Új könyv a váradi magyar utcanevekről
Várad lelke címmel mutatták be november 30-án, szerdán Nagy József Barna Nagyvárad történelmi magyar utcaneveivel foglalkozó könyvének második, bővített kiadását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi székházában. A Magyar Polgári Egyesület gondozásában megjelent és a Bethlen Gábor Alap által támogatott kötetet ezúttal is kiegészíti a Csomortányi István által készített térkép, amely a nagyváradi utcanevek 1942-es állapotát mutatja be.
A könyvbemutató keretében Nagy József Barna ismertette a kötet kialakulásának történetét az Erdélyi Magyar Ifjak által készített 2006-os, rövid kiadványtól a 2009-ben megjelent első kiadású könyvön át a jelen kötetig. Mint hangsúlyozta, az ifjúsági szervezet keretében tevékenykedő, majd onnan kinőtt generáció az elmúlt évek során sokat tett annak érdekében, hogy a történelmi magyar utcanevek ügyére ne csak a lakosság, hanem az önkormányzat is odafigyeljen. Tették ezt aláírásgyűjtések és utcanévtábla-kihelyezések formájában.
A kötet az 1859–2009-es intervallum magyar utcaneveivel foglalkozik. Mint a szerzők elmondták, ez idő alatt volt olyan utca, amelyiknek négy, öt vagy akár tíz névváltozata is volt – ezekkel külön fejezetekben foglalkoznak. Mint hozzátették, a kötetet elsősorban fiataloknak szánták, ezért juttatnak majd belőle az iskolákba és tantárgyversenyeken is felajánlanák jutalom gyanánt.
Az utcanevek valóban a város lelkét jelentik, hiszen emlékeztetnek a múltra – hangsúlyozta Nagy József Barna, aki rámutatott, hogy jelenleg semmi sem állít emléket a város olyan kiemelkedő történelmi személyiségeinek, mint például Sztaroveszky Imre, aki saját birtokát hagyta a városra, hogy ott gyerekkórház épülhessen, amely a róla elnevezett (mai Magheru) utcán állt vagy Rhédey Lajos, aki szintén gazdag adománnyal gyarapította a várost.
Az emlékápolás végett a szerzők egy rövid függelékben meg is emlékeznek a történelmi utcanevek névadóiról, a táblázatok és a nyers adatok közé pedig becsempészték több váradi költő verseit.
A könyvbemutató utolsó részében Csomortányi István társszerző arra mutatott rá, hogy Várad erdélyi szinten éllovas a nyelvjogi küzdelemben, és Marosvásárhely mellett a második olyan város, ahol gyakorlati „utcanévharc” folyik. Beszédében több olyan nemzetközi és országos egyezményre is felhívta a figyelmet, amelyek jogalapul szolgálhatnak a történelmi magyar utcanevek jelenkori kihelyezéséhez, mint például a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló 1995-ös strasbourgi keretegyezmény, a román–magyar alapszerződés, a Regionális és Kisebbségi Nyelvek 2001-es Európai Chartája vagy a közérdekű információk kétnyelvűségére vonatkozó közigazgatási törvény.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket. 
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.” 
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az RMDSZ történelmi sikereiről és kudarcairól
Az RMDSZ, ha jót akar az erdélyi, romániai magyarságnak, akkor bizonyos értelemben el kell fordulnia tőle, s neki kell állnia a románsággal tárgyalni. Igencsak sarkítva s leegyszerűsítve, de ha közérthetőre akarom fordítani Salat Levente etnopolitikára szakosodott politológusnak, kolozsvári egyetemi oktatónak az RMDSZ történelmének elmúlt több mint negyed évszázadáról és jelenkori perspektíváiról szóló tanulmányát, akkor valahogy így fogalmaznék: paradox módon az RMDSZ-nek kevesebbet és realistábban kellene kommunikálnia a saját választóival, és több üzenetet kellene megfogalmaznia a román többség felé, eladhatóvá, fogyaszthatóvá és miért ne, szimpatikusabbá tennie a magyar közösség törekvéseit.
A román nyelvű tanulmányt – amelyet az alábbiakban kivonatosan próbálok ismertetni – a kolozsvári kisebbségkutató november 8-án a Demokráciakutató Központ honlapján hozta nyilvánosságra. Az RMDSZ 25 évének történelmét áttekintve és értékelve fogalmaz meg analitikai megközelítésű következtetéseket. Az érdekvédelmi szervezetből lett, mára inkább politikai pártként működő szövetség története egybevág az erdélyi magyarság rendszerváltozás utáni történelmével, már csak ezért is érdemes átrágni magunkat rajta. Salat több korszakra osztja ezt az időszakot: 1990–1996 között az építkezés korszaka volt, amikor felépült a romániai magyarság ma is ismert kulturális intézményrendszere, ekkor alakult a legtöbb magyar iskola, jöttek létre a színházak, múzeumok és egyéb kulturális intézmények. Ez Salat megfogalmazásában a „párhuzamos társadalom” létrehozásának időszaka. 1996-ban – éppen húsz éve – lépett először kormányra az RMDSZ. Ez a „párhuzamos társadalom” építéséről szóló stratégia megváltozásával járt, hisz innentől kezdve a párhuzamos társadalom tagjai igényelni kezdték a többségi társadalom államának struktúráihoz való hozzáférést.
Salat tanulmányában hosszan értekezik erről az időszakról: az 1996. november végi SZKT-s vitákról, amelyek végül jóváhagyták az RMDSZ kormányra lépését, és elindították az RMDSZ átalakulását érdekvédelmi ernyőszervezetből központosított vezetésű politikai párttá. A kutató a bel- és külpolitikai kontextus elemzése után végül arra a következtetésre jut, hogy helyes volt az RMDSZ akkori döntése még akkor is, ha arra gondolunk, hogy ez által több kisebbségvédelmi eszközről lemondott, és a román–magyar alapszerződés amerikai nyomásra történő aláírásával Magyarország elvesztette azon jogot, hogy védhatalmi státust gyakorolhasson a romániai magyarság felett. Igazából nem volt azonban más választása – teszi hozzá Salat –, rosszabbul járt volna a romániai magyarság, ha meg akarta volna akadályozni a NATO befolyását Kelet-Európára kiterjeszteni szándékozó amerikai szándékokat.
A kormányra lépett, és a hosszú ideig kormányban levő vagy egy-egy kormányt kívülről támogató RMDSZ stratégiája ezután radikálisan megváltozott. A 2000 és 2004 közötti, Năstase-kormányhoz köthető, a helyi autonómiát és nyelvhasználatot elismerő közigazgatási törvényt a szövetség egyik legnagyobb sikereként lehet értékelni. 2004 és 2014 közé tehető Salat meglátásában az a korszak, amely nemcsak az államstruktúrában való részvételt, hanem az állam forrásainak a magyarlakta vidékek felé történő csatornázását tartotta központi elemnek. Ebben is voltak részsikerek, de nem oly átütő erejűek, ami elhallgattatta volna az RMDSZ-szel szembeni egyre erősödő, kritikus hangokat.
Miközben az RMDSZ nem tudta elfogadtatni megfelelően a kormányzati részvétel szükségességét, az addig fegyelmezett szavazóbázisának egysége megtört, a választópolgárok kezdtek lemorzsolódni. Ennek hatására a szövetség diskurzusának szintjén is változások álltak be, ez azonban nem járt a szavazóbázis megszilárdításával.
Salat Levente úgy látja, kontraproduktív volt az önálló magyar egyetem és az autonómia fő célkitűzéseit úgy zászlóra tűzni, hogy közben tudhatták: e célok eléréséhez a többségi román társadalom támogatására is szükség lesz. Vajmi keveset tett az RMDSZ azért, hogy a románság számára fogyaszthatóvá, egyáltalán szalonképessé tegye e törekvéseket. De nem csak ezt rója fel az RMDSZ bűnének az egyetemi oktató. Az erdélyi magyarságot megcélzó kommunikációban az önálló egyetemre és az autonómiára helyezett hangsúly frusztráltságot, a sikertelenség érzését kelti.
Hiba volt Salat szerint többek között az is, hogy nem fordítanak figyelmet a szocializáció során a többségi társadalom tagjaival való kapcsolattartásra, emellett az erdélyi magyart abban az illúzióban ringatták, hogy úgy élhet Romániában, mintha Magyarországon élne, miközben a román társadalomban való érvényesüléshez olyan képességekre van szükség, amelyekre Magyarországon nem és fordítva. A kialakult ördögi körben a magyarság a román államban ellenséget, a román állam pedig a magyarságban instabilitási faktort lát. Ha az a cél, hogy Románia olyan jóléti állam legyen, amelynek polgárai barátságosak és megértők egymással, egyúttal a magyarság törekvéseivel szemben is, akkor az erdélyi magyarságnak is fel kell vállalnia helyét a román politikai közösségben, s szolidárisnak kell lennie a többségi társadalommal – állapítja meg Salat.
Az erdélyi magyarságnak mint közösségnek a fennmaradása Salat szerint jelen pillanatban igencsak bizonytalan. A többségi társadalom felé való nyitás mellett szükség volna arra is, hogy az RMDSZ szembenézzen a magyarsággal és tisztázza: ennek a fennmaradásnak ára van, ugyanis olyan közösségi kompetenciák elsajátítására kellene fektetni a hangsúlyt, amelyek figyelembe veszik a többnemzetiségű valóságot.
Rédai Attila Székelyhon.ro

Húszéves a Codex együttes
Jubileumi ünnepi hangversenyt tart vasárnap délután hat órától a Csíki Moziban a Codex régizene-együttes. A repertoárba ezúttal az elmúlt húsz év műsoraiból válogattak.
A Codex együttes 1996 őszén alakult a brassói Transilvania Tudományegyetem zenetagozatának tanáraiból és diákjaiból. Céljuk a barokk és reneszánsz zene korhű és életszerű előadása modern, illetve historikus hangszerek segítségével. Repertoárjuk felöleli a reneszánsz és barokk kor tánc- és kamarazenéjét, ugyanakkor nagy hangsúlyt kap a Kárpát-medence magyar muzsikája a reneszánsz kortól napjainkig. Az utóbbi években főleg magyar, ezen belül erdélyi zenét játszottak leggyakrabban – a Kájoni-kódex, az Apponyi-kézirat, a Vietorisz-kódex és a Sepsiszentgyörgyi kottás kézirat repertoárjából, illetve Pálóczi Horváth Ádám, Bocskor János és Mártonffy István kéziratos feljegyzéseinek átdolgozásaiból. A sajátos előadói stílussal életre keltett 17–18. századi művek a jelen emberéhez szólnak, bejárva az érzelmek széles skáláját – olvasható a szervezők közleményében. A koncertre jegyek a helyszínen kaphatók, egy jegy ára tíz lej. 
A zenekar tagjai
Filip Ignác (furulyák, barokk fuvola, ének), Szabó Éva (furulyák, dobok, ének), Kovács László (hegedű, reneszánsz hegedű, ének), Kovács Éva (hegedű, rebek, ének), Adorján Csaba (brácsa, népi brácsa, fidula, ének), Lázár Zsombor (cselló, basszus fidula, ének), Szőgyör Árpád (nagybőgő, viola da gamba, ének).
Péter Beáta Székelyhon.ro

Az erdélyi magyarságot mocskolta egy ortodox pap Sepsiszentgyörgyön
Ha nem sárga a bőrük és ferde a szemük mint a mongoloknak, akkor románok leszármazottai a székelyek, akik szégyellhetik magukat, hogy nem mentek ki december elsején ünnepelni Sepsiszentgyörgy főterére.
Nézzen minden, a fogát csikorgató, otthon maradó úgynevezett székely a tükörbe: ha nem sárga a bőre, akkor a románok (dákok) leszármazottja, és csak akkor van joga szülőföldjén élni  – jelentette ki a román nemzeti ünnepen egy ortodox pap Sepsiszentgyörgyön, hozzátéve, hogy aki valóban magyar, annak ferde a szeme. 
A magának gyalázkodó, uszító és rasszista kijelentéseket megengedő szónok szerint a székelyek inkább arra legyenek büszkék, hogy „a legbátrabb, legvallásosabb és igazságosabb nemzet” leszármazottai, vagyis románok.
Az ostoba rasszizmussal megspékelt egykori kommunista tant szajkózó ortodox pap arra szólította fel az erdélyi magyarokat, hogy ébredjenek fel, vegyék észre, hogy hova is tartoznak. itthon.ma//erdelyorszag

