmával, amelyet nem a nyilvánosságnak szántak, de kiszivárgott a sajtónak, a társulat zöme egyetértett. Az állásfoglalásban azt nehezményezték az aláírók, hogy a Képzelt riport... című produkció az évad közepén, a társulat művészeti vezetésének teljes mellőzésével került műsorra. Sem Kövesdy Istvánt, sem a testületet nem avatta be terveibe az igazgató, így a társulat mellőzve érezte magát az „egyoldalú és önkényes döntés” miatt. Az aláírók továbbá attól tartottak, hogy a soron kívüli produkció nemcsak hogy pénzt von el a többi, betervezett projekttől, de még a játékrendet is felboríthatja, aminek a bérletes nézők látják kárát. Továbbá azt nehezményezték, hogy a Déry Tibor kisregénye alapján megírt, és többek között Presser Gábor-szerzeményeket tartalmazó musical rendezői stábját a Tompa Miklós társulat nem ismeri, a szerepek pedig gyanús körülmények között lettek kiosztva. Ennek eredményeként – eddig példátlan eseményként – több színész visszaadta a szerepét. „A társulat színészei számára kiírt „casting”, válogatás, illetve a végeredményként kialakított szereposztás, amely az említett szereplőválogatást tulajdonképpen semmibe vette, olyan elégedetlenséget és káoszt generált a színészek között, amire eddig itt alig volt példa” – írják az állásfoglalásban. „A társulat elég népes számú, nem egyformán gyakran foglalkoztatott tagokból tevődik össze. A mindenkori vezetőség felelőssége volna lehetőséget teremteni azok számára is, akik kevesebb szerephez jutnak egy-egy évadban. A Képzelt riport...ilyen törekvéseket nem tükröz.
Miközben Csapó György ideiglenesen kinevezett vezérigazgató többször is bírálta a társulat vezetését a foglalkoztatások hiányosságai miatt, és kijelentette azt is, hogy kevesebb külsőssel kell előadásokat létrehozni, ez a “vállalkozás” gyökeresen ellentmond mindezeknek. Ilyen értelemben nem tükrözi a társulatunk érdekeit” – szögezik le a dokumentum aláírói. A művészeti tanács állásfoglalása és a színészek gesztusa hatására február végén egy rendkívüli ülésre került sor, amelyen Csapó és a testület közös megegyezésre jutottak, mely szerint a musicalt az évad végén, vagy a következő évad elején tűzik műsorra. Közben Vlad Rădescu az igazgatói tisztsége visszaszerzése érdekében benyújtott keresetének helyet adott a Bukaresti Táblabíróság. A döntés arra kötelezte a szaktárcát, hogy haladéktalanul helyezze vissza igazgatói tisztségébe a korábban menesztett igazgatót: ez meg is történt. Csapó pedig kijelentette, a versenyvizsga kiírásakor nem pályázza meg az igazgatói állást.
Értesülések szerint a magyar társulat jobban örülne, ha román igazgató venné át a színház vezetését, hiszen egy magyar igazgató hátráltatná a színészek magánvállalkozásait. Például a színház tagjaiból álló Gruppen Hecc kabarétársulat évente több tucat előadást tart. A tagok közzé tartozik Kárp György gazdasági igazgató is. Állítások szerint a Gruppen Heccnek prioritása van a színház műsorával szemben.
Az ugyancsak a színház művészeiből álló, és azzal közösen olyan előadásokat, mint a 20/20 és a Stop the Tempo színpadra vivő Yorick stúdiót Sebestyén Aba vezeti. A nyáron működő, és többek között a Tompa Miklós társulat előadásait Mikházára vivő Csűrszínház Szélyes Ferenc magánvállalkozása. A Lullaby Egyesületet szintén a Tompa Miklós társulat egyik tagja, Ördög Miklós Levente vezeti.
Transindex.ro
Egyik ideiglenes igazgató a másikat követi a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál. Csupán a bizonytalan és feszült hangulat állandó.
Nem tudni, mikor szűnik meg a már több éve tartó bizonytalan állapot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezetőségi tisztsége körül: Csapó György ideiglenes kinevezését a bíróságon megtámadó Vlad Rădescu ugyancsak ideiglenes igazgatót a kulturális tárca vezetője kénytelen volt a napokban visszahelyezni tisztségébe. Az áldatlan állapotot valószínűleg csupán egy versenyvizsga oldaná meg, azonban ennek kiírása késik. Kelemen Hunor művelődési miniszter kérdésünkre azt felelte, abban reménykedik, hogy a tavasz folyamán sikerül kiírni a versenyvizsgát, azonban dátumot mondani nem tud.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház égisze alatt egy magyar és egy román, a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu társulat működik. A társulatok körében a feszültségek már Rădescu idején elkezdődtek. A tavalyi évad, annak ellenére, hogy a magyar társulat A dög című előadása Kisvárdán megkapta a város díját (ami a harmadik díjnak felel meg), illetve a társulat több színésze is szakmai díjban részesült, több elemző szerint összességében minden idők egyik leggyengébbikeként vonul be a színháztörténelembe. Vlad Rădescu 2009 januárjában került a marosvásárhelyi intézmény élére, miután egy minisztériumi kivizsgálás eredményeként leváltották az inkompetens menedzsernek bizonyuló elődjét, Cristian Ioant. Az új, ideiglenesen mandátumot kapott igazgató további elégedetlenségekre szolgáltatott okot azzal, hogy nagyrészt Bukarestből igazgatta a színházat.
Vlad Rădescut 2010 októberében menesztette Kelemen Hunor művelődési miniszter, mivel a néhány hónappal korábban lefolytatott minisztériumi vizsgálat alapján kiderült, kívánnivalót hagyott maga után az igazgató tevékenysége: a minisztert többek között az háborította fel, hogy az igazgatóság nyolc hónap alatt sem volt képes elkészíteni a jó ideje építőtelep jellegű színház felújításának befejezésére szolgáló tervet.
Rădescu tevékenységének kivizsgálását egyébként a színház korábbi három igazgatója által megfogalmazott kritikák hatására rendelte el a szaktárca. Ezen kritikák szerint Rădescu nem használta fel a szaktárcától előadásokra érkező alapokat, a múlt évadban a Liviu Rebreanu társulat csupán egy produkciót mutatott be, emellett feszült hangulatot generált a színházban.
Rădescu távozása után Csapó György kézdivásárhelyi színművész személyében (aki sok évig Magyarországon élt, mielőtt hazatelepedett volna, hogy a kézdi színházat vezesse) negyven éve először került magyar igazgató a színház élére. Azonban az igazgató és a Tompa Miklós társulat mégsem értették meg egymást. Noha tisztségét csupán ideiglenesen töltötte be, Csapó mégis úgy döntött, hogy „nagytakarítást” végez a színház többi vezetői funkcióját ellátók körében: meneszteni szándékozott a színház gazdasági vezetői tisztségét betöltő Kárp Györgyöt, illetve a Liviu Rebreanu és a Tompa Miklós társulatok vezetőit, Nicolae Cristachet és Kövesdy Istvánt.
Döntését arra a jelentésre hivatkozva hozta meg, amelyet kinevezése előtt készített a művelődési tárca. Kárp György azonban azt nyilatkozta, hogy a dokumentumban egyik, Csapó által menesztésre javasolt személyt sem marasztalták el.
Csapó vezetési módszerei miatt a kezdeti lelkesedést tömeges elégedetlenség váltotta fel. Az igazgató népszerűsége egyre csökkent, eladdig, hogy február derekán a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című produkció kapcsán végül kiborult a bili.
A Tompa Miklós társulat művészeti tanácsának tagjai – Balázs Éva, László Csaba, Szélyes Ferenc, Csép Zoltán és B.Fülöp Erzsébet – egy tíz pontban összefoglalt dokumentumban fogalmazták meg sérelmeiket, a panaszlevelet pedig a próbatáblára függesztették ki. Egyébként a dokumentum tartalmával, amelyet nem a nyilvánosságnak szántak, de kiszivárgott a sajtónak, a társulat zöme egyetértett. Az állásfoglalásban azt nehezményezték az aláírók, hogy a Képzelt riport... című produkció az évad közepén, a társulat művészeti vezetésének teljes mellőzésével került műsorra. Sem Kövesdy Istvánt, sem a testületet nem avatta be terveibe az igazgató, így a társulat mellőzve érezte magát az „egyoldalú és önkényes döntés” miatt. Az aláírók továbbá attól tartottak, hogy a soron kívüli produkció nemcsak hogy pénzt von el a többi, betervezett projekttől, de még a játékrendet is felboríthatja, aminek a bérletes nézők látják kárát. Továbbá azt nehezményezték, hogy a Déry Tibor kisregénye alapján megírt, és többek között Presser Gábor-szerzeményeket tartalmazó musical rendezői stábját a Tompa Miklós társulat nem ismeri, a szerepek pedig gyanús körülmények között lettek kiosztva. Ennek eredményeként – eddig példátlan eseményként – több színész visszaadta a szerepét. „A társulat színészei számára kiírt „casting”, válogatás, illetve a végeredményként kialakított szereposztás, amely az említett szereplőválogatást tulajdonképpen semmibe vette, olyan elégedetlenséget és káoszt generált a színészek között, amire eddig itt alig volt példa” – írják az állásfoglalásban. „A társulat elég népes számú, nem egyformán gyakran foglalkoztatott tagokból tevődik össze. A mindenkori vezetőség felelőssége volna lehetőséget teremteni azok számára is, akik kevesebb szerephez jutnak egy-egy évadban. A Képzelt riport...ilyen törekvéseket nem tükröz.
Miközben Csapó György ideiglenesen kinevezett vezérigazgató többször is bírálta a társulat vezetését a foglalkoztatások hiányosságai miatt, és kijelentette azt is, hogy kevesebb külsőssel kell előadásokat létrehozni, ez a “vállalkozás” gyökeresen ellentmond mindezeknek. Ilyen értelemben nem tükrözi a társulatunk érdekeit” – szögezik le a dokumentum aláírói. A művészeti tanács állásfoglalása és a színészek gesztusa hatására február végén egy rendkívüli ülésre került sor, amelyen Csapó és a testület közös megegyezésre jutottak, mely szerint a musicalt az évad végén, vagy a következő évad elején tűzik műsorra. Közben Vlad Rădescu az igazgatói tisztsége visszaszerzése érdekében benyújtott keresetének helyet adott a Bukaresti Táblabíróság. A döntés arra kötelezte a szaktárcát, hogy haladéktalanul helyezze vissza igazgatói tisztségébe a korábban menesztett igazgatót: ez meg is történt. Csapó pedig kijelentette, a versenyvizsga kiírásakor nem pályázza meg az igazgatói állást.
Értesülések szerint a magyar társulat jobban örülne, ha román igazgató venné át a színház vezetését, hiszen egy magyar igazgató hátráltatná a színészek magánvállalkozásait. Például a színház tagjaiból álló Gruppen Hecc kabarétársulat évente több tucat előadást tart. A tagok közzé tartozik Kárp György gazdasági igazgató is. Állítások szerint a Gruppen Heccnek prioritása van a színház műsorával szemben.
Az ugyancsak a színház művészeiből álló, és azzal közösen olyan előadásokat, mint a 20/20 és a Stop the Tempo színpadra vivő Yorick stúdiót Sebestyén Aba vezeti. A nyáron működő, és többek között a Tompa Miklós társulat előadásait Mikházára vivő Csűrszínház Szélyes Ferenc magánvállalkozása. A Lullaby Egyesületet szintén a Tompa Miklós társulat egyik tagja, Ördög Miklós Levente vezeti.
Transindex.ro
2011. április 5.
Oktatási-nevelési támogatás: hamarosan kiírják a pályázatot – „Aki sokáig kíván élni, alapítson szórvábyiskolát”
Az erdélyi szórványkollégiumok jövőjével foglalkozó konferenciát szerveztek az elmúlt hétvégén Válaszúton, a Kallós Zoltán Alapítvány székhelyén. Bevezető beszédében Balázs Bécsi Gyöngyvér, a Kallós Zoltán Alapítvány elnöke azt hangsúlyozta: az erdélyi szórványkollégiumok megtartják a közösséget, és erősítik a magyarságtudatot. A konferencián előadást tartó Répás Zsuzsanna magyarországi helyettes államtitkár a szórványkollégiumok további anyaországi támogatásáról biztosította a jelenlévőket, de azt is elmondta, hogy az idén sem marad el a határon túli magyarok oktatási-nevelési támogatása. Ezt erősítette meg tegnap a magyarországi nemzetpolitikai államtitkárság is, amely közölte az MTI-vel: néhány héten belül megjelennek az oktatási-nevelési támogatások pályázati kiírásai, ráadásul már nem csak az iskolások, hanem az óvodások is részesülhetnek a 20 ezer forintos támogatásban.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője a magyar kormány új szórványtámogatási stratégiájáról kijelentette: az erdélyi szórványkollégiumok továbbra is számíthatnak a magyar kormány támogatására. „Az elmúlt években elhanyagolták a szórvány kérdését, habár a szórványban élő magyarság is része a magyar nemzetnek és kultúrának. A szórványkollégiumok egyik előnye az, hogy magába foglalják a különböző közösségek egymás mellett élésének technikáit, amelyekből mi is tanulhatunk. Átlátható és kiszámítható támogatási rendszert kell kidolgoznunk. Az erre vonatkozó átfogó, tudatos és gyakorlati stratégia még nem készült el, az adatgyűjtési szakasz viszont már befejeződött” – mondta.
Az oktatási-nevelési támogatások kapcsán megtudtuk: az azzal foglalkozó Bethlen Gábor Alap működéséhez szükséges Alapkezelő Zrt. még nem jött létre, most zajlik a bíróságon való bejegyzése. „Ahogy ez a szakasz lezárul, előkészítjük a pályázati kiírást. Idén a támogatottak körébe bevonjuk az anyaország határain kívül magyar oktatásban részt vevő óvodásokat is. A moldvai csángók külön kategóriát alkotnak a támogatottak sorában; számukra külön programokat kell létrehozni” – hangsúlyozta a helyettes államtitkár.
A nemzetpolitikai államtitkárság tegnap közleményben reagált a határon túl megjelent sajtóhírekre, kifejtve: néhány héten belül megjelennek az oktatási-nevelési támogatások pályázati kiírásai. Ismételten hangsúlyozták, hogy bővül a támogatottak köre, hiszen a legutóbbi törvénymódosítások nyomán lehetővé vált, hogy az óvodások is részesülhessenek a támogatásokból.
A kedvezménytörvény 2002-es hatálybalépése óta biztosított oktatási-nevelési támogatások pályáztatása és odaítélése tanéves periódusban történik. A rendelkezések értelmében a támogatás összege a kiskorúak nevelési-oktatási támogatására fejenként 20 ezer forint, tankönyv és taneszköz támogatására 2400 forint. E két támogatást a határon túli alap- és középfokú oktatási intézményben magyar nyelven vagy a magyar kultúra tárgyában tanulmányokat folytató tanuló együttesen igényelheti.
2009-ben és 2010-ben a kedvezménytörvény alapján járó oktatási-nevelési támogatás, valamint a szórványoktatás és a csángó magyarok támogatására 3,475 milliárd forintot irányoztak elő (a teljesítés tényleges adata nem ismert). A 2011. évi költségvetési előirányzat szerint ez az összeg több mint 5 milliárd forintra növekedett.
Politikai akarat van, pénz kevésbé
Répás Zsuzsannától megtudtuk: a különböző országban élő szórványközösségek kapcsolatát is bátorítani kell, mert egyik közösség a másik példájából tanulhat. A Románia és Magyarország között létrejött alapszerződés nem jelenti a felmerülő gondok megoldását, mert erre politikai akaratra van szükség. A helyettes államtitkár úgy vélte, hogy a határmenti szórványtelepülések akár uniós pályázatok által is megoldást találhatnak gondjaikra. „A jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor mind a két országban komoly gazdasági gondok vannak, a magyar költségvetésből csak kevés pénzt fordíthatunk a határon túli magyarok, és ezen belül a szórványközösségek támogatására. A politikai akarat megvan, de a gazdasági potenciál kevésbé” – magyarázta Répás Zsuzsanna.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója az ezredforduló utáni Erdély demográfiai folyamatairól értekezett. „2011-ben megáll a románság és a magyarság közötti arányvesztés, a számbeli csökkenés viszont nem. A demográfiai folyamatokat három tényező határozza meg: a természetes szaporulat, a migráció és az asszimiláció. Az erdélyi magyarság kockázati tényezői a szórványlét és a vegyes házasságok, mivel ez utóbbiak esetében nagyobb esély arra, hogy a román szülő adja át identitását a házasságból származó gyerekeinek” – közölte a szakember, majd érdekes tényre hívta fel a hallgatóság figyelmét: a közvélemény-kutatások alapján a magyar értelmiségi családok jelentős része 2008-ban három gyereket tervezett, míg a román értelmiségi házaspárok csak egyet.
Érték a szórvány
Bodó Barna, a Szórványtanács képviselője a megmaradás esélyeiről beszélve kifejtette: a szórványt hungarikumnak tartja. „A szórványlétre értékként kell tekintetnünk, mivel ez a közösség a kontaktus-zónában él, amely lehetővé teszi a két nép közötti értékcserét. A szórványban élő magyar közösségnek pedig egészséges önismerettel és önbecsüléssel kell rendelkeznie. Ugyanakkor az anyanemzetnek felelősséget kell vállalnia mind a szórvány, mind a tömbben élő magyarságért – összegzett Bodó, majd azt javasolta, hogy november 15-e, Bethlen Gábor születésnapja legyen a szórvány napja. Szorgalmazta továbbá a szórványszolgálati díj megalakítását.
Vetési László szórványkutató a Mezőségben 2009. októbere és 2010. májusa között teológus hallgatók által lefolytatott oktatási felmérés eredményeit ismertette. „Eredetileg 160 települést mértünk volna fel, ám pénzhiány miatt végül 76 településen valósítottuk meg a felmérését, amelynek eredménye 2356 (14 év alatti) gyermek összeírása” – mondta Vetési. Ennek a felmérésnek a tanulságai a következőek voltak: folyamatosan el kell végezni a gyerekek összeírását; meg kell találni az oktatáshoz szükséges helyi humán erőforrást, az oktatási támogatást normatív alapra kell helyezni. Szóba került még az is, hogy magyarországi pedagógusok elindították már a Vasárnapi Iskola mozgalmat, amelynek keretében 50 tanár 30 településen oktatja a magyar nyelvet. „Ezt erdélyi pedagógusok is felvállalhatnák” – hívta fel a figyelmet Vetési.
Honlap a szórványról
Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója egy új honlapról számolt be. „A www.szorvany.hu-t a kényszer és a szükség szülte. Az a kényszer hozta létre, hogy mi magunk továbbra is tegyünk valamit a külhoni magyar szórványmagyarságért. Pénzt adni – jelen állás szerint – nem áll módunkban, de ki tudunk alakítani egy felületet, amely róluk, a szórványról szól. Ennyit tudunk tenni értük és nekik. Másrészt a szükség hozta létre ezt a honlapot, mert a nemzeti összetartozáshoz szükség van arra is, hogy minél többen megismerjék e szó jelentését akkor, amikor minden ötödik magyar szórványhelyzetben él, távol a tömbmagyarságtól, az Anyaországtól. Működtetni kell egy olyan internetes felületet, amely segít abban, hogy minél több magyarországi értse meg e szó valódi jelentését, és fedezze fel maga is a szórványt, átkelve a határokon, kimerészkedve olyan területekre, ahol korántsem természetes, hogy az első járókelő magyarul ad eligazítást a helyes útirányról. Honlapunkon a szó szoros értelmében az útirányról adunk eligazítást: a szórványba vezető utakról, olcsó szálláshelyekről, hogy bátran induljanak minél többen felfedezni a szórványt, az egykori magyar falvak, városok mai valóságát. Mert lelkigondozás ez is. A szórványban élők meglátogatása egyfajta üzenet a számukra: tudunk róluk, érdeklődünk felőlük, számon tartjuk őket. Honlapunkon a szórványról szóló szakirodalom mellett térképekkel is segíteni igyekszünk a tájékozódást, és úgy tervezzük, hogy rendszeresen hírt adunk a jelentősebb szórványeseményekről, elsősorban az oktatásra, a magyar iskolákra, megmaradásunk bástyáira fókuszálva. Mert ma nem diófát kell ültetni annak, aki sokáig kíván élni, hanem iskolát alapítani. Szórványiskolát” – zárta beszédét Csete Örs.
Figyelembe kell venni a helyi sajátosságokat
A Szülőföld Alap támogatásával lezajlott tanácskozás következtetéseit záródokumentumban foglalták össze a szervezők, résztvevők. Ebben kifejtik: a szórványban tevékenykedő kollégiumok működésének fenntartásához elengedhetetlenül szükséges a normatív támogatások életbeültetése, illetve a legalább négyéves oktatási ciklusra érvényben maradó, kiszámítható támogatási rendszer működése.
Az aláírók hangsúlyozzák: bármilyen támogatási rendszert csak a helyi sajátosságok figyelembevételének lehetőségével lehet hatékonyan működtetni. Szorgalmazzák az iskolák, a partner civil szervezetek és a magyar egyházak közötti együttműködés fontosságát, javasolják az erre vonatkozó kezdeményezések erkölcsi és anyagi támogatását. „Támogatunk minden olyan törekvést, amely az óvodások és a kisiskolások magyar nyelvű oktatására irányul. Támogatjuk a helyi igényeket kielégítő magyar nyelvű szakoktatási hálózat megszervezését és működését. A román oktatási törvény szellemének megfelelően, az oktatási folyamatot segítő partnerintézmények kapják meg szolgáltatásaik ellenértékét. Javasolják egy évente kiosztásra kerülő díj alapítását, amely a szórványközösségekben dolgozó, valóságos missziós munkát vállaló személyek erőfeszítését jutalmazná” – olvasható a szerkesztőségünkben eljuttatott dokumentumban.
Szabadság (Kolozsvár)
Az erdélyi szórványkollégiumok jövőjével foglalkozó konferenciát szerveztek az elmúlt hétvégén Válaszúton, a Kallós Zoltán Alapítvány székhelyén. Bevezető beszédében Balázs Bécsi Gyöngyvér, a Kallós Zoltán Alapítvány elnöke azt hangsúlyozta: az erdélyi szórványkollégiumok megtartják a közösséget, és erősítik a magyarságtudatot. A konferencián előadást tartó Répás Zsuzsanna magyarországi helyettes államtitkár a szórványkollégiumok további anyaországi támogatásáról biztosította a jelenlévőket, de azt is elmondta, hogy az idén sem marad el a határon túli magyarok oktatási-nevelési támogatása. Ezt erősítette meg tegnap a magyarországi nemzetpolitikai államtitkárság is, amely közölte az MTI-vel: néhány héten belül megjelennek az oktatási-nevelési támogatások pályázati kiírásai, ráadásul már nem csak az iskolások, hanem az óvodások is részesülhetnek a 20 ezer forintos támogatásban.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője a magyar kormány új szórványtámogatási stratégiájáról kijelentette: az erdélyi szórványkollégiumok továbbra is számíthatnak a magyar kormány támogatására. „Az elmúlt években elhanyagolták a szórvány kérdését, habár a szórványban élő magyarság is része a magyar nemzetnek és kultúrának. A szórványkollégiumok egyik előnye az, hogy magába foglalják a különböző közösségek egymás mellett élésének technikáit, amelyekből mi is tanulhatunk. Átlátható és kiszámítható támogatási rendszert kell kidolgoznunk. Az erre vonatkozó átfogó, tudatos és gyakorlati stratégia még nem készült el, az adatgyűjtési szakasz viszont már befejeződött” – mondta.
Az oktatási-nevelési támogatások kapcsán megtudtuk: az azzal foglalkozó Bethlen Gábor Alap működéséhez szükséges Alapkezelő Zrt. még nem jött létre, most zajlik a bíróságon való bejegyzése. „Ahogy ez a szakasz lezárul, előkészítjük a pályázati kiírást. Idén a támogatottak körébe bevonjuk az anyaország határain kívül magyar oktatásban részt vevő óvodásokat is. A moldvai csángók külön kategóriát alkotnak a támogatottak sorában; számukra külön programokat kell létrehozni” – hangsúlyozta a helyettes államtitkár.
A nemzetpolitikai államtitkárság tegnap közleményben reagált a határon túl megjelent sajtóhírekre, kifejtve: néhány héten belül megjelennek az oktatási-nevelési támogatások pályázati kiírásai. Ismételten hangsúlyozták, hogy bővül a támogatottak köre, hiszen a legutóbbi törvénymódosítások nyomán lehetővé vált, hogy az óvodások is részesülhessenek a támogatásokból.
A kedvezménytörvény 2002-es hatálybalépése óta biztosított oktatási-nevelési támogatások pályáztatása és odaítélése tanéves periódusban történik. A rendelkezések értelmében a támogatás összege a kiskorúak nevelési-oktatási támogatására fejenként 20 ezer forint, tankönyv és taneszköz támogatására 2400 forint. E két támogatást a határon túli alap- és középfokú oktatási intézményben magyar nyelven vagy a magyar kultúra tárgyában tanulmányokat folytató tanuló együttesen igényelheti.
2009-ben és 2010-ben a kedvezménytörvény alapján járó oktatási-nevelési támogatás, valamint a szórványoktatás és a csángó magyarok támogatására 3,475 milliárd forintot irányoztak elő (a teljesítés tényleges adata nem ismert). A 2011. évi költségvetési előirányzat szerint ez az összeg több mint 5 milliárd forintra növekedett.
Politikai akarat van, pénz kevésbé
Répás Zsuzsannától megtudtuk: a különböző országban élő szórványközösségek kapcsolatát is bátorítani kell, mert egyik közösség a másik példájából tanulhat. A Románia és Magyarország között létrejött alapszerződés nem jelenti a felmerülő gondok megoldását, mert erre politikai akaratra van szükség. A helyettes államtitkár úgy vélte, hogy a határmenti szórványtelepülések akár uniós pályázatok által is megoldást találhatnak gondjaikra. „A jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor mind a két országban komoly gazdasági gondok vannak, a magyar költségvetésből csak kevés pénzt fordíthatunk a határon túli magyarok, és ezen belül a szórványközösségek támogatására. A politikai akarat megvan, de a gazdasági potenciál kevésbé” – magyarázta Répás Zsuzsanna.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója az ezredforduló utáni Erdély demográfiai folyamatairól értekezett. „2011-ben megáll a románság és a magyarság közötti arányvesztés, a számbeli csökkenés viszont nem. A demográfiai folyamatokat három tényező határozza meg: a természetes szaporulat, a migráció és az asszimiláció. Az erdélyi magyarság kockázati tényezői a szórványlét és a vegyes házasságok, mivel ez utóbbiak esetében nagyobb esély arra, hogy a román szülő adja át identitását a házasságból származó gyerekeinek” – közölte a szakember, majd érdekes tényre hívta fel a hallgatóság figyelmét: a közvélemény-kutatások alapján a magyar értelmiségi családok jelentős része 2008-ban három gyereket tervezett, míg a román értelmiségi házaspárok csak egyet.
Érték a szórvány
Bodó Barna, a Szórványtanács képviselője a megmaradás esélyeiről beszélve kifejtette: a szórványt hungarikumnak tartja. „A szórványlétre értékként kell tekintetnünk, mivel ez a közösség a kontaktus-zónában él, amely lehetővé teszi a két nép közötti értékcserét. A szórványban élő magyar közösségnek pedig egészséges önismerettel és önbecsüléssel kell rendelkeznie. Ugyanakkor az anyanemzetnek felelősséget kell vállalnia mind a szórvány, mind a tömbben élő magyarságért – összegzett Bodó, majd azt javasolta, hogy november 15-e, Bethlen Gábor születésnapja legyen a szórvány napja. Szorgalmazta továbbá a szórványszolgálati díj megalakítását.
Vetési László szórványkutató a Mezőségben 2009. októbere és 2010. májusa között teológus hallgatók által lefolytatott oktatási felmérés eredményeit ismertette. „Eredetileg 160 települést mértünk volna fel, ám pénzhiány miatt végül 76 településen valósítottuk meg a felmérését, amelynek eredménye 2356 (14 év alatti) gyermek összeírása” – mondta Vetési. Ennek a felmérésnek a tanulságai a következőek voltak: folyamatosan el kell végezni a gyerekek összeírását; meg kell találni az oktatáshoz szükséges helyi humán erőforrást, az oktatási támogatást normatív alapra kell helyezni. Szóba került még az is, hogy magyarországi pedagógusok elindították már a Vasárnapi Iskola mozgalmat, amelynek keretében 50 tanár 30 településen oktatja a magyar nyelvet. „Ezt erdélyi pedagógusok is felvállalhatnák” – hívta fel a figyelmet Vetési.
Honlap a szórványról
Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója egy új honlapról számolt be. „A www.szorvany.hu-t a kényszer és a szükség szülte. Az a kényszer hozta létre, hogy mi magunk továbbra is tegyünk valamit a külhoni magyar szórványmagyarságért. Pénzt adni – jelen állás szerint – nem áll módunkban, de ki tudunk alakítani egy felületet, amely róluk, a szórványról szól. Ennyit tudunk tenni értük és nekik. Másrészt a szükség hozta létre ezt a honlapot, mert a nemzeti összetartozáshoz szükség van arra is, hogy minél többen megismerjék e szó jelentését akkor, amikor minden ötödik magyar szórványhelyzetben él, távol a tömbmagyarságtól, az Anyaországtól. Működtetni kell egy olyan internetes felületet, amely segít abban, hogy minél több magyarországi értse meg e szó valódi jelentését, és fedezze fel maga is a szórványt, átkelve a határokon, kimerészkedve olyan területekre, ahol korántsem természetes, hogy az első járókelő magyarul ad eligazítást a helyes útirányról. Honlapunkon a szó szoros értelmében az útirányról adunk eligazítást: a szórványba vezető utakról, olcsó szálláshelyekről, hogy bátran induljanak minél többen felfedezni a szórványt, az egykori magyar falvak, városok mai valóságát. Mert lelkigondozás ez is. A szórványban élők meglátogatása egyfajta üzenet a számukra: tudunk róluk, érdeklődünk felőlük, számon tartjuk őket. Honlapunkon a szórványról szóló szakirodalom mellett térképekkel is segíteni igyekszünk a tájékozódást, és úgy tervezzük, hogy rendszeresen hírt adunk a jelentősebb szórványeseményekről, elsősorban az oktatásra, a magyar iskolákra, megmaradásunk bástyáira fókuszálva. Mert ma nem diófát kell ültetni annak, aki sokáig kíván élni, hanem iskolát alapítani. Szórványiskolát” – zárta beszédét Csete Örs.
Figyelembe kell venni a helyi sajátosságokat
A Szülőföld Alap támogatásával lezajlott tanácskozás következtetéseit záródokumentumban foglalták össze a szervezők, résztvevők. Ebben kifejtik: a szórványban tevékenykedő kollégiumok működésének fenntartásához elengedhetetlenül szükséges a normatív támogatások életbeültetése, illetve a legalább négyéves oktatási ciklusra érvényben maradó, kiszámítható támogatási rendszer működése.
Az aláírók hangsúlyozzák: bármilyen támogatási rendszert csak a helyi sajátosságok figyelembevételének lehetőségével lehet hatékonyan működtetni. Szorgalmazzák az iskolák, a partner civil szervezetek és a magyar egyházak közötti együttműködés fontosságát, javasolják az erre vonatkozó kezdeményezések erkölcsi és anyagi támogatását. „Támogatunk minden olyan törekvést, amely az óvodások és a kisiskolások magyar nyelvű oktatására irányul. Támogatjuk a helyi igényeket kielégítő magyar nyelvű szakoktatási hálózat megszervezését és működését. A román oktatási törvény szellemének megfelelően, az oktatási folyamatot segítő partnerintézmények kapják meg szolgáltatásaik ellenértékét. Javasolják egy évente kiosztásra kerülő díj alapítását, amely a szórványközösségekben dolgozó, valóságos missziós munkát vállaló személyek erőfeszítését jutalmazná” – olvasható a szerkesztőségünkben eljuttatott dokumentumban.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 5.
Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiát
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követően szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Műhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó – derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklődő vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve működő Kráter Műhely Egyesület tevékenységéről is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, főként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár mondta el, kiemelve: az első megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. – Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülőföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és időbeli egységét, ami a miénk, magyaroké – értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idővel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos művek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: – Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tűntek el –, mondta, felelevenítve azt az időszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. – Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életműveket, és ebben a munkában a Kráter Műhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot – emelte ki Szőcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. – Olyan részletek derülnek ki belőle, amelyekről a mai napig hallgatnak határon innen és túl – összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig később irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. – A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzőit Rákosi és Kádár száműzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania őket. – A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart – szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes előadást A nemzetféltő Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes
Szabadság (Kolozsvár)
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követően szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Műhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó – derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklődő vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve működő Kráter Műhely Egyesület tevékenységéről is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, főként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár mondta el, kiemelve: az első megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. – Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülőföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és időbeli egységét, ami a miénk, magyaroké – értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idővel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos művek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: – Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tűntek el –, mondta, felelevenítve azt az időszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. – Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életműveket, és ebben a munkában a Kráter Műhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot – emelte ki Szőcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. – Olyan részletek derülnek ki belőle, amelyekről a mai napig hallgatnak határon innen és túl – összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig később irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. – A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzőit Rákosi és Kádár száműzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania őket. – A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart – szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes előadást A nemzetféltő Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 5.