Tőkés arról, hogy miért nem írta alá a Máért zárónyilatkozatát
Tőkés László szerint az RMDSZ nem méltó a különleges támogatásra a decemberi parlamenti választáson, ezért döntött úgy az EMNT elnöke, hogy – többedmagával – nem írja alá a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) zárónyilatkozatát.
A Máért december elsején rendezett, XV. plenáris ülésének résztvevői a testület hagyományaihoz híven zárónyilatkozatot fogadtak el. Ebben egyebek mellett arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy „a közösségük jövőjét cselekvően alakító felelős polgárként minél nagyobb arányban vegyenek részt a december 11-én sorra kerülő parlamenti választásokon és támogassák az RMDSZ magyar összefogás listáját, az Erdély-központú politizálást".
Lapunk értesülései szerint a nyilatkozatot a fenti passzus miatt nem látta el kézjegyével Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke. Tőkés pénteken a Krónikának elmondta, önmagában már azt is furcsállja, hogy egyik pártot rá akarják kényszeríteni arra, hogy támogassa a másik pártot a választásokon.
„Ez ellentmond a jogállamiság, a demokratikus pluralizmus és a választási szabadság elvének. Ha akarjuk, aláírjuk, ha nem akarjuk, nem írjuk alá. De meg is indokoltuk, hogy miért nem írjuk alá. Hogyan tudnánk jó lelkiismerettel támogatni azokat, akik a romániai magyarság számára nem a megoldást jelentik, hanem legfőbb okozói, előidézői annak a helyzetnek, amelyben a romániai magyar közösség jelenleg található?" – indokolta a gesztust az európai parlamenti képviselő. Tőkés szerint huszonhét esztendő politikai, parlamenti tevékenysége bizonyítja, hogy az RMDSZ nem tudta méltóképpen képviselni a magyar ügyet Bukarestben, tehát nem méltó a különleges támogatásra.
„Legfeljebb a puszta jelenlétünk fontossága késztethet bennünket arra, hogy az RMDSZ listáira szavazzunk, ebben az esetben viszont komoly kikötéseink lehetnek" – nyilatkozta a Krónikának az EMNT elnöke. Aki egyebek mellett kikötné az RMDSZ-nek, hogy semmiképpen ne lépjen kormánykoalícióra a „posztkommunista, csontja velejéig romlott" Szociáldemokrata Párttal (PSD), amelynek a jelöltjei egy nemrég közzétett bukaresti kimutatás szerint közel hatvan százalékban büntetőjogilag vagy más kritériumok alapján kifogásolható személyek. Tőkés László szerint mindemellett azt is ki kellene kötni az RMDSZ-nek, hogy nyújtsa be az SZNT által elkészített székelyföldi autonómiatervezetet, általános értelemben pedig képviselje a saját programjában szereplő autonómia, a magyar önrendelkezés ügyét.
Egyébként a Máért ülésén elhangzott felszólalásában a választások kapcsán Szilágyi Zsolt EMNP-elnök is kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyar közösséget könnyebb volna mozgósítani, ha mindenki számára egyértelmű lenne: egy nemzeti minimum – mint az autonómia, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, vagy épp a többnyelvűség ügyének – felvállalása és a román féllel való elfogadtatása nélkül az RMDSZ nem megy kormányra.
„A nemzetstratégiai célok mindenki számára fontosak kell legyenek, e kérdésekben pedig célegységre van szükség" – jelentette ki a néppárt elnöke. Szilágyi felhívta a figyelmet, hogy az alternatív küszöb miatt (melynek értelmében mindazon választási szereplők bekerülnek a parlamentbe, amelyek legalább négy megyében megkapják a szavazatok legalább 20 százalékát) nincs reális veszélye annak, hogy az erdélyi magyarság parlamenti képviselet nélkül marad.
Rostás Szabolcs | kronika.ro