Terror alatt Alsórákos
Pattanásig feszült a hangulat Alsórákoson, ahol a másfél ezres, románul beszélő roma közösség több tagja évek óta rettegésben tartja, fosztogatja a település lakóit. A magyar többségű Brassó megyei község lakói szerint a helyzet odáig fajult, hogy több portán a családtagoknak éjjel felváltva kell őrködniük, mert a fosztogatók napi rendszerességgel törnek be az udvarokra, élelmiszert, háziállatokat és szerszámokat is ellopnak. A szülők már gyerekeiket is féltik kiengedni az utcára. A Borbáth falurészben élő romák a Krónikának nem tagadták, hogy lopni járnak, mint mondják, rákényszerülnek a tolvajlásra munkahelyek és állami segélyek hiányában
Barát István református lelkipásztor elmondta, tavaly nyáron került a Brassó megyei településre, és megdöbbenve szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy a helyi közösséget valósággal terrorizálják a helyi roma közösség egyes tagjai. „Lopnak, rabolnak, betörnek a házakba, és senki nem meri őket megállítani” – jegyzi meg a lelkipásztor. Barát István – aki vasárnap gyűlést szervezett a témában – már azt is tervezte, hogy a rendkívüli esetre való tekintettel megszólaltatja a harangot, de mégsem tette meg, mert olyan híresztelések kaptak szárnyra, hogy amint megszólal a harang, mindenki induljon a romatelepre igazságot tenni. A lelkész attól tart, hogy az indulatok elszabadulnak, ezért, mint mondta, a legutóbbi istentiszteleten a megbocsátásról prédikált, arra kérte a híveket, próbáljanak kapcsolatot teremteni a romákkal, és segíteni rajtuk.
A panaszkodás nem old meg semmit
Az alsórákosiakból árad a panasz. Az utcákat végigjárva mindenkinek van saját kellemetlen tapasztalata és tucatnyi rémtörténete a Borbáth nevű falurészen lakó romák garázdálkodásairól. Egy idős asszony sírva fakad, miközben elmeséli, hogy „az alsórákosiak lassan a napfényt sem tudják beengedni a házba”, zsalugátert szereltettek, mert az ablakokat többször betörték. Mint mondta, éjjel felváltva őrködnek a családtagok, hogy a gyanús zajra azonnal riasztani tudjanak.
Egy másik asszony azt meséli, hogy a kertből a szeme láttára szedték ki a zöldséget, őt megfenyegették, hogy bicskát rántanak, ha segítséget hív. Egy egyedülálló mozgássérült férfi arról beszélt, hogy a borbáthi tolvajok nemrég leütötték a kutyáját, majd az ólban mind a két disznót leszúrták és elvitték. Az udvarokról elviszik a szerszámokat, és ócskavasként értékesítik – panaszolták a helybeliek egymás szavába vágva. „A gyerekeket sötétedés után nem merik kiengedni az utcára, az iskolába is elkísérik őket, különben elveszik a ruhájukat, megverik őket, és pénzt követelnek tőlük” – meséli egyik szülő. A faluban magyarul beszélő roma közösség is él, ők is rettegnek a fosztogató bandáktól. A férfiak zöme külföldön dolgozik, az otthon maradt asszonyok bezárkóznak, és tehetetlenül nézik, hogy az udvarról mindent elvisznek. Együtt sem mernek fellépni, mert a rablók mobiltelefonon értesítik egymást, és pillanatok alatt egymás segítségére sietnek.
A helybeliektől tudtuk meg, hogy a rendőri razziák is eredménytelenek, mert kisgyerekek őrködnek a dombtetőkön és riasztják a többieket, amint észreveszik a közeledő rendőr- és csendőrautókat. Az alsórákosiak többsége lemondott arról, hogy megművelje a földeket, mert hiába dolgoztak, soha nem tudtak betakarítani semmit, a termést mindig ellopták. Egy gazda gyönyörű gyümölcsösét mutatta meg, és elmondta, négy év óta egyetlen almát sem tudott hazavinni. Eddig még gondozta, nyeste a fákat, ettől az évtől már úgy döntött, nem törődik velük. Sokan bérmentve felajánlották a földjük felét a romáknak, azt remélve, hogy ha gazdálkodásba kezdenek, abbahagyják a tolvajlást, a romák azonban erre nem tartottak igényt.
„Nincs más kiút, lopni megyek”
A Borbáth-telepen takaros házak állnak, mindegyiken van parabolaantenna, a főutat leaszfaltoztatta az önkormányzat, közkutat is létesített. Első látásra nyoma sincs a nyomornak, nincs bűz vagy szemét, mint más romatelepeken. Az emberek jól öltözöttek, a gyerekek tiszták, takarosak, mindenki románul beszél, de tudnak magyarul. Ioan, a pünkösdista prédikátor a közösség egyik vezetője érdeklődésünkre úgy nyilatkozik, nem szabad általánosítani: valóban van néhány fiatal, tizenéves suhancok, akik lopnak, de mint mondja, rákényszerültek erre, mert nincs munkahelyük és szociális segélyt sem kapnak. „Nincs munkahely, nincs semmi bevételünk, a gyerekeknek pedig enni kell.
Az asszonyok az erdőben gyűjtögetnek, készítenének fakanalat, seprűt, de nem tudják eladni, mert a brassói utcákon, piacokon elkergeti, megbünteti őket a rendőrség – magyarázza a férfi. – Elítélem a lopást! Én soha nem vettem el a másét, nem vagyok tolvaj. Nem szabad általánosítani, és néhány erőszakos suhanc miatt az egész közösséget elítélni.”
A közösség egy másik megbecsült tagja azt mondja, a rendbontókat kellene megbüntetniük a hatóságoknak, vigyék el őket, zárják börtönbe ahányszor csak tetten érik őket, s majd előbb-utóbb megjön az eszük. A neve elhallgatását kérő férfi azt mondja, elutasítja az önbíráskodást. „Sok barátom, ismerősöm van a falusiak között, akik felvetették, miért nem teszünk mi rendet, miért nem verjük meg a közülünk való garázdálkodókat, hogy menjen el a kedvük a lopástól. Én viszont azt mondom, ezért vannak a törvények, a hatóságok, nem fogok én verekedni, hogy végül én kerüljek börtönbe” – mondja a középkorú férfi.
Az újságíró érkezésére a házak elé kigyűlt lakókból is árad a panasz. „Nem kapunk semmiféle állami juttatást, nincs miből megélnünk” – mondják többen is. Felháborodottan panaszolták el, hogy a magyarok sem végzik el a kötelező közmunkát, és mégis megkapják a szociális segélyt. „Ötvenéves vagyok, négy gyermekem van. Nem látok más kiutat, lopni megyek, s ha majd bevisznek a börtönbe, legalább tudom, hogy az asszony és a gyerekek nem halnak éhen” – mondja egy családapa. A romatelepre elkísért László Ferenc községgazda is, aki megismételte korábbi ajánlatát, hogy családja 20 hektár földjét ingyen átadja a közösségnek, ám a romák szerint ez nem segítség, hiszen nincs pénzük, hogy megműveljék a területet.
A közösségnek össze kell fognia
Gáspár Tamás, Alsórákos polgármestere szerint az ország törvényei is nehezítik a közösség dolgát. Felhívta a figyelmet, hogy jelenleg mindössze három rendőr és három fizetett polgárőr biztosítja a közrendet a településen, mivel tavaly a megszorító intézkedések miatt kénytelenek voltak öt polgárőrt elbocsátani. „Tavaly ősszel arról döntöttünk, hogy az önkormányzat és a közbirtokosság őrző-védő céggel fog szerződést kötni, 12 hivatásos biztonsági szakember a meglevő rendfenntartókkal együtt tudta volna biztosítani az állandó ügyeletet.
Ezt a tervet azonban egyelőre jegeljük, mert még nem egyértelmű, hogy a rendőrség átszervezése után hogy fog működni az önkormányzat fennhatósága alá tartozó helyi rendőrség” – magyarázta az elöljáró, aki szerint a helyi költségvetésből lehetetlen megalakítani és fenntartani egy 12 fős helyi rendőrséget. Gáspár Tamás ugyanakkor az említett vasárnapi közgyűlésen is hangsúlyozta: az egész közösségnek össze kell fognia, a tolvajlásokat jelenteni kell, s bízik abban, hogy a garázdálkodók ellen is hatásos lehet a közös fellépés.
A vasárnapi közgyűlésen több javaslat is elhangzott, többek között, hogy a lakók pótoljanak össze egy biztonsági cég megfogadására, ugyanakkor többen nehezményezték, hogy nem hívták meg a romák képviselőit a megbeszélésre. „Mi nem zavarjuk a roma közösséget, de ők terrorizálnak bennünket. Merjünk bátrak lenni, alakítsunk önkéntes polgárőrséget” – fogalmazta meg egyik hozzászóló. Egy másik férfi arra kérte a lakókat, hogy többet ne vásároljanak cigányoktól lopott fát, mert ezzel tovább bátorítják a bűnözést. „Hiába mutogatunk ujjal a rendőrségre, a tanácsra. Ha én megfogom a tolvajt, magam látom el a baját, ha nem lát senki” – közölte egy fiatalember, akinek felszólalását többen is megtapsolták a falugyűlésen.
„Nem gumibottal kell rendet tartani”
„Elegem van a beszélgetésekből és a gyűlésekből” – mondja Adrian Petre Bălăceanu, az alsórákosi rendőrőrs parancsnoka, aki emlékeztetett: két évvel ezelőtt is hasonló témájú gyűlést hívtak össze a településen, „akkor is mindenki mindent megígért, aztán egy évvel ezelőtt is volt, és mégsem történt semmi”. Mint mondta, a lakosságtól több együttműködést, nagyobb bizalmat várnak el, s bár mindössze hárman vannak, a törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy Alsórákoson nyugodtan lehessen élni. Az őrsparancsnok szerint a romák közül ki kellene választani egy képviselőt, aki tartja a kapcsolatot a hatóságokkal és az önkormányzattal.
„Most mondom huszonkettedikszer, hogy szervezzünk állandó őrséget önkéntesekből, hogy szervezzük meg a termőföldek őrzését, mert nagyon nehéz azonosítani, hogy az éjszaka leple alatt ki vitte el a krumplit, sokkal hatékonyabb lenne elejét venni a lopásnak” – mondta Bălăceanu. A rendőr szerint a helyi szórakozóhelyek tulajdonosai is be kellene hogy tartsák a törvényes nyitvatartási órákat, hiszen éjszakai órákig ott múlató, ittas fiatalok is sok kárt okoznak. A rendőrök felrótták, a falusiak nem vállalják, hogy tanúskodjanak, így a bűncselekményeket nehéz bizonyítani. A parancsnok elmondta továbbá, az elmúlt évben 77 ezer lej értékben róttak ki bírságot, ebből csak 31 ezer lejt fizettek be. A probléma gyökerét kell valamiképpen orvosolni, különben később már kezelhetetlenné válik.
Segély, iskolai programok, razziák
Az alsórákosi közösség képviselői tegnap a Brassó megyei prefektúrán a kormányhivatal, a megyei rendőrség és csendőrség vezetőivel találkoztak. Ambrus Károly Brassó megyei alprefektus a Krónika érdeklődésére elmondta, több megoldást is kidolgoztak már az alsórákosi konfliktus orvoslására. „Nem oldja meg a gondokat, ha rendszeresen kivezényeljük a karhatalmi erőket. A konkrét problémákat kell azonosítani, a helyi hatóságoknak kell jobban figyelniük.
Ambrus Károly elmondta, intézkedtek, hogy az alsórákosi jogosultak haladéktalanul kapják meg a szociális segélyt, és ezentúl azt mindig időben folyósítsák. „Lehet, hogy a segély elmaradása csak ürügy a bűncselekmények elkövetésére, de mindenképpen ki kell ezt az okot is zárni” – fejtette ki az alprefektus. Ambrus Károly elmondta, gyakran a kiskorúakat bízzák meg a bűncselekményekkel, mert rájuk enyhébb büntetést lehet kiróni, ezért az iskoláknak és az egyházaknak olyan programokat kell kidolgozniuk, hogy az oktatási intézetek délután is lefoglalják a gyerekeket, minél inkább tartsák távol őket a Borbáth-telepen élő közösség káros befolyásától.
A helyi önkormányzat képviselőit ugyanakkor felszólították, hogy hatékonyabban vegyenek részt a falu életében, vizsgálják felül a bárok, szórakozóhelyek működési engedélyét, nyitvatartási idejét. A prefektúra ugyanakkor felszólította a közbirtokosságot, hogy alkalmazzon őrző-védő céget az erdők védelmére. Razziákat is szerveznek, hogy a garázdálkodó alsórákosi romákat kiszűrjék. A hétvégéig az alsórákosi önkormányzat, a megyei rendőrség és csendőrség listát készít a prioritásokról, ezt egyeztetik, és közös akciótervet dolgoznak ki. Ugyanakkor a prefektúra a belügyi tárcától kérni fogja, hogy kivételes és indokolt esetben növeljék a helyi rendőrség létszámát.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Pattanásig feszült a hangulat Alsórákoson, ahol a másfél ezres, románul beszélő roma közösség több tagja évek óta rettegésben tartja, fosztogatja a település lakóit. A magyar többségű Brassó megyei község lakói szerint a helyzet odáig fajult, hogy több portán a családtagoknak éjjel felváltva kell őrködniük, mert a fosztogatók napi rendszerességgel törnek be az udvarokra, élelmiszert, háziállatokat és szerszámokat is ellopnak. A szülők már gyerekeiket is féltik kiengedni az utcára. A Borbáth falurészben élő romák a Krónikának nem tagadták, hogy lopni járnak, mint mondják, rákényszerülnek a tolvajlásra munkahelyek és állami segélyek hiányában
Barát István református lelkipásztor elmondta, tavaly nyáron került a Brassó megyei településre, és megdöbbenve szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy a helyi közösséget valósággal terrorizálják a helyi roma közösség egyes tagjai. „Lopnak, rabolnak, betörnek a házakba, és senki nem meri őket megállítani” – jegyzi meg a lelkipásztor. Barát István – aki vasárnap gyűlést szervezett a témában – már azt is tervezte, hogy a rendkívüli esetre való tekintettel megszólaltatja a harangot, de mégsem tette meg, mert olyan híresztelések kaptak szárnyra, hogy amint megszólal a harang, mindenki induljon a romatelepre igazságot tenni. A lelkész attól tart, hogy az indulatok elszabadulnak, ezért, mint mondta, a legutóbbi istentiszteleten a megbocsátásról prédikált, arra kérte a híveket, próbáljanak kapcsolatot teremteni a romákkal, és segíteni rajtuk.
A panaszkodás nem old meg semmit
Az alsórákosiakból árad a panasz. Az utcákat végigjárva mindenkinek van saját kellemetlen tapasztalata és tucatnyi rémtörténete a Borbáth nevű falurészen lakó romák garázdálkodásairól. Egy idős asszony sírva fakad, miközben elmeséli, hogy „az alsórákosiak lassan a napfényt sem tudják beengedni a házba”, zsalugátert szereltettek, mert az ablakokat többször betörték. Mint mondta, éjjel felváltva őrködnek a családtagok, hogy a gyanús zajra azonnal riasztani tudjanak.
Egy másik asszony azt meséli, hogy a kertből a szeme láttára szedték ki a zöldséget, őt megfenyegették, hogy bicskát rántanak, ha segítséget hív. Egy egyedülálló mozgássérült férfi arról beszélt, hogy a borbáthi tolvajok nemrég leütötték a kutyáját, majd az ólban mind a két disznót leszúrták és elvitték. Az udvarokról elviszik a szerszámokat, és ócskavasként értékesítik – panaszolták a helybeliek egymás szavába vágva. „A gyerekeket sötétedés után nem merik kiengedni az utcára, az iskolába is elkísérik őket, különben elveszik a ruhájukat, megverik őket, és pénzt követelnek tőlük” – meséli egyik szülő. A faluban magyarul beszélő roma közösség is él, ők is rettegnek a fosztogató bandáktól. A férfiak zöme külföldön dolgozik, az otthon maradt asszonyok bezárkóznak, és tehetetlenül nézik, hogy az udvarról mindent elvisznek. Együtt sem mernek fellépni, mert a rablók mobiltelefonon értesítik egymást, és pillanatok alatt egymás segítségére sietnek.
A helybeliektől tudtuk meg, hogy a rendőri razziák is eredménytelenek, mert kisgyerekek őrködnek a dombtetőkön és riasztják a többieket, amint észreveszik a közeledő rendőr- és csendőrautókat. Az alsórákosiak többsége lemondott arról, hogy megművelje a földeket, mert hiába dolgoztak, soha nem tudtak betakarítani semmit, a termést mindig ellopták. Egy gazda gyönyörű gyümölcsösét mutatta meg, és elmondta, négy év óta egyetlen almát sem tudott hazavinni. Eddig még gondozta, nyeste a fákat, ettől az évtől már úgy döntött, nem törődik velük. Sokan bérmentve felajánlották a földjük felét a romáknak, azt remélve, hogy ha gazdálkodásba kezdenek, abbahagyják a tolvajlást, a romák azonban erre nem tartottak igényt.
„Nincs más kiút, lopni megyek”
A Borbáth-telepen takaros házak állnak, mindegyiken van parabolaantenna, a főutat leaszfaltoztatta az önkormányzat, közkutat is létesített. Első látásra nyoma sincs a nyomornak, nincs bűz vagy szemét, mint más romatelepeken. Az emberek jól öltözöttek, a gyerekek tiszták, takarosak, mindenki románul beszél, de tudnak magyarul. Ioan, a pünkösdista prédikátor a közösség egyik vezetője érdeklődésünkre úgy nyilatkozik, nem szabad általánosítani: valóban van néhány fiatal, tizenéves suhancok, akik lopnak, de mint mondja, rákényszerültek erre, mert nincs munkahelyük és szociális segélyt sem kapnak. „Nincs munkahely, nincs semmi bevételünk, a gyerekeknek pedig enni kell.
Az asszonyok az erdőben gyűjtögetnek, készítenének fakanalat, seprűt, de nem tudják eladni, mert a brassói utcákon, piacokon elkergeti, megbünteti őket a rendőrség – magyarázza a férfi. – Elítélem a lopást! Én soha nem vettem el a másét, nem vagyok tolvaj. Nem szabad általánosítani, és néhány erőszakos suhanc miatt az egész közösséget elítélni.”
A közösség egy másik megbecsült tagja azt mondja, a rendbontókat kellene megbüntetniük a hatóságoknak, vigyék el őket, zárják börtönbe ahányszor csak tetten érik őket, s majd előbb-utóbb megjön az eszük. A neve elhallgatását kérő férfi azt mondja, elutasítja az önbíráskodást. „Sok barátom, ismerősöm van a falusiak között, akik felvetették, miért nem teszünk mi rendet, miért nem verjük meg a közülünk való garázdálkodókat, hogy menjen el a kedvük a lopástól. Én viszont azt mondom, ezért vannak a törvények, a hatóságok, nem fogok én verekedni, hogy végül én kerüljek börtönbe” – mondja a középkorú férfi.
Az újságíró érkezésére a házak elé kigyűlt lakókból is árad a panasz. „Nem kapunk semmiféle állami juttatást, nincs miből megélnünk” – mondják többen is. Felháborodottan panaszolták el, hogy a magyarok sem végzik el a kötelező közmunkát, és mégis megkapják a szociális segélyt. „Ötvenéves vagyok, négy gyermekem van. Nem látok más kiutat, lopni megyek, s ha majd bevisznek a börtönbe, legalább tudom, hogy az asszony és a gyerekek nem halnak éhen” – mondja egy családapa. A romatelepre elkísért László Ferenc községgazda is, aki megismételte korábbi ajánlatát, hogy családja 20 hektár földjét ingyen átadja a közösségnek, ám a romák szerint ez nem segítség, hiszen nincs pénzük, hogy megműveljék a területet.
A közösségnek össze kell fognia
Gáspár Tamás, Alsórákos polgármestere szerint az ország törvényei is nehezítik a közösség dolgát. Felhívta a figyelmet, hogy jelenleg mindössze három rendőr és három fizetett polgárőr biztosítja a közrendet a településen, mivel tavaly a megszorító intézkedések miatt kénytelenek voltak öt polgárőrt elbocsátani. „Tavaly ősszel arról döntöttünk, hogy az önkormányzat és a közbirtokosság őrző-védő céggel fog szerződést kötni, 12 hivatásos biztonsági szakember a meglevő rendfenntartókkal együtt tudta volna biztosítani az állandó ügyeletet.
Ezt a tervet azonban egyelőre jegeljük, mert még nem egyértelmű, hogy a rendőrség átszervezése után hogy fog működni az önkormányzat fennhatósága alá tartozó helyi rendőrség” – magyarázta az elöljáró, aki szerint a helyi költségvetésből lehetetlen megalakítani és fenntartani egy 12 fős helyi rendőrséget. Gáspár Tamás ugyanakkor az említett vasárnapi közgyűlésen is hangsúlyozta: az egész közösségnek össze kell fognia, a tolvajlásokat jelenteni kell, s bízik abban, hogy a garázdálkodók ellen is hatásos lehet a közös fellépés.
A vasárnapi közgyűlésen több javaslat is elhangzott, többek között, hogy a lakók pótoljanak össze egy biztonsági cég megfogadására, ugyanakkor többen nehezményezték, hogy nem hívták meg a romák képviselőit a megbeszélésre. „Mi nem zavarjuk a roma közösséget, de ők terrorizálnak bennünket. Merjünk bátrak lenni, alakítsunk önkéntes polgárőrséget” – fogalmazta meg egyik hozzászóló. Egy másik férfi arra kérte a lakókat, hogy többet ne vásároljanak cigányoktól lopott fát, mert ezzel tovább bátorítják a bűnözést. „Hiába mutogatunk ujjal a rendőrségre, a tanácsra. Ha én megfogom a tolvajt, magam látom el a baját, ha nem lát senki” – közölte egy fiatalember, akinek felszólalását többen is megtapsolták a falugyűlésen.
„Nem gumibottal kell rendet tartani”
„Elegem van a beszélgetésekből és a gyűlésekből” – mondja Adrian Petre Bălăceanu, az alsórákosi rendőrőrs parancsnoka, aki emlékeztetett: két évvel ezelőtt is hasonló témájú gyűlést hívtak össze a településen, „akkor is mindenki mindent megígért, aztán egy évvel ezelőtt is volt, és mégsem történt semmi”. Mint mondta, a lakosságtól több együttműködést, nagyobb bizalmat várnak el, s bár mindössze hárman vannak, a törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy Alsórákoson nyugodtan lehessen élni. Az őrsparancsnok szerint a romák közül ki kellene választani egy képviselőt, aki tartja a kapcsolatot a hatóságokkal és az önkormányzattal.
„Most mondom huszonkettedikszer, hogy szervezzünk állandó őrséget önkéntesekből, hogy szervezzük meg a termőföldek őrzését, mert nagyon nehéz azonosítani, hogy az éjszaka leple alatt ki vitte el a krumplit, sokkal hatékonyabb lenne elejét venni a lopásnak” – mondta Bălăceanu. A rendőr szerint a helyi szórakozóhelyek tulajdonosai is be kellene hogy tartsák a törvényes nyitvatartási órákat, hiszen éjszakai órákig ott múlató, ittas fiatalok is sok kárt okoznak. A rendőrök felrótták, a falusiak nem vállalják, hogy tanúskodjanak, így a bűncselekményeket nehéz bizonyítani. A parancsnok elmondta továbbá, az elmúlt évben 77 ezer lej értékben róttak ki bírságot, ebből csak 31 ezer lejt fizettek be. A probléma gyökerét kell valamiképpen orvosolni, különben később már kezelhetetlenné válik.
Segély, iskolai programok, razziák
Az alsórákosi közösség képviselői tegnap a Brassó megyei prefektúrán a kormányhivatal, a megyei rendőrség és csendőrség vezetőivel találkoztak. Ambrus Károly Brassó megyei alprefektus a Krónika érdeklődésére elmondta, több megoldást is kidolgoztak már az alsórákosi konfliktus orvoslására. „Nem oldja meg a gondokat, ha rendszeresen kivezényeljük a karhatalmi erőket. A konkrét problémákat kell azonosítani, a helyi hatóságoknak kell jobban figyelniük.
Ambrus Károly elmondta, intézkedtek, hogy az alsórákosi jogosultak haladéktalanul kapják meg a szociális segélyt, és ezentúl azt mindig időben folyósítsák. „Lehet, hogy a segély elmaradása csak ürügy a bűncselekmények elkövetésére, de mindenképpen ki kell ezt az okot is zárni” – fejtette ki az alprefektus. Ambrus Károly elmondta, gyakran a kiskorúakat bízzák meg a bűncselekményekkel, mert rájuk enyhébb büntetést lehet kiróni, ezért az iskoláknak és az egyházaknak olyan programokat kell kidolgozniuk, hogy az oktatási intézetek délután is lefoglalják a gyerekeket, minél inkább tartsák távol őket a Borbáth-telepen élő közösség káros befolyásától.
A helyi önkormányzat képviselőit ugyanakkor felszólították, hogy hatékonyabban vegyenek részt a falu életében, vizsgálják felül a bárok, szórakozóhelyek működési engedélyét, nyitvatartási idejét. A prefektúra ugyanakkor felszólította a közbirtokosságot, hogy alkalmazzon őrző-védő céget az erdők védelmére. Razziákat is szerveznek, hogy a garázdálkodó alsórákosi romákat kiszűrjék. A hétvégéig az alsórákosi önkormányzat, a megyei rendőrség és csendőrség listát készít a prioritásokról, ezt egyeztetik, és közös akciótervet dolgoznak ki. Ugyanakkor a prefektúra a belügyi tárcától kérni fogja, hogy kivételes és indokolt esetben növeljék a helyi rendőrség létszámát.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 6.
Az aranyosgyéresi táblaügy
A jelek szerint hiába örültünk a példátlan sikernek tavaly márciusban, amikor Aranyosgyéres határában elhelyezték a háromnyelvű – román, magyar és német – helységnévtáblát. Câmpia Turzii, Aranyosgyéres, Jerischmarkt – jelezték mindmáig az Aranyos menti város nevét az arra járók számára a településjelzők, ezeket azonban a legújabb bírósági – március 30-i –határozat szerint most el kell távolítani. Csoma Botond kolozsvári önkormányzati képviselő, aki kollégáival együtt szívügyének tekinti az aranyosgyéresi többnyelvű településjelzők ügyét, szomorúan jelentette be a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülésén, hogy azokat most le kell szerelni.
A háromnyelvű táblák kifüggesztését az utóbbi években Kolozs megyében elért egyik legnagyobb eredményként könyvelték el a kisebbségi jogok terén. Annak ellenére, hogy a város lakosságának csak nyolc százaléka magyar és a 19 tagú városi tanácsban csak ketten képviselik az RMDSZ-t – értelemszerűen a magyarságot –, 2008 decemberében sikerült elérni, hogy a település bejáratainál (kezdetben) kétnyelvű helységnévtáblákat helyeztek el. A döntést előzmény jellegűnek tekintették, hiszen hivatkozási alapként szolgálhatott más olyan települések esetében, mint például Kolozsvár, ahol a magyarság számaránya nem éri el azt a 20 százalékos küszöböt, amely a közigazgatási törvény szerint feltétele a két-, vagy többnyelvű helységnévtáblák használatának.
Az aranyosgyéresi határozat érvényre juttatása nem ment simán, ugyanis a Kolozs megyei prefektúra 2009 márciusában a közigazgatási bíróságon megtámadta azt, és első fokon meg is nyerte a pert. A Kolozs megyei táblabíróság azonban 2009 novemberében jogerősen a gyéresi önkormányzatnak adott igazat. Ennek nyomán 2010 februárjában a helyi tanács eldöntötte, hogy a román és a magyar mellé a település német nevét is kiírják. Legújabban azonban egy aranyosgyéresi magánszemély támadta meg a tanácsi határozatot – amelyről korábban a kolozsvári táblabíróság pozitívan döntött –, ezúttal azonban a bíróságon a gyéresi tanács szempontjából negatív ítélet született, így a magyar és a német helységnévtáblákat el kell távolítani. A döntés hivatalos indoklása egyelőre nem ismeretes, ennek közzététele a napokban várható.
Egyszerre nevetséges és felháborító, hogy egy többnyelvű helységnévtábla kifüggesztése ilyen nagy „problémát” okozzon, hiszen ennek teljesen természetes dolognak kellene lennie. Mindentől függetlenül az eset meglehetősen egyértelműen jelzi a román igazságszolgáltatásban uralkodó összevisszaságot, és egyben megkérdőjelezi a harmadik hatalom hitelességét. Hiszen lám, ugyanabban az ügyben ugyanaz az intézmény hol így, hol úgy dönt. Ilyen alapon mennyire lehet megbízni az igazságszolgáltatásban, és mi a biztosíték arra, hogy hasonló esetek nem fordulnak elő máskor is? Hacsak nem aszerint módosítanak a korábbi ítéleteken, hogy éppen milyen szelek fújnak a belpolitikában. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen számos eset visszaigazolta már a politikum és az igazságszolgáltatás összefonódását. Nagy a valószínűsége annak, hogy az aranyosgyéresi táblaügyben hozott újabb döntés sem mentes a napi politika alakulásától, és jó lenne nem gondolni arra, hogy az utóbbi időben felerősödő nacionalista retorika az igazságszolgáltatás berkeit is áthatja.
A magyarellenes diskurzus felerősödését igazolja az a tény is, hogy csupán egy szavazaton múlott a magyarországi politikusok március 15-i kijelentéseit elítélő, a képviselőház külügyi bizottsága által megszavazott nyilatkozat elfogadása az alsóház plénumán. Ezeket az aggályokat támasztja alá a héten nyilvánosságra hozott CURS-felmérés is, amely szerint a Nagy-Románia Párt (PRM) legújabban ötszázalékos népszerűséget tudhat magáénak, tehát a C. V. Tudor vezette szélsőséges alakulat – ideológiájával együtt – a parlamentbe való visszajutás küszöbén áll.
Az aranyosgyéresi eset mindenképpen visszalépést jelent a nemzetiségi jogok érvényre jutása terén. Csoma Botond szerint a gyéresihez hasonló helyzeteket a közigazgatási törvény módosításával lehetne megelőzni, vagyis azzal, hogy a jogszabályban egyértelműen rögzítsék: a helyi tanácsok (önkormányzatok) azokban a helységekben is dönthessenek a két-, vagy többnyelvű településjelzők használatáról, ahol valamely nemzeti közösség aránya nem éri el a 20 százalékot. Hogy sikerül-e ezt a javaslatot keresztülvinni a parlamentben, nos, minden kétséget kizáróan: ez is politikai akaraton múlik…
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
A jelek szerint hiába örültünk a példátlan sikernek tavaly márciusban, amikor Aranyosgyéres határában elhelyezték a háromnyelvű – román, magyar és német – helységnévtáblát. Câmpia Turzii, Aranyosgyéres, Jerischmarkt – jelezték mindmáig az Aranyos menti város nevét az arra járók számára a településjelzők, ezeket azonban a legújabb bírósági – március 30-i –határozat szerint most el kell távolítani. Csoma Botond kolozsvári önkormányzati képviselő, aki kollégáival együtt szívügyének tekinti az aranyosgyéresi többnyelvű településjelzők ügyét, szomorúan jelentette be a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülésén, hogy azokat most le kell szerelni.
A háromnyelvű táblák kifüggesztését az utóbbi években Kolozs megyében elért egyik legnagyobb eredményként könyvelték el a kisebbségi jogok terén. Annak ellenére, hogy a város lakosságának csak nyolc százaléka magyar és a 19 tagú városi tanácsban csak ketten képviselik az RMDSZ-t – értelemszerűen a magyarságot –, 2008 decemberében sikerült elérni, hogy a település bejáratainál (kezdetben) kétnyelvű helységnévtáblákat helyeztek el. A döntést előzmény jellegűnek tekintették, hiszen hivatkozási alapként szolgálhatott más olyan települések esetében, mint például Kolozsvár, ahol a magyarság számaránya nem éri el azt a 20 százalékos küszöböt, amely a közigazgatási törvény szerint feltétele a két-, vagy többnyelvű helységnévtáblák használatának.
Az aranyosgyéresi határozat érvényre juttatása nem ment simán, ugyanis a Kolozs megyei prefektúra 2009 márciusában a közigazgatási bíróságon megtámadta azt, és első fokon meg is nyerte a pert. A Kolozs megyei táblabíróság azonban 2009 novemberében jogerősen a gyéresi önkormányzatnak adott igazat. Ennek nyomán 2010 februárjában a helyi tanács eldöntötte, hogy a román és a magyar mellé a település német nevét is kiírják. Legújabban azonban egy aranyosgyéresi magánszemély támadta meg a tanácsi határozatot – amelyről korábban a kolozsvári táblabíróság pozitívan döntött –, ezúttal azonban a bíróságon a gyéresi tanács szempontjából negatív ítélet született, így a magyar és a német helységnévtáblákat el kell távolítani. A döntés hivatalos indoklása egyelőre nem ismeretes, ennek közzététele a napokban várható.
Egyszerre nevetséges és felháborító, hogy egy többnyelvű helységnévtábla kifüggesztése ilyen nagy „problémát” okozzon, hiszen ennek teljesen természetes dolognak kellene lennie. Mindentől függetlenül az eset meglehetősen egyértelműen jelzi a román igazságszolgáltatásban uralkodó összevisszaságot, és egyben megkérdőjelezi a harmadik hatalom hitelességét. Hiszen lám, ugyanabban az ügyben ugyanaz az intézmény hol így, hol úgy dönt. Ilyen alapon mennyire lehet megbízni az igazságszolgáltatásban, és mi a biztosíték arra, hogy hasonló esetek nem fordulnak elő máskor is? Hacsak nem aszerint módosítanak a korábbi ítéleteken, hogy éppen milyen szelek fújnak a belpolitikában. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen számos eset visszaigazolta már a politikum és az igazságszolgáltatás összefonódását. Nagy a valószínűsége annak, hogy az aranyosgyéresi táblaügyben hozott újabb döntés sem mentes a napi politika alakulásától, és jó lenne nem gondolni arra, hogy az utóbbi időben felerősödő nacionalista retorika az igazságszolgáltatás berkeit is áthatja.