Brüsszel befogadta az erdélyi kisebbségügyi petíciót
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke idén februárban juttatta el az Európai Unió illetékes szerveihez azt a petícióját, amelyben az erdélyi nyelvjogi helyzetre hívta fel a figyelmet. Beadványára az EU Petíciós Bizottságától pozitív választ kapott. A fejleményekről a kolozsvári politikust kérdeztük.
– Mit tartalmaz az Európai Unió Petíciós Bizottságához benyújtott keresete?
– A petícióban a kolozsvári táblaügy körül kialakult helyzetet ismertetem kitérve az anyanyelvi jogok betartására Kolozsváron. Arra kértem az illetékes uniós szerveket, hogy vizsgálják meg a kérdést és foglaljanak állást az ügyben.
– Mennyire számít újdonságnak, hogy erdélyi petíciókat fogad be az Európai Unió?
– Évente hozzávetőleg 200 petíciót adnak le Romániából különböző ügyekben, ezek kétharmadát fogadják be és vizsgálják ki. Erdélyből több petíciót befogadtak már, többnyire magánkezdeményezéseket, de néhány közösségi ügyben is adtak le már beadványt. Legutóbb Tőkés László egyházi ingatlanok visszaadása kapcsán benyújtott petícióját fogadták be. Elmondható, hogy mi, erdélyi magyarok sajnos ritkán élünk ezzel az eszközzel, pedig nagyon sok lehetőséget tartogat.
– Mi lehet az eredménye egy ilyen beadvány kivizsgálásának? Mit várnak tőle?
– Először is a petíció napirenden tartja a kérdést, és magyarázkodásra kényszerítheti az illetékes szerveket. Az Európai Bizottságnak meg kell vizsgálnia a kérdést, és jelentést kell róla írnia, Romániának válaszolnia kell a vádakra. Ha a kivizsgálás kimutatja, hogy jogsértés történt, akkor az Európai Bizottság nyomást gyakorolhat az önkormányzatra. Bármilyen is legyen a kimenetele, az ügy szempontjából hasznos lesz.
– Hogyan ítéli meg, milyen Erdélyben a magyarság nyelvi jogainak a használata? Milyen mértékben élünk a törvény nyújtotta lehetőségekkel, illetve milyenek a szabályozások?
– A széleskörű lehetőségek ellenére a helyzet elszomorító. A nyelvi jogok nagyon gyengén érvényesülnek, és ezért a felelősség közös. Sokszor a dekoncentrált közigazgatási szervek nem tartják be ezeket a jogokat tudatlanságból, érdektelenségből és gyakran szándékosan, de sokszor mi magunk nem élünk jogainkkal. Ebben az is szerepet játszik, hogy sokan nincsenek tisztában az őket megillető jogokkal, emellett sokszor nem szólalunk fel, amikor a hivatalos szervek nem tarják be ezeket. Mindenek előtt fontos lenne tájékoztatni a közösséget, hogy tudatosan éljen a lehetőségekkel. Sokszor a magyar önkormányzatainkat kellene a törvény betartására kötelezni.
– Ebben az ügyben hogyan tudnának hatékonyabban segíteni az EP-képviselők?
– A petíció kapcsán a magyar EP-képviselőink más nemzetiségű kollégáik és a közvélemény tájékoztatásával állhatnának mellénk. Erre néhányan már ajánlatot is tettek. Sokat számíthat az ügy kimenetelében, hogy ezt mennyire támogatják ottani képviselőink.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarellenes jövő?
Gyakran feltesszük a kérdést: romániai magyarként van-e félnivalónk Erdélyben? Tartanunk kell a radikális román szélsőjobbtól? Érdemes-e szavazni? A rendszerváltás óta Erdélyben is megülhetjük nemzeti ünnepeinket, mert úgymond senki nem tiltja, legalábbis elméletileg nem. A gyakorlatban persze más a helyzet, hiszen a rendszerváltás előtti hungarofóbiának csak a köretét cserélték ki. Ha van valamiféle párhuzam a román állam és a hitleri diktatúra között, az az, hogy mindkét országban adott volt a táptalaj a fajgyűlöletre. Németország ezt kinőtte, Romániában az „össznépi” igény viszont bármikor meglovagolható. Például most, választások idején.
Már az is sokat mond, hogy december elsején zárva a kocsma, de március 15-én bőven felönthetnek a garatra a többségi nemzet azon fiai, akiknek ez az apró serkentés ahhoz kell, hogy az ünneplőből kiverjék a székely himnusz utolsó sorát, vagy letépjék a kokárdát a magyar fiatalok mellkasáról. Miután kijózanodnak, hazaengedik őket, ha a rendőrség egyáltalán közbelép. De nem marad el a szervezetten nyílt fenyegetés sem: az Új Jobboldal (a Noua Dreaptă) évről évre szembemasíroz a magyar ünneplőkkel megpróbálva kiszorítani belőlük a szuszt. A nemzetközi politika képviselői közben sajnálkozva figyelik a román országvezetés nevetséges kisebbségpolitikáját, de ez számukra mégsem annyira feltűnő, hogy megzavarná ebédjüket. A művelt Nyugat számára a kisebbségellenesség csak akkor zavaró, ha egy Ruandához hasonló tömegmészárlásban csúcsosodik ki. De hát az régen, 1994-ben történt, ráadásul egy távoli, afrikai országban. Ahol a nacionalista média annyira felhergelte az etnikai csoportokat, hogy azok bozótvágó késekkel estek egymásnak.
Erdélyben más a helyzet. Itt, ahol magyar terroristáknak kinevezett közrendháborítókat hurcolnak meg hónapokon keresztül, hogy elejét vegyék mindenféle hangos kisebbségi „csendháborításnak”, Klaus Johannis államelnök számára az ország maga a kisebbségek paradicsoma. Ő nyilatkozta a nemzetközi sajtóban, hogy magyar kérdés márpedig nincs, régen megoldották azt. Mindeközben Kolozsváron Emil Bocnak nehezére esik a többnyelvű helységnévtáblákat kihelyezni egyetértve elődjével, Gheorghe Funarral, aki a magyart a lovak nyelvének nevezte.
Elkelne tehát egy rendes magyar parlamenti képviselet Bukarestben, amely elérhetné, hogy a romániai magyarság helyzete végre nemzetközi figyelmet kapjon. Amíg nem késő. Amíg arra nem ébredünk, hogy a százéves nagy egyesülési lázálom sorra szedi majd áldozatait az erdélyi magyarság köréből. Mert december elsejének számunkra csak ez az üzenete.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A minden porcikájában élő rendszer
Az Erdélyben működő Gyulafehérvári Caritas igazgatójával, dr. Márton Andrással a világ 164 országában jelen levő és a rászorultakon segítő szervezetről beszélgettünk. A Caritas a katolikus egyház mellett püspöki joghatóságon belül egyházmegyei intézményként működik.
– Orvosként mi vonzotta erre a területre?
– A nyolcvanas évek végén ismertem meg Böjte Csabát, aki lelki vezetőnk és barátunk lett. A titkos noviciátusi időszaka alatt egyetemistákként köréje gyűltünk, s ő olyan helyekre vitt el, ahol még sose jártunk. Beutaztunk vele sok vidéket, kijártunk vele a nyomortelepekre, olyan helyzetekbe kerültünk, amelyek mélyen megérintettek minket. Azt hiszem, az ő hatására mozdultam el ebbe az irányba. 1993-ban, amikor a Caritas egészségügyi ellátórendszer kiépítését tervezte, megkerestem Szász János igazgató atyát, akiben rugalmas, nyitott, elkötelezett embert ismertem meg. Ő kínálta fel nekem az otthoni beteggondozó szolgálat alapítását az Erdélyi Főegyházmegyében.
– Úgy tűnik, mintha nagyobb súlya lenne ennek a szerveződésnek Erdélyben, mint más kelet-európai országban.
– Elég erős szervezet alakult ki, nagyon nagy a szükség rá, és sajátos a helyzete. A hetvenes évektől kezdve a szociális szférában nálunk egyáltalán nem volt képzés, szakemberek nem léteztek, a szociális gondoskodásnak sem hagyománya, sem társadalmi-kulturális alapja nem volt.
– A kezdetek idején bizonyára kellett a lelkesedés is.
– Az elején nagyon nagy lelkesedés volt, sok elköteleződéssel. Az egyházat évtizedekig visszaszorították a sekrestyébe, aztán az erő hirtelen felbuggyant. Újra kellett tanulni azt, hogyan kell a közéletben jelen lenni és a világiakkal együttműködni, a sok év alatt ugyanakkor a bizalom is megingott az emberekben egymás iránt. A kommunizmus évei alatt nem volt konkordátum, a katolikus egyház nem egyezett meg az államhatalommal, így az egyháznak nagy tekintélye volt az emberek előtt. Felnéztek rá a változások után is.
– Állami feladatokat fed le a szervezet, részben átvállalja az állam munkáját. Ez mennyire romániai jellegzetesség?
– Amit mi végzünk, valóban közfeladat. Az úgynevezett szociális piacgazdaságban – holland és német nyelvterületen – az állam felelősnek érzi magát a feladatokért, de azokat nem ő végzi el. Például Németországban az állam a különböző szociális feladatokat csak akkor látja el, ha a civil társadalomban más azokkal nem foglalkozik. A munka ez által a közösség ügyévé válik. Az állam viszont felelősnek érzi magát, és biztosítja a keretfeltételeket, a támogatási, törvénykezési hátteret. Intézményes építkezésünkben nagyon sok olyan partnerintézménnyel van kapcsolatunk, amely ilyen elvek alapján működik. Számos osztrák és svájci szervezettel, modellel találkoztunk, amiből tanulunk.
– Milyen intézményekkel tudtak jó kapcsolatokat kiépíteni?
– Amit mi végzünk, az sokkal jobban működik, mintha az állami intézmények foglalkoznának azzal. A helyi önkormányzatok örülnek nekünk. Ahol az állami gondoskodásnak emberi arca lehet, ahol egy kis településen vagy városkában személyes a kapcsolat a vezetőséggel, ott egészen másképp viszonyulnak ehhez a témához. A beteggondozó szolgáltatást építve első pillanattól fogva az önkormányzatokhoz fordultunk, csak később kértük az országos betegbiztosító támogatását.
– A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Mit tart a legfontosabbnak egy ekkora szervezet életében?
– A Caritas minden apró részletében él. Volt olyan hat esztendő, amikor évente megduplázódott a munkatársak száma. Egy ilyen struktúrában nem csak az a fontos, hogy a támogatáshoz szükséges forrást előteremtsük. Mielőtt igazgató lettem, tíz évig a Caritas legdinamikusabban növekvő területének, az otthoni beteggondozásnak voltam a felelőse. Amikor sok lett az otthon ápolt beteg, és a szervezés már nem működött családi és baráti egyeztetéssel, létrehoztunk egy koordinációs bizottságot. Azt kértem, mindenki válassza ki azt a munkaterületet, amit a legjobban szeret. Ha a különböző vezetési szemléleteket nézzük, akkor azt látjuk, ez nem új elv. Az ember akkor a leghatékonyabb, amikor azt végzi, amit szeret. Ez bevált, a munkatársak ezután a tanulmányaikban is a választott irányokba haladtak.
– Van valamilyen hierarchia a Caritasban?
– Van egy szervezeti struktúra, de az együttműködésnek nem lehet hierarchiája. Különben az már nem együttműködés – egy továbbképzésen ezt tanította nekünk egyik tanárunk. A felelősségnek viszont lehet hierarchiája. Valakinek valamikor ki kell mondania a végszót, és ezért vállalnia kell a felelősséget is.
– Sok önkéntessel dolgoznak, tehát vonzó a munka. Mi az a plusz, amiért az emberek ezt szeretettel végzik?
– Ezt a tevékenységet nem lehet magánvállalkozásként végezni, nem összehasonlítható egy cég munkájával. Túlmutat azokon az embereken, akik a munkát végzik és azokon is, akikért dolgozunk. Aki ide jön, annak olyan erős a küldetéstudata és az azonosulási igénye, hogy az messze felülírja a szervezeti struktúrákat. Viktor Frankl, a logoterápia megalapozója egy olyan iskolát alapított egykor, ahol neurotikus depressziós betegeknek segített az életük értelmét megtalálni. A bécsi pszichiáter azt vallotta: az élet, a dolgok értelme mindig öntranszcendens, vagyis túlmutat önmagán. Egy nagyon plasztikus példát mondott: ez a dolog olyan, mint az ember szeme, ami ha önmagát látja, akkor beteg. Ki kell látnia önmagából, s azt kell észrevennie, ami értelmet ad az életnek. Azt hiszem, nálunk ez a szemlélet a munkatársak nagy részénél és intézményi szinten is megvan. Ez hordoz minket, ez alakítja a kapcsolatokat is.
– Mitől működik jól a szervezet? Milyen módszere van az igazgatónak arra, hogy ezt a szerteágazó szociális hálót fenn tudja tartani?
– A szervezet igazgatójaként az alapfeltevésem az, hogy a rendszert nem tudja egy ember működtetni. Akkor él egy szervezet, ha minden részének megvan a saját erőforrása és saját lehetősége. A mi szervezetünk több kisebb részből áll. Amikor átvettem az igazgatást, akkor érett meg a helyzet arra, hogy átalakítsuk a struktúrát. Ez funkcionális egységekből áll. Azok az emberek működnek együtt, döntik el a folyamatok irányát, alakítják a tempót és a formát, akik a legközelebb állnak az adott területhez. Minden működési egységnek saját autonómiája van, a feladat hordozza a struktúrát.
– Ha cégként működtetnék, mi lenne az eredmény?
– Akkor mesterséges élet jönne létre. Ma már túlhaladott az a felépítés, miszerint van, aki gondolkodik és van, aki végrehajt. Életidegen elvárás és magatartás ez. Ennek legrosszabb következménye az, hogy egy idő után a munkát végző személy a szakirodalom szerint „belső felmondásba megy”. Vagyis kreativitás és személyi elköteleződés nélkül dolgozik.
–Miként épültek ki a külföldi kapcsolataik?
– Először jöttek a teherautók, hozták a segítséget, és amit kaptunk, szétosztottuk. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy az osztogatás hosszú távon zsákutca. Ahogyan mi mondjuk, ezzel csak a koldusperspektívát erősítjük. Aztán az elkötelezett nyugati egyházi karitatív szervezetek munkatársai autóba ültek, és jöttek segíteni. Amint lehetett, utánunk nyúltak és egymás között leosztották a feladatokat. Eldöntötték például, hogy ki kinek lesz a „keresztszülője”. Módszeres építkezés következett.
– A negyedszázados évfordulón milyen célokat fogalmazna meg?
– A segítség, az elköteleződés a másik ember felé nem intézményes feladat. Az mindannyiunk feladata, a keresztény ember küldetése. Ez nem elidegeníthető, nem delegálható. Nekünk szervezetként az a célunk, hogy egy olyan intézményt tartsunk fenn és működtessünk, amit én egy jó szerszámhoz szoktam hasonlítani. Szeretném, hogy ne heverjünk egy polcon, hanem minél több közösség használjon bennünket.
Pacsika Emília | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Provokátor a hegyen túlról? (December elsejei sértés a magyaroknak)
Futótűzként járta be az internetet, és kellő felháborodást, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, véleményt generált az a videofelvétel, mely Sepsiszentgyörgyön december elsejei ünnepségen készült, és amelyen egy ortodox pópa a „függöny mögül leselkedő”, fogcsikorgató magyaroknak fogalmazza meg „testvéri üzenetét”. Az egyházi képviselő, akinek kilétét a szervezők sem tudták még tegnap, egyebek mellett sárga bőrű, mandulavágású szemű mongoloknak nevezte a magyarokat.
A hivatalos meghívottak, felszólalók lajstromában nem szereplő idősebb pópa az ünnepség részét képező kulturális programot (melyet Vasile Tămaş előpataki pópa idegenellenes és a nemi kisebbségeknek szóló beszólásai tarkítottak) követően lépett a mikrofonhoz, egy festett ikont tartva maga elé. Az őszes pap az alábbi szöveggel lepte meg a közönséget (itt megjegyeznénk, a kimondottan pocsékra sikeredett hangosítás miatt a beszédet teljességében legfeljebb a közvetlen közelében, illetve a katonai sorfal mögött állók hallhatták): „Azoknak a testvéreinknek üzenem, akik most a függöny mögött vannak, és elképzelhető, hogy csikorgatják a fogukat. A testvériség üzenetét hozom. Nem üres beszéd, amit mondok. Testvéreink, akik magatokat székelynek és magyarnak képzelitek, nézzetek tükörbe, nézzetek egymásra, és lássátok: vajon sárga a bőrötök és mandulavágású a szemetek, fekete, egyenesszálú a hajatok? Ha igen, akkor mongolok vagytok, és őseitek is mongolok. De nézzétek meg, hogy inkább ránk hasonlítotok. Valahányszor tükörbe néztek, és észreveszitek, hogy nincsenek mongol vonásaitok, ébredjetek rá arra, hogy közösek az őseitek a mieinkkel, ők a régmúlt idők legigazságosabb, legvitézebb, legvallásosabb népe. Nem mi mondjuk, hanem a történészek.” – hangoztatta a pópa. 
Az idegenből érkezett pap így folytatta: ,,Azt mondjátok, hogy jogaitok vannak ezen a földön. Persze, hogy vannak jogaitok, akárcsak nekünk, mert közösek az őseink. Nem azért léteznek ezek a jogaitok, mert székelyek vagy magyarok vagytok, hanem azért, mert közösek az őseink. Üzenetemet a testvériség jegyében fogalmaztam meg. Észre kell vennünk, hogy testvérek vagyunk és közös a jövőnk. Ámen”. A pópa ezek után ugyanolyan gyorsan, ahogy feltűnt el is tűnt a háttérbe. Szavait csak gyér taps kísérte, a téren álldogálók jelentős része oda sem figyelt tulajdonképpen. A felháborodási hullám annak nyomán indult el, hogy a Facebook közösségi portálon megjelent a Mesagerul de Covasna napilap által a teljes beszédet tartalmazó videofelvétel (sem a másik helyi román lap, sem a hírügynökségek nem közölték az elhangzottakat, mivel egy jelentéktelen felszólalásnak tűnt abban a pillanatban, így kevésbé követték). Lapunk több forrásból is igyekezett kideríteni, ki volt a szónok, illetve milyen minőségben mondhatta el a fent idézett szöveget. Az ortodox egyház képviselői közvetve csak annyit közöltek, nem a megyében szolgáló pópáról van szó, illetve tudomásuk szerint valahonnan délről, a Kárpátokon túlról érkezett. Az egyház közlését több ortodox vallású sepsiszentgyörgyi román lakos is osztja, éspedig, hogy biztos nem Háromszéken szolgál. Egyik forrásunk azt is megerősítette, hogy a meghívottak között sem szerepelt az illető, így képtelenek felderíteni a személyazonosságát, mivel azt egyelőre nem ismerik.
Mint arról beszámoltunk az ünnepséget idén a két pópa megnyilvánulásait leszámítva mérsékelt üzenetek jellemezték, sőt a kormánybiztos kifejezetten semleges mondandóval állt elő, majd az egész ünnepség csendben, incidensek nélkül zárult.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Băsescu fenyegeti Magyarországot
Durván kiverte a biztosítékot Traian Băsescu volt államfőnél, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter minden diplomatának és minden minisztériumi alkalmazottnak megtiltotta a különböző országokban működő román nagykövetségek által szervezett nemzeti ünnepségeken való részvételt. Mint Facebook-bejegyzésében írja, hosszú listát készíthetne azokról az okokról, amelyekért a romániai magyarok éppen olyan mértékben büszkék lehetnek december 1-jén, mint a románok. A legfontosabb az, hogy „a magyarországi magyaroktól eltérően a romániai magyaroknak olyan politikai vezetésük van az utóbbi 26 évben, amely országos és nemzetközi szinten tiszteletnek örvend, és amely elkötelezett az EU és a NATO értékei iránt, ezek pedig olyan értékek, amelyek Budapesten fakultatívvá és érdektelenné váltak az utóbbi években”. Băsescu szerint az lenne az egyetlen méltó válasz Szijjártó Péter „előzmény nélküli támadására”, ha Románia azonnal kiutasítaná Magyarország bukaresti nagykövetét és hazahívná budapesti diplomatáját. „Orbán Viktor kormányának e kalandorai nem értik meg, hogy az igazi Románia a Tiszáig tart. Őrizzen meg az Isten benneteket attól, hogy ez egyszer csak eszünkbe jusson, budapesti csahos kutyák” – írja a volt államfő.”(Főtér)
IOHANNIS ROMÁNUL ÉREZ. „A nemzeti ünnepnek arra kell ösztönöznie, hogy egy virágzó, büszke és egységes országot építsünk” – jelentette ki Klaus Iohannis államfő az ünnep alkalmából. „December 1-je a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük, és bizalommal nézünk a jövőbe” – mondta az államfő a Facebook-oldalára csütörtökön feltöltött videóüzenetében, rámutatva: az egyesülés jó példa arra, hogy „miként lehet egy ideált megvalósítani, ha a nemzet minden energiáját egy célnak rendelik alá”. (Maszol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alternatív történelem a könyvtárban (Raffay Ernő Sepsiszentgyörgyön)
Négy, de akár több olyan lehetőséget is elszalasztottak az 1947 utáni mindenkori magyar kormányok, amelyek esélyt adtak volna a trianoni döntés részleges orvoslására, területi restitúcióra – egyebek mellett erről beszélt Raffay Ernő történész, egykori hadügyi államtitkár, egyetemi tanár Sepsiszentgyörgyön mintegy másfél héttel ezelőtt. A töményen adatolt, kitekintésekkel jócskán tarkított előadás fő üzenete ugyanakkor egyértelmű volt: jelen pillanatban is árgus szemekkel kell figyelni, hogy vagy diplomáciai, vagy más úton érvényt lehessen szerezni ezeknek az érdekeknek.
Raffay Ernő egy demográfiai helyzetképpel indította mondandóját, rámutatva: amennyiben a trianoni „békeparancs” hozta területcsonkítást sikerült volna elkerülni, a magyar királyság lélekszáma mára elérhette volna a negyvenmilliót, amiből mintegy 36 magyar lett volna. Ezzel szemben most tíz országban van szétszórva  magyarság, kettő közülük a legnacionalistább Európában: Románia és Szlovákia. A kedvezőtlen helyzet ellenére a történész úgy vélte, az elmúlt 26 esztendőben a térség biztonságpolitikai eseményei kitermeltek olyan helyzeteket, amelyekből Magyarország nyertesen kerülhetett volna ki, sőt, jelenleg is adódnak ilyen lehetőségek. Meggyőződése szerint Magyarország szétdaraboltsága csak időleges, aki ennek az ellenkezőjét állítja „vagy bolsevik, vagy liberális történész, vagy ostoba ember”.
Felvezetőjét követően Raffay Ernő az általa elszalasztottnak tekintett lehetőségeket vette sorra, nem feltétlenül időrendben. Indításként azért megemlítette, hogy 1938. és 1941. között (a négy restitúció időszakában) még léteztek magyar kormányok, amelyek árgus szemekkel figyelték, hogy a nagyhatalmi játszmák közepette mikor adódik alkalom akár a diplomácia, akár fegyverek útján érvényesíteni az érdekeinket, amit meg is tettek előbb Felvidéken, majd Kárpátalján, Észak-Erdélyben, végül a Vajdaságban és Bácskában. A második világháborút lezáró békeszerződés után beköszöntő kommunista érában (Romániában főképp az 1965-ös évet követően) a magyar érdekérvényesítés esélyei Raffay Ernő szerint „egy lakatlan szigeten kitörő tömegverekedésével” voltak egyenlőek, olyan körülmények között, hogy a kelet-közép-európai baráti szocialista országok meghirdették a magyar nacionalizmus elleni küzdelmet is (ehhez a kádári vezetés is csatlakozik a polgári nacionalizmus visszaszorítására elindított harcával 1956 őszét követően). Egészen 1989-ig, a kommunizmus bukásáig ez a helyzet nem változik, majd beköszönt a rendszerváltozás, a legtöbb volt szocialista országban békés átmenettel (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, a Német Demokratikus Köztársaság és maga a Szovjetunió is), kivétel Románia.  A kommunizmus bukása ugyanakkor egy másik történelmi eseményt is magában hordozott, Raffay Ernő szerint ugyanis elindított egy revíziós folyamatot is a trianoni államkonstrukciók életében. Románia volt az egyetlen, mely 1990 után is megőrizte határait, Csehszlovákia 1991 végén összeomlott, illetve Jugoszlávia egy véres, hatéves polgárháborúban – több ezer halálos áldozattal és máig kiható erős szerb-horvát gyűlöletet maga után hagyva – széthull. Raffay Ernő – aki akkor a hadügyi államtitkári tisztséget töltötte be az Antall József vezette kormányban – meglátásában Magyarország számára mindkét esemény lehetőséget teremtett, amelyet viszont nem sikerült kihasználni. A történész úgy véli: Szlovákia államiságának elismerését feltételekhez kellett volna kötni (a déli magyarlakta területek átadásához), és ennek akár katonailag is érvényt lehetett volna szerezni, hiszen ekkor a csehszlovák hadsereg, amelynek szétosztásáról döntött Prága és Pozsony, gyakorlatilag nem volt ütőképes, míg a magyar abszolút erőfölényben volt. Szintén 1991-ben indul el Jugoszlávia szétesésének folyamata a szlovén, majd a horvát függetlenség kinyilatkoztatásával. A délszláv háborúként ismert konfliktus, amely ezután kirobbant, a délvidéki és a horvátországi magyarokat egyaránt súlyosan érintette (egyebek mellett belesodródtak a konfliktusba, illetve a Horvátország területéről elűzött szerbeket Bácskában és Újvidéken telepítette le erőszakkal a belgrádi kormány). Raffay Ernő szerint ez a helyzet feljogosította volna a magyar kormányt, hogy az alkotmányba foglaltak értelmében közbelépjen, de ezt nem tette meg (kivételt képezett a horvátoknak biztosított, később nagy botrányt kiváltó fegyverszállítmány, amely a Kalasnyikov-ügy néven híresült el), noha a délvidéki magyarok helyzetéről (kényszerbesorolások például) a katonai hírszerzés napi rendszerességgel tájékoztatott. A történész itt egy merész megállapítást is tett: horvát–magyar szövetségben Délvidék visszacsatolására is lehetőség nyílt volna. 
A további két, szintén elszalasztott lehetőség Raffay Ernő meglátásában egyrészt Ukrajna létrejötte időszakára tehető, amikor Leonyid Kucsma ukrán államfő informális csatornákon azt közölte az Antall-kormánnyal, hogy akár hajlandóak lennének lemondani is Kárpátaljáról. Ez később hivatalos megerősítést már nem kapott. A második lehetőség a koszovói válság idején adódott volna, amikor a NATO Szerbia elleni büntetőhadjárat mellett döntött, amelynek szárazföldi beavatkozási része is lett volna (Szeged irányából indultak volna a csapatok). Raffay Ernő szerint a magyar hadsereg kezdetben békefenntartóként, az ottani magyarságot védendő bevonulhatott volna a NATO-ernyő alatt, az egyesült államok hadseregét követve, majd helyben maradhattak volna. A lehetőséget nem használták ki, mivel a hivatalos álláspont szerint magyar katonák is életüket vesztették volna a konfliktusban. Ami a jelen helyzetet illeti, a történész többször hangsúlyozta az ütőképes hadsereg meglétének fontosságát, hozzátéve: most elindult egy folyamat Magyarországon, amely ezt a célt szolgálja. Raffay Ernő továbbá megemlítette: Donald Trump győzelme új helyzetet teremthet Románia számára is, pontosabban, amennyiben az AEÁ–Oroszország viszony megváltozik, az ország komoly biztonságpolitikai kihívás elé néz, ami a magyar érdekek szempontjából újabb lehetőséget teremthet, amennyiben esetleg a befolyási övezetek újraosztása is szóba kerül ezeken a tárgyalásokon. Zárásként, kérdésre válaszolva Raffay Ernő elmondta: a marosvásárhelyi véres március kapcsán a Németh Miklós vezette magyar kormány a teljes passzivitás mellett döntött, noha tudomása szerint az ellenzék (a Magyar Demokrata Fórum) soraiból többen az azonnali katonai beavatkozást is felvetették.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymásra talált Kőrösi és Széchenyi
Széchenyi István-domborművet adományozott a kovásznai városházának a Magyarországon élő Halasi-Nagy Endre keletkutató, irodalmár. Az adományt e heti ülésén fogadta a helyi tanács. Az emlékplakett a kézdivásárhelyi Vetró András alkotása, költségeit teljes egészében Halasi vállalta fel.
A gyűlésen Gyerő József polgármester ismertette: az adományozó óhaja, hogy az emlékplakett a helyi líceum udvarán található Kőrösi Csoma Sándor-mellszobor mellé kerüljön. Kérését azzal indokolta, hogy épp Széchenyi volt az, aki elsőként ismerte el a csomakőrösi orientalista tudományos munkásságát, népszerűsítette érdemeit, ugyanakkor ő fogalmazta meg Kőrösi ma is érvényesnek tekintett karakterét. A polgármester nyilvánosan mondott köszönetet Halasi-Nagy Endrének, a felajánlott adományt egyhangúan fogadta el a tanács. Gyerő Széchenyi méltatásaként elmondta, ő tette hajózhatóvá a Dunán a mai Románia területén található Kazán-szorost. Ugyanazon az ülésen döntött a tanács arról is, hogy elfogadja a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület adományát, az iskolaudvaron található Kőrösi-mellszobrot. Az alkotás a város közvagyonába kerül, miután közjegyző előtt is hitelesítik az adománylevelet. A mellszobrot 2014-ben, az akkor 230 éve született Kőrösi Csoma Sándor emlékének tiszteletére állították a kovásznai líceum udvarán, Éltes Barna szobrászművész alkotása. A kivitelezés anyagi részét a Csoma-egyesület a Kovászna Megye Tanácsánál megnyert pályázatából biztosította.
 Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok a székelyek előtt
A Magyar Királyság vármegyei rendszere magában foglalta Székelyföldet is, még a székelyek betelepedése előtt magyar népesség (is) élt e tájon – összegezhető a Székelyföld településtörténete előadás-sorozat első három rendezvénye. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségével létrejött előadás-sorozat során Háromszék településtörténetéről Fehér János művészettörténész értekezett, Csíkszéket Botár István régész mutatta be, legutóbb, csütörtökön László Keve régész Marosszékről tartott előadást, december 15-én Gyergyószék településtörténete következik Demény Andrea gyergyószentmiklósi régész előadásában.
László Keve, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a Felső-Maros vidékét kutatta, abból írta doktori dolgozatát, az előadásra abból szemlézte a kimondottan Marosszékre vonatkozó elemeket. Főként a Csittfalván, Marosszentgyörgyön és Nyárádszentlászlón végzett ásatások, kutatások eredményeit dolgozta fel. Csittfalván volt az egyetlen kora Árpád-kori marosszéki vár, Nyárádszentlászlón az egyetlen  Árpád-kori bazilikális templom, azaz a főhajón kívül két oldalhajóval ellátott épület. Ez kakukktojásnak számít Székelyföldön, ugyanis az általános templomforma a hajó és szentély, amely az Árpád-korban egyenes vagy köríves végződésű. Az előadó bemutatta a feltárt cserépedény-darabokat és hajtűket, valamint a radiokarbonos kormeghatározási eredményeket, amelyek a 12. század második felére tehető marosszéki székely betelepedés előtti időkre keltezik a leleteket. (Csíkszék és Háromszék esetében a 13. századra tehető a székelyek betelepedése – jegyezte meg korábban Botár István.)
László Keve említette, hogy a szocialista korban nem lehetett Árpád-korra vonatkozó kutatásokat végezni, csak a római kort tanulmányozni. Azt, hogy mennyivel többet tudunk most, mint harminc évvel ezelőtt, illusztrálja, hogy Lukács Antal egy 1984-ben írt tanulmányában még csak két bográcslelőhelyet jelölt meg a Felső-Maros vidékén, de most már 38-at ismerünk. A három előadás összegzéseként az est házigazdája, Sztáncsuj Sándor József régész, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa elmondta, még mindig nagy a hiátus Székelyföld területén, de most már nyilvánvaló, ez annak tudható be, hogy nem folytak itt kutatások. Még sok a tennivaló, de már látszanak eredmények. Egyértelmű következtetésként vonható le, a székelyek előtt számolni kell a magyar népelemmel itt, Székelyföldön, majd a két népelem együttélésével is.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyiek előadása Marosvásárhelyen (A Magyar Tudomány Napja Erdélyben)
Két sepsiszentgyörgyi előadója volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) által 15. alkalommal meghirdetett Magyar Tudomány Napja Erdélyben című fórum marosvásárhelyi rendezvényének, amelyet múlt szombaton tartottak a Kultúrpalotában. A Marosvásárhely és a Maros megyei magyarság történetéből tematikájú, az EME helyi fiókja és a Boros Tamás Egyesület által szervezett konferencián hat helybeli és nyolc idegen (Budapest, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós) előadó osztotta meg kutatási eredményeit.
Sepsiszentgyörgyről Boér Máté, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri képzős hallgatója és Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke vett részt az eseményen. Előbbi Kovásznai Sándor, a marosvásárhelyi kollégium professzora egy Cicero- és egy Cellarius-fordítását elemezte akképp, hogy leszűrt belőlük egy olyan oktatási koncepciót, amely világosan eltér mind az Erdély-szintű oktatásügyi reformtervezetet (Norma Regia) védő katolikus, mind az azt támadó református állásponttól. Szekeres Attila István Címerek a marosvécsi református templomban című előadásában bemutatta a patrónus magyargyerőmonostori Kemény család tagjai emlékére állított címeres táblákat, a szószéket és az orgonakarzatot díszítő címereket. A Kemény család több címere mellett megjelenik a vajai Vajay, kisrédei Rhédey, hadadi Wesselényi, cegei Wass és homoródszentpáli Szentpáli család címere. Ugyanakkor a Kemény-kastélyban megmaradt egyetlen címert, Kendi Ferenc erdélyi vajda 1555-ből származó emléktábláját is bemutatta. A konferencián szó volt még Marosvásárhely jelképeiről (Mihály János, Simon Zsolt), a Borsos-hagyatékról (Rüsz-Fogarasi Enikő), Jeney József honvéd őrnagy életútjáról (Süli Attila), Dósa Elek marosvásárhelyi jogtudorról (Somogyi Gréta), a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltóegyletről (Petelei Klára), a búzaházi nyomdáról (Nemes Gyula), az 1913-as erdélyi katolikus zsinatot előkészítő marosi esperesi kerület koronagyűléséről (Tamási Zsolt), az 1916-os román betörésről (Pál-Antal Sándor, Garda Dezső), a marosvásárhelyi zsidók 1945–1948 közötti helyzetéről (Sebestyén Mihály), a marosvásárhelyi tudományos könyvtárakról (Lázok Klára). (M. I.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertese
A marosvásárhelyi Bethlen Gábor-szobor kezdeményezői immár hivatalosan is bejelentették, hogy a pályaműveket elbíráló szakmai szoborbizottság döntése alapján Harmath István terve kerül kivitelezésre. A város főterére tervezett egész alakos alkotás gipszmodelljét a fejedelem reális méretűre nagyított portréjával együtt a Maros Megyei Múzeum székhelyén fotóztuk az októberi zsűrizés idején. Azóta az emlékmű kivitelezése már folyamatban lehet a művész bajai műtermé- ben, hiszen az a cél, hogy Bethlen Gábor bronz szobormása mihamarabb ott álljon Marosvásárhely központjában. Az alkotóról a helybeliek keveset tudnak, olvasóink bizonyára szí- vesen fogadnak róla néhány fontosabb adatot. Harmath István Székelyudvarhelyen született 1974-ben. Jelenleg magyarországi testvérvárosunkban, Baján él, tanár és az ottani művészélet egyik legaktívabb tagja. Rendkívül termékeny, sikeres szobrászművész, számos köztéri szoborpályázatot megnyert. Alig múlt negyvenéves, de máris elmondhatja magáról, hogy számos magyarországi és erdélyi emlékmű és térplasztika megvalósítója. Sepsiszentgyörgyön a Szent György-kompozíció, Nagyváradon Boldog Bogdánffy Szilárd, illetve Pázmány Péter szobra, Baján Wass Albert, Zsuffa István, II. János Pál pápa, Mészáros Lázár mellszobra, dr. Belon Gellért emléktáblája, Budapesten a Lobogás című jelképes emlékmű és mindmáig legnépszerűbb munkája, a gróf Tisza Istvánról készített egész alakos szobormás mutatja fel alkotói erényeit, tehetségét, tudását. Jelenleg nemcsak a vásárhelyi pályázat nyertese, Sepsiszentgyörgyön is újabb köztéri mű megalkotása vár rá. Az 1848-as forradalmi kormánybiztos, Berde Mózsa szobrát az ő megmintázásában tervezik felavatni 2017. március 15-én. Remélhetőleg Marosvásárhely sem marad le Bethlen Gábor szobrának olyantájt várható felavatásával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)

Óváry-Óss József Útravalója
Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981- ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet. A Kráter kiadó kötete, a négy nagyobb egységre – Zászlós a fronton, Az Ítélet napjai, Iránytű nélkül, Füveskönyv – osztott, publicisztikát, verseket, leveleket, dramolettet, naplójegyzeteket tartalmazó gyűjtemény ezen próbál változtatni. A kiadvány nyilván nem csak erről a kevéssé ismert életműről nyújt átfogó képet, a zaklatott korszakot is felmutatja, amely Óváry-Óss sorsát is meghatározta. A könyv nem jöhetett volna létre a szerző lánya, Óss Enikő színésznő nélkül, ő volt az, aki édesapjának ily módon is méltó emléket kívánt állítani. A kötet előszavá- ban, amelyet mellékletünkben közlünk, elmondja, hogyan született az Útravaló, de érdemes beleolvasni azokba az ajánló sorokba is, amelyek a kiadvány hátsó borítóján Szász István Tas tollából méltatják Óss Enikő vállalkozását: „A kincses város reménykedés után lassan reményét vesztő éveiben, ravaszul meghúzott vándorló határok korszakában, fegyverek zajában, egy gyönyörű és művelt fiatal házaspár házában született a kisleány, akit aztán későbbi évtizedekben Óss Enikő néven ismert és szeretett meg Erdély és Amerika magyar színházi közönsége. Édesapját elsodorta a háború és az újra vándorló határ végleg elválasztotta őket. Életét a szolgálat szelleme irányította. A művészeté és ezen keresztül a nemzeté. Egy szép és hasznos színpadi pályafutás ki tudja hányadik szakaszában írta meg színes memoárját, de nem érte be ennyivel. A szeretett apa, egy rendkívül összetett egyéniség, akinek tehetségét a történelem fogaskerekei darálták be, mindenkor ott élt génjeiben és emlékeiben. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a tőle fennmaradt mozaikokból összeállítsa ezt az emléknek és emlékműnek szánt kötetet. Egy generáció, egy erdélyi magyar társadalmi réteg, egy kihalóban levő férfiideál felvillanásai fedezhetők fel ebben a könyvben.” Népújság (Marosvásárhely)