A magyarellenes diskurzus felerősödését igazolja az a tény is, hogy csupán egy szavazaton múlott a magyarországi politikusok március 15-i kijelentéseit elítélő, a képviselőház külügyi bizottsága által megszavazott nyilatkozat elfogadása az alsóház plénumán. Ezeket az aggályokat támasztja alá a héten nyilvánosságra hozott CURS-felmérés is, amely szerint a Nagy-Románia Párt (PRM) legújabban ötszázalékos népszerűséget tudhat magáénak, tehát a C. V. Tudor vezette szélsőséges alakulat – ideológiájával együtt – a parlamentbe való visszajutás küszöbén áll.
Az aranyosgyéresi eset mindenképpen visszalépést jelent a nemzetiségi jogok érvényre jutása terén. Csoma Botond szerint a gyéresihez hasonló helyzeteket a közigazgatási törvény módosításával lehetne megelőzni, vagyis azzal, hogy a jogszabályban egyértelműen rögzítsék: a helyi tanácsok (önkormányzatok) azokban a helységekben is dönthessenek a két-, vagy többnyelvű településjelzők használatáról, ahol valamely nemzeti közösség aránya nem éri el a 20 százalékot. Hogy sikerül-e ezt a javaslatot keresztülvinni a parlamentben, nos, minden kétséget kizáróan: ez is politikai akaraton múlik…
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 6.
Replika Tusványosra, az egyetem alapkő letételén elhangzottakra, új tanügyi törvényre
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentős központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsőoktatási igényből, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsőoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlő esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsőoktatásban Romániában.
Örömünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsőoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövőben a már beszűkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtől eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román–magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthető ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is „izgalmas” újdonság a román költségvetést kímélő gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást kereső nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha „idegen” is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez „világkuriózum”, mert más állam finanszírozza más állam „magánegyetemét”, és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. „Milyen egyveleg ez?” – vette ki a szót a kétkedők szájából, a Sapientia alapításakor a kőletétel alkalmából beszélő, erdélyi szívekhez nőtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az „egyveleg”, mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetéséből egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sőt, a haszonélvezők (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsőoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkről, s beletörődünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kőletételének az ünnepségen azt mondta: „annyi levert fészek” után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyőződése viszont, hogy az elkövetkező néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentős lépést tett az egyenjogúság felé – bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetőként egyenlők vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlőknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint – visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkező egyetemeinket.
Az alapkő letételénél jelenlevő, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét – mondta az államtitkár. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: „az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia” – részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. Észlelni kellene, hogy ez a „kissé” felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerről akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkő-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövőképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelően időtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, „Az állami magyar egyetem lehetőségéről – nyílt lapokkal” című panelen az egyik előadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselővel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erőszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplő „okosakat” mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hőzöngőink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-műsor sem volt más, mint kipipálása egy „mégiscsak fontos” ügynek. Hantz állítására, miszerint: „a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága”, hogy „a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elő”, illetve, hogy „nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal” – az egyik intézményvezető ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: „Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem?” (sicc!) A másik egyetemvezető szerint: „Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezőket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket.” (sicc!) A harmadik vezető szerint „a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhető az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemről. Ennek három fő akadálya van: nincs teljes konszenzus a magyar oktatók körében, nincs politikai akarat, illetve az idő elszállt a kilencvenes évek stratégiája fölött.” (sicc!) Ha van egy valóságon alapuló másik igazság, akkor mindez cinizmus volt. Csak arról feledkeznek meg a könnyen nyilatkozók, hogy a szakterületeknek még az egyharmadán sem lehet magyarul tanulni Romániában. A kérdés tehát az: miből válogathat az a magyar gyerek, aki magyarul tanulna?
Az új tanügyi törvény szerint a magyar „vonalnak” nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai döntéshozatali önállósága, a magyar oktatók az egyetemen esetleg helyettesi tisztséget tölthetnek be. S igazából nem az a gond, hogy nincs szakember. Kisebbségi hátrányt valójában az jelent, hogy oktatói kérdésekben nincs döntési hatáskör az egyetem magyar „vonalán”, mert ezekben csak a Szenátus dönthet. Egyoldalú kínálat következtében túlképzés van több társadalomtudományi szakon. A magyarságot érintő egyoldalú struktúrának a következménye, hogy megnő a diplomás munkanélküliek száma, de kevesebb a mérnöki, még kevesebb az agrártudományi (főleg a mezőgazdasági, az erdőmérnöki és állatorvosi), a képzőműveszeti és zeneművészeti képzés. A magyar pedagógusképzés, tanító- és tanárképzés a BBTE-en majdnem monopólium több változatban, de kétes színvonalon.
A tusványosi szegényes vita-panel örvendetes pozitív visszajelzése mégis az, hogy a vitapartner rektor jó ügynek tekintené a Sapientia állami egyetemmé válásának ötletét. Bizonyosan lesznek, akik kiállnak emellett. De ez az ötlet és a tusnádi szerény egyetértés még nem mentesíti magyar társadalmunkat attól, hogy hasonlóan gondolkodó többségi nemzet nélkül, az erdélyi magyarság hosszú távon elhal, szellemi képességének aránytalanságából fakadó „végkimerülésben”.
Kudarcra ítéltségünk fényesen jelesedett egyetemügyben a múlt évi genfi magyar–magyar „boxmeccsen” is, ahol a már itthon is „jól játszó”, Romániát képviselő magyarok – államhatalmat képviselő félként –, mindkét másik magyar csapat játékosai felett kiütéssel győztek. Marad az a sovány vigasz, hogy a mondandónk így is nemzetközi visszhangra talált. Ezt a genfi magyar–magyar vitát nekünk valakik jól kitalálták. Így is gyökeret verhet az agyakba az „árnyékfél” egyetemügye, mivel a másik „felünk” sem seperhette véka alá. A jogosságot nem is seperhetik, mivel az önmagában van, s a genfi találkozó veszteseiből is lehetnek valamikor győztesek.
Ezek után mi, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete képviselőiként, tusványos, genfi találkozó vagy alapkő-letétel előtt és után is valljuk, hantzmódra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és itthon maradásának megkerülhetetlen útja az önálló állami magyar egyetem visszaállítása. A továbbiakban azt is elmondjuk, hogy miért valljuk ezt.
Császárok, királyok, fejedelmek adtak egyetemet, s egy párt vette el
Az erdélyi magyarság egyetemigénye nem kitaláció, nem a semmiből született ötlet, hanem hosszú történelmi létünkben gyökerezik. Az erdélyi magyarság önálló felsőoktatási intézményrendszerének alapítói a történelem folyamán Báthori István erdélyi fejedelem, Mária Terézia császárné és királynő, Ferenc József császár és király voltak. Az egyetemet 92 éve, román karhatalom foglalta el, s a gyulafehérvári ígéretek ellenére elűzték. A Ferenc József Egyetem Szegedre menekült, majd az 1940. augusztus 30-i Bécsi döntés következményeként visszatér Kolozsvárra. Az egyetemet királyi rendelettel 1945 tavaszán megszüntették, s az intézmény kénytelen volt visszatérni Szegedre. Szovjet javaslatra, s a béketárgyalások kedvező befolyásolása érdekében, I. Mihai román király alapító okirata nyomán 1945. június elsején létrehozták a Bolyai Egyetemet. Azonban nem szántak neki hosszú életet: az 1956-os magyar forradalom hatására, a román párt- és állampolitika nyílt magyarellenes, megfélemlítő és megtorló intézkedéseinek áldozatául esett több száz, többnyire értelmiségi, vagy éppen az egyetem világához tartozó egyetemista és tanár mellett, kiemelt intézményként, az egyetem is. A Bolyai Egyetemet, a Román Munkás Párt Központi Bizottsága Politikai Bürója döntésének alapján, 1959 áprilisában minisztertanácsi rendelettel a Babeş Egyetembe olvasztották. Egyetemügyben inkompetensek politikai döntése volt, amelyben az érintett intézmények képviselőinek nem volt beleszólásuk, s amelynek következménye a magyar felsőoktatás fokozatos elsorvasztása lett. A felszámolási intézkedések párhuzamosan érintették az agrártudományi, zene- és képzőművészeti felsőoktatást is. Azok a tanárok, akik ezt nem tudták elfogadni, retorziónak voltak kitéve, s egyesek közülük a végső tiltakozás legkétségbeesettebb módját, az öngyilkosságot választották. (Lásd: Fehér könyv)
A romániai diktatúra 1989-ig tartó korszakában folyamatos és végzetes volt a magyar nyelvű oktatás leépítése. Ennek máig ható következményei fennmaradtak, mivel 1990 után, az ígéretekkel ellentétben sem történt jóvátétel, nem történt meg az önálló állami magyar egyetem restitúciója. Elsősorban ennek tulajdoníthatóan a magyar oktatásnak továbbra sincs olyan intézményi kerete, amely a magyar fiatalok számára valódi esélyegyenlőséget biztosítana a tanulásban s érvényesülésben. Ez nem más, mint a kisebbséggel szembeni diszkrimináció folyamatos fenntartása! Akkor viszont – mondjuk ki félreérthetetlenül – az állami magyar egyetem újraalakításának elhárítása a hatalom részéről Romániában nem más, mint a demokrácia cáfolata. Az viszont, hogy egy antidemokratikus hatalomban miként vesz részt közel tizenöt éve egy magyar politikai alakulat, túl bonyolult, hogy itt és most elemzés tárgyává tegyük. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az önálló állami magyar egyetem hosszú távú talonba helyezése a romániai magyar kisebbségpolitika legsúlyosabb kudarca, és ennek is nyomós szerepe volt és van abban, hogy annyi tehetséges fiatal nem itthon keresi a boldogulást. A politikai vezetésnek elsőrendű feladata és kötelessége, hogy megmaradásunk leglényegesebb kérdésében határozott fellépésekkel, megalkuvás nélkül keresse a megoldást.
A Bolyai Egyetem sorsa nem az egyetemi autonómia keretében oldódhat meg, mert az egyetem ügyében az alapvető döntést politikai szinten, a törvényhozás és a kormány szintjén kell meghozni, az egész közösség érdekeit véve alapul.
Becsapások sorozatából az első a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén megígért teljes oktatási hálózat megtartásának ígérete volt, mert az ígéret ellenére 1919. május 12-én a román hatalom a hadsereg segítségével foglalta el az egyetemet.
Második súlyos becsapás a Bolyai Egyetem egyesítése. Közvetlenül a második világháború befejezése után a román hatóságok ígérgették a kollektív jogokat, s némi pozitív intézkedéseket hoztak, beleértve a magyar kisebbség oktatási intézményeinek működtetését. Megalakult ugyan szovjet hatásra a Bolyai Egyetem, azonban az úgynevezett népi demokrácia, valójában a kommunista diktatúra, az ígéretek ellenére 14 év után felszámolta az önálló magyar felsőoktatást.
A ’89-es reménykeltő fordulatkor az egyetem visszaállításának igénye egyértelműen a magyar kisebbségi kérések egyik igen fontos tételévé lépett elő. Az alakuló demokráciával szembeni általános elvárások, az anyanyelvi közművelődés, a hagyományos művelődési-tudományos intézmények újjászervezése és ezen belül az önálló magyar felsőoktatási rendszer kialakítása sürgőssé vált, s a magyar egyetem újraindításának legitim igénye az érdeklődés középpontjába került. A frissen induló, akkor még reményekkel teli demokrácia, az egyetem ügyében tett ígéreteivel, bíztatóan hatott az erdélyi, különösen a kolozsvári értelmiségre, s gyakorlati lépések megtételére ösztönözte. Ezzel szemben következtek a további sorozatos becsapások.
Történelmi és népességi igényeink jogossága ellenére kezdeményezéseink meghiúsítása mind a becsapások sorába illik. Ma már jól tudjuk, hogy egyetemügyben már a kezdetekkor becsaptak, a rendszerváltás első álnok törvényerejű rendeletével is, amelyet 1989. december 28-án az Országos Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hozott: „A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartása és a románokéval való teljes jogegyenlőségük megadásának biztosítása”, hamis ígéretnek bizonyult. Mert mi következett?
– A kolozsvári magyar értelmiség 1990. január 8-án tartotta első összejövetelét a Magyar Színház próbatermében, az erdélyi állami magyar egyetem visszaállítási programjának kidolgozása érdekében, azzal a hittel, hogy a demokrácia számunkra is meghozza a várva várt egyenlőséget.
– 1990. január 13-án, Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülése kimondta: „A Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Tudományegyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvintézménye a humán és reáltudományok, az agrártudomány, a pedagógia és a művészeti oktatás terén; létre kell hozni a felsőfokú műszaki, valamint az orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás anyanyelvi intézményeit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen; magyar egyetemi ösztöndíjban részesíteni hallgatókat hazai, illetve külföldi felsőfokon végzett tanulmányaik idején;” Ezt a kinyilatkozást is csak a kezdeti optimizmus szülte, mert a keserves valóság rácáfolt a szép hiedelmekre.
– Az oktatási szakemberek anyagát, az RMDSZ színekbe öltöztetett első hivatalos dokumentumot felterjesztették Mihai Şora tanügyminiszterhez, ebben kérve a romániai magyar nyelvű felsőoktatás törvényes keretének biztosítását, konkrétan a Kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. A dokumentumot 1990. január 16-án benyújtották a tanügyi minisztériumhoz abban a hitben, (micsoda naivság), hogy már ősszel indul a magyar UNIVERSITAS.
– A magyar egyetem visszaállításának célkitűzésével időközben megalakult civil szervezet, a Bolyai Társaság szintén petícióban kérte 1990. április 16-án, hogy a román kormány tűzze sürgősen napirendre a Bolyai Tudományegyetem visszaállításának kérdését. Ma már világos, hogy a beadványok a kezdeti ígéretek ellenére sem hatottak.
A román hatalom részéről azóta még három, igen fájó becsapást kellett elszenvednie a magyarságnak egyetem ügyben. Az egyik esetben akkor, amikor Ciorbea kormányfő budapesti sajtótájékoztatóján vállalta az önálló magyar oktatás visszaállítását óvodától egyetemig, de itthon már kútba esett az ígérete. Újabb becsapás akkor történt, amikor csaléteknek dobta be Radu kormányfő, fél-információk szerint „gyászmagyar javaslatra”, a Petőfi-Schiller egyetemet, amit az RMDSZ is felkarolt, mint a kormányban maradás mentőövét. Kiderült, hogy a Petőfi-Schiller egyetem is csak ámítás (önámítás?) volt. Az önálló állami magyar egyetem megalakításának kérdése továbbra is felkerült az összes magyarságképviseleti választási programokra, de a választások után rögtön az elhallgatás süllyesztőjébe jutott, különösen amikor kormányzási óhajok nyerték el a prioritást. A nagyváradi kongresszus tízedszer foglalta programjába a magyar állami egyetem ügyét. Kérdésünk az, hogy ezután többet tesznek-e ennek érdekében?
Ismét rászedték a magyarságot az új törvénnyel
Az új tanügyi törvény könnyítéseket tartalmaz a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket érdemes üdvözölni, bár ezekben húsz évvel ezelőtt is reménykedett az erdélyi magyarság. A kedvező újdonságok most is csak addig jutottak, különösen a felsőoktatásban, hogy a magyarság másodrendűségét tovább szilárdítsák, mivel az állami magyar egyetem visszaállítását ismét hosszú távra elodázták. Igaz, hogy a felsőoktatásban is, legalábbis látszatra, vannak engedmények, de olyan korlátozó feltételekkel, amelyek akár változatlanul hagyhatják a mostani helyzetet, mert: az önálló állami egyetem újraindítására semmi törvényes esély; az esetleges újdonságok a törvényben névlegesített három, úgynevezett multikulturális egyetemre (Babeş-Bolyai, Marosvásárhelyi Orvosi és Színi) korlátozódnak, s természetszerűleg kizárják a többi intézeteket vonalak vagy départementek létrehozására. Tehát szóba sem jön az erdészet, állatorvosi, agrármérnöki, műszaki, képző- és zeneművészeti anyanyelvű oktatás (amelyekben pedig több évszázados hagyománnyal rendelkezik az erdélyi magyarság), s emiatt számtalan magyar fiatal kénytelen román nyelven tanulni, ha ezeket a szakmákat választaná. Vagy lemond képességéhez kötődő óhajáról.
A magyar szekciók vagy vonalak, départementek érdemi döntéshozásra nem jogosultak, csupán szervezési jogosultsággal ruházza fel őket az új törvény. A jogszabály minden lényegi döntési jogot a három illetékes intézmény szenátusára, és az egyetemi chartára ruház, amelyekben elenyésző a magyarság részvétele, semmi esetre sem döntő képességű.
Lehetséges, hogy a saját területre szűkítet normatív gondolkodásban, a mostani tanügyi törvény nyújtotta kisebb méltányosságok kielégítők. A mostani „kedvezmények” hosszútávra ismét negatívan bebetonozzák lényegi kérdéseinket, mindez pedig bizonyíthatóan tovább táplálja a lemorzsolódás folyamatát.
Az önálló állami egyetem visszaállításának kérdése nemcsak a másodrendűség szimptómájának elviselésével terheli a magyarságot. Mint az értelmiség képzésének kulcsa, máig megoldatlan létkérdés, amely nélkül a magyarság megmaradása tarthatatlan. Számunkra az állami magyar egyetem visszaállítása a romániai demokráciának a sarkköve. E nélkül nincs demokrácia. Húsz év után kérdezhetjük: mit hozott a román, most már az európai demokrácia az erdélyi magyarság számára? Elsősorban elmaradt a megígért restitúció. Másodsorban 20 év alatt sem született olyan lényeges politikai döntés, amely önálló intézményben, állami költségvetéssel stabil keretet teremtett volna a magyar felsőoktatásnak. Európai uniós szinten senkit nem zavar egy másfélmilliós nép hosszantartó diszkriminációs állapota? Ez az állapot továbbra sem értelmezhető másként, minthogy a romániai magyar ma is másodrendű állampolgár saját hazájában. Itt és most a másodrendűség fenntartása tudatos, amelyhez az Európai Uniónak nincs különösebb hozzászólása.
Akik beletörődnek ebbe, azok semmibe veszik a történelmi örökséget, vagy a könnyebben érvényesíthető, látszólagos döntéshozatalt rendelik kicsinyes érdekeik alá, szűk látókörükkel elvesztik a távlati lényeglátást, amely szerint felmorzsolódásunk művi útja az alulképzettségünk fenntartása. Jelenleg az erdélyi magyarság legnagyobb katasztrófája (gazdasági állapota mellett) a felsőoktatási deficit. Ezt valakik tudják. Mi nem?
Somai József elnök, Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete
Szabadság (Kolozsvár)
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentős központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsőoktatási igényből, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsőoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlő esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsőoktatásban Romániában.
Örömünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsőoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövőben a már beszűkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtől eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román–magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthető ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is „izgalmas” újdonság a román költségvetést kímélő gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást kereső nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha „idegen” is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez „világkuriózum”, mert más állam finanszírozza más állam „magánegyetemét”, és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. „Milyen egyveleg ez?” – vette ki a szót a kétkedők szájából, a Sapientia alapításakor a kőletétel alkalmából beszélő, erdélyi szívekhez nőtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az „egyveleg”, mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetéséből egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sőt, a haszonélvezők (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsőoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkről, s beletörődünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kőletételének az ünnepségen azt mondta: „annyi levert fészek” után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyőződése viszont, hogy az elkövetkező néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentős lépést tett az egyenjogúság felé – bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetőként egyenlők vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlőknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint – visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkező egyetemeinket.
Az alapkő letételénél jelenlevő, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét – mondta az államtitkár. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: „az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia” – részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. Észlelni kellene, hogy ez a „kissé” felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerről akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkő-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövőképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelően időtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, „Az állami magyar egyetem lehetőségéről – nyílt lapokkal” című panelen az egyik előadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselővel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erőszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplő „okosakat” mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hőzöngőink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-műsor sem volt más, mint kipipálása egy „mégiscsak fontos” ügynek. Hantz állítására, miszerint: „a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága”, hogy „a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elő”, illetve, hogy „nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal” – az egyik intézményvezető ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: „Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem?” (sicc!) A másik egyetemvezető szerint: „Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezőket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket.” (sicc!) A harmadik vezető szerint „a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhető az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemről. Ennek három fő akadálya van: nincs teljes konszenzus a magyar oktatók körében, nincs politikai akarat, illetve az idő elszállt a kilencvenes évek stratégiája fölött.” (sicc!) Ha van egy valóságon alapuló másik igazság, akkor mindez cinizmus volt. Csak arról feledkeznek meg a könnyen nyilatkozók, hogy a szakterületeknek még az egyharmadán sem lehet magyarul tanulni Romániában. A kérdés tehát az: miből válogathat az a magyar gyerek, aki magyarul tanulna?
Az új tanügyi törvény szerint a magyar „vonalnak” nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai döntéshozatali önállósága, a magyar oktatók az egyetemen esetleg helyettesi tisztséget tölthetnek be. S igazából nem az a gond, hogy nincs szakember. Kisebbségi hátrányt valójában az jelent, hogy oktatói kérdésekben nincs döntési hatáskör az egyetem magyar „vonalán”, mert ezekben csak a Szenátus dönthet. Egyoldalú kínálat következtében túlképzés van több társadalomtudományi szakon. A magyarságot érintő egyoldalú struktúrának a következménye, hogy megnő a diplomás munkanélküliek száma, de kevesebb a mérnöki, még kevesebb az agrártudományi (főleg a mezőgazdasági, az erdőmérnöki és állatorvosi), a képzőműveszeti és zeneművészeti képzés. A magyar pedagógusképzés, tanító- és tanárképzés a BBTE-en majdnem monopólium több változatban, de kétes színvonalon.
A tusványosi szegényes vita-panel örvendetes pozitív visszajelzése mégis az, hogy a vitapartner rektor jó ügynek tekintené a Sapientia állami egyetemmé válásának ötletét. Bizonyosan lesznek, akik kiállnak emellett. De ez az ötlet és a tusnádi szerény egyetértés még nem mentesíti magyar társadalmunkat attól, hogy hasonlóan gondolkodó többségi nemzet nélkül, az erdélyi magyarság hosszú távon elhal, szellemi képességének aránytalanságából fakadó „végkimerülésben”.
Kudarcra ítéltségünk fényesen jelesedett egyetemügyben a múlt évi genfi magyar–magyar „boxmeccsen” is, ahol a már itthon is „jól játszó”, Romániát képviselő magyarok – államhatalmat képviselő félként –, mindkét másik magyar csapat játékosai felett kiütéssel győztek. Marad az a sovány vigasz, hogy a mondandónk így is nemzetközi visszhangra talált. Ezt a genfi magyar–magyar vitát nekünk valakik jól kitalálták. Így is gyökeret verhet az agyakba az „árnyékfél” egyetemügye, mivel a másik „felünk” sem seperhette véka alá. A jogosságot nem is seperhetik, mivel az önmagában van, s a genfi találkozó veszteseiből is lehetnek valamikor győztesek.
Ezek után mi, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete képviselőiként, tusványos, genfi találkozó vagy alapkő-letétel előtt és után is valljuk, hantzmódra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és itthon maradásának megkerülhetetlen útja az önálló állami magyar egyetem visszaállítása. A továbbiakban azt is elmondjuk, hogy miért valljuk ezt.
Császárok, királyok, fejedelmek adtak egyetemet, s egy párt vette el
Az erdélyi magyarság egyetemigénye nem kitaláció, nem a semmiből született ötlet, hanem hosszú történelmi létünkben gyökerezik. Az erdélyi magyarság önálló felsőoktatási intézményrendszerének alapítói a történelem folyamán Báthori István erdélyi fejedelem, Mária Terézia császárné és királynő, Ferenc József császár és király voltak. Az egyetemet 92 éve, román karhatalom foglalta el, s a gyulafehérvári ígéretek ellenére elűzték. A Ferenc József Egyetem Szegedre menekült, majd az 1940. augusztus 30-i Bécsi döntés következményeként visszatér Kolozsvárra. Az egyetemet királyi rendelettel 1945 tavaszán megszüntették, s az intézmény kénytelen volt visszatérni Szegedre. Szovjet javaslatra, s a béketárgyalások kedvező befolyásolása érdekében, I. Mihai román király alapító okirata nyomán 1945. június elsején létrehozták a Bolyai Egyetemet. Azonban nem szántak neki hosszú életet: az 1956-os magyar forradalom hatására, a román párt- és állampolitika nyílt magyarellenes, megfélemlítő és megtorló intézkedéseinek áldozatául esett több száz, többnyire értelmiségi, vagy éppen az egyetem világához tartozó egyetemista és tanár mellett, kiemelt intézményként, az egyetem is. A Bolyai Egyetemet, a Román Munkás Párt Központi Bizottsága Politikai Bürója döntésének alapján, 1959 áprilisában minisztertanácsi rendelettel a Babeş Egyetembe olvasztották. Egyetemügyben inkompetensek politikai döntése volt, amelyben az érintett intézmények képviselőinek nem volt beleszólásuk, s amelynek következménye a magyar felsőoktatás fokozatos elsorvasztása lett. A felszámolási intézkedések párhuzamosan érintették az agrártudományi, zene- és képzőművészeti felsőoktatást is. Azok a tanárok, akik ezt nem tudták elfogadni, retorziónak voltak kitéve, s egyesek közülük a végső tiltakozás legkétségbeesettebb módját, az öngyilkosságot választották. (Lásd: Fehér könyv)
A romániai diktatúra 1989-ig tartó korszakában folyamatos és végzetes volt a magyar nyelvű oktatás leépítése. Ennek máig ható következményei fennmaradtak, mivel 1990 után, az ígéretekkel ellentétben sem történt jóvátétel, nem történt meg az önálló állami magyar egyetem restitúciója. Elsősorban ennek tulajdoníthatóan a magyar oktatásnak továbbra sincs olyan intézményi kerete, amely a magyar fiatalok számára valódi esélyegyenlőséget biztosítana a tanulásban s érvényesülésben. Ez nem más, mint a kisebbséggel szembeni diszkrimináció folyamatos fenntartása! Akkor viszont – mondjuk ki félreérthetetlenül – az állami magyar egyetem újraalakításának elhárítása a hatalom részéről Romániában nem más, mint a demokrácia cáfolata. Az viszont, hogy egy antidemokratikus hatalomban miként vesz részt közel tizenöt éve egy magyar politikai alakulat, túl bonyolult, hogy itt és most elemzés tárgyává tegyük. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az önálló állami magyar egyetem hosszú távú talonba helyezése a romániai magyar kisebbségpolitika legsúlyosabb kudarca, és ennek is nyomós szerepe volt és van abban, hogy annyi tehetséges fiatal nem itthon keresi a boldogulást. A politikai vezetésnek elsőrendű feladata és kötelessége, hogy megmaradásunk leglényegesebb kérdésében határozott fellépésekkel, megalkuvás nélkül keresse a megoldást.
A Bolyai Egyetem sorsa nem az egyetemi autonómia keretében oldódhat meg, mert az egyetem ügyében az alapvető döntést politikai szinten, a törvényhozás és a kormány szintjén kell meghozni, az egész közösség érdekeit véve alapul.
Becsapások sorozatából az első a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén megígért teljes oktatási hálózat megtartásának ígérete volt, mert az ígéret ellenére 1919. május 12-én a román hatalom a hadsereg segítségével foglalta el az egyetemet.
Második súlyos becsapás a Bolyai Egyetem egyesítése. Közvetlenül a második világháború befejezése után a román hatóságok ígérgették a kollektív jogokat, s némi pozitív intézkedéseket hoztak, beleértve a magyar kisebbség oktatási intézményeinek működtetését. Megalakult ugyan szovjet hatásra a Bolyai Egyetem, azonban az úgynevezett népi demokrácia, valójában a kommunista diktatúra, az ígéretek ellenére 14 év után felszámolta az önálló magyar felsőoktatást.
A ’89-es reménykeltő fordulatkor az egyetem visszaállításának igénye egyértelműen a magyar kisebbségi kérések egyik igen fontos tételévé lépett elő. Az alakuló demokráciával szembeni általános elvárások, az anyanyelvi közművelődés, a hagyományos művelődési-tudományos intézmények újjászervezése és ezen belül az önálló magyar felsőoktatási rendszer kialakítása sürgőssé vált, s a magyar egyetem újraindításának legitim igénye az érdeklődés középpontjába került. A frissen induló, akkor még reményekkel teli demokrácia, az egyetem ügyében tett ígéreteivel, bíztatóan hatott az erdélyi, különösen a kolozsvári értelmiségre, s gyakorlati lépések megtételére ösztönözte. Ezzel szemben következtek a további sorozatos becsapások.
Történelmi és népességi igényeink jogossága ellenére kezdeményezéseink meghiúsítása mind a becsapások sorába illik. Ma már jól tudjuk, hogy egyetemügyben már a kezdetekkor becsaptak, a rendszerváltás első álnok törvényerejű rendeletével is, amelyet 1989. december 28-án az Országos Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hozott: „A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartása és a románokéval való teljes jogegyenlőségük megadásának biztosítása”, hamis ígéretnek bizonyult. Mert mi következett?
– A kolozsvári magyar értelmiség 1990. január 8-án tartotta első összejövetelét a Magyar Színház próbatermében, az erdélyi állami magyar egyetem visszaállítási programjának kidolgozása érdekében, azzal a hittel, hogy a demokrácia számunkra is meghozza a várva várt egyenlőséget.
– 1990. január 13-án, Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülése kimondta: „A Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Tudományegyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvintézménye a humán és reáltudományok, az agrártudomány, a pedagógia és a művészeti oktatás terén; létre kell hozni a felsőfokú műszaki, valamint az orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás anyanyelvi intézményeit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen; magyar egyetemi ösztöndíjban részesíteni hallgatókat hazai, illetve külföldi felsőfokon végzett tanulmányaik idején;” Ezt a kinyilatkozást is csak a kezdeti optimizmus szülte, mert a keserves valóság rácáfolt a szép hiedelmekre.
– Az oktatási szakemberek anyagát, az RMDSZ színekbe öltöztetett első hivatalos dokumentumot felterjesztették Mihai Şora tanügyminiszterhez, ebben kérve a romániai magyar nyelvű felsőoktatás törvényes keretének biztosítását, konkrétan a Kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. A dokumentumot 1990. január 16-án benyújtották a tanügyi minisztériumhoz abban a hitben, (micsoda naivság), hogy már ősszel indul a magyar UNIVERSITAS.
– A magyar egyetem visszaállításának célkitűzésével időközben megalakult civil szervezet, a Bolyai Társaság szintén petícióban kérte 1990. április 16-án, hogy a román kormány tűzze sürgősen napirendre a Bolyai Tudományegyetem visszaállításának kérdését. Ma már világos, hogy a beadványok a kezdeti ígéretek ellenére sem hatottak.
A román hatalom részéről azóta még három, igen fájó becsapást kellett elszenvednie a magyarságnak egyetem ügyben. Az egyik esetben akkor, amikor Ciorbea kormányfő budapesti sajtótájékoztatóján vállalta az önálló magyar oktatás visszaállítását óvodától egyetemig, de itthon már kútba esett az ígérete. Újabb becsapás akkor történt, amikor csaléteknek dobta be Radu kormányfő, fél-információk szerint „gyászmagyar javaslatra”, a Petőfi-Schiller egyetemet, amit az RMDSZ is felkarolt, mint a kormányban maradás mentőövét. Kiderült, hogy a Petőfi-Schiller egyetem is csak ámítás (önámítás?) volt. Az önálló állami magyar egyetem megalakításának kérdése továbbra is felkerült az összes magyarságképviseleti választási programokra, de a választások után rögtön az elhallgatás süllyesztőjébe jutott, különösen amikor kormányzási óhajok nyerték el a prioritást. A nagyváradi kongresszus tízedszer foglalta programjába a magyar állami egyetem ügyét. Kérdésünk az, hogy ezután többet tesznek-e ennek érdekében?
Ismét rászedték a magyarságot az új törvénnyel
Az új tanügyi törvény könnyítéseket tartalmaz a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket érdemes üdvözölni, bár ezekben húsz évvel ezelőtt is reménykedett az erdélyi magyarság. A kedvező újdonságok most is csak addig jutottak, különösen a felsőoktatásban, hogy a magyarság másodrendűségét tovább szilárdítsák, mivel az állami magyar egyetem visszaállítását ismét hosszú távra elodázták. Igaz, hogy a felsőoktatásban is, legalábbis látszatra, vannak engedmények, de olyan korlátozó feltételekkel, amelyek akár változatlanul hagyhatják a mostani helyzetet, mert: az önálló állami egyetem újraindítására semmi törvényes esély; az esetleges újdonságok a törvényben névlegesített három, úgynevezett multikulturális egyetemre (Babeş-Bolyai, Marosvásárhelyi Orvosi és Színi) korlátozódnak, s természetszerűleg kizárják a többi intézeteket vonalak vagy départementek létrehozására. Tehát szóba sem jön az erdészet, állatorvosi, agrármérnöki, műszaki, képző- és zeneművészeti anyanyelvű oktatás (amelyekben pedig több évszázados hagyománnyal rendelkezik az erdélyi magyarság), s emiatt számtalan magyar fiatal kénytelen román nyelven tanulni, ha ezeket a szakmákat választaná. Vagy lemond képességéhez kötődő óhajáról.
A magyar szekciók vagy vonalak, départementek érdemi döntéshozásra nem jogosultak, csupán szervezési jogosultsággal ruházza fel őket az új törvény. A jogszabály minden lényegi döntési jogot a három illetékes intézmény szenátusára, és az egyetemi chartára ruház, amelyekben elenyésző a magyarság részvétele, semmi esetre sem döntő képességű.
Lehetséges, hogy a saját területre szűkítet normatív gondolkodásban, a mostani tanügyi törvény nyújtotta kisebb méltányosságok kielégítők. A mostani „kedvezmények” hosszútávra ismét negatívan bebetonozzák lényegi kérdéseinket, mindez pedig bizonyíthatóan tovább táplálja a lemorzsolódás folyamatát.