Üdvözölte a magyar összefogást a FUEN
Üdvözölte két magyar tagszervezete – az RMDSZ és az MPP – együttműködését az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) a december 11-i romániai választásokról közzétett pénteki állásfoglalásában. A FUEN szerint az RMDSZ jele alatt induló közös jelöltlista a legjobb megoldás arra, hogy megmutassa erejét és eltökéltségét, és a legjobb esély országos politikai sú- lyának megőrzésére. A kisebbségi ernyőszervezet megjegyzi, hogy harmadik romá- niai tagszervezete, a Romániai Németek Demokrata Fóruma számára a román választási törvény – a többi 17 elismert kisebbséghez hasonlóan – garantál egy helyet a parlamentben, az RMDSZ pedig a kommunista rendszer bukása óta megszervezett eddigi hét választá- son mindig átlépte az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Az állásfoglalás szerint kiemelten fontos, hogy a magyar közösségnek erős és egységes képviselete legyen, olyan körülmények között, amikor „feszültségekkel szembesül” Romániában. „A román társadalomban erősödőben van a nacionalizmus, jogi eszközökkel tiltják a közösségi jelképeket, korlátozzák a nyelvi jogokat, az anyanyelvű felsőoktatás önigazgatását, boszorkányüldözés folyik a magyar vezetők ellen, akadozik az elkobzott javak visszaszolgáltatása és újabban támadások érik a felekezeti oktatást is: mindez csupán néhány példa az RMDSZ által az utóbbi években jelzett problémák közül” – olvasható a Vincze Lóránt FUENelnök által aláírt dokumentumban. A FUEN szerint az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mindig egyensúlyt vitt a romániai belpolitikába, javította a román–magyar kapcsolatokat, valamint a román többséggel való megbékélést szolgálta, ami végső soron erősíti az egész ország stabilitását és az erdé- lyi magyarság megfelelő társadalmi fejlődését eredményezi – állapítja meg a kisebbségi ernyőszervezet. „A mindennapi élet javulását, a közösségi jogok védelmét csak a romániai magyarság legitim képviseletének erős parlamenti és kormányzati jelenlétével lehet el- érni, ezért arra kérem a magyar vá- lasztókat, hogy legyenek szolidárisak, felelősségteljesek, eltökéltek, és szavazzanak a magyar jelöltlistára” – zárul a FUEN elnöke által jegyzett állásfoglalás. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

Interferenciák – drámakötet, előadás, színház és börtön
Börtönként tekint a színházra Visky András dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, értelmezése szerint olyan hely ez, ahova szabad akaratukból bezárkóznak a nézők a színészekkel – bezárulnak az ajtók, de mindaz, ami ott bent történik, kiszabadítja őket. A fekete doboz az üres sírt idézi, ahova betérnek az emberek, eljátszani halál és feltámadás játékát – merthogy nem szabad a sírban maradni, reflektálni kell mindarra, ami velünk történik. A szerző erről csütörtökön délben beszélt a TIFF Házban, a hét drámát tartalmazó Ki innen című kötetének bemutatóján. A Koinóniánál megjelent kiadvány ismertetése előtt a kolozsvári társulat A mélyben című előadásának alkotóival találkozhatott az Interferenciák közönsége.
Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója a könyvbemutatón kifejtette: tizennyolc színházi vonatkozású kötet jelent meg eddig a Koinóniánál, az albumokkal együtt pedig már húsz fölött van ez a szám; magyar, román és angol nyelvű kiadványok egyaránt napvilágot láttak, hosszú ideig Visky András szerkesztette őket. A szerző három drámáját gyűjtötte egybe A szökés 2006-ban, a mostani, Ki innen című pedig a 2009 óta írt hét színpadi szövegét – ahogyan ő nevezi, hét újabb színpadi kísérletét – tartalmazza.Témájuk tekintetében széles skálán mozognak a művek, többségüket (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték.Az írásokat a Láng Zsolt prózaíró, szerkesztő és Visky András beszélgetése követi, amelyben színházi radikalizmusról, színházi üzemszerűségről és a kísérletezés lehetőségeiről is szó esik, jegyezte meg Tompa Gábor igazgató, majd a címválasztásra kérdezett rá: hol vagyunk, honnan kell kimenekülnünk, ha ezt a feszültséggel teli felszólítást megfogadjuk?Visky András elárulta, hogy sokára született meg a cím; nem akarta valamelyik darab elnevezését kiemelni, mert akkor eleve elmozdította volna egy bizonyos irányba az értelmezést, törekedett viszont arra, hogy problematikus címet találjon, amely saját esztétikai, teológiai, filozófiai kereséseit is tükrözi. Mint mondta, nem biztos, hogy drámaíró lenne, ha nem Tompa Gáborhoz fűzi az első színházi barátsága, ugyanakkor egyebek mellett arra is kitért, hogy az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatja a nyitott dramaturgia – olyan dramaturgiát szeret létrehozni, amely aztán a próbafolyamat során nyeri el végső formáját. Jó az, ha a munka során úgyszólván eltűnik a szerző, mert végül az előadás fogja visszahozni, felmutatni mindenki számára.Láng Zsolt az Úrral való állandó párbeszédet emelte ki a drámaíró műveinek egyik sajátosságaként, és a sikerhez való hozzáállására is reflektált: a szerző voltaképpen a siker ellen megy, ironikusan kezeli azt – már azáltal is, hogy monodrámákat ír, és például a Tanítványokban hosszasan értekeznek a szereplők olyan dolgokról, amelyekről a nézőnek nem biztos, hogy van fogalma. A szövegek azonban kétségkívül erősek, a művek felvetik azt a kérdést is, hogy mennyire lehet szöveg nélkül színházat „csinálni” – és tulajdonképpen meg is válaszolják: nem lehet, hiszen minden megnyilvánulásunk a nyelven alapszik.                                                                                           *Korlátozottabb művészeti tevékenységnek tartja Radnai Annamária, ha olyan rendezővel együttdolgozva fordít egy készülő előadáshoz, akinek az anyanyelve megegyezik az adott mű nyelvével – egyszerűbb az, amikor mindkettejüknek idegen az illető nyelv. Makszim Gorkij világhírű színműve, az Éjjeli menedékhely (Na dnye) esetében az is ott lebegett a szeme előtt, hogy az oroszok közül nagyon sokan ismerik a realista darabokat. Korábban, egy Csehov-fordítás alkalmával Radnai Annamária édesanyja, Szerotina Szvetlana adott pillanatban meg is jegyezte: „Csehov nem ilyen”. – Gorkijjal is pontosan így vannak, tudják, hogy ő ilyen vagy nem ilyen – magyarázta a műfordító, dramaturg, egyetemi oktató csütörtökön délelőtt a TIFF Házban, a Kolozsvári Állami Magyar SzínházA mélyben című előadásának (rendező: Jurij Kordonszkij) közönségtalálkozóján.Nem nagyon szeret szlenget fordítani, egyrészt, mert az sokban kötődik a helyhez, meg aztán könnyen elavul, idővel érvénytelenné válik. Ezért kérte a produkcióban részt vevő színészeket, hogy észrevételeikkel segítsék a munkáját. Szükség is volt erre: amellett, hogy a rendező főként azokra a kérdésekre fókuszált, amelyek gyakorlatilag soha nem veszítenek fontosságukból – kik vagyunk, miért élünk, mi a dolgunk ezen a bolygón, mit jelent felelősséget vállalni a tetteinkért vagy éppen meghalni –, ragaszkodott ahhoz is, hogy a 19. századi szleng helyett egy nagyon is mai nyelven szólaljanak meg a társadalom perifériájára szorult szereplők.Visky András, az előadás dramaturgja a közös munka legizgalmasabb jellemzőjének nevezte, hogy Jurij Kordonszkij elképesztő részletességgel építette fel a cselekvések logikáját, hogy a színészek fokozatosan tudjanak eljutni A pontból B pontba. – Olyan határt kellett átlépniük a személyiségükben és a művészi tudásukban egyaránt, amilyet eddig nem nagyon kellett – hangsúlyozta.Aprólékosan, milliméterről milliméterre dolgozták ki a különböző mozzanatokat a rendezővel – mondta Laczó Júlia (Anna), Bogdán Zsolt (Luka) pedig azt emelte ki, hogy minden bizonnyal ezután is érik még az előadás, szerdán például feszesebbnek, összefogottabbnak érezte a ritmusát a korábbiakhoz képest. Viola Gábor (Vászka Pepel) szerint egyenként mindannyiuknak segített a munka abban, hogy feltérképezzék a saját határaikat – ez persze egy életen át tart, viszont meghatározó volt a mostani alkalom: az elmúlt hat évben, amióta tagja a kolozsvári színház társulatának, egyetlen próbafolyamat során sem érzett ehhez fogható kohéziós erőt.Kézdi Imola (Vaszilisza Karpovna) ritka pillanatnak nevezte, hogy az út fontosabb legyen a végeredménynél, márpedig most előbbi kerekedett felül. Hozzáfűzte: 13-an száz felől közelítettek a munkához és egyúttal a mélybe, kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni a folyamatról – színészvezetéstől kezdve a kávézásokig minden összehozta a csapatot. Pethő Anikó (Násztya) kitért arra, hogy a munka már az olvasópróbákon jócskán elkezdődött: a rendező sokat mesélt az orosz börtönkultúráról, és mindenkinek beindította a fantáziáját, arra kérte a színészeket, hogy a színpadon kívül is gondolkodjanak a különböző megvalósításokon. Dimény Áron (Színész) számára leginkább attól volt különleges ez a találkozás, mert olyan előadást szült, amelynek minden pillanatában szabad lehet, és közben folyamatosan pontosnak is kell lennie.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Akiknek a családfáját Kós Károly készítette
Erdővidéki barangolásaink egyik állomása a híres vargyasi bútorfestő Sütő család portája, ahol a hatalmas székelykapun belépve azonnal szemünkbe ötlik a bejárati ajtón a „fényképezni tilos” felirat.
– Akkor egyezzünk ki olyanformán, hogy az egész szobáról készíthetnek képet, de nem a külön darabokról… – ajánlja fel Sütő István, amikor megtudja, hogy nem csak turisták vagyunk, hanem egyben újságírók is, és nem csak nézelődni jöttünk, hanem cikket is írnánk, amit illusztrálni kellene. – Meggyűlt a bajunk sajnos a hamisítókkal – magyarázza, miért is nem szabad fényképezni. – Mondanám, hogy az jó, mert akkor igazán híres valaki, ha már hamisítják a munkáit…
S hogy miért vált híressé a család? „1568-ig nyúlik vissza a család története – kezdi mesélni – Sütő János és József, két mesterlegény, egyik ács, másik asztalos, akkor került Vargyasra. A Daniel kastélynál végeztek ács- és asztalosmunkákat, annak végeztével a faluban megtelepedtek, és utána 15 nemzedéken keresztül apáról fiúra sikerült a mesterséget folytatni – a fiaim és az unokatestvérei már a 16. nemzedékhez tartoznak.” Mint megtudjuk, a család történetének Kós Károly is „utánanézett”, aki a családfát is elkészítette illetve megrajzolta A vargyasi festett bútor című könyvében.
– Legrégebbi eszközünk, szerszámunk ez a festéktörő kő, itt van hozzá két kicsi őrlőkő, ezekkel őrölték, porlították elődeink a mindenféle színes ásványokat, így nyerték a festékeket. A mai napig a hagyományos családi receptet használjuk a festékeink elkészítésére. Különlegessége a kőnek az 1680-as évszám, innen már biztosan tudjuk, hogy festéssel is foglalkozott a család. A festés szabadkézi, ami a kicsi darabokon nem nagy dolog, de a bútorokon is – ahol közvetlen az alapszínre jön a mintázás – csak a betéteknek a kereteit szoktam megrajzolni előre, maga a mintázás, virágozás, mindig szabadkézi. Így minden darab egyedi, még ha ugyanabból a tükörkeretből 15 darabot is készítek egyszerre. Ez a különlegessége a mi művészetünknek, népművészetünknek: hiába kötött, mégis nagy teret enged a kreativitásnak.
Mit is mond a mondószék?
A Sütő család által festett bútorok a hagyományos székely háztartás elemei, elsősorban kisebb-nagyobb ládák – ezek sorában a legnagyobb a kelengyés vagy hozományos láda. A lány hozományához tartozott a vetett ágy is, ami a tisztaszobának az éke volt: alvásra nem használták, hanem a családnak az anyagi helyzetét, státuszát mutatta – minél magasabb volt, annál gazdagabb volt a család.
– A saroktékákat elsősorban italtárolásra használták, ugye, unitárius a falu; katolikus vidéken inkább bibliát tartottak benne – viccelődik –, ha több volt az ital vagy a biblia, a saroktéka méretesebb is lehetett. Állítólag az őse a falitéka, az egy mélyedést takart kőházakban a falban, ami amolyan hűtőszekrényként működött. Mindig az északi falon helyezték el, polcokkal volt ellátva, s ahogy viccesen szoktuk mondani, a kőház jó, mert nyáron hideg s télen is hideg, úgyhogy elállt benne az élelmiszer sokáig. Ez itt a vendégváró pad, ez az állótálas tányéroknak, fazekaknak – folytatja a szoba leltárját. – A legérdekesebb hagyományos darabok a kontyos vagy mondószékek. A székelyek nem zárták ugye a kaput, még éjszaka sem. De hát régen is összeveszett a férj meg a feleség, s akkor erről a székek „beszéltek”: a székeket cserélték meg vagy külön csak a háttámlákat, kirakták a székeket a tornácra, s ebben a helyzetben már azt mondták a vendégnek, hogy nem a legjobb pillanatban jött. S akkor az érkező fordult is meg… Ez pedig a jellegzetes székely asztal, ez egy mély kenyeres fiókkal volt ellátva, ez pedig benne a titoktartó, egy ilyen csúszó lappal ellátott titkos rekesz. Általában egy ajtócska van az ilyen típusú asztalon, furfangos látogatók mondják is, mi ebben a titkos, ha mind így készült. De nem mindegyik így készült... A régi mesterek mindig építettek be titkos rekeszeket, főleg a ládákba és a saroktékákba, az iratokat s a pénzt ebben tartották. Az itt látható bútorok az 1800-as évekből valók, ennél újabb a bölcső, amit a nagyapám készített, és a hintaló. Nagyapám megfestette ezt a ruhásszekrényt is, hogy találjon ide: nem hagyományos darab, de mégiscsak könnyebb tartani benne a ruhát, mint a ládákban.
Mutasd a tulipánt, megmondom, ki vagy
A messze földön híres bútorfestő és fafaragó családból nem csak beszélgetőpartnerünk, Sütő István aktív, hanem nagybátyja, édesapja, és két öccse is – a szoba asztalán külön fotóalbumokban csodálhatjuk meg munkáikat, amelyek egyébként szinte mind rendelésre készültek. Persze hozzá nem értőként rögtön felmerül bennünk: mitől lesz valami vargyasi, pontosabban Sütő? Hogyan lehet felismerni?
– A virágminták nagyon hasonlóak minden vidéken, a tulipán viszont tényleg a miénk, ahogy szoktam bosszantani ezzel a holland turistákat. Nehéz szavakba öntve megválaszolni ezt a kérdést… Szép, kötött, szimmetrikus, szabályos vonalvezetés, a virágok nagyjából arányosak a levelekkel, de maga a virághasználat is sajátos. Szegfűk, rózsák, de a legtöbb a tulipán… Arról, ahogy az illető használja a színeket, felossza a területet, ahogy festi a tulipánt nem csak a család munkáját lehet megkülönböztetni, hanem a családtagokat is… Né, hányféle tulipán van, más bútorfestőnél nemigen láttam ennyit – mutatja-magyarázza, aztán a színvilág rejtelmeibe is bevezet. – A bordó – a meggypirosnak nevezett barna, így szoktam én viccesen nevezni – azért a legjellemzőbb, mert ez nagy mennyiségben fellelhető ezen a környéken. Persze használták a jobbágykéket is, s ritkán a zöldet. A zöldet leginkább a szászok használták, pedig azt gondoltuk volna, hogy ez a magyar ízlésnek a megfelelő.
Míg a világ s még két nap…
De hogyan is készül egy ilyen hozományos láda? S mit milyen sorrendben festenek?
– Akinek jó szeme van, az megfigyelheti, hogy fecskefarkas sarokillesztésekkel van összetéve, ez az egyik titka, hogy a mai napig ennyi láda fennmaradt. Ez egy nagyon erős szerkezet, ezeket ma is ugyanúgy kézi fűrésszel vágom be, s kézzel vésegetem össze. Tehát a szerkezet is hagyományos. S a vasalatok is, a zárszerkezetek. Van egy ügyes fiatal kovácsom itt Vargyason, addig nézegettük a 200 éves zárszerkezetet, amíg ugyanúgy elkészítette.
Akkor kanyarodjunk rá a festésre. Először a szegélyek színeit húzom meg, utána jön az alapozás. Ha betétek kerülnek, ahogy már említettem, a betétek körvonalait megrajzolom előre. Ennyi csalás-ámítás van rajta. Utána megfestem az alapszínét a betétnek, s a külső részeknek is, aztán meghúzom szépen a szegővonalat, s akkor következik a kiinduló minta – kancsó, csokor, szív, vagy egy margaréta… Ebből jön ki az úgynevezett erezés, a szárak és a levelek. Ezután jön a virágozás, majd a virágoknak az árnyékolása – ugye minden virág két színből áll, ez szépen kiemeli őket. Akkor jön az árnyékolása a leveknek és a száraknak, utána pedig a viaszozás vagy gyantázás az egész felületre.
– Mennyi ideig marad meg ez a festés?
– Ha jó körülmények között van tartva, akkor míg a világ s még két nap. A fának az ellensége a nedvesség s a rovarok – a kettő össze is függ, a nedves fát a rovar hamarabb megtámadja… Itt vannak szinte 200 éves darabok, s nagyon jó állapotban, még csak restaurálnom sem kellett őket.
– De azért a széken csak kopottabb a festék…
– Nem a színek tompulnak, hanem a bútorra patinaréteg rakodik. Nem változik meg a festéknek a színe. Mi a patinaréteg? Kosz… Régen a nőknek mániája volt, hogy lenolajjal törölgették a bútort, az hirtelen fényt ad, „megdobja”, de aztán reárakodik s beleragad a por. A restaurálás új irányelve azt mondja, hogy ez már hozzátartozik a darabhoz, ami megkönnyíti a dolgunkat: nem is kell megtisztítani. De ha megtisztítanánk, ugyanolyan élénkek lesznek a színek, mint az új darabokon.
– S aki most rendel egy festett bútort, s karban akarja tartani, mivel tisztítsa?
– Egy finom kefével. Ha vegyszeres rongyokkal nekiállnak mosni, persze, hogy a viaszréteg lejön. Hosszúszőrű kefével kell tisztítani a portól, az szép fényt is ad neki.
A 16. generáció
Egy ilyen nagy láda elkészítése nagyjából három heti munka – tudjuk meg –, majd a családi recept titkáról elárulja: a festék vízalapú, s a hozzá kellő ásványok fellelése nem túl nehéz. Például nemrég kiszélesítették az utat a Vargyas szoros felé, s a munkálatok során sok ásvány kifordult a földből – még áskálni sem kell. Aztán bevallja: fogtak már azért az ősök is a kezükben olajfestéket, de közben sohasem mondtak le a sajátról.
– Egy megrendelésem volt, hogy olajfestékkel kellett mindenképp, mert már olajfesték volt a darabon. Dehát az kínszenvedés volt, buta is lennék, ha azt használnám, mert nem olyan jó, mint a miénk, a hagyományos… Nehezebb vele dolgozni – jelenti ki kategorikusan Sütő István, akinek két alapelve van, ha dolgozik: legyen minőségi és 100%-ban hagyományos. Pedig, ha az anyagiakat néznénk, megengedhetné, hogy lazábbra vegye. 400 éves múlttal a háta mögött, ha lábbal festene, akkor is érték lenne, akkor is Sütő lenne…
A Sütő család nem csak festeni, faragni is tud: a lánc egyetlen fából készült, a láncszemek nincsenek megszakítva, vágva (a képen Sütő István)
– Van, aki azt mondja, hogy a több mint 400 év alatt már a génjeikben van a bútorfestés. Ennek van alapja, mert a legkisebbik fiam, alig egy éves, úgy örvend, ha ide bejön… – mondja, miközben kintről percek óta erősődő gyermeksírás hallattszik. – Hamar elkapja az ecsetet, s a darabokon húzogatja. Vagy ha beengedem a műhelybe, a forgácsba beléfekszik. Mikor kicsi baba volt, s behoztam ide karban, rögtön elhallgatott, ha sírt. Megnyugodott. Látszik, hogy hatással van reá. A nagyobb fiaim, 4 és 5 évesek, ők már ügyesen rajzolnak, festegetnek. Adok nekik egy szöget, egy kalapácsot s egy harapófogót, s azzal elvannak egy darabig. Béüti az egyik a szeget, a másik kihúzza, aztán cserélnek…
Ezeridegenek meg a székely bácsi
Nem zárhatjuk a beszélgetést anélkül, hogy rá ne kérdeznénk: mégis, mennyibe kerül egy ilyen festett bútor?
– A legolcsóbbak a piacon ezek a forgácslap bútorok – hát nem tudom, nevezzük bútoroknak –, ahhoz képest már a tömörfa bútor szinte kétszer annyiba kerül. Ha mégegyszer egy annyi időt én ráfordítok, miután készen van a tömörfa darab, akkor természetes, hogy ez még kétszer annyiba kerül.
Mint mondja, székelyföldi a legtöbb megrendelő, de Észak-Amerikától Indonéziáig, Japánig az egész világon vannak bútoraik… És nem innen elszármazottak vitték.
– Ez mutatja, hogy ez egy komoly érték, s most nem magamat fényezem, hanem a székely-magyar népművészetet. Ha egy ezeridegen értékeli, az már tényleg nagy érték, az már azért valamit jelent – mondja, majd a falon mutatja a fotót: Károly herceg is meglátogatta őket. Aztán, értékeknél maradva, folytatja: – Ami még megmenthető, azt meg kell menteni. Hogy is fogalmazzak, hogy a nyomdafestéket is tűrje, mert engem nagyon mérgesít… Jön be ide a székely bácsika s nénike, s mondják egymásnak: „emlékszel-e, nekünk es volt ilyen, de eltüzeltük. Milyen jó kenyeret süttünk rajta. Lehet mégse kellett volna?” Hát ettől feláll a szőr a hátamon!
Balázs Bence Szabadság (Kolozsvár)