Az önálló állami egyetem visszaállításának kérdése nemcsak a másodrendűség szimptómájának elviselésével terheli a magyarságot. Mint az értelmiség képzésének kulcsa, máig megoldatlan létkérdés, amely nélkül a magyarság megmaradása tarthatatlan. Számunkra az állami magyar egyetem visszaállítása a romániai demokráciának a sarkköve. E nélkül nincs demokrácia. Húsz év után kérdezhetjük: mit hozott a román, most már az európai demokrácia az erdélyi magyarság számára? Elsősorban elmaradt a megígért restitúció. Másodsorban 20 év alatt sem született olyan lényeges politikai döntés, amely önálló intézményben, állami költségvetéssel stabil keretet teremtett volna a magyar felsőoktatásnak. Európai uniós szinten senkit nem zavar egy másfélmilliós nép hosszantartó diszkriminációs állapota? Ez az állapot továbbra sem értelmezhető másként, minthogy a romániai magyar ma is másodrendű állampolgár saját hazájában. Itt és most a másodrendűség fenntartása tudatos, amelyhez az Európai Uniónak nincs különösebb hozzászólása.
Akik beletörődnek ebbe, azok semmibe veszik a történelmi örökséget, vagy a könnyebben érvényesíthető, látszólagos döntéshozatalt rendelik kicsinyes érdekeik alá, szűk látókörükkel elvesztik a távlati lényeglátást, amely szerint felmorzsolódásunk művi útja az alulképzettségünk fenntartása. Jelenleg az erdélyi magyarság legnagyobb katasztrófája (gazdasági állapota mellett) a felsőoktatási deficit. Ezt valakik tudják. Mi nem?
Somai József elnök, Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 6.
Az irónia védelmében
Óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától!
Néhány nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértők és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellőzésének a parancsa is
Az első eset szombaton Kolozsvárt esett. A második hétfőn, amikor a Boc-kormány gazdasági eredményeit elemző műsorvezetőre, aki dicshimnuszba öltöztette kritikáját, ráadásul a képernyőn is feltűnt egy kétértelmű szöveg, betelefonált a műsorba a miniszterelnök tanácsadója. Ne ironizáljanak a tévék! – rendelte el. Az iróniát a továbbiakban kínosan kerülő másfél órás beszélgetés így vált igazán ironikussá és növesztette szinte elviselhetetlenné azokat a szigorú tényeket, amelyeket a hazai gazdaságról szárazon sorjázott.
De foglalkozzunk inkább a szombati történésekkel! A Szövetségi Képviselők tanácsának ülésén Lakatos Péter kitalált egy kilenc év múlva született Wikileaks-iratot, és idézett is abból: „Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, az SZDP legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház”.
Ekkor a magyar nagykövet, a kolozsvári és a csíkszeredai magyar főkonzul kivonult a teremből. A Lakatos Péter fejét követelő újságírók értesülése szerint a diplomaták az Orbán-kormány bírálata miatt hagyták el az SZKT munkálatait.
Noha nem értek egyet Lakatos Péterrel – Kelemen Hunornak nem Orbán Viktor, hanem az erdélyi, és főként a szórványmagyarság tartozik köszönettel a nacionalista szellem palackban való tartása miatt –, iróniáját értékelem. Akkor is, ha az nem féltétlenül eironra vall, mert az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. És utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le, és nem ránk, hanem minket.
Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)veszésben érintett maga az ironizáló személy is. Keserű humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.
Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk – írja De Man is.
Ugyan a hatalom megrészegít, s e kábultság galádságra is hajlamosít. Erre figyelmeztette egy pedagógus kedden a miniszterelnöki tanácsadót, aki az általa inkriminált műsorban továbbra is védte álláspontját és követelte az iróniastop betartását. Ion Luca Caragiale karcolatait küldte az élces tanár az érces miniszterelnöknek ajándékba, azzal az ajánlással, hogy gondolkodjon el a kormányfő azon, milyen groteszk is lenne, ha az iróniát éppen száz évvel Jankó bá halála után, a következő választások évében száműznék e szomorú országból.
Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyoltaké, hogy a Caragiale szájából kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügyeken.
Én pedig Mikszáth Kálmán parlamenti beszámolóit ajánlom szeretettel vezetőknek és vezetetteknek, no meg azt tanácsolom, hogy óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Így hát félember.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)
Óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától!
Néhány nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértők és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellőzésének a parancsa is
Az első eset szombaton Kolozsvárt esett. A második hétfőn, amikor a Boc-kormány gazdasági eredményeit elemző műsorvezetőre, aki dicshimnuszba öltöztette kritikáját, ráadásul a képernyőn is feltűnt egy kétértelmű szöveg, betelefonált a műsorba a miniszterelnök tanácsadója. Ne ironizáljanak a tévék! – rendelte el. Az iróniát a továbbiakban kínosan kerülő másfél órás beszélgetés így vált igazán ironikussá és növesztette szinte elviselhetetlenné azokat a szigorú tényeket, amelyeket a hazai gazdaságról szárazon sorjázott.
De foglalkozzunk inkább a szombati történésekkel! A Szövetségi Képviselők tanácsának ülésén Lakatos Péter kitalált egy kilenc év múlva született Wikileaks-iratot, és idézett is abból: „Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, az SZDP legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház”.
Ekkor a magyar nagykövet, a kolozsvári és a csíkszeredai magyar főkonzul kivonult a teremből. A Lakatos Péter fejét követelő újságírók értesülése szerint a diplomaták az Orbán-kormány bírálata miatt hagyták el az SZKT munkálatait.
Noha nem értek egyet Lakatos Péterrel – Kelemen Hunornak nem Orbán Viktor, hanem az erdélyi, és főként a szórványmagyarság tartozik köszönettel a nacionalista szellem palackban való tartása miatt –, iróniáját értékelem. Akkor is, ha az nem féltétlenül eironra vall, mert az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. És utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le, és nem ránk, hanem minket.
Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)veszésben érintett maga az ironizáló személy is. Keserű humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.
Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk – írja De Man is.
Ugyan a hatalom megrészegít, s e kábultság galádságra is hajlamosít. Erre figyelmeztette egy pedagógus kedden a miniszterelnöki tanácsadót, aki az általa inkriminált műsorban továbbra is védte álláspontját és követelte az iróniastop betartását. Ion Luca Caragiale karcolatait küldte az élces tanár az érces miniszterelnöknek ajándékba, azzal az ajánlással, hogy gondolkodjon el a kormányfő azon, milyen groteszk is lenne, ha az iróniát éppen száz évvel Jankó bá halála után, a következő választások évében száműznék e szomorú országból.
Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyoltaké, hogy a Caragiale szájából kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügyeken.
Én pedig Mikszáth Kálmán parlamenti beszámolóit ajánlom szeretettel vezetőknek és vezetetteknek, no meg azt tanácsolom, hogy óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Így hát félember.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. április 6.
Eltávolíthatják az aranyosgyéresi háromnyelvű helységnévtáblát
Eltávolíthatják az aranyosgyéresi háromnyelvű helységnévtáblát
Bár az Ítélőtábla döntése szerint el kell távolítani, legalább egy hónapig még a helyén marad a helységnévtábla.
A Kolozs Megyei Ítélőtábla március végén hozott végleges döntése érvénytelenítette a városi tanácsnak azt a két határozatát, amely a háromnyelvű - román-magyar-német - helységnévtábla kihelyezését rendelte el. Az ítélőtábla döntésének kiközlését követően le kellene bontani a város be- és kijárataihoz tavaly, nem kis erőfeszítés árán kihelyezett helységnévtáblákat. Mint ismeretes, a 215/2001-es közigazgatási törvény ugyan kimondja, hogy többnyelvű helységnévtábla kihelyezése azoknak a településeknek az esetében kötelező, ahol a kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot, azonban értelmezésnek ad helyet. Nem rendelkezik ugyanis arról, hogy a helyi önkormányzatoknak van-e joguktöbbnyelvű táblák kihelyezéséről dönteni ott, ahol a kisebbség számaránya nem éri el a 20%-os küszöböt.
Aranyosgyéresen a magyarság számaránya 8%-os, a helyi tanács az RMDSZ-frakció hosszú ideig tartó lobbitevékenysége eredményeképpen hozta meg a helységnévtábla kihelyezéséről szóló döntést. Azonban a tanácsi határozatot Călin Platon, Kolozs megye korábbi prefektusa megtámadta, arra hivatkozva, hogy „ami nem tiltott, az szabad” elve nem tartható: a tanácsosok nem tehetnek hozzá a törvényhez olyan dolgokat, amelyet az nem tartalmaz.
A prefektus keresete első körben igen, de a felfolyamodásnál azonban már nem járt sikerrel, így a tanács határozata érvényes maradt. A tábla kihelyezését követően Mircea Crişan aranyosgyéresi lakos ismét pert indított, indokait első körben, a Törvényszék szintjén ugyancsak nem vetették el. Ezt követően az Aranyosgyéresi Tanács felfolyamodást nyújtott be a döntés ellen, azonban ezt március 30-án elutasította az Ítélőtábla. A döntés végleges, ennek kiközléséig, tehát körülbelül egy hónapi még helyén maradhat a háromnyelvű helységnévtábla, de további sorsa kérdéses. Czika Tihamér kolozsvári jogász volt az egyike azoknak a személyeknek, akiknek közreműködésével terjesztette fel a táblabíróságra a felfolyamodást az aranyosgyéresi tanács. Hangsúlyozta, amíg a tanács nem kapja meg az ítélőtábla döntését, nem kell lépnie. „Nagyon kíváncsi vagyok a döntés magyarázatára. Minden bizonyára igencsak bonyolult jogi csavarokkal tudta a bíró megmagyarázni, hogy miért nem tehette ki a városháza a háromnyelvű táblát” – mondta el kérdésünkre. Arról is tájékoztatott, hogy március 29-én a kirendelt bíró visszalépett, így egy nappal később egy kollégája döntött a helységnévtábla kapcsán beterjesztett felfolyamodás ügyében.
„Ez az eset egyértelműen azt jelzi, hogy az ítélőtáblán belül is léteznek viták a kérdésben. Kíváncsi vagyok, hogy az eredetileg kirendelt bíró miért nem vállalta a döntést. Talán nem akart a kollégája ellen dönteni (a tavaly pozitív döntés született ugyanezen a szinten, szerk.)? Vagy ellenkezőleg, nem akart mellette dönteni?” – találgat Czika. Az ítélőtábla döntésének kézbesítéséig, tehát körülbelül egy hónapig a tábla a helyén marad. Lévén, hogy a döntése végleges, Czika szerint a hónap lejártával nincs más lehetőség, mint időhúzásra játszani.
Elmondta, az ítélőtábla döntésének kézbesítését követően a helyi tanács első ülésén megtehetné azt, hogy egy új határozatot fogad el, amelyben ismét elrendeli a tábla kihelyezését, azonban körültekintőbben jár el: más megfontolásokra alapozza a határozatot, kihagyva azokat a megalapozó érveléseket, amelyekkel megtámadták ez utóbbi perben, pl. a magyar testvérvárosokra való hivatkozást, vagy egyértelműen foglalják bele az új határozatba, hogy ezzel az intézkedéssel nem a a helység nevét kívánják megváltoztatni. Emellett körültekintőbb jogi megalapozásra is szükség van: több jogszabályra kell utalni, előre kivédve a támadásokat.
A jogász szerint, amennyiben a tanács egy új határozat mellett dönt, a prefektus minden valószínűség szerint újból perelni fog, de addig is telik az idő, és a tábla a helyén marad.
Czika az ügy megoldására két lehetőséget vázolt. „Mivel két ítélőszéki döntés született az aranyosgyéresi helységnévtábla ügyében, jogegyesítést lehetne kérni a Legfelsőbb Semmítőszék és Ítélőtáblától (ICCJ). Ez a procedúra úgy zajlana, hogy az igazságügyi miniszter kérésére a főügyésznek kellene benyújtania egy jogegységesítési folyamodványt az ICCJ-hez, ugyanis itt lényegében ugyanabban a kérdésben két különböző döntés született, tehát nem egységes a jogalkalmazás. Az igazságügyi miniszterrel politikai vonalon valószínűleg lehet erről egyeztetni. Ebben az esetben tulajdonképpen az ICCJ döntené el, hogy mi megengedett a 20%-os küszöb alatt” – mondta, és hozzátette, ez a lehetőség rizikós, hiszen nem biztos, hogy pozitív lenne a végkimenetele.
„Ha kedvezőtlenül sül el, akkor országosan kötelezné a bíróságokat ezután minden egyes per esetében” – így Czika, aki szerint a 215/2001-es helyi közigazgatási törvény módosítása lenne a járhatóbb út.
„Bele kellene foglalni egy cikkelyt, amely egyértelműen kimondaná, hogy minden olyan helységben, ahol a kisebbség aránya nem éri el a 20%-ot, a helyi tanácsnak jogában áll elfogadni nyelvi jogokat (így a többnyelvű táblázást is) érvényesítő határozatokat. Készíteni fogunk egy javaslatcsomagot, amit eljuttatunk az RMDSZ képviselőházai frakciójának. Erről már Csoma Botond kolozsvári tanácsossal és a Nyelvijogok.ro aktivistáival is egyeztettünk. Amint az anyag elkészül, az RMDSZ vezetőségével és a parlamenti frakcióinak a lehető legtöbb tagjával is beszélünk. Itt egy csomagba több módosításról is szó lehet, nemcsak a 20% alatti helyzetek lefedéséről, hanem akár a 20%-os küszöb 15 vagy 10%-ra való csökkentéséről is. Meglátjuk, mit tart a frakció és a vezetőség is átvihetőnek a jelenlegi körülmények között. Mindenesetre ezt addig kell megoldani, amíg koalícióban vagyunk. Addig pedig egy kis “könyökléssel” a gyéresi táblának ki kellene húznia” - mondta.
Máté András ügyvéd, a képviselőház RMDSZ-frakciójának vezetője kérdésünkre elmondta, téves döntésnek tartja az ítélőtábla határozatát, ugyanakkor szerinte nem feltétlenül a közigazgatási törvény módosítása jelenti a megoldást, elég lehetne ennek alkalmazását módosítani az önkormányzatok hatáskörének világos szabályozásával.
Amúgy egy ilyen jellegű módosítás nemcsak Aranyosgyéres esetében jönne jól: Erdélyszerte több olyan település határában is ki vannak helyezve a többnyelvű táblák, ahol a kisebbség számaránya nem éri el a közigazgatási törvényben megszabott küszöböt. Az alkalmazás módosításával például Brassó, Déva, Nagyenyed, Vajdahunyad, Medgyes, Nagyszeben vagy Szinérváralja többnyelvű helységnévtáblája esetében felmerülő jogi vitáknak is elejét lehetne venni.
Németi András, az aranyosgyéresi RMDSZ vezetője egyébként nem adja fel a többnyelvű helységnévtáblának a helyben maradásáért folyó küzdelmet. Egyelőre várja az ítélőtábla indoklását, de úgy látja, nehéz lesz egy újabb tanácsi határozat elfogadásáról meggyőzni a város vezető testületét. Mint mondta, gyakorlatilag újból kell kezdeni a lobbitevékenységet és a PDL-frakciótól függ, hogy egy újabb per kilátásának dacára is megszavazna-e egy, a háromnyelvű helységnévtáblára vonatkozó határozatot.
Kertész Melinda
Transindex.ro
Eltávolíthatják az aranyosgyéresi háromnyelvű helységnévtáblát
Bár az Ítélőtábla döntése szerint el kell távolítani, legalább egy hónapig még a helyén marad a helységnévtábla.
A Kolozs Megyei Ítélőtábla március végén hozott végleges döntése érvénytelenítette a városi tanácsnak azt a két határozatát, amely a háromnyelvű - román-magyar-német - helységnévtábla kihelyezését rendelte el. Az ítélőtábla döntésének kiközlését követően le kellene bontani a város be- és kijárataihoz tavaly, nem kis erőfeszítés árán kihelyezett helységnévtáblákat. Mint ismeretes, a 215/2001-es közigazgatási törvény ugyan kimondja, hogy többnyelvű helységnévtábla kihelyezése azoknak a településeknek az esetében kötelező, ahol a kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot, azonban értelmezésnek ad helyet. Nem rendelkezik ugyanis arról, hogy a helyi önkormányzatoknak van-e joguktöbbnyelvű táblák kihelyezéséről dönteni ott, ahol a kisebbség számaránya nem éri el a 20%-os küszöböt.
Aranyosgyéresen a magyarság számaránya 8%-os, a helyi tanács az RMDSZ-frakció hosszú ideig tartó lobbitevékenysége eredményeképpen hozta meg a helységnévtábla kihelyezéséről szóló döntést. Azonban a tanácsi határozatot Călin Platon, Kolozs megye korábbi prefektusa megtámadta, arra hivatkozva, hogy „ami nem tiltott, az szabad” elve nem tartható: a tanácsosok nem tehetnek hozzá a törvényhez olyan dolgokat, amelyet az nem tartalmaz.
A prefektus keresete első körben igen, de a felfolyamodásnál azonban már nem járt sikerrel, így a tanács határozata érvényes maradt. A tábla kihelyezését követően Mircea Crişan aranyosgyéresi lakos ismét pert indított, indokait első körben, a Törvényszék szintjén ugyancsak nem vetették el. Ezt követően az Aranyosgyéresi Tanács felfolyamodást nyújtott be a döntés ellen, azonban ezt március 30-án elutasította az Ítélőtábla. A döntés végleges, ennek kiközléséig, tehát körülbelül egy hónapi még helyén maradhat a háromnyelvű helységnévtábla, de további sorsa kérdéses. Czika Tihamér kolozsvári jogász volt az egyike azoknak a személyeknek, akiknek közreműködésével terjesztette fel a táblabíróságra a felfolyamodást az aranyosgyéresi tanács. Hangsúlyozta, amíg a tanács nem kapja meg az ítélőtábla döntését, nem kell lépnie. „Nagyon kíváncsi vagyok a döntés magyarázatára. Minden bizonyára igencsak bonyolult jogi csavarokkal tudta a bíró megmagyarázni, hogy miért nem tehette ki a városháza a háromnyelvű táblát” – mondta el kérdésünkre. Arról is tájékoztatott, hogy március 29-én a kirendelt bíró visszalépett, így egy nappal később egy kollégája döntött a helységnévtábla kapcsán beterjesztett felfolyamodás ügyében.
„Ez az eset egyértelműen azt jelzi, hogy az ítélőtáblán belül is léteznek viták a kérdésben. Kíváncsi vagyok, hogy az eredetileg kirendelt bíró miért nem vállalta a döntést. Talán nem akart a kollégája ellen dönteni (a tavaly pozitív döntés született ugyanezen a szinten, szerk.)? Vagy ellenkezőleg, nem akart mellette dönteni?” – találgat Czika. Az ítélőtábla döntésének kézbesítéséig, tehát körülbelül egy hónapig a tábla a helyén marad. Lévén, hogy a döntése végleges, Czika szerint a hónap lejártával nincs más lehetőség, mint időhúzásra játszani.
Elmondta, az ítélőtábla döntésének kézbesítését követően a helyi tanács első ülésén megtehetné azt, hogy egy új határozatot fogad el, amelyben ismét elrendeli a tábla kihelyezését, azonban körültekintőbben jár el: más megfontolásokra alapozza a határozatot, kihagyva azokat a megalapozó érveléseket, amelyekkel megtámadták ez utóbbi perben, pl. a magyar testvérvárosokra való hivatkozást, vagy egyértelműen foglalják bele az új határozatba, hogy ezzel az intézkedéssel nem a a helység nevét kívánják megváltoztatni. Emellett körültekintőbb jogi megalapozásra is szükség van: több jogszabályra kell utalni, előre kivédve a támadásokat.
A jogász szerint, amennyiben a tanács egy új határozat mellett dönt, a prefektus minden valószínűség szerint újból perelni fog, de addig is telik az idő, és a tábla a helyén marad.
Czika az ügy megoldására két lehetőséget vázolt. „Mivel két ítélőszéki döntés született az aranyosgyéresi helységnévtábla ügyében, jogegyesítést lehetne kérni a Legfelsőbb Semmítőszék és Ítélőtáblától (ICCJ). Ez a procedúra úgy zajlana, hogy az igazságügyi miniszter kérésére a főügyésznek kellene benyújtania egy jogegységesítési folyamodványt az ICCJ-hez, ugyanis itt lényegében ugyanabban a kérdésben két különböző döntés született, tehát nem egységes a jogalkalmazás. Az igazságügyi miniszterrel politikai vonalon valószínűleg lehet erről egyeztetni. Ebben az esetben tulajdonképpen az ICCJ döntené el, hogy mi megengedett a 20%-os küszöb alatt” – mondta, és hozzátette, ez a lehetőség rizikós, hiszen nem biztos, hogy pozitív lenne a végkimenetele.
„Ha kedvezőtlenül sül el, akkor országosan kötelezné a bíróságokat ezután minden egyes per esetében” – így Czika, aki szerint a 215/2001-es helyi közigazgatási törvény módosítása lenne a járhatóbb út.
„Bele kellene foglalni egy cikkelyt, amely egyértelműen kimondaná, hogy minden olyan helységben, ahol a kisebbség aránya nem éri el a 20%-ot, a helyi tanácsnak jogában áll elfogadni nyelvi jogokat (így a többnyelvű táblázást is) érvényesítő határozatokat. Készíteni fogunk egy javaslatcsomagot, amit eljuttatunk az RMDSZ képviselőházai frakciójának. Erről már Csoma Botond kolozsvári tanácsossal és a Nyelvijogok.ro aktivistáival is egyeztettünk. Amint az anyag elkészül, az RMDSZ vezetőségével és a parlamenti frakcióinak a lehető legtöbb tagjával is beszélünk. Itt egy csomagba több módosításról is szó lehet, nemcsak a 20% alatti helyzetek lefedéséről, hanem akár a 20%-os küszöb 15 vagy 10%-ra való csökkentéséről is. Meglátjuk, mit tart a frakció és a vezetőség is átvihetőnek a jelenlegi körülmények között. Mindenesetre ezt addig kell megoldani, amíg koalícióban vagyunk. Addig pedig egy kis “könyökléssel” a gyéresi táblának ki kellene húznia” - mondta.
Máté András ügyvéd, a képviselőház RMDSZ-frakciójának vezetője kérdésünkre elmondta, téves döntésnek tartja az ítélőtábla határozatát, ugyanakkor szerinte nem feltétlenül a közigazgatási törvény módosítása jelenti a megoldást, elég lehetne ennek alkalmazását módosítani az önkormányzatok hatáskörének világos szabályozásával.
Amúgy egy ilyen jellegű módosítás nemcsak Aranyosgyéres esetében jönne jól: Erdélyszerte több olyan település határában is ki vannak helyezve a többnyelvű táblák, ahol a kisebbség számaránya nem éri el a közigazgatási törvényben megszabott küszöböt. Az alkalmazás módosításával például Brassó, Déva, Nagyenyed, Vajdahunyad, Medgyes, Nagyszeben vagy Szinérváralja többnyelvű helységnévtáblája esetében felmerülő jogi vitáknak is elejét lehetne venni.
Németi András, az aranyosgyéresi RMDSZ vezetője egyébként nem adja fel a többnyelvű helységnévtáblának a helyben maradásáért folyó küzdelmet. Egyelőre várja az ítélőtábla indoklását, de úgy látja, nehéz lesz egy újabb tanácsi határozat elfogadásáról meggyőzni a város vezető testületét. Mint mondta, gyakorlatilag újból kell kezdeni a lobbitevékenységet és a PDL-frakciótól függ, hogy egy újabb per kilátásának dacára is megszavazna-e egy, a háromnyelvű helységnévtáblára vonatkozó határozatot.
Kertész Melinda
Transindex.ro
2011. április 7.
EMNT-felszólítás: mi lett az állami pénzekkel? (Elszámolási csörte az EMNT és az RMDSZ között)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) újabb felhívásban szólította fel az RMDSZ-t, hogy számoljon el mind a magyar, mind a román államtól kapott pénzekkel, mégpedig ne csupán a pénzt juttató szerveknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek is, tételesen, összegszerűen és öt évre visszamenően.
A Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök aláírását viselő dokumentumban másodszor intéztek felhívást az RMDSZ-hez. Tőkés László február 28-án szólította fel először a szövetséget: adjon számot az általa kezelt román és magyar költségvetési pénzekről. Az EMNT elnöke ráadásul a magyarországi elszámoltatási biztost kérte fel e pénzek erdélyi felhasználásának ellenőrzésére. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök legutóbb Kolozsváron visszautasította Tőkés feltételezését, miszerint a magyarok e szervezete ,,rosszul bánik a magyarországi pénzekkel”. Erre reagálva adta ki Tőkés és Toró az újabb állásfoglalást, amelyben hangsúlyozzák, hogy felhívásuk a nyilvános elszámolásra irányult. A dokumentum aláírói azt is követelik, hogy az RMDSZ a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel is számoljon el, ne csupán a Román Állami Számvevőszéknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek, saját választóiknak, vagyis a romániai adófizetőknek.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára blogbejegyzésben reagált a felszólításra: ,,Az RMDSZ és az általa működtetett alapítványok az utolsó baniig, fillérig elszámoltak és elszámolnak. A folyamatos ellenőrzések során soha semmilyen állami szerv nem talált kivetnivalót az RMDSZ pénzügyvitelében.” A főtitkár szerint Tőkés alighanem azért rukkolt elő ezzel az újabb támadásával, hogy elterelje a figyelmet a demokráciaközpontokban a magyarországi adófizetők pénzén folyó pártépítési próbálkozásról.
Az EMNT tegnap újabb közleményben minősítette Kovács Péter reagálását. ,,A főtitkár blogbejegyzésben reagált felszólításunkra. (...) Sajnáljuk, hogy csak annyira méltatja választóit, vagy akár a sajtó képviselőit, hogy az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget, pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és a Korrupcióellenes Főügyészség rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket. Kovács Péter elhallgatja, ami számunkra rövid kutakodás után kiderült, hogy például a Hivatalos Közlönyben közölt adatok, illetve a román sajtó szerint 2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt kapott, a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel egészítette ki, adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze. Az adományokat kivéve ezek az összegek – mintegy 5 millió euró – a mi adólejeinkből származnak” – áll a közleményben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokráciaközpontok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóinknak tartoznak, fogalmaznak az EMNT vezetői. Ugyanakkor felszólítják Kovács Pétert, hogy tartsa tiszteletben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiáját.
Az EMNT kérdései – Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány? – Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan juttatott ,,baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére? – Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak? – Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány? – Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett? – A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket? – A közpénzek elköltéséről az előbb felsorolt esetek és viszonylatok rendjén milyen erre hivatott grémiumok és mely költségvetési és működési szabályok alapján rendelkeztek?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) újabb felhívásban szólította fel az RMDSZ-t, hogy számoljon el mind a magyar, mind a román államtól kapott pénzekkel, mégpedig ne csupán a pénzt juttató szerveknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek is, tételesen, összegszerűen és öt évre visszamenően.
A Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök aláírását viselő dokumentumban másodszor intéztek felhívást az RMDSZ-hez. Tőkés László február 28-án szólította fel először a szövetséget: adjon számot az általa kezelt román és magyar költségvetési pénzekről. Az EMNT elnöke ráadásul a magyarországi elszámoltatási biztost kérte fel e pénzek erdélyi felhasználásának ellenőrzésére. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök legutóbb Kolozsváron visszautasította Tőkés feltételezését, miszerint a magyarok e szervezete ,,rosszul bánik a magyarországi pénzekkel”. Erre reagálva adta ki Tőkés és Toró az újabb állásfoglalást, amelyben hangsúlyozzák, hogy felhívásuk a nyilvános elszámolásra irányult. A dokumentum aláírói azt is követelik, hogy az RMDSZ a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel is számoljon el, ne csupán a Román Állami Számvevőszéknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek, saját választóiknak, vagyis a romániai adófizetőknek.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára blogbejegyzésben reagált a felszólításra: ,,Az RMDSZ és az általa működtetett alapítványok az utolsó baniig, fillérig elszámoltak és elszámolnak. A folyamatos ellenőrzések során soha semmilyen állami szerv nem talált kivetnivalót az RMDSZ pénzügyvitelében.” A főtitkár szerint Tőkés alighanem azért rukkolt elő ezzel az újabb támadásával, hogy elterelje a figyelmet a demokráciaközpontokban a magyarországi adófizetők pénzén folyó pártépítési próbálkozásról.
Az EMNT tegnap újabb közleményben minősítette Kovács Péter reagálását. ,,A főtitkár blogbejegyzésben reagált felszólításunkra. (...) Sajnáljuk, hogy csak annyira méltatja választóit, vagy akár a sajtó képviselőit, hogy az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget, pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és a Korrupcióellenes Főügyészség rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket. Kovács Péter elhallgatja, ami számunkra rövid kutakodás után kiderült, hogy például a Hivatalos Közlönyben közölt adatok, illetve a román sajtó szerint 2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt kapott, a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel egészítette ki, adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze. Az adományokat kivéve ezek az összegek – mintegy 5 millió euró – a mi adólejeinkből származnak” – áll a közleményben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokráciaközpontok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóinknak tartoznak, fogalmaznak az EMNT vezetői. Ugyanakkor felszólítják Kovács Pétert, hogy tartsa tiszteletben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiáját.
Az EMNT kérdései – Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány? – Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan juttatott ,,baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére? – Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak? – Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány? – Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett? – A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket? – A közpénzek elköltéséről az előbb felsorolt esetek és viszonylatok rendjén milyen erre hivatott grémiumok és mely költségvetési és működési szabályok alapján rendelkeztek?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. április 7.
Készül a jövő évi választásokra az RMDSZ
A nyár végéig nevesítik nem csak az RMDSZ-polgármesterjelölteket, de összeállítják a tanácstagok listáját is, a megye városaiban pedig közvélemény-kutatás segítségével döntenek majd – mondta el Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök, tanácselnök.
Tamást az erdővidéki polgármesterek Bölönben tartott alálkozóján kérdeztük arról, hogy elkészült-e a még tavaly bejelentett felmérés, amely segít majd négy-öt jelölt közül kiválasztani, ki képviseli Baróton a legnagyobb eséllyel az RMDSZ-t a következő helyhatósági választásokon.
Tamás Sándor elmondta: a decemberben bejelentett felmérés nem készült el, de valószínűleg még ebben a hónapban nekikezdenek, s május végéig kiértékelik és közzéteszik az eredményeket. Barót mellett közvélemény-kutatást végeznek Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Kovásznán is. A városi és községi tanácstagokat a nyár folyamán választják ki. Mint mondotta, azért sietnek a nevesítéssel, mert az MPP mellé felsorakozni látszik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is, ezért idejében szeretnének felkészülni a megmérettetésre. „El kell ismernünk, az RMDSZ-en kívül is létezik magyar politikai élet, ezért úgy vélem, minél markánsabban kell megjelenítenünk arcunkat. Ezért is hozzuk létre például a Székelyföldi Önkormányzati Tanácsot. Meggyőződésem, hogy Kovászna megyében minden jelentősebb településen győzni fogunk, hiszen igenis, bebizonyítottuk, ahol mi vagyunk vezető tisztségben, ott fejlődik a közösség, ahol pedig az MPP, ott minden stagnál. Ez látszik Baróton és Kézdivásárhelyen is. Mindannak ellenére, hogy Kézdivásárhely jelentős, mintegy tízmillió eurós költségvetéssel rendelkezik. Rácz Károlynak még lefestenie sem sikerült azt, amit mi építettünk. Baróton személyesen fogok kiállni az RMDSZ jelöltje mellett, mert meggyőződésem, hogy Barót többet érdemel” – mondotta Tamás Sándor.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nyár végéig nevesítik nem csak az RMDSZ-polgármesterjelölteket, de összeállítják a tanácstagok listáját is, a megye városaiban pedig közvélemény-kutatás segítségével döntenek majd – mondta el Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök, tanácselnök.
Tamást az erdővidéki polgármesterek Bölönben tartott alálkozóján kérdeztük arról, hogy elkészült-e a még tavaly bejelentett felmérés, amely segít majd négy-öt jelölt közül kiválasztani, ki képviseli Baróton a legnagyobb eséllyel az RMDSZ-t a következő helyhatósági választásokon.
Tamás Sándor elmondta: a decemberben bejelentett felmérés nem készült el, de valószínűleg még ebben a hónapban nekikezdenek, s május végéig kiértékelik és közzéteszik az eredményeket. Barót mellett közvélemény-kutatást végeznek Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Kovásznán is. A városi és községi tanácstagokat a nyár folyamán választják ki. Mint mondotta, azért sietnek a nevesítéssel, mert az MPP mellé felsorakozni látszik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is, ezért idejében szeretnének felkészülni a megmérettetésre. „El kell ismernünk, az RMDSZ-en kívül is létezik magyar politikai élet, ezért úgy vélem, minél markánsabban kell megjelenítenünk arcunkat. Ezért is hozzuk létre például a Székelyföldi Önkormányzati Tanácsot. Meggyőződésem, hogy Kovászna megyében minden jelentősebb településen győzni fogunk, hiszen igenis, bebizonyítottuk, ahol mi vagyunk vezető tisztségben, ott fejlődik a közösség, ahol pedig az MPP, ott minden stagnál. Ez látszik Baróton és Kézdivásárhelyen is. Mindannak ellenére, hogy Kézdivásárhely jelentős, mintegy tízmillió eurós költségvetéssel rendelkezik. Rácz Károlynak még lefestenie sem sikerült azt, amit mi építettünk. Baróton személyesen fogok kiállni az RMDSZ jelöltje mellett, mert meggyőződésem, hogy Barót többet érdemel” – mondotta Tamás Sándor.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. április 7.
Tőkés László: adatokat hallgat el Kovács Péter
Tőkés László, az EMNT elnöke nyilatkozatban reagált Kovács Péter kijelentéseire, és felrója az RMDSZ főtitkárának, hogy elhallgatja az állami kisebbségi támogatásokkal kapcsolatos adatokat. Tőkés ismételten a közpénzekkel való elszámolásra szólítja fel az RMDSZ vezetőségét.
Mint szerdai közleményében írja, Tőkés László sajnálja, hogy Kovács Péter csak annyira méltatja választóit, hogy „az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget” blogbejegyzésében, amelyben reagál az EMNT-vezetők arra irányuló felszólítására, hogy „ az RMDSZ a választói előtt is számoljon el, mire költi a az erdélyi magyar közösségünk által befizetett adólejeket”.
„[…] pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és a Korrupcióellenes Főügyészség (DNA) rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket” – írja Tőkés.
Az EMNT-elnök felrója Kovács Péternek, hogy elhallgatja a Hivatalos Közlönyben és a román sajtóban közölt adatokat, amelyek szerint „2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt kapott (kb. 3,65 millió euró), a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel egészítette ki (kb. 1,39 millió euró), adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze (majdnem 300 000 euró).”
Tőkés hangsúlyozza: az adományokat kivéve ezek az összeget – mintegy 5 millió euró – „a mi adólejeinkből származnak”.
Kovács Péter vonatkozó kérdéseire reagálva Tőkés leszögezi: „az EMNT által működtetett demokrácia központok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóinknak tartozunk”.
„Felszólítjuk Kovács Péter újonnan választott főtitkárt, hogy tartsa tiszteletben szervezetünk autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiánkat” – olvasható Tőkés nyilatkozatában.
Az EMNT elnöke ismét felteszi az egy nappal korábban megfogalmazott hat kérdését, abban a reményben, hogy az RMDSZ-főtitkár „hajlandó végre érdemben válaszolni ezekre, és nem alaptalan vádaskodásokkal próbálja elkenni azt a tényt, hogy mindenezekről saját választóik előtt még soha nem tartották fontosnak és szükségesnek elszámolni.”
A kérdések listája kiegészül továbbá egy hetedikkel, arra vonatkozóan, hogy „a közpénzek elköltéséről [...] milyen erre hivatott grémiumok és mely költségvetési és működési szabályok alapján rendelkeztek?
Krónika (Kolozsvár)
Tőkés László, az EMNT elnöke nyilatkozatban reagált Kovács Péter kijelentéseire, és felrója az RMDSZ főtitkárának, hogy elhallgatja az állami kisebbségi támogatásokkal kapcsolatos adatokat. Tőkés ismételten a közpénzekkel való elszámolásra szólítja fel az RMDSZ vezetőségét.
Mint szerdai közleményében írja, Tőkés László sajnálja, hogy Kovács Péter csak annyira méltatja választóit, hogy „az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget” blogbejegyzésében, amelyben reagál az EMNT-vezetők arra irányuló felszólítására, hogy „ az RMDSZ a választói előtt is számoljon el, mire költi a az erdélyi magyar közösségünk által befizetett adólejeket”.
„[…] pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és a Korrupcióellenes Főügyészség (DNA) rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket” – írja Tőkés.
Az EMNT-elnök felrója Kovács Péternek, hogy elhallgatja a Hivatalos Közlönyben és a román sajtóban közölt adatokat, amelyek szerint „2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt kapott (kb. 3,65 millió euró), a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel egészítette ki (kb. 1,39 millió euró), adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze (majdnem 300 000 euró).”
Tőkés hangsúlyozza: az adományokat kivéve ezek az összeget – mintegy 5 millió euró – „a mi adólejeinkből származnak”.
Kovács Péter vonatkozó kérdéseire reagálva Tőkés leszögezi: „az EMNT által működtetett demokrácia központok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóinknak tartozunk”.
„Felszólítjuk Kovács Péter újonnan választott főtitkárt, hogy tartsa tiszteletben szervezetünk autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiánkat” – olvasható Tőkés nyilatkozatában.
Az EMNT elnöke ismét felteszi az egy nappal korábban megfogalmazott hat kérdését, abban a reményben, hogy az RMDSZ-főtitkár „hajlandó végre érdemben válaszolni ezekre, és nem alaptalan vádaskodásokkal próbálja elkenni azt a tényt, hogy mindenezekről saját választóik előtt még soha nem tartották fontosnak és szükségesnek elszámolni.”
A kérdések listája kiegészül továbbá egy hetedikkel, arra vonatkozóan, hogy „a közpénzek elköltéséről [...] milyen erre hivatott grémiumok és mely költségvetési és működési szabályok alapján rendelkeztek?
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 7.
Levéltári titkok
Bő húsz évvel a rendszerváltás után, előjönnek időnként olyan régi beidegződések, amelyekről már azt hittük, hogy megszabadultunk tőlük. De nem olyan könnyű kinőni a reflexeket. Romániában a levéltári kutatásokkal kapcsolatos törvényi háttér az egyik legkevésbé megreformált terület, amely mai napig se szabályozza demokratikusan és átlátható szabályok szerint a dokumentumokhoz való hozzáférést, és azok kutatását. Hasonló körülmények nehezítik a kutatók munkáját a minisztériumok alárendeltségébe tartozó levéltáraknál is, ahol még mindig önkényes cerberusok őrködnek a dokumentumok fölött. Ezek az „őrködők” kényük-kedvük szerint rostálják meg a kikért iratokat, és szabják meg a kutatóknak, hogy milyen időszakra korlátozzák kutatásaikat, arra hivatkozva, hogy az igényelt levéltári anyag túlságosan nagy időszakra terjed ki.
A hazai áldatlan levéltári állapotokra számos európai felhívás, de román állami dokumentum is rámutatott már. Idézzük fel csak a Tismăneanu-jelentés erre vonatkozó részét, amely egyértelműen kimondja, hogy a levéltárosok szelektíven válogatják ki azokat a kutatókat, akiknek megengedik, hogy hozzáférjenek a dokumentumokhoz, de a kikért anyag tekintetében is ők maguk döntik el, hogy az igényelt kutatási anyag melyik részét bocsátják a kérelmező rendelkezésére, és melyiket titkolják el (nyilvánítják nem létezőnek), különböző jogi magyarázatokra hivatkozva. Ezzel az antidemokratikus gyakorlattal szembesültek a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság tagjai is, akiknek valóságos harcot kellett vívniuk a levéltárak anyaga fölött őrködőkkel, hogy hozzáférjenek a múlt rekonstruálásához elengedhetetlen történelmi dokumentumokhoz.
Azóta eltelt több mint négy év, viszont a levéltárakat továbbra is a titoktartás és a titkolózás övezi. Sajnos, egyelőre a megújhodásra való szándék sem érhető tetten, hiszen a minisztériumok, a különböző levéltári állagok gazdái – megnyilvánulásaik alapján – továbbra is a homályos viszonyok fenntartásában érdekeltek. A kommunista időkből örökölt kutathatási korlátozás veszélyét – amit egyébként ők maguk alkalmaznak évtizedek óta – most ők kürtölik világgá egy törvénykezdeményezés kapcsán, ami arról szól, hogy az egyházaknak szolgáltassák vissza a kommunizmus ideje alatt tőlük egykor törvénytelenül elkobzott levéltári állagokat. Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők beterjesztettek egy erre vonatkozó törvénytervezetet, ami módosítaná az 1996-os levéltári törvényt. A kezdeményezés tavaly elbukott a szenátusban, most pedig a képviselőház asztalára került. Első lépésben kedvező jelentést kapott a módosító indítvány a kulturális szakbizottságban, ami hangos ellenhadjáratot indított el a román sajtóban. Román történészek – közöttük tiszteletre méltó személyek is – levéltárosokkal karöltve főként román nemzeti érzelmekre apellálva érveltek amellett, hogy az esetleges visszaszolgáltatás „a román nemzeti örökség megcsonkításával” ér fel, mivel – mint mondják – lehetetlenné válik majd a szabad hozzáférés a dokumentumokhoz, amennyiben visszaszolgáltatnák az egykor törvénytelenül elorzott egyházi levéltárakat és a magángyűjteményeket. Állítják ezt azok a levéltári vezetők, akik a birtokukban lévő állományok kutathatóságát még ma is szisztematikusan megakadályozzák, arra hivatkozva, hogy az anyag nincs feldolgozva. A sirámok másik fő érvét a visszaszolgáltatandó dokumentumok féltése képezi, vagyis, hogy új gazdáik bizonyára képtelenek lesznek megfelelő körülmények között tárolni az iratokat, így biztosan az örök enyészetre vannak ítélve. A felháborító mindebben az, hogy maga a levéltár vezetői elismerik: az egyházaktól elkobzott állományok rendszerezése, pontos felmérése mai napig sem történt meg, és a levéltárosok sokszor erre hivatkozva utasítják el a kutatók kéréseit. Így feltevődik az a jogos kérdés, hogy maga a román állam milyen gazdája volt az elmúlt negyven évben ezeknek az iratoknak, ha még az alapvető rendszerezésük sem történt meg, így senki nem tudja – még a magukat jó gazdának tartó állami levéltárosok sem –, mi van a tulajdonukban.
Az egyházak évszázadokon keresztül képesek voltak megőrizni levéltáraikat. Ezentúl is elsősorban ők maguk a legérdekeltebbek abban, hogy ezek az iratok megmaradjanak az utókor számára, és hozzáférhetővé váljanak.
A riogatás tehát alaptalan, és azt mutatja, hogy a visszaszolgáltatást ellenzőkben egy másik, csaknem évszázados reminiszcencia lappang, ami Erdély féltésében nyilvánul meg. Ma ugyanis a románok közül sokan úgy gondolják – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása révén Románia „elveszítheti Erdélyt” a történelem „újraírása” révén. A román társadalomnak az ilyen riogatások iránti fogékonyságát mutatja, hogy a médiában indított hadjárat nyomán a képviselőház visszaküldte a törvénytervezetet az alsóházi szakbizottsághoz „bizonyos homályos részletek tisztázása” végett
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
Bő húsz évvel a rendszerváltás után, előjönnek időnként olyan régi beidegződések, amelyekről már azt hittük, hogy megszabadultunk tőlük. De nem olyan könnyű kinőni a reflexeket. Romániában a levéltári kutatásokkal kapcsolatos törvényi háttér az egyik legkevésbé megreformált terület, amely mai napig se szabályozza demokratikusan és átlátható szabályok szerint a dokumentumokhoz való hozzáférést, és azok kutatását. Hasonló körülmények nehezítik a kutatók munkáját a minisztériumok alárendeltségébe tartozó levéltáraknál is, ahol még mindig önkényes cerberusok őrködnek a dokumentumok fölött. Ezek az „őrködők” kényük-kedvük szerint rostálják meg a kikért iratokat, és szabják meg a kutatóknak, hogy milyen időszakra korlátozzák kutatásaikat, arra hivatkozva, hogy az igényelt levéltári anyag túlságosan nagy időszakra terjed ki.
A hazai áldatlan levéltári állapotokra számos európai felhívás, de román állami dokumentum is rámutatott már. Idézzük fel csak a Tismăneanu-jelentés erre vonatkozó részét, amely egyértelműen kimondja, hogy a levéltárosok szelektíven válogatják ki azokat a kutatókat, akiknek megengedik, hogy hozzáférjenek a dokumentumokhoz, de a kikért anyag tekintetében is ők maguk döntik el, hogy az igényelt kutatási anyag melyik részét bocsátják a kérelmező rendelkezésére, és melyiket titkolják el (nyilvánítják nem létezőnek), különböző jogi magyarázatokra hivatkozva. Ezzel az antidemokratikus gyakorlattal szembesültek a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság tagjai is, akiknek valóságos harcot kellett vívniuk a levéltárak anyaga fölött őrködőkkel, hogy hozzáférjenek a múlt rekonstruálásához elengedhetetlen történelmi dokumentumokhoz.
Azóta eltelt több mint négy év, viszont a levéltárakat továbbra is a titoktartás és a titkolózás övezi. Sajnos, egyelőre a megújhodásra való szándék sem érhető tetten, hiszen a minisztériumok, a különböző levéltári állagok gazdái – megnyilvánulásaik alapján – továbbra is a homályos viszonyok fenntartásában érdekeltek. A kommunista időkből örökölt kutathatási korlátozás veszélyét – amit egyébként ők maguk alkalmaznak évtizedek óta – most ők kürtölik világgá egy törvénykezdeményezés kapcsán, ami arról szól, hogy az egyházaknak szolgáltassák vissza a kommunizmus ideje alatt tőlük egykor törvénytelenül elkobzott levéltári állagokat. Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők beterjesztettek egy erre vonatkozó törvénytervezetet, ami módosítaná az 1996-os levéltári törvényt. A kezdeményezés tavaly elbukott a szenátusban, most pedig a képviselőház asztalára került. Első lépésben kedvező jelentést kapott a módosító indítvány a kulturális szakbizottságban, ami hangos ellenhadjáratot indított el a román sajtóban. Román történészek – közöttük tiszteletre méltó személyek is – levéltárosokkal karöltve főként román nemzeti érzelmekre apellálva érveltek amellett, hogy az esetleges visszaszolgáltatás „a román nemzeti örökség megcsonkításával” ér fel, mivel – mint mondják – lehetetlenné válik majd a szabad hozzáférés a dokumentumokhoz, amennyiben visszaszolgáltatnák az egykor törvénytelenül elorzott egyházi levéltárakat és a magángyűjteményeket. Állítják ezt azok a levéltári vezetők, akik a birtokukban lévő állományok kutathatóságát még ma is szisztematikusan megakadályozzák, arra hivatkozva, hogy az anyag nincs feldolgozva. A sirámok másik fő érvét a visszaszolgáltatandó dokumentumok féltése képezi, vagyis, hogy új gazdáik bizonyára képtelenek lesznek megfelelő körülmények között tárolni az iratokat, így biztosan az örök enyészetre vannak ítélve. A felháborító mindebben az, hogy maga a levéltár vezetői elismerik: az egyházaktól elkobzott állományok rendszerezése, pontos felmérése mai napig sem történt meg, és a levéltárosok sokszor erre hivatkozva utasítják el a kutatók kéréseit. Így feltevődik az a jogos kérdés, hogy maga a román állam milyen gazdája volt az elmúlt negyven évben ezeknek az iratoknak, ha még az alapvető rendszerezésük sem történt meg, így senki nem tudja – még a magukat jó gazdának tartó állami levéltárosok sem –, mi van a tulajdonukban.
Az egyházak évszázadokon keresztül képesek voltak megőrizni levéltáraikat. Ezentúl is elsősorban ők maguk a legérdekeltebbek abban, hogy ezek az iratok megmaradjanak az utókor számára, és hozzáférhetővé váljanak.
A riogatás tehát alaptalan, és azt mutatja, hogy a visszaszolgáltatást ellenzőkben egy másik, csaknem évszázados reminiszcencia lappang, ami Erdély féltésében nyilvánul meg. Ma ugyanis a románok közül sokan úgy gondolják – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása révén Románia „elveszítheti Erdélyt” a történelem „újraírása” révén. A román társadalomnak az ilyen riogatások iránti fogékonyságát mutatja, hogy a médiában indított hadjárat nyomán a képviselőház visszaküldte a törvénytervezetet az alsóházi szakbizottsághoz „bizonyos homályos részletek tisztázása” végett
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 7.
Magyar színház – peren kívül
Beszélgetés Szabó Ödönnel, a Bihar megyei tanács jogi bizottságának elnökével
Csak másfél év múlva kezdődik az a per, amelyben a közigazgatási bíróság a nagyváradi magyar és román színház szétválásáról dönt. A város kulturális intézményeinek átszervezését kezdeményező Bihar megyei tanács azonban nem várta meg a per végkimenetelét: a Nagyváradi Magyar Színház létrehozásáról határozott. Az ügy hátteréről Szabó Ödönt, az önkormányzat jogi bizottságának elnökét kérdeztük.
Honnan indult a magyar és a román színház szétválásának gondolata?
– Volt korábban egy igazgató, Petre Panait, aki elkezdte a magyar társulat belső életét górcső alá venni, és beleszólt a szereposztásba is. Ebben az időben került a megyei RMDSZ és tanács élére az a vezetés, amely ma is van. Később személyi változások történtek a színház vezetésében, amelyek az előzőhöz képest jobb helyzetet teremtettek. Így elkezdődhetett kisebb lépésekkel az önállósodás.
Megjelenhetett a színház homlokzatán magyarul is az intézmény neve, aztán a művészbejáratnál a két társulat névadóinak domborművei. De továbbra is feszültségek voltak, elsősorban a költségvetés miatt, ki mennyi pénzt használ fel, mennyi nézőt hoz be, hasonlók. Az önállósodás folyamata eljutott oda, hogy megtörténjen a döntő lépés, a társulatok önálló intézménnyé válása. És ezt mindkét társulat munkatársai támogatták is.
Milyen intézményeket érint konkrétan az átszervezés?
– Nagyváradon három nagy kulturális intézet van: a színház, ennek keretében működik a román, Iosif Vulcan Társulat és a magyar, Szigligeti Társulat; a bábszínház, amelyen belül szintén két társulat van: a román Arcadia és a magyar Liliput; és van a filharmónia, amelynek keretében a szimfonikus zenekar mellett van két néptánccsoport, a román Crişana Néptánccsoport és a magyar, a Nagyvárad Néptánccsoport.
A januári tanácsi döntés értelmében magyar színház intézményi keretei közé került volna a Szigligeti Társulat, A Liliput és a Nagyvárad Néptánccsoport. A román színház keretei közé került volna a Iosif Vulcan Társulat, az Arcadia és a Crişana Néptánccsoport, a filharmónia pedig maradna rendeltetésének megfelelően a klasszikus zene előadására.
Hogy sikerült az átszervezés szükségességéről meggyőzni a megyei tanácsot?
– Az RMDSZ-nek az volt az érdeke, hogy minél szélesebb támogatással rendelkező döntés szülessen. Először a megyei koalíciós partnerünkkel, a PNL-vel közöltük a kezdeményezést. Amúgy maguk is egy átszervezési javaslaton dolgoztak, nyilván nem ilyen keretekben.
Második lépésben pedig a PSD és a PD-L képviselőivel ültünk asztalhoz. Ekkor mindenki egyöntetűen támogatta az indítványt, később azonban a PD-L kihátrált, saját helyi érdekeinek megfelelően. Amelyek, személyes megítélésem szerint, elvétett érdekek. A januári ülésen a határozatokat a tanács, a szükséges kétharmados többséggel meg is szavazta.
Ezt követte a román média hisztériája és a „színháztemetéses” tiltakozások...
– Mindez hamis hírverés volt, hiszen nem akartunk felszámolni egyetlen intézményt sem, csupán új, jobb működési keretek közé helyezni. Közben a színház vezérigazgatója és a bábszínházé is aláírásgyűjtésbe kezdtek a döntés ellen... Majd megérkezett februárban a prefektus átirata, amelyben kifogásokat emel a szétválasztás procedúrája ellen.
Az egyik kifogás például az volt, hogy nincs jóváhagyásunk a névadó bizottságtól. A kifogások egy részét figyelembe véve módosító határozatok születtek, és az intézmények szétválása elkezdődött: alapító okirat leadása, adószám kérvényezése. Március elején a Nagyvárad Néptánccsoport betagolódott az új keretbe, a Szigligeti Színházba.
Hogyan került bíróságra az ügy?
– A prefektus a módosított tanácsi határozatot megtámadta a közigazgatási bíróságon. Egyáltalán nem mellékesen: ez március 15-én történt. Majd ezt követően eljött és felolvasta Traian Băsescu köszöntését a magyar nemzeti ünnep alkalmából. Az első tárgyalási időpontot is megkaptuk: a feleknek 2012 novemberében kell megjelenniük, hogy bemutassák álláspontjaikat. A prefektus döntését, és a bírósági eljárás elindítására választott időpontot cinikus lépésnek tartom. Amíg nincs végleges és visszavonhatatlan bírósági döntés, addig a két intézmény szétválasztásának folyamata felfüggesztődik. Hogy ez meddig tart, nem tudni.
A megyei tanács nem várta meg a per kimenetelét...
– A megyei tanács márciusi ülésén jogerős döntést hozott a Nagyváradi Magyar Színház létrehozásáról. Ezt az egyszerű elnevezést választottuk azért is, hogy a prefektus ne tudjon újra támadni. Tekintve, hogy a szétválás útja ellehetetlenült, az új intézmény létrehozása maradt az egyetlen járható út számunkra.
Mikor és hogyan fog a jelenlegi Szigligeti Társulat betagolódni a Nagyváradi Magyar Színházba?
– Ennek megvan a módja, de erről most még nem szeretnék nyilatkozni.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)
Beszélgetés Szabó Ödönnel, a Bihar megyei tanács jogi bizottságának elnökével
Csak másfél év múlva kezdődik az a per, amelyben a közigazgatási bíróság a nagyváradi magyar és román színház szétválásáról dönt. A város kulturális intézményeinek átszervezését kezdeményező Bihar megyei tanács azonban nem várta meg a per végkimenetelét: a Nagyváradi Magyar Színház létrehozásáról határozott. Az ügy hátteréről Szabó Ödönt, az önkormányzat jogi bizottságának elnökét kérdeztük.
Honnan indult a magyar és a román színház szétválásának gondolata?
– Volt korábban egy igazgató, Petre Panait, aki elkezdte a magyar társulat belső életét górcső alá venni, és beleszólt a szereposztásba is. Ebben az időben került a megyei RMDSZ és tanács élére az a vezetés, amely ma is van. Később személyi változások történtek a színház vezetésében, amelyek az előzőhöz képest jobb helyzetet teremtettek. Így elkezdődhetett kisebb lépésekkel az önállósodás.
Megjelenhetett a színház homlokzatán magyarul is az intézmény neve, aztán a művészbejáratnál a két társulat névadóinak domborművei. De továbbra is feszültségek voltak, elsősorban a költségvetés miatt, ki mennyi pénzt használ fel, mennyi nézőt hoz be, hasonlók. Az önállósodás folyamata eljutott oda, hogy megtörténjen a döntő lépés, a társulatok önálló intézménnyé válása. És ezt mindkét társulat munkatársai támogatták is.
Milyen intézményeket érint konkrétan az átszervezés?
– Nagyváradon három nagy kulturális intézet van: a színház, ennek keretében működik a román, Iosif Vulcan Társulat és a magyar, Szigligeti Társulat; a bábszínház, amelyen belül szintén két társulat van: a román Arcadia és a magyar Liliput; és van a filharmónia, amelynek keretében a szimfonikus zenekar mellett van két néptánccsoport, a román Crişana Néptánccsoport és a magyar, a Nagyvárad Néptánccsoport.
A januári tanácsi döntés értelmében magyar színház intézményi keretei közé került volna a Szigligeti Társulat, A Liliput és a Nagyvárad Néptánccsoport. A román színház keretei közé került volna a Iosif Vulcan Társulat, az Arcadia és a Crişana Néptánccsoport, a filharmónia pedig maradna rendeltetésének megfelelően a klasszikus zene előadására.
Hogy sikerült az átszervezés szükségességéről meggyőzni a megyei tanácsot?
– Az RMDSZ-nek az volt az érdeke, hogy minél szélesebb támogatással rendelkező döntés szülessen. Először a megyei koalíciós partnerünkkel, a PNL-vel közöltük a kezdeményezést. Amúgy maguk is egy átszervezési javaslaton dolgoztak, nyilván nem ilyen keretekben.
Második lépésben pedig a PSD és a PD-L képviselőivel ültünk asztalhoz. Ekkor mindenki egyöntetűen támogatta az indítványt, később azonban a PD-L kihátrált, saját helyi érdekeinek megfelelően. Amelyek, személyes megítélésem szerint, elvétett érdekek. A januári ülésen a határozatokat a tanács, a szükséges kétharmados többséggel meg is szavazta.
Ezt követte a román média hisztériája és a „színháztemetéses” tiltakozások...
– Mindez hamis hírverés volt, hiszen nem akartunk felszámolni egyetlen intézményt sem, csupán új, jobb működési keretek közé helyezni. Közben a színház vezérigazgatója és a bábszínházé is aláírásgyűjtésbe kezdtek a döntés ellen... Majd megérkezett februárban a prefektus átirata, amelyben kifogásokat emel a szétválasztás procedúrája ellen.
Az egyik kifogás például az volt, hogy nincs jóváhagyásunk a névadó bizottságtól. A kifogások egy részét figyelembe véve módosító határozatok születtek, és az intézmények szétválása elkezdődött: alapító okirat leadása, adószám kérvényezése. Március elején a Nagyvárad Néptánccsoport betagolódott az új keretbe, a Szigligeti Színházba.
Hogyan került bíróságra az ügy?
– A prefektus a módosított tanácsi határozatot megtámadta a közigazgatási bíróságon. Egyáltalán nem mellékesen: ez március 15-én történt. Majd ezt követően eljött és felolvasta Traian Băsescu köszöntését a magyar nemzeti ünnep alkalmából. Az első tárgyalási időpontot is megkaptuk: a feleknek 2012 novemberében kell megjelenniük, hogy bemutassák álláspontjaikat. A prefektus döntését, és a bírósági eljárás elindítására választott időpontot cinikus lépésnek tartom. Amíg nincs végleges és visszavonhatatlan bírósági döntés, addig a két intézmény szétválasztásának folyamata felfüggesztődik. Hogy ez meddig tart, nem tudni.
A megyei tanács nem várta meg a per kimenetelét...
– A megyei tanács márciusi ülésén jogerős döntést hozott a Nagyváradi Magyar Színház létrehozásáról. Ezt az egyszerű elnevezést választottuk azért is, hogy a prefektus ne tudjon újra támadni. Tekintve, hogy a szétválás útja ellehetetlenült, az új intézmény létrehozása maradt az egyetlen járható út számunkra.
Mikor és hogyan fog a jelenlegi Szigligeti Társulat betagolódni a Nagyváradi Magyar Színházba?
– Ennek megvan a módja, de erről most még nem szeretnék nyilatkozni.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. április 7.
Elszámoltatás szerepzavarral fűzserezve
Tőkés László kérésére a szomszédos országok magyar szervezeteire és intézményeire is kiterjeszti vizsgálódását az elszámoltatási kormánybiztos. Az RMDSZ brüsszeli listavezetője, aki épp az új pártja bejegyzésén dolgozik, már hónapok óta hangoztatja az elszámoltatás kiterjesztésének szükségességét a határon túli területekre.
A mikéntről egyelőre semmit sem tudni, csak annyit, hogy a vizsgálódás kizárólag a 2002-2010-es időszakot ölelné fel, holott az utolsó nagy magyarországi támogatási botrányok az első Orbán-kormány utolsó heteihez fűződnek. Az összmagyar elszámoltatási szándék azonban nem csupán ezért érdekes és tanulságos. A külhoni elszámoltatás szerepzavart tükröz - a Tőkés Lászlóét és a magyar kormányét.
A kormánybiztosnak egyszerűen nincs hatásköre külföldön, és ennek az akciónak politikai haszna sincs a hazai választók körében. Ahhoz, hogy idehaza is nagy vihart kavarjon, Markó Bélát kellene bilincsben kísérni a Markó utcába és gyorsan kideríteni, hogy már az utca névadása sem volt véletlen.
Pusztán Tőkés kívánságának teljesítéséről lenne szó? Aligha. Tőkés kérése nyilvánvalóan Erdélyt és az RMDSZ-t célozza. A magyar támogatáspolitika illetékesei pontosan tudják, hogy sem az RMDSZ, sem más határon túli magyar párt nem “kezelt és nem osztott” magyar költségvetési pénzeket; nem is kért, nem is kapott direkt támogatást egyetlen magyar kormánytól sem. Ez ugyanis államközi konfliktust, illetve a támogatott párt felszámolását eredményezhette volna. A támogatások címzettjei alapítványok, civil szervezetek voltak, és remélhetőleg maradtak mindmáig. A hazai nagy csontvázkereső buzgalomban ezen a területen egyetlen kis csontocska sem esett ki a szekrényből. Miről beszél akkor Tőkés, mit fog vizsgálni Budai Gyula? És miért épp most, hiszen Tőkés hónapok óta követeli az RMDSZ elszámoltatását?
Érdekes módon akkor került mindez terítékre, amikor a határon túli média egyre intenzívebben arról kezdett érdeklődni, miért késik az oktatási-nevelési támogatási pályázat kiírása? A válasz egyszerű. Kétségtelenül ez a státustörvény által előírt, személyre szóló támogatási forma a legnagyobb határon túlra kimenő tétel, amelyet egy-egy, az adott régióban működő alapítvány bonyolít le. Románia és Szlovákia esetében például államközi egyezmény rögzíti a lebonyolító szervezet kilétét, az adott állam szakhatóságai is ellenőrzik azok működését. Romániában egy “RMDSZ-közeli” alapítvány a lebonyolító. A haszon nem annyira anyagi, mint politikai. Tőkésék megkapták az állampolgársággal kapcsolatos ügyintézést, de szeretnék ha az oktatási-nevelési támogatások politikai és anyagi haszna is az ő szerveződő pártjukhoz folyhatna be. Ám ez az államközi egyezmény miatt lehetetlen.
Az Orbán-kormánynak is jól jön mindez, mert amíg az új gumicsonton rágódnak az érintettek, addig sem kell számot adni arról, hogy a felszámolt régi támogatási struktúra helyett miért nem jött még létre az új, miért nem működik az oly régen beharangozott Bethlen Gábor Alap, miért álltak le teljesen a határon túli támogatások? Az érdek mellett a bosszú is munkál, úgy tűnik az RMDSZ-nek ideje komolyan vennie a Pelczné által tolmácsolt kongresszusi üzenetet. Nem tudták budapesti kézi vezérlésre állítani a legerősebb külhoni magyar szervezetét, hát ráküldik a kivizsgálási kormánybiztost.
Csakhogy ez olyan kockázat, amelyet felelős magyar kormány nem vállalhat fel. Nem a kivizsgálás veszélyes, hanem annak a tévhitnek a sulykolása, hogy Magyarország más államok politikai formációinak bármikor is anyagi támogatást nyújtott volna. Ezért az adott állam nyugodtan felszámolhatja a bűnös magyar pártot. És bár az RMDSZ ellen megy ki ez a játék, elsősorban nem rá nézve a legveszélyesebb, hanem a felvidéki és kárpátaljai magyar formációkra. Szlovákiában és Ukrajnában sokkal rosszabb a belső hangulat, mint Romániában, az ottani magyar szervezetek ereje és helyzete nem hasonlítható az RMDSZ pillanatnyi erejéhez, könnyen arra ébredhet a magyar kormány, hogy nem annak ártott, akinek akart.
Gál Mária (Nagyvárad) írása a Népszavának
Népszava
Tőkés László kérésére a szomszédos országok magyar szervezeteire és intézményeire is kiterjeszti vizsgálódását az elszámoltatási kormánybiztos. Az RMDSZ brüsszeli listavezetője, aki épp az új pártja bejegyzésén dolgozik, már hónapok óta hangoztatja az elszámoltatás kiterjesztésének szükségességét a határon túli területekre.
A mikéntről egyelőre semmit sem tudni, csak annyit, hogy a vizsgálódás kizárólag a 2002-2010-es időszakot ölelné fel, holott az utolsó nagy magyarországi támogatási botrányok az első Orbán-kormány utolsó heteihez fűződnek. Az összmagyar elszámoltatási szándék azonban nem csupán ezért érdekes és tanulságos. A külhoni elszámoltatás szerepzavart tükröz - a Tőkés Lászlóét és a magyar kormányét.
A kormánybiztosnak egyszerűen nincs hatásköre külföldön, és ennek az akciónak politikai haszna sincs a hazai választók körében. Ahhoz, hogy idehaza is nagy vihart kavarjon, Markó Bélát kellene bilincsben kísérni a Markó utcába és gyorsan kideríteni, hogy már az utca névadása sem volt véletlen.
Pusztán Tőkés kívánságának teljesítéséről lenne szó? Aligha. Tőkés kérése nyilvánvalóan Erdélyt és az RMDSZ-t célozza. A magyar támogatáspolitika illetékesei pontosan tudják, hogy sem az RMDSZ, sem más határon túli magyar párt nem “kezelt és nem osztott” magyar költségvetési pénzeket; nem is kért, nem is kapott direkt támogatást egyetlen magyar kormánytól sem. Ez ugyanis államközi konfliktust, illetve a támogatott párt felszámolását eredményezhette volna. A támogatások címzettjei alapítványok, civil szervezetek voltak, és remélhetőleg maradtak mindmáig. A hazai nagy csontvázkereső buzgalomban ezen a területen egyetlen kis csontocska sem esett ki a szekrényből. Miről beszél akkor Tőkés, mit fog vizsgálni Budai Gyula? És miért épp most, hiszen Tőkés hónapok óta követeli az RMDSZ elszámoltatását?
Érdekes módon akkor került mindez terítékre, amikor a határon túli média egyre intenzívebben arról kezdett érdeklődni, miért késik az oktatási-nevelési támogatási pályázat kiírása? A válasz egyszerű. Kétségtelenül ez a státustörvény által előírt, személyre szóló támogatási forma a legnagyobb határon túlra kimenő tétel, amelyet egy-egy, az adott régióban működő alapítvány bonyolít le. Románia és Szlovákia esetében például államközi egyezmény rögzíti a lebonyolító szervezet kilétét, az adott állam szakhatóságai is ellenőrzik azok működését. Romániában egy “RMDSZ-közeli” alapítvány a lebonyolító. A haszon nem annyira anyagi, mint politikai. Tőkésék megkapták az állampolgársággal kapcsolatos ügyintézést, de szeretnék ha az oktatási-nevelési támogatások politikai és anyagi haszna is az ő szerveződő pártjukhoz folyhatna be. Ám ez az államközi egyezmény miatt lehetetlen.
Az Orbán-kormánynak is jól jön mindez, mert amíg az új gumicsonton rágódnak az érintettek, addig sem kell számot adni arról, hogy a felszámolt régi támogatási struktúra helyett miért nem jött még létre az új, miért nem működik az oly régen beharangozott Bethlen Gábor Alap, miért álltak le teljesen a határon túli támogatások? Az érdek mellett a bosszú is munkál, úgy tűnik az RMDSZ-nek ideje komolyan vennie a Pelczné által tolmácsolt kongresszusi üzenetet. Nem tudták budapesti kézi vezérlésre állítani a legerősebb külhoni magyar szervezetét, hát ráküldik a kivizsgálási kormánybiztost.