Fülön csípésből jeles: tízéves a kolozsvári Paprika rádió
Otthon, barátok, család – általában ezeket a fogalmakat nem a munkahelyéhez köti az ember. A tízéves Paprika rádió csapattagjaival beszélgetve viszont visszatérő motívumként fogalmazódtak meg a rádiózás velejárójaként. És bár a kezdeti csapat „családjából” már csak ketten dolgoznak a rádiónál, a hangulat változatlanul családias, a műsorok frissek, lendületesek és valóban fülön csípnek. Ennek titkáról faggattuk összeállításunk alanyait, akiknek ezúton is még sok tízéves szülinapot kívánunk!
Antal Karola 6 és fél éve műsorvezető a rádiónál és a Paprikát a második otthonának tekinti.
– A kollégák összetartanak, segítik egymást, ennél többet nem is kívánhatnék. Minden jó műsor sikerélménynek számít. A hallgatók visszajelzései, a beszélgetéseinkhez való hozzászólásaik, a kedves szavak mindig megerősítik bennem az érzést: nagyon szeretem a munkám! Kicsit rosszul is esik munkának nevezni, hiszen számomra annál sokkal több. Ugyanakkor a kollégáim is inkább barátaim, akikkel mindig szívesen találkozom, és akikkel bármikor jókat tudunk beszélgetni, nevetni. A legnagyobb sikerélményem talán az, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek, itt formálódhattam emberileg és szakmailag az elmúlt hat évben – mesélt a rádióhoz fűződő kapcsolatáról.
– Nagyon sok kedves rádiós élményem van, amiket a kollégáimnak és a hallgatóknak köszönhetek. Születésnapi köszöntések, a Kolozsvári Magyar Napok alatt kihelyezett stúdiózások, találkozások a hallgatókkal, a munkatársaimmal eltöltött mindennapok – sorolta a műsorvezető. És hogy mit kíván a tízéves rádiónak? Jó hangulatot, sok mosolyt, mert ha ezek megvannak, a többi jön magától.
Bogáti-Bokor Ákost hét éve bírja meg a rádió a fedélzetén, jóban-rosszban, örömben-bánatban.
– Dumából, poénokból soha nem szenvedtem hiányt... Ezer éve mondogatták, hogy rádiónál kéne dolgoznom... hát, ez össze is jött. Zenészként meg különösen jó, kicsit értek is hozzá, szeretni viszont nagyon tudom. Ha ehhez még a kollégákat is hozzáadjuk, máris valami ideális dolog körvonalazódik. A kapcsolat pedig mindig megújul, mert a rádiós lét csupa új kihívás. Minden reggel harcba kell indulni a rosszkedv ellen... és nem csak a másoké ellen, a sajátunkat is le kell küzdenünk, hogy délben, amikor átadjuk a mikrofont, már más emberekként távozzunk. A Paprika számomra baráti kör, de már annál is több, második család, ahol szerencsére a hölgyek vannak többségben, így érzelmeiben, gondolatiságában finomabb és még kedvesebb a környezet. De nem csak ezekért vagyok hálás ... a kihívások mellett ott van a sok érdekes ember, történet. Mindig érdekeltek a rendhagyó dolgok, szerencsére ezekből itt bőséggel kijut, így a beszélgetések során néha képtelenség leállítani – fogalmazott a műsorvezető.
– A siker ismérve a sok irigy, akik itt-ott közösségi oldalakon próbálnak erényt kovácsolni maguknak abból, hogy bennünket szidnak. Azt is sikerként élem meg, hogy vannak, akik konkurenciának érzik a Paprikát (egyébként nem véletlenül). Ma Kolozsváron bizonyos elit körökben „illik” szidni a kereskedelmi médiát, kicsit irigylik a fiatalos lendületet, és a kötetlen szabadságot, ami a Paprikából árad. A kritika is jó, innen tudjuk, hogy minden tábor bennünket hallgat, miközben a hibáinkat lesi! Ezeken jókat derülünk, mert Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy minden visszajusson a fülünkbe. A Paprika élő műsort sugároz, ezért vannak bakik, de ettől van tétje igazán ennek a munkának. A legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor egy-egy viccem „betalál”... azonnal jönnek az sms-ek, szeretem, amikor a „fárasztó” poénokra felszisszennek. Nem vagyok nagy közösségi médiás, így az arcomat szerencsére sokan nem is ismerik (mondjuk ezen a Magyar Napok nagyon sokat változtatott). Sok esetben kapok kedves mosolyokat, ha valamit kérek a boltban, vigyáznom kell, miket és hogyan mondok „civilben”, mert pont a hangom árul el – beszélt  sikerélményeiről a rádiós.
– A legjobb történetek az alig ismert csodabogaraktól jönnek. A teljesség igénye nélkül pl. ott volt Jocó, aki ultramegamarathont futott Franciaországban, és aki másnap lazításként felszaladt a Mont Blanc-ra, vagy a kutyapszichológus Gerő, aki az állatok lelkébe lát, a madárleső webkamerás ornitológusunk, az ‚56-ot kutató újságíró lélekember, a pokemonokat kergető sétások, a gyermek-fociklubos edző, a tánc-harcművész leányka, a rákos gyerekekért harcoló szőke tündér, hétköznapi útinfós hőseink, akiket már név szerint ismerünk, Attila, aki meglepetésből csokitortát hozott egyik hajnalban nekünk, a gyerekek, akik évente legalább kétszer átveszik nálunk az irányítást és megtöltik sztorikkal a stúdiót. Külön személyes kedvencem Dr. Flóra-Orosz Katalin, aki sorra hozza el az úszóvilág szenior világbajnoki aranyérmeit és közben a legkedvesebb jelenség! Estig sorolhatnám, milyen jó volt pl. Laár Andrással, Vuity Tvrtkoval, Nyári Krisztiánnal beszélgetni, mindegyik külön világ, külön történet, külön csoda – mesélt címszavakban kedvenceiről a műsorvezető, aki sok-sok csodabogarat, kedves történeteket, poénokat, játékokat, még több jó hírt, szép színes őszt kíván a tizedik Paprika Rádiós szülinapra.
– Titkon azért remélem, hogy egyszer sokkal nagyobb térerejű antennát kapunk szülinapra, hogy messzebbre is eljusson a hangulatunk – árulta el.
Veres Zsolt zenei-kreatív vezető, produkciós munkatárs a kezdetektől a rádiós stáb tagja.
– Az aktuális csapatból ketten vagyunk Paprikásak az indulástól. Márkus Évi még mindig híradózik, én meg azóta is a zenei kínálatért felelek, az arculati elemeket készítem, és a kreatív feladatokat igyekszem hatékonyan kivitelezni. Célközönségünk már a kezdetektől igen széleskörű, most is minden magyar ajkú kolozsvárihoz szólunk, ezért a szerethető zenei változatosság megteremtése mellett a paprikás csomagolást sem könnyű évente újraszabni. A zenék közt elhangzó szignálokkal, hanganyagokkal erre törekszem, reményeim szerint sajátos, markánsan pozitív benyomást keltve a hallgatókban – mesélt a munkájáról a rádiós.
– Legtöbben a zenéért választják a rádiót, de a dalok közt elhangzó apró kis dolgok határozzák meg a viszonyunkat, a cél pedig az, hogy mikor jó társaság reményében bekapcsolják a rádiót, akkor időponttól függetlenül nálunk megtalálják ezt – jegyezte meg.
– Emberileg és szakmailag is hihetetlenül jó kollégákkal dolgozhatok ezen, bármennyire is közhelyes, hatalmas mázlista vagyok, hogy a Paprikánál szabad kézzel csinálhatom azt, amit imádok. Nem is kell ennél több, de ha kívánhatok, akkor jöhet még tíz hasonlóan jó év – fogalmazott a rádió zenefelelőse.
Gnandt Márkus Éva a másik régi motoros a rádiónál.
– Hogy milyen a rádióhoz fűződő kapcsolatom, az éppen pár nappal ezelőtt szintén egy újságíró kérdésére fogalmazódott meg bennem. Azt mondtam, és állítom most is, hogy olyanok vagyunk, mint egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó házaspár. 10 éve vagyunk jelen egymás életének legjelentősebb pillanataiban, sőt a kevésbé jelentős pillanatokban is – fogalmazott.
– A rádióhoz sosem úgy jöttem be, mint egy munkahelyre, hiszen mindig barátok közt voltam, és a munkámat is imádtam, persze a szabadidőmet sem sajnáltam, ha éppen szükség volt rám. Talán ennek tudható be ez a hosszú kapcsolat – tette hozzá.
Tíz évvel ezelőtt mély vízbe dobták őket, de ahelyett, hogy belefulladtak volna, megtanultak úszni. 2006-ban a kereskedelmi rádiózás keveseknek volt ismert műfaj, ezért nekik is bele kellett tanulniuk a szakmába.
 – Én hoztam egy kis híradós tapasztalatot Szatmárnémetiből, a City Rádióból, de Kolozsvár és az igények is másak voltak. A hallgatók olyannyira magukénak érezték a rádiót, hogy lépten-nyomon üzenetekkel bombáztak, egyesek lelkesítően, mások kevésbé, de utólag mindegyikért hálásak lehetünk, hiszen ezek formáltak minket és nem utolsósorban a rádiót – értékelte az elmúlt tíz évet Márkus Éva.
– Nehéz lenne bármit is kiemelni az elmúlt tíz év emlékeiből, mert szinte minden napra jutott legalább egy kiemelkedően jó sztori, de talán a legfrissebbet mesélném el. A 78 éves Albi bácsi a rádió születésnapján, november 23-án toppant be hozzánk egy szobanövénnyel, ugyanígy tett 9 évvel ezelőtt, az első születésnapunkon is. Akkor is és most is arra kért, hogy ápoljuk, gondozzuk, hogy nőjön szépen, mint a Paprika. Kevés, ennél kedvesebb történet van egy rádiós életében. Ezekért érdemes dolgozni – mesélte a rádiós, aki sok ilyen hűséges hallgatót kíván a Paprikának, akiknek mindennapjaiba vidámságot és kedvességet lophat.
Krippán Kinga műsorvezető a „legfrissebb” csapattag, de ő is ugyanilyen szeretettel mesél a munkahelyéről.
 – Nagy álmom volt a rádiózás, sokáig KMDSZ-eztem, ezért rendszeresen járunk interjúkra, és nagyon megszerettem a társaságot. Kommunikáció szakon végeztem, és mindig is érdekelt a sajtós munka rádiós oldala, aztán kínálkozott a lehetőség, és nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy megrpóbáljam – beszélt arról, hogyan lett műsorvezető.
A rádió szülinapját elsősorban játékokkal ünneplik, nemrég zárult a kincskeresés, amelynek okostelefon volt a nyereménye. Aki pedig eltalálta, hány paprikát tartalmaz az utazóbőrönd, az a hallgató ciprusi utat nyert.
 – Sok szülinapi üzenetet, paprikás képet, paprikát kaptunk már ajándékba. Már nyáron elkezdtük az ünneplést a rádió arculatváltásával, és azóta is folyamatosan szervezünk valamit az évforduló aporpójám – mesélte a rádiós, amikor a szülinapi eseményekről faggattam. – Legkedvesebb emlékként a legélénkebben az él bennem, hogy a kollégák mennyire segítőkészek voltak a betanulási időszakomban. Akadt olyan, aki munkaidőn kívül is bevállalta, hogy itt marad velem, más a keverőhasználat megtanításából vette ki a részét, de olyan is volt, aki a műsoraimat hallgatta és ellátott jótanácsokkal – mesélt a segítőkész munkatársakról a rádiós. 
Székely Zsuzsa a rádió igazgatótanácsának tagjaként elmondta: helyi üzletemberekként megfogalmazódott bennük, hogy Kolozsváron kereskedelmi rádiót tartsanak fenn, ami 24 órában magyar nyelven sugároz, és olyan reklámfelületet biztosít, amely célzottan a helyi hallgatóknak kínál szolgáltatásokat.
 – Egy kereskedelmi rádió elsősorban üzlet a mai gazdasági világban, ha makrogazdasági szempontból nézzük. Annak idején fontosnak éreztük a rádió beindítását Kolozsvár élete, a mindennapi hallgató, a fogyasztó szempontjából – fogalmazott a tulajdonos. – Ha egyenleget kell készítenem az első tíz évről, akkor elkülöníthető egy kezdeti szakasz, amikor nagyon boldogak voltunk, mert szólt a rádió, ellenben a közösségépítés kevésbé volt jellemző, mert nem volt még kialakult kolozsvári arculat. Utána következett az átalakulás, amit nagyon pozitívan tudok jellemezni, amikor a lelkes csapat felismerte, hogy úgy kell megszerveznie önmagát és a rádió műsorait, hogy ezek a kulturális, közéleti, sport, gazdasági, kereskedelmi híranyagok Kolozsvárhoz kötődjenek – beszélt fejlődésről.
– Az elmúlt 5-6 évben megtörtént az, amit mindannyian, akik ezt a rádiót megalapítottuk és működtetjük, szerettünk volna: hogy a Paprika kolozsvári legyen és a kolozsváriaknak szóljon – tette hozzá. – Nagyon büszke vagyok a csapatra és azt kívánom, hogy a rádió még sokáig szóljon a kolozsváriak otthonában – köszöntötte a tízéves Paprikát.
Dézsi Ildkó Szabadság (Kolozsvár),