Csakhogy ez olyan kockázat, amelyet felelős magyar kormány nem vállalhat fel. Nem a kivizsgálás veszélyes, hanem annak a tévhitnek a sulykolása, hogy Magyarország más államok politikai formációinak bármikor is anyagi támogatást nyújtott volna. Ezért az adott állam nyugodtan felszámolhatja a bűnös magyar pártot. És bár az RMDSZ ellen megy ki ez a játék, elsősorban nem rá nézve a legveszélyesebb, hanem a felvidéki és kárpátaljai magyar formációkra. Szlovákiában és Ukrajnában sokkal rosszabb a belső hangulat, mint Romániában, az ottani magyar szervezetek ereje és helyzete nem hasonlítható az RMDSZ pillanatnyi erejéhez, könnyen arra ébredhet a magyar kormány, hogy nem annak ártott, akinek akart.
Gál Mária (Nagyvárad) írása a Népszavának
Népszava
2011. április 8.
Beszélgetés a kommunizmus áldozatainak exhumálásával foglalkozó Marius Oprea történész-régésszel
„Nincs idő az elméletre, most kellene lépni, amíg a tanúk még életben vannak” – hangsúlyozza Marius Oprea, aki a kommunista múlt feltárása kapcsán az Európai Parlamentben szervezett konferencián nyilatkozott lapunknak. A régész az áldozatok exhumálási folyamatáról is beszámolt, rámutatva, ennek célja visszaadni a hozzátartozóknak halottaikat.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?
Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.
– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?
– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.
– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?
– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek – nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.
– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?
– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.
– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?
– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.
– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?
– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?
– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.
– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?
– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.
– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?
– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.
– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?
– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könyyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
„Nincs idő az elméletre, most kellene lépni, amíg a tanúk még életben vannak” – hangsúlyozza Marius Oprea, aki a kommunista múlt feltárása kapcsán az Európai Parlamentben szervezett konferencián nyilatkozott lapunknak. A régész az áldozatok exhumálási folyamatáról is beszámolt, rámutatva, ennek célja visszaadni a hozzátartozóknak halottaikat.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?
Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.
– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?
– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.
– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?
– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek – nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.
– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?
– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.
– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?
– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.
– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?
– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?
– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.
– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?
– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.
– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?
– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.
– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?
– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könyyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 8.
Folyik az elszámoltatási „háború” az RMDSZ és az EMNT között
Tőkés László európai parlamenti (EP) alelnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke nyilatkozatban válaszolt Kovács Péternek, az RMDSZ főtitkárának blogbejegyzésére, amelyben utóbbi a Tőkés és a Toró T. Tibor EMNT-ügyvezető elnök aláírását viselő, immár kétrendbeli, az RMDSZ-nek címzett előzetes felszólításaira reagált. Az EMNT az említett közleményekben a magyar és a román államtól kapott pénzekkel való nyilvános, tételes és összegszerű elszámolásra kérte fel az RMDSZ-t öt évre visszamenőleg.
Az EP alelnöke által aláírt nyilatkozat ismét kiemeli: a felszólítás arra irányult, hogy az érdekképviseleti szervezet választói előtt is számoljon el, mire költi az erdélyi magyar közösség által befizetett adópénzeket. – Sajnáljuk, hogy csak annyira méltatja választóit, vagy akár a sajtó képviselőit, hogy az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget, pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és az Országos Korrupcióellenes Főügyészség (DNA) rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket – olvasható Tőkés László válaszában.
A politikus szerint Kovács Péter elhallgatja azt, ami az EMNT számára rövid kutakodás után kiderült: így például a Hivatalos Közlönyben közölt adatok, illetve a román sajtó szerint 2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt (kb. 3,65 millió euró) kapott, a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel (kb. 1,39 millió euró) egészítette ki, adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze, azaz majdnem 300 ezer euró. Az adományokat kivéve ezek az összegek – mintegy 5 millió euró – a közösség adójából származnak – részletezi a közleményben Tőkés László.
Tőkés László nyilatkozatában kiemeli: az említett összegek felhasználása közérdekű információnak minősül, vagyis adófizető polgárokként, illetve erdélyi magyarokként – akiknek képviseletében az RMDSZ alanyi jogon felveszi a pénzt – a kezdeményezőknek minden alapjuk megvan arra, hogy az RMDSZ „megújult vezetőségétől” évi elszámolásainak a nyilvánosságra hozatalát elvárják.
Kovács Péter blogbejegyzésében megfogalmazott felvetéseire, melyek szerint elképzelhető, hogy az EMNT önkéntesei nem csak kizárólag a könnyített honosítással foglalkoznak, illetve a párttámogató aláírásokat közpénzekből fizették, Tőkés László így válaszolt: az EMNT által működtetett demokráciaközpontok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóiknak tartozik.
„Felszólítjuk Kovács Péter újonnan választott főtitkárt, hogy tartsa tiszteletben szervezetünk autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiánkat. Ismételten feltesszük a konkrét kérdéseinket, hátha Kovács Péter főtitkár hajlandó végre érdemben válaszolni ezekre, és nem alaptalan vádaskodásokkal próbálja elkenni azt a tényt, hogy mindezekről saját választóik előtt még soha nem tartották fontosnak és szükségesnek elszámolni – összegzi a politikus.
Tőkés László az RMDSZ vezetőségének intézett újabb felszólítással zárta nyilatkozatát: tételes formában, összegszerűen, öt évre visszamenőleg válaszolják meg a nyilvánosság előtt a közpénzek mennyiségével, igazgatásával, leosztásával kapcsolatos, a korábbi közleményekben már ismertetett kérdéseket.
Szabadság (Kolozsvár)
Tőkés László európai parlamenti (EP) alelnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke nyilatkozatban válaszolt Kovács Péternek, az RMDSZ főtitkárának blogbejegyzésére, amelyben utóbbi a Tőkés és a Toró T. Tibor EMNT-ügyvezető elnök aláírását viselő, immár kétrendbeli, az RMDSZ-nek címzett előzetes felszólításaira reagált. Az EMNT az említett közleményekben a magyar és a román államtól kapott pénzekkel való nyilvános, tételes és összegszerű elszámolásra kérte fel az RMDSZ-t öt évre visszamenőleg.
Az EP alelnöke által aláírt nyilatkozat ismét kiemeli: a felszólítás arra irányult, hogy az érdekképviseleti szervezet választói előtt is számoljon el, mire költi az erdélyi magyar közösség által befizetett adópénzeket. – Sajnáljuk, hogy csak annyira méltatja választóit, vagy akár a sajtó képviselőit, hogy az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget, pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és az Országos Korrupcióellenes Főügyészség (DNA) rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket – olvasható Tőkés László válaszában.
A politikus szerint Kovács Péter elhallgatja azt, ami az EMNT számára rövid kutakodás után kiderült: így például a Hivatalos Közlönyben közölt adatok, illetve a román sajtó szerint 2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt (kb. 3,65 millió euró) kapott, a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel (kb. 1,39 millió euró) egészítette ki, adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze, azaz majdnem 300 ezer euró. Az adományokat kivéve ezek az összegek – mintegy 5 millió euró – a közösség adójából származnak – részletezi a közleményben Tőkés László.
Tőkés László nyilatkozatában kiemeli: az említett összegek felhasználása közérdekű információnak minősül, vagyis adófizető polgárokként, illetve erdélyi magyarokként – akiknek képviseletében az RMDSZ alanyi jogon felveszi a pénzt – a kezdeményezőknek minden alapjuk megvan arra, hogy az RMDSZ „megújult vezetőségétől” évi elszámolásainak a nyilvánosságra hozatalát elvárják.
Kovács Péter blogbejegyzésében megfogalmazott felvetéseire, melyek szerint elképzelhető, hogy az EMNT önkéntesei nem csak kizárólag a könnyített honosítással foglalkoznak, illetve a párttámogató aláírásokat közpénzekből fizették, Tőkés László így válaszolt: az EMNT által működtetett demokráciaközpontok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóiknak tartozik.
„Felszólítjuk Kovács Péter újonnan választott főtitkárt, hogy tartsa tiszteletben szervezetünk autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiánkat. Ismételten feltesszük a konkrét kérdéseinket, hátha Kovács Péter főtitkár hajlandó végre érdemben válaszolni ezekre, és nem alaptalan vádaskodásokkal próbálja elkenni azt a tényt, hogy mindezekről saját választóik előtt még soha nem tartották fontosnak és szükségesnek elszámolni – összegzi a politikus.
Tőkés László az RMDSZ vezetőségének intézett újabb felszólítással zárta nyilatkozatát: tételes formában, összegszerűen, öt évre visszamenőleg válaszolják meg a nyilvánosság előtt a közpénzek mennyiségével, igazgatásával, leosztásával kapcsolatos, a korábbi közleményekben már ismertetett kérdéseket.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 9.
Csángó kérvényezők a csíkszeredai konzulátuson
Első alkalommal kérvényeztek Moldvából csángó magyarok állampolgárságot a csík- szeredai konzulátuson. „Há'ha megérnénk va'egyszer!” – mondta hajdanában a moldvai csángó és vágya most teljesül, fia magyar állampolgár lesz.
A csíkszeredai konzulátoson beszélgetett csángó magyarokkal Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa. Az állampolgárságot kérő emberek arról vallottak, hogy mkilyen érzés számukra, hogy magyar állampolgárok lesznek, milyen nehézségekkel járt össze- gyűjteni az igényléshez szükséges dokumentumokat, valamint arról, hogy miben változik majd meg életük, ha „legitim magyarok” lesznek.
Erdély.ma
Első alkalommal kérvényeztek Moldvából csángó magyarok állampolgárságot a csík- szeredai konzulátuson. „Há'ha megérnénk va'egyszer!” – mondta hajdanában a moldvai csángó és vágya most teljesül, fia magyar állampolgár lesz.
A csíkszeredai konzulátoson beszélgetett csángó magyarokkal Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa. Az állampolgárságot kérő emberek arról vallottak, hogy mkilyen érzés számukra, hogy magyar állampolgárok lesznek, milyen nehézségekkel járt össze- gyűjteni az igényléshez szükséges dokumentumokat, valamint arról, hogy miben változik majd meg életük, ha „legitim magyarok” lesznek.
Erdély.ma
2011. április 9.
Szembenézés a kommunista múlttal
A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták – Marius Oprea román történész megállapítása nemcsak Romániára, de a volt kommunista államok többségére érvényes, ez derült ki azon az egész napos brüsszeli közmeghallgatáson, amelyet Tőkés László kezdeményezett egy lett és egy szlovén kollégájával együtt.
Jól becsomagolva, ártatlannak tűnő cím mögé bújtatva: Mit tudnak az ifjú európaiak a totalitárius rendszerekről? – történészek, kutatók, politikusok, oktatási szakemberek elemezték a témát. Sandra Kalniete lett EP-képviselő többpontos, konkrét lépéseket tartalmazó programtervezetet is bemutatott, vázolta, mit kellene tennie Európának, hogy a szavakon túl is megtörténjék a múlt számadása. Ugyanott létrejött egy antikommunista platform, és Romániát érintően elhangzott, hogy hamarosan egy küldöttség keresi fel Traian Băsescu államelnököt, és felkérik, támogassa a kommunizmus perének megvalósítását.
Európának, az uniónak, az EP-nek ma sem akaródzik a kommunista múlttal való szembenézés, minden ezzel kapcsolatos kérdést igyekeznek szőnyeg alá seperni, az utódpártok a fasizmus rémtetteinek felelevenítésével próbálják bagatellizálni a kommunista diktatúrák emberek millióit elpusztító, megnyomorító tetteit. Sokak számára ma még az is kérdés: lehet-e, szabad-e elítélni a kommunizmust, totalitarista diktatúrának tekinthető-e, vagy csupán a sztálinizmus sorolható e kategóriába. Tőkés László EP-képviselői mandátuma kezdete óta harcol azért, hogy a nácizmus rémtettei mellett a kommunizmus bűneit is ismerjék el emberiség ellen elkövetett bűnként, no meg azért, hogy a deklaratív elítélésen túl sor kerüljön a bűnösök azonosítására, az áldozatok, utódaik kárpótlására.
Eltörölni a kettős mércét
Az igen tartalmas konferencia négy témakört dolgozott fel. Súlyt, rangot adott az eseménynek, hogy az indításnál jelen volt Joseph Daul néppárti frakcióelnök is. Tőkés László megnyitójában kiemelte, Európa egysége csak akkor válik valóra, ha megtörténik a múlt integrációja is, igen fontos, hogy a legfiatalabb nemzedékek megértsék, a közös múlt feldolgozása nélkül nem lesz közös jövőnk. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a totalitárius rezsimek megítélésében nem használhatunk kettős mércét aszerint, hogy milyen pártállású diktatúráról van szó. Észt, lett, litván, lengyel, bolgár rendszerváltó politikusok szólaltak fel, személyes történetek, családi tragédiák tükrében idézték fel az elnyomó rendszer pusztításait, visszatérő motívumként jelent meg: lehetővé kell tenni a hozzáférést a titkosszolgálatok archívumaihoz, nem elegendő a tankönyveket újraírni. A kommunista utódállamok többsége nemzetbiztonsági okok miatt nem hajlandó megnyitni archívumait, ki kell dolgozni azokat a törvénykezési és igazságszolgáltatási eszközöket, amelyek lehetőséget teremtenek a múlt ügyeinek és bűneinek jogi rendezésére. Ha nem ismerjük meg a totalitárius rendszerek pusztításait, nem tudjuk megakadályozni visszatérésüket, állandó veszély fenyegeti a pluralista demokráciát – köszönt vissza majd minden előadó szavaiból. Jarosław Leszek Wałęsa lengyel néppárti képviselő, a Béke-Nobel-díjas Lech Wałęsa volt lengyel államfő fia személyes, gyermekkori élményein keresztül világította meg a gyilkos rendszert, hogy miként vészelték át édesapja letartóztatását, azt, hogy hétéves kisgyerekként tanára fülön fogva ráncigálta ki a padjából, mert felírta füzetébe az otthon oly sokat hallott szolidaritás szót, s miként tudatosult benne a kifejezés valódi jelentése.
Áldozatok és elkövetők
A folytatásban konkrét esettanulmányokkal támasztották alá az addig főként elméleti síkon zajló értekezést. Sandra Kalniete lett EP-képviselő, volt külügyminiszter, a közmeghallgatás egyik kezdeményezője cselekvési tervet is vázolt: ebben szerepel a totalitárius rendszerek politikai és jogi elítélése, illetve a bűnösök felelősségre vonása. Kiemelte: az EU-nak ehhez biztosítania kell az anyagi forrásokat is. Sandra Kalniete nem véletlenül vált a kommunizmus ádáz ellenségévé, életét döntően befolyásolta a szovjet diktatúra, családját Szibériába hurcolták (ő maga is ott született), több rokonát megölték. A nyugati államoknak csak a nácizmus rémtetteit kellett elszenvedniük, ám Közép-Kelet Európában a fasiszta megszállást a kommunista terror követte, sokkal hosszabb ideig, súlyosabban befolyásolta a totalitarizmus az itteniek életét – hangsúlyozta. A bolgár Vaszil Kadrinov, a Hannah Arendt Center munkatársa azt vetette fel, hogy hazájában az egykori elnyomók, ügynökök egy része ma jelentős politikai, gazdasági pozíciót tölt be (Georgi Parvanov államfőt s jó pár diplomatát említett), míg az áldozatok többsége jelenleg is szegénységben él, semmilyen jogi vagy anyagi kárpótlást nem kapott.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet volt vezetője, akit félreállítottak ugyan az általa életre hívott intézmény éléről, de régész-történészként folytatja az egykori áldozatok felkutatását. Hozzátartozók, családtagok, utódok keresik meg, a rendelkezésre álló adatokból kiindulva kutatják fel a titokban, eddig ismeretlen helyeken elhantolt maradványokat. Kivetített képekkel kísért, szenvedélyes előadása nagy hatást váltott ki: meglátása szerint azonosítani kell az egykori gyilkosokat, a bűnöket emberiségellenes cselekménynek nyilvánítani, az áldozatokat a rendszer nevében ölték meg, nem évülhetnek el a gyilkosságok. Az akkori elnyomók a mai rendszer tagjai, nem volt lehetőség elvágni a szálakat, a folytonosság létezik – mondotta. “Nem a kommunizmust kell elítélni, az lehetetlen, a bűnösöket kell bíróság elé állítani” – mondotta Marius Oprea.
Hankiss Ágnes fideszes EP-képviselő arról szólt, a múlt bűnei, bűnösei hogyan szivárogtak át a mába, Magyarország jelenét miként befolyásolják az orosz–MSZP-s összefonódások, gazdasági életére hogyan telepedett rá az orosz maffia.
Keveset tudnak a fiatalok a múltról
Az oktatással, tantervekkel, tankönyvekkel foglalkozó fejezetben szakemberek mutattak be jól bevált módszereket, interaktív németországi múzeumot, játékos internetes honlapot Szlovéniából, a Szibériai missziónak nevezett tanulmányi kirándulásokat Lettországból. A műemléknek nem kell feltétlenül hagyományos, statikus formája legyen, a fiatalokhoz a legeredményesebben saját nyelvükön szólhatnak – fejtették ki a szakemberek. Keveset tudnak a mai gyermekek a múltról Németországban, Svédországban, de Romániában is – derült ki a bemutatott kutatásokból. Raluca Grosescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet kutatási igazgatója nemrég készült felmérést ismertetett, amelyből kitűnt, a mai 14–20 év közöttiek számára már történelem a kommunista diktatúra, többségük legfeljebb a jelen válság, korrupció tükrében ítéli azt el. Meghívottként volt jelen, de nyelvi akadályok miatt nem tartott előadást Dan Voinea katonai ügyész, aki 1989 decemberében Ceauşescuék perében is szerepet kapott, utóbb pedig az akkori áldozatok ügyészének szegődött, csapatával a temesvári, bukaresti, brassói, konstancai lövöldözések elkövetőit igyekezett azonosítani. Megkeseredett szélmalomharcához csatlakozott Doru Mărieş, az 1989. December 21. Szövetség elnöke, aki már több ízben tartott maratoni éhségsztrájkot, hogy kicsikarja a román hatalomból az igazságszolgáltatást. Ezernél többen haltak meg ’89 decemberében, ám a bűnösök nagy részének, néhány kirakatítélettől eltekintve, mai napig nem kellett számot adnia tetteiről. Mărieş szerint a romániai hatalom képviselői cinkosságot vállaltak az egykori tettesekkel, ez alól a jelenlegi sem kivétel, hisz Băsescu ugyan elítélte a kommunizmus bűntetteit, de Dan Voinea félreállítását nem akadályozta meg, a tényleges számonkérést nem tette lehetővé. Az igazságszolgáltatás nemcsak az idősek, de a fiatalok szemében is hitelét veszítette. Arra kérte az EP-képviselőket, legalább a meglévő dokumentumok átmentésében segédkezzenek, “Európa története nem lehet teljes ezeknek az országoknak a története nélkül, ehhez szükség van e dokumentumokra” – mondotta. A konferencia végén a harmadik kezdeményező, Milan Zver szlovén képviselő fogalmazta meg: a kommunizmusról szóló rendezvénysorozatot novemberben, a soros lengyel elnökség védnöksége alatt tovább kellene folytatni, amint a közmeghallgatás is bizonyította, szükség és igény is van arra, hogy ez a téma az európai uniós politikai diskurzus napirendjén maradjon, és a célkitűzések megvalósításában döntő előrelépés történjék. Nem egy példa igazolja, hogy a volt kommunista országokban lábra kapnak a letűnt diktatúrák iránti, múltat megszépítő nosztalgikus érzések.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták – Marius Oprea román történész megállapítása nemcsak Romániára, de a volt kommunista államok többségére érvényes, ez derült ki azon az egész napos brüsszeli közmeghallgatáson, amelyet Tőkés László kezdeményezett egy lett és egy szlovén kollégájával együtt.
Jól becsomagolva, ártatlannak tűnő cím mögé bújtatva: Mit tudnak az ifjú európaiak a totalitárius rendszerekről? – történészek, kutatók, politikusok, oktatási szakemberek elemezték a témát. Sandra Kalniete lett EP-képviselő többpontos, konkrét lépéseket tartalmazó programtervezetet is bemutatott, vázolta, mit kellene tennie Európának, hogy a szavakon túl is megtörténjék a múlt számadása. Ugyanott létrejött egy antikommunista platform, és Romániát érintően elhangzott, hogy hamarosan egy küldöttség keresi fel Traian Băsescu államelnököt, és felkérik, támogassa a kommunizmus perének megvalósítását.
Európának, az uniónak, az EP-nek ma sem akaródzik a kommunista múlttal való szembenézés, minden ezzel kapcsolatos kérdést igyekeznek szőnyeg alá seperni, az utódpártok a fasizmus rémtetteinek felelevenítésével próbálják bagatellizálni a kommunista diktatúrák emberek millióit elpusztító, megnyomorító tetteit. Sokak számára ma még az is kérdés: lehet-e, szabad-e elítélni a kommunizmust, totalitarista diktatúrának tekinthető-e, vagy csupán a sztálinizmus sorolható e kategóriába. Tőkés László EP-képviselői mandátuma kezdete óta harcol azért, hogy a nácizmus rémtettei mellett a kommunizmus bűneit is ismerjék el emberiség ellen elkövetett bűnként, no meg azért, hogy a deklaratív elítélésen túl sor kerüljön a bűnösök azonosítására, az áldozatok, utódaik kárpótlására.
Eltörölni a kettős mércét
Az igen tartalmas konferencia négy témakört dolgozott fel. Súlyt, rangot adott az eseménynek, hogy az indításnál jelen volt Joseph Daul néppárti frakcióelnök is. Tőkés László megnyitójában kiemelte, Európa egysége csak akkor válik valóra, ha megtörténik a múlt integrációja is, igen fontos, hogy a legfiatalabb nemzedékek megértsék, a közös múlt feldolgozása nélkül nem lesz közös jövőnk. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a totalitárius rezsimek megítélésében nem használhatunk kettős mércét aszerint, hogy milyen pártállású diktatúráról van szó. Észt, lett, litván, lengyel, bolgár rendszerváltó politikusok szólaltak fel, személyes történetek, családi tragédiák tükrében idézték fel az elnyomó rendszer pusztításait, visszatérő motívumként jelent meg: lehetővé kell tenni a hozzáférést a titkosszolgálatok archívumaihoz, nem elegendő a tankönyveket újraírni. A kommunista utódállamok többsége nemzetbiztonsági okok miatt nem hajlandó megnyitni archívumait, ki kell dolgozni azokat a törvénykezési és igazságszolgáltatási eszközöket, amelyek lehetőséget teremtenek a múlt ügyeinek és bűneinek jogi rendezésére. Ha nem ismerjük meg a totalitárius rendszerek pusztításait, nem tudjuk megakadályozni visszatérésüket, állandó veszély fenyegeti a pluralista demokráciát – köszönt vissza majd minden előadó szavaiból. Jarosław Leszek Wałęsa lengyel néppárti képviselő, a Béke-Nobel-díjas Lech Wałęsa volt lengyel államfő fia személyes, gyermekkori élményein keresztül világította meg a gyilkos rendszert, hogy miként vészelték át édesapja letartóztatását, azt, hogy hétéves kisgyerekként tanára fülön fogva ráncigálta ki a padjából, mert felírta füzetébe az otthon oly sokat hallott szolidaritás szót, s miként tudatosult benne a kifejezés valódi jelentése.
Áldozatok és elkövetők
A folytatásban konkrét esettanulmányokkal támasztották alá az addig főként elméleti síkon zajló értekezést. Sandra Kalniete lett EP-képviselő, volt külügyminiszter, a közmeghallgatás egyik kezdeményezője cselekvési tervet is vázolt: ebben szerepel a totalitárius rendszerek politikai és jogi elítélése, illetve a bűnösök felelősségre vonása. Kiemelte: az EU-nak ehhez biztosítania kell az anyagi forrásokat is. Sandra Kalniete nem véletlenül vált a kommunizmus ádáz ellenségévé, életét döntően befolyásolta a szovjet diktatúra, családját Szibériába hurcolták (ő maga is ott született), több rokonát megölték. A nyugati államoknak csak a nácizmus rémtetteit kellett elszenvedniük, ám Közép-Kelet Európában a fasiszta megszállást a kommunista terror követte, sokkal hosszabb ideig, súlyosabban befolyásolta a totalitarizmus az itteniek életét – hangsúlyozta. A bolgár Vaszil Kadrinov, a Hannah Arendt Center munkatársa azt vetette fel, hogy hazájában az egykori elnyomók, ügynökök egy része ma jelentős politikai, gazdasági pozíciót tölt be (Georgi Parvanov államfőt s jó pár diplomatát említett), míg az áldozatok többsége jelenleg is szegénységben él, semmilyen jogi vagy anyagi kárpótlást nem kapott.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet volt vezetője, akit félreállítottak ugyan az általa életre hívott intézmény éléről, de régész-történészként folytatja az egykori áldozatok felkutatását. Hozzátartozók, családtagok, utódok keresik meg, a rendelkezésre álló adatokból kiindulva kutatják fel a titokban, eddig ismeretlen helyeken elhantolt maradványokat. Kivetített képekkel kísért, szenvedélyes előadása nagy hatást váltott ki: meglátása szerint azonosítani kell az egykori gyilkosokat, a bűnöket emberiségellenes cselekménynek nyilvánítani, az áldozatokat a rendszer nevében ölték meg, nem évülhetnek el a gyilkosságok. Az akkori elnyomók a mai rendszer tagjai, nem volt lehetőség elvágni a szálakat, a folytonosság létezik – mondotta. “Nem a kommunizmust kell elítélni, az lehetetlen, a bűnösöket kell bíróság elé állítani” – mondotta Marius Oprea.
Hankiss Ágnes fideszes EP-képviselő arról szólt, a múlt bűnei, bűnösei hogyan szivárogtak át a mába, Magyarország jelenét miként befolyásolják az orosz–MSZP-s összefonódások, gazdasági életére hogyan telepedett rá az orosz maffia.
Keveset tudnak a fiatalok a múltról
Az oktatással, tantervekkel, tankönyvekkel foglalkozó fejezetben szakemberek mutattak be jól bevált módszereket, interaktív németországi múzeumot, játékos internetes honlapot Szlovéniából, a Szibériai missziónak nevezett tanulmányi kirándulásokat Lettországból. A műemléknek nem kell feltétlenül hagyományos, statikus formája legyen, a fiatalokhoz a legeredményesebben saját nyelvükön szólhatnak – fejtették ki a szakemberek. Keveset tudnak a mai gyermekek a múltról Németországban, Svédországban, de Romániában is – derült ki a bemutatott kutatásokból. Raluca Grosescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet kutatási igazgatója nemrég készült felmérést ismertetett, amelyből kitűnt, a mai 14–20 év közöttiek számára már történelem a kommunista diktatúra, többségük legfeljebb a jelen válság, korrupció tükrében ítéli azt el. Meghívottként volt jelen, de nyelvi akadályok miatt nem tartott előadást Dan Voinea katonai ügyész, aki 1989 decemberében Ceauşescuék perében is szerepet kapott, utóbb pedig az akkori áldozatok ügyészének szegődött, csapatával a temesvári, bukaresti, brassói, konstancai lövöldözések elkövetőit igyekezett azonosítani. Megkeseredett szélmalomharcához csatlakozott Doru Mărieş, az 1989. December 21. Szövetség elnöke, aki már több ízben tartott maratoni éhségsztrájkot, hogy kicsikarja a román hatalomból az igazságszolgáltatást. Ezernél többen haltak meg ’89 decemberében, ám a bűnösök nagy részének, néhány kirakatítélettől eltekintve, mai napig nem kellett számot adnia tetteiről. Mărieş szerint a romániai hatalom képviselői cinkosságot vállaltak az egykori tettesekkel, ez alól a jelenlegi sem kivétel, hisz Băsescu ugyan elítélte a kommunizmus bűntetteit, de Dan Voinea félreállítását nem akadályozta meg, a tényleges számonkérést nem tette lehetővé. Az igazságszolgáltatás nemcsak az idősek, de a fiatalok szemében is hitelét veszítette. Arra kérte az EP-képviselőket, legalább a meglévő dokumentumok átmentésében segédkezzenek, “Európa története nem lehet teljes ezeknek az országoknak a története nélkül, ehhez szükség van e dokumentumokra” – mondotta. A konferencia végén a harmadik kezdeményező, Milan Zver szlovén képviselő fogalmazta meg: a kommunizmusról szóló rendezvénysorozatot novemberben, a soros lengyel elnökség védnöksége alatt tovább kellene folytatni, amint a közmeghallgatás is bizonyította, szükség és igény is van arra, hogy ez a téma az európai uniós politikai diskurzus napirendjén maradjon, és a célkitűzések megvalósításában döntő előrelépés történjék. Nem egy példa igazolja, hogy a volt kommunista országokban lábra kapnak a letűnt diktatúrák iránti, múltat megszépítő nosztalgikus érzések.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. április 9.
Tőkés László: Dűlőre vinni a kommunizmus perét
– Hogyan értékeli a konferenciát? Sikerült elérniük céljukat? – Mondanom sem kell, ez egy nagyon mérsékelt konferencia volt, a tankönyvírás címszó alatt közelítettük meg a kommunizmus kérdését, hogy olyanok is eljöjjenek, akik egyébként ezt nem tették volna meg.
Felpuhítottuk, megszelídítettük a témát, hogy egyáltalán beszélhessünk róla, és ez nagyon elszomorító, hiszen hol állunk még az elítélésétől, a tettesek felelősségre vonásától, az áldozatok kártérítésétől. Ez megalázó egyébként, hiszen tudjuk, hogy a nürnbergi per a második világháború másnapján beindult. Nincsenek másodrangú áldozatok – szokta mondani Tunne Kelam észtországi antikommunista képviselő –, csak áldozatok vannak, Ábelek, akiknek a vére az égre kiált. – Van-e valamilyen eredménye a három évvel ezelőtt megkezdett küzdelemnek? – Folytatnunk kell a múlttal való szembenézést. Változás azért történt, hiszen a második világháború lezárásának 50. évfordulóján még nem tudták bevenni a szövegbe, hogy nemcsak fasizmus volt, de 2009 áprilisában nagyon hosszas lobbimunka, háttértárgyalások nyomán sikerült elítélni a XX. század mindkét európai diktatórikus rendszerét. Ezt nagy eredménynek kell tartanom, miként 1975-ben is nagy dolog volt, hogy a helsinki egyezménybe bekerült az emberi jogok kérdése. Ez mára a bibliai mustármaghoz foghatóan nagyra nőtt, és politikai tényezővé vált. Lassú folyamatról van szó, csakhogy az erdélyi magyarságnak nincs ideje további évtizedeket várni, hiszen a román nacionalista politika időre játszik. – Van gyakorlati hozadéka a mostani közmeghallgatásnak? – Tulajdonképpen ennek a konferenciának egy bújtatott célja is volt: hogy létrejöjjön, észrevétlenül, az úgynevezett antikommunista platform, kellőképpen szelíd legyen a kezdeményezés ahhoz, hogy az Európai Bizottság támogassa, anyagilag is. Ez megtörtént, és így intézményesíteni lehet ezt a fajta tevékenységet, ha nem is a Wiesenthal Intézet szintjén, de valamilyen formában. Sandra Kalniete képviselő létrehozta a Történelmi Emlékezet Megbékéltetése nevű munkacsoportot, s bár nem könnyű, valahogy belopjuk az európai köztudatba ezeket a kérdéseket. A másik nagyon jó hozadéka: eldöntöttük, hogy egy öt-hét fős csoport kihallgatást kér Băsescu elnök úrnál, dűlőre szeretnénk vinni a kommunizmus perét, gondolom, az elnök fogékony lesz a megkeresésünkre, mert elfogadhatatlan állapot, hogy több mint ezer ember vére kiált az égre, és sehol nincs semmiféle szándék a büntetőjogi felelősségre vonásra, vagy bár erkölcsi jóvátételre.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
– Hogyan értékeli a konferenciát? Sikerült elérniük céljukat? – Mondanom sem kell, ez egy nagyon mérsékelt konferencia volt, a tankönyvírás címszó alatt közelítettük meg a kommunizmus kérdését, hogy olyanok is eljöjjenek, akik egyébként ezt nem tették volna meg.
Felpuhítottuk, megszelídítettük a témát, hogy egyáltalán beszélhessünk róla, és ez nagyon elszomorító, hiszen hol állunk még az elítélésétől, a tettesek felelősségre vonásától, az áldozatok kártérítésétől. Ez megalázó egyébként, hiszen tudjuk, hogy a nürnbergi per a második világháború másnapján beindult. Nincsenek másodrangú áldozatok – szokta mondani Tunne Kelam észtországi antikommunista képviselő –, csak áldozatok vannak, Ábelek, akiknek a vére az égre kiált. – Van-e valamilyen eredménye a három évvel ezelőtt megkezdett küzdelemnek? – Folytatnunk kell a múlttal való szembenézést. Változás azért történt, hiszen a második világháború lezárásának 50. évfordulóján még nem tudták bevenni a szövegbe, hogy nemcsak fasizmus volt, de 2009 áprilisában nagyon hosszas lobbimunka, háttértárgyalások nyomán sikerült elítélni a XX. század mindkét európai diktatórikus rendszerét. Ezt nagy eredménynek kell tartanom, miként 1975-ben is nagy dolog volt, hogy a helsinki egyezménybe bekerült az emberi jogok kérdése. Ez mára a bibliai mustármaghoz foghatóan nagyra nőtt, és politikai tényezővé vált. Lassú folyamatról van szó, csakhogy az erdélyi magyarságnak nincs ideje további évtizedeket várni, hiszen a román nacionalista politika időre játszik. – Van gyakorlati hozadéka a mostani közmeghallgatásnak? – Tulajdonképpen ennek a konferenciának egy bújtatott célja is volt: hogy létrejöjjön, észrevétlenül, az úgynevezett antikommunista platform, kellőképpen szelíd legyen a kezdeményezés ahhoz, hogy az Európai Bizottság támogassa, anyagilag is. Ez megtörtént, és így intézményesíteni lehet ezt a fajta tevékenységet, ha nem is a Wiesenthal Intézet szintjén, de valamilyen formában. Sandra Kalniete képviselő létrehozta a Történelmi Emlékezet Megbékéltetése nevű munkacsoportot, s bár nem könnyű, valahogy belopjuk az európai köztudatba ezeket a kérdéseket. A másik nagyon jó hozadéka: eldöntöttük, hogy egy öt-hét fős csoport kihallgatást kér Băsescu elnök úrnál, dűlőre szeretnénk vinni a kommunizmus perét, gondolom, az elnök fogékony lesz a megkeresésünkre, mert elfogadhatatlan állapot, hogy több mint ezer ember vére kiált az égre, és sehol nincs semmiféle szándék a büntetőjogi felelősségre vonásra, vagy bár erkölcsi jóvátételre.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. április 9.
Tőkés továbbra is tagadja, hogy 800 ezer eurót kapott pártalapításra Magyarországról
Tőkés László közleményben fogalmazta meg azzal kapcsolatos elégedetlenségét, hogy az RMDSZ nem adott választ azokra a hét folyamán több ízben is feltett kérdéseire, amelyek az RMDSZ által kezelt, támogatásokra szánt közpénzek elköltésének módját firtatták. “Az RMDSZ a hétvégére beindította a nehéztüzérséget, Borbély László és Takács Csaba versenyt harsogva alibiznek, hátha a kellőképpen erős megfogalmazások elfedik azt, hogy a hét konkrét kérdésünkre egyetlenegy konkrét választ sem adtak” - fogalmaz a közleményben az EMNT elnöke. Véleménye szerint az RMDSZ a leginkább azzal tudná “kifogni a szelet az elszámoltatás vitorlájából”, ha közzétennék az igényelt adatokat és elmondanák, hogy az elmúlt öt év alatt az RMDSZ, illetve a Communitas Alapítvány hány lejt kapott a lakosság adólejeiből, ezeket az összegeket mire költötték el, illetve pályázatok révén mekkora összeget ítéltek meg az erdélyi magyar közösségnek, továbbá csatolják a közpénzeket kezelő alapítványok kimutatásait is, annak bizonyítására, hogy nem szerepel politikus a kifizetések listáján. “Ha minden olyannyira rendben van, ahogy azt egybehangzóan állítják, akkor nem értjük, hogy ez miért annyira nehéz számukra. Másfelől Borbély László ismételten „meglebegtet” egy 800.000 eurónyi összeget, amit – állítása szerint – a még nem is létező Erdélyi Magyar Néppárt kapott Magyarországról. Nem tudjuk, hogy honnan vette ezt a summát, lehetséges, hogy ez éppen annyi, amennyit az RMDSZ – a korábbi évek gyakorlatával ellentétben – az új magyar kormánytól már nem kap meg alanyi jogon” - így Tőkés. (hírszerk.)
Transindex.ro
Tőkés László közleményben fogalmazta meg azzal kapcsolatos elégedetlenségét, hogy az RMDSZ nem adott választ azokra a hét folyamán több ízben is feltett kérdéseire, amelyek az RMDSZ által kezelt, támogatásokra szánt közpénzek elköltésének módját firtatták. “Az RMDSZ a hétvégére beindította a nehéztüzérséget, Borbély László és Takács Csaba versenyt harsogva alibiznek, hátha a kellőképpen erős megfogalmazások elfedik azt, hogy a hét konkrét kérdésünkre egyetlenegy konkrét választ sem adtak” - fogalmaz a közleményben az EMNT elnöke. Véleménye szerint az RMDSZ a leginkább azzal tudná “kifogni a szelet az elszámoltatás vitorlájából”, ha közzétennék az igényelt adatokat és elmondanák, hogy az elmúlt öt év alatt az RMDSZ, illetve a Communitas Alapítvány hány lejt kapott a lakosság adólejeiből, ezeket az összegeket mire költötték el, illetve pályázatok révén mekkora összeget ítéltek meg az erdélyi magyar közösségnek, továbbá csatolják a közpénzeket kezelő alapítványok kimutatásait is, annak bizonyítására, hogy nem szerepel politikus a kifizetések listáján. “Ha minden olyannyira rendben van, ahogy azt egybehangzóan állítják, akkor nem értjük, hogy ez miért annyira nehéz számukra. Másfelől Borbély László ismételten „meglebegtet” egy 800.000 eurónyi összeget, amit – állítása szerint – a még nem is létező Erdélyi Magyar Néppárt kapott Magyarországról. Nem tudjuk, hogy honnan vette ezt a summát, lehetséges, hogy ez éppen annyi, amennyit az RMDSZ – a korábbi évek gyakorlatával ellentétben – az új magyar kormánytól már nem kap meg alanyi jogon” - így Tőkés. (hírszerk.)
Transindex.ro
2011. április 11.
Elhunyt Pávai Gyula
Désen született, 1939. január 17-én. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett gyógypedagógus–magyar szakos tanári oklevelet.
Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az úgynevezett Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának lelkes szervezője és rendezője.
Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, a Vörös Lobogó, majd 1989 után a Jelen/Nyugati Jelen hasábjain jelentek meg. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.
Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végezte.
Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek című kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Budapest 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).
Több elbeszéléskötet, kisregény, regény szerzője.
Pávai Gyula /Dés, 1939. jan. 17. – Debrecen, 2011. Április
Désen született, 1939. január 17-én. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett gyógypedagógus–magyar szakos tanári oklevelet.
Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az úgynevezett Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának lelkes szervezője és rendezője.
Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, a Vörös Lobogó, majd 1989 után a Jelen/Nyugati Jelen hasábjain jelentek meg. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.
Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végezte.
Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek című kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Budapest 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).
Több elbeszéléskötet, kisregény, regény szerzője.
Pávai Gyula /Dés, 1939. jan. 17. – Debrecen, 2011. Április
2011. április 11.
Belegázoltak a kürtösi katolikus temetőbe
Májusban mindent helyre hoznak?
Amint azt a Nyugati Jelenben is meghirdettük, szerdán 17 órára lakossági fórumra gyűltek a kürtösi magyarok a helybeli katolikus temetőben.
A megjelentek, ft. Zilahi András plébános, Búza Ilona, Ispravnic Julianna, Lucian Mária, Horváth István, Almási Zoltán, Steiner Mária és Hügel János RMDSZ-elnök egymás szavába vágva, keserű szájízzel magyarázták sérelmüket a sajtónak, illetve a jelen lévő Péró Tamás megyei ügyvezető alelnöknek. Vagyis, a temető szomszédságban lévő halastó felöli drótkerítést még tavaly ősszel lerombolták, a halastónál folyt takarítási munkálatokból származó, több teherautónyi iszapot a temető hátulsó részére hordták. Ahol az 1944. szeptemberi visszavonulás alkalmával elesett, mintegy 40 honvédnek a pázsittal benőtt sírja domborult. Ezen túlmenően, a halastónál dolgozók a közelmúltban földutat alakítottak ki maguknak a jelenleg használt részen, a régi temető sírjain. A régi temető helyét már csak a magában árválkodó központi kereszt jelzi, ahol halottak napján imádkozni szoktak. A szétdúlt kerítés egy-egy oszlopa, rajta dróthálóval még látszik, de a temető ettől zavartalanul átjárható. Ami a katonasírokat illeti, azok külön parcellában elhelyezve, régebben apró keresztek jelezték az ott nyugvóknak a neveit, majd csak a pázsittal benőtt domborulatok maradtak, most azt is betemették iszappal. Ft. Zilahi András plébánostól a temető jogi helyzete felől érdeklődtünk. Amint elmondta, a mácsai plébániának Kürtös csak a filiája volt, ezért a hivatalos okmányokat Mácsán tartották. Amikor azonban a németek kitelepedése után Mácsát a szentmártoni plébániához csatolták, a kürtösi katolikusok lelki gondozását a szentpáli plébániára bízták. A szentpáli plébános a kürtösi templom mellé történt sekrestyeépítés alkalmával a kulcsot átadta Túry László esperesnek. Ft. Zilahi András viszont csak az anyakönyvet kapta meg, más hivatalos dokumentumokkal nem rendelkezik a templom, illetve a temető tekintetében. Természetesen, a temesvári püspökségen hamarosan utána néz a temető jogi helyzetének. Ettől függetlenül sem lehet az egykori temetőből így gúnyt űzni. Ft. Zilahi András szerint a polgármester azt ígérte, hogy a temetőben visszaállítják az eredeti állapotot, sőt, kárpótlásul egy ravatalozó kápolnát is építenek ide.
A temető ügyében telefonon beszéltünk Aaniţei Nicolae kürtösi polgármesterrel, akinek felsoroltuk az 1949. augusztus 12-i Genfi Egyezménynek a katonasírok kölcsönös oltalmára, ápolására vonatkozó előírásai, illetve a román és magyar kormányok közötti ugyanerre vonatkozó szerződés ellen elkövetett szabálysértéseket. Kijelentése szerint azonban csak a közelmúltban hallott arról, hogy a temetőben katonasírok is vannak. Tehát az alkalmazottai sem tudhatták. Ettől függetlenül, a dolgot mindenképp helyre hozzák. Május végéig eltakarítják az odahordott földet, újraépítik a kerítést, sőt a ravatalozó megépítése is szóba jöhet. Hogy állja-e szavát, nyomon követjük. Reméljük, megteszi és a temetőben elhantolt katonák és civilek örök álmát hasonló incidensek nem fogják többé háborgatni.
Ez nem a kampány helye, viszont mindenképp ide kívánkozik, mert ha a közel 200 lelket számláló kürtösi magyarság az elmúlt helyhatósági választásokon jobban összekapta volna magát, a városi tanácsba képviselőt állíthatott volna, és talán nem jutott volna ilyen helyzetbe a temetőjük.
Nyugati Jelen (Arad)
Májusban mindent helyre hoznak?
Amint azt a Nyugati Jelenben is meghirdettük, szerdán 17 órára lakossági fórumra gyűltek a kürtösi magyarok a helybeli katolikus temetőben.
A megjelentek, ft. Zilahi András plébános, Búza Ilona, Ispravnic Julianna, Lucian Mária, Horváth István, Almási Zoltán, Steiner Mária és Hügel János RMDSZ-elnök egymás szavába vágva, keserű szájízzel magyarázták sérelmüket a sajtónak, illetve a jelen lévő Péró Tamás megyei ügyvezető alelnöknek. Vagyis, a temető szomszédságban lévő halastó felöli drótkerítést még tavaly ősszel lerombolták, a halastónál folyt takarítási munkálatokból származó, több teherautónyi iszapot a temető hátulsó részére hordták. Ahol az 1944. szeptemberi visszavonulás alkalmával elesett, mintegy 40 honvédnek a pázsittal benőtt sírja domborult. Ezen túlmenően, a halastónál dolgozók a közelmúltban földutat alakítottak ki maguknak a jelenleg használt részen, a régi temető sírjain. A régi temető helyét már csak a magában árválkodó központi kereszt jelzi, ahol halottak napján imádkozni szoktak. A szétdúlt kerítés egy-egy oszlopa, rajta dróthálóval még látszik, de a temető ettől zavartalanul átjárható. Ami a katonasírokat illeti, azok külön parcellában elhelyezve, régebben apró keresztek jelezték az ott nyugvóknak a neveit, majd csak a pázsittal benőtt domborulatok maradtak, most azt is betemették iszappal. Ft. Zilahi András plébánostól a temető jogi helyzete felől érdeklődtünk. Amint elmondta, a mácsai plébániának Kürtös csak a filiája volt, ezért a hivatalos okmányokat Mácsán tartották. Amikor azonban a németek kitelepedése után Mácsát a szentmártoni plébániához csatolták, a kürtösi katolikusok lelki gondozását a szentpáli plébániára bízták. A szentpáli plébános a kürtösi templom mellé történt sekrestyeépítés alkalmával a kulcsot átadta Túry László esperesnek. Ft. Zilahi András viszont csak az anyakönyvet kapta meg, más hivatalos dokumentumokkal nem rendelkezik a templom, illetve a temető tekintetében. Természetesen, a temesvári püspökségen hamarosan utána néz a temető jogi helyzetének. Ettől függetlenül sem lehet az egykori temetőből így gúnyt űzni. Ft. Zilahi András szerint a polgármester azt ígérte, hogy a temetőben visszaállítják az eredeti állapotot, sőt, kárpótlásul egy ravatalozó kápolnát is építenek ide.
A temető ügyében telefonon beszéltünk Aaniţei Nicolae kürtösi polgármesterrel, akinek felsoroltuk az 1949. augusztus 12-i Genfi Egyezménynek a katonasírok kölcsönös oltalmára, ápolására vonatkozó előírásai, illetve a román és magyar kormányok közötti ugyanerre vonatkozó szerződés ellen elkövetett szabálysértéseket. Kijelentése szerint azonban csak a közelmúltban hallott arról, hogy a temetőben katonasírok is vannak. Tehát az alkalmazottai sem tudhatták. Ettől függetlenül, a dolgot mindenképp helyre hozzák. Május végéig eltakarítják az odahordott földet, újraépítik a kerítést, sőt a ravatalozó megépítése is szóba jöhet. Hogy állja-e szavát, nyomon követjük. Reméljük, megteszi és a temetőben elhantolt katonák és civilek örök álmát hasonló incidensek nem fogják többé háborgatni.
Ez nem a kampány helye, viszont mindenképp ide kívánkozik, mert ha a közel 200 lelket számláló kürtösi magyarság az elmúlt helyhatósági választásokon jobban összekapta volna magát, a városi tanácsba képviselőt állíthatott volna, és talán nem jutott volna ilyen helyzetbe a temetőjük.
Nyugati Jelen (Arad)
2011. április 11.
Corlăţean aggódik
Jól megtanulta a leckét Budapesten a Mesterházy Attila MSZP-elnökkel folytatott tárgyaláson Titus Corlăţean, a PSD alelnöke: hibátlanul mondta fel az MSZP és az RMDSZ szövegét arról, hogy a gonosz budapesti kormány meg akarja osztani a romániai magyarságot, hogy az RMDSZ-t kibuktassa a parlamentből.
A konspirációs teória román verziója szerint Orbán Viktor és Traian Băsescu közösen szőtt összeesküvést az RMDSZ ellen azáltal, hogy támogatja az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozatalát. Nehogy elhiggyük azonban, hogy Corlăţean önzetlenül aggódik az RMDSZ-ért: a PSD már megmutatta, hogy felül tudja múlni a szélsőjobboldali pártokat magyarellenességben. Corlăţean szólamai csupán abba a színjátékba illeszkednek, amelynek keretében a balliberális ellenzék a maga oldalára szeretné csábítani a magyar szervezetet, hogy ezzel megbontsa a kormánykoalíciót.
Amúgy persze nem csupán az RMDSZ iránti „szimpátia” kovácsolta egybe a magyar–román szocialista internacionálét: a magyar jobboldallal szembeni ellenszenv is közös vonása az MSZP-nek és a PSD-nek. Mesterházy Attila talán föl sem fogja, mennyire zene a román politikusok füleinek az, ha ő és elvtársai lépten-nyomon kezdődő diktatúrát és kormányszintű szélsőséges nacionalizmust vizionálnak Magyarországon. A PSD ugyanis így már magyar forrásra hivatkozva is támadhatja a kormány határon túli magyarok önazonosságának megőrzése céljával hozott intézkedéseit, és javasolhatja a kettős állampolgárok jogainak korlátozását.
Arról meg, hogy valóban van-e szükség egy új magyar pártra, hadd mondjanak inkább véleményt a romániai magyarok. Az világos, hogy összefogás nélkül minimális az esély a parlamentbe jutásra. Viszont az is egyértelmű, hogy az RMDSZ önmagában már régóta nem képviseli a romániai magyarság egészét. Ha az új rivális valós választói támogatottságot is képes lesz az önkormányzati választásokon felmutatni, annak nyomán létrejöhetne egy plurális, az RMDSZ, a jövendő Néppárt és akár az MPP részvételével megalakított választási szövetség, amely talán jobban mozgósítaná a magyar szavazópolgárokat. Ha meg nem, akkor Corlăţean joggal aggodalmaskodhat, mert az RMDSZ a jelenlegi katasztrófakormányzásban való részvétellel Fidesz-„segítség” nélkül, önerőből is kétségessé tette, hogy bejut-e a parlamentbe a jövő évi választásokon.
Krónika (Kolozsvár)
Jól megtanulta a leckét Budapesten a Mesterházy Attila MSZP-elnökkel folytatott tárgyaláson Titus Corlăţean, a PSD alelnöke: hibátlanul mondta fel az MSZP és az RMDSZ szövegét arról, hogy a gonosz budapesti kormány meg akarja osztani a romániai magyarságot, hogy az RMDSZ-t kibuktassa a parlamentből.
A konspirációs teória román verziója szerint Orbán Viktor és Traian Băsescu közösen szőtt összeesküvést az RMDSZ ellen azáltal, hogy támogatja az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozatalát. Nehogy elhiggyük azonban, hogy Corlăţean önzetlenül aggódik az RMDSZ-ért: a PSD már megmutatta, hogy felül tudja múlni a szélsőjobboldali pártokat magyarellenességben. Corlăţean szólamai csupán abba a színjátékba illeszkednek, amelynek keretében a balliberális ellenzék a maga oldalára szeretné csábítani a magyar szervezetet, hogy ezzel megbontsa a kormánykoalíciót.
Amúgy persze nem csupán az RMDSZ iránti „szimpátia” kovácsolta egybe a magyar–román szocialista internacionálét: a magyar jobboldallal szembeni ellenszenv is közös vonása az MSZP-nek és a PSD-nek. Mesterházy Attila talán föl sem fogja, mennyire zene a román politikusok füleinek az, ha ő és elvtársai lépten-nyomon kezdődő diktatúrát és kormányszintű szélsőséges nacionalizmust vizionálnak Magyarországon. A PSD ugyanis így már magyar forrásra hivatkozva is támadhatja a kormány határon túli magyarok önazonosságának megőrzése céljával hozott intézkedéseit, és javasolhatja a kettős állampolgárok jogainak korlátozását.
Arról meg, hogy valóban van-e szükség egy új magyar pártra, hadd mondjanak inkább véleményt a romániai magyarok. Az világos, hogy összefogás nélkül minimális az esély a parlamentbe jutásra. Viszont az is egyértelmű, hogy az RMDSZ önmagában már régóta nem képviseli a romániai magyarság egészét. Ha az új rivális valós választói támogatottságot is képes lesz az önkormányzati választásokon felmutatni, annak nyomán létrejöhetne egy plurális, az RMDSZ, a jövendő Néppárt és akár az MPP részvételével megalakított választási szövetség, amely talán jobban mozgósítaná a magyar szavazópolgárokat. Ha meg nem, akkor Corlăţean joggal aggodalmaskodhat, mert az RMDSZ a jelenlegi katasztrófakormányzásban való részvétellel Fidesz-„segítség” nélkül, önerőből is kétségessé tette, hogy bejut-e a parlamentbe a jövő évi választásokon.
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 11.
„Történelmi jelentőséggel bír az EMKE a magyarság életében”
Újraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület
Társszervezeteit, a 120 évvel ezelőtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyűlésén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője pedig a NEFMI Kárpát-medencei közművelődésre vonatkozó elképzeléseiről tartott előadást. A közgyűlést követően, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket.
– Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyűlés lényege – összegezte köszöntőjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsősorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke előtt – Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc –, akik az elmúlt húsz évben jelentősen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendős Romániai Magyar Dalosszövetséggel.
Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelőtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelő programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. – Önmagában véve is történelmi jelentőségű, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket – EMKE, EKE, EME, EGE stb. – újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közművelődés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik – mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelőtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét előtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. – Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfőiskolák működésében, műemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erős összekötő kapocs marad. Történelmi jelentőségű szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek – mondta az akadémikus.
Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. – A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szerveződésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szerveződésnek, erőnek a támogatásával, amit a civil szervezetek működése jelent – tette hozzá Dávid Gyula.
Közművelődés támogatása román és magyar alapokból
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE működésével. – A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szerveződések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek – mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-től 2009-ig tartó időszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen.
Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a művészeti intézményeket – Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata – érintő hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közművelődés különböző területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé teszi a magyar kultúrát művelő szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idő alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvű folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bővítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak).
– Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük – tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMKÉ-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület működéséhez.
Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi művek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebből 48 határon túli, amiből 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülőföld Alap általános jogutódjaként működő Bethlen Gábor Alap jelentős segítséget nyújthat a határon túli közművelődés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különböző térségeiben élő magyar művészek kapcsolatteremtését és együttműködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében – a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett – továbbra is nagy szükség van az amatőrök üdeségére és frissességre.
Középpontban az EKE és a dalosszövetség
A világ más tájain élőkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy „a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket”, magyarázta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetősége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József főtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. – Nem volt menedékház, üdülőtelep, turistaösvény, pihenőhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és működtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyőződésre jutott, hogy a megalakítandó EKÉ-nek önálló, független egyesületnek kell lennie. Így Sándor Józsefet tekinthetjük az EKE alapítójának – részletezte Dezső László. Az EKE 1891. május 12-én kezdte meg működését, a turistaság népszerűsítését, a természeti értékek óvását és megismertetését, valamint a hagyományok ápolását tűzve ki céljául. Hozzátette: az elődök által kitaposott ösvényen kell járnunk ma is, amikor „az ember hátat fordított a hegyeknek és a domboknak, sőt, még a természet rendjébe is beavatkozott”. Kiderült: a fennállásának 120. évfordulóját ünneplő EKE Sztánán szervezi meg „központi megemlékezését” május 13-a és 15-e között, ennek keretében pedig az egyesület jubileumi kötetét is bemutatják.
Guttmann Mihály a Romániai Magyar Dalosszövetség 90 évét tekintette át. – 1921. november 13-án 30 énekkar küldöttje mondta ki Brassóban a dalosszövetség létrehozásának szükségességét, élére pedig idős Szemlér Ferenc brassói tanárt nevezték ki – részletezte a tiszteletbeli elnök, majd a célokat is vázolta: a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítése révén a karének, a dal- és zeneirodalom ápolása, különböző versenyek, karmesteri tanfolyamok, ünnepségek, hangversenyek megszervezése, szaklapok, valamint zeneművek megjelentetése stb. 1930-ban már 130 egyesületet foglalt magába, s ez a szám 1938-ra már elérte a 228-at. A dalosszövetség 1949-ben bekövetkezett megszűnésének és 1994-es újraalakulásának ismertetése mellett Guttmann a zeneoktatás jelenlegi helyzetére is kitért: véleménye szerint ennek terén is elengedhetetlen a megfelelő zenei felkészültség, az a fajta szakértelem, amivel korábban a kántortanítók rendelkeztek. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a dalosszövetség novemberben tartja ünnepi rendezvényét Kolozsváron.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, „felbecsülhetetlen természetvédő és honismereti munkássága elismeréseként” díszoklevelet adományozott az EKÉ-nek, majd a dalosszövetségnek „felbecsülhetetlen értékmentő és dalos kultúrát teremtő munkássága elismeréseként”. A folytatásban sor került az elnökségi beszámolóra: ennek keretében Dáné többek között a pusztinai Magyar Ház rehabilitációs munkálatairól és a farkaslaki Tamási-ház (Ágnes néni háza) sorsáról is szólt. Az elnöki jelentést és a pénzügyi beszámolót egyhangúlag elfogadta a közgyűlés, délután fél 3-tól pedig ünnepélyes keretek között adták át az idei EMKE-díjakat. A kitüntetettek: Székedi Ferenc (Spectator-díj), Szabó Éva (Kacsó András-díj), Szőcsné Gazda Enikő (Bányai János-díj), Dávid Lajos (Kun Kocsárd-díj), Gáspár Attila (Nagy István-díj), Tóth-Páll Miklós (Bánffy Miklós-díj), Veress Albert (Kovács György-díj), Halasi Erzsébet (Poór Lili-díj), Kardos Máriusz Róbert (Tompa Miklós-díj), Feszt László (Szolnay Sándor-díj), Hubbes Éva (Monoki István-díj), Asztalos Lajos (Kőváry László-díj), Székely Tibor (gróf Mikó Imre-díj). Posztumusz tiszteletbeli tagjává fogadta az EMKE Balogh Ferencet, Domokos Gézát, Laskay Sándort és Sárkány Ferencet. Tiszteletbeli tagja lett az egyesületnek Deáky András és Pillich László, díszoklevelet vehetett át Könczey Elemér és Máté András Levente (a díjak és az oklevelek indoklását lapunk április 6-i, szerdai számában közöltük).
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
Újraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület
Társszervezeteit, a 120 évvel ezelőtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyűlésén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője pedig a NEFMI Kárpát-medencei közművelődésre vonatkozó elképzeléseiről tartott előadást. A közgyűlést követően, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket.
– Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyűlés lényege – összegezte köszöntőjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsősorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke előtt – Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc –, akik az elmúlt húsz évben jelentősen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendős Romániai Magyar Dalosszövetséggel.
Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelőtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelő programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. – Önmagában véve is történelmi jelentőségű, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket – EMKE, EKE, EME, EGE stb. – újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közművelődés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik – mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelőtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét előtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. – Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfőiskolák működésében, műemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erős összekötő kapocs marad. Történelmi jelentőségű szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek – mondta az akadémikus.
Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. – A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szerveződésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szerveződésnek, erőnek a támogatásával, amit a civil szervezetek működése jelent – tette hozzá Dávid Gyula.
Közművelődés támogatása román és magyar alapokból
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE működésével. – A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szerveződések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek – mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-től 2009-ig tartó időszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen.
Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a művészeti intézményeket – Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata – érintő hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közművelődés különböző területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé teszi a magyar kultúrát művelő szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idő alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvű folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bővítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak).
– Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük – tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMKÉ-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület működéséhez.
Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi művek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebből 48 határon túli, amiből 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülőföld Alap általános jogutódjaként működő Bethlen Gábor Alap jelentős segítséget nyújthat a határon túli közművelődés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különböző térségeiben élő magyar művészek kapcsolatteremtését és együttműködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében – a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett – továbbra is nagy szükség van az amatőrök üdeségére és frissességre.
Középpontban az EKE és a dalosszövetség
A világ más tájain élőkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy „a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket”, magyarázta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetősége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József főtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. – Nem volt menedékház, üdülőtelep, turistaösvény, pihenőhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és működtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyőződésre jutott, hogy a megalakítandó EKÉ-nek önálló, független egyesületnek kell lennie. Így Sándor Józsefet tekinthetjük az EKE alapítójának – részletezte Dezső László. Az EKE 1891. május 12-én kezdte meg működését, a turistaság népszerűsítését, a természeti értékek óvását és megismertetését, valamint a hagyományok ápolását tűzve ki céljául. Hozzátette: az elődök által kitaposott ösvényen kell járnunk ma is, amikor „az ember hátat fordított a hegyeknek és a domboknak, sőt, még a természet rendjébe is beavatkozott”. Kiderült: a fennállásának 120. évfordulóját ünneplő EKE Sztánán szervezi meg „központi megemlékezését” május 13-a és 15-e között, ennek keretében pedig az egyesület jubileumi kötetét is bemutatják.
Guttmann Mihály a Romániai Magyar Dalosszövetség 90 évét tekintette át. – 1921. november 13-án 30 énekkar küldöttje mondta ki Brassóban a dalosszövetség létrehozásának szükségességét, élére pedig idős Szemlér Ferenc brassói tanárt nevezték ki – részletezte a tiszteletbeli elnök, majd a célokat is vázolta: a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítése révén a karének, a dal- és zeneirodalom ápolása, különböző versenyek, karmesteri tanfolyamok, ünnepségek, hangversenyek megszervezése, szaklapok, valamint zeneművek megjelentetése stb. 1930-ban már 130 egyesületet foglalt magába, s ez a szám 1938-ra már elérte a 228-at. A dalosszövetség 1949-ben bekövetkezett megszűnésének és 1994-es újraalakulásának ismertetése mellett Guttmann a zeneoktatás jelenlegi helyzetére is kitért: véleménye szerint ennek terén is elengedhetetlen a megfelelő zenei felkészültség, az a fajta szakértelem, amivel korábban a kántortanítók rendelkeztek. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a dalosszövetség novemberben tartja ünnepi rendezvényét Kolozsváron.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, „felbecsülhetetlen természetvédő és honismereti munkássága elismeréseként” díszoklevelet adományozott az EKÉ-nek, majd a dalosszövetségnek „felbecsülhetetlen értékmentő és dalos kultúrát teremtő munkássága elismeréseként”. A folytatásban sor került az elnökségi beszámolóra: ennek keretében Dáné többek között a pusztinai Magyar Ház rehabilitációs munkálatairól és a farkaslaki Tamási-ház (Ágnes néni háza) sorsáról is szólt. Az elnöki jelentést és a pénzügyi beszámolót egyhangúlag elfogadta a közgyűlés, délután fél 3-tól pedig ünnepélyes keretek között adták át az idei EMKE-díjakat. A kitüntetettek: Székedi Ferenc (Spectator-díj), Szabó Éva (Kacsó András-díj), Szőcsné Gazda Enikő (Bányai János-díj), Dávid Lajos (Kun Kocsárd-díj), Gáspár Attila (Nagy István-díj), Tóth-Páll Miklós (Bánffy Miklós-díj), Veress Albert (Kovács György-díj), Halasi Erzsébet (Poór Lili-díj), Kardos Máriusz Róbert (Tompa Miklós-díj), Feszt László (Szolnay Sándor-díj), Hubbes Éva (Monoki István-díj), Asztalos Lajos (Kőváry László-díj), Székely Tibor (gróf Mikó Imre-díj). Posztumusz tiszteletbeli tagjává fogadta az EMKE Balogh Ferencet, Domokos Gézát, Laskay Sándort és Sárkány Ferencet. Tiszteletbeli tagja lett az egyesületnek Deáky András és Pillich László, díszoklevelet vehetett át Könczey Elemér és Máté András Levente (a díjak és az oklevelek indoklását lapunk április 6-i, szerdai számában közöltük).
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 11.
Magyar alkotmányozás: százötven módosító javaslatot támogat az előterjesztő
Mintegy 150 módosító indítványt támogat az előterjesztő a Fidesz-KDNP alaptörvény-javaslatához érkezettek közül – derül ki a magyar Országgyűlés honlapján elérhető tájékoztatásból. Ezek sorában összesen egy olyan – a független Ivády Gábor által jegyzett, a Nemzeti hitvallás szövegét érintő – módosítás van, amelyet nem kormánypárti képviselő, vagy bizottság nyújtott be.
A Ház hétfőn szavaz a módosító javaslatokról, az új alkotmány elfogadását április 18-ra tervezik.
A kormánypárti képviselők által előterjesztett alaptörvény-javaslat eddigi parlamenti vitája alapján nem állítható teljes bizonyossággal, hogy feltétlenül minden, az előterjesztő által most támogatottként jelzett módosítás megkapja a szükséges kétharmados többséget: a kormánypárti frakciók soraiban, illetve között is vitát váltott ki például a bírák – akik a jelenlegi szabályok szerint 70 éves korukig dolgozhatnak – szolgálati jogviszonyának általános öregségi nyugdíjkorhatárhoz kötése, valamint a vármegye szerepeltetése.
Szavazni a házszabály értelmében csak arról a módosító javaslatról (vagy kapcsolódó módosító javaslatról) kell, amellyel az előterjesztő egyetért, vagy amely egyharmados bizottsági támogatást kapott, vagy amelyet a kijelölt bizottság nyújtott be. Legfeljebb három alkalommal élhet azzal a joggal is egy képviselőcsoport vezetője, hogy kéri, valamely indítványról külön szavazzon a Ház. (Saját javaslatát 10 képviselő támogatásával független képviselő is „kikérheti”.) Azokról a módosító javaslatokról, amelyekkel az előterjesztő egyetért, az Országgyűlés egy szavazással szavaz, de bármely frakcióvezető, továbbá, ha nem a kormány az előterjesztő – az alaptörvény esetében nem az –, akkor a kormány is kérheti, hogy legfeljebb három módosítóról a Ház külön döntsön.
Az alkotmányos rendelkezések részleteit számos területen sarkalatos – azaz a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatához kötött – törvények bontják majd ki; mintegy harminc ilyen lehet. Sarkalatos törvény rendelkezik majd egyebek között a közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályairól, a családok védelméről, az egyházakról, a pártok működéséről a sajtószabadságról, a választójogról, a képviselők javadalmazásáról és összeférhetetlenségének eseteiről, a parlamenti bizottság előtti megjelenés kötelezettségéről, a nemzeti vagyon védelméről, az Alkotmánybíróságról, a bíróságokról, az ügyészségről, a helyi önkormányzatokról, a számvevőszék, a Költségvetési Tanács, illetve a jegybank működéséről, a magyar állampolgárságra vonatkozó szabályokról, a hazai nemzetiségek jogairól – köztük az Országgyűlés munkájában való részvételükkel.
Az előterjesztő által támogatott javaslatok alapján, nem szerepel majd az alkotmányban például a kiskorúak után járó szavazati jog lehetősége és az a kitétel, hogy az alaptörvény végén feltüntetik az igennel szavazó képviselők nevét.
Benne lehet, hogy Magyarország pénzneme a forint, hogy mindenkinek joga van – törvényben meghatározottak szerint – a személye, illetve a tulajdona ellen intézett jogtalan támadás elhárításához és, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szabható ki arra, aki szándékos, erőszakos bűncselekményt követ el. A köztársasági elnök nevezné ki hat évre a Magyar Nemzeti Bank elnöke mellett a jegybank alelnökeit is. Az alapvető jogok biztosa – akit az Országgyűlés a képviselők kétharmadának szavazatával hat évre választ – helyettest nevez ki a jövő nemzedékek érdekeinek, valamint a hazai nemzetiségek jogainak védelmére – rendelkezhet az új alkotmány.