Folytatódik a kolozsvári táblaper
December 6-án lesz az első tárgyalása a kolozsvári táblaper új kiírásának. A fellebbviteli bíróság idén szeptemberben megsemmisítette a törvényszék korábbi döntését, ami szerint a Minority Rights Egyesület keresete indokolatlan és visszarendelte az ügyet első fokra, a törvényszékre.
Tavaly tavasszal több száz kolozsvári polgár csatlakozott a perhez, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy a kolozsváriak igénylik a valós kétnyelvűséget és hajlandóak kiállni a többnyelvű helységnévtáblákért. Az elmúlt hetekben a törvényszék idézéseket küldött a felperesi csatlakozóknak.
A Musai-Muszáj Mozgalom felhívja azoknak a figyelmét, akik kaptak idézést, hogy senkinek nem kötelező részt venni a tárgyaláson, a kézhez kapott dokumentum csak informatív jellegű. A tárgyaláson való részvétel jog és nem kötelesség. Bármilyen döntés születik, az a felperesekre nézve nem járhat anyagi vagy más teherrel. Az ügyben a főfelperes, a Minority Rights Egyesület képviselői járnak el. További információk a tárgyalással kapcsolatban ezen a linken érhetők el. 
Mint ismeretes, a törvényszék korábbi ítéletében megállapította, hogy a Minority Rights Egyesületnek van felperesi minősége, illetve a polgármester feladata kihelyezni a többnyelvű helységnévtáblákat, viszont a kereset megalapozatlan. maszol.ro

Feladták magukat a rendőrségen Pui Béláék
Feladta magát idősebb és ifjabb Pui Béla. A székelyudvarhelyi alvilág két ismert alakja jelenleg előzetes letartóztatásban van a csíkszeredai fogdában – tudtuk meg a Hargita megyei rendőrség szóvivőjétől.
A körözés alatt álló két férfi péntek délben jelentkezett a Hargita megyei rendőrség csíkszeredai székházában, ahonnan a fogdába szállították őket – tájékoztatott Gheorghe Filip. Kérdésünkre elmondta, a törvény önmagában nem bünteti, hogy a gyanúsítottak nem tettek időben eleget a letartóztatási parancsnak, de vizsgálati fogáguk esetleges meghosszabbításának tárgyalásakor súlyosbító körülménynek számíthat.
Mint ismet, id. és ifj Pui Béla előzetes letartóztatását hétfő délután rendelte el a Hargita Megyei Törvényszék. A rendőrségen nem jelentkeztek, ezért elfogatóparancsot adtak ki ellenük. Négy napig voltak szökésben, Magyarországon bujkálhattak, és máreurópai elfogatóparancsot készült kiadni ellenük a rendőrség, amikor feladták magukat.
A két férfit egy helyi vállalkozó késvillantással kísért megfenyegetése miatt vették 24 órára őrizetbe. Egy éjszakát töltöttek a csíkszeredai fogdában. Az ügyészek másnap az előzetes letartóztatásukat kérték, ám a bíróság szabadlábra helyezte a gyanúsítottakat. A vádhatóság azonnal fellebbezett, és a Hargita Megyei Törvényszék elfogadta az óvásukat.
 Cs. P. T. maszol.ro

Brassói szurkolók a szentgyörgyieknek: „Kifelé a magyarokkal az országból!”
Incidensek követték a Brassói FC és Sepsi OSK közötti szombati másodosztályú mérkőzést. Elhangzott a „Kifelé a magyarokkal az országból!” skandálás is.
A pályán kívül folytatódott szombat délután a Brassói FC és Sepsi OSK közötti,döntetlennel végződött mérkőzés lefújása után a két szurkolótábor „összecsapása”. A csendőrök beavatkozására volt szükség ahhoz, hogy a mintegy 500 fős sepsiszentgyörgyi galeri tagjainak ne essen bántódása.
Az OSK egyik szurkolója a Maszolnak elmesélte, a mérkőzés után a stadionhoz közeli parkolóba, az autóbuszaikhoz igyekeztek, és a brassóiak utánuk mentek. „Néhányan közülünk befutottak közénk, hogy sálat lopjanak vagy megüssék valamelyikünket. A csendőrök egy brassóit elvezettek, majd el is engedtek” – idézte fel a történteket.
A sepsiszentgyörgyi szurkoló elmondta, a brassóiaknak végül sikerült szerezniük egy „trófeát”, egy kommandói mozgássérült drukkernek lopták el az OSK-sálját. „Benyúltak a mozgássérült számára átalakított gépkocsi ablakán, és leszedték a nyakáról a sálat” – mesélte a férfi.
Mint megtudtuk a mérkőzés alatt a brassóiak kibontottak egy óriási trikolórt a lelátókon, a szünetben pedig hógolyókkal dobálták a szentgyörgyieket. Nem hiányoztak a „Kifelé a magyarokkal az országból!” skandálások sem. A háromszékiek ezekre tapssal és „bravó!” kiáltássokkal reagáltak. A parkoló fele menet több száz torokból elhangzott a „Ria, ria, Hungária!” skandálás is.
Cs. P. T. maszol.ro