Az előterjesztő az úgynevezett „támogatott sor” alapján azt rögzítené az alkotmányban, hogy az Alkotmánybíróság (Ab) – amely a mostani tizenegyről tizenöt tagúra bővül – az alaptörvénnyel való összhang szempontjából megvizsgálja az elfogadott, de ki nem hirdetett törvényeket; bírói kezdeményezésre felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazandó jogszabály, alkotmányjogi panasz alapján az egyedi ügyben alkalmazott jogszabály, alkotmányjogi panasz alapján a bírói döntés, a kormány, az országgyűlési képviselők egynegyede, vagy az alapvető jogok biztosa kezdeményezésére a jogszabályok alaptörvénnyel való összhangját; vizsgálja a jogszabályok nemzetközi szerződésbe ütközését. (Korábban, egy bizottsági ülésen még támogatta az előterjesztő, hogy bármely képviselő az Ab-hez fordulhasson, azaz ezzel a joggal ne csak a képviselők egynegyede élhessen.)
Várhatóan szerepel majd az alkotmányban az az alkotmánybírósági hatáskört érintő korlátozás, amely szerint mindaddig, amíg az államadósság mértéke meghaladja a GDP 50 százalékát, az Ab a központi költségvetésről, annak végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról szóló törvények alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg. Az önkormányzat törvényben meghatározott mértékű kölcsönfelvételét vagy más kötelezettségvállalását feltételhez, illetve a kormány hozzájárulásához köthetik.
A költségvetési törvény megalkotására vonatkozó megfogalmazásból kikerülhet az „egy naptári” kifejezés, a szabály úgy szólna, hogy a Ház „minden évre vonatkozóan” alkot törvényt a központi költségvetésről és annak végrehajtásáról. Sarkalatos törvény a választójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti.
Az alkotmány címében a „Magyarország Alaptörvénye” után a kihirdetés napja szerepel majd.
Szabadság (Kolozsvár)
Mintegy 150 módosító indítványt támogat az előterjesztő a Fidesz-KDNP alaptörvény-javaslatához érkezettek közül – derül ki a magyar Országgyűlés honlapján elérhető tájékoztatásból. Ezek sorában összesen egy olyan – a független Ivády Gábor által jegyzett, a Nemzeti hitvallás szövegét érintő – módosítás van, amelyet nem kormánypárti képviselő, vagy bizottság nyújtott be.
A Ház hétfőn szavaz a módosító javaslatokról, az új alkotmány elfogadását április 18-ra tervezik.
A kormánypárti képviselők által előterjesztett alaptörvény-javaslat eddigi parlamenti vitája alapján nem állítható teljes bizonyossággal, hogy feltétlenül minden, az előterjesztő által most támogatottként jelzett módosítás megkapja a szükséges kétharmados többséget: a kormánypárti frakciók soraiban, illetve között is vitát váltott ki például a bírák – akik a jelenlegi szabályok szerint 70 éves korukig dolgozhatnak – szolgálati jogviszonyának általános öregségi nyugdíjkorhatárhoz kötése, valamint a vármegye szerepeltetése.
Szavazni a házszabály értelmében csak arról a módosító javaslatról (vagy kapcsolódó módosító javaslatról) kell, amellyel az előterjesztő egyetért, vagy amely egyharmados bizottsági támogatást kapott, vagy amelyet a kijelölt bizottság nyújtott be. Legfeljebb három alkalommal élhet azzal a joggal is egy képviselőcsoport vezetője, hogy kéri, valamely indítványról külön szavazzon a Ház. (Saját javaslatát 10 képviselő támogatásával független képviselő is „kikérheti”.) Azokról a módosító javaslatokról, amelyekkel az előterjesztő egyetért, az Országgyűlés egy szavazással szavaz, de bármely frakcióvezető, továbbá, ha nem a kormány az előterjesztő – az alaptörvény esetében nem az –, akkor a kormány is kérheti, hogy legfeljebb három módosítóról a Ház külön döntsön.
Az alkotmányos rendelkezések részleteit számos területen sarkalatos – azaz a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatához kötött – törvények bontják majd ki; mintegy harminc ilyen lehet. Sarkalatos törvény rendelkezik majd egyebek között a közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályairól, a családok védelméről, az egyházakról, a pártok működéséről a sajtószabadságról, a választójogról, a képviselők javadalmazásáról és összeférhetetlenségének eseteiről, a parlamenti bizottság előtti megjelenés kötelezettségéről, a nemzeti vagyon védelméről, az Alkotmánybíróságról, a bíróságokról, az ügyészségről, a helyi önkormányzatokról, a számvevőszék, a Költségvetési Tanács, illetve a jegybank működéséről, a magyar állampolgárságra vonatkozó szabályokról, a hazai nemzetiségek jogairól – köztük az Országgyűlés munkájában való részvételükkel.
Az előterjesztő által támogatott javaslatok alapján, nem szerepel majd az alkotmányban például a kiskorúak után járó szavazati jog lehetősége és az a kitétel, hogy az alaptörvény végén feltüntetik az igennel szavazó képviselők nevét.
Benne lehet, hogy Magyarország pénzneme a forint, hogy mindenkinek joga van – törvényben meghatározottak szerint – a személye, illetve a tulajdona ellen intézett jogtalan támadás elhárításához és, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szabható ki arra, aki szándékos, erőszakos bűncselekményt követ el. A köztársasági elnök nevezné ki hat évre a Magyar Nemzeti Bank elnöke mellett a jegybank alelnökeit is. Az alapvető jogok biztosa – akit az Országgyűlés a képviselők kétharmadának szavazatával hat évre választ – helyettest nevez ki a jövő nemzedékek érdekeinek, valamint a hazai nemzetiségek jogainak védelmére – rendelkezhet az új alkotmány.
Az előterjesztő az úgynevezett „támogatott sor” alapján azt rögzítené az alkotmányban, hogy az Alkotmánybíróság (Ab) – amely a mostani tizenegyről tizenöt tagúra bővül – az alaptörvénnyel való összhang szempontjából megvizsgálja az elfogadott, de ki nem hirdetett törvényeket; bírói kezdeményezésre felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazandó jogszabály, alkotmányjogi panasz alapján az egyedi ügyben alkalmazott jogszabály, alkotmányjogi panasz alapján a bírói döntés, a kormány, az országgyűlési képviselők egynegyede, vagy az alapvető jogok biztosa kezdeményezésére a jogszabályok alaptörvénnyel való összhangját; vizsgálja a jogszabályok nemzetközi szerződésbe ütközését. (Korábban, egy bizottsági ülésen még támogatta az előterjesztő, hogy bármely képviselő az Ab-hez fordulhasson, azaz ezzel a joggal ne csak a képviselők egynegyede élhessen.)
Várhatóan szerepel majd az alkotmányban az az alkotmánybírósági hatáskört érintő korlátozás, amely szerint mindaddig, amíg az államadósság mértéke meghaladja a GDP 50 százalékát, az Ab a központi költségvetésről, annak végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról szóló törvények alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg. Az önkormányzat törvényben meghatározott mértékű kölcsönfelvételét vagy más kötelezettségvállalását feltételhez, illetve a kormány hozzájárulásához köthetik.
A költségvetési törvény megalkotására vonatkozó megfogalmazásból kikerülhet az „egy naptári” kifejezés, a szabály úgy szólna, hogy a Ház „minden évre vonatkozóan” alkot törvényt a központi költségvetésről és annak végrehajtásáról. Sarkalatos törvény a választójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti.
Az alkotmány címében a „Magyarország Alaptörvénye” után a kihirdetés napja szerepel majd.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 11.
Rácz Károly: “Elvesztettem egy barátot”
A kézdi polgármester továbbra is állítja, kölcsönkérte azt az összeget, amely a vád szerint a feljelentő cége által több részletben fizetett kenőpénz egy része volt.
Rekordszámú újságíró volt kíváncsi Rácz Károly, Kézdivásárhely polgármesterének kiszabadulása utáni első sajtótájékoztatójára. A kenőpénz elfogadásával vádolt MPP-s politikus szabadlábon védekezhet, mivel azonnali hatállyal megszüntették előzetes letartóztatását.
„A Brassói Táblabíróság végre hozott egy politikailag nem befolyásolt döntést, és elismerte, hogy azok a szedett-vedett állítások, amelyek az aktacsomókban szerepelnek, nem állják meg a helyüket. Nem hogy a letartóztatásomat meghosszabbítsák, de azonnali hatállyal megszüntették azt” – interpretálta a döntést Rácz.
Bízik az igazságszolgáltatásban, és hogy fény derül arra, „mindez egy aljas támadás a személyem ellen”, illetve „politikai támadás”. Hogy kik és miért tették ezt, kik állnak a háttérben, az pontosan ki fog derülni – közölte. Rácz úgy véli, az RMDSZ áll a háttérben. „Elvesztettem egy barátot, de rengeteg másikat szereztem helyette” – fogalmazott. Megköszönte azoknak a támogatását, akik kiálltak mellette, és kifejezte reményét, hogy „kiderülnek a tények”. Rengeteg pletyka kering a városban, hogy mi lehetett a feljelentő motivációja – ezeket a polgármester nem kommentálta. „Ez a személy szégyent hozott a városra, és én mindent megteszek, hogy ezt a szégyent lemossuk” – tette hozzá. A tárgyalás részletei minden bizonnyal publikusak lesznek, az összes átirat és részlet elérhető lesz – hívta föl a sajtó figyelmét.
A polgármester bemutatta a Brassói Táblabíróság április 8-i keltezésű végzését, amely kimondja: visszavonja a Kovászna Megyei Törvényszék által március 12-én hozott, Rácz Károly előzetes letartóztatására vonatkozó döntést, és azonnali hatállyal szabadlábra helyezi a vádlottat. Cáfolta, hogy a várost nem szabad elhagynia.
A polgármester szerint előzetes letartóztatása alatt az ügyészek nem tudtak több bizonyítékot szerezni ellene, ám tőle megtagadták, hogy a telefonbeszélgetéseinek felvételét felhasználja a saját védelmére bizonyítékként, illetve hogy ártatlanságát igazoló tanúkat hozzon. „Amikor a táblabíróság elemezte a DNA által összeállított aktacsomót – amely végleges, mivel lezárták –, akkor láthatta összességében, hogy nincs alapja annak a vádnak, amit ellenem felhoztak. Emiatt nem kérték, hogy a polgármesteri funkciót ne tölthessem be” - vélte. Kulcsár-Terza József szerint a táblabírósági döntés azt is jelenti, hogy a korábbi, előzetes letartóztatásra vonatkozó Kovászna megyei bírósági döntés nem volt törvényes. „Azt majd az igazságszolgáltatás eldönti, bűncselekmény-e, ha valaki kölcsönkér egy olyan személytől, akivel a polgármesteri hivatalnak szerződése van. De a letartóztatás törvénytelen volt” – vélte. Szerinte példátlan, hogy a védelem bizonyítékait nem fogadta el az ügyészség – „de a pénteki döntéssel igazság lett, a továbbiakat meglátjuk”.
Arra az újságírói kérdésre, milyen hatással lesz az MPP-re a per, visszakaphatja-e országos alelnöki tisztségét Rácz Károly, az illetékesek kitérő választ adtak. E témáról a szerdai elnökségi ülésen, Kézdivásárhelyen tárgyalnak majd az MPP vezetői. „Ez a hercehurca véleményem szerint mindenképpen publicitást adott a pártnak” – vélte Rácz. A jövő évi helyhatósági választáson egyes sajtóinformációk szerint az MPP ismét indítani szándékozik Ráczot. A polgármester leszögezte, számára fontosabb az ártatlanságát bizonyítani, mint hogy azon aggódjon, milyen lesz a politikai megítélése; még nem döntötte el, indulna-e a polgármesteri tisztségért. Az MPP politikusai cáfolták, hogy nézeteltérés lett volna a pártban Rácz ügyével kapcsolatban. Lukács László, a kézdivásárhelyi MPP elnöke a tagság nevében kifejezte reményét, hogy a polgármester tisztázni tudja ártatlanságát, és rágalomnak nevezte, hogy ők nem álltak volna ki Rácz mellett. Rácz megosztott néhány részletet ügye előzményeiről is. Saját bevallása szerint megválasztása után folyamatosan próbálták meggyőzni az RMDSZ-be való átállásról, „baráti javaslatokat”, majd tavaly-tavalyelőtt fenyegetéseket is kapott, hogy családostól költözzön el a városból. Mivel nem hátrált meg, ezért folyamodhatott az ellenség a lejáratás módszeréhez – vélte.
Hogyan történt a „tettenérés”? „Egy nehéz helyzetben lévő vállalkozást próbáltam segíteni – válságban vagyunk. Egy baráttól kértem kölcsön egy összeget. Ő ezt az alkalmat csapdának használta fel, amelyet jól kitervelt, és előzetesen megegyezett a DNA-val. Ahogy ő kilépett az ajtón, be is rohantak, kérdezték, kaptam pénzt? Mondtam, igen. Kitől, milyen címen? Mondtam, kölcsönbe. Mennyit? Ennyit. Azzal vittek is.” A feljelentő Rácz szerint úgy próbált még ellene tanúkat szerezni, hogy körbetelefonálta azokat a cégeket, amelyeknek a polgármesteri hivatallal szerződésük volt, és kitálalta, hogy ő ennyi és ennyi pénzt adott a polgármesternek – eközben a telefonja le volt hallgatva. Ám egyetlenegy személy sem került, aki tanúsította volna, hogy ő is adott csúszópénzt a polgármesternek. „Az egész vádirat ennek az egy személynek a nyilatkozatain alapszik” – szögezte le Rácz.
„Olyan emberben bíztam meg, akiben nem kellett volna” – mondta. Rácz, mint elmondta, korábban is kért kölcsön más személyektől, ám ettől az illetőtől akkor kért először. (Mint ismeretes, a DNA-nak összesen tíz ilyen korrupciós esetről van tudomása, ugyanaz – a polgármesteri hivatallal sóder és kavics beszállítására szerződött – cég fizetett összesen 51 ezer lejt Rácznak a DNA szerint.) A polgármester azt mondta, a feljelentő cége 2009-ben 420 millió régi lejjel támogatta a városnapok megszervezését, 2010-ben pedig újabb 200 millióra tett felajánlást – ám sokáig nem tettek eleget a szponzorszerződésnek. Idén februárban 3000 lejt törlesztett ebből az illető, de nem utalta, hanem a polgármester elmondása szerint készpénzben adta oda neki, amit rendhagyó módon azért fogadott el, mert örült, hogy egyáltalán van „valamiféle előrelépés” az ügyben, hiszen közben a helyi tanács sürgette a városnapok elszámolásával kapcsolatban. Azt az összeget természetesen másnap be is vitte a könyvelőségre – tette hozzá Rácz.
B. D. T.
Transindex.ro
A kézdi polgármester továbbra is állítja, kölcsönkérte azt az összeget, amely a vád szerint a feljelentő cége által több részletben fizetett kenőpénz egy része volt.
Rekordszámú újságíró volt kíváncsi Rácz Károly, Kézdivásárhely polgármesterének kiszabadulása utáni első sajtótájékoztatójára. A kenőpénz elfogadásával vádolt MPP-s politikus szabadlábon védekezhet, mivel azonnali hatállyal megszüntették előzetes letartóztatását.
„A Brassói Táblabíróság végre hozott egy politikailag nem befolyásolt döntést, és elismerte, hogy azok a szedett-vedett állítások, amelyek az aktacsomókban szerepelnek, nem állják meg a helyüket. Nem hogy a letartóztatásomat meghosszabbítsák, de azonnali hatállyal megszüntették azt” – interpretálta a döntést Rácz.
Bízik az igazságszolgáltatásban, és hogy fény derül arra, „mindez egy aljas támadás a személyem ellen”, illetve „politikai támadás”. Hogy kik és miért tették ezt, kik állnak a háttérben, az pontosan ki fog derülni – közölte. Rácz úgy véli, az RMDSZ áll a háttérben. „Elvesztettem egy barátot, de rengeteg másikat szereztem helyette” – fogalmazott. Megköszönte azoknak a támogatását, akik kiálltak mellette, és kifejezte reményét, hogy „kiderülnek a tények”. Rengeteg pletyka kering a városban, hogy mi lehetett a feljelentő motivációja – ezeket a polgármester nem kommentálta. „Ez a személy szégyent hozott a városra, és én mindent megteszek, hogy ezt a szégyent lemossuk” – tette hozzá. A tárgyalás részletei minden bizonnyal publikusak lesznek, az összes átirat és részlet elérhető lesz – hívta föl a sajtó figyelmét.
A polgármester bemutatta a Brassói Táblabíróság április 8-i keltezésű végzését, amely kimondja: visszavonja a Kovászna Megyei Törvényszék által március 12-én hozott, Rácz Károly előzetes letartóztatására vonatkozó döntést, és azonnali hatállyal szabadlábra helyezi a vádlottat. Cáfolta, hogy a várost nem szabad elhagynia.
A polgármester szerint előzetes letartóztatása alatt az ügyészek nem tudtak több bizonyítékot szerezni ellene, ám tőle megtagadták, hogy a telefonbeszélgetéseinek felvételét felhasználja a saját védelmére bizonyítékként, illetve hogy ártatlanságát igazoló tanúkat hozzon. „Amikor a táblabíróság elemezte a DNA által összeállított aktacsomót – amely végleges, mivel lezárták –, akkor láthatta összességében, hogy nincs alapja annak a vádnak, amit ellenem felhoztak. Emiatt nem kérték, hogy a polgármesteri funkciót ne tölthessem be” - vélte. Kulcsár-Terza József szerint a táblabírósági döntés azt is jelenti, hogy a korábbi, előzetes letartóztatásra vonatkozó Kovászna megyei bírósági döntés nem volt törvényes. „Azt majd az igazságszolgáltatás eldönti, bűncselekmény-e, ha valaki kölcsönkér egy olyan személytől, akivel a polgármesteri hivatalnak szerződése van. De a letartóztatás törvénytelen volt” – vélte. Szerinte példátlan, hogy a védelem bizonyítékait nem fogadta el az ügyészség – „de a pénteki döntéssel igazság lett, a továbbiakat meglátjuk”.
Arra az újságírói kérdésre, milyen hatással lesz az MPP-re a per, visszakaphatja-e országos alelnöki tisztségét Rácz Károly, az illetékesek kitérő választ adtak. E témáról a szerdai elnökségi ülésen, Kézdivásárhelyen tárgyalnak majd az MPP vezetői. „Ez a hercehurca véleményem szerint mindenképpen publicitást adott a pártnak” – vélte Rácz. A jövő évi helyhatósági választáson egyes sajtóinformációk szerint az MPP ismét indítani szándékozik Ráczot. A polgármester leszögezte, számára fontosabb az ártatlanságát bizonyítani, mint hogy azon aggódjon, milyen lesz a politikai megítélése; még nem döntötte el, indulna-e a polgármesteri tisztségért. Az MPP politikusai cáfolták, hogy nézeteltérés lett volna a pártban Rácz ügyével kapcsolatban. Lukács László, a kézdivásárhelyi MPP elnöke a tagság nevében kifejezte reményét, hogy a polgármester tisztázni tudja ártatlanságát, és rágalomnak nevezte, hogy ők nem álltak volna ki Rácz mellett. Rácz megosztott néhány részletet ügye előzményeiről is. Saját bevallása szerint megválasztása után folyamatosan próbálták meggyőzni az RMDSZ-be való átállásról, „baráti javaslatokat”, majd tavaly-tavalyelőtt fenyegetéseket is kapott, hogy családostól költözzön el a városból. Mivel nem hátrált meg, ezért folyamodhatott az ellenség a lejáratás módszeréhez – vélte.
Hogyan történt a „tettenérés”? „Egy nehéz helyzetben lévő vállalkozást próbáltam segíteni – válságban vagyunk. Egy baráttól kértem kölcsön egy összeget. Ő ezt az alkalmat csapdának használta fel, amelyet jól kitervelt, és előzetesen megegyezett a DNA-val. Ahogy ő kilépett az ajtón, be is rohantak, kérdezték, kaptam pénzt? Mondtam, igen. Kitől, milyen címen? Mondtam, kölcsönbe. Mennyit? Ennyit. Azzal vittek is.” A feljelentő Rácz szerint úgy próbált még ellene tanúkat szerezni, hogy körbetelefonálta azokat a cégeket, amelyeknek a polgármesteri hivatallal szerződésük volt, és kitálalta, hogy ő ennyi és ennyi pénzt adott a polgármesternek – eközben a telefonja le volt hallgatva. Ám egyetlenegy személy sem került, aki tanúsította volna, hogy ő is adott csúszópénzt a polgármesternek. „Az egész vádirat ennek az egy személynek a nyilatkozatain alapszik” – szögezte le Rácz.
„Olyan emberben bíztam meg, akiben nem kellett volna” – mondta. Rácz, mint elmondta, korábban is kért kölcsön más személyektől, ám ettől az illetőtől akkor kért először. (Mint ismeretes, a DNA-nak összesen tíz ilyen korrupciós esetről van tudomása, ugyanaz – a polgármesteri hivatallal sóder és kavics beszállítására szerződött – cég fizetett összesen 51 ezer lejt Rácznak a DNA szerint.) A polgármester azt mondta, a feljelentő cége 2009-ben 420 millió régi lejjel támogatta a városnapok megszervezését, 2010-ben pedig újabb 200 millióra tett felajánlást – ám sokáig nem tettek eleget a szponzorszerződésnek. Idén februárban 3000 lejt törlesztett ebből az illető, de nem utalta, hanem a polgármester elmondása szerint készpénzben adta oda neki, amit rendhagyó módon azért fogadott el, mert örült, hogy egyáltalán van „valamiféle előrelépés” az ügyben, hiszen közben a helyi tanács sürgette a városnapok elszámolásával kapcsolatban. Azt az összeget természetesen másnap be is vitte a könyvelőségre – tette hozzá Rácz.
B. D. T.
Transindex.ro
2011. április 12.
Emléktábla Nagyszalontán Tisza Istvánnak
A Nagyszalontai Református Egyházközség emléktáblát állított gróf Tisza Istvánnak (1861–1918) a templomban. Vasárnap délelőtt a ceremóniát istentisztelet előzte meg, amelyen Gellért Gyula diószegi lelkész, volt érmelléki esperes hirdetett igét Pál apostolnak Timóteushoz írott levele 5-ik részének 14. versét idézve: „Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek”
Az ige első üzenete így hangzik: akarom. Isten azt akarja, hogy mi itt a földön boldogan éljünk, sokasodjunk. A második akarata, hogy a magyar nemzet el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Az igehirdető példaképül gróf Tisza Istvánt állította, aki önfeláldozóan a magyarok megmaradásáért rendületlenül kiállt. Tisza szerette népét, nemzetét, hazáját. Féltette, óvta a pusztulástól. Emiatt kellett mártírhalált halnia.
Ünnepi gondolataiban Fábián Gyula, a Trianoni Szemle folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke Tisza István méltatásaképpen kifejtette: a grófot igaztalanul az első világháború kirobbantásával vádolták, holott éppen az ellenkezője történt. Tisza nem a nemzet pusztulását akarta, hanem éppen a gyarapodásáért szállt síkra; a valóságban az ő gondolatainak célja: iskolát, kórházat, vasutat építeni; a mezőgazdaság fellendítését tűzte zászlajára, a földművesek életszínvonalának emelését. Tragikus sors jutott neki egy tragikus történelmi momentumban.
A nagyszalontai egyházközség fiataljai szavalatokkal és zeneszámaikkal tették ünnepélyessé a megemlékezést, melynek közepette Berke Sándorné hitoktató „ne áltassuk magunkat” jelszóval tolmácsolta figyelemreméltó gondolatait: nézzünk széjjel az ifjúság köreiben, a helytelen nevelésnek betudhatóan a házasulandó felek csupán egy gyermeket terveznek. Ne áltassuk magunkat: hiába vagyunk templomban, ha Istentől távol vagyunk. Ne áltassuk magunkat, a magyar nép fogyóban, pusztulóban. Hamis felfogásunkkal nézzünk szembe, számolnunk kell pusztulásunk következményeivel. A Himnusz eléneklése után a templomnak a harangláb alatti részében leleplezték Tisza István emléktábláját, majd megkoszorúzták azt. Díszőrséget álltak Bondár Zsolt, Késmárki Árpád József és Benczik Sándor, a helybeli Bocskai hagyományőrző csapat tagjai.
Sára Péter, Reggeli Újság
A NAGYSZALONTAI EGYHÁZMEGYE GONDNOKA
Dr. szegedi és borosjenői gróf Tisza István 1861. április 22-én született Budapesten, a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa, a Magyar Királyság 20. miniszterelnöke 1913. június 10. és 1917. június 15. között állt a magyar kormány élén két ciklusban. A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Apja Tisza Kálmán, aki 1875-1890 között szintén Magyarország miniszterelnöke, anyja gróf Degenfeld Schomburg Ilona. A debreceni református gimnáziumban érettségizett, Berlinben és Heidelbergben jogi és közgazdasági tanulmányokat folytatott sikerrel, Budapesten az államtudományok doktorává avattatták. Egyetemi tanulmányai után katonai szolgálatot teljesített. Már fiatalon nagy műveltségre tett szert. 1882-ben hazaköltözött a geszti családi kastélyba, apja kérésére átvette a csegődi és kocsordi családi birtokok vezetését.
1883-ban feleségül vette unokatestvérét, Tisza Ilonát, házasságukból két gyerek született. Geszti birtokosként mintagazdálkodást folytatott, szociális érzékenységgel modernizált és igazgatott, példamutató keresztyéni életet élt, mélyen vallásos ember volt. Haláláig a geszti egyházközségnek volt tagja és presbitere, anyagi támogatója, de elvállalta a kocsordi (Szatmár megye) egyházközség főgondnoki tisztségét is. Az 1883. március 29-i nagyszalontai egyházmegyei közgyűlésen megválasztották aljegyzőnek, illetve tanácsbírónak. 1902-ben, édesapja halálának évében megválasztották a nagyszalontai egyházmegye gondnokává, e tisztséget még akkor is megtartotta, mikor a Dunántúli Egyházkerület főgondnoka lett. Mint Nagyszalontáról küldött egyházmegyei képviselő, részt vett a Tiszántúli Egyházkerület ügyeiben is.
Tisza István barátai lelkére kötötte: „Ha falun lakhattok, járjátok be időként az egész községet, menjetek be minden szegény ember házába, hallgassátok meg a gondokkal küzdők panaszait. Iparkodjatok segíteni. Majd meglátjátok, mire körutatok véget ér mennyire jobban lettetek, mert szégyellni fogjátok, minő csekélységek miatt voltatok elégedetlenek, amikor a falusi magyar ember igazi nagy csapásokat is zúgolódás nélkül visel el. Lehetőleg fokozzuk a falusi, saját gazdaságukban élő, anyagilag, erkölcsileg független erőteljes magyar családok számát. Nekünk a magyar parasztság marad, a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente, a természeti szépségek koronája.”
Tiszát 1918. október 31-én budapesti lakásán gyilkolták meg felbérelt vörös katonák, vélhetően politikai vetélytársa, a rossz emlékű Károlyi Mihály, Magyarország egyik szétverője felbujtására.
Erdély.ma
A Nagyszalontai Református Egyházközség emléktáblát állított gróf Tisza Istvánnak (1861–1918) a templomban. Vasárnap délelőtt a ceremóniát istentisztelet előzte meg, amelyen Gellért Gyula diószegi lelkész, volt érmelléki esperes hirdetett igét Pál apostolnak Timóteushoz írott levele 5-ik részének 14. versét idézve: „Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek”
Az ige első üzenete így hangzik: akarom. Isten azt akarja, hogy mi itt a földön boldogan éljünk, sokasodjunk. A második akarata, hogy a magyar nemzet el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Az igehirdető példaképül gróf Tisza Istvánt állította, aki önfeláldozóan a magyarok megmaradásáért rendületlenül kiállt. Tisza szerette népét, nemzetét, hazáját. Féltette, óvta a pusztulástól. Emiatt kellett mártírhalált halnia.
Ünnepi gondolataiban Fábián Gyula, a Trianoni Szemle folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke Tisza István méltatásaképpen kifejtette: a grófot igaztalanul az első világháború kirobbantásával vádolták, holott éppen az ellenkezője történt. Tisza nem a nemzet pusztulását akarta, hanem éppen a gyarapodásáért szállt síkra; a valóságban az ő gondolatainak célja: iskolát, kórházat, vasutat építeni; a mezőgazdaság fellendítését tűzte zászlajára, a földművesek életszínvonalának emelését. Tragikus sors jutott neki egy tragikus történelmi momentumban.
A nagyszalontai egyházközség fiataljai szavalatokkal és zeneszámaikkal tették ünnepélyessé a megemlékezést, melynek közepette Berke Sándorné hitoktató „ne áltassuk magunkat” jelszóval tolmácsolta figyelemreméltó gondolatait: nézzünk széjjel az ifjúság köreiben, a helytelen nevelésnek betudhatóan a házasulandó felek csupán egy gyermeket terveznek. Ne áltassuk magunkat: hiába vagyunk templomban, ha Istentől távol vagyunk. Ne áltassuk magunkat, a magyar nép fogyóban, pusztulóban. Hamis felfogásunkkal nézzünk szembe, számolnunk kell pusztulásunk következményeivel. A Himnusz eléneklése után a templomnak a harangláb alatti részében leleplezték Tisza István emléktábláját, majd megkoszorúzták azt. Díszőrséget álltak Bondár Zsolt, Késmárki Árpád József és Benczik Sándor, a helybeli Bocskai hagyományőrző csapat tagjai.
Sára Péter, Reggeli Újság
A NAGYSZALONTAI EGYHÁZMEGYE GONDNOKA
Dr. szegedi és borosjenői gróf Tisza István 1861. április 22-én született Budapesten, a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa, a Magyar Királyság 20. miniszterelnöke 1913. június 10. és 1917. június 15. között állt a magyar kormány élén két ciklusban. A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Apja Tisza Kálmán, aki 1875-1890 között szintén Magyarország miniszterelnöke, anyja gróf Degenfeld Schomburg Ilona. A debreceni református gimnáziumban érettségizett, Berlinben és Heidelbergben jogi és közgazdasági tanulmányokat folytatott sikerrel, Budapesten az államtudományok doktorává avattatták. Egyetemi tanulmányai után katonai szolgálatot teljesített. Már fiatalon nagy műveltségre tett szert. 1882-ben hazaköltözött a geszti családi kastélyba, apja kérésére átvette a csegődi és kocsordi családi birtokok vezetését.
1883-ban feleségül vette unokatestvérét, Tisza Ilonát, házasságukból két gyerek született. Geszti birtokosként mintagazdálkodást folytatott, szociális érzékenységgel modernizált és igazgatott, példamutató keresztyéni életet élt, mélyen vallásos ember volt. Haláláig a geszti egyházközségnek volt tagja és presbitere, anyagi támogatója, de elvállalta a kocsordi (Szatmár megye) egyházközség főgondnoki tisztségét is. Az 1883. március 29-i nagyszalontai egyházmegyei közgyűlésen megválasztották aljegyzőnek, illetve tanácsbírónak. 1902-ben, édesapja halálának évében megválasztották a nagyszalontai egyházmegye gondnokává, e tisztséget még akkor is megtartotta, mikor a Dunántúli Egyházkerület főgondnoka lett. Mint Nagyszalontáról küldött egyházmegyei képviselő, részt vett a Tiszántúli Egyházkerület ügyeiben is.
Tisza István barátai lelkére kötötte: „Ha falun lakhattok, járjátok be időként az egész községet, menjetek be minden szegény ember házába, hallgassátok meg a gondokkal küzdők panaszait. Iparkodjatok segíteni. Majd meglátjátok, mire körutatok véget ér mennyire jobban lettetek, mert szégyellni fogjátok, minő csekélységek miatt voltatok elégedetlenek, amikor a falusi magyar ember igazi nagy csapásokat is zúgolódás nélkül visel el. Lehetőleg fokozzuk a falusi, saját gazdaságukban élő, anyagilag, erkölcsileg független erőteljes magyar családok számát. Nekünk a magyar parasztság marad, a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente, a természeti szépségek koronája.”
Tiszát 1918. október 31-én budapesti lakásán gyilkolták meg felbérelt vörös katonák, vélhetően politikai vetélytársa, a rossz emlékű Károlyi Mihály, Magyarország egyik szétverője felbujtására.
Erdély.ma
2011. április 12.
Emléktábla Nagyszalontán Tisza Istvánnak
„A Nagyszalontai Református Egyházközség emléktáblát állított gróf Tisza Istvánnak (1861–1918) a templomban. Vasárnap délelőtt a ceremóniát istentisztelet előzte meg, amelyen Gellért Gyula diószegi lelkész, volt érmelléki esperes hirdetett igét Pál apostolnak Timóteushoz írott levele 5-ik részének 14. versét idézve: „Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek…” Az ige első üzenete így hangzik: akarom. Isten azt akarja, hogy mi itt a földön boldogan éljünk, sokasodjunk. A második akarata, hogy a magyar nemzet el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Az igehirdető példaképül gróf Tisza Istvánt állította, aki önfeláldozóan a magyarok megmaradásáért rendületlenül kiállt. Tisza szerette népét, nemzetét, hazáját. Féltette, óvta a pusztulástól. Emiatt kellett mártírhalált halnia.”
Reggeli Újság (Nagyvárad)
„A Nagyszalontai Református Egyházközség emléktáblát állított gróf Tisza Istvánnak (1861–1918) a templomban. Vasárnap délelőtt a ceremóniát istentisztelet előzte meg, amelyen Gellért Gyula diószegi lelkész, volt érmelléki esperes hirdetett igét Pál apostolnak Timóteushoz írott levele 5-ik részének 14. versét idézve: „Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek…” Az ige első üzenete így hangzik: akarom. Isten azt akarja, hogy mi itt a földön boldogan éljünk, sokasodjunk. A második akarata, hogy a magyar nemzet el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Az igehirdető példaképül gróf Tisza Istvánt állította, aki önfeláldozóan a magyarok megmaradásáért rendületlenül kiállt. Tisza szerette népét, nemzetét, hazáját. Féltette, óvta a pusztulástól. Emiatt kellett mártírhalált halnia.”
Reggeli Újság (Nagyvárad)