Vass Levente: fizessék ki a marosvásárhelyi gimnázium tanárainak elmaradt béreit!
„Elfogadhatatlan, hogy a Római Katolikus Gimnázium tanárainak bérezése még mindig nincs megoldva. Ezért arra kérem az illetékes hatóságokat, hogy oldják meg a gimnázium oktatóinak és kisegítő személyzetének kifizetését, hiszen minden nap bejártak, és ezután is be fognak járni dolgozni azért, hogy biztosítsák az iskola problémamentes működését” – mondta szombaton Vass Levente az Antena1 marosvásárhelyi vitaműsorában.
„Nem mellékes az sem, hogy karácsony előtt állunk és hideg hónapok elé nézünk mindannyian. Az RMDSZ korábban az oktatási minisztériumot és az újonnan kinevezett Maros megyei főtanfelügyelőt is megkereste ez ügyben, de ezidáig semmilyen előrelépés nem történt” – tette hozzá az RMDSZ Maros megyei képviselőjelöltje.
Vass Levente arról is beszélt, hogy az elmúlt években egyre több szó esett a decentralizációról, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a döntési hatalom továbbra is központi szinten, Bukarestben összpontosul.
„Ezért is nagyon fontos, hogy Maros megyének Bukarestben is erős képviselete legyen, hogy önkormányzatainkat tájékoztatni tudjuk az őket érintő döntésekről, a pályázati, fejlesztési lehetőségekről. Csak az RMDSZ számára prioritás az erdélyi autópályák építése. Maros megye fejlődése érdekében fontos lenne, hogy megépüljön a Marosvásárhely-Iasi autópálya-szakasz, illetve sztráda kösse össze Marosvásárhelyt Brassóval" – nyilatkozta a képviselőjelölt. maszol.ro

A szellemi fiúöltöző
„Az lenne a normális, ha te is elnéznéd a trikolórt, és ők is a lobogót március 15-én” – mondtam valakinek, akit elragadott a sztereotipikus „magyarság”: hogy utálja a trikolórt december elsején. „Én elnézem” – visszakozott rögtön.
Tekintve, hogy egy kamaszról van szó, talán még van remény, hogy ne abban a félreértett magyarságban szocializálódjon, mely a félreértett románsággal vívja reménytelen csatáit. Illetve természetesen abban is szocializálódik, de tán meggondolja, amit mondtam neki, és mélyebben, mintsem hogy másnapra elfeledje – jól ismerem, van neki mivel.
Minden tréfán és személyes vonatkozáson túl azonban tényleg ez lenne a cél. Gyakran eltöprengek fölötte, hányan és hányszor idézik József Attilát, hányan hallgatják-mondják A Dunánált könnyes szemmel: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” És: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Jóval több ez, mint a tankönyv unalma, üres szédelgés egy „nagy költő” előtt, jóval több, mint anyakönyvi kivonat: lélekkönyvi kivonat ez, egy valóban nagy költő, egy nagy érzékenység formába szorított, tehát annál igazabb igazsága. Annál is igazabb, mert érződik az eljutás: a folyamat, ahogyan a beszélő eljutott ehhez a felismeréshez, ahogyan megpróbálta kibékíteni magában a sokféleséget, és ahogy a versben sikerült, tehát nem próbálta becsapni magát.
A romániai magyarság már a szellemi higiénia érdekében is megpróbálhatná végre elfogadni a múltat, és tovább lépni, s nem úgy élni, mintha egy átmeneti állapotban élne, mielőtt ismét „visszakapjuk” Kassát és Kolozsvárt. Így csak túlélni lehet, élni a szó teljes értelmében semmiképpen sem.
Mint ahogy a félreértett románság is kigyógyulhatna végre önmagából. A politikusok, közéleti szereplők és más fontos emberek minden december elsején hangzatos mondatokat eregetnek az egyesülésről, lehetőleg úgy, hogy megmaradjanak önnön görcsös, merev, gumicellás identitásukban, mely csak a „törzskönyvezett románokat” fogadja el.
November 30-án írt román cikkem alatt olyan gyűlöletáradat folyik, hogy alig merek felé nézni, nehogy beleszédüljek, holott semmi olyasmit nem írtam, amit egy normális közegben ne vállalhatnék nyugodtan. Csakhogy nem a szellemi normalitásban élünk, hanem a szellemi fiúöltözőben.
Fűzzük be már a cipőnket, menjünk ki, és vágjuk be az ajtót.
Demény Péter maszol.ro

Székelyföldön társadalmi mozgalommá kívánják tenni az értékek őrzését
Lentről felfele építkező rendszerként hozták létre a Székelyföldi Értéktár Bizottságot, amely által Kovászna, Hargita és Maros megyei szakemberek döntenek a közösség által javasolt értékek felvételéről a székelyföldi értéktárba. A Székelyföldi Értéktár Bizottság elnökével, Szőts Zsuzsával beszélgettünk az értéktár mozgalomról.
A bizottság felhívására nemrégiben 23 javaslat érkezett, amiből első körben nyolcat választottak be a székelyföldi értéktárba. Ezek a székelyderzsi erődtemplom, acsíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a kürtöskalács.
Mit jelent az érték az értéktár bizottság megfogalmazásában?
Sokaknak elsőként az anyagiak, így a ház, az autó jut eszébe, aztán következik a sorban a család, az egészség, és mindaz, amit fontosnak tartanak az életükben. Léteznek azonban olyan értékek, amelyek meglétét annyira természetesnek vesszük, hogy már nem is tekintjük értéknek, legyenek ezek épületek, hagyományok, szokások, gasztronómiai termékek. Gondoljanak bele, mit jelentene, ha egyszerre eltűnnének olyan házak, hidak, kapuk, amelyekre jól esik ránézni, eltűnnének a táncok, többé nem kóstolhatnánk olyan ételeket, mint például a kapros juhtúrós palacsinta. Azért van szükség az értéktárra, hogy mindezeket megőrizzük, mert míg saját értékeinket foggal-körömmel őrizzük, addig hajlamosak vagyunk egyéb kincseinkről megfeledkezni – ezeket az értékeket nem örökbe kapjuk, csak megőrzésre.
Honnan jött az ötlet a székelyföldi értéktár megalakítására?
A Székelyföldi Értéktár Bizottság egy lassan öt éves értékgyűjtő, feltáró mozgalom része, mely azt követően indult el, hogy a Magyar Országgyűlés 2012-ben elfogadta a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényt. Ez alapján indult el a magyar nemzeti értékek gyűjtését, dokumentálását, átörökítését célul kitűző hungarikum-mozgalom. Tavaly módosították ezt a törvényt annak érdekében, hogy a külhoni magyar értékeket is beemelhessék a hungarikumok sorába. Ezt követően Erdélyben a Kriza János Néprajzi Társaság és az Élő Erdély Egyesület közreműködésével kezdődött el az erdélyi értékgyűjtő mozgalom kiépítése, és kolozsvári székhellyel létrejött az Erdélyi Értéktár Bizottság.
Hogyan épül föl az értéktár rendszer?
Ez egy alulról építkező rendszer, amelynek lényege, hogy településenként az emberek döntik el, hogy mit tartanak értéknek, majd továbbadják az információt a tájegységi bizottságoknak és így fölfele, de nem kötelező betartani ezeket a lépcsőket. A Székelyföldi Értéktár Bizottságot a három megye, Kovászna, Hargita és Maros önkormányzata hozta életre, ezáltal is biztosítják az intézményi hátteret, míg a bizottság szakmai titkárságát a Kovászna Megyei Művelődési Központ látja el.
Az a cél, hogy létrejöjjenek a települési és tájegységi értéktár bizottságok is, ilyen Kovászna megyében Kisbaconnak van, amely már túl van egy sikeres pályázaton, ami az értékei megőrzésére irányult. Ugyanakkor megalakult már a Kovászna megyei értéktár is, amely internetes oldalon gyűjti össze és népszerűsíti a háromszéki értékeket. A Magyarországi Földművelésügyi Minisztérium kétévente hirdet pályázatot, amelyen a külhoni magyarok is részt vehetnek.
Mit jelent a nemzeti értékpiramis?
A rendszer első lépcsőfokán a települési értéktárak helyezkednek el, hiszen a helyi értékeket a helyiek ismerik a legjobban. A helyi értéktár bizottság által települési értéknek minősített érték bekerül a települési értéktárba, és ezáltal a magyar nemzeti értékek rendszerébe is.
Több szomszédos település, illetve földrajzi, történelmi vagy néprajzi szempontok alapján egységet alkotó települések tájegységi értéktárat hozhatnak létre, és a területükön fellelhető értékek közül a települési jelentőséget meghaladó értékeket tájegységi értékké nyilváníthatják.
A második lépcsőfokot Magyarországon a megyei értéktárak, a külhoni magyarság esetében az ezzel egyenértékű erdélyi értéktár és a székelyföldi értéktár jelenti.
Harmadik lépcsőfokként a Hungarikum Bizottság dönthet valaminek kiemelkedő nemzeti értékké nyilvánításáról, ami bekerülhet a magyarság csúcsteljesítményének számító Hungarikumok Gyűjteményébe.
Mi és hogyan kerülhet be az értéktárba?
A hungarikumtörvény nem akar túlszabályozni, csak megteremti az értékgyűjtés kereteit és meghatározza a mozgalom szellemiségét, hangsúlyozva, hogy a magyar nemzeti értékek ügye olyan ügy, amely minden magyar embert érint, függetlenül attól, hogy a világ melyik részén él, hogy értékeink egyetemesek, velük kapcsolatban nem az a meghatározó, hogy éppen a határ melyik oldaláról származnak, hogy oda kell figyelni a ránk jellemző értékekre.
Meghatározás szerint nemzeti értéknek számít minden, a magyar alkotótevékenységhez, termelési kultúrához, tudáshoz, hagyományokhoz, tájhoz és élővilághoz kapcsolódó, szellemi és anyagi, természeti, közösségi érték, vagy termék. Egy egyszerű űrlap kitöltésével bárki kezdeményezheti egy érték felvételét a települési és tájegységi értéktárba. Ezt az adatlapot le lehet tölteni, kitöltése nem bonyolult, tartalmazza a javaslattevő adatait és az általa javasolt értékek megnevezését és besorolását.
Nyolc értékkategóriát határoztak meg: agrár- és élelmiszergazdaság-, egészség és életmód-, épített környezet-, ipari és műszaki megoldások-, kulturális örökség-, sport-, természeti környezet és turizmus. Vannak népszerűbb kategóriák, így az épített környezet és kulturális örökség kategóriákba rengeteg jelölés érkezett a megyei vagy székelyföldi értéktár bizottságokhoz. Ennek az a magyarázata, hogy ezek kézzelfoghatóbbak. Az épített örökség kategóriában több épület is szerepel az országosan elfogadott műemlék listán. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem csak az érték, ami több száz éves, hanem az is, aminek csak tíz éves múltja van, de a közösség úgy érzi az számára érték, ezért be kell nevezni.
Levédik a védjegy-hivatalnál ezeket az értékeket?
Nem. Csak a kiemelt nemzeti értékek, és a hungarikummá váló értékek esetében beszélhetünk levédésről. Az erdélyi és a székelyföldi értékek esetében most zajlanak a tárgyalások.
Nem ütközik a hazai jogszabályokba az értéktár mozgalom?
A megyei értéktár esetében a működési szabályzatunkat igazítottuk a román törvénykezéshez, mert ha megyei értéktárról beszélünk, akkor a megye területén élő, a nem magyar ajkú lakosság értékei is a megyei értékek részét képezik, például a Kovászna megyei értékeknél a vajnafalvi román közösség felterjesztette az Illés-napi juhászlakodalmat, melyet a bizottság el is fogadott.
Létezik-e román(iai) értéktár?
Nem tudok róla, de nem tartom kizártnak, hogy hamarosan itt is elindul egy hasonló rendszer!
Kovács Zsolt maszol.ro

Húszezer lejt gyűjtött a Kincses Kolozsvár Egyesület a magyarlapádi szórványkollégiumnak
A Magyar Szabadság Éve Kolozsváron jubileumi rendezvénysorozat hat hete alatt a Kincses Kolozsvár Egyesület és partnerszervezetei összesen 20 ezer 191 lejt, mintegy 1.4 millió forintnyi adományt gyűjtöttek a Magyarlapádi Szórványkollégium javára - közölte a Kincses Kolozsvár Egyesület. Az adakozási akció elsősorban Kolozsváron zajlott, de Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész októberi koncertkörútjának, illetve Wittner Mária 1956-os szabadságharcos novemberi előadókörútjának köszönhetően más erdélyi városokra – Székelyudvarhelyre, Csíkszeredára, Nagyváradra és Marosvásárhelyre – is kiterjedt. A gyűjtésből befolyt összeget a programsorozatot koordináló Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök, Szabó Lilla ügyvezető igazgató és Csigi Levente gazdasági igazgató november 29-én adta át a Magyarlapádi Szórványkollégium képviseletében Sipos Ferencnek, az Ethnika Kulturális Alapítvány elnökének, Borbándi András református lelkipásztornak és Bánffy Farkasnak. Az október 12. és november 21. között zajló, összesen 38 programot felölelő rendezvénysorozaton több mint háromezer látogató vett részt Kolozsváron. Bogányi Gergely erdélyi hangversenykörútján minden helyszínen teltházas koncertet tartott, de Wittner Mária előadókörútját is jelentős éredeklődés követte Erdély-szerte. A Kincses Kolozsvár Egyesület köszönetet mond minden nagylelkű adakozónak, és azoknak a kolozsvári és erdélyi partnerszervezeteknek, akik felvállalták a jó ügy képviseletét, ezáltal is hozzájárulva az erősen szórványosodó Küküllő-menti falvakból származó magyar gyerekek anyanyelvi oktatásához. A Magyarlapádi Szórványkollégium nemcsak oktatási központként, hanem az ott tanuló diákok magyar identitásának őrzőjeként is fontos szerepet játszik - áll a közleményben. A programsorozatot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. (hírszerk.)
Transindex.ro